diff options
Diffstat (limited to 'old/61879-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/61879-0.txt | 5814 |
1 files changed, 0 insertions, 5814 deletions
diff --git a/old/61879-0.txt b/old/61879-0.txt deleted file mode 100644 index 7219556..0000000 --- a/old/61879-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5814 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Bubájosok, by Dezso Kosztolányi - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Bubájosok - Novellák - -Author: Dezso Kosztolányi - -Release Date: April 20, 2020 [EBook #61879] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK BUBÁJOSOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - -* - - - - - - -BŰBÁJOSOK - -(NOVELLÁK) - -BUDAPEST, 1916 - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA - -KIADÁSA - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -KIS TRAGÉDIÁK. - - -A DETEKTIV. - -Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott, -hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám. - -Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra -meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és -bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez -hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden -lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom -sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő -feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre -dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a -lakásban. Bizonyára ő a tolvaj. - -Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el, -minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan – -levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda -történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most -nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új -dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak -ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a -gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk -megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy -erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött, -este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai, -az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres -volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt. -Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet -kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a -hihetetlent. - -Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel -hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az -ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul. -Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy -ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a -bajusza deres, az arca kérges és szomorú. - -– Becsukatom a gazembert – mondom magamban. - -Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a -külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél -néz rám, nyugodtan. - -– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise -volt, csak maga. Talán tévedésből… - -A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki a -zsebeit. - -– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg, -jelentést teszek a rendőrségnél. - -– Tessék. - -Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban, -nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz -zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a -szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész. - -Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös -emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott -ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük. -Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a -rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal -megindul. - -– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt. - -– Biztos – felelem. - -Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm: - -– Valószínű. - -Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám -volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is -megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, aki olyan közönyösen nézett -rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem. -Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella -sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a -szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt. - -Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna. - -Széket vett magának, leült és az arcomra nézett. - -– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok. - -A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én -tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem. - -– Detektiv – mondta szárazon. - -Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha -álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz -diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár -igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem -hősnek. Csak annyi erőm volt, hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges, -kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá. -Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal -kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a -tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával -körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint -a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak. -Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben -állott. - -Egy pohár vizet ittam. - -Aztán elszántan szóltam: - -– Parancsoljon. - -– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket. - -Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó. -Mennyire megkönnyebbültem. - -A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem -vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme perzselt, mint -azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez -kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, -hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell -viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A -rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is -mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám -hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi -értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal -kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más -feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is -meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen, -amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető, -fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül -paplan alá rántottam a kezem. - -A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó. - -– Min mosolyog? - -– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok. -Tessék folytatni. - -– De, uram, ön folyton a kezemre meredt. - -A detektiv megint mosolygott. - -– Úgy látszik, kissé ideges. - -Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a -szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek -az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is -megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam -többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a -zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít -önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává -tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a -kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban. - -– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom. - -– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból üldözendő. - -– De ha én akarom… - -– Miért? - -Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem. - -– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt? - -– Ha teljesen rábizonyosodik, igen. - -– Becsukják? - -– Be. - -– Börtönbe? - -– Börtönbe. - -– Vannak már bizonyítékok? - -– Vannak. - -A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a -szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is -tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát. - -– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. -Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van. - -– Honnan tudja? - -Mosolygott. - -– Tudom. - -Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő -biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam. - -Csak nem keresett máskor is? - -Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás -szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze -vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték. -Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban -sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. -Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez -izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak -ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok, -szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és -ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el. -Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek. -Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa -detektiv leskelődhet. - -Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az -árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ -valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta -a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel -szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán -lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább -ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette -gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így -azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a -tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos -délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet -zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő. - -Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan -titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek. -Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél -üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja -senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy -piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, -hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak -tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik -rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én -tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes -erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál -leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan, -vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és -magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a -leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet. - -Amikor utána mentem, szepegve kérdezte: - -– Mit akar tőlem? - -Én is szepegve feleltem: - -– Semmit. - -– Pardon, – mondta. - -– Pardon, – mondtam. - -Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A -lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon -diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én -azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a -negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a -puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy, -ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki -nemsokára kezünkre kerül. - -Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a -szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két -csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű -rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat -és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez -a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben járnak köröttem és -akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel, -szelíden, lassan. - -Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj -meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra. - -(1913.) - - -HOROSZKÓP. - -(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély dán -király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia -sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a -tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik el».) - - - -_A kövér princ._ - -A princ egy decemberi havas reggelen született meg. - -Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a -homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett -a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két -tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a -keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná -lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan -inyei közé szorította, meg akarta harapni. Két hónapos korában felült a -bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos -vihar, tombolni, harsogni, hódítani. - -– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok. - -Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat -öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai -feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis -nyakát. Igazi vasgyúró volt. - -– Ez lesz aztán a király. - -– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek, -hogy akár a koronát is elbírná. - -A király elkomorult a tréfa hallatára. - -Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt. - - -_Álom._ - -Egész nap látta az álmát. - -Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna. - -Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra -megelevenedett az álom. - -Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a -koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején. -Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy -vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen -megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme -bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a -nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a -száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a -mosolygása. - -Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér. - - -_A király jósoltat._ - -Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami -rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban -megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét -kenetes méltósággal viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét -ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott -és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát -régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, -pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten -alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem -nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok -közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a -vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig -sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az -ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel -keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az -asztrológust hivatta: - -– Készítsd el a horoszkópot. - -A királyfi a _Bak_ () jegyében, újhold idején született. - -– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld -szikrája ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom -vállára helyezni. - -Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a -pohár. - - -_A konstelláció nem szerencsés._ - -Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és -cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját -jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az -ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars -tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb -Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és -ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen -bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt -igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan -ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig -ugyanaz az eredmény. - -Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába. - -– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a -királynak. - -A király némán ült le a végzet előtt. - -– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus -vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az -egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán -rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is -megmenekül. - -Az asztrológus köhögött. - -– Beszélhetek? – kérdezte félénken. - -Most ránézett a király, könyörögve és intett. - -– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus. -Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni -fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon -fiatalon, tizennyolc éves korában. - -A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig. - -Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt. -Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az -apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el -fölötte. - -– Mi az? – nyöszörögte a sötétből. - -– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert -megfázol. - -Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik. - -– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt. - -November derekán leesett a hó. - -– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám. - -– Ne, kisfiam, meghülsz. - -Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte, -hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték. -Még a labdáit is elvették. - -Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre -porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre -gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs. - -– Miért nem eszel? – kérdezte a király. - -– Mert megárt – szólt a kis bölcs. - -Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta. - -– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak rá. - -A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor, -nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik, -nemsokára sokat alszik. - -Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt -ajtók mögött beszélt vele. - -– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult, -aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon -szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg. -Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot. - -A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a -horoszkópot és eléje tette. - -– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt. - -Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papirt, -a kabbalisztikus jeleket. - -– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész -életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem -teljesedik be. - -– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája -körül, alázatosan, de idegenkedve. - - -_Holdas eperfák._ - -Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a -holdfény terített átlátszó hálót. - -– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és -szerelmes. - -Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a -padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen. - -Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt -a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte. - -– Mit busulsz? – nevetett az árnyék. - -– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon -halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged -szerettelek, Ilona. - -Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy -eperfalomb fekete foltot vetett. - -– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé -nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét -szemgolyóval. - -– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen. - -Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül -bandsitott magára. - -– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett -egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott. - -– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a -koporsóba. - - -_Háború._ - -Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy -falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan -szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen -kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, -pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az -oktalan állat és hörgött: - -– Háború. - -Vasas vitézek tüntek fel a határon. - -A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb -veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem -volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig -lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci -szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a -háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt, -hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca -verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször -egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után -aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha -kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban -meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a -földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a -térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve. - -– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva. - -– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját. - -– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze nézett. - -A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni, -mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy -éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve -kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna -– egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról. - -– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a nyilat. - -Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap -már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a -tengerpartnál voltak. - -– Tovább – dobogott a királyfi szíve. - -A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a -vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni -kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az -orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak. -Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a -reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg -is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan -tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor -esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot -értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult -beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig -eszméletlenül jutott a partra. - -Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához -robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint -az ólom. Ekkor megijedt. - -A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora -megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt, -bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett. - -– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota -előtt megállt a királyfi szekere. - -– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon -búsan. - -Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert -meg senkit. Haldokolt. - -Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a -leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti -szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal -nevenapján. - -Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt. - - -_A pap, az asztrológus és az orvos._ - -Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya -közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett. - -Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán -magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt. - -A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az -orvos. - -Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek. - -– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap. - -– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus. - -Az orvos csak nézett maga elé. - -– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló… - -– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas aggastyán. - -– Éppen ezért vagy csaló. - -– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós. - -– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan. - -A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az -orvoshoz fordult: - -– Szóval te is hiszel a csodákban. - -– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda. - -A király is az orvoshoz fordult: - -– Nem értelek. - -– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem -szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted -el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem -nem titok. - -Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta: - -– Én tudom, ki ölte meg a királyfit. - -– Az isten vette el – mondta a pap. - -– A sors – mondta az asztrológus. - -– A betegsége – mondta a király. - -– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki. - -– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét? - -– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz, -akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban. - -– Hát nem az istentől függ a sorsunk? - -– Nem a csillagok járásától? - -– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől. - -– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap. - -– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága. - -Az orvos halkan beszélt: - -– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat -megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit -rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán -hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre -sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy -meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek. - -– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap. - -– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a csillagjós. - -– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes -természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én -láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a -szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet -tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy -magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az -égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a -kezében tartja, hogy az ember mindenható. - -– Istenkáromló – kelt ki a pap. - -– Bolond – mosolygott az asztrológus. - -– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az -ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát. - -– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós. - -Az orvos gondolkozott: - -– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak -végrehajtotta. - -A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában, -hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a -papon, az asztrológuson és az orvoson. - -Végre döntött. - -Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és -szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is, -közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot -készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit -mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki. - - -_A király szava._ - -Ezt mondta: - -– Gyilkos! - -(1913.) - - -VERPELÉTY. - -Egész éjjel nem aludtam. - -Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült, -hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben. - -Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből -és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi -csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni -ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér -asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé -úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez -sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz, -mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom. - -Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes -visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot -próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a -fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem -észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget. - -Minden második szavuk ez: - -– Verpeléty. - -Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet: - -– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty. - -Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna, -kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén, -hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most -borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett, -szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel, -töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az -egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált, -neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak. - -Most a kövér kiböki a száján: - -– A tankerület. - -Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit -beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a -tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet. - -– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta -az asztalt. - -– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen _rabiátus_ ember volt -világéletében. - -– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki -vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én? - -Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a -bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a -szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika. -Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr. - -– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a -kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: _meg-kö-ve-te-lem_, hogy -emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom. - -– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó? - -A tanító tovább magyarázott. - -– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor -aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én -kérem magam ellen a fegyelmit. - -– Mit szólt? - -– Le akart beszélni. - -– És? - -– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette. - -– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele. - -– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv -értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő mozdulatot -tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt. - -– Ne mondd. - -– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: _fölfelé_ -bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet -várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: -vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk. - -Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében -gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt. -Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt. - -– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így -megkínzol egy teremtett embert. - -Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon -nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak -zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni. -Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és bőgve elárultam egy -barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé -lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a -rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak. - -Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és -bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd -intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az -aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az -érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér -fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot -követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla. - -Újra hallom. - -– Verpeléty. - -Aztán megint: - -– Verpeléty: - -Később újra: - -– Verpeléty. - -Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel. - -Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni? - -Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom -az életben. - -Talán megpróbálkoznék vele. - -Verpeléty lesz a célom. - -Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de -nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és -feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos -keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná -Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «_Tanítók országos -felügyelőségének_» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban -megjárhatnám. «_Az internacionális pedagógiai szervezet_» titkárának -kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy -ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit -nem ismer. - -Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam -annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg -rendőröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat. -Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt, -megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt -tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit, -átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos -szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet -napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai. -Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem -fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel -korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy -iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön -miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük -züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes -ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy -egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön -intrikája, hogy három órahosszat beszéltek önről, hogy a borovicskás -pohárba beleesett a sovány tanító könnye. - -Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá. -Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz -szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái. -Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka -irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján -karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani. - -Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom -őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem -nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom -mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó -tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most -elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad -és szétfröccsen a véred, címeres gazember. - -Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy hogy kitátom a szám, az arcom is -elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit -parancsolok. - -– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend -legyen a földön. - -Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal -görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom. -Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a -legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a -neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi -tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz -mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: _Alföldi -pedagógia_, _Az iskola brigantija_. Még van húsz. Melyiket parancsolod? -Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty -tata, legyünk jó barátok. - -Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító -arcát, aki már kifogyott a beszédből és elázottan ül az asztalnál, -borzasztó komolyan. - -Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ -legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és -bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat -hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy -önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember -vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki -érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam, -higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy -éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és -iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok -rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak -azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a -helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam -Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz ember. Verpeléty csak -jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és -keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne -vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik? - -Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy -nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész -véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az -ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a -kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák -felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng -az ajtó felé. - -Kimegyek a pályaudvarra. - -Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga, -hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán -büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok. - -A vonat elindul. - -Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra -hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki -vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok. - -Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek -ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok. - -Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik. -Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a -tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi -rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg -akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez -– jó. - -Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok -engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, -szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban, -tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök, -kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól. - -Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék -hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre. - -Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – -szervusztok. - -(1913.) - - -KÉK GYÁSZ. - -Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és -meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég. - -Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog. - -Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már -lejárt. - -Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak -ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis, -tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely -inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és -picike a koporsója is. - -Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk -erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon. -Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi -volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán -álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik -öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok -között. - -Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi -tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban: - -– Csak ilyen ez? - -Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából, -lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó -mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy -cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára -nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál -érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok -mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva -és ragyogva, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá és -a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom. -Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment -el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki -érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban -is valami titkolt öröm lappangott. - -Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva -visszaszöktem a szobába. - -A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és -imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány -volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt. - -Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra -gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben -éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba -sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. -Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics. - -A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak. -Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek -ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük -forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet. -Előbb azonban kisuhantam a kertbe. - -– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány. - -– Mint egy halott, – gondoltam hozzá. - -A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az -apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a -nagybácsival. - -Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek -s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a -friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan -boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal -asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. -Az ura mellé bújt s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind -boldogok voltak és örültek. - -A szoba komor volt és ünnepélyes. - -Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca -ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és -amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom -mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta: - -– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál. - -Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel -hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. -Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint -egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok. - -A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, -mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még -soha. A jegyesek. - -– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek. - -Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján – mint -a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a -szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás -karjában. - -Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok -és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég -bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, -sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek -intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a -mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a -napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, -egészen egyedül. - -Szédülten tántorogtam vissza az udvarba. - -– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott. - -A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék -drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek -zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök -fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen -sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy -légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem -valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék -gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg -és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez -olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, -hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani -szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul, -rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, -egy síron. - -Az udvar mélyén egy ablak világított. - -Odasiettem. - -Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit. - -– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány? - -Szorongva kopogtam az ablakon. - -– Margit. - -Kinyitotta az ajtót. - -– Úgy félek – dadogtam. - -Csodálkozva nézett reám. - -– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni. - -A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán. - -Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja, -a mézszínű haja villogott és lángolt. - -– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, itten… - -És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a -kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre. - -És téptem a haját és a száját, a szájammal. - -(1912.) - - -A GIPSZ-ANGYAL. - -Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a rokonainak. - -Már őszszel gondolkozott a _prezent_-ről, Nem kis feladat volt a -kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és -az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra -taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót -és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a -fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés -dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy -söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de -erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott -Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, csetlett-botlott, -becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg -végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és -értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért. - -– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt. - -Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette: - -– Nem lesz drága? - -A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott. - -Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban -ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, – -szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a -szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy -összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája -sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében. -Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták. -Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott. -Egyelőre segített magán, a szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is -lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott -az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak -találta. - -– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen -mosolyog. - -Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz -mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban -azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a -tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül, -mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki -göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet -tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s -éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt. -Megint nem tetszett neki. - -– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy -szobában laknak a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele -van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek -egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A -gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora… - -Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a -karácsonyfa alá állította, diadalmasan. - -Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa. -Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét -mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az -életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és -heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem -gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola -egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát, -azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az -orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, a tanító -azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és -egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg -volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni -a tükörrel és önmagával. - -Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben -sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami -bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az -öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami -csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán -szánalomból, talán kiméletből. - -Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga: - -– Tetszik? - -– Nagyon szép – mondta a huga. - -– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan -édesen mosolyog. - -Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt -gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom műértő létére -elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul. - -– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket? - -A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem -tetszik a prezent. - -Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot: - -– Érdekes. Mindenesetre köszönjük. - -– Ugye szép? - -– Gyönyörű – mondta hidegen. - -Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi -fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a -poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a -tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase -tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok -is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett -szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és -átmentek a másik szobába, oda, ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös -bortól megoldódott a nyelve. - -– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket. -Érzem, hogy ti megvettek engem. - -Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott. - -– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora -pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám, -a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem? -Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót -és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «_Emlék_». Megkínáltál -cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát -se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál -fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az -üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint -száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit -és odaadjátok a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe. - -A sógor valamit hebegett. - -– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok -aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök -engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem -jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked. -Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit -se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt -az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek, -hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket… - -A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé -tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt -és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott. - -– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy. - -A tanító sírva fakadt. - -– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív, -melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív. - -Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket – -felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító -megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal -hazautazott, a tanyára. - -Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a -szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy -igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi -szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon -ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a -gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van -ráírva, hogy «_Emlék_» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a -rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban -mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül -elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s -kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát -legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort. -Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt. - -Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban -havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden -éjszaka fehér volt. - -Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy -torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt -előre. - -Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes -szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s -örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint -a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most, -hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni -szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok, -melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve -mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely -kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt -magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, -a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig -vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és -a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt, -mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta, -amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt, -mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg -hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy -öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon -erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték -a padról és vitték-vitték felfelé. - -(1913.) - - -KÁRTYA. - -Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, -kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de -porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a -feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy -kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza» -Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében -járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen -feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot -permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is -keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A -felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, -mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi -mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves -szomorúságban ázott szét. - -Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran -sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de -csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este -maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb -részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és -tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől. - -Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta -képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja -jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei -boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly -finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken -át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös -kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen -mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött -mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint -régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett -találunk. - -Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként -társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, -fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a -repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan -szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután -mind a hárman lefeküdtek. - -Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott -és kurjongatott. - -– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk. - -Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti -a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról. - -– Nem – mondta. Sohasem kártyázom. - -Azután sohase beszéltek kártyáról. - -A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az -iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag -vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan -turkált a piros-zöld lapok mennyországában. - -Cézár sötéten állott meg a fia előtt. - -– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe -való. - -Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen -friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból, -még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A -csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit -társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették -valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette. -Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá -járkált a sötétedő szobában. - -Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa -bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, -nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát: - -– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének. - -Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis -üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek. - -Cézár bámulta az asztalt. - -– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett. - -Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár -bort és kezébe vette a kártyát. - -– Kezdjük. - -A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik. - -– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el -tőlem. - -Mindnyájan a kártyájukat nézték. - -Ideges csend dobogott a szobán. - -– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket. - -Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a -nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már -bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly -kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban -nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai -különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az -elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet -lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul -hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló -arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát -szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek. - -– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének. - -Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta – -balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert. - -Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a -szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az -apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult: - -– Vigyáz, most te nyersz. - -Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska, -nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem -ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát -kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s -szegény kis arczán elsötétedett az öröm. - -Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és -a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle. -Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal -fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. -Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban -újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig -nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy -megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. -Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei -rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta -egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A -lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a -társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, -egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a -fia javára billentette. - -A bankot meg egyszer megduplázták. - -Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A -gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és -szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá: - -– Csalsz! - -Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette -kezéből a kártyát. - -– Csalsz! - -Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította, -zokogta: - -– Csalsz, csalsz, csalsz! - -Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt, -csak hebegni tudott. - -A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca -ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította -az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra -valót odadobott az ablaküvegre. - -– Csalsz! - -Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, -csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta -magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a -részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt -és nézte a havas, kopár kertet. - -A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne -ablakából. - -(1907.) - - -AMÁLIA. - - -I. - -– Anyám, ki ez? - -Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az -anyám kezébe vette a fotografiát. - -– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália. - -– Miért nem jön soha hozzánk? - -– Mert meghalt, kisfiam. - -– Torokgyíkban? - -– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után -jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már -kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény. - -– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan. - -Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú -mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez -a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a -gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között. -Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak -lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva -vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is, -hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat -szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek. -Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé. - - -II. - -Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam -ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok -nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam -egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most -egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett -azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem, -hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje -szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal, -egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos -melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő -harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos -baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a -kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik -semmit a téli földtől. - -Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. -Megállapítottam, hogy az élők arcképei _megbarnulnak_, a halottakéi -pedig _megkékülnek_. - - -III. - -Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a -délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet. -Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a -tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba -hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az -árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon. -Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák -kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara -vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén -villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe -kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha -kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek -tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó -kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat, -a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az -öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom -magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes -módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott -fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a -vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas -és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli -legyező. - - -IV. - -Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni. -Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az -orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az -orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről -olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való -közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas -német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér. -Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és -szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben -csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott -egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én -tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak. -A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak -a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta -különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a -zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot -hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett. - - -V. - -Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban -szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi -terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase -láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az -élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga -régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide. -Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám -magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját. - - -VI. - -Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes -gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot -kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá. -Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon -állapodik meg, egy fehér _a_-n, vagy egy fekete _b_-n, melyet hosszú, -nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a -kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly -szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek -hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig -látható cérnaszálat és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús -egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben. -Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát. - - -VII. - -Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó -karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha -teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan -zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda -libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor -szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel -vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít. - -Azután valami hihetetlent és retteneteset látok. - -Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a -zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét -villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy -betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi. - -Én tudom, hogy valamit keres. - -Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában, -ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához -akarja ölelni. - -Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat. - -Amália itt sincsen. - -Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri -kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli -ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a -gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt. - -Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával, -könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény, -szegény. - - -VIII. - -Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az -üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett -reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig -hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit -gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont -legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta -a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és -forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm. - - -IX. - -Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek -szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A -hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy -elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. -Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, -miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal -hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába -ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A -felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se -gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne -halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a -halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a -szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget -szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta. - - -X. - -Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult -az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam -mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik -sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött -szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra, -hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró -szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. -Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha -skorpió-fészekbe nyúlnék. - - -XI. - -Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a -sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a -hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália -arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal, -báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát. - -Alig hallhatóan susogtam neki: - -– Kedves. - -Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam: - -– Amália. - -(1912.) - - -NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL. - -Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt -megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az -anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a -parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a -gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a -család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom -között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, -addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy -szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek. -Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már -letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak. - -Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem -magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, -mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár -az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje -szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a -naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos -figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma -is. - -A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek -elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó -(különös és hősi) tettét. - -Szeptember 7. - -Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát -a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató -korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és -javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy -koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán -mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott -szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz -évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk, -mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal -jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc -éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a -vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, -szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt -halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És -ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is -beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni. - -Szeptember 8. - -Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a -gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész -nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe -akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt -az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én -megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha -csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete -szivarokat szivott. Most én szivarozom. - -Szeptember 12. - -Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és -mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak -addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész -gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. -Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, -estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna -már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem -akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves -koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. -Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem -egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam -a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga -kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. -Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden -megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas -arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a -tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban -az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát. - -Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig -egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy -jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és -koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a -sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma -alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak -más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal. - -Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták -magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az -élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy -lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele. - -Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami -ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe -ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül -egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek -az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam -megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat, -anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az -utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem. -Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput -megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre -elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim? - -Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az -ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel -a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből. -Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a -pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a -halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang -ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó -ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s -átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed -kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, -kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat. - -Szeptember 29. - -Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül -finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy -óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem -eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna. - -Szeptember 30. - -Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, -olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül – -egy szimpla _gisz_-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, -amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét, -ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra -gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok -egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a -titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva -vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű -előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, -keresztülugrom önmagam és győzök. - -Holnap reggel én is főbelövöm magam. - -(1908.) - - -TŰ. - -Kacagás, lárma, fény. - -A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében -brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a -plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha -kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a -csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát. - -– Tessék, – kinálgatja a háziasszony. - -Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat. - -Vilma kivesz egy szem datolyát. - -A következő másodpercben elordítja magát. - -Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja – -ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy -pillanat alatt talpra szökken. - -– Mi az? – kiabálnak a férfiak. - -– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok. - -Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors -mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal, -hogy mindenki meghallja, ennyit mond: - -– Lenyeltem egy tüt. - -Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség, -nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda, -talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a -nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta -tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan -pedig a gyomorba került. - -Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan. - -– Vizet. - -– Rumot. - -– Kenyeret. - -– Cukrot. - -– Forrót. - -– Hideget. - -– Ülj le. - -– Maradj állva. - -Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp -úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát: - -– Citromot. - -A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart -a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a -korcsolyát, elrohan, orvost hoz. - -A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. -Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni, -veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne -keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a -kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót. - -Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye. - -A vőlegény erre várt. - -– Kedves – mondja alig hallhatóan. - -A leány végignéz rajta. Aztán elfordul. - -– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon. - -És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta -a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket, -az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk -boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de -nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok -mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok -lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó -nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a -kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón -állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát -is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de -semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba -a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag, -melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a -kupléírók világosították fel és azok a zeneszerzők, akik a szezón -táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében -és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és -végre a vőlegényén állapodott meg. - -– Adjon pezsgőt – mondta. - -A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s -felugrott a székről. - -– Elfogyott – szólt lelkendezve. - -– Nyisson új üveget. - -A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A -palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót. -Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon -hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, -mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a -rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, -észrevette a parasztot, a cselédet. - -– Siessen. - -– Rögtön. - -A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre. - -– Hozza már. - -– Azonnal. - -Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte inni. - -– Ne igyék. - -– Miért? - -– Árt. - -– Nem árt. - -A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul meredeztek. - -– Nem bánom, igyék. - -– Nem iszom. - -– Miért? - -– Mert árt. - -Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott -dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos -orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt: - -– Egyedül akarok lenni. - -A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést -érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát, -de most ezt is másnak látta, mintha valami előkelő nőnek mutatkozott -volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A -karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete -felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik -felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a -végzet perceit élvezi. - -Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt, -hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma -nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége, -melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel -sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az -ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a -régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki -filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt -májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek -érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább -szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket -és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna, -hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és -kirohanjanak vele. - -A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről, -de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az -öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A -többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag -aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték -példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek -izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy -fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő -nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék -és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt. - -Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban, -hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most -fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket -nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották -aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták -a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk -reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, -bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és -szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok -az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak -a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a -szoba. - -Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a -szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét, -visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a -ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt -ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük. -Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment. - -(1912.) - - -RONGYOS GAVALLÉR. - - -I. - -A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé -kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és -freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre -rogyott az áhítattól. - -Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az -éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé. -Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete -haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű -selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban -közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a -gallérja kifércelődött, kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a -nadrágja széle pedig rojtos és rongyos. - -Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt -kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy -hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra -nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa, -akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak -hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az -emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek -s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal, -színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s -ezt mondja: _Én vagyok a világ martirja_. A kövér ember pittyedt szájjal -sír: _Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben, -vezessetek haza_. A sarokban ülő jóságosan prédikál: _Szeressétek -egymást, édeseim_. Az az úr kegyetlen: _Meggyilkollak mindnyájatokat_. -Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a -hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak. - -A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: _Szent vagyok_. - -– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér. - -A szőke erre összezsugorodott, mint a sün. - -– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide. - -A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más -történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt -előtte és félig ráült egy székre. - -– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér. - -– Kérem szépen… - -– Mi vagy? - -A szőke köhögött. - -– Népköltő. - -– Micsoda? - -– Népköltő. - -Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján. -Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus -anachronizmus. A gavallér elnevette magát. - -– Mondj néhány népdalt. - -A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis -harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról. -Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta -a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott. - -– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér. - -– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az -elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől. - - -II. - -A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya -lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott -aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen -megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét, -mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis -volt, de csupa könny és a szívéből jött. Most pedig borzongva nézett az -ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár, -hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt -s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel. - -– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt. -Bizonyára már nem is emlékszik rám. - -Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a -két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és -bocsánatért esedezik. - -A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat -kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy -vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a -nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen -kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés -lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat -vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az -önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. Amint azonban a párnán -vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő -volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély -és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében. - -Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament. -A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés. - - -III. - -Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust, -így gondolkozott: - -– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a -népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s -aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát. - -Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét. - -Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt. - -Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott. - -– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér. - -– Hogyne – mondta a népköltő. - -– Régóta keresem. - -– Engem? - -– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon -tetszettek a dolgai. - -– Igénytelen versikék. - -A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen. -A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja -magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta, -hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette -volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a -szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja. -Kiméletesen kell megvigasztalnia. - -– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot -akarok mondani. - -A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig, -értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a -sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról. -Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt, -kimondhatatlanul fájt neki ez az ember. - -– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg. - -– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett. - -– Itt a kocsim, jöjjön sétálni. - -– Majd máskor. - -A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról -gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle. -Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A -gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel -a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az -utcán. - -Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni. - -– Most majd kifizetem, – gondolta. - -Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten -játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és -végre-valahára megszabaduljon tőle. - -Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét, -kilencven koronát. - -– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe. - -– Nem. - -– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak. - -– Nem. - -– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest. - -– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével. - -A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és -elment. - - -IV. - -Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs -fojtogatta és a száját harapta. Az ember veszedelmes portéka: _robban_! -Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen -bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott előtte. Bevallja neki, -hogy megbánta a tréfáját. A másik, az egyszerűbb az, hogy elfelejti az -egészet és a faképnél hagyja. Utalványon visszaküldi a pénzét és még -ezer koronát. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s -talán egész életében így fog vezekelni – remény nélkül – újabb -álmatlanságokkal, még vadabb és még némább gyötrelmekkel. - -A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, annyival -is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a -legegyszerűbb. - - -V. - -Az írómappájára nagy betükkel felírta ezt a mondatot: - -«_Nem bocsátott meg_». - -Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített ruhafogashoz, -melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja és ott – nagyon -gyorsan és gavallérosan – felakasztotta magát. - -Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban -és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld -keserű gyümölcse. - -Reggel a cselédje vette észre. - -(1912.) - - -X... KALANDORNŐ. - -Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos -falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is -elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca -kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a -pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy -egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam. - -– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem. - -Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt. - -– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába -bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról. - -– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve. - -– Hová akart utazni, nagysád? - -– Firenzébe. - -– Innen? - -– Innen. - -– Most? - -– Most. - -– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése. - -– Tudom… de… - -Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a -szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki -a karmaim közül. - -Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első -tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még -rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és -negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke -esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan -valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom – aki -éjfél után a pályaudvaron csatangol. - -Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt -megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése -pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a -posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem -ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap -délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat -árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára, -kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy -órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. -Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, -mentem vele kifelé, mindig a sarkában. - -– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt? - -– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek… - -Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a -siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és -addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol -okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak -tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban -mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer -rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított -meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját -nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un -petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy -akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba -került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már -kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget -koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út, -hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik -azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen -biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya -nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután -megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a -száján valami csunya mosollyal. - -A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam. -Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot -sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A -vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan -nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova -vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől -sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak -sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, -ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek -sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben. - -– Álljon meg – mondtam neki rekedten. - -– De kérem… - -– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam. - -– Csak nem erőszakoskodik? - -– De igen. - -– Egy védtelen nővel? - -– Igazolja magát. - -– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a -zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben -is kicsoda maga? - -– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá. - -Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán -megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. -Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a -kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek -látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de -acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz -éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült -és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink -majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas -bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám -meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, -vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is -lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most -igazán megijedtem tőle. - -Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany -fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan -reszkető halvány inyekkel. - -Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a -fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó -szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik -minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű -husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya. - -– Az okmányait – ismételtem. - -– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle iratot. - -– Egy-kettő. - -– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és -külföldi vasútakra. - -– Ez semmi. - -– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom. - -– Az útlevelét. - -– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével. - -Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon -nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva. -Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez. - -Keményen szemébe néztem. - -– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja -elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló -intézmények cimborálnak önnel? - -– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az -igazi _altató_ dada. - -– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt? - -– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak -konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik -jobb kritikusaink. - -Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos, -nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy -valami csillogó, fehér por hull le róla. - -– Salétrom – mondtam hüledezve. - -– Az – szólt – nátronnitrát. - -– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem. - -– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan -tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank _safe-deposit_-jába -akarom elhelyezni ezt a holmit. - -A két bőröndje után nyúlt. - -– Mi van ezekben? kérdeztem. - -– Magánvagyonom. - -– Nyissa ki. - -– Szó sincs róla. - -– A kulcsokat. - -– Nem adom. - -– Akkor feltöröm. - -Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyilt. - -– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel. - -A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, -száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló -pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben -szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek. - -– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket, -te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver, -mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg -az isten, gyalázatos. - -Megragadtam a karját. - -– Most pedig mondd meg a neved. - -– Először is kérem: ne tegezzen. - -– A neved kérdeztem. - -– Melanie. - -– A másik neved? - -– Comtesse Melanie. - -– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak -Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe -látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... -kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz -egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, -a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem -majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem, -hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. -Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. -Egyelőre azonban letartóztatlak. - -Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe, -ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos -sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és -kötelességtudóan szalutált. - -– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a -rendőrségnek. - -A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait -követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott. - -Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy -bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és -felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem -fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra -engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U... -vagy Z... felé. - -– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi. - -– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította -harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden -írása rendben van. Talán részeg az úr? - -Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem -azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes -kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony. -Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai: -aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és -fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani. -Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító -van. - -(1914.) - - - - -KIS KOMÉDIÁK. - - -A KÖVÉR BIRÓ. - -Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és -gonosz aranytű. - -A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok -pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában, -hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és -nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok -lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep, -melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk -ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk -homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek. -Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és -gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk -áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A -világ: egy sárga szédület. - -A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető -halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék -hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű -potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát: - -– Jön a kövér bíró. - -Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk -kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti, -hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van. -Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag -aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot. - -Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró -vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a -harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk. - -Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk. - -Valaki felragad egy göröngyöt. - -– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk. - -– Üsd agyon! - -A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a -finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak -csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A -kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután -lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk -tovább. - -– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges. - -– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a -fejét. - -A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel. - -Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek -éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A -vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen -pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek -tudnak gyűlölni. - -Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a -zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába, -melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban -megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe -orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen -pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily -förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek -morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív -erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos -békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, -ami szokatlan. - -Egy délután újra róla beszélgettünk. - -Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál -fontoskodva magyarázott: - -– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az -anyja süti, nyárson. - -A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk -elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van. - -Pál a kör közepén tovább beszélt: - -– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz -én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket. - -Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben -olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében -keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg -szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre -küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki: - -– Gyertek. - -Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon -kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az -udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis -gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A -kövér bíró anyja volt. - -Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony -szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint -édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély, -aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg. -Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta -még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor -iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta, -ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza. -Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt, -ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt -és micsoda táncos. - -Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb -madarász. - -– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott. -Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik. -Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti. - -Az öregasszony maga elé nézett. - -A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg. -Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott -az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén -rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt -szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A -kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél -cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott. -Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában -evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a -karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla. - -Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel -telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy -valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit -elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk. - -– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva. - -A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett. - -– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki -látta így járni. - -Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró -cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag -bogárgyűjtemény. - -– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik -rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell? -Mind az övé. - -– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld -lepkefogót emelt föl az asztalról. - -– Ez is. - -Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban -bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és -pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat. - -– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót. - -– Hisz a miénk is ilyen. - -A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer -nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól -éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az -alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi, -hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az -irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat -alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt, -olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor -azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk -megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet -minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán. - -Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de -ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak -koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától. - -Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy -tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a -kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság, -a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy -karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében -a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap. - -Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába. - -Forró és fekete volt az éj. - -Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró. - -– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat. - -– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte -szalmakalapját. - -Némán mentünk tovább. - -Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban. - -Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos -gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan – -reánk mered, szegény pufók baba. - -(1909.) - - -KOMÉDIA. - -_(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az -Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az -asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem -viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az -asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros -folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van. -A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak, -most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is -egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán -aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel -négy óra.)_ - -Agglegény _(végigásít egy skálát)_: Menjünk haza. - -Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. _(Két kanál -szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)_ - -Agglegény _(ásít)_: Én nem szeretem a hajnalt. - -Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak… -az ég… a föld… addig nem megyünk haza. - -Agglegény: Utálom a hajnalt. _(Ásít.)_ Én mindig szaladok előle, hamar -be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert -ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. _(Gyorsan felhajtja a likört. -Maga elé néz.)_ Azután a feleségem… - -Férj: Mit, te megházasodtál? - -Agglegény _(mosolyog)_: Nem tudtad? - -Férj: Nem. - -Agglegény _(játszik)_: Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre -otthon leszek. Most gyöngélkedik. - -Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. _(A Férj is -felhörpint egy pohár likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és -játszik.)_ Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál? -Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog -vagy-e, édes öregem? - -Agglegény _(ábrándosan lehunyja a szemét)_. - -Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej, -ki hitte volna, öregem. - -Agglegény _(közelebb húzza a széket)_: Te, ha tudnád, mi egy asszony. -_(Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.)_ Nézd, most -négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a -szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra -mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő -szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy -asszony… egy hajnali asszony… - -Férj: Pincér, még két maraszkinót. _(A Főpincér hozza. Isznak.)_ - -Agglegény _(belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott)_: Az -asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az -ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt -így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen -csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel. -Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre -és nézem az arcát. - -Férj: Érdekes. _(Mélyet szippant a cigarettájából.)_ Érdekes. _(Még -egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.)_ Ezt sohase -éreztem. - -Agglegény _(félvállról)_: Házasodj meg. - -Férj _(kiváncsian)_: És az assony felkel ilyenkor? - -Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a -kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon -csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok. - -Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe. - -Agglegény _(mosolyog)_: Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét. -Érzem a sötétben, amint rám néz. - -Férj: Te igazán boldog lehetsz. - -Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután -megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor. -Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem -lármásak. - -Férj _(hidegen)_: Tudom. - -Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli -kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja. -Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha -minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig -vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás. - -Férj _(izgatottan)_: De később, ugy-e, felkel? - -Agglegény _(egyszerűen)_: Fel. _(Önérzetesen.)_ Még sohase kellett -kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér -lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a -melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most -szeretjük egymást legjobban. - -Férj _(meredt szemmel bámul)_: Érdekes. És azután? - -Agglegény: És azután, nincs tovább. _(Csettint az ujjával.)_ Barátom, én -vagyok a legboldogabb ember Budapesten. _(Ránéz.)_ Miért bámulsz? - -Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem. - -Agglegény: Hallod, ez csak természetes. - -Férj _(észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy -öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik)_: Bizony nekem -nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az -agglegény úgy él, mint egy király… - -Agglegény: És úgy hal meg… - -Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz, -hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy -elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan -szabad… - -Agglegény _(elkomorul)_. - -Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ -leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek. -«Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli -szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a -vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!» -Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek -hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a -kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a -csücskét… - -Agglegény _(kényelmetlenül feszeng)_: Kérlek, ne érzelegj. - -Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az -egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány -van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig -egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha -egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök. -Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek -van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom, -aki millió és millió eladó lányt cepel a karján. - -Agglegény _(nagyon szomorúan)_: Nem gondolod, hogy nincs igazad? - -Férj: Én, öregem, nem filozofálok. _(Fütyörész.)_ Én élek. - -Agglegény _(hosszan, irigyen bámulja)_: Hazudsz. _(Dadogó nyelvvel, -álmosan.)_ Hazudsz. _(Megfogja a kezét.)_ - -Férj: Mi bajod? - -Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. _(Lehajtja fejét az -asztalra.)_ Hogy nincs így. _(Nagyon sápadtan.)_ Hogy nincs igazad. - -Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár? - -Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem -köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb, -mint – egy. - -Férj: A matematikában mindig gyenge voltál. - -Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a -fejem. Én most nem merek hazamenni. - -Férj _(felkel)_: Pedig már igazán mehetünk. - -Agglegény _(teljesen elázva, szontyolodottan felkel)_: Maradjunk itt. -_(Valamit gondol.)_ Örökre. - -Férj _(dühöngve hebeg)_: És az asszony? - -Agglegény: Az, fiam… az… az… _(Szünet. A levegőbe mutat, nagyon -messzire.)_ - -Férj: Hát így vagyunk, öregem? _(Hahotázik.)_ No, ez sikerült. -Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel -ezelőtt. _(Mindig erősebben nevet.)_ De látod, te is beugrottál. -_(Nyelve alig forog.)_ Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is -becsaptalak… mert én meg… úgy bizony… - -Agglegény _(a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi)_: Mióta? - -Férj _(szomorúan)_: Tizenöt éve. - -_(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat -hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy -egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a -ketten roppantul józanok és szomorúak.)_ - -(1906.) - - -ÁPRILIS BOLONDJA. - -– Holnap április elseje – mondotta Viktor. - -– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk. - -Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk. - -– De mit? - -– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam. - -Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat -visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük. - -Izgatottan járkáltunk a szobában. - -A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták. - -– Nem jó. - -– Ez se. - -– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő. - -Viktor rágyújtott a kis angol pipájára. - -– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is. -Figyelj ide. - -– Halljuk. - -– Belebujsz ebbe a szekrénybe. - -– No és? - -– Aztán itt maradsz. - -– No és? - -– Aztán vársz. - -– No és? - -– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül, -amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz. - -– Helyes. - -– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan -recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is. - -– Csak meg ne sejtse a tervünket. - -– A lámpát előbb eloltod. - -– De hogy tudom meg, mikor jön? - -– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap -szerda. Vívóleckéje van. - -Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a -nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne. -Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a -kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam. - -– Pompás. - -– Óriási. - -– De valami eszembe jutott. - -– Mi? - -– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza… - -– Annál jobb. - -Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak. - -– Valami megint eszembe jutott – szóltam. - -– Ki vele. - -– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon. - -Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett: - -_Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon. -Érted jövünk. Várj._ - -– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát -gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig -öltözködik. - -– Készen vagyunk. - -– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla. - -Kezet adtam. - -Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott, -fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig -ittunk. - -Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat -sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus -leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a -mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon -követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf -leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat -és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult -valami nyugtalanság sejtésétől. - -A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy -végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a -toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem -magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves -háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy -cirmos kandur. - -A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk. - -– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz? - -– Dehogy, – hencegtem. - -A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk, -nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon. -Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró -lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra -berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a -folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont. - -– Itt van. - -– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan. - -– Bálint. - -Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa -világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle. - -– Menj. - -– Hová? - -– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé, -ha nevetni akarsz… - -– De… - -– Siess, mert itt van… - -Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és -macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig -még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság -dongott. - -Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen -görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő -áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam. - -Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán -fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha -nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már -kijönni, de nem lehetett. - -Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd, -csönd. - -Ő volt. - -Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a -névjegyet. Elolvasta, leült. - -– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész -egyedül van. - -Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen -és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A -lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára. - -Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet -ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett. -Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem -is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca -komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya. -Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, -amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr -megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak -akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki -halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze -akarjuk szedni: felrezzenünk. - -Már nem tudtam nevetni. - -Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, -irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet -ivott, ásítozott. - -– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk. - -Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A -félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom -ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit -tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra – -miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha -elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha -grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit -mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő -már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném -tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez -a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos -feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig -látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt -kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté -repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. -Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben -csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az -egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem -fölött és akkor többé nincs menekvés. - -A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, -mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a -saját hangomtól. - -Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét -vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy -leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a -szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de -halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a -ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be -van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a -kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el. - -Várni, várni, várni kell. - -De meddig? - -Ez igazán a bolondok napja. - -Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver -ravaszán pihentetve, áldozatára vár. - -Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul. -Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe -zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang -szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van, -itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor -torkomszakadtából ordítozni kezdtem: - -– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség… - -Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az -arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja: - -– Te vagy? - -A mellére borultam és sírva fakadtam: - -– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én -vagyok az április bolondja… - -– Már nincs április – szólt és megnézte a zsebóráját, – 12 óra 2 perc. -Április másodika van. - -Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé nézni. - -Bálint vizet öntött a pohárba. - -– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled? - -Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a -kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett: - -– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel -csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: _marha_. - -(1905.) - - -LEÁNYOK. - -Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött. - -A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át -szürődött a napfény. - -– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva. - -A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a -kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát. - -– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak… - -Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt, -minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány, -azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk -hivatalos és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az -asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a -nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor -meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. -Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott -rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos -házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a -leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és -fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva. -Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom -iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből -egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve -féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba. - -Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház. -Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli -rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó -ki-kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában, -álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót. - -– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk -innen. - -A fiú búsan intett. - -– Most még nem lehet. - -Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet -barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem -rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki. - -Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk: - -– Olga. - -– Piroska. - -– Erzsi. - -– Ilonka. - -– Jolán. - -– Lujza. - -Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja -szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus, -halálosan kómikus. - -– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid? - -Gyula méltatlankodik. - -Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll -komolyan, haragosan, némán. - -Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva -fordul hozzá: - -– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka. - -– Szép szeme van – tódítja a másik. - -– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom. -Éljen a Jolán. - -Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a -beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek -viszket az orra és tüszkölni akar. - -Bizonyos, hogy nem lehet barátunk. - -Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint -magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a -leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni -nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos -tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir. - -Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú -volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron -senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és -diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket -nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége -érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak -át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is, -mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki -a fából. Ezermester hírében állott. - -Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent. - -Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű -lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja -is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt -órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt. -Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a -kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre -váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú -volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint -egy miniszter. - -Csak néha estefelé láttam. - -Egy nővérét kisérte. - -– Honnan jöttök? - -– Teáról. - -– Hová mégysz? - -– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért. - -– Szervusz. - -– Szervusz, szólt lehangoltan. - -Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak -részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha -nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez, -rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón -csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel -a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az -összeköttetéseivel még sokra viheti. - -Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt -áll. - -Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt, -minthogyha valakit várt volna. - -– Találka? – kérdeztem mosolyogva. - -– Dehogy. - -Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk. - -– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom, -hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy -távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és -lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek, -hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha -oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint -filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az -arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem -azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a -férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a -szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul -a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét -hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni -bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg. -Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű -iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét, -melyet én már igen régen tudok. - -Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az -aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott. - -– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli -garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos -polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az -ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek. - -Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára. - -Gyula gondolkozott. - -– Nem mehetek, mondta. - -– De kérlek… - -– Nem – ismételte. - -És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt. -Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi -szolgaság bánata. - -– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy -hugom van itt… - -– Teán? – kérdeztem kegyetlenül. - -– Teán, mondta szomorúan. - -(1912.) - - -A BOLOND MAGYAR. - -Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a verandán. - -– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta. - -Gyengéden a feleségére nézett. - -– Akarod, kedves? - -Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére -tette. - -Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti -házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik -beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik -húszonegy. - -A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét. -Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig -csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött -haza a fiú. - -– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével. - -Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész -jobb karját. - -– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega -tovább boncol. - -Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a -szülőket. - -– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a -lázát. - -Délben a beteg félrebeszélt. - -– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi -tudás… - -Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt. - -Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi -évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete -karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban, -a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a -lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem -vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral -végigvágtatott rajta. - -A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami -fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen -csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett -választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete -szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet -mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép -vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a -koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből -forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a -fájdalmat. - -Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt -húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s -száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről. - -Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon -végigheveredett és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás -volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző -ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig -nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte -a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta, -nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó -körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett -volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, -néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és -bolondosan megvakarta a füle tövét. - -Fa-hangon szólt ki a feleségéhez: - -– Ma nem vacsorázunk? - -A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset. -Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és -két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte: - -– Nincs más? - -A felesége intett, hogy nincs más. - -Megnyugodott s bement a szobájába aludni. - -Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a -lovakat, beszélt a parasztokkal. - -Az ispánja levette a kalapját: - -– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr -tiltó tekintete előtt. - -A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral. - -– Hány hét a világ, öcsém? - -A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett. - -Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait -vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem -volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara -finom felvillanásával. - -Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis -gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a -tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és -az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így telt a -délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak, -mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, -magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná, -szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő -szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt -adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén. - -Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a -puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa -szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A -felesége meredten nézett rá. - -– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát. - -Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg -előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel, -kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya -és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét és -fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken. - -Később váratlanul ő-zni kezdett. - -– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé. - -Máskor így szólt a feleségére: - -– Ne tátsd a prófunt-magazinod. - -Vagy ezt mondta az inasának: - -– Add ide a tökfödőmet. - -A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott. -Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely -lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már -szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom -angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben -járt. - -– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné -meg, aki kitanálta. - -Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával. -Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A -kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja: - -– Patvart! - -– Marha! - -– Kuss! - -Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a -revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a -természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az -ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement -az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban, -ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen -szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog -volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy -üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény, -nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt -sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát. - -Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól. - -– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt -le-fel a verandán. – Menjünk innen. - -– Hová, kedves? - -– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot. - -Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá. -Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét. - -Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon -haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti -pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini -vonatig megvacsorázzon. - -A pincér hadarta az étlapot. - -– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott -az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire. - -A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét -vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a -borfiút: - -– Nesze öcsém, nagyra nőjj. - -Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több -fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, hogy -leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok -mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva -elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az -autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az -utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben. - -– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok. - -Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy -volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen -lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat, -aztán összetörte mind a két körtét. - -– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének. - -Aztán Franciaországba mentek. - -A franciák se akarták megérteni. - -– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia, -szilvuplé… szilvalé… - -A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem -volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével. - -– Ángliusok, őrült ángliusok! - -Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó, -izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a -nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició. -Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol -odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá. -Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát, -ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke -üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, -plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta -meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy -fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a -szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a -visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se -beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a -családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete -imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is, -mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely -akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar. -Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben, -utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár -dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte, -csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, -szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően -mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul -az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt: -megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a -rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az -éjszaka előtt. - -A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak -meg napszurásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A -magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar, -összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az -is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a -tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete -meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali -arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a -por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul -aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei -a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a -fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán -szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az -olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme -vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar, -csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök. - -Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a -melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután -aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta. - -– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a -nagyobbik fiunk. - -A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd -felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az -asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot. - -A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a -földre. - -– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt -agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely -– úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a -marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – – - -Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a -földgolyót verné. - -Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt -néhány csunya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett, -kárminvörös arca elsápadt. - -Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba -emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint -valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik. - -Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt. - -– Agyszélhüdés, – mondta az orvos. - -– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg -egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak -káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész -világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok. - -Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát. - -Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott: - -– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt -olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot s maguk -is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint -szenvedni? - -Kapuja előtt megint rágondolt: - -– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg, -valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak -szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a -magyar bánat. - -(1913.) - - -OLIGOCÉN ÉS EOCÉN. - -Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy -ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a -Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a -híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze -orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit -összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli -a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt -volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban -folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek, -a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A -füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga -fejüket, melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak -rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben. -Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska. -Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett -békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre. - -Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett -látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja -körében élt, lámpája mellett a «_Le Figaro_»-t és a «_Journal -Amusant_»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura -fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a -természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és -töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta -órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár -éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön -utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott -velük. A vita hevében azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának -lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres -lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a -nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az -egyetlen fényes és igaz szót: - -– _Progresszió_. - -Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában. -Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és -kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt -és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a -vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is -szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat -megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű -kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság» -elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd -ő nagyságához küldi. - -Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan vette tudomásul a bizottság -«kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában -sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét -volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította, -hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő -lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból -kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak, -egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a -mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való -gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az -ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott -s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan -tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből -pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a -francia nemzetnek. - -Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly -boldoggá tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a -hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a -sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű -kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái -regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek -belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte, -fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben -mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket -szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel, -hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést -megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése -előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud -franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született -franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres -köd öntötte el, mint mikor a _progresszió_-ról beszélt. A -könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a feleségét, a jogász -fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a -beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos -szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem -volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal -az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen -elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan -lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett -valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy -ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül -mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A -családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az _avoir_ ragozásánál -tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal -vágtatott Szegvár felé. - -Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira -izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete -alapján – félgramm aszpirint és félgramm brómnátriumot vett be és -ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe -tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment -a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje. - -A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia -geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd, -amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő -úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt -hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember, -nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan -rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva -alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a -tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység -tükröződik. - -Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus -ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja rá, mire ő -leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát: - -– Oui. - -A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és -becsületes nevet szerzett magának, az _Oligocén_ és _Eocén_ korszakbeli -lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az -alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori -rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a -nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város -fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé -hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van – -lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a -földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok -és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt -bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét. - -Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér -abroszon. Nyomban leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési -kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a -kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós. -Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással. - -Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a -városban. - -Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot, -a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az -előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány -és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, -amely a «_Gőz és a villany századá_»-ban egyedül méltó hozzá. - -Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten -lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt -állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó -arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten, -mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami -pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott, -magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is -kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében -azt hitte, hogy múzeumba került. - -Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban -szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de -mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon. -Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt -hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a -megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul -forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a -szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől -nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa -dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a -város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a -gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kulturának, a test -tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az -áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a -gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a -modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi -tudósnak csak kellemes és kedves lehet. - -A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a -tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni -kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt -benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva -vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult. -De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden -nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a -kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak -olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen -megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette. - -Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót, -ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a -belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna -kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek -lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek -gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek -elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre -egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy -medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha -ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai -szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín -üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre, -egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári -napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései -alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett -körül s már az ajkán lebegett ez a szó: _progresszió_, a vendég -csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna, -hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen, -arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a -vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált -csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe. -Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, -melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak -vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó -panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség -mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró -sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal -pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében -a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra -is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken -kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a -hőségtől könnyező szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel -fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el. -Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata -lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések – -körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora -megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a -geológiai intézetben üldögélt, az _Oligocen_ és _Eocen_ korszakok izgató -ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen -forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország -vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan -félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába -keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a -lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven -a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste -ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel -érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, és -vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak? - -Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a -langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette -a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a -nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést -keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint -csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és -mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki, -végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez -mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos -gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok -folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva -vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták, -és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta, -tetőtől-talpig frissítő és edző záporban állott. Még a nyujtóra is -felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran -mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor -a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt. - -Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és -rendkívül meg volt elégedve. - -– Nagyszerü. - -– Nagyszerű – hagyta rá a tudós. - -– Progresszió. - -– Progresszió – mondta a tudós. - -– Kultúra. - -– Kultúra – helyeselt a tudós. - -Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott -az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak -az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy -valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a -rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az -öntött ürgék. - -Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért. -A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte -hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki. - -Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból -lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak -szemgolyóira. - -A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és -meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent. - -Odaintette a feleségét. - -– Te, ez megbetegedett. - -– Szentisten. - -– A keze olyan mint a parázs. - -– Hogy nyög. - -– Mit tegyünk? - -– Téát hozok. - -– Nem, inkább aszpirint, kinint. - -Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a -család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget, -jobbra-balra forgatták, dunyhákat, paplanokat, pokrócokat raktak a -lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt. - -– Ha ez itt meghal, a nyakunkra. - -– Irtózatos. - -– Nekünk kell eltemetni. - -– Koporsót venni. - -– Sírkövet állítani. - -– Hivassunk orvost. - -– A világért se. - -– Csak meg ne tudják. - -– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó -mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza. - -A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se -fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta, -nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő -idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő -hibájából betegedett meg. - -Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán -a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt jelentette, hogy -meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az -ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül -ő képviseli a városban a _progressziót_. Jelekkel értésére adta a tudós, -hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen -volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra. -Sietve csomagoltak. - -Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta -magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen -sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a -kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház -világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az _Oligocén_ és -_Eocén_ korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy -gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az -ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli -szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette. - -A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az influenzától még mindig kehes -volt, irtózatosan elprüsszentette magát. - -Valaki kinézett a kávéházból. - -– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva _magyarul_ kezdte magyarázni, -micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket. - -Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint -előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól -tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent. - -(1913.) - - -BÁCSKAI BARÁTOM. - - -I. - -Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett -az én bácskai barátom: Bogumil. - -Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét -lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt. -Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a -zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután -hatszor. - -Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen -láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok -ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még -ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás-bandával -kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a -részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán -barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában -aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az -aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor -fellegeivel. - -Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, -hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte. -Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és -ásitozott. - -Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről -és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, -hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, -éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és -egészséges fogai közé szorítva. - - -II. - -Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, -jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá -piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár -dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és -rosz zsömlét eszik hozzá. - -– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy. - -Lenkék szeme felragyogott. - -– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a -pálinkát. - -Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát -reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával -eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy -kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik. - -Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt -filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig -mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent -bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó. - - -III. - -Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a -világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele. - -Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros -viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a -hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «_Itt a nap minden -órájában jól és olcsón lehet étkezni._» Minél tovább nézegettem az -iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony -evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott -leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, -hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival -egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot. - -Bogumil szeme felragyogott: - -– Mit szólsz hozzá? - -Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen -helyettem is. - -– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt. - -Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot. - -– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a -népművészetet. - -Megtörölte a száját s aztán folytatta: - -– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket -és nem tudják mire. - -A vacsora végén csettintett a nyelvével: - -– Várj, most jön a java. - -Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest. - -– Szereted a zenét? - -Bólintottam. - -A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely -siralmasan és nyöszörögve rázendített a _Lohengrin-nyitány_-ra. - -Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját. - -– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása… - -Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem -kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett -a _Ladi-ladilom_-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is -áhitatosan mondta: - -– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők… - - -IV. - -Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre -_rászokott_, a másikban mindenről _leszokott_. A _rászokás_ is, a -_leszokás_ is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában -egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek -számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak. - -Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, -hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott. - -– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és -rágyujtott egy keserű és erős britannikára. - -Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a -korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat. -Felemelte az élete _standard_-ját. Havi száz koronáért kivett egy -bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel – -csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel. - -– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját. - -Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta -beszámolt az uj eseményekről. - -– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar -egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak -tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást. - -Máskor ezzel lepett meg: - -– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az _Antialkoholisták -Egyesületé_-be. - -Egy hónap mulva ezt ujságolja: - -– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is… - -A lakását otthagyta és ujat bérelt. - -– Láttad az új szobám? - -– Remélem szép. - -– Mese. - -– Nagy? - -– Terem. - -Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a -szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben -sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő -sohase világított, mert – mint mondta – szereti «_a kellemes és -misztikus félhomályt_». Különben is ez jót tesz a szemnek. - -Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték -boldogabb ülepek. - -Kinyitotta az ablakot. - -– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por. -Micsoda? - -Lélegzetet vettem a kedvéért. - -– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt. - -A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. -Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit -ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e -összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s -eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez. - - -V. - -Miről szokott még le? - -Mindenről-mindenről leszokott. - -Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, -lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta -a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte. - -– Voltál orvosnál? - -– Nem. - -– Mért nem mégysz hozzá? - -– Majd elmulik. - -– De ha megvakulsz? - -– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem s már -gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, -pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű -és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, -ott a másik. - -Szóval erről is leszokott. - - -VI. - -Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, -végérvényesen. - - -VII. - -Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete. - -Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte -el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is -tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «_új impresszióit_» a -grisettekről, a midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a -forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel -szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt. - -Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni, -hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó -kolibri-színeiben. - -Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta -talpát. - -– Nagyszerű napom lesz. - -Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott -fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva -bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és -új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A -lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt -mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet. -Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő -erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni? - -Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben. - -Egyszerre esni kezdett az eső. - -– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor. - -A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a -víztől. - -Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és -sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó -falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy -valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon. - -Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként -gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a -fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis -kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér -masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással. - -– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett. - -Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért, mert franciául -beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb -szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre. - -A leány nevetett, szó nélkül tovább ment. - -Bogumil csendesen elmaradt mellőle. - -– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland. - -Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát, -agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját, -a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen -besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a -vonatja hazafelé. - -Indult a szállodájába. - -Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte -egy autobusz. - - -VIII. - -Leesett a földre. - -Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált s -egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez -lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. -Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt -levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a -vonatja, Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a -halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a földön -is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget -leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei azonban már -végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét, -alázatosan. - -A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit. - -Talán ezt: - -– Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült, teljesen. - - -IX. - -Úgy látszik, de nem egészen biztos. - -Bogumil szörnyethalt. - -A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza. - -Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az -üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, -elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az ember, -hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a -szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi ízt. Csak -halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van -kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek is örült. Az ember nem vesz -lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer -ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda -kényelem, édes barátom, micsoda kényelem. - - -X. - -Letöröltem a könyeimet. - -Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve. - -(1912.) - - -PÁVA. - -Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a -méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége. - -Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes -lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni. - -Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége, -akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban. - -Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a -kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a -konyhában. - -A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon -rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett -csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A -tanácsos, végzéseket és _rendelvényeket_ olvastatott vele és mosolyogva -javította ki a hibáit: - -– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság… - -Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna -elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában -tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon -haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni -rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan -bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy -intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig -alul. Élete egészen a kötelességé volt. - -Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával, -mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett -maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív -ropogós miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón -rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte -az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen -mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek -kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez -nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az -izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem -vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami -szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a -pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül. -Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája -volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó -cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány -aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a -kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket -és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges. -Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje -megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki -majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már -látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az -egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a -jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett -nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény -barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta, -elégedetten: ez se viszi sokáig. - -Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót, -mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a -szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott -várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és -félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy -észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A -méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz. - -Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg -szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert -egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében -álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és -élettelen. - -Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és -sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán -mosolyogva mondta: - -– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve, -mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram, -nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos -uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes, -elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram. - -Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba. - -A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni -kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a -leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a -magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta -süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy -óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele -szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő -is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az -utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más -akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. -Mindenesetre unalmas lesz. - -A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A -kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya -fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott -tovább más irányban. - -Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot öltött s elment a -főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon, -nyaralt. - -Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét -és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy -hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére. - -A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem -tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a -többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a -hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág -azonban határozottan megtetszett neki. - -– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták -fejüket a szélben. - -Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de -sehogyse találta meg a módját. - -– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük. - -Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta: - -– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a -tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr… - -Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a -titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett -az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani -a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon -visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott. -Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló -köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési -rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a -katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának. -De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok. -Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis -kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az -újján gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az -emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók -bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig -reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet, -vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a -munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre -fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni, -kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál. - -Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy -gödörbe. - -Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra -ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit -keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a -székre. - -Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához: - -– Parancsol, nagyságos úr? - -– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét. - -– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni. - -– De minek nevezett engem? - -– Nagyságos úr… - -Erre a szóra rácsapott, mint a vércse. - -– Én méltóságos úr vagyok. - -– Bocsánat. - -– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban. - -– Igenis. - -– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt. - -A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd -megsemmisült a buzgalomban. - -Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte -állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú -szünetet tartva – beszélt a tanácsos: - -– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most -mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt maga előtt?… Nem tudja… persze… -nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő -tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is -ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a -főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon… -Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd -az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja -zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak -műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét -szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt -vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn… -Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a -dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az -államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj, -kegyelmes uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel… -Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány -évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még -feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a -kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az -emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak -szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor… -Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt -szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős… -mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a -falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az -megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit -látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett -modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő… -Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség… -gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai -műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?… -Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha -dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó -ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a -tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen -leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény, -mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj… - -Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába, -rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé: - -– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr… - -Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos -tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt -koronát nyomott a markába borravalóul. - -– Nem baj – mondta még egyszer. - -Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt, -kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény. -Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet -határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek – -észrevette – nem égtek. - -Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé -mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán -semmi keresnivalója nincsen. - -Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a -kávéházban. Majd reggel, a kávénál. - -Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha -fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a -keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a -bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy -irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet, -semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál -és az őrületnél: az öregség. - -(1915.) - - -A SÚGÓ. - - -I. - -Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük. -A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a -hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal -keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a -földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes -házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a -járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a -térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány -kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga -harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen -elhatározással – feleségül vette őt és levitte magához földalatti -odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta. -Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a -temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A -csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és -kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal – -rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a -kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált. - - -II. - -A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt. - -Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú -művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így -köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok -ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy -csomag kártyát. Bűvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta -hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is -észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe -fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet -vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait. -Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, -melyet gondoltak. - -Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta: - -– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz. - -A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben -elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá -törte. - -– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem. - -A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert, -arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve. - -– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a -varázsvesszővel és… - -Csend lett. - -– … És koncentrálom az akaratom minden erejét… - -Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme -világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a -bűvészetet tanulta. - -Egy perc multán megszólalt: - -– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra, -hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel, -sértetlenül, mint azelőtt. - -A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már -kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott. - -A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt: - -– Már hallom a ketyegését. - -A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a -tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt. - -– Valami hiba van – mondta halkan. - -Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek. - -– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult -könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most -sem. Mi ez… - -Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és -nem is jött vissza többé. - - -III. - -Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc -ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a -dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a -súgólyukba. - -– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted. - -De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő -pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak. -Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a -súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát -elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a -szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint -majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a -függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a -színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett -fel, mint a hold. - - -IV. - -A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány -takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd -vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki -impresszióikat: - -– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha -én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó -minden. A súgó a színház lelke. - -A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a -családjaiknak össze kell tartani. - -Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer -lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden -szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei -sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító -verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a -színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott -halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák -a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes -színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor -és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat -silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez -legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép, -de rögös pályán, csüggedetlenül.» - -– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan. - -Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a -szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek -tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és -groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes -ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az -eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg. - - -V. - -A feleségét gyakran magához vonta: - -– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő. - -A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A -házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is -vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem -sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém -módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta. -Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a -súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor -is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a -színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a -fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is -gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A -súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a -«dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt -haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok, -inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen, -hosszú-hosszú szerepei. - - -VI. - -Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott. - -– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki. - -Aztán erősebben: - -– Nyisd ki. - -Aztán az öklével: - -– Nyisd ki. - -A pincelakásban két hang suttogott. - -Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a -szobába ugrott. - -A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy -széket szorongatott a kezében. - -– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt. - -A jellemszinész felé fordult. - -– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó. - -A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába -szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül, -hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával, -most a fal mellé lapult, mint egy egér. - -A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális -színezetét is, feje vörös haragban fürdött. - -– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból – -boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója! - -Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre -megtalálta: - -– Te cenk. - -A feleségéhez fordult: - -– Te céda. - -Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a -dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik -felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel», -tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az -asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak -meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A -padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a -dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada». - -A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a -szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön. - -– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést. - -Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki -elvégezte a munkáját és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon -elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró -patakokban megeredtek: - -– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára. - -Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy -csöngessenek és leeresszék a függönyt. - -(1912.) - - -BOROTVA. - -Krakauer H. Henrik állásnélküli pincér reggel korán kádjegyet váltott a -népfürdőben. Egy kis szobába vezették, amelynek recés üvegajtaján a gáz -lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott végig, a fal mellett -pedig állott a korhadt fakád. - -A pincér mohón magára zárta az ajtót, kétszer. Azután – a kalapját le se -véve – megállott a gázláng alatt és ünnepien körülnézett, mintha magába -akarná ölelni a szobát és végtelenül meghatódna azon, hogy ideérkezett. -Gallérján dér fehérlett. Sokat csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott -nadrágja csatakos volt, a szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata -az lett volna, hogyha végig vágódik a kis szoba padlóján, egész -hosszában. Levette a kalapját, félresimította gyér haját, gerincét -megkeményítette. Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe és nézte girhes, -zöld arcát. Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb -fityegett, felakasztotta a fogasra és belső zsebéből kivett egy -feketenyelű borotvát. - -A borotvát kinyította, megtapogatta éles pengéjét és odatette a -szalmaszékre. - -Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senkise járt a folyosón. -Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény és határozott lépést -tett a szék felé, össszeráncolta szemöldökét és a borotva után akart -nyúlni. - -– Majd később, – gondolta – piszkos vagyok, előbb meg kell fürdenem. - -A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy levetkőzzön. -Egymásután dobta földre pecsétes és fényes ferencjózsefét, a barna -bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, kinyitotta a forróvízes csapot s -kis, hitvány, elcsigázott gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád. -A habok vidáman nyargalásztak benne. Előrehajolva nézte a pezsgő vizet, -sovány hátából kiugrott garádicsos gerince, mely olyan volt mint -gyalutlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc mulva kábultan -loccsant a vízbe. - -Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján és zsibbasztó -forróság hízelegte körül. Úgy tetszett, hogy ágyban hever, hullámok -párnáján, testét a víz édes dunyhája takarja, a szeme tüzelt, a haja -felborzolódott, az arca pirosra gyulladt. Semmire se gondolt. Határtalan -szabadnak tudta magát Élete a háta mögött hevert. Babrált a vízzel, -eregette a csapokat, bukdácsolt, sűrű, szivárványos szappanhabot vert, -megdörzsölte a tarkóját, beszappanozta a haját, a fülét, a mellét, -azután – egyenként – a lábait és jókedvűen prüszkölt a vízben. Néha a -borotva felé pillantgatott, a víz azonban marasztalta. - -– Még van néhány percem – mondta. - -A pincér, aki sohase bámészkodott, most – évek multán – először volt -egyedül és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegő gázt, a -falakat, a földrevetett ruháit, melyeket kétségbeesetten dobott le, -örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a teste. Kezét a -lepkeláng felé tartotta, hogy lássa a piros-kék térképet, a vér -derengését és rajta az erek kék vonalait. Fejét leszegte, szemét a -mellére meresztette, melyet eddig sohase nézett meg. A bőrét keshedtnek, -vajsárgának, éhesnek, de elég jó minőségűnek találta. Különösen megörült -annak, hogy a lába nagyujját kedve szerint vissza tudta hajlítani. -Ötször-hatszor megpróbálta. Mindig sikerült. Vajjon lehet-e ezzel pénzt -keresni? Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel -sokan hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecenást csípne, aki -kitaníttatja. Vannak Budapesten láb-mecenások? Valószínűtlennek -tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, az -orfeum plakátjain, a villamos újságban. _Krakauer H. Henrik lábművész_. -Csak a név nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, angolt vagy -franciát. - -Sokszor egymásután kimondta a nevét, halkan, a fal felé fordulva, -belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon -elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy éppen így hívják, Krakauer H. -Henrik. Nem előkelő név, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában -az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert. Ez a név őt -jelenti, a fájdalmát, az éhségét, a testét, melyet megint -körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, patyolatfehér, -makulátlan. Könnyű szappanhabban fürdött. A kádban gőzölgő vízet is -vastag szappanréteg borította, mint dupla hab a kávét. Még egyszer -fehérre meszelte magát, megmosta a tarkóját, a haját, a fülét, a mellét, -mint előbb, de még buzgóbban, hogy minden szennye-mocska leolvadjon. - -Nyítogatta a csapokat, új-új vízet zúdított magára, a szappan már -vékony, áttetsző hártyává soványodott. - -– Még most sem vagyok tiszta, – sopánkodott. – Rosz ez a szappan. - -Újra kezdte a tisztálkodást. A homlokát bemaszatolta. Ekkor – minden ok -nélkül – eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét se tudta, csak azt, -hogy két évvel ezelőtt valami markőrrel együtt szolgált, egy -ferencvárosi kávéházban és éjszaka borközi állapotban kilopott a -zsebéből két pengőt. Azt hitte, hogy másnapra visszaadhatja. Egy hónapig -furdalta még a gondolat. Azután elfelejtette. Különös, hogy most mindez -bántja. Mit akar tőle a markőr? A markőr szegény ember volt. Már -emlékezett reá. Csehországból jött, alig tudott magyarul, Vencelnek -hívták. Barna szeme riadtan tekintett a világba, a szeme állandóan -vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy -ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé bele-belefájdult a -szíve, mikor reágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől lop. -A markőr hetekig mesélte fűnek-fának a csodálatos históriát. Sohase -gyanusította őt. Már csak ezért is vissza kell adnia a két pengőt. Ezt -most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresi a kávéházban s bevallja, -ő a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el -békességben. - -Megállapodott ebben, de a gondolat kissé megbolygatta a tervét. -Izgatottan ült a vízben és tovább tisztálkodott. Még a markőrnél is -nagyobb baj volt az újpesti pikkoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abban, -később be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikkoló a tolvaj, aki – -miután a telefon-fülkében kétszer arculteremtette – mindent magára -vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az -újsággal, csak nézett a nagy-nagy szemével, azután szó nélkül útnak -indult. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikkoló szemét. Kétségtelen, -hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy fillér nélkül ment -haza, siránkozva, gyalog és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem -lehet beérni. A pikkolót is felkeresi. Holnap vagy még ma, vagy most -mindjárt, reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, azután -visszajön. Még akkor se késő. - -Végigdörzsölte a lábát és új vízet engedett a kádba. Mind a két kezével -csapkodta a testét. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, fanatikusan, -kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja megőszült a habtól, -sikamlós testét vastagon borította a puha, lyukacsos, színesen-villogó -szappanréteg, fehér, talpig fehér volt, még a bajusza is, mint egy -hóember. A mellén babrált, paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi -van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak korcsmákba -járogat, zongora-verklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Itten -is ő a hibás. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak -neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta a felesége kékbabos -zsebkendőjét is, melyet a szemére nyomott. Azután a szájába dugta a -bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény asszony, jó asszony, -kedves asszony, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy -cselédismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. Szegény, -kedves, buta asszony. Az ablakon már feltetszik a hajnal. Ha most -felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsőházat söpri, a -garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani, vagy mi. -Annyira érezte ezt a pincér, hogy a forróságtól kissé megszédült, a -falhoz kapott és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt. - -A zuhany végigmosta a testét, a hab fehéren fröccsent a szennyes vízbe -és egy pillanat mulva a szoba közepén állott fehéren, mint a cukor. - -– Tiszta vagyok – mondta. - -Mosolyogva nézett a borotvára. - -– Krakauer – sóhajtott, mert mindig a vezetéknevén szólította magát – -ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz és intézd el a három ügyet: a -markőrt, a pikkolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig -azonban nem. - -Dideregve maga köré kerítette a lepedőt és leült a székre. Elkészült a -halálra s megtehette volna, amit akart. Ő azonban úgy érezte, hogy aki a -halálra elkészült, az az életre készült el s csak az élhet, aki -nyugodtan meg tudna halni. De nem ért rá meghalni: sietni kellett a -markőrhöz, a pikkolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az életé -volt. Ellökte a borotvát, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött. -Ezer terv forrott a fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap -sárgán és mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zuzmarás -levegő, a fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét -lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc -mulva a felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az álla még -borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire-másra lehet -használni, mint borotválkozásra. - -(1911.) - - - - -TARTALOM. - - -Kis tragédiák. - - A detektiv 5 - Horoszkóp 19 - Verpeléty 38 - Kék gyász 52 - A gipszangyal 60 - Kártya 71 - Amália 80 - Néhány levél a «Zöld Napló»-ból 92 - Tű 101 - Rongyos gavallér 110 - X... kalandornő 121 - - -Kis komédiák. - - A kövér biró 137 - Komédia 148 - Április bolondja 158 - Leányok 170 - A bolond magyar 179 - Oligocén és Eocén 195 - Bácskai barátom 215 - Páva 230 - A súgó 245 - Borotva 257 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -26 |elővette a horoszkopót |elővette a horoszkópot - -77 |mosollyal fodadta |mosollyal fogadta - -88 |ebben a koprsóban |ebben a koporsóban - -96 |huszonnégy órág |huszonnégy órát - -98 |fuka rés titkolódzó |fukar és titkolódzó - -213 |városban a progresssiót |városban a progressziót - -216 |éles konyakést |éles konyhakést - -230 |mélóságos címet |méltóságos címet] - - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Bubájosok, by Dezso Kosztolányi - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK BUBÁJOSOK *** - -***** This file should be named 61879-0.txt or 61879-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/1/8/7/61879/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - |