diff options
Diffstat (limited to 'old/62239-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/62239-0.txt | 10508 |
1 files changed, 0 insertions, 10508 deletions
diff --git a/old/62239-0.txt b/old/62239-0.txt deleted file mode 100644 index 1c4d245..0000000 --- a/old/62239-0.txt +++ /dev/null @@ -1,10508 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Furcsa emberek, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll -have to check the laws of the country where you are located before using -this ebook. - - - -Title: Furcsa emberek - Elbeszélések - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: May 26, 2020 [EBook #62239] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK FURCSA EMBEREK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - -Ambrus Zoltán Munkái - -XII. KÖTET. - -FURCSA EMBEREK - -Ambrus Zoltán Munkái - -XII. - -FURCSA EMBEREK - -ELBESZÉLÉSEK - -BUDAPEST MDCCCCVIII - -VIII., ÜLLÖI-ÚT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -Ambrus Zoltán - -FURCSA EMBEREK - -ELBESZÉLÉSEK - -BUDAPEST MDCCCCVIII - -VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. szám. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL. - -Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18. - - - - - - -FURCSA EMBEREK. - - - - -PÁRIÁK. - - -I. - -Hofmann úr egy keddi napon érkezett meg Romániából, a két kis leányával -és azzal a csinos összeggel, a mely az építő-munkálatok befejezése után -járt neki. A feleségét nem hozta magával; azt otthagyta, a földben. - -Szerdától szombatig, egész nap a nagyvállalkozóknál és az állami -intézetekben szaladgált, hogy uj alkalmazást kapjon. Ez volt a -legsürgősebb dolga; már rövid ideig se tudott tétlenül élni. - -De vasárnapról nem akarta elhagyni, hogy meglátogassa az anyját. - -Elmult tizenöt éve, hogy nem látta; azóta, hogy kiköltözött Romániába. -Akkor is mindössze kétszer látogathatta meg, mert alig hogy megjött -Amerikából, máris el kellett foglalnia a romániai alkalmazást. Tizenöt -év nagy idő; azóta az anyja igen megöregedhetett. És az utolsó -hónapokban nem a legjobb hírek érkeztek róla. Hogy csak megvan; jár-kel, -jól eszik, jól alszik, de a szellemi tehetségei nagyon megfogyatkoztak, -az emlékezetét például nagyrészben elvesztette. - -A sógorasszony levele nem mondott ennél többet. - -Hát bizony az öregasszony már hetvenöt éves. Szép kor, nagy kor; nem -csoda, hogy nem egészen egészséges. És hogy nem igen emlékezik? Hát nem -sokkal rosszabb volna, ha nem tudna járni, vagy fájdalmai volnának? Hogy -csak a szellemi tehetségei fogyatkoztak meg, az még hagyján. Sok olyan -dolog történt vele, a mire jobb nem emlékezni. - -Hanem azért ez a hír mégis csak facsargatta egy kicsit a Hofmann úr -szivét. - -Hiába, az édesanya mégis csak az édesanya marad! Akármilyen ritkán látja -és akárhogy megöregszik, eltaplósodik az ember, az édesanyától még se -lehet végképpen elszokni. - -Hofmann úr nem volt rossz fiu. Mióta az anyja özvegyen maradt, minden -hónapban segítette valamivel. Előbb harmincz koronát, s a mióta többet -keres, ötven koronát küldött neki havonkint. - -Pedig az anyja nem is volt nagyon rászorulva erre a segítségre. Az -apjukról egy kis nyugdíj maradt rá, s a legöregebb fiánál lakott, a hol -egész életére megvolt a fedele és az élelme. Ez a legöregebb fia ugyan -már vagy tíz éve meghalt, de utána megmaradt a ház, – egy kisvárosi ház, -de szép, tágas épület, nagy udvarral és kerttel, – s a postát is -örökölte az özvegy. Hát minden a régiben maradt; az öregasszony a fia -halála után is ottmaradt a menyénél és az unokáinál, mert a menyét csak -úgy szerette, mint ha az édes leánya volna. - -Aztán a számtiszt fia is rendesen segítette valamicskével. Csak a -nőtestvérük nem gyámolíthatta; az nagyon szegény embernél volt férjnél -és sok gyermekkel vesződött. - -Ő azonban egyszer se mulasztotta el, hogy elsején postára tegye a -szokásos ötven koronát. Ilyenkor mindig irt egy pár sort arról, hogy hol -jár és mit csinál. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt még minden hónapban -megkapta a köszönő-levelet. »Miért vonod meg a családodtól, mikor nekem -úgy sincs szükségem rá?« – írta az öregasszony és azt is tudatta vele, -hogy milyen az egészsége. De már akkor panaszkodott, hogy a szeme nagyon -meggyöngült és hogy az írás nehezére esik. Előkészítette rá a fiát, hogy -a levelei egyszer csak el fognak maradni. És lassankint el is maradtak. -Vagy nyolcz év óta már csak a sógorasszony, vagy ennek a leánya -értesítették anyjának az egészségi állapotáról. De ezek ritkábban -írhattak; a posta sok dolgot ad, érthető, ha nem érnek rá vagy nincs -kedvük firkálni. - -Igen, ő mindig elég jó fiu volt; nem kellett szemrehányást tennie -magának. - -De hát ez volna minden, a mivel az ember a szüleinek tartoznék? A pénz -és a hiradás? - -Hja, nem élhetett a közelében! Kenyeret kellett keresnie. - -Mióta sógorasszonyának az utolsó levelét megkapta, Hofmann úr sokszor -gondolt öreg édesanyjára, a kit tizenhatéves kora óta vajmi ritkán -látott. - -És – különös! – bár anyjának ujabb arczképeit megküldötték neki, s bár -régi, nagy időközökben ismétlődő látogatásai alkalmával mindenkinél -jobban láthatta anyján az idő hatalmát: olyankor, a mikor keseregve -gondolt rá, hogy ime, már az is elkészülődik az életből, a kitől az -ereiben keringő vért kapta, – mikor elmélázott azon, hogy abból a hosszu -időből, a mely az öregasszonynak adatott, milyen kevés óráig volt együtt -vele, ő, a fia, – mikor szivét az a gondolat sanyargatta, hogy ime, a -szegény öregasszony örökre elmegy és, noha egymást látniok mind a -kettőjüknek öröm volt, anyja földön létének úgyszólván egész idejét -örökre elmulasztotta – ilyenkor gondolatában nem egy öregasszony képe -jelent meg, hanem egy szép, erős, még fiatal asszonyé. Most is mindig -olyannak látta, a milyen abban az időben volt, mikor sok kis gyerek -szaladgált a szoknyája körül, sok kis gyerek, a kik meghaltak vagy -elszóródtak a világban. - -Elhatározta, hogy magával viszi a kis leányokat is. Az út oda -gyorsvonaton csak másfél óra! És ezek még nem is látták a nagyanyjukat. - -– Lencsi, Adélka! Vasárnap reggel szép ruhát vegyetek fel! Meglátogatjuk -a nagymamát. - -A kis leányok boldogok voltak, hogy egyszer az apjukkal mehetnek el -hazulról. Mindegy, akárhová. - - -II. - -Sógorasszonya, a postamesterné, nagyon szivesen fogadta a rokonokat, de -egy kissé czerimóniásan. A »szalonba« vezette be őket, egy olyan -szobába, a melyen meglátszott, hogy csak ünnepnap lát társaságot. - -– Isten hozott, Károly! Elhoztad a leányokat is, ez derék! Azt hittem, -már nagyobbacskák. Hát te szemüveget viselsz, lelkem?!… - -– Igen – felelt Hofmann úr. – Az orvos úgy rendelte, hogy mindig -viselnie kell az üveget, mert csak így enyhülhet a közellátása. Bizony, -elmaradtak egy kicsit, mert Lencsi már tizenhárom esztendős, s Adélka -tizenegy. De a vörheny nagyon megviselte őket; még most se heverték ki -egészen. Nagyon véznák, mi? De a szegény anyjuk is ilyenfajta volt. -Féltem is őket, hogy örökölték a baját. - -Úgy beszélt róluk, mintha ott se lettek volna. - -Lencsi és Adélka kiváncsian tekintgettek körül. Minden csekély uj -látnivaló érdekelte és mulattatta őket. - -A postamesterné nagy leánya ekközben előcsődítette az egész háznépet. A -szoba egy percz alatt megtelt fiatal néppel. - -Az ismerkedés néhány semmitmondó szava után a kis leányokat elhívták a -kertbe. - -– Hát anyám? – kérdezte Hofmann úr. - -– Alszik – felelt a sógorasszony. – Egy pár hónapja nagyon sokat alszik, -de az orvos meghagyta, hogy: csak aludjék, sohasem szabad zavarni. Előre -figyelmeztetlek, hogy ne lepjen meg, ha nem fog megismerni. - -– Engem se ismerne meg, a fiát? - -– Senkit sem ismer meg, a kit évek óta nem látott. Mindenkit -összetéveszt régi, nagyon régi ismerősökkel. És rád, az igazat -megvallva, nem igen emlékszik… - -– Hogyan, talán csak nem… eszelős? - -– Nem. Más baja nincs, csak az emlékezete pusztult el nagyon. Az se -egészen. A nagyon régi dolgokra, például a leánykorára, meg arra az -időre, a mikor még kicsinyek voltatok, néha egészen jól emlékszik. - -– De hát soha sincsen szó rólam? Hiszen elég gyakran irok! - -– Igen, de nem hisz nekünk. Mindig megmondjuk neki: »Anyám, a Károly -irt! Pénzt küldött!« De azt feleli: »Csak meg akartok csalni. Csak azért -mondjátok, hogy ne szomorkodjam annyit. Tudom én jól, hogy a Károly is -meghalt, mint a többiek. Már régen meghalt. Még tizenhat esztendős se -volt, a mikor meghalt.« És, tudod, nem szabad ellenkeznünk vele, mert ez -igen fölingerli. Megharagszik és indulatosan fakad ki: »Azt akarjátok -rámfogni, hogy őrült vagyok!« Ilyenkor annyira sir, hogy sirógörcstől, -vagy valami még rosszabbtól tartunk, mert az orvos a lelkünkre kötötte, -hogy mindent rá kell hagyni, ha nem akarunk valami kiszámíthatatlan -válságot előidézni. Azóta, hogy ebben az állapotban van, többször -megmutattuk neki az arczképedet, de nem ismert rád. Különben még -bennünket is csak félig-meddig ismer. Engem a leányának tart és a -leányomat is a maga gyermekének képzeli. Azt hiszi, csak ez a két -gyermeke maradt, a többiek meghaltak. - -– Istenem, de hiszen akkor mégis… - -– Nem, egyebet nem venni észre rajta. De az orvos is azt mondja, hogy ez -csak az aggkori elmegyöngülés egy különös esete. Különben majd mindjárt -meglátod. Ebben az időtájban szokott fölébredni a délutáni álmából. - -Tovább beszélgettek. Mindarról, a mi azóta történt, hogy utóljára -találkoztak. A tizenöt év sok veszteségéről. Ki-ki a maga halottjáról. A -sógorasszony a postamesterről, Hofmann úr arról a szegény asszonyról, a -kit Romániában ismert meg és Romániában hagyott. Azután a gyermekeikről. - -Egyszerre egy kis öregasszony jelent meg az ajtóban. - -– Ó, Istenem!… - -Károly nem ismert volna rá, annyira összement. - -– Anyám, itt van a Károly! – szólt hangosan a jó sógorasszony. – A -Károly, a fiad! Hazajött Romániából! Megismered? - -Károly kitárta a két karját. - -– Ej, ti mindig tréfálóztok velem! – szólalt meg az öregasszony. – -Kicsúfoltok, mert azt hiszitek, hogy én már semmire sem emlékszem, pedig -én még arra is jól emlékszem, a mit ti már régen elfelejtettetek. Nini, -hisz ez a jó Skultéty úr! Isten hozta nálunk, kedves Skultéty úr! -Foglaljon helyet. Bizony, már régen nem volt szerencsénk! - -Károly rápillantott a sógorasszonyára, a ki mintha intett volna valamit -a szemével. - -Ez a néma felelet elvette minden bátorságát. Nem mert ellenkezni. Csak -egy hosszu, forró csókot nyomott az öregasszony kezére. - -– No de foglaljon helyet, Skultéty úr! – folytatta az öregasszony. – Én -is leülök, mert a lábam már nem igen bír. De mondja, mit csinál a kedves -felesége? Meg az apróságok? Vagy mit is mondok? Azóta már szépen -felnőhettek! - -Károly csodálkozva, elhomályosodott szemmel tekintett erre a kis lényre, -a kitől az életet kapta. A lába, meg a keze reszketni kezdett. Nem -tudta, mit mondjon. Valami semmitmondó szót keresgélt, de a hang a -torkán akadt. - -A sógorasszony felelt helyette: - -– Bizony, bizony, az idő eljár! - -Leültek. És az öregasszony folytatta a furcsán kezdett társalgást: - -– Milyen sok minden is történt azóta, hogy Skultéty úr utóljára volt -nálunk! Persze, azóta sok esztendő mult el. Talán tíz év is. De én még -arra is jól emlékszem, mikor Skultéty úrnak a kedves szülei a városunkba -költöztek. Én már akkor ismertem őket Egerből, mert lánykoromban egy -télen Egerben farsangoltam és a nagynénémhez, Vitkovszkynéhoz, a kinél -akkor szálláson voltam, a kedves szülei járatosak voltak. Milyen gyorsan -elmúlik az idő! Milyen régen meghaltak már a kedves szülei! De nekem még -több csapást kellett megérnem. Istenem, meg se tudnám mondani, hány -temetést kellett elszenvednem! A szüleimet, a testvéreimet; azután a -gyermekeim is meghaltak. Hét élő gyermekem volt és most már csak kettő -él. Azóta a férjem is meghalt. (Sirni kezdett.) Pedig még fiatal ember -volt; erős, egészséges, senki se hitte volna. Ilyenforma ember volt, -mint Skultéty úr, csak még erősebb. De hiszen ismerte! - -Hofmann úr végre, miután egy bátorító pillantást esdekelt ki a -sógorasszonyától, rekedt hangon szólalt meg: - -– Elhoztam magammal a kis leányaimat is. Megmutathatom őket? - -– Hogyne! Hol vannak? A kertben? Hívja be őket. - -Kiment értök és megmagyarázta nekik, hogy a nagymamát nem szabad -nagymamának szólítani. Szépen csókoljanak neki kezet és csak akkor -szóljanak, hogyha kérdezik őket. - -Beállítottak. Az öregasszony megsimogatta előbb az egyik, aztán a másik -kis leány fejét, s megkérdezte, hogy hány évesek. - -– Az egyik tizenhárom, a másik tizenegy éves. Egy kicsit hátramaradtak a -fejlődésben, mert vörhenyt állottak ki, s ez annyira megviselte őket, -hogy még most se tértek magukhoz. - -– Majd kiheverik! – szólt az öregasszony. – Nekem tizenhárom éves -koromban olyan vörhenyem volt, hogy egy évig senyvedtem belé. Mindenki -azt hitte, hogy az utóbajok előbb-utóbb el fognak pusztítani. Aztán -egyszerre úgy megnyúltam és olyan erős lettem, mint egy fiatal jegenye. - -És elmondta a betegsége egész történetét. - -Később is folyton az öregasszony vitte a szót, azoknak az élénkségével -és örömével, a kik ritkán látnak idegen embert, pedig szeretik a -társaságot. - -A gyerekek rendre kiszökdöstek s a nagymama még egyre beszélt. - -Csupa nagyon régi történetet emlegetett. Olyanokról, a kik már -réges-régen meghaltak; olyanokról, a kiket senki se ismert. - -És mindjobban belemelegedett az emlékezésbe. Elbeszélte, hogyan is volt -hát, mikor azon a hires farsangon bemutattak neki egy barna fiut, a -Hofmann Károlyt… - -– Tudja, Skultéty úr, nem csak én mondom, mindenki mondta, hogy abban az -időben Hofmann Károly volt a legdaliásabb legény az egész Hevesben. És -sok szemrevaló kis leány volt azon a megyebálon, sok szemrevaló kis -leány… - -Ó, Hofmann úr még most is élénken emlékezett arra a sudár jegenyére! És -az, a mit látott, nagyon szorongatta a szivét. Attól félt, hogy -kicsordul a könnye. - -Hét óra tájban egyszerre csak fölállott és az órájára nézett. - -– Nem maradtok itt legalább holnap délig? – kérdezte a sógorasszony -halkan, egy kissé meglepődve. – Kétszerannyi szobát adhatok, mint a -mennyire szükségetek van. És annyi idő multán!… Legalább vacsorálj -velünk! - -– Nem, köszönöm. Vissza kell mennem a gyorsvonattal. Korán reggel dolgom -van. - -Pedig nem úgy tervelte. - - -III. - -Mialatt a vonat visszafelé robogott velük, Hofmann úr elmélázott. - -Kis lányai, vele szemben, élénken beszélgettek, de – mint rendhez -szoktatott gyermekekhez illik – csak suttogva, hogy az apjukat ne -zavarják. - -A két kis elhagyatottnak, a kik máskor az egész napon át egy kisasszony -meg a cselédek társaságára voltak utalva, ez a kirándulás nagy esemény -volt. - -Kertben játszottak, más gyerekekkel! - -És kipirultan kérődztek a délután apró élményein. - -Hofmann úr elnézte őket. - -Mintha két kis idegent látott volna. Mintha most látná őket először. - -Csak most vette észre sovány arczocskáik egyes, finom vonalait. Az -egyikben egy mozdulatot, a mely hirtelen az eltemetett asszonyra -emlékeztette, a másikon egy vonást, a melyben önmagára ismert. - -És eszébe jutott: - -Hát hogyne látná őket idegeneknek, mikor neki csakugyan idegenek! - -Az övéi, de akár csak a más gyermekei volnának! - -Hiszen egész nap nem látja őket! - -Nap-nap után múlik, és az egyik nap olyan, mint a másik. Mindegyik nap -egyforma, mert ő egyformán nincs velük. Nincs otthon reggeltől estig, -egész nap nincs otthon, napról-napra, hétről-hétre, hónapról-hónapra -soha! - -Csak estefelé láthatja őket, sebtében, szórakozottan, a mikor a -fáradtság, a gond, az aggodalom, a jövő olyan idegessé teszi! - -Mert pénzt kellett keresnie. - -Aztán megint arra az asszonyra gondolt, a kit Romániában ismert meg és -Romániában hagyott. - -Majdnem tizenöt esztendeig élt vele, és az is idegen maradt neki, -örökre! - -Azzal is úgy volt; nap nap után, év év után mult, és minden nap, minden -év egyforma volt, reggeltől estig egyforma. - -Azt se látta egész nap. Már kora reggel dologhoz kellett látnia, mint az -aranyásónak; és csak este tért meg hozzá, rövid suttogásra. - -Évről-évre halasztotta, hogy majd, majd másképpen fognak élni. Addig -halasztotta, míg az asszony hamarább elmult, mint az az idő, a mely után -a »majd« következik. - -Csaknem tizenöt évig élt vele; és e hosszu idő után olyan idegen maradt -neki örökre, hogy ebben a perczben, a föleszmélésnek, a magábaszállásnak -ebben a rémes perczében, nem tudja, mit gondoljon róla. - -Vajjon olyan asszony volt-e, mint sok más, a ki titokban kárpótlást -szerez magának? - -Vagy egyszerüen mártir volt? - -Hamarjában nem birta elhatározni, hogy e közül a kettő közül melyik -tudat volna a keservesebbik. - -Mégis csak azt a gondolatot választotta, hogy: igen, mártir volt -szegény! – és bocsánatot kért az emlékétől, hogy egy pillanatig -kételkedett benne. - -De hát miért kellett tizenöt évi mártiromságot szenvednie ennek a -szegény, szegény teremtésnek? - -Mert ő rabszolga. Mert neki pénzt kellett keresnie. - -És ime, az örök történet még egyre ismétlődik. - -Most a gyermekei vannak soron. - -Hiszen nap nap után múlik és alig látja őket. - -Istenem, micsoda életet élt! Pedig már a vége felé botorkál. - -Családos ember volt és még csak nem is ismerte igazán a családját. - -Az ötvenedik esztendejében jár és még nem élt. - -Csak pénzt keresett. Csak túrta az orrával a földet. - - - - -A HAZUGSÁG ÖL. - - -I. - -A vasúti állomás vendéglőjében tizenkét huszártiszt vacsorált. Kivülök -egy lélek sem volt a teremben. Az utolsó esti vonat már régen elment; -ilyenkor rendesen magukra maradtak. - -Egyszerre fölpattant az ajtó, s két hölgy vonult a terembe: az egyik -egészen fiatal, a másik valamivel idősebb. A tisztek tekintete sortüzet -lövelt rájok. A fiatal igen csinosnak tünt fel. - -Úgy látszott, nem lepi meg őket, hogy ennyi katonát találnak a teremben. -A feszélyezettség legcsekélyebb jele nélkül ültek le egy kisebb asztal -mellé. A fiatalabbik megzörgetett gyürűjével egy poharat, s nyugodtan -várakoztak, míg az egyik, kevésbbé álmos pinczér elővánszorgott. - -– Mit lehet vacsorálni? – kérdezte a fiatal és csinos hölgy. - -– Most már csak sonkát és tojást. - -– Az is jó lesz. De főzzenek teát. Várjon csak. A tiroli határon -vagyunk, ugy-e? - -– Igenis. - -– Ez egy nagy csatlakozó állomás, mi? - -A pinczér arczáról le lehetett olvasni a bámulatot, hogy van olyan -valaki is a világon, a ki még ezt se tudja. - -– Igen, ez a déli vasút egyik legnagyobb állomása. - -– De van egy másik ilyen nevü állomás is? - -– A katonai megállóhely, innen tíz percznyire. - -– A kik a várba mennek, ott szállnak ki, mi? - -– Igen. - -– Azt hittem, a várban csak gyalogosok és tüzérek vannak. - -– Nem, kérem. Van egy huszárezred is. - -– Mikor indul az első vonat Bozenbe? - -– Reggel fél ötkor. - -– És Innsbruck felé? - -– Fel háromkor. - -– Jól van, most már mehet. - -A tisztekben ekkor már lángolt az érdeklődés. Időközben alaposan -szemügyre vették a hölgyeket, s a szemle a fődologban nagyon kedvezően -ütött ki. A fiatalabbik határozottan igen csinos és érdekes asszony -volt; szép, eleven, okos szeme olyan szikrákat szórt, mint egy -elektromos gép. A másik legfeljebb nyolcz-tíz évvel lehetett idősebb, de -nem lehetett a nénje, mert egy cseppet se hasonlítottak egymásra. A -csinos asszonyka feketehaju volt és egészséges arczszinü, az idősebb -világos szőke és fehérarczu. Azonkívül a fiatalabbik intézkedéséből és -hangjából valamelyes rangkülönbség érzett ki, de ez, meglehet, csak az -ifjuság és szépség tudatos felsőbbsége volt. - -Hogy milyen rangot foglalnak el a nagyvilágban: még nehezebb volt -kitalálni. Lehettek egészen úri, s lehettek félig úri hölgyek is; -lehettek olyanok, a kik jól születtek, s jól mentek férjhez, de lehettek -olyanok is, a kik sehogyse születtek és sehogyse mentek férjhez. Erre -nézve az öltözetük meg a viselkedésük nem nyujtott kielégítő -felvilágosítást. Nagyon egyszerü porköpönyegben léptek a terembe, s egy -perczczel később kitünt, hogy a porköpönyeg alatt hasonló egyszerü -útiruha rejtőzött: nyári blúz, bőrőv s kitünő angol szövetből készült, -de meglehetősen közönséges szoknya. A fiatalabbik olyan utazósapkát -viselt, a milyet többnyire csak férfiak hordanak. Mindebből nem igen -volt mit következtetni; a jobbmóduak utazóruhái közt nincs nagy -különbség. A viselkedésükhöz nem fért kifogás; de ki nem látott akárhány -hölgyet, a ki elrugta magától a társadalmi rendet s a ki mindamellett -épp oly jól viselkedik, mint az előkelő hölgyek? - -Az a fesztelenség, melylyel a fiatalabbik, nyilván rájok való -tekintettel, a várról és a katonaság viszonyairól tudakozódott, -határozottan gyanusnak tetszett. Hasonló alkalmakkor az igazán úri -hölgyek kerülik a feltünést, nem keresik. De kaczér természetü hölgyek -minden társadalmi osztályban akadnak, s ez a fesztelenség lehetett -nyugodt természetesség is. Utóbb azonban a terhelő jelenségek egyre -szaporodtak. Az ifju hölgy a szemek folytonos sortüze közepett ugyancsak -állta a sarat. Nemcsak, hogy a legkisebb zavart se mutatta: határozottan -visszakaczérkodott. Egy főhadnagyot valósággal kitüntetett, de -figyelemre méltatta a tiszthelyettesek hódolatát is. Az attak éppen nem -hozta ki a sodrából, sőt mintha elemében érezte volna magát a a -harczvonal kartács-záporában. - -– Mégis csak úri hölgyek – szólt halkan egy tiszthelyettes a mellette -ülő hadnagynak. – Tisztán hallottam, a mint arról beszéltek, hogy -automobilon jöttek idáig. - -– Ebből semmi se következik – felelt a hadnagy. – Ma már tíz forintért -mindenki bérelhet automobilt. - -– Sőt – szólt egy harmadik tiszt – ez az automobil fölötte gyanus. Ez az -automobil nekünk szólt. Mintha csak azt mondták volna: »Látjátok, kikkel -van dolgotok? Mi automobilon járunk, mert tehetjük.« Mondom, hogy -egészen közönséges dámák. - -– Ugyan mióta van kifogásod az egészen közönséges dámák ellen? Láttalak -én már kevésbbé büszkén is! - -– Nekem? Dehogy van kifogásom! Sőt ellenkezőleg. - -De talán semmi se történt volna, s a hölgyek, a kik időközben nyugodtan -megvacsoráltak, tovább is békességben várhatták volna meg a vonatot, ha -véletlenül egy uj alak nem lép a terembe. Ez az uj alak egyik -czimborájuk volt, a kit a tisztek általános gaudiummal fogadtak. - -– Nini, Rudolf! Te ugyan jókor jössz! - -– Éppen egy óra. Hol jártál, kópé? - -– No, csak ne részletezzétek a dolgot. Zsindely van a háztetőn. (A -hölgyeknek meg kellett érteniök, hogy ez nekik szólt.) - -– Te, le ne ülj! Ülj egy másik asztalhoz. - -– Miért? - -– Mert éppen tizenketten vagyunk. - -– És én volnék a tizenharmadik? Isten mentsen! - -Szétnézett. Azonnal átlátta s föl akarta használni a helyzetet. Már ki -is szemelte magának azt a helyet, a hol éppen szemben lesz a hölgyekkel. -De megelőzték. - -– Várj, helyet csinálok neked – szólt az a főhadnagy, a kit a -csinosabbik hölgy a tekintetével kitüntetett. - -S nem várva feleletet, hirtelen fölkelt s odament a hölgyek asztalához. -Ott haptákba vágta magát és bemutatkozott: - -– Viktor von Dernőy, Oberlieutenant. - -A fiatalabbik hölgy barátságosan biczczentett; az idősebb egy kissé -elmosolyodott. - -– Bocsássa meg, nagyságos asszonyom, azt a merészséget, hogy ide jöttem -és bátor voltam bemutatkozni. A világért se akarnék terhükre lenni, és -ha ez a lépésem tolakodásnak tünnék fel, csak arra kérem, legyenek -kegyesek megengedni, hogy pár szóval kimenthessem magam. - -– Kérem, éppenséggel nincs terhünkre – felelt a fiatal hölgy komolyan. – -Foglaljon helyet. - -– Akkor a szerencsém – folytatta Viktor von Dernőy, egy oktávával -barátságosabban – nagyobb, mint reméltem. Meg akartam menteni a mi -ujonnan érkezett jó pajtásunkat attól, hogy a tizenhármas szám babonája -miatt lemondani kényszerüljön szokott társaságáról, s azt gondoltam, -hogy talán nem bántom meg a hölgyeket, ha elmondom, milyen szerencse, -milyen megtiszteltetés, milyen boldogság volna asztalunkra nézve, ha -megengednék… - -– Hogy az urak ide jöjjenek? De kedves von Dernőy, önt a társaság nem -bízta meg ennek az óhajtásnak az előterjesztésével, s meglehet, hogy az -urak maguk közt jobban töltenék el az időt. - -– Az igazat megvallva, nagyságos asszonyom, én ebben a pillanatban már -kész vagyok elárulni, cserben hagyni, s örökre elfelejteni összes -tiszttársaimat. Mert végre is nem tagadhatom le, hogy főképpen az önzés -dolgozott bennem, és most már, hogy egészen őszinte legyek, egy cseppet -se törődöm velök. Ők ugyan holnap egyszerüen meg fognak ölni… - -– De én nem akarom, hogy önt megöljék. Ha tehát úgy gondolja, hogy -kedvök volna, a mi társaságunkhoz csatlakozni, kérdezze meg tőlük. Mi -szívesen látjuk őket. - -Viktor von Dernőy felállt, s czimborái felé indulva kijelentette: - -– Uraim! Ő nagyságaik megengedik, hogy bemutassam önöket. - -Háromszoros hurrá volt a felelet. Az asztaltársaság »mint egy ember« -nagy robajjal kelt föl helyéből. Aztán sorjában jelentkeztek, s Dernőy a -rangjok szerint, rendre bemutatta őket. - -A föllármázott pinczérek ekközben hozzátoltak ő nagyságaik asztalához -két kisebb asztalt, s az egész társaság elhelyezkedett a hölgyek körül. -Egyik tiszt, az ismert, már kissé ósdi finomsággal, a feltünést a -titokzatosságig kerülve, rendelkezett, hogy pezsgőt hozzanak. - -A csinos hölgy ezalatt elmondta, hogy a bozeni vonatot várják, s hogy -Meránba utaznak. Elmondta azt is, hogy nem vasúton, hanem automobilon -jöttek idáig, de a töff-töff-jökkel valami baj történt, s azért -programmot változtattak. Arról, hogy kicsodák, hol laknak állandóan, -honnan jöttek, milyen társaságban élnek, nem beszélt egy szót se. Arról -se, hogy rokona-e a másik. Úgy látszott, nem rokonok. - -– Bár el voltunk készülve rá – szólt Dernőyhez, a ki egyre fokozódó -érdeklődéssel hallgatta – s bele is nyugodtunk már, hogy a balesetünk -következtében ébren kell töltenünk az éjszakát, eleinte nagyon -boszankodtunk, mikor megtudtuk, hogy reggeli félötig kell itt -várakoznunk. De ilyen jó társaságban gyorsan múlik az idő, s remélem, -addig nem hagynak magunkra? - -Most már a Dernőy szeme is ugyancsak szikrázott. S a mint közelebbről -figyelmesebben nézhette a mellette levő csinos arczocskát, egy ujabb -gondolat kezdett motoszkálni a fejében. Az, hogy ő valahonnan nagyon jól -ismeri ezt a csinos arczot. A hangja ugyan nem tűnt fel ismerősnek, de -minél inkább múlt az idő, s minél többet beszélgettek, Dernőy egyre -erősebben hitte, hogy ő ezzel a hölgygyel már találkozott valahol. - -Se illetlen, se tapintatlan nem akart lenni, s azért csak olyan -kérdéseket intézett hozzá, a melyekkel mindössze azt óhajtotta megtudni: -járt-e a nagyságos asszony itt vagy ott, megfordult-e, töltött-e -hosszabb időt olyan helyeken, a hová őt a legtöbb emlék fűzte. Néha -egy-egy homályos czélzást is tett ő nagysága lakóhelyére és családi -körülményeire. Ő nagysága azonban nagy ügyességgel tudott kitérni a -felelet elől, s mindössze annyit árult el, hogy valóban megfordult -azokon a helyeken, a melyeket Dernőy említett. Jól ismerte az egész -monarkiát, sőt egész Európát, de ennél többet Dernőy egy óra multán se -tudott belőle kicsikarni. - -A szőke hölgyet már erősebben ostromolta kérdésekkel a környezete, de -hasztalan; a szőke hölgy még zárkozottabb volt, mint a másik. Minden -kiváncsi kérdésre elmosolyodott, de vagy tréfával ütötte el a dolgot, -vagy csak annyit felelt: - -– Ezt nem árulhatom el. - -A hogy a pezsgőt elhozták, a csinos asszonyka kijelentette, hogy nem -szereti ezt az italt. - -– Azért a maguk kedvéért megiszom egy pohárral. - -De megivott nemcsak egy, hanem egy-két-kilencz pohárral, s ezzel a -bevezető nyilatkozat minden hitelét elvesztette. Vagy másfélórai -barátkozás után a tiszti koponyák alatt az a nézet vált általánossá, -hogy két kalandra szomjas asszonynyal van dolguk, a kik azért járnak -együtt, hogy férjeik előtt egymással takarózhassanak. A tiszthelyettesek -bankár-feleségeknek nézték őket; az idősebbek úgy vélték, hogy a férjek -csak utazó ügynökök. - -Egyetlenegyet nem tudtak megérteni: azt a titokzatosságot, melyhez a -hölgyek a legélénkebb poharazás közepett is makacsul ragaszkodtak. Csak -nem képzelik talán, hogy a tisztek elmondhatják ezt a kalandot az utazó -ügynököknek?! - -Dernőy volt az egyetlen, a ki sehogyse tudta elvégezni magában, hogy mit -gondoljon róluk. Minél tovább nézte a mellette űlő hölgyet, annál -bizonyosabb volt benne, hogy ez az arcz valahonnan ismerős előtte. De -hiába tépelődött, emlékezete csak nem akart segítségére jönni. - -– Milyen rossz fejem van! – tünődött. – Pedig, ki tudja, talán nagyon is -közelről ismerem?! Meglehet, egyike azoknak, a kikkel egy napig nagy -barátságban vagyunk, s a kikkel annál szebb órákat töltünk, mert rögtön -szét kell válnunk, hogy aztán két hét mulva teljesen elfelejtsük őket?! -És mintha ő megismert volna engem. Ő talán emlékszik s mulat rajta, hogy -én nem ismerem fel őt. - -Elhatározta, hogy kiugratja a nyulat a bokorból. Azt hitte, legjobb, ha -szemtelen lesz. - -– Tudja-e – szólt – hogy én fölismerem magát? - -A fiatal hölgy elmosolyodott. - -– Ah, csakugyan? - -– És bizonyos vagyok benne, hogy maga is rám ismert. - -– Nem, ebben téved. - -– E szerint nem emlékszik, hogy mi már találkoztunk valahol? - -– Nem emlékszem, de meglehet. - -– Megmondom azt is, hogy hol történt. Olmüczben! - -– Ne mondja! Higyje el, nem emlékszem. De azért meglehet. - -A mosoly és a kaczér tekintet, mely az utolsó mondatot kisérte, -megczáfolta azt, a mit a szavak mondtak. - -– Csúfolódik velem – gondolta Dernőy – mert észrevette, hogy nem tudom -kitalálni, hol, s mikor találkoztunk. Úgy látszik, nem Olmüczben -történt. Akkor hát Budapesten. - -Nem hagyta annyiban a dolgot; tovább tapogatózott. - -– Ahogy megpillantottam, tudtam, hogy ismerem, de egy darabig nem -emlékeztem: honnan. Most már tudom. Maga is mindjárt rám ismert? - -A fiatal hölgy elkaczagta magát. - -– Meglehet – szólt s olyan tekintetet vetett Dernőyre, hogy a -főhadnagynak elkáprázott a szeme. - -– Ezek félötkor nem fognak Meránba utazni – biztatta magát a legszebb -reményekkel. – Le fognak késni a vonatról. - -A duettet az egyik kapitány zavarta meg, a ki fölemelt pohárral -közeledett a szép ismeretlenhez. - -– Hölgyeim, ezt a poharat a távollevőkért ürítem. Kedves férjeik -egészségére! Dreimal hoch! - -A két hölgy koczintott. - -– Köszönöm az ő nevükben – szólt a fiatal, s kiüritette a poharát. - -A tisztek is ittak, egy kevéssel talán többet is, mint a mennyi -okvetetlenül szükséges volt. A jókedv növekedtével a kiváncsiság -egyszerre csak átugrotta az illendőség korlátait. - -– De hát nem szabad megtudnunk – kérdezte a tósztozó kapitány – hogy hol -lehet majd szerencsénk a nagyságos asszonyokat viszontláthatni? S hogy -hol tehetjük tiszteletünket, megköszönni ezt a kedves estét? - -Megint a fiatalabbik asszony felelt: - -– Arról, hogy még találkozunk, biztosíthatom önöket. A nevünket azonban -egyelőre még nem mondhatom meg; félötig inkognitó óhajtunk maradni. Von -Dernőy holnap majd meg fogja mondani önöknek, hogy kik vagyunk, mert von -Dernőy ismer emgem. Nem igaz, kedves főhadnagyom? - -– No lám, és Viktor ezt nem is mondja nekünk! - -– Milyen szerencsés ficzkó ez a Viktor! - -A vendéglő ablakai már világosodni kezdtek. Igen sok üveg pezsgő fogyott -el, s a jókedv itt-ott meglehetősen tulságossá vált. A társalgás hangja -azonban még folyvást a régi maradt, mert a bizalmasabb természetü -megjegyzéseket a hölgyek egyszerüen nem hallották meg. Ha valaki nagyon -ragaszkodott a tréfájához: másfelé fordultak és nem ügyeltek a -tréfálkozóra. - -Dernőy is megkoczkáztatta az udvarlásnak egy pár melegebb hangját. -Ilyenkor a szép menyecske közelebb hajolt hozzá, mint a ki nem jól -értette a beszélőt, s csak annyit mondott, hogy: - -– Tessék? - -De ez a »tessék« oly sajátságosan hangzott, hogy Dernőy jónak látta -egyet fordítani a dolgon. - -Mindamellett nem mondott le arról, hogy a hölgyek le fognak késni a -félöt órai vonatról. E czélból egy kis összeesküvést szőtt, a melybe -előbb társait, s utóbb a vendéglő személyzetét is beavatta. -Háborítatlanul ármánykodhatott, mert idegen nem zavarta a mulatságot. -Egész éjszaka egyetlenegy utas botlott be a vendéglőbe; az is rögtön -elutazott az innsbrucki vonattal. - -A terv az volt, hogy a félöt órai vonatot el fogják sétálni. Félnégykor -már egészen kivilágosodott, s Dernőy ajánlatát, hogy: jó volna egy -kicsit járkálni, a hölgyek lelkesedéssel fogadták. - -– A pinczér majd értünk jön, ha a vonatot jelzik. - -Elég messzire elkalandoztak, s a szép asszonynak olyan jó kedve -kerekedett, hogy a szabadban énekelni kezdett. Piczi hangocskája volt, -de tudott vele bánni. Egész kellemesen énekelt, de csak operett-áriákat. - -Dernőy egyszerre a homlokára csapott. - -– No, végre! - -– Most már csakugyan rám ismer? – kérdezte a szép asszony azzal a -mosolylyal, mely gúnyos is volt, kaczér is, de inkább kaczér, mint -gúnyos. - -A cselszövés nem sikerült: a hölgyek nem késtek le a félöt órai -vonatról. A pinczér ugyan úgy eltünt, mintha a föld nyelte volna el, de -a szőke hölgy ügyelt az időre. A vonat még nem robogott be, mikor a -perronra értek, s arra is idejük maradt, hogy sorra mindenkitől -elbúcsúzzanak: - -– A viszontlátásra! - -Az egyik tiszthelyettesnek feltünt, hogy nem váltottak jegyet. - - -II. - -Másnap egész este csak róluk volt szó a tisztek asztalánál. A -szerencsétleneknek, a kik éppen tegnap maradtak el s elmulasztották a -ritka kalandot, szegről-végre elmondták az egész történetet. Mindegyik -jelenvolt dicsekedhetett valami kis sikerrel. Ha egy szó tóditás se volt -a dologban: a hölgyek egész éjjel a tisztek lábán tánczoltak, nagy -titokban. - -– De hát kik lehettek ezek a titokzatos hölgyek? - -Dernőy, huszonnégy órai fejtörés után, végre határozott választ -adhatott: - -– A szőkét nem ismerem, de a csinosabbik egy operett-énekesnő, a kivel -Budapesten találkoztam, már nem tudom, hány éve. - -– Magyar volna? Nagyon jól beszél németül. - -– Budapesten sokan vannak, a kik tökéletesen beszélnek németül. - -– De a kiejtése nem pesties. - -– Ha mondom, hogy ismerem! - -– Olyan jól ismered? Nagyon jól ismered? Közelről? - -– Eh, találkoztam vele egypárszor, punktum. - -– Miért nem szóltál hozzá magyarul? - -– Nem felelt volna. Nem akarta elárulni ilyen nagy társaságban, hogy ki -és mi. - -Ha ennyiben marad a dolog, Dernőy ma már ezredes volna. - -Szerencsétlenségére Dernőy, harmadnapra a kaland után, egy kicsit -becsípett. Még mámoros volt, mikor valaki ujra szóba hozta az ismeretlen -hölgyet. Rudolf elkezdett henczegni; azzal dicsekedett, hogy a szép -asszony egész éjjel csak vele kaczérkodott. Dernőy dühbe borult. - -– Nevetséges állítás! A kinek van szeme, az láthatta, hogy mindenki -közönbös előtte, s hogy csak irántam érdeklődik. Ha én nem vagyok -köztetek, szóba se áll senkivel. De rám ismert, s örült, hogy váratlanul -találkozott velem. - -– Honnan tudod, hogy örült? - -– Onnan tudom, hogy: mondta. - -– Talán többet is beszélhetnél róla? - -– Nos hát: igen, többet is beszélhetnék róla. - -És addig évődtek vele, addig faggatták, addig ostromolták kérdésekkel, -míg végre elszédült s azt hazudta, hogy Budapesten nagyon jól ismerte a -szép asszonyt, a lehető legjobban. - -Ezért a kijelentésért a két tiszthelyettes huszonnégy óráig igen -irigyelte Dernőyt. - - -III. - -Egy hét mulva egy nagy láda, egy kosárka és két levél érkezett a tiszti -asztal czímére. A ládában száz üveg pezsgő volt, a kosárban tizenhárom -szál virág. Az egyik levelet Vilmos Lothár főherczeg, a másikat Anna -Pulcheria főherczegnő irta. Vilmos Lothár főherczeg köszöni az uraknak, -hogy a feleségét szórakoztatták és megvendégelték; barátsága jeléül ezt -a kis bort küldi, költsék el jó egészségben. Anna Pulcheria főherczegnő -hasonlóképpen háláját fejezi ki a kedves estéért, s ezt a tizenhárom -szál virágot küldi tizenhárom gavallérjának, azért: gardéniát, mert ez -az ő kedves virága. - -Mikor a két levelet fölolvasták, a társaság, »mint egy ember«, riadó -éljenzésbe tört ki. Csak Dernőy hallgatott. Arcza lángba borúlt; azt -hitte, hogy el kell sülyednie. - -– Mi bajod, édes öregem? – kérdezte Rudolf gúnyosan. - -Óriás hahota tört ki. - -Dernőy valami iszonyú gorombasággal felelt, a miért másnap meg kellett -verekednie, s ezzel a gyors kirohanással elejét vette, hogy egész este -gyötörjék. De a párbajjal nem javított a helyzetén; ellenkezőleg, -rontott rajta. Az esetet magát nem itélték meg szigorúan, mert maga az -ezredes is úgy nyilatkozott, hogy a lovagtörténet, a vadász-kaland és a -füllentés: nem hazugság, de azt nem bocsátották meg neki, hogy noha csak -ő maga volt a vétkes, mégis belekötött egy bajtársába. - -És sokan voltak, a kik ezután görbén néztek rá, mert nem tartották többé -igazmondó embernek. - -De talán elfelejtették volna az egész históriát, csakhogy Dernőynek -határozottan nem volt szerencséje. Egy szép nap váratlan vendégek -érkeztek: Vilmos Lothár és Anna Pulcheria. Dernőy el akart bujni a föld -alá, de a főherczegnő érte küldött. - -– Ma is ön lesz a lovagom, – szólt kegyelmesen – mint akkor éjjel, a -mikor majdnem elsétáltuk a bozeni vonatot. Igaz, köszönöm, hogy nem -árulta el az inkognitómat! - -Dernőy nagyon kényszeredetten mosolygott. Úgy járta végig a várat, mint -egy halálraitélt. - -– Tudja-e, hogy nem ismerek rá önre? – szólt Anna Pulcheria. – Tíz évet -komolyodott azóta. De ön azért rám fog ismerni, ugy-e?… mint mindig. -Különben mért évődöm éppen önnel?! Ön valamelyest mégis csak emlékezett -az arczképeimre! - -Dernőy jól sejtette, mi vár rá. A hogy este megjelent az asztalnál, -harsogó kaczaj fogadta. Most már nem volt más választása: jó képet -kellett vágnia a rossz játékhoz. Egész este rajta mulattak, s be kellett -látnia, hogy ezen az állomáson nem lehet maradása. - -Folyamodott, hogy helyezzék át egy másik ezredhez. Teljesítették a -kivánságát. A hogy uj ezredesénél jelentkezett, ez legelőször is azt -kérdezte tőle: - -– Ön az, a ki olyan jóban van a főherczegnőkkel? - -Végre is kénytelen volt lemondani tiszti rangjáról és elbocsátását -kérni. - -– Most ezredes volnék – fejezte be elbeszélését a postatiszt – s egy -gyönge pillanat, egyetlenegy kis hazugság miatt naphosszat kénytelen -vagyok tűrni, hogy a ki két perczig vár az ajánlott levelével, nyomban -rám ripakodjék: »Meddig ácsorogjak még itt?«… egyetlenegy kis hazugság -miatt! - - - - -A HATÁRÁLLOMÁSON. - - -I. - -Rupertus, az utrechti egyetem tudós tanára, a világszerte ismert -pszihológus és bölcselő – Európa és Észak-Amerika valamennyi tudós -társaságának rendes vagy tiszteletbeli tagja – kijelentette -gazdasszonyának, hogy el fog utazni, Francziaországba. - -– Nem bánom – szólt az öreg asszony – ámbár egy ilyen vén ember -okosabban teszi, ha nem fészkelődik, nem izeg-mozog, nem szaladgál -jobbra-balra, hanem ott marad, a hol van, és szépen meghúzza magát a -fészkében. Mi jut megint eszébe? Most meg már folyton csavarogni akar! -Hát nem bánom, mert úgy se kérdi tőlem, menjen-e, ne menjen; pedig -megkérdezhetné. Hanem azt az egyet megmondom, hogy az útravaló -bepakolását nem bízom magára. Pakolni majd magam fogok. - -– Hogyisne! – felelt az öreg tudós. – Hogy megint úgy járjak, mint -Berlinben, ugy-e?! Bepakol nekem egy egész télre való Jäger-inget és -annyi meleg harisnyát, a mennyire Szibériában se volna szükség; bepakol -nekem annyi mindenféle holmit, hogy hazajövet nem tudom -visszagyömöszölni a ládába és a felét ott kell hagynom a fogadóban; -bepakol nekem százféle haszontalanságot és kifelejti Aquinói Tamást! Már -most mit kezdjek én Berlinben Aquinói Tamás nélkül?! Mozogni se tudtam -két vagy három napig és szégyenszemre, kölcsön kellett kérni egy Aquinói -Tamást! Nem! Maga csak készítse ki a sok mindenféle haszontalanságot; -majd kiválasztom belőle, a mi kell, és bepakolom, ha kedvem tartja. - -– Maga akar pakolni? Hát van magának fogalma a pakolásról? Nem; erről -szó se lehet. Az utolsó személy volnék a világon, ha megengedném, hogy -maga pakoljon be magának; hiszen a fejét is itthon felejtené! Menjen; -tőlem a pokolba is elmehet. Hanem a pakolás az én dolgom. - -– Hallja, mit akar maga?! Hogy ő nem engedi meg! De hát ki maga?! Az -anyám? A gyámom? A főnököm? A börtönőröm? Vagy azt hiszi, már úgy a -nyakamra nőtt, hogy azt csinálhatja velem, a mit egy Xantippe csinálna?! -Hiszen mi még csak szerelmi viszonyban sem vagyunk egymással, már pedig -ez a legjelentéktelenebb, a legkevésbbé komoly, a legsemmisebb viszony -minden viszony közül, a mely két ember között elképzelhető! Vagy azt -képzeli, hogy én masochista vagyok, a ki mindent eltűr, a kinek -élvezetet szerez, ha czudarul viselkednek vele, ha taposnak rajta, ha -szíjat hasítanak a hátából?! Na hát azért se fogom eltűrni a maga -gyámkodását! Azért is magam fogok bepakolni! Kimondtam, és erről többet -ne legyen szó! - -– Hát jól van. Pakoljon be maga. És ha majd szégyenszemre inget kell -kölcsön kérni valakitől, én azt se bánom. Majd eszébe fog jutni, hogy -bizony jó lett volna, ha annak rendje és módja szerint gondoskodom -magáról! Ki gondoskodjék magáról, hogyha én nem?! Hiszen maga, ha -kibujik a könyvei közül, olyan gyámoltalan a világban, mint egy -hatesztendős gyerek! Hát persze hogy nem vagyok se a felesége, se a -szeretője! Hiszen ha nekem annak idején ilyen szamárságok jártak volna a -fejemben, nem is szegődtem volna magához! Tudja-e, hogy egy dragonyoshoz -mehettem volna feleségül?! Nem egy tudóshoz, hanem egy dragonyoshoz! És -talán jobb is lett volna, mert most nem kellene megérnem ezt a -hálátlanságot! De jól van. Én megtettem a kötelességemet; lelke rajta. -Ne vigyen magával semmit, csak a sok haszontalan könyvet, azt se bánom. -Majd sírva fog rám gondolni, ha egy kefe, vagy egy fésű kellene. Hanem -azt az egyet kikötöm, hogy első osztályon utazzék. Ezt megmondom előre, -mert magától kitelik, hogy a harmadik osztályon rázatja magát három -országon keresztül. De nekem ne jöjjön haza betegen, mert én nem fogom -ápolni. Hogy egy cseppet se gondol magával, hogy soha se tudtam egy kis -rendre szoktatni, hogy tanár létére úgy néz ki, mint egy vén -hamiskártyás, azt én nem bánom és nem szégyellem. Az emberek nem engemet -mondanak bolondnak, hanem a gazdámat. De hogy az egészségén -takarékoskodjék, azt kötelességem megtiltani. Ha más nem mondja meg, hát -én meg merem mondani magának, hogy nem illik se a korához, se az -állásához, ha megint nem tudom miféle társaságban utazgat. És én meg -merem mondani magának azt is, hogy az nem szégyen, ha az embernek nincs -a zsebében Aquinói Tamás, vagy nem tudom hány könyv, de az igenis -szégyen, ha egy öreg ember, a kinek otthon kellene ülnie, a kinek -pihenésre és ápolásra volna szüksége, összetöreti magát a vasuton és -koczkára teszi az egészségét, mely amúgy se a legjobb, zsugoriságból! - -– Azért is a második osztályon fogok utazni! Mert én nem szenvedek -nagyzási hóbortban, mint maga, a ki – magam hallottam – a pékinassal is, -a szomszéd cseléddel is nagyságoltatja magát. Én nem vagyok olyan -előkelő, mint maga; nekem jó a második osztály is. Jegyezze meg magának, -hogy az egészségre nézve teljesen mindegy, hogy az ember milyen -szövetből készült divánon utazik. A posztószövet erre a czélra csak -olyan jó, mint a peluche-szövet. Ha vannak emberek, a kik a -peluche-szövetet túlságosan értékelik és irtóznak a náluk szegényebb -ember látásától, ám utazzanak az első osztályon. De én nem leszek se -különb ember, se egészségesebb, ha a maga kedvéért az első osztályon -feszengek. Azért is a második osztályon fogok utazni; érti? - -– És az ilyen embert még tudósnak nevezik! – fejezte be a vitát az öreg -gazdasszony. - -Kiment és becsapta maga után az ajtót. - -De nem állotta meg, hogy egy pár percz multán ujra be ne szóljon a -dolgozószobába: - -– Legalább a levegő-párnáját ne felejtse ki! Mert ha a könyvei nélkül -mozogni se tud, még kevésbbé tud órákon át egy helyben ülni a -levegő-párnája nélkül! - - -II. - -»Kisérletek a psychologia biologiai megalapozásához.« – »Adalékok a -lelki élet törvényeinek tanulmányozásához.« – »Jegyzetek a tömegek -természetrajzához.« – »Adatok a psychologia történetéhez.« – -»Tapogatózások az ethika mezején.« - -Ilyen szerény czímek voltak olvashatók a Rupertus tanár vaskos kötetein. - -Ezekről a munkálatokról a tudományos világban csak egy vélemény volt: -az, hogy szerzőjük a jelenkori kutatásnak egyik legnagyobb büszkesége, a -ki a tudományosságnak uj utakat nyitott, s azonkivül a század legnagyobb -gondolkodóinak egyike, a ki bölcselmi rendszerével egy uj fejezetet kezd -a filozófia történetében. - -Voltak tanitványai és hívei, a kik még messzebb mentek. A kik azt -vallották, hogy a Rupertus nevet oda kell sorozni a legnagyobb bölcselők -neve mellé, s a kik szentül hitték, hogy midőn Rupertus tanár -természet-tudományos alapon kereste a psychologia törvényeit, egy-két -olyan tételt állapított meg, a melyek örökre megdönthetetlenek, a melyek -igazsága századoknak meg századoknak szól, s a melyek mindenha olyan -mozdulatlanságban és hideg fényben fognak tündökölni az emberi -gondolkodás előtt, mint maga a sarkcsillag. - -Rupertus tanár ellenben igen elégedetlen volt a munkáival. - -Most, hogy uj kiadásban tette közzé a psychologia történetéről írt -»adat«-ait, a harmadik kötet átnézése és javítgatása közben eszébe -jutott, hogy azt a huszonnégy sort, a melyet Adeodatus Meibomius, igazi -nevén: Maybaum asztrológus »De summo bono« czímü munkájából idéz, a mint -egy csillag alatt megjegyezte, Leibnizból vette át, az eredetiben nem -olvasta. Bántotta ez a mulasztás; ezt a »felületesség«-et nem -bocsáthatta meg magának. És hátha Meibomiusban ezen a huszonnégy soron -kivül még más érdekes dolgok is lehetnek?! Addig tünődött ezen, míg -elvégezte, hogy Adeodatus Meibomius mestert egészében el kell olvasnia. - -Igen, de Adeodatus Meibomius mester idézett munkájának egyetlen ismert -példányát a párisi »Bibliothèque Nationale« őrzi, s mint unikumot a -könyvtári szabályok értelmében nem adhatja kölcsön. - -Tehát: el kell utaznia Párisba, hogy a »Bibliothèque Nationale«-ban -elolvashassa Meibomius mestert. De addig is folytatnia kell a megkezdett -munkát. - -Mit vigyen magával? Melyek azok a könyvek, a melyek nélkül »egy -pillanatig se lehet el«, a melyek nélkül »mozogni se tud«? A melyekre -este is szüksége van, a mikor már nem szaladhat el a könyvtárba? - -Miután sokáig alkudozott magával, vagy negyven kötet könyvről -állapította meg, hogy ezek egyikét se hagyhatja itthon, hogy ezek nélkül -»nem tud mozogni«. A negyven könyv megtöltött egy ládát, s a bőröndjének -is csak egy kis részét hagyta üresen. A ruháit, a fehérneműit, meg a -többi szükséges holmit már alig tudta beleférkőztetni a bőröndbe. -Kiszedte a könyveket, megint visszarakta, órákig kínlódott, hogy mindent -begyömöszölhessen, s nem birt elkészülni. - -Már megbánta, hogy magára vállalta ezt a nem neki való munkát, de nagyon -szégyelte volna, ha végül mégis csak segítségül kell hívnia az öreg -asszonyt. - -Rupertus tanár szelíd és türelmes ember volt. De már fel kellett -lázadnia az öregasszony zsarnoksága ellen. Nagyon a fejére nőtt. - -És miután életében először, utóljára fellázadt, mégis csak beadja a -derekát?! Nem, nem kompromittálhatja magát. - -Bepakolt, úgy a hogy tudott, s nagynehezen becsukta a bőröndöt. - - -III. - -Vidám fiatal urakkal utazott, a kik az egész uton arról beszélgettek: -hogyan kell a finánczot kijátszani?… ki mit csempész át magával a -határon?… s milyen nagy dolog a »föllépés«, még a finánczczal szemben -is!… Egy cseppet se voltak nyugtalanok. - -A határállomáson a finánczok beléptek a kocsiszakaszba. A fiatal urak -nagy buzgalommal nyitogatták a táskáikat és bőröndjeiket; a finánczok -ügyet se vetettek rájok. Hanem az öreg ember gyanúsnak tünt fel előttük. - -– Rien à déclarer! – védekezett az öreg. - -De hiába. Széthányták minden holmiját s még a zsebeit is megmotozták. - -Mikor a finánczok elvonultak, nagy kínnal visszarakta a szétszórt -holmit, de a bőröndjét nem birta becsukni. - -Szerencséjére, a fiatal urak segítségére voltak, s bár kissé kegyetlenül -bántak a könyvekkel, valahogy visszadugdosták a harisnyáit is, és -egyesült erővel becsukták a bőröndöt. - -Mikor megérkeztek Párisba, az egész utazó közönség szabadon sétált el a -finánczok előtt, csak éppen az öreg urat állították meg. Ujra átkutatták -mindenét és ujra megmotozták a zsebét. - -Most már, minthogy senki se volt a segítségére, csak úgy tudta becsukni -a bőröndöt, hogy nyolcz vagy tíz kötet könyvet a hóna alá kapott. Így -hajtatott a fogadóba. - -Párisból visszatérőben a komédia megismétlődött. Mindenütt, minden -fináncznak szemet szúrt; folytonosan motozták, és csakhogy éppen le nem -vetkeztették. - -Ez a kis kaland a tudóst még sokáig foglalkoztatta. Nem tudta -elfelejteni élete végéig. - - -IV. - -Mikor haldoklott, legjelesebb tanítványa, Dr. Mylius – utódja az -egyetemen – állott az ágya mellett. - -Dr. Myliust mélyen meghatotta az a gondolat, hogy nemsokára tanúja lesz -annak a történelmi pillanatnak, a midőn az élők legnagyobbika átköltözik -a halhatatlanságba, a nagy elődökhöz, a kiknek névsora Thalesz-szel -kezdődik: Arisztóteleszhez, Platonhoz, Aquinói Tamáshoz, Descarteshoz, -Spinozához, Kanthoz… - -Az öreg ember megszólalt: - -– Tudod-e, fiam, hogy mióta hazajöttem Párisból, folyton azon töröm a -fejemet: mi a magyarázata annak, hogy a finánczok éppen bennem keresték -a csempészt?!… Mi az ördög lehetett rajtam, a mi szemet szúrt nekik?! -Vagy mi mehetett végbe a lelkükben, hogy éppen én rám gyanakodtak?!… És -általában: miért van, hogy mindig a tiszta a leggyanúsabb?!… Évek óta -keresem a feleletet ezekre a kérdésekre, és nem találom. Pedig azt -hittem, hogy psychologus vagyok!… - -Pár perczczel később delirálni kezdett. - -Dr. Mylius arra gondolt, hogy ennek az öreg embernek olyan szép és -tiszta élete volt, mint egy gyermeknek. Hogy ez a haldokló soha se -kereste azt, a mit földi jónak neveznek, s a mi után annyi millió és -millió lény töri magát. Hogy ez a haldokló, akármilyen gyermekes lény -volt is, a nagy conquistadorok közé tartozott, a legnagyobb -conquistadorok közé, a kik vakmerő hódításokat tettek azokban a -világokban, a melyeket a természet eltakart előlünk. - -Egyszerre a haldokló fölemelkedett párnájáról és olyan harsány hangon, a -hogyan életében nem szólt soha, felkiáltott: - -– Rien à déclarer! - -Aztán visszaesett a párnájára és meghalt. - - - - -KERESZTFIAM, BOLDIZSÁR. - -Asztalos, a festő, beszélte el ezt a történetet: - -Keresztfiam, Boldizsár, sokszor eszembe jut. A legtöbbször olyankor, ha -magánosan sétálok az erdőn. - -Lelkiatyja volnék, keresztény katholikus anyaszentegyházunk -parancsolatja szerint. Ha az igazi apja nem gondoskodhatott róla, én -vagyok felelős Isten előtt, részesedett-e a kellő lelki oltalomban, a -helyes irányban vezették-e fejlődő szellemét? - -Bizony nem tudom, hogyan fogok beszámolni erről a rám bízott lélekről. - -De ki tehet róla? - -Ide s tova húsz esztendeje lehet, a telet – másodszor már – Párisban -töltöttem. A Rue de Constantinople egy »bútorozott ház«-ában laktam az -ötödik emeleten. A szomszédom valami Raffaelli volt, állítólag -rajzolóművész. - -Vizkeresztkor, az ünnep előtt egy nappal, Raffaelli átjött hozzám és -meghítt: - -– Töltse velünk az estét. Tekintettel a tekintendőkre, csak a -legbizalmasabb barátainkat hívhatjuk meg, de a Három Királyok szent -estéjén már mégse szeretnénk magunkra maradni. Nem lesz más nálunk, csak -ön, meg Petrovna Anna. - -Ez a »tekintettel a tekintendőkre« nem azt akarta jelenteni, hogy -Raffaelliék egyetlenegy szobával rendelkezvén, nagyobb sokadalmat nem -csődíthetnek egybe, mert ez Raffaellit és vendégeit soha a legkevésbbé -se feszélyezte. Raffaelli az illendőség tekinteteire czélzott; -Raffaelliné asszonyság ugyanis a jóreménység utolsó óráit élte. - -Igent mondtam. Leginkább az csábított, hogy Petrovna Anna is ott lesz. -De talán e nélkül is elmentem volna. Bizonyos voltam benne, hogy jól -fogom tölteni az estét. - -Raffaellit, a mig csak messziről ismertem, ki nem állhattam. Tulságosan -közel lakott hozzám, s eleinte igen terhemre volt. Nyáron át, a hányszor -kikönyököltem az ablakomba, hogy lenézzek egy kicsit az udvarra, -Raffaelli mindannyiszor ott könyökölt a szomszéd ablakban, olyan közel, -hogy a lélekzetét is hallanom kellett. Jóformán egész délelőtt az -ablakában könyökölt, és október végéig naphosszat ingujjban járt-kelt a -szobájában vagy a folyosón. Ugyan mikor rajzol ez a rajzolóművész? – -kérdeztem néha magamtól. - -Mindez hagyján. De volt két utálatos szokása, a melyekkel sohase tudtam -végképpen megbarátkozni. Néha órákig fütyölte vagy gajdolta a -legelcsépeltebb olasz operákat, mert azt képzelte, hogy szép -baritonhangja van, ámbátor az, a mit éneklés ürügye alatt elkövetett, -nem volt muzsika, hanem csak csendháborítás. A másik szokása még -csunyább volt: szinte nyilvánosan enyelgett a feleségével. Akkora -csókokat czuppantott a tejszinü arczu Raffaelliné vastag, piros ajakára, -hogy mind a két szomszédjának hallania kellett, s a nyitott ablakból -kihallatszó hangok minduntalan felfedték legbensőbb családi titkait is. -Ez különösen bosszantott. - -Később azonban, kivált mikor az ablakokat már zárva kellett tartani, -lassankint megbarátkoztam Raffaellivel. Ebben a közeledésben Petrovna -Anna volt a becsületes közvetitő. Petrovna Annával a Collège de -Franceban ismerkedtem meg. Tulajdonképpen orvosnak készült, de minden -iránt érdeklődött és Renan-t is hallgatta. A mester óráin, bár nem -értettünk héberül, és így az előadás fele elveszett ránk nézve, mindig -mi ketten voltunk a legelsők. - -Először ez a közös lelkesedés hozott össze Petrovna Annával, aztán az, -hogy ő is a mi »bútorozott ház«-unkban lakott. A negyedik emeleten volt -egy kis vaczka. Sohase eresztett be férfit a szobájába, de egyszer a -nyitott ajtón át láttam, hogy úgynevezett lakása egy gyermekágyból, egy -mosdóból, két székből s Lassalle egy litografált arczképéből állott. - -Petrovna Annát sohase fogom elfelejteni. Ha nem nyiratta volna rövidre a -haját, s ha nem járt volna télen-nyáron mindig ugyanabban a szürke -ruhában, talán csinosnak lehetett volna mondani. Szintelen, de szabályos -arczocskája volt; okos, szép szeme, és elég jó alakja. - -Azok a szemetszúró vonások, a melyeket oly sok diák-kisasszonyon látni, -szerencséjére, hiányzottak róla, s a doktor-hölgyek gyakorta -visszataszító különösségei nem rontották meg arczának és alakjának -leányosságát. Egyáltalán nem volt rajta semmi feltünő: csak a mozgásának -sajátos nemessége, meg a piczi szája. Ez a piczi száj mindig olyan -édesen mosolygott, mint a hogy egy másfél éves gyermek szokott -mosolyogni. Olyankor, a mikor Petrovna Anna arról vitatkozott velem, -hogy az Igazság országát csak nitrogliczerinnel, pokolgépekkel és Hiram -Maxim-féle robbanó bombákkal lehet megalkotni, nem tudtam levenni a -szememet erről az édes szájról. - -Noha elméletben rettenetes tudott lenni, s a fejedelmekről meg a -főurakról igen szigoruan szokott nyilatkozni előttem, meg voltam -győződve, hogy Petrovna Anna a legjobb lélek a világon. Úgy vettem -észre, hogy egy szúnyogot se volna képes megölni; minden állati és -növényi életet védelmezett, a gyermekeket imádta. Pickwickné asszonynak -neveztem el, annyira tele volt emberszeretettel. A rosszat senkiről se -hitte el; a nyilvánvaló bünre ezer mentséget talált; a szegényt, a -csunyát és az ostobát sajnálta; mindent megértett és mindent -megbocsátott. Szinte betegsége volt az elnézés és a könyörület. - -Raffaelliéket is ő fedezte fel előttem. - -– Mit akar ezekkel a szegény emberekkel? – szólt. – Hogy nem a -legfinomabb modoruak? Nevetség! Könnyü egy grófnénak. De nézze csak meg -ezt a szegény asszonyt, milyen vidáman tűri a legvastagabb szegénységet, -pedig elég mutatós arra, hogy a faképnél hagyhatná Raffaellit és jobb -módba ülhetne. És ez a nagy, kövér kamasz! A legkedvesebb bohém a -világon. Ön nem volna ilyen jókedvü az ő helyzetében. - -– Nem tetszik nekem, hogy olyan keveset rajzol – feleltem. - -– Bizonyosan keveset rendelnek meg nála. Különben, ha azt akarja mondani -ezzel, hogy Raffaellinek a keresetforrása kissé homályos, hát meglehet. -Hja, a szegénység egy cseppet se válogatós. Biztosíthatom, hogy nem -lopnak, s nem is csalnak meg senkit. - -– Elhiszem. Nekem egyébként mindegy, hogy miből élnek. - -A hogy jobban megismertem Raffaellit, igazat kellett adnom Petrovna -Annának. Raffaelli igen tűrhető s határozottan mulatságos ficzkó volt. -Bizonnyal módfelett könnyelmü. Néha hetekig hitelre éltek s ilyenkor -alaposan próbára tették a »bútorozott ház« jólelkü úrnőjének türelmét. -Mialatt a szomszédomban laktak, a háziasszony vagy tizszer esküdött meg, -hogy utóljára hitelez nekik s nem tűri meg őket tovább a házban. Ha -Raffaelli tulságosan sokat gajdolta a »Troubadour«-t, már tudtam, hogy -megint kifelé áll a szekerük rudja. De semmiféle megpróbáltatás nem -törte meg a kedélyöket. S mihelyt Raffaelli, végre-valahára, Isten tudja -hol, pénzmagra tett szert, azonnal lakzit csaptak. - -A vendéglátás volt a szenvedélyök. Rendesen a háziasszonytól hozatták az -ételt, de volt egy csepp konyhájok is, s ha vendégeket hívtak, Raffaelli -maga főzött. Azt tartotta, hogy két étel: a »bouillabaisse« és a »caeni -paczal« elkészítésében őt nem lehet felülmulni. Addig unszoltak, mig -Raffaelli két mesterművét végre is meg kellett izlelnem. Nem szeretem a -halászlét, s ennek azt a fajtáját, a melyet a francziák -»bouillabaisse«-nek neveznek, csak legyőzhetetlen idegenkedéssel tudom -megenni; azok a sűrű fekete lében uszkáló sötétbarna és hamuszinü -haldarabok, a melyeket mintha tintában főztek volna meg, minden jobb -érzésemet föllázítják. A »caeni módra készült paczal« is mély benyomást -tett rám; azóta nem eszem meg a paczalt, akár caeni módra készült, akár -másképpen, soha többé semmiféle paczalt. - -De azt meg kell vallanom, hogy a bouillabaisse és a paczal bemutatóján -kitünően mulattam. Raffaelli utólérhetetlen mestere volt a tréfának és a -bűvészetnek, s ha adomázni kezdett, ennek nem volt se vége, se hossza. - -Ők már előbb megkedveltek engem, az Isten tudja miért. Vagy tiz nappal -ez után a felejthetetlen lakoma után végképpen megvettem a szivöket. -Észrevettem ugyanis, hogy ismét beköszöntött náluk a hét szük esztendő. -Raffaelli úr ilyenkor úgy szokta elkészíteni az utolsó czigarettát, hogy -a padlóról szedegette fel a lehullott pár szál czigarettadohányt. -Viszonozni akartam a szivességöket s kétszáz egyiptomi czigarettával -kináltam meg őket, azzal a kegyes hazugsággal élve, hogy ezer darabot -kaptam. Később, attól fogva, hogy vagy kétszer titokban öt frankot -kölcsönöztem Raffaelliné asszonynak, én voltam a legjobb barátjuk. Nem -voltak nagy igényeik. - -Mint legjobb barátjuk, természetesen nem hiányozhattam asztaluk mellől, -ha vendégséget csaptak. S a hogy a tél beállott, egyre sűrűbben hívtak -meg. Nyilván jobbra fordult a soruk; Raffaelli koronkint határozottan -költekezett. Télen több rajzot rendelnek meg az ujságok – magyarázta a -dolgot Petrovna Anna, de én nem vettem észre, hogy Raffaelli többet -rajzolt volna Azt azonban látnom kellett, hogy többet keres. Egyre -nagyobb társaságot hívott meg; néha alig fértünk el nála. Réveillon-kor -kölcsön kellett adnom a szobámat ruhatárnak; annyian voltunk. Minden -férfi szivesen vendégeskedik, a ki maga is főz; de Raffaelli valósággal -élt-halt a társaságért. - -Szivesen mentem hozzájok, mindenekelőtt Petrovna Annáért. Vele csak -Raffaelliéknél beszélgethettem ki magamat kedvemre, s »Pickwickné« -mindig mondott valami olyat, a mi megkapott. Soha senkiben sem találtam -egyszerre annyi lágyságot és annyi szilajságot; ez elég volt arra, hogy -a fiatal Oroszországot lássam benne megnyerő, bájos kiadásban. De -Raffaellinek a többi vendégei is érdekeltek. A különös alakok egész -gyüjteménye volt ez a vendégkoszoru; valóságos menazsériája a jó Isten -legfurcsább csodabogarainak. Volt ott feltaláló, croupier, -lóversenytip-árus, papagály-idomító, kuplé-költő, taps-ügynök és egy -tekintélyes külsejü, szép szakállu úr, a kit majordomusnak szoktak -kikölcsönözni. Azelőtt nem is gyanítottam, mi mindenféléből élnek meg az -emberek. - -Raffaelli vendégei igen természetesnek találták, hogy én is ott vagyok -köztük. Mintha örökkön velük éltem volna, olyan barátsággal voltak -irántam; sohase kérdezték: ki vagyok, honnan jöttem, s a legkevésbbé se -törődtek vele, hogy mi a keresetforrásom. Tudták, hogy valamelyik -egyetemre járok, s maguk közt úgy neveztek: »le docteur en droit«. Azt -hiszem, sohase láttak igazi jogtudort. - -Követtem a jó példát, s én se érdeklődtem többé az iránt, hogy miből él -az én derék Raffaelli barátom? Raffaelli különben már első látogatásom -alkalmával megmutogatta az otthon maradt apró rajzait. Illusztrácziók -voltak Paulai Szent Vincze életéhez. Mutatott továbbá két vízfestményt, -a melyek közül az egyik Ville d’Avray egy részletét, a másik pedig -Raffaellinét ábrázolta. Nem ismertem volna rá háziasszonyomra; ez a kép -inkább Eugénia császárnéra emlékeztetett. De Raffaelli biztosított, hogy -életepárja valamikor karcsu volt. - -Hogy ezek az érdekes alkotások hogyan és hol keletkeztek, az továbbra is -rejtély maradt előttem. Rajzoló asztalt és szerszámokat, vagy éppen -festő-állványt, sehol se tudtam a lakásukban fölfedezni, ellenben -föltünt, hogy Raffaelli barátom, a kinek egyébiránt nem volt fölösleges -czókmókja, három fényképező készülékkel is rendelkezik. Mit csinálhat -három fényképező géppel? - -Mindezen persze nem sokáig törtem a fejemet. Raffaelliék jó emberek -voltak; engem nem bántottak, ellenkezőleg kedveskedtek nekem, a mikor -csak tehették; mi közöm nekem a dolgaikhoz? A mint egyre gyakrabban -érintkeztem velök: el is felejtettem, hogy eleinte gyanakodtam rájok, s -Három Királyok ama szent estéjén, a melyre Raffaelli olyan kitüntető -szeretettel hítt meg, már nem volt semmiféle aggályom. A legnagyobb -lelki nyugalommal fogyasztottam velök az ünnepi kalácsot. - -A kalácsba rejtett babszemet – mert az aranyat Raffaelliék bizony nem -dugták el kalácsba – Petrovna Anna találta meg; ő lett a »királynő«. Az -olcsó champagnei mellett sokáig eltréfálkoztunk azon, hogy a királyok -tüzes ellensége, most akarva, nem akarva, köteles elfoglalni a királynői -trónt, a vele járó tisztségekkel, s ez alkalommal Petrovna Anna azt a -merész állítást koczkáztatta meg, hogy száz év mulva az emberek csak -Vizkereszt ünnepének szent hagyományaiból fognak visszaemlékezni arra, -hogy valaha királyok és királynők is voltak a világon. - -Aztán valamely eszmetársítás révén, a rövid hajáról vitatkoztunk, már -nem éppen először. Petrovna Anna azt állította, hogy az olyan nőnek, a -ki komoly munkával foglalkozik, nem való a hosszu haj, mert nem -bajlódhatik vele; az az idő, a melyet erre a haszontalanságra fordítana, -más, okosabb dologra kell. Aztán meg nagy hajat hordani nem is -egészséges, mert a nagy haj más kellemetlenségeken kivül, fejfájást is -okoz, s azért van annyi házasságtörés a világon, mert a sok fejfájós -asszony kínjában mind megcsalja a férjét. Végül pedig, ő nem akar -tetszeni senkinek, különösen olyan szamárnak nem, a kinek ugyanaz az -emberi lény csak akkor tetszik, ha hosszu hajat visel, mintha az illető -rövid hajjal nem ugyanaz a szeretni való személy maradna. - -Azt feleltem, hogy méltatom az okait, de mégse adhatok igazat neki. Mert -a rövid hajviseletre csak egy kényszerítő ok van: a lustaság, a mi éppen -nem megnyerő valami. Nincs az az elfoglalt nő, még férfi se, a kinek ne -jutna elég ideje: ápolni egy kicsit a személyét, a melyet ha valaki maga -se becsül meg más még kevésbbé hajlandó megbecsülni. Egy kis, fejfájás -nem a világ; s ez a fejfájás csak egyes esetekben jelentkezik, -meglehetősen ritkán. A mi a sok házasságtörést illeti, ebben hol a férj -a hibás, hol az asszony, hol mindaketten, de a hosszu haj mindenképpen -ártatlan. És utóljára: szép, tetszetős, mert önérzetre vall, ha egy nő -nem kiván mindenáron tetszeni s megvan rövid hajjal is; a minthogy a -hosszuhaju nők se a férfiak kedvéért páváskodnak, hanem hogy egymást -túlragyogják. De nem szép és nem tetszetős, ha egy nő nem törődik az -emberek itéletével, még ha nem is itéletről van szó, csak előitéletről; -mert ha nem törődik vele, hogy mit következtetnek a viselkedéséből, -ezzel koczkáztatja a jóhirét, már pedig a nőnek a mi társadalmi -rendünkben a jóhirre épp úgy szüksége van, mint a férfinak a becsületre. -A ki ezekben a pontokban nem törődik a látszattal, maga teszi ki magát a -gyanunak. Azért, a mig a nők hosszu hajviselete általános szokás, jobb -ragaszkodni a szokáshoz; a mely elv természetesen nem változtat azon, -hogy egy okos és derék leány rövid hajjal is okos és derék leány marad. - -Ezen egy kicsit összekaptunk. Raffaelli az én pártomra állt, az asszony -Petrovna Anna pártjára; s alaposan megrostáltuk a kérdést. Utóljára -Petrovna Anna megunta az akadémikus időtöltést, s azzal vetett véget a -vitának, hogy a társadalmi rend becstelen és hogy voltaképpen igazuk van -a rossz asszonyoknak. - -Aztán más társadalmi problémákat fejtegettünk, s többek között áttértünk -a gyermeknevelés kérdésére. Csak ez alkalommal tudtam meg, hogy -Raffaelliéknek már két gyermekük van, s hogy ezeket a gyermekeket falun -neveltetik, jólelkü parasztembereknél, a kik negyven, illetőleg harmincz -frankért valóságos őrangyalai a kedves kis ficzkóknak. Raffaelli -kijelentette, hogy bűnt követ el minden párisi szülő, a ki gyermekét, -mindjárt a születése után nem adja ki dajkaságba, mert a falu jó -levegőjét nem pótolhatja semmi. Ők egy napig se tartották maguknál a -gyermekeiket, s a kis ficzkók ma is élnek, pedig hány párisi gyermeket -temettek el azóta! Raffaelliné a párisi iskolák, s általában az iskola -ellen kelt ki. Szerinte az iskolában csak rosszat tanulnak a gyermekek, -s innen van a mai világban az a sok sápadt, erőtlen férfi, a kiket látni -is utálat. Alig intézte el ezt a nehéz kérdést ilyen könnyedén, röviden -és határozottan, Raffaelliné egyszerre csak elhalványodott. Hamarjában -nem gondoltam rá, hogy mi baja, de Petrovna Anna okosabb volt, mint én, -s kiküldött a szobából. Raffaelli elszaladt azért a hölgyért, a ki -feleségét egy idő óta látogatni szokta; én meg átmentem a szobámba. Arra -nem számítottam, hogy hamarosan el fogok aludni, de reménykedtem, hogy -talán olvashatok. Raffaelliné azonban nemsokára olyan hangos lett, hogy -le kellett tennem a könyvet. Kimentem a folyosóra. Raffaelli már odakünn -czigarettázott. Meglátta aggodalmas arczomat, elnevette magát és -vigasztalni kezdett: - -– Mindjárt el fog csendesedni. Olyan asszony ez, hogy föl se veszi a -dolgot! - -S Raffaelliné megtartotta, a mit férje igért. Nem szíttunk el nagyon sok -czigarettát, s Raffaellit behívták. Én már nem voltam kiváncsi, hogy mi -ujság; visszavonultam és lefeküdtem. - -Másnap a Collège de France-ban, Petrovna Annától megtudtam, hogy fiuk -született, s hogy engem akarnak keresztapának hívni. Egy kicsit -elbámultam, de Petrovna Anna igen komolyan kezdte bizonygatni, hogy nem -térhetek ki a rám váró feladat elől. - -– Nem bánthatja meg ezeket a szegény embereket… Nincsen senkijök… – -efféléket mondott. - -– De a ki elfogadja ezt a tisztet, az bizonyos felelősséget vállal -magára a gyermekekkel szemben… és én, az idegen… - -– Ej, nem szokás azt olyan komolyan venni. Beülünk egy kocsiba, kifizeti -a stólát, a sekrestyést, a kocsit, ennyi az egész. - -Ez hatott. Azt már nem szerettem volna, hogy a vonakodásomat -félremagyarázzák. S ha csak ennyit várnak tőlem, igazán örültem, hogy -szolgálatjukra lehetek. Legalább azzal az ezüst evőeszközzel, a melylyel -keresztfiamat meg fogom ajándékozni, némi jelét adhatom, hogy -megbecsülöm irántam való barátságukat. - -És Raffaelli mesternek már habozás nélkül mondtam igent. - -– Boldizsárnak fogjuk kereszteltetni – tudatta velem Raffaelli – a Három -Királyok egyikének nevére. - -Boldizsár keresztelőjét Raffaelli az eddigieknél is fényesebb lakomával -ünnepelte meg. Erre a lakomára minden jóismerősét meghívta, talán azokat -is, akiket csak félig-meddig ismert. Ott találtam többek között a -végrehajtót, aki sűrűn járt Raffaelliékhez. A menazséria – természetesen -– teljes számban beállított, megfelelő hölgyekkel. De jöttek mások is. A -lakoma két órakor kezdődött, s háromnegyed kettő után tíz perczczel, a -mikor már alig fértünk a szobába, egyre több uj alak tünt föl a -látóhatáron. Ezek közt legfeltünőbb jelenség volt egy görög -nemzetiségünek mondott úriember, a kiről a hölgyek nem tudták levenni a -szemöket. Azért-e, mert a szeme fénylett, mint a parázs, vagy azért, -mert úgy itta az abszentet, mint én a vizet? – nem sikerült megtudnom. - -A keresztelőnek csupán egy epizódja maradt emlékemben. Eleinte úgy -terveztük, hogy az anyakönyvvezetőhöz és a paphoz délelőtt megyünk el, -de valamelyiktől üzenet érkezett, hogy csak négy órakor jelentkezzünk, s -azért mind a két kirándulást délutánra halasztottuk. Háromnegyed négy -tájban oda szóltam Petrovna Annának, hogy talán ideje volna mennünk. De -az is időbe telt, míg meg tudtuk értetni magunkat. A lakoma igen -fölvillamozta a kedélyeket, s a nagy lármában senki se figyelt ránk. A -görög sorra csiklandozta a hölgyeket; ezek vihogtak, sikoltoztak; a -menazséria jelesei kiabáltak s nevettek; mindenki egyszerre beszélt, a -boldog anya is, Raffaelli pedig olyan részeg volt, hogy nem akart tudni -semmiről. Egyre csak a »Troubadour«-t bömbölte. - -A gyerekről mindenki megfeledkezett. - -De hát hol is van az a gyerek? A gyerek nem volt sehol. - -Egy negyedórai rekedt kiabálás, kérdezősködés, félreértések, -magyarázatok, ujabb tudakozódás és ujabb félreértések után kiderült, -hogy Boldizsár elveszett. Eltünt nyomtalanul. Valaki elvitte; de hová? - -Erre, nagynehezen mégis csak fölocsudtak Raffaelliék, s megindult a -hajsza Boldizsár után. - -Csak egy félóra mulva találták meg a harmadik szomszédban. Úgy volt, -hogy Róza, a »bútorozott ház« szobalánya, kivitte a folyosóra mutogatni, -hogy milyen nagy gyerek. De Rózát lecsengette a háziasszony, s a derék -leány sietségében átadta Boldizsárt valamelyik bámészkodónak. Azután -kézről-kézre adták, s mikor Róza visszatért, Boldizsár már lekerült a -negyedik emeletre. - -A szobalány nem találván Boldizsárt a folyosón, azt hitte, hogy azóta -visszavitték a szobába, s mint a ki jól végezte dolgát, tovább állt. -Ekközben Boldizsár lejutott az utczára, onnan a szomszéd házba, végül a -harmadikba. - -– Jó ómen! – szóltam Petrovna Annához. - -Öt óra tájban érkeztünk meg a paphoz, a ki alaposan lehordott bennünket. -És ez után a zord fogadtatás után a következő adatokat kellett -bediktálnom: »Dupont Boldizsár; törvénytelen; anyja: Dupont Francziska, -hajadon; apja: Raffaelli Achilles, rajzolóművész«. Mert kiderült, hogy -Raffaelli és felesége annak idején, szórakozottságból, nem mentek el a -paphoz. - -Boldizsárt nem láttam többé, mert Raffaelliék, elveiknek megfelelően, -mindjárt másnap dajkaságba adták. Mikor hazaérkeztek, Raffaelli -eldicsekedett vele, hogy kitünően helyezték el a ficzkót. - -– Nem csak tehéntejjel fogják táplálni – szólt – dadája is lesz, mert a -parasztasszonynak magának is van kicsinye, s ez most már meg fogja -osztani az emlőt Boldizsárral. Nincs is jobb, mint a falusi levegő s az -egészséges dajkatej! - -Raffaellinek irigylésreméltó természete volt; mindig, mindennel meg volt -elégedve. - -Sajnos, ezután már nem sokáig élvezhettem a társaságát. A tavasz -közeledtekor ujra megcsappant a jövedelme, s a hét szűk esztendő ezuttal -tovább tartott, mint máskor. Raffaelli, bár vagy másfélévi lakásbérrel -volt hátrálékban, az utolsó perczig nem akarta elhinni, hogy a -háziasszony beváltja a fenyegetését, de a lehetetlen egyszer megtörtént, -s egy szép májusi napon végre is kitették őket az utczára. - -Tanakodtunk Petrovna Annával, hogy mit kellene tenni, s a háziasszony -már beleegyezett, hogy visszafogadja őket, ha egy negyedévi bért -lefizetünk helyette, de Raffaelli nem fogadta el az ajánlatunkat. - -– Sokkal jobb lakást találtam – szólt. – Először igen olcsó, s másodszor -szellős, levegős, nem olyan fülledt, mint az a hombár, a hol eddig -laktam. - -És csábított, hogy mi is költözzünk oda. - -Sajnáltuk, hogy elveszítjük, de nem mentünk utána. - -Még azután is találkoztunk néha. Kétszer is ellátogattak Petrovna -Annához, s mi is fölkerestük őket. De lassankint elszoktunk egymástól. - -Mikor egyszer eszünkbe jutott, hogy nagyon rég nem láttuk őket, már nem -találtuk őket a szellős és olcsó kis szobában. Elköltöztek; s a kapusnak -nem mondták meg: hová. - -Nemsokára elhagytam Párist. - -… Azt hittem, hogy sohase fogok hallani többé se a vidám Raffaelliékről, -se Boldizsár nevü keresztfiamról, se Petrovna Annáról, a kinek okos, -szép szeme olyan sokáig érdekelt, s a ki most is előttem van, szürke -kalapkájában. - -Nem gondoltam rá, hogy beszéltetni fognak magukról, a franczia lapokban. - -Az első, a ki hírt adott magáról – először és bizonynyal utóljára – -Petrovna Anna volt. Úgy hat-hét esztendővel azután, hogy Párisból haza -jöttem, a mikor a néhai czár szalonkocsija elől Livádiában másodszor -szedték föl a vasuti sineket, a rendőrség vagy kétszáz gyanus személyt -fogdosott össze. Ezek között a gyanus személyek között volt egy -Vronszkij Petrovna Anna nevü leány is: az én Petrovna Annám. Az -elfogottak közül néhányat halálra itéltek, egyet-kettőt szabadon -bocsátottak, a többit Szibériába deportáltak. Petrovna Annát is. - -A következő évben a Figaro egy törvényszéki tudósítása akadt a kezembe. -Ebből azt tudtam meg, hogy egy Raffaelli nevü rajzolót erkölcstelen -fényképek sokszorosítása és forgalomba hozatala miatt, mint visszaeső -bünöst, néhány hónapi elzárásra itéltek. Egy másik ujság az elitéltnek a -keresztnevét is megemlítette. Csakagyan Raffaelli Achilles volt, az én -derék barátom. - -Nem tudom, ezt a sorsfordulatot is megelégedéssel fogadta-e? De a -kevéssé szellőztetett, bár fölötte olcsó lakás megárthatott -egészségének, mert nem sokkal utóbb az elhunytak névsorában olvastam a -nevét. - -De párisi ismerőseim közül egyikről sem olvastam annyit, mint -Boldizsárról, a keresztfiamról. Öt vagy hat év óta minduntalan értesülök -viselt dolgairól. Boldizsár tizennégy éves korában egy kis betörést -követett el. Ennek következtében beadták egy állami javitóintézetbe, s -ott kiképezték diplomás gonosztevőnek. Alig bocsátották ki a világba, -már tevékeny részese volt egy csinosabb gaztettnek. Becsukták, s mikor -kiszabadult, hogy hálát adjon a jó Istennek, betört a legközelebb eső -templomba. Utóljára azt olvastam róla, hogy a fontainebleaui erdőben -leütött valakit, a ki nem szólt többet. - -Azóta nem szeretek egyedül sétálni estefelé az erdőn. Az erdő sötétjében -keresztfiam, Boldizsár jut eszembe. Ha egyszerre csak előlépne egy bokor -mögül, s mielőtt bemutathatnám magamat… hirtelen meg kellene jelennem az -örökkévalóság kapuja előtt: odafenn, szégyenletemben, nem mernék -kopogtatni. - - - - -A KOPORSÓ. - - -I. - -Öreg Igaz János kint állott az ámbituson és nyugodtan pipázott. Mocskos, -lucskos idő volt. A szél az eresz alá verte az esőt; odalenn, a ház -előtt, a Körös piszkos, földszinü habjai sebesen kergették egymást; -odafenn, messze, az ég úgy be volt borulva, hogy az egész világ -tubákszinüvé vált. - -– Milyen szép, kövér eső! – tünődött Öreg Igaz János. – Ilyen -istenáldásért hiába imádkozik a szegény ember olyankor, a mikor a -legjobban kellene. Most se árt, se használ. Ha el lehetne tenni! - -Aztán, legalább egy félóráig, a kukoriczáról elmélkedett. Egyszerre az -jutott eszébe, hogy ő, Öreg Igaz János, maholnap meg fog halni. - -Már régóta kínozta a hideglelés; sok mindenfélét komendáltak neki, de -semmi se segített. Utóljára már a doktort is elhívatta, de persze a -mediczina nem használt: a hideglelés negyedik napra mégis csak -visszajött. Egyszer egy czigányasszony vetődött az udvarra, és azt -mondta neki, hogy alighanem a rossz betegség gyötri. Ez szöget ütött a -gazda fejébe, mert katona korában sokat hallott minden nyavalyáról. -Megfogadta hát a czigányasszony tanácsát. Szerencsére két tükör volt a -háznál; jóllehet egy is elég az asszonynépnek. Hogy mindent -megpróbáljon, az egyik tükör hátáról lekaparta a kénesőt, és ezt az -orvosságot is bevette; hogy jobban csúszszon, egy-két pohár borral. De a -hideglelés ezután se mult el. - -És attól fogva még rosszabbul lett. Néha úgy érezte, mint ha a gyomra -nem volna az övé; néha meg azt, mint ha kő volna a hasában. Az ételnek -nem érezte az ízét; a dereka minduntalan megfájdult; azt is észrevette, -hogy már nem birja a nehezebb dolgot. - -Eddig soha se gondolt a halálra. Csodálkozott rajta, hogy a betegsége -milyen sokáig elhúzódik, de hogy a hosszu nyüglődésnek rendesen halál a -vége, az még nem fordult meg a fejében. Nem is igen ért rá a bajával -foglalkozni. De most hirtelen eszébe jutott, hogy az apja éppen így -sinylett az előtt, hogy egy napon váratlanul meghalt. Hát biz azt nem -kötik az embernek az orrára. Aztán, a mint tovább nézelődött maga körül, -eszébe jutott az is, hogy egy idő óta az egész világot másformábbnak -látja, mint azelőtt: borongósabbnak, nyirkosabbnak, csunyábbnak. Mintha -már ez se volna az övé. - -Egy pillanatig elfelejtette színi a pipáját. De aztán megigazgatta -pipájában a dohányt és tovább füstölt. - -Hát bizony ez lesz az, mert mások, a kik korábban mentek el, éppen így -csinálták. Egy ideig betegeskedtek, aztán kidőltek a dologból, utóljára -se testöknek, se lelköknek nem kellett már semmi. Mig a dohányában -tartott, nem ment ki a fejéből, hogy miképpen is készülődtek azok, a -kikre már előbb rákerült a sor?! És minél tovább elmélkedett, annál -inkább megbizonyosodott, hogy már csak kevés ideje van hátra. Lám, már a -pipa se ízlik neki; csak szíjja, mert úgy szokta. - -Hanem azért kiverte belőle a hamut, ujra megtöltötte és mégis csak -rágyujtott. Ha a dohány nem is izlik úgy, mint azelőtt, pipaszó mellett -könnyebben gondolkodik az ember; és meg akarta hányni-vetni magában, -hogy hát hogyan is lesz az, hogy ha ő már nem lesz?! - -Vacsoráig aztán kifundálta, hogy miképpen kell mindent elrendezni. Ha -meg kell halni, jól van; de a kaszás legalább ne találja készületlenül. - -Másnap reggelre kelve, eligazított mindent; nem kell ahhoz sok irás. A -törvényházára is elment, hogy veszekedés ne legyen utána. - -Délután pedig elment az asztaloshoz, hogy megrendelje a koporsóját. - -Ezt nem akarta másokra bizni. A mit az ember maga is megtehet, ne hagyja -másra. Koporsó nélkül ugyan nem temetik el, de ha erről előre nem -gondoskodik, megtörténhetnék, nem ugyan fösvénységből, de -gondatlanságból, hogy a háznépe valami olcsóbb fajta koporsót vásárolna -neki, arra gondolva, hogy a halottnak már úgyis mindegy. Öreg Igaz János -pedig díszes koporsót akart; azért legjobb, ha ő maga töviről-hegyire -megmagyarázza az asztalosnak, hogy a koporsót milyen fából csinálja, -miképpen gyalulja; továbbá, hogy milyen festékkel kell befesteni és mit -kell ráirni. - -Mert mindennek meg kell adni a módját. És ha a legszegényebb -czigányasszony is, a ki a rajkóját alig hogy el tudja temettetni, -kikönyörgi a plébánostól, hogy hozza el a temetésre a füstölőt is, a mi -csak a czerimóniás temetéssel jár: ő, Öreg Igaz János, nem engedheti -meg, hogy kevesebb díszszel temessék el, mint a mennyi neki már dukál. - -Aztán meg nem ágrólszakadt ember ő, hanem módos gazda, a kinek, hála -istennek, mindene megvan, a mi szükséges. Rendes embernek, a kinek a -féllába a sirban van, kell, hogy meglegyen a koporsója is; ne akkor -kellessen szaladgálni érte, a mikor már szükség van rá. - -A koporsó is jobb lesz, ha az asztalos előre mértéket vesz, és nem -kutyafuttában készíti el, hanem, a mig ideje van rá, gondos munkával, -kényelmesen. De meg gazdaságosabb is, ha az ember előre kialkussza az -árát; így az asztalos, a ki a gyászoló néptől annyit követel, a mennyit -akar, nem csalhatja meg az embert. - -Sokáig tartott, mig az asztalossal meg tudott alkudni. Az asztalosnak az -erőssége az volt, hogy a koporsó nem olyan holmi, mint például egy -nyakravaló kláris, a mit az ember csak akkor vásárol meg, ha nem -sokallja az árát, és ha drágának találja, ott hagyja a boltban. A kinek -koporsó kell, előbb-utóbb megvásárolja, ha drágálja is; ha ő nem, hát -azok, a kik majd eltemettetik. De Öreg Igaz Jánosnak is volt egy -erőssége: az, hogy nem csak egy asztalos van a világon. - -Hosszu alkudozás után végre megegyeztek. - -Egy hét multán a koporsó elkészült. Egészen olyan volt, a milyennek Öreg -Igaz János kivánta; már előre öröme volt benne. Kifizette az árát, s -nevetett magában, mert úgy találta, hogy igen jó vásárt csinált. Persze, -olyankor, a mikor az embernek még ideje van másfelé fordulni, az -asztalossal is könnyü beszélni; hogy el ne szalassza a vásárt, enged, a -mennyit csak lehet. - -Öreg Igaz János fölvitette a koporsót a padlásra, s hogy addig is -hasznát vegye, mig egyéb hasznát veheti: egyelőre paszulyt tartott -benne. - -Nemsokára azután, hogy a koporsó elkészült, Öreg Igaz János olyan beteg -lett, hogy ágynak esett. Bizonyosra vette, hogy ez az utolsó betegsége, -s dicsérte az eszét. Lám, milyen okos volt, hogy előre megcsináltatta a -koporsóját! Most már nem kell attól tartania, hogy kevés díszszel -temetik el; és mégis megtakarított egy pár forintot! Csak jó a pihent -ész. Ha már el kell költöznie erről a világról, utolsó óráira is maradt -egy öröme: az, hogy bölcsen gondoskodott mindenről, a miről csak ember -intézkedhetik! - -Nagy betegségéből azonban váratlanul kigyógyult. Annyira kigyógyult, -hogy örökre elmaradt a hideglelése, megszünt a gyomorbaja, ujra -kellemetesnek látta a világot, s nemsokára azt is elfelejtette, hogy -valaha beteg volt. - -A koporsó fenn maradt a padláson. Néha kifogyott belőle a paszuly; aztán -ujra paszulyt tettek belé. - - -II. - -Sok év haladt el, s Öreg Igaz János egészséges volt, mint a makk. Soha -se gondolt rá, hogy a padláson egy koporsó várja, várja, de hiába várja. - -De egyszer az történt, hogy a szomszédja, Fekete Nagy Péter, igen -megbetegedett. Fekete Nagy Péter szegény ember volt. Azért a felesége, -látván, hogy az urának el kell pusztulnia, így szólt: - -– Nem azért mondom, de az Isten mindnyájunkkal szabad, s bizony jó volna -előre megvásárolni az Öreg Igaz Jánosék koporsóját. Öreg Igaz Jánosnak -most már nem kell, s ő bizonyosan olcsóbban adná el, mint ha majd az -asztalostól kell venni. Öreg Igaz János bizonyosan örül, ha túladhat -rajta. - -– Biz’ az jó volna – felelt Fekete Nagy Péter. - -A felesége hát átment a szomszédba, hogy majd jó olcsón megveszi a -koporsót. - -Öreg Igaz János azonban hallani se akart a vásárról. Nem azért -csináltatta, hogy ne legyen, hanem azért, hogy legyen. Módos emberhez -úgy illik, hogy ne lássa hijját semminek, és módos ember megvárhatja, -mig a pénze meghozza a gyümölcsöt. - -De a felesége pártját fogta a másik asszonynak. - -– A szomszédnak kell a koporsó, kelmednek meg nem kell. Minek -tartogassuk a padláson? Úgy se szeretem, hogy benne tartjuk a paszulyt; -még majd úgy járunk, mint Tánczos Lakatosék. - -Tánczos Lakatosék úgy jártak, hogy előkelő és gazdag emberek lévén, két -koporsót csináltattak előre: egyet az embernek, egyet az asszonynak. A -koporsókat felvitették a padlásra, s az egyikben ők is paszulyt -tartottak. A gondviselés úgy rendelte, hogy előbb Tánczos Lakatos haljon -meg. Az üres koporsót lehozták, a halottat belefektették, s a temetés -napjáig a halottat is felvitték a padlásra, mert a házban kevés volt a -hely; Tánczos Lakatos egyik leánya ugyanis, a fiatal Domokosné, éppen -betegágyat feküdt. A koporsót aztán csak akkor hozták le a padlásról, a -mikor már a halottat el kellett temetni. El is temették. De három nap -mulva, mikor a cseléd fölment a padlásra paszulyért, azt a rémes -fölfedezést tette, hogy három nappal előbb a paszulyt temették el. - -Öreg Igaz János nem tartott attól, hogy úgy jár, mint Tánczos Lakatos; -egyetlenegy koporsóval nem eshetik ilyen tévedés. De eszébe jutott, hogy -idővel még a koporsó is veszit értékéből, s hogy hátha a koporsó nem él -addig, mint ő?! - -És mert az asszony is kapaczitálta, átengedte a koporsót Fekete Nagy -Péternek, egy kis árelengedéssel. - -A jó vásárnak Fekete Nagy Péter annyira megörült, hogy menten -meggyógyult. A felesége kétségbe volt esve. Mit csináljanak most már a -koporsóval, a miért annyi pénzt adtak?! Szerencséjére hallotta, hogy -Álmos Kis Rozál éppen halálosan beteg. Rohant oda, és csekély -veszteséggel nyomban túladott a koporsón. - -De Álmos Kis Rozál is meggyógyult, valamint meggyógyult Szabó Pál is, a -ki Kis Rozáltól megvette. - -A koporsónak ekkor már hire terjedt. Ki hallott koporsóról, a melyik -szerencsét hoz?! - -És a kinek súlyos betege volt, sietett megvásárolni a bűvös koporsót. -Már nem adták árelengedéssel. Szabó Pál drágábban mérte, mint az -asztalos; a többiek meg éppen nagy árakat követeltek érte. - -De ki sokalt volna akármilyen árat, cserében azért a hatásért, mely a -koporsóval járt?! Mindig akadt vevője, és a ki megvette, azonnal -kigyógyult a bajából. - -A faluban csak olyanok haltak meg, a kik könnyelmüségből elmulasztották -idejében megszerezni a falu amuletjét. - -Végre sok, sok év multán, a koporsó szétmállott. Soha se került földbe. - - - - -SZEGÉNY GAZDAGOK. - - -I. - -Lugosy két vagy három este nem jelent meg a vacsoráló-asztalunknál. -Mikor ujra előkerült, kérdőre vontuk, hol járt? - -– A nagybátyámnál voltam Bécsben – felelte. - -– Ahá – évődött valaki – a milliókat néha körül kell tánczolni, mert -különben a milliók el találják felejteni az embert! Kis patakokból -lesznek a nagy folyók, és kis hízelgésekből a nagy örökségek! - -– Nem vagyok olyan irigylésreméltó, mint hiszed – szólt Lugosy – mert -azokból a milliókból én egy fillért se fogok örökölni. - -– Ugyan? Nem tudtad volna kiudvarolni az öreg úr kegyét? - -– Nem azon múlik. Kedvel engem, mert takarékos embernek ismer, de nem -kerülhet abba a helyzetbe, hogy az örökösévé tehessen. - -– Ezt nehéz elképzelni. - -– Pedig nagyon egyszerü a dolog. Nagybátyám meg a felesége közös -végrendeletet csináltak, a mely a túlélő házasfelet teszi meg a másik -házasfél minden vagyonának örökösévé. Ez az öreg úr kívánságára történt. -Az öreg úr egyelőre nem azon töri a fejét, hogy utóbb majd kire hagyja a -vagyonát; egyelőre ő maga akar örökölni. - -– Gyanítom mi a baj. - -– Kitalálhatod. Nagyon ragaszkodik az életéhez, és, bár orvos, sejtelme -sincs róla, hogy már csak hálni jár belé a lélek. Kétségbeejtően -bizonyos, hogy holmi apró hagyományokat nem számítva, mindent az -öregasszony fog örökölni, a ki egészséges, mint a makk. Ennek a derék -német asszonynak pedig iszonyú nagy atyafisága van, s világos, hogy ezt -nem fogja megrövidíteni az én kedvemért, a ki nem vagyok se inge, se -gallérja. - -– Értem. De hát akkor mit mászkálsz Bécsben?! Egy öreg vérszopónak, a ki -a felesége halálát lesi az ember csak akkor csókol kezet, ha a mi -számunkra hiénáskodik. De ha már előre kitagadott bennünket!… - -– Megmondhatom ezt is, bár aligha hiszed el, hogy őszintén beszélek, s -talán egy se lesz köztetek, a ki meg fog érteni. Tehát, hiszitek, vagy -nem hiszitek: nem udvarolni mentem Bécsbe, hanem jótékonyságot -gyakorolni. Nem az önzés dolgozott bennem, hanem a szánalom; mert nagyon -sajnálom ezt a szerencsétlen embert. - -És elmesélte, mit csinált Bécsben. - - -II. - -Szombaton reggel – kezdte – két levelet kapok Bécsből egyszerre. Az -egyiknek a boritékán megismertem a nagybátyám írását; ezt bontom fel -először. A nagybátyám azt írja: tudja, hogy jó helyen van a pénze, és -azt is, hogy én ezt a pénzt gyümölcsöző vállalatba helyeztem; de -minthogy neki most megbízható helyről tizenkét százalékot ajánlottak fel -ezért a tőkéért, átláthatom, hogy nem utasíthatja vissza a nagyon -előnyös ajánlatot, és csakis abban az esetben hagyhatja meg nálam a -húszezer koronát, ha az eddig fizetett tíz százalék helyett ezentul én -is megadhatom neki a tizenkét százalék kamatot. Nyilatkozzam. Jobban -szeretné, ha a pénz a rokonnál maradna; reméli is, hogy az üzletem -megengedi az ujabb föltétel elfogadását; de elképzelhetem, hogy, ha ezt -a kamatlábat már nem fogadhatom el, ő ennyi pénzt nem dobhat ki az -ablakon. - -Nem értettem a levelet, mert én a nagybátyámtól soha se kaptam kölcsön -és nem is kértem egyetlenegy fillért se, de azt már nem mondhatom, -mintha ez a levél valami nagyon meglepett volna. Ismerem a nagybátyámat, -a feleségét, életmódjukat, s bizonyos voltam benne, hogy a másik -levélben már megtalálom a magyarázatot. - -A másik levelet csakugyan a nagybátyám felesége írta. Arra kér, ne -ütközzem meg a nagybátyám érthetetlen levelén, és tegyem meg neki, az -asszonynak, azt a nagy szivességet, hogy menjek fel Bécsbe, minél -hamarább, ha lehet azonnal. Azért meri ezt kérni, mert tudja, hogy -szeretem és ismerem a nagybátyámat, és számít rá, hogy a segítségére -leszek, a mikor egy nagy izgalomtól akarja megóvni a nagybátyámat. Már -nagyon kell félteni az izgalmaktól; a szívbaja egyre gyakrabban -jelentkezik, és az aggasztó tünetek szomorúan bizonyossá teszik, hogy a -sokáig csak lappangó betegség ujabban nagyot fejlődött. Ha lehetetlen -volna fölmennem, sürgönyt kér az egyik cselédje czímére; ha pedig -fölmehetek, úgy intézzem a dolgot, hogy ő korábban beszélhessen velem és -ne csak akkor, a mikor már a bátyám is tudja, hogy ott vagyok a lakásán. -A legjobb lesz, ha reggel nyolcz órakor jelenek meg náluk, a mikor a -nagybátyám még alszik. Majd mindent megmagyaráz. - -Minthogy ismerem az embereket és viszonyaikat, a két levél elolvasása -után kitalálhattam és ki is találtam: mi az, a minek a magyarázatával az -asszony még adós maradt? - -Nyilván az asszony valamelyik kegyes csalásáról van szó. Mert ennek az -asszonynak az egész élete csak a kegyes csalások hosszú sorozata. - -Közre kell működnöm abban, hogy a csalás ki ne derüljön. Meg kell -kímélnünk a beteget valamitől, a mi ennek a szegény embernek szenvedést, -talán valóságos fájdalmat okozna… noha ti alighanem mulatságosnak -találjátok, hogy mi okozhat neki fájdalmat. Meg kell óvnunk a bátyámat -egy izgalomtól, a mely ezt a szánnivaló embert megölheti… noha az efféle -izgalmakon csak nevetni szoktunk. - -Fel kell utaznom Bécsbe, hogy tovább csaljuk, egyesült erővel. - -Hogy mi történhetett? Így okoskodtam: - -– Valaki megkörnyékezte a bátyámat húszezer korona kölcsönért. Meg tudta -nyerni a bizalmát, és nyolcz százalékot kínált neki, a mit a bátyám -csábítónak talált. Hanem az asszony, a ki tudja, hogy húszezer koronának -az elvesztését férje nem tudná túlélni, másképpen vélekedett erről az -üzletről. Elmondta az aggodalmait s meg akarta győzni a bátyámat arról, -hogy kutyára bízza a hájat; de a mikor ez nem sikerült neki, a második -természetévé vált csaláshoz folyamodott. Azt mondta neki: erre a pénzre -az öcsédnek van szüksége; fényes üzletet fog csinálni vele, tehát nagy -kamatot, tíz százalék kamatot fizethet érte. Nem akart szólni neked; -tőlem kérdezősködött, mit szólnál ehhez. (Éppen akkor járhattam náluk -utóljára.) Ez döntött. A bátyám szeret engem, mert soha se kértem tőle -semmit; az az alkalom tehát, a mikor kimutathatja a jóakaratát, -meghálálhatja apró szívességeimet, hasznára lehet egy rokonának, -elősegíthet egy fényes üzletet, hozzájárúlhat az öcscse vagyonának a -gyarapitásához, különben is gondolkodóba ejtette volna, de hogy még -hozzá tíz százalékot kap ezért!… – ez több volt, mint a minek -ellenállhatott volna. Ez aztán lefujta a másik kölcsön tervét, mert -ennyit már egyszerre nem ad kölcsön; semmiért se merne ennyit -megkoczkáztatni. Az asszony aztán a nekem szánt kölcsönt az egyik -Wertheimból átköltöztette a másikba, s azóta pontosan fizeti férjének a -tíz százalék kamatot, az öreg úr nagy lelki megelégedésére és szinte -fizikai örömére. Hogy mért éppen rám esett az asszony választása? Ennek -az ötletnek még az az előnye is megvolt, hogy én voltam az egyetlen -elképzelhető ember, a kinek nem kellett írást adnia. A bátyámnak ez -talán nem tetszett; de az asszony meggyőzte, hogy nem illenék tőlem -írást kivánni. És minden rendben volt mostanáig. Hanem a korábban -kikosarazott, de végképpen el nem riasztott kölcsönkérő végre is észbe -kapott; egyet gondolt magában és felajánlott tizenkét százalékot. -Bizonyosan úgy okoskodott, hogy ha az ember nem szándékozik a tőkét -megfizetni, megengedheti magának azt a fényűzést, hogy a mikor a -kamatfizetést elmulasztja, nem nyolcz, hanem tizenkét százalékot mulaszt -el. S a többi már világos. - -Jól következtettem. De ennek a talánynak a megfejtéséhez nem kellett -valami nagyon éles elme. - - -III. - -Nagybátyám, a míg az orvosi gyakorlatot folytatta, Bécs legjelesebb -sebészei közé tartozott. Biztos, vagy legalább is nagyon szerencsés keze -volt. Tudás dolgában is kiválóságnak mondták. S hiszem, hogy nem csupán -az ügyes mesteremberek számát szaporította, mert most is élénken -érdeklődik, kivált szakmájának a vívmányai, de általában minden -tudományos jelenség iránt. Nagy műveltségű, széles látókörű, igazán -európai ember, a ki ma is mindent elolvas, s a kinek a meggazdagodás -után nem jutott eszébe, hogy most már besavanyithatja az egész -tudományát. Szép ember, olyan, a minőknek a teuton harczosokat festik; -és nem hinnétek, milyen kellemes tud lenni. Eszes és kedves – mindaddig, -a míg pénzről nincs szó. Hanem ennél a témánál már vége az eszének és a -kedvességének. Mihelyst olyasmiről szól, a minek csak legtávolabbról -köze lehet az ő pénzügyeihez – egyszerre csak kénkőszagot éreztek és -meglátjátok a lólábat: az eltitkolhatatlan rögeszmét. És most már mintha -egy őrülttel beszélnétek. - -Ez az ember, a kinek Bécsben egész utczája van három- és négyemeletes -nagy bérkaszárnyákból, örökkön attól retteg, hogy éhen fog halni. - -Bizonyosan tudom, hogy szenvedélye, mely néha, mikor hihetetlenül -gyermekes kapzsiságban nyilatkozik meg, nevetni valónak látszik, de -máskor, a mikor egész meztelenségében mutatkozik, valósággal -irtózatosnak tünik fel a maga kizárólagosságában, vakságában, -leplezhetetlen ridegségében és szinte emberietlen önösségében – ebből a -rögeszméből sarjadzott ki. - -Hogyan keletkezett ez a rögeszme? – fogalmam sincs róla. Talán, bár -különben egészséges eszünek látszik, egy helyütt, egy bizonyos ponton -hiba van az agyában. De azt se tartom lehetetlennek, hogy gyermekkorában -valami rettenetes látvány túlságos erővel, végzetes hatalommal ragadta -meg a képzeletét. A családunk történetében voltak egyes esetek, a mikor -a legzavartalanabb jólétben élőket egyik napról a másikra a legnagyobb -nyomorúságba sodorta egy-egy váratlan csapás vagy a családfő -könnyelműsége. Valami ilyen sorsfordulatot láthatott közelről, abban a -korban, mikor a képzelet a legelevenebb. Annyit tudok, hogy az apja -szenvedélyes kártyás volt; meglehet, a kártyatragédiák mindig egyforma -jelenetei voltak az első benyomásai, s a rémes hatást a megnyomorított, -nyavalyássá tett kis agyvelő soha se tudta többé kiheverni. - -Elég az hozzá, ez az érthetetlen rögeszme, ez a ma már nevetséges -félelem, ez az őrült rettegés irányította az egész életét. - -Már az első fiatalsága is olyan volt, mint az öregsége: mindig -megtagadta magától a legcsekélyebb örömöt is, a mi pénzbe került. Csak -dolgozott, takarékoskodott és nélkülözött; mindent nélkülözött, a mit -lehetett. Pénzért házasodott; lábra állította, de alaposan megsarczolta -a betegeit; ekközben szerzett, gyüjtött, kapart, nyerészkedett, egy -kicsit uzsoráskodott is, de csak igen félénken, mert ahhoz, hogy -megnyúzza a könnyelmű adóst, lett volna szive, de ahhoz, hogy -megkoczkáztassa a pénzét, ehhez már nem volt bátorsága. Már a gazdag -emberek közé tartozott, de még folyvást megvont magától mindent, a miért -garasokat kell kiadni; és hogy a házassága óta bizonyos polgári -kényelmet élvez, csak azért bocsátja meg magának, mert egy gazdag -asszony pénzén él: ő maga egy krajczárt se ad ahhoz, a mit fölöslegesnek -itél. - -Most már milliomos, de a rögeszméje még ma se hagyja nyugton. Semmi se -foglalkoztatja olyan gyakran, olyan erősen, olyan kitartó -következetességgel, mint az éhhaláltól való rettegés. Nem űzheti el a -rémet, a mely reggel pontosan jelentkezik az ágyánál, napközben -el-elmegy, de gyorsan visszatér, éjszaka folyton a párnája körül -settenkedik s csak hajnal felé tűnik el. A legbonyolultabb eseményeket -szövi-fonja a képzelete, s a legfantasztikusabb regényt tudja kieszelni -arról, hogy milyen véletlenek összejátszása következtében veszítheti el -a vagyonát, hogyan juthat koldusbotra, micsoda körülmények között kell -éhen halnia. És rettegésének, úgy látszik, csak a halál fog véget vetni. - -Kétségtelen, hogy szenvedélye ebből az őrűlt félelemből sarjadzott ki… -de ezzel nem akarom mentegetni a szenvedélyét. - -Nem tudom megérteni a szenvedélyt. Ha bele nézek ebbe az örvénybe, nem -látok egyebet, csak mélységet és feketeséget. - -Hogyan válhatik ennyire esztelenné a kapzsiság, csak találgatom. Úgy -képzelem, eleinte a zsugorisága nem különbözött az épeszű fösvények -zsugoriságától és a szerzőszenvedélyében se volt semmi szörnyűség, -hiszen a pénzt sóvárogva imádó ember nem ritkaság. De, úgy látszik, -egyre jobban beleélte magát a kaparásba s az étvágya, mely valójában -csak evés közben jött meg, minél többet evett, annál nagyobb lett. A -nagy iszákosoknál sokszor láthatjuk, hogy minél többet ittak, annál -szomjasabbak. Minthogy soha se ismert másféle örömet, csak azt, a melyet -ez egyetlen szomjúsága kielégülésének köszönhetett, hálából mindjobban -dédelgette magában a fejlődő szenvedélyt, mindaddig, míg annyira -felhízlalta, hogy szenvedélye díszpéldánynyá lett – a minő díszpéldány a -yorkshirei sertés a disznók között. - -Ilyenformán magyarázom meg magamnak, hogy önzése, kapzsisága, -mondhatnám: minden érték után kapkodása ma már olyan nevetségesen mohó, -leplezetlen és minden tekintet nélkül való, mint egy kis gyermeké, hogy -teljesen haszontalan, értelmetlen, minden józanság nélkül való -zsugoriságának mulattatóan oktalan voltát, kicsinyességét, esztelenségét -nem tudja meglátni, – hogy czéltalan és az ő viszonyaihoz mérten -szertelen takarékosságát természetesnek találja, – és hogy művelt ember -létére a szerzés dolgában oly vak, mint a holló vagy a szarka, mely -válogatás nélkül dugdos el mindent, a mit megkaparíthat. - -Nevetni való, mert szenvedélyében eszeveszett; és utálatos is, mert az -önzésnek ilyen – szörnyű púphoz hasonlatos – kinövése már természet -ellen való. És mégis sajnálom. Sőt el tudok érzékenyedni, ha arra -gondolok, hogy ez a nyomorult, beteg, vén ember egy hosszú életet -töltött el és soha az életnek semmi igazi javát nem ismerte, nem -ismerhette meg soha, mert őrülete már az első fiatalsága, talán már a -gyermekkora óta mindenkorra elvonta ezektől, hogy keresztül izzadja, -verejtékezze, sóvárogja az életet, s ebből a gyönyörű világból csak azt -az egy hitvány örömöt ismerhesse meg, a melyet a szerzés vágyának a -kielégülése ad meg. - -Mit mondjak nektek? Ez a szerencsétlen ember, tőle tudom, soha se ismert -más nőt, csak a feleségét, a kit egy pillanatig se szeretett, a kit csak -a pénzéért vett el s a kit más talán soha se vett volna el, mert fiatal -leány korában is nagyon csúnya volt. - -De, nézzétek, nem megindító-e a gondviselés végtelen irgalmassága, vagy -ha más szóval akarjátok: az a csodálatos – az egész kozmoszt átható – -jóakarat, a melylyel a természet mindent gyógyítni igyekszik, magából a -bajból, magával a bajjal?!… - -Ez a csúnya asszony – a kit szintén aligha ismert volna meg, ha -véletlenül a szanatórium várószobájában nem találkoznak, a mikor a -kisasszony és a mamája egy hozzájok méltóan gazdag női rokont látogattak -meg – imádta ezt a szép embert, a ki őt csak a pénzéért vette el, s a ki -még ma is, ha arra gondol, hogy az ő meglehetősen hitvány életükből -melyikük sétáljon ki előbb, habozás nélkül nejének kínálja az elsőséget. -Imádta és imádja most is; az öreg és beteg vén bolondban csak azt a szép -embert látja, a ki őt valaha feleségül vette. És mert imádja, az élete -abban telik el, hogy minden cselekedetével, minden lépésével örömöt -szerez neki. Ismeri jól, a veséjéig, a legtitkosabb gondolatáig; s -tudja, hogy az eszelősnek csak az szerezhet örömet, ha nyerhet, -gyüjthet, ha megkaparíthat akármi csekélységet, vagy ha minden -természeti és társadalmi rend ellenére – a melyek bizonyos csekély -pénzkiadást követelnének – a sok félredugott értékhalmazból minden meg -nem takaríthatót megtakaríthat. És lehetővé teszi neki ezt a csodát; -mindennap száz csodát tesz. Úgy dédelgeti férje nyereség-vágyát, mintha -egy bájos gyermeket beczézne; s óvja a beteg ember érzékeny zsugoriságát -a külső világ minden kis szellőjétől, mint a hogy egy féltős virágot -óvna a hidegtől, a fagytól. Mindennap száz ötlete van rá, hogy -nyereséghez juttassa férjét a legváltozatosabb czímeken, de titokban -mindig a magáéból, és hogy elhitesse vele azt a megtakarítást, a melyet -csak férjének a kuporgatás szenvedélyétől lázas képzelete tart -lehetségesnek. Reggeltől estig bolonddá teszi; reggeltől estig csalja; -reggeltől estig száz örömet szerez neki… bizony nem éppen égi örömöket. -Mint a szent leány, a kinek tiszta szívből fakadó részvéte a kötényében -vitt rózsákat – isteni csoda segítségével – kenyérré változtatta át: -kifogyhatatlan kötényéből folyton szórja a kenyeret ennek a telhetetlen -éhezőnek. - - -IV. - -Reggel nyolcz órakor jelentkeztem a nagybátyám feleségénél: a hogy -kivánta. Hamarosan megértettük egymást, s elvégeztük, hogy ebéd után -visszatérek, azzal a hazugsággal, hogy most érkeztem meg Pestről. - -Délután a bátyámat a »dolgozószobá«-jában találtam, annál az asztalnál, -a hol a bevételeit és kiadásait szokta jegyezgetni vagy tíz különböző -könyvbe és kimutatásba. Éppen pénzt számlált. - -A mikor megpillantott, abbahagyta a pénzolvasást, fölkelt a székéről, és -arczán a lázas kiváncsiság kifejezésével, izgatottan sietett elém. - -– No, megadhatod a tizenkét százalékot? – kérdezte, mindjárt az üdvözlés -szavai után. - -– A dolog rendben van – szóltam. – Nekem már az idén tizennégy -százalékot hozott, s jövőre tizenötöt fog hozni. Szívesen adok hát érte -tizenkettőt; jut is, marad is. - -(Az ő nyelvén kellett beszélnem.) - -– Derék fiú vagy, derék fiú vagy! – ismételgette örvendezve. (Nyilván -azon való megelégedését akarta kifejezni ezzel, hogy boldogúlok a -vállalataimmal.) – De remélem, nem ezért jöttél Bécsbe? Ezért csak nem -költekezel a vasútra? Megvallom, nem vártalak; csak a leveledet. - -Azt füllentettem, hogy más sürgős dolog hozott fel. - -– Annál jobb, annál jobb! No, mindjárt rendelkezésedre állok és -elbeszélgetünk, csak éppen ezt a pénzt olvasom meg. Jó lesz, ha te is -megolvasod. Vajjon nem tévedett-e ez a bolondos asszony? Harmincznyolcz -forintnak kell lennie. Megvan mind a harmincznyolcz? - -– Éppen harmincznyolcz. - -Megmondta, hogy minő pénzt olvasunk. - -– Egy órát adtam el ennek a bolondos asszonynak – szólt nevetve – egy -női órát, a melyet huszonkettőért vettem tőle. - -És meg is magyarázta a furcsa ügyletet: - -– Tudod, pompás asszony ez, de egy kicsit bolondos. Hidd el nekem, -nincsen ki egészen. Csupa szeszély és raptus; határozottan hóbortosnak -lehet mondani. Látod, ilyeneket csinál. A multkor a fejébe veszi, hogy -neki ez az óra nem kell, ő ezt eladja, az ékszerésznek, vagy akár egy -házalónak, akármilyen keveset ad érte, mert ez az óra nem jár jól, és ő -únja már, hogy olyan sokszor kell javíttatni. Persze nem engedhettem, -hogy elkótyavetyélje, mert az óra megér harminczötöt; de a házaló csak -huszonegyet kínált érte, megvettem hát tőle huszonkettőért. Egy darabig -az asszonynak semmi baja, hanem aztán egyszer csak eszébe jut, hogy -mégis kár volt eladnia az óráját, és hogy ő ezt nagyon sajnálja, mert ez -az egy óra járt jól a házban. Most már, hogy nem volt az övé, rákötötte -magát erre az órára, mint egy gyerek; és a szeszélye nem hagyott neki -békét… az asszonyi makacsságával addig rágódott rajtam, hogy ő ezt -akármilyen áron visszavásárolja, míg végre el kellett neki adnom -harmincznyolczért… de negyvenet is megkaphattam volna tőle. És -minduntalan ilyeneket csinál. A mi az övé, az soha se tetszik neki, azt -már el akarja adni. Hanem ha egyszer valamit eladott, azt, a mi már nem -az övé, azt mindjárt megkívánja; mindig az kellene neki, a mit én vettem -magamnak… és addig nem nyugszik, míg el nem csalja tőlem. Jó asszony, de -hidd el, nincs ki egészen. - -– Majdnem minden asszony ilyen – feleltem. – Szeszélyesek és -következetlenek; értelmiségük gyöngébb voltával vele jár, hogy a -hangulatok uralkodnak rajtuk. - -– No, gyujts rá! – kínált meg és egy láda szivart tett elém. – Egészen -jó szivar; más tizenhárom krajczárral fizeti az ilyet. Nekem persze -sokkal kevesebbe van, mert ha tizenhárom krajczárt kellene adnom egy -szivarért, inkább sohase dohányoznám. Egyszer már végképpen le is -akartam szokni a dohányzásról, pedig szeretem az olcsó, de jó szivart… -mert ha jól meggondoljuk, csakugyan nincs nagyobb ostobaság, mint ha az -ember elfüstöli a pénzt. De az asszony addig rágta a fülemet, hogy így -meg úgy, az olcsó szivart csak meg kell találni, s aztán a -betegeskedésem miatt úgyis csak keveset szíhatok, igen mérsékelten, hogy -végre engedtem, a vendégeknek úgyis kell tartani. És azt meg kell adni -ennek a bolondos asszonynak, hogy ügyes, szemes, és a hol meg lehet -valamit takarítani, azt ő kifirtatja, fölfedezi, kivájja a földből. -Látod, elmegy a vámházba és ott másfél krajczárért megvásárolja a -kimustrált szivart. Száz közül kettő-három el van törve; de a többi -éppen olyan jó, mint az, a melyikért az őrültek tizenhárom krajczárt -fizetnek. Nem igaz? Úgy-e jó? - -– Ilyen szivart színi másfél krajczárért, igazán szerencse! – biztattam, -hogy ő is rágyujtson, minden nagyobb szívfájdalom nélkül. - -– E tekintetben igazán pompás asszony – folytatta a felesége -jellemzését, a meggyujtott szivaron édelegve. – Elmegy a város tulsó -végébe, ha azt hallja, hogy ott valahol egy mosónő vagy vasalónő lakik, -a ki olcsóbban dolgozik, mint a többi. És engem igazán boldoggá tesz, -mert mondhatom, hogy nincs Bécsben az az ember, a kinek a háztartása -olyan kevésbe kerülne, mint az enyém. A mit érdemes kikutatni, azt -kikutatja. Nézd meg például azt a kalapot, ott a fogason. Az ember azt -hinné, hogy egy ujdonatuj czilinder. Pedig ez az én régi czilinderem, a -melyet már tizenöt éve hordok, a mely már ütött-kopott volt, eltört; -csakhogy egy becsületes kalapos becsületesen, lelkiismeretesen kivasalta -tiz krajczárért. Ha meg nem nézed a bélését, azt hinnéd, hogy ujdonatuj. -Ő kikutatja az ilyen becsületes kalapost. - -– Csakugyan egészen ujnak látszik. - -– Nézd meg a bélését, benne vannak az én tizenöt éves névbetűim. Az -asszony tudja, hogy mit hol kell vásárolni, és ha valami alkalmi vétel -kínálkozik, ezt soha el nem mulasztja. Az összes holmijaink, a hány száz -forintot érnek, annyi tizesbe kerültek. Más asszonynak az ismeretség, a -társaság csak pénzbe kerül. Az enyém olyan ismeretségeket köt, a kiktől -ingyen szinházi jegyeket kapunk. De ne gondold, hogy az ingyen szinház -holmi mellékes költekezésbe bonyolít bennünket. A feleségem tudja, hogy -szinház után hol eszik az ember olcsón, és egy egészen előkelő -vendéglője van, a hol hatvan-hetven krajczárért mind a ketten -fejedelmileg vacsorálunk. Többet mondok. A mult nyáron egy villát bérelt -Ischlben. Mikor szóba hozta, azt hittem, hogy megüt a guta; és kiderült, -hogy a villáért bért nem kellett fizetni, csak éppen a cselédséget -kellett eltartani, mert az az ismerős család, a melyik kibérelte, egy -gyászeset következtében másutt volt kénytelen tölteni a nyarat. És úgy -laktunk, mint a grófok. Mondom, pompás asszony. Persze neki is megvannak -a maga hibái. Először is: hogy kártyázik, pedig nem tud kártyázni. -Rettenetesen szeret kártyázni és fogalma sincs a játékról; mindennap -elnyerek tőle öt-hat forintot. - -– Akkor hát ezzel a hibával meg lehet békülni. - -– No vannak nagyobb hibái is. Hóbortos, boszantóan hóbortos, és ha a -hiúság dolgairól van szó, akkor, mint minden asszony, eszeveszettül -pazarló. Tavaly is, hogy Ischlbe utaztunk… tudod, én soha életemben nem -utazom máshol, mint a harmadik osztályon, mert én nem vagyok szamár, és -nem akarom a hülyékkel azt hitetni el, hogy én gróf vagyok. De hát az -asszonyi hiúság! És képzeld, eleinte, asszonyi ármánynyal, engem -játszott ki ütőkártyának, hogy egy beteges ember ne rázassa magát a -harmadik osztályon, mikor ilyen hosszú útról van szó! De aztán -megvallotta, hogy szégyell a harmadik osztályon utazni, és mikor -lehordtam, ilyeneket talált ki, hogy: a harmadik osztályon papok utaznak -és ez nem hoz szerencsét, meg hogy a harmadik osztályon olyan nagy a -füst, hogy ő meg fog fúlni. Végre beleegyeztem, hogy a másodikon -utazzunk, s ő fogja fizetni a második és harmadik osztály -árkülönbözetét. És tudod-e, hogy ekkor mivel állott elő? Hogy akkor hát -utazzunk az elsőn, ő ezt is fizeti! De erre már igazán megharagudtam. - -– Bátyám még nyaralni is Ischlbe jár… hát már soha se látogat el haza, -Magyarországba? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést, mert a -veszedelmes témához nem igen tudtam hozzászólni. - -– Barátom – felelt – mikor utóljára voltam Budapesten, elment a kedvem -attól, hogy olykor haza nézzek. Fájt a szívem, hogy mit kell látnom -otthon. Budapesten egy pohár sör tizenkét krajczár… Borzasztó! Te nem -tudod, hogy ez milyen jellemző! Azt jelenti, hogy: a ti társadalmatok -csak rablókból és eszeveszett tékozlókból áll, rablókból, a kik -szemérmetlenűl, nyiltan lopják meg a többieket, és rettenetesen, -menthetetlenűl könnyelmű, léha és préda Pató Pálokból, a kik ázsiai -nembánomsággal fecsérelnek el minden nemzeti erőt. Azóta gondolni se -szeretek haza, mert ha ez eszembe jut, kétségbe kell esnem hazánk -állapotján! - -Meg kell jegyeznem, hogy az öreg úr, bár tizenhét esztendős kora óta -folyton Bécsben él, rendkivül lelkes hazafi… - - -V. - -Lugosy nem folytathatta tovább; mindnyájan nevettünk. - -Valaki azt kérdezte: - -– És ha véletlenül mégis az asszony halna meg előbb?!… - -– Akkor – felelt Lugosy komolyan – húszezer koronát kell fizetnem a -milliomosnak, tizenkét százalék kamattal. - - - - -A TENBRINK-ESET. - - -I. - -A _Texas vezércsillaga_ czímű, politikai, társadalmi és szépirodalmi -napilapban, a tizenkilenczedik század utolsó évében, egy szép tavaszi -napon ez a hirdetés jelent meg: - -»A texasi művelt közönség figyelmébe! Uj! Uj!! Uj!!! A mi még csakugyan -sohase volt a nap alatt! Öngyilkosság tiszteletdíjért! Öngyilkosság a -nagyközönség előtt! Öngyilkosság belépőjegyek mellett! Az eladott élet, -vagy: Tenbrink János búcsúja ez árnyékvilágtól az austini nagy nyári -czirkuszban! Szükségképpen csak egy előadás! A szörnyűségek, a véres -jelenetek, a kivégzések kedvelőinek szíves figyelmébe! - -Én, alulírott Fairfax Keresztély, impresszárió, az austini nagy nyári -czirkusz bérlője, tisztelettel jelentem, hogy Tenbrink János művész -úrral egyetértésben folyó évi június hó elsején egy olyan, még soha -sehol nem látott, nem hallott, de eddigelé el se képzelt mutatványnyal -lesz szerencsém kedveskedni a nagyérdemű közönségnek, a mely páratlan -mutatványnak a színrehozatalával Texas állam megelőzi az egész művelt -világot. Egyszersmind már ez alkalommal is bátorkodom tisztelettel -megemlíteni, hogy a midőn, semmi költségtől és fáradságtól vissza nem -riadva, Tenbrink úr szíves közreműködését erre a maga nemében egyetlen -előadásra megnyerni igyekeztem, ezúttal is, valamint egész életemben, -egyesegyedűl az a törekvés vezetett, hogy semmit se mulaszszak el, a -mivel a nagyérdemü közönség megelégedését kiérdemelhetem. - -Én, alulírott Tenbrink János, komikus, művészi néven: Szamárpofa, -tisztelettel jelentem, hogy folyó évi június hó elsején, délután négy -órakor, az austini nagy nyári czirkuszban, az én kedves közönségem -gyönyörűségére, a legnagyobb tisztelettel agyon fogom lőni magamat. A -midőn magamat ez alkalommal a nagyérdemü közönség pártfogásába ajánlom, -van szerencsém erre az utolsó és egyszermind egyetlen előadásomra -tisztelettel meghívni úgy Austin város, valamint a közeleső helyek és -egész Texas állam szeretve tisztelt közönségét. - -Az érdeklődők bővebb tájékoztatása végett szükségesnek tartjuk a -nyilvánosság elé bocsátani azt a szerződést, mely a páratlan érdekességü -előadás czéljából egyfelől Fairfax vállalkozó, másfelől Tenbrink művész -között köttetett. - -A szerződés főpontozatai így szólnak: - -Én, Fairfax Keresztély, montereyi születésü, vegyesekben dolgozó -vállalkozó, és mindennemű szinházi iparczikknek nagyban és kicsinyben -szállítója, kötelezem magamat, hogy – kivéve azt a nem remélt esetet, ha -az előadásnak általános részvétlenségből el kellene maradnia – folyó évi -június elsején délután három órakor az előadás tiszteletdíjául -negyvenezer dollárt fogok lefizetni a Tenbrink úr által kijelölendő -bizalmi férfiak kezéhez, Tenbrink János kiskoru leánya, a három éves -Tenbrink Mária Szidónia részére. - -Én, Tenbrink János, hollandiai származású, negyvenkilencz éves pojácza, -művészi néven: Szamárpofa, az Egyesült-Államok törvényesen honosított -polgára, kötelezem magamat, hogy a Fairfax Keresztély úr által fizetendő -negyvenezer dollár művészi tiszteletdíjért és ennek ellenértékéül, folyó -évi június elsején délután négy órakor, miután a tiszteletdijat a -bizalmi férfiak már kézhez vették, Fairfax Keresztély úr »egy, kettő, -három«-vezényszavára az austini nyári czirkusz porondján csókot fogok -inteni a nagyérdemü közönségnek, a mely mindig elhalmozott kegyével, és -ennek utána nyomban agyonlövöm magamat. Ha ezt a művészi feladatot oly -ügyetlenül végezném, hogy még ott, a helyszinén meg nem halnék, az egész -szerződés érvénytelen, Fairfax úr a negyvenezer dollárt a bizalmi -férfiaktól joggal visszaköveteli, s én semmiféle kártérítésre igényt nem -támaszthatok. - -Tenbrink János kijelenti, hogy ő szabad akaratból adja el az életét; -senki őt erre rá nem beszélte, még csak nem is csábította; az eszme ő -tőle magától ered. Halála miatt tehát senki sem üldözhető, annál -kevésbbé, mert Fairfax úr az ügynek csak pénzügyi lebonyolítására, az -önkéntes művészi mutatvány dijának az érdeklődő közönségtől való -behajtására, vagyis csupán a becsületes közvetitésre vállalkozott. - -Tenbrink úr kijelenti még, hogy nemcsak szabadakaratból, hanem -egyszersmind jogosan adja el az életét. Kijelenti, hogy ez az élet -kizárólag őt illeti meg, nemcsak veleszületett jogánál fogva, hanem, -mert ezt a jogot sohase idegenítette el, idegen vevőnek el nem -árúsította, tehát szabadon rendelkezhetik vele, joggal sorsolja ki vagy -bocsátja árúba. - -Tenbrink úr kijelenti továbbá, hogy ő nem valamely teljesen elhasznált, -már tökéletesen értéktelenné vált életet ad el a nagyközönségnek, hanem -egy ép és még évekig használható életet. Kijelenti, hogy tudtával nem -szenved semmiféle gyógyíthatatlan betegségben, s idült iszákosságát -kivéve, semmiféle testi bajáról nem tud. Kijelenti végül, hogy a mikor -életéről a tiszteletdíj fejében lemond, erre semmiféle anyagi vagy -erkölcsi kényszer nem űzi; se a nyomoruság, se testi fájdalom, se a -mástól (például a boszúállástól) való félelem, se valamely erkölcsi -kötelezettség nem kényszeríti a halálra; amerikai párbajban nem -veszítette el az élethez való jogát. - -A szerződés idézett főpontjainak ismertetése után Tenbrink úr -szerencséjének tartja, ha elhatározásának inditó okairól némelyes -magyarázattal szolgálhat a kegyesen érdeklődő nagyközönségnek. - -Tenbrink János négy évvel ezelőtt azt a menthetetlen őrültséget követte -el, hogy noha már negyvenötödik évében járt és kenyerét csak -pojáczasággal tudta megkeresni, feleségül vett egy szegény leányt. Ebből -a házasságból egy kis leánya származott, a kinek a születése az anya -életébe került. Tenbrink Jánost az a körülmény, hogy bármely perczben -bekövetkezhető halála esetén ezt a kis leányt minden vagyon és minden -gyámol nélkül hagyná, aggódóvá tette, annyival inkább, mert bár ez idő -szerint a pojáczaság művészetével elég szépen keres, keresetének még oly -csekély részét is képtelen félretenni, minthogy megrögzött rossz -szokásból jövedelmének ezt a legkisebb, nélkülözhető részét -időről-időre, többnyire még a hónap első napján elissza. És mig -egyrészt, javithatatlan iszákos lévén, csak gondoknak nézhet elébe, -másrészt az életben, melynek szépségét különben élénkén méltatja, nem -sok gyönyörüséget talál, mert jelentékeny elfoglaltságában nem lel -élvezetet, és ez az elfoglaltság minden más örömtől, még gyermekének a -látásától is elvonja. Azért, különös figyelemmel arra, hogy az életben -úgy is csak ama, nagyon kivételes pillanatok idején talál örömöt, a -mikor már nagyon sok gint ivott, szívesen lemond az élet jogainak -további gyakorlásáról, és mindent jól megfontolva, arra az elhatározásra -jutott, hogy életét egy olyan összegért, melynek a kamatai Tenbrink -Mária Szidóniának tisztes életjáradékot biztosíthatnak, felajánlja a -nagyközönségnek és különösen a kivégzések tisztelt barátjainak. - -Az előadottakhoz Fairfax vállalkozó még csak azt fűzi hozzá, hogy bár az -austini nagy nyári czirkusz mindössze tízezer nézőt fogadhat be, és bár -joggal hivatkozhatnék a látnivalónak minden bika- vagy kakasviadalt, -birkózást, gladiátor-küzdelmet, csatajelenetet, vagy fenevad-küzdelmet -meghaladó páratlan érdekességére, a helyek árát erre a maga nemében -egyetlen alkalomra csak mértékletesen emelte fel. Egy páholy ára: ötven -dollár. Első hely: húsz, második hely: tíz, harmadik hely: öt, karzat: -két dollár. - -Előjegyzéseket elfogad az austini nagy nyári czirkusz nappali pénztára -minden délelőtt. - -_Fairfax_, vállalkozó. _Tenbrink_, komikus. - -Tömeges látogatásért esedezik: - -_a jutalmazandó_.« - - -II. - -Vagy négy hónappal azután, hogy Tenbrink János, mintegy tízezer főnyi -érdeklődő előtt, pontosan és ügyesen végrehajtotta azt, a mire -vállalkozott – ennek az eseménynek a részletei csak a texasi olvasót -érdekelhetnék, az európai olvasót semmi esetre – a Texasi Vezércsillag -beállított Fairfax mesterhez. - -Fairfax mester felnézett, aztán folytatta a munkáját. Számolt. - -– Keresztély bácsi! – szólalt meg a Texasi Vezércsillag. - -– No mi az, fiam? – kérdezte Fairfax mester, láthatóan csekély -érdeklődéssel. - -– A Tenbrink-eset miatt jöttem, vagy jobban mondva: a Tenbrink-eset -végett. - -– Végett? - -– Hát mondjuk: okából. Vagy: irányában. Irányában, ügyében czéljából – a -hogyan akarja. - -– Nem értelek, édes fiam – szólt Fairfax mester, tovább is számolgatva. -– Azt se tudom, hogy mit nevezel Tenbrink-esetnek. Már egyáltalán nem -emlékszem erre a dologra. - -A Texasi Vezércsillag megütközött ezen a beszéden. - -– Keresztély bácsi, maga egy Pitavalba való fiu! – tört ki belőle a -megbotránkozás. - -Fairfax mester nem sértődött meg. - -– Miért, édes fiam? – kérdezte szeliden. - -– Nézze, Keresztély bácsi – folytatta a Vezércsillag – én nem mondom -azt, hogy a föld nem hord a hátán nagyobb gazembert, mint maga! Pedig -mondhatnám. De nem mondom, mert maga ezt már úgyis régen tudja. Csak azt -mondom… vagy talán nem akar meghallgatni? - -– De hiszen hallgatlak! Csak éppen ezt a kis sokszorozást végzem be. Na -és aztán? Vagy csak ennyit akartál mondani? - -– Keresztély bácsi! Maga június elsején többet söpört be százezer -dollárnál… - -– Már hogy én?… - -– Soha se tagadja. Ott volt az egész Austin, ott volt az egész vidék, -ott volt az egész Texas. Többet mondok. Még Mexikóból is érkeztek -vendégek. - -– De a czirkusz nem telt meg. - -– Egyetlen szék se maradt üres, és azok a tribünök, a hol csak -állóhelyek vannak, megteltek a rogyásig. Persze maga addig, a míg a -tribünök le nem szakadnak az ember-tömeg terhe alatt, a világért se -ismerné el, hogy zsúfolt háza volt. De hát én jó fiu vagyok. Velem lehet -beszélni. Mondjuk, hogy csak százezer dollárt vett be. - -– Ha megfizeted nekem azt, a mennyivel kevesebbet vettem be, akkor én -holnap gazdag ember vagyok. De mi közöd neked ehhez? – folytatta, -álmélkodó arczot rögtönözve. - -– Nézze, Keresztély bácsi. Maga bevesz egy vagyont, aztán, hogy a kis -lánytól visszarabolhassa a megszolgált negyvenezer dollárt, pereskedni -kezd, azon a czímen, hogy Tenbrink megtévesztette önt. - -– Igen, mert becsapott a gazember. Jó pénzért értéktelen árút adott el -nekem. A bonczolás kiderítette, hogy gyógyíthatatlan betegségben -szenvedett. Neki tudnia kellett ezt; tehát megtévesztett. Befont, -rászedett. - -– De hiszen magának azért nem kellett visszaadnia a belépti díjakat! - -– Igen, de kompromittált. Az erkölcsi kár se kutya. Az erkölcsi kárt -nekem kell megsinylenem. - -– Nekem ne beszéljen az erkölcsi kárról. Mondja ezt a mexikóiaknak; azok -talán elhiszik. Mi köze magának az erkölcshöz?! - -– Nem vitatkozom veled. Vegyük, mintha igazad volna; tegyük fel, hogy te -vagy Arisztidesz. De ebből még nem találhatom ki, hogy hova akarsz -kilyukadni. - -– Megmondom. Magának, hogy visszarabolhassa a negyvenezer dollárt, meg -kellett kennie a bizalmi férfiakat, meg kellett kennie a szakértőket, a -tanukat, az ügyvédeket, a birákat és meg kellett kennie a -tisztességtelen sajtót. Szóval legalább is húszezer dollárt kellett -szétosztogatnia, hogy a negyvenezret visszaperelhesse, visszacsalhassa, -lophassa, rabolhassa… az igét válaszsza meg tetszése szerint. Helyes. -Húszezer dollár még mindig kevesebb, mint negyvenezer. De valamiről meg -tetszett felejtkezni. Hogyan, Keresztély bácsi, maga pénzosztogatást -rendez, sorra megken mindenkit, a kinek csak valamelyes köze van a -Tenbrink-esethez, és a mikor kivétel nélkül mindegyik erkölcsi -tényezőnek juttat egy kis pénzt, már a maga erkölcsi jelentőségének -megfelelő összeget, éppen csak a tisztességes sajtónak nem akar pénzt -juttatni?! - -– Ahá, te meg akarsz engem revolverezni?! Ezzel egy kicsit elkéstél, -fiam! Hiszen volt egy kevés bevételem is. Mit akarsz, miből fedezzem ezt -az óriási rezsit, ha nincs bevételem?! Igen, volt; de elvitték. Már -nincsen pénzem; minden véremet kiszítták a pióczák. Nem, barátom, az én -hátamból már nem lehet több szíjjat hasítani! - -A Vezércsillag nevetett. - -– Nézd – folytatta Fairfax mester. – Mindössze hetven-nyolczvanezer -dollárt vettem be; május harminczegyedikén már nyakra-főre osztogattam -az ingyenjegyeket. Ebből a negyvenezer dollárt majdnem ki kellett -izzadnom. Hogy megmentsem, több mint húszezer dollárt kellett -szétosztogatnom; magad mondod, hogy legalább is húszezer dollárt. Aztán -a rezsi. Azonkivül ki kellett fizetnem a temetési költséget; mikor a kis -lányt elvitték az árvaházba, ki kellett fizetnem az ő és a kísérője -útiköltségét; az ingyenhelyért való folyamodásra bélyeget kellett -ragasztanom… - -– Szóval a tisztességes sajtónak nem akar fizetni? - -– Mondom, hogy nincs miből. - -– Keresztély bácsi, maga nem sejti, hogyan tudok én írni, ha egy kicsit -megerőltetem magamat! És ez egyszer össze fogom szedni a tehetségemet! - -– Bánom is én, fiam. Ha megírod a dolgot, hát megírod. Legfeljebb -elmondasz mindennek és ezzel bebizonyítod, hogy komoly ember semmit se -adhat a véleményedre. Engem ez nem bánt. Megírtak én rólam már mindent, -a mit csak meg lehet írni; azért mégis itt vagyok. Többet mondok neked. -Magam is szeretném jó fogalmazásban olvasni a Tenbrink-eset történetét; -hadd legyen öregségemre legalább egy szép emlékem. - -– Beszéljünk becsületes nyiltsággal. Mennyit ad? De az utolsó szavát -mondja! - -– Száz dollárt, csak azért, hogy az időt kiméljem. - -– Mindössze száz dollárt ad?! Egy ilyen nagy gazságból ilyen kicsi pénz -jusson rám?! Egy ilyen rémítő gazságból?!… Különben adja ide. Én már -úgyse fogom megjavítani a világot… aztán száz dollár is több a semminél, -és ezt a száz dollárt, minthogy magától emelem el, okvetetlenül javamra -fogják írni a menyországban. De adja ide hamar, mert minden perczért -kár, a melyet az ember a maga társaságában tölt el! - -– Tudod-e, hogy sírni szeretnék?! Gondold el csak, mekkora gazságot -kellett elkövetnem, hogy végül ilyen kis hasznom maradjon belőle! -Persze, a míg az ember az összes erkölcsi tényezőket kielégítheti!… De -hát egyre drágább lesz az élet… olyan rettenetesen drágul az élet, hogy -nemsokára már a legnagyobb gazság se fizeti ki magát! Száz dollárral -megint kevesebb!… Becsületemre, magamnak alig maradt valami. - - - - -MEXIKÓI TÖRTÉNET. - -Fairfax Keresztély truppja, az Austini Neo-impresszionista Szintársulat, -minden évben kirándult Montereybe, tizenöt-húsz előadásra. Fairfax -monterey-i születésü volt; és úgy gondolkozott, hogy szülővárosához való -ragaszkodását semmivel se fejezheti ki szebben, mint ha évről-évre -bemutatja Monterey lakosainak, milyen haladást tett a mult év óta a -műveltség fejlesztése terén; hogy semmivel se mutathatja meg jobban, -milyen hű fia maradt hazájának, mint ha minden évben hűségesen elemel -szülővárosából némi kis aprópénzt. - -Sehol se talált olyan lelkes közönséget, mint éppen Montereyben. -Monterey lakói rajongtak mindenért, a minek valamelyes köze van a -művelődéshez, és semmiben se találtak nagyobb örömet, mint ha -kimutathatják egymásnak a művészet iránt való finom érzéküket. Nem -győzték eléggé csodálni a Texas államban virágzó művészeti életet; -egymást a szerint értékelték, mennyire tudják megérteni Texas iróit és -művészeit, mekkora tűzzel méltatják ezek közül a legujabbakat, a -legnehezebben megérthetőket és a legszabadabb szájuakat, tehát a -szerint, hogy fel tudnak-e emelkedni Texas szellemi magaslatára; a -monterey-i születésü szinműirókat és művészeket ahhoz képest becsülték -és osztályozták, hogy megjárták-e már Austin zenés csapszékeit és mennyi -pénzt hoztak el onnan; gyönyörüséggel habzsoltak minden Texasból -érkezett szellemi csemegét és ha Fairfax véletlenül olyan szinműveket -szállithatott nekik, a melyeknek minden egyes felvonása korcsmában -játszik, úgy hogy a szinpadról egy kis kellemes pálinkaszag is -terjengett a nézőtérre: a monterey-i műveltek boldogságából semmi se -hiányzott. - -Tavaly Fairfax mester még a szokottnál is szebben aratott Montereyben. -Csak három darabot vitt magával – három szemenszedett remeket – de ezt a -három darabot Monterey közönsége talán még ma se unta volna meg. Mind a -húsz előadást zsúfolt ház nézte; csak az juthatott be a szinházba, a ki -már egy héttel előbb megváltotta a jegyét; a kik nem siettek eléggé, még -attól a szerencsétől is elestek, hogy legalább az utolsó előadást -láthatták volna. És jóval többen voltak azok, a kiknek a sokat -emlegetett élvezetről végre is le kellett mondaniok, mint azok a -kiváltságosak, a kik már idejekorán ki tudták verekedni a jegyeiket. - -Ilyen anyagi eredményre természetesen csak megfelelő erkölcsi sikerrel -lehetett szert tenni. A három texasi műremek mindenkit elragadtatásba -ejtett. A szép mexikói hölgyek mámorosan szívták magukba az uj szellemi -áramlatok illatát. Öreg mexikóiak, a kik kora ifjuságukban a skalpozás -művészetén kivül semmiféle művészetet nem ismertek, a felvonások végén -ifjui tűzzel csapkodták össze sajátságos színű keztyűiket. - -Hanem azért Fairfax mesternek az öröme ez egyszer nem lehetett teljes. - -Örömét egy hófehér szakállu, patriárkaarczu, nyájas öreg úr rontotta -meg, a kit Fairfax mester jól ismert, még abból az időből, a mikor -Fairfax mester évekig habozott, hogy megmaradjon-e a pinczéri pályán, -vagy átlépjen a szinművészi pályára? - -Ez a nyájas öreg úr akkor egy tánczterem tulajdonosa és Monterey egyik -legtekintélyesebb embere volt, mert intézete – mely kedélyességével és a -benne uralkodó hang fesztelenségével igen megnyerte a monterey-i ifjuság -érdeklődését – nagy látogatottságnak örvendett. De később ebben a -népszerü intézetben annyira lábra kapott a mindennapos késelés divata, -hogy néhány nagyobbszabásu öldöklés után a rendőrség végre is kénytelen -volt becsukni úgy a táncztermet, mint tulajdonosát, a derék Suarez -mestert. Kiszabadulása után Suarez mester pályát változtatott és -szinházi manager lett, vagyis olyan férfiu, a ki élethivatásból és -iparszerüen űzi a szinpadi sikerek előkészitését. - -Fairfax nem volt Suarez mesterrel valami vastag barátságban, mert az -öreg szinházi manager nem tudta megbocsátani, hogy Fairfax, a ki -valamikor mint előtánczos működött az ő táncztermében, mexikói -kirándulásai alkalmával soha se vette igénybe hajdani főnökének a -szolgálatait. - -A szinigazgató tehát Suarez mester láttára rosszat sejtett. És rossz -sejtelmei csak megerősödtek, a mikor észrevette, hogy a nyájas öreg úr -legkedvesebb mosolyával közeledik feléje. - -– Keresztély bácsi! – szólalt meg a patriárka. – Engedje meg, hogy -viharos lelkesedéssel üdvözöljem városunknak azt a nagy fiát, a ki a -messzi idegenben is dicsőséget szerez a mexikói észnek, a mexikói -élelmességnek! - -A kedélyes hang hallatára Fairfax ösztönszerüleg a zsebébe dugta mind a -két kezét és görcsösen kezdte szorongatni, a mit az aprópénzéből -felmarkolhatott. - -– Mivel szolgálhatok, Suarez mester? – kérdezte ridegen. - -– Üzletet akarok ajánlani önnek – felelt a hófehér szakáll tulajdonosa. -– De hogy jól megértse, milyen értékes önre nézve az ajánlatom, -bevezetésül néhány megjegyzést kell tennem az ön előadásaira. Láttam -mind a három darabját és kérem, engedje meg, hogy úgyis, mint régi és -őszinte czimbora, és úgyis, mint minden hájjal megkent szinházi -szakértő, elmondjam a véleményemet ezekről a szindarabokról. - -Az »üzlet« szóra Fairfax mesternek az arczkifejezése olyan savanyuvá -lett, a milyen egy pesszimista bölcsé lehet, abban a felséges -pillanatban, a mikor mindent átölelő képzelmével egész teljességében -átértette a földi lét siralmasságát. - -– Hallgatom, Suarez mester – szólt olyan hangon, mely semmi sikerrel nem -biztathatta az öreg szinházi hiénát. - -De ez a hang nem kedvetlenitette el a beszédes patriárkát. - -– Ön ügyes ember, Keresztély bácsi! – kezdte a mondókáját. – Hanem -engedelmével legyen mondva, a darabjai nagyon is ártatlanok. - -– Na, hallja, ezt még senki se mondta nekem! – szólalt meg Fairfax -mester, a ki mindenre el volt készülve, csak éppen erre a támadásra nem. - -– Nagyon is ártatlanok – ismételte Suarez mester – hogy ne mondjam: -kezdetlegesek. Mindez rózsaviz, limonádé, herbatea. Ön azt hirdeti az -ujságokban, hogy a legujabb, a legzamatosabb és a legszabadabb -érdekességeket mutatja be Monterey közönségének, és mit kapunk? A régi -módi semmiségeket. Beszéljünk kereskedők módjára, nyiltan, egyenesen. -Mit igér ön? Mindent, a mi a rendőrség jelenlétében egyáltalán -bemutatható. És becsapja a közönséget, mint az a könyvkolportőr, a ki a -leragasztott boriték alatt disznóság helyett ártatlan hülyeségeket ad el -az ostobáknak. - -– Kérem – pattant fel Fairfax mester – ne tessék engem sértegetni. Én -elismerem a birálat jogát, és ha valaki azt mondja, hogy az én darabjaim -hallatlan disznóságok, nem vitatkozom vele. Erre csak annyit mondok, -hogy a közönségnek csak disznóság kell, én tehát disznósággal szolgálok -neki. De a kereskedői becsületességemben ne tessék kételkedni. Én -nemcsak igérem a disznóságot, hanem szállitom is; azt nyujtom, a mit -hirdetek: becsületes disznóságot, a legnagyobb disznóságot, a mi a -piaczon ma egyáltalán kapható. - -– Én pedig azt mondom – vitatkozott Suarez mester – hogy mindez -rózsaviz, limonádé, herbatea. Vagy hogy kereskedői egyenességgel -beszéljünk: művészet, filozófia, hogy ne mondjam: költemény! - -– Látta ön a _Kloáká_-t? - -– Láttam. - -– Látta ön, hogy ennek a darabnak mind a három felvonása olyan nyilvános -helyen játszik, a melyet a nyilvánosság előtt egyáltalán nem szokás -emlegetni? Látta ön, mi történik ebben a darabban? És ez önnek művészet? - -– Igen, semmi egyéb, csak művészet, tisztára művészet. Ez a darab egy -súlyos társadalmi igazságot fejez ki, azt, hogy: mindenkinek joga van -áruba bocsátania a saját személyét. Ez szocziológia, ez filozófia, ez -szentimentális költemény, szóval tisztára művészet. - -– Hát a _Csür_? Látta a _Csür_-t? - -– Láttam. - -– Ebben a darabban sóhajtanak, nyögnek, hörögnek, nyöszörögnek, -nyikorognak… és önnek ez nem disznóság, önnek ez művészet? - -– Igen, művészet. Ez a darab megöl egy előitéletet. Ez a darab költőileg -illusztrálja, milyen társadalmi szükségnek felel meg az a propaganda, -mely azt követeli a szülőktől, hogy sürgősen lássák el gyermekeiket a -nemi életre vonatkozó részletes magyarázatokkal. Ez szocziológia, ez -filozófia, ez szentimentális költemény, szóval tisztára művészet. - -– Hát a _Marquis de Sade_? Mit szól a _Marquis de Sade_-hoz? Ebbe ön már -nem fog belemagyarázni semmiféle társadalmi filozófiát. Két matróz, a ki -egymásért eped, egy nyolcz éves kis lány, a ki a nagyapjába szerelmes… -szeretném látni, hogy ebbe a darabba hogyan magyarázza bele a társadalmi -filozófiát? Ha ez nem disznóság, akkor én nem tudom, hogy mi a -disznóság, pedig ehhez az egyhez, higyje el, ha valaki ért, hát én -értek. - -– A _Marquis de Sade_ is csak művészet, filozófia, költemény. Ez a -darab, kissé sajátságos formában, a legfenségesebb tanulságot hirdeti, -azt, hogy a társadalmi rendnek támasza, talpköve: a tiszta erkölcs. -Mondom, hogy: limonádé, herbatea, költészet, rózsaviz. Aztán a disznóság -itt mellékes. Ez zenés darab, és a zene mindent megtisztit, mindent -dezinficziál. Beteg lélek az, a kit az érzéki zene nem emel ki az -érzékiségből; rossz ember az, a ki nem méltatja a dalt. A _Marquis de -Sade_ elbájolóan, elandalitóan gyönyörü! Rózsa – rózsa – rózsaviz! - -– Suarez bácsi, mit akar maga? – kérdezte Fairfax meghökkenve. - -– Mit akarok? Hát mit akarhatok? Pénzt akarok! – felelt a fehérszakállu. - -– És hogyan képzeli ezt? – rebegte Fairfax. – Beszéljünk kereskedői -egyenességgel. - -– Nézze, Keresztély bácsi – szólt a patriárka – nekem egy nagy -gondolatom támadt. Columbus tojása; de Columbus milliókat szerezhet -belőle. Ez a nagy gondolat pedig az, hogy: a képmutató disznóság már -lejárta magát, az őszinte disznóságé a jövő! Figyelje meg csak egy kissé -az emberi szellem haladását, és be fogja látni, hogy igazam van. A -képmutató disznóság, a művészettel, filozófiával, szocziológiával, -költészettel takarózó, álczázott disznóság már utolsó napjait éli. A -közel jövőben meg kell érkeznie az uj áramlatnak, a zseniknek, a kik -széttörik a régi formákat és azt adják a népnek, tisztán, -hamisitatlanul, művészettől, filozófiától, költészettől mentesen, -desztillálva, és csakis azt adják, hatalmas őszinteséggel, a mit a -közönség szive igazán óhajt. Abban a perczben, mikor ez a kérlelhetetlen -bizonyossággal elkövetkező uj korszak beköszönt és az első remekművek a -nyilvánosságra kerülnek, ön besavanyithatja a darabjait és elmehet -kapálni. Ön máris _viő zső_, de abban a perczben Szofoklessé sülyed. Már -pedig, ha Mexikóban még egy kissé zsöngék is a tehetségek, Texasnak -vannak kitünő irói, a kik a pénzemért azt irják, a mit én akarok, a kik -már be vannak gyakorolva arra, hogy annak adjanak irodalmi örökéletet, a -mi pénzt hoz. Meg fogja látni, milyen remekül, minden költői -floszkulusoktól mentesen fogják megirni tudni azokat az ötleteket, a -melyek ma még az én lelkemnek a rejtekén szunnyadnak! És ezek az őszinte -disznóságok, a melyeket az ön képzelete nem is sejt és a melyeknek a -tárgyait én önnek ingyen nem árulom el, egyszerre le fogják galoppozni, -le fogják teperni, meg fogják semmisiteni az ön avultas, képmutató, -félénk, félszeg, szerény, dadogó disznóságait! - -– Csakhogy Texasnak nagyon sok kitünő irója van, és a többiek az ön -szerzőinek a szindarabjaiba is bele fogják magyarázni a társadalmi -filozófiát, a költészetet, a művészetet. Ebbe is belegyakorolták -magukat. És így ön legfeljebb vetélytársam lesz, a ki engem soha se -érhet el, mert későbben érkezett. - -– Még ebben az esetben is nagy károkat okozhatnék önnek. De nem úgy -lesz, a mint ön reménykedik. Az ön jelesei, az én disznóságaimba nem -fogják belemagyarázni a művészetet, akárhogy erőlködnek, mert ön nem -képzeli, hogy az én eszméim milyen siketitőek. Aztán ne feledje, hogy a -harczban mindig az uj áramlat győz; a közönség nagyobbik része mindig a -legujabb iránynyal tart. - -– De micsoda óriási tőkebefektetés kellene ehhez az akczióhoz! Honnan -veszi a pénzt? - -– Ne fájjon magának az én fejem! Az olyan biztos üzlethez, a milyen ez, -nem kell keresni a pénzt; a pénz az utczasarkon kinálja magát. - -– És mennyi fáradozás, a mig összehozhat valamit!… - -– Hát éppen ez az. Öreg ember vagyok már, nem szívesen fáradozom. A -nyereség tiz százalékával is megelégszem, ha nem kell fáradoznom. És -éppen ezért ajánlom fel megvételre az eszmémet. Önnek ez az eszme -rengeteg pénzt jelent. Ha elfojtja, roppant károsodástól óvja meg magát. -Ha pedig megvalósitja, egy második nagy vagyont szerezhet vele. - -– Beszéljünk kereskedői egyenességgel. Ha megvásárlom az eszmét, -mindenestül, a szindarab-ötletekkel együtt… mennyit kiván? - -Suarez mester megmondta. - -Fairfax, a szemtelen követelés hallatára, úgy kezdett nyöszörögni, mint -a _Csür_ főszereplője. De azért nem kergette ki a szobájából a -patriárkát, hanem alkudni kezdett vele. - -Három napig folyton alkudtak. Elkeseredettebb küzdelem nem folyt le a -chevy-i vadászat óta, a mely szintén három napig tartott és a melyen -northumberlandi Percy gróf emberei addig harczoltak a skót Douglas -embereivel, mig a négyezer harczos közül a legutolsó is elhullott. - -De az elkeseredett küzdelem mégis csak azzal végződött, hogy Suarez -mester szép összeget zsebelt be. - -– Az igazat megvallva – szólt Suarez mester a búcsúzáskor, a mikor a két -bajvivó kezet szorított annak jeléül, hogy méltó ellenfélnek találták -egymást – az igazat megvallva, sajnálom, hogy eladtam a tervet. - -– Én pedig sajnálom, hogy megvettem – felelt Fairfax. – Mert abban igaza -van, hogy az őszinte disznóságé a jövő, de higyje el, ez a fejlődésnek -egy magasabb foka, a melyre még nem érett meg a világ… még Texas -legműveltebb közönsége sem! - - - - -A PORCZELLÁN. - - -I. - -Horváth Jóska tíz évig volt jogász; ennek a korszaknak az emlékét -legendák őrzik az egyetemen, jegyzőkönyvek a rendőrségnél, és -följegyzések – igen sok följegyzés – a berczeli első számu telekkönyv -teherlapjain. A legendákról nem szólhatok körülményesebben; egy egész -kötetet kivánnának, s többnyire ismeretesek, akár csak a Józsa Gyuri -élményei. Röviden, ezeknek a hagyományoknak a tanúsága s a rendőrség -hiteles adatai szerint, Horváth Jóska tíz év alatt huszonnyolcz embert -vágott pofon. Hogy mennyi pénzt költött el, arról a berczeli első számu -telekkönyv négy irott oldalra terjedő s kissé zavaros teherlapja nem -nyujt kellő felvilágosítást. Tartok tőle, hogy ebben a tekintetben a -statisztikai kimutatás mindig hézagos marad; mert kétségtelen ugyan, -hogy a Berczelen regisztrált ötvennégy teherpont kivétel nélkül a -Horváth Jóska inicziativájából keletkezett, de a hivatalos iratban -felsorolt összegek távolról se merítik ki ama legendás tíz év összes -költségeit. - -Maga Horváth Jóska se mondhatná meg pontosan, mily összeg árán -ismerkedett meg Justinianus tudományával. Azok, a kiket az emberi élet -legvégső határáig kiskoruaknak nyilvánítanak, sohase jó matematikusok, s -Horváth Jóska legborusabb pillanataiban se törődött vele, hogy a -családja mennyi adósságot csinált miatta. Ebben a tárgyban tehát csak -két öreg kisasszony adhatna valamelyes útbaigazítást: Horváth Jóskának a -nagynénjei, a kik a tulajdon birtokaikat is szépen megterhelték, hogy -unokaöcscsük Pesten minél több embert vághasson pofon. - -Ez a két öreg kisasszony – Ida néninek és Lotti néninek hívta őket a -berczeli intelligenczia – két áldott jó lélek volt, a kik egyebet se -tettek, csak Jóskáért imádkoztak. Emberemlékezet óta mályvaszín -selyemruhában jártak a templomba, s a fogukhoz verték a garast, csakhogy -az öcscsük úri módon élhessen. De a berczeli tyúkok nem tojhattak -annyit, a mennyit Jóska havannákban el tudott füstölni. - -Eszük ágában se volt, hogy emiatt Jóskát maguk közt megitéljék, ellenben -akármilyen jó teremtések voltak, egymással sokat veszekedtek. Mikor az -ujságok Jóskának egy-egy ujabb párbaj-ügyét jelentették, mind a ketten -vörösre sírták a szemüket, s aztán szemrehányásokkal halmozták el -egymást. - -– Ennek is te vagy az oka! – szólt könyörtelenül az egyik. - -– Én? – pattant föl a másik. – Ki szoktatta rá a sok mindenféle -istenkisértésre? Ki ültette lóra mikor hét esztendős volt? - -– És ki fösvénykedik, ha pénzre van szüksége? – vágott vissza amaz. – El -van keseredve szegény. Keresi a halált! - -– Te kényeztetted el. A te nevelésed! - -– Talán még a betevő falatot is sajnálod tőle? - -Erre a gondolatra mind a ketten zokogni kezdtek. - -Mikor aztán megjött a hír, hogy Jóska összevagdalta az ellenfelét, -diadalmasan nézték le egymást. - -– Ugy-e megmondtam, hogy nem lesz semmi baja? - -– Én nem pityeregtem, te pityeregtél! - -Titokban mind a kettő büszke volt rá, hogy az ő öcscsük az a hírhedt -fiatalember, a ki mindenkit pofonvág. - -Jóska volt a szerelmük, bálványuk és egyetlen gondolatok. Ez a szerelem -még Jóskánál is régibb keletü volt. Horváth Ferdi, mikor egy szép nap -eszébe jutott, hogy Isten neki, mégis csak elveszi a kis Majoros Linkát, -már vagy nyolcz esztendeig járt a házukhoz; faluhelyen nyolcz év nagy -idő, s nincs benne semmi csodálatos, hogy mire Horváth Ferdi szint -vallott, mind a három Majoros kisasszony beleszeretett. Bizony nagy -szomorúság volt az; s titokban mind a ketten telesírták a párnáikat. -Meglehet, egymást megfojtották volna, de a kis Linkára nem tudtak -haragudni. - -Jóska igen korán kezdte meg a rosszaságot, s a szép kis Linka az -életével fizette meg azt az örömet, hogy a daliás Horváth Ferdit -meghódította. Az özvegy, alig hogy végig itta a gyászévet, uj asszonyt -hozott a házhoz; s ez kitünő alkalom volt rá, hogy a Majoros-lányok -Jóskát végképp elkaparítsák. - -Erre az uj otthonra Jóskának nagy szüksége volt, mert apja, a ki -különben is jobban értett a parasztok, mint a gyerekek neveléséhez, egy -makranczos lóval vívott párbajában kitörte a nyakát, s a kis ficzkó -teljesen árván maradt. A Majoros kisasszonyok nem voltak éppen kiváló -pedagógusok, de ha a dajkát nem is, egyesűlt erővel pótolni tudták a -szülői gondviselést. S azt a félig anyai érzést, a melyet valaha a kis -Linka iránt éreztek, átruházták Jóskára, megpótolva dédelgető -szeretetüket egy elfojtott ábránd eddig ki nem törhető, minden -gyöngédségével. - - -II. - -Jóska alaposan kiaknázta ezt a vak szeretetet. Fáradhatatlanul -szipolyozta »öreg«-eit, ha lehetett: egyszerüen nyájas mosolygással, ha -másként nem ment: égbekiáltó mesék segítségével. Mind a két öreg -kisasszonynak egész gyüjteménye volt azokból a levelekből, melyek jogi -könyvek czímén száz forintokat könyörögtek s igértek fűt-fát, megtérést, -szigorlatot, ügyvédi, bíborosi vizsgálatot, mit tudom én mit. Néha, ha a -csalafintaság igen átlátszó, s a pénzügyi művelet fölötte nehéz volt, -hol az egyik, hol a másik öreg kérette magát, s talán makacskodott is -egy kicsit, de végül Jóska mégis csak megkapta a pénzt. A Lotti néni -toalettpénzecskéje rendesen Jóskához vándorolt; titokban így tett Ida -néni is azzal, a mit magának félrezsugorgatott. Meglopták a közös -vagyont s meglopták egymást, csakhogy Jóskának küldhessenek. - -Egy álmatlan délután – a báli szezon már végefelé járt s a Jóska -talpában vagy három átvirrasztott éjszaka égett – történetünk hősét, a -ki különben örökkön derűs arczczal járt-kelt a világban, kivételképpen -komor gondolatok kisértgették. A feje fájt, a pénzét elkártyázta; -elhatározta, hogy belép a komoly és tekintélyes emberek sorába. El fogja -szöktetni Joannovics Terkát, a milliomos bánáti kisasszonyt, családot -alapít, hivatalt vállal s búcsút mond a víg legényéletnek. - -A terv regényes volt, de nem képtelen. Terka, a kinek már a megyebál óta -erősen udvarolt, határozottan belégabalyodott egy kicsit. A Jóska arcza -akkortájt olyan tarka volt a frissen kapott, félig behegedt és régi -párbajsebektől, s úgy össze-vissza volt varrva, mint egy hímzett -asztalterítő; ennek a látványnak Terka nem tudott ellenállni. - -Szóval értették egymást. Arról azonban, hogy megkérhesse, szó se -lehetett. Az öreg Joannovics különködő, sőt félbolond ember volt, de -olyan bolond ember, a ki önként, kényszerítő okok nélkül Jóskához adja a -leányát, a mi éghajlatunk alatt egyelőre nem találkozott. - -Maradt tehát: a szökés párosan. S Terkában volt vér ehhez az -operetlizéshez. A dolog nem lehetetlen. De Jóska úgy számította, hogy a -jó hajlandóságon kívül még vagy ezer pengő kellene hozzá. Honnan az ezer -forint, illetőleg: hogyan? - -Éppen két napja, hogy háromszáz forintot kapott hazulról, s éppen -tizenegyedikszer szegte meg azt a szent fogadást, hogy a szigorlatot le -fogja tenni. Aztán meg ezer forint nagy pénz volt az öreg -kisasszonyoknak. - -Jóska, a szigorlaton kívül, nem ismert lehetetlenséget. Mért ne lehetne -a Szent György-napi árendára előre fölvenni nyolczszáz-ezer forintot? -Csak ügyesen kell hozzáfogni a dologhoz, s ki kell békíteni az öregeket. - -S hirtelen egy vakító ötlet czikázott át a fején. - -Ida néninek holnapután van a születése napja. Egy bonbon nem sok, de -Jóska soha még csak egy bonbonnal se adta jelét nénjeivel szemben -némelyes figyelmességnek, hogy ne mondjuk, hálának. Valami csinos, -ötletes ajándék nagy hatást tenne és sokat lendíthetne a szöktetés -ügyén. Egy okos születésnapi meglepetés uzsora-kamatokat hozna. - -Jóska kiugrott az ágyából, s egy félóra multán fejfájás nélkül, fütyölve -ment el hazulról. - - -III. - -A kereskedő legszebb porczellánját rakta a gavallér elé. - -– Négyszáz forint… kétszáz… százhetven… - -Jóska az orrát fintorgatta. - -– Valami egyszerü dolgot szeretnék, de olyat, hogy azért csinos legyen. - -– Ezt itt kivételes áron adhatnám. Herendi porczellán, de egy kis törése -van, s így mélyen leszállított áron… - -A »törés« szó nagyon megtetszett Jóskának. - -– Mondja, kérem, nincs véletlenül a raktárban valami, mondjuk: egy váza, -mely még töredezettebb mondjuk: egészen össze van törve, de olyan, a -mely értékes darab volt? - -– Dehogy nincs! Tessék, itt is van egy. Egészen összetört, de nem -hiányzik belőle egy darab sem. - -– S mennyiért kaphatnám meg ezt az eltört vázát? - -– Kérem, az egész semmiség. Ha tetszik, elküldetem. - -– Nagyon köszönöm. De igazán nem hiányzik belőle semmi? - -– Egy darabocska sem. - -Jóska még egyszer megköszönte a kereskedő szívességét, s nyugodt -lélekkel távozott a boltból. Mikor haza ment, az eltört váza már a -lakásán volt, egy uj ládában gondosan elcsomagolva. A ládán rajta volt a -rendes jelzés: »törékeny«. Jóska mosolygott. - -Másnap reggel a ládával leutazott Berczelre. - - -IV. - -A paraszt-kocsi nagyokat döczczent a rossz úton. - -– Ha épen hoztam volna el – szólt Jóska magában – most bizonyosan -összetörne. Hát nem okosabb törött vázát venni? - -Aztán megpillantván a szülői házat, oda szólt a kocsisnak: - -– Ide figyelj, Pista. Mikor én leszállok a kocsiról, te is leszállsz, s -behozod ezt a ládát utánam a szobába. Másnak oda ne add, érted?! Mikor -már benn vagyunk a szobában, leejted a ládát a földre, én összeszidlak -és pofon váglak. Megértetted? - -– Igenis. Beviszem a ládát a tekintetes úr után, s a szobában leejtem a -földre, mintha nem készakarva tenném. - -– Jól van. Nesze öt forint. - -Megérkeztek. Pista hűségesen végrehajtotta a parancsot, s pontosan -megkapta a pofont. Ida néni és Lotti néni, megértvén Jóska haragjának -okát, nem tudtak hova lenni a sajnálkozástól. - -– Istenem, Istenem, milyen kár! - -– Tessék – dühöngött Jóska – egy kis emlékkel akarom meglepni Ida nénit -a születésnapjára, és ez a szamár a földhöz teremti a szászországi -porczellánt! Bizonyosan össze-vissza tört az egész! Nem megmondtam, -gazember, hogy vigyázz rá, mint az életedre! Takarodjál a szemem elől! - -– Hátha mégse tört el? – reménykedett Ida néni. – Nem hallatszott a -törése, csak a zuhanása. Ha jól be volt pakolva, talán nem is tört el. - -– Dehogy nem tört el, dehogy nem tört el! – szomorkodott a nem ok nélkül -reménytelen Jóska, vígasztalanul feszegetve a ládát. – Persze, hogy -eltört, tessék… - -De egyszerre a szó elhalt az ajkán, s a rettegett párbajhős, a ki, mint -gróf Rikárd, nem félt az ördögtől se, elhalványodott. - -A váza – jól sejtette – csakugyan el volt törve, de minden cserepe külön -volt bepakolva, gondosan finom, fehér papirosba. - - -V. - -Lotti néni azonban igen mulatott a történeten. - -– Micsoda esze van a kópénak! – örvendezett magában. – De micsoda esze -van! - -S másnap Ida néni is kibékült az esettel. Jóska olyan őszinte bűnbánást -mutatott, hogy nem lehetett sokáig haragudni rá; s hátha csakugyan a -kereskedő tévedt, mikor eltört vázát küldött az ép helyett!… - -A Szent György-napi árendára csakugyan fölvették az ezer forintot, s -Jóska csakugyan megszöktette a Terkát. Azóta igen szolid és komoly -férfiú. Szolgabíró Rácz-Árokszálláson, s minta-házaséletet él. Még ma se -értesült róla, hogy a botbüntetést már régen eltörülték, s e miatt a -ráczok körében nem nagyon népszerü, de az is igaz, hogy a mióta ő a -szolgabíró, Rácz-Árokszálláson a kormánypárti jelöltet mindig ezer -szótöbbséggel választják meg. - - - - -AZ UTOLSÓ HÚSEVŐ. - -A 2780-adik esztendő egyik szép, májusi reggelén Montmorency herczegné -igy szólt Beaurepaire herczegnéhez: - -– Milyen halavány ma, kedvesem! Csak nincsen valami baja?!… - -– Hja, százhatvan év nem tréfa! – felelt Beaurepaire herczegné. - -Noha már 2780-at írtak akkor: a Montmorency és Beaurepaire nevek, melyek -először a tizenkettedik században bukkantak ki az ismeretlenség ködéből, -jobban virágzottak, mint valaha. - -– Édes istenem, ön könnyen hordja százhatvan évét – szólt Montmorency -herczegné. – Mit szóljak én, a ki alig multam százötven, s mégis mindig -beteges vagyok?! - -Montmorency herczegnének fekete arczbőre volt, mely úgy fénylett, mint a -legszebb amerikai czipőfénymáz; Beaurepaire herczegnét ellenben csak -rézbőrünek lehetett mondani. Montmorency herczegné ugyanis -Beaurepaire-leány volt, s a Beaurepaire-ek, az utolsó századok folyamán, -olyan sűrűn kényszerűltek gazdag néger lányokkal kötni házasságot, hogy -utóvégre már csak fekete ivadékoknak adtak életet. A Montmorencyak -kedvezőbb anyagi helyzetnek örvendvén, megmaradhattak a mellett, hogy -csakis egymás között házasodjanak; bőrük azonban, megfoghatatlan módon, -lassankint mégis rézszinüvé sötétedett, s Beaurepaire herczegné, a ki -Montmorency-lánynak született, a képzelhető legtökéletesebb -indián-szépség volt, az a szépség, a kiről hajdan Vadölő álmodhatott. - -– Hiába – felelt Beaurepaire herczegné – nehéz hozzá szokni, hogy ilyen -hamar meg kell öregednünk! Az ember egyet-kettőt fordul, s oda az élet. -No, de egy kis köhögés miatt még nem kell kényeskedni! Önnek mindig nagy -hajlama volt a hipokondriára. - -– Persze, ön nem tudja, mi a betegség. - -– Való, édesem, hogy egész életemben sohase voltam beteg. Egyetlen -egyszer. Az elektrom-betegségen persze nekem is keresztül kellett esnem. -De utána egészségesebb voltam, mint valaha. - -– Mennyire irigylem önt! Nekem sokat kellett kiállanom. Legelső -ifjúságomban, ötven-hatvan éves koromig, minden tiz évben megkaptam a -tüdővészt, később pedig a rákkal vesződtem sokat. De nem is szólva -ezekről a jelentéktelen, de kellemetlen bajokról nem képzeli mennyit -szenvedtem a telefon-betegségtől és az elektromosságtól! Ma is olyan -elektromos vagyok, hogy az rémítő! - -– Ilyen napokon, kedvesem, nem kellene fogadnia. A társaság ingerelni -fogja önt… - -– Ó, csupa régi jó barát!… - -– Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le és ne bocsásson -be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék -elő a léghajómat. - -– Ó, a világért sem eresztem el önt!… És miért ne fogadnám el a -vendégeimet? Engem a magánosság elektrizál, nem a társaság. Szó sincs -róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, a -kivel meg kell ismerkednie. - -– Ki az? - -– Rochebaron admirál Kanadából. A különös öreg úr, a kinek bizonyára -hallotta már hirét. - -– Rochebaron? Mintha a történelemből ismerném ezt a nevet. - -– Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel -ezelőtt New-York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez -alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a new-yorki gróf -czímet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marczona -ember húst evett! - -– Rettenetes! – szörnyüködött Beaurepaire herczegné. – Hogyan? Miféle -körülmények között? - -– Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a -részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóztató regény, de nem -tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi -években oly könnyen felejtek!… - -Uj vendégek érkeztek, s a szerecsen szolgák frissítőt hordtak körül: -folyékonynyá változtatott gyémántot, mely rossz volt, de drága. -Beaurepaire herczegné kissé mélának látszott. - -A kanadai hősre gondolt, a másvilágból való emberre, a ki még vérben -gázolt, mint Hannibal, Attila, vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire herczegné -már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora -nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott -minden embertelenségtől, de a történelmi mult, a hőstettek és vérontás -gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az -erőszakot szörnyünek, de egyszersmind nagyszerünek találta; minél -korosabb lett, annál szörnyübbnek és annál nagyobbszerünek. - -Végre megjött a vén hadfi, tanuja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén -hordozta, s a hogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte -bokáját. - -– Már azt hittük, hogy nem jön! – szólt a háziasszony szemrehányóan, de -hálásan mosolyogva. - -– Kis hijja, hogy nem jöhettem – felelt az öreg hős. – Pár napig beteg -voltam. - -– Ah, istenem, vigyázzon magára! – szólt ijedten Montmorency herczegné. -– Önnek már nem szabad könnyelmüsködnie; végre is nem gyerek többé… - -– Ah, csekélység! – felelt Rochebaron admirális. – Egy kis pestises -tüdőgyuladáson mentem át; be kellett oltatnom magam, ennyi az egész. A -bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját -tegnap-tegnapelőtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi -piaczon, s így a kúra kissé sokba került. - -– És a rokonszenves állatkák? – kérdezte Montmorency herczegné -aggodalmasan – a kik visszaadták az ön egészségét… - -– Ők elhunytak – szólt az admirál ünnepiesen. - -A vendégek egy pillanatra elkomorodtak, de az erőslelkü vén tengeri -farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést. - -– Ön nagy borzalmakat élt át, admirál – szólt Beaurepaire herczegné, -mikor az öreg hőst bemutatták neki – idegeit megkeményítették a -tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett -az! - -– Nem olyan rettenetes, mint a herczegné gondolja – felelt Rochebaron. – -A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait -mind a két bajvivó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz ez -nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a herczegné, hogy már a -huszonkettedik században fölfedezték a piff-paffit-et, a mely robbantó -szerből egy hordónyi egész földünket felröpítheti a Sziriuszba. Ez már a -huszonkettedik században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett -háborút. A népeknek ettől fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság -végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak -értelmi erőkkel lehetett küzdeniök. De a huszonharmadik századtól fogva -senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly -fölfedezése óriás hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg, -herczegné, hogy ezzel a szerszámmal, melyből egyes példányok ma is -láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet -olthatott ki látatlanul, úgy, hogy a zsebébe nyúlt és megnyomott egy -gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világ-rettegés, melyet -a piff-paffit felfedezése idézett elő, akkorára már czivilizálta mind az -öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom -nélkül eltörölhet a föld szinéről, s hogy százunk, sőt egész seregek -életét kiolthatja egy ismeretlen, a ki örökkön inkognitó fog maradni, -mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelidülése, mely -először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni – a -tizenkilenczedikben-e, vagy a huszadikban, már nem emlékszem – -olyannyira előre haladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész -világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkoló eszközök, annál inkább -lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a new-yorki -nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a -háboru formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat -megsérteni?! Így történt, herczegné, hogy a new-yorki háboru inkább csak -automobilok és hajók versenye volt, a melyben a barbár idők vérontásaira -mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megboxolta egymást. - -– Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy -tanultam volna, hogy a new-yorki csatavesztés rettenetes volt… - -– Valóban, herczegné, iszonyu vereség volt ez Európára nézve, mert -Amerika hat billiárd dollár hadi kárpótlást fizettetett magának, a mi a -világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háboru után -Amerikában a csizmadia-inasok is vastag szivarokat szívtak, Európában -ellenben egy káposztafej ára harmincz dollárra emelkedett, s szenet -csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért. - -– De ön mégis valami véres hőstettért kapta az admiráli rangot? - -– Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, a ki -fontos pozicziót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az -amerikai császár New-York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak -később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült -kiérdemelnem. - -– Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk -elárulta, mily viszontagságokban volt része ama háboru idején. -Tagadja-e, admirál, – suttogta Beaurepaire herczegné, az érdeklődéstől -izgatottan – tagadja-e, hogy ön… hogy ön még húst evett?… - -Az admirál elkomorodott. - -– Igen, egyszer!… De ön kegyetlen, herczegné, hogy erre emlékeztet, ha -erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök és -verejték ül ki az arczomra. Nézze! – szólt elsáppadva, s -batisztkendőjével homlokát törölgette. - -– Ah, mondja el, mondja el mégis!… – lihegte a herczegné. A hangja -elrekedt, s szemében vad tűz lángolt. - -– Nem mesélhetem el – felelte az admirál. – Az ön idegei nem birnák ki -ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a -barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, a kik éhségükben megették -egyik társukat… Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel. - -– El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is -fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!… Sugja, ha nem akarja hangosan -mondani: milyen állat volt? - -– Vaddisznó! – suttogta az admirál. – Vaddisznó!… Hiszen ha csirke lett -volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyüséget! - -Hangja elfúlt s pilláin könnycsepp rezgett. - -– Folytassa, folytassa!… – vallatta a herczegné, a kit lázassá tett az -izgatottság. - -– Becsületes párbajban öltem meg őt – rebegte az admirál, szinpadiasan -tompa, majdnem ünnepi hangon. – Megtámadott, védtem magamat, az -életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam… - -Elhallgatott. - -– Szegény vadkan! – sóhajtott a herczegné. - -– A legszörnyübb az – nyögte az admirál – hogy nő volt, meg kell -vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyilkosságot akartam elkövetni, de -annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam… - -– S a rémtett? A rémtett? – faggatta a herczegné a verejtékező admirált, -s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. – Hogy jutott -eszébe?… Mi kényszerítette rá?… - -– Nagy pompával akartam elégettetni – hörögte az admirál – hogy -kiengeszteljem az Örök Természetet. Hamvait át akartam adni az erdőnek, -hogy majdan alkotó részeivé váljanak, cserjének, fának, bokornak. De -embereim, a lelketlen barmok – másfél századdal ezelőtt még voltak -ilyenek – ellopták s megsütötték. A büntett napján engem valami mesével -tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe éppen abban a pillanatban -romlott el, midőn egy kopár sziget felett lebegtünk. Majdnem -lezuhantunk, s két napi eleséggel nyolcz napig kellett várnunk a legelső -hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim -holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen… Megborzadtam. De hiába -tekintgettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő -léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart -megérkezni. Higyje el, sokáig küzdöttem magammal… De gondolja el: az -éhség!… A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból! - -– Jó volt legalább? – érdeklődött lázasan a herczegné. - -– Fájdalom, kitünő. Legalább akkor. De később! Ó, mily gyakran megjelent -álmomban! S szeliden röfögött: »Mit tettél velem?!« - -– Rettenetes! – rebegte a herczegné s aléltan hanyatlott hátra, mint -kéjjel s kinnal teli izgatottság után. - -– Most már – végezte komoran az admirál – elcsitult lelkifurdalásom; az -ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt, -fölizgat, s megaláz, ha ifjukoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt -nem képzelheti. - -– Sajnos – szólt a herczegné, szemét törölgetve – én is oltottam ki -életet. Egy kis szunyog, egy egyszerü, árva kis szunyog volt az, a ki -miatt ebbe a bünbe kellett esnem. Rárepült az arczomra, kérő szóval -beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: »Kis szunyog, szép szunyog, szállj -tova, szállj szaporán!« – de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy -önkénytelen, hirtelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni, -hogy szegényke odalett, oda!… - -Ebben a pillanatban kivülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az -admirál, a ki a herczegné karosszéke mellett, az erkély közelében -állott, kitekintett. - -Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kigyóvonalban -mozgó embersor eleje, egy lengő-lobogó zöld zászlóval az élén, -körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött: - -– Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet! - -Némelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett -fel az útról, hogy beverje vele a kastély ablakait. De az eldobott kő, -melyet erőtlen kar röpített világgá, fáradtan hanyatlott le a félúton. -Lehettek vagy tizezren. - -– A munkátlanok! – magyarázta az admirál Beaurepaire herczegnének. - -– Azok – kérdezte a herczegné – kiknek gyámolítására nemrég -thé-dansant-t rendeztünk? Ez az uj szekta felette követelő, s kissé -háládatlan. - -– Nem uj szekta ez – szólt az admirál. – Munkát követelő szegények -voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek. - -– Ugyan?! – csodálkozott a herczegné. – Szóval semmi sem uj a nap alatt, -mint Büchmann, a nagy görög bölcs mondja. De mondja, admirál, nem tudná -megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, a mit -például én tőlem követelnek? Mit remélnek? S ezzel a lármával mit -kivánnak elérni? - -– Főzeléket akarnak – felelt az admirál. – De sajnos, sokkal többen -vannak, mint a mennyi az összes főzelék. Nem is beszélve arról, hogy -parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik -egyék parajt. - -– Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kivánságuk -teljesedjék? - -– Szomorú, de úgy van. - -– Akkor hát mért rendezik ezt a búcsújárást? - -– Életjelt akarnak adni. Tudatni akarják velünk, hogy élnek és éheznek. - -– Hm – szólt a herczegné, csakhogy éppen valami axiomát mondjon. – S mit -gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a -kastélyban található összes élelmiszert? - -– Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilenczezerhatszáz -igen haragudnék. - -– Ej, ej, de hisz ez borzasztó! - -– Hja, – bölcselkedett az admirál, – nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és -súlyos kérdés, a melynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A -jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést. - - - - -VILÁGOS ÉJSZAKA. - -Este, hét óra tájban, egyszerre csak befeketedett a világ; a hegyek -elkezdtek morogni, s a csendőrház körül a nyirfalevelek ijedten zizegtek -össze. A plébános épp akkor mondott ki egy merész pagát ultimót; mire a -pagátot elfogták, úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. - -Szó se lehetett róla, hogy hazamehessenek. A csendőrhadnagy az egyetlen -fedeles kocsiját beküldte a városba egy beteg legényével; csak a bricska -volt otthon. Meg kellett várni, hogy vagy kitisztul az idő, vagy a -kocsis meggondolja magát és hazaérkezik. - -Az öreg adópénztáros nem állhatta meg, hogy meg ne eresszen néhány -kiméletes káromkodást. Megint mindennek a főtisztelendő úr az oka. Az, -hogy az ember szombat délután átrándul Gombáról Vérvölgyre, az erdőszéli -csendőrházba tarokkozni, az egész rendén van. De az ember befogat és nem -tesz egészségi sétákat. Különösen, ha az embernek hintója van. - -A pap csupa lelkifurdalás volt. A holnapi prédikáczió is aggasztotta egy -kicsit; de ha a gondviselés úgy rendelte, hogy folytassuk, a mit -elkezdettünk: hát az ember tovább tarokkozik. - -Abban maradtak, hogy a vacsora után megint ütni fogják. A csendőrtiszt -olyan lármásan jubilált, mint a hogy mások trombitálnak, s a kis -háziasszony maga volt a neki gömbölyödött szeretetreméltóság. - -Minden a legpompásabban ment egész a pecsenyéig. Hanem alig -koczintgattak egyet vagy kettőt, az asszonyka hirtelen elfehéredett és -oda nézett, a hol nem volt semmi, a szemközt lévő meztelen falra. A pap -rápislantott az adópénztárosra; az világi ember, tehát jobban fog -tájékozódni, hogy hányadán vannak. Az adópénztáros meg a férjet leste. -Végre is, neki jobban kell tudnia a maga dolgát, mint más, idegen -embernek. A csendőrtiszt, a férjek ősi szokása szerint, roppant -ostobának érezte magát, s úgy látszott, maguk a legilletékesebb körök -sincsenek tisztában vele: vajjon ütött-e az óra? A legilletékesebb körök -csak nagy zavarban voltak. - -A hivatalos nyilatkozat az volt, hogy: »Semmi, semmi« – s a társalgás, -valamivel halkabb hangon, tovább folyt a felől, hogy miért is veszett el -hát a szóló volát? De nem sokáig tartott a vita. A bíborba játszó pír -megint csak lefoszlott az asszonyka finom kis arczáról, s valami -opálszerüség kezdett derengeni rajta. Megfogta az asztalt mind a két -kezével s nem mert felnézni a tányérjáról. A férjének utóljára is fel -kellett pakolnia és szép lassan bevinnie a másik szobába. - -A két öreg felczihelődött az asztaltól. A pap minden áron meg akart -szemlélni egy nem éppen ismeretlen olajnyomatot, mely a vadász temetését -ábrázolta. Kerülte a másik tekintetét; tudta, hogy az is arra gondol, a -mire ő. Arra tudniillik, hogy az ifjú párt ezelőtt éppen négy hónappal -adta össze a gombai templomban. A kis csendőr ugyancsak siet ebbe a szép -világba. - -Mialatt a félbenmaradt, ökölnyi parasztszolgáló keresztül-kasul -futkosott a szobán, nem váltottak egy szót sem, csak krákogtak és nagy -készülődéseknek adták át magukat. Az adópénztáros kétségbeesetten -tekintgetett a feketeségbe; a pap pedig azon tanakodott, hogy mivel egy -csendőrlegénynek úgy is be kell lovagolnia Vérvölgyre a tudós -asszonyért, egyre fog menni, ha a sétalovaglás helyett befog a -bricskába. Egy kicsit megáznak, de Vérvölgyön majd csak szereznek -kocsit. - -A férj, a ki ebben a pillanatban férjebb volt, mint valaha, a bűntudat -zavarodott mosolygásával tért vissza. - -– Elszámitottuk magunkat – mentegette magát s mindazokat, a kik valaha -születni bátorkodtak vagy ezentúl fognak hasonlóképpen bátorkodni. – A -multkor már azt hittük, hogy meglesz, s aztán megint bele tévedtünk a -számitásba. - -Az öregek hozzáláttak a búcsúzkodáshoz s jelentették, hogy mennek. - -– Hova a mennykőbe? Ebben az időben? - -Már az igaz, hogy odakünn csinos idő volt. A hegy bömbölt s az erdő -rémitőn sivítozott. Az eső omlott, s a villámlás szemkápráztató -tüzijátéka, meg az egymással feleselő dörgés és ezer csattogás -teljességgel nem csábította az öreg kalandorokat. Mindamellett a pap -előhozakodott vele, hogy miképpen terveli a hazamenetelt. - -A csendőrtiszt kiábrándította őket. A legény azóta már útban van, a -bricska felfordulna az úton, az istállóban pedig különben is nagy a baj; -szóval nincs más hátra, mint belenyugodni a sorsba. Az öreg tisztviselő -hajlandó volt meggyőzetni magát, csak azt ajánlotta fel nagy szerényen, -hogy majd kivonulnak a legények szobájába. - -– Ugyan ne bolondozzanak. Csak nem akarnak pricscsen hálni?! - -Adott nekik egy pakli magyar kártyát, szerencsés tartlizást kivánt, -megparancsolta a kis szolgálónak, hogy vesse meg a két tábori ágyat, s -azzal ott hagyta őket. El voltak csapva. - -És ettől fogva senki se törődött velök. - -Szót fogadtak s leültek játszani. De kissé szórakozottan irogatták fel a -terczeiket. A pap kétszer is elfelejtette kimondani a négy felsőjét, a -pénztáros pedig sohase vette észre, ha megnyerte a partit. Sokáig -kevertek s nagyokat hallgattak. Egyszer végre, osztás közben, a vén -fináncz nem nyomhatta el ezt a – nyilván hosszasabb tünődésből fakadó – -rövid elmélkedést: - -– Hm, hm. Hogy rohan az idő! - -Az ám, mintha csak tegnap lett volna, mikor a kis lány először jelent -meg a plébánia udvarán, mint egy valóságos, tisztességes unokahúgnak -árván, apátlanul maradt, kedvesen csacsogó kis csemetéje. Az öreg -fináncz ma is látta, hogy ődöngött mindig az édes anyja szoknyája után, -s hogy dédelgette a szegény kis portékát tüdővészes anyja, az a -fehérarczú, jóságos teremtés, a kit az egész falu imádott. Tisztán -emlékezett a napra, mikor a szegény asszonyt kiterítették, s mintha -azután ez a kis jószág egyszerre, egy éjszaka nőtt volna fel. - -Igen, úgyszólván tegnap volt, hogy gyermeklánynak látta, s úgy -emlékezett rá, mint egy kis szentképre. Mert hisz valósággal olyan volt, -mint a legendák csodálatos szűzei, a kiknek a vadállatok megcsókolgatják -a ruhája szegélyét, a kiknek a kezéből a szarvas kinyalja a sót, s a -kiket, ha a farkas meglát, pironkodva somfordál el s azt mondja magában: - -– Ó, mily szégyen, hogy farkas vagyok! - -Mintha minden ártatlanság a világon ott lakott volna az ő két szép -bámuló szemében. - -Ekközben pedig valami különös hang hallatszott be a szomszéd szobából. -Mintha sok, sok párna mögül jött volna ez a hang. - -Úgy tettek, mintha nem hallották volna. A pénztáros éppen vesztett, s -egy »hajhaj«-jal könnyített a lelkén. Befelé aztán így pótolta ki a -sóhajtását: - -– Hajh, az ártatlanság sorsa az, hogy áldozatul essék az első -csendőrtisztnek. Az öregeké pedig, hogy meghajoljanak a tények hatalma -előtt. - -Bizony a pap bácsi duzzogott egy kicsit, mint a hogy más is duzzogott -volna az ő helyében. De egy igazi tarokkjátékos mindig megbocsát. - -– Hallgasson csak!… - -Nem, nem kocsizörgés volt, tévedtek. - -Unták már a tartlit rettenetesképpen, de azért nem mertek lefeküdni. A -titokzatos esemény, mely a szomszédban készülődött, nagyon -nyugtalanította őket. Még soha se voltak ilyen közel a nagy -misztériumhoz. - -Végre, nagysokára, csakugyan kocsi állott meg a ház előtt. A két vén -rabmadár úgy loholt az ablakhoz, a mint csak öreg csontjaiktól kitelt. -De hiábavaló volt ez az utolsó remény is. - -A tudós asszonyt hozták meg Vérvölgyről. Csakhogy a legény, a ki -előkerítette, Vérvölgyön nem kapott fuvarost, s magát a nevezetes -személyt amúgy kegyelemképpen szedték fel egy ekhós szekérre, mely a -városba döczögött. Nem mehetett az Gombára egy véka pénzért se. - -Mialatt ők az ablaknál a kocsissal tanakodtak, a tudós asszony benyitott -a szobába. Jóképű, fiatal személy volt, a ki nagy kendője alatt valami -kis motyót szorongatott. Egész csinosnak tetszett a piros főkötőben. - -Egy kicsit elcsodálkozott, hogy társaságot talál a szobában, de nem igen -ért rá eltünődni a szokatlan jelenségen. Sietős volt a dolga. - -Átadta motyóját a szolgálónak, s ekkor kiderült, hogy a motyó -tulajdonképpen egy parányi leányszemély, a ki éppen olyan jóképű s éppen -olyan piros fejkötős gömbölyűség volt, mint tudós mamája. - -Úgy járt, szegény, a szülő asszonyokhoz, a kis porontyával; nem -hagyhatta otthon. - -Sári vigyorogva vette el a gyereket, a tudós asszony eltűnt, s az -elszomorodott rabmadarak visszaültek a kártyaasztalukhoz. - -– Ilyenkor – szólt a pap – egy kicsit alkalmatlan lehet a kis jószág -szegény fejének. - -– Az ám – felelt a vén fináncz az agglegények kárörömével. – Hja, a -szegény ember nem tud el lenni gyerek nélkül! Minél szegényebb, annál -több kell neki. Ön oszt, főtisztelendő úr. - -Odabent csend volt egy idő óta. De egyszerre nagy járás-kelés támadt. - -– Hé, Sári, Sári! - -Sári ijedtében nem tudta, mit csináljon a gyerekkel. Az ágyra nem -merészelte tenni, de ki se szaladhatott vele. Hirtelen nagy bizalmat -érzett a lelkiatya iránt. - -– Tessék tartani egy kicsit, főtisztelendő úr. - -A pap tanácstalanul nézett az ölében gunnyasztó gyerekre. A pénztáros -elnevette magát s felsőbbséggel vette el a kis személyt a paptól. - -– Eh, nem ért maga ahhoz, főtisztelendő úr. - -– Hát maga talán ért? - -– Hogyne. Nézze, mosolyog rám. - -És kitört belőle az agglegények örök gyanakodása: - -– Milyen kicsi és már is milyen jóakaratú! - -A pap megpirongatta a léha tréfáért. Az öreg fináncz azt mondta rá, -hogy: »Lárifári!« – és hurczolni kezdte a kis leányt föl s alá a -szobában. - -Mire Sári visszatért, a gyermek már aludt. - -– Az ember nem hinné, hogy miféle tehetségek szunnyadnak önben – szólt a -pap. - -– Higyje el, dajkának születtem – felelt az agglegény. - -Sári kivitte pártfogoltját a konyhába; egyedül maradtak. Odabenn -rejtelmes némaság; majd megint az előbbi fojtott hangok. A pap már nem -tudott a kártyára figyelni. - -Kis vártatva megjelent az ajtóban a csendőrtiszt. - -– Magát még nem lökték ki? - -– Nem sápitozni vagyok bent, hanem szolgálónak. Magad uram, ha szolgád -nincs. - -Azután hozzá tette: - -– Mért nem feküdtek le? Már eddig is alhattak volna egy pár órát. - -Adta a vidámat, de egy kicsit sápadt volt. - -Egy darabig járt ki s be, a titokzatos szobától a konyháig meg vissza, -majd eltűnt ujra végkép. - -Abba hagyták a kártyát, egy darabig még beszélgettek, s az adópénztáros -egyszerre bóbiskolni kezdett a székében. A pap felhasználta a kedvező -alkalmat s elmondta az imádságát. Aztán átadta magát homályos, zavaros -gondolatoknak, melyek visszavitték az elmult dolgok apró kriptáiba, s -egy pár percz multán elszunnyadt ő is. - -Mikor felriadt, a másik öreg már ébren volt és suttogva szólt: - -– Hogy acsarkodik szegényke! - -Sokáig nem szóltak egy szót se. - -Mikor aztán nem fojthatták vissza többé a lélekzetüket, az első -gondolatuk az volt: hogy hiszen nem kellett doktorért küldeni, tehát -minden jól van! A vén fináncznak annyira megjött a bátorsága, hogy -megint elkezdett bölcselkedni: - -– Milyen bolond az ember! S milyen vakon megy a fejével a falnak! Kérdem -önt, főtisztelendő úr, mire a szegény embernek a gyerek?! Nem elég neki -a nyomorúsága, még az aggodalom, a gond és a félelem is kell neki?!… -Szegény kis teremtés, vajjon minő sorsnak indulsz neki ebben az -órában?!… - -A pap hallgatott, s nem mondta el, a mit a vallás felel ezekre a bolond -kérdésekre. - -A másik öreg folytatta: - -– Hát nem okosabb, ha az ember megvonja magától a lehető legtöbb örömet, -de egyszersmind megóvja magát a legnagyobb bajoktól?! Abból, a mit az -iskolában tanultam, egyetlenegy mondatot tudok. A görög grammatikánk -első mondatát, azt hogy: »Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei«, -az önmegtartóztatás megelégedést szül a lélekben. Akkor, a mikor -tanultam, nevettem rajta; a lapdázás egy félórányi élvezetét többre -becsültem minden lelki megelégedésnél. Azóta rájöttem, hogy ez a mondás -a legnagyobb bölcseség a világon, s a legnagyobb kincs az, ha mindenről -le tudunk mondani, ha tökéletességre visszük az igénytelenségben. Lám, -egyszer én is szerettem volna családot alapítani, s fájt, hogy nem -tehettem. Pedig jó, hogy így történt, mert szegény ember maradtam, a -minek akkor az ellenkezőjét reméltem. S bizony nem tudom, hogy egy -nyomorgó családért, egy beteg gyermekért valamelyik rossz órában nem -nyúltam volna-e bele az állam kasszájába? Míg így nyugodt életem van s -meg vagyok elégedve. Hé enkrateia en té pszühé szófrozünén tiktei. - -Elakadt a szava. Egy harsány hangot hallott, mely mintha azt kiáltotta -volna odabenn: - -– Hé enkrateia – ostobaság, szófrozüné – ostobaság! A lemondás: a halál, -a zsibbadtság, a semmi. Én, én az élet vagyok! - -Pedig csak az hallatszott onnan, hogy: - -– Ková, ková! - -Olyanforma volt, mint a macskanyávogás. - -A papnak egy kő esett le a szivéről. S hogy utólag bebizonyítsa a -bátorságát, nevetni próbált. - -De másnap egész nap lelkifurdalást érzett ezért a nevetésért. Mintha -csak akkor nevetett volna, mikor odakünn az Angelus csendül meg. - - - - -DON PEREZ. - -A bolond házasságokról volt szó. Egy barátunk, a kit okos, derék, úri -embernek ismertünk, olyan házasságot kötött, mely álmélkodásba ejtette -minden jó emberét. A pipázóban, konyakozás közben, élénken tárgyaltuk -ezt a súlyos esetet. - -– Hová tehette az eszét? - -– Mi történhetett vele? - -– Mi a titkuk ezeknek a Perditáknak, hogy így meg tudják babonázni -azokat a férfiakat, a kiket a legeszesebbeknek vélünk? - -Csak a háziúr nem tartott velünk. - -– Bizonyára tudja, mit csinál. Jobban, mint bármely idegen – szólt. S -aztán, minthogy egyértelmüen tiltakoztunk, hozzátette: - -– Én nem csodálkozom soha semmiféle mezalianszon. Magam is közel voltam -hozzá, hogy egy czirkusz-leányt vegyek feleségül. S ez a régi -felbuzdulásom aligha volt ostobaság. Olyan emlékem ez, a melyre sohase -gondolhatok megilletődés nélkül. - -Házigazdánkat, a kit nem fogok megnevezni, sokan irigyelték a -házasságáért; némi túlzással azt mondhatnám, hogy egy alföldi vármegyét -vett nőül. Ez a kijelentése tehát általános érdeklődést keltett. - -– Igen, de a báró mégis csak mást gondolt – szólt valamelyikünk – s épp -itt van ennek a dolognak a bibéje. Felbuzdulni lehet, bizonyos korban -illik is, de aztán mást gondol az ember. - -– Egy csekélységen mult, hogy meg nem maradtam az első gondolatomnál, s -mondhatom, hogy nem a mezaliansz ellen szóló észokoknak, hanem egy -véletlennek tulajdoníthatom, hogy önök ma nem Milly Morrisnál teáznak. A -véletlent ez alkalommal Don Pereznek hívták, s Don Perez nem valami -spanyol nemes volt, hanem egy szegény haldokló paripa. - -– Ó, ó, egész regény tehát? – érdeklődött valaki a vendégek közül. - -– Elég rövid regény arra, hogy elmondhassam, s önök még se szökdössenek -el. Ha telegramm-stílusban szólok, hamarabb a végére érek, mint -gondolják. Nos akarják, hogy elmondjam? - -Persze, hogy akartuk. - -– Huszonnégy éves koromban – kezdte a báró – a czirkusz volt az egyetlen -szenvedélyem. Azt hittem, hogy az iskola-lovaglásnál szebb dolog nincsen -a világon. A czirkusz rajongó hívei közé tartoztam, és soha se -mulasztottam el egy előadást se. A még üres vagy már üres lelkü -embereknek a czirkusz egyike a legnagyobb gyönyörűségeknek. Szép lányok, -egy kis csinadratta, a pojáczák ősi tréfái, s azok az érdekes -látványosságok, a melyeket a legszebb állat véralkatának a tüzéből csal -ki az emberi türelem és ügyesség: akkor nekem még nem kellett több. S -aztán egész komolyan szerelmes voltam Miss Morris-ba. - -Miss Morris világra szóló szépség volt, s akkortájt szerelmes volt bele -fél Európa. Nem írom le Loreley-alakját; talán önök is látták: legalább -a fényképét. - -Azóta se láttam több előkelőséget sugárzó, finomabb, és hasonlóan költői -jelenséget. Maga volt a karcsúság, s úgy mozgott, a hogy a liliom leng a -szélben. Azt hiszem, a mozgásába voltam szerelmes, mert ha járt, ha -lovagolt, ha finom, lányos karjával a legcsekélyebb mozdulatot tette, -nem tudom miért, mindig a virágokra emlékeztetett. - -Ezren udvaroltunk neki, de a legszigorúbb szem se találhatott a -viselkedésében kivetni valót. Egyforma volt mindenkivel: egyformán -kedves s egyformán közönbös. Minden tettetés és tüntetés nélkül való -kifogástalan viselete tiszteletet parancsolt; önkéntelenül úgy kellett -beszélnünk vele, mint egy úri leánynyal. A ki néha-néha megpróbált egyes -szabadosságokat, azt meg se látta. A kétértelmüségeket nem hallotta meg, -nem vette észre; a miképpen például nem vette észre, hogy az állatok -nincsenek felöltözve. Tisztátalanság nem férhetett hozzá, még csak egy -tisztátalan tekintet se. Rá nézett a szegény emberre, mint a hogy egy -indiánra nézünk, a kivel nincsen beszélni valónk és tovább ment. - -Különben is egyik előkelősége volt a társulatnak; a nénje, a sógora – -mind iskola-lovaglók – és ő alkották a czirkusz arisztokracziáját. - -Ha azt mondtam, hogy mindnyájunkkal egyformán bánt, hozzá kell tennem, -hogy én voltam a kitüntetett udvarlója. Nekem megengedte, hogy Milly-nek -szólíthassam. - -Ennyit értem el nála májustól októberig. - -Egy este nagy vakmerőségre vetemedtem. Az istállóban sétálgattunk, s a -hogy kissé előre hajolt, hogy megkínálja bonbonjaimmal a lovát, egy -csókfélét leheltem a nyakára. Ó, tisztelettel teli csók volt ez, -mondhatni: árnyék-csók; inkább csak megérintettem az ajkammal szőke -haját s egy parányit eltévedtem!… Nagyon megharagudott érte. - -Nem vágta arczomba a bonbonjaimat, de keményebben büntetett meg, mintha -így tett volna. - -– Mondja, báró – szólt olyan komolyan, a hogy még nem beszélt velem – -mivel adtam én okot arra, hogy ön az efféle tréfát velem szemben -megengedhetőnek tartja? - -Azt feleltem, hogy nem akartam megbántani, hogy önkéntelenül történt, -hogy nagyon szerelmes vagyok belé, s hogy végre is, nincs abban semmi -sértő, ha az ember nem mindig tud parancsolni a szívének… szóval a -szokásos ostobaságot. - -– Önnek van egy kis húga – felelt, s ha észrevette, nem akarta meglátni, -hogy elsápadok – egy gyönyörű tizenhat éves, édes teremtés; láttam -tavaly vagy harmadéve, itt, a páholyban. Mondja, kérem, ha valaki így -tenne ő vele, az ön szemeláttára, a hogy ön tett velem, mit csinálna -azzal az emberrel? - -– Miss Morris – feleltem – én tudom, hogy ön tisztességes leány, s hogy -ripőkség, a mit elkövettem. De ön nem gyöngéd. A kire ön hivatkozik, -meghalt. Meghalt, Miss Morris, már egy esztendeje. - -Láttam az arczán, hogy megbánta a szavát. Kezet nyujtott és így szólt: - -– Bocsásson meg. - -Aztán megint jóbarátok voltunk. - -Nem untatom önöket szerelmi regényem részleteivel. Elég az hozzá, egyre -szerelmesebb lettem, s elhatároztam, hogy feleségül veszem Miss Morrist. -Tehettem, a mit akartam, s nem volt senkim, a kit megszomorítsak ezzel a -lépéssel. A szüleim, a húgom már nem éltek; azzal, hogy az idegenek -milyen megjegyzéseket fognak tenni a házasságomra, nem törődtem. - -Egy rokonom, a ki régebben a gyámom volt, egészen más házasságra akart -rábeszélni. Majdnem elájult, mikor tudtára adtam, hogy egy -czirkuszkisasszonyt veszek el, a kivel Angliában fogok élni, remélem, -boldogan. - -Millynek azonban nem szóltam róla, hogy milyen komoly az őrültségem. -Akkorra tartogattam ezt, a mikor majd útrakészen állhatok elébe. S jól -cselekedtem. - -Önök türelmetlenek; mindjárt az utolsó fejezetnél tartunk. Egy szép nap -befészkelődött szívembe: a gyanu. Véletlenül rájöttem, hogy Milly, a ki -azelőtt sohase járt sehová, minden délelőtt tizenegykor végig megy az -utczámon, hogy a sarkon eltünjék leskelődő tekintetem elől. S nekem -semmit se szólt erről a rendes sétájáról. Vajjon hová megy? - -A kémkedés nem szép dolog, s egy darabig küzdöttem is magammal, de végre -is utána mentem. Az állatgyógyító intézetbe járt. Olyan szerelmes, olyan -féltékeny, olyan ostoba voltam, hogy nem találtam ki semmit; valami -gavallért sejtettem ennek a tisztes intézetnek a falai között. - -S egy reggel odasiettem, hogy a helyszinén gyóntassak ki valakit. Az -intézetben volt egy ismerősöm; fölkerestem azzal az ürügygyel, hogy -egyik vizslámat akarom gyógyíttatni. - -Alig beszélgettünk pár perczig, egyszerre így szólt: - -– Nem is képzeli, milyen érdekes látogatót várok. Egy negyedóra mulva -itt láthatja Miss Morrist… Ismeri Miss Morrist, ugy-e? - -– Igen, egy kissé. - -Aztán megmutatta a beteg állatot, a kit Miss Morris mindennap -meglátogat. Egy vázalak feküdt előttem; csak a csont és a bőr volt meg a -szegény állatból. Úgy nézett maga elé, mintha már teljesen érzéketlen -volna; azt hitte volna az ember, hogy tudja szegény, mi vár rá. - -A kiváncsiság ott tartott; látni akartam Millyt ezen a helyen. S a -szomszédos helyiségből végig néztem a találkozót. Az állatok orvosa nem -talált ebben semmi feltünőt; czirkuszhölgyek iránt mindenki érdeklődik. - -– Don Perez! - -Milly belépett s az állat felnyitotta a szemét. Soha se felejtem el ezt -a tekintetet. A két nagy szemgolyó egyszerre csupa ragyogás lett… a mi -élet volt benne, mind a szemében volt; megesküdtem volna rá, hogy -mosolyog, boldogan mosolyog. Horkantott s megmozdult, mintha fel akarna -kelni. - -Milly odaült melléje s beszélni kezdett vele. Igen, beszélni; nem hiszem -ugyan, hogy a lovak értenek angolul, de azt láttam, hogy Don Perez -megérti, a mit Milly beszél. Folyvást izgett-mozgott volna, egyre-másra -horkantott, s felelt neki, a tekintetével. Milly az ölébe vette a -szegény állat nagy bolond fejét és simogatta. Azt beszélték egymással: - -– Ne félj, kedves kis Don Perez, nemsokára meggyógyulsz s aztán megint -vígan száguldunk a manège-ben! Ugy-e, milyen jó a manège-ben?! Repülni, -mint a szél, hoplá, hoplá, hoplá!… - -És Don Perez felelt: - -– Ó, édes kis úrnőm, soha se nyargalok én többet a manège-ben, se a -pázsiton nem kergetőzöm vidám csikókkal, az édes puha pázsiton!… Úgy fáj -meghalni, édes, jó kis úrnőm, s én meghalok, meghal a szegény Don -Perez!… Milyen jó vagy te, hogy eljössz hozzám s megsimogatod pirinyó -kezeddel szegény nagy fejemet!… Meghalni rossz, nagyon rossz, de te -megkönnyíted a halálomat, te kedves, kedves, kedves! - -* * * - -Másnap megkérdeztem Millyt, miért nem szólt nekem ezekről a -látogatásokról. - -– Mert tudom, hogy elkisért volna. S egyedül akartam oda menni. - -– Mindennap elment hozzá? Két hónap óta? - -– Még nincs két hónapja, hogy ott van. Május harmadikán vitték ki -szegényt. - -– Május harmadikán, május harmadikán – ismételgettem magamban. – Miről -is nevezetes nekem ez a nap? - -Eszembe jutott, s mélyen elpirultam. Május harmadikán volt az -évfordulója, hogy az én szép kis húgom meghalt, s én ezen a napon nem -gondoltam az én szép kis húgomra, koszorút se vittem a sírhalmára! - -Nem találják ki, miért nem vettem el Miss Morrist? Azért, mert beláttam, -hogy léhább vagyok, mintsem Miss Morrist megérdemelném. Beláttam, hogy ő -meg én, ő a csupa emlékezés, s én a csupa feledség, nem illünk össze. -Nem akartam, hogy boldogtalanná tegyem, azért nem vettem el. - -* * * - -– Tartok tőle – szóltam, mikor a báró elhallgatott, – hogy Miss Morris -nem érte volna be ezzel a magyarázattal. – Hol van? Mi lett vele? - -– Négy vagy öt évvel később férjhez ment egy őrnagyhoz; úgy tudom, elég -jól élnek. - -– Vajjon az őrnagy nem bánta-e meg, hogy vállalkozóbb szellemű volt, -mint a báró? – kérdezte valaki. - -– Bizonyára megbánta; az ember mindig megbánja, ha megházasodik. A mi -engem illet, eléggé meg vagyok elégedve a világ folyásával, de azt -tudom, hogy a haldoklásomban elhagyatottabb leszek a szegény Don -Pereznél… - -Ebben a pillanatban valaki beszólt a pipázóba. A báróné volt. - -– Ma este Matildéknál leszek. A klubba megy, vagy elnéz oda egy perczre? - -– A klubba megyek, édesem. Az Operában látom? - -– Ha kilencz előtt jön, igen. Jó éjt. Holnap itthon lesz, vagy vadászni -megy? De nem kérdezem, maga se tudja előre. Tehát a viszontlátásra -holnap vagy holnapután. Jó éjt. - - - - -A LAKÁJ. - -A lakáj haldoklott. - -Még magánál volt, de a lélekzete már kimaradozott, és mind nagyobbakat -kellett fohászkodnia, hogy a megszökni készülőt utólérhesse. - -A lakájt igen bántotta ez az állapot. - -– Jézus, Mária, Szent József – nyöszörgött – nem tudok felkelni és nem -tudok szolgálni! De hát ki fogja felöltöztetni az én felséges uramat?! -Ki húzza fel legmagasabb czipőit és ki adja kezébe aranygombos -sétapálczáját?! - -A lakáj ugyanis utolsó lehelletéig hív szolgája volt Vilmosnak, a -gerolsteini uralkodó herczegnek, a kinek a dajkája hozta őt a világra, -és a kivel együtt öregedett meg. Barátai vigasztalni próbálták. - -– Ne félj, Venczel – szóltak hozzá – a felséges úr úgy el lesz látva, -mintha te magad szolgálnád ki. Te most csak a lelked üdvével -foglalkozzál, mert nemsokára isten előtt állasz. - -De elmondták az uralkodó herczegnek is, hogy mért nem a Venczel jön, ha -a felséges úr csenget. - -– Ej! – szólt az öreg herczeg elégedetlenül – a derék Venczel!… Mi dolog -ez?! Ez nem helyes, ez a dolog nincs rendben! - -És legkegyelmesebben elhatározta, hogy személyes megjelenésével fog -enyhülést szerezni a haldoklónak és egyszersmind példát ad rá, hogy a hű -szolgálat mindig megnyeri jutalmát. - -Midőn az ajtó megnyílt s a herczeg maga jelent meg a küszöbön: a lakáj -hirtelen azt hitte, hogy már az égben van. - -– Hogyan – dadogta az örömtől félig meggyógyultan – Felséged itt, nálam, -az én kis szobámban!… Istenem, ez a legszebb napja életemnek! - -– Na, öreg kutya – szólt a herczeg jóságos kedélylyel – mi az? Te meg -akarsz halni?! Ezt én nem fogom megengedni, ezt én soha se fogom -megengedni. - -– Ha Felséged parancsol!… – felelt lelke mélyéig meghatottan a lakáj, és -már attól félt, hogy mindjárt egészen meggyógyul, a mikor is hazugságban -kell maradnia gazdája előtt. - -– Hát mondd el, hű Venczelem – folytatta a herczeg – mi az utolsó -kívánságod? Neked szerezzek valami örömet, vagy azt igérjem meg, hogy -gondoskodni fogok családodról? Csak szólnod kell, és óhajtásod már abban -a pillanatban teljesítve van. - -– Ó, Felség – nyögte a lakáj – nekem már a legfinomabb pezsgő is csak -émelyítő czukros víz… A mi pedig a családomat illeti, arról már régen -megtörtént a legkegyelmesebb gondoskodás. Fiam első komornyik a -mecklenburgi herczeg ő felségénél, felséged unokaöcscsénél, leányom első -komorna a detmoldschwerini herczegné ő felségénél, Felséged leányánál. -Mit óhajtsak többet?! És ha szabad megvallanom… a nélkül, hogy -elidegenedtem volna tőlük… bár csak fölötte ritkán láttam őket… ők már -régen másutt szolgálnak… pedig az ember mindentől elszokik… nekem -tulajdonképpen nem ők a családom, hanem Felséged! Hisz kis gyermek korom -óta folyton-folyvást Felséged szolgálatában volt szerencsém állani… -Felséged hű kutyájaképpen öregedtem meg… Igen vakmerő voltam? Ne -haragudjék, Felséged!… olyan jól esett egyszer ezt kimondani!… - -– Nem haragszom, Venczel, nem haragszom. És csak mondd el, félelem -nélkül, mit tegyek érdekedben. Szóljak talán a püspöknek, hogy a -szokásos, rendes eljárás mellőzésével, rövid úton eszközöljön ki -számodra bűnbocsánatot, mivel személyemhez tartozol? Csak mondd bátran, -hogy mit óhajtasz. - -– Tehát igen, Felség, nekem csakugyan volna még egy óhajtásom… És ha -Felséged rám árasztja kegyének sugárözönét… - -– Mindent, Venczel, hisz pénzt te úgy se óhajtasz, a mi nincs. - -– Nem, Felség, én már csak azt óhajtom, hogy teljes lelki békében -halhassak meg. Úgy, hogy semmi se terhelje a lelkiismeretemet. De ez nem -a paptól függ, hanem Felségedtől. Nem tudnék nyugodtan halni meg, ha nem -lehetnék oly szerencsés, hogy kikönyöröghessem Felségednek a bocsánatát. - -– De hát mit bocsássak meg neked, Venczel? Te mindíg híven szolgáltál -engem, vakon teljesítetted parancsaimat, és soha se vétettél ellenem. - -– Tettel nem. De vétettem Felséged ellen gondolatban. - -– Ugyan? És mikor? - -– Egyszer eltűnt Felségednek a gyémántokkal diszített órája, melyet -Felséged Alexandrovics Konstantin nagyherczegtől kapott ajándékba. A -gyanu a Hanzira esett, de az órát nem találták meg nála. Felséged ekkor -huszonöt pálczára itélte őt. Mikor már huszonnégyet csaptak rá, Felséged -véletlenül megtalálta az órát a mellénye zsebében, a hol -szórakozottságból nem kereste. Soha se történt máskor, de ebben az egy -esetben rosszat gondoltam Felségedről. Bocsássa meg, hogy gondolatban -egyszer vétettem Felséged ellen!… - -– Megbocsátom – szólt a herczeg legkegyelmesebben. – Csak halj meg -békében; én megbocsátok neked. - -* * * - -A lakáj lelke egy kis barangolás után feljutott az égbe. - -A kopogtatásra Péter kiment, megkérdezte a lélek naczionáléját, aztán -megnézte a könyveit. Nem sok volt ott bejegyezve a lélek terhére. Nem -ölt, nem követett el halálos vétkeket. A tizedik rubrikában ugyan az -állott, hogy kelleténél valamivel több szivart lopott a gazdájától, de -ezen kívül nem terhelte egyéb csak a megjegyzések rovatában ez a pár -szó: »világéletében sokat hazudott«. De a hazugságot nem tiltja -alaptörvény; a hazugság bocsánandó vétek, s a lélek elköltözésének órája -előtt penitencziát tartván, mindezt leszánta-bánta. - -Péter beeresztette. - -Péternek tulajdonképpen meg van tiltva, hogy a lelkekkel beszélgetésbe -elegyedjen, de Péter némelyes emberi gyarlóságról soha se tudott -végképpen leszokni, s aztán ez a beszédesség, úgy látszik, együtt jár a -kapunyitási foglalkozással. - -Azért szent ő, és szent volt mindíg, minden emberi gyöngéinek ellenére, -vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva. - -– Na, öreg – szólt az ujonnan érkezetthez – itt már nem kell szolgálni! - -– De hát akkor én mit csinálok itt? – kérdezte a lélek. - -– Mit? Hát olyan úr léssz, mint alant egy fejedelem! Egy rangban fogsz -ülni a föld legjobbjaival, nem lesz semmi dolgod; és végtelenszer annyi -lesz a gyönyörűséged, mint a mennyit odalenn megaláztatásban szenvedtél. - -A lélek azonban, Péter magyarázatára, hogy a megalázottak itt fel fognak -magasztaltatni, egy kis lámpalázat érzett. - -– Eredj csak, nézz körül – biztatta Péter – majd meglátod, mennyire -másképpen van itt, mint a siralom és nyomorúság völgyében! - -A lélek beljebb bátorodott, körülnézett – bár a végtelen világosság -nagyon elkápráztatta a szemét – járt-kelt, hol előbbre ment, hol -visszafelé, és sehol se találta a helyét. - -– Hát neked mi bajod? – kérdezte álmélkodva Péter, mikor látta, hogy a -lélek visszajön, s mintha kérdezni akarna valamit. - -– Nem volna lehetséges – suttogta a lélek – hogy az arkangyalokat -szolgáljam? - -– Majd bizony – szólt Péter – a te kedvedért mindjárt megváltoztatjuk a -lelki világ berendezését!… - -– Kár, kár – sóhajtott a lélek. - -– Adta lelke! – szólt boszúsan Péter. – Lám, hozzá jutna, de csakis a -végtelen irgalmasságnál fogva, minden boldogsághoz, a miért a -legérdemesebbek áhitoznak, és tessék, tovább is ott akarna maradni, a -honnan megváltatott, a lelki nyomorúságban! - -– Hiszen ha csak rajtam állana!… – nyögött a lélek. - -– Képes volnál visszamenni? A siralomba, a hitványságba, a szolgaságba? -– álmélkodott Péter. - -– Mi tűrés, tagadás… - -– Hát jó volt neked odalenn, mondd? - -– Bizony jó volt – felelt a lélek. – Szolgáltam, az igaz, de ez a -szolgálat nem járt sok dologgal, csak sok hajlongással, a mihez úgy -hozzászoktam, hogy, a mint láthatod, itt is folyton hajlongok erre-arra, -oda is, a hol nincs senki. Nem volt semmi bajom és semmi gondom. -Ugyanazt ettem, a mit a herczeg; egy félórával később, de éppen olyan jó -falatokat. Az ő pezsgőjét ittam, az ő szivarjait szíttam, és ha a babája -olyankor jött, a mikor a herczeg nem volt otthon… - -– Hallgass, szemtelen! – rivallt rá Péter. - -De a lélek, ha már elkezdte, befejezte: - -– Szóval, épp úgy nem láttam hiányt semmiben, mint ő, épp úgy -kiélveztem, talán még nála is jobban kiélveztem a kényelmet, mert… - -– És neked soha se volt egyéb kivánságod, csak hogy a hasad megteljék, -meg a többi?!… - -– Minthogy itt nem lehet máskép, csak őszintén beszélni, tehát: nem, -soha! - -– És te oda jutottál, a hová a hitvallók és martirok!… - -– Miért ne?!… Talán itt se legyen egyenlőség?!… – kérdezte a lélek, -olyan követelő hangon, a minőt a földi életben nem használt soha. - -– És még ez beszél egyenlőségről! – botránkozott Péter. - -– A lelkünk egyenlően halhatatlan – felelt büszkén a lakáj. - -– Hát nem megmondtam – fakadt ki indulatában Péter – hogy az egész -berendezés rossz, mert kár volt mindenkinek megadni az örökéletet!… - -Nem kell ezeken a szavakon megbotránkozni és nem kell azt hinni, hogy a -szentek soha se gondolkoznak úgy, mint a hogy olyan emberek beszélnek, a -kik mintha egy kicsit felöntöttek volna a garatra… A szentek igazsága és -az indulatosak fellobbanása néha, nagyritkán, egy-egy pontban, egy-egy -pillanatra, mintha találkoznának… Péter mindig szent marad, minden -emberi gyöngéinek ellenére, vagy talán éppen emberi gyöngéinél fogva. - - - - -KÖNYVMOLYOK. - - -I. - -Frigyes bácsi a rendesnél is szórakozottabb volt és igen rosszkedvünek -látszott. Szokatlanul gyorsan evett, mint a ki alig várja, hogy -lerázhassa magáról az ebédelés robotját s visszavonulhasson a -dolgozószobájába; ha szóltak hozzá, egy-két szóval vagy olyan csodálkozó -pillantással válaszolt, mintha nem is értette volna, hogy mit mondtak -neki; izgatottnak tünt fel és mintha nem is igyekezett volna titkolni az -izgatottságát. - -A lányok nem mertek tovább kérdezősködni. Egy darabig, a míg Frigyes -bácsi a sajtot majszolta, senki se szólt egy szót se. Hanem egyszerre az -öreg tudós váratlanul megszólalt: - -– Gyerekek, abban az egyben igazatok van, hogy már ideje volna egy kis -levegőt színi. Holnap reggel kimegyünk Gödöllőre. - -A két öreg kisasszony összenézett. Ez az elhatározás annyira meglepte -őket, hogy nyugtalankodni kezdtek. - -És Laura kisasszony, a fiatalabbik hajadon, a ki még nem lépte át a -negyvenedik esztendejét – »Laurácska«, Frigyes bácsi szívének a -kiválasztottja – némi tétovázás után nekibátorodott és megkoczkáztatta -ezt a kérdést: - -– De, Frigyes bácsi, csak nem érzi magát rosszul?! Olyan furcsa, hogy ez -most éppen Frigyes bácsinak jut eszébe!… Eddig hallani se akart róla, -hogy elmenjünk valahová!… Nyugtasson meg bennünket: ugy-e nincs semmi -baja? - -– Persze, hogy nincs semmi bajom! – dörmögött az öreg. – Egészséges -vagyok én, mint a makk, és hogyha ez a sok tisztogatás nem volna, egy -köhhentésemet se hallanátok soha. De persze ez az örökös takaritás engem -is megvisel; nem vagyok mai legény és ez egy fiatalt is megviselne. -Hanem hát én hiába beszélek nektek s hiába mondom, hogy únom már ezt a -temérdek takaritást; ti csak nem akarjátok elhinni nekem, hogy ebbe a -folytonos sepergetésbe és szellőztetésbe én előbb-utóbb bele fogok -betegedni. Azért minduntalan kinyitogatjátok az ablakot és hol a padlót -súroltatjátok, hol törölgettek, poroltok, és a sok seprésnek se ideje, -se órája. Pedig nincs egészségtelenebb dolog, mint ez az őrületes -takaritási mánia; a sok nyitott ajtó és ablak kérlelhetetlen -bizonyossággal reumássá tesz mindnyájunkat, a temérdek seprés pedig -felkavarja a port, kikergeti odvaikból a baczillusokat, és az ember -belélekzi, felszíjja, megrágja, lenyeli ezt a sok mindenféle élősdit, a -melyek különben békén pihennének a helyükön. Hogy az ördög vitte volna -el azt a gazembert, a ki kitalálta ezt a sok gyalázatos tisztálkodást! - -– De, édes bácsi – védekezett Laurácska – a lakást mégis csak ki kell -valamikor takaritani! Aztán a szellőztetés magában véve még nem -egészségtelen, és a port le kell törülni a könyvekről, meg a szemetet is -ki kell söpörni! - -– Igen, csakhogy mértékkel kellene takaritani, és nem olyan -eszeveszettül, mint ez a ti falusi leányzótok, a kinek a betegsége az, -hogy még álmában is söpör és takarit. És tudjátok-e, mit csinál nekem ez -a leány? Leveszi a polczról a legrégibb, a legdrágább könyvet, és ezzel -püföli, porolja a többit! Tegnap is mit látok?! Véletlenül benyitok a -könyvtárszobába… hát persze takarit, és tudjátok-e, mit csinál?! -Pidansat de Mairobert-rel porolja a többit, Pidansat de Mairobert-rel! - -Az öreg kisasszonyok ijedtükben nem tudtak mit felelni. - -– Pidansat de Mairobert-t használja portörlőnek, – sírt az öreg – -Pidansat de Mairobert-t, a tizennyolczadik század történetének -legbecsesebb forrásmunkáját, Pidansat de Mairobert »Espion -anglais«-jának egy első kiadását! - -– Pedig megmondtuk neki – hebegett Laurácska – hogy a könyvekhez nem -szabad hozzányúlni!… - -– Meglássátok, ez a leány még megöl engemet! – szólt az öreg tudós -elkeseredetten. - -Nagyon izgatott volt és szükségét érezte, hogy bűnbakot találjon, a kin -kitöltheti a rosszkedvét. - -Panaszkodása aggodalommal töltötte el a két öreg kisasszonyt. Hátha -mégis rosszúl van az öreg ur? Hátha meghűlt és valami kezdődő hurut -bántja, hogy egyszerre a levegőre vágyik? Olyan különös, hogy -elkivánkozik a könyvei közül! - -De kiderült, hogy az öreg csak rémítgette az unokahugait. - -Félreértették. Szó se volt róla, hogy nyaralni menjenek Gödöllőre. - -– Holnap korán reggel kimegyünk, és este, az utolsó vonattal -visszajövünk – világosította fel a hugait. – A szabad levegőt mértékkel -kell élvezni; a szabad levegőből hamar megárt a sok! - -Az öreg kisasszonyok így is örültek a kirándulásnak. Nekik ez esemény és -sokat igérő, ritka gyönyörüség volt; csöndes, egyhangu életükben nem -igen fordultak elő ilyen érdekes kalandok. - -De nem tudták megérteni a dolgot. - -– Hála istennek, nem beteg. De hát akkor mi baja lehet?! – tünődtek. - - -II. - -Marika kisasszony emlékezett rá, hogy Frigyes bácsi tegnap este egy -levelet kapott. - -– Azóta folyton idegeskedik. Hidd el, ez a levél tette idegessé. - -Előkeritették a levelet, s ez csakugyan megfejtette a talányt. Így -szólt: - -»Öregem, meg fogsz pukkadni az irigységtől, és meg fogsz halni a -fájdalomtól, hogy elszalasztottad ezt az egyetlen alkalmat!… Tudod-e, mi -került a birtokomba? Az unikumok unikuma, az »Anti-Justine« első -kiadásának egy példánya! Az igazi első kiadás egy példánya! - -A mint jól tudod, az ismeretes 1798-iki kiadás se kutya, mert a könyvet -1803-ban Napoleon rendeletére elkobozták a Palais Royal -könyvkereskedőitől, s nemcsak a kiadónál és a könyvárúsoknál, hanem még -a nyilvános házakban talált összes példányokat is megsemmisítették. Csak -két példányt kiméltek meg s ezeket ma a »Bibliothèque Nationale« titkos -osztálya: a »Pokol« őrzi. Így aztán nem csoda, ha ebből az 1798-iki -kiadásból is mindössze hat példány szaladgál a világban, azaz dehogy is -szaladgál!… inkább ül »mély tengerfenéken«, a trezorok legelrejtettebb -zugában, mint a Kohinoor. Azt is jól tudod, hogy e hat példány egyikét, -a Cigongne úr gyüjteményének ékkövét, ezerötszáz frankért szalasztották -el Angliába, onnan Aumale herczeg kaparintotta magához, a kinek a -hagyatékából megfejthetetlen módon ellopták… Szóval ez a kiadás se -kutya. Monselet még nem is tudott egyébről, csak erről a kiadásról, -erről a hat példányról. - -De hát ez semmi. - -Hanem, a mint igen jól tudod, Jacob fölfedezte, hogy ez az 1798-iki -kiadás csak látszólag az első, mert Restif de la Bretonne már 1797-ben -kinyomtatta a saját kézi sajtóján az »Anti-Justine« négy példányát, s -ezt a négy példányt nagy pénzért adta el, roppant gazdag angol -műbarátoknak. Nos, hát ennek az igazi első kiadásnak egy példányáról van -szó. - -Nincs kétség. - -Mert, a mint igen jól tudod, az 1798-iki kiadás 134-ik lapján felülről a -8-ik sorban az Ingénue névben nincsen sajtóhiba, ellenben az előbb -kinyomtatott négy példányban ezen a helyen az Ingénue névről hiányzik az -ékezet! - -Nos, ne áltasd magadat, hogy nekem csak olyan példányom van, a melyikben -nincs meg a sajtóhiba! Az én példányom: a jó, az igazi, az unikumok -unikuma, a melyben az Ingénue név a 134-ik lap 8-ik sorában helytelenül -van, ékezet nélkül. - -Elsápadsz, ugy-e, az irigységtől, a mint én oda vagyok a gyönyörüségtől! - -És tudod-e, hogyan jutottam ehhez a kincshez?! Álruhában, nagy, fekete -álszakállal kerestem fel Hiéna barátunkat, a bécsi antikváriusok -gyöngyét. Persze, ha rám ismer, egyszerüen nem áll velem szóba, mert -tudja, hogy mindig megrablom a tudatlanságát. De így gyanutlanul -mutogatta meg a régi könyveit. És az állatnak sejtelme se volt róla, -hogy milyen kincs van nála! Harmincznyolcz koronára tartotta, s nekem -volt pofám lealkudni harminczötre! Hihihihi! Még most is folynak a -könnyeim a kaczagástól. A kincs egy hitbizományt ér, s én egy -negyedóráig ócsárlom, a míg lealkuszom a három koronát! - -De az örömöm nem volna teljes, ha nem mutathatnám meg hozzáértő -embernek. Nézd meg, öreg, a tulajdon szemeddel, nézd meg, és lásd, hogy -a 134-ik lap 8-ik sorában az Ingénue névről hiányzik az ékezet! - -Nem merem bevinni Pestre, mert félek, hogy ellopják. - -Gyere az első gyorsvonattal! - -Ölel öreg barátod: - -_Hugó_ (Gödöllőn, Kovács-villa.)« - -Vagy úgy?! Az már más! Természetes, hogy Frigyes bácsinak ezt a könyvet -meg kell néznie, még pedig nagyító üveggel! - - -III. - -Mikor reggeli kilencz órakor leszálltak a vonatról, Frigyes bácsi így -szólt: - -– Gyerekek, nézzétek meg a királyné szobrát és a hely egyéb -nevezetességeit. Én addig meglátogatom Hugó barátomat. Nesztek pénz, -hogy megebédelhessetek a vendéglőben vagy a vasútnál. Nem ebédelek -veletek, mert egyúttal meg akarom szemlélni Hugó barátom könyvtárát. -Ebéd után sétáljatok, nyaraljatok; élvezzétek, de csak módjával, a -szabad levegőt. Négy órakor fagylaltozzatok a czukrászdában. Aztán -sétáljátok ki magatokat; ha annyira szeretitek a szabad levegőt, hát nem -bánom, lakjatok jól vele. Hat órakor majd a vasútnál találkozunk és hat -óra húsz perczkor haza utazunk. - -– És Frigyes bácsi hol ebédel? – kérdezte Laurácska. - -– Törődöm is én az ebéddel! Ha Hugó barátom nem hí meg ebédre, majd -szalámit hozatok a könyvtárba. - -A leányok szót fogadtak és pompásan mulattak. Még virágot is szedtek – -mezei virágot! – régóta nem töltöttek ilyen szép délutánt. (Otthon még -hetekig beszéltek erről az emlékezetes kirándulásról.) - -Frigyes bácsi ezalatt Hugó barátjánál dőzsölt. - -Reszketett, mikor a kezébe vette a híres »Anti-Justine«-t. Megkereste a -134-ik lap 8-ik sorát, nagyítóüvegét ráhelyezte az Ingénue névre, s -aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel: - -– Az ékezetet csak kikaparták. Világosan látom, hogy kikaparták. - -Ezen egy kicsit összekaptak, mert Hugót ilyen érzékenyen még soha se -sértették meg. De az a körülmény, hogy véletlenül ő volt a házigazda, -szerencsésen mérsékelte a haragját, s megmentette a két régi czimborát -attól, hogy halálos ellenségekként váljanak el egymástól. - -Azonkivül sokat enyhített a Hugó fájdalmán az is, hogy Frigyes bácsi nem -leplezgette az irígykedését. - -– 1798-iki kiadás, hanem azért gyönyörű példány! Testvérek közt is megér -kétezer koronát, amatőrnek háromezret is. Már az igaz, hogy szerencsés -kópé vagy!… de micsoda remek ötlet is volt ez a fekete álszakál! - -Majd végigszemlélte Hugó barátja összes könyveit. Órákon át mászkáltak -fel s alá a felső polczokhoz vezető létrákon, szalámit ebédeltek, s -délután öt órára nem maradt könyv, a melyet végig ne szaglásztak volna. - -Frigyes bácsi kéjelgett; Hugó sugárzott a büszkeségtől. - -Mikor elváltak, megölelték egymást, és Frigyes bácsi azt kérdezte: - -– Nem félsz, hogy elloptam valamit? - -– Hehehe, vigyáztam rád! – felelt az öreg Hugó. - -Elkisérte Frigyes bácsit a vasúthoz, s a kisasszonyoknak, a kik már egy -óra óta várakoztak két nagy kazal mezei virággal, azt a bókot mondta, -hogy egyre fiatalodnak. - -Mari kisasszony és Laurácska nagy megelégedéssel látták, hogy Frigyes -bácsinak az idegessége úgy elmult, mintha elfujták volna. - -A vasúton keveset beszélgettek; mind a hármójukat nagyon elfoglalták a -gondolataik. A sok uj benyomás. - -Laurácska kibámult a kocsiablakon s az eget nézte. Az alkonyodó nap -tüzes golyóként fénylett a látóhatár szélén; a nyugodt égbolt halványkék -vizü tengerhez hasonlított, a melyben mintha rózsaszínű szigeteket -alkottak volna a bárányfelhők. - -Egyszerre valami felzavarta a merengéséből. - -Frigyes bácsi, a kinek az arcza csupa megelégedés és mosolygás volt, -jobbkezének középső ujját belebökte a levegőbe és így szólalt meg: - -– Csak második kiadás! - - - - -A CSODAGYERMEK. - -A hangversenyen ő nagyságától jobbra ültem. Ő nagysága megosztotta -figyelmét köztem és a baloldalt ülő úr között. Egyszerre így szólt: - -– Ezennel bemutatom önöket egymásnak. - -Egyebet nem mondott. Talán mert ahhoz, hogy hármasban cserélgessük az -eszméket Beethovenről és Mendelssohnról, fölöslegesnek tartotta nevünk -fölemlítését. Vagy talán nem tudta egyikünk nevét se. - -A baloldalt ülő úr valamit mormogott, én is köhögtem egyet és így -megismerkedtünk. - -A hangverseny után ő nagysága fölszólított bennünket: - -– Kisérjenek haza. Két lépésnyire lakom a szomszéd sörcsarnoktól. -Bizonyosan ott vacsorálnak. Így nem nagy áldozatot kérek önöktől. - -Elkisértük, s aztán visszafordultam. Uj ismerősöm szintén. Betért velem -a sörcsarnokba, ugyanahhoz az asztalhoz ültünk, s tovább beszélgettünk. - -Minthogy fogalmam se volt róla, kihez van szerencsém, megmaradtam a -zenei témák mellett. Ez bizonyosan érdekli. S a csodagyermekről kezdtem -beszélni, a kinek hegedüjátékát az imént hallgattuk. - -Nem mondott ellent, de a kis művészre mindössze azt a megjegyzést tette: - -– Szegény kis féreg! - -Aztán, vacsoraközben, a mikor az első pohár sör már biztosította a -beszélgetés folyamatosságát, ő kezdett zenéről beszélni. Nekem uj és -finom dolgokat mondott, a mik érdekeltek. S miután egy negyedóráig -hallgattam, kitört belőlem a kiváncsiság: - -– Már bocsásson meg, de odafenn nem jól hallottam a nevét… Szabad -megkérdeznem, hogy kihez is van szerencsém? - -Megmondta. - -– Persze, – folytatta egy pillanatnyi szünet után, – ez a név önnek nem -mond semmit. Kevesen emlékeznek már az én nevemre. Pedig én is -csodagyermek vagyok, mint az, a kit az imént hallottunk. - -Ránéztem. - -Kopasz volt egészen a fejebubjáig; az arcza összeaszott és -pergamenszinü. - -– Tudniillik nyugalomba vonult csodagyermek – felelt meg a gondolatomra, -a melyet könnyü volt kitalálnia. – De csodagyermek maradtam, a mi -voltam, mert mint felnőtt hegedüművész már nem tudtam érvényesülni. -Mondja, hány évesnek néz? - -– Mindenesetre innen van a negyvenen – szóltam udvariasan. - -– Huszonkilencz vagyok, de ha kilenczvennek mondott volna, nem -csodálkoznám rajta. - -Rajta voltam, hogy jóvátegyem az elkövetett hibát, de félbeszakított: - -– Hagyja el, kérem. Régóta tisztában vagyok vele, hogy a csodagyermekek -évei az isten előtt duplán számítanak. - -A sör közlékenynyé tette, és hamarjában elmondta egész tragédiáját. - -– Bizony, uram, azt a sikert, a melynek az imént tanui voltunk, én is -átéltem, pontról-pontra, nem egyszer. Csakhogy régen, nagyon régen; -tizennyolcz esztendeje annak. Én is így állottam a pódiumon, tizenegy -éves koromban. Komoly arczczal… mindazt, a mi körülöttem történik, -természetesnek találva… Láttam magam előtt a lelkesedéstől kipiruló -arczokat, a lázas embertömeget… és úgy gondoltam, hogy mindez magától -értetődik… Nézze, mit írtak rólam a legjelesebb zenekritikusok… mindig -magammal hordom ezeket a kritikákat, mert ha nem látnám magam előtt -nyomtatásban, ujra meg ujra: meg kellene bolondulnom, azt kellene -hinnem, hogy én nem vagyok én… Itt van az egyik, hallgassa csak… -Tüneményes tudás; virtuóz technika; tónusa férfiasan széles; felfogása -mélységesen érett; csodája a természetnek; úgy hat, mint a -kinyilatkoztatás; technikai készsége is ámulatba ejt, de még inkább -művészetének bensősége, komoly tartalma, felfogásának érettsége… Aztán a -másik: mesébe való óriási diadal; boszorkányos művészet; álmélkodásba -ejtő érett tudás; tüneményes tehetséggel megáldott csodagyermek; csodás -lángelme, káprázatos technikai készség; érett felfogása, virtuozitásának -komoly, benső tartalma; hegedüs fenomén; csodálatos bensőség és -ezermesterkedő bűvészet, példátlan technikai tudás; lehetséges-e, hogy -egy gyermek ilyen nemes, férfias tónust hozzon ki hegedűjéből?… -lélektani rejtély; a közönség nem tudott magához térni a csodálkozástól, -annyira lenyügözte őt a zseniális gyermek tüneményes művészete… Aztán -itt van a harmadik: erős, igaz szenvedélyek és magasztos áhitat -szólamai… epedő vágyak, lobogó érzékiség, világfájdalom… hogyan -telhetnek ki egy gyermekből ilyen hangulatok és érzelmek?… Honnan az erő -és igazság, mely előadásának tartalma… csoda ez! Ez a gyermek öregnek, -érettnek született!… - -– Bocsásson meg, kérem, hogy félbeszakítom… - -– Parancsoljon. - -– Azt szeretném megkérdezni… Csakugyan átértette és átérezte ön a nagy -zeneköltőknek azokat a remekeit, a melyeket ilyen rendkivüli sikerrel -tolmácsolt?… Csakugyan csoda volt az?… Csakugyan éretten jött ön a -világra? - -– Kérdéssel felelek önnek. Mi a művészet? Várjon, megfelelek ön helyett. -Művészet az, ha ki tudjuk fejezni, a mit átéltünk. A mint nincsen víz -oxigén és hidrogén nélkül, a mint nincsen gyermek apa és anya nélkül, -művészet sincsen ama két tényező nélkül, a melyek közül az egyik: a -kifejezés adománya, s a másik az, hogy: valamit átéltünk legyen. Mondja -kérem, mit élhetett át egy tizenegyéves gyermek, a ki még nem egészen -ember, mert a természet nem ugrál?… Persze, hogy később átértettem és -átéreztem a nagy zeneköltők remekeit!… Később, a mikor a kutyának se -kellett a művészetem!… De akkor?! Akkor a legnagyobb zeneköltő -legremekebb műve rám nézve csak zenedarab volt, a melyet jól kell -lejátszani. A technikai tökéletességem, az megvolt. De ez nem olyan nagy -csoda. A gyermek minden ügyességre képes, a melyre a felnőtt ember; sőt -képesebb, mint a felnőtt ember. És meglehet, hogy itt van a mi -problémánknak: a csodagyermekek lélektani rejtélyének, csodájának a -magyarázata, mert hiszen a nagyfoku virtuozitást már könnyü -összetéveszteni a művészettel!… De a mi előadásomnak a tartalmát -illeti?!… Akkori produkczióm nem volt, a mint hogy nem is lehetett -egyéb, mint mesterem szarkalábjainak kaligrafikus lemásolása. A gyermek -jó szemével lestem el, s a gyermek utólérhetetlen kézügyességével -utánoztam azt, a mit – gondolatban és érzésben – öreg mesteremnek a -klasszikusokból kiváltania sikerült, és az én mesterem meglehetősen -szürke ember volt, nem kiválóan gazdag lélek… bele is fult, szegény, a -középszerüség tengerébe. - -– De ha úgy van, a mint mondja, ha az, a mit tizenegy éves korában -produkált, éppenséggel nem volt csoda, akkor itt egy másik csodával -állunk szemben. Azzal a csodával, hogy mégis ily rendkivüli hatást tett. -Hogyan hitethette el, pusztán a virtuozitásával, hogy előadása -tartalmas, bensőséges, érett stb?!… A legjelesebb zenekritikusok mind -tévedtek volna? S bolond az egész világ? - -– Higyje el, kérem, csak egy csoda van a világon: az emberi léleknek a -szövevényessége. Az igazán csoda, hogy legyünk bármily éleselméjüek, -tehetségesek, képzettek és jóhiszemüek, gondolkozásunkat, érzéseinket, -itéleteinket és hangulatainkat mi minden befolyásolja, és ezeknek a -befolyásoknak a variácziói, kombinácziói, permutácziói mily sajátságos -hatásokat váltanak ki, mily változatos eredményeket termelnek -gondolkodás- és érzésvilágunkban! Gondolkozott ön valaha azon, hogy -milyen roppant csoda az auto-szuggesztió? A legjelentéktelenebb _a -priori_ itélet elégséges ahhoz, hogy ne azt lássuk és halljuk, a mit -látnunk és hallanunk lehetne, hanem azt, a mit látni és hallani akarunk, -mert az emberi lélek olyan csodás finomságu masina, hogy mindent elő tud -teremteni, a mit akar. Akkor szerencsém volt, ennyi az egész. Az első -benyomás, a melyet egy ügyes gyermek tesz, mindig kedvező, s ez az első -kedvező benyomás magával hozta a többit. Mindenki valami ujat akart -fölfedezni bennem: és mindig fedeztek föl bennem valami ujat. Csodát -akartak látni bennem, és csodának láttak. - -– Hogyan győződött meg erről? - -– Könnyü volt meggyőződnöm róla. Később, soha semmit se veszítettem a -technikai tökéletességemből. És megemberedtem, következésképp -megértettem a zenei gondolatokat; az epedő vágyak, a lobogó érzékiség, a -világfájdalom fölébredtek bennem, tartalmat öntöttem előadásomba, nem a -remekül megtanult leczkét reprodukáltam, hanem a lelkemet adtam, és nem -tetszettem többé. Észrevették, hogy fölserdült kamasz vagyok; ez a -benyomás nem volt kedvező, s az első kedvezőtlen benyomás magával hozta -a többit. Ekkor már kitalálhattam, hogy azelőtt a gyermek tetszett -bennem, és nem a művész, a ki csak épp akkor kelt életre. - -– Ebben tévedhetett. - -– Nem hinném. Megmondom miért. Mikor észrevettem a bajt, konzerválni -kezdtem a fiatalságomat, mert ragaszkodtam a sikerhez, a dicsőséghez és -ahhoz, hogy sok pénzt keressek. Konzerválni kezdtem, a mi gyermekkori -üdeségemből még megmaradt, sőt, mint az öregedő naiva szokta, mímelni -kezdtem azt a gyermeket, a ki már csak voltam. Visszatértem -gyermekruháimhoz; úgy fésültem a hajamat, mint a hogy a kis fiukat -fésülik; aggodalmasan borotváltam pelyhedző bajuszomat; soványító kúrát -használtam, hogy véznának és fejletlennek lássanak, és csak olyan -helyekre jártam hangversenyezni, a hol nem számíthatták ki az éveimet. -És ennek megvolt a hatása. Amerikában a régi maszkkal ismét kivívtam -egykori diadalaimat. Csakhogy ez nem tarthatott sokáig. Végre is annyira -megemberedtem, hogy a koromat semmi módon nem lehetett eltitkolni többé. -És ezzel vége volt a pályámnak. - -– Ha az ember önt hallja, azt képzelné, hogy csak a gyermeknek lehet -sikere a hangverseny-teremben, s a felnőtteknek ott már nincs mit -keresniök. Pedig ellenkezőleg áll a dolog. A csodagyermek mindig csak -kivétel, míg a felnőtt művészek száma – hisz ön tudja – nagyobb, mint -kellene. - -– A siker, uram? Az rejtély. Siker nincs, ha ehhez az előfeltétel -hiányzik belőlünk, de ha ez az előfeltétel megvan, a siker még mindig -kétséges. Ha birtokában vagyunk is a szükséges előfeltételnek, s ha -képességben gazdagabbak vagyunk is, mint a versenytársaink, a siker -sokkal kevésbbé függ tőlünk, mint a bennünket környező világtól. A hogy -az előbb mondtam: víz nincsen oxigén és hidrogén nélkül, gyermek nincsen -apa és anya nélkül, siker sincsen két tényező nélkül. Az egyik tényező: -a képességeink. A másik tényező: hogy a képességeinket észrevegyék és -miután észrevették, tovább is észre akarják venni. Képességeinknek nincs -olyan mindent legyőző ereje, mint a művészet legendáiból véljük. A világ -oly hatalmas és egy ember minden zsenialitásával is oly erőtlen! Ki -tudja? Ha felnőtt koromban léptem volna először a nyilvánosság elé, -talán még ma is hangversenyeznék. Meglehet. Nem tudni. De nem úgy -történt. És nekem nem bocsátotta meg a világ, hogy már nem vagyok -gyermek. - -– Ez babona. - -– Nem vitatkozom. Csak egy ismeretes jelenségre emlékeztetem. Arra, hogy -a kiket ön a hegedü mestereinek tisztel, gyermekkorukban egytől-egyig a -gyermekszobában maradtak; másfelül pedig ön nem igen mutat nekem olyan -valakit, a ki csodagyermek volt s a ki felnőtt korában ujra átélhette -volna gyermekkori diadalait. - -– Ön rosszkedvü ember, s talán ennek tulajdonítható, vagy más efféle -jellemvonásának, hogy felnőtt korában már nem tudta lekötni a -becsvágyának megfelelő sikert. - -– Az én példám nem győzi meg önt. Szolgálhatok egy másik példával is. -Majd bemutatom a feleségemnek; hallgassa meg a zongorajátékát. Én -tudniillik azt az őrültséget követtem el, hogy csodagyermeket vettem -feleségül: a tizenegy éves Miss Milly Brownt. - -– Hogyan? Csak nem tizenegy éves korában?… - -– Csak a plakátokon volt tizenegy éves, a valóságban huszonnégy. Egy -kicsit kövéres volt már, de azért elég jól festett gyermekruhájában. -Huszonhárom éves korában legfeljebb tizennégynek nézte volna, olyan -ügyesen volt kimaszkolva. De az emberek kezdtek rájönni, hogy már régen -csodagyermek, és szerencsétlenségére nagyon szerette a tésztát, a mitől -idővel rettenetesen megerősödött. Szóval, a mikor megismerkedtünk, már -az ő dicsőségének a napja is leáldozott. Én úgy gondolkoztam, hogy ő -lesz az, a ki az én bánatomat a legjobban meg fogja érteni; ő pedig -belátta, hogy nem árt, ha minden eshetőségre biztosítja magát. Neki -tudniillik nem sikerült annyit összezongorázni, mint a mennyit én -összehegedültem. Elég az hozzá, a helyrehozhatatlan megtörtént, s -mindjárt az első évben egy csodababácskával ajándékozott meg. Kevéssel -ezután megunta a házias életet s visszakivánkozott a csodagyermeki -pályára. De képzelheti, hogy a csodababácska után kissé tulságosan -kövéren zongorázta el Bachnak Goldbergről elnevezett variáczióit. Elég -jól festett ugyan fésüvel a hajában; térdig érő gyermekruhácskája -jelentékenyen megfiatalította; de azért a zenebirálók úgy találták, hogy -sok rajta a fölösleges hús. Végérvényesen vissza kellett vonulnia, s -azóta gyűlöl, mert azt hiszi, hogy én vagyok életének megrontója, -dicsőségének a gyilkosa. - -– Több gyermeke is van? – kérdeztem, hogy a kissé kényes tárgyról -másfelé tereljem a beszélgetést. - -– Két fiú – felelte. – A nagyobbik öt éves; ez rémes csodagyermek. Máris -ott van, a hol én tíz éves koromban, mert, bár senki se tanította, -hegedüművész. Olyan káprázatos technikával, s olyan erővel, bensőséggel, -tartalmassággal tolmácsolja a nagy zeneköltők lobogó érzékiségét és -világfájdalmát, hogy az egyszerüen megdöbbentő. Pedig csak lobogó -veszekedési kedv és, hogy úgy mondjam, világfalánkság lakik benne. A -kisebbik három éves. Ez minden hangszeren játszik, és nincs az a zenemű, -a melyet ne ismerne. A nagyobbik ügyvéd lesz, a kisebbik katona, s -remélem, hogy nem trombitás. - -– Önben sok a keserüség. - -– Téved. Sok csalódáson mentem át, de van egy nagy vigasztalásom: a -zene. Az emberi élet oly sajátságos! Bajaink forrása mindig az, a miben -boldogulásunkat kerestük. Viszont a vigaszt csak azon a csatamezőn -találhatjuk meg, a mely beitta vérünket. - - - - -KIRÁNDULÁS. - -Az internátusban a nyárra csak három fiu maradt: a két Dunay-fiu – Dunay -Zsófika, a felülmulhatatlan művésznő gyermekei – névszerint: Kálmán és -Károly, harmadiknak pedig Olgyai Gyula. Ez a három fiu a vakáczió idején -se mehetett haza. Dunay Zsófika az egész nyáron át a vidéken szokott -vendégszerepelni, hogy e bérczes kis haza legtávolabb eső virányain is -megismerhessék az ő csodálatraméltó művészetét, s ha a két fiu -alkalmatlan volt neki télen, – mert hiszen a gyermekek nem várhatnak az -ebédre, a míg a próba elvégződik, s nem várhatnak a vacsorára, a míg a -mama az előadásról hazakerül, – mennyivel alkalmatlanabbak lettek volna -nyáron, a mikor a felülmulhatatlan művésznő szállóból-szállóba volt -kénytelen bolyongani! A mi Olgyai Gyulát illeti, neki »további -intézkedésig«, tehát kiszámíthatatlan ideig ott kellett maradnia az -internátusban. Az a kérdés ugyanis, hogy Olgyai Gyulát kinek kell -eltartania, bonyodalmas per tárgya volt, s ez a per még olyan távol -állott a teljes kibonyolódástól, hogy akármilyen kivételes dolog is az -az eset, a mikor egy árvaszéki elnök a nyilt utczán pofozkodik, az -Olgyai Gyula ügyében még ez is megtörtént. Nos, ha a két Dunay-fiu és -Olgyai Gyula bárhol a világon alkalmatlanok lettek volna: bizony, -meglehetősen alkalmatlanok voltak az internátusban is. - -Dunay Kálmán tizennégy esztendős volt, Károly tizenhárom, Olgyai Gyula -tizenöt. Ebben a korban – mondjuk ki a régóta érzett igazságot: – a -fiatal urak mindenütt e kerek világon és mindenkinek, kor- és nembeli -válogatás nélkül, rettenetesen alkalmatlanok szoktak lenni. Mert ebben a -korban a fiatal urak még nem igen tudnak egyebet, csak boszuságot -szerezni. - -Igaz, az internátusok nem annyira nevelőintézetek, mint inkább ezeknek a -boszuságoknak az elhárítására szolgáló levezető csatornák. De még -ezeknek a levezető csatornáknak is szükségük van bizonyos szellőzésre, -és vakáczió idején az ifjui életkedv megfékezésére szolgáló organizáczió -csak félerővel működik. - -Az internátusban a nyáron át a három alkalmatlan ifjun s a -szolgaszemélyzet egy részén kívül nem maradt más, csak a prefektus meg -egy beteges, öreg írnok. - -Az utóbbitól az alkalmatlan ifjak bátran felgyujthatták volna a házat. -Az öreg írnok, a kinek volt némi oka a fásultságra, ezen csak mulatott -volna. Neki minden változás csak valami jobbat hozhatott. - -A prefektus már nem örvendett volna, ha véletlenül csakugyan felgyujtják -a házat, de ezenkívül aztán semmivel se törődött. Boldog volt, ha a -fiatal urak nem alkalmatlankodtak neki a jelenlétökkel s nem zavarták a -czirkulusait; ha már nem mehetett szabadságra, egy kis fél-pihenés őt is -megillette. Azért megelégedett annak nyilvántartásával, hogy a fiatal -urak hiánytalanul megvannak, egyik se veszett el, mert mind a három -pontosan megjelenik az ebéden és a vacsorán; néha, a forma kedvéért, -éjjel szemlét tartott a hálóteremben, megállapítani, hogy a fiatal urak -nem szöktek-e meg Robinsonoknak, vagy nem ragadtak-e ott valami razzián; -egyébként azonban nem bánta, akármit csinálnak, egész nap feléjök se -nézett, s ha elkéredzkedtek, kirándulásra vagy fürödni, sietve mondta ki -a boldogító igent. - -A három fiu élt az engedelemmel. Egész nap szabadon csavarogtak, jobbra, -balra, mindenfelé, a merre a szeszélyök, s különösen az Olgyai Gyula -örökkön éber szelleme vezette őket. - -A két Dunay-fiúnak Olgyai Gyula volt a legelső ember a világon. Először -azért, mert Olgyai Gyula a nagyobbik Dunay-fiúnál is öregebb volt egy -esztendővel, s az efféle társaságban egy évi korkülönbség még nagy idő, -a tekintélynek kiaknázhatatlan kincsesbányája. De főképpen azért -tisztelték Olgyai Gyulát, mert az utóbbiban nem volt nehéz felismerni a -minden hájjal megkent gazembert, és az élet elején lévőknek semmiféle -tulajdonság nem imponál annyira, mint a minden erkölcsi törvényen való -felülemelkedés. - -Olgyai Gyula volt a példaképük, a szellemi vezérük és a ciceronéjuk. -Olgyai Gyula tanította meg őket czigarettázni, fütyülni és arra, hogy -miképpen lehet a tanárok és a felügyelők figyelmét kijátszani. Tőle -tanúlták, mi mindenben lehet szórakozást találni, s ő oktatta rá a két -testvért, hogyan kell a kutyákat megboszantani. Olgyai Gyula tanította -meg őket mindarra, a mit a régiek »szabad művészetek«-nek neveztek -volna, de különösen arra a művészetre, hogyan lehet az elhagyott -bicziklit egy percz alatt használhatatlanná tenni. Tőle szerezték minden -tudásukat és azt az ügyességüket, a melynek a legtöbb élvezetüket -köszönhették, hogy tudniillik hogyan lehet egy kis leleménynyel minél -több kárt és boszúságot okozni. Olgyai Gyula minden technikai -szerkezetet ismert, de a technika vívmányait csak azért tanulmányozta, -hogy megtudja, miképpen kell a különböző szerkezeteket elrontani. -Azoknak az egyenes leszármazója volt, a kik a régi világban főképpen -macskafojtogatással, madártojásszedéssel és fészek-pusztítással -foglalkoztak; de haladt a korral, nem pályázott ilyen csekélységekre, -hanem abban lelte örömét, ha megríkathatta a gyermekeket, s ha a nagyok -káromkodva bottal ütötték a nyomát. A legnagyobb vágya, ábrándja, -eszménye az volt, hogy egy szép napon alkalma nyíljék -automobil-balesetet idézni elő. - -A merre elvonúlt hűséges tanítványaival, annyi kár támadt a nyomukban, -mintha sáskák jártak volna arra. - -Ez a szép fegyverbarátság csak egyetlenegyszer állott ki némi -megpróbáltatást. Kevés híjja volt, hogy ekkor örökre fel nem bomlott, -mert a két Dunay-fiú között, váratlanúl, engesztelhetetlennek látszó -testvérháború ütött ki, de az Olgyai Gyula salamoni bölcseségének végre -is sikerült elsimítani az ellentéteket. - -Ezen a napon fürödni rándultak ki. - -A fürdésben nagy élvezetet találtak. A lubiczkolás magában véve is -kellemes érzést szerzett a testüknek, de a főgyönyörűséget abban lelték, -hogy a folyónak azon a helyén ugráltak be a vízbe, a hol a fürdés tilos -és veszedelmes volt. Ez megszázszorozta az élvezetüket. - -Csak egy nem tetszett nekik a fürdésben. Az, hogy tiszták lettek a -víztől. - -De ezen is tudtak segíteni. A fürdés után besározták vagy beiszapolták -magukat és így szárítkoztak meg a napon. Úgy, hogy mégis csak -eltüntették magukról az egyetlen valamit, a mi netalán a felsőbbség -helyeslésével találkozhatott volna. - -Ama bizonyos napon a kisebbik Dunay-fiúnak egy fényes ötlete támadt. - -A folyó partján egy eldobott ujságpéldányt pillantott meg, a mely még -nedves volt a nyomdafestéktől. Ha a nyomdafestékkel mázolják be a -testüket, ez többet ér minden sárnál és iszapnál. Az eszme általános -tetszéssel találkozott. - -De a nagyobbik Dunay-fiú, a ki elsőnek akarta végrehajtani a -tisztaságtól mentesítő műveletet, előbb belepillantott az ujságba, s -egyszerre így kiáltott fel, az öcscse felé fordúlva: - -– Na, itt megadják az apádnak! - -– Mi az? Mi van az apámmal? – kérdezte a kisebbik Dunay-fiú. - -– Az van benne… hahaha!… hogy az apád, nagyságos Honti-Peéry Ottmár -képviselő úr tegnap beszédet akart mondani az országgyűlésen, de -kinevették, lehurrogták, majdnem kidobták, hahaha!… És az ujságban még -az van, hogy ez azért volt, mert igen szemteleneket és ostobákat -beszélt! - -– Akkor az az ujság szemtelen és ostoba – felelt a kisebbik Dunay-fiú – -és az is szemtelen és ostoba, a ki olvassa! - -– De máskor is ez van róla az ujságban, mert az apádnak mindig jár a -szája és mindig butákat mond. És ha te nem hiszed el az ujságnak, hát én -mondom neked, hogy az apád egyszerűen egy felfújt hólyag! - -A kisebbik Dunay-fiú felfortyant. - -– Ez olyan szamár beszéd, mint a ki mondja. És már az sem jól van az -ujságban, hogy a nagyságos képviselő úr, mert az én apám méltóságos -Honti-Peéry Ottmár úr, császári és királyi kamarás. Aztán tudd meg, hogy -az én apám akkor beszél, a mikor akar, mert ő úr; és olyan nagy úr, hogy -ő hozzá nem is jön fel az ilyen kutyaugatás. - -– Én meg azt mondom neked, hogy ő egy pöffeszkedő felfújt hólyag – -ismételte szilárd meggyőződéssel a nagyobbik Dunay-fiú. - -A kisebbik dühbe gurúlt. - -– Te azt meg se tudod érteni, hogy az én apám milyen nagy úr, és nem is -láttál egy olyat elevenen! Megmondjam neked, miért beszélsz így? Azért -beszélsz így, mert a te apád csak egy csibész! - -– Csibész vagy magad – pattant fel a nagyobbik Dunay-fiú – és az apád -sem egyéb, mert azért, hogy ő kamarás, vagy kukta, vagy akármi, előttem -csak csibész marad, egy semmiházi, a ki nem is jön az én apámhoz, mert -az én apám rangsorban a legelső művész Magyarországon! Te azt még nem is -tudod felfogni, hogy kicsoda egy Pomázy György! - -– De fel tudom fogni, mert ő semmi egyéb, mint egy szeméten szedett, a -kit azelőtt Pisztrángnak hívtak, egy komédiás, egy kókler, egy -csepűrágó, egy kucséber, a ki abból él, hogy bakugrásokat mutat és -azután tányéroz, szóval egy igazi csibész. - -Az a leleplezés, hogy Kálmán apját, a híres Pomázy Györgyöt, azelőtt -Pisztrángnak hívták, azt czélozta, hogy Olgyai Gyulát megnevettesse és a -maga pártjára hódítsa. De Olgyai Gyula ridegen semleges maradt. A -testvérek viszálykodása egészen hidegen hagyta; mintha nem is hallgatott -volna oda, nyugodtan kenegette magát azzal a nyomdafestékes -ujságpéldánynyal, mely erre a szóharczra alkalmat adott. - -A vita egyre jobban elmérgesedett. Az igen kevéssé válogatott -szitkozódások árjából egyre gyérebben bukkantak föl tárgyias érvek. Ezek -abban merűltek ki, hogy Károly megvetéssel nyilatkozott Kálmán apjának -kenyérkeresetéről s általában az egész művészi pályáról, Kálmán pedig -kijelentette, hogy Károly apja egy »társadalmi here«, a ki egy hatost se -tudna megkeresni, nemhogy olyan nagy jövedelemre tudna szert tenni, a -milyen egy híres művésznek van, a ki a tehetségével szerzi a pénzt s nem -kapja ajándékba. - -Aztán jól agyba-főbe verték egymást. Egyforma erősek voltak; egyiknek se -tört le a dereka. - -Olgyai Gyula ebbe se avatkozott bele. - -Hanem mikor a testvérek jól kiverekedték magukat s egy kissé -lecsillapúlva hozzá folyamodtak, hogy tegyen igazságot közöttük: -melyiknek az apja különb ember? – végre megszólalt. - -Büszke volt rá, hogy bölcs ítéletet mond, és így döntött: - -– Az egyik eb, a másik kutya. De mindegy. Az ember nem válogathatja meg -az apját. A ki jön. Örüljetek rajta, hogy jó anyátok van. - -Erre már mind a két Dunay-fiú elnevette magát. - -Olgyai Gyula eleinte nem értette ezt a nevetést. De a két fiú lassankint -kimagyarázkodott, még pedig, minthogy legjelesebb barátjukkal, -mintaképükkel tárgyaltak, teljes nyíltsággal. Kálmán nem tudta -megbocsátani a mamájának, hogy elhagyott egy Pomázy Györgyöt és miért? – -hogy barátságával ezt a Honti-Peéry Ottmárt tűntesse ki! Károly pedig -azt nehezellette, hogy mamája nem tudta törvényessé tenni ezt a -rendkívül becses összeköttetést. Akkor most ő is Honti-Peéry volna. - -Aztán a közlékenység odáig ragadta őket, hogy tüzetesebben is -megbírálták a mamájukat. Részleteket mondtak el arról, a mit otthon -láttak, s mialatt apró történeteiket rendre előadták, észrevétlenűl -kibékűltek. - -A Murilló-angyalkák, a mai nevelés dísz-csemetéi, miután összevesztek -azon, hogy melyiknek az apja a dicsőbb, a nagyobb, végre kiegyeztek és -megegyeztek abban, hogy mind a ketten, egyértelműen, rosszat mondtak az -édes mamájukról. - - - - -A BŰVÖS ÉKSZEREK. - - -I. - -Ametisztet, a tündért, egyszer nagyon sarokba szorította Kobalt, az -óriás. A szabad szerelemről vitatkoztak. Kobalt úgy értette ezt, hogy -neki minden nőt szabad szeretnie; Ametiszt pedig úgy, hogy ő szabadon -választ, kit szeressen. - -A vita nagyon elfajult. Az óriás már-már egészen a hatalmába kerítette a -tündért; a két kezét lelánczolta egy sziklához, és rettenetes dolgok -történhettek volna, ha a tündér váratlanul segítséget nem kap. - -De a zajra két ember rohant elő a sűrűségből: egy ifjú szénégető meg a -felesége. Már messziről hallották a tündér rémes acsarkodását; a -megdöbbenés érzése fölkeltette a részvétüket, s a kíváncsiság szárnyat -adott a jóakaratuknak. - -Városban kisebb lármára is összeszaladnak az emberek. Pedig a körutakon -minduntalan történik valami kis esemény; míg az erdő mélyén lakó ember -ritkán élvezheti egy kis balesetnek vagy egy kis botránynak az örömét. - -– Jó emberek, – kiáltozott a tündér, – csiklandozzátok meg ennek a -betörőnek a talpát! - -A szénégető talán még most is tanakodnék, vajjon ki merjen-e kötni az -óriással, de a fiatal asszony nem sokáig tünődött, hogy teljesítse-e a -szorongatott tündér óhajtását. Az asszonyok könnyebben elvesztik a -bátorságukat, de viszont hamarabb nekibátorodnak, mint a férfiak. - -És a közbelépés csodálatos eredménynyel járt. - -A hogy a szénégető felesége megcsiklandozta a sziklán térdelő óriás -roppant talpát: az óriás egyszerre olyan kicsi lett, mint valami hegyi -manó, és összeesett mint egy darab rongy. - -Csak a hangja maradt a régi, egyébként semmi se maradt az óriásból. - -Morogni kezdett, félelmetesen, fenyegetően… majd a hangja is elhalt, -mint az eltávolodó vihar tompa dörgése. Aztán föltápászkodott a -szikláról és szégyenkezve elsompolygott; a tündér csúfondáros, csengő -nevetéssel kísérte. - -A szénégető most már nagy buzgalommal oldozta le a lánczot a tündér -csuklójáról, és Ametiszt, kiszabadulva kényelmetlen helyzetéből, így -hálálkodott: - -– Jó emberek, én csak egy szegény tündér vagyok; a hálát most csupán -igérhetem. De ha egyelőre adósotok maradok, azért ne ítéljetek meg; -részletekben pontosan le fogom róni a tartozásomat. Hiszen az erdő -mélyén is tudnotok kell, hogy az egész világ berendezése a -részletfizetés intézményén alapul. - -A szénégető felesége bizalmasan elmondta, hogy – noha nem a jutalomért -tették, a mit tettek – bizony, nagyon fognak örülni a tündér -pártfogásának, mert ő nemsokára egy uj lakót fog adni a világnak. - -– Ott leszek a keresztelőn – igérte a tündér. – És előre is megmondom, -hogy nem kell komáról gondoskodnotok. A gyermeknek én leszek a -keresztanyja; akár fiu lesz, akár leány. - -És a kellő időben csakugyan meg is jelent a szénégető kunyhójában. A -derék szénégető már előre dörzsölgette a kezét, mert a kis fiúnak is -örült, de még jobban örült annak, hogy az ünnepi alkalommal egy kis -aprópénzt fog látni, a mi, bizony, csak elvétve kerül az erdőbe. - -Hanem a keresztanya így szólt: - -– Jó emberek, pénzt nem hoztam magammal, mert a mai világban már a -tündéreknek sincs pénzük. De e helyett olyan ajándékot hoztam, a mely őt -egész életére boldoggá teheti. Elhoztam neki a családi ékszereimet, a -melyek még a nagyanyámról maradtak rám: ezt az aranyórát meg ezt a -topázos gyűrűt. De ne tegyétek zálogba ezeket az ékszereket, és neki is, -ha majd felnő, mondjátok meg, hogy jól őrízze meg ajándékomat, minden -viszontagság között, mert ezek az ékszerek bűvös ékszerek. A ki ezeknek -az ékszereknek a birtokában van, az soha se mondhat és soha se követhet -el semmiféle ostobaságot, mert, ha ostobaságot készül mondani, az óra -azonnal muzsikálni kezd és mindaddig szól, a míg gazdája az ostobaságot -ki nem veri a fejéből, ha pedig ostobaságot akar elkövetni, a gyűrű -rögtön megszorítja az ujját és mindaddig szorítja, a míg fel nem hagy a -szándékával. - -A keresztelő után a tündér eltünt és a szénégetőpár nem győzött eléggé -örvendezni a nagyszerű ajándéknak. - -A szénégető mindjárt fel is próbálta a bűvös ékszereket. Tudni -óhajtotta, milyen érzést ad az, ha ilyen drágaságok ékesítik az embert. - -A zsebébe dugta az órát és felhúzta a gyűrűt, de alig hogy feldíszítette -magát, az óra muzsikálni kezdett s egyre eszeveszettebben szólt, a gyűrű -pedig úgy megszorította az ujját, hogy fájdalmában szinte felordított. - -Nagy ügygyel-bajjal lehúzta az ujjáról a gyűrűt s aztán az órát is -sietve kitette az asztalra. De bele tartott egy pár perczbe, a míg a -zenélő szerszám végképpen elcsendesedett. - -– Mire gondoltál, mit akartál tenni, szerencsétlen?! – kérdezte a -felesége. - -– Arra gondoltam, – felelt a szénégető, a kinek az arcza még a szénpor -alatt is majdnem fehérré vált az ijedtségtől, – hogy addig, a míg a fiú -felnő, mégis csak zálogba kellene tenni ezeket az ékszereket, mert mi -már csak megleszünk valahogy ostobán is. De látom, hogy ez túlságosan -ostoba gondolat volt. - -– Addig, a míg a fiú felnő, – felelt az asszony – neked kell viselned az -órát meg a gyűrűt. A mint láthatod, nagyon is rád fér, hogy legyen -valami, a mi egy kis okosságra szoktasson. - -De ettől fogva az óra folyton muzsikált, a gyűrű pedig úgy szorongatta a -szénégető ujját, hogy utóljára már nem bírta kiállani. - -Hát csak abban maradtak, hogy a bűvös ékszereket elzárják a ládafiába, -addig az ideig, a míg a fiúnak az esze meg nem érik. - - -II. - -A szénégető fiát – a ki keresztanyja óhajtására a Topáz nevet kapta – -már tizenegy esztendős korában megbérmálták. A szénégető azért sürgette -Topáznak az ájtatosságban való megerősítését, mert azt óhajtotta, hogy a -tündér, a kiről már régen nem hallottak, az ünnepi alkalomra ujra -jelentkezzék az ígért részletfizetéssel. - -A tündér elértette a szelíd czélzást és csakugyan megjelent. Ezúttal -azonban már csak egy hosszú kolbászt hozott ajándékba, mert időközben -Tündérországban is nagyon kedvezőtlenné vált a pénzpiacz helyzete s a -rettenetes drágaság még a szebb világban lakókat is visszariasztotta -minden túlságos költekezéstől. - -Hanem a szénégető jobban örült a kolbásznak, mint az első ajándéknak, a -melyet nem lehetett megenni. - -Nagy vigasságra gerjedt, és apai hatalmánál fogva elrendelte, hogy -Topáznak, a kit keresztanyja tiszteletére már a bérmálás reggelén -felékesítettek a gyűrűvel és az aranyórával, ezentúl folytonosan -viselnie kell a bűvös ékszereket, kivéve az alvás idejét, a mikor a -legokosabb ember is bátran beszélhet bolondokat. - -– A kit megbérmáltak – okoskodott a szénégető – annak már eszének kell -lennie. És ha a fiúnak már megvan a magához való esze, hát vigyázzon rá -és ne veszítse el. - -Kiderült, hogy Topáznak csakugyan van már magához való esze, mert a -keresztanyját szomorú mosolylyal fogadta, és hogy szégyenére ne váljon, -egész nap nem szólt egy árva szót se. - -A bűvös ékszerek pedig láthatóan mindjárt megtették a hatásukat. Mert a -bérmálást követő lakomán a szénégető betegre ette magát, s maga a tündér -is megrontotta a gyomrát a kolbászszal, Topáz ellenben, aki óvatosságból -nem evett, egészséges maradt. Éhes maradt, de egyszersmind egészséges. - -Ettől fogva Topáz soha se vált meg a bűvös ékszerektől. - -Tizenkét esztendős korában Topáz már nem hasonlított semmiféle más -gyermekhez. Nem csavargott a többiekkel, nem mászott fel a fára, nem is -esett le róla és nem lopta ki a madarak fészkéből a tojást. Már -messziről meg lehetett ismerni szomoru mosolyáról. - -Még nem volt tizenhárom éves, a mikor már mindenkinek el kellett -ismernie, hogy Topáz sokkal okosabb ember, mint az apja, sőt okosabb a -legközelebb eső falu papjánál is. Mert ez a két ember, noha mindegyik -elég vén volt arra, hogy már benőhetett volna a fejelágya, sok fejtörés -és bölcs tanácskozás után azt sütötte ki, hogy Topáz nem léphet a -szénégető pályára, hanem éljen meg az eszéből, ha már ilyen ritka szép -okosságot mutat, – és Topáz, tudva, hogy úgyis hiábavaló volna, -okosságból nem vitatkozott velük, hanem szomorú mosolylyal -engedelmeskedett. - - -III. - -– Topáz, gyere koczkázni! – hívták a pajtásai. - -Topáz nagyon szeretett volna koczkázni és már majdnem igent mondott. De -a gyűrű megszorította az ujját. - -– Nem megyek, – felelt, – mert a ki koczkázik, az veszíthet. Sőt -valószínű, hogy veszít, mert mindig sok aprópénz hull az asztal alá, és -mindig több a vesztes, mind a nyerő. - -És csak nézte a többieket, a mint koczkáztak. - -Egypáran nyertek, többen veszítettek. Topáz természetesnek találta, hogy -sokan veszítenek, és nem törődött a vesztőkkel. Csak a nyerőket látta. -Milyen jókedvűek, hogyan ragyog a szemük! - -Irígyelte őket. - -– Topáz, gyere inni! – hívták a nyerők, és a vesztesek nemkülönben. - -Topáz nagyon szeretett volna inni és már megindult a pajtásaival. De a -gyűrű megszorította az ujját. - -– Elkísérlek benneteket, – szólt, észbe kapva, – de nem iszom veletek. -Nem akarok megrészegedni és nem akarom, hogy megfájduljon a fejem. A ki -iszik, soha se tudja előre, hogy mikor issza el az eszét, s a részeg -ember ostobaságokat csinál, a részeg ember garázda, a részeg ember -csunyább, mint az állat. - -És csak nézte, hogy a többiek isznak. - -Néhányan leitták magukat a sárga földig és másnap egész estig nyögték a -mulatságot. Mások egészen elveszítették az eszüket, kötekedni kezdtek -vagy más ostobaságot csináltak, úgy, hogy napok kellettek hozzá, a míg -ki tudtak gázolni abból a sok kellemetlenségből, a mit egy este -szereztek maguknak. - -De voltak olyanok is, a kik nem rugtak be, csak fölélénkültek és még -vidámabbak lettek, mint rendesen. Topáz elnézte őket. Milyen jókedvüek, -hogyan csillog a szemük, hogyan ömlik ajkukról a tréfa, a mulatságos -szó! A kellemes mámor pirosra festette az arczukat és folyton nevettek. -Topáz csöndesen, előbb hallgatagon, utóbb egészen szótlanul szemlélgette -őket, még jobban elkomolyodva, mint máskor. Irígyelte a mámorukat, a -rózsás kedvüket, a szakadatlan mulatságukat. - -– Topáz, legalább danolj velünk! – szóltak hozzá egypáran. - -– A dal nem kerül pénzbe, – bíztatta valaki, egy kicsit csúfolkodva. - -Topáz nagyon szerette volna egyszer, legalább egyetlen egyszer, kedvére -kimulatni magát és szívesen danolgatott volna a pajtásaival. Hiszen -józanon is elmulathat az ember, ha csupa kellemes, vidám dologra gondol -és átengedi magát a mások jókedvének. Még ahhoz is kedve lett volna, -hogy akármilyen józan, időnkint el-elkurjantsa magát és már-már -belebődült a nótába, de a hogy feltátotta a száját, a gyűrű egyet -szorított az ujján. - -– Nem, – szólt magában, – ez nem volna okos. Ha velük danolok, engem is -megbüntethetnek, csendháborítás czímén. - -Másnap aztán egész nap sajnálta, hogy tegnap nem danolt a többiekkel. - -Eleinte nehezen állotta meg, hogy bele ne másszon hol az egyik, hol a -másik ostobaságba. De a gyűrű egyre jobban megszilárdította az -erkölcsét. - -Olyankor aztán, ha arról hallott, hogy a mulatság micsoda bajba sodorta -egyik vagy másik társát, nem győzte dícsérni a józanságát és áldani a -gyűrű csodaerejét. - -Hanem azért még a bajba jutottakat is irígyelte egy kevéssé az -élvezetükért. - -Később annyira hozzászokott a józansághoz, hogy a gyűrűnek már nem sok -dolga volt. - -Egyszer azonban annyira beleszeretett egy szép kis leányba, addig-addig -enyelgett vele, míg egy elragadó holdvilágos este, a májusi szellő -ösztökélésére, az orgona-illattól egy kissé megmámorosodva, majdnem -megcsókolta azt az eperszájat. - -A szép kis leány nem kapta félre az arczát, de a gyűrű akkorát szorított -az ujján, hogy fájdalmában majdnem felkiáltott. - -– Nem, – szólt magában. – Nem engedi az okosság. El kellene vennem -feleségül. - -És hirtelen hangját veszítve, az orrát szomorúan lehorgasztva, -megrogygyant léptekkel kísérte haza az álmélkodó kis leányt, a ki nem -tudta kitalálni, hogy mi lelte egyszerre Topáz úrfit. - -– Azért mégis okosan cselekedtem, – szólt magában otthon, – mert ez a -kis lány vagy csalfa, hamis teremtés, a milyen igen sok van, vagy – a mi -még rosszabb volna – ártatlan, jó lélek. Ha rossz kis leány, micsoda -veszedelembe sodorhatott volna, ha mégis behálóz! – hogyha pedig jó kis -lány, no, akkor meg egész bizonyosan el kellett volna vennem feleségül! -Eh, tanúm a gyűrű, hogy józan, okos voltam! - -És miután ilyen fényesen bebizonyította magának, hogy rendkívül okosan -cselekedett, majdnem sírva fakadt. - -A kis leány utóbb vigasztalódott mással. - -– Lám, mennyire igazam volt! – kiáltott fel Topáz, a mikor meghallotta, -hogy szerelmese férjhez megy egy részeges kancsóhoz. – Lám, hogy csalfa, -és hamis még a zúzája is! Megesküdtem volna, hogy én vagyok az, a kit -szeret, s egy kis hijja volt, hogy el nem bolonditott! - -És ettől fogva még jobban sajnálta, hogy elhagyta a babáját. - -Utóljára aztán, hogy valamivel kárpótolja magát, erényt csinált magának -a sok nélkülözésből. - -– Az életem egy kicsit unalmasnak látszik, az igaz, – vigasztalta magát, -– de hát a józanság: az egészség, és az okosság: a tartós lelki béke. -Nem értem, hogy azért a kis izgalomért, mámorért, jókedvért, azért a kis -élvezetért vagy azért a kis örömért, hogyan mászhatnak bele a többiek -annyi ostobaságba, hogyan szerezhetnek maguknak annyi bajt, hogyan -pazarolhatják el sokan a jövőjüket, akárhányan az egészségüket, néhányan -az egész életüket is! - -– Hazudsz! Mert érted őket! – süvített el a füle mellett egy hang, a -gnómmá változtatott Kobalt bosszúálló hangja. - -Topáz nem akart igazat adni ennek az ingerkedő hangnak. - -De ha nem is értette a többieket, nagyon szívesen volt a többiek, a nála -ostobábbak között. Nagyon szerette a társaságot, és minél kevésbbé -viszonozták a többiek ezt a vonzalmat, annál inkább vágyódott a társaság -után. Végre is a társaság örömét élvezni – olyan mulatság, a mely nem -kerül pénzbe, nem árt az egészségnek, nem okoz bajokat, és, ha valaki -okosan viselkedik, nem jár veszedelmekkel. - -A mint idővel egyre gyakrabban tűnt fel neki, milyen egyhangu az élete, -és milyen sok az, a mije hiányzik – egyre jobban szomjazta a többiek -társaságát. - -Néha, ha hozzájutott ehhez az egyetlen öröméhez, szinte mámorossá vált, -s ilyenkor hamarosan ráragadt a többiek jókedve. Roppant kedve lett -volna éppen olyan ostobaságokat mondani, a milyeneket a többiektől -hallott, de a legtöbbször, mihelyt meg akart szólalni, az órája azonnal -zenélni kezdett, hát csak elnyelte, a mit mondani akart. - -Egy darabig olyan gyakran szólalt meg a bűvös tanácsadó, hogy valaki nem -állhatta meg és megmondta Topáznak: - -– Csapd már egyszer falhoz azt az átkozott muzsikáló órát! - -Topáz nem ezt a tanácsot fogadta meg, hanem az óráét. - -És ha sokszor jelent meg az emberek között, mindig csak keveset beszélt; -azt is lassan mondta, félénken, bizonytalanul. - -Azért ridegnek találták és sorra elhidegedtek tőle a legtürelmesebb -barátjai is. - -Mindenki tisztelte, becsülte, mindenki igen bölcs embernek tartotta, és -mindenki utálta. - -Végre kinézték minden társaságból. - - -IV. - -Topáz, a ki nem volt rossz fiú, egyszer, az ötvenedik születésenapján, -meglátogatta öreg szüleit, ott, az erdő mélyén. - -Az öregek megelégedetten éldegéltek régi fészkükben és tökéletes lelki -nyugalomban viselték éveiknek a terhét. - -Elég gyakran hallottak hírt a gyermekükről; Topáz segítette is őket -azzal, a mire éppen szükségük volt; aggok voltak, de betegség nem -sorvasztotta őket; és az erdő mélyén, távol az emberektől, tehettek -bármi bolondot, a mi éppen jól esett nekik. - -Az öreg szénégető annyira visszaélt az ostobaságok elkövetésének -tökéletes szabadságával, hogy a fiát megint csak azzal fogadta: - -– Annyi kolbászt ettem, hogy mozdúlni se tudok. - -És eldicsekedtek, hogy a tündér most is hűségesen küldözgeti a kolbászt. -Néha, minthogy Tündérországban egyre nagyobb a drágaság, a kolbász egy -kicsit rövidre sikerül, de elsején aztán kipótolja, ha a hónap végén -kevesebbet küldött, és az még soha se történt meg, hogy elmulasztotta -volna a részletfizetés napját. - -– Hej, az a tündér!… – tört ki Topázból a sokáig elfojtott keserűség. - -Ez a sóhajtás az öregasszonynak a szívébe nyilallott. - -Faggatni kezdte a fiát, és Topáz apránkint előhozakodott mindazzal, a mi -a szívét nyomta. - -– Minek is avatkoztatok bele abba a dologba?!… – panaszolta fel régi -keservét. – Nem volt se ingetek, se gallérotok!… Hagytátok volna, hadd -végezzen az óriással, a hogy éppen tud. - -– Nem értelek – szólt az öreg asszony. – Elég nagyra neveltünk fel; már -ötven esztendőske vagy. Az egészségedben nincs semmi hiány; az óra meg a -gyűrű megóvtak minden bajtól. A városban élsz, minden földi jó közepett; -és büszkén mondhatod el, a mit csak igen kevesen, hogy sohase követtél -el semmiféle ostobaságot. - -– De nem éltem! – sóhajtott fel Topáz. - -A vén szénégető hamarabb megértette a fiát, mint az aggódó öregasszony -és – ritka lélekjelenlétről nyujtva bizonyságot – azonnal visszatért egy -régi, kedves eszméjéhez. - -– Tudod mit?! – szólt. – Tedd zálogba az órát meg a gyűrűt! - -– Igazad van – felelt a fiú. – Zálogba teszem őket csak azért, hogy -végre-valahára békében hagyjanak. - -De még ki se mondta, és az óra már ujra muzsikálni kezdett. Olyan -eszeveszetten muzsikált, hogy alig tudták elhallgattatni. - -– Nem, nem! – nyögte Topáz, hogy elcsendesítse. – Az órának van igaza! -Én már nem kezdhetek uj életet! Én már nem tudnék a boldogító -ostobaságokba bele tanulni! Én már nem lehetek meg ezek nélkül az -átkozott tanácsadók nélkül! - -Az öregasszony csöndesen sírdogált. - -– Hanem egyet megmondok – folytatta Topáz – akárhogy lármázik is ez a -gyalázatos óra és akárhogy szorongat is ez a pimasz gyűrü! Azt az egyet -megmondom, hogy ha holnap az erdőben járva, véletlenül segítség-kiáltást -hallok, és ebből megtudom, hogy keresztanyám szokása szerint megint -kikezdett valami óriással… azt az egyet megmondom, hogy keresztanyám -vegye elő minden asszonyi furfangját és segítsen magán, a hogy tud!… -mert tőlem ugyan kiabálhat itéletnapig! - - - - -ACHILLE. - -Aznap nagyon unatkoztam Rivában. Lekéstem a déli hajóról, a melylyel -Desenzanóba akartam menni; másnap reggelig a tóparton kellett maradnom. -Már a tizedik napja voltam ott, s Rivában tíz nap egy örökkévalóság. -Azon tünődve, hogy mivel üssem agyon a délutánt, még két órakor is az -ebédlőben ültem. - -A pinczéreken kívül már csak ketten voltunk az alacsony, szomorú -helyiségben: én és Achille. Ez az Achille egy hat-hét esztendős, vézna -fiúcska volt, a ki nem sok vizet zavart a table d’hôtenál, a kinek a -nevét azonban a table d’hôte minden vendégének meg kellett tanulnia. -Achille ugyanis, ebéd és vacsora idején, minduntalan elszökdösött az -asztaltól, s ilyenkor szép, szőke mamája, abbahagyva sokszoros -flirtelését, felcsattanó hangon utasította rendre: - -– Achille, mit keressz ott?!… Achille, gyere vissza azonnal!… Achille, -viselkedjél tisztességesen! - -Ez a szép, szőke, nemzetközi asszony volt a table d’hôte lelke. -Mindnyájunkat ő tartott szóval, s az alacsony, boltozatos terem néha -féltizenegyig is visszhangzott a kaczagásától, melyet igen dallamosnak -tarthatott. Nem volt minden elmésség nélkül, bár a műveltségét alighanem -a Reise-Bibliothékákból merítette. Igen szerette csillogtatni a -szellemét és irodalmi tájékozottságát; hamis gyémántokat viselt, s látni -lehetett rajta, hogy boldog, ha igen előkelőnek nézik. - -Teli szépségén, melynek részleteit gondos, bár nagyon is feltünő -öltözködése tökéletesen érvényre juttatta, minden férfinak megakadt a -szeme. Nevető szemének csillogása, úgy hiszem, nem egy pofont szerzett a -Rivában nászutazó fiatal férjeknek. A table d’hôte göthös bonvivantjai -szabadon, nyiltan lelkesedtek érte; s mindig nagy udvar környékezte. - -Négy-öt nyelven beszélt folyékonyan; a kiejtése és a neve után itélve, a -franczia Svájcz lehetett a hazája. De igazi hazája, otthona, egész -világa: a table d’hôte volt. - -Mit keres ez az asszony Rivában? – kérdeztem magamtól, látva, hogy a -vendégek jönnek-mennek, megszállanak s egy-két nap mulva elutaznak ki -haza, ki Olaszországba, csak ő marad, mintha otthon volna a -_Baviera_-ban? Mit keres éppen Rivában, mely, hiába kéklik előtte a -Garda, voltaképpen bujósdi-játékra való hely, mert félreesik az -Olaszországba vivő nagy útvonalak mindegyikétől? - -A szomszédom igen csúnya gyanúsítással felelt erre a kérdésemre. -Szerinte, Desmaretsné asszony nem azért tartózkodik itt, mintha üdülni -akarna, hanem mert pártfogót, jó barátot keres. Barátságot egy egész -életre, esetleg felmondásra, sőt talán rövid időre. A vendéglőélet igen -alkalmas erre a czélra; az ember válogathat az ismeretségekben. - -– S éppen ebben a kis fészekben lesné az ismeretségeket? – kérdeztem. - -– Miért ne? Pompás hely ez annak, a ki nem keresi éppen a piaczot. Az -ember azt képzelné, hogy ez a szép szőke teremtés csak átutazóban van -itt; hogy Olaszországba készül s útbaejtette a Gardát; hogy a -visszavonúltságot keresi, s nincs egyéb szándéka, mint utazni, vagy -üdülni. Ez a természetes föltevés igen megkönnyíti a dolgát. Különben -látnivaló, hogy igen diszkrétül intézi az ügyeit s nem elégszik meg -akárminő ismeretséggel. De válogathat tetszése szerint; télen és -tavaszszal sok itt az idegen és mindenféle fajta. - -Mialatt a szomszédom ezeket suttogta, Desmaretsné Tolsztojról és a -Kreutzer-szonátáról beszélgetett egy gerinczbajos festővel. Úgy találta, -hogy Tolsztoj igen nagy író, de nem elég türelmes az emberek, s -különösen az asszonyok gyöngéivel szemben. Látszik rajta, hogy -kevesebbet élt, mint a mennyit gondolkozott. - -Véletlenül rám tekintett, s nem tudom miért, ebben a pillanatban azt az -impressziót keltette bennem, hogy a mit a szomszédom suttogott, nem -puszta rágalom. Egy kicsit megsajnáltam. Micsoda élete lehet, -szegénynek! Trónolni a table d’hôte-nál s várni az ismeretlent, a ki -majdan a hôtel-számlát ki fogja fizetni! Tolsztojt fejtegetni, s -ekközben, ahányszor az ajtó nyílik, azzal a gondolattal tekinteni minden -ujonnan belépő idegen alakra: - -– Talán ez az! - -* * * - -Mialatt végiglapoztam az összes bécsi ujságokat s közben elvégeztem -magamban, hogy nem megyek át Arcóba, hanem Rivában várom meg az estét, -Achille a vendéglős kis fekete kutyáját nyomorgatta. - -Egyszerre elunta ezt a játékot és oda jött hozzám. - -– Honnan való ön, uram? – kérdezte minden bevezetés nélkül. - -Elmosolyodtam. Achille nagy fesztelenséggel járt-kelt az ebédlőben és az -olvasószobában, mindenkivel parolázott, mint azok a gyerekek, a kik -mindig sok embert látnak maguk körül, s nagy hangon beszélt, mint a -mamája. Néha, ha a szép szőke asszony nem látta, a hôtel tónusához éppen -nem illő pajkosságokat engedett meg magának, a miért a pinczérek sokszor -letorkolták, s különösen egy szőke, kövér sörhordó fiú gyakran -megleczkéztette, halk, szinte fenyegető hangon: - -– Megint »ausgelassen« vagy?! Egyszer majd megjárod! - -Főképpen a pinczérek nevelték szegényt. - -Hogy Achille nem csupa tartózkodás, már ismeretes dolog volt előttem; de -mégis meglepett a konfidencziája. - -– Hogy honnan való vagyok?… Magyarországból – feleltem. - -Achille rám meresztette nagy fekete szemét. - -– Európában van az? – kérdezte. - -– Igen. - -– Csudálom – szólt Achille. - -– Mért? - -– Mert még nem voltunk ott. - -– Maguk már sokfelé jártak, ugy-e? - -– Igen, megfordultunk már egy kissé mindenütt. - -Achille a kontinens összes nagy vendéglőit ismerte, de mintha sohase -mozdult volna ki a vendéglők olvasószobáiból, a nevezetes épűleteket -sehol se látta. Ezer név volt a fejében, de semmire se emlékezett, csak -szobákra. - -– Hol van a mama? – kérdeztem tőle. - -– Gardonéba mentek ki a déli hajóval – felelte Achille. – Ő, Biffi úr, -meg Biffi úrnak a mamája; Kaiser úr is velük ment. - -– S magát miért nem vitték el? - -– Nem tudom. - -De úgy látszott, természetesnek találta a dolgot; szokva lehetett hozzá. - -Egy darabig beszélgettünk, aztán elbúcsúztam tőle. - -– Isten áldja meg, Achille. - -– Hová megy? - -– Sétálni megyek a torbolei útra. - -– Ó, uram, vigyen el magával! – rimánkodott, s olyan esdeklő pillantást -vetett rám, mint egy beteg kanári. - -– Meg fog haragudni a mamája – szóltam. – Ha ő azt akarta, hogy maga ma -itthon maradjon, bizonynyal volt rá oka. - -– Ó, a mamának az mindegy! - -Magam is azt gondoltam s magammal vittem Achillet. - -Igen nehéz séta volt. Achille minden pillanatban megállapodott s -kérdésekkel halmozott el. Minden egyes épületet külön-külön megszemlélt -s mindenüvé be akart menni. A hogy kiértünk a házak közül, még lassabban -haladtunk előre. - -– Hadd szedjek virágot! – könyörgött. És attól fogva folyton félre -szaladgált az útról; összeszedett minden giz-gazt, a melyeket aztán -boldogan szorongatott a kezében. - -– Mondja, uram, mi a neve ennek a virágnak? - -A szembejövőket sorra megszólította, s jó félóráig tartott, míg elértünk -az erődítésekhez vivő szerpentin-útig. - -– Itt meg kell fordulnunk – szóltam. - -– Ó, menjünk még tovább! – ellenkezett Achille – menjünk fel a hegyre! - -– Nem lehet, – feleltem, – ezen az úton már nem szabad járni. A hegyre -csak a katonák mehetnek föl, más nem. - -– Én is katona leszek – szólt Achille – s akkor oda megyek, a hová -akarok. - -Nem magyaráztam meg neki, hogy a függetlenséget rossz helyen keresi. Ő -se vitatkozott tovább; respektálta, a mi »nem szabad«. - -A hogy megfordultunk, Achille megpillantotta a Giumellát s rajta a -Scalák gömbölyű tornyát. - -– Ugy-e, ott lakunk, az alatt a torony alatt? - -– Igen. - -Elgondolkozott, s egy darabig békén hagyott. Tekintete elrévedezett a -hegyeken, melyek mintha kék gázfátyolt öltöttek volna magukra, s -egyszerre felsóhajtott: - -– Ha még csónakázni is elvinne!… - -Arra már nem voltam hajlandó. - -– Csónakázni csak akkor szabad, – szóltam, – ha a mamája megengedi. - -– Elvisz egyszer, ha a mama beleegyezik? - -– Ha a mama beleegyezik, igen. - -Nagy fekete szeme sugárzott az örömtől. - -A mint lassan visszafelé koczogtunk, egyszerre észrevettem, hogy egy -szennyes kis olasz fiú szalad utánunk. Egy kis ibolyabokrétát -kínálgatott, mely éppen olyan piszkos volt, mint ő maga. - -– Csak két soldi!… - -Hogy ne galoppoztassam tovább, oda adtam a kivánt krajczárokat. Az -ibolyát nála akartam hagyni, de láttam, hogy Achille epedő pillantást -vet a kis bokrétára. - -– Kell? – kérdeztem tőle. - -– Istenem, milyen jó ön! – szólt Achille meghatottan. - -Láttam az arczán, hogy mióta a világon van, most kap először valami -ajándékot. - -Mire a vasúti sínekhez értünk, már igen lassan haladtunk. Achillet -elfárasztotta a szokatlanul nagy séta; álmosnak látszott. - -Egyszerre a sorompó közelében észrevett valamit a földön. Oda szaladt, -hogy megfogja; a valami azonban hirtelen felszállt a földről s elröpült. -Egy beteg madár volt, alighanem veréb. - -Achille bámulva nézett utána. - -– Az állat elrepült! – dadogott meglepetésében. – Elrepült, mint egy -galamb! - -– Veréb volt – szóltam, de nem értette, mit mondok. – Maga még sohase -látott verebet, Achille? - -– De igen, egyszer már láttam egy ilyet. A vasútról. Azt hiszem, Rómába -mentünk akkor. Rómába vagy Amsterdamba, már nem emlékszem tisztán. - - - - -A KÖTÉLTÁNCZOS. - - -I. - -A czirkusz tetőzetéről trapezek lógtak le, olyan magasságban, hogy az -embernek borsódzott a háta, ha arra gondolt: micsoda szédülés fogná el -azt, a kinek odafenn kellene ülnie, a legmagasabban lévő trapezek -valamelyikén, görcsösen szorongatva a trapez két kötelét, s perczekig -hiába várva, hogy mikor hozzák már a szabadító létrát?!… A trapezek -alatt és között könnyedén rezgő sodronyok girlandozták a tetőt; ezekhez -az alacsonyabbra lenyuló trapezről lehetett feljutni, a hová vonalnyi -vékonyságú s negyedkörben fölfelé kanyarodó út vezetett: az egyik oszlop -árboczrúdjáról a tetőzethez füződő kötél. A porond fölött a a -függőágyaknál nem sokkal szélesebb sodronyháló volt kifeszítve; -szerencsétlenség esetén ennek kellett felfognia a levegő tornászát, ha -ugyan a művész véletlenül beléje esik és nem csak közel hozzá, a -porondra. - -A közönség izgatottan várta a mutatványt. Mi lehetne érdekesebb, az -idegeket kellemesebben, erősebben ostorozó valami, mint: látni, hogyan -küzd egy hozzánk hasonló nyomorult féreg hosszú perczeken át az -életéért, minden mozdulatával, izmainak minden rezdületével, -idegszálainak minden legcsekélyebb munkájával a halál ellen harczolva, -mert hiszen elég egy hibás, egy rosszul kiszámított mocczanás, egy -önkéntelen reflexmozdulat, csupán annyi izgatottság, a mennyi odalenn -mindenkit elfogott, és már kitöri a nyakát?! Páratlan izgalom ez, olyan -gyönyörűség, a melyet az ember az istenektől lopott; mert van-e valami, -a mi inkább isteni eredetű, mint kiváncsisággal nézni a nálunk -nyomorultabb embernek, a nálunk alsóbbrendű lénynek az életért való -kínos vergődését?! - -Minden arczon a kéjes borzongás kifejezése ült. - -Ha tudták volna, hogy ez a nyomorult ember, ez az alsóbb rendű lény, a -ki a halálveszedelmével mulattatja őket, hirtelen meg fog őrülni -odafenn, abban a pillanatban, a mikor teste egész súlyával himbálózik a -fejük felett, ott, a legmagasabb trapezen! - - -II. - -A kötéltánczos megjelent és csókot intett a közönségnek. - -A hagyományos illedelem kivánja így. - -A közönség az úr. A levegő tornásza is a közönségből él, mint mindenki. -Ha nincs közönség, nincs kenyér. És ha a levegő tornásza akárhogyan -erőködik, ha kificzamítja a lábát, ha betöri az oldalbordáját, ha annyit -ugrándozik, hogy örökre nyomorékká teszi magát – akkor sincs kenyér. - -– Isteni közönség, imádlak!… és csókolom a talpadat, mert eltartasz, -mint hű kutyádat! – ezt mondta a köteles formában eljátszott csók, a -melyet a hagyomány és a megszokás parancsolt rá. - -Hanem ez volt az utolsó rendes mozdulata. - -Mialatt felszökött az árboczra, véletlenül lepillantott a közönségre, a -mit még sohase tett, és meglátta a a feléje bámészkodó arczokon a kéjes -borzongás kifejezését, a mi még sohase tünt fel neki. - -És mert az agya már nem volt rendben, ezt gondolta: - -– Nini, hogyan lesik, vajjon nem töröm-e ki a nyakamat?! Vannak -közöttük, a kik szeretnék, ha véletlenül lezuhannék. Ilyet még nem -láttak. Vágyódnak rá, hogy az élményeik közé besorozhassanak egy ilyen -jelenetet is, először a szokatlan mulatságért, s aztán, mert szeretnék -elmondani, hogy láttak ilyet is. - -Tökéletes nyugalommal, tökéletes biztonsággal haladt tova a nyaktörő -uton, úgy sétálva a sodronyon, mint más a bálteremben. - -De míg máskor csak a mozdulataira ügyelt, most egyébre gondolt: - -– Tulajdonképpen szemtelenség, hogy olyan nyugodtan ülnek a helyükön! -Mennyire bíznak az ügyességemben! Vakmerő koczkázattal számítanak a -művészetemre; egészen rám bízzák, hogy nem esem a nyakukba! Vagy talán -nem is az ügyességemre építenek, hanem abban bizakodnak, hogy éppen úgy -ragaszkodom az élethez, mint ők! - -A megszokás egy biztos mozdulatával felkapott a legalsó trapezre és így -szólt magában: - -– Pedig miért ragaszkodnám hozzá?! - -Majd, a mint egy vakmerő lendülettel feljebb haladt a magasba, az alant -mozgolódó apró fejek láttára hirtelen úgy tetszett neki, mintha most az -egyszer odalenn hagyta volna egész szomoru életét, mintha madártávlatból -látná maga alatt ezt a szomoru életet, mintha innen a magasból egyszerre -átfogná a szeme az alant hagyott mult minden eseményét s mintha valami -kisértetes világosságnál egyszerre látná mindazt a sok rosszat, a mit -valaha a többi ember okozott neki. Ebben az egy perczben eszébe jutott -mindaz, a mit egy életen át a rosszlelkűségtől szenvedett, az a temérdek -rossz, a melylyel az egész világ keserítette meg az életét, abban az -időben, a mikor még egy-két kedves lényért élni szeretett volna. - -Arra gondolt, hogy odalenn már nincsen senkije, a kit szeretne, és hogy -azoktól, a kik még élnek, nem várhat egyebet, csak azt, a mit eddig -köszönhetett nekik: a rosszat. - -A tigrisszökésnek nevezett ugrással megkapta a legfelső trapezt és -fölpenderedett rá; a közönség tapsolt. - -Az ismerős, gyűlölt hangra a levegő tornászán kitört az őrület. A -trapezen ülve, lenézett a tömegre, s abban a tébolyban, mely Néróból -ilyen szavakat csalt ki: »Bár minden rómainak csak egyetlenegy feje -volna, hogy egy csapással levághatnám!…« – morogni kezdett: - -– Ha mindenkit agyon taposhatnék, a ki valaha tiport rajtam, a -nyakatokba ugornám! - -Ebben a pillanatban, a hogy gyűlölködő tekintete végigfutott a tömegen, -az egyik páholyban egy magányosan ülő, vörös pofaszakállas urat -pillantott meg, a ki szinte hanyatt dőlve bámészkodott fel rá s látható -élvezettel szemlélte a mutatványt. - -Megismerte ezt az urat s olyan furcsa ordítást hallatott, hogy alant az -istállószolgák összenéztek. - - -III. - -Megismerte ezt az urat. Hogyne ismerte volna meg! - -Ez az úr volt az, a ki egy emlékezetes téli napon kitette őket a -házából: őt és családját, a beteg feleségét meg a kis gyermekeit. Mi -köze volt hozzá, hogy ő családos ember és hogy a felesége beteg?! Mit -tartoztak rá szegény lakójának magánviszonyai?! Igaza volt ennek az -úrnak, mert ő akkor csakugyan nem tudta megfizetni a házbért, pedig már -egy féléve tartozott vele! A többi nem tartozott rá. - -Milyen rég volt ez! Milyen nagy ideje, hogy se a felesége, se a -gyermekei nem élnek! - -Nem csoda, hogy ez az úr nem is sejti, kit tisztel meg a figyelmével, és -hogy oly békésen dülöngél a székén! - -A levegő tornásza lepattant ültőhelyéből, és a trapezbe fogózva, -hintálózni kezdett a szédítő magasságban. - -– Az ugrás nehéz – szólt magában. – Először is nehéz kikerülnöm a hálót, -és minthogy nem ugorhatom egyenesen, különösen nehéz a czélt eltalálni. -Mindenesetre megkönnyíti a feladatot, hogy véletlenül senki sem ül a -czél közelében; hanem azért nagyon pontosan ki kell számítanom nemcsak -az útirányt, a lendületet is. Ez az úr odalenn nem szokott a biliárdon -olyan nehéz lökéseket csinálni, mint a milyen nehéz ez az ugrás. A -kartársaim közül senki se tudná az előttem lévő problémát megoldani; -magam se állottam még nehezebb feladattal szemben. Hanem azért -megcsinálom. Utóljára még megoldom a legnehezebbet, a mi a művészetemtől -telik. - -Most már olyan szédítő sebességgel himbálózott a magasban, hogy az -emberek szorongani kezdtek. Egyszerre elkiáltotta magát: - -– Go on! - -S a következő pillanatban egy soha nem látott halálugrással lecsapott a -páholyban ülő úrra. Mire a rémület kiáltása kitört, a magányos néző és a -levegő tornásza nem volt két különböző ember, csak egyazon hústömeg. - - - - -A KOR VEZÉREI. - - -I. - -– Mégis csak szegény ördögök vagyunk mi – szólt Pierpont Morgan -Carnegiehez – megtollasodott kalandorok, pénzes szegények (ha éppen azt -akarja, hogy pontosan szóljak), de alapjában véve szegény ördögök, a kik -nem azt teszik, a mit akarnak, hanem csak azt, a mit lehet! A temérdek -koldus azt hiszi, hogy a világ urai vagyunk; és annyi igaz, hogy sok -mindenünk van, a miről a hajdani nagyurak nem is álmodtak. De viszont -hiába áhitozunk arra, a mire a római császároknak nem kellett -áhitozniok, és semmi pénzen nem szerezhetjük meg azt, a mi egy -renaissance-kori apró zsarnoknak úgyszólván magától pottyant az ölébe. A -római császároknak, a renaissance apró zsarnokainak, később egyik-másik -franczia királynak: XIV. vagy XV. Lajosnak, vagy hogy még lejebb menjek, -a porosz Nagy Frigyesnek, vagy az orosz Katalin czárnőnek fütyülniök se -kellett azért a szerencséért, hogy tányérnyalóikúl tisztelhessék a kor -legkiválóbb szellemeit; ezt mi nem érhetjük el, akármennyit fütyülünk, -akármennyit kurjongatunk, nem érhetjük el semmi áldozattal, semmi áron, -még akkor se, ha a hiábavaló epeke. déstől meg is szakad a szivünk. - -– Hja, ehhez nekünk nincsen elég pénzünk – felelt Carnegie – mert a kor -legkiválóbb szellemei mostanában már iszonyatosan követelők! Régente a -kor legkiválóbb szellemei hihetetlenül szerények voltak; Ovidiusnak, -Ariostonak, Molièrenek, Voltairenek, Diderotnak elég volt egy kis -csontot hajítani. De ma már!… Vehette észre, tisztelt barátom, hogy a -mai kornak fővonása, uralkodó vonása: a szertelen követelőzés. Nincs az -a munkás, ha éppen csak a csatornát tisztogatja is, a ki meg ne -követelje, hogy az ő munkáját tartsuk a közre nézve a legfontosabbnak, -és az ő életét a társadalomra nézve a legszükségesebbnek. És nincs az a -semmittevő, ha egyébre nem is alkalmas, csak a másokon való élősködésre, -vagy, ha minden lelkierejét összeszedi, a gyilkosságra, nincs az a -munkátalan, ha nem is tud mást termelni, mint bűzös, mérges nedvet, a -melyet a varangyéhoz hasonló ügyességgel lövell a többi ember képébe, -mondom, nincs az a tétlen – csakis magának hasznos – csavargó, a ki meg -ne követelje, hogy egy eljövendő szebb kor, egy a mainál jobb társadalom -fenséges lelkü apostolát tiszteljük benne. Vagy nézze a nőket, a kik ma -már nem tudják megbocsátani a férfiaknak, hogy ők is csak úgy -megöregednek és csak úgy meghalnak, mint a férfiak! Folytathatnám, de -nem folytatom. Csak annyit jegyzek meg, hogy mindezeknek, minden más -fajta embernek a meglehetősen általános szertelen követelőzése csupa -alázatos szerénység ahhoz a követelőzéshez képest, a melyet a kor kiváló -szellemeinél találunk. A kor kiváló szellemei nem érik be azzal, hogy -nekik a vesepecsenyéből jut ki, mig a legtöbben csak a fartőből kapnak, -nem is szólva azokról, a kiknek már nem jut hús, vagy éppen semmi se -jut: mindent maguknak követelnek, és mindazt megkövetelik, a miben csak -egy pár kiváltságos ember részesedhetik. Az a szivar kell nekik, a -melyet egyes-egyedül a portlandi herczeg számára készítenek, és -mindegyiknek saját használatára egy millió ilyen szivar kell, noha a -Vuelta Abajo ebből a fajta dohányból nem terem többet, mint a mennyit a -herczeg már lefoglalt. S az egész vonalon, mindenben ilyen követelők; -önzésük oly határtalan és telhetetlen, hogy egyik se ismer el más önzést -jogosnak, csak éppen a magáét. Hát hogyan lehetne szerencsénk -tányérnyalóinkul tisztelhetnünk őket?! Egyetlen egy napi ellátásukhoz -sem vagyunk mi elég gazdagok! - -– Hanem – szólt Pierpont Morgan – ha ketten összeállanánk, mégis csak -meg lehetne szereznünk ezt a császári mulatságot. Egyesült erővel -összehozhatunk annyi pénzt, a mennyi feljogosít bennünket, hogy egy -estére meghívhassuk őket. Csak egy estére, és nem is minden kiváló -szellemet, csak éppen a kor vezéreit. - -– Hát adjuk össze a pénzt – felelt Carnegie – és csináljunk magunknak -egy jó napot, a mikor néhány órára elhitethetjük magunkkal, hogy igazán -urak vagyunk! - -– Kezet rá! – szólt Pierpont Morgan. – És ha úgy tetszik, forduljunk a -new-yorki »Felhővívó Társaság«-hoz. Ez a társaság az imádságtól kezdve a -koporsószegig, mindennel kereskedik a világon, a mivel csak kereskedni -lehet, és elintéz, berendez, kieszközöl, fölépít, megteremt mindent, a -mit egyátalán megcsinálni lehet, kezdve azon, hogy kiszíjja a lakásból a -port, egészen addig, hogy – ördögi gyorsasággal – nagyvárosokat fuj fel -a sivatagban. - -– Helyes! – felelt Carnegie. – Megbízzuk a »Felhővívó«-t, hogy rendezzen -egy olyan tündéri ünnepélyt, a milyen még nem volt soha a világon, és -talán nem is lesz többé, legalább egy pár ezer évig… - -– Olyat, a melynek a híre elhatoljon még a föld alá is… - -– Hogy maga Szárdanapál is megforduljon a sirjában… - -– És Balszázárt egy pillanatnyi életre keltse fel az ünnepély -trombitaszava, de az irigységtől menten úgy kirázza a hideg, hogy -visszahaljon belé… - -– Elevenítse fel a »Felhővívó« az egész Ezeregyéjszakát, a mi soha se -volt, minden bülbül-madarastul, s legkivált azzal, a mi eddig soha se -létezett… - -– Gyüjtse össze egy estére és egy éjszakára mindazt, a mi finomat és -drágát az emberi művelődés eddig megalkotott… - -– Teremtse meg, váltsa valóra mindazt a szépet, a mit a kor legkiválóbb -szellemeinek buja képzelete kitalált vagy kitalálhatott volna… - -– Rendezzük ezt az ünnepélyt májusban, a Como partján… - -– Vagy egy gyönyörü nyári este, Svájcznak valamelyik csodaszép helyén… -mert csak Európáról lehet szó, hogy a kornak minél több vezető szellemét -üdvözölhessük körünkben… - -– Térítsük meg mindegyik vendégünknek az útiköltségét! De pazarul ám!… - -– És kárpótlásul az időveszteségükért, ajándékozzuk meg mindegyiket egy -csinos kis emlékkel… mondjuk: százezer dollárral!… - -– Ez nem a legrosszabb pontja a tervnek. De valamiről ne felejtkezzünk -meg. A miből semmi pénzen nem szerezhetjük meg a legelső minőséget, azt -kolduljuk ki a tulajdonosoktól, vagy lopjuk el, ha másképpen nem -szerezhetjük meg… - -– Szivart mindenesetre a portlanditól kérünk! - - -II. - -Toll nem írhatja le azt a tündéri ünnepélyt, melyet a Pierpont Morgan és -Carnegie-szövetség, a Felhővívó Társaság boszorkányos leleményességének -segítségével, egy tavaszi holdvilágos éjszakán, a Como partján -rendezett. Ez az ünnepély valóságra váltotta az Ezeregyéjszaka minden -csodáját, bemutatta és élvezetül kínálta a túlfinomodott műveltség -minden uj vívmányát, megteremtette, kézzelfoghatóvá, leszakíthatóvá és -megizlelhetővé tette mindazt a szépet és jót, a mely eddig csak a kor -legkiválóbb szellemeinek a képzeletében élt. - -Az ókori szobrász, mikor az emberfeletti fájdalmat kellett a kőben -kifejeznie, úgy segített magán, hogy elrejtette a néző elől a szenvedő -arczát, s a néző képzeletét lopta segítségül ahhoz, hogy – akármilyen -lehetetlen a feladat – műve azért még se maradjon tökéletlen. Mi is -kénytelenek vagyunk ehhez a művészi fogáshoz folyamodni, a mikor képet -kellene adnunk a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. A -tollnak nincsen elég hatalma ahhoz, hogy vissza tudja tükrözni mindezt a -sok szint, tarkaságot, csillogást, ragyogást: az Ezeregyéjszaka csodás -világítását, a mai, holnapi, sőt holnaputáni műveltségnek a villamosság -titkainak meghódításával elővarázsolt minden tüzijátékát és a valósággá -változtatott gyönyörü képzelgések másvilági fényességét. Azért a szives -olvasó lelki gazdagságához kell folyamodnunk: képzelje el a legszebbet, -a mit csak el tud képzelni. - -Nekünk e helyütt csupán a száraz tudósításra, a rideg adatok szófukar -felsorolására, a csupasz tények egyszerü megemlítésére kell -szorítkoznunk. Átlátva a hű kép megfestésének lehetetlenségét, meg kell -elégednünk a krónikás babéraival. - -A meghívott vendégek közül a Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség -ünnepélyén a következők jelentek meg: - -Gurko Simon és Leontyev Arisztid, a nagy orosz elbeszélők, Arcangelo, a -nagy olasz regény- és drámairó, Stjernhjelm Arvid, a nagy svéd -elbeszélő, Darkmain, a világhirü amerikai humorista, Kate Lock, a nők -jogainak lánglelkü védelmezője, Colas, a kitünő franczia regényíró, -feleségével Millyvel, a nem kevésbbé kitünő írónővel, és Paulette -kisasszonynyal, az »Olympia« művésznőjével, mind a kettőjük -barátnőjével, továbbá a grófnéval, Millynek, a kitünő írónőnek, -kebelbarátjával – mert ezek négyen még a Pierpont Morgan és Carnegie -kedvéért se válhattak meg egymástól egyetlenegy estére sem – azután: -César Lebeau-Miroir, a nagy franczia szatirikus, Lars Wiking, a nagy -drámaíró, a szabad szerelem német apostola, feleségével, az ünnepelt -művésznővel, és végül az északi irodalomnak még egy kitünő képviselője: -maga a nagy Knout Handsome. - -Szóval, ha a meghivottak közül csak kevesen szerencséltették a két -milliárdos házigazdát, a vendégkoszoru előkelősége tökéletesen pótolta a -sokaságot, mert látnivaló, hogy Pierpont Morgan és Carnegie a kor -vezérei közül éppen a legnevezetesebbeket, a legeredetibb szellemeket, -az uj ösvényt nyitókat, tisztelhették vendégeikül. - -Hogy valóban a legkiválóbb szellemek tündököltek ezen a páratlan -ünnepélyen, a kor élén legelül haladók, a vezérszerepre a -leghivatottabbak, az igazán eredeti őstehetségek, a kiket semmiféle -iskolás szellem nem rontott meg: ezt semmi se tanusíthatja élénkebben, -mint Lebeau-Miroir Czézárnak az a nagy érdekességü – pár percznyi -számítás után bemutatott – statisztikai közlése, hogy a kilencz -férfivendég együttvéve az iskolában – úgy az elemi, mint a közép és a -felső iskolában – nem külön-külön, hanem összesen, mindössze hét és fél -osztályt végzett. - -A krónikásnak még csak azt kell följegyeznie, hogy a vendégek -mindannyian kifogástalan esti öltözékben jelentek meg az ünnepélyen – -még a hölgyek is – egyedül Darkmain, a nagy amerikai humorista, jelent -meg úszónadrágban, a mely eredeti ötlet természetesen általános -derültséggel és tetszéssel találkozott. - - -III. - -Carnegiet már régen megmarta az a tarantella, melynek csípésétől az írás -viszketege támad. Azóta a jobb sorsra érdemes milliárdos többféle -betegségben szenved: nemcsak könyvet ír, hanem naplót is. - -A Pierpont Morgan és Carnegie-szövetség tündéri ünnepélye után a -fogalmazást kedvelő Krőzus ezeket jegyezte fel a naplójába: - -A vagyonszerzés éveiben második természetemmé vált, hogy valahányszor -egy nagyobb kiadást kellett teljesítenem, nem nyugodtam addig, mig -valami aprólékos hasznot nem csikartam ki attól a jókedvü embertől, a ki -fölvette a pénzt; az ilyen, örömében, mindig hajlandó valamicskét -engedni, és sok ilyen kis haszonból lesz a nagy haszon, a kövér haszon… - -Erről a szokásomról azóta soha se tudtam végképpen letenni. - -Most is, hogy ki kellett izzadni az Ezeregyéjszaka költségeit, -elhatároztam, hogy – ha már ennyi pénzt kell áldoznom egy ódivatu -szeszélyért – legalább némelyes erkölcsi hasznot szivattyúzok ki a -vendégeimből: hadd térüljön meg abból, a mi elvész a vámon, valami -kevés, igen kevés a réven. - -Csináltattam egy olyan albumot, a milyen még nem volt a világon, a -végből, hogy ebbe a mesésen szép könyvbe gyüjtsem össze az erkölcsi -hasznot, s azután – az ünnepély estéjén – sorra megkérdeztem a -vendégeinktől: - -– Mi volt életének legnagyobbszerü izgalma? - -Az első, a kit megcsiphettem, Knout Handsome volt. - -– Hogy mi volt életemnek legnagyobbszerü izgalma, már megírtam egy -elbeszélésemben – felelt a gyomor Homérosza, a kinél szebben még senki -sem írt az éhezésről és a jóllakásról. – Akkor éltem ezt át, a mikor -kalauz voltam a new-yorki földalatti vasúton. A történet egy kissé -hosszú és bonyodalmas; de szép, olvassa el. Most csak a magvát adom elő. -Tehát: kétfelől is megfizettek azért, hogy hunyjak szemet és a szabályok -ellenére tegyem lehetővé egy embernek a föld alatt való elrejtőzését. Én -azonnal átláttam a szitán. Kitaláltam, hogy az az ember, a ki -elrejtőzött, azért fizetett meg, mert rabolni akar, a másik pedig azért, -mert jól eltitkolt bosszúvágyból meg akarja ölni azt az elsőt. Az egyik -pénzt eltettem az egyik zsebembe, a másik pénzt a másikba… a fülemüle -jobbfelől is nekem fütyölt, balfelől is nekem fütyölt… és behunytam a -szememet, hallgatni a fülemüle zenéjét. A többit olvassa el az -elbeszélésemből. Elég az hozzá: életemnek legnagyobbszerü izgalmát akkor -éreztem, mikor villamos kocsim elnyisszantotta a föld alatt rejtőzködő -embernek a nyakát. A hogy a kocsit megállítottam, s a sín mellől -kiemeltem első megbízómnak a fejét, életem legnagyobbszerü -megilletődését éltem át: ebben a pillanatban teljesen átéreztem a -filozófia fenségét. - -Másodszorra Gurko Simon mestert kérdeztem meg, hogy mi volt életének -legnagyobbszerü izgalma. - -– Már megírtam egy elbeszélésemben – felelt a nagy orosz. – Csavargó -koromban történt. Négyen bujdokoltunk a rendőrök elől, négy jóbarát. -Egyikünknek volt egy kis pénze, valami sikerült kis betörésből. A hogy -egy roppant pusztaságnak a kellő közepére értünk és éppen éjszakai -pihenőre készültünk, a másik kettő félre hítt és arra akart rábeszélni, -hogy pénzes barátunkat álmában öljük meg, aztán vegyük el a pénzét. Én -természetesen nem fogadtam el az ajánlatot, de végig néztem, hogy másik -két czimborám hogyan öli meg alvó barátunkat, és a mikor, hogy el ne -áruljam őket, osztozásra szólítottak fel, elfogadtam a rám eső részt, -hiszen a boldogultnak már úgy se kellett semmi. A hogy a pénzt a -zsebembe csúsztatva, egy utolsó pillantással elbúcsúztam elköltözött -barátunktól, életemnek legnagyobbszerü izgalmát éltem át: ebben a -pillanatban teljesen átéreztem a megfigyelés fenségét. - -Fölkerestem a másik oroszt is. Leontyev Arisztid, rövid tünődés után így -felelt a kérdésemre: - -– Már megírtam egy elbeszélésemben. Egyszer, véletlenül, észrevétlen -tanúja voltam annak, hogy egy ember lopott. A tolvajt gyanusítani -kezdték, és ez, nem sejtve, hogy van valaki, a ki rá bizonyíthatná a -tolvajlást, vakmerően tagadott mindent, majd a sértődöttet játszotta, -felháborodva azon, hogy őt ilyesmivel gyanusíthatják. Én természetesen -nem szóltam egy szót sem. A történet vége az, hogy a tolvajtól -bocsánatot kértek. Nos, mikor a tolvaj megvetően mérve végig -megszégyenült vádlóit, diadalmasan távozott, olyan nagyszerü izgalmat -éreztem, mint azóta soha. Ebben a pillanatban teljesen átértettem annak -a magasztos lépésnek a fenségét, a mikor a védtelen egyes fellázad az -ellen a hitvány érdekszövetkezet ellen, a melyet társadalomnak nevezünk. - -Leontyevvel sétálgatva, a vendégek egy kisebb csoportjához érkeztem, a -mely Stjernhjelm Arvidot, a nagy svédet hallgatta. - -A nagy svéd azzal szórakoztatta ezt a kisebb társaságot, hogy -elbeszélte, milyen változatosan különböző módokon csalta meg őt mind az -öt elvált felesége. - -Mindegyiknek éppen tizenkét ravasz fogása volt erre a czélra, és -mindegyiknek más-más tizenkettő. A nagy alkotót tehát nem kevesebb, mint -hatvan különböző módon csalták meg. - -Paulette kisasszony, az »Olympia« művésznője, olyan áhitatosan hallgatta -a mestert, a hogyan a jobb részt választó Mária hallgathatta Krisztust. - -Én is végig hallgattam, de aztán megkérdeztem tőle, hogy ezek közül a -rendkivül érdekes élmények közül melyik nyujtotta neki a legnagyobbszerü -izgalmat? - -– Már megírtam egy regényemben – felelt a nagy svéd. – Egyik feleségem -olyan aljas módon csalt meg, hogy a dolgot a körülöttem lévő díszes -társaságban nem is részletezhetem. Mikor erről minden kétséget kizáró -bizonyossággal meggyőződést szereztem – hangsúlyozom, hogy igenis -meggyőződést szereztem – művészi életemnek legnagyobb gyönyörűségét -éltem át. Ebben a fölemelő pillanatban teljesen átértettem a női nem -alsóbbrendüségét, tisztán utilitárius voltát, és teljesen átéreztem a -férfi felsőbbségének egész nagyszerűségét. - -A mellettem álló kopasz emberke arczán ennek a felsőbbségnek valami -leírhatatlan mosolya jelent meg. - -Ezt a kopasz emberkét az isten is szabólegénynek teremtette, de ő -kijátszotta az istent, s a rendelkezésére bocsátott lélekkel is fel -tudta küzdeni magát a világ egyik leghiresebb emberévé. - -Mert ez a kis kopasz a nagy Arcangelo volt. - -Karon fogtam és tova vonszoltam. - -– Remélem, mester – rohantam meg – hogy ön is meg fog ajándékozni -bizalmával. - -Négyszemközt óhajtottam beszélni vele; azt képzeltem, hogy a -nyilvánosság előtt nem volna eléggé közlékeny. - -– Miért ne?! – felelt. – Közzé tettem én ezt már számos intervjúban. Ön -természetesen azt hiszi, hogy a legnagyobb izgalmat akkor állottam ki, -mikor rám, a már híres íróra, kisütötték, hogy nem kevesebb, mint -hatvannégy oldalt írtam ki Balzacból. Ez engem hidegen hagyott. Tudtam, -hogy a világ azt fogja mondani: »Bah, néha a leggazdagabbak a legnagyobb -tolvajok!« Nem. Életem legnagyobbszerü izgalmát csak nemrégen éltem át. -La Platából felszólítottak, tartsak száz felolvasást a nagy művésznővel -való szerelmi viszonyomról egy fél millióért. Azt sürgönyöztem nekik: -»Szivesen, de ez a történet csak a kiadatlan részletekkel együtt -kapható, s ennek a történetnek az ára, az összes részletekkel: egy kerek -millió. A feleletet azonnal kérem.« Nos, a mikor felbontottam a kábelen -át érkezett választ, és szándékos lassusággal betüztem ki a boldogító -igent, valami eddig ismeretlen gyönyörűség borzongatta meg a -hátgerinczemet. Ebben a pillanatban teljesen átéreztem a vagyonszerzés -lázának a nagyszerüségét. - -A nagy olasz után Lebeau-Miroir Czézárt gyóntattam meg. - -– Én megmondom, édes öregem – felelt az elbájoló czinikus – én -megmondom, mert én olyan fiú vagyok. Egyszer, megrendelésre, egy isteni -pamfletet irtam a tőkések ellen. Egy bizsu volt ez, epekövekkel, drága -epekövekkel kirakva. Az egész világ el volt ragadtatva, és senki se -tudta kitalálni, hogy: ki lehet a szerző? De erre én, tőkések -megbízásából, egy másik pamfletet írtam, általában a radikálisok, de -különösen az első pamfletem ellen. Jó munka volt, mondhatom; tiszta -vitriolba mártott tollal írtam, s minden sorából egy-egy vipera mászott -ki. A meggyőződés, édes öregem, nem fetreng az utczán, de a mióta a -világ áll, soha még egy mosóczédulát se írtak le annyira minden -meggyőződéstől menten, mint én ezt a két pamfletet, a melyeknek -bármelyik sorától még egy bivaly is felfordult volna. És mikor ez a -második pamflet is megjelent, a még mérgesebb – a mikor az állatkertben -az összes csörgőkígyók kimúltak az irigységtől: egyszerre világosság -támadt az emberek fejében. »Mind a kettőt csak egy ember írhatta: -Lebeau-Miroir!« – hangzott fel egyszerre a lelkesedés zaja, s nekem -könnyek gyültek a szemembe a meghatottságtól, nem közönséges sós -könnyek, hanem sztrihnines könnyek, már a milyen tőlem éppen telik. No, -és a hogy az első ujságárus gyerek végig rohant a körúton, azt -ordítozva, hogy: »Lebeau-Miroir – Lebeau-Miroir ellen!«… olyan nagyszerü -izgalom fogott el, a milyet egy életben csak egyszer lehet élvezni. -Ebben a perczben teljesen átéreztem az emberi értelemnek egész fenségét. - -Darkmain is hasonló szellemben felelt. - -– Életem legnagyobbszerü izgalmát – kezdte – öreg napjaimban éltem át. -Már kora ifjúságomban hozzá szoktam ahhoz, hogy bátran beszélhetek s -nyugodtan írhatok bármi bolondot, mert minél vadabb ostobaságokat -eresztettem meg, az emberek annál jobban mulattak rajta, s nem -mondhattam olyan értelmetlenséget, a mi a hallgatóimnak ne tetszett -volna. Ezt a szerencsét alaposan kihasználtam; sőt visszaéltem vele, -kétféle irányban is. Először is éppen százszor annyit írtam, mint a -mennyi írnivalóm volt; és másodszor teljesen leszoktam arról, hogy -megválogassam: mi az, a mit czélszerü elmondani, s mi az, a mit okosabb -elhallgatni. Akárhányszor egy-egy olyan bárgyuságot szalasztottam ki a -szájamon vagy a tollamon, hogy magam is elszégyeltem magam, de az -emberek ilyenkor is azt mondták: »Nagyon jó! Ilyet csak Darkmain tud -kitalálni!« Ez elkényeztetett, elkapatott, vakmerővé tett. Nos, egy -napon elolvastam a legutóbb írt tréfálkozásomat, és megrémültem. Azt -mondtam magamban: »Ilyet nem írhat más, csak az, a ki vagy már -születésétől fogva hülye, vagy írásközben hirtelen megőrült!« Néhány -pokoli órát éltem át, mert egyre bizonyosabbnak tünt fel előttem, hogy: -igenis, agylágyulásba estem. Képzelheti, milyen édes izgalmat éreztem, -mikor hű olvasóim az ijesztő czikket magasztalással halmozták el! Sokan -nevettökben a könnyeiket törölgették; mások kijelentették, hogy még soha -életökben nem mulattak ilyen jól. Végre megjelent egy pátriárka, a ki a -legegészségesebb szamárságban őszült meg, és lelkesedésében, -elragadtatásában egyszerüen megcsókolt. Ekkor éltem át életem -legnagyobbszerü izgalmát, mert ebben a perczben megértettem, hogy nem én -vagyok bolond, hanem a többiek, és teljesen átéreztem az ostobaságban -rejlő őserő egész fenségét. - -Az uszónadrágos ember volt az utolsó, a kitől ilyen kimerítő feleletet -kaptam, mert Kate Lock, a nagy nő, az asszonyok jogainak lánglelkü -védelmezője, már kissé titokzatosan felelt. - -Egy darabig szótlanul nézett rám, s aztán csak ennyit mondott: - -– Életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem át, a mikor először -éreztem át teljesen a természet rendjének egész fenségét. - -A többi hölgyet már nem mertem megkérdezni. Colas mestert azonban nem -ereszthettem ki a hálómból; az ő feleletére nagyon kiváncsi voltam. - -Csakhogy Colas mester, nagy meglepetésemre, kitért a felelet elől. - -– Én ugyan ezt már megírtam egy regénycziklusban – szólt – de a -regénycziklusban sokat meg lehet írni, a mit egy gentleman nem mondhat -el. Szóval így magánkörben, az ön kérdésére csak akkor felelhetnék -tökéletes nyiltsággal, ha erre úgy elvált feleségem, Milly – a kivel -elválásunk óta is a legzavartalanabb barátságban élek – valamint közös -barátnőnk, Paulette kisasszony, kifejezetten felhatalmaznának. Mindössze -annyit mondhatok tehát, hogy életem legnagyobbszerü izgalmát akkor éltem -át, a mikor megértettem, hogy: a világ az, a mit az érzékeinkkel -felfoghatunk, a mennyit az érzékeinkkel átölelhetünk, és a mikor -teljesen átéreztem annak fenségét, hogy az embernek nincs egyebe, csak -az érzékei. - -Ennyit jegyezhettem fel uj, ezer dolláros kötésü emlékkönyvembe, melyet -szülővárosom múzeumának fogok hagyományozni. - -Kissé sokba került, hogy Pierpont Morgannel szövetkezve, egyszer, -egyetlenegyszer, megvendégelhettem a kor vezető szellemeit, a mi időnk -nagy marsalljait… De nem hiába költekeztem. Én is elmondhatom: - - Ho trovata una storia, in cui tralusce - Mista a lo scherzo la filosofia. - - -IV. - -Gurko Simon, a nagy elbeszélő, Darkmain, a nagy humorista, és Knout -Handsome, a nagy multu éhező társaságában távozott el a Pierpont Morgan -és Carnegie-szövetség ünnepélyéről. - -– A hal nem volt rossz – szólt a nagy multu éhező. - -– A hal nem volt rossz – ismételte Darkmain – hanem a rendezésen -meglátszott, hogy ezek az emberek igen alacsony sorsból másztak fel az -uborkafára. Nem értenek hozzá szegények, hogy az úri vendéget miképpen -kell ellátni. - -– A szivar például átkozott rossz volt – jegyezte meg Gurko. - -– A szivart egyszerüen nem lehetett elszíni – fejezte be az ezeregyéji -mesét Knout Handsome, a nagy multu éhező. - - - - -BIGYI. - -Illés Bertalan bátyámat a halála napjáig csak Bigyinek neveztük s ezt a -nevet én adtam neki. Nagyon kicsi gyerek voltam még akkor, mikor egy -szép napon, szokása szerint váratlanul, beállított hozzánk. »Mondd, kis -fiam – biztattak – mondd, hogy: Berti bácsi!« De a »Berti« szó még -meghaladta erőmet, s csak annyit tudtam gügyögni, hogy: »Bigyi.« - -S a Bigyi név rajta ragadt, mert kicsinylést fejezett ki. - -Nem lehet tagadni, hogy egy kissé rászolgált a kicsinylésre, mert élete -az ügyetlenségek, a rossz ötletek és a szerencsétlen lépések hosszú -lánczolatából állott. Mindjárt a születése is ügyetlenség volt, mert -elkésett vele. Sok gyerek volt már a háznál s vagy öt esztendő óta -szünetelt az áldás. Azt hitték, hogy lezárult a sor, s dicsérni kezdték -a gondviselés bölcs rendelését. Ahhoz a tenyérnyi, kopár, mostoha kis -földhöz, a melyből csak a székely tud megélni, éppen elég volt a -kenyeret kérő száj. Ekkor jelentkezett Bigyi, általános megdöbbenésre. -Világrajöttét mindenki fölöslegesnek találta; talán még az édesanyja se -örvendett neki. - -De Bigyinek pompás tüdeje, jó nyaka, jó gyomra volt és felnőtt, mint a -sóska. - -Beállottak a »nagy idők« és Bigyi meghallotta, hogy mi történt -Csik-Szeredán. Csik-Szeredán az történt, hogy Csiszér Mózes páter, a -helyett, hogy héber nyelvre oktatta volna a gondjaira bízott kispapokat, -tüzes beszédet tartott az ifjaknak s szavait azzal végezte, hogy: »Fiúk, -gyertek utánam!« A páter elment honvédnek s vele az egész szeminárium. -Bigyinek az egyik bátyja is. - -Ettől fogva Bigyinek folyton a »forradalom« szó motoszkált a fejében. A -többi, a mit gondolt, nagyon zavaros volt; nem tudott kiokosodni belőle. -De ráért gondolkozni s addig jártatta az eszét mindenféle kalandos -dolgon, míg egyszerre csak neki is mehetnékje támadt. Nem szólt -senkinek, hanem megindult, hogy fölkeresi a bátyját; maga se tudta mért, -csak úgy, mint a birka, a melyet valami csökönyös rossz ösztön csábít a -szakadék felé. - -Addig gyalogolt, a míg rátalált a bátyjára, nagy Magyarországon. -Csakhogy akkorára már ott, a hol a bátyja járt, nem igen kellett a -honvéd, inkább eleség kellett volna. A Bigyi tizenhat esztendejéből -amúgy is kevés nézett ki. De valamit mégis csak kellett csinálni vele és -bakancsra szükség volt. Bigyit elhelyezték a tábori vargánál, hadd -tanuljon valami mesterséget. - -Később hasznát vette ennek a tudománynak, a mit a háborúban szerzett. -Vargának lenni nem oly szép, mint zabot termelni a szülőföld szikláján, -de a varga is megél, ha dolgozik. Bigyi, a csatazaj multával, jobban -szeretett volna ismét megindulni valahová, világot látni, messzi -helyekre vándorolni; de a szomorú idők őt is lemondásra bírták s -egyelőre megadta magát sorsának, bár valami folyton motoszkált a -fejében. - -És meglehet, mint virilista, mint patriczius halt volna meg, ha nem -ösztökélik folyton a távolba hívó ötletek. A mesterség jól -jövedelmezett, pedig Bigyi jobban szeretett a kaszinóban politizálni, -mint a bőrszagu műhelyben ülni. De minél hálásabb volt a mesterség, -Bigyi annál inkább idegenkedett tőle. Úgy érezte, hogy nagyobbra -született ő, s lelke lángolásai szentebbek valának boldogabb időkben… A -kaszinóban tisztelték vastag arany lánczát s félrerakott pénzének a -hírét és Bigyi ezt a tiszteletet ki akarta érdemelni. Úr, kereskedő -akart lenni; tekintélyes polgár, nem egyszerü iparos. S előbb -czipő-kereskedést nyitott, aztán másféle kereskedést is, a melyhez még -kevesebbet értett. Ezen a vállalkozáson elúszott a megtakaritott -vagyona; tönkre ment. Ekkor vissza akart térni az árhoz és a dikicshez, -de az árt és a dikicset már ifjabb és ügyesebb erők kezelték. - -Otthon se találta meg azt az örömöt, a mit a családi élettől várt. Az -első fia, apjával ellentétben, elsiette a születését, mert Bigyi akkor -még nem alapított családot. Magától jött, szegényke – magyarázta a -dolgot. Biz azt nem hívták. E miatt az elsőszülött miatt, a kit nem -vártak helylyel a világon, később, mikor megházasodott, sokat kellett -hallania a törvényes gyermekei anyjától. Jó asszony volt ez, de idősebb, -mint Bigyi, s a magától jött kis idegen bizony rossz ómennek tünt fel. A -halál, mely másképpen osztályoz, mint mi, mégis a törvényes gyermekek -közül szedte az áldozatait. Hogy kielégítse végképp el nem aludt -nagyravágyását, majoreskóját Bigyi papnak szánta. Úgy gondolkozott, hogy -a papból minden lehet, ha kivetkőzik. De a fiú haza szökött a -szemináriumból; egy kissé korán akarta elkezdeni a családjában örökletes -pályaváltoztatást. Bigyi visszavitte; de a kis majoreskó nem tudott -hozzá törődni a tudományhoz: a héber nyelv előbb mélabússá tette, aztán -megölte. - -Bigyi erősebb szervezetű volt, mint az ivadékai; se a sok temetés, se a -sok liczitáczió nem tudta megtörni. Még folyton várt valamit az élettől, -valamit, a mi igen messze van. Egyedül állott. Özvegyen maradt s a -megmararadt gyermekei elhagyták. Fölmentek a fővárosba, pályát kezdeni, -pályát változtatni; valami űzte őket. De Bigyi nem akart egyedül lenni. -Ámbátor közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, másodszor is -megházasodott. Egy húsz esztendős leányt vett el, a kinek persze igen -szegénynek kellett lennie, hogy Bigyihez hozzá menjen; Bigyi nem volt jó -párti. S a gondviselés nyomban megáldotta a frigyet egy kis -fiúgyermekkel. - -Egyéb áldást aztán nem is utalványozott Bigyinek. Egy pár év mulva -Bigyi, minthogy már nem igen volt egyéb veszíteni valója, elveszítette a -szeme világát. A látóidege rohamosan sorvadt s az egyre homályosabb -messzeségből, a honnan mindig várt valamit, a fekete Nyomor köszöntötte. -Hetediziglen nem volt, a ki eltarthatta volna. A felesége nem moshatott -annyit: jó, hogy a kis fiút el tudta látni. A fiai pályát kezdtek, -pályát változtattak. Rokonsága a maga bajával küzködött és volt mivel. - -Ekkor az jutott eszébe, hogy: helyezzék el őt a honvédek menedékházában. -Egy kicsit bajos volt a dolog, mert nem lehetett tagadni, hogy -meglehetősen alárendelt szerepet játszott a szabadságharczban. De nem -rajta mult, hogy nem tüntethette ki magát… s a bátyja vérzett is a -hazáért. Aztán szó se lehet róla, hogy mások, érdemesebbek elől foglalná -el a helyet. Van ott hely most már mindig. Az öreg honvédek egyre -kevesebben vannak; azok, a kik mindenütt az első sorban csatáztak, még -kevesebben. És végre, ha lesznek öreg honvédek tíz év mulva, húsz év -mulva, ötven év mulva is: az se nagy baj. - -Kijárta vagy kijárták neki, hogy csakugyan fölvették, s ha meg kellett -válnia a kis fiától, most már többet politizálhatott. Az örök -sötétséghez is hozzá lehet szokni, s ha a konyhán nem volt hiba, ő is -vígan beszélgetett a nagy időkről, a régi jó időkről. - -Koronkint fölkerekedett, s egyik vagy másik öreg czimborájával – a -vezető szerepére mindig akadt vállalkozó – sorra járta azokat a -rokonait, a kik a fővárosban laktak. Természetesen a legtöbbször -rosszkor érkezett. Az egyiknek éppen akkor volt a legtöbb dolga; a -másiknak éppen akkor a legkevesebb pénze. A harmadiknál látogatók -voltak, s egy kicsit szégyelte a szegény rokont. A negyedik éppen rossz -kedvében volt, s üres kézzel eresztette el. De Bigyi nem neheztelt meg, -ha egyszer-egyszer rosszabbul fogadták, s hűségesen visszatért a -klienseihez. Itt vagy amott mégis csak eredményes volt a látogatása; -néhol mindig jól fogadták. Megtraktálták jó ebéddel, jó borral; szivart -és pénzt csúsztattak a zsebébe. Az öreg Antigone is mindig kapott egy -pár úri szivart, s ha becsípett a traktamentomtól, ugyancsak aprította -szóval az osztrákot. - -Bigyi is szeretett jól élni; nem vetette meg sem az asztal -kellemetességeit, sem a színivalót. De mégis csak legjobban szerette a -pénzt. A hol tudtak, adtak neki. Hadd vegyen magának, szegény, azt, a -mit akar, a miben még öröme telik. - -Azt hittük, hogy száz évig fog élni, mert, bár betöltötte a hetvenedik -évét, soha se panaszolta, hogy rossz az egészsége. Jól evett, frissen -járt, még a vakságát is könnyen viselte. Olyan kedvét lelte a beszédben, -mint a kinek semmi gondja, s vak létére jobban érdeklődött a külső világ -iránt, mint sok, a ki lát. De hamarabb kopott el, mint hittük, s a -halálából kiviláglott, hogy a milyen régen, olyan rosszul ismertük. - -Az ujságokból tudtuk meg, hogy meghalt, s eleinte nem akartuk hinni, -hogy csakugyan róla van szó. A nevét hibásan közölte a jelentés, s mi a -menedékházban hittük őt. A kiről olvastunk, hirtelen halt meg a vasúton. -Az ujságok részleteket is írtak. Egy kicsit felczifrázták a hírt s -elmondták, hogy az öreg honvédet a lelkesedés ölte meg. Messziről indult -útnak, egy nagy vidéki városból, s azért készült Budapestre, hogy ő is -jelen legyen a nemzet ünnepén. Egészségesen ült fel a vonatra, s az úton -még jókedvüen beszélgetett. Fiatal emberek jöttek vele, a kik -figyelemmel hallgatták, mert a szabadságharczról beszélt nekik. A nagy -időkről, a dicsőséges csatákról. Mind jobban belehevült a beszédbe, s -emlékei rendkívül felizgatták. Egyszerre rosszul lett, s mire a vonat a -fővárosba ért, a szívszélütés megölte. - -– Ő volna? – tanakodtunk. – De hisz neki a menedékházban kell lennie! -Miért utazott volna el, bárhová? Nincs már neki sehol semmi keresete. -Gyanus volt azonban, hogy az ujságok épp azt a vidéki várost emlegették, -a hol a felesége éldegélt, meg a kis fia. - -Nemsokára megtudtuk, hogy csakugyan ő az. Vagy tíz nappal azelőtt -utazott el: a kis fiát vitte haza az anyjához, s visszatérőben úgy halt -meg, a hogy az ujságok leírták. - -A kis fiú ugyanis időközben megnőtt. Tizenhárom éves lett, s az anyja, -hogy hasznos polgárt neveljen belőle, beadta inasnak egy borbélyhoz. A -fiunak, úgy látszik, nem tetszett ez a pálya; de lehet, hogy csak a -kalandos természet tört ki belőle. Elég az hozzá, összebeszélt egy másik -kis inassal; aztán megszöktek és felgyalogoltak Pestre. Bigyi halálra -rémült, mikor a gyerek beállított hozzá. Hogy ott akarja hagyni a szép, -jó fodrász-pályát!… A lelkére beszélt és menten visszavitte. Nem akarta -másra bízni; vele ment, hogy biztosan eljusson az anyjához. Úgyis volt -»otthon« még egy elvégezni valója… - -Ez az esemény igen felizgatta, s mialatt megpihent, szédülések fogták -el. De nem foglalkozott a maga bajával; csak egy gondolata volt: az, -hogy míg otthon van, minél többet lehessen a fiával. Az ölébe vette a -kis borbélyinast, megsimogatta az arczát, a haját és így sóhajtozott a -feleségének: »Megnyugszom isten akaratában, hogy világtalanul kell -élnem. Csak azt szeretném, ha még egyszer, egyetlen egyszer láthatnám a -fiamat!« Aztán megfeszítette minden erejét; egész lelkével látni akart. -A két üres szem rámeredt a gyermek arczára és – csodák csodája! – egy -pillanatra látta a fiát. A sok ezer elhalt idegszál közepett egy utolsó -idegszál, a melyben még valami csepp élet maradt, a lélek hívó szavára -megmozdult, hogy egy-két másodperczczel később elhaljon örökre. - -Később, természetesen, még sötétebb lett körülötte a világ. De a csoda -izgalma, a váratlan öröm, s a káprázatos másodpercz emléke felzaklatta, -lázassá tette. Nagy kimerültséget érzett, s szédülései gyakrabban -jelentkeztek. - -Szegény embereknél a rosszullét nem olyan nagy dolog; a felesége mégis -gondolt rá, hogy az ilyen szédüléssel nem jó útrakelni. De hasztalan -tartóztatta; Bigyit nem lehetett rábírni, hogy tovább maradjon. Valami -űzte. - -Mintha érezte volna, hogy miután elvégezte az utolsó elvégeznivalóját, -most már menni kell. - -Teljesítette ugyanis, a mit egyszer el kellett intéznie. Átadott a -feleségének egy takarékpénztári könyvet: a kis fiu örökségét. Egész kis -vagyont gyüjtött neki. Együtt volt itt mindaz, a mit az öreg vak ember -tíz esztendőn át összekuporgatott. A sok alamizsna és ajándék. Mindent -félre rakott. Mikor ételt, italt, dohányt kaptak ajándékba, a maga -részét eladta czimboráinak, s a pénzt bevitte a takarékpénztárba. -Megvont magától mindent, a miben még öröme telhetett; a mi jóban még -része lehetett volna, eldugdosta a kis magzatának. - -S a vasúton utóljára a szabadságharczról beszélt. Bizonynyal megmutatta -a vasuti kocsi ablakából, hogy merre volt az isaszegi csatatér, és -elmondta apróra, hogyan kezdődött és hogyan folyt le az ütközet. Pedig -aligha vett részt az isaszegi csatában. De a menedékházban nagyon -beleélte magát a szabadságharczba; talán már maga se tudta tisztán, hogy -annak idején hol járt és hol nem volt soha. Büszke volt a diadalokra, a -melyeket mások arattak; a maga hőstettét eltitkolta, talán nem is tudta, -hogy tökéletes önmegtagadásával hőstettet vitt végbe. - -Holttestét felbontották, hogy megállapítsák a hirtelen halál okát. A -mint gyanítani lehetett: a szélütést csakugyan az erek elmeszesedése -idézte elő. A gépezet elkopott s a rugó kifáradt. - -A honvédkórházban terítették ki, de nem öltöztették fel honvéd-atillába. -Csak úgy ingben feküdt a koporsóban. Nem tudom, szándékosan történt-e? -Nekem jól esett, hogy így történt. Szép, nyugodt arczu halott volt. Úgy -feküdt ott, a sárga fakoporsóban, mint maga az öregség. Nagy szakálla -régen megőszült; már nem is fehér volt, hanem sárgásan fehér, a minőt a -betlehemeseknél látni a legöregebb királyon. - -Hisz öreg volt már, nagyon öreg. Tíz éve, hogy nem kellett neki többé -semmi. Tíz hosszú éve, hogy – a mint a gondviselés akaratából le kellett -mondania az isten fényes napjáról – a maga akaratából lemondott -mindenről, a mi embernek jól esik. Hogy beteljék a rendelés, s a mit -összekapart, a mit összekoldulgatott, egészen megmaradjon a kis -ivadékának. - -A pap elvégezte a beszentelést, a koporsót leszögezték, s a kórházi -intéző odaszólt a halotthordó szolgáknak: - -– Mehet! - - - - -EGY DOLLÁRKIRÁLY LEVELEZÉSE. - - -I. - -Miniszter úr, - -van szerencsém levéltáramat – az értékhez mérten csekély áron való -megszerzés czéljából – az államnak felajánlani. És pedig: úgy -levelezésem könyvalakban való kiadásának jogát, mint a levelek -eredetijeit valamelyik nemzeti múzeum részére. - -A miniszter úr kétségtelenül ismeri nevemet. Csupán hivatalos megokolás -végett jegyzem fel ide a következő életrajzi adatokat: - -Ezelőtt negyven évvel New-Yorkban mint gyufaárus fiu kezdtem meg -pályámat. De még idejekorán áttértem az ujságárulásra, majd más -vállalkozásba fogtam, s mintegy harmincz évi működés, többféle, de -mindig sikeres vállalkozás után, több millió dollárt szereztem. Hogyan -gazdagodtam meg? – itt nem tárgyalom, mert hiszen ezt részletesen -leírtam »Egy dollárkirály viszontagságai« czímű művemben. E mű először -Chicagóban jelent meg; de nemsokára minden európai nyelvre leforditották -és francziául is számtalan kiadásban forog közkézen. Megjelenése után a -világsajtó készségesen ismerte el, hogy munkám a meggazdagodás -figyelemre méltó művészetének első komoly tankönyve, valóságos -katekizmusa. - -Itt meg kell jegyeznem – sőt félreértések elkerülése végett ki kell -emelnem – hogy, katekizmusomnak mintegy illusztrálásául, még ugyanekkor -közzétettem az említett vagyonszerzésre vonatkozó egész levelezésemet. -Az angol kiadás jogát egy philadelphiai kiadó vásárolta meg, de ez a -könyv is minden európai nyelven megjelent s franczia fordítása számtalan -kiadást ért. A levelek eredetijeit a pittsburgi múzeumnak adtam el. - -Tehát nem erről a levelezésről van szó, hanem egy uj gyüjteményről. - -A sikeres vagyonszerzés után tudniillik átjöttem az ó-világba s Párisban -telepedtem meg azzal a szándékkal, hogy itt a jól kiérdemelt nyugalomnak -és kényelemnek fogok élni. A henye élettel azonban sehogy se tudtam -megbarátkozni s hogy öreg napjaimra is legyen némelyes foglalkozásom, -megalapítottam a »Déli Ujság« czímű világlapot, mely két nyelven: -francziául és angolul jelenik meg naponkint. Jól ismert és minden -dicséreten felül álló hirlapom nemsokára tizedik évfolyamába lép s e -nevezetes évfordulót annak a tanulságos levelezésnek, a melyet mint e -világlap kiadótulajdonosa gyüjtöttem össze, a nyilvánosság számára való -átengedésével akarom megünnepelni. - -Miniszter úr! Ősrégi igazság, hogy a vagyont megszerezni könnyű, de a -vagyont megtartani nehéz. - -És erről a legmagasabb rendü művészetről nem szól semmiféle könyv. - -Biztos tudatában annak, hogy a miniszter úr egész teljességében át fogja -érteni a tárgy rendkivüli fontosságát, csak azt az egy megjegyzést fűzöm -ajánlatomhoz, hogy az én levelezésem az első oklevél-gyüjtemény, mely -kimerítően tárgyalja a gazdasági kérdések legnehezebbikét. Hogyan lehet -a vagyont megőrizni? – erre a mindennél fontosabb kérdésre a kellő -részletességgel az én levelezésem felel meg először. Szerénytelenség -nélkül mondhatom, hogy a tudományok tudományát fogja megtanulni belőle -számtalan olvasó. A milyen becses tanulsággal szolgált első gyüjteményem -az ifjuságnak, olyan hasznos okulást meríthet ebből a másodikból úgy az -ifju, mint az öreg; főképpen az öreg, de az ifju is, mert ezt a -tudományt nem lehet elég korán megtanulni. - -Bár ajánlatom nem szorul semmiféle támogatásra, hogy hivatalos alakban -is tájékoztassam a miniszter urat levelezésem értékéről: az ötezer levél -közül az első százat másolatban ide csatolom, izelítőül. - -Minthogy az ár, a melyet kikötök, az értékhez mérten fölötte csekély, -ajánlatomhoz azt a két feltételt fűzöm, hogy először, minden tanuló ifju -ingyen megkapja az államtól levelezésem egy nyomtatott példányát, és -másodszor, hogy a levelek eredetijeit a múzeumban minden tisztelőm -bármikor megtekinthesse. - -Tisztelettel _Niggard-Greedy_. - - -II. - -Uram, - -abbeli felszólítására, hogy a »Déli Ujság« szerkesztőségének -rendelkezésére bocsátott három darab állandó szabadjegyet vegyük vissza -és e helyett évenkint száz darab egyszeri bemenetre jogositó jegyet -küldjünk, a melyet a Niggard Greedy családnak úgy felnőtt, mint kiskorú -tagjai bármikor használhassanak, van szerencsénk kijelenteni, hogy -kivánságának készséggel teszünk eleget. - -De legyen szabad megjegyeznünk, hogy a mellékelt száz darab szabadjegyet -csupán az ismerősök körében való szétosztás czéljából – a rokonok, -barátok, szállitók és szolgák használatára – küldjük, mert mindenkor -kiváló szerencsénknek fogjuk tartani, ha a Niggard-Greedy család tagjait -az állatkertben vendégül tisztelhetjük, s a remélt látogatások esetén -minden szabadjegy fölösleges. - -Niggard-Greedynek nem lehet annyi gyermeke, s a Niggard-Greedy család -nem látogathat meg bennünket annyiszor, hogy a Niggard-Greedy családot -bármikor örömmel ne üdvözölje az állatketben - -_az állatkert igazgatósága_. - - -III. - -Uram, - -szives soraiból örömmel értesültem, hogy a »Déli Ujság«-ban mellőzni -szándékozik a szokásos, úgynevezett szini birálatokat, és e helyett -mérsékelt áron közli az igazgatóságnak az ujdonságokról szóló, bármilyen -terjedelmű – s természetesen mindig az elismerés hangján irt – -jelentését. - -Magam is abban a véleményben vagyok, hogy ez a közérdekű intézkedés a -»Déli Ujság«-nak a szabadjegyekhez való jogát nem érinti, s ha a »Déli -Ujság« két szabadjegyét a kiadótulajdonos úr csak az első előadások -alkalmával kivánja a maga számára igénybe venni, kárpótlásul gondoskodni -fogok róla, hogy a többi előadás alkalmával Niggard-Greedy úrnak -mindannyiszor páholy álljon rendelkezésére, a hányszor csak kivánja. - -Tisztelettel _a »Nemzeti Pajkosságok« igazgatója_. - - -IV. - -Uram, - -szives ajánlatára, hogy a »Déli Ujság«-nak tiszteletpéldányként küldött -könyveket és folyóiratokat vásároljam meg a boltiár negyedrészének -megfelelő összegért, s a havonkint összegyüjtendő nyomtatványokat minden -hó elsején készpénzbeli leszámolás mellett vegyem át, a következőkben -kell felelnem: - -Uram! Nincs értéktelenebb dolog a világon, mint a könyv, és nincs -értékesebb, mint a készpénz. De ha, Niggard-Greedy úr, méltányolva azt -az átkot, mely már évezredek óta sujtja a könyvkereskedelmet, beéri a -boltiár tizenöt százalékával: szivesen rendelkezésére áll - -az _Uj Franczia-Angol Ódon Könyvkereskedés_. - - -V. - -Költő úr! - -Előbb szigoru, de igazságos birálatot kér tőlünk. Utóbb sürget és -minduntalan háborgat. Végül azt irja, hogy, ha nem közlünk birálatot a -verseiről, küldjük vissza a kötetét. - -Értesítjük, hogy: - -1. Két nyelven megjelenő lapunkban a könyvbirálatok közlésének dija -soronként egy frank. A birálat lehet olyan, a milyet akar; lehet -magasztaló, lehet szigoru, még igazságos is. De minden soráért egy -frankot kell fizetni. Ön ezt elmulasztotta. - -2. Olyan értéktelen tárgyakat, mint a milyen az ön kötete, nem őrzünk -meg. - -Fiatal ember, ne alkalmatlankodjék többször! - -_A »Déli Ujság« szerkesztősége_. - - -VI. - -A »Déli Ujság« szerkesztőségének - -_Páris_. - -Tudakozódására, hogy Niggard-Greedy úr, a ki Marseillebe óhajt utazni, -lefoglalhat-e a vasuton egy első osztályu bérelt szakaszt abban az -esetben, ha magához veszi a saját és a »Déli Ujság« szerkesztőségének öt -darab első osztályu szabadjegyét? – sajnálattal kell értesítenem, hogy a -szabályzat ezt nem engedi meg. - -Bérelt szakasz csak abban az esetben volna igénybe vehető, ha a hat -szabadjegynek mind a hat tulajdonosa valóban utaznék. - -A P. L. M. vasuttársaság igazgatóságának megbizásából: - -_a titkár_. - - -VII. - -Szerkesztő úr! - -Este tizkor utazom Marseillebe. Kilenczkor a szerkesztőségnek öt olyan -tagja, a kinek állandó vasuti szabadjegye van, várjon a pályaudvaron. - -Ha másképpen nem foglalhatok le bérelt szakaszt: velem fognak utazni. - -Nekem mindenáron bérelt szakasz kell. Ki akarok nyujtózkodni; aludni -akarok reggelig. - -Ők majd künn fognak állni a folyosón. - -_Niggard-Greedy_. - - -VIII. - -Niggard-Greedy úrnak - -_Páris_. - -A közoktatásügyi miniszter úr megbizásából értesitem, hogy elfogadja az -ön ajánlatát s a levéltárért megadja a kivánt összeget. Elfogadja -továbbá a többi feltételt is, s az ajánlathoz fűzött kikötést az -államhatalom nevében szerződéssel fogja biztosítani. - -Elég volt a mutatóul csatolt száz levél közül az első hatot elolvasnia s -már felismerte az ön oklevél-gyüjteményének kivételesen nagy pedagógiai -értékét. - -A mikor erről értesítem, úgy az ő, mint a magam nevében, lelkesedéssel -üdvözlöm önt azért a nemes elhatározásáért, hogy ezt a nagy érdekességü -oklevélgyüjteményt nem vonta el a nyilvánosság elől, hanem közhasznu -tevékenységének egy örömünnepe alkalmával mindenkinek okulására -átengedte az emberiség közkincséül. - -A miniszter helyett: - -_az államtitkár_. - - - - -SÁRI ÉS VÁRY. - - -I. - -Valaha régen, az operett fénykorában, néhány esztendőn át Sári és Váry -voltak az operett-királyok. - -Az ő társasczégük szállította a szinházaknak a legvígabb, -legbolondosabb, leghatásosabb operett-szövegeket. A szinházigazgatók -csak velök dolgoztattak; a zeneszerzők közül csak annak volt -szerencséje, a ki tőlük szerezhetett szöveget. - -Ők voltak a pompás, csengő, gyujtó hatású és mulatságosan furcsa -rímeknek a nagymesterei. Az ő tollukból ömlött a zengő szó a -legtökéletesebb könnyedséggel, a legédesebb lágysággal, a legtarkább -szinekben. Az ő csipkeruhás és mégis fátyolkönnyű verseik motoszkáltak -legtovább a néző fejében. - -A zeneszerző néha ólomlábon járt, de az ő szavaik mindig utólérhetetlen -vígsággal és szédítő vakmerőséggel röpködtek, mint sok-sok ifjú fecske, -és köztük egy-egy pacsirta. - -A mit mondtak, az csupa ötlet, kedvesség és finom gúny volt, a mely csak -az általános emberi gyöngeséget bántotta; csupa elmésség, szelid humor -és gráczia. Verseik meglepő fordulatossága jókedvet árasztott; tréfáik, -művészi köntösükben, gyönyörködtettek, szerte kalandoztatták a -képzeletet, és néha álmodozóvá tették a meglepett hallgatót. - -Hanem rettenetesen illetlenek voltak. - -Illetlenek voltak már akkor is, a mikor Charivari néven követték el első -pajkosságaikat az ujságok verses rovataiban. Illetlenségök növekedett, -mikor Sárira és Váryra magyarosodva első operettjükkel kopogtattak a -Siker kapuján. És végül, mikor a szinházigazgató urak, ezek a komoly, -szigorú üzletemberek (hallgatva arra a tanácsra, a melyet a közönség -kedvét lesve, legtitkoltabb énjüktől szereztek) rámutattak a -hivatalszobájuk falán olvasható jelmondatra: »Szerelem kell a népnek!« – -illetlenségök többé nem ismert határt. - -Önmagukról megfelejtkezett mitológiai istennők, gyönyörű asszonyi -idomok, pogány szerelem, szoknyaráncz, trikó – efféle volt az, a miről -daloltak. A többit az elbeszélő már nem is írhatja le. - -Mert – hej, huj, trallala, lárum! – bajos volna kinyomatni az a sok víg -bolondságot, a mit Sári és Váry összefirkáltak… noha valójában kissé -szomorú fiúk voltak. - - -II. - -Egy nyári éjszakán Sári Endre ingujjra vetköződve ült egy szalmaszéken, -és csibukozott, a mikor Váry Béla félegy óra tájban benyitott a közös -szobába. - -Csak éppen a tekintetükkel köszöntötték egymást, és sokáig nem szóltak -egy szót sem. Váry levetette a kabátját, megtömte kis angol pipáját -matróz-dohánynyal, rágyujtott, s aztán leemelt az ócska szekrény -tetejéről két poharat meg egy üveg szilvóriumot. Töltött magának is, -Sárinak is, a ki ezalatt valami paksamétát helyezett az asztalra, -felhajtották a pálinkát, ezt a műveletet, ijesztően gyors egymásutánban, -kétszer is megismételték, majd, folyvást szótlanul, egy darabig le s fel -járkáltak a szobában, az egyik délnyugatról északkeletnek, a másik -délkeletről északnyugatnak. - -Később, talán egy negyedóra multán, előbb az egyik, utóbb a másik, leült -a rossz kis pianinóhoz, és a billentyűkön valami különös zenedarabot -pötyögtetett ki, a mely eredetileg alighanem igen víg óhajtott lenni, de -ennek az ütött-kopott hangszernek a tolmácsolásában, a bukdácsolva mozgó -és el-elbicsakló ujjak hívására felelgetve, meglehetősen bánatosan -szólt. Vagy harmadfél óra hosszat szép rendben váltogatták fel egymást a -pianinó mellett; ennek megfelelően a zeneszámok is váltakoztak, de egyre -szomorúbban hangzottak; időnkint hol az egyik, hol a másik átköltözött a -paksamétához, ujra meg ujra meggyujtotta kiégett pipáját és aztán… -sebesen, sebesen… rövid sorokat írt a legfelső papirdarabra… hogy mit, -azzal a másik egy cseppet se törődött. - -Közben pedig folytonosan czifra és illetlen szavakat dörmögtek. - -Ha a sánta ördög a háztetőn átható tekintetével véletlenül megfigyeli -őket: soha ki nem találta volna, hogy miben fáradoznak. - -Három óra tájban abbahagyták ezt a sajátságos működést, megint megittak -két vagy három pohár szilvóriumot, tizedszer is teletömték és -meggyujtották egyik a csibukot, a másik az angol pipát, aztán leültek, -egyik a szalmaszékre, a másik a ripszkanapéra, és szótlanul nézegettek -egymásra. - -– Mi ujság? – kérdezte végre Váry, miután már vagy egy félórája -pihentek. - -Sári intett, hogy: semmi. - -Megint egy félóráig hallgattak. Ekkor Sári szólalt meg: - -– Igaz, itt volt az apád. - -Váry intett, hogy: jól van. - -Hanem egy ujabb félóra multán eszébe jutott valami: - -– Talán megint pénzt adtál neki? - -Sári nem felelt se igent, se nemet, hanem a szeme elárulta, hogy Várynak -a gyanuja alapos. - -– Rosszul tetted – szólt Váry. – Tőlem nem mert volna kérni, mert csak -tegnapelőtt adtam neki. - -– Bizonyosan kellett neki, ha kért – mentegetőzött Sári. - -– Eh, több pénze volna, mint nekünk! – vitatkozott Váry. – Éppen ma -hallottam, hogy most már két fiákerrel és négy egylovassal dolgozik. De -mindent elver. A szegény édesanyámtól is elszedi a pénzt, és -elkártyázza. - -– Mi is kártyázunk – szólt Sári. – Nem tehet róla, ha mindig veszít. - -– Eszedbe juttatja a te apádat, mi? – kérdezte Váry. – És arra gondolsz, -mi volna, ha az apád véletlenül megtudná, hogy mit csinálsz és miből -élsz?! - -– Honnan tudná meg?! – kereste a megnyugvást Sári. – Szent életet él; az -ő házába nem járnak léha ujságok. És kinek volna lelke megmondani az -öreg rabbinusnak, hogy az ő fiát most Sári Bandi néven szokták -emlegetni?! Honnan sejtené, hogy már nem vagyok orvosnövendék… hogy az ő -fia miből él?!… - -Megint elhallgattak. - -Mikor egészen kivilágosodott, Váry lefeküdt az ágyába. Elővette az -éjjeli szekrényén heverő könyvet, megkereste a behajtott szélü lapot és -olvasni kezdett. - -Sári még tovább is ott csibukozott a kanapén. - -Egyszerre Váry fölkiáltott: - -– Te, Bandi, tudod-e, hogy ez az Arisztótelesz remek fiú?! Milyen kár, -hogy nem tudsz görögül! De van egy jó német kiadásom is… olvasd el! Nem -képzelnéd, hogy mennyi benne az ötlet, az elmés, finom dolog! Esküszöm -neked, hogy ujságírónak született, és hogy ha ma föltámadna, az első -dolga volna beállani valamelyik szerkesztőségbe, a hol a régies -készültségével is lefőzne mindnyájunkat! - -De aztán észrevette, hogy Sári valamit jegyezget. - -Kitalálhatta, mit. - -Érzelgős, holdvilágos strófákat ír egy kisasszonyhoz, a kivel még sohase -beszélt, a kit csak messziről imád, a képzelhető legplátóibb -szerelemmel: Lolo kisasszonyhoz, a ki sokkal szebb, semhogy Lottinak -lehetne nevezni. - -Aztán, majd ha a szemetes csöngetése ki fogja zavarni álmodozásából, ezt -az »olvadó czukorká«-t is el fogja temetni az iróasztala fiókjába, mint -a többi szerelmes versét, mert szégyelli, és méltán, ezt a sok bánatos -epedést. - -Hát csak békén hagyta. Hadd írja ki magát. - -Nemsokára Váry elaludt. - - -III. - -Kilencz óra tájban felébredt, és meglepetve látta, hogy Sári még most is -a kanapén ül és csibukozik. - -– Hát te miért nem fekszel le? - -– Nem tudom elhatározni magamat. - -– Mi bajod? Mit akarsz eltitkolni előlem? - -– Elmondom. Nem tudom el nem mondani. Ma délután eljön. - -– Kicsoda? - -– Ő. - -– A Lolo? - -– Igen. - -– És mit keres itt a Lolo? - -– Egy csapat asszony-ismerősével jön, azon a czímen, hogy gratulálni -akarnak a »Páris almájá«-hoz és egyuttal megszemlélik az utolsó -bohém-tanyát. Ezeknek az asszonyoknak az életéből nem hiányzik egyéb, -csak az, hogy még nem ismernek bennünket. Nagyon lelkesednek a -tréfáinkért; te meg én vagyunk a legkedvesebb íróik; sok »érdekes«-et -hallottak az életmódunkról; és látni akarnak bennünket az otthonunkban, -mint a hogy mások látni akarják a zebrát meg a lámát állatkerti -ketreczeikben. Furcsa állatok vagyunk nekik, a kiket egyszer érdemes -megnézni. Ha meglátogathatják egy ismeretlen festő műtermét, miért ne -kereshetnék fel a mi odunkat is?! Különben az egyik asszony tégedet már -régóta ismer; és ez vállalkozott rá, hogy fölvezet bennünket a kiváncsi -társaságnak. - -– No, engem ugyan nem vezet föl, hacsak hajnalban nem jönnek!… De hát a -Lolo, az hogy kerül ebbe a bandába? - -– Azt hiszem, a sok fecsegésből megtudta, hogy a multkori komoly vers -neki, vagyis inkább róla szólt. A fiúk annyit szamárkodtak erről, hogy -megtudhatta. - -– Hát mégis kiadtad azt a verset? - -Sári elpirult. - -– Már magam sem tudom, hogyan történt. - -– Akkor hát értem, ha a Lolo is érdeklődik. Természetes, ha kiváncsi rá, -hogy milyen ábrázatú az az állat, a ki olyan veszettül szerelmes belé. - -– De lehet az is, hogy semmit se tud a versről, és hogy ő is csak a két -víg pojáczát akarja látni. - -– És mi az, a mire késő reggelig nem tudtad elhatározni magad? - -– Hogy itthon maradjak-e ma délután. - -– Adok egy jó tanácsot. Ne maradj itthon; gyere el kártyázni a körbe. A -hölgyek menjenek mulatni máshová; menjenek ki az állatkertbe. - -– Elmulaszthatom-e ezt az egyetlen alkalmat, a mikor közelről láthatom, -a mikor hallhatom a hangját, a mikor végre valahára beszélhetek vele?!… -Talán soha az életben nem lesz még egy ilyen alkalom… - -– Akkor meg mit tusakodol magadban? - -– Attól félek, hogy nevetségesnek fog találni. Hogy ostobaságokat fogok -beszélni; hogy olyan zavarban leszek, mint egy gyerek, a kit valami -betyárságon értek, és értelmetlenségeket fogok makogni érthetetlen -hangon. Vagy, hogy legyőzzem a félszegségemet, nagyon ügyetlenül találom -játszani a fesztelent, és zavaromban, tanácstalanságomban, -önkívületemben, a helyett, hogy ügyes és kedves volnék, tapintatlan vagy -éppen szemtelen leszek. Attól félek, hogyha véletlenül csakugyan tudja, -kiről szólnak a komoly verseim, és most valami kis jóvéleménynyel van az -ismeretlen verselőről: valami elképzelhetetlenül szerencsétlen -viselkedéssel örökre el fogom veszíteni ezt a jóvéleményt… még ezt a -sovány jóvéleményt is! - -– A mikor az ember nem tudja, mit csináljon, a legokosabb, a mit tehet, -az, ha egy nagyot alszik, mielőtt határoz. Aludd ki magadat; ha -virrasztasz, csak még idegesebb leszel. És délben, ha az álmod nem -segített, számláld meg a gombjaidat. Én meggyőződtem róla, barátom, hogy -senkinek a tanácsában se lehet annyira megbízni, mint abban, a mit a -gombjaink javasolnak. Vagy ha a szerelem ma már egy perczig se hagy -aludni, hagyj legalább engem aludni. Mert én holnap délután kártyázni -akarok, és ahhoz tiszta fej kell. - - -IV. - -Hanem azért érdekelte, hogy mi történik a barátjával, és másnap, -éjfélkor, mihelyt hazaérkezett, azonnal előállott azzal a rövid -kérdéssel, a melyet máskor csak munka után szokott megereszteni: - -– No, mi ujság? - -Sári fehérebb volt, mint valaha. - -– Vége mindennek – felelt. - -– Eh, ne légy olyan gyerek! - -– Vége mindennek, ha mondom – bizonykodott Sári. – Olyan ostoba voltam, -mint a láma és a zebra együtt. Eleinte egy kukkot se szóltam; a fogaim -összeszorultak, és egyetlenegy hang se fért ki a torkomon. Aztán -hülyeségeket dadogtam; hebegtem, makogtam… fogalmam sincs róla, mit -beszéltem, remegő hangon, alig hallhatóan. Végül, megrémülve azon, hogy -mit cselekedtem, kétségbeesésemben ujra megnémultam. Láttam rajta, -világosan láttam, hogy kinevetett magában; sőt ez még nem minden… Nem is -csak nevetségesnek, hanem egyszersmind szánalmasnak talált. - -– Mit tudod te azt? - -– Mondom, hogy világosan láttam az ajkán az eltitkolhatatlan szánakozó -mosolyt. De, fájdalom, egyébként se lehetett kétségem. Máskor is -láthattál félszegnek, de azt nem képzeled, hogy milyen rémségesen buta -voltam!… A dámák egyike meg is jegyezte: »Hogyan van az, hogy azok, a -kik az írásaikban a legelmésebbek, a beszélgetésben oly tartózkodók?« A -»tartózkodó« szó itt röviden vizilovat jelentett. - -– Mentek volna inkább az állatkertbe. - -– Mindennek vége! Először és utóljára láttam ilyen közelről. Ez után a -kínos jelenet után nem fog ismerni többé. Vége, vége!… - -– Akkor hát sóhajtozd ki magadat alaposan… öt perczet adok erre a -czélra… és aztán lássunk hozzá a dologhoz, mert mindjárt félegy! Félre a -magánügyekkel, szerelem kell a népnek! - -Levetették a kabátjukat, mind a kettő csibukra gyujtott, aztán -folytatták, a hol hajnalban elhagyták. - -Megitták a maradék pálinkájukat, letelepedtek a pianinó mellé, s mialatt -Váry zongorázott, Sári dallamos, zengő, de illetlen szavakat dörmögött; -illetlenebbeket, mint valaha. - -Egy darabig mintha önmagukról megfelejtkezett mitológiai istenasszonyok, -kövér amorettek és trikós szépségek röpködtek volna a szobában; aztán -egymást se látták. Az egyik a zongorát sanyargatta, a másik az -íróasztalnál körmölt, s az egyre sűrűsödő füstfelhő eltakarta mind a két -víg pojáczát; mind a két, kissé szomorú fiút. - -De Sári, ha nem is láthatta szerzőtársát, koronkint hallotta a szavát: - -– Ne aludjál el azon a románczon!… Ne gondolj most egyébre, csak arra, -hogy: »Szerelem kell a népnek!« - - - - -AZ ERŐS EMBER. - - -I. - -Mátyást az utczán egy rongyos ember állította meg. - -– Jó napot, öregem! Ugy-e, nem ismersz rám? - -Mátyás nem akart hinni a szemének. A rémes alakot, a ki a köszönésével -útját állotta, koldusnak nézte volna. De a hogy jobban szemügyre vette, -elszörnyűködött. - -– Te vagy az, Gáspár?! – kérdezte elhűlve. - -Gáspár bizonykodott, hogy ő az. - -Mátyás mindig szívesebben hitt másnak, mint a tulajdon szemének, de -azért egy pillanatig még kétségeskedett. Nem volt elkészülve rá, hogy -gyermekkori pajtását, a kiről tíz év óta nem hallott, ilyen öltözetben -fogja viszontlátni. - -Ez az öltözet voltaképpen csak czafatokból állott. A fekete nadrágról a -térden alul akkora foszlány fityegett le, – a világos színü nyári zeke -annyira tépett és szakadozott volt, mintha a szerencsétlen embert éppen -most szedték volna ki a kutyák fogai közül. És a lyukas czipőből -kilátszott a meztelen hüvelykujj. Mátyás egy kicsit megborzongott: -deczemberben jártak. - -– De hát hogy jutottál ennyire?! - -Gáspár a helyzethez mért rövidséggel beszélte el a történetét. Mátyásnak -úgy rémlett, mintha ezt a történetet már olvasta volna valahol. - -– Már akárhogy történt – szólt – annyi bizonyos, hogy nem maradhatsz -így. Gyere hozzám. A míg tisztességes foglalkozást találhatsz, a házam -rendelkezésedre áll. A fedelet, az ellátást és a rendes ruházatot -megtalálhatod nálam; ez is valami. - -Otthon kinyitotta a ruhaszekrényét és így folytatta: - -– Válaszsz ki magadnak egy öltözetet és vitess a szobádba egy csomó -fehérneműt. Ezt a téli kabátot, a melyik rajtam volt, készítsd a -többihez; czipőt is találsz itt eleget. Azt hiszem, egyforma lábunk van. - -– Ha megengednéd – szólt Gáspár – olyan ruhát választanék, a melyet már -régebben nem hordtál. Szeretném, ha a cselédségnek nem tünnék fel, hogy -a te ruhád van rajtam. Aztán hadd vigyem át a holmit én magam, akkor, a -mikor a cselédek nem látják. - -– Igazad van – felelt Mátyás. – Milyen ostoba vagyok, hogy ez nem jutott -eszembe! Persze, persze! No, majd délután eljössz velem a szabóhoz, és -csináltatunk uj ruhát. Persze, persze! Különben én is így gondoltam. De -a míg az uj ruha elkészül, egyelőre be kell érni azzal, a mit találunk. - -Mikor Gáspár felöltözködött és a rongyokat eltüntették, Mátyás bevezette -barátját egy vendégszobába és így szólt: - -– Ebben a szobában itthon vagy. Azonnal szólok, hogy a reggelidet hozzák -be. Ha valami egyébre van szükséged, csak csöngess és parancsolj. Most -el kell mennem, de délután majd elbeszélgetünk róla, hogy mit kellene -csinálni. - -– Hm – szólt magában Gáspár, egy kissé keserüen, mikor uj otthonában -egyedül maradt – Szent Márton kettéhasította a palástját és a felét -odaadta a szegénynek. No, de az Szent Márton volt, az én barátom pedig -csak egyszerü kereskedő. És nem kell csodálkozni, ha csak úgy gyakorolja -a felebaráti szeretetet, hogy a használhatatlan ruháival ajándékozza meg -a barátját. Az igazi úr az ő helyzetében nagyobb összeget kölcsönözne a -barátjának, hogy ez elláthassa magát mindennel, a mire szüksége van, s -ne legyen kénytelen pironkodni a cselédek előtt. De az én barátom nem -igazi úr; csak egyszerü kereskedő. - - -II. - -Körülbelül félesztendő mult el azóta, hogy Gáspár Mátyáshoz költözött. E -félesztendő alatt, bár sokfélét meghánytak-vetettek, egyesült erővel se -tudtak Gáspár számára megfelelő foglalkozást találni. Mátyás szívesen -alkalmazta volna Gáspárt a maga üzletében is, de Gáspár a kereskedői -pályára nem érzett semmi hivatottságot. Mátyás nem tartozott a kiválóan -leleményes emberek közé; valami sok fölösleges idővel se rendelkezett, s -boldog volt, hogy Gáspár nem sürgette. - -Gáspár beletörődött volna sorsába, de boszantotta, hogy barátjának egy -csepp ízlése sincs. - -– Milyen durva zsebkendőket tart! – botránkozott. – Egy ilyen gazdag -ember! Szerencsére, a felesége zsebkendői sokkal finomabbak. - -És hogy ne legyen kénytelen kényes orrát barátjának zsebkendőihez -dörgölni, lopkodni kezdte az asszony finomabb zsebkendőit. - -Ezek az illatos kendők egy fényes ötletet sugalltak neki. - -– Nem fér meg a méltóság-érzetemmel – szólt magában – hogy lopjam azokat -a zsebkendőket, melyeket tulajdonképpen kapnom kellene, szerelmi -zálogul. - -Az asszony sokáig nem akarta észrevenni azt az urat, a kit a férje ócska -ruháiban ismert meg, de gyűlölte a férjét, mert minden kényelmét ennek -az embernek köszönhette. - -Ez az ember mindennap megalázta őt önmaga előtt: először azzal, hogy -egyáltalán létezett; másodszor azzal, hogy törvényesen kibérelte őt; -harmadszor azzal, hogy rabszolgatartó létére a kegyes atyát játszotta -vele szemben; s végül, hogy napról-napra uj figyelmességekkel törülte az -orrához a lekötelezettségét és a lekötöttségét. - -Egyszer aztán eszébe jutott, hogy ezen az emberen csak úgy állhat méltó -boszút, ha olyan valakinek adja át magát, a kivel nemcsak hitszegést, -hanem egyszersmind alantas árulást követhet el, úgy hogy összejátszásuk -megalázhatja, kellően lealacsonyíthatja a rabszolgatartó személyét, ha -másutt nem, legalább – az asszony tudatában. - -Akkor este Gáspár a szobájában kiegyenesedett. - -Szeretettel tapogatta meg a bútorokat; megkedvelte ezeket, hozzájok -szokott. - -És most már tudta, hogy ő lesz a legutolsó, a ki kiköltözik ebből a -házból. - - -III. - -– Bizony, ronda ember ez az én barátom – szólt magában Gáspár egy pár -esztendő multán – földhözragadt gondolkozásu, kicsinyes szatócs! A -kutyába se vesz, és még jó, hogy fel nem panaszol minden falatot, a mit -lenyelek! Szentül azt hiszi, hogy hálával tartozom neki, pedig ha van -valami, a minek hálával tartozom: ez a véletlen és a saját élelmességem! - -Gyűlölte ezt a kövér, kopasz, vörös szakállu embert, a kinek minden -nehézkes lépése, minden harsány szava, minden jóízü nevetése a már -homályos, undorító multra emlékeztette. - -Nem igen volt módja kedve szerint kitöltenie a boszúját azért a -czudarságért, hogy ez a kövér ficzkó folytonosan, mint valami még be nem -nyujtott követelés járkált, sertepertélt körülötte, s örökös -jelenlétével mind több és több alkalmatlanságot szerzett az ő jogos -kényelem-szeretetének. - -És hogy valamelyes elégtételt szerezzen magának a sok boszúságért, hogy -egy kissé megnyugtassa az önérzetét – a lelkiismeretét: a hányszor csak -szerét tehette, besurrant a Mátyás fürdőszobájába s bele törölte a kezét -abba a törülközőbe, a melyikről a másik azt hitte, hogy ezt a kendőt -csak ő maga használja. - - -IV. - -– Akarsz-e nekem egy nagy szívességet tenni? – kérdezte Mátyás. - -– Hogyne! – felelt Gáspár, szemhunyorítás nélkül, és égett a vágytól, -hogy vajha minél nagyobb kárt okozhatna a kedves barátjának. - -– Nekem most egy olyan emberre van szükségem, a kiben épp úgy -megbízhatom, mint önmagamban! – folytatta Mátyás. – Arra, hogy egy -föltétlenül hű emberem legyen ott, a hol magam mindig nem lehetek jelen. -Tulajdonképpen csak az idődet kérem, mert a mit tenned kell, azt -pontról-pontra megtudod tőlem; kereskedelmi jártasság nem kell a -dologhoz. És ezért miniszteri fizetést adhatok neked. - -– Kérlek, rendelkezzél velem – ajánlkozott Gáspár. - -– Nem vagyok kapzsi – magyarázta Mátyás – de a feleségem egy kissé -pazarló, s hogy az óhajtásainak kedve szerint tehessek eleget, -gondoskodnom kell róla, hogy a jövedelmem jelentékenyen emelkedjék. Erre -most alkalmam nyílnék. Rövid időn megkettőzhetem a vagyonomat; a tervem -kitünő. Egy iparvállalatra készülök, a melybe belebocsátkoznám az egész -vagyonommal. - -– És ha a terved nem sikerül? – kérdezte Gáspár. - -– Ahhoz, hogy a tervem ne sikerüljön, két olyan dolognak az -összetalálkozása kellene, a melyeknek egyike is, másika is szinte ki van -zárva. Először, hogy azok, a kiknek a közreműködésére számítok, akkor, -mikor én már belementem az ügybe, hirtelen megvonnák tőlem a bizalmukat; -a mire semmi okuk; a mi elképzelhetetlen. És másodszor, hogy ha e nem -valószínü körülmények között, az üzem megkezdése után olyan sztrájkkal -találnám szemben magamat, a melylyel nem tudnék megküzdeni. Akkor persze -elveszíteném minden vagyonomat. De erről emberi számítás szerint nem -lehet szó. - -– Ez megnyugtató – szólt Gáspár. - -És lázas izgalommal várta, hogy Mátyás beavassa az ügy minden -részletébe. - -Mikor aztán arra került a sor, hogy Mátyás hasznát vegye a Gáspár -megbízhatóságának, Gáspár átvette barátjától a költségekre szükséges -pénzt s vasútra ült, de nem oda ment, a hova Mátyás küldte. - -Először sorra járta azokat, a kiknek a közreműködésére Mátyás számított, -és arra támaszkodva, hogy kitünően ismeri azt az ügyet, a melyről az -érdekelteken kívül senki se tudott, elhitette velök, hogy Mátyás egy -nagyszabásu gazságot akar elkövetni. - -Azután fölkereste a munkások vezetőit, és azzal az igérettel, hogy az ő -vállalata sokkal kedvezőbb föltételeket biztosít a munkásoknak, mint -Mátyás, a ki valójában szédelgő, rábírta őket a sztrájk szervezésére. - -Végül fölkereste az ellenkező érdek képviselőit, egy konzorcziumot, -melynek a létezéséről a Mátyás előadásából tudott, s ennek a -konzorcziumnak bemutatta a saját tervét. - - -V. - -– Te tetted ezt?! Te?! – hörögte Mátyás, mikor koldussá lett. - -– Nem én tettem, hanem a te rövidlátásod – felelt Gáspár. – Az ostoba -ember, a ki mindenkit olyan ostobának tart, a milyen ő maga, a tyúkeszü, -a ki nem tudja elképzelni, hogy sokkal bonyolultabb dolgok is vannak a -világon, mint a mit ő felér a maga kis eszével, ne okoljon mást, okolja -a saját együgyüségét. - -– Gazember! Alávaló gazember! – fulladozott Mátyás. - -– Hát legyek gazember, bánom is én! – szólt ridegen Gáspár. – Gazember, -ez csak üres szó, káromkodás, a melylyel az együgyü, a gyönge, a -tehetetlen boszút szeretne állani azért a sérelemért, hogy okos, erős és -hatalmas emberek is vannak, a kik túljárnak az eszükön. Tökfilkó vagy, -barátom, a ki nem sejted, hogy nincs se jó, se rossz, csak egyéni érdek -van, és hogy a rendszerré lett cselfogás és árulás a legnagyobb mozgató -erő a világon! - -Mátyásnak ez a leczke már nem használt. Megütötte a guta és ott halt meg -a diadalmas Gáspár lábánál. - -Gáspár nemcsak vagyont szerzett – mert a konzorczium csakugyan megbízta -annak a kitünő tervnek a végrehajtásával, mely az együgyü Mátyásnak -kitörte a nyakát – megszerezte a köztiszteletet is. - -– Nagy stílü ember! Erős ember! – mondták. - - - - -LILINO. - - -I. - -A rab mozdulatlanul feküdt a pricscsen. Rocco, a tömlöcztartó és -Marcellina, Rocco felesége halkan buzgólkodtak körülte. - -– Ötvennyolcz frank volt nála! – suttogta Rocco. - -– Milyen fiatal! – sopánkodott Marcellina. - -A rab egyet nyujtózott. - -– Kérem, hagyjanak magamra! – szólt alázatosan, kissé fojtott hangon. - -– Ej, czimbora, ráér még egyedül lenni – kedélyeskedett Rocco. – Odalenn -úgy sincs társaság, egye meg a fene. Soha se búsuljon, hanem igyék egy -pohár jó bort; élje világát, a meddig lehet. Eb az ingét, hisz -mindnyájan meghalunk, ki előbb, ki utóbb. Lássa, Rinaldo, a ki maga -előtt volt itt, másképpen csinálta. Egész éjszaka danolt; pezsgőt -hozatott és czigarettát. Reggel felé szétosztogatta, a mi maradt – nekem -még a múlt héten is volt a czigarettájából – úgy ment a másvilágra, fel -se vette. - -– Már az igaz, mintha csak lakzira ment volna – tódította Marcellina. – -Még akkor is bolondozott, mikor kivül már pergették a dobot. Hej, be -derék legény is volt, isten nyugosztalja! - -– Mert hát, tudja, pajtás – folytatta Rocco – a halálraítéltek utolsó -kivánságát mindig teljesítik. Kivánjon akármit, fogolypecsenyét, -czigárót; csak beszélni kell. - -– Én nem vagyok Rinaldo – felelt a rab – és nem akarok semmit. - -– Rosszkedvű a szomszéd – szólt asszonyához Rocco. – Pedig egy kutya már -az. - -– Csont nőtt a fejében a sok studérozástól – vélte Marcellina. - -– Nagyon szurkolhat. Nézd, olyan, mint a váltott. - -– Pedig, ha leteszi a pápaszemét, egészen helyre legény. - -– No, azért ez nem fog odakinn bokázni, mint az a másik, a bitó alatt. -Nincs is okosabb ilyenkor, mint egy kicsit bepálinkázni. - -– De ha nem kell neki semmi a világon. - -Azért megpróbálták egy kicsit mulattatni. - -– Írtak ám Foggiából! – jelentette Rocco. – A biró meg a tanács. Ugy -látszik, nagyon restellik a dolgot. Hogy éppen foggiabéli embernek -kellett elkövetnie ilyesmit. - -Ez az ujság végre szóra bírta a rabot. - -– Írtak Foggiából?! Hogy szégyelnek?! No lám, szép, hogy megemlékeztek -rólam! Vajjon mit szóltak volna hozzá, ha egy szép napon beállítok a -község házába és így szólok hozzájuk: »Foggiabéliek! Én is közületek -való vagyok, ne hagyjatok elveszni!« Olyanformát feleltek volna, hogy: -»Alá is út, fel is út. Nagy a világ, próbálj szerencsét másutt«. Hát -csak szégyenkezzenek! - -– A tisztelendő úr itt járt harmadszor is – mesélte Marcellina. – Azt -mondta, hogy jó volna már kibékülni a jóistennel, úgy se vétett az -magának semmit. - -– Hát csak mondják meg a papnak, hogy sohse fáradjon. Ha én elhinném -azt, hogy a másvilágon megkapjuk azt, a mit érdemlünk, bizony nem ülnék -itt. Ha el tudnám hinni, hogy testvéreim, a kiket Montjouy-ban halálra -kínoztak, kárpótlást találnak odafenn, hóhérjaik pedig örökkétig -bünhödni fognak a kiontott vérért: nem vettem volna revolvert a kezembe, -hanem húztam volna az igát tovább, reménységgel, keresztény megadással. -De én most is csak azt gondolom, a mit egy héttel ezelőtt, s mikor az -orrom hegyén van a lélek, nem kezdem azt képzelni, hogy ez a lélek -örökkévaló. Nekem ugyan hiába beszélne a szegény páter holmi -megtérésről; az én esetem furcsa, nem igen ért ő ahhoz. S mit hallgassam -szent képpel, a mit mond, mikor egy szót se hiszek abból, a miről -beszél?! Máson jár az én eszem, s a pap csak akkor tesz velem jót, ha -békén hagy meghalni. - -E sok istentelenség hallatára Marcellina kétszer is keresztet vetett, -Rocco pedig, a ki már kezdett lemondani a halotti torról, boszúsan -vágott közbe: - -– Kár pedig ilyen fennen beszélni, pajtás. Lássa, magával nem is úgy -bánnak, mint közönséges gyilkossal. Maga az özvegy is, a meggyilkolt -felesége, kidoboltatta, hogy megbocsát magának. Azt is meghagyta, hogy -adják ezt magának tudtára, hogy könnyebben halhasson meg. - -– Eh, sohase bocsásson meg nekem! – pattant fel ingerülten a fogoly. – -Az ő bocsánata engem nem könnyebbít meg; s ugyan kinek a nevében -osztogatja a bocsánatát? Vajjon a halott megbocsátana-e?! Nem hinném, -hogy ilyen elnézéssel ítélné meg, a mit cselekedtem. S ha valakinek, úgy -ennek az asszonynak nincs joga nekem megbocsátani. Bocsássa meg a -végzetnek, hogy a golyómnak éppen őket kellett találnia; üssön, verjen -tovább az ernyőjével, ha a vesztőhelyre menet mellette haladok el; de ne -törődjék a lelkem nyugalmával. S ha netalán mégis találkoznánk a -másvilágon, ott is átkozzon, ott se bocsásson meg. - -Rocco és Marcellina összenéztek; Rinaldo egy fél falut irtott ki s -harmincz évig csak rablott jószágból élt. De nem káromolta a jóistent s -nem űzött gúnyt az örökkévalóságból. - -A rab felkönyökölt egy kicsit s kérdő tekintetet vetett a -tömlöcztartóra. - -– Hát igazán teljesítik a halálraítélt utolsó kivánságát? Ez szép s -kiválóan gyöngéd figyelem a gyilkosok iránt. Mert azoknak a kívánságát, -a kik nem gyilkolnak, nem igen szokták teljesíteni, se az elsőt, se az -utolsót. - -– Csak mondja, hogy mit akar – biztatta Rocco. - -– Hát hozasson mindent, a mit ilyenkor hozatni szoktak, s költse el -helyettem, váljék egészségére. Engem pedig most már hagyjanak magamra, -mert ez az utolsó kivánságom. - -Rocco és Marcellina eltávoztak; a vasajtó becsapódott s a kulcs -megfordult a zárban. - - -II. - -A halálraítélt hanyatt fekve nézett a szennyes falra. Merőn, üres -szemmel, mintha gondolatai útközben elfáradtak volna s nem bírnák -követni a tekintetét. Az éjszaka leszállt. - -Egyszerre a vasajtó felpattant s egy sötét alak lépett a czellába. -Hosszú, fekete köpeny fedte, s lépése nesztelen volt. - -A jelenés megállt a rab nyugvóhelye előtt, köpenye alól egy kis -tolvaj-lámpát vett elő, s arczához emelte: - -– Ismersz-e? – szólt. - -A halálraítélt rémülten ugrott fel a fapadról. Egy feketébe öltözött -úriember állott előtte, régmult idők viseletében, az oldalán spádéval. -Háromszögletü kalap, csattos czipő és bodros ing volt rajta; a -sansculotte divat pantallója helyett térdig érő ruhát és selyem -harisnyát viselt. - -– Ismersz-e? - -Hogy ismerte-e?! Hisz önmagát látta valami bűvös tükörben! A tulajdon -apró szeme nézett rá, s ugyanaz az egyenes orr, ugyanaz a gyér, szőke -szakáll, ugyanaz a keskeny, gyanus homlok közeledett feléje, a melyet -csak tegnap fényképeztek le a gonosztevők albuma számára. - -– Ki vagy? – kiáltott fel, mialatt szive vadul kalapált. - -– Én vagyok a lelkiismereted – felelt a másik. – Jöttem, hogy -számoljunk. - -– Ej, hagyj engem békében! Mindössze egy pár órám van még hátra, aztán -úgyis mindegy. Miért riogatsz?! Nincs miért félnem tőled, de unom a sok -fölösleges beszédet. - -– Ha nem félsz tőlem, nézz hát a szemembe. - -– Rangos vagy és én szennyes. Nem vagyunk egymáshoz valók, nincs -egymással beszédünk. - -– A nyomoruságoddal akarsz védekezni? - -– Nem akarok védekezni semmivel. Nyomoruságos vagyok, megtoroltam egy -pár nyomoruságot, holnap a fejemmel megfizetek érte. Pont. Ne is -beszéljünk erről, bolond a dolog nagyon. Sok bölcs törte már ezen a -fejét, egy se tudott eligazodni rajta. - -– Nem bizták rád, hogy ezt a csomót megoldd. - -– Úgy látszik, nem bízták rá senkire, mert ez a csomó még most is ott -van a legtöbb ember nyakán. Mi elhatároztuk, hogy majd csak próbálunk -valamit. Azon a jogon, hogy mi is emberek vagyunk. - -– Nem vagytok emberek, hanem bestiák. Rosszabbak a bestiánál. Mert ez -csak akkor öl, ha éhes. Te, te megöltél egy embert, a ki neked nem -vétett semmit, a kit azelőtt nem is láttál soha. - -– Én csak a kéz voltam; olyan bűnös, vagy olyan ártatlan, mint az a -revolver, a melyet használtam. Rám esett a sors; megtartottam, a mit -igértem. Az egész vak véletlen dolga. Ha más számot találok húzni, -ugy-e, nem háborgatnál?! - -– Akkor is bűnszerző vagy, s a meggyilkolt aggastyán akkor is áldozat. -Megtorlásról beszélsz? Hol az erőszak, a mit megtoroltál? - -– Halálra ítéltük őt, mert nem akadályozta meg, hogy pokoli kínzások -közt öljék meg montjouy-i testvéreinket. Mit toroltunk volna meg a -zsandárokon és a pribékeken?! A fejre akartunk ütni. Hogy éppen őt -értük, az is csak vak véletlen volt, mint az enyém. - -– S te azt hiszed, hogy ezzel a gazsággal most már rendben lesz a dolog? - -– Nem gondolok semmit, csak azt, hogy nekem ez volt a kötelességem. - -– Kötelesség? Ölni? S minden czél, minden haszon nélkül? Látjátok, hogy -a holtakat eltemetik, s marad minden a régiben. Miért tehát ez a -temérdek kiontott vér?! Valamiért, a miről magad se tudod, meglesz-e és -mi lesz? - -– Hiszem, hogy valami lesz. - -– S téged ez megnyugtat? - -– Ha őrült vagyok, a fejemet adom ezért az őrültségért… Leszámoltam az -egész világgal. Holnap fizetek, s kvittek vagyunk. - -– Azt hiszed? - -A jelenés a szíve tájára emelte a kezét, s aztán a mellét díszítő -csipkefodrok közül egy kis levélkét vett ki. Átnyujtotta a fogolynak és -így szólt: - -– Olvasd. - -A rab megremegett, amikor megpillantotta az ismerős írást. S keze -reszketett, szeme káprázott, míg végig olvasta a kusza sorokat a -tolvajlámpa gyönge világa mellett: - -Fiam! - -Mit mondjak, mit mondhatok neked még? Ha még kivánsz tőlem valamit, -mondd meg nekem, mert ezzel a szóval: kivánom! – megkönnyíted anyád -fájdalmát. Én viszont azt kivánom tőled, hogy még egy utolsó levelet írj -nekem és hogy értesíts, vajjon mit tehetek érted? Lilino, Lilinom, írj -nekem! Semmi esetre sem fogod tőlem megtagadni, hogy tudósítást küldj -magad felől, melyet anyád nagyra fog becsülni. Szivében fogja ezt -megőrizni, s azt fogja hinni, hogy még mellette vagy Foggiában, a hol -mindennap megkérdezte, hogy mit akarsz. Isten veled, Lilino, és írd meg, -hogy kivánsz-e még valamit hazádból? Anyád megáld téged és atyáddal -együtt vérző csókjait küldi neked. Írj! - -_Anyád_. - - -Lilino elolvasta a levelet még egyszer, aztán harmadszor és ujra meg -ujra. Majd forró csókokkal borította a kis papirlapot. És könnye -patakzott. - -S mialatt a fapadra borulva, hosszan zokogott, a másik csendesen szólt: - -– Ugy-e, hogy a te életed nem a te életed?! Ugy-e, hogy olyannal -fizetsz, a mi nem volt a tiéd?! Ugy-e, hogy gazember vagy?! - - -III. - -Mire felocsúdott, a jelenés eltünt. Egyedül maradt: a levelével. - -Visszadőlt nyugovó helyére, s ráhajtotta a fejét a kis papirlapra. Jó -párna volt az neki. S a mi napok óta nem történt meg vele: szeme -lassankint lecsukódott. - -Otthon látta magát, a kis fehér szobában. Olvas a gyertya mellett, s egy -édes hang szeliden inti: - -– Lilino, ne olvass olyan sokat! Megerőlteted a szemed! - -De ő csak olvas, olvas. - -Aztán változik a kép. Megint kis fiú, s az iskolába készül. Valaki -körülfogja. - -– Nézd, Lilino, húzd fel ezt a gyapju-ujjast. Hideg van, meg ne hűlj! - -És ujra ajándékokat kap. Szegényes tárgyakat, a melyek mind az ő életét -óvják. Egy pár kicsi kézmelegítőt, egy foltos kis szűrt, egy angyalfejes -medaillont is. Hova lett ez a medaillon? S homályosan rémlik előtte, -hogy a medaillont ellopják tőle, valami leány. - -Majd ismét maga előtt látja Őt, a mint egy apró inget foltoz. És danol, -tisztán hallja, hogy danol. Oly szép, oly fiatal. Hisz Lilino még csak -kis fiú, s a többi csak gonosz álom! - -Uj képek. Valaki sír. Megsimogatják a fejét s azt suttogják a fülébe: - -– Nagyon szegények vagyunk, Lilino. De majd máskép lesz, ha te felnőssz! -Ugy-e, máskép lesz? - -… A vasajtó megcsörren s Rocco bedugja a fejét. - - -IV. - -A katonák kivonulnak, a dob megperdül, s a pribékek sorfalat állanak. - -A rab fellép a vesztőhelyre, s mintha távollevőknek szólna, vagy mintha -önmagát biztatná, hangosan mondja, szinte kiáltja ezt a szót: - -– Germinal! - -Ujra pereg a dob. Egy nyak megtörik s egy szemüveg messze elgurul. - -Spanyolországban egygyel kevesebb a veszedelmes idegen, a hazátlan -rajongó, s Foggiában egygyel több a martir. - - - - -LEVELEK A MENEDÉKHÁZBÓL. - - -I. - -Tisztelt Uram! - -A magyar hírlapírók sorában önt tartom a legjelesebbnek. Rég ideje már, -hogy minden sorát olvasom, mert szakavatottságát, ügyszeretetét, -tárgyilagosságát és szókimondását nagyrabecsülöm. Több czikkét könyv -nélkül megtanultam és műveinek legnagyobb része megvan papirjaim közt, -így Coriolanusról írott birálata, melyben ön többek között azt írja, -hogy az én Menenius Agrippámat a világ legelső művészei is tanulmány -tárgyává tehetnék. Az angol tánczos-operett elleni küzdelmében senki sem -kisérte az ön közhasznu működését nagyobb rokonérzéssel, mint e sorok -szerény írója; s nem mulaszthatom el, bár kissé elkésetten, gratulálni -ahhoz a tanulmányához, a melyben ön a boldogult Szépligethyt szétszedte. -Még csak azt kell megjegyeznem, hogy a »Háromcsőrü kacsá«-nak az ön -jeles tollából származó fordítása a magyar széppróza egyik -legsikerültebb alkotása! Nekem elhiheti, mert multam feljogosít annak -kijelentésére, hogy én értek ehhez, s ha mondom, akkor úgy van, mert a -hírlapiró urakkal általában nem szoktam rokonszenvezni. - -Szóval csakis – sőt kizárólag! – az ön jeles tolla méltó arra, hogy -szóvá tegye azokat a visszaéléseket, a melyekről az alábbiakban szólok. -Azért bizalommal fordulok önhöz, tudván, hogy ön minden igazságos ügynek -gyámolítója, hogy ne mondjam: mentsvára! - -Kétségtelenül értesült róla, tisztelt uram, hogy a néhai Kadarkuthy gróf -felső györöki kastélyát és parkját a magyar szinészet érdemeseinek -hagyományozta, olyképp végrendelkezvén, hogy a györöki kastély -menedékházul szolgáljon, melyben a legkiválóbbak és legérdemesebbek -holtig tartó ellátásban részesüljenek. A végrendelet nem is maradt irott -malaszt, már a mi az intézkedés betű szerint való végrehajtását illeti, -sőt immáron huszonheten szorongunk a györöki rozoga kastélyban, de a mi -a nagylelkü végrendelkező nemes intenczióit illeti… ó, uram!… persze ezt -odafenn senki se gyanítja! - -Uram! Én ettem a vidéki szinészet keserves kenyerét, sokat nélkülöztem, -s később, midőn »Belizár« első előadása után a budapesti közönség -eladdig hallatlan lelkesedéssel, s azóta felül nem mult tapsorkánnal -avatott kedvenczévé, senki se sejtette, hogy húsz éves koromban mennyit -koplaltam, s hogy sikereimet ernyedetlen munkával és igen sok lemondás, -nélkülözés árán érdemeltem ki!… Megvallom, uram, voltak napok, a mikor -éheztem, igen, uram, éheztem! Nem szégyellem, mert nemzetemért tettem. -Mit tudja azt a mai generáczió, micsoda világ volt az, mikor én Vecsey -társulatánál, proporczióra, frakkban, de ing nélkül játszottam Bligny -herczeget! - -Mondom, uram, ifjuságom gazdag volt borus napokban; de soha, a -legsötétebb időkben sem ettem oly gyalázatos kosztot, mint itt, a -györöki bagolyvárban! Mindig Magyarországban játsztam, mert bár -Bulyovszky Lilla, a ki engem tartott a legjobb Armandnak, rám -irányította a külföld figyelmét, engem hazámtól aranyhegyekkel se -lehetett eltántorítani!… s azzal, hogy Magyarországban játsztam, már -megmondtam azt is, hogy olyankor, a mikor egyáltalán volt mit, mindig -jó, magyar kosztot ettem! - -És ime! - -Nem, uram, önnek nem lehet fogalma róla, milyen itt az élelmezés! A -rabok fellázadnának. Hogy mivel főznek, sütnek itt, azt nem tudom. Talán -margarinnal. De nem, mert a margarin drága. Inkább faggyúval, mert az -olcsó. És mit Lear király, Brankovics, Belizár!… A haladó kor elrohant -fölöttetek! Szegény Yorick! - -Hát azt érdemeltem én, hogy mikor a sors lesodort az aktivitás -mezejéről, a kénytelen nyugalom sanyaru napjaiban faggyus kosztot -egyem?! Hogy miután egy negyedszázadig voltam a nemzet napszámosa, mint -naturburs, bonvivant, első szerelmes, drámai hős és nemes apa, végül -megmérgezzenek?! - -Nem, uram, a nemes alapító nem ezt akarta! Nem ezt! - -Mit ér a kies vidék és a jó levegő! A levegővel nem lakik jól az ember. -Provence daltelt mezői és generálszaft! Kaczagnom kell, uram, kaczagnom, -míg kezemből kiesik a pohár… - -Írja ki, kérem, a Művészet rovatba, hogy az élelmezés rendszerén -változtatni kell. Kiki pénzben kapja ki a ráeső részt, és kiki maga -élelmezze magát! - -Abban a reményben, hogy szerény kérésemet nem fogja megtagadni, előre is -köszönöm szívességét, és nagyrabecsüléssel maradtam - -leghívebb tisztelője: _Rábay Zaránd_. - - -II. - -Öreg czimbora! - -Remélem, még emlékszel rám. Együtt jártunk iskolába, s gyakran -megvertelek, mert én voltam az erősebb. Később, tizenhét év multán, -felujítottuk gyermekkori barátságunkat, s a dévai Arany -Szarvas-vendéglőben baráti poharat is ürítettünk. - -Ez a bizalmas viszony jogosít fel rá, hogy egy kis kéréssel terheljelek. -Vedd a nyakadba a várost, járd sorra a szinházigazgatókat, hogy -csináljanak már végre valamit. Elszerződöm akárminek: titkárnak, -sugónak, ügyelőnek, díszletfestőnek, akárminek, csak szerződtessenek. Ne -sajnáld értem a fáradságot. Alkalom adtán viszonozni fogom a -szívességedet, s ha hivatalt akarsz, rendelkezzél velem! - -Meglep a kérésem, ugy-e? - -Persze, te azt képzeled, hogy én a vidéken térdig járok a rózsában, te -csak az ünnepelt Jean Grenicheux-re emlékszel, a kinek tiszteletére a -kolozsvári mágnásifjuság bankettet adott! Nos, barátom, mióta a -szinésziskolák rászabadították az izraelita fiatalságot a most már -hasznot hajtó szinészi pályára, nekünk, a régieknek, a kik éheztünk, -fáztunk, dideregtünk a művészetért és a nemzeti dicsőségért, nekünk -befellegzett! - -Az ünnepelt Jean Grenicheux, barátom, nem kapott szerződést! - -És most itt sinlődöm a györöki menedékházban. - -A köznapi léleknek ez a menedékház elég kellemetes hely. Enni, inni kap -az ember eleget; a koszt elég jó, bár az ablakomon befütyül a szél, mert -a jobbik erkélyes szobát Tavaszy Alma úrhölgy ő nagysága lefoglalta az -orrom elől, tudod, az a szende, a kinek Déván minden siker nélkül -udvaroltál, anno egyben… - -De micsoda társaság, barátom! A legrettenetesebb Ripacsokkal kerültem -össze, a kiket a föld valaha a hátán hordott! És ezek a smírek nap-nap -után, reggeltől estig a hajdani diadalaikról beszélnek! Az ő -diadalaikról, hallottál ilyet?!… Nem hagyják egymást szóhoz jutni, -mindegyik a világ elejének képzeli magát, s mindegyik lesemmizi a -másikat. Képzelheted, hogyan érzem magamat közöttük! - -És tudod-e, mi az érdekes? Ezek a minden belátástól elrugaszkodott -fogatlan veteránok ma is császároknak és királynéknak képzelik magukat! -»Rang szerint« ülnek az asztalhoz, értsd meg: rang szerint! És engem, -Jean Grenicheux-t, az asztalfőről Rábay Zaránd szorít le, a kiérdemült -szinfalhasogató, a ki mikor én operettben, operában, vígjátékban mint -tenor és bonvivant a legnagyobb sikereket arattam és primadonna-fizetést -élveztem, Hamlet apja szellemét búgta hatvan forintért! Difficile est -satyram non scribere. - -Aztán hallgatni a veszekedéseiket, a vén dámák rikácsolását! Mert -minduntalan hajba kapnak és ha másnap kibékülnek, a gúny nyilait -lövöldözik egymásra, a negyvenes évek stilusában, a hogyan a -legelkopottabb franczia darabokból tanulták, miközben folyvást -idézetekkel fűszerezik a társalgást, idézetekkel, kezdve Lignerolles -Lujzától a Vasgyárosig!… - -Képzelj el engemet, barátom, a mint reggelenkint négy Stuart Mária -csókoltatja meg velem a kezét!… mert itt spanyol illendőség, szabályok -uralkodnak és mindannyian nagyságoljuk azt a dámát is, a ki sohase -játszott egyebet, csak a parasztszakácsnékat! - -Hát, barátom, ez az élet nekem nem élet! - -Abba még csak beletörődnék az ember, hogy az alkotás idejének vége, ah, -örökre vége!… de hogy ebben a régiségtárban töltsem el a hátralévő -napjaimat, soha! - -Régiségtárat mondtam? Menazsériát akartam mondani. - -Szabadíts meg ebből a pokolból, barátom, és én meg fogom csókolni a -kezedet. - -Az öreg Kadarkuthy bizonyára jót akart, de rosszul csinálta a jót. Ha -eladja a kastélyt és a parkot, aztán pénzt hagy a magyar szinészet -jeleseinek a felsegélésére, örökre áldanám emlékezetét! De így azzal -gyanusítom, hogy voltaképpen ellensége volt a szinészeknek, s azért -végrendelkezett ilyen bolondul, hogy a Ripacsok véglehelletükig -marakodjanak, s falják fel, ha ugyan nem utálják egymást. - -Isten veled, pajtás! Üdvözöl - -régi czimborád _Bájkerti Ödön_. - - -III. - -Édes Imre! - -Ugy-e megengedi, hogy így nevezzem? Hisz egykor olyan jó barátok -voltunk! Sőt egy napon Ön oly melegen szólt hozzám, de oly melegen!… -Vége, ne beszéljünk erről. Akkor nem akartam önt meghallgatni. Olyan -bohó voltam, olyan ártatlan, olyan gyermekes!… Nem ismertem az életet, -az embereket… mit tudtam én akkor?!… - -Akkor még nem tudtam, hogy az érvényesülésnek ez az ára. Naiv voltam és -meg akartam őrizni ártatlanságomat. Nem sejtettem, hogy a ki a szini -pályának nem hozza meg ezt az áldozatot, az nem konkurrálhat a -többiekkel, hanem lemondhat mindenről, akár az apácza. - -Most már itt van az erény!… Ó, istenem, miért is voltam olyan naiv?! De -naiv voltam és most itt vagyok a menedékházban! - -Az okosabbak persze nevetnek rajtam és válogatnak a szinházakban, a -szerepekben, a toalettekben, stb. - -De ön nem is képzeli, milyen tiszaháti libácska voltam akkor! - -Nézze, az a Kadarkuthy gróf, a ki ezt a menedékházat hagyta nekünk, a -magyar szinészet legelsőinek, valamikor szintén hevesen udvarolt nekem. -Nem volt oly kedves előttem, mint maga, a szöszke hajával… de öreg volt -és rettentő gazdag. És én visszautasítottam! - -Ha tudtam volna, mi vár rám?! - -El nem képzelheti, édes Imre, micsoda megaláztatásokat kell itt -elszenvednem! Ez a pimasz Bájkerti állandóan ténsasszonynak szólít. Egy -kis lugast kerítettem el magamnak; elvették tőlem, azon a czímen, hogy -az is közös. Az ételből Dunahegyi Péter mindig előbb vesz ki, mint én, -mert ő igazgató volt! Társnőim gúnyolnak, hogy az élet dolgaiban oly -tudatlan maradtam, és azzal rágalmaznak, hogy csak teszem magamat. A -férfiak utaznak rám és illetlenségeket beszélnek előttem. - -Szabadítson ki innen, édes Imre, szabadítson ki! - -Ön befolyásos iró. Eszközöljön ki nekem valahol bármily szerény -szerződést! Játszani akarok, édes Imre, játszani! Még egyszer hallani a -tapsok részegítő zaját, még egyszer átélni azt a gyönyörű órát, mikor -először játszottam a Völgy liliomát és egy ulánuskadét megőrült miattam, -egy gyalogos főhadnagy pedig agyonlőtte magát! - -Vagy ha ez már nem lehetséges, írjon egy czikket, hogy küldjön ki a -miniszter ide Györökre egy kormánybiztost, a ki rendet csináljon. A -legjobb volna felosztani a birtokot és mindenkinek a részét kőfallal -keríteni el. - -Istenem, ha az a Kadarkuthy gróf véletlenül rám hagyja a birtokot, mily -jó angyala lennék pályatársaimnak és a környék szegényeinek!… Pedig egy -igazán nemeslelkü ember, a ki szeret, nem áll boszút egy védtelen nőn, -csak azért, mert ez erényes akart maradni. De az a vén svihák! Na, én -tudnék beszélni róla! - -Pá, édes Imre, ne felejtse el - -régi barátnőjét, _a szegény Tavaszy Almát_. - - -IV. - -Tisztelt uram! - -A mostoha sors úgy akarta, hogy ide kerüljek a györöki menedékházba, s -nem tudom kinek az a pokoli gondolata támadt, hogy engem kellene -megbízni ennek a darázsfészeknek az adminisztrálásával. - -Kérem a tisztelt szerkesztő urat, tegye szóvá illetékes helyen, hogy -vegyék el tőlem ezt a keserü poharat. - -Keserveim előadásával nem untatom önt. Röviden csak annyit, hogy már a -bolondok házába vágyódom! - -A mi pedig azt a Kadarkuthy grófot illeti, a ki ezt a menedékházat -megalapította: de mortuis nil nisi bene, hanem azért szerencse, hogy -meghalt, mert agyon kellene verni. - -Tisztelője _Dunahegyi Péter_. - - - - -VÉR ÉS ARANY. - -– Én még többször láttam az _Ördöngösök_ szerzőjét, – beszélte Gál Ernő -– először… bizony, már nem tudom… nagyon régen volt… talán akkor, a -mikor legelőször jártam Párisban. Kint ültünk, sokan, a köruton, egy -kávéházi asztalka előtt: én háttal az útnak. Egyszerre valami nagy -árnyék borult az asztalunkra, és egyikünk megszólalt; - -– Éppen itt megy! - -Mert véletlenül róla beszéltünk. - -Hátra fordultam, és egy marczona ábrázatú, szélesvállú óriást -pillantottam meg, a ki úgy lépkedett a köruton, mint a hogy a -királydrámák hősei sétálhattak: a tragikus szinészek hagyományos nagy -lépéseivel… mintha az apró emberkéknek a fejére akarna lépni. - -A »Három testőr« egyikét: a rettenetes erejű Porthos-t képzeltem ilyen -alaknak. - -– Nézzétek – folytatta mellettem ülő barátunk – milyen furcsán -öltözködik! Látjátok, hogy batiszt-inget visel, és hogy a kabátja -ujjából csipkés mancsetta kandikál ki?! Nem hiszem, hogy volna még egy -férfi a világon, a ki ilyen keresetten, ilyen szokatlanul, s ilyen -feltünően merne öltözködni. - -De a csipkés mancsettájú óriás még se tünt fel nevetségesnek; talán mert -az arczában – kivált sűrű, vastag, fekete szemöldökében, és tekintetének -a keménységében – volt valami félelmetes. - -El se mosolyodtam a csipkés mancsettán. Nem tudom, miért, arra kellett -gondolnom, hogy ez a sok, egymás hátán nyüzsgő ember mind másod-, -harmadmagával, társaságban jár-kel, csak ez a furcsa óriás barangol -egyedül. - -Akkor még nem sokat tudtam róla. Tudtam, hogy kevéssel előbb egy könyvet -adott ki, melyben egyebek közt azt bizonygatta, hogy Goethe és Diderot -üres szószátyárok voltak; sőt el is olvastam ezt a könyvet. A mig csak -lapozgattam, azt hittem, hogy íróját csak a feltünés viszketege birhatta -rá erre a különös itéletre; de addig-addig lapozgattam, mig végre -meggyőződtem róla, hogy írója szentül hiszi, a mit mond. - -És aztán nem törődtem többé se a könyvvel, se írójával, a csipkés -mancsettájú óriással. - -Hanem később, egy pár esztendő multán, egyszer, a mikor nem tudtam -okosabbat csinálni, elolvastam az _Ördöngösök_-et s utóbb a többi -könyveit is mind. - -Ettől fogva egészen másképpen gondolkoztam róla. - -Tudom, hogy vannak, a kik a szépet csak a titokzatosban, a nagyszerűben, -a kivételesben, a zordonban, a nyugtalanítóban, vagy a különösben -keresik, de azért mégis józan elmék, ha nem is tudnak és akarnak -szabadulni ettől a bogaruktól. A szépnek e fajta rajongói között, a kik -talán okkultistáknak születtek, az _Ördöngösök_ szerzője volt a -legkülönösebb. - -Nem bántam, hogy ilyen; ha ilyen volt is, azért mégis tetszett nekem -mindaz, a mit írt. - -Engem csak a szép, de minden szép érdekelt; és mindig érdekelt, -akármilyen formába bujt. - -Írhatott nekem akármilyen különös alakokról és dolgokról akármilyen -különös történeteket: engem el nem riasztott a csodálói közül. - -Mert igazi művész volt az irók között… nem, nem értekezem róla, csak -annyit kell még mondanom erről, hogy sajnálom azokat, a kik még ma se -ismerik az ő könyveiben rejtőző szinpompát. - -Húsz éves korom óta nem múlt esztendő, hogy legalább pár hónapot ne -töltöttem volna Párisban. És sokáig nem tudtam letenni arról a rossz -szokásról, hogy föl-fölkeressem azokat a mestereket, a kik leginkább -érdekeltek. Meg akartam ismerni őket, gyerekes kiváncsiságból – vagy ám -legyen igazatok: meg akartam ismerkedni velök, hogy a francziák is -megtudják, milyen naiv vagyok. - -Fölkerestem az _Ördöngösök_ szerzőjét is, és hamarosan -összebarátkoztunk. - -Egyben-másban talán még nálam is naivabb volt; alighanem ennek -köszönhetem, hogy megkedvelt, de bizonyosan az is hatott rá, hogy a -szavamból is, a tekintetemből is csak úgy dőlt a tisztelet. - -Már pedig őt nem nagyon kényeztették el; különös történeteit jó darabig -csak a szedőknek írta. - -Mikor először jelentkeztem nála, skarlátvörös házi köpenyben fogadott; -olyan volt, mint egy keleti hadvezér az Operaházban. - -A mit beszéltünk, az is operába való volt: csupa földöntúli dolog; zene -kellett volna hozzá. - -Közönséges emberek csak zenében tudják kifejezni a léleknek efféle -sejtelmeit; mi szóval is megértettük egymást. - -Mikor tavasz felé, a Rivierára készülőben, elbúcsúztam tőle, -megajándékozott az arczképével. - -Ráirta az arczképre a nevét és ezt az ajánlást: »Gál Ernő barátomnak« – -az egyik betüt vörös tintával, a másikat aranyszinű festékkel. Vörös -betüre aranyszinű betü következett, de mindegyik egyformán czikornyás -volt. - -– Vér és arany – szólt. – Csak két jelkép van: a vér és az arany. Ez a -két jelkép felöleli az egész életet. A vér az, a mivel a természetnek -adózunk. A mit kiverejtékezünk, a mivel a szivünket elkoptatjuk s az -idegeinket feléljük, a mit kiontunk, ha kell, a gondolatainkért, a mit -utóljára vissza kell adnunk a természetnek: ez a vér. Azt pedig, a mit a -természet a vérünkért ad nekünk, a mivel kifizet bennünket, hogy kedvünk -maradjon az életet leélni, mindezt az arany jelképezi. Mindent, a mi -szép; aranyat mutat a nap fölkeltében, aranyszinű a legszebb női haj, -aranycsengés fizeti ki a kitartó munkát, arany a dicsőség koronája is – -már a kinek ebből is kijut. - -Ezen a tavaszon már gyakran gondoltam gyerekes öreg barátomra, a ki -feketére festi a haját és marczona, sűrű szemöldökeit, hogy ne lássák -rajta az öregséget. - -Mert már tudtam róla egyet-mást. - -Tudtam, hogy most már igen szegény ember. Afféle hétszilvafás nemesi -családból származott s valaha régen egy kis vagyonkát örökölt. Ezt éli -fel lassankint, hogy szabadon és függetlenül írhassa különös -történeteit. - -És már a vége felé jár a kis örökségnek. De azért nem tud lemondani a -hóbortjáról, és a pihenés óráit kivéve, a mikor a könyveiben vagy az -álmaiban él, egész nap fáradhatatlanul írja különös történeteit. - -Kinek? Senkinek. Mert olyan kevés embernek kel. lenek, hogy ezek a -nyomdaköltséget is alig fizetik ki. - -Pedig ha még sokáig nem kellenek a könyvei senkinek, akkor éhen fog -halni. - -Mert büszke – olyan büszkeség van benne, hogy az efféle büszkeséget -sohase látni; az efféle büszkeséget csak rejtegetni lehet. - -A batiszt-ing, a csipkés mancsetta, meg a többi bolondságok mind csak -arra valók, hogy valakinek eszébe ne jusson megsajnálni ezt az embert, a -ki az írók között fejedelemnek tartja magát. - -És a skarlátpiros palást csak szegénységének a takarója. - -Mindig összeszorult a szivem, ha rágondoltam. - -Nem hiszitek el, de én olyan rajongó lelkű ifjú voltam, hogy képes -lettem volna odaajándékozni neki az egész örökségemet, pedig magam is -élhetetlen ember vagyok, a kinek bizony jól esik, hogy hazulról -gondoskodnak róla. - -De egy pohár borral se kinálhattam volna meg, se vérpiros, se aranyszinű -borral, annyira büszke volt. - -Képzelhetitek, mennyire örültem, mikor furcsa öreg barátomat hatvanöt -éves korában végre fölfedezték. - -Akadtak uj emberek, a kik meglátták benne a művészt. A komolyabb -folyóiratok egyre melegebben írtak róla. Kezdték venni a könyveit. Nem -sokan vették; a sokaságnak mindez abrakadabra maradt, de már vették -annyian, hogy nem kellett féltenem az éhenhalástól. - -Akármilyen furcsa történeteket írt is, ennyit végre is megérdemelt, mert -ötven évig dolgozott érte, naponkint vagy tiz órát. - -Éppen akkor érkeztem meg Párisba, mikor a nagy tekintélyű _Revue_ egy -négyives komoly tanulmányban fejtegette, hogy a toll művészeinek első -sorában az _Ördöngösök_ szerzőjét is megilleti egy hely. - -Ez a díszes hely volt a legnagyobb fizetség, a melyet öreg barátom -valaha a munkáiért kapott. - -– Végre a dicsőség aranykoronája is! – mondtam neki, mihelyt -fölkereshettem. - -Vállat vont. - -Este együtt ebédeltünk. A Montmartre-körut egyik jobb vendéglőjébe -tértünk be, a hol a kerti sátrak egyikében foglaltunk helyet. - -Kevéssel előbb, még a köruton, egy fiatalember üdvözölte öreg barátomat, -láthatóan őszinte tisztelettel - -Olyan mélyen emelte le a kalapját, hogy lelkes tanítványt sejtettem -benne. - -– Ez az én leghivebb tisztelőm – szólt mosolyogva öreg barátom. – -Egyre-másra szállítja tőlem az autogrammokat az albumsorokat gyüjtő -kisasszonykáknak; nem múlik hét, hogy meg ne jelenjék nálam. De azt -hiszem, a nyomdából is elkunyorálja a kézirataimat és ereklyeként őrzi a -sok nyomdafestékes papirt. Úgy nézem ezt az embert, hogy ha majd a -halálom után szükség lesz életrajzom valamelyik adatára, csak hozzá kell -fordulni. És bizonyos vagyok benne, hogy ez az egyetlen ember a világon, -a ki tisztán emlékszik minden elbeszélésemre. - -Vagy tiz perczczel azután, hogy ebédelni kezdtünk, ez a fiatalember is -betért a társaságával a mi vendéglőnkbe. - -Előttünk haladtak el. Mi észrevettük őket, de ők nem láttak bennünket, s -éppen a mellettünk lévő kerti sátorban telepedtek asztalhoz. - -Egy darabig az ebédjükről tanácskoztak. Nem ügyeltünk a beszédjükre, de -olyan közel voltak hozzánk, hogy minden szavukat hallanunk kellett. - -És alig hogy a pinczérekkel végeztek, valamelyikük megszólalt: - -– Te, ki az az árboczalakú öregember, a kinek az imént az utczán -köszöntél? - -– Az _Ördöngösök_ szerzője – felelt a mi fiatalemberünk. - -– De hát mi az az _Ördöngösök_? – kérdezte egy harmadik. - -– Az _Ördöngösök_? – felelt a hű tisztelő kissé zavartan – ezek a -legcsinosabb versek, a melyeket mostanában írtak. - -Nem mertem öreg barátomra pillantani. Reméltem, hogy talán nem hallotta -jól a hű tisztelő szavait. Öreg barátom tudniillik sohase írt verset. - -Meghallotta. - -– És ez az én leghivebb tisztelőm! – szólt mosolyogva, de mintha a -hangjában egy kis szomorúság is rezgett volna. – Lássa ez a dicsőség! - - - - -AZ AKARAT BETEGE. - - -I. - -_Január 10_. - -Ezt a naplót önnek ajánlom, tisztelt tanár úr! - -Önt érdekelni fogja mindaz, a mit ebbe a naplóba foglalok. Ön, a nagy -ideggyógyító, nemcsak a test orvosa, hanem a léleké is. És ha a test -orvosát érdeklik… mit mondjak?… például egy holtraváló szívbajosnak az -utolsó följegyzései… vagy, hogy mit érez és minő képeket lát az az -ember, a ki megmérgezte magát morfinnal s aztán czeruzát vesz a kezébe, -hogy papírra tegye az öntudat végső perczeinek a benyomásait – akkor a -lélek orvosát is érdekelni fogja, hogy minő gondolatokat s milyen -érzéseket vált ki egy haldoklóból… igen, egy haldoklóból!… a -lebírhatatlan, a végzetesnek, gyilkosnak tudott, és mégis -legyőzhetetlen, a halálos szerelem! - -De önnek ajánlom ezt a naplót azért is, mert hisz ennek a naplónak ön az -értelmi szerzője, szeretném azt mondani: az atyja vagy legalább a -keresztatyja!… Ön bujtott fel rá, hogy leírjam mindazt, a mi a lelkemben -történik… ön volt, a ki azt mondta: »jegyezzen fel minden kicsiséget!…« -Ha tehát csupa haszontalanság az, a mire e helyütt felhasználom… -meglehet, csak elfecsérelem… lelkierőmnek, mely soha se volt sok, utolsó -csekély maradékát – ez az ön bűne, az igazi tettes ön, én csak a -végrehajtó kéz vagyok! - -Leszögezem naplóm bevezetéséül – és magyarázatául, ha könyvem valaha -netalán idegen ember kezébe kerülne – a tényt, hogy kettőnk között ez a -beszélgetés folyt le, szóról-szóra: - -– Gyógyítson ki, tanár úr, ebből a szerelemből! – esdekeltem én, már nem -tudom hányadszor, tizedszer, huszadszor. – Én tudom, hogy ez a szerelem -nem egészséges érzés, csak nagyfokú ideggyöngeség következése. Mert ha -nem így volna, akkor hallgatnék az eszemre, kiirtanám az érzésvilágomból -ezt a minden józanságot megcsúfoló hajlandóságot s lemondanék erről a -leányról, a ki nem méltó hozzám… nem is gondolnék rá többet! De az -idegeim rettenetesen gyöngék, az akaratom beteg, nem tudok, nem vagyok -képes lemondani, és azért vagy megőrülök és elveszem ezt a leányt -feleségül – mert ez a kettő egyet jelent – vagy belehalok az epedésbe… -Gyógyítson ki!… - -És ön, a ki először kinevetett, másodszor idegbajom kicsinylésével akart -megnyugtatni, harmadszor csillapító-szerekkel igyekezett lelki lázamból -kiszabadítani, negyedszer végigkóstoltatta velem az idegbajok összes -kúráit, ötödször hipnózis segítségével erőlködött belém diktálni, hogy: -semmi bajom, csak szamár vagyok… ön, a ki tizedszer már mindenáron le -akart rázni a nyakáról és haragosan jelentette ki, hogy még messze van -az az idő, a mikor a tudomány majd akaratot is tud kölcsönözni, egyelőre -még nem jutott el a fejlődésnek erre a fokára… ön, a ki már rettegett -tőlem – a huszadik, vagy nem tudom hányadik könyörgésemre, miután egy -kis ideig gondolkozott, hirtelen így szólalt meg, annak az embernek a -hangján, a kinek váratlanul jó ötlete támadt: - -– Tudja mit, tegyünk még egy kisérletet! Próbáljunk meg egy olyan kúrát, -a melylyel még csak kevesen kisérleteztek, a melynek a hatását még nem -próbálta ki eléggé a tapasztalás, de a mely, ha nem használ, hát nem is -árthat. Ön olyan jól tudja elemezni, hogy mi történik a lelkében, olyan -szépen és olyan sokat tud beszélni a bajáról, hogy azt kell hinnem: ön -valójában írónak született! Tudja mit?! Próbálja meg leírni minden -gondolatát, minden érzését!… Jegyezzen fel minden kicsiséget!… Ennek -csak jó hatása lehet. Ha a lelkierejéből még kifutja ezt megcselekedni, -az az idő, a mit érzéseinek a följegyzésére fordít, tisztára nyereség. -És ki tudja?!… Minél több időt von el a szerelmesétől ennek a munkának, -annál nagyobb a lehetőség, hogy tökéletesen kigyógyul – mert a lélekre -semmi se veszedelmesebb, mint a tétlenség. A legrosszabb esetben nem -veszít és nem nyer, de hasznára lesz a tudománynak. A lélekbúvárok, sőt -az ideggyógyítók is, úgy értékelik az ilyen följegyzéseket, mint -okiratokat, a melyeknek egybevetéséből néha igen becses -tapasztalatokhoz, ismeretekhez, fölfedezésekhez lehet eljutni. Próbálja -meg! - -Mialatt ezt mondta, folyton az ajtó felé nézett, mintha alattomban -ilyesvalami járt volna a fejében: - -– A várószobám tele van emberrel, beteg, súlyosan beteg emberekkel, és -én ezt a kétségbeesett szerelmest, a kinek voltaképpen kutya baja, nem -tudom kituszkolni!… - -Igen, akkor is csak le akart rázni a nyakáról. - -Mindegy. Azért mégis megfogadom a tanácsot. - -Leírom, teljes őszinteséggel, összes lelki élményeimet. - -Először is, mert jól esik. Jól esik elmondani, pláne örökre följegyezni, -a mi bennem forrong… Szivesebben mondanám el ugyan mindezt a Bibinek, de -a Bibi igen el van foglalva. A kellő körülményességgel nem mondhatok el -neki mindent; nem érne rá meghallgatni, talán nem is értene meg. Bibi -híjján tehát följegyzem mindezt a jövőnek… ha nem is remélhetem, hogy: -az örökkévalóságnak. - -Leírom lelki élményeimet, másodszor, azért: mert a tanár úrnak még igaza -is lehet… Én ugyan ebben nem bízom. De: lelke rajta! Engem ne terheljen -semmi mulasztás. Én szivesen megteszek a gyógyulásom érdekében mindent, -a mi tőlem telik. - -De szót fogadok a tanár úrnak, harmadszor, azért is, hogy ha -belepusztulok ebbe a szerelembe… ha megőrülök, megházasodom, vagy -meghalok… hát maradjon utánam valami. Még a disznó után is marad valami: -a sörtéjéből kefét készítenek. És az én szenvedéseimből ne maradjon -semmi? Voltak, a kik például a csontvázukkal óhajtottak szolgálatára -lenni a tudománynak; én a lelki élményeimet hagyom ugyanerre a czélra. - -A mai napon tehát megkezdem a kúrát, vagyis gondolataimnak és -érzéseimnek a följegyzését. - -Ime a könyv. Maga a papírja tíz, a kötése ötven koronámba került. -Remélem, elég csinos. - -Kinek ajánlhatnám, tanár úr, ha nem önnek?! Hisz ön lesz az egyetlen -olvasója! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - - -XXX. - -_Február 15_. - -Ó, Bibi, nem felejthetlek! - -Ó, Bibi, miért vagy te kabaré-művésznő?! És ha már kabaré-művésznő vagy, -mért vagy olyan szókimondó?! És ha már kimondod a szót, mért nem mondod -ki több illendőséggel, több diszkréczióval, több – akármilyen sok -elhallgatást sejtető finomsággal?! - -Vagy ha már mindezt el kell nyelnem, mondd, Bibi, miért harsogod el azt -is, a mit már bízvást elhallgathatnál, és miért tálalod ki ezt annál -élesebb hangon, minél több ember van körülötted?! - -Végül, ha már ilyen vagy, miért nem hallgatsz meg engem is, csak úgy, -mint a többieket?! - -Tudom. Mert kitünően számítasz. Mert Gauss nem volt olyan jó -matematikus, mint te. Mert csak így vezethetsz az orromnál fogva. Mert -csak így remélheted, hogy megőrülök és feleségül veszlek. - -De lásd, Bibi, ez lehetetlen! - -Hiszen, ha csak rólam volna szó! - -Csakhogy az ősrégi Mauriczius-családnak minden egyes tagját – nemcsak a -nőket, a férfiakat is! – egyszerűen megütné a guta, ha én téged -feleségül vennélek. Mindegyiket, a ki közülök már fölserdült. - -Beláthatod, hogy ezt nem tehetem. - -Én meghalhatok, megőrülhetek, megházasodhatom, de ilyen -tömeggyilkosságot nem követhetek el. - -És mégse tudok lemondani rólad! - -Ó, Bibi, ha tudnád, milyen szép dolgokat írtam rólad naplóm második, -tizenötödik és huszonkilenczedik fejezetében! - -Igaz, ha tudnád, akkor se méltatnád. Talán meg se értenéd. - -Pedig Schiller nem énekelte meg szebben az orleansi szüzet, mint én -téged, Bibi! - -És el tudod-e képzelni, micsoda hőstett volt az, hogy én, a megtestesült -idegesség, a szegény fiú, a kinek soha se volt akarata, sok, sok órán át -meg tudtam tagadni magamtól, hogy a hangodat halljam, és a szavadra -felelni alkalmam legyen, csak azért, hogy szorgalmasan, kitartóan -dolgozhassam valamin, a mi – meglehet – vonásaidat át fogja adni a jövő -század érdeklődésének?! - -Dehogy tudod elképzelni! Te csak számítani tudsz. - -Fogalmad sincs róla, hogy a Herkules munkái között nem volt ilyen -hőstett! - -Pedig hát úgy van. - -Bizony isten méltó volnék rád – ha ugyan te is méltó lehetnél rám. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - - -LII. - -_Márczius 8_. - -Nem, tanár úr, én nem gyógyulok! - -A Bibi, a Bibi!… Sírva fakadok, ha rá gondolok! - -Tegnap egész nap nem láttam. Reggeltől estig lázasan írtam a naplómat. -Mire leírtam az utolsó strófát, és kocsim elvitt a kabaréba, a Bibi már -eltünt! - -És mégis hálával gondolok önre, tisztelt tanár úr, atyai pártfogóm! - -Kiderült, hogy igenis, képes vagyok valami férfias erőfeszítésre is, és -ezt önnek köszönhetem! Igazán, soha se hittem volna. - -Büszke vagyok a munkámra, akármilyen keveset ér. Megtalálom benne -magamat. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - - -LXXVIII. - -_Április 13_. - -A tanár elolvasta naplóm első ötven fejezetét, és kijelentette, hogy jól -sejtett, mert valóban kiváló írói tehetség vagyok. - -Ez olyan gyönyörű siker, olyan erkölcsi elégtétel, hogy megrontanám, ha -bármilyen elmélkedést fűznék hozzá. - -Hogy is mondta Dante? - -Ma nem olvasunk és nem írunk többet! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - - -CX. - -_Május 5_. - -Felolvastam nagy művem egy részét Sárikának, a trafik angyalának. - -Mondhatom, nem könnyű dolog volt, ott, a trafikban! Százszor zavartak -meg, a kik két rövid szivart vagy öt darab britannikát kértek. - -De micsoda eredmény! - -Ó, ez már megértett, ez a drága lény! Olyan mély megindulással hallgatta -a Bibihez írt szerelmi siránkozásaimat, hogy, mialatt a két -szivarskatulyát odalibbentette a vásárló elé, könnyek szivárogtak szép -szeméből. - -És én csak most tudom meg, hogy ilyen nők is vannak a világon! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - - -CXXVII. - -_Május 20_. - -Tanár úr! Tanár úr! Ön engem meggyógyított! - -Tanár úr! Ön nem fogja elhinni, és mégis igaz: kiírtam, végképpen -kiírtam szerelmi bánatomat! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - - -CXXX. - -_Május 25_. - -Igenis, feleségül veszem a Sárikát! - -Az ősrégi Mauriczius-családnak ugyan nem egy tagját meg fogja ütni a -guta, de nem tehetek róla, és tessék elhinni, azoknak, a kik ebbe -belehalnak, egy cseppet sincs igazuk. - -Kit kérhetnék fel tanúnak vagy násznagynak, kedves tanár úr, ha nem -önt?! - -Naplómat, a melyet most már nincs miért folytatnom, kegyes engedelmével, -az egyetem orvostudományi karának fogom ajándékozni. - -Tanulják meg belőle mások is, a mit ön már régen tud, hogy a halálos -szerelmet nem lehet legyőzni, de az irodalom segítségével ártalmatlanná -lehet tenni: fel lehet dolgozni! - -Ha valakit rettenetes szenvedésre kárhoztatott egy Bibi: énekelje meg -őt!… írja meg őt!… írja meg szépen, minél szebben, minél több sorban, -minél hosszabban, és mire tökéletesen megírja… olyan tökéletesen, hogy -emlékét hiány nélkül adhatja át a jövő századoknak… akkorra már el is -felejtette! - - - - -KÉT ÖREG ÚR. - -– Két öreg úr a nap eseményeiről beszélget. Színhely: az első öreg úr -hálószobája, a Váczi-utczai Kárpáthy-palotában. Idő: délelőtt tizenegy -óra. Az első öreg úr: Kárpáthy Manó gróf, Magyarország egyik -leggazdagabb nagybirtokosa. A hetedik nagyapja, valami Heinz, vadász -volt az utolsó Kárpáthy grófnál, s ennek halála után feleségül vette az -özvegy grófnét. Azok a viszontagságok, a melyeket ez a házasság -követett, akkoriban sok szóbeszédre szolgáltattak alkalmat, de a -fejedelmi kegy már a hatodik nagyapának megadta a Kárpáthyak nevét és -rangját, jutalmul olyan szolgálatokért, melyek hazafiasaknak sok -jóakarat nélkül nem igen mondhatók. Manó grófnak a szépapja Magyarország -leggazdagabb sertéskereskedőjének a leányát vette feleségül, s azóta a -Kárpáthy-család tekintélye ismét a régi fényben tündöklik. Manó gróf -fiatal korában úrlovas volt, később rókavadász és versenyistálló -tulajdonos. Más foglalkozást nem tartott magához méltónak. -Testben-lélekben rendkívül tiszta öreg úr. Mindennap kétszer fürdik és -háromszor vált inget. Abban a fölemelő tudatban, hogy neki sohase -kellett lopnia, csalnia, hazudnia, szigorúan ítéli meg az embereket s -lenézi az egész világot. A másik öreg úr: Karczaghy Bandi, Manó grófnak -régi czimborája. Közelebb van a hatvanhoz, mint az ötvenhez, de ma is -szép ember. Arcza: maga a nyíltság, a becsületesség és a jóság. Örökkön -derült. Ez is rendkívül tiszta öreg úr: arczbőre mindig olyan, mintha -most lépett volna ki a fürdőből; kifogástalanul gondozott ősz szakálla a -szappankereskedők és borbélyok reklámképeire emlékeztet. Ha most vették -volna ki a skatulyából, nem lehetne frissebb és elegánsabb. Állítólag az -apanázsából él. De ha a kártyát nem fedezték volna fel: elegancziája -aligha volna ilyen tökéletes. Fiatal korában sok kalandja volt, és rossz -emberek azt beszélik, hogy egyik másik »flammé«-jától apró emlékeket -fogadott el. Mások azzal rágalmazzák, hogy egyéni szeretetreméltóságával -gyakran segítette elő barátjainak vadász-szerencséjét, s ha barátjai -hálásaknak mutatkoztak, a visszautasításban nem volt eléggé erélyes. -Mindez akár igaz, akár nem igaz, olyan régen volt, hogy már nem igaz. De -Manó grófhoz valóban a hála fűzi, mert Manó gróf az, a ki pillanatnyi -zavaraiból ki szokta rántani. Ez nem történik olyan gyakran, hogy a régi -barátságot megingathatná. Manó gróf igen kedveli Bandit. Tökéletesen -egyenlőek előtt, a kik sokkal megbízhatóbbak, semhogy Bandi jelenlétében -fecsegnének, »Bizay«-nak nevezi ugyan, de azért nem tud meglenni Bandi -nélkül. Minden szellemi élvezet közül a vele való társalgást tartja a -legérdekesebbnek. Bandi, a ki – különösen társadalmi pozicziójának -fentartásáért – fölötte nagy hálával viseltetik Manó gróf iránt, mindent -elkövet, hogy öreg barátját mulattassa, s szívesen tesz meg neki kisebb -szolgálatokat; olyanokat is, a minőket egy grófné oldalán a társalkodónő -végez. – - -A gróf (kijön a fürdőszobából s komornyikjával felöltözteti magát. Míg a -gróf fürdött, Bandi szunyókált; hirtelen nem tudja, hogy hol hagyta el a -jelenteni valóját). - -A gróf. – Na, és aztán mit csináltál? - -Bandi. – Ja, igen. Elmentem a szinházba. - -A gróf. – És mit adtak? - -Bandi. – Már nem tudom, hogyan hívják. Napoleon szerepel benne és több -leány. - -A gróf. – Te, kicsoda, micsoda az a Napoleon? - -Bandi. – Napoleon? - -A gróf. – Na, igen. Egy idő óta mindig csak azt hallom, hogy ez az izé -így meg úgy meg amúgy, és mi egy s más. - -Bandi. – Ez egy franczia császár volt, a ki háborút viselt -Oroszországgal és átment a Nabresinán, azután meg visszajött. - -A gróf. – Ja az, a ki a képen van szürke lovon? Az egészen más. Ezt -tudom. - -Bandi. – Hát mit gondoltál? - -A gróf. – Na, azt hittem, valami stréber. Csak nem gondolok korán reggel -történelemre! De már eleget beszéltünk történelemről. Nem szeretek -történelemre és könyvekre gondolni, mert mindjárt megfájul a fejem. -Mondd el inkább, milyenek a leányok? - -Bandi. – Na, a hogy vesszük. Van köztük egészen fiatal is. - -A gróf. – Várj, ne mesélj addig nekem leányokról, a míg meg nem -reggeliztem. Egy idő óta, ha éhgyomorral a leányokra gondolok, az egész -belső részem összefacsarodik. Mesélj inkább politikáról. Még mindig -lármáznak az emberek? - -Bandi. – Na, már sokan elhallgattak. - -A gróf. – Csak az az izé lármázik, mi? - -Bandi. – Nem, az most azon lármázik, hogy a többiek ne lármázzanak! - -A gróf. – Ez jó. Mikor a hogyhívják volt miniszterelnök, akkor ez -lármázott a legjobban, aztán mikor jött a hogyishívják, akkor ez azt -kiabálta, hogy nem kell lármázni és megint lármázott, most meg nem -lármázik. Ne mesélj nekem erről az izéről, mert ha a kiabálására -gondolok, már nekem is fáj a torkom. És mi ujság még a politikában? - -Bandi. – A felség megkegyelmezett minden képviselőnek, a ki párbajozott. - -A gróf. – Na, hát akkor még mit akarnak? - -Bandi. – Azt hiszem, most sokat be fognak csukni. A bíróság végre -erélyesen lépett fel és elővette a szennyesüket. Kár, hogy némelyek nem -csináltak egyebet, csak kilökték vagy megverték a nőket. - -A gróf. – A nők bizonyosan öregek voltak. De ne mesélj nekem -politikáról, mert nem tudok enni. Elolvastad már az ujságokat? - -Bandi. – Hát nem látod, hogy mindent tudok? - -A gróf. – Neked jó. Én, ha csak belenézek egy ujságba, már megfájul a -szemem. És mondd, mi ujság? - -Bandi. – Mi is, no? Na, igen. Valahol, már nem emlékszem, becsuktak egy -embert, a kinek a szállása találkozó helye volt a galáns köröknek. - -A gróf. – No, azért csak nem csukták be? - -Bandi. – Vagy talán mert ujságíró volt, azért csukták be. - -A gróf. – Az már más. Az ujságírókat mind be kellene csukni és az -ujságírást másokra bízni. És egyebet nem olvastál az ujságból? - -Bandi. – De igen. Feltaláltak valami uj szert. Ejnye, hogyan is hívják? -Már nem jut eszembe. - -A gróf. – Az mindegy. Ennek a sok feltalálásnak semmi értelme. Mindig -feltalálnak valami ujat és azért egyre rosszabb. Az én fiatalkoromban -nem találtak fel semmit és azért mégis jó volt. - -Bandi. – De ez valami extra legyen. Olyan, a milyen még nem volt. Nini, -itt van ebben az ujságban is! Rádium, vagy hogyan hívják. - -A gróf. – És micsoda ez az izé? - -Bandi. – Úgy látszik, valami fiatalító. - -A gróf. – Mondom, hogy világcsalás. Tudósoknak mondják magukat, pedig -semmit sem tudnak, csak rászedik a hiszékeny embereket. De azért meg -fogom hozatni. - -Bandi. – Hátha éppen ez az, a mi nem csalás. - -A gróf. – Nem akarom, hogy legyen egy, a mit ki nem próbáltam. Nem -akarok szemrehányást tenni magamnak. Na, gyere, reggelizzél velem, aztán -kísérj el a főrendiházba. - -Bandi. – A főrendiházba méssz? - -A gróf. – Igen. Szavazás lesz. Legalább a kaszinóban izé azt mondta. - -Bandi. – És miről fogtok szavazni? - -A gróf. – Te olvasod el az ujságokat és én tudjam azt, hogy miről fogunk -szavazni? Hogyhívják megint valamit terjeszt be; arról fogunk szavazni. - -Bandi. – És te hogyan fogsz szavazni? - -A gróf. – Vagy igennel, vagy nemmel. Ha az iparosok igennel szavaznak, -én nemmel szavazok. - -Bandi. – Most látom az ujságból, hogy te félreértetted izét és ma nincs -ülés a főrendiházban. - -A gróf. – Nincs? Na én azt se bánom. (Reggeliznek; szünet. Mikor Bandi -szivarra gyujt, a gróf hirtelen megszólal.) És mondd, kérlek, mit akart -az a Napoleon, a mikor átkelt a hogyhívjákon? - -Bandi. – A Nabresinán? - -A gróf. – Igen. - -Bandi. – Ezt már én se tudom. Mert ekkor már nem figyeltem a -színdarabra; előjöttek a leányok és csak őket néztem. - -A gróf (elgondolkozva). – Kár. (Vígasztalódva.) Különben megvan nekem a -képen. - - - - -PÁL HERCZEG NEVELÉSE. - -– Pál-Anacharsis, gerolsteini hercegnek uj állkapczát csináltak -ezüstből. Az operáczió kissé megviselte a tizenkét éves ifjut, s ennek -következtében az orvosok úgy rendelkeztek, hogy a magasan született -gyermeknek minden idejét a szabadban kell töltenie. Minthogy azonban -nevelése a gyógyulás ideje alatt se hanyagolható el, tanára, a betlehemi -püspök, sétákra viszi, a melyek naponkint egy-egy óráig tartanak. A -sétatér: néha a park, néha a székváros főutczái. Időbeosztás: egy -negyedórai leczke a herczeg őseinek történetéből, egy negyedórai -ismétlése a már tanultaknak, végre egy félóráig a püspök minden -egyebeket felölelő, de nem fárasztó társalgással fejleszti a herczeg -serdülő szellemét. Pál herczeg a tanulmányokból csupán ezeket a beszéd- -és értelemgyakorlatokat kedveli, s Betlehem püspöke szivesen megrövidíti -a történelmi negyedórákat, mert titokban hazugságoknak tartja az ősök -dicső haditetteit, s lelke mélyén azt a meggyőződést táplálja, hogy az -emberek minden időben egyformák voltak, és soha se tettek egyebet, csak -ettek, ittak, aludtak, szeretkeztek és közben marakodtak a konczért. -Betlehem püspöke hordóalakú és holdvilágarczú, idős, kissé asztmatikus -férfiú, a ki szivesebben szuszog, mint beszél. Pál-Anacharsis herczeg -pedig vézna fiúcska, a ki csupa kíváncsiság és tudnivágyás. Idő: a -történelmi negyedórák után. Szintér: a gerolsteini nagyherczegség -székvárosának főutczája. – - -Pál. – Olvasta, mit írt rólam az »Udvari Kurir«? - -A püspök. – Meghiszem azt. - -Pál. – A mama azt mondta, hogy: ez örvendetes. Miért mondta, hogy -örvendetes? - -A püspök. – Örvendetes, hogy Fenséged már jól van, és látogatásával -tisztelte meg Sonnenbrunn városát. Örvendetes, hogy Sonnenbrunn városa -vendégséget rendezett Fenséged tiszteletére. Örvendetes, hogy Fenséged a -lakomán önmagához és őseihez méltóan viselte magát. Örvendetes végül, -hogy az »Udvari Kurir« mindezt egy jeles czikkben megírta. - -Pál. – Mért írta ki az »Udvari Kurir«, hogy a lakomán a hal sótalan -volt? - -A püspök. – Mert Fenségednek ez a szellemes megjegyzése érdekelni fogja -a népet. - -Pál. – És mért nem írta ki, hogy elrontottam a gyomromat? - -A püspök. – Mert ez nem volt szellemes. - -Pál. – Az ujság azért írta ezt, hogy a ki nem volt ott, az ne búsuljon, -mert a hal úgyis sótalan volt? - -A püspök. – Azért írta ki, hogy a népnek is meg legyen a maga öröme. A -nép mindig örül, ha Fenségedről olvashat valamit. - -Pál. – És ez most örökre kinyomtatva marad, mint Caesar haditettei? - -A püspök. – A múzeumban mindenesetre meg fog maradni néhány lappéldány, -melyet az utódok is elolvashatnak. - -Pál. – Ki írt jobban: Livius, vagy a ki ezt a jeles czikket írta? - -A püspök. – Ezt nem olyan könnyű eldönteni. Liviusnak is megvannak a -maga előnyei. - -Pál. – És mért nem nyomtatta ki az »Udvari Kurir« a sonnenbrunni -botrányt? - -A püspök. – Mert nem akart Fenségednek boszúságot okozni. - -Pál. – Ez engem nem boszantott volna. Akkor megijedtem, mert azt hittem, -hogy meg akarnak ölni. De most igen mulatok rajta, mert minden jól -végződött, és nem lett semmi bajom. Mondja, pap bácsi, mi történt -azokkal az emberekkel? - -A püspök. – Letartóztatták őket. - -Pál. – És örökre a börtönben fognak maradni? - -A püspök. – Nem; csak kisebb büntetést kapnak, mert vétkök nem olyan -nagy. - -Pál. – Tulajdonképpen mi volt a vétkök? - -A püspök. – Nem lett volna szabad ott megjelenniök. - -Pál. – Hát a vendéglőben és más nyilvános helyen nem szabad mindenkinek -megjelenni? - -A püspök. – Az a vendéglőtől függ. A népvendéglőkben mindenkinek szabad -megjelenni, a ki fizet. De az a vendéglő, a hol Fenséged uzsonnázott, -előkelő vendéglő, az előkelők számára. - -Pál. – Ahá, értem! Ez az előkelő vendéglő olyan, mint a Gerolsteini -Kaszinó, a hová csak tagnak szabad bemenni, és ezeket csak két tag -ajánlatára veszik fel, ha jó házból valók, kellő vagyonnal rendelkeznek -és soha se követtek el kifogásolható dolgot. - -A püspök. – No, nem egészen úgy van, mert a zártkörű vendéglők kevés -hasznot hajtanának a gazdának, vagy túlságosan sokba kerülnének az -előkelőknek. Azért, hogy több legyen a haszon, avagy kevesebb legyen a -költség, a nyilvánosságot az előkelő vendéglőkből se lehet kizárni. - -Pál. – Értem. A kaszinóba csak jól született, vagyonos és párbajképes -előkelő mehet; az előkelő vendéglőben azonban megtűrik a származás -nélkül való, párbajképtelen és vagyontalan előkelőket is, ha fizetni -tudnak; és megtűrik őket a végből, hogy több hasznot hajtsanak, a mi -kellemes a gazdának és kellemes a finomabb előkelőknek is, mert így a -nagyobb forgalom mellett, az árúkért kevesebbet kell fizetniök. - -A püspök. – Igen. - -Pál. – De hát akkor, ha se a származás, se a vagyon és a rang, se a -párbajképesség nem teszi, hogyan lehet megállapítani, hogy valaki -viszonylag előkelő-e? - -A püspök. – Az öltözködés, a magaviselet, a jó modor… - -Pál. – De hisz azok az emberek nagyon tisztességesen voltak öltözve, és -mondhatom, jobban voltak öltözve, mint a grófnék az udvari bálon, a kik, -ha le volnának fényképezve egy nagy könyvben, akkor a pap bácsi ezt a -könyvet elzárná előlem, mint a multkor az illusztrált mythologiát. -Azonkívül nemcsak tisztességesen voltak öltözve, hanem jól is viselték -magukat, mert nagy csendben voltak, nem lármáztak és semmit se -csináltak, még csak rám se néztek, mint a grófnék, a kik az udvari -ebéden folyton-folyvást kancsalítanak rám. - -A püspök. – Mondom, fővétkök az volt, hogy egyáltalán nem lett volna -szabad ott megjelenniök. Kiki maradjon a maga helyén. - -Pál. – Értem. Féreg van a ruhájokban meg a hajukban, és másnap az -előkelők vakarózhatnak. - -A püspök. – Ha az nem is, de jelenlétök terhére van az előkelőknek, a -kik a pénzökért maguk közt szeretnek uzsonnázni. Még súlyosabbá tette a -dolgot az, hogy éppen akkor tolakodtak be a vendéglőbe, a mikor -véletlenül Fenséged is jelen volt. - -Pál. – De ha ők is uzsonnázni akartak a pénzükért! - -A püspök. – Éppen azért kellett őket beereszteni, a mi nagy kár volt a -szegény vendéglősnek, mert azután, hogy Fenséged elhagyta a vendéglőt, -az előkelők is felháborodva távoztak. - -Pál. – Ahá, értem! Ők a tulajdon szentsége ellen vétettek, mert ha a -szegény vendéglősnek két annyi haszna lett volna, ez a haszon a szegény -vendéglősnek már a tulajdona volna. - -A püspök. – Igen. Kétféle tulajdon van: az a tulajdon, a mely már -megvan, és a jogosan várható tulajdon. - -Pál. – És a jog is kétféle, ugy-e? Azoknak a joga, a kiknek tulajdonuk -van, és azoknak a joga, a kiknek nincs, csak jogosan várható tulajdonuk? - -A püspök (Rövid elgondolkozás után). – Valóban úgy van. - -Pál. – Ahá, most már egészen értem a szegény vendéglős felháborodását. A -szegények kárt okoznak, az előkelők pedig hasznot hajtanak neki. Ő tehát -velünk érez és lelkében ő is előkelő. - -A püspök. – Szóról-szóra úgy van. És azért a sonnenbrunni kis esetből is -meríthetünk némi tanulságot. Ez a tanulság pedig az, hogy a legjobbak -uralmának két támasza, talpköve van: egyik a tiszta erkölcs, s másik: a -sok szálú érdek, mely a legjobbak vagyonához fűződik. - - - - -PÁL HERCZEG TÜNŐDIK. - -– A gerolsteini park egyik elhagyott része, valahol az üvegház mögött. -Pál herczeg játszótársával, Friczi gróffal, itt szokta várni a kertész -fiát, Franczit, a ki mind a kettőjüknek titkos tanácsadója. Friczi -grófot Gerolsteinban »a dupla csodagyermek«-nek nevezik, mert mamája -harminczkilencz éves korában ment férjhez, papája pedig soha se szerette -a nőket. Friczi gróf is tizenkét esztendős, mint Pál herczeg, de még -kisebb és még törékenyebb alaku. Arcza ólomszínü, tekintete koravén, -szeme bekarikázott. Friczi gróf a haditudományokat tanulja. Öreg -napjaira Gerolstein generalisszimusza lesz, s az egyetlen, a ki azzal -dicsekedhetik, hogy Pál herczegnek tegező barátja. – - -Pál. – Ha ez a Franczi nem jön el, én pofon vágom. - -Friczi. – Látod, megint milyen buta vagy! Hogyan vágod pofon, ha nem jön -el? - -Pál. – Ez igaz, de azért igérhetek neki egy pofont. Mit csináljunk -addig? - -Friczi. – Legjobb volna madárfészket szedni és kibontani a tojásokat. - -Pál. – Várj csak, erről eszembe jut valami. Már tegnap óta akarok -kérdezni tőled egyet. Mondd, mi van az Ulrikával? - -Friczi. – Miféle Ulrikával? - -Pál. – A nővéremmel, a meklenburgi herczegnével. - -Friczi. – Hát én nem tudom, hogy mi van vele. Talán… (nevet:) egyet -gondolt és kettő lesz belőle. - -Pál. – Nem hallottál semmit? - -Friczi. – Nem én. - -Pál. – Én hallgatóztam, de nem jól értettem, hogy az inasok mit -beszélnek. Csak annyit értettem, hogy az Ulrika sír, mert a weimari -grófné azt beszélte, és ezt mások elbeszélték, hogy Ulrikának a férje, a -meklenburgi herczeg elutazott valahová egy Philine nevü szinésznővel. - -Friczi. – Hja, vagy úgy?! Ezt már tudom. - -Pál. – Hát mondd el. - -Friczi. – A meklenburgi herczeg elment a vásárra a szinésznővel és vett -neki piros szoknyát három fodorral. (Nevet.) - -Pál. – Nem értem. Magyarázd el jobban. - -Friczi. – Jaj de buta vagy! (Elmagyarázza jobban. Attól tartván, hogy a -szavak, a melyekben egyébként nem válogat, nem lesznek eléggé kifejezők, -szemléltető előadásba bocsátkozik, mely természetesen fölötte fogyatékos -marad, mert kézjátéka csak képleges magyarázatot nyujthat.) Most már -érted? - -Pál. – Persze, hogy értem. (Nevet.) - -(Az üvegházat környező bokrok mögül valami nesz hallatszik.) - -Friczi. – Na, jön már a rézbőrü! - -(De nem a rézbőrü Franczi jön, hanem Betlehem püspöke.) - -A püspök. – Hallatlan! Maguk ugyan szépeket beszélnek! - -Friczi. – Nem én voltam, én csak nevettem! (Megszökik.) - -Pál. – Pap bácsi, ne áruljon el a papának! Ha nem árul el, akkor mindent -elmondok a Fricziről és a Francziról is. - -A püspök. – Ha szépen elmond mindent és megigéri, hogy ezentúl jó lesz, -akkor nem fogok szólni a papának. (Magában:) Még csak az kellene, hogy -orrot kapjak, a miért nem vigyáztam jobban! - -Pál (megvall annyit, a mennyit már nem tagadhat le). – És aztán -elmagyarázta nekem a meklenburgi herczeget a szinésznővel. - -A püspök. – Hát pedig ez nem igaz. - -Pál. – Az inasok beszélték. - -A püspök. – Az inasok mindenkiről beszélnek, még rólam is, és hazudnak. - -Pál. – A weimari grófné is beszélte. - -A püspök. – Azért mégse igaz, már a mennyire »nem igaz«-nak nevezhető, a -mit egy grófné beszél… - -Pál. – Hát akkor az Ulrika miért sir? - -A püspök. – Éppen azért, mert a weimari grófné sajnos tévedése alapján -az inasok ilyen csúnyákat hazudoznak. - -Pál. – És a pap bácsi honnan tudja ezt? - -A püspök. – Nekem elmesélték az egészet. - -Pál. – És mi volt az egész? - -A püspök. – Az egész az volt, hogy mikor ilyen csúnyákat kezdtek -mesélni, az Ulrika nagyon bús lett… - -Pál. – És miért lett az Ulrika bús? Hiszen ő róla nem beszéltek rosszat! - -A püspök. – Hát… hm… mert az asszonyok nem szeretik azt, ha a férjükről -ilyen csúnyákat beszélnek. - -Pál. – Értem. Az asszonyok azt szeretik, ha a férjök nekik vesz piros -szoknyát három fodorral és nem másoknak. - -A püspök. – Na igen. De ez nem is történt meg. Bűntény nem történt. - -Pál. – Honnan tudni azt? Látta valaki, hogy nem történt? - -A püspök. – Bebizonyult. Mikor a papa megtudta, hogy az Ulrika miért -búslakodik, igen megharagudott. És mert a meklenburgi herczeg véletlenül -nem volt otthon, megparancsolta, hogy elő kell keríteni a szinésznőt. -Erre mindenfelé elindultak a staféták, hogy a hol egy Philine nevü -szinésznő találkozik, azt elő kell állítani. Elő is állították, a -férjével együtt, mert ez a Philine egy Philemon nevü szinésznek a -felesége. A szinésznő esküdözött, hogy ő soha se látta a herczeget, -Philemon pedig esküdözött, hogy ő semmit se látott, de nem hittek nekik, -mert a szinészek kóbor nép. Hanem véletlenül haza került a meklenburgi -herczeg is, és kiderült, hogy akármerre járt, soha se járt arra, a merre -Philine kóborolt, és azt se tudta, hogy ez a világon van. - -Pál. – Talán másnak vett piros szoknyát és nem ennek a Philine-nek? - -A püspök. – Az meglehet, de másról nem volt szó, csak erről a -Philineről. - -Pál. – És most már nincs baj? - -A püspök. – Minden közmegelégedésre végződött. A papa, megtudván az -igazságot, megkönnyebbülten lélekzett fel, és egy szép rendjelet -ajándékozott a meklenburgi herczegnek, hogy ezentúl többet legyen -otthon. - -Pál. – Hát a szinészekkel mi történt? - -A püspök. – A szinészeket megpálczázták. - -Pál. – Miért? - -A püspök. – A szinésznőt azért pálczázták meg, mert ő adott alkalmat a -pletykára. Ha ő nincs, akkor a herczeget nem rágalmazzák meg és -Ulrikának nem kell búsúlnia. - -Pál. – És a szinészt? Miért pálczázták meg a szinészt? - -A püspök. – Mert ő a férje a szinésznőnek, és a férjnek jóban, rosszban -osztoznia kell a feleségével. - -Pál. – Értem. És mit vonjak le ebből az esetből? - -A püspök. – Erkölcsi tanulságul? - -Pál. – Igen. Pap bácsi egyszer azt mondta, hogy nincs az a jelentéktelen -eset, a miből valami nagyon becses erkölcsi tanulságot ne lehetne -levonni. - -A püspök. – Ez igaz. És ha jól meghányjuk-vetjük a dolgot, ebből a kis -esetből is kihámozhatjuk az erkölcsi tanulságot, csak meg kell keresnünk -a magját. - -Pál. – És mi az? - -A püspök. – Hogy mi az? (Elgondolkozik.) Várjon csak Fenséged, várjon -csak!… Na lássa, megvan! Ennek a kis esetnek az erkölcsi tanulsága az, -hogy: soha se okozzunk közbotrányt! - -Pál. – Ahá!… Azaz, hogy még sem értem. - -A püspök. – Nézze, Fenséged, egy szinésznő, a ki különczködni akar, az -közbotrányt okoz. - -Pál. – Hogy-hogy? - -A püspök. – Mert teszem fel azt, ha a szinésznő rossz, de ügyesen, úgy -hogy senki se tudja meg, akkor nincs semmi baj, ugy-e?!… A herczeg is -örül, Ulrikának se folynak a könnyei. A szinésznő azonban rosszabbat -cselekedett, mintha vétkezett volna, rosszabbat, mert közbotrányt -okozott. Na, és lássa, mi lett ebből a könnyelmüségből! A meklenburgi -herczeg kénytelen volt másutt vadászni, Ulrika most is sír, és őket -megpálczázták! De nekik úgy kell. - -Pál. – Ahá, most már értem. - - - - -MESSZIRŐL JÖTT LEVELEK. - -Egyetlen egyszer láttam Róbert hadnagyot, s annak is már nagy ideje. -Hanem azért nagyon jól emlékszem rá. - -Azon a nevezetes napon történt, a mikor a katonáné a falunkba költözött. -Nagy izgatottság volt az egész urikörben. Senki sem ismerte az uj -lakókat, csak annyit tudtak róluk, hogy a szolgabiró házát vették ki. -Mikor megjöttek, elterjedt a hir, hogy furcsa encsen-bencseket hoztak -magukkal, és volt, a ki hallotta, hogy a katonáné idegen nyelven szólt -egy másik öreg hölgyhöz, a kit nevelőnőnek néztünk volna, ha egy -gyereklénynek csak árnyékát fedezzük is fel az ujon jöttek között. -Érdeklődésünket nagyon növelte az, hogy az uj lakók csak igen keveset -mutatkoztak. Boldog-boldogtalan rájok lesett egész nap. - -Akkor Szunyogh Lojzi és Kontra Edus voltak azok a barátaim, a kik a -legteljesebb bizalmamnak örvendettek. Együtt őgyelegtünk, együtt -művelődtünk, bár meg kell vallanom, hogy Lojzi nem olyan szivesen vett -részt a második, mint az első mulatságban. De Edus filozóf szellem volt. -És a kérdéses nyári délutánon is, mikor detektivkedésünk fáradalmait -kipihenni az erdőbe mentünk, kedves gloriette-ünk mellé: Edus a fűbe -heveredve, épp azokról a rejtelmes dolgokról beszélt, melyek sokkal -nagyobb számmal vannak föld felett és ég alatt, mintsem bölcselmünk -álmodni képes. A plébános öreg béresétől hallotta, hogy a holdban Szent -Dávid hegedül, s a tárgy fontosságához illő részletességgel közölte -velünk ez irányban tett tapasztalatait. Én szakértői szemlét akartam -ajánlani a legközelebbi holdtöltére, a mikor Szunyogh Lojzi, a kinek -kissé vastag koponyája, de igen jó szeme volt, hirtelen felkiáltott: - -– Ott jön a katonáné! - -Csakugyan a katonáné volt. Karjába csimpajkodva egy hóri-horgas fiatal -embernek, a ki előttünk ismeretlen egyenruhát viselt, a gloriette-hez -vezető lejtős uton közeledett felénk, lassan lépegetve. Nem szólt -egyikünk sem, hanem összevigyorogtunk. Az asszony nagyon kicsi volt, a -férfi nagyon magas. - -Csak homályosan emlékszem már, milyennek tünt fel előttem a katonáné, -mikor először pillantottam meg a közvetetlen közelből. Sokkal többször -láttam azóta, semhogy az első benyomások rég el ne mosódtak volna. A -haja még akkor nem volt olyan fehér, az arczocskája sem olyan redős – de -más részlet nem igen jut eszembe, mint hogy fonnyadó kis képe rózsaszinü -volt, akár csak a porczellán babáké. Azóta már eltünt ez a rózsaszin, -sok egyéb dologgal együtt, a mik mind nem fognak többé visszatérni. - -Végre is, nem tudnám elhatározni, olyannak láttam-e akkor, mint a minő -az a kép, a mely manapság megjelenik előttem, a hányszor csak rá -gondolok. Nem úgy vagyok a másikkal. Mintha most is látnám Róbert -hadnagyot, a mint piczike kis anyját a gloriette felé vezetgette. Pedig -talán csak az lepett meg rajta, hogy olyan erős, olyan szép szál ember, -és mégis annak az apró, kis porczellán-babának a fia. - -De hát ez az arcz, bár soha többé nem jelent meg előttem a valóságban, -egy darabig még többször jelentkezett azokban a tarka álmokban, -melyekkel a gonosz Mab királynő bóditotta el gyerek-fejemet. Sokszor -láttam mosolyát és nevetnivalóan gyermekes száját, a mely mintha a -kaszárnya-élet viszontagságai közt is megőrizte volna az anyai tej -édességének az emlékét. S ha valójában csak egyszer láttam ezt a Róbert -hadnagyot, hallanom annál többet kellett róla. Meg kellett hallanom -például, hogy víg legény és rossz katona volt, a ki szerette a -mulatságot és a szép asszonyokat, olyannyira szerette, hogy utóljára a -posztját is elhagyta egy kaczér Carmenért. - -Az igaz, hogy ezt csak akkor tudtam meg, mikor már két évtizede is -elmult, hogy egy pillantásra láttam. A mit addig hallottam róla, az mind -nagyon különbözött ettől. - -Még akkor, régen, nagy barátságba estem a katonánéval. Az apró emberkék -szítanak egymáshoz, és abban az időben én még a ligához tartoztam. - -Aztán meg, minthogy öregbedtem ismeretekben s némi bepillantásom -lehetett a német nyelv titkaiba: abból az egész külső világból, a melyet -a mi falunk magáénak nevezhetett, senki se volt nálam alkalmasabb -személy arra, hogy a katonánéval czimboraságba keveredjék. Nagyon rá -volt szorulva, szegény, hogy valakivel barátkozzék, ha az a valaki csak -akkorka volt is, mint Babszem Jankó. A fia, az visszament az ezredéhez, -az a másik öreg hölgy pedig, a kinek hivatása lett volna, hogy -társalgóul és tolmácsul szolgáljon a gyámolra szoruló porczellán -babának, sokkal inkább el volt foglalva a szolgabiró házának ideiglenes -kormányzásával, semhogy ideje maradt volna pikétezni nap-nap után. - -Minthogy akkortájt még az időből egy egész milliárdnyi tőke állt -rendelkezésemre: reggeltől estig ott ültem a katonánénál. S a mig -előttünk szünettelen tánczot jártak a kőr-dáma és a káró-király – -áhítatosan, nemcsak figyelmes füllel, hanem egyszersmind kerek szemmel -és kerek szájjal hallgattam a porczellán királyfiak változatos -történeteit. Közben-közben csaltam is egy keveset. - -Nagyon szerettem nála lenni. Szerettem a tágas, meleg szoba ó-divatu, -kényelmes butorait, a szem nem látta apró csecsebecséket, az ismert, -elsárgult fotografiákat és a lagunás képeket. (Ezek voltak életemben az -első lagunák; akkor még nem sejtettem, hogy olyan sok fog következni.) - -Hogy miért esett éppen rám a katonáné választása, arra sokáig nem tudtam -rájönni. A sűrű emlegettetés azonban, a melyben akkor még sárgás hajam -feltünő módra részesült, későbbi időkben azt kezdte velem gyaníttatni, -hogy a hajam szine olyan valakire emlékeztette a katonánét, a ki aligha -lehetett előtte közönbös. Bármi volt azonban az első ok, annyi bizonyos: -nem sok kellett hozzá, hogy bizalmasak legyünk egymáshoz. - -És ekképpen én voltam az első, a ki megtudtam, hogyan cseppent közénk a -katonáné. Abban az országban, a melyet elhagyott, nem maradt már -senkije; a fiát, a ki mellé olyan szivesen húzódott volna, egyszer ide, -másszor oda parancsolta a kötelesség; neki meg valahol már nyugovót -kellett keresnie. Annak pedig, hogy épp a mi falunkat választotta -pihenőül, megvolt a maga különös oka. - -Volt egyszer egy kis katona, egy olyan kicsi katona, hogy a szél elfútta -hazájából ismeretlen földre. Az igaz, hogy nagy szél volt az, akkor. Ez -a kis katona ott feküdt az erdő szélén, egy kis domb alatt. A porczellán -baba közel akart lenni hozzá. - -A katonáné történeteiben minduntalan szó volt egy bizonyos Róbertről, a -ki nemes volt, mint Bayard, bátor, mint gróf Richard, a soh’sem félő, és -szép, mint maga Phoebus-Apollo. Mint Artus király udvarában csak a tói -Lancelot-ról, a katonáné házában csak erről a Róbert hadnagyról lehetett -beszélni. És a lovagtörténetek mindegyike azzal végződött, hogy: »Hiszen -majd meg fogod látni«. - -Annyi bizonyos, hogy váratta magát a tói Lancelot. Még mézeshónapjait -éltem a katonánéval való ismeretségemnek, mikor egyszer a kis -csecsebecsés szoba szokatlan diszt öltött a hadnagy fogadására. Az -utolsó perczben azonban a katona helyett staféta érkezett és pedig azzal -a szomoru hirrel, hogy a kötelesség nagy hirtelen egyebet parancsolt. - -A porczellán babát nagyon megviselte akkor ez az ujság. És minthogy nem -mutathatta meg nekem a fiát, kárpótlásul eldicsekedett a levelekkel, -melyeket Róbert hadnagy azóta irt a garnizonból, a mióta szétválakoztak. -Kevés volt mindössze; a helyőrségi szobák nem igen alkalmasak a -levélirásra. - -Tudom, hogy akkortájt, vagy talán valamivel később, mikor ujra olvastam -ezeket a régi iratokat, a hadnagy stilgyakorlatai mély benyomást tettek -rám, jóllehet nem igen volt bennük egyéb, mint egy kis érzelgés a -katonatisztek spártai stilusában, aztán meg mindennapi históriák a -kaszárnya-életből, keverve alkalomszerü idézetekkel Schillerből és -Heineből. Hanem, a hogyan később operaszövegekből, a hadnagy leveleiből -is megragadt még akkor friss fejemben egy pár csengő-bongó sor, a mely -soká kisértett, magam se tudom, hogy miért. Csakhogy keveseltem a -levélcsomót. - -Ha már megkivántam ezt a mulatságot, nemsokára aztán bő részem lehetett -benne. Attól fogva, hogy a porczellán babának a meghittje lettem, a -levelezés nagyon neki élénkült. Rövid ideig sűrűn érkeztek a hadnagy -levelei; gyakran csak néhány odavetett sor, érzelgés, elbeszélések és -idézetek nélkül – egyszerű tudósítások, a melyek lázas hangja akkoriban -nagyon aggasztotta a katonánét. Rossz álmai voltak abban az időben; -egyszer, zivataros, borzalmakat keltő éjjelen úgy rémlett a szegény kis -porczellán-baba előtt, mintha világosan, tisztán kivehetően hallotta -volna a fia hangját: »Anyám, édes anyám!« - -Beteges lett, s akkor egymásután irtuk a haza hívó leveleket. A hadnagy -félig értelmetlen sorokkal válaszolt, a melyekből csak azt vehettük ki, -hogy lehetetlen mozdulnia. Ezt az ujságot már én tolmácsoltam a katonáné -parányi szívének, mert a szeme is nagyon meggyöngült, s ő maga már nem -igen tudta olvasni a fia csoda-dolgait. - -Úgy két évvel azután, hogy a katonánéval frigyet kötöttem, egy rövid, -váratlan levél azzal a meglepetéssel csapott le közibénk, hogy a -szeretett fiu elment nagy messzeségre, roppant nagy messzeségre, mintha -bizony a szegény kis porczellán babának nem elég távolság lett volna az -a temérdek mértföld, mely őt fiától eddig is elválasztotta. És még hozzá -remegnie kellett Róbertnek az életéért is. - -Azt hozta hírül ez a szomoru levél, hogy a hadnagynak nagy -hirtelenséggel ott kellett hagynia az ezredét, sőt le kellett mondania a -katonai pályáról is, valami összezördülés miatt, a melyből nagy dolgok -következtek, s melynek végső eredménye az lett, hogy megsértett -feljebbvalóinak a bosszuállása elől menekülnie kellett Amerikába. Az -egész ügy egy kicsit homályos volt; a katonáné a felét sem értette. -Kétségbeesésében egész sereg kérdést tétetett velem papirra, de ez a -levél valószinüleg soha sem ért el Amerikába, mert Róbert a későbbi -leveleiben nem válaszolt rá. - -A katonáné nagyon, nagyon sokáig nem tudott beletörődni abba a -gondolatba, hogy számkivetettnek tudja a fiát, s a közeli viszontlátás -reménye nélkül éljen tőle távol. Egyszer-másszor az is eszébe jutott, -hogy megváltoztatja első szándékát, s elválik a halott kis katonától az -élő fiú kedvéért: kikeresnek valami közelebb eső helyet, a hova nem -érhet a fenyegető katonai hatalom, s ott fognak lakni együtt. Az egyenes -kérdésre azonban a hadnagy nem is felelt. Csak más alkalommal, később -írt valami affélét, hogy anyja sorsát a maga sorsához kötni nem akarja. -Általában rendesen nem válaszolt a tudakozódásokra, a melyeket a -katonáné hozzá intézett, s valamikor csak úgy általánosságban írta erre -vonatkozólag, hogy az ilyen kérdéseknek a legtöbbjét nem tudja már -akkor, a mire az íráshoz foghat, s aztán meg a fődolgokat magától is -elmondja. És mintha a távolság és az idő közönbösebbé tette volna anyja -iránt, úgy látszott, mintha mind kevesebbet érdeklődnék a csecsebecsés -kis szoba apró eseményei iránt. Hanem azért írt pontosan, szinte -feltünően pontosan, úgy mint a ki nagyon kiszámítja, hogy hova, mennyit -ir egy esztendőben? - -Sok furcsa dolog volt ezekben a pontosan érkező levelekben. Valamennyi -levél fukar volt a szóban mindazt illetőleg, a mi írójának élete módjára -vonatkozott, pedig hosszú időn át sok változás állhatott be a -számkivetett Róbert életében. Ezeket az eseményeket csak nagyjában -említette. Ellenben mindegyik irata a szeretet áradozásaival volt tele, -és ezek az áradozások a legkevésbbé se csappantak meg az idő multával, a -mi nagy vigasztalására volt a katonánénak. - -Tíz, tizenöt, húsz év pörgött le, egyik úgy, mint a másik, lassan, -egyhanguan, mint az olvasó-szemek. Körülöttünk minden megváltozott: -olyanok, a kiket régente a legközelebb éreztünk magunkhoz, már nem -voltak többé; olyanok meg, a kik azelőtt nem is léteztek, a szívünkhöz -nőttek. Uj tavasz tette sugárzóvá a régi temetőn keletkezett, uj, -zsibongó világot; idegen gyermekek játszottak a kicsi górékban, a -melyeket valaha apró Daedalusok raktak össze sárból, roppant -mulatsággal. Csak a kis csecsebecsés szoba maradt meg a régi világból. A -porczellán baba kissé megsárgult s talán még piczinyebb lett, mint -valaha, de látogatója és levelei hívek maradtak hozzá; az a kevés élet, -a mely ebbe a szobába fért, ott maradt és ugyanolyan maradt, a milyen a -legelső időkben volt. Az igen kicsi dolgokat megkimélik a nagy -rázkódtatások. - -Kivülről semmi se hatolt be a nagy, az örökös változásból. És különös, -azok a levelek, a melyek olyan pontosan érkeztek a tengeren túlról, az -idegen világnak egy szellőcskéjét se hozták magukkal. Mintha az, a ki -ezeket a leveleket írta, föléje emelkedett volna a nyüzsgő emberárt -mozgató apró-cseprő gondoknak: soraiból sohase szólt egyéb, mint a -határtalan, megingathatatlan szeretetnek örökké hív, egyhangú áradozása. - -* * * - -Egyszer – jóval később – megismerkedtem egy bécsi társaságban valami -Strachwitz őrnagygyal, a kit még mint Strachwitz tiszt-helyettest, -Róbert hadnagy gyakran említett a legelső leveleiben. Nem állhattam meg, -hogy meg ne kérdezzem: emlékszik-e még a hadnagyra, és ha igen, mit tud -a sorsáról? - -– Ó, nagyon jól emlékszem. Ez a Gerhart Róbert a legfurcsább ficzkók -közé tartozott, a kiket valaha ismertem. Jó czimbora, pompás mulató -volt, a kinek a csinyjeiről még ma is tudnak a Ferdinand-ezredben. -Hanem, a kik jobban ismerték, mint én: könnyelmü, haszontalan legénynek -tartották, a ki egy szoknyáért akármikor képes lett volna szégyenbe -keverni a kardbojtját. - -Azt kérdeztem: mi volt az oka, hogy Amerikába kellett menekülnie? - -– Róbert soha se volt Amerikában – felelt az őrnagy. – Azokat a -leveleket, a melyeket ön említ, valószinüleg Richter küldözgeti -Amerikából, egy hajdani pajtásunk, a ki – rég ideje már – kilépett a -hadseregből s itt hagyta az öreg Európát. Ez a Richter volt Róbertnek a -legjobb embere. Valami kegyes csalás lesz a dologban. - -Aztán hozzá tette: - -– Mert hát annak, hogy Gerhart Róbert agyon lőtte magát, már nagyon sok -éve. A sírját megtalálhatja a brünni temetőben. - - - - -MARTINOVICS. - -Több mint száz esztendővel ezelőtt, a budai vártemplomban egy nyírott -fejü férfiu körül foglalatoskodott egy sereg pap és még több katona. A -nyírott fejü férfiut kitaszították az egyházi rendből. A latin szavak -elhangzottak, a templom kőkoczkái visszaverték a katona-lépések ritmikus -zaját, az egyház kebeléből kidobottat átvette a prófosz, s a kapu, -melyen belül szüntelen ég egy halovány mécs, becsapódott az elitélt -mögött. Az örök világosság megtagadta a nyírott fejü férfit. - -Az elitéltet visszavitték a czellájába. Ott megtalálhatott mindent, a -mire még szüksége volt. Meghagyták neki szalmazsákját, sőt meghagyták a -könyveit is. A földön egy korsó víz állott, fedő helyett egy szelet -kenyérrel. A börtönőr jó éjszakát kivánt az apát úrnak, jelentette, hogy -reggel ötkor fel fogja kelteni, aztán magára hagyta. A kulcs kétszer -megfordult a zárban. - -A rab ember lefeküdt szalmazsákjára, elővette a legközelebb heverő -könyvet és a magasban serczegő mécs pisla lángja mellett olvasni -kezdett. Könyvének czíme így hangzott: Les liaisons dangereuses; írta -pedig ezt a könyvet de Laclos lovag. - -Elolvasott vagy három levelet, aztán eldobta könyvét. - -– Mily végtelen szomorúság! – szólt magában. – És ezek az emberek a -gyönyört keresik! - -Egy másik könyvet vett elő, a Parny verseit. A »fél-Tibullus, a kit a -görögök ihlettek meg s a kinek szavait az érzelmesség sugallta« – kedves -költője volt. És elolvasta még egyszer: - -»Kezemben virágot tartok; magam is virág vagyok, csakhogy kevésbbé -kinyílott. Ó, te leányok és boldogság istene, felajánlom neked tizenöt -évemet és ezt a virágot. - -Keblem dagad és néha ok nélkül álmodozom és sóhajtok. Ifju Myrtis, e -ligetben találhatni tizenöt évet és egy rózsát. - -Alig gyűröm le a pázsitot, a hol csak ily egymagamban pihenek! Gyors -északi szél, ha jössz, kíméld tizenöt évem és a rózsát!« - - -Ez a derüs kép igen kellemetlen dolgokat juttatott eszébe. Fölkelt s -elhatározta, hogy megméri, hány lépés a czellája. Nem mérte meg. - -Felülről, a nyitott ablak rostélyán át, megérezte május lehelletét. Arra -gondolt, hogy több május nem lesz a világon, s megborzongott. Még csak -negyven éves volt. - -El, gyöngeség! Azért is másra fog gondolni. Ujra elővette Parnyt, s -tovább olvasott: - - „Dryades, pourquoi fuyez-vous?…“ - -Vénusz, az ő száz alakjában, Myrtis s a víg szatirok tánczolni kezdtek -kábult feje előtt. Könyve észrevétlenül összecsukódott, s az irgalmas -Szender már-már ráterítette fátyolköpenyét, a mikor egyszerre csak a -börtönajtó nesztelenül felnyílt s egy sapóbás, hajporos czopfu, karcsu -alak jelent meg a küszöbön, gyönyörüen öltözötten, mint maga ő -eminencziája: Rohan bíboros. Az ajtó épp oly nesztelenül zárult be -mögötte, mint a hogy kinyílt. - -A titokzatos alak keresztbe fonta mellén a karját, s megszólalt, kissé -olaszosan ejtve a franczia szót: - -– Rám ismer-e abbé úr? - -– Nem. De mégis… Úgy tetszik, hogy ön Cagliostro Sándor gróf, a kivel -találkozni többször volt szerencsém, midőn követségben jártam XVI. -Lajosnál. - -– Mondja inkább, hogy: Balsamo József, a szemfényvesztő, a ki csak az -imént szökött meg fogságából, melybe a szabadkőművesség ellenesei -vetették s a ki önnel körülbelül egy időben fog megjelenni az egyetlen -igazán Szabad-Kőműves előtt. - -– Hogy jött ön be a zárt ajtón keresztül? - -– Tudja, hogy én bűbájos vagyok. Előttem börtönök, titkok és igazságok -zára pattan. - -– Bocsánat, gróf, én a fizika és a kémia professzora valék… - -– De Lembergben a bölcseleté is. S ha filozófus, kitalálta, hogy vannak -erők, a melyek örökkön el fognak siklani a fizikus durva keze elől. - -– Nekem úgy tetszik, hogy önt nem efféle erők szolgálják. Hogy ön, a -mint nem Cagliostro Sándor, nem is Balsamo József. Hogy ön egyszerüen -halluczinácziója az én megriadt agyvelőmnek. - -– Tegyük fel. Mit nyer vele? Mi haszna belőle ha megvallom, hogy én a -Kételkedés vagyok?! A Kételkedés, mely nem csupán holló képében károg. A -Kételkedés, mely száz alakban jelenik meg, mint Vénusz maga. - -– A Kételkedés? Mit keres nálam a Kételkedés? Én már nem kételkedem -semmiben, mert én már nem veszthetek semmit. - -– Engedelmet, a Baj hűséges kisérője az embernek végső lehelletéig. Ön -még nem lélekzett utolsót, s én a Baj vagyok. Bebizonyítsam? Önnek még -van egy java, a melyről nem ad számot magának. Teste, lelke fellázad az -elmúlás gondolata ellen, s mert nincs mibe kapaszkodnia, azzal -vígasztalja magát, hogy nem hiába hal meg. Nos, én azért jöttem, hogy -elvegyem öntől ezt az utolsó vígasztalást. - -– Nincs hatalom, mely elvegye tőlem ezt a gondolatot. Lehet, hogy -önáltatás; de az enyim. - -– Meglássuk. Azon kezdem, hogy ön dicsőségre vágyódott, és ime, -beszennyezett emlék marad ön után. - -– Miért? - -– Mert elárulta a társait: Hajnóczyt, Laczkovicsot, Sigrayt, -Szentmarjait. - -– Én nem árultam el őket. Thugut és Németh János épp úgy ismerték őket, -mint engemet. Én csak megvallottam, a mit ők tudtak. Megvallottam, mert -a testem gyönge volt a kínpadnak még a gondolatával szemben is. Az -efféle dolgokban nem tréfálnak. Ha hallgatok, nem használok nekik, csak -izenként tépetem szét magam. Hallgatásom talán gyönyörű vértanúság, de -haszontalan tüntetés lett volna. Mert ha hallgatok, csak hiúságból -kínoztattam volna ezt a gyatra testet. - -– Gyávának fogják önt mondani. Hogy megváltsa az életét, találmányokat -ajánlott fel ellenségeinek, cserében a kegyelemért. - -– Még fiatal vagyok. Még szeretnék élni. Homo sum atque humani nihil a -me alienum puto. Védtem az életemet, a hogy tudtam. - -– De nem maradt egyebe, mint: szépen halni meg. Ön a pör alatt ingadozó -viseletet tanusított… - -– A jó, vagy rossz óráim szerint. - -– S a vesztőhelyen el fog ájulni. - -– Rosszak az idegeim. Ez nem zárja ki, hogy nagy jót akartam. - -– De vajjon öné-e a jó szándék érdeme?! Őz és Szolarcsik jobban -megérttették magukat és jobban fogják védeni a vesztett ügyet. - -– Ők a tenor és a bariton. Én voltam a zeneszerző. - -– De miért? Becsvágyból, sértett hiuságból. - -– Eh, mit akarhattam volna?! Valami udvari hivatalt? Volt benne részem; -II. Lipót épp úgy megbecsült, mint I. Ferencz. A legkényesebb -küldetésekre alkalmaztak s meg voltak elégedve velem. Így lettem udvari -vegyész, s így szászvári apát. Avagy talán nagyobbra törtem? Nem tudom. -Ki volt az, a ki javát akarta az egész emberiségnek, csak önön javát nem -akarta?! Nem ismerek ilyet. A legjobban szolgált Eszme az, melynek a hű -csatlósát Becsvágynak hívják. - -– Ön tehát az Eszmét szolgálta? - -– Bizonyára. - -– Az ön Eszméje zavaros. Mit akar ez a »Forradalmi káté«?! Lázas jelszók -a Csipkerózsa kastélyában; a konvent követelései Meseországtól. - -– Sötétben tapogatóztam, de az emberiség javát kerestem. - -– Melyik emberiségét? Az urakét, a kik olyanok, mint ön, vagy a -parasztokét, a kik önnek született ellenségei, mint egy horda sakál. - -– Az élő és szenvedő emberiségét. Főképpen a még ismeretlen emberiségét. - -– Mit ér el vele? S mit fog elérni vele ezután? Eddig azt érte el, hogy -hűtlenségi pört akasztottak a nyakába, a melyben előre el volt ítélve ön -is, meg azok is, a kiket elbolondított. S ezután? Munkáit holnap elégeti -a hóhér. - -– Jönnek századok. - -– S azt hiszi, hogy ezeknek a századoknak nem lesz egyéb dolga, mint önt -méltatni?! Nézzen ide. Marie Antoinettenek megmutattam egy pohár vízben -a forradalmat, önnek megmutatom ebben a korsó vízben a jövő századot. Ha -elvette róla a kenyerét, mit lát a víz tükrében? - -– Látom ezt a várost száz év mulva. A tímársegédek és a veteránok -kivonulnak a Vérmezőre, ünnepelni a nevemet, a melyet nem ismernek, a -többiek pedig a lóversenyre sietnek, vagy kávéházba, beszélgetni ifju -szinésznőkről. Mindegy. Használtam nekik tudtukon kivül. - -– Vajjon használt-e? Nem hallja ezt a tompa zúgást, mely a víz mélyéről -egyre erősebben tör a felszínre?! Most még jobban sírnak, vajlogatnak, -ordítanak a kenyérért, mint azelőtt. - -– Per ardua ad astra. Nem érthetjük meg egészen soha, hogy az emberiség -minő utakon, minő megpróbáltatásokon keresztül halad előbbre és előbbre. - -– De vajjon előbbre halad-e valóban? Köszönöm az ilyen előrehaladást. A -burzsoák lopnak, s a szegények sajnálják, hogy nem ők lopnak. - -– És mégis ez az út az igazi. Az enyém. - -– Hiszi-e igazán? - -– Bizonyosan tudom. Mert a lelkiismeretem mondja. - -– A lelkiismeret. Mi az? - -– Az egyetlen igazság, az egyetlen abszolút, az egyetlen jó ezen a -világon. - -– Ön keményen tartja magát. - -– Eh, ön a gondolat, mely a tettet halványra betegíti. S én a kiömlő -piros vér vagyok, mely termékenynyé teszi a csatamezőt, s aczélossá a -rajta termő búzát. - -– Úgy csakugyan elérte czélját. Nézzen bele a vízcsepp tükrébe. -Vesztőhelyére titkos kéz rózsákat fog ültetni. Vérvörös rózsákat, -gyönyörü rózsákat. Igaza volt: ön nem élt hiába. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– Apát úr! - -A látomás eltünt. Az elitélt felriadt s zavaros szemmel nézett körül a -czellában. A börtönőr állott előtte. - -Tehát itt az óra. A szíve vadul kopogott, torkát valami megnevezhetetlen -fojtogatta, lába nehéz volt, mint az ólom, s fejében egyre ott -kóválygott a Parny verse: - - Je t’offre quinze ans et la rose. - -Összeszedte minden erejét s azt mondta, hogy: - -– Menjünk. - - - - -EMBERRABLÁS. - - -I. - -A harmadik hálókocsi rekeszében két hölgy ült egymással szemben; az -egyik Herbert Spencer tanulmányozásába volt elmerülve, a másik regényt -olvasott. - -Mind a kettőnél az utolsó lapok járták. Már vagy negyvennyolcz órája -volt, hogy megindultak, s azóta – az alvás óráit leszámítva – minden -idejüket a könyveiknek szentelték. Még eddig egy szót se váltottak -egymással. - -Két hölgy, a ki minden igaz ok nélkül negyvennyolcz óráig szótalan tud -maradni, bizonyára ritkaság. Sietünk megjegyezni, hogy a Pacific-vasút -San-Franciscóba robogó expressz-vonatán vagyunk. - -Az egyik hölgy, a Herbert Spenceres, szöszke volt és olyan szép, mint az -Ohnet György regényeinek a hősnői. Azt hisszük, ezzel mindent -megmondtunk. Amerikában vagyunk; az idő pénz. - -A másik nemcsak szép volt, több mint szép… röviden: a másik érdekes -volt. Egy párisi nő arcza, a szenvedő Madonna kifejezésével. Az a -bizonyos nedves tekintet, mely az őrületből fakadó és világszerte -érdeklődést keltő bűnöket követteti el imádóival. Piczi, törékeny kéz, -melyet forrón megszorítani annyi volna, mint egy lepkeszárnyra -rátaposni. Ezzel leírtuk volna a regényes hölgyet is. - -Még egy megjegyzés, mely a különös ismertető jelek rovatába irandó: a -regényes hölgy barna fényü és selyemlágyságu vörös fürtjeivel erősen -hasonlított Jane Hadinghez, az ismert párisi szinésznőhöz. És, úgy -látszik, ápolta ezt a hasonlatosságot. - - -II. - -A Rider Haggard regényei igen szép dolgok. Az is igen szép volt, a -melyet az utazó hölgy olvasott. Tele volt alvajárással, vízbeugrással, -háromezer éves emberekkel, hipnotizmussal, örökség-vadászattal, -szellemjelenéssel, mérgezéssel, emberrablással és kibetüzhetetlen -irásokkal. De elvégre a szép dolgok is véget érnek, s a mi hölgyünk is -elkészült a sötét titkokkal. - -Ugyanakkorra a másik hölgy is kifogyott a fizikai, intellektuális és -normális nevelés princzipiumaiból. Pedig New-Yorkban még úgy számított, -hogy ezekből a princzipiumokból telni fog egészen San-Franciscóig. -Tévedt; a mint látni fogjuk, nem először, és nem is utóljára. - -Abból a tőkéből, melyet az európaiak most is makacsul időnek neveznek, -egy napi fölösleg állott a rendelkezésükre. - -Ez a tulságos gazdagság végre mégis csak kizavarta némaságából a -regényes hölgyet. - -– Ha önnek is úgy tetszik, talán cserélünk? – szólt, betekintést kinálva -a sötét titkokba. - -– A hogy tetszik – felelt a másik, lemondva Herbertjéről. - -A szőke hölgy az üzlet megkötése alatt alkalomszerünek találta bemutatni -magát. - -– Miss Ellen Dumbleton, a Sharp és Dumbleton házból. - -– Miss Sarah Senior – mutatta be magát a vörös. - -Ezzel aztán be is fejezték a társalgást s ujból hozzáláttak művelődési -szomjuságuk csillapításához. - -Mikor beesteledett, már mint jó ismerősök üdvözölték egymást, lefekvés -előtt. - -– Jó éjt, miss Senior. - -– Jó éjt, miss Dumbleton. - -Pár percz multán mind a ketten az igazak álmát aludták. Álmuk békés volt -és zavartalan, a milyen csak azoké szokott lenni, a kik folyton igaz -utakon haladnak és örökkön jó járatban vannak. - -Ne tessék kételkedni: a látszat ezúttal nem csal. Miss Senior azért ment -Kaliforniába, hogy az Üdv hadseregének propagandát csináljon, a mi -bizonyára istenes foglalkozás. Miss Dumbleton pedig azért váltott jegyet -San-Franciscóba, mert San-Franciscóban tartózkodott a szökevény Mr. -William Bennett, a kinek alkalmat kivánt adni, hogy egy bizonyos hibát -jóvá tegyen. Mr. William Bennett ugyanis házasságot igért Miss -Dumbletonnek, de szórakozottságból elutazott a nélkül, hogy igéretét -beváltotta volna. Miss Dumbleton tehát most abban fáradozott, hogy: vagy -rákényszeríti Mr. Williamet szavának beváltására, vagy pedig megveszi -rajta az illő kárpótlási összeget. A kilátás kedvező, lelkiismerete -nyugodt volt; világos, hogy aludt, mint a bunda. - -S mialatt hölgyeink megtérítendő hitetlenekről, megtérítendő -vőlegényekről, megtérítendő napidíjakról és megtérítendő kárpótlási -összegekről álmodoztak: a vonat az őserdők fekete rengetegében -nyolczvannyolcz kilométernyi sebességgel száguldott tovább. - - -III. - -Egyszerre csak éles, sivító hang futotta be a roppant sötétséget. Miss -Senior fölriadt. - -– Hallja ön, Miss Dumbleton? Ez a vészjelző! - -– Igaza van – felelt Miss Dumbleton hidegen. - -– Valami baj lehet! – rémüldözött Miss Senior. - -– Már okvetetlenül baj van, – válaszolt Miss Dumbleton, – mert ha nem -történt semmi szerencsétlenség, akkor annak a derék gentlemannek, a ki a -vészjelzőt meghúzta, huszonöt dollár büntetéspénzt kell fizetnie. Ez -pedig elég nagy baj. - -Miss Dumbleton, úgy látszik, közgazdasági elmélkedésekbe óhajtott -bocsátkozni, de nem volt rá ideje. Egy óriási zökkenés, és odavágódott -Miss Seniorre. A vonat kisiklott, Miss Senior egyet nyöszörgött és -menten elájult, Miss Dumbleton pedig azt mondta magában, hogy: - -– Furcsa! - - -IV. - -Miss Senior alaposan el volt ájulva. De ha egy fiatal hölgy ötvennégy -óra óta úton van s ez idő alatt nem látott más férfilelket, csak a -vonatvezetőt, egy harmincz-harminczöt éves, csinos, fekete bajuszu -gentlemannek a megjelenése mindig van annyi hatással az ájulás ellen, -mint egy kis kölni viz vagy valami sóval telt üveg. - -Miss Sarah tehát magához tért s arra ébredt, hogy egy kifogástalan -külsejü gentleman élénken tanácskozik a pongyolában lévő Miss -Dumbletonnel. Miss Senior jónak is látta azonnal elpirulni, úgy a maga, -mint a Miss Dumbleton nevében. - -– Én Mr. Henry Blossom vagyok, a híres emberrabló – mutatta be magát a -váratlan vendég. – Önök, a többi utasokkal és a vasúti alkalmazottakkal -együtt foglyaim. Nem szükséges részletekbe bocsátkoznom, hisz önök -olvasnak hírlapokat!… Egészen Athanáziosz, a híres görög emberrabló -rendszere szerint járok el. Tökéletesen az nálam az eljárás, a mely -régebben Cserkeszkőjben volt divatos… ha olvasták Athanáziosz -élettörténetét, tudják, hogy nemes elődöm a szép nők közül kereste ki a -túszokat. Képzelhetik, hogy én csak önöket választhattam túszokul. Öt -perczet adok rá, hogy ideiglenesen toalettet csináljanak; aztán szívesek -lesznek követni, a hegyek közé. Kérem, ne kiséreljenek meg semmit -ellenem; rajtam nem fog se szép szemek nyila, se semmiféle lövés. Mert -én és társaim még sohasem érintettünk asszonyt. - -– Látszik! – szólt Miss Dumbleton megvetőleg. - -Miss Senior fölemelte könnyben úszó szemét s szemrehányó tekintetet -vetett az emberrablóra. Mr. Henry Blossom udvariasan meghajolt és -eltünt. - -Miss Sarahnak csak úgy patakzottak a könnyei. A míg öltözködött, egyre -sóhajtozott, nyögdicsélt és imádkozott. Miss Dumbleton ellenben, a ki a -klasszikusok munkáin nevelődött és ezekből nem közönséges -életbölcseséget szerzett, nyugodtan idézte Virgiliusból, hogy: - -– Ó… Alios jam ego vidi ventos. - -Miss Dumbletont nem riasztotta meg az emberrabló; látott ő már -becsületrablókat is. - -A becsület pedig több, mint az emberi élet. Sőt úgy volt meggyőződve, -hogy a férfiak mindannyian rablók; csak más-más úton-módon gyakorolják a -mesterségüket. - - -V. - -A fogoly utasok a tiszteletreméltó Jebediah Buxtont és Traveller -vonatvezetőt bízták meg, hogy érdekükben a washingtoni kormánynál -közbenjárjanak s a váltságdíjat megszerezzék. Mr. Henry Blossom igen -szigorú föltételeket szabott. Ötszázezer dollár váltságdíjat kivánt, s -kijelentette, hogy a legelső gyanus jelenségre leöleti a túszokat: Miss -Dumbletont és Miss Seniort. Egyébként két hétig ők is, a többi foglyok -is jó bánásmódban részesülnek. A mivel az étkezőkocsiban megelégedtek, -azt nála is megtalálják. Mellesleg megjegyzi, hogy ő csak megtorlást -gyakorol; a miért export-üzletét a Mac Kinley bill-lel tönkretették. - - -VI. - -Mr. Henry Blossom csakugyan jól bánt a foglyokkal; s a túszok iránt -talán túlságosan is figyelmes volt. Vasúti pongyolájuk sehogy se akart -kimenni a fejéből, s végre is elhatározta, hogy elvei megszegésével még -egyszer látni fogja ezeket a pongyolákat. - -A mi addig történt, míg a követek odajártak, kissé bajos volna -részleteznünk. Tehát csak a legszükségesebbre szorítkozunk. - -Mr. Blossom nem titkolta el a hölgyek előtt, hogy egyéni biztonság -tekintetében nem hódol többé annak az elvnek, mely eddig vezérelte. S -megvallotta nekik legtitkosabb gondolatát, mely sokkal merészebb volt, -semhogy csak kegyes óhajtás maradhatott volna. - -Miss Dumbleton azt mondta a dologra, hogy: - -– Bah! - -Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált, a mint hogy egész nap nem -csinált egyebet. - -De hiába lett volna minden ellentállás. Hatalmában voltak a haramiának. - - -VII. - -Mr. Blossom és Miss Dumbleton beszélgetését nem idézzük. Elég legyen -megörökítenünk Mr. Blossomnak a következő megjegyzését: - -– Ej, ej, ej, ej, ej! Ejnye, ejnye, ejnye! - -Hasonlóképpen nem idézzük a Miss Senior és Mr. Blossom beszélgetését -sem. Csak azt állapitjuk meg, hogy Mr. Blossom ez alkalommal így -nyilatkozott: - -– Ejha! Teringettét! - -S hozzá kell tennünk, hogy mind a két megjegyzés ugyanahhoz a -gondolat-fűzéshez vezetett; mind a két szemlének egy volt az eredménye. -Mr. Blossom nyilván más meglepetésben részesült a Miss Dumbletonnel való -beszélgetés alkalmával, mint akkor, a mikor Miss Seniorrel értekezett, -de Mr. Blossom nem tartozott azok közé a rideg lelkek közé, a kik csak a -bimbózó szépségben tudnak gyönyörködni, s ha nem titkolta el a hölgyek -előtt, hogy érdekes különbözőséget fedezett fel kettejök között, -méltatni tudta nemcsak Miss Seniort, hanem Miss Dumbletont is. - -Nem titkolhatjuk el végre, hogy Miss Dumbletonnek az esetről az volt az -észrevétele, hogy: - -– Ki hitte volna?!… - -Miss Senior pedig csak csöndesen sírdogált. De nedves tekintetében már -nem volt annyi szemrehányás, mint előbb. - - -VIII. - -A tiszteletreméltó Jebediah Buxton és Traveller vonatvezető csak egy hét -multán tértek vissza a megállapított helyre. A váltságdíjjal jöttek, -ámbátor a váltságdíjat megszerezni nem csekély fáradságukba került. - -A washingtoni kormány ugyanis azt felelte, hogy ha ő neki az a bolond -ötlete támadna, hogy embereket óhajtana vásárolni, akkor sokkal -olcsóbban szerezhetné meg az Oroszországból kiűzött zsidókat; de semmi -kedve ilyen kétes üzletekre. - -Nem maradt tehát más hátra, mint hogy Jebediah Buxton hirtelenében -megalapított egy önkiszabadító bankot, s a drágán szerzett alaptőkével, -Traveller pénztáros társaságában, visszaindult a foglyokhoz, a kik -majdan utólag s esetleg részletekben fogják megfizetni szabadságuk árát. - -Ezzel azonban nem volt vége minden nehézségnek. Útjok viszontagságos -volt. Az első kaland az volt, hogy Traveller pénztáros meg akart szökni -az alaptőkével, de a tiszteletreméltó Jebediah Buxton még idején -elcsípte. A második kaland pedig az volt, hogy most meg a -tiszteletreméltó Jebediah Buxton akart az alaptőkével megugrani, de a -derék Traveller, a ki észrevette a dolgot, megakadályozta benne. - - -IX. - -A búcsúzás igen szives volt. Mr. Blossom sorra csókolta az összes -foglyokat; Miss Dumbletont és Miss Seniort pedig megcsókolta mind a két -orczájukon. - -Miss Dumbleton, mikor utóljára cserélt eszméket Mr. Blossommel John -Stuart Millről és a logika rendszeréről, megkérte a fölötte szíves -házigazdát, hogy emlékül tisztelné meg egy arczképpel és az -autogrammjával. Mr. Blossom sietett eleget tenni a kivánságnak. Miss -Senior nem szólt semmit; hallgatott és szeretett, mint Cordélia, és -sírdogált keservesen. - -A váltságdíj rendben volt; Mr. Blossom, miután átvette az ötszázezer -dollárt, melegen szorította meg a tiszteletreméltó Jebediah Buxton -kezét. A tiszteletreméltó úr mosolygott. Hogy miért mosolygott, azt Mr. -Traveller értette csak. Mr. Buxton elég óvatos volt az Önkiszabadító -Bank alapító férfiai előtt hatszázezer dollárt említeni a váltságdíj -összege gyanánt. Ez a jól értesültség vagy ötvenezer dollárt -jövedelmezhetett Mr. Travellernek; de ezt csak gyanítani lehet, mert sem -a tiszteleletreméltó Buxton urat, sem Mr. Travellert senki se látta -többé. - - -X. - -… »Mindent összevéve, kirándulásom a Pacific-on nem volt haszon nélkül. -Mert bár az útiköltségekhez hozzá kell számítanom azt a háromezerhatszáz -frankot is, a melyet az Önkiszabadító Banknak fizettem, de ezzel -szemben: 1. a san-franciscói bíróság ezt a háromezerhatszáz frankot is -megítélte mint költséget, Mr. Bennett terhére, 2. tudósításaim és -hírlapi czikkeim fogságunkról jövedelmeztek négyszázkilenczven dollárt -és 3. Mr. Blossomnek, a nagyhírü emberrablónak legujabb arczképe – -sajátkezü névaláirással! – négyezernyolczszáz dollárt jövedelmezett a -kiállításon és kétezerötszáz dolláron kelt el a nyilvános árverésen… -Szegény Miss Senior!« - -Alig hogy ezeket a sorokat beírta leányos álmainak érdekes -jegyzőkönyvébe, Miss Dumbleton kopogtatást hallott az ajtaján. A postát -hozták. Egy levele volt Mr. Bennettől, a ki a kamatokra nézve nem értett -vele egyet; aztán meg a hírlapjai jöttek meg. Ezek közül az ujságok -közül, csak úgy találomra, a chicagói Observer-t vette elő; s nem minden -meglepetés nélkül olvasta benne a következő hírt: - -»Mr. Frank J. W. Senior, az Observer kiadótulajdonosa, örömmel tudatja -szeretett leányának, Miss Sarah Seniornek, az Üdv hadserege hadnagyának, -Mr. Henry Blossommel, a mindenfelé általános rokonérzésnek örvendő és -tüneményes tehetségű ifju haramiával történt egybekelését. A fiatal pár -nászútra Madagascarba utazik, mert a nagyhírű vőlegénynek, kit fényes -tehetségei a közpályán a legszebb reménységekre jogositanak fel, s a kit -legutóbbi nagyszabású, ragyogó sikerei alkalmával olyan sokat -emlegettek, nem jót tesz a honi levegő.« - -– Szomorú véget ért, szegény, meg kellett házasodnia!… – sóhajtott fel -Miss Dumbleton. – Hiába, az emberrablók csak addig nem sebezhetők, a míg -óvakodnak minden Dalilától! És az a siránkozó kis Miss Senior! Ki hitte -volna?!… - - - - -AZ UTOLSÓ MOHIKÁNOK. - -Azok a bohémek, a kiket a Murger Henrik irói ereje tett messze földön -hiresekké, ma már csak az operákban kedvesek. Ha ujra életre kelnének, -mindenki menekülne előlük; még az emlékük se vonz többé: a róluk és -utódaikról szóló félig mulatságos, félig szomorú történeteket mind -kevesebben olvassák, s maga Murger is, kedves humorának, előadásmódja -bájosságának és költői erejének ellenére, mind többet és többet veszít -régi népszerüségéből. Mért? A leginkább bizonyára azért, mert a mi időnk -éppen a bohémek gyöngéi iránt a legkegyetlenebb; de talán egy kissé -azért is, mert egy időben a Murger-alakok lelkes utánzói nagyon is -elsokasodtak, s megutáltatták előbb magukat, utóbb pedig egy kissé a -mintaképeiket, elődeiket, őseiket is. - -Húsz-harmincz évvel ezelőtt Páris egyes csapszékeiben még seregesen -akadtak olyan furcsa lények, a kik tréfának nézték az életet s a kik a -Lángelme szent nevében lopták a napot. Akkor, Murger könyvének a hatása -alatt, még tetszetős, kedves alakoknak látták őket; a bohém-életre ez az -ördöngös könyv valami rózsaszínü, bűvös fényt árasztott. Az eszeveszett -vidámság, az örökös helyre-tyutyutyu, az anyagi gondokkal nem törődés, a -szalmalángszerü lelkesedés, meg a bohémek többi gyerekeskedése tetszett -az egész világnak. Később aztán mindenki beleunt lármás, vad -vigasságaikba; a józanság kezdte utálatosnak találni folytonos -vadászataikat a két garas után, s Murger leglelkesebb olvasói is -átlátták, hogy ha valaki pontosan fizeti a házbérét, attól még igen jó -költő lehet A pünkösti királyság hamarosan elmult, s az uj bohémek -szánalmas alakokká váltak. Az utánzók, a kik tüntetésből, -eredetiség-hajhászásból idétlenkedtek, meggyűlöltették az igaziakat is, -a kiket véralkatuk tett bohémekké, a kik nem tehettek róla, hogy olyan -különös Isten csodáivá születtek. - -Az élet-viszonyok mind ridegebbekké váltak irántuk; a maiak már nem -tűrik meg sem az ál-, sem az igazi bohémeket, sem a tetszelgő, sem a -természetes naplopást. A köz-részvétlenség lassankint kiölte őket a -világból; s az igazi bohém most már olyan ritka, mint a bölény. -Nemsokára az emberiségnek már csak az emlékezetében fog élni, mint a -kiveszett emberfajok, mint a néhai rézbőrü mohikánok. - -Én még ismertem két igazi bohémet. - -Nevezzük az egyiket Pénzetlen Valternek, a másikat Földnélküli Jánosnak. -Ámbár Pénzetlen épp úgy földnélküli volt, mint pénzetlen, és Földnélküli -hasonlóképpen épp úgy pénzetlen, mint földnélküli. Az igazi nevüket már -rég elfelejtettem. - -Mindazok, a kik a mult század nyolczvanas éveinek elején Párisban, az -erődítések környékén laktak vagy pedig a Place Pigalle tájékára jártak -feketekávézni, ismerhették őket. - -Pénzetlen Valter egy és más tekintetben nagyon különbözött Földnélküli -Jánostól. Amaz hosszú volt, mint az árbocz, szép legény, egy azok közül -a hatalmas alakok közül, a kik a középkori rablólovagokra emlékeztetnek, -s a kiket érdemes volna lefesteni; János törpe volt és csunya, mint egy -maki majom. - -Pénzetlen Valter középkori eszmékben lelte gyönyörűségét; Földnélküli -János ellenben a jövő századnak élt s az impresszionistákat meg a plein -air-festőket czopfosoknak mondta. - -Mert Földnélküli János festő volt, Pénzetlen Valter pedig iró. Csakhogy -amaz sohase festett, ez pedig sohase irt. Ebben a pontban már -megegyeztek. - -Földnélküli János tétlenségének nagyon természetes okát tudta adni. -Lusta volt, mint a majom, melynek képére alkottatott. Azt tartotta, hogy -a munka természetellenes valami, s a természetes állapot; a szemlélődés, -Pénzetlen Valter azonban csak azért nem dolgozott, mert a gondolatai -olyan fenségesek voltak, hogy eszméinek kifejezésére koldusnak bizonyult -minden emberi szó. - -Egyszer-másszor persze – a messzi multban – meghazudtolták az elveiket. -János festett vagy két képet, melyeken fantasztikus, tüzet prüszkölő -fekete macskák, tánczoló csontvázak, meztelen dámák, ördögök és barátok -voltak láthatók, a melyek keresett vadsága épp olyan nagy hatással volt -a diákokra, mint a milyen nagy irigykedést és aggodalmat keltett János -néhány jóbarátjában a dámák finom rajza és János szin-érzéke. Valter -egész irodalmi podgyásza egy misztériumból állott. Indus-istenek -beszélgettek benne egyről-másról. Értelem nem sok volt a dologban, de -Pénzetlen Valter nem is törődött az értelemmel. Azt tartotta, hogy a -költészet muzsika, s a művész szavai nem intellektuális, hanem zenei -jegyek. De utóbb megtagadta ezt a »szimfóniá«-t is. Fejében a szférák -zenéje zöngött, s ennek a csodálatos költészetnek a kifejezésére -nyomorultnak talált minden földi hangot. - -És azóta inkább a cselekvésnek élt, mint az irásnak. Mert ha egy héten -hat nap nyujtózkodott is, a hetedik napon elvégzett mindjárt egy egész -hónapra valót. - -Ilyenkor kiment a nagyvilágba (a külső körutak nagyvilágát tessék -érteni) azért, hogy az elmés nemes Don Quijote példájára megvédelmezze a -gyöngéket és az elnyomottakat az erősek és a kegyetlenek ellen. Órákig -bolyongott egyedül és méltóságosan, a külső körútakon, a zugutczákban, -míg végre megtalálhatta emberét, a kit meg kellett oltalmaznia. Ha -munkást talált, a ki szeretőjét ütlegelte, ha verekedést látott, melyben -több ember támadt egy-két vékonypénzü legényre: beleavatkozott az -egyenetlen csatákba, s jaj volt annak, a ki gigászi öklével -megismerkedett! Az a küzdelem, melybe Pénzetlen Valter belekeveredett, -rendesen gyorsan ért véget, s a diadalmas harcz után a megszabadított -gyönge a derék óriás fedezete mellett vonult vissza, s mögöttük mindig -egy sereg gyerek alkotta a diadalmi kiséretet. - -A batignolles-i szinház környékén, egyik-másik kis kávéházban, úgy éjfél -felé, gyakran összekocczannak az apró vasasztalok; ezen a tájékon -Pénzetlen Valter megjelenése mindig végzetes volt. - -Az az asztal, a melyet ő lóbázott meg, mindig beteggé tett néhány -meggondolatlant, a kik bátorkodtak valami gyámoltalannal kikötni. - -Természetesen Pénzetlen Valternek némi híre támadt ezen a tájékon, s még -inkább távolabb, a Boulevard Pereire felé, a hol lakott. Megtörtént, -hogy egy-egy ügyefogyott, a ki vereséget szenvedett, fölkereste a -gyöngék gyámolát, és jogorvoslást kért tőle. Ilyenkor Pénzetlen Valter, -meggyőződést szerezvén a pártfogást kérő ügyének igazságáról, -fölkerekedett s addig nem nyugodott, míg a vétkest föl nem kutatta s -helyben nem hagyta. Olyan nyugalommal és komolysággal mérte ki az -igazságot a bünösre, akárcsak a hóhér. Ha a czimborái verekedtek valahol -idegen alakokkal, elfogultság soha se vezette hatalmas öklét; -szétválasztotta a háboruzó feleket, nagy méltósággal hallgatta ki mind a -két pártot, s ha barátai voltak azok, a kik egy pár szánnivaló ficzkóba -belekötöttek, elverte a barátait. Az osztó igazságnak lelkiismeretes -végrehajtója volt Batignolles és Courcelles állomások között. - -Pénzetlen Valternek nem volt senkije, semmije; nevezetesebb -ragaszkodással csak Földnélküli János iránt viseltetett. - -A ki ismerte Pénzetlen Valtert, gyaníthatta, hogy Földnélküli János csak -a nyápiczságának köszönhette az óriás barátságát. Az igazságosztó épp -olyan »jó fiú« volt, mint a látványosságbeli kedélyes óriások, a kik -kuplékat énekelnek; végtelen részvét és szánalom lakozott szivében azok -iránt a szerencsétlenek iránt, a kik a bikát nem tudták az öklükkel -leütni. Nem tudta megérteni, micsoda szerencsétlenség van a -szegénységben és a nyomoruságban, de a testi gyöngeségen mindig megesett -a szive. - -De ez a szánalom nem volt minden megvetés nélkül. Nem mondta, de ki -lehetett olvasni a szeméből, hogy magán kívül csak a Herkuleseket, az -akrobatákat és a mészáros-legényeket tartja igazi embereknek. Az öt -lábat meg nem ütő emberiségre azzal a fensőbbséggel vegyes részvéttel -tekintett, a melylyel más ember például a beteg mopszlit szokta -szemlélni. - -Senkit se szeretett úgy, mint Földnélküli Jánost de bizonyos lenézéssel -vegyes gyöngédséggel szerette, a hogy valaki a kanáriját szeretheti, -távolról, attól tartva, hogy egy kézmozdulat halálra ijesztheti a -gyámoltalan teremtést. - -Földnélküli János gyakran eldicsekedett vele, hogyan ismerkedtek meg. - -Egy nyáron Pénzetlen Valter kijárt horgászni a Szajnapartra, valahová a -pokolba, a Pont de Neuilly tájékára. Egyszer csak azt veszi észre, hogy -egy kis gnóm telepedik mellé, horgát a vizbe mártja, s ránéz, mintha -társalgást akarna kezdeni. Pénzetlen Valter elmosolyodott, mintha egy -ijedt egér nézett volna vele farkasszemet, és nem szólt semmit. Aztán rá -se hederített többet a törpére. - -Pedig attól fogva a törpe mindennap kijárt horgászni. - -És mindennap hűségesen odatelepedett Pénzetlen Valter szomszédságába. -Meghúzódott az óriás mellett, mint egy kunyhó a hegy tövében. Pénzetlen -Valter rá se nézett; nem akarta észrevenni. - -Egy szép napon Földnélküli János nagyon el talált bámészkodni valamin s -belepottyant a vízbe. Erre már mégis megmozdult az óriás. - -Hanem a horgát nem mozdította meg s csak úgy félkezével nyúlt be a -vízbe. Derékon csípte a most már igazán Földnélküli Jánost, s kitette a -partra, mint egy békát. - -– Köszönöm, uram – szólt János. - -És nagy tüsszögéssel, hápogással kezdett hálálkodni. - -– Vetkezzék le! – parancsolt rá Pénzetlen Valter. - -Földnélküli János megriadva engedelmeskedett. - -Az óriás levetette zekéjét, ingét, czipőit, s odaadta az ingét Jánosnak -azzal, hogy: - -– Törülközzék meg! - -Aztán belebujtatta Jánost a zekéjébe, mely úgy állott a törpének, mint -egy reverenda, felhúzatta vele a czipőjét, s azon félmeztelen leült a -partra, és horgászott tovább. - -Mikor János is megszáradt, meg a holmija is, együtt mentek haza. - -Ettől fogva barátok voltak. - -Azt szokták mondani, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azok -barátkoznak meg legkönnyebben, a kik a lehető legtöbb tekintetben -különböznek. Meglehet, a barátságok kötésében csakugyan a különbözőség -játszhatja a főszerepet. De már a barátságok fentartására legtöbbet tesz -a közös sors és a közös gondolkozásmód. - -Legalább Pénzetlen Valter és Földnélküli János nem azért vonzódtak -egymáshoz, mintha elméleteik ellentéte ingerelte volna őket. A művészeti -vitatkozásokat nem igen kedvelték. Megbocsátották egymásnak a -bogaraikat, s a mikor magukban voltak, nem hozakodtak elő az elveikkel. -Értekezéseik inkább közgazdasági szinezetüek voltak. S majdnem minden -értekezésüknek a tárgya e körül a kérdés körül forgott: - -– Honnan lehetne öt frankot keríteni? - -Mert, talán nem is kell mondanom, embereinket nem nagyon áldotta meg az -ég földi javakkal. Pénzetlen Valternek volt ugyan egy nagy -portugál-franczia szótárja, némi fehérnemüje, melyet még az óriás mama -készített a fiacskájának, és – jó emberek szívességéből – egy kis -szobája is, melyben másodmagával lakott; de már Földnélküli Jánosnak nem -volt se fedele, se kenyere, se ruhája, még a rajtavaló is másoké volt. -János összes birtoka egy hímzett névjegytartóból állott. Örökké -találgatás tárgya maradt, micsoda női kéz ajándékozhatta ezt a fényűzési -czikket a kis maki majomnak? - -Jánost barátai tartották el. Persze nem annyira aranynyal segítették, -mint inkább inggel, nadrággal, páczolt marha-vesével, egy-egy franknyi -kölcsönnel, s a mi fő: dohány-maradékkal. János nem igen törődött vele, -ha nem volt mit ennie: a nyomoruságot csak akkor érezte, mikor sehogy se -tudott szert tenni czigarettára, mikor a hónapok vége felé eltünt a mű, -termek padlójáról az utolsó dohány-hulladék is. Ilyenkor természetesen -túlvilági fényben tánczoltak kopogó szeme előtt az öt-frankos -pénzdarabok, ezek a csábítótünékeny, illanó képek, fölhevült, lázasan -működő agyának szüleményei… De aztán egy csomag hatvan szantimos kaporál -visszaadta a való életnek. Másféle gondjai nem igen voltak. Ott hált, a -hol véletlenül látogatóban volt, valamelyik barátjánál. -Szibarita-kényelemben érezte magát, ha diványon feküdhetett. Inget ott -váltott, a hol épp vendég volt; a házigazda fehérnemüiből jutott neki -is. Uj ingét aztán egy másiknál tette le, a másikét egy harmadiknál, és -így tovább. A városnegyed összes ingeit megsétáltatta, egyiket a másik -után. Különben nem volt alkalmatlan parazita; sok hasznát lehetett -venni. Maga volt a megelevenedett művészet-történet; kivülről tudta -Vasarit és a Louvre összes katalógusait. Hol szerezte a tudományát? – -nem tudni. Elég az hozzá, húsz éves korában a bölcselet és a -széptudományok doktora volt, s kamasz kora óta úgy ismerte a felséges -múzeumot, meg az ábrázoló művészetek irodalmát, hogy festő czimboráinak -minden tudnivágyását kielégíthette. Aztán meg mikor a házigazdának egy -csomag gyujtófa kellett, kész volt elszaladni a harmadik határba. Ha -valahová beállított, nem zavart senkit, hanem lefeküdt, vagy elővett egy -könyvet, s addig fel nem kelt együltőhelyéből, míg a könyvet végig nem -olvasta. Soha egy gazdája se tudta, mikor állt odább; köszönés nélkül -szokott távozni, s ha egyszer eltünt, rendesen csak három-négy nap mulva -került vissza, olyan képpel, mintha azelőtt öt perczczel még a szobában -lett volna. Jöttét-mentét alig vették észre. Otthon volt vagy tíz -festőnél, a kik megszokták, mint egy házibútort, s a kiknek néha -hiányzott, mint az órájuk, melyet zálogba csaptak. - -Pénzetlen Valter valamivel rendesebb életmódot folytatott, a mint hogy -egy kevéssel tehetősebb is volt Jánosnál. Időnkint valahonnan a vidékről -kapott egy-egy kis pénzecskét, a melylyel egy-két hétig be tudta érni; -még Jánosnak is juttatott belőle. Ki volt a rejtelmes küldő? – senki se -tudta. Valami jószívü rokon – volt a természetes magyarázat. Valami -jószívü asszony – suttogott a gyanu. Persze senki se merte megkérdezni. -Pénzetlen Valter pedig idegenek előtt – és Jánost kivéve mindenki idegen -volt neki – soha se beszélt pénzről. Büszke volt, mint egy herczeg. - -Mikor elfogyott a nóta (a vidékről érkezett küldeményt tessék érteni), -az óriás kitette Jánosnak a szűrét s elszigetelte magát a »világtól.« -Bezárkózott, vagy megindult magános bolyongásaira. Ilyen alkalmakkor, -János szerint – a kinek néha eljárt a szája – napokig nem evett. De föl -se vette a dolgot. Épp oly természetesnek találta az éhséget, mint a -pazarlást. Csak azt nem értette, hogy ha valamicskénk van, hogyan -tehetjük el holnapra. Ezt a képtelenséget sohase tudta felfogni. - -Néhanapján megesett a courcelles-i állomás környékén, hogy egy-egy -képnek lába kelt, egyik-másik rajzoló sok pénzhez jutott, vagy -valamelyik kiadónak nagylelküségi rohama támadt, s aranyakkal, valóságos -aranyakkal fizetett. Természetesen, volt nagy áldomás. Az efféle -ünnepségeken Pénzetlen Valter és Földnélküli János is megjelentek. -Ezeken az ünnepnapokon János szilaj kedvü volt, mintha ő lett volna a -nap hőse, ellenben Pénzetlen Valter olyan méltóságosan és közönbösen -itta a Château Lafitte-ot, mintha soha se ivott volna egyebet. -Komolysága és fensége mindenkinek eszébe juttatta Athost, a testőrt. - -Csak a mikor a dohány, a dohány is elfogyott, akkor szállta meg mind a -kettőjüket a pénzvágy. Egyébként a szűkölködést természetesnek találták. -Hogy ez az állapot nem éppen elkerülhetetlen, hogy ha rendesen -dolgoznának, keresnének, a jobblét is beköszönthetne hozzájok: soha -egész életükben egyszer se jutott eszükbe. - -Pedig dohány fogytán János tudott dolgozni is. Nagyon meg kellett -erőltetnie magát, de kibírta. Egyik műteremből a másikba csavargott s -leste: hol talál sürgős megrendelést? Ha valamelyik czimbora kénytelen -volt sietni s már-már kidőlni készült, János felváltotta az állványnál. -Kezébe vette az ecsetet meg a palettát s dolgozott vadul. Átdolgozta az -éjszakát s addig nem nyugodott, míg el nem készült. Valahányszor pénzre -volt kilátás, erre a munkára mindig szer volt. Ilyen czélokra mást nem -igen lehetett volna használni, de János tudta utánozni valamennyi -festő-társa modorát, persze jobbára úgy, mintha paródizálta volna -képeiket. Koronkint meg is szállotta az aggodalom: hátha a megrendelő -ráismer a munkájára, s nem fogadja el a hitvány portékát? Az ilyen közös -mázoláson aztán neki kellett túladnia. Mikor elkészült, rögtön kocsiba -ült, s hajtatott a képpel. A legtöbbször lehorgasztott orral tért -vissza: nem találta otthon a megrendelőt s a kocsisnak adósa maradt. De -addig szaladgált a vevő után, míg végre sikerült elfognia. Ha a sikeres -érvágás megtörtént, sugárzó arczczal, szájában vastag, finom szivarral -állított be a műterembe. Kalapját az egyik sarokba lökte, köpönyegét a -másikba, belevágta magát egy karosszékbe, s vad gyönyörüséggel szórta ki -aranyait a nadrágzsebéből oda, a hol érte, ha nagyon jó kedve volt, a -padlóra. A jutalékán aztán dohányt meg rendesen egy fehér mellényt -vásárolt. A fehér mellény szenvedélye volt. - -Egyszer Jánosra is rámosolygott a szerencse. Valamelyik kormányválság -után olyan ember lett a közoktatási és művészeti ügyek minisztere, a ki -nemrégen még ujságíró volt, s némi összeköttetésben állott János -jóembereivel. Kijárták, hogy a miniszter betette Jánost valami üres -állásba. János egy lélekzetre háromezer frank fizetéshez jutott. Ekkora -összegekről eddig csak regényekben olvasott. Tudtára adták, hogy -fölösleges agyondolgoznia magát, szóval szebb jövendőt nem is -álmodhatott. Egy hétig fel is járt a hivatalba, s adósa lett valamennyi -hivatalszolgának. Hanem – vesztére – a legelső vasárnap kihívták -Bougivalba, lakodalomra. János kirándult s nagyon jól találta magát a -lakzin. Másnap, a mikor a hivatalos óra közeledett, küldték haza. »Eh, -ráérünk arra még!« – felelt János. Három hónap mulva került haza -Bougivalból; a hivatalát persze sohase látta többet. - -Kevéssel rá, hogy ez a kaland történt, Pénzetlen Valter hajlékot adott -Földnélküli Jánosnak. Jánost úrrá tette a baráti ajánlat. De csavargó -életmódjáról azután se tudott letenni. Néha hetekig kimaradozott. - -Egy átdőzsölt éjszaka után, korán reggel, Földnélküli János hiába -kopogtatott Pénzetlen Valter ajtaján. Rosszat sejtett. Tudta, hogy -czimborájának otthon kell lennie; koplaló napja volt, a mikor nem -szokott kimenni. A szomszédok esküdöztek, hogy nem mehetett el. János -lakatost hivatott, s kinyittatta az ajtót. - -Alig tudtak a szobába hatolni. - -– Széngáz! – kiáltott fel Földnélküli János. - -Az óriás halva hevert ágyában. Az éjjeli szekrényen nyitva találták a -portugál szótárt. Úgy látszott, előtte való este még olvasgatott benne. -Minthogy az olvasmány nem közönséges emberi gyomornak való volt, -következtetni lehetett, hogy Pénzetlen Valter utolsóig megőrizte -filozófhoz illő nyugalmát. - -János sírva fakadt. Sohase hitte volna, hogy ő fogja eltemetni a -hatalmas embert. - -De hát ez a világ rendje. A villám kettésujtja a tölgyet, s a földi -féreg tovább mászik. - - - - -TARTALOM: - - Páriák 3 - A hazugság öl 14 - A határállomáson 28 - Keresztfám, Boldizsár 36 - A koporsó 51 - Szegény gazdagok 58 - A Tenbrink-eset 74 - Mexikói történet 83 - A porczellán 92 - Az utolsó húsevő 100 - Világos éjszaka 110 - Don Perez 119 - A lakáj 127 - Könyvmolyok 134 - A csodagyermek 142 - Kirándulás 151 - A bűvös ékszerek 158 - Achille 170 - A kötéltánczos 177 - A kor vezérei 183 - Bigyi 198 - Egy dollárkirály levelezése 207 - Sári és Váry 214 - Az erős ember 223 - Lilino 231 - Levelek a menedékházból 240 - Vér és arany 248 - Az akarat betege 255 - Két öreg úr 263 - Pál herczeg nevelése 269 - Pál herczeg tünődik 274 - Messziről jött levelek 279 - Martinovics 288 - Emberrablás 295 - Az utolsó mohikánok 305 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -22 |ismer emgem |ismer engem - -30 |Es talán |És talán - -30 |En megtettem |Én megtettem - -31 |En nem |Én nem - -31 |Es az ilyen |És az ilyen - -77 |szegeny leányt |szegény leányt - -77 |szépsegét különben élenken meltatja |szépségét különben élénkén -méltatja - -111 |A csendőrtszt |A csendőrtiszt - -111 |legilletéksebb körök |legilletékesebb körök - -201 |megmararadt gyermekei |megmaradt gyermekei - -210 |üdvözölje az állatketben |üdvözölje az állatkertben - -245 |hozza megezt az |hozza meg ezt az - -253 |lelkes tanít ványt |lelkes tanítványt - -272 |párbajkepes előkelő |párbajképes előkelő - -290 |fizizika és a kémia |fizika és a kémia - -303 |tiszteleletreméltó Buxton |tiszteletreméltó Buxton] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Furcsa emberek, by Zoltán Ambrus - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK FURCSA EMBEREK *** - -***** This file should be named 62239-0.txt or 62239-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/2/3/62239/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org Section 3. Information about the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - |