1 files changed, 0 insertions, 7232 deletions

diff --git a/old/62111-0.txt b/old/62111-0.txt
deleted file mode 100644
index c78159e..0000000
--- a/old/62111-0.txt
+++ /dev/null
@@ -1,7232 +0,0 @@
-The Project Gutenberg EBook of Huszonegy novella, by Lajos Biró
-
-This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
-almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
-re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
-with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
-
-
-Title: Huszonegy novella
-
-Author: Lajos Biró
-
-Release Date: May 13, 2020 [EBook #62111]
-
-Language: Hungarian
-
-Character set encoding: UTF-8
-
-*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK HUSZONEGY NOVELLA ***
-
-
-
-
-Produced by Albert László from page images generously made
-available by the Google Books Library Project
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-
-Huszonegy novella.
-
-IRTA
-
-BIRÓ LAJOS.
-
-BUDAPEST,
-
-DEUTSCH ZSIGMOND ÉS TÁRSA.
-
-1908.
-
-MÁRKUS SAMU KÖNYVNYOMDÁJA, BUDAPEST.
-
-
-
-
-ILKA.
-
-Történet egy vidéki városból.
-
-
-I.
-
-A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra és körülnézett. A vonat
-túlsó végén egy magas szőke fiatalember vizsgálta a kocsikat. Girálthy
-rákiáltott:
-
-– Pista!
-
-A szőke fiatal ember megfordult és feléje sietett:
-
-– Szervusz, mondta, én a vonat másik végén kerestelek.
-
-Megölelték egymást.
-
-– Örülök, hogy itt vagy, szólt Girálthy. Féltem, hogy nem kapod meg a
-táviratot, mert csak úgy címeztem: Gál István, Marosvár.
-
-– Dehogy nem kaptam meg, mondta Gál. Nem olyan nagy város Marosvár.
-
-– Annál jobb. Hát mi újság?
-
-– Hát fiam, eddig van a számodra kilenc portré-rendelésem, kétszáz,
-háromszáz és négyszáz forintjával. Lesz még vagy öt. Nagy reklámot
-csaptam neked. Megirattam a lapokba, hogy te vagy a budapesti szép
-asszonyok festője. Öt hét alatt leőrlöd a dolgot és elviszel egy kétezer
-forintot.
-
-– Jó. Köszönöm. Hát te mit csinálsz?
-
-– Vezetem az ügyvédi boltot.
-
-– Megy?
-
-– Igen.
-
-– Ez a legmulatságosabb dolog a világon, ez a te ügyvédséged. Egy
-huszonnégy éves tacskó! Az ügyvédek mind öreg és vad vérszopók.
-
-– Én fiatal vérszopó vagyok.
-
-– Mindegy. Téged nem gyűlöllek. Te kedves vagy.
-
-Hordár hozta a Girálthy nagy kofferjét és felrakta egy fiakkerre.
-
-– A Hungáriába, mondta Gál a kocsisnak.
-
-Behajtattak a fogadóba, Girálthy átöltözködött.
-
-– Mit csinálunk most? – kérdezte Gáltól.
-
-– Vacsorázunk, azután átmegyünk a kávéházba. Megismertetlek a rendes
-társaságommal.
-
-Lementek vacsorázni a hotel vendéglőjébe; azután átmentek a hotel
-kávéházába. Kilenc óra felé járt az idő. A kávéházban nem volt sok
-ember. Gál egy kerek asztal felé vezette Girálthyt, ahol néhány fiatal
-ember ült már. Bemutatta:
-
-– Girálthy, a híres festő, az unokatestvérem.
-
-Girálthy kezet fogott velük. Szívesen fogadták. Tegezték. Azután
-beszélgetni kezdtek vele. A beszélgetés azonban lassan ment. Nem volt
-miről beszélniök.
-
-Tíz óra felé élénkség támadt a kávéházban. Nők jöttek be.
-
-– Mi az, kérdé Girálthy, az asszonyok is járnak nálatok kávéházba?
-
-– Csak színház után.
-
-Girálthy nézegette az asszonyokat.
-
-– Csinosak, mondta elégedetten.
-
-Gál bólintott a fejével.
-
-– Igen. Csinosak. – Iszol egy kis bort?
-
-– Egy pohárral, mondta Girálthy.
-
-Gál intett a pincérnek. Egy perc mulva pezsgős poharak álltak az
-asztalon és ott volt a földön a pezsgőhűtő. Azután Girálthy hozatott két
-üveg pezsgőt, azután a társaság egy másik tagja.
-
-Tizenegy órakor kiürült a kávéház. Az asszonyok mind hazamentek, a
-billiárdasztalok játékosok nélkül állottak, a kártyaszobákban eloltották
-a lámpákat. A Girálthyék asztala ekkor hangos lett. Pezsgős poharakat
-vágtak a földhöz, cigányt hozattak.
-
-Két óra után oszlott szét a társaság. Girálthy még sétált egyet Gállal.
-
-– Kik ezek a fiúk voltaképen? – kérdezte Girálthy. Nem hallottam jól a
-neveiket.
-
-– A huszár, a főhadnagy, az báró Kurt Ödön.
-
-– Micsoda báró?
-
-– Osztrák. Katonabáró. Az anyjától örökölt valamit. A fekete,
-cigányképű, az Vécsy Pál. Szolgabíró itt a központi szolgabíróságnál.
-Szegény. Kártyán szokta kinyerni azt a pénzt, ami még a fizetéséhez
-kell. Vannak, akik azzal gyanusítják, hogy néha megkorrigálja a
-szerencséjét. Jó fiú, de minden percben neki vadulhat. Akkor azután
-kitör belőle a paraszt; durva, rabiátus, se istent, se embert nem
-ismerő. Az a magas, barna fiú, aki a tükörbe vágta a poharat, az Rápolt
-Kálmán. Aljegyző a vármegyénél. A kanonok-nagybátyjától kap még valami
-pénzt. A csinos szőke fiú, aki hegedült, az Rácz János, a közjegyző fia.
-Az apja nagyon gazdag. A nagyhajú, aki verseket szavalt, az Zemplény
-Gyurka, az alispán fia. Félbolond. Volt már jogász, technikus, medikus.
-Most verseket ír. Az anyja megőrült. Ő is meg fog őrülni.
-
-– És ez a te társaságod? – kérdezte Girálthy.
-
-– Ez. Mit akarsz? Még ez itt a legelőkelőbb. Ha Rápoltékkal nem volnék
-távoli rokonságban, be se fogadtak volna.
-
-– És mit csinálsz velük?
-
-– Iszom.
-
-– Mindennap?
-
-– Majd mindennap.
-
-– Hát élvezet ez?
-
-– Mit akarsz? Kell, hogy valaki adja itt a dzsentrit a zsidók,
-kereskedők és szeszgyárosok között. Hát mi adjuk. Unalmas mesterség és
-széttörjük a fejünket, hogy valami változatosságot vigyünk beléje; de
-még mindíg a legjobb mesterség itt. Nagyon imponál az embereknek.
-
-– Szegény fiú. És asszonydolgokban hogyan állasz?
-
-– Nem valami kitünően. A fiúk nem tartják érdemesnek asszonyok után
-futkosni. Hát én se futkosom. Marad tehát a vásári holmi.
-
-– Szegény fiú, mondta Girálthy még egyszer őszinte részvéttel.
-
-
-II.
-
-Gál másnap látogatóba vitte Girálthyt. Délben azután kimentek a korzóra.
-
-– Nálunk, mondta Gál, a Wesselényi-utcát híjják korzónak, mert délben
-itt szokás sétálni.
-
-Megálltak egy sarkon és Girálthy nézte az asszonyokat.
-
-Egy finomfejű, barna asszony ment el előttük. Gömbölyű arca volt, kis
-gödrökkel, szelid és meleg tekintete és teli, friss, naiv szája. Gál
-köszönt neki.
-
-– Te, mondta Girálthy, ki ez az asszony? Én ezt ismerem.
-
-– Ez, fiam, Mertz Károlyné. Özvegyasszony. Gazdag. Egy öreg
-építésvállalkozó volt a férje.
-
-– De a leánykori neve?
-
-– Gondolom: Tóthy vagy Fóthy…
-
-Girálthy csettintett a kezével.
-
-– Hohó, hogy ez nem jutott eszembe. Fóthy Ilka. Hiszen földim. Aradi.
-Egy házban laktam vele. Sőt együtt játszottam vele, mikor ő nyolc éves
-volt, én meg tizenegy. Ez az asszony most huszonnyolc éves. Hány éve
-özvegy?
-
-– Négy.
-
-– És?
-
-– Mit: és?
-
-– Kihez fog férjhez menni? Ki a szeretője? Vagy kik a szeretői?
-
-– Senki és senkik. Ez az asszony jár színházba, bálba, jár korcsolyázni,
-jár tenniszezni; jól mulat és jól él, de se férjhezmenni nem akar, se
-szeretője nincs.
-
-– Bizonyos?
-
-– Egészen bizonyos. Ha volna, már második napon tudná az egész város.
-Róla különösen. Mert őt különösen figyelik.
-
-– Miért?
-
-– Mert bosszantó dolog: látni ilyen nyugodtan, ilyen elégedetten, ilyen
-gazdagon és ilyen hozzáférhetetlenül egy asszonyt. Az asszonyok
-megpukkadnak, ha ránéznek. Ő különben se vigyáz nagyon a nyelvére és
-mindenkinek mondott már egy-két sottise-t. Nagyon is biztos a maga
-dolgában. Azonkívül: nem tartozik se a dzsentrihez, se a zsidókhoz, se a
-Fehér kereszt-klikkhez, se a Népkonyha-klikkhez. Hát gyűlölik és
-figyelik.
-
-– Mondd: buta ez az asszony?
-
-– Miért?
-
-– Csak buta asszony maradhat négy évig özvegyen vagy szerető nélkül, ha
-ilyen teste van. És ha gazdag.
-
-– Na, nem épen buta. Nem is okos. Szép és ápolja a szépségét.
-
-Girálthy gondolkozott.
-
-– Visszajön még erre? – kérdezte azután.
-
-– Igen.
-
-– Mutass be neki. Felújítom vele a gyerekkori barátságot.
-
-– Szerencsét próbálsz?
-
-– Majd meglátjuk.
-
-
-III.
-
-– Hát nem engedi meg? – kérdezte Girálthy.
-
-– Nem.
-
-– De miért az isten szerelmére?
-
-– Mert mások is hallhatják. Akkor azután van itt egy idegen úr
-Budapestről, aki engem egyszerűen Ilkának szólít.
-
-– A gyerekkori barátság révén.
-
-– Azt mindenki mondhatja. És hiszi, aki akarja.
-
-Girálthy ránézett. Mégis buta ez az asszony, gondolta magában. De nagyon
-szép, és jó volna feleségnek is, szeretőnek is. Odafordult az
-asszonyhoz.
-
-– Nagyon büszke az erkölcsös hírére? – kérdezte tőle egy kicsit
-lenézően.
-
-– Igen, – mondta határozottan az asszony.
-
-– Na!… Hát engedje meg, hogy lefessem. A magam örömére. A magam
-gyönyörűségére.
-
-Az asszony habozott.
-
-– Festek magáról, mondta Girálthy, egy gyönyörű képet. Kiállítom
-Budapesten.
-
-Az asszony elmosolyodott.
-
-– Ezt nyugodtan teheti, mondta Girálthy. Hiszen tíz asszonyt festek itt;
-és nem árt egyikük hírének se.
-
-Az asszony beleegyezett. Girálthy már délután felvitette hozzá a
-festőállványát és a festékes dobozát. Azután minden délután felment
-hozzá. Jó képet akart róla festeni, hízelegni akart neki a képpel, a
-munkát azonban szándékosan késleltette. Meg akarta szerezni az asszonyt.
-Ez a munka azonban nehezebben ment, mint a festés. Az asszony jókedvű
-volt, bizalmassá is lett, nevetett, egy-egy kézcsókot megengedett, de
-Girálthy semmi komoly eredményt el nem ért.
-
-Egyszer festés közben letette az ecsetjét és odafordult az asszonyhoz:
-
-– Mondja, nem akarna maga feleségül jönni hozzám?
-
-– Isten ments! – szólt rémülten az asszony.
-
-– Miért? Olyan ijesztő vagyok a maga számára?
-
-– Nem maga ijesztő. A házasság.
-
-– Sohasem fog férjhez menni?
-
-– Sohasem.
-
-– Nagyon rossz tapasztalatokat tett a házasságban?
-
-Az asszony elpirult.
-
-– Ne kérdezzen, mondta zavarodottan. Nem akarok férjhez menni.
-
-Girálthy felkelt, odament az asszonyhoz és megfogta a kezét. Ekkor
-igazán izgatott volt.
-
-– Ilka!… mondta neki könyörgő és forró hangon.
-
-Az asszony felugrott és kiment a szobából. Girálthy káromkodott és
-hazafelé indult.
-
-Másnap ismét megpróbálkozott az asszony megnyerésével.
-
-– Itt hagyom, – fenyegette meg az asszony.
-
-– Inkább nem szólok semmit.
-
-– Borzasztó népség maguk férfiak, mondta azután panaszosan és kényesen
-az asszony. Itt van már megint ez a Zemplény Gyurka…
-
-– Mit csinál Zemplény Gyurka?
-
-– A mult télen – egy hónapig – minden nap éjjeli zenét adott nekem és
-egész nap itt járt az ablakom alatt. Most újra kezdi. És most verseket
-is ír hozzám. Ezek a buta helyi újságok közlik. És mindenki tudja, hogy
-rólam szólnak.
-
-– Hisz ez dicsőség, mondta egy kicsit csúfolódva Girálthy.
-
-– Szép dicsőség. Add nekem ifjú testedet: ha ezt ezer ember olvassa. És
-egy vers, amelynek ez a refrénje: ha nem leszel enyém, hát meghalok.
-Szép dicsőség.
-
-– Minek kacérkodott vele?
-
-– Én nem kacérkodtam vele. Beszéltem vele és táncoltam vele, mint
-mindenki mással.
-
-
-IV.
-
-– Öregem, mondta Girálthy, ennek rossz vége lesz.
-
-– Mi a baj? – kérdezte Gál.
-
-– Én komolyan szerelmes leszek ebbe az asszonyba.
-
-– És az asszony?
-
-– Ez épen a baj. Ő olyan hideg, mint egy sírkő. Tudni se akar semmiféle
-szerelemről. És nagyon szép. És nagyon kívánom.
-
-– Hát mit mond?
-
-– Azon, amit mond, nehéz eligazodni. Buta egy kicsit. Amilyen szép,
-olyan buta. De úgy képzelem: semmi öröme nem volt az első házasságon. A
-férje öreg volt.
-
-– És?
-
-– És: vannak asszonyok, akik egészen hidegek maradnak egy rossz
-házasságban. A férjük csak magával törődik. A szivüknek már kezdetben
-sem volt semmi köze az egész dologhoz. És hidegen marad a vérük is.
-Egyszer sem jöttek lázba. A házasélet egy rút ember számára való kínos
-és piszkos kiszolgáltatás volt nekik. Utálattal gondolnak rá. Ilyen
-lehet ez is. Az ilyen asszony érzés dolgában tudatlanabb, mint egy lány.
-Örül, hogy nem kénytelen engedelmeskedni senkinek. Nem is sejti, hogy
-van más szerelmi élet is, mint az, amit ő szerelmi életnek hisz.
-
-– Akkor elég rosszul áll a dolgod.
-
-– Nagyon rosszul.
-
-Girálthy összeszorította az öklét.
-
-– Csak egyszer tudnám lázba hozni, kiáltotta elkeseredetten. Csak
-egyszer tudnék hozzáférni. Csak egyszer! Majd megmutatnám!
-
-Gál hallgatott. Girálthy idegesen tépegette a bajuszát.
-
-– No szervusz, mondta azután.
-
-– Hová mégy?
-
-– Felmegyek hozzá.
-
-– Hát szervusz.
-
-Girálthy felment az asszonyhoz. Esteledett már.
-
-– Későn jön, szólt az asszony.
-
-– Nem festeni jöttem.
-
-– Hanem?
-
-– Imádni magát.
-
-– Hagyjon békét nekem, kiáltotta haragosan az asszony. Nincs nekem elég
-bajom Zemplényvel?
-
-– Mi baj van már megint Zemplényvel?
-
-– Az egészen meg van bolondulva. Egész éjjel nem hagyott aludni a bolond
-muzsikájával. Azután reggel be akart ide jönni. Félóránként
-vissza-visszajön ide az ablakom alá és itt áll egy negyed óráig. Délben
-úgy zokogott itt, hogy az emberek megálltak az utcán.
-
-– Hol zokogott?
-
-– Bejött a kapun ide a kis kertbe a vasrács és az ablak közé, nekidőlt
-az ablaknak és sírt. Egészen bolond. És azt hiszem egészen részeg. Azt
-hiszem tegnap óta iszik.
-
-Girálthy próbált másról beszélni, az asszony azonban folyton visszatért
-a bolond Zemplényre.
-
-Voltaképen hízeleg neki a dolog, gondolta Girálthy. Ennek az asszonynak
-nem lehet másképen udvarolni, csak úgy, hogy az ember óraszámra és
-naphosszat azt mondja neki, milyen szép, milyen szép, milyen szép. Csak
-hiúsága van. Buta. De, – csakugyan nagyon szép.
-
-Nem tudtak beszélgetni. Girálthy rosszkedvű volt és el akart menni.
-Felkelt, kezet csókolt az asszonynak.
-
-Az utca felől, a magas földszintes ablak alatt ekkor keserves zokogás
-hangzott fel. Az asszony összerezzent.
-
-– Már megint itt van, mondta ijedten.
-
-– Miért nem viteti el rendőrrel?
-
-– Mit gondol, az alispán fia!…
-
-Girálthy dühös lett.
-
-– Hát akkor boldoguljon vele, ahogy tud.
-
-Menni akart. Az ablak alatt azonban ekkor megszünt a zokogás és egy
-panaszos kiáltás hangzott fel:
-
-– Ilka, Ilka!
-
-Girálthy megállott.
-
-– Mit akar ez a bolond? – kérdezte az asszonytól.
-
-– Azt akarja, hogy odamenjek az ablakhoz.
-
-– Hát ugyan menjen oda. Küldje haza.
-
-– Nem megyek, mondta dacosan az asszony.
-
-– Hát ne menjen. Kezét csókolom.
-
-Az ablak alatt azonban még panaszosabban és még keservesebben bődült fel
-a könyörgés. Egy síró, elcsukló, részeg hang zokogott be a szobába:
-
-– Ilka! Ilka!
-
-Az asszony a kis ujját vette a szájába és idegesen harapdálta.
-
-– Hát odamegyek, mondta azután. Hazaküldöm. De maradjon itt addig.
-
-– Jó, válaszolta Girálthy.
-
-Az asszony oda ment az ablakhoz. Kinyitotta az üvegtáblákat és kihajolt.
-Egy negyedméterrel alacsonyabban, a falnak támaszkodva, egy virágágy
-közepén ott állott a Zemplény-fiú. A kalapja a földön volt, a nagy haja
-borzasan és nedvesen lógott le a füleire és a homlokára. Az ablaknyitás
-zajára felemelte a fejét. Az arca ólomszínűen, ráncosan és torzultan
-rángatódzott. A szája két szélén habos nyál csurgott le; a felfelé emelt
-szeme nagy, zavaros és véres volt.
-
-– Nézze Zemplény, mondta neki reszkető hangon az asszony, menjen szépen
-haza.
-
-A fiú még jobban felemelte a fejét, a zavaros szeme egészen kitágult.
-Kinyitotta a száját.
-
-– Ha nem leszel enyém, hát meghalok, mondta rekedten és fuldokolva.
-
-Azután a zsebébe nyult és revolvert vett elő. Girálthy kiáltott egyet,
-ki akart ugrani az ablakon, de még félre sem lökhette az asszonyt, a fiú
-már a homlokához emelte a revolvert és elsütötte.
-
-Girálthyt egy vörös lobbanás vakította el; azután egy dördülés. Azután
-egy csípő puskapor-felhőben vér sziporkázott a levegőbe fehér
-agyvelőfoszlányokkal együtt és a homályos alkonyatban rápermetezett az
-asszony fejére és az ő fejére, amint a rémülettől mozdulatlanul
-kihajoltak.
-
-A fiú teste megdőlt, neki esett a falnak, onnan végigzuhant a földön a
-virágok között. Girálthy kábultan ugrott vissza. Megfogta az asszonyt.
-
-Az asszony nem mozdult. Ájultan és mereven feküdt az ablakpárkányon.
-Girálthy megfogta, lecsúsztatta a földre, azután feltette egy dívánra és
-kisietett.
-
-– Hozzon gyorsan orvost, mondta egy cselédnek.
-
-
-V.
-
-Az asszony egy karosszékben ült. Jött Girálthy.
-
-– Ma lesz a napja, mondta, hogy velem szépen kikocsikázik.
-
-– Nem, nem, szólt az asszony bágyadtan, nem merek emberek elé menni.
-
-– Emberek elé menni nem is fog. Egy óra mulva ideáll a ház elébe egy
-zárt kocsi. Beülünk. Kikocsikázunk a városból és kinn a Fáczányos erdő
-tájékán leeresztetem a kocsi tetejét.
-
-– Nem tudok…
-
-– Tud és jönni fog.
-
-– De mit szólnak az emberek?
-
-– Az emberek semmit se szólnak. Már el is felejtik az egész dolgot.
-Három hét sok idő. És túlságosan sok arra, hogy maga még tovább is beteg
-legyen. Nem elég, hogy a felriadozásokból, sikoltozásokból kigyógyult.
-Egy hét alatt talpon is kell lennie. Érti?
-
-– Igen, mondta mosolyogva az asszony. Maga olyan jó hozzám.
-
-– Ha csakugyan jó vagyok, azt azzal kell meghálálnia, hogy siet a régi
-vidám és erős asszony lenni.
-
-Az asszony mosolygott és egy óra mulva beült a kocsiba. Kinnt nagy
-lélekzettel szítta be az erdő esti levegőjét és egy öt perces sétát is
-tett. Mikor hazajöttek, piros volt az arca és mosolygott. Girálthy
-mindennap kétszer ment fel hozzá és órákat töltött nála. Mulattatta és
-megnevettette, udvarolt neki és szigorú volt hozzá, virágokat és
-könyveket vitt neki, és az asszony tíz nap mulva egészséges volt. Pár
-napra rá részt vett egy tennisz-partieban és az volt, aminek Girálthy
-kívánta, a régi vidám és erős, mindenkinek tetsző és magának legjobban
-tetsző asszony.
-
-Girálthy felment hozzá egy este.
-
-– Ilka, kérdezte tőle, Ilka, jól van?
-
-– Igen.
-
-– Egészen jól?
-
-– Nagyon jól.
-
-Girálthynak reszketett a hangja az izgalomtól.
-
-– Ilka, mondta, akkor meg kell most mondanom magának, hogy szeretem.
-
-Az asszony riadtan emelte fel a kezét:
-
-– Ne!… Nem!… mondta dadogva.
-
-– De igen. Ezt el kell mondanom és ezt meg kell hallgatnia. Hiszen
-látnia kellett.
-
-A hangja mélyebb lett, hogy szinte hörgött az izgalomtól; az asszony
-felé nyujtotta a karját.
-
-– Ilka, hát én imádom magát. Én megőrülök. Akarom magát. Maga kell
-nekem.
-
-Az asszony ijedten húzódott össze a székén és nem szólt.
-
-– Ilka, mondta Girálthy csendesebben, legyen a feleségem.
-
-Az asszony rémülten egyenesedett ki.
-
-– Nem! Nem! Azt nem! – kiáltotta élesen.
-
-– Hát ha azt nem, hát akkor… akkor… Én nem bírom ki, Ilka. Miért nem
-akar? Miért vonakodik? Miért zárja be a fülét? Ilka, maga fiatal,
-élvezze az életét. Ilka, magának fogalma sincs róla, milyen
-gyönyörűségeket utasít el magától. Ne legyen süket. Akarjon szeretni. A
-maga fiatalságának szerelem kell. Ne fojtsa el magában ezt a hangot.
-Éreznie kell ebből valamit. Hallgasson az erős, izmos, szép fiatal
-testére.
-
-Odacsúszott az asszonyhoz, megfogta a kezét és a testére suttogta rá a
-lázas könyörgését.
-
-– Ilka! Könyörgök! Ilka!
-
-Az asszony visszahúzta a kezét.
-
-– Nem! – mondta – nem, nem!
-
-Girálthy ekkor felállott. Verejtékes volt a homloka és reszketett az
-egész teste.
-
-– Nem? – kérdezte keményen és élesen. Nem? Engem is elrúgsz? Te férfiölő
-asszony akarsz lenni?
-
-Az asszony ijedten nézett rá és Girálthy dühödten, kegyetlenül és durván
-beszélt le hozzá:
-
-– Teneked minden emberéletnél többet ér a te meddő tisztességed, a te
-gyilkos és becstelen becsületed? Teneked emberéletek kellenek?
-
-Megállt egy másodpercig, azután minden kegyetlenséget egy mondatba
-gyűjtve lassan és rekedten mondta:
-
-– Én is ideállok hát majd egy este az ablakod alá…
-
-Az asszony ekkor felugrott. Fehér volt az arca. A rémült szeméből
-könnyek hullottak le. A Girálthy szájára tette a kezét és a keze hideg
-volt.
-
-– Ne, dadogta reszkető ajakkal, ne, ezt ne mondja… Csak ezt ne… Inkább
-akármit…
-
-Girálthy ránézett. Az asszony keze az ajkán volt. Megfogta és
-odaszorította. Az asszonynak az egész teste reszketett és zokogás
-töredezett fel az ajkán.
-
-– Ne, mondta halkan, csak azt ne. Inkább akármit…
-
-Girálthy ekkor átkarolta és magához szorította. Az asszony még
-védekezett. Gyenge kézzel le akarta magáról fejteni a Girálthy karjait.
-De Girálthy lihegve és fenyegetően mondta:
-
-– Ilka!…
-
-A szoba egészen besötétedett. És az asszony szepegő sírással, egy mély
-sóhajtással megadta magát.
-
-
-VI.
-
-– Ilka, mondta Girálthy, még egyszer megkérdezem: nem akarsz a feleségem
-lenni?
-
-– Nem.
-
-– Hát ebbe bele kell nyugodnom. És nem akarsz Budapesten se lakni?
-
-– Nem. Itt jól érzem magamat.
-
-– Hát ez is jó. De én gyakran lejövök és te gyakran feljösz. Igen?
-
-– Igen.
-
-– Akkor rendben van. És szeretsz?
-
-– Igen.
-
-– Már – úgy-e? – amennyire te szeretni tudsz.
-
-– Igen.
-
-– De valld be, hogy nem bántál meg semmit.
-
-Az asszonynak lehúzódott a szája szöglete és pityergősen válaszolt:
-
-– Ezt nem vallom be. Mert nem igaz. Mert megbántam. Mert azóta minden
-nap és minden órában megbánom. Mert tíz nap óta nincs nyugodt álmom.
-Sírok éjszakánként. Nem tudok imádkozni. Nem merek gyónni. Nem merek
-emberek közé menni. Nem merek senkinek a szeme közé nézni.
-
-Girálthy nevetett.
-
-– Majd elmúlik ez.
-
-– Nem múlik el.
-
-– Valld be legalább, hogy egészen hibás fogalmaid voltak és óriási
-tévedésekben leledzettél.
-
-Az asszony elpirult és mosolygott.
-
-– Hát bevallom, mondta és félrefordította a fejét.
-
-Később megkérdezte a férfit:
-
-– Mikor utazol?
-
-– A féltizenkettős vonattal. Reggel Budapesten akarok lenni. Tíz óráig
-itt maradok.
-
-Tiz órakor elbúcsúztak. Girálthy elment a hotelbe. A szobájában várta
-Gál. Girálthy leküldette a holmiját.
-
-– Bemegyünk a kávéházba? – kérdezte Gál.
-
-– Nem. Menjünk a vasúthoz.
-
-– Még másfél óránk van.
-
-– Menjünk ki gyalog. Szivarozva kiballagunk egy óra alatt.
-
-Elindultak. Beszélgetést kezdtek, de nem tudták folytatni. Girálthy a
-szivarját nézegette; Gál a botját suhogtatta. Hallgatva mentek.
-
-– Hát mikor jösz le megint? – kérdezte Gál.
-
-– Pár hét mulva, mondta természetes hangon Girálthy.
-
-– Úgy?… Örülök, hogy Marosvár annyira tetszik neked.
-
-Girálthy ekkor elmosolyodott, karonfogta Gált és nagyon melegen mondta
-neki:
-
-– Fiam, hát ne bolondozzunk tovább. Nincs ennek semmi értelme. Hiszen
-úgyis tudod, miért jövök én vissza három hét mulva. Az asszony kedvéért
-jövök. És úgyis tudod, hol voltam én, mikor nem tudtátok, hogy hol
-vagyok. Az asszonynál voltam.
-
-Gál mosolyogva intett.
-
-– Persze, hogy tudtam. Nekem nem hazudhattál. Tudtam és nagyon örültem
-neki. Hát rendben van a dolgotok?
-
-– Igen.
-
-– Elveszed?
-
-– Nem.
-
-– Miért?
-
-– Nem akar. Szabad akar maradni.
-
-– És miért védekezett olyan makacsul…?
-
-– Úgy van, ahogy mondtam. Fogalma sem volt róla, hogy az asszonynak is
-vannak jogai és örömei a szerelemben.
-
-– Mióta tart?
-
-– Tíz napja!
-
-Gál mosolyogva, jóindulattal kérdezősködött és Girálthy örömmel,
-boldogan és bőbeszédűen adott elő mindent.
-
-– A te diszkréciódban, mondotta, úgy bízhatom, mint a magaméban. Most
-hát van itt egy szép, kedves, fiatal szeretőm, aki sohasem lesz
-terhemre, akit ellenben mindíg felkereshetek, amikor akarom. Aki semmit
-se kíván, ellenben mindent ad. Aki nem nagyon okos, de legalább nem is
-követelő. Ez csak irigylésre méltó.
-
-– Igen, – mondta Gál csendesen.
-
-Gondolkozott.
-
-– És mondd csak, kérdezte később, hogyan boldogultál mégis?
-
-Girálthy elbeszélte. Előbb az ápolást… A vallomást…
-
-– … Mikor azután hiába könyörögtem neki, akkor dühbe jöttem. Felállottam
-és dühömben és keserűségemben azt kiáltottam: „hát neked emberélet
-kell?“ Erre ő felugrott…
-
-Elbeszélte az egész történetet.
-
-
-VII.
-
-Gál három nap mulva találkozott az asszonnyal egy tavaszi mulatságon. Az
-asszonyon fehér csipkeruha volt, olyan, amelyik rászívódik a testre és
-minden izomvonal mozdulását megmutatja. Gál, aki amúgy is érdeklődve
-várta az asszonyt, megbámulta ezt a ruhát és egy negyedóráig nézte az
-asszonyt, amint járkált, leült és beszélgetett, és az izmos, ruganyos
-teste hullámzott, meghajlott és kiegyenesedett.
-
-– Az istenfáját, mondta magában dühösen, én csak most látom, milyen szép
-ez az asszony.
-
-Úgy érezte, hogy most már későn van ez az észrevevés. Az asszonyt a
-Girálthy jogos tulajdonának tartotta, és még azt a gondolatot is a
-baráti hűség elárulásának érezte, hogy ő az asszony elhódításával
-foglalkozzék. Rossz kedve támadt. Káromkodott. Később meggondolta a
-dolgot és az asszonyhoz csatlakozott.
-
-– Attól az élvezettől, hogy táncoljak vele, gondolta, nem kell magamat
-megfosztanom.
-
-Táncolt vele. Magához szorította az asszonyt, az asszony hozzáhajolt.
-Gál forró vérhullámokat érzett a testében lüktetni, és a tánc alatt és a
-tánc után lázasan és elkeseredetten udvarolt az asszonynak. Nevető
-arccal, de nagyon komolyan mondta:
-
-– Nagyságos asszonyom, királynőt kellene itt választani és magát kellene
-megválasztani. Egy trónra kellene ültetni. Én odaülnék a trón lábához és
-imádnám magát. Lefeküdnék a porba és úgy néznék magára.
-
-– Gál, mondta nevetve az asszony, milyen bolondokat beszél maga!
-
-Gál is nevetett, de keserű nyugtalanságot érzett a szívében. Mikor késő
-éjjel hazament, nem tudott elaludni. Reggel rosszkedvűen kelt fel és
-elkeseredve állapította meg:
-
-– Szépen vagyok. Szerelmes lettem belé…
-
-Gyűlölte ezt a szerelmet, de nem tudott tőle szabadulni. Ha dolgozott,
-ha aludni akart, ha ivott és ha felébredt, mindíg az asszonyra kellett
-gondolnia: a fehér csipkeruhára, amelyben minden izomvonalnak a
-mozdulása meglátszott. Elkeseredetten, lázasan kívánta az asszonyt.
-Haragosan bizonyítgatta magának, hogy oktalanság is, gazság is, ha meg
-akarja szerezni, de nem tudott parancsolni magának. Keresnie kellett az
-asszonyt, utána kellett járnia, várnia kellett az utcán, udvarolnia
-kellett neki.
-
-Egy párszor elment hozzá látogatóba. Az asszony szívesen fogadta. Gál
-sáppadt volt, zavarodott, megtört, alázatos, az asszony azonban szívesen
-vette ezt a hódolást is. Egy meleg júniusi délután Gál megint felment
-hozzá. Az asszony egészséges és jókedvű volt, szép, friss és fiatal. Gál
-szomorú volt, sáppadt, csendes, és amikor egy-egy szót szólt, érezte,
-hogy a torka lázasan száraz.
-
-Nehezen beszélgettek.
-
-– Holnap, mondta azután Gál, el fogok utazni.
-
-– Hová? Meddig? Minek?
-
-– Nem tudom hová. Addig, amíg magát elfelejtem. Azért, hogy magát
-elfelejtsem.
-
-– Ne bolondozzon Gál, mondta mosolyogva az asszony.
-
-Gál ekkor úgy érezte, hogy nem birja el tovább a tehetetlen vágyakozást
-és az öldöklő keserűséget. Lehajtotta a fejét, könnyek buggyantak ki a
-szeméből. Az arca elé emelte a kezét és sírt.
-
-Az asszony megdöbbenve állott fel. Odament hozzá.
-
-– Gál, mondta neki, az isten szerelmére, mit csinál?
-
-Gál felnézett hozzá és kétségbeesett könyörgéssel fakadt ki:
-
-– Legyen a feleségem.
-
-– Mi jut eszébe Gál, hiszen öregebb vagyok magánál.
-
-– De meghalok, úgy szeretem. Meghalok…
-
-Meg akarta fogni az asszony kezét. Az asszony elhúzta, Gál felnézett rá
-és a szeme az asszony ijedt pillantásával találkozott. Ebben a percben
-eszébe jutott az, ami az asszony és Girálthy között történt. És nem is
-gondolkozva azon, mit csinál, csak a vágyakozásától hajtva, a szerelmes
-ösztönétől kergetve, amely becsületen és gyöngédségen is átgázolva csak
-kielégítést akart, félig öntudatlanul, kapkodva, vágytól lihegve, halkan
-mondta:
-
-– Ideállok az ablaka alá és itt halok meg…
-
-Az asszony sikoltott egyet. Fehér arccal lépett hátra, a kezét előre
-nyujtotta és dadogva kiáltotta:
-
-– Nem Gál!… Nem!… Nem!… Kérem!… Csak ezt ne mondja!
-
-Gál ránézett, és úgy érezte, hogy csak ezt kell mondania. Felugrott,
-megfogta az asszony kezét és már a diadalt érezve, lihegve és lázasan
-súgta neki:
-
-– De igen. Ezt mondom. Meghalok, ha nem leszel az enyém. Akarod, hogy
-meghaljak?
-
-Az asszony ájuló szemmel nézett rá. Megtántorodott és leült egy
-diványra.
-
-– Akarod, hogy meghaljak, – kérdezte még egyszer Gál.
-
-– Ne!… Nem!… – védekezett az asszony.
-
-– Akkor meghalok! – mondta Gál és a hangja diadalmas volt már.
-
-Az asszony előre nyujtotta a karját:
-
-– Ne!… Nem!…
-
-– Akkor meghalok! – mondta Gál lassan, tagoltan, keményen és
-győzelmesen.
-
-Az asszony lehúnyó, fáradt szemmel nézett rá, a karjai leestek és nem
-védekezett többé.
-
-
-VIII.
-
-A vonat megállott. Girálthy leugrott a perronra. Gál várt rá. Kezet
-fogtak.
-
-– Szervusz fiam, mondta Girálthy jókedvűen.
-
-– Szervusz, válaszolt halkan Gál.
-
-Kimentek az állomás elé. Gál sáppadt volt és remegett az ajka.
-
-– Üljünk kocsiba, mondta Girálthy.
-
-Gál egy kis sóhajtással, egy kicsit reszkető hangon válaszolt:
-
-– Menjünk gyalog, ha nincs terhedre. Egy fontos közlendőm van a
-számodra.
-
-Girálthy kiváncsian nézett rá. Gál lesütötte a szemét és idegesen
-szorongatta a botját. Elindultak. Gál halkan, remegő hangon és feszesen
-beszélni kezdett:
-
-– Azt, amit közlök veled, másképen akartam közölni. Nem itt. És nem így.
-De a táviratod olyan váratlanul jelentette be a jöveteledet, hogy rá
-vagyok szorítva a közlésnek erre a módjára. Röviden azt kell veled
-közölnöm – és kérlek, akármilyen érzelmekkel is, de vedd nyugodtan
-tudomásul – azt a kérést kell veled közölnöm, hogy a közted és… Ilka
-között volt összeköttetést tekintsd felbontottnak.
-
-Girálthy megállott. Nyitva maradt a szája és hebegni kezdett:
-
-– Mi?… Mit beszélsz?… Ilka? Ilka? Mit tekintsek felbontottnak?
-
-– A közted és… Ilka között volt összeköttetést.
-
-– De miért? De hogyan? Miért nevezed Ilkának?
-
-– Nagyon kérlek, ne kényszeríts mindkettőnknek kínos magyarázatokra,
-hanem vedd tudomásul nyugodtan a megmásíthatatlan valóságot.
-
-Girálthy a földet rugdalta a lábával dühében:
-
-– Miért megmásithatatlan valóság? Hát mi történt? Mi történt. Miért jösz
-ezzel a dologgal te? És mi jogon nevezed Ilkának?
-
-Gál nyelt egyet, és idegesen és sietve mondta:
-
-– A köztünk lévő viszony feljogosít rá.
-
-Girálthynak megint nyitva maradt a szája. Gúnyosan és keservesen kacagni
-kezdett:
-
-– Áh? Áh? Áh? Úgy? A köztetek levő viszony? Hát köztetek viszony van?
-Hát én elmentem és te sietve a helyembe fészkelted magad? Én kitettem a
-lábamat és te belopakodtál? Én elmondtam neked, milyen a lakás és te
-betörtél? Hat hete, hogy elmentem és te már egy viszony hírével fogadsz?
-Egy hetes ez a viszony? Vagy hat hetes? Még meleg volt talán a helyem,
-mikor tolvajmódra befészkelted magadat?
-
-Gál összeszorította az öklét és igyekezett nyugodtan beszélni:
-
-– Az érzelmeid jogosságát nem akarom vitatni. Ha lecsillapodsz,
-szolgálok talán némi magyarázattal. Addig csak annyit mondok, hogy a
-viszonyunk elég régi arra, hogy jogot adjon a következő kérésre: a mult
-iránt való gyöngédségből és a gentlemant kötelező tapintatosságból ne
-gyere be a városba, hanem utazz vissza Budapestre.
-
-Girálthy tombolt dühében:
-
-– Utazzam vissza? Sietve forduljak vissza? De mért? Ha néhány nap alatt
-a helyembe jöhettél, most én is a helyedbe jöhetek néhány nap alatt.
-Vagy minek jönnék a helyedbe? Megosztozhatunk. Az ilyen könnyű
-személyeket, az ilyen buta nőstényeket nem szokás kizárólagosan bírni.
-Az ilyen rongy azé, aki jön.
-
-Gál felemelte a botját és harsogva kiáltotta:
-
-– Azt az egyet pedig megtiltom neked, hogy azt az asszonyt becsméreld.
-
-Girálthy dühösen csúfolódott:
-
-– Megtiltod? Kis fiam, mit tiltasz te meg nekem? Tacskó! Az orrodat
-törülöm meg…
-
-Gál ekkor leeresztette botját; a dühtől remegve állt egy percig, azután
-felemelte a kezét és pofonvágta Girálthyt. Girálthy, a csattanó,
-váratlan pofontól hátratántorodott. Gál megfordult és ott hagyta.
-Girálthy utána akart menni; azután meggondolta a dolgot, visszafordult a
-kocsiállomás felé és behajtatott a csendes, éjszakai városba.
-
-
-IX.
-
-Reggel felkereste Vécsy Pált és megkérte, hogy vegyen maga mellé valakit
-és provokálja Gált. Délután hat órakor a huszárkaszárnya
-lovaglóiskolájában háromszor egymásra lőttek. Azután átmentek a
-vívóterembe és karddal verekedtek. Az első összecsapásnál a Girálthy
-nehéz lovassági kardja lezuhant a Gál fejére. Hallani lehetett a
-zuhanását. A Gál arcát vér öntötte el. Megtántorodott, kiejtette a
-kardot a kezéből és – csendesen összeomolva – lefeküdt a padlóra.
-
-Girálthy felöltözködött. Kijött hozzá Vécsy.
-
-– A seb, mondta, nagyon súlyos. A kard megrepesztette a csontot.
-Agyrázkodást kapott. Kórházba kell vinni.
-
-Girálthy keserűen nézett maga elé.
-
-– Meghal? – kérdezte halkan, a foga közé szorítva a szót.
-
-– Nem. Valószínűleg nem. Feküdnie kell egy-két hónapot.
-
-Girálthy kifelé indult a kaszárnyából. Vécsy hozzácsatlakozott.
-
-– Hát ne búsulj öreg, mondta neki. Nem tudom, mi volt köztetek. De
-akármi volt: ezt te is megkaphattad volna.
-
-– Félek, hogy belehal.
-
-– Hja pajtás, ez a dolog nem ment babra…
-
-Girálthy hallgatott. Terhére volt Vécsy, de nem rázhatta le magáról.
-
-– Durva, ostoba, cinikus fráter, gondolta. Miért nem mondhatom neki,
-hogy menjen a pokolba?
-
-Hallgatott. Azután egyszerre feltámadt benne az a vágy, hogy felkeresse
-az asszonyt. Küzdött magával. Nagyon vágyódott utána. Úgy képzelte egy
-percig, hogy ha elmegy hozzá: visszahódítja. Egyszerűen, természetesen,
-a győző jogán visszaveszi. Azután undorítónak találta ezt a gondolatot.
-Undorítónak találta az osztozkodást. És Gálra gondolt és egyszerre
-ellágyult a szive. Feltámadt a dühbe és haragba fullasztott szeretete a
-fiú iránt, a hálája, a gyöngédsége, amelylyel régebben dédelgette, és
-vissza kellett tartania a könnyeit, hogy ne sirassa. Talán meg is ölte…
-Végig futott a hátán a hideg erre a gondolatra, és egyszerre ezt mondta
-magában:
-
-– Az asszony az oka.
-
-Gyűlölni kezdte az asszonyt.
-
-– Becstelen, buta perszóna, mondta magában. Annak dobja oda magát, aki
-jön. Hát érdemes az ilyen rongy arra, hogy két derék férfi gyűlölje és
-gyilkolja egymást érte?
-
-Forrott benne a méreg. Vécsyvel vacsorázott együtt; azután az egész
-társasággal együtt ivott. Dühösen, keserűen ivott, ádáz haraggal itta le
-magát. A társaság zajosan ünnepelte. Girálthyból ekkor kitört a harag.
-
-– Komisz, szívtelen banda vagytok ti. Igy örültök, hogy a pajtástokat, a
-barátotokat lovagiasan legyilkoltam.
-
-– Szamár vagy öreg, mondta neki Vécsy. Igyál!
-
-Girálthy dühödten ivott. Tizenegy órakor egészen részeg volt. Ekkor jött
-a kocsi – amelyet megrendelt – hogy kivigye a vonathoz.
-
-– Öregem mondta neki Vécsy, te egészen részeg vagy. Kikisérlek, beraklak
-a vonatba, mert még bajod esik.
-
-Beült vele a kocsiba. Girálthy sírt:
-
-– Megöltem a legjobb barátomat, a testvéremet. Megöltem Pistát. Megöltem
-Pityut!…
-
-Odafordult Vécsyhez. Részegen dadogott:
-
-– Tudod miért öltem meg. Egy ringyó miatt. Egy rongy miatt. Akarod? Te
-is megkaphatod. Menj hozzá és mondd neki, hogy megölöd magad, mint
-Zemplény Gyurka. „Főbe lövöm magamat Ilka az ablakod alatt!“… Mondd
-neki. Már megkaptad. Olyan buta. Csak ennyit mondjál és füttyents neki,
-– már a tied. Ezért a rongyért öltem meg a testvéremet, Pityut!…
-
-– Részeg vagy te pajtás, mondta neki Vécsy.
-
-Azután berakta a vonatba.
-
-
-X.
-
-Vécsy tíz nap mulva elment a kórházba. Beeresztették Gálhoz.
-
-– Szervusz fiú, köszönt neki, hát hogy vagy?
-
-Gál ágyban feküdt nagy kötéssel a fején.
-
-– Köszönöm, mondta, most már jobban.
-
-Beszélgettek; azután Gál félénken, halkan megkérdezte:
-
-– Te, tudják a városban, miért verekedtünk?
-
-– Annyit mindenki tud, hogy Mertzné miatt. Girálthy is sokat volt vele,
-te is sokat voltál vele…
-
-Gál nyugtalanul sóhajtozott, azután nagy elhatározással megszólalt:
-
-– Pali, jóbarátom vagy te nekem?
-
-– Igen.
-
-– Rád bizhatom egy nagy ügyemet?
-
-– Igen.
-
-– Bízhatom a diszkréciódban?
-
-– Igen.
-
-– Talán ostobaság, amit csinálok. De nem bírom tovább. Menj el kérlek
-Mertznéhez. És mondd meg neki… Mondd meg neki, hogyha tíz nap óta nem
-érdeklődött is irántam, ha nem küldött egy üzenetet, egy levelet, egy jó
-szót, én mégis mindig rá gondolok. És üzenje meg veled, hogy nem
-haragszik rám.
-
-– Megmondom neki.
-
-– Mikor?
-
-– Még ma.
-
-Vécsy azután elment. Délután felkereste az asszonyt. Az asszony szép
-volt: friss, elegáns, jókedvű. Mikor Vécsy elmondta neki az üzenetet,
-elpirult és zavarba jött.
-
-– Kérem, mondta zavarodottan, mondja meg Gálnak, hogy én… Hogy én nem
-haragszom rá.
-
-– Mást ne mondjak neki?
-
-– Mit mondhatna mást?
-
-– Nem üzen neki semmit?
-
-– Nincs mit üzennem… Nekem nagyon kínos ez a dolog. Én nem tehetek róla.
-Én ártatlanul keveredtem bele. És az emberek úgyis annyit beszélnek.
-
-Vécsy dühbe jött a gyáva mentegetődzésre.
-
-– Minek hazudik? – mondta haragosan. Az a szegény fiú félholtan fekszik
-a kórházban…
-
-Az asszony ijedten húzódott vissza.
-
-– De nekem, dadogta, semmi közöm sincs hozzá.
-
-Vécsyt elöntötte a méreg. Odalépett hozzá és megfogta a karját.
-
-– Minek hazudik? – kiáltott rá.
-
-Az asszony ijedten állott fel, Vécsy fogta a karját és maga mellett
-érezte a kiegyenesedett testét.
-
-– Minek hazudik? – kérdezte halkabban.
-
-Az asszony félénken dadogott.
-
-– Én nem… én igazán…
-
-Vécsyt forró vágyakozás öntötte el ebben a percben. Még mindíg fogta az
-asszony karját. Közelebb húzta magához és száraz torokkal súgta a
-fülébe:
-
-– Maga azt akarja, hogy mind öljük magunkat magáért.
-
-Az asszony rémülten nézett rá. Vécsynek szikrázott a szeme és kitágultak
-az orrlyukai. Görcsös karral rántotta magához az asszonyt és rekedten
-recsegő hangon lehelte rá:
-
-– Én is ideállok az ablak alá, mint Zemplény Gyurka…
-
-Az asszony elsápadt, halálos rémülettel reszketett, beleesett a Vécsy
-durva karjaiba és nem tudott védekezni. –
-
-Vécsy zavarodottan pödörte a bajuszát. Az asszony zokogva ült fel, és a
-kezébe hajtotta a fejét. Nem tudtak szólni, Vécsy végre kínos zavarban
-megszólalt:
-
-– Milyen üzenetet vigyek Gálnak?
-
-Az asszony elkeseredetten zokogott.
-
-– Semmit, mondta, semmit.
-
-– Valamit kell neki mondanom.
-
-– Semmit!… Ilyen gazság!… Ilyen becstelenség!
-
-Vécsy nem tudott kibontakozni a zavarodottságából. Végre megpróbálkozott
-valamivel. Odament az asszonyhoz és megsimogatta a karját. Azután meg
-akarta csókolni a nyakát.
-
-– Nem! – sikoltotta az asszony. Nem! Takarodjék!
-
-– De holnap eljövök, mondta Vécsy.
-
-– Nem. Utálom magát. Undorodom magától.
-
-Vécsy megpróbált könyörögni:
-
-– Hadd jöjjek el!… Szeretem magát!
-
-Az asszony erre felállott. Összeszorította az öklét és szembenézett
-Vécsyvel. Egy percig hallgatott, azután szabadon eresztette a dühét.
-
-– Maga poltron. Gyáva gazember. Piszkos szemétfickó. Bitang kocsis. Az
-ilyen pimaszok számára a leköpés is nagy megtiszteltetés.
-
-Zuhogott a férfire a haragos, elvakult, nem válogatós szidalma. Vécsy a
-szemébe nevetett.
-
-– Most már beszélhetsz babám. Előbb szóltál volna.
-
-Az asszony piros lett a haragtól, teleszítta a száját levegővel és
-háromszor egymásután a szemébe vágta:
-
-– Hamis kártyás! Hamis kártyás! Hamis kártyás!
-
-Vécsy elfehéredett. Ez a pletyka, amit most belecsaptak az arcába,
-elevenére talált. Most egészen átalakult azzá a paraszttá, amivé néha
-válni szokott. Az asszony még egyszer mondta, halkabban most már és
-kissé ijedten:
-
-– Hamis kártyás.
-
-Vécsy hozzálépett, megfogta a csuklóját, megcsavarta és a földre
-taszította.
-
-– Hallgatsz? – kiáltott rá.
-
-Az asszony ijedten hallgatott. Vécsy felemelte a lábát és a cipője orrát
-hozzáérintette az asszonyhoz.
-
-– Na megállj! – mondta neki.
-
-Végignézett rajta és hozzátette:
-
-– Lotyó!
-
-Azután elment.
-
-
-XI.
-
-Másnap felsétált a kórházba.
-
-– Mertzné, mondta Gálnak, azt üzeni, hogy nem haragszik rád.
-
-Gál rémülten nézett rá.
-
-– Ezt üzeni? Egyebet nem?
-
-– Nem.
-
-– Semmit?
-
-– Semmit.
-
-Gál lehúnyta a szemét.
-
-– Pajtás, mondta neki Vécsy, rossz asszony az.
-
-Gál felnyitotta a szemét. Ránézett.
-
-– Lehet, mondta. Lehet, hogy rossz asszony. Hát majd kigyógyulunk talán
-ebből is.
-
-Vécsy azután elment. Délután találkozott a rendes társaságával. Akkor
-félrehívta Rápolt Kálmánt.
-
-– Te Kálmán, mondta, vér van a te eredben vagy víz?
-
-– Vér van abban öregem, még pedig jó kún vér.
-
-– Hát Kálmán, kell-e szép asszony?
-
-– Kell.
-
-– De merni is kell ám azért valamit.
-
-– Merek én.
-
-– Szeretnéd-e Mertznét?
-
-Rápolt összeszorította a két ajkát és füttyentett egyet.
-
-– Hát szeretnéd?
-
-– Igen.
-
-– Csak tőled függ. Megkaphatod. Én is megkaptam.
-
-– Te?… Te?… Te…?
-
-– Igen.
-
-– Hát mondd. Mondd. Gyorsan.
-
-Végighallgatta a Vécsy elbeszélését.
-
-– Hát te kitől hallottad ezt? – kérdezte azután.
-
-– Girálthytól, mikor részeg volt.
-
-– És hát ha egy pofont kapok tőle?
-
-– Hát legfeljebb kaptál egy asszonypofont.
-
-– És hát ha botrány lesz belőle?
-
-– Légy nyugodt. Az asszony jobban fél a botránytól, mint te.
-
-– Hány óra?
-
-– Hat.
-
-– Rögtön megyek.
-
-– Eredj. A Hungáriában várlak.
-
-
-XII.
-
-Nyolc óra elmult. Vécsy a Hungáriában ült a rendes társaságával és
-türelmetlenül dobolt az asztalon. Negyed kilenckor bejött Rápolt. Vécsy
-felugrott.
-
-– No? Széna vagy szalma?
-
-– Rápolt mosolygott és egy nagy lélegzetet vett:
-
-– Széna.
-
-Vécsy örömében a nyelvével csettintett.
-
-– Pincér, kiáltotta, Pommeryt!
-
-Azután odafordult Rápolthoz:
-
-– Most ülj ide az asztalhoz és mondj el mindent.
-
-Rápolt húzódozott:
-
-– Te! Csak nem mondom el…
-
-Vécsy ordított:
-
-– Lovagias görcs esett beléd? Felrúglak! Hat órakor még nem voltál ilyen
-lovagias. Rögtön elmondasz mindent.
-
-Azután csendesebben folytatta:
-
-– Én úgyis mindent elmondok.
-
-Rápolt erre leült az asztalhoz. Felhajtott két pohár pezsgőt; a társaság
-összébb húzódott; Rápolt elbeszélte a dolgot:
-
-– … Mikor elváltam Vécsytől, odamentem a Mertz-házhoz. Ott megrőkönyödve
-vakargattam egy kicsit a fejemet… Azután meggondoltam a dolgot.
-Visszatérni szégyen volna; azután meg mi történhetik velem? Legfeljebb
-kidobat. Felmentem. Becsengettem. Az asszony egyedül volt otthon.
-Kedvesen fogadott, mintha látogatóba jöttem volna. Én is úgy tettem,
-mintha látogatóba jöttem volna. Beszélgettünk, beszélgettünk,
-beszélgettünk. A dolog már unalmas volt. Erre összeszedtem minden
-bátorságomat és ezt mondtam: „Én már régen meg akartam mondani magának,
-hogy imádom. Most megmondom. Őrültül szeretem.“ – Erre felállott: „De
-kérem“, – mondta sértődötten. – „Hallgasson meg“ mondtam erre. „Meg kell
-hallgatnia.“ – „Nem!“ mondta haragosan. „Azonnal távozzék.“ – Úgy?
-mondtam erre magamban. Te haragszol? No lássuk. – „Hallgasson meg“
-mondtam… „Gondolja meg, nem lett volna-e jobb, ha Zemplény Gyurka a
-halála előtt egy nappal idejött volna: így mint én?“ – Erre elsáppadt és
-leült. – „Kérem“ mondta könyörgő hangon „ne bántson; hagyjon el engem;
-menjen szépen haza.“ Sírt. Olyan szépen könyörgött, hogy majdnem
-eljöttem. De közben hozzáért a kezemhez a kezével, azután hozzám
-súrlódott a szoknyája, és erre egyszerre eszem ágában sem volt menni. –
-„Ha most elküld“ mondtam „akkor a halálba küld“. Összetette a kezét és
-úgy könyörgött. „A halálba küld“ mondtam neki. Elsáppadt és el akart
-ájulni. De én nem engedtem. Átkaroltam. „A halálba küld“ mondtam neki
-még egyszer. Erre nem tudott védekezni.
-
-A társaság izgatottan kérdezte:
-
-– És? És?
-
-Rápolt büszkén mosolygott és ennyit mondott:
-
-– Én pedig nem vártam biztatást.
-
-Az asztal körül ideges hallgatás volt egy másodpercig.
-
-– Éljen! – kiáltotta ezután Vécsy.
-
-A társaság lelkesen éljenzett. Ujjongtak. Koccintottak. Lelkesedtek.
-Tomboltak az örömtől.
-
-– Hogyan búcsúztál el tőle? – kérdezte Vécsy.
-
-Rápolt nevetett.
-
-– Megköszöntem neki, hogy megmentette az életemet.
-
-– És ő mit mondott?
-
-– Szomorú volt.
-
-– Majd felvidítjuk, mondta Vécsy. Éljen a jószívű, szép asszony!
-
-A társaság lelkesen éljenzett. Boldogak voltak. Ficánkoltak. És sokat
-ittak. A társaság a részletek felől faggatta Rápoltot. Rápolt részeg
-volt már egy kicsit és büszkén válaszolta:
-
-– Lovagias ember ilyen dolgokról nem beszél.
-
-Erre kinevették, pofonokkal fenyegették, és Rápolt erre előadta a
-részleteket.
-
-– Holnap, mondta később, megint felmegyek hozzá.
-
-– Fenét mégy! – válaszolta Vécsy. Mindent magadnak akarsz? Másnak is
-jusson.
-
-– Úgy van, kiáltották a többiek.
-
-– Sorsot húzunk, mondta Vécsy, hogy ki menjen fel hozzá holnap.
-
-A társaság lelkesedett ezért a tervért. Vécsy elővett egy forintot.
-
-– Két ember van soron, mondta. Kurt és Rácz Jani. Kurté a fej. Rácz
-Janié az írás.
-
-A társaság üvöltött a gyönyörűségtől. Vécsy megpergette a forintot és
-ott az asztalon Rácz Janit sorsolták ki másnapra.
-
-
-XIII.
-
-A szőke Rácz Jani gyáva volt egy kicsit. Félt. Ebéd után inni kezdett
-tehát és délután hat órára elég bátorságot ivott magának.
-
-Felment az asszonyhoz. Becsengetett. Egy szobalány jött ki.
-
-– A nagyságos asszony, mondta, senkit sem fogad.
-
-– Beszélnem kell vele, kiáltotta erre Rácz Jani. Nagyon fontos ügy.
-
-A szobalány erre bement és egy perc mulva visszajött.
-
-– Tessék besétálni.
-
-Rácz Jani bement a szobába. A járása egy kissé bizonytalan volt és a
-félhomályban nem vette észre mindjárt az asszonyt.
-
-– Jó estét Rácz, mondta neki az asszony. Mit akar tőlem?
-
-Rácz Jani feléje fordult. Az asszony egy szék mellett állott: halványan
-és komolyan. Rácz Jani odalépett hozzá és megölelte. Az asszony halkan
-sikoltott és ellökte magától.
-
-Rácz Jani megtántorodott. De nem esett el. És erre energikus lett.
-
-– Férfiúi becsületszavamra fogadom, mondta, hogy ha ellök magától,
-kimegyek ide az ablak alá, kiveszem a revolveremet és főbelövöm magamat.
-
-Az asszonyból felbuggyant a zokogás. Egy szék mögé menekült és
-összekulcsolta a kezét.
-
-– Rácz! Kérem, könyörgök, ne bántson!
-
-Rácz Jani kérlelhetetlen volt. Odament az asszonyhoz:
-
-– Férfiúi becsületszavamra fogadom, hogy főbelövöm magam.
-
-Az asszony halkan és bágyadtan könyörgött még. De Rácz Jani nem engedett
-és így neki kellett engednie.
-
-
-XIV.
-
-Másnap délután Kurt báró csengedett be az asszony lakásába. Az ajtót
-azonban nem nyitották ki. A szobalány az ajtó nyílásán át szólt ki:
-
-– A nagyságos asszony senkit sem fogad.
-
-– Fontos ügy…
-
-– A nagyságos asszony holnap elutazik és senkit se fogad.
-
-Kurt tárgyalni akart még, de a szobalány otthagyta az ajtó előtt. Kurt
-megfordult és elment.
-
-Dühös volt. A társaságnak elmondta a dolgot. Kinevették. Ez még
-dühösebbé tette. Káromkodott.
-
-– A keserves rézangyalát annak az asszonynak. Most becsukatja az
-ajtaját. Mikor én jövök sorra. A lotyó! Csak épen én ne?
-
-Később inni kezdett és erre még dühösebb lett. Úgy érezte, hogy jogai
-vannak az asszonyra, és hogy az asszony kijátszotta és megcsalta.
-
-Ivott. Tizenegy óra tájban egyszerre felugrott és menni készült.
-
-– Hová mégy? – kérdezték tőle.
-
-– Várjatok rám, mondta, eszembe jutott valami.
-
-Egy óra tájban visszajött. A sapkáját félre csapta, a kardját a kezében
-hozta. Csillogott a szeme. Gőgösen fütyörészett.
-
-– Hol voltál? – kérdezték tőle kiváncsian.
-
-Kurt leült, várt egy kicsit, azután nagyon nyugodtan és nagyon
-diadalmasan válaszolta:
-
-– A szép asszonynál! A szeretőmnél!
-
-– Mi? Hol? Kinél?
-
-– Ilkánál.
-
-A társaság elbámult.
-
-– Hogyan? Hogy csináltad ezt?
-
-Kurt boldogan élvezte a dicsőséget, azután csendesen és büszkén
-elbeszélte a dolgot.
-
-– Nagyon egyszerű az ügy. Mikor innen elmentem, elmentem a Mertz-ház
-elé. A kapú be volt csukva. Megnéztem a rácskerítést. Nem volt valami
-magas. Átmászok én ezen, gondoltam magamban. Át is másztam, csak egy vas
-kiszakította a nadrágomat. Hát átmásztam. Melyik lehet most az asszony
-hálószobája? – gondoltam magamban. Kikombináltam, hogy az utolsó
-sarokablak. Odamentem. Szépen bekocogtattam az ablakon. Kocogtattam
-egyszer. Kocogtattam kétszer. Senki se válaszolt. Ráütöttem egyet az
-ablakra. Erre láttam, hogy odajön az ablakhoz az asszony. Kinyitotta a
-spalétát, de az ablakot nem nyitotta ki. Kérni kezdtem, hogy nyissa ki,
-de nem akarta. Erre hangosabban kértem. Erre megijedt, hogy emberek
-találnak jönni. Erre kinyitotta. Kért, hogy menjek el. Megigérte, hogy
-holnap mehetek hozzá. De én nem adok semmit az ilyen igéretekre.
-Elővettem a revolveremet, felhúztam a kakasát, nagyot pattant a rúgó, és
-azt mondtam neki, hogyha be nem ereszt, ott rögtön az ablaka alatt
-főbelövöm magamat, mint Zemplény Gyurka.
-
-Kurt elhallgatott. A társaság sürgette:
-
-– És? És?
-
-– És erre beeresztett, mondta Kurt nyugodtan.
-
-
-XV.
-
-Az asszony egyedül maradt és előbb kábultan feküdt egy ideig. Azután a
-csengőhöz ment és türelmetlenül, hosszasan csengetett. Azután újra
-csengetett és azután megint haragosan, hosszasan nyomta a csengőt.
-
-Végre bejött az álmos szobalány.
-
-– Lidi, mondta neki az asszony, hozasson egy fiakkert. A két órás
-gyorsvonattal utazunk.
-
-A szobalány elbámulva nézett rá.
-
-– Csak nem! – mondta.
-
-– De igen. Menjen.
-
-– Még be sincs minden pakolva.
-
-– Majd a szakácsné utánunk küld mindent.
-
-– De ilyenkor éjjel…
-
-– Fogja be a száját és kotródjék.
-
-Az asszony haragos volt, ideges, lázas, türelmetlen. Gyorsan
-felöltözködött és várta a kocsit. Fel és alá járkált a lakásban,
-toporzékolt, tombolt és sóhajtozott a türelmetlenségtől.
-
-A kocsi megjött.
-
-– Menjünk, mondta a szobalánynak.
-
-– Én még nem vagyok felöltözködve. És még egy óránk van.
-
-– Hát siessen, siessen már. Kint akarok lenni a vasútnál.
-
-Végre kocsiba ültek. Az asszony behúzódott az ülésébe és gyűlölettel
-nézte a házakat, amelyek mellett elmentek. Kint az állomáson
-lefátyolozta magát, beült a váróteremnek egyik zúgába, és reszketett
-tőle, hogy ismerőse talál jönni. De nem jött senki.
-
-Két órakor végre beült a vonatba. Egyedül voltak egy fülkében. A
-szobalány elaludt, az asszony pedig maga elé nézett és átvirrasztotta az
-egész éjszakát.
-
-– Soha nem megyek vissza ebbe a becstelen fészekbe, gondolta. Minek
-maradtam eddig is? Miért nem jöttem el? Miért nem utaztam? Legalább az
-első után… Miért nem találtam ki hamarább, hogy kieszelt dolog? Miért
-nem utáltam meg hamarább az egész várost?
-
-Egész éjjel ezzel a gondolattal foglalkozott: miért nem jött el
-hamarább. Miért engedte, hogy újra meg újra meglepjék, torkon ragadják
-becstelenebb és becstelenebb ötletekkel? Nem tudott válaszolni magának,
-de egyre nagyobb és keserűbb undort érzett a város iránt. Nem
-gondolkozott azon: mi történt vele? Nem is próbálta magyarázgatni. Csak
-az az egy homályos érzése volt, hogy nagyon piszkos a teste.
-
-Budapesten hotelbe mentek. Az asszony itt megfürdött, azután fáradtan
-lefeküdt és délutánig aludt. Délután még mindíg rosszkedvű volt.
-Fáradtnak, elgyötröttnek, betegnek érezte magát. Nem mozdult ki a
-szobájából, feküdt és kétségbeesve bámult maga elé. Negyednap úgy
-érezte, hogy tennie kell valamit, ha nem akar belehalni a keserűségbe.
-
-– No Lidi, mondta a szobalányának, hová menjünk nyaralni.
-
-– Velencébe, mondta a szobalány.
-
-– Lidi, Velencébe nem szokás nyaralni menni. Velence nagyon meleg.
-
-Elhatározta, hogy először Ischlbe megy. Másnap már el is utazott.
-Harmadnap ott volt.
-
-Ott eltöltött három hetet. Lassanként talpra állott, vidámabb lett, járt
-kelt, és megint tudott nevetni. Azután Marienbadba ment, azután Svájcba.
-Még mindíg messzebbre akart jutni Magyarországtól. Elment Vichybe. Itt
-három hónapot töltött, három nyugodt és szép hónapot.
-
-Az első napokban megismerkedett egy magyar családdal. Eleinte el akarta
-őket kerülni, de nagyon kedvesek voltak és mégis barátságot kötött
-velük.
-
-Csak hárman voltak. Az apát Ozoray Balázsnak hítták; nyugalmazott bíró
-volt, fehérhajú kedves öreg úr. Ott volt még a felesége: egy fehérhajú,
-kedves öreg asszony. És a fiuk, ifjabb Ozoray Balázs, egy huszonhárom
-éves fiatalember: csendes, szerény és jó modorú.
-
-Három hónapot töltöttek együtt zavartalan és jó barátságban. Szeptember
-végén Ozorayék jelentették, hogy ők most lemennek a Rivierára. Az
-asszony azt mondta, hogy velük megy. Nagyon örültek neki.
-
-Októberben le is mentek Beaulieube. Az asszony itt is csendesen, szépen,
-nyugodtan és elégedetten élt. Nagyon megbarátkozott a fiatal Ozorayval.
-Boldoggá tette, hogy a fiatalember udvarias, tapintatos, szelid, mint
-egy fiatal lány.
-
-– Ime, mondta boldogan magában, egy izmos erős férfi hónapokig együtt
-tud velem lenni, anélkül, hogy egy sértő szempillantáson rajta lehetne
-kapni.
-
-Bizalommal és barátsággal sétált együtt vele, csónakázott, zongorázott,
-olvasott vele.
-
-Decemberben egy napos, rivierai délutánon egyedül ültek a hotel
-kertjében. Az öregek felmentek ebédutáni alvásra.
-
-– Egy kérésem van, mondta ekkor halkan a fiatal Ozoray.
-
-– Mi?
-
-– Kérem: jöjjön hozzám feleségül.
-
-Az asszony hátradőlt a székében és csodálkozva nézett rá.
-
-– És ezt csak így mondja?
-
-– Így. De alaposan meggondoltam.
-
-Az asszony ekkor előrehajolt és gyöngéden mondta:
-
-– Nem. Nem megyek. Hogy gondol ilyet? Hat évvel vagyok idősebb magánál.
-
-A fiatal Ozoray lehajtotta a fejét és a kavicsot turkálta.
-
-– Az nem tesz semmit. Én szeretem magát…
-
-– Nem. Én nem akarok férjhez menni. Soha és semmiképen.
-
-Ozoray elpirult és halkan mondta:
-
-– Nagyon szeretem. Nagyon szeretem.
-
-Az asszony tréfálni próbált:
-
-– Majd elmúlik az a szerelem. Fiatal emberek szerelme nem tart soká.
-
-– Ez máris soká tart. Szeretem. Szeressen engem. Szeressen engem.
-
-Lázasan, halkan, alázatosan könyörgött neki.
-
-Az asszony védekezett.
-
-– Nézze, mondta melegen, én nagyon sokra becsülöm a maga barátságát. De
-én tisztességes asszony akarok maradni.
-
-– Hát jőjjön hozzám feleségül.
-
-– Azt nem.
-
-– Hát akkor… akkor szeressen…
-
-– Nem lehet. Nem tudnék az édesanyja szeme közé nézni.
-
-– Csak akkor tud, ha engem boldogtalanná tesz?
-
-– Majd elmúlik ez a boldogtalanság.
-
-A fiatal Ozoray halkan, alázatosan, állhatatosan könyörgött és az
-asszony csendesen, kitartóan védekezett:
-
-– Tisztességes asszony akarok maradni. Én nem tudok másképen élni. Maga
-is megvetne akkor…
-
-Később lejöttek az öregek. Este azonban megint egyedül maradtak. A fiú
-újrakezdte a halk, alázatos, szelid könyörgést. Az asszony bágyadtan
-védekezett.
-
-Éjjel lett, a tenger felől hűvös szellő támadt. A fiú halkan és lázasan
-könyörgött.
-
-– Szerelmem, szép asszonyom, királynőm: könyörüljön rajtam.
-
-Az asszony körülnézett és látta, hogy már mindenki felment lefeküdni, és
-hogy későre jár az idő. A fiú könyörgött. És ő ekkor előre hajolt a
-fiúhoz és halkan és melegen azt mondta neki:
-
-– Más volna…
-
-A fiú felvillanó szemmel nézett rá.
-
-– Más volna, mondta szeliden az asszony, ha az életét menteném meg…
-
-A fiú zavarodottan nézett rá. Azután lihegve, sietve mondta:
-
-– Az életemet menti meg.
-
-– Ha a revolvert venném ki a kezéből, folytatta áldozatkészen az
-asszony.
-
-A fiú kitágult szemmel nézett rá.
-
-– Fiatal embernél, mondta megrovóan és jóságosan az asszony, borzasztó
-az ilyen gondolat. Erre nincs oka. És nincs joga sem.
-
-A fiú lázasan mondta:
-
-– Megölöm magamat, ha nem lesz az enyém.
-
-– Isten ments!… Ezt nem engedhetem, mondta melegen az asszony.
-
-És megsímogatta a fiú fejét.
-
-
-
-
-MEGRETTENT VÁROS.
-
-A pályaudvar üvegteteje harsogva vert vissza minden zajt és a homályos,
-kormos csarnok tele volt zúgással és lármával. A felső részen, a
-vendéglő előtt furcsa sereg táborozott. Parasztok, magyarul beszélők, de
-bocskorosok ültek, álltak, tolongtak és kiabáltak ott vagy kétszázan egy
-zajos nagy tömegben. Kis batyu volt mindegyiknél és behajtott kasza.
-Aratni mennek ezek valahová.
-
-Megálltunk és néztük őket. Egy vasutas járt-kelt közöttük, aztán odajött
-hozzánk panaszkodni.
-
-– Nem lehet velük bírni. Hajnal óta vannak itt, azóta isznak és egészen
-be vannak rúgva már. Az előbb be akartak vonulni a vendéglőbe.
-
-– Hová valók?
-
-– Szlavóniába. Nem hord máshol bocskort a magyar paraszt. Mennek le
-Torontálba aratni.
-
-A szabadkai vonatot betolták a harmadik sínre. Indultunk beszállni.
-Lassan mentünk végig a középső perronon. A hátunk mögött
-torkaszakadtából ordította a mi vasutasunk a szlavóniai paraszttábornak:
-
-– Beszállni! Beszállni!
-
-Hátra néztünk. Az emberek üldögéltek a földön, egyik másik ki is
-nyújtózkodott, beszélgettek, körüladogatták a pálinkás üvegeket és a
-fülük bojtját se mozgatták. A vasutas kétségbeesetten ordította:
-beszállni. Nem mozdultak. A vasutas odament egy csoporthoz és közéjük
-ordította: itthagy a vonat.
-
-Az öt ember megmozdult.
-
-– Hol kell felülni? – kérdezték.
-
-– Kint, egészen kint. Gyertek utánam.
-
-Az öt ember megindult. Mögöttük huzakodás, csoszogás támadt a táborban.
-Az emberek felkapták a batyujukat, a kaszájukat és most már mind
-nekiindultak az első öt nyomán. – Azokkal sietett a vezetőjük, utána
-egyesével, kettesével, kocogva, futó lépésben vagy galoppozva indultak a
-többiek is. Az egész áradat ott ömlött el előttünk és símára söpörte az
-utat. Egy alacsony zömök legény úgy fogta a behajtott kaszáját, mint
-ahogy katonakorában a szuronyt foghatta. Jött felém és rámkiáltott:
-
-– Hé! Félre az útból.
-
-Félre mentem az útból. Be van rúgva. A legény röhögött, és a többiek
-utánozták. Száz behajtott kasza szegeződött a belső perronnak és az
-emberek rémülten menekültek.
-
-A vonat előtt egy vasúti tiszt állott. Torkaszakadtából kiabált a rohanó
-emberekre:
-
-– Megálljatok. Hol a vezető? Megállni! Lassan!
-
-Senkisem hallgatott rá és úgy látszott, hogy a kaszások baj nélkül
-rohannak végig a vonat előtt és baj nélkül bújnak be a vaggonokba. De
-utolsónak még vagy három kaszás ügetett a többi után. A vasúti tiszt
-elébük állott.
-
-– Megálljatok. Hol a vezető?
-
-Az emberek vágyódva pillantottak a társaik után és nem tudtak felelni.
-Részegek voltak.
-
-– Addig nem mozdultok, kiáltott dühösen a vasutas, míg meg nem
-mondjátok.
-
-Az egyik ember ekkor felemelte behajtott kaszáját és a végét – ahol nagy
-csomóba egyesül az acél és a fa – ráejtette a vasutas-sapkára, amely a
-tiltó hivatali hatalom jelvénye gyanánt állott előtte. A sapka roppant
-egyet, a fej megrecscsent és a vasúti tiszt hang nélkül rogyott össze.
-
-A kaszások kikerülték a testét és nekieredtek, hogy utolérjék a többit.
-Egy első osztályú kocsiból nagy lendüléssel ugrott ki ekkor egy magas,
-barna úr és a nyakánál ragadta meg azt, amelyiknek a kaszája még véres
-volt a bezúzott fejtől. A magas, barna úr kipirulva ordította:
-
-– Gazfickó, el akarsz illanni?… Rendőr! Rendőr!
-
-A paraszt makacsul és bután ráncigálta magát arrafelé, ahol a többiek
-voltak.
-
-– Eresszen el, mondta, eresszen el az úr.
-
-– Disznó, kiáltotta az elfogója, azt mondd, hogy nagyságos ur.
-Főszolgabíró vagyok én… Majd megtanítlak.
-
-A kocsikból kiugráltak az emberek. A paraszt kétségbeesetten ráncigálta
-magát és amikor a nyaka köré egyre fájdalmasabban szorult a fojtogató
-marok – a kaszáját fogta suhintásra.
-
-A főszolgabíró elugrott mellőle, a zsebébe nyult és revolvert vett elő.
-A paraszt visszahökölt, azután megfordult és futni kezdett a többiek
-felé. A főszolgabiró egy ugrással elébe került. A paraszt felemelte a
-kaszáját, felemelkedett a revolver is. De ekkor már nagy tömeg tolongott
-körülöttük. Öt ember rávetette magát a parasztra és kicsavarta a kezéből
-a kaszát. Egy rendőr közeledett. A főszolgabíró elmondta neki az esetet.
-
-Az elfogott paraszt azonban levetette magát a földre, rúgott, ütött,
-harapott, kitépte magát azokból a kezekből, amelyek fogták és tele
-torokkal bőgött.
-
-Felülről lassan jöttek lefelé a társai. Értelmetlenül és megriadva
-bámultak. De az elfogott ember ordításából egyszerre egy értelmes mondat
-harsogott ki:
-
-– Meg akarnak ölni az urak.
-
-A parasztok mind kitolongtak a kocsikból. Bámulva álltak és csodálkozva
-néztek egymásra. És egyszerre megértették a dolgot:
-
-– Az urak ölik a népet.
-
-Egy vállas, erős paraszt széttaszigálta az embereket és befurakodott
-egészen oda, ahol a rendőr állott egy nagy csoportnak a közepén.
-
-– Eresszék el ezt az embert, – mondta – és rámutatott a földön ordító
-társára.
-
-A főszolgabíró nyugodtan mondta neki:
-
-– Kotródj innen, semmi dolgod itt.
-
-A paraszt káromkodni kezdett.
-
-– De van annyi dolgom, mint az úrnak. Eresszék el ezt az embert.
-
-– Kotródj innen.
-
-A paraszt tölcsért csinált a kezéből:
-
-– Haj! Emberek! Ide csak emberek…
-
-Az aratók szétverték az embergyűrűt. Az ökleik elől riadtan menekült
-mindenki. A rendőr maradt ott, a szolgabíró és még két ember, akik a
-foglyot tartották. De most már tíz arató üvöltötte:
-
-– Eresszék el!
-
-Az egyik arató meglökte a főszolgabírót. Egy dühödt pofon csattant el
-erre az arcán. A pofonütött ember megfordult, vette a kaszáját és főbe
-vágta vele a főszolgabírót. A vágás leütötte a magas férfit, a sinek
-közé. A rendőr kardot rántott. Egy félperc mulva véres fejjel feküdt a
-földön. Mindenki más menekült. A parasztok egy-két másodpercig
-tanácstalanul állottak, aztán megértették, mit kell tenniök.
-
-– Öljük meg az urakat, harsant fel az ordítás.
-
-Most ismét künn állottak valamennyien a vonat előtt. Néhányan leültek a
-földre, hogy felverjék behajtott kaszájukat, egy csomó felugrált a
-vonatra, hogy mindenkit kiverjen és a legnagyobb rész futva indult meg,
-hogy a várótermeket meghódítsa. Egy másodperc alatt megértették, mit
-kell tenniök és olyan gyorsan fogtak hozzá a szivük szerint való
-munkához, hogy védekezésre még csak gondolni sem lehetett. Az utasok
-sikoltozva, rémülten menekültek előlük. A baloldalon néhány vasutas
-megpróbált elébük állni. De kétszer lezuhant az összehajtott kasza, két
-ember véresen bukott fel, és a parasztok diadalmasan rohantak előre. A
-pálinka, amit órák óta ittak, a vér, amelyet láttak, az erejük tudata és
-az egymás eszeveszett diadalmas rikoltozása örjöngően részeggé tette
-őket.
-
-– Minden urat megölünk most, ordította az egyik, és egy lokomotívra
-ugrott fel.
-
-A fűtő lehajította.
-
-– Barom, mondta neki, én nem vagyok úr.
-
-– Nadrágot hordasz. Most meghalsz kutya.
-
-Nyolcan rohanták meg a lokomotívot és egy perc mulva véres fejjel
-hajították át a fűtőt a mellvéden. A főroham a vendéglő felé indult. Az
-üvegablakok csörömpölve hullottak szét az asztalokra, nehéz kaszák
-csörrentek le, és egy félperc alatt el volt foglalva a vendéglő, a
-konyha és a pince.
-
-Az utcán a kivert utasok és a vasúti személyzet köré óriási néptömeg
-gyült össze. Az emberek elkeseredve szidták a rendőrséget.
-
-Öt perc mulva jött egy szakasz rendőr. Az érkezés oldala felől indultak
-be a pályaudvarra. Átmentek a nyitott előcsarnokon kivont karddal és
-készen tartott revolverrel. A bejáró ajtóknál nyolc paraszt üldögélt és
-ivott. Likőrös palackok állottak előttük a vendéglői zsákmányból. Mikor
-a rendőrök feléjük közeledtek, felugrottak. A kaszáik, most már mind
-felverve, ott állottak a falhoz támasztva. Nyolc kasza suhogott a
-levegőben. A rendőrparancsnok egy percre habozva állt meg. A kard itt
-nem használ semmit. Elő a revolverrel. De megpróbálta, nem mehetne
-inkább szép szóval valamire.
-
-A parasztok nem is válaszoltak a beszédre. Megindult a nyolc kasza.
-Revolversortűz dördült el. Három ember felbukott, de öt éles villogó
-kasza sustorogva, recsegve suhogott közéje a revolveres csapatnak. A
-kasza suhintását nem lehet kivédeni, a kasza suhintása elől nem lehet
-kitérni, a kasza suhintása eltépi a lábat, felszakítja a gyomrot és egy
-recscsenéssel metszi el a torkot. Néhány revolverlövés eldördült még; de
-a rendőrcsapat fele azután véresen vergődve feküdt a földön, a másik
-fele pedig véresen rohant ki a szabadba.
-
-Künn eszeveszett rémület támadt. Az emberek tolongtak, ellökték,
-megtaposták egymást, riadtan igyekeztek menekülni és a rémület
-szétszórta a hírt:
-
-– A parasztok ki akarnak törni. Mindenkit le akarnak gyilkolni.
-
-Budapest egy percig – úgy tetszett – védelem nélkül, gyáván remeg,
-kiszolgáltatva kétszáz kasza ellenállhatatlan, véres rohamának… Ha azok
-ott benn kitörnek, nincs ami feltartsa őket. De a parasztokat
-bennmarasztalta a vendéglői zsákmány. És az új tömeg, amelyet a
-kiváncsiság künn a menekülők helyébe szorított, őrjöngve, dühösen
-kiabálta:
-
-– Katonákat! Katonákat!
-
-A tömeg egyre nőtt. Elöntötte a pályaudvar környékét és lefolyt az egész
-Kerepesi-útra. Vágtató kocsin jött ki a főkapitány, revolveres
-rendőrcsapatokat állított minden kijáratra.
-
-– Ha csak mutatkozik is valamelyik, lőjjétek le. Nem szabad
-kibocsátanunk őket, ha már benn ők az urak.
-
-Benn azonban részegen szervezkedtek a parasztok. Nem akartak kijönni.
-Minden kijáró elé őrséget állítottak, néhány embert a pincébe küldtek le
-és néhány fiatal legény ételt hordott a többieknek.
-
-A főkapitány a vasúti főnököt hivatta és megkérdezte tőle,
-gondoskodott-e róla, hogy a vonatok ne jőjjenek be a belső pályaudvarra.
-Az állomásfőnök elsáppadt:
-
-– Jézus Máriám, mondta, most jön a konstantinápolyi express.
-
-Rohanni kezdett felfelé. De már későn volt. Az üvegtető alá zakatolva,
-harsogva rontott be az előkelő sárga vonat. A parasztok üvöltve
-fogadták. A vonat utasai meglepetve, megriadva nézték a véres kaszájú
-népet; de a csodálkozásra is alig volt idő. A parasztok felugráltak a
-kocsikba, és egy félperc mulva a konstantinápolyi expressz ki volt
-rabolva; néhány utasa véresen hevert a kocsipárnákon és az utasok többi
-része összetörve véresen menekült ki az utcára. Künn harsogó zúgás,
-felháborodott tombolás fogadta őket.
-
-– Borzasztó! Budapesten történjék ilyesmi… Európai botrány… Egy
-nemzetközi vonat…
-
-A remegő menekülőket megnyugtatták róla, hogy ebben a tömegben nem
-fenyegeti őket veszedelem. A főkapitány idegesen nézegetett a
-kerepesi-út felé.
-
-– Nem hall trombitaszót? – kérdezte egy rendőrfelügyelőtől.
-
-– Nem.
-
-Végre felharsant a trombitaszó. Két század huszár jött, csendes lépésre
-lassítván a tömegben lovai erős ügetését. Az ideges tömeg
-megkönyebbülve, ujjongva fogadta őket. Viharos éljenzések
-nyugtalanították a huszárlovakat, és az őrnagy, aki a csapat élén
-lovagolt, káromkodott. A főkapitány odament hozzá és bemutatkozott neki.
-
-– Mit parancsol? – kérdezte az őrnagy.
-
-– Kérem, mondta a főkapitány, szállíttassa le az embereit, töltesse meg
-a karabélyokat és tisztíttassa meg a pályaudvart.
-
-– Sajnálom mondta az őrnagy, erre nem vállalkozhatom, már csak azért
-sem, mert nincs mivel megtöltetnem a karabélyokat. Nem hoztunk éles
-töltést.
-
-– Akkor várunk a gyalogságra. Addig kérem, tessék kíméletesen
-hátraszoríttatni onnan a tömeget a Kerepesi-út felé.
-
-A huszárok lassan belovagoltak a tömegbe és az emberek dühösen
-káromkodva torlódtak visszafelé. Egy negyedóra mulva jött a gyalogság:
-három század egy alezredes vezetése alatt. A főkapitány elmondta, mit
-akar. Az alezredes bólintott. Kiadta a rendeletet, hogy három század
-három oldalról induljon be a pályaudvarra, megtöltette a fegyvereket és
-végül megparancsolta:
-
-– Nem szabad megvárni, míg közel jönnek a kaszákkal. Semmit sem szabad a
-szuronyra bízni. Mindent golyóval.
-
-Odafordult a főkapitányhoz:
-
-– Kérem, tessék az egész környéket megtisztíttatni az emberektől, mert a
-golyóink még a szomszéd házak falán is átmehetnek.
-
-A főkapitány összeráncolta a homlokát és azt kérdezte:
-
-– Nem gondolja jobbnak, alezredes úr, hogy most ne bántsuk ezeket?
-Estére mind lerészegednek, akkor vérontás nélkül ártalmatlanná tesszük
-őket.
-
-– Én jobbnak gondolom, mondta az alezredes, de nekem az engedelmesség a
-kötelességem.
-
-– Akkor kérem, hagyjuk egyelőre az energikusabb eszközöket. Akkor csak
-azt kérem, maradjon itt a három század és álljon rendelkezésemre, ha
-szükségem lesz rá. Blokirozni fogjuk őket. Ne gyilkoljunk felesleges
-módon.
-
-Az állomásfőnök is parancsot kapott:
-
-– Az összes vonatok a külső pályaudvaron álljanak meg. Onnan indulnak is
-a vonatok. A csarnok kijáratát katonaság fogja őrizni.
-
-Három század új katona érkezett. Most már az egész pályaudvart
-körülfogták és minden nyíláson és minden ajtón szuronyos puskacsövek
-néztek befelé. Benn lárma volt, zúgás, csörömpölés. A parasztok mindent
-összezúztak. A várótermek felszerelését széttépték és szétszórták, a
-vendéglőben összetörtek mindent, ami összetörhető volt. Tíz-tizenöt
-ember közülük – magasra emelve a kaszáját – déltájban megpróbált
-kitörni. Az érkezés oldalán jöttek kifelé, azzal a harci kiáltással,
-hogy megölik az urakat. Nekiindultak a szuronyoknak, amelyek elébük
-szegződtek. Nyugodtan jöttek előre a magasra emelt kaszákkal. Ekkor
-közébük lőttek. Hatan felbuktak, a többiek visszarohantak az üvegtető
-alá. Azután benn maradtak. Benn még mindíg nőtt a lárma, azután vad
-énekszó hallatszott ki. Künn álltak a katonák, mögöttük, elöntve az
-egész Kerepesi-utat, tolongtak az emberek, és a tömeg mögött idegesen,
-türelmetlenkedve, elképedve és haragosan várt Budapest.
-
-Lassan jött az este. Belülről tűzfény vöröslött ki. A parasztok az
-összetört bútorokból máglyát raktak. Azután ujra énekszó hallatszott,
-néha még valami csörömpölés. Jött az éjszaka és csend lett. Budapest
-idegesen, elszoruló lélekzettel várt künn.
-
-Éjfél után teljes lett a csend. Ekkor megkezdődött a visszahódítás. A
-katonák előreszegzett szuronyai mögött lassan, halkan, óvatos és
-aggodalmasan vigyázó stratégiával benyomultak a rendőrök. A tető
-villámlámpái össze voltak törve, kézi lámpásokkal világították meg az
-utat, a perront, a várótermeket. A szuronyok idegesen rezzentek meg
-néha. De ellentállás nem volt. A véres kaszák a földön hevertek. És az
-üvegtető alatt, a várótermekben, a pincében, a bennmaradt vasúti
-kocsikban egymásután szedték össze a rombolás, piszok, pálinka, pezsgő
-és vér között részeg álomban fekvő aratókat.
-
-
-
-
-A HARMADIK.
-
-Zsitvay csak egy heti szabadságot kapott. A gyárban tengersok volt a
-munka és a mérnökökre reggeltől estig szükség volt. Egy hetes nászútra
-nem volt érdemes menni. Felszaladtak a Tátrába, ott töltöttek hat napot
-és a hetediken már bevonultak az új lakásukba.
-
-A lakás berendezve, készen várta őket. Három szobájuk volt: hálószoba,
-ebédlő és férfiszoba, amely egy kicsit szalon is lesz. A három szobához
-elég egy cseléd: ez is ott várta már őket a lakásban. Teréznek hítták,
-sovány és formátlan nő volt, de elég barátságos és nem kellemetlen.
-
-Zsitvayék boldogan kezdtek neki az új életnek az új lakásban. Szerették
-egymást. És nagyon fiatalok voltak. A türelmetlenül várt házasság, az
-együttélés semmiféle kiábrándulást nem hozott a számukra; ellenkezőleg:
-minden nap meglepetve állapították meg, milyen jó és hogyan lesz egyre
-jobb együtt élni. Minden nappal közelebb jutottak egymáshoz, összébb
-símultak, mámorosabbak, boldogabbak, megelégedettebbek lettek.
-
-Eltelt három, négy, öt hónap és nem változott meg a viszonyuk forrósága.
-Az egyiknek a csókja még mindíg tartogatott meglepetést a másik számára.
-Unottá az érintkezésük egy percre se lett; csak számítóbbá és
-tudatosabbá. Hónapok multak el és még mindíg szeretői voltak egymásnak.
-Fiatal és tüzes szeretői, és törvényes, tisztes, polgári szerelmük
-orgiákat rendezett.
-
-A házasságuk negyedik hónapjában történt, hogy az asszony egy éjjel,
-tizenegy órakor – egy órával a lefekvésük után – felkönyökölt a
-párnájára és hallgatózott.
-
-– Mire figyelsz? – kérdezte tőle a férje.
-
-Az asszony még egy kicsit hallgatózott, azután rámutatott a hálószoba
-becsukott ajtajára és rémülten mondta:
-
-– Valaki jár az ebédlőben.
-
-– Ugyan menj!
-
-– De igen. Hallottam a lépéseit.
-
-Zsitvay is hallgatózott; de nem hallott semmit.
-
-– Képzelődtél – mondta a feleségének.
-
-Az asszony megnyugodott és mind a ketten elaludtak.
-
-Harmadnap éjjel az asszony ismét sápadó arccal fordult a férje felé:
-
-– Megint jár valaki az ebédlőben.
-
-Zsitvay hallgatózott és most neki is úgy tetszett, mintha bent lépéseket
-hallott volna. Felugrott az ágyból.
-
-– Ne, – sikoltott halkan az asszony – ne! Ne menj ki. Hátha tolvaj!
-
-Zsitvay belenyúlt az éjjeli szekrény fiókjába, kivette a revolverét,
-odament az ajtóhoz és kinyitotta. A hálószoba lámpájának a fénye hosszú,
-széles csíkban esett be az ebédlőbe. Zsitvay körülnézett. Nem látott
-senkit. Meggyujtotta az ebédlő villamos lámpáját. A szoba üres volt.
-Bement a harmadik szobába, kiment az előszobába, revolverrel a kezében
-benyitott a kamrákba, a konyhába. Nem talált senkit. Bekopogtatott a
-cselédszobába.
-
-– Teréz! Ébren van?
-
-– Igen.
-
-– Nem hallott itt kinn járni valakit?
-
-– Nem. Senkit se hallottam.
-
-Zsitvay visszament a feleségéhez.
-
-– Azt hiszem, mondta neki, mind a ketten ideges csacsik vagyunk. Senkit
-se találtam. Minthogy pedig kísértetek nincsenek, mi alighanem
-valamelyik bútornak a ropogását képzeltük lépések zajának.
-
-Az asszony megnyugodott. Négy nap mulva ismét lépések zaját hallották az
-ebédlőben. Zsitvay ismét nem talált kint senkit. Az asszony ismét
-megnyugodott, de azt kívánta, zárják be ezentúl kulcscsal a hálószoba
-ajtaját éjszakára.
-
-A lépések zajával, azzal a ropogással, amelyet az emberi láb okoz a
-könnyen síró parketten, nem törődtek már. Minthogy semmi baj sem
-történt, belenyugodtak abba a magyarázatba, hogy a bútorok ropognak. És
-aggódás nélkül szerették egymást. A szerelmük nyugtalan volt és
-találékony.
-
-Egy éjjel azonban nemcsak lépések zaját hallották az ebédlőből, hanem
-egy sóhajtás zaját is. Egy, keserves, fájdalomból font, a szívnek a
-sajgó fenekéről felszakadt, hosszú sóhajtást. Meglepetve bámultak
-egymásra. A bezárt ajtó megtompította a hangját, de ez sóhajtás volt:
-visszatarthatatlan, szomorú, kétségbeesett sóhajtás.
-
-Zsitvay kiugrott az ágyból. Az ajtóhoz sietett, kinyitotta, belépett az
-ebédlőbe, de a szoba akkor már üres volt. Megismételte az első kutatást,
-de nem talált senkit. A lakás üres volt. Teréz régen aludt.
-
-Zsitvay bosszankodva tért vissza a feleségéhez.
-
-– Ez mégis csak hallatlan – mondta. – Hát mi lehet ez?
-
-Találgatott egy ideig, azután ezt mondta:
-
-– Vagy emberi sóhajtás volt és akkor valamelyik szomszéd lakásból
-hallatszott át. Vagy valami kívülről jövő hang volt: ajtónyikorgás,
-macskanyávogás, kéménycsörömpölés és akkor csak a mi tökéletlen fülünk
-és izgékony idegrendszerünk hallotta sóhajtásnak.
-
-Kénytelenek voltak ezzel a magyarázattal megelégedni. Egy hétig csend is
-volt ezután, de akkor újra kezdődött a ropogás, és egyszer ismét
-hallottak egy hosszú, keserves sóhajtást. Zsitvay most már nevetett.
-
-– Bizonyos, – mondotta – hogy valami kémény nyikorog itt fölöttünk.
-Szamarak voltunk, hogy megijedtünk tőle.
-
-A dologgal ezután nem törődtek. Szerették egymást, boldogak voltak.
-Örültek, amikor egyedül maradhattak és szerették az éjszakát.
-
-Öt hét mulva egy este, mikor egyedül maradtak, a férfi megcsókolta az
-asszony nyakát. Az asszony odasimult hozzá, odafektette a nyakát az
-ajkára, és a gyöngédségnek egy turbékoló hangján elnyujtva és remegve
-mondta:
-
-– Te drága!… Te édes!…
-
-A férfi magához szorította és egy ideges, remegő mellhangon dédelgette:
-
-– Irén!… Irén!… Irén!…
-
-Ebben a percben a bezárt ajtajukon kívül, az ajtó tőszomszédságában,
-olyan közel az ajtóhoz, hogy szinte megreccsent belé a fa, egy harsogó
-zokogás tört fel. Egy emberi, egy félreismerhetetlenül emberi zokogás,
-egy visszatarthatatlan, elbődülő, kiáltó emberi sírás.
-
-Az asszony elsápadt; a férfi gyors elhatározással abban a pillanatban
-kiugrott az ágyból, egy ugrással ott termett az ajtónál, kinyitotta, és
-belépett az ebédlőbe.
-
-Belenézett a szoba félhomályába. A másik ajtón egy meghajlott, barna
-alak surrant át a harmadik szobába. Zsitvayban forrott a düh. Két
-ugrással kinn volt az előszobában: harmadik szobájuk ajtaja előtt.
-Felrántotta az ajtót, amelyet már belülről is nyitottak. Egy emberi nyak
-akadt a keze közé: megmarkolta ezt a nyakat, megszorította és dühöngő
-kegyetlenséggel nyomta le a földre:
-
-– Most megvagy, disznó!
-
-Jobb kezével az idegen nyakat tartotta, balkezével pedig a sötét
-szobában a villamos lámpa csavaróját kereste.
-
-A lámpa kigyuladt. A szoba világos lett. Zsitvay egészen felemelkedett,
-eleresztette a torkot, amelyet szorongatott, és felállott. Előtte a
-földön egy zokogó, pihegő gomolyagban ott feküdt a cselédjük, Teréz.
-
-Zsitvay előbb elbámult, azután mértéktelen dühbe jött.
-
-– Teréz! – ordította. Teréz, maga volt az?
-
-Teréz nem válaszolt. Sírt.
-
-– Teréz, ordította Zsitvay. Feleljen rögtön, vagy széttaposom. Maga járt
-ott éjszakánként az ebédlőben?
-
-Teréz nem válaszolt. Behúzta a fejét, összekuporodott a földön és sírt.
-
-– Felelj, ordította Zsitvay, vagy ütlek. Te jártál éjszakánként az
-ebédlőben?
-
-A barna gomolyagból ekkor halk, síró válasz jött:
-
-– Igen.
-
-A Zsitvay dühe erre egyszerre lecsillapodott. Kényelmetlenül érezte
-magát. Zavarodott lett. Csendesebben kérdezte:
-
-– Teréz! Mit csinált maga éjjel az ebédlőben?
-
-Teréz nem válaszolt. Zsitvay attól kezdett félni, hogy eltalálta.
-
-– Hallgatózott? – kérdezte idegesen.
-
-– Igen.
-
-Zsitvayn végigfutott a hideg. Szégyelni kezdte magát.
-
-A szoba ajtajában ekkor megjelent a felesége: remegve, rémülten, ingben.
-Zsitvay szégyelte a maga ruhátlanságát is. Az asszonyét még jobban.
-
-– Menj be – mondta neki. – Mindjárt megmagyarázok mindent.
-
-Az asszony elámulva nézte a földön fekvő cselédet.
-
-– Menj be – mondta idegesen Zsitvay.
-
-Az asszony visszament a hálószobába. Zsitvay egy karosszék mögé állott,
-hogy az egész teste el legyen takarva és csendesen szólt:
-
-– Hát miért tette ezt, Teréz?
-
-A hangjában részvét, szánalom, lágyság és jóság volt. A nő felemelte a
-fejét erre a hangra. Könnyek hullottak a szeméből.
-
-– Hát miért tette Teréz? – kérdezte Zsitvay.
-
-Terézből erre kitört a vallomása. Áradva, hebegve, sírásban elcsuklóan
-hadarta:
-
-– Láttam, hogy hogyan szeretik egymást. Eleinte kibírtam. De eltelt
-három hónap is… Egyszer véletlenül hallottam… Nem tehetek róla… De
-azután mindíg hallani akartam…
-
-Zsitvay elhülve állott. Hideg borzongás futott végig a hátán.
-
-– Hány éves maga, Teréz? – kérdezte megdöbbenve.
-
-– Huszonnégy.
-
-Zsitvay elámult. Legalább harmincnégynek tartotta.
-
-Ekkor újra megdobbant a szive.
-
-– Teréz, mondta, asszony maga?
-
-Teréz sötétvörösre pirult, a szeméből újra könnyek kezdtek hullani és
-lehajtott fővel dadogta:
-
-– Lány vagyok.
-
-Zsitvay látta rajta, hogy igazat mond. Nagyon is igazat.
-
-– Menjen ki, Teréz, – mondta neki csendesen.
-
-A leány kisurrant. Zsitvay visszament a feleségéhez. Röviden és kínos
-zavarodottsággal elmondta neki a dolgot. Azután hallgattak. Eszükbe
-jutott a sok éjszaka, amelyet az ebédlő parkettjének a roppanásai
-kísértek.
-
-És ők még arra sem gondoltak soha, lány-e ez a Teréz és nem kellene-e
-előtte titkolózniok. Egy lánynyal éltek együtt: a polgári menage
-kicsisége egy lány, egy szűz előtt tárta ki a házasélet titkait és
-örömeit, sóhajtásait és öleléseit.
-
-– Kicsikém, mondta Zsitvay, nagy nyomorúságok vannak a világon.
-
-Hallgattak. Nagyon szégyelték magukat és nagyon szomorúak voltak.
-
-
-
-
-SZÍNÉSZEK.
-
-
-I. ÖREG BARACS ISTVÁN.
-
-Rácz, az újságíró felment a színpadra. Baracs Istvánt kereste. Az első
-felvonáshoz felhúzták már a függönyt, a kórístalányok nagy csapatban
-várták, mikor kell a színpadra betódulniok, az öreg színész pedig egy
-ládán ült a folyosóra nyíló ajtó mellett, kinyújtotta a lábát és maga
-elé nézett. Rácz oda ment hozzá.
-
-– Szervusz, Pista, szervusz, öreg Pista, – mondta neki nagyon melegen.
-
-Baracs felnézett rá, kezet nyújtott neki és keményen megszorította a
-kezét.
-
-– Szervusz, – mondta neki, hogy kerülsz te ide?
-
-– Én már három éve pesti újságíró vagyok. Örülök, hogy te is ide
-kerültél.
-
-Baracs összehúzta a szemöldökét, kibiggyesztette a száját, felállott,
-rátette a kezét a fiatalember vállára és halkan, röviden mondta:
-
-– Ne örülj. Ne örülj. Ne örülj.
-
-– Ohó, öreg Pista, mi bajod?
-
-Baracs felemelte a fejét, gondolkozott és azt kérdezte:
-
-– Te írtad talán a Fővárosi Lapokba azt a cikket, amelyikben az én
-szerződtetésemről is szó volt?
-
-– Igen. „R“ jegy volt aláírva.
-
-Az öreg színész gőgösen emelte fel a fejét, hidegen végignézte a
-fiatalembert és elfordult.
-
-– Úgy? Isten velünk!…
-
-Egészen elfordult és indult kifelé a folyosóra. Az újságíró utána ment
-és megfogta a karját.
-
-– No Pista, – mondta, – öreg Pista, ne bolondozz.
-
-A színész megfordult.
-
-– Talán azt várja az úr, hogy udvaroljak neki? A nagyhatalmú kritikus
-talán alázatosságot kíván szegény szolgájától?
-
-Az újságíró nevetett.
-
-– Fenét kívánok én, öreg Pista, nem alázatosságot. Hiszen olyan gőgös
-vagy, mint egy uralkodó herceg… ördögöt, mint egy bolond, vén színész.
-Ne szamárkodj, öreg Pista. Úgy örültem, mikor hallottam, hogy itt vagy.
-Siettem hozzád és erre úgy bánsz velem, mintha – kiittam volna a
-borodat.
-
-Az öreg színész megfordult és durcásan nézett farkasszemet az
-újságíróval.
-
-– No öreg Pista, – mondta Rácz, – hát ne bolondozz. Gondolj azokra a
-szép éjszakákra az Arany sasban, a jó vidéken…
-
-Baracs hunyorgatni kezdett a szemével, azután karon fogta az újságírót
-és kivitte a folyosóra.
-
-– Igaz, – mondta, – hiszen te jó fiú vagy. Nem olyan gazember, mint a
-többi. De miért írtad azt a cikket?
-
-– Hiszen csupa jót írtam rólad.
-
-– Túlságos jókat… Túlságos sokat. Most az egész országban tudják, hogy
-én idejutottam. Én: öreg Baracs Pista… A Dalos Színházba…
-Operett-buffónak… Pfúj!
-
-Mély undorral köpött egyet, azután újra odafordult az újságíróhoz:
-
-– Azt írtad erről a helyről, hogy ez műintézet… Hát tudod, mi ez? Majd
-én megmondom. Olvastad te Zolát? Persze, hogy olvastad, hiszen nem vagy
-te buta színész. Hát tudod, minek nevezi Bordenave a Nanában a maga
-színházát? Tudod? Hát ez a színház az, aminek Bordenave a maga színházát
-nevezi… Az. Nem műintézet.
-
-Kipirult a heves beszédtől. Az újságíró átkarolta és halkan súgta neki:
-
-– Öreg Pista, hány hétig akarsz itt maradni?
-
-A vén színész ránézett, leeresztette a karjait és csendesen mondta:
-
-– Igazad van. Megférhetetlen vén bolond komédiás vagyok…
-
-– No ne búsulj, öreg Pista. Vén bolond komédiás vagy, de nagyszerű
-komédiás vagy.
-
-– Látod, mondta Baracs, voltaképpen szeretnem kellene ezt a Serényit…
-Virágvasárnap után, mikor szerződés nélkül maradtam, mikor nem volt
-vidéki direktor, amelyiknek kellettem volna, mikor az egész banda
-kimondta, hogy Abád-Szalókra se vagyok jó, amikor már csak két hatosom
-volt, akkor eljött hozzám; felkeresett ő maga; szerződtetett; adott jó
-gázsit; adott előleget… De gyűlölöm. Mert lealjasítja a színházát és
-lealjasít engem… Nézz rám…
-
-Az újságíró végignézte. Az öreg színész fantasztikus spanyol ruhába volt
-bujtatva. Vékony, csontos lábain vörös trikó feszült meg; rövid sárga
-bugyogó volt rajta; nevetséges kis gallér lógott a nyakában, az oldalán
-rövid spádé volt, a fején pedig barett, amelyen három óriási structoll
-hajladozott. Hegyesre kifent álbajuszt ragasztott, amelyre szomorúan
-hajolt rá nagy orra. Amint szétterpesztette sovány, bütykös lábait és
-lehajtotta szomorú nagy orrát: olyan szánalmas volt, olyan kétségbeejtő
-volt a cifra ruhában, hogy sírni lehetett rajta.
-
-– Öreg Pista, mondotta az újságíró mély részvéttel, mégse játssza úgy
-senki III. Richardot mint te.
-
-Baracs vonogatta a vállát:
-
-– Mégis más játssza, nem én. Otellót is más játssza, meg Falstaffot is
-más játssza. És Borkmannt is más játssza és Rankot is. Mindent más
-játszik. Én pedig táncolok és kuplékat énekelek.
-
-Az újságíró nem tudott szólni. A színész megfogta a karját.
-
-– Gyere, – mondta, – igyunk egy kis bort.
-
-Bort hozatott, ivott és beszélt:
-
-– Van a Ferencvárosban egy kis kocsma. A gazdájának nagy vendéglője volt
-valamikor Debrecenben. De az is marha volt. Szerette a művészetet. Arra
-azután ráment a vendéglője. Most egy kis kocsmája van. Odajárok minden
-nap… Ott olcsó a bor.
-
-A folyosón mozgás támadt. Vége volt a felvonásnak. A színpad felől
-Baracsot hívta valaki:
-
-– Baracs! Baracs!
-
-Az öreg színész nem mozdult. Egy fiatalember szaladt ki a folyosóra:
-
-– Baracs!… Tábor Panni hivat.
-
-Az öreg rántott egyet a vállán.
-
-– Tábor Panni hivat! – mondta újra a fiatalember.
-
-– Ha akar valamit, dörmögte dacosan a vén színész, jőjjön ide. Nem
-vagyok én a kiskutyája, mint te.
-
-A fiatalember elszörnyedve fordult meg, és ekkor a színpadra nyíló
-ajtóban megjelent Tábor Panni. Rövid, csillogó szoknya volt rajta,
-kivágott derék és színes, cifra, spanyol mantilla.
-
-– Jó estét Rácz, – köszönt az újságírónak.
-
-– Csókolom a kezét.
-
-– Baracstól akarok kérni valamit, mondta a színésznő. Öregem, kérlek egy
-percre.
-
-Baracs mogorván kelt fel; a színésznő félrevonta és beszélni kezdett:
-
-– Öregem, kérlek, ha majd a duettünk végén a karodra hajlok…
-
-Az újságíró nem hallotta a többit. A színésznő azután köszönt, elment és
-Baracs visszajött.
-
-– A disznó, – mondta dühösen.
-
-– Kire haragszol? – kérdezte Rácz.
-
-– Kire? Erre a disznóra, erre a Tábor Pannira.
-
-– Miért? Nagyon kedves volt hozzád.
-
-– Kedves mindenkihez, mert azt akarja, hogy jó kollégának tartsák. De
-alapjában lenéz minden színészt. A grófjain kívül nem ismer embert. Az
-egész színészet arra való neki, hogy drágábban árulhassa magát. És ez
-parancsol itt. Ennek engedelmeskedik itt mindenki. Ezért van az egész
-színház, ez a… műintézet. És ez tetszik nektek. Ezért vagytok
-megbolondulva. Ezért a károgó varjúért. Ezért a vércséért.
-
-Lihegett a dühtől, bort hozatott és szomjasan ivott.
-
-– Látod, mondta azután, nekünk színészeknek nem volna szabad lenéznünk a
-közönséget. Érte vagyunk, érte komédiázunk, amit ő akar, nekünk az az
-igazság. De ha látom, hogy ezért a varjúért egész Budapest őrjöng, akkor
-oda tudnék állni a lámpákhoz és le tudnám köpni őket…
-
-Megint ivott.
-
-– Ez a vércse – mondta azután, – kegyetlenebbül uralkodik itt, mint
-Erzsébet cárnő. Mindenkire féltékeny és kimar mindenkit, akire
-féltékeny. Még a férfiakra is. Rajta kívűl senki sem lehet ügyes, jó,
-szép. Mindenki legyen ocsmány, botorkáló, undorító, hogy őt szebbnek
-lássák. Majd meglátod, mit fogok művelni. A gyomrod émelyedik. Tudod mit
-mondott most? Hogy a duettünk után, mielőtt pofon ütne, amikor kergetem
-és a karomra hajlik, – a vágyódástól a nyelvemet is nyújtsam ki, mielőtt
-pofon üt… Azután majd pofon üt, édesen kacag és elszalad és ötvenszer
-hívják ki.
-
-Megint ivott.
-
-– Nem vagyok én hiú, – mondta. – Tudok én nevetséges és undorító lenni.
-De ezért a bestiáért! Ezért a varjúért! Én: öreg Baracs István, én: öreg
-Baracs István, én: öreg Baracs István…
-
-Az újságíró aggódva nézett rá.
-
-– Vigyázz, öregem, – mondta, – sokat ne igyál.
-
-A vén színész büszkén felelt:
-
-– Ne félts te engem, fiam. Holtrészegen is mentem én már színpadra,
-mégse vette észre senki.
-
-Bort hozatott és újra ivott. Az újságíró rosszul érezte magát.
-
-– Vigyázz, öregem – mondta – vigyázz.
-
-A színész kiabálva válaszolt:
-
-– Ne félts engem. Öreg Baracs István vagyok én.
-
-Elkeseredett:
-
-– Idejutottam – mondta és szinte zokogott a hangja – idejutottam én:
-öreg Baracs István, idejutottam…
-
-Az újságíró meg volt hatva és kínos zavarban volt. Fájt neki ez a
-jelenet és féltette a vén színészt. Az öreg ivott.
-
-Végre csengettek. Az ügyelő kiabált:
-
-– Baracs. Színpadra, Baracs.
-
-Az öreg színész felkelt. Az újságíró aggódva pillantott rá. De az öreg
-nem tántorgott. Gőgösen felfeszítette a fejét, kiegyenesítette a derekát
-és ment a színpad felé. Az újságíró elkísérte. Baracs ránézett.
-
-– Utálom – mondta, – ezt a bódét. A gazdáját is, azt a bítang Serényit.
-És azt a varjút, azt a vércsét…
-
-A függöny felment. Baracs belépett a színpadra. Az újságíró egy kulissza
-mellé húzódott és aggódva nézte. De az aggodalom csakugyan felesleges
-volt. Az öregen nem látszott meg, hogy bort ivott. A szerepét tudta, és
-biztosan mozgott. Egy spanyol rendőrfőnököt játszott; mulatságos volt,
-és ahol a sekélyke, silány, otromba szerep megengedte, ott áradt belőle
-a meleg, finom humor. Rácz bámulva mondta magában:
-
-– Csakugyan nagy művész az öreg.
-
-A finom humornak azonban hamar vége lett. Jöttek a vaskos és otromba
-részletek. Jött Tábor Panni, Sevilla gyöngye, a szép
-cigarettasodró-lány, és az öregnek undorítónak és otrombának kellett
-lennie, hogy a primadonna annál szebb legyen. Hát undorító volt és
-otromba. Csetlett-botlott, lihegett, énekelt, szaladt és táncolt.
-Táncolt! A sovány lábaszárát ide-oda ingatta, nevettek rajta, Tábor
-Panni szép volt, és az újságírónak fájt a szíve.
-
-Egyszer kijött a színfalak közé. Megállott, lehajtotta a fejét és
-szomorú nagy orra bánatosan ereszkedett lefelé.
-
-– Menj el innen, – mondta az újságírónak, – menj el innen, szégyenlem
-magam.
-
-– Ugyan öregem.
-
-A nézőtérről dübörgő taps hangzott fel, Tábor Panni benn a színpadon
-nevetve hajtotta meg a fejét, és Baracs újra dühbe jött.
-
-– Ez a bestia, ez tetszik nekik. Ez a varjú, ez a vércse.
-
-Ujra bement a színpadra. Következett a duett. A szövegíró gyenge
-ötletessége a férfinak alig juttatott valami énekszöveget. Csak állati
-hangokat juttatott neki. A nő énekelt, disznócskámnak, kutyácskámnak,
-galambocskámnak nevezte a férfit és a férfinek bele kellett röfögnie,
-ugatnia és turbékolnia az énekbe. Kergetnie kellett a nőt és röfögnie
-kellett. Tábor Panni hajladozott, kisiklott az ölelésből és Baracs, öreg
-Baracs István röfögött, ugatott és turbékolt. Rácz felháborodva mondta
-magában:
-
-– Ez förtelmes.
-
-A duett a vége felé járt. A spanyol rendőrkapitány ugrált, röfögött és
-turbékolt; a szép cigarettasodró-lány hajladozott, csillogott és
-énekelt.
-
-Jött a duett vége, amikor a férfinek lihegnie kell, a lány hátrahajlítva
-a derekát a karjára dől, a férfi nagy vágyakozásában kinyújtja a
-nyelvét, egy pofont kap és a lány csillogva és csengő kacagással
-elszalad.
-
-De a szegény spanyol rendőrkapitánynak ekkorra elfogyott az ereje. Még
-táncolt, még turbékolt egy kicsit, de mire a lány hátrahajlította a
-derekát és a karjára dőlt, akkorra nem tudott többé undorító lenni. A
-kacagtató vágyódás eltűnt az arcáról, nagy hideg szomorúság borult el
-bánatos orra körül, a hegyes bajusz mögött a fagyos keserűség két ránca
-jelent meg, és a kacér, csillogó lányra, – aki a karjára hajlott –
-hidegen, merev arccal és fájdalmas szemmel pillantott le.
-
-Tábor Panni még jobban hátrafeszítette a derekát és türelmetlenül súgta:
-
-– No! No!
-
-Öreg Baracs István nézett rá hidegen, keserűen, részegen, és nem
-lihegett, nem nyújtotta ki a nyelvét, nem hajolt föléje, hogy
-megcsókolja.
-
-– Hajolj hát le, – súgta Tábor Panni.
-
-Öreg Baracs István mozdulatlanul, keserűen nézett le rá.
-
-Tábor Panni bosszúsan mondta, majdnem kiáltotta, hallani lehetett a
-színfalak mögött is:
-
-– Te szamár! Elcsapatlak, te vén szamár!
-
-Ekkor megmozdult öreg Baracs István. Balkarján feküdt a lány; felemelte
-a jobb kezét is. És felemelt jobb kezével, ott a színpadon, ezer ember
-bámuló szeme előtt, eszeveszett dühvel, keserű, dühödt haraggal fogta
-meg a lány meztelen, fehér torkát és megszorította, úgy, hogy ropogtak a
-csontjai és hörögni kezdett a mosolygó száj.
-
-
-II. KANIZSAI.
-
-A színkör előtt, a poros akácfák alatt néhány színész álldogált.
-
-– Mi újság? – kérdeztem tőlük.
-
-Vonogatták a vállukat. Az otromba, nagy faépület, az aréna ajtaja ekkor
-kinyílt és kirohant rajta Kanizsai, a direktor. Borotválatlan volt,
-ritkuló haja szétborzolódott, a szemei tévedezve és rémülettel néztek a
-levegőbe. A hosszú ember maga volt az esztelenül rohanó kétségbeesés.
-Megállítottam.
-
-– Hohó, mi újság?
-
-Értelmetlenül nézett rám.
-
-– Árverezni akarnak, mondta azután hirtelen és dadogva, árverezni…
-
-Tovább rohant. Hosszú lábai kétségbeesve kalimpáltak, nyurga alakja
-bánatosan ingott a poros, nyári utcán.
-
-Indultam a város felé. A Fő-utcán hangosan kiáltozott felém valaki.
-Megfordultam. Rábay volt, aki otthon bolond bárónak hívtak, mert nagyon
-okos volt.
-
-– Halló, halló, tisztelt barátom, mit csinál itt?
-
-– Míndig itthon töltök nehány napot a szabadságomból. Hát a báró úr?
-
-– Lejöttem mulatni egy kicsit.
-
-– No, itt kevés a mulatság.
-
-– Dehogy kevés; a rokonságomon mulatok; nincs Budapesten ilyen
-szórakozás.
-
-Tovább mentünk a Fő-utcán. A báró egyszerre megkapja a karomat.
-
-– Ki ez az asszony?
-
-Egy királyi szépségű nő ment el mellettünk Karcsú, izmos, szőke, a
-vörösnek izgató árnyalatával.
-
-– Én azt hittem – mondta a báró – hogy mindenkit ismerek itthon. Ki ez?
-
-– Idegen.
-
-– Ismeri?
-
-– Igen. Kanizsainak, a színigazgatónak a felesége.
-
-A báró kérdésekkel vallatott és én elmondtam, amit az asszonyról tudtam.
-
-– Varróleány volt Lőcsén vagy Késmárkon. Kanizsai egyszer arra vetődött.
-Meglátta. Másnap megkérte, három hét mulva feleségül vette. Az asszony
-most a társulat primadonnája. Ő játssza Oféliát, meg Szép Helénát is.
-Eleinte egy szép bábu volt a szinpadon, most azonban már meglepő
-dolgokat csinál, Budapestről ábrándozik, gyilkos módon hálátlan az ura
-iránt, aki kinevelte, és a szegény Kanizsainak nagy harcokat kellett
-vívnia, hogy eddig is megőrizze.
-
-– Micsoda ember ez a Kanizsai? – kérdezte a báró.
-
-– Nem hallotta a hírét? A legkedvesebb bolond a világon. Valamikor
-telekkönyvi iktató volt. Örökölt vagy húszezer forintot és erre kitört
-belőle az elnyomott és titkolt hajlandóság. Színész lett, sőt
-színigazgató. Az a mániája, hogy kulturmissziót teljesit, tehát makacsul
-Shakesperet és Moliéret játssza a vidéknek. A vidék ezt azzal
-viszonozza, hogy makacsul nem jár színházba. A húszezer forint
-elfogyott, és ma akarják elárverezni a holmiját.
-
-A báró elgondolkozott. Utána nézett az asszonynak és ezt mondta:
-
-– Ki fogom fizetni az adósságait.
-
-Ránéztem. Megértettem. Okos báró ez a bolond báró. Némi lelki furdalásom
-volt: – szegény Kanizsai. De végre is, én nem tehetek róla…
-
-– Kérem, – mondta a báró, – mutasson be engem annak a Kanizsainak.
-
-Elmentünk a színház felé. A poros akácok alatt ott állott Kanizsai
-nehány színésszel. Messziről látszott, hogy veszekednek. Odaértünk.
-
-– Direktor úr, – mondtam, – kérem egy szóra.
-
-– Tessék.
-
-– Rábay báró úr akart önnel megismerkedni.
-
-Kanizsai szomorúan örült.
-
-– Kérem, – mondta Rábay, – sajnálattal hallom, hogy önnek némi
-financiális kellemetlenségei vannak.
-
-– Igen, igen…
-
-A báró nagyúri szerénységgel, leírhatatlanul előkelően mondta:
-
-– Nagy hálára kötelezne, ha megengedné, hogy a hitelezőit én elégítsem
-ki.
-
-Kanizsai nem értette a dolgot. Kérdezett, dadogott, csuklott, elpirult
-és elsápadt, hadonászott a karjaival, és végül meg akarta csókolni a
-Rábay kezét. A báró, akinek a művészi érdeklődése soha fölül nem
-emelkedett az operettek pásztorlánykáin, nemesen mondta:
-
-– Ismerem az ön magas törekvéseit és kötelességemnek tartom a hazai
-színművészetet tőlem telhetőleg támogatni.
-
-Kanizsai szótlanul emelgette az ég felé a karjait…
-
-A báró csakugyan fizetett vagy hétezer forintot, este megjelent az
-előadáson, felment a színpadra, gratulált a mámoros Kanizsainak,
-bemutattatta magát az asszonynak, és előadás után az igazgató-párt velem
-együtt meghívta vacsorára.
-
-A színkör mellett volt a vendéglő. Átmentünk. Külön szobát nyitottak ki.
-A báró vacsorát rendelt, pezsgőt hűttetett be, és az asszony mellé ült.
-Nem sietett; úgy bánt vele, mint egy hercegnővel, sőt a boldogságtól vak
-Kanizsai részéről állandóan az a veszedelem fenyegetett, hogy nekiesik a
-Rábay kezének. Elcsukló hangon belefogott egy patetikus felköszöntőbe
-is, de Rábay erőszakkal leültette.
-
-A vacsora azonban haladt előre. Kanizsai ivott, a pezsgő még jobban
-fűtötte a mámorát és akadozó nyelvvel egyre beszélt. Egy kicsit nekem,
-de inkább magának. A beszédének az volt a veleje, hogy van isten, és
-hogy ő most már meghódítja az igazi művészetnek ezt a rongy országot.
-
-A báró ezalatt közel húzódott az asszonyhoz. Félfüllel hallottam, miket
-mond neki:
-
-– Nagyságos asszonyomnak mindenesetre fel kell jönnie Budapestre… Örök
-kár és hallatlan ostobaság volna vidéken maradnia… Oh, be kell látnia
-ezt tisztelt férjének is… Én majd meggyőzöm róla… Magamra vállalom, hogy
-Budapesten szerződést eszközlök ki… Mindenről én gondoskodom.
-
-Az asszony, aki eddig is türelmetlenül rángatta a hitvesi
-kötelességeknek és a hálának a fékjét, és akit a kisvárosi gavallérok
-ostromától is alig tudott megvédelmezni a férje, el volt veszve. Kigyúlt
-szemmel hallgatta Rábayt, remegett a türelmetlenségtől, a jövő
-lehelletétől, és rögtön indult volna. A helyzet kínos volt. El akartam
-menni.
-
-De már későn volt. Kanizsai akinek az áradozásaira már nem válaszoltam,
-egyszerre elhallgatott. Ránézett Rábayra, aki suttogva simult az
-asszonyhoz, nézte őket két másodpercig, és egyszerre kijózanodott. A
-kettős mámor eltünt a szeméből, és világos, élesen látó pillantással
-mérte végig őket. Mi lesz most? A következő félperc olyan kinos volt,
-hogy szinte dideregtem belé.
-
-Kanizsai nézte a másik kettőt, és eleven színészarcáról érthetően
-kiabált le minden gondolata. Most egyszerre megértette, honnan jött a
-menekülése, egyszerre látta, hogy nem a hazai művészet szeretetének
-köszönheti a segítséget, egyszerre világos volt előtte, hogy a feleségét
-akarják. Megvonaglott az arcán a féltékenység, eszébe jutott a sok
-küzdelem, amelyet az asszonyért vívott és látta, hogy most már
-elvesztette a harcot. Feltámadt a férfi-méltóság is benne egy percre; de
-azonnal megszólalt a nagyobb érzés: ha a pénzét az arcába vágja ennek az
-embernek, akkor jön az árverés. Szörnyü egy perc volt; kinos egy
-vonaglás. De azután befejeződött a küzdelem.
-
-Győzött a színház… Remegő lábbal kelt fel; reszketve, ádáz és mardosó
-nagylelkűséggel, őrült és eszeveszett gavalérossággal fizetett: –
-átengedte az asszonyt. Kiment.
-
-Bennem didergett az undor és a felindulás. Azok ketten észre sem vettek
-semmit. Most már sietve indultam. A sötét folyosón szaladtam végig. A
-folyosó végén színházi kulisszák hevertek egy halomban. Itt állt
-Kanizsai és a rongy vászonfalakra dőlve zokogott.
-
-
-
-
-ÁLMOK.
-
-
-I.
-
-Gyöngyösi bekopogtatott a feleségéhez:
-
-– Magda, itthon vagyok. Siess szívem, mert elkésünk.
-
-– Mindjárt készen leszek, mondta az asszony.
-
-Öt perc múlva kijött. Kivágott báli ruha volt rajta. Gyöngyösi
-megcsókolta a nyakát, és az asszony hálásan mosolygott rá.
-
-Azután lementek és kocsiba ültek.
-
-– Igaz is, mondta Gyöngyösi, akarsz megismerkedni Ysard-ral? Fürst, az
-impresszáriója, meghívott, vacsorázzunk együtt vele koncert után.
-
-– Igen, mondta az asszony. Ugyis vendéglőben vacsoráztunk volna.
-
-Felértek a terembe, leültek és nemsokára kezdődött a koncert. Az asszony
-el volt ragadtatva, minden zongoraszám új szenzációkat hozott a számára,
-és lelkesen tapsolt. Mikor a hangversenynek vége volt, Gyöngyösi újra
-megkérdezte:
-
-– Hát együtt vacsorázzunk vele?
-
-– Igen, válaszolta lelkesen az asszony, igen, igen. Micsoda muzsikus ez.
-A világ első zongorása. És a saját dolgai elsőrangúak.
-
-Felvették a téli kabátjaikat, átmentek a vendéglőbe, és megkeresték a
-Fürst külön szobáját. Az impresszárió vagy tizennégy vendéget hívott meg
-és a vendégek már mind ott voltak. Tíz perc múlva jött Ysard is.
-Megismerkedett a társasággal, azután vacsorához ültek. Gyöngyösiné a
-muzsikus mellé kerűlt, eleinte egy kicsit ideges volt, de Ysard őszinte
-és nyílt tetszéssel nézegette szép, szőke fejét; beszélgetni kezdtek, az
-asszony boldog volt, hogy jól tud franciául, és azután kipirulva,
-vidáman és bátran kérdezett és felelt.
-
-– Mester, mondta, el vagyok ragadtatva magától.
-
-– Asszonyom, mondta Ysard, én hasonlóképen el vagyok ragadtatva magától.
-
-– Én a muzsikára értettem.
-
-– Én magára értettem.
-
-Azután beszélgettek muzsikáról, operákról, Párisról, Berlinről, és két
-óra volt amikor hazafelé indultak. Elbúcsuztak Ysardtól és kocsiba
-ültek. Az asszony fáradt volt és álmos; de izgatottan és boldogan
-nyujtózkodott. Örült, hogy szép volt és hogy tetszett, örült, hogy
-hallotta Ysardt és hogy megismerkedett vele. A muzsika és a tetszés, a
-társaság és a kis pezsgő, amit ívott, az egész színes és érdekes éjszaka
-megborzongatta és felizgatta.
-
-Azonban álmos volt és mikor hazaértek, gyorsan le akart feküdni.
-
-– Én írok még egy levelet mondta a férje, hogy holnap délelőtt nem
-megyek tárgyalásra.
-
-– Jó, válaszolta az asszony; azután lefeküdt.
-
-Öt perc alatt elaludt. Mire a férje visszajött, mélyen aludt. Gyöngyösi
-föléje hajolt, látta, hogy alszik, és ő is lefeküdt.
-
-Az asszony álma éber volt és nyugtalan. Össze-vissza kavargott a fejében
-a mai este, elmúlt események és elmúlt esték, és többször felébredt.
-Reggel felé megszűnt a lázas, értelmetlenül rohanó, össze-vissza
-kavargó, fantasztikus és kínzó álmodás; nem hánykolódott többé,
-csendesen, lágyan és mélyen elaludt, és egy világos, tiszta és nyugodt
-álma keletkezett.
-
-… A szalonban ült a diványon. Vele szemben ült Ysard és franciáúl
-beszélgettek. A muzsikus azután felkelt, melléje ült, és megfogta a
-kezét.
-
-– Asszonyom – mondta – el vagyok ragadtatva magától.
-
-Azután megszorította a kezét, és lassan feléje hajolt. Elérte az ajkát
-és csendesen megcsókolta… És mindez oly símán, olyan természetesen és
-egyszerűen történt, mindez olyan ellenállhatatlan volt, a csók és az
-ölelés olyan kábítóan és olyan mámorítóan ereszkedett le rá, az egész
-esemény olyan ködösen, homályosan és édesen burkolta be őt, hogy az
-elméjének és a lelkiismeretének egy rezzenése, a szemérmességének és a
-hűségének egyetlen tiltakozó mozdulása nélkül adta át magát.
-
-Világos reggel volt, amikor felébredt. Zavarodottan nézett körűl, azután
-eszébe jutott, mi történt vele. A szíve rémülten dobbant meg, és riadtan
-kérdezte magától, hogyan volt mindez lehetséges. Nem tudott válaszolni
-magának, és rettenetes szégyenkezés rohanta meg. Mit csinált? Hová
-vitték a gondolatai, hová vitte egy galád és csúfos álom? Hogyan
-történt, hogy kiszolgáltatta magát egy idegen férfinek, akit nem szeret,
-és elárulta a férjét, akit szeret? Szégyelte magát és gyűlölte magát.
-
-– Istenem, gondolta, egy félévi házasság után!…
-
-Világos volt előtte, hogy megcsalta a férjét. Gyűlölettel gondolt a
-tegnapi estére, Ysardra, a muzsikára; remegett a félelemtől és attól a
-fájdalomtól, hogy semmít sem tehet jóvá; reszketve nézett körűl…
-
-A férje jött.
-
-– Magda, drágám, jó reggelt, – szólt és meg akarta csókolni.
-
-Az asszony ekkor keserves, lázas, réműlt zokogásba tört ki.
-
-– Magda, szívem, mi baj van? – kérdezte ijedten Gyöngyösi.
-
-Az asszony szégyenkezve szorította be a fejét a párnájába, és
-kétségbeesetten, fájdalmasan sírt.
-
-– Mi bajod, mi történt? – könyörgött a férje.
-
-Az asszony sírt és végre szégyenkezve és halkan mondta:
-
-– Semmi… nincs semmi. Valami… rosszat álmodtam.
-
-– Óh drága, bolond asszonykám, azért nem kell sírni, mondta Gyöngyösi.
-
-És megnyugodva ment el.
-
-
-II.
-
-Az asszonyt sokáig kínozta az álma.
-
-– Álmában ismeri meg az ember önönmagát. Álmában ismeri meg az ember a
-rejtett tulajdonságait, mondta magában. Hát én rossz asszony volnék?
-
-Sokáig kínozta ez a kérdés. Eltelt egy év, két év, és még mindíg eszébe
-jutott néha az álma, és még mindíg szégyenkezett, ha eszébe jutott, még
-mindig zavarodva fordult el a férjétől, az ajkába harapott és elpirúlt.
-Lassanként azonban megnyugodott. Kezdte elfelejteni az álmát,
-megállapította nyugodtan és biztosan, hogy hűséges feleség, aki szereti
-a férjét és akit már csak a kényes ízlése is visszatart a csalástól;
-Ysardra sem gondolt többé félelemmel és undorral; a nagy muzsikusra való
-emlékezése zavartalan és kedves emlékezés volt.
-
-Eltelt tíz év, harmincegy éves lett és nyugodtan és szépen élt.
-
-– Magda – mondta ekkor egy napon a férje – el kell mennünk a
-Losonczy-bankettre.
-
-– Menj egyedül.
-
-– Nem lehet. Nagyon rossz néven vennék, ha nem jönnél el.
-
-Így elment az asszony is. A bankett zajos volt és rettentően unalmas.
-Ismerős kevés volt; az unalmas ismeretleneknek egy egész hadseregre
-mutatkozott be és az asszony kétségbeesve gondolt rá, hogy éjfélig nem
-szabadulhat meg. Mikor asztalhoz ültek, még egy idegent mutatott be a
-férje.
-
-– Geréb László kollégám.
-
-Leültek a vacsorához. Az asszony jobboldalán ült a férje, a baloldalán
-Geréb ült le. Keveset beszéltek. Geréb apró szolgálatokat tett az
-asszonynak, de nem igen szólt hozzá.
-
-Később a férjével beszélgetett – rajta keresztül – jogi dolgokról.
-
-Az asszony unatkozott. Egyszer-kétszer ránézett a szomszédjára és
-találkozott a a pillantásuk. A férfinek mély és tüzes pillantása volt. A
-feje is szép formájú, finom fej. Az ajkai keskenyek, az álla gőgös; és
-nyilvánvalóan nagyon unatkozott.
-
-Az asszonyt bántotta ez az unatkozás, ő kezdett beszélgetést, de a
-szavaik egy percre sem melegedtek fel. Az asszony boszankodott.
-
-Azután hazamentek. Az asszony úgy érezte, hogy megsértették; szépnek
-tudta magát, és fájt, hogy a szépségét nem vették észre; ostoba és
-jelentéktelen ember, – mondta haragosan; de kénytelen volt mégis Gerébre
-gondolni, és nagy keserűséget érzett, mikor elaludt.
-
-Nyugtalan álma volt; néhányszor felébredt, reggel felé azonban lágyan és
-mélyen elaludt, és világos, tiszta és nyugodt álma keletkezett.
-
-… A szalonban ült és mellette ült Geréb. Megfogta a kezét és halkan ezt
-mondta:
-
-– Magda!
-
-Őt elfutotta az öröm és csodálkozva és diadalmasan gondolt: – hát mégis
-tetszem neki.
-
-Geréb ekkor feléje hajlott, elérte az ajkát, és ő simán, természetesen,
-egyszerűen és boldogan átadta magát.
-
-… Mikor felébredt, világos reggel volt. Kinyitotta a szemét és
-körűlnézett; kinyújtózkodott, ásitott és álmosan mosolygott.
-
-– Szervusz szívem, mondta a férje, jó kedved van.
-
-– Igen, szólt nyugodtan az asszony, jól aludtam.
-
-A férje megsimogatta az arcát és nyugodtan indult kifelé.
-
-
-
-
-MÁSODSZOR.
-
-Sárga alkonyat volt. A házak falán sárga fény porzott szét, az árnyékok
-is egy fájdalmas sárga skálába sorakoztak, tele volt az ég, a levegő, az
-utca ezzel a kínos, vihart jelentő, aggodalmas alkonyati sárgasággal.
-Kornisnak fájt a rút szín őrjöngő tombolása, bántotta a szemét,
-hunyorgatott belé és fuldokolva keresett új, friss, üdítő színeket.
-Reggel feküdt le egy kártyával és borral viharos éjszaka után és amint
-estefelé felkelt, szemének és agyának reszkető idegeit az őszi este
-lágyságával és puha színeivel akarta csillapítani. E helyett itt van ez
-a sárga áradás. Remegett a türelmetlenségtől és tombolt az utálattól.
-Kiment a Dunapartra és sietve szökött vissza: ott is sárgán hullámzott
-az alkonyat. Beteg idegei őrjöngve pattogtak.
-
-Az utcán gyújtogatták a lámpákat, és amint egy nő jött szembe vele a
-meggyújtott lámpák alatt, egyszerre olyan rémület nyilalt bele minden
-csontjába, hogy megtántorodott a fájdalomtól. Meg kellett támaszkodnia.
-Összetört testtel dőlt egy házfalhoz és őrült, didergő félelemmel nézett
-a nő után.
-
-Viaskodott a rémületével. Lehetetlen. Képtelenség. Nem ő az. De, amint
-utána tekintett és a puha járását nézte, a finom nyakat a kósza
-hajfürtökkel, akkor reszketve újra azt kellett mondania, hogy ő az. Még
-a ruhája is az. Esztelenség. Őrület. Téboly.
-
-– Én, – mondta kiáltva magában, – én láttam holtan, én láttam, amint
-koporsóba tették, én ott állottam a sír mellett, mikor rög hullott a
-koporsójára, vergődtem miatta bánatban és lelkifurdalásban másfél évig.
-Én láttam holtan.
-
-És mégis ő az. Felrázta minden erejét és utána sietett. Elébe került.
-Hihetetlen, rettentő, de ő az. Ő az, a csodálatos szemekkel, amelyek
-alatt olyan árnyék van, mint a ciprusok árnyéka. Kinek van még rajta
-kívül olyan arca, amelynek a kimondhatatlan finomságú színéhez csak a
-régi elefántcsont patinája hasonlítható. Az orra, a szája, a pillantás,
-az, az, az. Ő az: az egyetlen nő, a felséges szerető, a halott, a
-meghalt, a halálba űzött.
-
-Mi történt? Mi ez? Micsoda rettentő és borzalmas csoda? Mi van a
-sírokkal hát és mik az élet és a halál törvényei? A borzalom görcsösen
-rázta meg a testét. Jeges lett a szíve és eltikkadva bámult utána,
-amikor eltünt egy kapu alatt.
-
-Az éjszakája a rémület éjszakája volt.
-
-Másnap estefelé ismét ott sétált a ház körül. Lágy őszi alkonyat volt,
-amely nem tépte az idegeit már. A leány megint jött puhán és lassan.
-Elébe állott: megismerné-e vajjon? Nem ismerte meg, nem szólott, de egy
-lassú pillantás tündöklő sugárkévéjét vetette rá. Azután bement a házba.
-
-Most nyugodtan és teli tüdővel szívta be a hűvös est levegőjét. Ő az.
-Hogyan jött, miért jött, azon nem töprengett már.
-
-– Csoda történt, – mondta, – valami megfoghatatlan, valami káprázatos,
-valami észkábító csoda. Szerencsém van, valami királyi, valami istenien
-irgalmas szerencsém. Aki meghalt, az nem halott. Aki nem halott, annak
-jóvátehetek mindent; aki él, azt imádhatom, annak virágokat szórhatok az
-útjára, annak boldogságot teregethetek elébe.
-
-… Minden nap várta a lányt. Nemcsak este; reggel is, délben is. A lány
-mindíg az ő alázatos, könyörgő, lángoló pillantásával találkozott.
-Megismerkedtek. És alázattal, gyöngédséggel, rabszolga-szerelemmel,
-ravaszsággal, fáradsággal, minden beteg idegének és minden izmának
-feszült munkájával hódította meg újra a a maga számára.
-
-– Nem is kérdezi, – mondta a lány az első napon, – hogy hívnak, ki
-vagyok?
-
-– Tudom, – mondta nyugodtan a férfi, – Fehér Máriának hívják, tanítónő
-és a kövesdi papnak a lánya.
-
-– Dehogy, – mondta nevetve a lány, – Horvát Annának hívnak, az egyetemre
-járok, és orvos az apám Erdélyben.
-
-A férfi intett a kezével. Mondhat, amit akar, ő tudja, amit tud. Minden
-kétsége eltünt, amely eleinte néha még feltámadt. Próbálta azt mondani a
-hangjáról, hogy ez más hang. De olyan mézédességű volt ennek az
-aranymódra ömlő hangnak a csengése, hogy lehetetlen volt mást mondania:
-ez az ő hangja. A lelkében mindíg erősődött, mindíg izmosodott, mindíg
-biztosabbá vált, hogy ez ő. Ez ő. Nevet viselhet akármilyent, mondhat
-akármit, csoda történt, ő jött vissza, aki meghalt.
-
-A lány szerelmesen kezdett hozzá hajolni; nem kérdezte tőle, el akarja-e
-venni; és amikor a férfi a családját említette, egy megáradt nagy
-szerelem királyi nagylelkűségével, az asszonyi, a fejedelmi bőkezűség
-természetességével átadta magát neki. Csak ezt mondta:
-
-– Ha nem szeretsz, meghalok.
-
-– Tudom, – mondta magában a férfi, – már meghaltál egyszer.
-
-Csókolta a leány kezét és hálásan, boldogan és ujjongva mondta neki:
-
-– Most szeretni foglak. Az elmúlt öt esztendő minden gyötrelme
-szerelemmé vált a szívemben. Az első két évben nagyon beteg voltam.
-Gyógyítottak. Minden reggel és minden este akkor az sikoltozott a
-lelkemben, mért hagytalak el. És azóta is mindíg az sajgott minden
-idegszálamban, mért nem szerettelek eléggé. Ezért tomboltam át az
-éjszakát a nappalba és ezért vonaglott betegen minden idegem. De most
-itt vagy. Visszahozott valami istenien irgalmas csoda. És most úgy
-szeretlek, a bűnbánat, az élet és az egészség minden erejével úgy
-szeretlek…
-
-– Hasonlítok valakire, – kérdezte a lány, – akit szerettél?
-
-– Nem. Téged szerettelek. Te voltál az.
-
-A lány mosolygott.
-
-– Te voltál, – mondta türelmetlenül a férfi, – te voltál tulajdon
-mivoltodban.
-
-A lány belenyugodott. Neki csak szerelem kellett. A férfi szerette
-szerelemmel, hálával és a lelkifurdalás elpihenésével, mámorosan,
-lázasan, beteg idegekkel és szomjazva a bűnbánat eloszlásáért. Azután
-megnyugodott, elpihent a lelke és el is fáradt.
-
-… Tavasszal ritkábban járt már a lakásba, amelyet a lánynak kivett. Nem
-volt pontos, elmaradozott. A lány sírt.
-
-– Hol voltál? – kérdezte tőle, mikor egyszer órákig várta.
-
-– Dolgom volt.
-
-– Nincs semmi dolgod.
-
-– Ne avatkoz bele az ügyeimbe. Ha azt mondom, hogy dolgom volt, ennyi
-elég.
-
-Szemben állottak. A lány könnyes szemében fájdalom reszketett, a férfi
-pillantása hidegen és idegenül nézte a lányt. Ez az örökös zaklatás, ez
-az örökös siránkozás…
-
-– Unom ezeket az ostoba jeleneteket, – mondta neki.
-
-– Hát mit csináljak, szólt kétségbeesve a lány, mikor mindíg egyedül
-hagysz?
-
-– Csinálj, amit akarsz.
-
-A lány felsóhajtott. A férfit ez a néma kétségbeesés egészen dühbe
-hozta. Izléstelennek, ügyetlennek, formátlannak látta a lányt.
-
-– Csinálj, amit akarsz. Bánom is én.
-
-A lány felsikoltott.
-
-– Ezt mondod? Most. Most. Amikor…
-
-A férfiban háborgott a kíméletlen düh. Igen, ez ugyanaz a spekulálás a
-nagylelkűségre, ugyanaz a gyöngédség-zsarolás, mint akkor.
-
-– Pénzt kaphatsz, mondta szándékos durvasággal, ha akarsz.
-
-A leány felállott és elforditotta a fejét.
-
-– Menj, mondta, menj…
-
-A férfi fogta a kalapját és dacosan elment.
-
-Az utcán jól érezte magát. Szabad volt, ez jól esett. Mégis a szabadság
-ér legtöbbet. Végre is utálatos dolog lekötve lenni, örökké egy arcot
-látni, mindíg szemrehányó szavakat hallani és fájdalmas pillantásokat
-nézni. Mindíg egy nő… Igaz, a többiek nem szerelmesek, könnyű
-teremtések, de változatosak. Válogatni lehet bennök. Nem kívánnak
-gyöngédséget, pontosságot, nem kívánnak semmit. Szabadnak jó lenni.
-
-Gondolkozott, hová menjen. Most övé az este, övé a holnap is, a
-holnapután is. Igy jó élni. Rettenetes a lekötöttség. Végre is ő nem
-rossz ember, de ez tűrhetetlen.
-
-Elment a télikertbe. Leült egy asztalhoz, a pincér alázatosan sietett
-eléje, és a nők a régi bizalmas mosollyal üdvözölték. Jó itt. Kezében
-tartotta az étlapot és válogatott. A gondolatai eliramlottak a
-vacsorától és egyszerre világosan gondolta magában:
-
-– Holnap reggel egy polgári rendőr jön hozzám és levelet hoz. A levelet
-a hídon találták, egy fiatal nő hagyta ott, aki leugrott. Három nap
-mulva megidéznek, menjek el a morgueba, megismerem-e a halottat.
-Megismerem. Azután koporsóba teszik, kikísérem a temetőbe és nézni
-fogom, hogyan hull a koporsóra a rög.
-
-Habozott.
-
-– Most másodszor, – mondta magában.
-
-… Ha hazasietne, akkor mindennek elejét lehetne venni. De akkor jönne
-újra a rabság. És milyen jó itt. És milyen jó a lustaság. És úgyis
-mindegy. Megrendelte a vacsorát.
-
-
-
-
-A JÓ EMBER ÉS A ROSSZ EMBER.
-
-A jó Breuer átfutotta előbb a berlini lapokat, azután magyar lapot kért
-a pincértől. Kinyitotta a magyar újságot és átlapozta. A szeme egy
-ismerős néven akadt meg. Pándy Viktor… nagy sikkasztás a Magyar Bankban…
-Olaszország felé szökött.
-
-Breuer letette az újságot és elhülve bámult maga elé. Pándy! Pándy
-Viktor sikkasztott! Az elegancia professzora, a lovagiasság főpapja és a
-becsület nagy-inkvizitora sikkasztott!
-
-Breuert egyenesen megrázta ez a hír. Lassan magához tért azonban, és
-ekkor csendesen, halkan, óvatosan örülni kezdett a hazai hírnek.
-Voltaképen Pándy üldözte őt ki otthonról, Pándy tette tűrhetetlenné az
-életét a bankban. Pándy utazott rá. Előbb segédje volt valami ügyben és
-párbajba akarta őt beugratni, azután – hogy ez nem sikerült – gúnyos
-megjegyzésekkel üldözte. Ha találkoztak, köszönés helyett halkan és
-komolyan, mintha valami nagyon jelentőséges dolgot mondana, odaszólt
-neki:
-
-– Pfuj!
-
-Vagy még halkabban és még nyomatékosabban:
-
-– Pfuj, Breuer!
-
-A köszönésnek ez a módja ragadóssá lett. A bankban egyre többen
-köszöntek így – halkan és komolyan – Breuernek. Végre ott kellett
-hagynia a bankot.
-
-És most Pándy!… Breuer lassanként összeszedte a bátorságát és
-határozottan örült a hirnek. Ez a Pándy rossz ember. Nagyon rossz.
-Hideg, kegyetlen, gyilkos-természet, akinek örömet szerez a rosszaság. –
-Breuer jó kedvvel indult a hivatalába és egész nap jó kedvvel dolgozott.
-Vacsora után elindult a Viktória kávéházba. És a Viktoria-hotel
-kapujában majdnem összeütközött egy magas, borotvált arcú úrral, aki a
-kapúból jött ki.
-
-Szemben állottak egymással és Breuernek nagyot dobbant a szíve.
-Felemelte a kezét és előrenyújtotta. A borotvált arcú úr felkapta a
-fejét, kétszer egymásután, mintha vissza akarna fordulni, vagy el akarna
-szaladni, de a Breuer arca és a mozdulatai olyan világosan beszéltek,
-hogy a felismertetése nyilvánvaló volt, és hogy futni bizonyosan
-ostobaság lett volna.
-
-Kissé udvariason, kissé meglepetve és igen könyörögve megszólalt hát: –
-Breuer!…
-
-Breuer erre megnyugodott. Az izgatottsága lecsillapodott és higgadtan
-válaszolt:
-
-– Pándy úr!… Leborotváltatta a bajuszát, de én mindjárt megismertem.
-
-Lassan tovább indultak és Pándy izgatottan kérdezte:
-
-– Olvasta?
-
-– Igen.
-
-Hallgattak. Pándy erre ismét megszólalt.
-
-– Breuer úr! Nézze, maga okos ember. Mi haszna van abból, ha engem
-feljelent? Olvastam Münchenben, hogy a bank rongyos négyezer koronát
-tűzött ki… Breuer úr, én fizetek magának ötször annyit, ha nem jelent
-fel.
-
-Breuer méltatlankodva pillantott rá és egy tiltakozó mozdulatot tett a
-kezével. Pándy izgatottan folytatta:
-
-– Minek akar maga a banknak szívességet tenni? Marad ott még pénz. Engem
-meg új élethez segít. Maga is szép pénzhez jut.
-
-Breuer ekkor megmagyarázta végre a méltatlankodását:
-
-– Csak nem fogadok el pénzt! – mondta nagyon őszintén.
-
-– És nem jelent fel?
-
-– Nem.
-
-– Az elutazásom után se?
-
-– Nem.
-
-– A becsületszavát adja erre? – kérdezte még heroikusan Pándy.
-
-– Igen, mondta lovagiasan Breuer.
-
-Kezet fogtak és ezután nyugodtan sétáltak tovább. Breuer kellemes
-langyosságot érzett a szíve tájékán. Jól esett neki, hogy Pándyhoz
-ennyire közel jutott, hogy megmenthette, hogy Pándy elfogadta tőle a
-szabadságát és az életét.
-
-– Hát hová akar menni? – kérdezte az idősebb barát jóindulatú hangján.
-
-– Hamburgba. Onnan Amerikába. A rendőrséget félrevezettem az
-olaszországi úttal.
-
-– Hamburg? – mondta Breuer megfontoltan. Hamburg nem lesz nagyon jó.
-Túlságosan éber a rendőrség. Menjen inkább át Hollandiába és ott üljön
-hajóra.
-
-– Helyes. Mikor megy a legközelebbi vonat?
-
-– Még ma éjjel. Aztán vigyázzon ám a pénzére. Nehogy Spaaba menjen, vagy
-Osztendébe: elrulettezni a sok drága pénzt. Maga nagy kártyás!
-
-Pándy kijelentette, hogy nem kártyázik többé, hanem új életet akar
-kezdeni. Breuer elkisérte a hotelbe, onnan kikísérte a vasúthoz, és a
-vonat indulásakor meleg kézszorítással búcsúzott el tőle.
-
-Nagyon meg volt elégedve magával.
-
-– Most lehetne húszezer koronám, gondolta. Lehetne több is. Annyit
-srófolhattam volna ki, amennyit akarok.
-
-Egy futó kis bánatot érzett, mikor a sok pénzre gondolt.
-Megvígasztalódott azonban azzal, hogy jó volt, nagylelkű volt,
-gavalléros volt, kábítóan generózus volt. Pándyt lesújtotta,
-lefegyverezte, meghatotta. Az elegáns, a rideg Pándynak fölébe került.
-Megmutatta, hogy ki ő.
-
-Meg volt elégedve. Jókedvben és munkában teltek a napjai hat hétig,
-akkor azt olvasta egy újságban, hogy Pándyt Osztendében elfogták. A
-pénzét elmulatta és elkártyázta, a hotelben sem tudott fizetni,
-felismerték, elfogták. Breuer megrendülve olvasta ezt a hírt. A pénzre
-gondolt először. Elkártyázni annyi pénzt! Annyi sok drága pénzt!
-Kétszázezer koronánál több volt! Szimpátiával gondolt rá. Sajnálta. Fájt
-neki a sorsa.
-
-Félév mulva Breuer hazament Budapestre. Egy héttel a hazaérkezése után
-idézést kapott: jelenjék meg tanúnak a Pándy-féle főtárgyaláson.
-
-Breuer elment a törvényszék épületébe. Felkereste a tárgyaló termet és
-várt, míg rákerül a sor.
-
-Déltájban behívták a terembe.
-
-– Önt, mondta neki az elnök, a védelem kérésére idéztük meg, mert a védő
-úr értesült róla, hogy ön a napokban Budapestre érkezett. Mondja el, mit
-tud a dologról.
-
-Breuer körülnézett és megpillantotta Pándyt. Az elegáns Pándy kopott
-ruhában ült egy padon, és gúnyosan mosolyogva nézegette őt. Breuer
-zavarba jött. Kijelentette azonban, hogy ő semmi említésre méltót nem
-tud a dologról.
-
-– Ön találkozott Berlinben a vádlottal?
-
-– Igen.
-
-– Kikésérte őt a vonathoz?
-
-– Igen.
-
-– Tanácsokat adott neki az utazásra nézve?
-
-– Igen.
-
-– Hát nem tudta ön, hogy Pándy sikkasztott?
-
-Breuer ismét zavarba jött. Izzadtság ütődött ki a homlokán és a kezei
-remegtek.
-
-– Nem! – válaszolt azután keményen.
-
-– Nem olvas ön újságot?
-
-– De igen. Rendesen olvasok… aznap nem olvastam… vagy elkerülte a
-figyelmemet.
-
-A kihallgatás befejeződött és az elnök odafordult az ügyészhez és a
-védőhöz: kívánják-e a tanú megesketését. Az ügyész nem kívánta. A védő
-igen. A bíróság elrendelte a megesketést.
-
-Breuer a szívére tette a kezét. A homloka izzadtságban fürdött, a szíve
-hangosan dobogott a hangja reszketett és halkan mondta:
-
-– Én: Breuer Gergely, esküszöm az élő istenre, hogy… csak az igazat
-mondottam. Isten engem úgy segéljen!
-
-Az eskünek vége volt. Breuer nagyot lélegzett, meghajolt és menni akart.
-Menekülni akart. Ekkor csendes, károgó kacagás hangzott fel mögötte.
-Breuer visszafordult. Pándy nevetett. Nevetett, azután felállott a
-padról, odafordult az elnök felé és nyugodtan jelentette be:
-
-– Breuer hazudott. Tudta hogy sikkasztottam. Olvasta az újságban.
-Hamisan esküdött.
-
-A jó Breuer halálsápadtan bámult rá, Pándy csúfolódva vigyorgott feléje,
-és méltatlankodva, halkan és nyomatékosan mondta:
-
-– Pfuj Breuer!
-
-
-
-
-A LÁNY ELŐTT.
-
-… Igy történt. A társaságukba sehogy sem tudtam bejutni. Ezek a
-Korláthok exkluzivebbek, mint az angol high tory. Épen mert cím és rang
-nélkül valók, a főnemességükre féltékenyen és gőgösen őrködnek és hideg
-büszkeséggel emlegetik holmi száz esztendős grófságokkal szemben Huba
-vezért, akitől származnak. Hiába voltam én huszonnyolc évvel egyetemi
-tanár, az öreg Korláth egyszerűen keresztülnézett rajtam, mikor
-bemutattak neki. Mert az apám bádogos mesterségen kezdte a
-vagyonszerzést.
-
-Ha a fürdő rendes heti táncmulatságain táncra kértem a lányt, némán,
-fagyosan és szótlanul támaszkodott a karomra harminc másodpercig, azután
-meghajtotta a fejét és én el voltam bocsátva. A társaságuk egyszerűen
-kinézett.
-
-Elveszítettem minden reményemet. De mivel napról-napra szerelmesebb
-lettem Ágnesbe, körülöttük voltam mindíg. Óvatosan, számítva és
-furfanggal kerestem a közelségüket. Véletlen találkozásokat rendeztem az
-erdőben, a Kékes-hegyen. A vendéglőben úgy ültem, hogy őt lássam és –
-egyre reszketve a nevetségességtől – szerelmesen, kétségbeesve és
-könyörögve bámultam. Soha én olyan szemeket nem láttam, mint az ő
-végtelen mélységű, csodaszép, komoly, szürke szemei. Az arca csupa nemes
-vonal és szűz harmónia…
-
-Egy napon észrevettem, hogy az én szerelmes, ostoba nézésemet viszonozza
-valaki. Egy asszonyi szempár kapcsolódott az enyémbe kíváncsian,
-érdeklődéssel és tüzesen.
-
-Waldorf báróné volt, az egykor híres-szép Korláth-lány, a gazdagságáról
-nevezetes diplomata özvegye. Annyit tudtam róla, hogy mert igen gazdag
-és igen okos asszony, nagy tekintélye van a családjában és hogy felette
-imponál az öreg Korláthnak is. Először a rajtakapottság
-szégyenkezésével, ijedten kaptam el a szememet, azután megnéztem az
-asszonyt. Dús fekete haj, két villogó fekete szem, ragadozó-módon szép
-fogsor, gyönyörű termet és vakító, tudatos és művészi elegáncia, – ez
-volt a báróné.
-
-Néztem. A tekintete egyszerre újra felém fordult és nyugodt, biztos, de
-tüzes pillantása egy félpercig szikrázott a szemembe. Alig tudtam vele
-szembenézni. Megdobbant a szívem. Tetszem, tetszem, tetszem ennek az
-asszonynak… Nem a hiúság tombolt bennem, hanem egy hirtelen felvillant
-gondolatnak az öröme: ez a tetszés bejuttathat abba a társaságba, az
-Ágnes közelébe és – valamennyit bíztam is magamban – a többi az én
-dolgom.
-
-Másnap viharos pillantásokkal ostromoltam a bárónét, harmadnap – tánc
-volt – bemutattattam magamat neki és három perzselő tourt táncoltam
-vele, negyednap azt mondta a társaságának az ebédnél, felém intve: „jól
-kellene bánni ezzel az emberrel, azt hallottam, miniszter lesz“; és
-ötödnap, mikor az erdőben, véletlenül találkoztunk, az öreg Korláth azt
-dörmögte a fogai között:
-
-– Ülj az asztalunkhoz néha, öcsém, ha kedved van rá.
-
-A báróné hihetetlenül eredményesen reklámozott állítólagos európai
-híremmel és leendő miniszterségemmel. Ágnes mosolygott rám. Tele voltam
-örömmel és reménységgel. De a második napon már láttam, milyen nehéz,
-furcsa és kínos a helyzetem. A vérem minden cseppje Ágnesért égett, a
-szívem, a szerelmem érte ordított, én őt, csak őt akartam, csak neki
-akartam tetszeni – és a bárónénak kellett udvarolnom. Kellett, kellett.
-Mert abban a társaságban addig voltam, ameddig ő akarja, és amelyik
-napon nem tetszem neki, azon dob ki. Kétségbeejtett ez a feladat:
-meghódítani valakit, akit félve kell titkolnom, hogy szeretek.
-Szerelemre bírni valakit, akihez ha szólok, gondosan kell vigyáznom,
-hogy a hangom melegebben ne csengjen a kötelező udvariasság együgyű
-hangjánál. Megértetni egy nővel, hogy őt szeretem, mikor a szomszédjának
-suttogok a fülébe.
-
-… Segítségemre jött valami. Az tudniillik, hogy Lujza báróné egy esti
-sétán tudtomra adta, hogy ha egy óra tájban a parkon átlopózom a
-Flóra-pavilonhoz, a jobb saroktól számított harmadik ablak mögött
-megtalálom őt. Ha tudniillik, beugrom az ablakon.
-
-Természetesen beugrottam. És mikor hajnalban búcsúztam tőle, a báróné
-így szólt hozzám:
-
-– Vigyáznunk kell: észre ne vegyék, hogy… Foglalkozz ezentúl kevesebbet
-velem. Udvarolj Ágnesnek.
-
-… Hát Ágnessel foglalkoztam. A szívem, az agyam, az elmém, még az izmaim
-is hihetetlen erőfeszítéssel dolgoztak a szerelmem szolgálatában.
-Sziklákra másztam egy virágért. Sohasem hittem, hogy szellemes és elmés
-tudnék lenni és az voltam; szerelmesen, lelkesen, félve és számítva, –
-míg éjszakánként a Flóra-villa ablakain jártam ki-be, – hódítottam meg
-lépésről-lépésre azt a makacs, hideg és tiszta leányszívet.
-
-Sikerült. A mosolygása egyre bizalmasabb lett, a pillantása meleg
-sugárral borított el, várt már, ha nem jöttem és egy napon – evoe, evoe
-– megszorította a kezemet. Azt hittem, hogy aznap sírnom kell az
-örömtől, a mámortól, a dicsőséges, győzelmes, szerelmes boldogságtól.
-
-Augusztus végére járt az idő. Úgy volt, hogy szeptember közepéig
-maradnak az apjával a fürdőn. Úgy gondoltam, hogy a fürdőn én nem is
-kérdezem meg, akar-e a feleségem lenni. Majd ha hazamennek Kőrösvárra, a
-báróné pedig megkezdi téli életét Budapesten, Bécsben, – akkor egy napon
-elmegyek hozzájuk és másnap isten és ember előtt a menyasszonyom lesz;
-ha minden vén gőg és minden asszonyi féltékenység összeesküszik is a
-szerelmem ellen.
-
-Vallomásra nem volt szükségem. Sohasem mondtam neki, hogy szeretem és ő
-sohasem mondta, hogy szeret. De az arcából, a pillantásából, a rám
-mosolygásából, a felém hajlásából egész tündöklő pompájában kisugárzott
-a szerelem.
-
-Egy este sétáltunk. Valahogyan előre kerültünk vele. Mögöttünk jött a
-báróné két símára fésült fiatalemberrel. Ott, ahol az út kicsit meredek
-lett, a karomat nyújtottam neki. Úgy mentünk. És ő megszorította a
-karomat, reám támaszkodott és hozzám símult. Az illata elkábított, az
-agyamba szökkent a vér, átkaroltam és megcsókoltam. Szótlanul, odaadón,
-szerelmesen csókolt vissza.
-
-Azt hittem, senki sem látta. Harminc lépésről, sötétben! De két
-féltékeny, gyanakvó asszonyi szem átég a sötétségen is… Meglátta!…
-
-Akkor nem tudtam, de éreztem, hogy a következő napokban gyanakodva,
-bizalmatlanul kutat a pillantása bennünket. Én játszottam a közömbös
-udvarlás játékát, de Ágnes, Ágnes, a szegény, az édes, a szép, az immár
-szerelmes Ágnes nem tudta, hogy vigyáznia, titkolóznia, óvatoskodnia
-kell. És az a két éles pillantású és élésen látó, ravasz, okos és
-gyanakvó asszonyi szem meglátott mindent.
-
-Én azt gondoltam akkor: ha megtudja is és ha haragszik is egy ideig,
-majd elfelejti az egészet. Az ő életének én elvégre alighanem csak egy
-jelentéktelen epizódja vagyok. De elfelejtettem, hogy állatian szép
-fogsorát milyen dühös bosszúvágy csikorgatta meg előttem is
-egyszer-kétszer, hogy engem csalónak tart – joggal, hogy magát
-kijátszottnak tartja, – joggal, és végül, hogy én nem egy epizódja
-vagyok az életének, hanem az utolsók egyike, talán az utolsó, hogy
-negyven éves, és hogy engem negyven évének – a fenyegető alkony e
-kritikus korszakának – minden kétségbeesett, görcsös, szenvedelmes és
-vakmerő szerelmével szeret. Én az én mámoros szerelmemben, ostoba,
-tudatlan boldogságomban mindebből semmit sem sejtettem.
-
-Az utolsó napok egyikén – még három nap volt hátra – délután megtudtam,
-hogy meg vannak híva valami felette zártkörű mulatságra egyik szomszéd
-kastélyba, hogy a báróné nem megy el, és hogy a Flóra-pavillon ablaka
-tizenegy órakor nyitva lesz.
-
-Ágnestől elbúcsúztam. Vigasztalásul szerelmesen rám mosolygott és
-megszorította a kezemet. Reszketett a szívem az örömtől… És tizenegy
-órakor beléptem a Flóra-pavillon ablakán. Előbb gondolkoztam: menjek-e?
-Útáltam magamat. De végre így okoskodtam:
-
-– Lehetetlen nem mennem. Nemcsak azért, mert férfi nem csalhat meg ilyen
-elmaradással asszonyt, hanem azért is, mert ez az asszony tönkreteheti
-az egész szerelmemet.
-
-… És mentem. A báróné olyan volt, mint mindíg: csupa viharos szenvedély
-és tüzes csók. Átöleltem és magamban ezt mondtam áhitattal: Ágnes!
-Ágnes!
-
-– Aludj – mondta és lefogta a szememet.
-
-És én – mint máskor is – elszunnyadtam. Sötét volt a szobában és
-mellettem egy bosszúra vágyó, kijátszott és kétségbeesetten szerelmes
-asszony volt. És én aludtam ostobán, bárgyún, bután, bolondul.
-
-… Egy hang ébresztett fel. Egy édes, csengő, meleg hang.
-
-– Lujza, alszol?
-
-Az ébredés kábult zavarosságában is megdermedt a vérem. Ez az Ágnes
-hangja.
-
-– Lujza, alszol?
-
-A szívem verése megállott. Az agyamra röppen még az emlékezés: hogy
-Ágnes lefekvés előtt minden este be szokott jönni a bárónéhoz. Átvillan
-a gondolat: ezt ördögi tervezéssel maga az asszony csinálta így, hogy
-vagy megtartson, vagy ha elveszít is, a másikkal boldog ne lehessek. Még
-átvonaglik az a gondolat az elmémen, hogy könyörögni kellene neki
-irgalomért, kegyelemért, igérvén, hogy lemondok mindenről: szerelemről,
-reménységről. De már minden késő. A karcsú leányalak az ajtóból beljebb
-lép. Az asszony mellettem haragos gyűlölettel csikorgatja meg a fogát,
-odanyúl a villamos-lámpa felé, egy fordítás és…
-
-És a kigyuló fényben ott fekszem én. Ott!… Úgy!… A mellett az asszony
-mellett! Az előtt a leány előtt! Az előtt a leány előtt!
-
-
-
-
-KUNSZÁLLÁS.
-
-Menni akartam. Déghy lenyomott a karosszékbe:
-
-– De ha egyszer mondom, hogy nincs terhemre.
-
-– Bizonyos, mester?
-
-– Bizonyos, ha mondom. Egészséges vagyok. Jó kedvem van.
-
-– Akkor jó. Én ráérek bemenni a redakcióba. Beszéljen akkor valami
-érdekeset, mester.
-
-– Érdekeset? Tudja mit, mondok valami érdekeset. Nem megírni való. De
-emberi dokumentum, ahogy maguk, Zola óta, mondják. Talán nem is nagyon
-érdekes. Az: hogy nekem most jó kedvem van…
-
-– Mester, ez magában is nagyon örvendetes dolog, de nem értem, miért
-emberi dokumentum.
-
-– Megmondom. Én – én: Déghy Pál – most azért vagyok jókedvű, mert
-Kunszállásról levelet kaptam, hogy deputáció jön hozzám. Meg akarnak
-kérni, csináljak nekik egy hangversenyt.
-
-– Mester, még mindíg nem értem.
-
-– Mindjárt megérti. Kunszállás az én szülővárosom. Hatezer magyar
-lakossal, szolgabírósággal, járásbírósággal és telekkönyvvel.
-Kunszálláson volt az én apámnak vegyeskereskedése negyven évvel ezelőtt.
-Kunszálláson nőttem én fel és Kunszálláson tettem rá fogadalmat, hogy
-büszkék lesznek még rám a kunszállásiak. Senki se voltam ott és semmi se
-voltam ott: rongyos, borzas diák, a szatócsnak a fia. A szolgabírósági
-irnok magasan fölöttem állott, és a járásbíróhoz már fel se tudtam
-nézni. A kunszállási úri társaságban én voltam a legalsó lépcsőfok.
-Mindenki fölöttem volt, és olyannyira senki se voltam, és annyira
-semmibe se vettek, hogy csikorgattam a fogamat néha és éjszakánként ha
-rá gondoltam, a verejték ütött ki a homlokomon. Megfogadtam: fogok én
-még imponálni a kunszállásiaknak. Tizenöt év telt el azóta, hogy
-utoljára voltam Kunszálláson. Húszéves voltam akkor. Azóta jártam
-Berlinben és Londonban és Szentpéterváron. Azóta eljutottam oda, hogy
-ezer forintot fizetnek, ha hegedűt veszek a kezembe. Azóta adják a
-dolgaimat a párisi operában és a berliniben és a belgrádiban és
-mindenütt. Azóta nagyjában elértem mindent, amiről álmodtam és amit egy
-muzsikus elérhet. És – kinevethet, ha akar – sohasem voltam igazán
-boldog, mert nem tudtam, mit szólnak mindehhez Kunszálláson, mert a
-tapsokban nem éreztem Kunszállás tapsát és a sikereimnél nem éreztem,
-hogy Kunszállás is jóváhagyja a dolgot.
-
-Nevessen ki: összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy az a muzsika,
-amit én művelek, talán nem tetszik Kunszálláson. Páris után és Berlin
-után és minden után megkérdeztem magamtól: vajjon olvassák-e ezt
-Kunszálláson, vajjon nem kerülte-e el a figyelmüket az a pár sor, ami a
-sikeremről a magyar lapokban megjelent. Minden sikerem után azt
-kérdeztem magamtól: vajjon mit szól ehhez Szákics úr, aki elegáns
-szolgabírósági irnok volt az én időmben Kunszálláson, Kovácsi úr, aki
-segédtelekkönyvvezető volt és hogy a többiekről ne is beszéljek, vajjon
-hogyan dönti el a vitát felebbezhetetlen ítéletével a két főhatalmasság:
-Rovics, a járásbíró és Kerevey a szolgabíró. Én Kunszállásért harcoltam,
-Kunszállás tapsáért verekedtem; hogy Kunszállásnak imponáljak, azért
-szereztem meg rendjeleket útáló ember létemre a becsületrendet, és most,
-hogy hazajöttem, higyje el, szorongó szívvel kérdeztem, hogy ha itthon
-jól fogadnak a sajtóban és ha sikerem lesz és ha a banketten a miniszter
-felköszönt, hát vajjon imponálni fog-e ez Kunszálláson?
-
-– És?
-
-Déghy ragyogó arccal mondta:
-
-– Úgy látszik: igen. Levelet kaptam, hogy küldöttség jön hozzám.
-Jótékonycélú hangversenyt akarnak. Szerepeljek ingyen. Megteszem.
-Ajándékozom nekik ezt az ezer forintot. És ha lemegyek: két kézzel adom
-a pénzt mindenre, tűzoltófelszerelésre, artézi kútra, – amire akarják.
-Imponálni akarok Kunszállásnak. Nevessen ki, ha akar: én most boldog
-vagyok és imponálni akarok Kunszállásnak.
-
-Nem nevettem ki. Csak mosolyogtam. Azután menni készültem. Déghy
-megfogta a karomat:
-
-– Kérem, mondta könyörgő hangon, kedves barátom, maradjon most itt még.
-Azt akarom, hogy itt legyen, amikor…
-
-– Mikor?
-
-– Amikor jönnek… Mindjárt itt lesz a küldöttség. Nézze, szégyenlem a
-dolgot egy kicsit, de akarom, hogy most már lássa.
-
-Ott maradtam. Jött a küldöttség: öt fekete kabátos úr. Egyikük
-szónoklatot tartott. Olvasták, hogy a magyar művészet egének csillaga
-itthon időzik; eljöttek megkérni, hogy mielőtt Párisba megy, kápráztassa
-el bűvös művészetével szülővárosát, amely büszkén őrzi keblében nagy
-fiának emlékét…
-
-Pocsék egy beszéd volt. Déghy sugárzó arccal hallgatta. És arra a
-beszédre, amelyet én nem tudtam mosolygás nélkül állni, meghatva –
-igazán meghatva – válaszolt. Lemegy, szívesen hegedül nekik, pontosan
-ott lesz, kinyomathatják a meghivókat.
-
-Az urak azután elmentek. Déghy ekkor hozzám fordult:
-
-– Van önhöz egy nagyon, nagyon, nagyon nagy kérésem.
-
-– Parancsoljon.
-
-– Jőjjön le velem Kunszállásra.
-
-– De mester, mit csinálok én…
-
-– Kérem!… Könyörgök, jőjjön le. Ön előtt nem szégyenlem magamat. És azt
-akarom, hogy lássa.
-
-*
-
-Egy hét múlva lementem vele. Reggel indultunk Budapestről, délután
-értünk Kunszállásra. A vonatnál senki sem várt bennünket. Beültünk egy
-rozoga fiakkerbe és elhajtattunk egy még rozogább fogadóba. Mindez nem
-rontotta a Déghy kedvét. Izgatott volt, jókedvű volt, nevetett örömében.
-
-Az állomástól befelé menet lemutatott a Tisza felé, ahol füzes erdők
-látszottak.
-
-– Azokban az erdőkben hevertem át a fűben, mondta, egész délutánokat.
-Nem volt egy garasom se és milliókról álmodoztam.
-
-– Itt van, mondta azután, az öreg Steiner boltja. Nem akart nekem egy
-nyakkendőt hitelezni, pedig én majálisra akartam menni.
-
-Az emlékei szaporán bugyborékoltak fel és ujjongó örömet szereztek neki.
-
-– Most, mondta diadalmasan, mégis csak imponálok a kunszállásiaknak.
-
-… A fogadóban kocsit rendeltünk és bekocsikáztuk a várost. Azután
-elmentünk a városházára és felkerestük a jegyzőt. A jegyző jóindulatú
-leereszkedéssel fogadott bennünket. Déghy elmondta, miért jött. Szeretne
-valami csekélységet jótékony célokra adni abból az alkalomból, hogy
-hosszú távollét után itthon van; a jegyző úr szíves tanácsát kéri tehát,
-mire volna a legjobb ezt a csekélységet fordítani.
-
-– Na, – mondta a jegyző, – ha az artézi kútra vagy a kórház-alapra
-tetszik adni…
-
-Déghy kivette a tárcáját.
-
-– Ha jegyző úr szíves volna elfogadni a város nevében, akkor adok ötszáz
-forintot az artézi kútra, ezer forintot a kórház-alapra és ötszáz
-forintot a város szegényei között való kiosztásra.
-
-A jegyző elbámulva nézett rá, és a meglepetéstől remegett a keze,
-ahogyan átvette a pénzt. Mikor kimentünk, Déghy megszorította a karomat.
-
-– Hát ennek, – mondta boldogan – hát ennek csak imponáltam?
-
-Később visszamentünk a fogadóba és átöltöztünk. Déghy frakkot vett, és a
-nyakkendője alá elhelyezett egy arany rendjel-csillagot.
-
-– Ilyet – mondta boldogan – még nem láttak Kunszálláson.
-
-Hét órakor kocsiba ültünk, és elhajttattunk a kaszinóba, ahol a
-hangverseny volt. Nagy, kék máslis rendezők fogadtak bennünket. És Déghy
-csakugyan imponált nekik. Az adományainak a hírét tudta mindenki, és a
-rendjel-csillagot megbámulták. Déghy kedves volt: szelíd és udvarias,
-mint egy fiatal leány és boldog, mint egy menyasszony.
-
-A hangverseny-terem hamar megtelt. Mi egy kis kártyaszobában voltunk,
-amelyet megtettek művész-szobának. Beszélgettünk a rendezőkkel. Egyikük
-Déghy felé hajolt és nagyon szeretetreméltóan mondotta:
-
-– Déghy úr játéka a harmadik szám.
-
-– Más szereplők is vannak? – kérdezte Déghy meglepetve.
-
-– Igen, Rovics Zoltán prológot mond, azután Horthy Mariska monológot ad
-elő; azután jön Déghy úr hegedűjátéka; azután Pálossy Endre a verseiből
-szaval, és utolsó számnak Viczay Ili zongorázik.
-
-Déghy összehúzta a homlokát; azután szépen megköszönte a szíves
-felvilágosítást, és engedelmesen várta a koncert kezdetét. Én bementem a
-terembe.
-
-Nyolc órakor tele volt a terem és kezdődött a hangverseny. Rovics Zoltán
-elmondta a prológját. Rovics Zoltán csinos, szőke fiatal ember volt, a
-járásbíró fia; amint értesültem, joghallgató Budapesten. A prológja
-izetlen volt, és lapos, mint egy üres zseb. Tetszett.
-
-Utána Horthy Mariska lépett – egy rendező karján – a dobogóra. Horthy
-Mariska gömbölyű barna lány volt; a közjegyző leánya, amint velem
-közölték. Halkan és némi lámpalázzal küzdve egy monológot adott elő: az
-első bálról, polkákról, valcerekről, szerelemről. Nagyon tetszett.
-Négyszer kellett a dobogóra visszatérnie, hogy a tapsokat megköszönje.
-Ekkor jött végre Déghy. Fellépett a dobogóra és meghajtotta magát. A
-finom szája körül csendes mosolygás volt és a szeme csillogott. Most le
-fogja gyűrni a kúnszállásiakat.
-
-A teremben mozgás támadt, az emberek összehajoltak, hogy megjegyzéseiket
-sietve közöljék még egymással. A belépésével határozott, nagy sikere
-volt Déghynek. Tetszett. Megbámulták. Imponált.
-
-Déghy felemelte a hegedűjét és ebben a percben világos, derüs, örömmel
-teli mosoly futott át az arcán… most a kezemben vagytok!… ezt
-gondolhatta ebben a percben.
-
-Játszani kezdett. Én a közönséget akartam, figyelni, de nem tudtam.
-Rábámultam Déghyre, és nem tudtam máshová nézni. Rá kellett néznem.
-Déghy ráhajtotta a fejét a hegedűjére, és úgy játszott, hogy nekem is új
-volt, ahogyan játszott. Szeretettel, lobogó lelkesedéssel, fanatikusan,
-könyörögve, sírva és ujjongva. Ahogyan az ember az első sikerért
-verekszik és ahogyan az első asszonynak szerelméért könyörög: úgy
-játszott. Könyörgött, harcolt és viaskodott. A terem tele lett zengő,
-tömör, sikoltozó és ujjongó hanghullámokkal. Csodálatos volt és
-megindító.
-
-Előbb a maga híres hegedű-koncertjét játszotta. Tapsoltak. Azután egy
-eszeveszett technikájú Sarasate-t játszott. Megint tapsoltak. Azután egy
-királyi Bachot… Ekkor is tapsoltak.
-
-Déghy körülnézett: játsszon-e még. Azután lement a dobogóról. Még
-tapsoltak. Déghy bement a művészszobába. Én is bementem. Déghy
-visszafordult a terem felé. Bent azonban a taps ekkorra megritkult.
-Déghy tehát letette a hegedűjét az asztalra és leült egy székre. Bent
-elhallgatott a taps.
-
-A Déghy homloka verejtékes volt. Végig törölte és egy zavarodott
-pillantással rám nézett. Elkaptam a szememet: én nem akartam ránézni.
-
-Hallgattunk. Bent a teremben új szám következett. Verseket szavalt egy
-nagyhajú és büszkefiatal ember. A saját verseit. Nem hallottam belőlük
-semmit. De a közönségnek nagyon tetszettek.
-
-Mikor a tapsoknak vége volt, Déghy odafordult egy rendezőhöz.
-
-– Ha nem volna az uraknak terhére, – mondta – az volna az alázatos
-kérésem, adjanak egy helyet a teremben. Szeretném meghallgatni a
-következő számot.
-
-Bementünk a terembe. Leültem Déghy mellé. Jött a hangverseny utolsó
-száma: Viczay Ili zongorajátéka. Viczay Ili szép szőke leány volt; a
-legszebb leány Kunszálláson, amint mondták, és a leggazdagabb
-földbirtokos leánya.
-
-Viczay Ili leült a zongorához. Körülnézett. Felemelte a fejét és
-belemosolygott a terembe. Aztán felemelte a kezét, és teljes
-biztossággal és nyugalommal ráütött a zongorára. A Zöld erdőben kezdetű
-magyar népdalt játszotta. Azután áttért a Kis angyalom kezdetű dalra és
-utána a Ha elmegyek kezdetű dalra. Ezek szomorú dalok voltak: hallgatók.
-Azután átcsapott a frissbe. Csárdás nótákat játszott: gyorsan, tüzesen,
-cigányos cifrázatokkal.
-
-Hallatlan sikere volt. Az a bizonyos lelki összeköttetés, amelynek az
-előadó művész és a közönsége között lennie kell, egy perc alatt megvolt
-közötte és a hallgatósága között. Minden billentyű ütését fejek
-bólintása és szemek kigyulladása kísérte, és ő a billentyűkről
-egyszer-kétszer biztosan és nyugodtan belemosolygott a terembe. Az
-embereken a kitörni akaró tetszés mozgása hullámzott át, és amikor a
-lány felkelt a zongora mellől, egy őrjöngő, lázas tapszivatar zúgott
-fel.
-
-Viczay Ilinek újra le kellett ülnie a zongorához. Ezúttal egy
-operett-potpourrit adott elő. Azután még egy ráadást kellett adnia. Egy
-indulót játszott el, egy friss kellemes kis galoppot. Tomboltak.
-
-Azután vége volt a hangversenynek. Déghy felállott. Sáppadt volt; az
-ajka reszketett: vértelenül és fázós lilán.
-
-A teremből kihordták a székeket. A cigányok pengették a húrjaikat. A
-közönség tánchoz készülődött. A fiatalság jókedvűen ficánkolt.
-
-Két-három ember odajött Déghyhez. Gratuláltak – elismerően gratuláltak –
-neki. Déghy odafordult az egyikhez.
-
-– Úgy-e kérem féltizenkettőkor megy a vonat Budapestre?
-
-– Igen.
-
-– Azzal megyünk vissza.
-
-– Csak nem? A táncot csak nem hagyja itt?
-
-– De igen. Sürgős dolgom van.
-
-Elmentünk. A fogadóban átöltöztünk. Kimentünk a vasútra. Beszálltunk.
-Ketten voltunk egy fülkében. Déghy lefeküdt. Nem tudtam egy szót se
-szólni. Egész éjjel hallgattunk. Déghy befordult a fal felé, és éreztem,
-hogy eltorzul az arca és rágja az ajkát.
-
-
-
-
-SZODOMA PUSZTULÁSA.
-
-Hétfő volt. Az akácos udvaron asztalok állottak. A gázt meggyújtották és
-a meleg nyári estében kellemes és kívánatos látvány volt az udvar. De
-vendég nem jött. A lányok unatkozva járkáltak és a sovány asszony
-dühösen nézegette őket.
-
-– Csúnya békák vagytok, – fakadt ki – nem kelletek senkinek.
-
-Azután kiabálni kezdett:
-
-– Peti, Peti!
-
-A lányok nevetve hajszolták ki vackából a ragyás kis cigányt. Peti ott
-állott az asszony előtt.
-
-– Peti, – mondta az asszony szigorúan – indulj. Nincs vendég. Hozz
-valamit.
-
-Peti nekivágott a városnak. A fényes, nagy utcákat elkerülte, de a
-sötét, szűk utcákat biztos és ravasz pillantással suhanta végig kis
-szeme. Nem volt semmi. Peti indult a vasút felé.
-
-A kijárót nagy ívben kerülgette, közel nem mert menni a rendőrök miatt,
-de az esti világításnál száz lépésről megismerte: ki a vidéki, kiből néz
-ki pénz, ki a balek. De nem volt semmi.
-
-Az üvegtető alá új vonat robogott be. Gyorsan kiürült és az utasok
-átömlöttek a szűk ajtón. Künn Peti vizsgálta őket, benn pedig a vonat
-előtt két ember maradt állva. Két bosnyák: sötétbarna bőrű, óriási
-legények. Piros fez volt rajtok, bő, durvaszövetű, lompos nadrág és
-mellényszerű kabát. A két bosnyák ott állott a vonat előtt. Mindenki
-elment és ők nem tudtak mozdulni.
-
-Egy rendőr lépett oda hozzájuk. Megszólította őket. A bosnyákok sötét,
-komor pillantása kiderült és csendes nagy gesztusokkal, mély torokhangon
-beszélni kezdtek. Szaporán magyaráztak a rendőrnek és a rendőr sűrűen
-bólintgatott. Azután megindultak – együtt – kifelé. A rendőr elől ment,
-utána a két bosnyák. Bámuló pillantások kísérték őket.
-
-A rendőr a villamos állomáshoz vezette a két embert. Ott vártak. A többi
-várakozók érdeklődve nézték a két barna óriást, akik most már nyugodtan
-és méltóságosan állottak. Peti a távolból megpillantotta őket és
-felvillant a szeme. A villamos késett és a várakozók kérdezősködtek a
-rendőrtől.
-
-– Honnan jönnek ezek?
-
-– Onnan lentről, Mosztár mögül.
-
-– Maga tud beszélni velük?
-
-– Rácul tudok, azután meg ott voltam katona Mosztárban. A pályaudvarhoz
-mindíg olyan embert rendelnek, aki tud az ilyenekkel beszélni.
-
-– Minek jöttek Budapestre?
-
-A rendőr félrehúzta egy kicsit a száját.
-
-– Veszett kutya marta meg őket. Felküldték őket a Pasteur-intézetbe.
-
-A várakozók kissé ijedten húzódtak hátra. A két bosnyák azonban
-nyugodtan és méltóságosan állott. Jött a villamos. A rendőr föltuszkolta
-a bosnyákokat.
-
-– A kőrútig viszi őket – mondta a kalauznak – ott átszállnak majd. A
-Pasteur-intézetbe mennek, igazítsa útba őket: hova szálljanak fel
-azután.
-
-A kocsi elindult. A két bosnyák ijedt pillantást vetett az elmaradt
-rendőrre, Peti pedig lelke szakadtából futni kezdett, mikor látta, hogy
-a rendőr nem jön. A kocsival együtt ért a következő állomásra.
-Felszállott. A bosnyákok akkor fizettek a jegyért. Egy-egy aranyat
-kaparásztak elő. Petinek felvillant a szeme. A két bosnyák nyugodtan ült
-s meglepetve pillantott a kalauzra, mikor az egy halom ezüstpénzt adott
-vissza nekik. Látszott rajtuk, hogy azt hitték, egy aranyba kerül az
-útjok. Peti ujjongott.
-
-A körútnál megállott a kocsi. A kalauz letuszkolta a bosnyákokat és
-kézzel-lábbal magyarázta nekik, hogy az utcán át kell menniök a másik
-megállóhoz. A bosnyákok értelmetlenül bámultak rá.
-
-– Majd én elvezetem őket, – mondta egy ember.
-
-A kalauz örült, hogy megszabadul tőlük, becsapta az ajtót és csengetett.
-A kocsi elindult. Az ember átvezette a bosnyákokat a túlsó oldalra és
-ott megállott velük. Jött egy kocsi. Az ember sietett, elveszítette
-türelmét és így szólt a bosnyákokhoz:
-
-– Én az Andrássy-útra megyek. Maguk majd egy másik kocsira szálljanak
-fel.
-
-A bosnyákok egy szót sem értettek a beszédből. Az ember felszállott. A
-bosnyákok is fel akartak szállni.
-
-– Nem, nem, – hadonászott az ember – maguk másik kocsira szállnak.
-
-Visszatolta őket. A két óriás félénken hátrált, az ember visszafelé
-mutogatott és a kocsi elindult.
-
-Jött másik kocsi is, de erre a bosnyákok már nem mertek felszállani.
-Csilingelés, kocsirobogás, tülkölés, emberi zaj és csörömpölés
-hallatszott mindenfelől és a tehetetlen óriások úgy állottak ott,
-megsüketítve, elkábítva, megvakítva, mint két szomorú, nagy állat. Sötét
-szemük bánatosan, zavartan és értelmetlenül kutatta végig a
-ház-óriásokat, a kövezet csodáit, a villamos kocsik rejtelmét, és
-megfélemlítve, riadtan és tehetetlenül fordultak egymás felé. Nem jött
-senki hozzájuk. A sok ember mind elszaladt mellettük. Nyüzsgött,
-kiabált, csikorgott, lármázott és vakítóan fényeskedett az utca, de
-velük semmi és senki törődött.
-
-Ekkor jött Peti. Megszólította őket. A két óriás összerezzent. A törpe
-cigány nagy leereszkedéssel beszélt velük. A szavát nem értették, de a
-hangját értették, és a hangban érdeklődést, tehát jóságot éreztek. A
-vonásaik megszelidültek, és mint két gyerek, panaszosan és halkan
-beszélték el neki a bajukat. Peti egy szót sem értett, de leereszkedőleg
-bólintott, veregette a karjukat – a vállukig nem ért fel – és ütögette a
-mellét:
-
-– Majd én segítek a bajon. Én vagyok az, aki segítek.
-
-A bosnyákok megnyugvással és hálával néztek rá, és bizalommal
-bólintottak, amikor Peti megadta a jelt:
-
-– No, most induljunk.
-
-Megérkeztek a ház elé. A kapuban a cigány megállította őket.
-
-– Itt – mutatta nekik – várni, míg én visszajövök.
-
-A bosnyákok bólintottak, hogy értik. Peti berohant a házba és tombolva
-visította:
-
-– Itt vannak. Megvannak. Pénzük van. Arany.
-
-Az asszony megállította az újjongó cigányt:
-
-– Ne táncolj. Kik?
-
-– Két bosnyák. A vonattól hozom őket. Nem tudnak egy szót se magyarul.
-De arannyal fizetnek.
-
-Az asszony rendelkezett:
-
-– Beviszed őket a hátsó szeparéba. Itt maradnak, amíg pénzük van.
-
-Peti bevezette a két embert. A rongy plüss butorok között a bosnyákok
-álmélkodva néztek szét. Nem mertek leülni. Peti végigheveredett előttük
-a diványon és a két ember tágranyitott szemmel bámulta a bátorságát.
-Azután leültek. Türelmesen vártak egy ideig, azután beszélni kezdtek:
-
-– Ezek éhesek lesznek, – gondolta Peti.
-
-Kiment.
-
-– Adjanak nekik vacsorát, – mondta az asszonynak.
-
-– Már csináltatok, – válaszolt az asszony. – Majd az egyik lány beviszi.
-Csak egy menjen be. El ne riasszuk őket.
-
-A vacsora elkészült. A lány bevitte a szobába és odatette e két ember
-elé. A bosnyákok rázták a fejüket. A lány értelmetlenül bámult rájuk. A
-két bosnyák mutogatta, hogy a kis embert akarják.
-
-Peti bejött. A bosnyákok szaporán beszéltek neki és az ételre
-mutogattak.
-
-– Csak egyétek meg, – buzdította őket Peti.
-
-Az egyik bosnyák felemelte a lábát; fájdalmas arccal húzta végig kezét a
-combján. A másiknak is elsötétült az arca. Ő is felemelte a lábát és
-mutogatta a kutya harapását.
-
-Peti nem értette.
-
-– Tán köszvényesek ezek, hogy így vinnyognak? – gondolta. – Vagy
-fáradtak csak?
-
-De megértő arccal hallgatta őket, bólingatott a fejével és mutogatta a
-tálat:
-
-– Egyetek csak.
-
-A lány bort hozott be. Peti felkapta az üveget:
-
-– Ezt, ezt igyátok.
-
-Mutogatott a lábukra:
-
-– Ez gyógyítja a köszvényt. Ez.
-
-A két bosnyák engedelmesen ivott. A lány leült az asztalhoz. A két
-bosnyák kérdő nagy szemmel nézett a cigányra
-
-– Igyatok csak, – mondta Peti.
-
-A bosnyákok a lábukat emelgették. Peti felhúzta a szemét és
-összecsucsorította az ajkát.
-
-– Igen, igen ez való ez ellen. Csak igyatok.
-
-A kiürült üveg mellé új üveg került. A bosnyákok szaporán ittak. Egy új
-lány húzódott be a szobába. Új üveg is. A bosnyákok arca kigyulladt,
-lassú ütemű, ismeretlen nótákat kezdtek zümmögni és ütögették az
-asztalt.
-
-– Milyen szép emberek, – mondta a második lány, és rátette a kezét az
-egyiknek a vállára. A bosnyák óriásnak reszketni kezdett az orra
-cimpája, és kigyult szemmel nézett a lányra.
-
-Az ivás egyre szaporább lett. A két ember verte az asztalt. A lányokat
-magukhoz merték szorítani és ez a szorítás olyan volt, mint egy medve
-ölelése. A lányok is énekeltek, és hamarosan az ölébe ült mindegyik a
-párjának. Peti kilopta magát. Bejött az asszony és kinyújtotta a
-tenyerét. A bosnyákok értelmetlenül néztek rá. Az asszony pénzt mutatott
-nekik:
-
-– Ez kell. Ilyent adjatok.
-
-A bosnyákok engedelmesen kotorásztak elő egy-egy aranyat.
-
-– Még, – jelezte az asszony.
-
-Adtak még.
-
-– Még, – mutatta az asszony.
-
-A bosnyákok zacskót szedtek elő és abból fizettek. Most csak nyolc
-aranyat szedett el tőlük az asszony, de künn ujjongva mondotta:
-
-– Telik egy hétre. Egy zacskóval van aranyuk.
-
-Benn a lányok énekeltek. A vékony hangokat lassan, mélyen kísérte a két
-óriás dörmögése, és az ivásból orgia lett.
-
-A bosnyákok mámorosan ott dőltek le aludni a szoba padlójára. Mély és
-tompa részegségüket hosszan és nehezen aludták ki. Déltájban ébredeztek,
-és kábultságuk még tartott, mikor ismét étel és bor került elébük. Két
-új lány vitte be. Künn nevetve mondták:
-
-– A lábukat emelgetik és a vádlijukra mutogatnak.
-
-Peti tanította őket:
-
-– Csak integessetek nekik, hogy igyanak, az ital való a köszvény ellen.
-
-A lányok integettek és a bosnyákok engedelmesen ittak. A kábultságból
-ismét mámorba estek, a mámorból a részegség orgiájába kerültek, mély,
-részeg álomba zuhantak, és az ébredés kábultságából újra ivásba
-jutottak. Amint felébredtek, újra inniok kellett, és amint részegek
-lettek, ismét fizettek.
-
-– Mindíg a lábukat mutogatják, – nevettek a lányok, akik sorban mentek
-be hozzájuk.
-
-A két óriás hatalmas ereje bírta a mámort és az orgiákat. Szálfatermetük
-nem roppant meg és részegségükben is nagyok, erősek, hatalmasak voltak.
-A lányok szerették őket: vad engedelmességük, óriás szelídségük,
-törhetetlen erejük és egész különös, exotikus, idegen mivoltuk meglepte
-és meghódította őket. – Egy hete voltak már a házban. Az utolsó napon
-szédülve, reszketve, ólomszínű arccal támolygott a két ember. Fekete
-szemcsillaguk félelmes volt a szemgolyó kitágult reszkető fehérsége
-közepette. Töméntelen sokat kellett inniok, hogy mámorosakká váljanak.
-
-– Holnapig, holnaputánig – mondta az asszony – tart a pénzük. Azután
-kidobom őket.
-
-Ekkor már be merték vinni a két bosnyákot a szalonba is. A két ember
-engedelmesen ment be és csendesen leült. Délután volt, egyedül voltak. A
-lányok mind bejöttek. A két bosnyák barna arcán aggasztó volt a petyhüdt
-sápadtság. Dideregve ültek és vacogott a foguk. Szemük nyugtalanul
-forgott és fuldokló, nehéz sóhajtásuk úgy szakadozott fel óriási
-mellükből, mint a hörgés.
-
-– Adjatok bort nekik, – parancsolta az asszony.
-
-Bort hoztak. A két ember nem nyúlt hozzá. Dideregtek.
-
-– Igyatok hát, – kiáltotta az asszony.
-
-A bosnyákok a hangra ráemelték nehéz szemüket; az asszony megijedt a
-pillantásuktól.
-
-– Igyatok hát, – rikoltotta, – igyatok.
-
-A két bosnyák nem mozdult. Nagy csend lett. Hallani lehetett, amint a
-foguk vacog.
-
-Az asszony bosszankodott, a félelme miatt is, és őrjöngő dühbe dolgozta
-be magát.
-
-– Igyatok, igyatok, disznók, – üvöltötte.
-
-A bosnyákok szótlanul ültek. Alsó állkapcsuk egyre mozgott és nehezen
-túrta fel magát. Az asszony a vállukba kapaszkodott és rázta őket.
-
-– Igyatok, igyatok.
-
-Az egyik ember szája szélén hab jelent. Az ajak nehezen túrta a
-tajtékot. Az ember felállott. A szája kinyílott és egy harsanó hang, egy
-üvöltés erejű hördülés tört ki rajta. A hang megerősödött, egy pillanat
-alatt tompa bőgéssé vált, az óriási kezek megragadták a sovány asszonyt
-és a tajtékzó száj tágra nyílva meredt feléje.
-
-A lányok sikoltozni kezdtek. Ekkor felállott a másik bosnyák is. Hörögve
-ontotta szája a tajtékot és egy kékruhás, vastag, fekete lányt kapott
-meg egyik kezével. A lány őrjöngve sikoltozott. Az óriás felemelte,
-összeroppantotta, hogy szinte érezni lehetett a csontjai szakadozását és
-beleharapott a fejébe. A másik ember mereven tartotta a dermedt, sovány
-asszonyt, de a sikoltozás hangjára felemelte magához és végigmart az
-arcán.
-
-A lányok menekülni akartak. De a két óriás megindult. Előre rohantak és
-a szűk ajtónál összetorlódott csoportba estek. Óriási öklük belemarkolt
-a puha hústömegbe, zúztak, gázoltak, haraptak, üvöltve, hörögve és
-tajtékot túrva. Vakon, veszettül ütöttek, gázoltak és martak. Az ütésük
-és a marásuk nyomán vér bugyogott ki.
-
-Letiportak, leharaptak mindenkit. A falat ütötték, az asztalt harapták
-és a székeket zúzták össze. A padlón leütve hevert az asszony és a
-lányok, a két bosnyák habos szájjal rohant fel és le, összeakadt és újra
-szétvált, tombolt és verte a levegőt és nekizuhanva a falnak, ők is oda
-hanyatlottak végre görcsökben fetrengve az asszony és a lányok mellé.
-
-
-
-
-SÜKET MÉLYSÉGEK.
-
-
-I.
-
-Aszódi négy hete járkált már állás nélkül, és külföldre készült. Egy
-este, mikor hazament, levelet talált az asztalán. A levél rövid volt:
-
-Kérem, szíveskedjék engem holnap déli tizenkét órakor hivatalomban
-felkeresni.
-
-Krausz.
-
-Aszódi dühbe jött:
-
-– Ki ez a Krausz? Mi ez a királyi Krausz? Hogy mer ez engem déli
-tizenkét órára a hivatalába rendelni?
-
-Elhajította a levelet.
-
-– Ha akar valamit tőlem, mondta dühösen, jöjjön el hozzám.
-
-Lefeküdt, olvasott, azután eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. A
-kurta levélen járt a feje, amelyet kapott; azután eszébe ötlött valami,
-meggyújtotta a lámpát, újra előkereste a levelet és figyelmesen
-elolvasta. Erre az összegyűrt boritékot kaparta ki az asztal alól,
-kisimította és ekkor felkiáltott. A boriték balszögletében két keresztbe
-tett kalapács rajza volt, alatta pedig körben, finom, vékony nyomással
-ez a két szó: Magyar Iparbank.
-
-– Ohó, mondta Aszódi, hát ez a Krausz az Iparbank igazgatója? Hiszen ez
-nem is minden jogcím nélkül olyan királyi. De miért téteti csak a
-borítékra rá a két kalapácsot?
-
-Ezen még bosszankodott egy kicsit, azután lefeküdt, eloltotta a lámpát
-és nyugodtan elaludt. Másnap délben, pontosan tizenkét órakor ott volt a
-bankban.
-
-Krausz várta, leültette és szivarral kínálta meg.
-
-– Kérem, szólt azután, elmondom, miért kértem ide. Ön tudja, hogy a
-képviselőház megszavazta a tisza-görgői csatornát.
-
-– Igen.
-
-– A főrendiházban biztos a dolog; most tehát az építésre kell
-gondolnunk. Azt az ajánlatot teszem önnek, vállalja el az építés
-vezetését.
-
-Aszódinak nyitva maradt a szája a meglepetéstől.
-
-– A vezetését? – kérdezte kételkedve.
-
-– Igen. Húszezer forint fizetéssel és jutalékkal a megtakarítások után.
-
-– De Robertson…
-
-– Az öreg itt marad Budapesten. Kímélem az érzékenységét és igazgatói
-címet adatok neki. De a vezetést, az igazi vezetést önre akarom bízni.
-
-– De a konzorcium…
-
-– A konzorcium azt teszi, amit én akarok. És én önt akarom.
-
-– De…
-
-– Ugyan kérem, ne aggodalmaskodjék annyit. Akarja, vagy nem akarja?
-
-– Igen. De…
-
-– Hát nézze, a dolog így áll. Én tudom, hogy a pályázatnál az ön terve
-volt a legjobb. De Robertson, az öreg panamista, megszerezte a dolgot
-magának, és más panamistákkal együtt azt is megcsinálta, hogy a csatorna
-ne arra menjen, amerre ön tervezte és amerre a legjobb volna. Hát a
-dolog megvan, ahogy van. Csakhogy már ennyire jutottunk. De ha már így
-van a dolog, azt akarom, hogy legalább az építés menjen tisztességesen.
-Megkérdeztem Károlyi professzort, kit tart önmaga után az első
-szakembernek a vízépítésben. Azt mondta: „Aszódit, de nagyon
-megférhetetlen ember.“ Utána jártam a dolognak, és megtudtam, hogy ön
-csakugyan megférhetetlen ember volt eddig, mert szamarak és tolvajok
-voltak a parancsolói. Hát most senki se lesz a parancsolója. Teljes
-önállósággal vezethet mindent, Robertson meg se mukkanhat. Akarja?
-
-– Igen.
-
-– Gondoltam. Tessék a szerződés. Írja alá a másolatát.
-
-Aszódi kábultan írta alá a szerződést. Krausz eltette a nagy papírívet.
-Aszódi összehajtotta a maga ívét, zsebre tette, nyugodtabb lett és
-elmosolyodott.
-
-– Mit nevet? – kérdezte az igazgató.
-
-– Azt, hogy én már ajánlkoztam Robertsonnál.
-
-– Tudom. Osztályvezető mérnöknek. Megalázta magát. És kidobták.
-
-– Igen.
-
-– Hát annál rosszabb rájuk nézve. Rendben vagyunk?
-
-– Igen.
-
-– De nekem még van valami mondani valóm. Ön a napokban mindenesetre
-elutazik Tisza-Görgőre. Hiszen a dolgokkal tisztában van; de nem árt már
-most körülnézni. Hát nézzen körül. Az építés öt évre van tervezve.
-Robertson azt mondta: lehetetlen rövidebb idő alatt; nekünk pedig
-aranyat ér minden hét, amellyel hamarább készülnénk el. Hát nézzen
-körül. És ha ön azt hiszi, hogy hamarább is elkészülhetünk, táviratozzon
-nekem ennyit: igen. Akkor én küldök önnek egy pótszerződést, amelyben a
-konzorcium kötelezi magát, hogy minden hét megnyeréseért önnek
-kétszázötven forint külön honoráriumot fizet. Helyes?
-
-– Igen!
-
-– Mikor utazik?
-
-– Ma éjjel.
-
-– Helyes. Isten vele.
-
-Kezet fogtak és Aszódi elment.
-
-
-II.
-
-Másnap Tisza-Görgőn volt. Kocsit fogadott, Bejárta az építendő csatorna
-útját, amely most még nagy búzatáblákon, homoki szőlőkön és
-dohányföldeken vezet keresztül, és harmadnap tért vissza a vendéglőbe,
-ahol megszállt. Innen táviratot küldött Krausznak, és másnap már kezében
-volt a pótszerződés.
-
-Tisza-Görgőről ekkor el se mozdult egy évig. Két hónap mulva kezdődött a
-munka, és ő ekkor kora reggeltől késő estig írt, számolt, dolgozott,
-lovon járta be az épülő csatornavonalat, tanított, veszekedett és
-esténként holtrafáradva került ágyba. Egy év mulva áttette az irodáját
-egy kis faluba, azután ismét visszatért Görgőre. Boldog volt. Az a
-kábító öröm, amelyet akkor érzett, mikor a szegénységből, a
-sikertelenségből, a nyomorúságból valami hallatlan szerencsével,
-valósággal csodamódon egyszerre kiemelkedett, megmaradt a szívében.
-
-– Most, mondta magában, megmutatom, mit tudok. És pénzt szerzek. És
-vagyont gyűjtök magamnak.
-
-A fizetésének a negyedrészét sem tudta elkölteni, a megtakarítások révén
-is áradt a pénz hozzá, és biztosra vette, hogy legalább egy évvel
-hamarább megcsinálja a csatornát, mint ahogy tervezték.
-
-– Ohó, mondogatta boldogan nevetve magában, gazdag ember leszek.
-
-Boldog volt. Amint a nagy munka haladt előre, és a mérnökök és a
-munkások beletanultak a dologba, a harmadik év végén az ő munkája
-kevesbedett. Néha volt egy-egy szabad órája. Eleinte úgy élvezte ezeket
-a szabad órákat, mint egy iskolásfiú, azután átment néha – estefelé –
-Törökhöz, a konzorcium görgői ügyvédjéhez. Itt meghívták vacsorára, az
-akácos udvaron borozgattak az öreg ügyvéddel, és néha kártyáztak.
-
-Egy este, mikor átment Törökékhez, az asztal mellől karcsú szőke lány
-állott fel. Aszódi kezet csókolt az öreg asszonynak, kezet fogott az
-ügyvéddel és bemutatkozott a lánynak.
-
-– Hiszen mi ismerjük egymást, – mondta a lány nevetve.
-
-Aszódi csodálkozott:
-
-– Honnan?
-
-– Mikor először jött hozzánk és várnia kellett, mert a papánál volt
-valaki, én vittem be magának konyakot és szivart.
-
-– A lányom, – mondta boldogan az öreg Török. Intézetben volt egy évig.
-
-Aszódi csodálkozott. A kis Török-lány vézna, zöld gyerek volt, mikor
-először látta. Azontúl észre se vette soha. Ez pedig egy finom, meleg,
-puha szépségű asszony. Aznap este tovább maradt ott, mint rendesen, és
-azontúl még gyakrabban járt át.
-
-Érdekelte a leány. Kiváncsi volt rá. Soha életében lánnyal nem
-foglalkozott. Asszonnyal sem. Diákkorában nyomorgott, azután pedig
-keservesen dolgozott és verekedett a sikerért. Tizperces találkozásokból
-állott eddig a szerelmi élete, és soha egy indulat meg nem remegtette a
-vérét. Ez a lány pedig lány volt, fiatal volt, meleg üde, mosolygós és
-kivirágzó, nem eszes, de kedves, nem elragadó, de bájos.
-
-Egy este megfogta a kezét.
-
-– Ilonka, mondta neki, akarna a feleségem lenni?
-
-– Igen, válaszolta a lány.
-
-Megmondták Töröknek, megmondták az asszonynak. Mindaketten sírtak
-örömükben.
-
-Aszódi, mikor éjjel hazament, mámoros volt a boldogságtól. Felemelte a
-fejét és a csendes, nyári éjszakában kitárta a karját.
-
-– Oh, mondotta, milyen fejedelmien szerencsés vagyok. Milyen nagyon szép
-az élet. Milyen mámorítóan szép. Olyan boldog vagyok, olyan tökéletesen
-és megzavarhatatlanul boldog: erős, szerencsés, szerelmes, gazdag,
-fiatal. Nem volt ilyen emberi boldogság még a földön.
-
-
-III.
-
-Úgy határozták, hogy az esküvő egy év mulva lesz. Előbb legyen készen a
-nagy munka, jőjjön a siker, a dicsőség, a vagyon. Egy hétre rá legyen
-meg az esküvő.
-
-Aszódinak ekkor már minden estéje szabad volt. Minden este átment
-Törökékhez, együtt vacsorázott velük, vacsora után pedig a
-menyasszonyával sétált. Lementek a Tisza-partra, elsétáltak a
-Püspök-kertbe, karonfogva járkáltak az óriási platánok alatt,
-összebújtak egy padon, és csókolóztak. Szerették egymást. Aszódi a
-vágynak soha nem érzett szenzációit érezte, a lány újjának az
-érintésétől is mámoros lett, és a puha, tiszta, üde leányszájnak a
-csókja részeggé tette. Érezte, hogyan érik a karjai között a lány
-asszonnyá; és amikor a karcsú, izmos fiatal teste remegett az
-ölelésétől, sajnálta azt az időt, amelyet még munkájával kell eltölteni.
-Részeg, lihegő, forró szerelmes esték voltak a nyári esték, és
-mindaketten kergetni szerették volna a napokat.
-
-A nyár eltelt, a Püspök-kert útai levelekkel voltak tele, és esténkint
-didergett a lány és nem akart többé sétálni menni. Aszódinak ismét sok
-volt a dolga, sietni kellett a tél miatt.
-
-Egy novemberi napon az íróasztala előtt ült. Az öreg Török jött be
-hozzá. Komoly volt az arca, majdnem hideg. Aszódi meglepetve kérdezte:
-
-– Mit hozott át ilyenkor?
-
-– Kérlek, mondta komolyan az öreg Török, most már mégis tartsuk meg az
-esküvőt.
-
-Aszódi csodálkozott.
-
-– Hiszen ha kívánjátok, mondta, nekem végre is semmi kifogásom ellene.
-Sőt örülök neki. De mi okozza ezt a változást? Hiszen magatok
-kívántátok, hogy várjunk, mert Ilonka fiatal.
-
-– Nagyon jól tudod, hogy alapos okaink vannak arra, hogy az
-elhatározásunkat megváltoztassuk.
-
-– Mi? – kérdezte Aszódi.
-
-Az öreg Török elkeseredve fakadt ki:
-
-– Meg kell mondanom, hogy csalódtam benned. Hiszen jó: a feleséged lesz…
-De ezt mégsem vártam tőled.
-
-Aszódi felugrott.
-
-– De mit beszélsz? – kiáltotta. – Mit akarsz ezzel mondani?
-
-Az öreg Töröknek könnyek gyűltek a szemébe.
-
-– Mi, mondta majdnem sírva, rád bíztuk a lányunkat. Nem őrizgettük.
-Bíztunk benned. Átadtuk neked. Egyedül hagytunk vele. És te így
-viszonoztad a bizalmunkat.
-
-Aszódi elfehéredett. Odament az öreg emberhez és megmarkolta a karját.
-
-– De hát mi történt? De hát mi történt?
-
-Török majdnem zokogott.
-
-– Az történt, mondta, az történt, hogy Ilonka ma reggel elájult.
-Elhivattuk a doktort. Megvizsgálta. És megállapította, hogy…
-
-– Hogy? Hogy?
-
-– Hiszen tudhatod… Hogy gyermeke lesz…
-
-Aszódinak elsötétedett a szeme. Megszédült, és egy székbe kellett
-kapaszkodnia. Leült, szédülve simogatta a homlokát és ájultan zavaros
-lett a szeme. Az öreg Török megrémült.
-
-– No, – mondotta, no hát ne vedd olyan nagyon a szívedre. Hát nem olyan
-nagy baj. Hát hiszen a feleséged lesz. No! Hát hiszen el lehettél rá
-készülve.
-
-Aszódi ekkor felemelte a kezét, reszketve szorította ökölbe, és
-kétségbeesve, rekedten, hörögve tiltakozott.
-
-– De nem, nem. Én nem. Hát én nem tudom. Én nem értem.
-
-Az öreg Török rámeredt.
-
-– Te nem?
-
-Aszódi nem tudta mit mondjon. Az öreg Török megrázta. Kiáltott neki.
-
-– Mit mondasz? Te nem? Hát beszélj, hát beszélj már.
-
-Aszódi érezte, hogy lehetetlen hallgatnia.
-
-– Én nem, mondta kétségbeesve. Esküszöm. Én nem.
-
-Halványan bámultak egymásra. Egyik sem tudta, mit szóljon, és riadtan
-keresték egymás arcán a magyarázatot.
-
-– Gyere át hozzánk, – szólt ezután Török.
-
-Átmentek. Egy cseléddel találkoztak.
-
-– Hol van a kisasszony? – kérdezte Török.
-
-– A szobájában.
-
-Bementek a szobájába. A leány ágyban feküdt és sikoltva emelte fel a
-kezét, mikor Aszódit meglátta.
-
-– Ő, mondta, ne jőjjön be, ő ne jőjjön be.
-
-– Maradj künn, mondta Török. Várj meg.
-
-Aszódi várt. Lihegve járkált és az öklét harapta türelmetlenségében. Egy
-hosszú félóra telt el. Ekkor jött az öreg Török.
-
-– Te, mondta Aszódinak, menj most el. És ne jöjj vissza többet.
-
-– De mi történt? Hát mi történt?…
-
-– Ne jöjj vissza.
-
-– De könyörgök… Esedezem… Mi történt? Tudnom kell.
-
-– Veled töltötte az estéket. Szeretett. Érzésben asszonnyá tetted.
-Hazajött. És van itt egy irnokom, egy rongy, egy semmi, akit nem is
-szeret, aki nem is érdekli, egy canaille, az felhasználta ezt. Ez
-történt.
-
-Az öreg ember arcán vonaglott a fájdalom.
-
-– Menj el, mondta Aszódinak, és ne jöjj vissza…
-
-Aszódi ingadozott egy percig. A szemei nem láttak és nem hallottak
-semmiféle hangot. Vak lett és süket lett a fájdalomtól. Nagyon szerette
-a lányt, és ennek a hallatlan, ennek az irtózatosan váratlan
-katasztrófának a fájdalma minden idegét vaskörmökkel tépte. Hogy
-történhetett ez? Honnan zuhant rá ez a szerencsétlenség? Mi történt
-vele? Úgy érezte, hogy az elméjére száll egy borulás, és didergett, mert
-nem tudott sírni. Nehezen sóhajtott és megértette, hogy az élet
-rettenetes valami, hogy akkor nyílnak meg irtózatos örvényei, amikor
-gőgösen és boldogan haladunk előre, és amikor azt hisszük, hogy felfelé
-visz az út, akkor zuhanunk le kábultan és tehetetlenül süket és vak
-mélységekbe.
-
-Körülnézett, megfordult és lassan indult hazafelé.
-
-
-
-
-LEVÉL FIRENZÉBE.
-
-_Giovanni Boccacionak Pietro Alighieri üdvözletét küldi._
-
-Tegnap alkonyatkor olyan hírt hallottam egy honfitársadtól, kitűnő és
-hírneves Boccacio, amelytől előbb felindultan kezdett reszketni minden
-tagom és amely utóbb a csendes és tiszta öröm édességét hagyta hátra
-szívemben. Honfitársad, akit itt derék és szavahihető embernek ismernek,
-azt adta hírül nekem, hogy a firenzei köztársaság kormánya téged bízott
-meg: olvasnád és magyaráznád Firenze népének ama Comoedia-t, amelyet
-Italia máris divina-nak nevez és amelyet öt évtizeddel ezelőtt Dante
-Alighieri írt, az a férfiú, aki nekem atyám volt. Alkonyatkor hallotta
-fülem és szívem ezt a hírt. Az ősi Ravenna felé fordultam ekkor arccal,
-és hajnalig ott időztek gondolataim a San Pietro Maggiore mellett, ahol
-sírba tették atyámat. És így szóltam hozzá gondolatban:
-
-– Róma legszebb és leghíresebb leánya egykor kivetett oly édes
-kebeléből, melyben születtél és táplálkoztál. Vitorla és kormány nélküli
-hajó voltál, melyet a gyászos szegénység száraz szele más-más révbe,
-torkolatba és partra hány és vet és – amiként sírva sikoltottál fel –
-silánynak látszottál sokak szemében, akik tán némi hírnevednél fogva
-másnak képzeltek. De itt van most a dicsőséges visszahívás, amelylyel
-Dante Alighierit, aki három lustrumon át szenvedte a száműzetést,
-visszaszólítják hazájába…
-
-Így szóltam, és amikor száműzöttsége keserveit végig gondoltam, a
-könnyek szivárogtak szememből. Valóban, hírneves és tiszteletreméltó
-Boccacio, a száműzöttnek dicsőséges visszatérés ez a guelf sas városába,
-ahol egykor máglyára vetették volna őt, ha égő vágya az Arno partjára
-viszi. Dicsőséges visszatérés ez, és a régi fájdalmaknak és a szivárgó
-könnyeknek egy éjszakája után tiszta és könnyű lélekkel, az öröm
-édességével szívemben fordulok feléd, nemes Boccacio, hogy üdvözöljelek
-és hogy a veled való társalgással lelkemet üdítsem.
-
-Tudnod kell, Boccacio, hogy én a jogtudományt műveltem és bíró voltam
-Veronában, abban a városban, amely atyámnak többször adott menedéket és
-amelynek most is lakója vagyok. De amióta kétszeres testvérgyilkosság
-szennyezte be a feledhetetlen Can Grande trónját, azóta futva menekült
-el innen az igazság szelleme, és azóta nem lelem kedvemet másban, mint a
-könyvekkel való foglalkozásban. Így hírneveden kívül, mely betölti
-Italiát, műveid sem voltak ismeretlenek előttem. Szerelmes dalaidat
-olvastam, Visio-don okultam, ottava stanzaid ügyességét bámultam és a
-tíz nap elbeszélései csodálattal töltöttek el. Az életrajzot, amelyet
-atyámról írtál, hűnek, szépnek és becsületesnek ítélem, és ennek az
-ítéletnek talán tulajdonítasz valamely értéket. Örvendek, hogy a
-köztársaság kormánya téged szólított fel arra, hogy a Comoedia-t olvasd
-és magyarázd, és levelemnek az üdvözleten és köszöneten kívül az a
-célja, hogy még egy sugárral megvilágítsa előtted annak a férfiúnak
-alakját, akit Dantenek híttak. Előtted, csupán előtted Boccacio. Amit
-elmondok, hiányzik az életrajzból, amelyet írtál; és hiányozzék is
-belőle. Firenze népének sem mondhatod el ezt Boccacio, mert a köznép egy
-része olyan, hogy nem tudja tűrni azt, ami korlátolt hitével ellenkezik,
-és mert sokan mások pedig félnek a dominikánusoktól.
-
-De én öreg ember vagyok és nincs már mitől félnem, te pedig, ha a pogány
-istenekről szóló művedet jól olvastam, egyetértesz velem abban, hogy az
-istenek értéke egyforma, és nincsen rá okunk, hogy egyik istent többre
-becsüljük a másiknál. Elbeszélem hát neked mesteremnek, az én atyámnak
-utolsó napjait kemény vívódásaival és csendes megnyugvásával.
-
-* * *
-
-… Mikor a velencei követségből hazatért a ciprusos Ravennába, ahol a
-nagylelkű Guido Novello oltalma, szeretete és pártfogása várt rá, beteg
-volt már. Tagjait fáradtaknak érezte és megszokott hallgatagsága még
-mélyebb, komorabb és fenyegetőbb volt, mint hajdan. Napokig ült könyves
-szobájában, szeméről látszott, hogy lelke ismét messze tájak felett
-repdes, és én csendesen jártam a szobában, hogy meg ne zavarjam
-elmélkedését és álmodását. A Comoedia, amelyet csak halála után
-ismertettem meg Italiával, készen volt már ekkor. A három cantica énekei
-külön-külön összegyüjtve ott hevertek előtte asztalán, és ha szeme rájuk
-tévedt, pillantása elborulva szállt tovább a messzeségbe. Nagy műve
-foglalkoztatta minden percét, az életről és a halálról tépelődött és
-lelkének szárnya egyre a Pokol tüzei felett suhogott.
-
-A latin és görög írókat ismerte már ő jól, de korának szelleme más volt,
-mint korunk szelleme; a felséges kételkedés akkor még távol volt az
-elméktől, és a hit meséi iránt való közömbösségben senki nem tudta még
-utánozni Szicilia költő-uralkodóját, a dicsőséges Hohenstaufot. Igazi
-mestere, tanítója és példaképe – kell-e neked mondanom – nem Virgil
-volt, hanem Tamás, az aquinói. Lelke Tamásba fogózott, hite Tamásra
-épült, érzései és indulatai úgy fogták körül Tamást, mint ahogy
-Diocletian ravennai oszlopát a futó rózsák körülfogják.
-
-És ezekben a bús napokban, az elmélkedés és álmodás e bús szeptemberében
-rettentő dolog történt. Az oszlop megingott. Az oszlop lezuhant. Dante
-Alighieri kételkedni kezdett aquinoi Tamásban. Majd: nem hitt többé
-benne.
-
-Rettentő zuhanás volt ez. Hitének az eget perzselő lángolása kialudt,
-szent és nagyszerű mámora eltűnt, és erősségeitől megfosztott lelke
-sebzetten vergődött. És hangos jajszóval kiáltott segítségért. Rettentő
-zuhanás volt.
-
-Hogyan kezdődött: minek mondjam el neked? Az embernek a jó és rossz
-között adatott választhatásáról támadtak legelőbb kételkedései; és azt
-kérdezte: Brutus, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint amit tett;
-és Francesca, akit pokolra vetett, tehetett-e mást, mint hogy szelíden
-odahajlott Paolóhoz… Végül daczosan és türelmetlenül kérdezte mesterét,
-nem tud-e az igazi boldogságról többet mondani, mint azt, hogy az
-értelem az első ok lényegéig hasson be. Lázongott a henye szavak ellen,
-a homályosságok és az értelmetlenségek ellen; és eljutott a teljes
-tagadásig.
-
-Itt visszarettent. Ott feküdt előtte nagy műve, és vajjon nem ő dobta-e
-isten tagadóit a pokol legszörnyűbb fenekére és vajjon az eretnekség nem
-lángoló sirokban bűnhődik-e itt? Rettegve és kétségbeesve tekintett
-művére, és gyötrően viaskodott lelkében a kételkedés és a félelem, a
-tagadás és annak a büntetésnek lángoló és szörnyű képe, amellyel ő
-sujtotta a tagadót.
-
-És lelkének ebben a harcában, oh Boccacio, a tagadás győzött. És amikor
-ez a fájdalmas és félelmes győzelem teljes volt, akkor harsogva áradt
-szívéből a kétségbeesés, és marokra fogván az első cantica lapjait,
-hangos szóval így kiáltott:
-
-– Miért írtam én ezt, ha nem az Ő dicsőségére és szolgálatára? Miért
-fáradtam én ezzel éjeken és napokon át, ha nem azért, mert az Úr, az
-Isten úgy akarta, és mert neki kedves volt a munkám? Miért éljenek ezek
-a hitvány lapok és ezek a silány betűk, ha az Isten bölcsesége nem adott
-mély alapokat a pokolnak?
-
-Keze úgy ragadta meg a fehér lapokat, mintha görcsös szorítással
-szerteszét akarná tépni őket; és én rémülten kiáltottam:
-
-– Atyám, hát valóban úgy hitted, hogy a kárhozaton vezettettél végig az
-ő akaratából emelt kapu mögött, és hogy azt írtad le csak, amit e
-reményeket vesztő kapun láttál?
-
-Rámnézett, szeme zavarodott volt és könnyek csillogtak a mélyén. A
-gyűrött lapokat leejtette az asztalra.
-
-– Nem, szólt előbb halkan, nem, kiáltotta azután az ég felé emelve a
-kezét, azt hittem, hogy Ő utánozza majd, amit leírtam.
-
-Borzongás futotta át a testemet, lehajoltam, és nem kezét csókoltam meg,
-amint a fiúi alázattal szoktam, hanem ruhája szélét.
-
-– Atyám, mondtam, nagy vagy te a költők között.
-
-… Lelke háborgása lassan lecsillapodott. A hitbeli vívódásoktól és
-kétségektől nagy műve felé fordult minden figyelme és csendesen
-bólintott, amikor így szóltam neki:
-
-– Atyám, arról, ami a halál után jön, biztosak nem lehetünk. A túlvilág
-talán csak a hivő lelkekben él. De hivő és hitetlen lelkek között
-egyformán él majd Dante Alighieri neve.
-
-Ágyban feküdt már ekkor és olvasnom kellett neki. Megjelölte a ternizát,
-amelynél kezdjem, és hallgatta olvasásomat. Firenzéről kívánt hallani
-sokat, a liliomos városról, a bűbájos Fiorenzáról, ahol eltemettetni
-szeretett volna… Amikor azonban egyszer Bonifácról, az átkozott pápáról
-olvastam, akit pokolra szánt, így szóltam hozzá:
-
-– Atyám, soha senki úgy meg nem büntette ellenségeit, mint te. Pokolra
-vetve, átadva évszázadok megvetésének…
-
-Rám nézett, a harmadik canticára mutatott, és szeliden szólt:
-
-– De soha senki úgy meg nem jutalmazta híveit és barátait.
-
-Ezután megnyugodott lélekkel, békében és csendben elszunnyadt. Így halt
-meg, nemes és tiszteletreméltó Boccacio, az a férfi, az a költő, akit
-Dantenak hittak, és akinek fia atyja dicsőségén újjongva üdvözletét és
-szeretetének hírét küldi el most neked az Arno-parti városba.
-
-
-
-
-A TALÁLKOZÓ.
-
-A kórházi pavillonok között két lakás volt: az igazgató-főorvosé és
-Kálmán doktoré. A kórházba mindennap egész csomó beteget szállítottak. A
-járvány kegyetlenül dühöngött és az orvosok mindennap halálra fáradtak
-az emésztő munkában.
-
-A fáradt Kálmán doktorhoz délben egy szolga jött be.
-
-– Az igazgató úr kéreti a doktor urat.
-
-Kálmán bosszankodva ment át az igazgatói lakásba. Az asszony jött elébe.
-Fátyolos szemében öröm lobogott, és forró hangon súgta Kálmánnak:
-
-– Elutazik.
-
-Belépett a főorvos; rideg, száraz ember, egy magas, szemüveges váz.
-
-– Holnapután, csütörtökön reggel elutazom. Az új szérumot magam akarom
-átvenni. Pénteken hazajövök. Kérem, rendezze úgy el a dolgait, hogy a
-távollétem alatt állandóan itt lehessen.
-
-– Igen, igazgató úr.
-
-– Köszönöm.
-
-Kálmán meghajtotta magát, a tekintete találkozott az asszonyéval. Az
-igazgató elfogta ezt a pillantást, és fuldokolva mondotta magában:
-
-– Hazajövök csütörtök éjjel. Ha meglepem őket, ha meglepem!…
-
-Mikor elutazott, magához vette a revolverét és gondosan megtöltötte.
-
-… Az órák kétségbeejtő lassúsággal multak, és éjféltájban, mikor minden
-elcsendesült, Kálmán lábújjhegyen lopózott az igazgatói lakás felé. Az
-asszony várta.
-
-Forró fiatal vágyuk lángolva kereste egymást hónapok óta. A falakon át a
-másikhoz repült minden gondolatuk, és a magas, rideg ember pillantása
-eltiltotta őket egymástól. Álmadozva, keseregve, lihegve várták a
-találkozást.
-
-Az ajkuk most egymásra talált. A szoba sötétségében villámok cikkáztak,
-lilaszínű derengéssel telt meg a homály, a csendbe belezúgott a vérük, a
-vágyuk, az örömük:
-
-– Te édes, te drága!
-
-… Eltelt a második óra is; mire hűvös, árnyékos, sötét lett a szoba,
-akkor beszélni kezdett az asszony:
-
-– Hogy vártalak, hogy vártalak! Ez alatt a két nap alatt különösen,
-mikor már tudtam, hogy jönni fogsz! Nem hiszed el, hogy belebetegedtem a
-várakozásba. Szédültem egész nap, tegnap és ma, támolyogtam. Rosszul
-voltam a vágytól, és elbújtam, eltagadtam a rosszullétemet, mert ő még
-itthon maradt volna.
-
-A férfinak is volt már gondolata a csókokon kívül másra. Észrevette,
-hogy az asszony teste forró, karjait, amelyekkel átölelte, úgy sütötte,
-mintha sugárzó tűz lett volna. Az asszony ajkai mintha tüzes bélyeget
-hagytak volna az arcán. Egy gondolat döbbentette meg:
-
-– Rosszul voltál?
-
-– Igen.
-
-Megfogta az asszony pulzusát: rendetlenül kalapált. Kérdezősködött:
-milyen volt a rosszulléte, mit érzett, mi baja volt.
-
-És az éjszaka csendjében és sötétjében, a szerelmes átkarolásban dermedt
-rémület rohanta meg. Az asszony beteg; szerelmese, akit forró vággyal
-ölelt, beteg; két nap óta megejtette a járvány, az irtózatos. Forró
-találkozóra, ő a dögvészes, átkozott, sárga rémhez jött. Itt van
-kettejükkel a diadalmas, pusztító úr, a kolera.
-
-Rémülten húzódott el az asszonytól.
-
-– Margit, te beteg vagy és most már alighanem én is…
-
-Az asszony megértette. Egyszerre megérezte a láznak a gyötrelmét, amit
-eddig vágya elfojtott, az észre sem vett fájdalmakat, és halálos félelem
-rázta meg.
-
-– Meghalok, meghalok.
-
-A férfi zavarodottan, tehetetlenül állott az ágy előtt.
-
-– Mit tegyünk?
-
-Künn ajtók nyitása, gyors lépések zaja hallatszott és a kilincsre egy
-kéz nehezedett rá.
-
-– Margit, nyisd ki.
-
-A reszkető asszonyt a halálos félelem egy új rohama lepte meg. Dideregve
-feküdt és a csendes szobában hallani lehetett, amint a fogai vacognak.
-
-Az ajtón egy dühödt ökölcsapás remegett:
-
-– Nyissátok ki.
-
-Kálmán lámpát gyújtott.
-
-– Most meghalok, – gondolta magában és a kulcshoz lépett.
-
-Az ajtó feltárult. A rideg száraz ember előrehajolva, eltorzult arccal
-állott ott. A kezében a revolvere. Most talán csak egy perc van hátra az
-életből. Kálmánban megmozdult az élet ösztöne.
-
-– Igazgató úr, – dadogta reszkető hadarással – cholera, casus gravis.
-
-A magas ember gyűlölettel telt, kételkedő és lenéző pillantással mérte
-végig Kálmánt és odalépett az asszonyhoz. Megfogta a kezét, a fejét.
-Állt.
-
-Nehéz lihegéssel nézte a didergő asszonyt; ölni akart és a halál magától
-állott elébe. A revolverét a zsebébe tette. Megfordult; farkasszemet
-nézett a krétafehér Kálmánnal, és szakadozva, kínnal törtek ki a
-torkából a szavak.
-
-– A kocsimban van a szérum. Hozza fel. Hozzon fel egy szérum-fecskendőt.
-Hozzon mindent, ami az oltáshoz kell.
-
-
-
-
-TRIBUN.
-
-Jelentkeztem az ütegnél. A kapitány azt mondta:
-
-– Az önkéntes a mai kirukkoláson ordonánc lesz.
-
-Lóra ültem és lassan poroszkáltam mögötte. Kiértünk a hegyek közé. A
-kapitány egyszerre figyelmeztetően, fenyegetően, hangosan elkiáltotta
-magát:
-
-– Tribun! Tribun!
-
-Az ütegben mozgolódás támadt. A hadnagy a második szakasznál idegesen
-forgolódott a nyergében, a hajtótüzérek szaporán mozgolódtak a lovaikon.
-
-– Tribun nem húz semmit! Tribun szerszáma lóg! Tribun ne táncoljon.
-
-Délig, amíg hazafelé nem indultak, mindíg Tribunnal volt baj. A
-kaszárnyában siettem kérdezősködni Tribunról.
-
-… Tribun a negyedik üteg negyedik ágyújának rudas lova volt. A kincstári
-lovak egyszerű élettörténetétől, becsületes és ügybuzgó pályafutásától
-azonban jelentékenyen különbözött az övé. Tribunt a zsadányi gróf
-méneséből vásárolta csikókorában egy cirkuszigazgató. Úgy volt, hogy a
-széles hátú, erős inú, izmos félvér majd a manége-ben fog finom táncokat
-lejteni előkelő közönség előtt. Ebből azonban nem lett semmi. A
-cirkuszban egyszerűen nem bírtak vele. Pedig sok dacos paripának a
-büszkeségét törték már ott meg mindenféle kegyetlen fortélylyal. De nem
-bírtak vele. A cirkuszigazgató hát el akarta adni. Becsületesen
-megmondta, hogy bizony kemény állat ez, nem birt vele. Az ezredes
-azonban, akinek nehéz úri testét bajosan röpítették galoppban a vékony
-combú lovacskák, kedvtelve nézegette Tribunt, szemmel méregette az
-erejét és nyugodtan mondta:
-
-– No, mi majd bírunk vele.
-
-Azonban ő is nagyon csalódott. Bizony nem bírt Tribunnal a katonai
-lovaglóiskola sok kegyetlen fortélya sem. Szégyenszemre az egész ezred
-előtt fordult Tribun más irányba, mint ahová az ezredes úr ő nagysága
-akarta, sőt egyszer lefeküdt vele, sőt egyszer rútul lehajította széles
-hátáról. Így adta el Tribunt a kincstárnak az ezredes, így került a
-negyedik üteg negyedik ágyújához a ló. A hámba az ágyú előtt majd
-beletörik. Azonban nem törött be. Hátasló korában is lótól sohasem
-látott csalárdságokat eszelt ki: elnyújtott galoppban egyszerre csak
-megfordult egy száznyolcvan fokos szögben, bokkolt, harapott, rúgott és
-lefeküdt, és amikor pár heti színlelése után azt hitték, hogy mindezt
-elfelejtette, egyszerre csak veszett kedvvel újra kezdte. De ez mind
-semmi se volt ahhoz, amit az ágyú előtt művelt. Az ágyú elé fogott
-tüzérlovak komoly, nehéz, nyugodt és kötelességtudó állatok. Közöttük
-nincs ficánkolás, hetyke táncolás, könnyelmű ágaskodás, mint holmi
-könnyű, ledér hátaslovak között. Itt mindenki megteszi a maga
-kötelességét, komolyan, egyszerűen, ügybuzgóan húzza az ágyút, akármi
-történik, mert mi lenne akkor a renddel, ha minden ágyúnak mind a hat
-lova nem húzna becsülettel, hanem csalni akarna, laza hámban akarna
-járni, a többiekre akarná hárítani a terhet? Nos, két éve volt Tribun az
-ütegnél, és arra, hogy ő csak egyszer is húzott volna, arra nem
-emlékezett senki. A Tribun hám-szíjja mindíg lazán lógott; ha ütötték –
-pedig ütni nem igen szabad – táncolt. Órák hosszat táncolt, egy komoly,
-nehéz tüzér-ló.
-
-A felsőbbség gyűlölte Tribunt, mert minden fáradság, minden furfang,
-minden előírás és minden tiszti ész megtörött rajta. Őt hiába csalták
-zabos tarisznyával, hiába fogták be az istállóban is egy olyan ravasz
-szerkezetbe, hogy ha zabhoz, szénához akart jutni, súlyos kilogrammokat
-kellett húznia, Tribun húzott addig, amíg szüksége volt rá a zab és a
-széna szempontjából, azután nem. Az istennek sem. Tribunnak elvei
-voltak. Egy-egy haragos altiszt néha megkötötte, ütötte, éheztette, mind
-nem használt. Tribunnak elvei voltak.
-
-A tüzérek maguk féltek tőle. Aki Tribun mellé került, az el volt ítélve
-arra, hogy verejtékes harcot vívjon egy pokolbeli erejű, rosszindulatú
-bestiával, és ez a harc csőstül hozta még a felsőbbség záporos átkait és
-büntetéseit is. Az oláh fahrkanonierok félelme babona lett. Az ördögöt
-emlegették, amely Tribunba bújt…
-
-… Elmentünk nagygyakorlatra. Tribun nem húzott. Vigye a fene. Ebbe már
-beletörődött mindenki, majd húz a többi öt ló, azért ló. Tribun tehát
-győzött. De voltaképen nem győzött. Tribun azt is sokalta, hogy
-egyáltalában hámban kell járnia. Megkezdte tehát a lázadást ezen a
-vonalon.
-
-… Az ágyúk szaporán ropogtak, mikor egy ordonánc vágtatott a
-kapitányhoz. Elhadarta a parancsot:
-
-– Az ezredes úr parancsára a negyedik üteg rögtön az erdő déli végére.
-Én mutatom az utat.
-
-Az üteg gyorsan, szapora ügetésben indult meg. Egyszerre felharsant a
-vezényszó:
-
-– Lépés!
-
-Mély hegyszakadék volt előttünk, széles, meredek falú mélység. A
-kapitány dühösen fordult az ordonánchoz:
-
-– Itt kell átmennünk?
-
-– Itt.
-
-Az ágyúk egyenként ereszkedtek le a szakadék meredék falán. A kerekeket
-megkötötték, a legénység vastag kötéllel fékezte a csúszást, és a
-lassan, óvatosan, tapogatózva botorkáló lovak mögött mozdulatlan,
-megkötött kerekein, a síma pázsiton lassan csúszott le a nehéz ágyú.
-
-Három lejutott. Jött a negyedik. A lovak óvatosan lépegettek. De Tribun
-únta a dolgot. A zabláját hiába rántották vissza az utolsó percben: most
-belefeküdt Tribun a hámba. Húzott dühödten, szívós izmainak minden
-erőfeszítésével. A símán csusszanó ágyú megcsúszott, a kötelet tartó
-legények egymásra bukfenceztek, a lovak megbotlottak, az ágyú zuhant
-lefelé, és a szakadék fenekén állott meg. Ágyú ló és ember egy horkoló,
-kiabáló, zürzavaros gomolyag volt.
-
-Nem történt semmi baj. A lovakat talpraállították, az emberek
-felugráltak, nem törött senki és semmi. Tribunon végigvágtak vagy
-húszszor-harmincszor, és indultunk tovább.
-
-Most ki kellett jutni a szakadékból. A másik oldal azonban sűrűn tele
-volt nőve bozóttal, cserjével, alacsony, kemény elágazó gyökerű, bütykös
-fákkal. Felfelé egyetlen út volt, egy keskeny ösvény. A jobboldalán sűrű
-bozót, amelynek gyökerei az útat is benőtték, a baloldalán aggasztó
-mélység. Három ágyú feljutott rajta. Jött a negyedik.
-
-– Galopp!
-
-Az ilyen nehéz úton legjobb vágtatva áthajszolni az ágyút. A kanonirok
-forgatták rövid ostoraikat, biztatták a lovakat, tiltott kiáltozás és
-füttyentés is hangzott. Öt ló iparkodott is. És Tribun? Tribun most nem
-húzott. Megakadtunk. Az ágyú az út közepén zökkent egyet és megállott.
-
-A kapitány káromkodott, az altisztek sóhajtoztak, és a kanonirok
-törölgették a homlokukat.
-
-– Jobbra tartani, jobbra tartani – kiáltotta a kapitány.
-
-Jobbra bozótosan emelkedett felfelé a hegy, balra a mélység volt. Tehát
-jobbra a keskeny ösvényen. Jobbra? – gondolta magában Tribun a rúd
-mellett. A többi öt ló engedelmesen fordult jobbra, és pihent, hogy
-kifújja magát. Tribun pedig? Tribun most húzott. Belefeküdt a
-szerszámjába és egész erejével, hátra, balfelé, a mélység felé rántotta
-az előtte álló négy lovat. A két ló-pár megingott, kapaszkodott, de
-Tribun húzott, és a négy ló két lovasával hanyatt-homlok bukfencezett le
-a bozótos mélységbe. Az ágyú csak azért nem zuhant utánuk, mert egy
-gyökérben fennakadt, és mert a lezuhant lovak szerszámjait gyorsan
-elvagdosták. Káromkodás, dühös kiabálás, izgatott parancs hallatszott,
-lenn egy-egy lólábat és egy-egy emberfejet lehetett csak összekavarodva
-látni, Tribun pedig nyugodtan, csendesen és ártatlanul állott.
-
-Kimentették a lovakat és az embereket is. Csodálatos módon senkinek sem
-történt baja, holott legalább két ló agyonlövésre készültek már az
-ütegben. Az embereken zöld foltok, véres horzsolások voltak, a lovak
-bőrén három arasznyi véres repedések piroslottak. Szóval nem történt
-baj. Hanem Tribun. Megállj, Tribun! Wart, du Bestie!
-
-… Tribun másnap nem kapott enni. Este várt, forgatta a fejét,
-türelmetlenül nyihogott. Ő nem kapott semmit. Fogta magát és éjjel
-felfalta a szalmát, amelyet alája terítettek. Másnap szalmát sem kapott.
-
-Mikor az izzó mezőkön és országutakon át pihenőhöz jutott az üteg és a
-kanonirok vászonvedrekben vizet hordtak a szomjas lovaknak, Tribun
-táguló orrlyukakkal várta az italt. Engedték, hogy beleüsse az orrát a
-vederbe. Azután elkapták előle.
-
-Mikor befogták, a farkát odakötötték a hámfához. Majd nem ugrál így. A
-szomszéd lóra ráültették a legkeményebb kanonirt.
-
-– Ütheted, ahogy akarod.
-
-Az ütötte is. Rövid ostorát megfordította és a nyelével döfölte a lovat.
-Ezt jobban érzi. A Tribun hátán ökölnyi daganatok voltak. A kanonirok
-nevették:
-
-– Feltörte a nyereg, pedig nincs is nyerge.
-
-A szélső kanonir a háta mögött ostort kapott és ezt a parancsot:
-
-– Üsd.
-
-Ütötte. Nem a hátát, az nem fáj eléggé és túlságosan látszik. Hanem a
-hasát, a szügyét. Finoman, ügyes számítással, minden öt percben pontosan
-becsapott az ostor a hasa alá, ahol gyenge a ló bőre. A Tribun hasát
-véres csíkok tarkázták.
-
-Tribun táncolt. Nyihogott. Keserűen fújt és mélyen hörgött. El akart
-iramlani, és olyant rántott egymaga a nehéz ágyún, hogy recsegett belé.
-Habzott a szája, véresre rágta a zablát és verejtékes és tajtékos volt a
-teste. De nem húzott. A forró augusztusi napban hörögve, toporzékolva,
-kétségbeesett rándításokkal verte át magát tüzes heteken. De nem húzott.
-
-– Hiszen beledöglik – mondtam egyszer.
-
-Felvilágosítottak:
-
-– Hiszen ezt akarjuk. Ha megdöglik, egyszerűen jelentjük, hogy
-megdöglött. Akkor rendben van. Másképen nem szabadulunk meg tőle.
-
-A nagygyakorlatnak vége volt. Az ezred indult hazafelé. Az önkénteseket
-szabadságolták. Még egyszer megnéztem Tribunt. Lesoványodva, remegő
-lábakkal állott az üres vályú előtt. Csodálatos formájú feje kemény,
-bütykös vonalaival nem volt lófej. Néztem a szemét. A lószem homályos,
-nyálkás, nedves barnaság. Ez más volt. Ennek a mélyen tűz égett, lobogó
-száraz, tiszta tűz, dühös értelmes lángolás. Csendesen figyeltem. És a
-ló rám nézett. Állat sohase néz szembe az emberrel. Ez szembenézett. A
-szeme mélyén lobogott az ádáz tűz. Megborzongtam és elmentem.
-
-Félév mulva találkoztam az ezredből valakivel.
-
-– Mi van Tribunnal? – kérdeztem.
-
-– Megdöglött.
-
-Elszomorodtam. Nemsokára megint találkoztam valakivel.
-
-– Hát Tribun megdöglött? – kérdeztem.
-
-– Dehogy. Megtörött. Engedelmesen húz. Semmi baj vele.
-
-Még jobban elszomorodtam vele. A lázadóból alázatos szolga lett hát.
-Eszembe jutott a szeme. Megborzongtam. Én nem hiszek a
-lélekvándorlásban. Ki hinne benne.
-
-De ha mégis vándorol a lélek, micsoda hajthatatlan, makacs, tüzes lélek
-él az én hősömben, az én szomorú lázadó lovamban? Berlichingeni Götz?
-Eh: – Lucifer.
-
-
-
-
-AZ ISPÁNNÉ.
-
-Tass bámulva nézte a lányt.
-
-– Szeréna, csakugyan maga az?
-
-A lány vérvörös arccal állott előtte és idegesen morzsolta a keztyűjét.
-
-– No, Szeréna, nevetett gúnyosan a férfi, szépen vagyunk.
-Csík-Tárkányból ötven év óta nem került fel senki Budapestre, csak mi
-ketten. És mi szép dolgokat művelünk itt.
-
-– Ne csúfolódjon.
-
-– Nem csúfolódom, drágám. Csakhogy tudom, mit jelent az, mikor valaki az
-Olympiába kerül. Én egy éve ölöm itt magamat. Örülök, hogy most már
-ketten pusztulunk itt bérces hazánk nagyobb dicsőségére.
-
-A lány mély meggyőződéssel mondta:
-
-– Maga nagyon rossz ember.
-
-– Észrevette? – kérdezte Tass nevetve.
-
-A lány leült melléje. A szeme könnyes lett, és halkan, könyörögve
-mondta:
-
-– Ne szóljon itt senkinek arról, hogy hínak engem, hova való vagyok.
-
-– Ellenkezőleg, – kegyetlenkedett Tass. Nemcsak megmondom mindenkinek,
-hanem ki is írom az újságba, hogy Szeréna, a csík-tárkányi zsidó kántor
-lánya, aki engem kidobott, idekerült az Olympiába…
-
-A lány szeméből kibuggyantak a könnyek.
-
-– No, mondta nagylelkűen Tass, hát nem mondom meg senkinek.
-
-– Igazán?
-
-– Igazán.
-
-– Becsületszavára mondja? – kérdezte a lány reménykedve.
-
-– Becsületszavamra.
-
-– Tudja, mondta a lány most már bizalommal, az nagy baj volna.
-
-– De miért? Hiszen előbb-utóbb úgyis megtudják.
-
-– Nem. Nem tudják meg, mondta diadalmasan a lány. Ide nem jön Tárkányból
-senki, és én rögtön hazamegyek, mihelyt együtt lesz a hozományom.
-
-Tass elámulva nyitotta ki a száját:
-
-– A ho-zo-mánya?
-
-– Igen, – mondta bizalommal a lány. Látja, én láttam, hogy a varrással
-semmire se megyek. A világ pedig olyan, hogy a szegény lány nem kell
-senkinek.
-
-– Hát mennyi hozományt akar gyűjteni?
-
-– Ezer forintot, – mondta büszkén a lány.
-
-Tass hátradőlt a puha diványon és hahotázott:
-
-– Gyönyörű. Pompás. És itt akarja összegyűjteni a hozományát. Itt.
-
-– Igen.
-
-– És ki a boldog vőlegény, ha szabad tudnom?
-
-– Még nincs – mondta a lány. De majd lesz.
-
-– Szeréna, Szeréna, nem lesz abból a házasságból semmi. Nem tud maga
-elmenni innen.
-
-– Én, mondta szikrázó szemmel a lány, én? Utálom ezt a helyet, utálok
-itt minden embert. Asszony akarok lenni, tisztességes becsületes
-asszony.
-
-Tass elkomolyodott:
-
-– Hát jól van, Szeréna. Amit igértem, azt megtartom. De igérje meg, hogy
-ha majd elmegy innen, szól nekem.
-
-– Szólok.
-
-… A férfi megtartotta az igéretet, a lány nem. Egy napon eltünt. Tass
-kérdezősködött utána.
-
-– Már négy napja nem jött el, válaszolták neki.
-
-Tass elgondolkozott. Érdekesnek találta ezt a furcsa lányt az ő
-kiirthatatlan családi hajlandóságaival. Most talán együtt van már a
-hozománya és keresi a férjét. Azután nem foglalkozott vele tovább.
-Elfelejtette.
-
-Három év mulva, nyár elején együtt volt Csákánynyal, a barátjával.
-
-– Hová mégy nyárra? – kérdezte Csákány.
-
-– Mindössze egy hónapos szabadságom van. Hegyek közé valahová.
-
-– Hát gyere már el egyszer hozzám. Meglátod: a Csákány-major jó hely.
-
-Július elején Tass csakugyan megérkezett a Csákány-majorba. Jó hely
-volt; nagy ház, majdnem kastély; óriási kert, majdnem park, és fejedelmi
-kényelem.
-
-– Kérlek, mondta Csákány, engem egy kissé elfoglalnak az aratásdolgok;
-rendezkedj be úgy, mintha te volnál a gazda.
-
-Tass berendezkedett. A harmadik napon délelőtt a verandán ült, és lustán
-nézett kifelé a szikrázó napba. Messziről, a kerten át, az egyik
-ispán-ház felől egy piros, női ruha közeledett feléje. Tass lustán
-nézte. A piros ruha előtte volt már. A lustasága eltünt és meglepetve
-ugrott fel:
-
-– Szeréna.
-
-Az asszony fehér arccal meredt rá, és a szikrázó napon, a piros ruhában
-dideregni kezdett.
-
-– Tass úr, Tass úr, – hebegte félig ájultan.
-
-– No, Szeréna, ne ijedjen meg, mondta Tass. Nem szólok senkinek.
-
-Az asszony kezet akart csókolni neki.
-
-– Hát asszony lett, Szeréna?
-
-– Igen.
-
-– Itt laknak?
-
-– Igen. Ispán az uram a Csákány nagyságos úrnál.
-
-Azután elváltak. Egy hét mulva rettenetesen unatkozott Tass. A major
-szép volt, a kert jó volt, a kényelem fejedelmi volt, de naphosszat nem
-látott egy emberi lelket se. Délelőtt tíz óra tájban ekkor átsétált az
-ispán-ház felé. A ház előtt két apró gyerek játszott, a konyha ajtaja
-nyitva volt. Tass bement. Az ajtóban találkozott az asszonnyal. Alig
-volt ideje meglátni a felgyűrött újjú, gömbölyű karját, már elárasztotta
-a suttogó, rémült, felháborodott kitiltás:
-
-– Menjen innen. Hogy jöhetett ide. Meglátják. Nem szabad idejönnie.
-Rögtön menjen. Azonnal.
-
-Tass elámulva nézte a sápadt, riadt asszonyt.
-
-– Szeréna, ne bolondozzon.
-
-– Rögtön menjen. Rögtön.
-
-Tass dühbe jött.
-
-– El akarok jönni egyszer, mondta, mikor egyedül van.
-
-– Nem. Nem.
-
-– Maga nem volt mindíg ilyen erényes.
-
-– Takarodjék.
-
-Tass nem akart veszekedni. Elment; de halálosan unatkozott, és
-boszantotta ez a nagy erkölcsösség. Ez nem komoly dolog. Nevetséges.
-Másnap délelőtt megint átsétált. Az asszony sötét, csendes gyűlölettel
-fogadta.
-
-– No, Szeréna, mondta Tass, csak nem komoly dolog ez.
-
-– Menjen. Takarodjék.
-
-Tass dühbe jött.
-
-– Holnap délelőtt tíz óráig, mondta, meggondolási időt adok. Ha nem
-gondolja meg a dolgot, furcsa történetet fognak tőlem hallani a
-Csákány-majorban.
-
-Az asszonynak remegett a teste egy nagy belső didergéstől. Tass most már
-dühösen kegyetlenkedett:
-
-– Délelőtt tíz óra, – mondta ridegen.
-
-Délután a veranda elé került az asszony. Tass egyedül volt. Odament
-hozzá.
-
-– No, mondta Tass, látja, ezt szeretem, ha okos. Egy olyan szép asszony,
-mint maga…
-
-– Nem, válaszolt sápadtan, az asszony, nem azért jöttem.
-
-– Hanem?
-
-– Tass úr, könyörgök, ne bántson.
-
-Tass dühösen rázta meg a fejét:
-
-– Tass úr, hebegte az asszony, a jóságos isten szerelmére…
-
-– Eh, mondta Tass, hagyjon békét nekem. Az Olympiában nem volt ilyen
-kényes. Csak nem hiszi, hogy komolyan veszem a maga tisztességét?
-
-Az asszony egy nagyot lélekzett, ránézett, és elment.
-
-Másnap reggel nyolc óra tájban kelt fel Tass. A verandán Csákánynyal
-találkozott.
-
-– Te még itt vagy? – kérdezte tőle. Vége a három órás felkelésnek?
-
-– Dehogy, – válaszolt bosszankodva Csákány. Dolgom van. Az ispánném
-agyonlőtte magát.
-
-Tass megszédült.
-
-– Az ispánnéd? Melyik?
-
-– Az a gömbölyű asszony, az a pirosruhás, amelyiket láttál.
-
-Csákány elment. Tass remegő lábakkal állott, és szédülve fogózott a
-korlátba. Belebámult a friss, meleg nyári reggelbe. Görcsös fájdalom
-csavarta össze a szívét. Nem tudott gondolkozni, és nem tudott
-álmélkodni se ezen a kétségbeesett, hallatlan becsületességen. Csak azt
-érezte, hogy nem is akarta igazán az asszonyt, hogy csak szeszélyből és
-bosszúságból zsarnokoskodott vele, hogy egy tiszta emberi életre úgy
-taposott rá, mint ahogy egy féregre tapos gondtalanul az ember. Nagy
-árnyék borult rá könnyelmű lelkére és dühödt magakínzással mondta el
-magának:
-
-– Becstelen, gaz gyilkos vagyok.
-
-
-
-
-A KEGYELMES ASSZONY.
-
-A tiroli vadászok szapora puskaropogása lassanként elhallgatott, a
-szürke uniformisok a cserjés túlsó végén bújtak ki, a tábori kórházba
-már bolgár sebesültekkel tértek vissza a sebesült-hordozók, a szélső
-üteg egy shrapnelt küldött még a szétszórt ellenség után, és egy rikoltó
-kürtjelre kezdtek összeszedelőzködni az innenső részén is a csapatok. A
-vadászok künn maradtak előőrsön, a huszárokat, akiknek napok óta nem
-volt dolguk, előre küldte portyázásra az altábornagy, a négy gyalogezred
-pedig fáradtan, de muzsikával vonult be a faluba. Utánuk jött a négy
-tüzérüteg. Az alacsony házak ajtajában nehány öreg macedón nézte a
-bevonulást.
-
-Az ordonáncok erős galoppban vitték szét a rendelkezéseket. A gyalogság
-a faluban marad, a tüzérlovak a kastély istállójába kerülnek. A
-hadosztály irodája a kastélyban van. Ott lakik az altábornagy is.
-
-A törzskar a kastély felé lovagolt. Hanak altábornagy, a divizionárius a
-tolmácsot kérdezgette:
-
-– Kié a kastély?
-
-– Egy szófiai bankáré.
-
-– A berendezése?
-
-– Fényes. Harminc szobája van. A fejedelem is volt benne vendég.
-
-Kavicsos úton lovagoltak fölfelé, és ott voltak a kastély előtt. Nagy,
-cifra épület volt, ízléstelen, de nyilván kényelmes. Az altábornagy
-leugrott a lováról. A kastély ajtajában egy kis nőcske jelent meg, egy
-szőke apróság.
-
-– Ohó, kérdezte az altábornagy a tolmácstól, hát a kastélyt nem hagyták
-itt a gazdái?
-
-– Kérem, szólt franciául a szőke nő, ne bántsanak.
-
-– Madame, válaszolt lovagiasan és büszkén az altábornagy, mi osztrák
-katonák vagyunk.
-
-A kis nő megnyugodott. A félelme nem is volt igazi, a megnyugtatás után
-pedig csillogni kezdett a szeme, felszabadult a nyelve és csiripelt,
-mint egy merész, kis veréb. Kiderült, hogy őt itt hagyták, ő francia
-nevelőnő, Lyonból való, Aline Arboissiére a neve, és nagyon örül, hogy a
-lovagias osztrák hadsereggel megismerkedik. A cselédség felett ő
-rendelkezik, és rajta lesz, hogy az urak jól érezzék magukat.
-
-Az urak tele voltak izgalommal. Hetek óta bujkáltak az átkozott balkáni
-hegyek között, hetek óta nem aludtak ágyban és különösen hetek óta nem
-láttak egy asszonyi lelket, egy női szoknyát. Most itt volt ez a hetyke
-kis szőkeség, ez a merész és csinos francia leány. Az urak izgatottak
-voltak.
-
-Vacsorára a nagy ebédlőben terítettek. Az asztalfőn a francia leány ült,
-a jobb oldalán az altábornagy. Az urak csinosak voltak, borotváltak,
-megmosakodottak. A rongyos bluzok eltüntek, sőt mindenkin tiszta ing
-volt. Bor került az asztalra, és az urak mámorosan élvezték a
-tisztaságnak, a kényelemnek, a biztosságnak ezt a régen érzett érzését.
-És az asztalfőn ott volt a francia lány.
-
-Az urak keservesen erőlködtek, hogy elmésen csevegjenek franciául. Az
-erőlködés kevés sikerrel jár. Inkább a bajuszukat pödörgették hát és
-igyekeztek a legelőnyösebb állásokba helyezkedni a vídám és hangos
-francia leány előtt. Hanak altábornagy gavalléros szolgálatot tett neki:
-feléje nyújtotta a sót és vizet öntött neki. Az urak egymást méregették,
-és egyikük se látott okot rá, miért volna épen a másiknak szerencséje.
-
-Tizenegy óra tájban elbúcsúzott a francia lány a társaságtól. Az urak is
-eloszlottak, csak az altábornagy szivarozgatott néhányadmagával az
-ebédlőben. Félóra mulva rémült sikoltozás hallatszott az emeletről. Az
-altábornagy meglepetve nézett a többiekre. Felsiettek a lépcsőn. A
-folyosón Kerner ezredessel találkoztak.
-
-– Mi történt? – kérdezte az altábornagy.
-
-Az ezredes dadogott:
-
-– Félreértés… kínos félreértés.
-
-A francia lány könnyes szemekkel rohant az altábornagyhoz:
-
-– Mentsen meg, ön mentsen meg, sikoltozta. Fél óra óta öten támadtak
-meg.
-
-Az altábornagy villámos szemmel nézett a rémült ezredesre.
-
-– Ez gazság, mondta felháborodva. Majd számolok én ezekkel az urakkal.
-Kisasszony, ön az én személyes védelmem alatt áll.
-
-– Uram, sikongott a leány, olyan rút az élet. Egy tisztességes szegény
-leánynak oly nehéz a sorsa…
-
-A zokogása nem akart megszűnni. Az öreg katona meghatva simogatta a
-haját. Az ordonánc-tisztje, egy fiatal dragonyoshadnagy gúnyosan
-mosolygott mögötte. Az altábornagy hozzáfordult, és a fiatal ember arca
-egyszerre megmerevedett.
-
-– Ronszky, kérem, mondta az altábornagy, kísérje a kisasszonyt a
-szobájába. A többiről majd beszélünk.
-
-Ronszky a karját nyújtotta a leánynak. A leány még lihegett egy kicsit,
-de mikor a szobájába értek, féloldalt kacérul rámosolygott a kísérőjére.
-A katona észrevette ezt a mosolygást, és elismerő hangon mondta:
-
-– Ezt ügyesen csinálta.
-
-A leány habozott egy kicsit, felrántotta a vállát, és azután nevetve
-szólt:
-
-– Úgy-e?
-
-A fiatal katona meghajolt, összeütötte a sarkantyúját és menni készült:
-
-– Megy? – kérdezte a leány.
-
-– Igen. A generális vár. De előbb mondok valamit. Az én nevem gróf
-Ronszky. Tartalékos tiszt vagyok.
-
-Belenyult a zsebébe és egy kék bankjegyet vett ki.
-
-– Tudja, mi ez? – kérdezte.
-
-– Igen. Osztrák ezres.
-
-– Az. Ha a többieket kidobta, igaza volt.
-
-Kettérepesztette a kék papirt, és az egyik felét átadta a leánynak.
-
-– Ha én jönnék, mondta udvarias meghajlással, magammal hoznám ennek a
-másik felét.
-
-Újra meghajolt és elment.
-
-Az altábornagy másnap rettenetesen összeszídta a tiszteket, az asztalnál
-nagy csend volt, és a leány alázatos, olvadó, forró és hálás
-pillantásokat vetett az öreg katonára, aki ismét gavalléros
-szolgálatokat tett neki a sótartó és a vizesüveg körül. Ebéd után
-Ronszky beszélgetett a lánnyal.
-
-– Lehet, mondta neki, hogy már holnap tovább megyünk.
-
-A leány körülnézett, gyors pillantást vetett a többiekre, és lesütötte a
-szemét.
-
-– Elvihetem a másik felét? – kérdezte halkan a fiatal dragonyos.
-
-– Igen, – válaszolt a leány.
-
-Másnap az altábornagy azt mondta az asztalnál:
-
-– Úgy látszik, mégsem megyünk tovább. Lehet, hogy két hétig is maradunk.
-
-A francia leány feléje hajolt.
-
-– Nagyon örülök, – mondta neki.
-
-– Örül, hogy itt maradunk?
-
-– Örülök, hogy ön itt marad, súgta lesütött szemmel a leány.
-
-Az altábornagynak vér szökött az arcába, idegesen harapta be a bajuszát,
-és zavartan mondta:
-
-– Oh, egy ilyen öreg katona…
-
-A leány alázatosan, kitartóan, makacsul udvarolt az altábornagynak. Az
-öreg katona megzavarodott. Kezébe fogta a leány kezét, mondani akart
-neki valamit, azután abbahagyta, és hosszan nézegette a ravasz, szőke
-fejét. A leány lesütötte a szemét.
-
-Egy reggelen puskaropogás hallatszott az előőrsök felől. A szapora
-kattogásba ágyúk is beleszóltak. Az udvarra egy huszár vágtatott be,
-riadót fújtak, és sietve nyergelték fel az altábornagy lovát.
-
-A francia leány könnyes szemekkel sietett elő.
-
-– Csata lesz? – kérdezte reszketve.
-
-Az altábornagy mosolygott.
-
-– Talán. Félt bennünket?
-
-– Csak egy embert féltek, – mondta hevesen a leány.
-
-Lehajolt és megcsókolta az altábornagy kezét. Az öreg katona vérvörös
-lett, szólni akart valamit, azután homlokon csókolta a leányt, és
-nyeregbe ült.
-
-– Mikor visszajövünk, szólt le a nyeregből, lesz valami mondani valóm.
-
-A puskaropogás egyre szaporodott, az ágyúütegek sorban galoppoztak fel
-egy domboldalba és a széles völgyben lassanként kifejlődőtt a csata.
-
-Délután a sebesült-hordozó katonák jöttek a kastély fele. A beteghordó
-ágyon az altábornagy feküdt. Kék zubbonya tele volt vérrel, a feje nagy
-kötésben, sápadtan feküdt a köpenyegén, amelyet párnának tettek alá.
-Ronszky kísérte. A francia leány sikoltozva rohant elébe.
-
-– Aline, mondta fáradtan az altábornagy, kedves kis leányom, mikor
-elmentem, megigértem, hogy mondok valamit. Lehet, hogy most meghalok, de
-azért elmondom. Én öreg katona vagyok, semmim sincs, csak a nevem, és ha
-meghalok, az özvegyemnek csak a nyugdíj maradna. Elfogadná ezt?
-
-Ronszky megdöbbenve nézett az altábornagyra. Tiltakozni akart:
-
-– Aber, Excellenz…
-
-Az altábornagy megsímogatta a leány fejét, és nyugodtan mondta:
-
-– Ronszky, semmi ellenvetés. A papot akarom. Rögtön. Galopp.
-
-Ronszky lóra ült. A leány zokogva csókolta az altábornagy kezét. A pap
-megérkezett.
-
-– Mondd, páter, kérdezte az altábornagy, a házasság úgy-e érvényes lesz
-írások nélkül és mindenféle előzetes ceremónia nélkül is?
-
-– Igen, kegyelmes uram, mondta a pap, de…
-
-– Semmi de. Fogj hozzá.
-
-A leány kisírt szemmel térdelt az ágy előtt, az altábornagy fogta a
-kezét. Ronszky hátrahúzódott és hallgatott.
-
-Estére megszűnt az ágyúdörgés. A csapatok visszavonultak a falúba. A
-kastély felé lovas társaság közeledett. Az egyik dandárparancsnok
-lovagolt elől. Ronszky elébe ment, és amikor a generális leszállt a
-lóról, feszesen jelentette neki:
-
-– Tábornok urnak alássan jelentem, Hanak altábornagy kiszenvedett. A
-holttest mellett… a kegyelmes asszony viraszt.
-
-
-
-
-AZ UNOKA.
-
-Az öreg Reicher hazajött a délelőtti sétájáról. Terítve volt már. Leült
-az asztalhoz szembe a feleségével. Hallgatott; azután végigsimogatta a
-fehér szakállát és csendesen megszólalt:
-
-– A sétatéren voltam. Mennyi szép gyerek!
-
-Az asszony ránézett, felhúzta a vállát; megráncosodott ajkát kicsit
-gúnyosan, kicsit fájdalmasan felbigyesztette, és idegesen, keserűen
-válaszolt:
-
-– Minek mondod. Minek emlegeted. Nekünk úgyse lesz már unokánk.
-
-Reicher is ideges lett. Ráütött az asztalra – nem nagyon, csak úgy, hogy
-egy kicsit megcsörrenjenek a tányérok – és haragosan, hebegve válaszolt.
-
-– Ilyet nem lehet mondani. Ilyet nem szabad mondani. Hogy tudhatod azt?
-Honnan tudhatod azt?
-
-– Ilon öt éve van férjnél, Laci négy éve házas.
-
-– Azért nem lehet mondani…
-
-Az asszony lehajtotta a fejét, az ajka két szöglete elnyúlt lefelé, és
-bánatosan, halkan keseregte bele a tányérjába:
-
-– Sohse lesz már nekünk unokánk.
-
-Könnyes lett a szeme. Erre az öreg Reicher is sírni kezdett. Sírtak
-egészen addig, míg a levest be nem hozta a szobalány.
-
-Ez így volt mindennap. Vagy az egyikük, vagy a másikuk mindíg beszélni
-kezdett az unokáról, az unokákról, akiket kétségbeesett, forró
-vágyakozással vártak. Előbb összevesztek egy kicsit. Azután elsírták
-magukat. Ez így volt mindennap.
-
-Mikor a lányuk férjhez ment és amikor a fiuk megházasodott, eleinte
-türelmesen és reménykedve vártak. De azután eltelt egy év, két év, három
-év, négy év. És nekik semmi dolguk nem volt – az öreg Reicher
-visszavonult az üzlettől – csak az unokákat várták. A türelmük és
-reménységük lassan elfogyott. A két házasságon nem segített se orvosi
-vizsgálat, se fürdőkúra, se imádság. És az öregek lassan kétségbeestek,
-veszekedni kezdtek, sírtak.
-
-Tavasz volt; az öreg Reicher délelőtt bekóborolta a várost, azután
-felment a lányához. Az öreg asszony a fiukhoz ment gyakrabban. Mikor
-azután találkoztak: egy kérdő pillantás rögtön felvetette az egyetlen
-nagy kérdést, amelylyel foglalkoztak. A kérdezést azután egy tagadó
-fejbólintás elintézte. Ekkor jött a panasz, az összeveszés és a sírás.
-
-Egy délben az öreg asszony lihegve és kipirultan sietett haza. A kapúban
-találkozott a férjével; megfogta a karját és türelmetlenül cipelte fel
-magával.
-
-– Mi az, mi az? – kérdezte ijedten az öreg Reicher.
-
-Az asszony nem szólt semmit. Mikor fenn voltak a lakásban, akkor letette
-a kalapját, letette a kabátját, előre hajolt és lihegve mondta:
-
-– Tudod?… Tudod, mi történt?
-
-– Mi történt? Mi történt?
-
-– Felmentem Laciékhoz. Nem csengettem. A konyhán keresztül mentem be.
-Bementem előbb a hálószobába, onnan be akartam menni a szalonba. A
-szalonban ott ült Olga, ott ült a Gervay ölében. Ott ült és csókolóztak.
-
-Az öreg Reicher kinyitott szájjal bámult az asszonyra. Szólni akart, de
-nem tudott, és kinyitott szájjal ült egy ideig.
-
-– Melyik Gervay? – dadogta azután. Az orvos? A háziorvos?
-
-– Igen.
-
-Az öreg Reicher összetörve ült le egy székbe és kétségbeesve bámult maga
-elé.
-
-– Én – mondta még az asszony – visszahúzódtam és kimentem. Mondtam a
-szakácsnénak, hogy nem megyek be, mert látogató van.
-
-Az öreg Reicher kétségbeesve szorongatta az egyik kezével a másikat.
-Azután mindaketten sírni kezdtek.
-
-Két hét múlva egy reggel felrohant hozzájuk a fiuk. Az öreg asszonynyal
-találkozott előbb.
-
-– Édes anyám, kiáltotta, csak egy percre jöttem fel. Be akarom
-jelenteni, hogy nemsokára megjön az első unoka. Mondd meg apának is.
-
-A fiú azután elment, az öreg asszony elmondotta a férjének a dolgot, és
-kétségbeesve bámultak egymásra. Két hét óta – az öreg asszony
-felfedezése óta – tele voltak kétségekkel és új kétségbeeséssel. Nem
-tudták, szóljanak-e a fiuknak, vagy eltitkolják-e a dolgot. Vagy csak az
-asszonynak szóljanak-e. Éjszakánként nem aludtak, hanem az egész
-éjszakát átbeszélgették keserves töprengésekben. A tisztességük, a
-családi érzésük, harminc éves hűséges házaséletük, a fiukhoz való
-szeretetük lázongott a csalás ellen, amelynek ők is palástolói lettek.
-És most jön ez az új, keserves, nagy kérdés. Teljesen elveszítették a
-fejüket.
-
-Másnap betegek voltak mind a ketten, és ágyban maradtak. Harmadnap is.
-Negyednap végre elindultak a fiukhoz. Még most sem tudták elhatározni,
-mit csináljanak. Felmennek – gondolták – és a többit majd meglátják.
-
-Fél tizenkettő volt, amikor becsengettek a lakásba. A szobaleány
-nyitotta ki az ajtót zavarodott arccal. Bementek az ebédlőbe és a
-fiukkal találkoztak.
-
-– Te már itthon vagy? Ilyen korán? – kérdezte meglepetve az öreg
-Reicher.
-
-– Igen. Siettem ma. És jó volt sietnem.
-
-A hálószobából ekkor felöltözve, kabátban, kalapban kijött a menyük. A
-szeme sírástól volt piros. Odafordult a férjéhez és könyörögve mondta:
-
-– Laci!
-
-Az öregek megdöbbenve bámultak rájuk.
-
-A fiuk felemelte az öklét és haragosan ordította:
-
-– Menj el. Takarodj el. Köszönd, hogy így mehetsz el
-
-Az asszony zokogott.
-
-– Laci! Laci!
-
-– Takarodj, – ordította a férfi.
-
-Az asszony kiment. Hallatszott, amint az előszoba ajtaja becsukódik
-mögötte. Benn csend volt. Az öregek félve bámultak a fiukra.
-
-Azután megtudták, mi történt. Laci korábban jött haza, mintahogy
-szokott. Az asszonyt együtt találta Gervay doktorral. A doktort
-felpofozta. Az asszonyt kivallatta: mióta tart a dolog. Egy féléve tart.
-Hát elküldte. Nem bántotta, – az állapota miatt, – csak elküldte. Az
-asszony azzal védekezett, hogy ő elhanyagolta, nem törődött vele…
-
-Az öregek rémülten hallgattak egy darabig. Azután az öreg Reicher
-szólalt meg:
-
-– Igazad van.
-
-Az öreg asszony is ezt mondta:
-
-– Igazad van.
-
-Felszabadultak a nagy megriadásból, és haragosan, dühösen, tombolva
-szidták az asszonyt, aki megcsalta a fiukat is és megcsalta őket is.
-
-– Hogy elhanyagoltad, azzal védekezett, – mondta méltatlankodva az öreg
-asszony. – Hát még ha igaz is, szabad azért komisznak lenni?
-
-– Komisz asszony, gyalázatos asszony, becstelen asszony! – dühöngött az
-öreg Reicher.
-
-Szidták az asszonyt gyűlölettel és undorodással.
-
-Azután hazamentek és nagyon szomorúak voltak. Nagyon szomorúak voltak a
-következő héten is és az egész hónapban. Nekik már nem lesz több örömük
-az életben. Itt van a sok baj, a sok bánat. Örömre pedig semmi
-reménység. Unokájuk nem lesz már nekik.
-
-A tavasz vége felé járt, meleg nyári napok jöttek és egy délután, későn
-estefelé feljött a lányuk. Félrehívta az anyját.
-
-– Mama, mondta, én azt hiszem…
-
-– Mi… mit? – dadogta az öreg asszony. – Csak nem?
-
-– De igen, – felelte mosolyogva a lányuk.
-
-Az öreg asszony erre kikérdezte, kifaggatta, megvizsgálta, és azután
-kiabálva rontott be a harmadik szobába.
-
-– Hallgasd csak, hallgasd csak, Ilon azt hiszi…
-
-Az öreg ember kipirulva ugrott fel és amikor elmondták neki a dolgot,
-sírni kezdett örömében. Az öreg asszony is sírt. A leányuk is.
-
-A lányuk azután elment. Az öregek boldogok voltak, mámorosak voltak, nem
-találták a helyüket, nem tudtak mihez fogni, és fél éjszaka az
-unokájukról beszélgettek.
-
-Egy hét mulva délben hazajött a lányuk.
-
-– Nálatok ebédelek, – mondta.
-
-– Hát Károly? – kérdezték tőle.
-
-– Dolga van.
-
-Délután eljött Károly. Félrehívta az asszonyt egy szobába, és hevesen,
-hangosan vitatkozott vele. Az asszony azután kijött a szobából.
-
-– Apa, – mondta, – védjen meg a Károly inzultusai ellen.
-
-Az öreg ember ijedten ment elébe. Mögötte ekkor kipirulva, összevont
-homlokkal megjelent a férje.
-
-– Mi történt? – kérdezték ijedten az öregek.
-
-Az asszony elmondta. Károly névtelen levelet kapott, amelyben őt – az
-asszonyt – denunciálják, hogy minden második, harmadik nap délután öt,
-hat, hét óra tájban besurran a Püspök-utca huszadik számú házába, ahol a
-földszinten lakik Batlay, a színész. Károly most azt kívánja, adjon neki
-számot minden délutánjáról, esküdjön meg neki, hogy ebből semmi se igaz.
-Ő pedig szóba sem akar állni az ilyen piszkos gyanúsítással. Károly
-ugyan elhanyagolta; és sokszor heteken át nem látta egész nap a férjét;
-de az ő tisztessége annyira fölötte áll minden gyanúnak…
-
-Az öreg asszony végighallgatta ezt az előadást, és azután a haragtól
-remegve fordult a férfihez:
-
-– Károly, meg vagy őrülve?
-
-– Csak azt kívánom, mondta a férfi, hogy igazolja magát.
-
-Az öreg Reicher szólt ekkor közbe.
-
-– De ez sértő, mondta dadogva, ez sértő, ez a kívánság. Ezzel
-lealacsonyítod. Vagy bízol a feleségedben, vagy nem. Gyötörni! Ilyen
-állapotban gyötörni!…
-
-– Inkább törődtél volna vele egy kicsit, kiáltotta az öreg asszony, ne
-hagytad volna naphosszat egyedül. Te vagy a hibás, te vagy a bűnös, és
-te kérsz számon valamit. Mikor lesned kellene minden kívánságát, épen
-most Szégyeld magad.
-
-Elárasztották szemrehányással, váddal és panasszal. A férfi
-megzavarodott, ingadozni kezdett, és végül bocsánatot kért az
-asszonytól. Az asszony megbocsátott. Kibékültek.
-
-Együtt maradtak egész este. Mindnyájan boldogak voltak. Szép, örömmel és
-reménységekkel teli este volt. Mikor azután a fiatalok elmentek, az öreg
-Reicher nyugtalankodva, idegesen járt fel és alá. Aggódva toporzékolt,
-és félénken nézett néha-néha a feleségére. Az asszony kerülte a
-pillantását. Lefeküdtek. Hallgattak. Eltelt egy óra. Ekkor az öreg
-Reicher a sötétben suttogva, izgatottan, rekedten, sietve mondta a
-feleségének:
-
-– Jó lesz megmondani Ilonnak, hogy vigyázzon. Én is láttam bemenni egy
-este oda, a Püspök-utcában.
-
-Az asszony hallgatott, azután halkan és szégyenkezve suttogta:
-
-– Majd megmondom neki.
-
-
-
-
-A TISZA.
-
-Kádár lassan lopózott ki a füzesből. Odalépett a kerítéshez. Várt, míg a
-kutyák észreveszik. A nagy csaholást akkor egy halk morgással
-elcsittította. A kutyák megismerték, és hangtalanul állottak, amikor
-átmászott a kerítésen.
-
-Az udvar csendes volt. Kádár lábujjhegyen ment a ház felé, és óvatosan
-rátette a kezét a kerti ajtó kilincsére. Az ajtó nyílott. Kádár mély
-lélekzetet vett; és a sötétben tapogatózva haladt előre. Két szobán
-átment és ott állott a felesége szobája előtt. A fülét rászorította az
-ajtóra. Hangokat hallott, bátor, bizalmas nyugodt beszélgetést. A
-kilincsre tette a kezét. Az ajtó csukva volt. Ekkor elborította az agyát
-a vér, megsüketítette és megvakította. Nem szólt. Nekivetette rettenetes
-vállát az ajtónak, és egyetlen lökésére pattant a zár, törött a vas és
-repedt a fa. Ropogva, robbanva, kábítóan és érthetetlenül egyszerre ott
-volt a szobában.
-
-Benn homályos lámpa égett. A homályban két rémült szempár reszketett, a
-szoba mélyén két didergő ember bámult rá halálos félelemben. A felesége
-és a másik. Kádár odalépett hozzájuk. Lassan mozgott, szótalanul és
-hangtalanul. Odalépett hozzájuk, és kinyujtotta két óriási öklét. A
-másik kettő várta, hogy szóljon, hogy mondjon valamit, hogy átkozódjék
-vagy káromkodjék legalább. Kádár egy szót sem szólt. Amint a kettő ott
-volt egymás mellett, a torkukat ragadta meg. Fehér torkukon összeszorult
-a keze. Hangtalansága olyan volt, mint egy óriási gépnek a nesztelen
-dolgozása. Az ökle összeszorult, hörgés, vonaglás, hadonászás csapkodott
-körülötte, ökle acélosan, dühödten, makacsul szorította a két torkot, és
-azután csend lett. Még mindig a torkukat markolta esztelen, veszett
-dühvel, és a két halotton még mindíg tombolni akart a bosszúja. De a
-szobában csend volt és homály. Felemelte a kezét és rájuk nézett.
-Csendesen, fehéren feküdtek egymás mellett.
-
-Kádár leült. A düh lassanként lecsillapodott benne; a karja megrezzent
-még egyszer-kétszer, mintha ütni akarna. Azután megnyugodott. Leült.
-
-– No! – mondta halkan.
-
-Nézte a két halottat. Ez tiszta munka volt. Most mit kell tennie? A nagy
-számadással, amelyet elvégzett, végzett a multtal. Ez rendben van. Most
-mi legyen?
-
-Az órájára nézett. Éjfél elmult. Még gondolkozott egy kicsit, azután
-felkelt. A két halottat felfogta, egy csomó ruhát szedett össze, pénzt
-szedett ki a szekrényből, a szobát felforgatta és mindent, amit
-összeszedett, a két holttesttel együtt, vitte kifelé.
-
-– Milyen könnyűek, – gondolta magában.
-
-Átgázolt velük az udvaron. A kutyák körülfogták. Egyet oldalba rúgott:
-az eb vinnyogva kotródott el, és a többiek is szétmentek az útjából.
-Átkapaszkodott a kerítésen és lement a füzesbe. Lassan haladt előre,
-halkan és óvatosan. De nem félt. A füzesen át végre kicsillámlott a
-csendes Tisza. Az agyagos parton botorkálva ment le a csónakjához és
-nyugodtan a fenékre helyezte az egész súlyos terhet, amelyet cipelt.
-Beült a csónakba, kirántotta a cöveket, amelylyel a csónakját kikötötte,
-kezébe fogta az evezőt, és lassan haladt lefelé. Nyugodtan kormányozott
-és a víz folyása vitte lefelé.
-
-Egy jó óra hosszat haladt. Azután a parthoz evezett. A cöveket ismét
-leverte és kikötött. A parton nagy kövek hevertek. Négy súlyos, nagy
-kőtömböt hordott a csónakjába, azután dolgozni kezdett. A két holttestet
-összekötötte; a ruhával együtt, amit elhozott, a két hideg test egyetlen
-lomha, formátlan tömeggé vált. Köteleivel, zsineggel és drótokkal azután
-a köveket kötözte át. A kövek így rajta függtek a két formátlan testen.
-Mikor készen volt, a víz közepére evezett. És itt a legmélyebb helyen,
-egyetlen lódítással az egész tömeget belevetette a vízbe. A víz nagyot
-csobbant, a csónak megbillent, inogva táncolt a vizen egy kicsit, a
-kövek azután lesülyedtek a mélybe, és a karikázó víz lassanként
-nyugodtan, fodrosan folyt ismét tovább.
-
-Kádár ekkor megfordította csónakját, két óra hosszat evezett felfelé, és
-mire hajnalodott, kikötött a túlsó szigeten, ahol vadászni szokott. A
-kutyája éberen szaladt elébe. A fűben lefeküdt aludni. Déltájban
-felkelt, délután vadászott, és az éjszakát ismét a szigeten töltötte.
-Másnap hazaindult. A csónakját kikötötte és nyugodtan haladt felfelé. A
-háza kapujában a cselédei várták.
-
-– Mit akartok? – kérdezte.
-
-A cselédek gyáván bujtak össze. A kocsis előlépett:
-
-– Nagyságos úr, – jelentette remegve, de katonásan, – a nagyságos
-asszony elment.
-
-– Elment? Hová?
-
-– Nem tudjuk.
-
-– Kivel?
-
-– A gyakornok úrral.
-
-Kádár az illendőség kedvéért pofonvágta a kocsist, azután bement a
-házba. Megállapította, hogy a felesége tegnapelőtt éjjel megszökött
-tőle, a szökést bejelentette mindenütt, ahol kellett, és azután
-szétkergette az egész háznépet, amely örült, hogy ilyen olcsón szabadult
-meg. Kádár azután a dolgai után látott, és eszébe sem jutott
-nyugtalankodni azért, ami történt.
-
-Öt évig élt nyugodtan és békésen, és ha a feleségéről volt szó,
-csodálkozva rázta a fejét:
-
-– Hová tudtak úgy elszökni?
-
-Néha felmutatott a Tisza eredete felé.
-
-– Hacsak Lengyelországba nem mentek…
-
-Az ötödik évben vadászatra hívták meg. Pikáns, izgató, tavaszi
-vadászatra Szolnokba. Elment.
-
-– Négyen leszünk – mondotta a házigazdája. Hajnalban csónakon kimegyünk
-a Görbe-szigetre.
-
-Hajnalban elindultak a megáradt Tiszán. Jó vadászat volt. Déltájban
-vissza akartak indulni. Nem találták a csónakjukat. A házigazda
-káromkodott:
-
-– Nézzétek, – mondta – reggel óta mekkorát áradt a víz. Elvitte a
-csónakunkat.
-
-Elvitte bizony. A társaság mulatott a kalandon.
-
-– Hát itt maradunk egy kicsit, – mondta az egyik. Majd csak értünk
-jönnek.
-
-Letelepedtek. Ennivalójuk volt, és italt is hoztak magukkal. De eltelt a
-délután, és senki sem jött értük. A Tisza egyre áradt és tarajos
-hullámokat vetett.
-
-– Nem szokta elárasztani a szigetet? – kérdezte egyikük.
-
-– Nem. Soha, – mondta a gazda. A dombot sohasem éri el.
-
-Az éjszakát ott töltötték. A víz dühösen nőtt, és felfordult csónakokat,
-elszakított malmokat hozott magával.
-
-– No, egy ideig itt kell maradnunk, mondta a gazda. Ezen a vizen senki
-sem jöhet értünk.
-
-Ott maradtak. Tüzet raktak, és a vadászzsákmányukat fogyasztották el. De
-az italuk elfogyott.
-
-– Bor nincs, – mondta a gazda, – be kell érnünk Tisza-vízzel.
-
-Lement a vízhez meríteni. Sorba kínálta a többieket. Ittak. Mikor
-Kádárhoz került a pohár, a nagy ember visszakapta a fejét. Gyilkos
-utálat fogta el. Sápadtan mondta:
-
-– Ebből a vízből nem iszom.
-
-Nevettek rajta:
-
-– Majd iszol még. Más nincs.
-
-Két nap telt el. A Tisza bömbölve haladt felfelé, és a vadászok a dombra
-szorultak. Kádár nem ivott. Undorodva és rettegve nézett a vízre. Fent,
-fent a szabolcsi partok között, a legmélyebb fenéken összekötözve
-fekszik két holttest. A víz tépi, mossa, marcangolja őket. Mindíg egy
-kicsit, mindíg egy foszlányt, mindíg egy darabot. Az egész nagy áradás
-tele van velük, minden vízcseppben benne vannak, és zúgva jönnek lefelé…
-
-Három éjszaka telt el. Kisütött a tavaszi nap, és megtöltötte forró
-párákkal a dombot, amelyen meghúzódtak. Kádár lihegett ebben a gyilkos
-levegőben, és fuldoklott a szomjúságtól. Lefeküdt és felkelt; felugrott
-és dühödten járta körül a szigetüket. A Tisza kérlelhetetlenül dőlt neki
-a partnak.
-
-– Igyál, – mondták neki a többiek.
-
-Kádár kétségbeesve védekezett:
-
-– Nem, nem!
-
-Az ájulás környékezte. Meg fogok halni, – mondta, – de inkább haljak
-meg. Azonban nem lehetett meghalni. A negyedik napon vizet hoztak neki,
-és ő elepedve, félig ájultan, gyilkos szomjúsággal ivott.
-
-Talpraállott. Szédülve tekintett körül az óriási vizen. A becstelen, a
-bosszúálló, a gyilkos vizen. A belsejét égette, tépte, marta a víz.
-Óriási teste betegen reszketett. És megadva magát a Tiszának, lázasan,
-panaszosan alázatosan és félig eszméletlenül dadogta el a többieknek:
-
-– Ezelőtt öt évvel a Tiszába temettem a feleségemet…
-
-
-
-
-ÖT EZÜST FORINT.
-
-Egy tavaszi este – beszélte nekem a kedves, okos, jó doktor – tíz óra
-után szivarra gyujtottam, és beleültem egy karosszékbe. Elővettem egy
-Anatole France kötetet. A szivar jó volt, a karosszék puha volt, és a
-könyv fejedelmi volt. Nyugodtnak, jónak és boldognak éreztem magamat.
-
-Tizenegy óra tájban csengetés hallatszott az előszobából. A szobalány
-jött be:
-
-– Egy ember jött a nagyságos úrért.
-
-Bosszankodtam. Kimentem az előszobába. Egy termetes tót napszámos állott
-az ajtóban. A kezében tartotta a kalapját.
-
-– Mi baj van? – kérdeztem.
-
-– Doktor úr, mondta rossz magyarsággal, a feleségem beteg. Tessék velem
-jönni.
-
-Felöltőt vettem és kalapot, és elindultam. A körútról bekanyarodtunk egy
-mellékutcába, öt percig mentünk kifelé a kültelkek irányában; a tót
-akkor megállott egy ház előtt, és becsengetett a kapun.
-
-– Oh, mondtam kellemesen meglepetve, nincs is olyan messze.
-
-A ház is egészen formás, tisztának látszó kétemeletes ház volt, nem
-olyan külvárosi viskó, mint amilyent vártam.
-
-A kapu kinyílott és mi bementünk. A tót vezetett. A lépcsőház mellett
-elhaladt, és kiment az udvarra. Itt nagy sötétség volt. Néhol csillant
-meg egy-egy tócsa, egyébként bukdácsolva, a botommal tapogatózva tudtam
-csak utána haladni a vezetőmnek. Fertelmes egy hely lehet nappal ez az
-udvar, gondoltam.
-
-Az udvar hátsó részében földszintes ház állott. Egyik ablaka világos
-volt. Itt megállottunk. A tót bekopogtatott a világos ablakon. Bennt
-mozgás támadt, és a szomszéd ajtót gyorsan kinyitották. Egy nő állott az
-ajtóban nyomorék kis petroleumlámpával a kezében. Felemelte a lámpát és
-ránk világított.
-
-– Jó estét, doktor úr, mondta, csakhogy itt tetszik már lenni.
-
-Ekkor megismertem. Bábaasszony volt a kerületből.
-
-– Jó estét Novákné, köszöntem neki.
-
-Novákné világított a nyomorúságos petroleumlámpával, és én átléptem a
-küszöbön: egy alacsony tetejű, széles szobába. Rettenetes atmoszféra
-volt benne. Körülnéztem, és észrevettem, hogy nem is szoba ez, hanem
-konyha. Egyik sarkában ott állott a tűzhely. A többi részét fekvőhelyek
-foglalták el. Hat-nyolc fekvőhely volt – ágynak nem lehet ezeket a
-vackokat nevezni – egymás mellé helyezve. A petroleumlámpa silány
-világosságánál láttam, hogy egymás mellett fekszenek férfiak, nők,
-három-négy pár. Családok élete folyik le ebben a pokolbeli veremben.
-Rettentő undor fogott el.
-
-– A másik szobába tessék doktor úr, mondta Novákné.
-
-Átmentem a másik szobába. Az ablak közelében itt ágy állott. A szoba
-hátsó részében gyerekek feküdtek. Kisebb-nagyobb porontyok vagy nyolcan.
-Nyugodtan aludtak. Az ágyban egy lázas arcú asszony feküdt. Mellette egy
-pólyás csecsemő.
-
-– Mi baja az asszonynak? – kérdeztem Nováknétól.
-
-– Délután fia született; este elhívtak, hogy vérzése támadt; elküldtem a
-férjét, hogy hívja a legelső doktort.
-
-Megvizsgáltam az asszonyt. Nem volt nagy baja; egy könnyű operáció segít
-rajta. De az ágya – úgy éreztem – tapad a piszoktól; és egy vértócsában
-feküdt.
-
-Levetettem a felöltőmet, a kabátomat és a mansettáimat.
-
-– Adjanak egy széket, mondtam, amire rátehetem ezeket.
-
-A szék sehogysem akart előkerülni; felakasztottam a holmimat az ablakra.
-
-– Meleg vizet! – mondtam dühösen. – A kezemet akarom megmosni.
-
-– Már egy félórával ezelőtt szóltam, hogy melegítsenek, – jelentette
-Novákné – de a víz nem akar megmelegedni.
-
-– Hát adjanak hideg vizet.
-
-Megmostam a kezemet; előszedtem a műszereimet, és tíz perc alatt
-elvégeztem az operációt. A sarokban aludtak a gyerekek…
-
-– Most minden rendben lesz, mondtam Nováknénak. Ha mégis volna valami
-baj, rögtön küldjenek értem.
-
-Megmostam a kezemet, és sietve öltözködtem fel.
-
-A férj, a tót napszámos, aki eddig hátul támolygott, most előrelépett és
-a zsebében kotorászott.
-
-– No, mondta neki Novákné, fizessen a doktor úrnak.
-
-Az ember ezüst forintosokat huzgált ki a zsebéből, és egyik nehéz
-kezével a másikba rakta.
-
-– Csak nem fogadok el pénzt ettől az embertől, mondtam.
-
-– Dehogyis nem, – válaszolt méltatlankodva Novákné. Ne tessék félni,
-keres ez; van ennek pénze.
-
-A tótnak öt ezüst forint volt a baltenyerében. Ezzel felém közeledett.
-Egy elutasító mozdulatot tettem.
-
-– Tessék elfogadni, – mondta Novákné.
-
-– Doktor úr, – szólt a tót, – tessék…
-
-Eltoltam a kezét.
-
-– Eh, – mondtam, tartsa meg. Fektessék tiszta ágyba az asszonyt.
-
-Novákné rosszalóan rázta a fejét, a tót kimeresztette a szemét, és én
-sietve mentem el.
-
-Az ember kikísért a kapuig. Türelmetlenül vártam a házmestert. Végre
-jött, és én kiértem az utcára. Nagy lélegzettel szívtam a tiszta,
-tavaszi levegőt. El voltam telve undorral, felháborodással és
-keserűséggel. Hát ilyen életek is vannak a világon… Hát így élnek ezren
-és százezren, öt percnyire a körúttól és a mi tiszta, szép, levegős
-lakásainktól… Hazaértem és nagyon szomorú voltam.
-
-… Ez tavasszal történt. A tótok között – az ötödik kerületben és a
-hatodikban, a külső részeken – híre futott, hogy nem fogadtam el a
-pénzt. És a rendelőszobámat elárasztották a tótok. Az előszobám minden
-nap tele volt tótokkal. A bútoraim bepiszkolódtak, a szőnyegeim
-elrongálódtak. A felaggatott ruhákat poloskák árasztották el. Rettenetes
-harcot kellett vívni a tisztátlansággal, a piszokkal, a szörnyű, a
-kétségbeejtő, a fertőzetes szegénységgel. Rettenetes volt. –
-
-Késő ősszel egy este – tíz óra után – újra becsengettek az előszobámba.
-Kimentem. Megint egy tót napszámos volt. A felesége nagy beteg. Gyereket
-várnak. Nála van a bába és orvosért küldte…
-
-Felszedelőzködtem és vele mentem. Öt perc mulva ott voltunk. Másik ház
-volt, de épen olyan szennyes, mint az, amelyikben tavasszal jártam.
-Másik lakás volt, de épen olyan piszkos és galádul telezsúfolt, mint a
-tavaszi. Novákné volt a vajudó asszonynál.
-
-– Doktor úr, mondta, operációra van szükség.
-
-A nagybeteg asszony ágyban feküdt. A szobában rajta kívül még vagy tizen
-feküdtek nyomorúságos vackokon. Most nem tudtam ezt eltűrni. Kikergettem
-mindenkit. Bejöhetnek, majd ha vége lesz a dolognak.
-
-Az operáció gyorsan és símán ment végbe. Az asszony egy félóra mulva
-megszülte a gyerekét. Menni készültem.
-
-Ekkor előkerült a férj, a tót napszámos. Pénzt tartott a kezében, és
-felém közeledett. Felemeltem a kezemet, hogy felretoljam.
-
-– Doktor úr, – mondta intő hangon Novákné, – tessék elfogadni.
-
-Az ajkamba haraptam és elfordultam.
-
-– Doktor úr, mondta tovább intő hangon Novákné, tessék visszaemlékezni a
-nyári dolgokra.
-
-Ekkor eszembe jutottak a nyári dolgok.
-
-… A tót napszámos odalépett hozzám. Novákné még egyszer megszólalt intő
-hangon:
-
-– Doktor úr!
-
-A tót napszámos kinyujtotta a kezét. És én odatartottam a markomat. És
-éreztem, hogy ezüst forintosok csúsznak belé. És zsebretettem a pénzt.
-És sietve indultam kifelé. És irtózatosan szégyeltem magamat, és ordítva
-tudtam volna sírni ennek a világnak tengersok piszkos nyomorúsága
-felett.
-
-
-
-
-AZ ERŐS.
-
-Csák kezébe vette a papirlapot.
-
-– Ez minden? Mind itt van?
-
-– Igen, válaszolta a fia.
-
-Kocsiba ültek. Felkeresték a fiú összes hitelezőit, gyanus bankárokat,
-zúgüzleteket, uzsorásokat. Csák mindenütt fizetett.
-
-– Nincs több?
-
-– Nincs.
-
-– Akkor megyek haza. Kisérj ki a vasútra.
-
-Hallgatva ültek egymás mellett a kocsiban. Mielőtt a vonatba szállt
-volna, Csák odafordult a fiához:
-
-– Géza! Kijelentem neked, hogy két évig egy fillért sem kapsz tőlem a
-havi pénzeden kívül. Nem bántam volna, hogy adósságokat csinálsz. De egy
-vagyonnyit három hónap alatt, és most már másodszor, és ilyen ügyetlen,
-ostoba, gyáva módon… Meg kell mutatnod, hogy másképen is tudsz élni,
-hogy egyáltalában tudsz élni. A Csák-birtok nem lesz egy félbolondé. Két
-évig egy fillért sem kapsz a havi pénzeden kívül.
-
-A sápadt, gyenge fiú lehajtott fővel állott hatalmas, erős, délceg apja
-előtt. Kettőjük közül az apa volt fiatalabb. Szó nélkül váltak el.
-
-Négy hónap mulva levelet kapott Csák a fiától: – kérek négyezer
-forintot. Csák nem válaszolt a levélre. Harmadnap távirat jött. Csák
-széttépte a táviratot. Két napra rá megjött a hire, hogy a fia
-agyonlőtte magát.
-
-Csák vonatra ült. Keserűen vivódott magával. Marcangolta a lelkét; rongy
-négyezer forintért engedte meghalni a fiát. Próbálta megnyugtatni a
-lelkiismeretét: nem tehet róla, nem tehetett másképen, erősnek kellett
-lennie.
-
-Megérkezett. A fiának egy barátja várta.
-
-– Hogy történt? Miért?
-
-– Horr Lona miatt, az átkozott Horr Lonáért, – tört ki a fiuból a
-keserűség.
-
-– Ki az a Horr Lona?
-
-– Táncosnő. Excentrique. Bestia. A Francia Mulatóban.
-
-Az eset egyszerű volt. A fiú minden pénzt ráköltött a leányra. Ujra
-adósságokat csinált. Rá kellett írnia az apja nevét a váltókra. Jött a
-lejárat. Pénz is kellett volna újra, főbe lőtte magát.
-
-Csák nézte a holttestet és kínzottan nyögte:
-
-– Az anyja még nem tudja.
-
-Másnap volt a temetés. Kevesen voltak, a fiúnak egy pár jóbarátja. A sír
-előtt lehajtott fejjel állott Csák. Körülötte mozgolódás támadt. Egy
-kocsiból gyászruhás, sötéten elfátyolozott nő lépett ki. Aranyosan
-csillogott a szőke haja.
-
-– Ki ez? – kérdezte Csák.
-
-– Horr Lona.
-
-Csáknak megrándult a karja. Az ajka megvonaglott és szikrázó düh gyult
-ki a szemében.
-
-Az egyik fiu megfogta a karját:
-
-– Bátyám, az isten szerelméért, csak nem csinálsz semmit. Itt!…
-
-Csák lehajtotta a fejét. Igaz. Még botrány is legyen? Csendesen állott,
-de egyszer-kétszer odanézett a leányra dühös haraggal és vad
-undorodással. Miatta! E miatt a rongy miatt, e miatt a bestia miatt.
-Erősnek érezte magát, nagynak, keménynek. Oh, ezzel a gyenge fiúval
-könnyű volt elbánni; ha férfival volna dolga…
-
-A temetés után hazautazott. Most jött a legnehezebb feladat: elmondani
-mindent a feleségének és a lányának. Elmondta. Az asszonyok zokogtak, és
-ő a kezébe hajtotta a fejét.
-
-… Következő nyáron tenger mellé mentek. A felesége beteg volt; az orvos
-ajánlotta a tengert. A vendéglőben az első napon egy szőke nő mellé
-kerültek. Csák ránézett és ismerősnek találta.
-
-– Milyen elegáns, szólt a leánya; és Csák törte a fejét, ki lehet.
-
-Egyszerre megdobbant a szive. Hiszen ez Horr Lona. A gyászfátyolon
-keresztül nem látta jól az arcát, de mégis ráismert. A muló fájdalom
-újra felcsapott a szivében, és vad gyűlölettel nézte.
-
-– Emiatt, e miatt a rongy miatt!…
-
-Hallgatott. A többiek semmit sem tudtak Horr Lonáról. Nekik egy mesét
-mondott el, valami boldogtalan szerelemről, nem akarta bepiszkitani –
-mondta akkor magában – a fia emlékét ezzel itt.
-
-A lányt azután mindennap látták. Csák gőgösen tekintett el felette, de a
-lány is megismerte, és kék szeme szelid, alázatos, megindult tekintettel
-bolygott ott körülöttük. Csák ügyet sem vetett rá eleinte, de a lány
-tekintete később zavarni kezdte. A többieket már nem is nézte a leány;
-alázatos tekintetéből eltünt a megindultság is, és csak bámulat és
-tetszés volt benne. Tetszett neki Csák, és a pillantása nyíltan beszélt
-erről a tetszésről. A férfi dühöngött:
-
-– A becstelen…
-
-Egy napon egyedül sétált a tengerparton. Szembe jött vele a nő. Kitérni
-már nem lehetett, felszegte hát a fejét, és gőgösen akart tovább
-haladni. A lány hozzáfordult.
-
-– Uram, mondta, két szót csak…
-
-Csák haragtól égő szemmel tekintett rá, és tovább akart menni.
-
-– Nem, nem – könyörgött a lány. Meg kell hallgatnia. Ne gyűlöljön engem,
-én nem tehetek róla. Én nem tudtam semmiről. Én nem tudtam, hogy Gézának
-nincs pénze, nekem mindíg azt monta, hogy annyi van, amennyit akar. Ha
-tudtam volna, ha csak sejtettem volna… Ne gyűlöljön engem, nem tehetek
-róla.
-
-Zokogni kezdett. Csák kinosan feszengett:
-
-– Kérem, kérem… igen. Igen elhiszem. Géza gyenge volt.
-
-Elváltak. Csák bosszankodott. Ostoba nő. De Géza csakugyan gyenge volt.
-Gyenge, gyenge fiú, az életre nem való. Persze, hogy nem merte
-bevallani, hogy az apjától kéri a pénzt. Gyenge volt.
-
-Kiegyenesítette a derekát, és nagyon erősnek érezte magát.
-
-A lány szeme állandóan követte. Most már kacérkodott vele. Alázatos
-pillantása kigyúlt néha, összevont pillákkal, fátyolos, álmodó
-tekintettel nézett rá. Csák most már nem tudta gyűlölni. Ezt gondolta
-magában:
-
-– Oh, ha egyszer egy férfivel volna dolgod…
-
-A felesége és a lánya elé ment egy napon a tenger felé. Egy harmadik nő
-is volt a társaságukban. Csák elhülve nézte. Horr Lona.
-
-A felesége bemutatta a lánynak és hozzátette:
-
-– A tengernek köszönhetjük ezt a kedves ismeretséget.
-
-Csák két perc mulva odasúgta a lánynak:
-
-– Gézáról egy szót se. Nem tudják.
-
-Egy hálás pillantás volt a válasz. Mikor elváltak. Csák a feleségéhez
-fordult:
-
-– Az isten szerelmére, micsoda ismeretségeket kötsz? Ez valami
-orfeuménekesnő.
-
-– A lányoddal veszekedj, válaszolt az asszony. Különben, fürdőn nem kell
-az embernek nagyon válogatósnak lennie. Kedves, ennyi elég.
-
-– Oh, olyan kedves volt hozzám, mondta a leány.
-
-Csák hallgatott. Nem tudott már Horr Lonára haragudni. Vakmerő egy nő,
-gondolta magában. Utána nézett. A távolból csak a szőke haját látta és a
-karcsu termetét. Szépnek találta.
-
-Azután gyakran voltak együtt. Horr Lona urinő volt, diszkrét volt,
-elmés, kedves, mulatságos; de a szeme titokban tüzesen lobbant néha
-Csákra. A férfi érezte, hogyan zavarják meg a nyugalmát ezek a szemek.
-Ideges lett, zavart, ingerült; küzdött a lány hatalma ellen, de a
-nyugtalansága egyre növekedett. Látni kívánta már és róla álmodott. A
-leány akaratosan, könyörögve, álmodozva, mámorosan simogatta a
-pillantásával.
-
-Egy este szivarozva sétált a kertben. A többiek lefeküdtek már.
-Találkozott a lánynyal. Zavarodottan állott meg.
-
-– Hová megy? – kérdezte azután.
-
-– Felmegyek lefeküdni, – válaszolt a lány és a kezét nyujtotta neki.
-
-Csákon forróság futott át.
-
-– Felmegy, felmegy… mondta dadogva.
-
-– Igen.
-
-A lány megszorította a kezét hosszan, tartósan, égetően, és lesütött
-szemmel ment el.
-
-Csák megállott. Pirult, szégyenkezett, megvetette magát, a feleségére
-gondolt és a leányára, akik itt vannak a szomszédban; a fiára gondolt;
-de forró láz futott át a tagjain, égető szomjuság tikkasztotta el a
-torkát a meleg nyári éjszakában, és a leány után indult.
-
-
-
-
-A CSÁSZÁR MEGHAL.
-
-A bizottság vasúton jött Cuvervilleig; ott vártak már rájuk az udvari
-kocsik. A kastélyban mindent elkészítettek az érkezésükre, a földszinti
-nagy teremben buffet-t állítottak fel, a szolgák díszbe öltöztek, és
-Beauvais-Ruel professzor lent sétált a főkapu előtt. Féltizenkettőkor a
-bálteremsimaságú országúton feltűntek a kocsik, és félperc mulva frissen
-ugráltak ki a hintókból az urak. Előbb vídáman beszélgettek még, most
-feszesek, komolyak és méltóságosak voltak, és igyekeztek a
-megindultságukat a viselkedésükkel is kifejezni. Ezért magasra emelték a
-fejüket, és a kastélyt és a messzehúzódó nagy kőfalat bólogatva és
-összevont szemmel nézegették, aminek a férfias, de filozófus melankóliát
-kellett kifejeznie.
-
-A professzor mély meghajlással fogadta őket, és sorban kezet fogott
-velük. Mindnyájukat ismerte. A parlamenti bizottság tagjain kívül nem
-jött más, csak Kurt tábornagy, a felségnek egykor legkedveltebb
-katonája. Ularsky, a bizottság elnöke halkan és szertartásosan mondta:
-
-– Tanár úr, a törvényhozás megbízásából jövünk, hogy – mint minden évben
-– meggyőződést szerezzünk róla, nem állott-e be változás a felség
-állapotában.
-
-– Kegyelmes uram, – válaszolt a tanár, – a felség állapota, sajnos,
-változatlan.
-
-Ularsky megértő és bánatos kézmozdulattal jelezte, hogy ez a jelentés
-nem váratlan. A tanár meghajolt és udvarias mozdulattal mutatta az utat
-befelé. Az urak felhaladtak a lépcsőn, és bejutottak a földszinti
-nagyterembe. A buffet mögött két lakáj állott mozdulatlanul. A tanár
-helylyel kínálta meg az urakat, rámutatott az asztalra és udvariasan
-mondta:
-
-– Egy kis frissítő.
-
-Az urak odamentek a buffethez, tányért adattak, válogattak, italt
-tölttettek maguknak, leültek a karosszékekbe, és három perc mulva
-jókedvűen és hangosan beszélgettek.
-
-– Kedves tanár úr, – kérdezte az egyik, – honnan veszi itt ezt a kitűnő
-pisztrángot?
-
-– Konzerv. Egy cuvervillei kereskedő hozatja nekem.
-
-– De kérem, uraim, kóstolják meg ezt a pisztrángot. Bámulatos.
-
-Egy lelkes hang válaszolt:
-
-– A bor, csak a bor!… Ez a rajnai! Hiába, a császári pincék…
-
-Az urak úgy érezték magukat, mintha udvari ebéden volnának, anélkül,
-hogy az uralkodó jelenléte feszessé tenné a mozgást és gátolná a konyha
-örömeinek az élvezését. Néhányan szivarra gyújtottak, mások a sötétsárga
-bort nézegették és koccintottak… Ularsky az óráját vette elő és
-felkiáltott:
-
-– Uraim, félegy. Egy óra mulva indul a vonat. Ha még ma otthon akarunk
-lenni, hozzá kell fognunk.
-
-A szivarokból még egyet szippantottak, a rajnaiból gyorsan még egyet
-hörpintettek, azután összeszedték az arcukat, elhallgattak és
-méltóságosan vonultak fel az emeletre. A nagy teremben megálltak, és
-félkört alkottak. Most hallgattak, Ularskynak idegesen rángatózott a
-válla, és Kurt gyorsan pödörgette a bajuszát. A tanár átsietett a
-szomszédszobába, intett egy lakájnak, a lakáj kisietett a folyosóra, a
-tanár visszament a terembe és jelentette, hogy rögtön itt lesz, a két
-szárnyas ajtó feltárult, és az ideges, sápadt és hunyorgató társaság
-előtt megjelent a császár.
-
-Két óriási lakáj kísérte; nem, hozta. A karját fogták és cipelték.
-Óvatosan és alázatosan, de megmarkolták a karját a hóna alatt, és úgy
-emelték előre.
-
-A császár kövér volt. Régi karcsúsága egészen eltűnt, hájtömegek
-borították a testét és a fejét, az arcát, a nemes Meroving-arcot is.
-Fínom arcéle eltűnt, szeme lélektelenül ült a puffadt hájtömegben, és
-bozontos szakáll fedte az állát. A két lakáj megállott vele a terem
-közepén. Szótlanul és mereven álltak, a császár azonban le akart
-feküdni; minden erejüket meg kellett feszíteniök, hogy egyenesen
-tartsák, az arcuk kipirosodott és verítékcseppek jelentek meg a
-homlokukon.
-
-Ularsky egy lépést tett előre, és rekedten szólt:
-
-– Császári felség, eljöttünk…
-
-A császár előretolta a lábát, és az egész felső testével ránehezedett a
-két karra, amely tartotta. Le akart feküdni.
-
-Ularsky elhallgatott. Hátrafordult a társasághoz és egy kétségbeesett
-mozdulattal jelezte, hogy úgyis hiábavaló minden fáradság. Az urak
-intettek a fejükkel, de Kurt tábornagy előrelépett és a felindulástól
-rekedten, kiáltva mondta:
-
-– Felséges uram…
-
-Az urak felkapták a fejüket és feszült várakozással néztek a császárra.
-A császár még jobban előre nyújtotta a lábát, és még jobban ránehezedett
-a két lakájra. Le akart feküdni.
-
-Kurt visszafordult, és kisietett a teremből. Lement a lépcsőn a
-földszintre. Ularsky halkan mondta:
-
-– Köszönjük, tanár úr.
-
-A tanár intett a lakáj-ápolóknak. A két óriás megfordult, és lihegve
-cipelte ki terhét. A császár mindenáron le akart feküdni.
-
-A bizottság szótlanul ment le a lépcsőn. A nagyteremben idegesen
-járt-kelt az altábornagy.
-
-– Nem tudtam tovább nézni, – mondta, és sápadtan törülgette a homlokát.
-
-Azután kétségbeesve fordult a tanár felé, és panaszosan kiáltotta:
-
-– De mért van civilben?
-
-A tanár nyugodtan mondta:
-
-– Amíg a felség még egy bizonyos élénk, bár zavart, szellemi életet élt,
-és különösen amíg a Napoleon-gondolatokkal foglalkozott, állandóan
-uniformisba öltöztettük. Most azonban, amikor szellemi élete, sajnos,
-teljesen megszűnt, áttértünk a kényelmesebb civilruhára.
-
-Azután hozzátette:
-
-– Ezt is alig tudjuk ráerőszakolni.
-
-A tábornagy szomorúan és makacsul felelte:
-
-– Mégsem volna szabad civilbe öltöztetni. Sohasem járt civilben. Katona
-volt. Katona volt. Ezt nem volna szabad…
-
-A tanár vonogatta a vállát, és ismét a buffethez invitálta az urakat.
-Ismét fogyott a rajnai bor, az urak folytatták a szivarozást és vége
-volt a rosszkedvnek.
-
-– Ha excellenciád megengedi, – mondta a tanár Ularskynak, – az utazásban
-én is a társasággal tartok; dolgom van a fővárosban.
-
-– Kérem. A legnagyobb örömmel.
-
-Ularsky ekkor megint az órájára nézett és azt mondta:
-
-– Menjünk uraim. Legfőbb ideje. Csak le ne késsünk.
-
-Az urak is megnézték az órájukat, és sietve hörpintették le a borukat.
-
-– Elkésünk, – mondta az egyik. – Siessünk, siessünk.
-
-A kocsik készen állottak. Az urak felugráltak és türelmetlenül mondták a
-kocsisoknak:
-
-– Gyorsan, gyorsan, hogy idejében kinn legyünk.
-
-Az utolsó kocsira Beauvais-Ruel ült fel. Egy magas barna fiatal ember
-kísérte el a kocsiig.
-
-– Kedves Dönning, – mondta neki a tanár, – holnapután itthon leszek.
-Vigyázzon, hogy minden rendben menjen.
-
-– Igen, tanár úr.
-
-A kocsi elvágtatott, és a fiatalember mosolyogva nézett utána. Azután
-felpillantott az emeletre. A sarokablakból a császár egyik óriási
-ápolója nézett ki. Dönning a kezével jelezte neki, hogy a kocsik
-elmentek.
-
-A lakáj visszahúzódott az ablakból, és bement a társához, aki azon
-erőlködött, hogy egy karosszékben ülve tartsa a császárt. A császár
-mindenáron le akart feküdni.
-
-– Elmentek, – mondta neki.
-
-– Az öreg is?
-
-– Az is.
-
-– No akkor rajta.
-
-Megragadták a császárt és kivitték a folyosóra. A császár le akart
-feküdni. Most már nem erőlködtek rajta, hogy egyenesen tartsák; félig
-fekve hurcolták végig a folyosón kipárnázott, rostélyos ablakú
-hálószobájáig. Az ajtónál felemelték és belódították a szobába. A
-császár térdre esett. Az egyik ekkor hátulról beléje rúgott.
-
-– Hát most feküdj le, – kiáltotta dühösen, – egész délelőtt úgyis
-mindenáron le akartál feküdni.
-
-A császár végigfeküdt a szőnyeges padlón.
-
-A két lakáj kiment a folyosóra, és bezárta a szoba ajtaját. A lépcsőn
-Dönning jött felfelé. A császár szobája felé intett:
-
-– Mit csinál? – kérdezte a két lakájtól.
-
-– Fekszik bent a földön, – mondta az egyik, – és röfög.
-
-– Remélem, nem bántottátok. Mondtam már, hogy vigyázni kell. Észre
-találják venni.
-
-– Dehogy bántottuk, doktor úr, dehogy bántottuk, – válaszolt nevetve az
-egyik, – csak belérúgtunk kicsit.
-
-A doktor vállat vont, és így szólt:
-
-– Az öreg holnapután hazajön. Ezt mondjátok meg mindenkinek, és meg ne
-történjék, hogy megint az utolsó percben lássak innen nőket kisurranni.
-Holnapután reggel minden rendben legyen.
-
-– Igen, – mondta a két lakáj.
-
-– Mihály, – szólt ezután egyikükhöz a doktor, – befogsz a kiskocsiba, és
-kihozod a kisasszonyt.
-
-– Igenis, – mondta a lakáj. – A Gizit is kihozhatom?
-
-– Kihozhatod, de a bakon üljön.
-
-– Igenis.
-
-Egy negyedóra mulva a főkapun kihajtott a kis sárga kocsi Cuverville
-felé, és alkonyatkor az óriási kert egyik mellékkapujánál állott meg. A
-kisasszony leszállott róla; a doktor már várta, és karonfogva távoztak
-el a kastély balszárnya felé, ahol az orvosi lakások voltak.
-
-A lakáj leszállította a Gizit is, behajtott a főkapun, gyorsan kifogta a
-lovakat, és a Gizivel eltávozott a hosszú, földszintes cselédház felé.
-Itt már nagy sürgés-forgás volt. Asszonyok surrantak ki és be, és akik
-ismerték egymást, összenevettek, amikor találkoztak. A kastélyból és az
-egész környékről szigorú parancs tiltotta el az asszonynépséget, mert a
-császárt dühöngő tombolásra ingerelte minden szoknya látása. A
-szerzetesi életre szorított férfitábor – inasok, kocsisok, kertészek,
-szakácsok – olyankor kárpótolták magukat, mikor a szigorú Beauvais-Ruel
-egy-egy napra elutazott. Cuvervilleben ilyenkor felkerekedtek a
-feleségek és a szeretők, és a gyors értesítés után siető asszonytábor
-rebbent a kastély felé.
-
-A nagy cselédház hangos volt. A közös öröm megszüntette a hívatali
-gőgöt, és a főszakács barátságosan beszélgetett a kertészlegényekkel is.
-A jókedv előbb a lakásokba húzódott vissza, azután közös vacsora volt az
-összes nőkkel, borok kerültek az asztalra, az éjszakába csillogva
-világítottak a cselédház ablakai, és énekszó, kurjongatás és
-csiklandozott sikoltások hangzottak ki mögüle fel a kastély felé, ahol
-párnázott szobájába csukva, a földön feküdt a császár.
-
-… Másnap déltájban bekopogtatott Dönning doktorhoz Mihály, az inas.
-
-– Bocsánatot kérek doktor úr, – mondta, – az alkalmatlankodásért, de
-Napoleonnak valami baja van.
-
-– Mi baja?
-
-– Két lábra állt és üti az ajtót…
-
-A doktor gondolkozott.
-
-– Ahá, – mondta azután, – a tavaszt érzi. Vigyétek le a kertbe és
-hagyjátok ott estig.
-
-– Igenis.
-
-A doktor utána kiáltott még.
-
-– De jól becsukjatok minden kaput, és a közelébe ne jusson idegen.
-
-A lakáj elsietett, és tiz perc mulva lenn volt a kertben a császár. Két
-lábon járt, és hadonászott a karjaival. Fakó szeme megtüzesedett egy
-kicsit, és nehéz, de lázasan gyors lélekzettel, nagy kortyokban itta a
-tavaszi levegőt. Mikor az ápolói eleresztették, sietve hentergőzött meg
-a zöld pázsiton, azután felkelt, és úgy sietett előre, mintha tudná,
-hogy hová akar menni. A két lakáj bámulva nézte egy ideig, azután
-kimentek a kertből, becsukták a kaput, és a cselédházban sietve közölték
-a társasággal:
-
-– Napoleon meg van bolondulva. Úgy tesz, mintha esze volna.
-
-A társaság, amely a császárt akkor nevezte el Napoleonnak, mikor az
-őrültségében még volt valami rendszer és amikor fiatal korzikai
-hadnagynak képzelte magát, jól mulatott a híradáson.
-
-A Gizi azonban elgondolkozott és három óra tájban, amikor a társaság
-ebédutáni alvásra vonult vissza, így szólt Mihályhoz, a lakájhoz:
-
-– Vajjon mit csinál most?
-
-– Ki?
-
-– Hát az a… Napoleon.
-
-Mihály vállat vont.
-
-– Mit tudom én. Futkároz. Vagy talán röfög.
-
-– Azt is szokott?
-
-– Azt is.
-
-A lány ismét elgondolkozott.
-
-– Mihály, – mondta azután, – mutasd meg nekem.
-
-– Nem! Nem szabad.
-
-– Mutasd meg, – könyörgött a lány. – Még sohse láttam. És most mindenki
-alszik.
-
-Három percnyi könyörgés, szemrehányás, igérgetés és sírás után
-elindultak a kert felé. A lakáj elől ment, kinyitotta a kaput és
-kulcscsal zárta be ismét maga mögött. A lány izgatottan súgta:
-
-– Hol van?
-
-– Nem tudom, – válaszolt a férfi. – Néha elbujik. Meg kell keresni.
-
-A napfényes, illatos, virágos, tavaszi kertben elindultak a császárt
-keresni. A lakáj káromkodott.
-
-– Istentelenül nagy ez a kert… Minek ez egy hülyének… Biztosan megint
-beleásta magát valami bokorba…
-
-Azonban nem ásta be magát. Egy útfordulónál, egy cserjesor mögött
-egyszerre előttük állott. Ezuttal nem ásta be magát. Két lábon állott, a
-fejét magasra emelte, horkolva szítta be a tavaszi levegőt, és
-hadonászott a karjaival. Riadtan állottak meg vele szemben, a császár
-felemelte a karjait, egy csattanó ordítás harsant fel a száján, és véres
-szemmel és habos ajakkal rohant a lány felé.
-
-A lány arca fehér lett a rémülettől, sikoltott egyet, és futni kezdett.
-A császár utána rohant. A harmadik volt a lakáj. A lány nem talált utat
-kifelé, virágágyak és bokrok között kanyargott jobbra-balra, a
-szoknyáját felemelte, hogy jobban tudjon futni, és eszeveszetten
-sikoltozott, mikor érezte hogy nem bírja tovább a futást és az üldözője
-mögötte van.
-
-A császár utólérte a lányt. A lány térdre bukott. Ekkor ért oda a lakáj.
-Lerántotta a lányról a császárt, és belérúgott egyet. De a császár most
-nem engedelmeskedett és nem tűrt. A lány felé rohant, és amikor útjába
-állott a lakáj, a lakájt támadta meg. Birkózni kezdtek. Összeölelkőztek.
-A lány reszketve térdelt a földön.
-
-A lakáj dühöngött:
-
-– Ó, harapsz, te disznó…
-
-Gáncsot vetett neki. A császár erős volt és őrjöngött, de a lakáj egy
-óriás volt. Még vonszolták, húzták, ütötték egymást egy ideig, térdre
-estek, hempergőztek a földön, de aztán hátán fekve mozdulatlanul
-lihegett a császár; a lakáj a mellén ült és a torkát fogta.
-
-A zsebébe nyúlt és kulcsot vett ki. Odadobta a lánynak.
-
-– Menj ki, – mondta, – a kertből és a kapunál várj rám. Ha odaérsz,
-kiálts egyet.
-
-A lány futva indult a kapu felé. A lakáj ekkor lenézett a császárra és
-felemelte az egyik kezét.
-
-– Fojtogatni? – kérdezte.
-
-És a keze újra lecsapott a császár fejére.
-
-– Harapni? – kérdezte.
-
-És a keze lecsapott a császár fejére.
-
-A kapú felől a lány kiáltása hallatszott. A lakáj ekkor felkelt. A
-császár mozdulatlanul feküdt. A lakáj ránézett. A császár felnyitotta a
-szemét.
-
-– Te!… – mondta neki a lakáj.
-
-De a torkán akadt a szó. A császár szeme tiszta volt. Világos és
-értelmes pillantású. Szomorú. Olyan, amilyennek még sohse látta.
-Megborzongott és elsietett a kapú felé.
-
-A császár egyedül maradt és felfelé nézett. Később felkelt és lassan
-vánszorgott előre. A fejéhez nyúlt, és érezte az ütések nyomait. Az
-egyik virágágyon egy zsákot talált, amelyben magok voltak. A magokat
-kiszórta és a zsákot nagy figyelemmel összecsavargatta.
-
-… Estefelé, a sötétedés idején keresték a kertben. És Mihály, az inas
-reszketve rontott be a doktorhoz.
-
-– Doktor úr!… kiáltotta sápadtan.
-
-– Mi baj? Megint baj van vele?
-
-A lakáj dadogott:
-
-– A… a… felséges úr… öngyilkosságot követett el…
-
-
-
-
-TARTALOMJEGYZÉK.
-
-  1. Ilka  3
-  2. A megrettent város  50
-  3. A harmadik  61
-  4. Szinészek  69
-  5. Álmok  85
-  6. Másodszor  92
-  7. A jó ember és a rossz ember  99
-  8. A lány előtt  105
-  9. Kunszállás  112
-  10. Szodoma pusztulása  122
-  11. Süket mélységek  133
-  12. Levél Firenzébe  144
-  13. A találkozás  151
-  14. Tribun  155
-  15. Az ispánné  164
-  16. A kegyelmes asszony  171
-  17. Az unoka  179
-  18. A Tisza  187
-  19. Öt ezüst forint  194
-  20. Az erős  200
-  21. A császár meghal  206
-
-
-[Transcriber's Note:
-
-
-Javítások.
-
-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
-
-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
-
-
-64 |Zsítvay most |Zsitvay most
-
-74 |amít ő akar |amit ő akar
-
-78 |esszeveszett dühvel |eszeveszett dühvel
-
-100 |még nyomatékossabban |még nyomatékosabban
-
-136 |kötelezi magat |kötelezi magát
-
-138 |Aszódi csodalkozott: |Aszódi csodálkozott:
-
-140 |karonfogva jarkáltak |karonfogva járkáltak
-
-141 |zavaros ett |zavaros lett
-
-154 |Kalmán lámpát |Kálmán lámpát
-
-156 |széles hatú |széles hátú]
-
-
-
-
-
-
-End of the Project Gutenberg EBook of Huszonegy novella, by Lajos Biró
-
-*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK HUSZONEGY NOVELLA ***
-
-***** This file should be named 62111-0.txt or 62111-0.zip *****
-This and all associated files of various formats will be found in:
-        http://www.gutenberg.org/6/2/1/1/62111/
-
-Produced by Albert László from page images generously made
-available by the Google Books Library Project
-
-
-Updated editions will replace the previous one--the old editions
-will be renamed.
-
-Creating the works from public domain print editions means that no
-one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
-(and you!) can copy and distribute it in the United States without
-permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
-set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
-copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
-protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
-Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
-charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
-do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
-rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
-such as creation of derivative works, reports, performances and
-research.  They may be modified and printed and given away--you may do
-practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
-subject to the trademark license, especially commercial
-redistribution.
-
-
-
-*** START: FULL LICENSE ***
-
-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
-
-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
-distribution of electronic works, by using or distributing this work
-(or any other work associated in any way with the phrase "Project
-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
-Gutenberg-tm License (available with this file or online at
-http://gutenberg.org/license).
-
-
-Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
-electronic works
-
-1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
-and accept all the terms of this license and intellectual property
-(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
-the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
-all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
-If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
-Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
-terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
-entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
-
-1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
-used on or associated in any way with an electronic work by people who
-agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
-even without complying with the full terms of this agreement.  See
-paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
-and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
-works.  See paragraph 1.E below.
-
-1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
-or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
-Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
-collection are in the public domain in the United States.  If an
-individual work is in the public domain in the United States and you are
-located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
-copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
-works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
-are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
-Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
-freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
-this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
-the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
-keeping this work in the same format with its attached full Project
-Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
-
-1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
-what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
-a constant state of change.  If you are outside the United States, check
-the laws of your country in addition to the terms of this agreement
-before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
-creating derivative works based on this work or any other Project
-Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
-the copyright status of any work in any country outside the United
-States.
-
-1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
-
-1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
-access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
-whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
-phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
-Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
-copied or distributed:
-
-This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
-almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
-re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
-with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
-
-1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
-from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
-posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
-and distributed to anyone in the United States without paying any fees
-or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
-with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
-work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
-through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
-Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
-1.E.9.
-
-1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
-with the permission of the copyright holder, your use and distribution
-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
-terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
-to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
-permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
-
-1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
-License terms from this work, or any files containing a part of this
-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
-
-1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
-electronic work, or any part of this electronic work, without
-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
-active links or immediate access to the full terms of the Project
-Gutenberg-tm License.
-
-1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
-word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
-distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
-"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
-posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
-you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
-copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
-request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
-form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
-License as specified in paragraph 1.E.1.
-
-1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
-that
-
-- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
-     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
-     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
-     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
-     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
-     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
-     must be paid within 60 days following each date on which you
-     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
-     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
-     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
-     address specified in Section 4, "Information about donations to
-     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
-
-- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
-     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
-     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
-     License.  You must require such a user to return or
-     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
-     and discontinue all use of and all access to other copies of
-     Project Gutenberg-tm works.
-
-- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
-     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
-     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
-     of receipt of the work.
-
-- You comply with all other terms of this agreement for free
-     distribution of Project Gutenberg-tm works.
-
-1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
-electronic work or group of works on different terms than are set
-forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
-both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
-Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
-Foundation as set forth in Section 3 below.
-
-1.F.
-
-1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
-public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
-collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
-works, and the medium on which they may be stored, may contain
-"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
-corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
-property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
-computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
-your equipment.
-
-1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
-liability to you for damages, costs and expenses, including legal
-fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
-DAMAGE.
-
-1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
-written explanation to the person you received the work from.  If you
-received the work on a physical medium, you must return the medium with
-your written explanation.  The person or entity that provided you with
-the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
-refund.  If you received the work electronically, the person or entity
-providing it to you may choose to give you a second opportunity to
-receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
-is also defective, you may demand a refund in writing without further
-opportunities to fix the problem.
-
-1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
-WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
-WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
-
-1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
-warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
-If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
-law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
-interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
-the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
-provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
-
-1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
-with this agreement, and any volunteers associated with the production,
-promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
-harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
-that arise directly or indirectly from any of the following which you do
-or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
-work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
-Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
-
-
-Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
-
-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
-electronic works in formats readable by the widest variety of computers
-including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
-because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
-people in all walks of life.
-
-Volunteers and financial support to provide volunteers with the
-assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
-remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
-To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
-and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
-and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.
-
-
-Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
-Foundation
-
-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
-Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
-number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
-http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
-Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
-permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
-
-The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
-Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
-throughout numerous locations.  Its business office is located at
-809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
-business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
-information can be found at the Foundation's web site and official
-page at http://pglaf.org
-
-For additional contact information:
-     Dr. Gregory B. Newby
-     Chief Executive and Director
-     gbnewby@pglaf.org
-
-
-Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
-Literary Archive Foundation
-
-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
-spread public support and donations to carry out its mission of
-increasing the number of public domain and licensed works that can be
-freely distributed in machine readable form accessible by the widest
-array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
-status with the IRS.
-
-The Foundation is committed to complying with the laws regulating
-charities and charitable donations in all 50 states of the United
-States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
-with these requirements.  We do not solicit donations in locations
-where we have not received written confirmation of compliance.  To
-SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
-particular state visit http://pglaf.org
-
-While we cannot and do not solicit contributions from states where we
-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
-against accepting unsolicited donations from donors in such states who
-approach us with offers to donate.
-
-International donations are gratefully accepted, but we cannot make
-any statements concerning tax treatment of donations received from
-outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
-
-Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
-methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
-ways including checks, online payments and credit card donations.
-To donate, please visit: http://pglaf.org/donate
-
-
-Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
-works.
-
-Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
-concept of a library of electronic works that could be freely shared
-with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
-Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
-
-
-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
-editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
-unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
-keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
-
-
-Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
-
-     http://www.gutenberg.org
-
-This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.