diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/61879-0.txt | 5814 | ||||
| -rw-r--r-- | old/61879-0.zip | bin | 112903 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/61879-h.zip | bin | 130844 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/61879-h/61879-h.htm | 5262 | ||||
| -rw-r--r-- | old/61879-h/images/bak.png | bin | 10259 -> 0 bytes |
8 files changed, 17 insertions, 11076 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..607a4c2 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #61879 (https://www.gutenberg.org/ebooks/61879) diff --git a/old/61879-0.txt b/old/61879-0.txt deleted file mode 100644 index 7219556..0000000 --- a/old/61879-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5814 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Bubájosok, by Dezso Kosztolányi - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Bubájosok - Novellák - -Author: Dezso Kosztolányi - -Release Date: April 20, 2020 [EBook #61879] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK BUBÁJOSOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - -* - - - - - - -BŰBÁJOSOK - -(NOVELLÁK) - -BUDAPEST, 1916 - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -MAGYAR IROD. INTÉZET ÉS KÖNYVNYOMDA - -KIADÁSA - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -KIS TRAGÉDIÁK. - - -A DETEKTIV. - -Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben ragyogott, -hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám. - -Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az íróasztalra -meresztve, az óra hült helyére, melyen apró arany-pocsolyában forrott és -bugyborékolt a fény és a melegség. A délután szilaj világításában mindez -hihetetlennek tetszett. Valami erőszakos és robbanásszerű van minden -lopásban. Utána pedig oly nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom -sincs. Öt percre ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő -feltette a csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre -dugta és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a -lakásban. Bizonyára ő a tolvaj. - -Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog el, -minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és brutálisan – -levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el ellenem. Csoda -történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. Valami itt volt és most -nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe párolgott, egy új -dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és most érzem, hogy nemcsak -ellenem követtek el merényletet, hanem a rend és az ősi logika ellen s a -gondolataim kétségbeesetten erőlködnek. A lopást sohase tudjuk -megérteni. Szomszédos a csodával és az őrülettel. Tavaly télen egy -erdélyi nénikémet kirabolták. Reggel elment hazulról és mire hazajött, -este, az ajtót tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai, -az ódon szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres -volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se szólt. -Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új életet -kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem tudta elhinni a -hihetetlent. - -Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen kereséssel -hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a szekrényeket eltolom, az -ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött leskelődöm. Az arcom kipirul. -Aztán elönt a boszúság. Látom a szerelőt, aki elvitte az órámat, egy -ötvenéves, száraz ember, szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a -bajusza deres, az arca kérges és szomorú. - -– Becsukatom a gazembert – mondom magamban. - -Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben lakik, a -külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa éles fényénél -néz rám, nyugodtan. - -– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában senkise -volt, csak maga. Talán tévedésből… - -A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki a -zsebeit. - -– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg, -jelentést teszek a rendőrségnél. - -– Tessék. - -Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a városban, -nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt a ravasz -zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő bajusza és a -szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész. - -Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és pulykavörös -emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton várnak a becsukott -ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, mi történt velük. -Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul a lélegzetem. Végre a -rendőrtiszt elé állok, megteszem a jelentésemet. A nyomozás azonnal -megindul. - -– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt. - -– Biztos – felelem. - -Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm: - -– Valószínű. - -Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan éjszakám -volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és ezerszer is -megjelent előttem a kékzubbonyos munkás, aki olyan közönyösen nézett -rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig csak szindarabból ismertem. -Álmomban is találkoztam vele. Nehéz sziklákat vitt a hátán, sötét cella -sarkában kuksolt, parázsló szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a -szemem. Egy idegen állt az ágyam előtt. - -Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk volna. - -Széket vett magának, leült és az arcomra nézett. - -– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok. - -A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt kissé, de én -tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem. - -– Detektiv – mondta szárazon. - -Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, mintha -álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a sötét, orosz -diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de ő nem félt, bár -igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. Hiába, nem születtem -hősnek. Csak annyi erőm volt, hogy a szememet tágra nyissam. Egészséges, -kemény, pirosarcu ember a detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá. -Csak a szeme átható, hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal -kezemet hanyagul lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a -tekintetét merően rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával -körülkacsolja, az ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint -a villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak. -Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben -állott. - -Egy pohár vizet ittam. - -Aztán elszántan szóltam: - -– Parancsoljon. - -– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket. - -Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van szó. -Mennyire megkönnyebbültem. - -A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig nem -vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme perzselt, mint -azok a napsugarak, amelyek a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez -kellemetlen volt. Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, -hogy gyanus lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell -viselkednem, annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A -rosz detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is -mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám -hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban semmi -értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, a bal -kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog ott, más -feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, akkor magam is -meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni azonban lehetetlen, -amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, elviselni szúró, égető, -fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A beszéd hevében pedig hirtelenül -paplan alá rántottam a kezem. - -A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó. - -– Min mosolyog? - -– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se mosolygok. -Tessék folytatni. - -– De, uram, ön folyton a kezemre meredt. - -A detektiv megint mosolygott. - -– Úgy látszik, kissé ideges. - -Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, hogy a -szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem van, milyenek -az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a pénzdarabjaimat is -megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli szekrényre. Már nem voltam -többé a magamé. Én egy bonyolult ügy gomolyagába kerültem belé, a -zaklatás, az izgalom, az üldözés ezerszálú hálójába, mely elszakít -önmagamtól, feldúlja a nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává -tesz. Minden életnek van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a -kopófalkájával a szívem pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban. - -– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom. - -– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból üldözendő. - -– De ha én akarom… - -– Miért? - -Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem. - -– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt? - -– Ha teljesen rábizonyosodik, igen. - -– Becsukják? - -– Be. - -– Börtönbe? - -– Börtönbe. - -– Vannak már bizonyítékok? - -– Vannak. - -A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment üldözni a -szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a vadászkutya is -tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres nyakát. - -– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével eljövök. -Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig itthon van. - -– Honnan tudja? - -Mosolygott. - -– Tudom. - -Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, de ő -biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam. - -Csak nem keresett máskor is? - -Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az olvadás -szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, melyek messze -vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta parfümét lehelték. -Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban télies fekete ruhákban -sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. Azelőtt sohasem törődtem velük. -Nem ismerem őket, tehát nincs közöm hozzájuk. Most azonban ép ez -izgatott. A foglalkozás minden arcra rányomja a bélyegét, vannak -ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, tanár-arcok, hivatalnok-arcok, -szinész-arcok, de vannak olyan arcok is, melyekről nem tudok biztosat és -ezek gyanusak. Ha ilyenekkel találkozom, valami halvány félelem fog el. -Ezek a jelentéktelen, elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek. -Polgári ruhában járnak. Itt mellettem, előttem, a hátam mögött csupa -detektiv leskelődhet. - -Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. Az -árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt lépésről követ -valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús pálcával piszkálta -a kert kavicsait, keménykalapot hordott, kamáslit és rosz parfümmel -szagosította magát. Egy darabig el tudtam viselni a közellétét. Aztán -lassítottam lépteimet. Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább -ment, elém került, nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette -gyanússá. Ha rám néz és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így -azonban kihagyó szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a -tavaszi nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos -délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be lehet -zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő. - -Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan -titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és megfigyelnek. -Ötéves koromban elloptam az apámtól egy ív vadonat-új itatóst és egy fél -üveg vöröstintát, de ezt sohase vallottam be, kívülem nem is tudhatja -senki. Tegnap este megkaptam az idézést («idézés bűnügyben») egy -piszokszínű, komisz papiroson, vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, -hogy csak erről van szó. Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak -tőlem? Mégis reszketek. Ma estefelé megint találkoztam egy másik -rejtélyes emberrel. A villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én -tudtam, hogy minden mozdulata nekem szólt és az idegei összes -erőfeszítésével nekem telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál -leszállt. Én utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan, -vádoljon, mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és -magam se tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a -leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet. - -Amikor utána mentem, szepegve kérdezte: - -– Mit akar tőlem? - -Én is szepegve feleltem: - -– Semmit. - -– Pardon, – mondta. - -– Pardon, – mondtam. - -Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban mosolyognak. A -lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, továbbsompolyognak. Nagyon -diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. Egyáltalán semmit se tesznek. Én -azonban észreveszem őket. Tudom, hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a -negyedik emelet egy ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a -puskacső nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy, -ott az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki -nemsokára kezünkre kerül. - -Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, a -szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. Két -csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű -rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces állat -és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a remegés, ez -a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben járnak köröttem és -akkor néznek rám, mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel, -szelíden, lassan. - -Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, könyörülj -meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a balvállamra. - -(1913.) - - -HOROSZKÓP. - -(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély dán -király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia -sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, a -tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik el».) - - - -_A kövér princ._ - -A princ egy decemberi havas reggelen született meg. - -Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken barázdálták át a -homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az első napon belenézett -a fénybe s a hónap végén szétrugta a pólyáját, amelyet két -tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor pedig a kardinális a -keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval dörzsölte, hogy megóvná -lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a csecsemő a húsos ujjat fogatlan -inyei közé szorította, meg akarta harapni. Két hónapos korában felült a -bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint erőszakos -vihar, tombolni, harsogni, hódítani. - -– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok. - -Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és gulyákat -öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. Atlétacombjai -feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, keményen tartotta kis -nyakát. Igazi vasgyúró volt. - -– Ez lesz aztán a király. - -– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a gyermek, -hogy akár a koronát is elbírná. - -A király elkomorult a tréfa hallatára. - -Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt. - - -_Álom._ - -Egész nap látta az álmát. - -Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna. - -Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra -megelevenedett az álom. - -Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére tette a -koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott a fején. -Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette az apja, hogy -vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. Ekkor hirtelen -megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a korona, éles pereme -bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. Szeme kitágult. Ebben a -nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, mely nem tudott kitörni a -száján. Aztán lassanként torz maszkká, hideg rémületté fagyott a -mosolygása. - -Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér. - - -_A király jósoltat._ - -Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése valami -rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később annál jobban -megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki hegyes fövegét -kenetes méltósággal viselte és a papok áldását, akik a kis vendég lelkét -ellátták mindenféle égi malaszttal, de most lelke mélyén nyugtalankodott -és egyre jobban féltette a csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát -régóta nem szerette. Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, -pépekkel és kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten -alig vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem -nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a csillagok -közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is messze vannak és a -vallás nem kormányozhatja a messze vágtató bolygókat. A betegsége pedig -sötétté és izgágává tette. Megfeledkezett az angyalokról is s az -ördögökkel és boszorkákkal foglalkozott, akik szombat éjjel -keresztutaknál sivalkodnak és seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az -asztrológust hivatta: - -– Készítsd el a horoszkópot. - -A királyfi a _Bak_ () jegyében, újhold idején született. - -– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az idegesség zöld -szikrája ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az országom terhét akarom -vállára helyezni. - -Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, mint a -pohár. - - -_A konstelláció nem szerencsés._ - -Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és -cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék mappáját -jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv csillagait, az -ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes jelek mutatkoztak. Mars -tünt fel, a vér és őrület csillaga, a háború viharfészke. Utóbb -Neptunus, amely a tenger haragjáról beszélt, most Saturnus, a nyirkos és -ragályos nyavalyák hirnöke. Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen -bukkant elő Venus, melynek «benevolens praesentiá»-ja azt a reményt -igérte, hogy a gyermek életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan -ült az asztrológus a halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig -ugyanaz az eredmény. - -Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába. - -– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, mint a -királynak. - -A király némán ült le a végzet előtt. - -– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az asztrológus -vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak háborúba kell mennie. Az -egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a sebe nem lesz súlyos. Aztán -rövidesen tengeri viharba kerül. Hajótörést szenved. De innen is -megmenekül. - -Az asztrológus köhögött. - -– Beszélhetek? – kérdezte félénken. - -Most ránézett a király, könyörögve és intett. - -– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a koldus. -Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és szeretni -fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal meg, nagyon -fiatalon, tizennyolc éves korában. - -A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig. - -Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje hajolt. -Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. Belebámult az -apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, hogy két fekete varjú rebbent el -fölötte. - -– Mi az? – nyöszörögte a sötétből. - -– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. Mert -megfázol. - -Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat eszik. - -– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt. - -November derekán leesett a hó. - -– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám. - -– Ne, kisfiam, meghülsz. - -Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király elrendelte, -hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé lakájok kisérték. -Még a labdáit is elvették. - -Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, bőre -porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme azonban egyre -gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs. - -– Miért nem eszel? – kérdezte a király. - -– Mert megárt – szólt a kis bölcs. - -Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta. - -– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak rá. - -A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali háromkor, -nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki keveset alszik, -nemsokára sokat alszik. - -Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s bezárt -ajtók mögött beszélt vele. - -– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez nyult, -aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a két rokon -szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én pedig öreg. -Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az országot. - -A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a -horoszkópot és eléje tette. - -– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt. - -Már nem is hallgatott a király szavaira, a szemével ette-falta a papirt, -a kabbalisztikus jeleket. - -– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. – Egész -életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te is, hogy nem -teljesedik be. - -– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, a szája -körül, alázatosan, de idegenkedve. - - -_Holdas eperfák._ - -Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, melyekre a -holdfény terített átlátszó hálót. - -– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős leszek és -szerelmes. - -Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra hosszat ült a -padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, kimondhatatlan-édesen. - -Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel szaladt -a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte. - -– Mit busulsz? – nevetett az árnyék. - -– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy fiatalon -halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. Mindég csak téged -szerettelek, Ilona. - -Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, melyre egy -eperfalomb fekete foltot vetett. - -– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a leány felé -nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, a két sötét -szemgolyóval. - -– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen. - -Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján keresztül -bandsitott magára. - -– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig felfedezett -egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se látott. - -– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán kerülnek a -koporsóba. - - -_Háború._ - -Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt egy -falut, de a lándzsások hamarosan kiverték. Aztán boldogan -szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen -kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, -pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint az -oktalan állat és hörgött: - -– Háború. - -Vasas vitézek tüntek fel a határon. - -A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi nagyobb -veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, tizedrésze sem -volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a harci kedvtől, alig -lehetett fékezni. Egymásután gurultak el palotája előtt a harci -szekerek. Ideges paripák nyerítettek a trombitalármában. Nem is a -háborúra gondolt a király. A fiára gondolt és arra a jóslatra. Félt, -hogy a sötét hatalmak mégis győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca -verejtékében fürdött. Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször -egymásután forró rohamot intézett az ég ellen, de minden ostrom után -aléltan hullt vissza a földre. Tántorogva állott roggyant térdeire. Ha -kissé fiatalabb lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban -meg kell adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a -földnek és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a -térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen pihegve. - -– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva. - -– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a páncélját. - -– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze nézett. - -A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték mérsékelni, -mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna valamit. Egy -éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi őrjöngve -kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy észrevette volna -– egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a lováról. - -– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a nyilat. - -Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári napfény felszárította, másnap -már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az ellenséget. Már a -tengerpartnál voltak. - -– Tovább – dobogott a királyfi szíve. - -A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen úszott a -vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok jöttek, rázni -kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, sós tajték az -orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, tarajossá váltak. -Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb lett volna megvárni a -reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről a jóslatban olvasott. Meg -is parancsolta, azonnal fordítsák vissza a vitorlát és amily gyorsan -tudnak, siessenek haza. Nem akarta tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor -esni kezdett. Ég és pokol közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot -értek. A part közelében azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult -beléje, a hullám a melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig -eszméletlenül jutott a partra. - -Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához -robogjon. Amikor lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a feje nehéz, mint -az ólom. Ekkor megijedt. - -A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora -megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél volt, -bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett. - -– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a palota -előtt megállt a királyfi szekere. - -– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, nagyon -búsan. - -Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már nem ismert -meg senkit. Haldokolt. - -Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes lelkét, a -leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény módon, a halotti -szentségek ájtatos felvétele után… szeptember 29-én, Mihály főarkangyal -nevenapján. - -Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt. - - -_A pap, az asztrológus és az orvos._ - -Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya -közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett. - -Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és aztán -magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt. - -A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus és az -orvos. - -Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek. - -– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap. - -– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus. - -Az orvos csak nézett maga elé. - -– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló… - -– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas aggastyán. - -– Éppen ezért vagy csaló. - -– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós. - -– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan. - -A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus közt s az -orvoshoz fordult: - -– Szóval te is hiszel a csodákban. - -– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda. - -A király is az orvoshoz fordult: - -– Nem értelek. - -– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse mertem -szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid mellett engedted -el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A királyfi halála előttem -nem titok. - -Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan folytatta: - -– Én tudom, ki ölte meg a királyfit. - -– Az isten vette el – mondta a pap. - -– A sors – mondta az asztrológus. - -– A betegsége – mondta a király. - -– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki. - -– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét? - -– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet jósolsz, -akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, a koporsóban. - -– Hát nem az istentől függ a sorsunk? - -– Nem a csillagok járásától? - -– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől. - -– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap. - -– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága. - -Az orvos halkan beszélt: - -– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a jóslat -megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, hogy mit -rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek simításából. Aztán -hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és csodálkoztatok, hogy egyre -sápadtabb, megszerettetétek vele a halált és most csodálkoztok, hogy -meghalt. Bizony mondom, hogy a halálra neveltétek. - -– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap. - -– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a csillagjós. - -– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az édes -természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a jóslatot. Én -láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy öngyilkos. Haja a -szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme parázs. Faragott képet -tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák voltatok ahhoz, hogy -magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek átlátni, hogy az ember az -égnél is hatalmasabb, hogy az ember nemcsak a jelent, de a jövőt is a -kezében tartja, hogy az ember mindenható. - -– Istenkáromló – kelt ki a pap. - -– Bolond – mosolygott az asztrológus. - -– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő itélje el az -ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát. - -– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós. - -Az orvos gondolkozott: - -– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő csak -végrehajtotta. - -A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a szobában, -hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három emberen jártatta: a -papon, az asztrológuson és az orvoson. - -Végre döntött. - -Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét és -szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt is, -közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot -készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. Valamit -mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta senki. - - -_A király szava._ - -Ezt mondta: - -– Gyilkos! - -(1913.) - - -VERPELÉTY. - -Egész éjjel nem aludtam. - -Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és kiderült, -hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az étteremben. - -Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt kétszersültből -és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok jellegzetes éttermi -csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint álmatlanul, éhomra bemenni -ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt borfiú földig lógó frakkal, fehér -asztalkendővel áll előttem. Hozza a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé -úgy csorog beléje, mint a lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez -sem érdekel. A falon járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz, -mindkettő azt mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom. - -Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem érdemes -visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző türelemjátékot -próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, mereven nézem a -fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva dobom el. Akkor veszem -észre, hogy az étterem sarkában ül két ember és félhangosan beszélget. - -Minden második szavuk ez: - -– Verpeléty. - -Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet: - -– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty. - -Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, szürke-barna, -kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik véres, kicsi szemén, -hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört ivott, aztán bort, most -borovicskát rendel. Mellette ül a kövér barátja, a hideg kályha mellett, -szőrmegalléros parasztbekecsben. Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel, -töröktipusú magyar, ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az -egyik dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált, -neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak. - -Most a kövér kiböki a száján: - -– A tankerület. - -Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről annyit -beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, hozzájöttek a -tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, nagyon fontos ügyet. - -– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is csapkodta -az asztalt. - -– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen _rabiátus_ ember volt -világéletében. - -– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne velem. Ki -vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én? - -Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, hogy a -bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan beléfájdult a -szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint valami rossz harmónika. -Szerettem volna megfogni a kezét, ne bántsa magát, tanító úr. - -– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én teljesítem a -kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: _meg-kö-ve-te-lem_, hogy -emberségesen bánjon velem a felettes hatóságom. - -– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél búsabb szó? - -A tanító tovább magyarázott. - -– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem neki. Akkor -aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már én – igenis – én -kérem magam ellen a fegyelmit. - -– Mit szólt? - -– Le akart beszélni. - -– És? - -– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette. - -– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele. - -– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv -értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő mozdulatot -tett, mutatta, hogyan menesztik Verpelétyt. - -– Ne mondd. - -– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: _fölfelé_ -bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki Verpelétyt. Csak a fegyelmimet -várja be. Akkor majd eldől, ki a gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: -vagy ő, vagy én, ketten nem maradhatunk. - -Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos szemében -gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja égre borzadt. -Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni Verpelétyt. - -– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, hogy így -megkínzol egy teremtett embert. - -Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert magukon -nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el akarnak -zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna purifikátor lenni. -Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve és bőgve elárultam egy -barátomnak, hogy csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé -lett. Azóta a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a -rosz íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak. - -Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban érdekelt és -bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a szavát. A beszéd -intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a történtek részleteit, az -aktatitkokat meséli el. Ülnek az étteremben, várnak-várnak, mintha az -érkező vonatok helyett az igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér -fölébe hajol, súg neki valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot -követhetett el, de – isten látja a lelkét – nem tehet róla. - -Újra hallom. - -– Verpeléty. - -Aztán megint: - -– Verpeléty: - -Később újra: - -– Verpeléty. - -Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel. - -Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni? - -Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok dolgom-célom -az életben. - -Talán megpróbálkoznék vele. - -Verpeléty lesz a célom. - -Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr eszme, de -nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha felhúznám és -feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a tegnapi piszkos -keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s megtisztelőnek tartaná -Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt hazudnám, a «_Tanítók országos -felügyelőségének_» a fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban -megjárhatnám. «_Az internacionális pedagógiai szervezet_» titkárának -kellene mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy -ilyen nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit -nem ismer. - -Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem magam -annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, esetleg -rendőröket hívat és mint veszélyes szélhámost letartóztattat. -Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, felkeresem őt, -megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. Igen tisztelt -tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom pedagógiai érdemeit, -átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül hallottam két alázatos -szolgája, két kis árva tanítója beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet -napszámosai, – bármily kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai. -Kérem, csak ne tessék nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem -fehér abroszán rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel -korán ittak, sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy -iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön -miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük -züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes -ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, hogy -egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja át az ön -intrikája, hogy három órahosszat beszéltek önről, hogy a borovicskás -pohárba beleesett a sovány tanító könnye. - -Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se hat rá. -Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos vörös bajusz -szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a krokodilus álkapcái. -Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, früstökre. A marka -irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös mutatóújján -karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű megpuhítani. - -Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt társadalom -őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok magamnál, fegyverem -nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg vacsorámat eszem. Kinyitom -mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót és a körömráspolyt is. Vérszopó -tirannus, özvegyek és árvák sanyargatója, ártatlanok hóhéra most -elpusztulsz, a kövér pocakodba szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad -és szétfröccsen a véred, címeres gazember. - -Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy hogy kitátom a szám, az arcom is -elsápad s látom, hogy a borfiú csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit -parancsolok. - -– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy rend -legyen a földön. - -Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés kigyó-haraggal -görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a belátásom. -Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. Ez lenne a -legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény tanítóval? Kiírom a -neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy beteg legyet. Semmi -tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg paralitikus. Még ma lefújsz -mindent, érted, máskép véged van. Akarsz látni néhány alcímet: _Alföldi -pedagógia_, _Az iskola brigantija_. Még van húsz. Melyiket parancsolod? -Ugy-e egyik se tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty -tata, legyünk jó barátok. - -Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két tanító -arcát, aki már kifogyott a beszédből és elázottan ül az asztalnál, -borzasztó komolyan. - -Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ -legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz ülnék és -bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra hosszat -hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. Megtudtam, hogy -önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. Nézzék, én okos ember -vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az embereket, költő vagyok, aki -érzem az embereket, sokat láttam, sokat szenvedtem, sokat utaztam, -higyjék el, igazat tudok tenni, egy szóval elintézem azt, amit önök egy -éve főznek és tanyai éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és -iskolaudvarokon számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok -rosz ember. Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak -azon, hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a -helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase hallottam -Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz ember. Verpeléty csak -jellem. Verpeléty is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és -keményen, valamint önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne -vegyék rosz néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik? - -Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, hogy -nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – egész -véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam az -ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a vasutas, a -kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a szegedi tanyák -felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a cókmókját, álmosan dűlöng -az ajtó felé. - -Kimegyek a pályaudvarra. - -Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, rozoga, -hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim közt, aztán -büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok. - -A vonat elindul. - -Még rám se tekintettek az ablakból. Meg se láttak engem, aki négy óra -hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. Nem is sejtik, hogy ki -vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, nagyon hálátlanok. - -Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe veletek -ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok. - -Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty alszik. -Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben ásít és a -tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, hogy annyi -rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi hajnalomon meg -akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, senkihez sincs közöm és ez -– jó. - -Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt hagytatok -engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, egyedül, -szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú kocsiban, -tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát főztök, -kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól. - -Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék -hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre. - -Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – -szervusztok. - -(1913.) - - -KÉK GYÁSZ. - -Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra és -meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég. - -Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog. - -Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis szíve már -lejárt. - -Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat hoztak -ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel bevonták a kis, -tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az érckoporsót, mely -inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis gyerekeknek picike a játéka és -picike a koporsója is. - -Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett rajtunk -erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a szobákon. -Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem – sok erőltetett és színpadi -volt, nem is hittem neki. Csak az anyám sírt keservesen. Mi pedig némán -álltuk körül a koporsót. A néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik -öcsém hangosan dobolt és trombitált künn az udvarban, a tulipánok -között. - -Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, templomi -tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam magamban: - -– Csak ilyen ez? - -Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a szobából, -lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a félénk és vágyó -mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, ollóhoz, vagy -cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis halott hideg homlokára -nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem tudtam betelni a halál -érzésével. Messze, a másik szobában az ablakmélyedésben kék fátyolok -mögött kis mécs égett és ez az elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva -és ragyogva, egy virrasztó lélekre emlékeztetett s a házat templommá és -a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a fájdalom. -Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis vendég ment -el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst gyászjelentését. Mindenki -érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a szájak vonalán s a szavakban -is valami titkolt öröm lappangott. - -Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy óra múlva -visszaszöktem a szobába. - -A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett és -imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca viaszhalvány -volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, sírni vele együtt. - -Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A leányra -gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. Mosdás közben -éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem a kis parkba -sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a szeméten. -Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics. - -A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már homályosak. -Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen jöttek. A szemek -ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak melegek s a lehelletük -forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam fel fekete cérnakeztyűmet. -Előbb azonban kisuhantam a kertbe. - -– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan halvány. - -– Mint egy halott, – gondoltam hozzá. - -A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy kocsin az -apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. Én a -nagybácsival. - -Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk jöttek -s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem lüktetett a -friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem szokatlan -boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett reánk. Egy fiatal -asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében egy csokor ibolyával. -Az ura mellé bújt s a kezük összeért. Akik itt maradtak, mind-mind -boldogok voltak és örültek. - -A szoba komor volt és ünnepélyes. - -Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. Arca -ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor csillogott és -amint ajkához emelte és a szája szélét megnedvesítette vele, finom -mosollyal, nem minden grácia nélkül mondta: - -– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál. - -Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt érzéssel -hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem az udvarba. -Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a csillagok, mint -egyébkor. Rengettek és hajladoztak az orgonabokrok. - -A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak egymásra, -mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, mint eddig még -soha. A jegyesek. - -– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek. - -Bámultam őket, aztán futni kezdtem a kapu felé. A sötét kapualján – mint -a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona és egy leány. Az utcán, a -szomszéd kapuban még egy, mint az őrültek, siető csókkal, egymás -karjában. - -Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport virágok -és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az ég -bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak rám, -sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen emberek -intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben hoztak a -mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés történt ezen a -napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam egyedül, egyedül, -egészen egyedül. - -Szédülten tántorogtam vissza az udvarba. - -– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott. - -A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. A kék -drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak a rügyek -zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. Ördögök -fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és csendesen -sírdogáltam. Az izgalomban, a virrasztásban lesoványodtam. Ha egy -légáram meglibbentette vékony kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem -valami pogány ünnep kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék -gyászban. Párák kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg -és őrjítő parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez -olyan szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, -hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. Kiáltani -szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, céltalanul, -rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. Meghalni valahol, -egy síron. - -Az udvar mélyén egy ablak világított. - -Odasiettem. - -Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit. - -– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány? - -Szorongva kopogtam az ablakon. - -– Margit. - -Kinyitotta az ajtót. - -– Úgy félek – dadogtam. - -Csodálkozva nézett reám. - -– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek bemenni. - -A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán. - -Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. A haja, -a mézszínű haja villogott és lángolt. - -– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, itten… - -És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És leesett a -kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre. - -És téptem a haját és a száját, a szájammal. - -(1912.) - - -A GIPSZ-ANGYAL. - -Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a rokonainak. - -Már őszszel gondolkozott a _prezent_-ről, Nem kis feladat volt a -kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet tettek neki és -az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a szeretetüket magasra -taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy sörkészletet, – söröskancsót -és söröspoharakat – tavaly egy kinaezüst cigarettatárcát, melynek a -fedelén egy ló ágaskodott. Mit vigyen az idén? Alapjában oly kevés -dologgal lehet meglepni az embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy -söröskészletet és még egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de -erről a tervről hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott -Budapestre és itt sorra járta az összes üzleteket, csetlett-botlott, -becsapták és kinevették, hízelegtek neki és gorombáskodtak vele, míg -végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak egy páratlanul izléstelen és -értéktelen gipsz-angyalt, ötven koronáért. - -– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt. - -Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette: - -– Nem lesz drága? - -A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott. - -Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis dolgokban -ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután kifizette, – -szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga cipelte haza a -szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, hátha valahogy -összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört össze. Makulányi hibája -sem esett, úgy állott ott az asztalon, a hotel szomorú villanyfényében. -Most azonban új izgalom fogta el. Attól félt, hogy becsapták. -Elszontyolodva járkált, a szűk homloka izzadt, a füle rubinlott. -Egyelőre segített magán, a szobrot letakarta az ágyterítővel, hogy ne is -lássa, ne zavarja a gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott -az ócska gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak -találta. - -– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan édesen -mosolyog. - -Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér gipsz -mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A szoborban -azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint mindazokban a -tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, eredménytelenül, -mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy egy rosz költőben, aki -göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a homlokára csapja. Ennek lehet -tulajdonítani, hogy a tanító megint kétkedni kezdett az ajándékban s -éjjel is – izgatottan – felkelt az ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt. -Megint nem tetszett neki. - -– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy nagy -szobában laknak a Józsefvárosban, de minden szoba, minden asztal tele -van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. Tavaly vettek -egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg cselédet ábrázol. A -gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább háromszor akkora… - -Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a szobrot, a -karácsonyfa alá állította, diadalmasan. - -Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy piszkafa. -Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. Összehajtogatott zsebkendőjét -mindig pontosan a felső zsebébe gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az -életében, lefeküdt és felkelt, dolgozott és pihent, sétált és -heverészett, gondolkozott mindenkiről és mindenről, csak magára nem -gondolt soha. Tükörbe se szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola -egyik szobájában, de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát, -azt se igen tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az -orra tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, a tanító -azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és -egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig szentül meg -volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett farkasszemet nézni -a tükörrel és önmagával. - -Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben -sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami -bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett körülötte az -öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a szájakon valami -csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem mondtak ki, talán -szánalomból, talán kiméletből. - -Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga: - -– Tetszik? - -– Nagyon szép – mondta a huga. - -– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy olyan -édesen mosolyog. - -Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab ember volt -gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom műértő létére -elfacsarodott erre a látványra. Ki is bökte vigyázatlanul. - -– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket? - -A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, hogy nem -tetszik a prezent. - -Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot: - -– Érdekes. Mindenesetre köszönjük. - -– Ugye szép? - -– Gyönyörű – mondta hidegen. - -Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a karácsonyi -fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő gyertyák szagával, a -poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, iddogáltak is, de a -tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora nyakkendőjét. Ő sohase -tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, az nem jól áll. A butorok -is olyan furcsán-finomak. Nem érti, miért. Szótalan boszusággal vett -szemügyre mindent. Éjfél felé azonban, mikor asztalt bontottak és -átmentek a másik szobába, oda, ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös -bortól megoldódott a nyelve. - -– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes embereket. -Érzem, hogy ti megvettek engem. - -Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott. - -– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A vacsora -pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek vagytok hozzám, -a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. Hol a sörkészletem? -Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy sörkészletet, egy nagy kancsót -és poharakat, melyekre aranybetűkkel van ráírva: «_Emlék_». Megkínáltál -cigarettával is. A cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát -se hordod. Ne hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál -fogva vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az -üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó mint -száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én hozok valamit -és odaadjátok a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a szemétbe. - -A sógor valamit hebegett. - -– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem tudok -aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – gyűlöltök -engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én nektek? Miért nem -jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az angyal se tetszik neked. -Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, meg rajtam. És én most semmit -se szeretnék jobban, mint fölkelni… és így a két öklömmel összetörni ezt -az angyalt… ezt a szegény szép fehér angyalkát, amely azt mondja nektek, -hogy szeretlek, nagyon szeretlek benneteket… - -A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal felé -tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva eléje szaladt -és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet hozott. - -– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy. - -A tanító sírva fakadt. - -– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg szív, -melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes szív. - -Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő gyereket – -felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a szállodájába. A tanító -megigérte, hogy másnap megint meglátogatja őket, de a hajnali vonattal -hazautazott, a tanyára. - -Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és alá a -szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, hogy -igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a «karácsonyi -szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és utóbb nagyon -ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. Ilyenkor a -gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre aranynyal van -ráírva, hogy «_Emlék_» és a lovas cigarettatárcáról. Lehet, hogy a -rokonai nagyon is szeretik őt és csak benne van a hiba. Akkor azonban -mért nem veszik szivesen az ajándékát? A kétségei egyre nőttek. Végül -elővette a hegedűjét, melyen sohase tudott jól játszani s -kétségbeesetten tette vissza kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát -legjobban csillapítja a bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort. -Ettől hamar elaludt. Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt. - -Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész hónapban -havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban majdnem minden -éjszaka fehér volt. - -Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt haza egy -torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító csendesen haladt -előre. - -Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes -szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem üdítő s -örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő szürcsölheti, mint -a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az is eszébe jutott most, -hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel Angelóról, aki titáni -szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat faragott, és vannak dalok, -melyek szépek és énekek, melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve -mélyén, az agysejtje homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely -kicsordult a hóra és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt -magamiatt. Siratta a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, -a kitérdelt nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig -vak volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és -a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis gipszangyalt, -mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A hóban szinte látta, -amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. Eleinte akkora volt, -mint egy ember, később mint egy ház, egy nagyváros, egy rengeteg -hegység, fehér, szelíd és mosolygó, erőskarú és tökéletes, olyan, hogy -öröm volt ájultan is a karjai közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon -erősen megragadták a kis tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték -a padról és vitték-vitték felfelé. - -(1913.) - - -KÁRTYA. - -Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla megroggyant, -kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már deresedett, de -porcellánszínű arca alig változott. Októberben már együtt lakott a -feleségével és a hatéves kis fiával, a Nyúl-utcában, ahol egy -kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. Késő délután «jött haza» -Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt asszony, aki mindig feketében -járt – a szobát telerakta tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen -feküdt a tüdőkre s valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot -permetezett szét. A hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is -keservesen sírni kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A -felesége és a fia ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, -mintha halottat siratnának. Órákig alig szóltak pár szót. A férfi -mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. Az örömünnep nedves -szomorúságban ázott szét. - -Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran -sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de -csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden este -maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap legnagyobb -részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi ízléssel és -tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme elől. - -Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se tudta -képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó szivarja -jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár álmodozó kezei -boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt rajtuk a multnak, oly -finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, mintha hosszú-hosszú éveken -át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken pihentette volna és nem borgőzös -kártyák lapjain. Fütyürészett. Érezte a nyugalmat és testén a frissen -mosott ruha cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött -mámorból. Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint -régi palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett -találunk. - -Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként -társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, -fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette a -repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan -szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, azután -mind a hárman lefeküdtek. - -Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort hozatott -és kurjongatott. - -– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk. - -Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a szeme égeti -a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a sakkasztalról. - -– Nem – mondta. Sohasem kártyázom. - -Azután sohase beszéltek kártyáról. - -A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia hazajött, az -iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül kiesett egy csomag -vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek lángoló arccal mámorosan -turkált a piros-zöld lapok mennyországában. - -Cézár sötéten állott meg a fia előtt. - -– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek kezébe -való. - -Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, egészen -friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a kártyagyárból, -még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő fejjel bámulta. A -csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a fantómok, akikkel annyit -társalgott, most újra elküldték neki névjegyüket és emlékeztették -valamire. Becsukta az asztal fiókjába. Azután újra elővette. -Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia kezébe került és föl s alá -járkált a sötétedő szobában. - -Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az apa -bort ivott és énekelt. Csak kilenc óra volt még, lefeküdni nem lehetett, -nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette elő a kártyát: - -– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének. - -Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy kis -üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek. - -Cézár bámulta az asztalt. - -– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett. - -Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy pohár -bort és kezébe vette a kártyát. - -– Kezdjük. - -A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik. - -– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, nyerd el -tőlem. - -Mindnyájan a kártyájukat nézték. - -Ideges csend dobogott a szobán. - -– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a filléreket. - -Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak és most az anya nyert, a -nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa nyert. Cézár már -bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a súlyos, szédítő, komoly -kártyák s szeretett volna szabadulni a nyereségétől. A kártyák azonban -nem tágítottak. Megostromolták, jöttek félelmesen követelőzve éjszakai -különös ismerősei, a zöld és piros színek, a koronás kártyakirályok, az -elkényszeredett arcú legények, akikkel annyit nézett farkasszemet -lihegve, verejtékezve, szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul -hajigálta, a homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló -arccal meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát -szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek. - -– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének. - -Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta – -balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert. - -Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az izgalomtól s a -szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. Nagyokat nyelt. Az -apa köhintett, megigazította a szemüvegét és hozzá fordult: - -– Vigyáz, most te nyersz. - -Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső puma-macska, -nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már harmadszor nem -ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. Most jó kártyát -kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a harmadik kártya s -szegény kis arczán elsötétedett az öröm. - -Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A felesége és -a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott szabadulni tőle. -Szítta foga közt a levegőt, a száját elpittyesztette, megvető mosollyal -fogadta kómikus helyzetét, azután egyszerre átvillant valami az agyán. -Hosszú, hajlékony újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban -újra felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig -nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy -megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. -Hirtelenül dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a tapintó szemölcsei -rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy villámgyors mozdulattal fogta -egybe, hogy a fiának csempéssze oda. Mindent látott és tudott. A -lehelletével is operált. Akarata hipnotikus erejével uralkodott a -társaságon, az egyik kártya iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, -egyszerre hadvezére lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a -fia javára billentette. - -A bankot meg egyszer megduplázták. - -Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő volt. A -gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott rajta és -szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal ordított rá: - -– Csalsz! - -Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és kiejtette -kezéből a kártyát. - -– Csalsz! - -Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította, -zokogta: - -– Csalsz, csalsz, csalsz! - -Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott a vér, a halántéka hideg volt, -csak hebegni tudott. - -A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, arca -ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot kifordította -az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, azután egy marokra -valót odadobott az ablaküvegre. - -– Csalsz! - -Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, -csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba sírta -magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a -részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak előtt -és nézte a havas, kopár kertet. - -A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne -ablakából. - -(1907.) - - -AMÁLIA. - - -I. - -– Anyám, ki ez? - -Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc előtt. Az -anyám kezébe vette a fotografiát. - -– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália. - -– Miért nem jön soha hozzánk? - -– Mert meghalt, kisfiam. - -– Torokgyíkban? - -– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A tánc után -jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap délben már -kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény. - -– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan. - -Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt látható, karcsú -mint a hattyú, márványszínű arccal, báli legyezővel, talpig fehérben. Ez -a nő mindig ott állott az arcképes polcon, az élők képei, a -gyógyszerész-sógorok, az ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között. -Óvatosan néztem a képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak -lenni előkelő dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva -vannak a sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is, -hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat -szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát biggyesztenek. -Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé. - - -II. - -Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem kaptam -ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy minden ok -nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már megtudtam -egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, aki azóta elzüllött, most -egész éjjel iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett -azonban a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem, -hogy a nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje -szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene meghal, -egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a fehér, hullámos -melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá tartozik. Kétségbeejtő -harag szorította a torkom arra a gondolatra, hogy ez a drága, virágos -baba a kedves orrával, a reszkető kezével, a finom kontyával most a -kukacok közt van és a teste hideg, nyirkos, meredt, nem különbözik -semmit a téli földtől. - -Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. -Megállapítottam, hogy az élők arcképei _megbarnulnak_, a halottakéi -pedig _megkékülnek_. - - -III. - -Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán a -délutánban van valami halotti. A telt gyomor elnehezíti a testet. -Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, mely egészen a -tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek mögé, a kőrakásokba -hideg békák bújnak a forróság elől s szemük mérges tűzzel parázslik. Az -árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. Csak a macskák ülnek a homokon. -Mind a hét macskánk a hinta elé telepszik, körmét élesíti a fák -kiszáradt törzsén, tojássárga szemét kinyítja a napra, szembogara -vékonyka vonalnak látszik. Ha végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén -villamos szikrák pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe -kerget, a pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha -kijövök, akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek -tükrén látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó -kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja orromat, -a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó peremén, az -öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni kezdenek, átadom -magam a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a primitív, de tökéletes -módját már négy éves koromban fölfedeztem. Senkise tudott -fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, hogy a -vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot is, – magas -és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, kezében egy báli -legyező. - - -IV. - -Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött hangolni. -Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin érkezett, mint az -orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely szintén emlékeztetett az -orvosunk műszeres, kínzó készletére. Életemben először láttam közelről -olyan embert, akinek meghalt valakije és a halállal, a végtelennel való -közvetlen érintkezés érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas -német, a szeme türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér. -Ebből az arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és -szép orr. Sokan azt hitték, hogy részeg, mert az orra vöröses fényben -csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. Gyakran kapaszkodott -egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva folytatta az útját. De én -tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a lábai a bánattól tántorogtak. -A keze reszketett, a szeme nem látott világosan, a melle elfulladt. Csak -a füle maradt ép. Ezzel a legkisebb negyedhangot is meg tudta -különböztetni, a teste, mely ronccsá züllött, gyémántként őrizte a -zseniális, pontos hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot -hordott. Mohó, piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett. - - -V. - -Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony szobánkban -szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a vállán mázsányi -terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, amilyent a mi falaink sohase -láttak. Attól féltem, hogy a szék összeroskad súlya alatt. Nálunk az -élet a reggeli és az ebéd, a felkelés és lefekvés közt folydogál, a maga -régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való ide. -Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az anyám -magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba üvegajtóját. - - -VI. - -Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly szédületes -gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának egymással és oly hangot -kelt a billentyűkön, mintha mozsárban üveget törnének izzé-porrá. -Ördöngös varázslatnak tetszenek a futamai. Az újja később egy-egy hangon -állapodik meg, egy fehér _a_-n, vagy egy fekete _b_-n, melyet hosszú, -nagyon hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a -kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de oly -szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a szemek -hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy végtelen, alig -látható cérnaszálat és az álmos kongás, a tompa darázszümmögés, a bús -egyhangúság láthatóan enyhíti a lázát. Két három óráig ül egy helyben. -Azt hiszem, a hangokkal altatja a bánatát. - - -VII. - -Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén – lógó -karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom azon, ha -teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek elkezd hangosan -zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng fényes karéja ide-oda -libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak a levelek pecsételésekor -szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a zongorához, szakértő szemmel -vizsgálgatja a billentyűket és belevilágít. - -Azután valami hihetetlent és retteneteset látok. - -Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a -zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét -villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint egy lakatos, mint egy -betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába veszi. - -Én tudom, hogy valamit keres. - -Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág zongorában, -ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja venni, magához -akarja ölelni. - -Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a kalapácsokat. - -Amália itt sincsen. - -Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri -kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a báli -ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a -gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt. - -Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt tarisznyával, -könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét keresi. Szegény, -szegény. - - -VIII. - -Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam az -üvegajtót, térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló meglepődve nézett -reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott németül. Én pedig -hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, elmeséltem, mennyit -gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli ruhára, az elefántcsont -legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se értett belőle. Megsimogatta -a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz vezetett. Az este aszpirint és -forró teát kaptam s rögtön ágyba kellett feküdnöm. - - -IX. - -Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy valakinek -szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre színeztem ki. A -hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám tudtunkra adta, hogy -elcsapta, mert iszik és teljesen hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. -Már nem volt titok, miért gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, -miért nyította ki a zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal -hangolgatott. A tántorgását is megfejtette az apám. Mielőtt munkába -ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár jamaikai rumra. A -felesége halála után három hónapra megnősült, még a sírját se -gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a fülemet, hogy ne -halljam a csúf históriát, de a valóságon nem lehetett változtatni, a -halott asszonnyal kerek e világon senkise törődött, csak én, a gyerek, a -szegény fantaszta, aki valaha a pálinkát könynek, a részegséget -szomorúságnak, a munkát szertartásnak látta. - - -X. - -Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan búsult -az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor elhaladtam -mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, – négy másik -sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, tejüveggel födött -szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző torna volt ez a számomra, -hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A lesben álló bútorok közt síró -szájjal haladtam előre és haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. -Végre elértem a zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha -skorpió-fészekbe nyúlnék. - - -XI. - -Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a -sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a -hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem Amália -arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú szempillákkal, -báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta a képek mély álmát. - -Alig hallhatóan susogtam neki: - -– Kedves. - -Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam: - -– Amália. - -(1912.) - - -NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL. - -Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt -megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, az -anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol a -parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a -gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki a -család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden rokonom -között legjobban imponált, mert ritka következetességgel élte az életét, -addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe lőtte magát. Hogy -szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden halottat szeretek. -Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a nagyobbakra, akik már -letették a vizsgákat, latinul olvasnak és logaritmusokkal számolnak. - -Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát megjegyeztem -magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a rászáradt porzója, -mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos varázszsal hat reám s bár -az írója filozófiailag nem képzett ember, egyéniség, aki a maga feje -szerint élt és úgy is halt meg. Egy intellektuális öngyilkosságról van a -naplóban szó, ennek a kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos -figyeli meg magát ily lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma -is. - -A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, melyek -elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és magyarázzák az utolsó -(különös és hősi) tettét. - -Szeptember 7. - -Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly vetette magát -a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, egyetemi hallgató -korában végzett magával. Sápadt, cingár legény volt, nagy nő-hódító és -javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam róla. Úgy hallottam, hogy -koporsója napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán -mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a halott -szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. Mikor húsz -évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy búcsúzott tőlünk, -mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre ijesztő pontossággal -jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai szende» miatt tizenkilenc -éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat egy októberi reggelen hozta a -vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész sor halott fekszik a hátam mögött, -szalonkabátban, kissé régi módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt -halántékkal, fagyott szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És -ezek mind az én véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is -beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni. - -Szeptember 8. - -Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel a -gondolattal tudok foglalkozni s ez a gondolat izgat és ijeszt. Ma egész -nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó őszi vidék, a törpe -akácaival és a kis tó, az alföldi melankóliájával. Gyakran sétáltam itt -az anyámmal. Mindenre emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én -megfogtam a kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha -csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős fekete -szivarokat szivott. Most én szivarozom. - -Szeptember 12. - -Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie kellett és -mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el tőle. Csak -addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. Egész -gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam bele. -Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság részegségében, -estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor mintha távolodott volna -már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy előre befogtam a fülem, nem -akartam meghallani a koponyarepesztő robajt. Egy délután, tízéves -koromban, a kertből szaladtam az utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. -Ma se tudom mi vitt rá, hogy a végzettel versenyt fussak. A szívem -egyszerre kalapálni kezdett és az üres szobák csendjéből előre hallottam -a dördülést. Még jókor érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga -kendőjével betakarva, kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. -Azután lihegve, ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden -megfogta a kezem, megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas -arcát felém fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a -tekintetére. De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban -az órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát. - -Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. Most pedig -egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, értsétek meg, hogy -jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak között botorkáltam és -koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem fel a léggömböket és a -sárkányokat. Ebből magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma -alkalmatlan az életre s ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak -más szerszámmal bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal. - -Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem tudták -magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták ráhagyni az -élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és arra várok, hogy -lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele. - -Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk valami -ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami eszünkbe -ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a lábam elé kerül -egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán bizonyosan becsengetek -az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi történik utána. Sohasem tudtam -megérteni a borbélyt, aki türelmesen vakar simára száz és száz nyakat, -anélkül, hogy a vendég szakállával együtt az életét is leborotválná. Az -utcaöntöző, aki nem locsol le minden járókelőt, ma is probléma előttem. -Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput -megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre -elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az őseim? - -Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és haláluk. Az -ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom hangszer, mellyel -a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és titkolódzó életből. -Magamról tudom, mert engem is elfog az az érzés, valahányszor a -pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a ravaszra, a csövet a -halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot nyomnék meg. Micsoda hang -ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt zenéje s a beléje csattanó -ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt egyszer alaposan átgondoltad, s -átfutottál a gondolatláncon, egészen az utolsó okig, nevetve veszed -kezedbe a pisztolyt és megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, -kíváncsiságból lövik magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat. - -Szeptember 29. - -Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de végtelenül -finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille röpködött. Egy -óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta nem emlékszem -eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna. - -Szeptember 30. - -Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen közönyös, -olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – véletlenül – -egy szimpla _gisz_-t. Máskor iszonytató a gondolata is. Ma átolvastam, -amit eddig írtam és most, hogy felemeltem az őseim szemfödőjét, -ellenállhatatlan erővel vonz a tett. Elful a lélekzetem, ha arra -gondolok, hogy talán meghátrálok. Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok -egy véres okot a jövő serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a -titokzatos diót, melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva -vagyok? Vagy elvesztettem az eszem, hogy megingok a legnagyobbszerű -előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. Átvetem magam a korláton, -keresztülugrom önmagam és győzök. - -Holnap reggel én is főbelövöm magam. - -(1908.) - - -TŰ. - -Kacagás, lárma, fény. - -A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében -brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – a -plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, mintha -kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a -csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát. - -– Tessék, – kinálgatja a háziasszony. - -Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat. - -Vilma kivesz egy szem datolyát. - -A következő másodpercben elordítja magát. - -Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja – -ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a társaság egy -pillanat alatt talpra szökken. - -– Mi az? – kiabálnak a férfiak. - -– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok. - -Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. Kétségbeesett, gyors -mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de olyan határozottsággal, -hogy mindenki meghallja, ennyit mond: - -– Lenyeltem egy tüt. - -Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, képtelenség, -nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. Véletlenül jutott oda, -talán a csemegekereskedésben, talán itten, a tű a szájába került, a -nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, észre is vette, ki akarta -tolni, de nem volt ideje, a tű nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan -pedig a gyomorba került. - -Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan. - -– Vizet. - -– Rumot. - -– Kenyeret. - -– Cukrot. - -– Forrót. - -– Hideget. - -– Ülj le. - -– Maradj állva. - -Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok zsirpöttyét épp -úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, elsikoltja magát: - -– Citromot. - -A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki tangózni akart -a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a talpára, mint a -korcsolyát, elrohan, orvost hoz. - -A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. -Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak menni, -veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel rimánkodnak, ne -keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, üljenek le addig a -kis szalónba. Nyomban be is csukják az ajtót. - -Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye. - -A vőlegény erre várt. - -– Kedves – mondja alig hallhatóan. - -A leány végignéz rajta. Aztán elfordul. - -– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon. - -És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak nem látta -a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az asztalt, a székeket, -az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, az ablakokat, a rájuk -boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a kilincseket, melyek merev, de -nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól ismerte a szobát. Most azonban sok -mindent észrevett, amit máskor nem látott. A függönyök alján bojtok -lógnak, tíz-tizenöt kis bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó -nyugalommal olvasta össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a -kancsókat. Nézett egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón -állott. Ezeknek azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát -is úgy tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de -semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a szoba -a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a pamlag, -melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet mélységeiről a -kupléírók világosították fel és azok a zeneszerzők, akik a szezón -táncdarabjait írják. Valami homályos bizsergést érzett az agyvelejében -és a szíve táján. Tekintetét lassan emelte egyik tárgyról a másikra és -végre a vőlegényén állapodott meg. - -– Adjon pezsgőt – mondta. - -A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a parancsnak s -felugrott a székről. - -– Elfogyott – szólt lelkendezve. - -– Nyisson új üveget. - -A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán belesápadt. A -palack fejét asztalkendővel kötötte körül és erőlködve húzta a dugót. -Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra gondolt, hogy ebben a pózban nagyon -hasonlit egy pincérhez. A termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, -mint azelőtt. Az orrán csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a -rövid és köpcös újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, -észrevette a parasztot, a cselédet. - -– Siessen. - -– Rögtön. - -A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre. - -– Hozza már. - -– Azonnal. - -Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte inni. - -– Ne igyék. - -– Miért? - -– Árt. - -– Nem árt. - -A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul meredeztek. - -– Nem bánom, igyék. - -– Nem iszom. - -– Miért? - -– Mert árt. - -Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, visszafojtott -dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony termetét, a parasztos -orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát türtőztetni és kifakadt: - -– Egyedül akarok lenni. - -A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma megkönnyebbülést -érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig vizsgálgatta az arcát, -de most ezt is másnak látta, mintha valami előkelő nőnek mutatkozott -volna be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A -karjait kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete -felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az ötödik -felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a világot és a -végzet perceit élvezi. - -Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról beszélt, -hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük ártalma -nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a cukorbetegsége, -melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és hátratett kezekkel -sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos úr furcsálta, hogy az -ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki emlékezett valamire. Ki a -régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a vakbelére. Mindenki -filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros mellüket, a puffadt -májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű pocakjukat idegen tehernek -érezték, szerették volna ledobni a földre, megkönnyebbülten tovább -szaladni, akik pedig soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket -és tétován nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna, -hogy – mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és -kirohanjanak vele. - -A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a helyükről, -de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. Később az -öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a gallérjukat. A -többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét kigombolta, a vastag -aranyláncát az órával együtt odatette az asztalra. A nők követték -példájukat. Egymásután csatolták le ékszereiket, melyek nehezen csüggtek -izzadt testükön. Ásítoztak és krákogtak. Alig volt már etikett. Egy -fiatal leány felszakította a bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő -nő kivette álhaját és nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék -és a rizspor piszkos pocsolyává olvadt. - -Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott abban, -hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak égni. Most -fellélegeztek. Az asszonyok közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket -nyujtották nekik és mint a részeg forradalmár-nők, rájuk villantották -aranyfogukat. Az urak mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták -a szivart, kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk -reszkettek a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, -bepiszkította a kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és -szürke volt tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok -az ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok szálltak -a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához hasonlított a -szoba. - -Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember lépett a -szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte szemét, -visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik kigombolták a -ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották a homlokukat és itt -ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, csunyán. Meghajolt előttük. -Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal a másik szobába ment. - -(1912.) - - -RONGYOS GAVALLÉR. - - -I. - -A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. Kissé -kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös pillangókat és -freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál pedig majdnem térdre -rogyott az áhítattól. - -Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely megpörkölődött az -éj forró levegőjében s most olyan szagot árasztott, mint a kalarábé. -Kemény és fess gavallér, kissé színpadias, de nem ízléstelen. Fekete -haja sűrű, mint a drótkefe. Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű -selyemharisnya. Nyakkendőjében lángoló skarabeus. Aki azonban -közelebbről megnézte őt, észrevette, hogy a cipellője talpa lyukas, a -gallérja kifércelődött, kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, a -nadrágja széle pedig rojtos és rongyos. - -Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül összekulcsolt -kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és nagyon ritka, úgy -hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz elefántcsontgolyó. Első pillanatra -nem lehetett tudni, mi történt vele. Azt művelte, mint a többi társa, -akik a bársonypamlagokon boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak -hajnali csendélete. Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az -emberek szórakoznak, egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek -s arcukon mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal, -színes lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s -ezt mondja: _Én vagyok a világ martirja_. A kövér ember pittyedt szájjal -sír: _Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az erdőben, -vezessetek haza_. A sarokban ülő jóságosan prédikál: _Szeressétek -egymást, édeseim_. Az az úr kegyetlen: _Meggyilkollak mindnyájatokat_. -Csak látszóan némák és mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a -hinta ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak. - -A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: _Szent vagyok_. - -– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér. - -A szőke erre összezsugorodott, mint a sün. - -– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – Ülj ide. - -A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más -történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen meghajolt -előtte és félig ráült egy székre. - -– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér. - -– Kérem szépen… - -– Mi vagy? - -A szőke köhögött. - -– Népköltő. - -– Micsoda? - -– Népköltő. - -Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos gallérján. -Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami kómikus -anachronizmus. A gavallér elnevette magát. - -– Mondj néhány népdalt. - -A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis -harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága anyjáról. -Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér zsebkendőjébe fojtotta -a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian mulatott. - -– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér. - -– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett az -elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől. - - -II. - -A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. Gyertya -lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. Nem tudott -aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer melegen -megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta hálás szemét, -mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta a hangját. Hamis -volt, de csupa könny és a szívéből jött. Most pedig borzongva nézett az -ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény szamár, -hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára énekelt, szavalt -s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel. - -– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli kaland volt. -Bizonyára már nem is emlékszik rám. - -Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint látta a -két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen forog feléje és -bocsánatért esedezik. - -A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat -kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy -vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette a -nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen -kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés -lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó piktorokat -vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben hízott az -önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. Amint azonban a párnán -vergődött, világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő -volt a legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély -és milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében. - -Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára hazament. -A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles és zegernyés. - - -III. - -Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a skarabeust, -így gondolkozott: - -– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg ezt a -népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a klubban s -aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki ezer koronát. - -Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az emberét. - -Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt. - -Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott. - -– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér. - -– Hogyne – mondta a népköltő. - -– Régóta keresem. - -– Engem? - -– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. Nagyon -tetszettek a dolgai. - -– Igénytelen versikék. - -A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult üresen. -A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. Nem hagyja -magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig már alig várta, -hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. Legjobban szerette -volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most azonban, mikor józan, a -szemében öntudat ég és nem is annyira szánalmas, inkább önmagát szánja. -Kiméletesen kell megvigasztalnia. - -– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos dolgot -akarok mondani. - -A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák hosszáig, -értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak elmérgesítené a -sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd beszéljen magáról. -Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a lelkére. Fájt, -kimondhatatlanul fájt neki ez az ember. - -– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – engedje meg. - -– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett. - -– Itt a kocsim, jöjjön sétálni. - -– Majd máskor. - -A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében s arról -gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit félt is tőle. -Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, hogy megbocsát. A -gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de azért még nem adta fel -a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta a kávéházban, otthon, az -utcán. - -Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni. - -– Most majd kifizetem, – gondolta. - -Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, őrülten -játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult flótásnak és -végre-valahára megszabaduljon tőle. - -Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden pénzét, -kilencven koronát. - -– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe. - -– Nem. - -– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak. - -– Nem. - -– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest. - -– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével. - -A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele és -elment. - - -IV. - -Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs -fojtogatta és a száját harapta. Az ember veszedelmes portéka: _robban_! -Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és ezerszer nincsen -bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott előtte. Bevallja neki, -hogy megbánta a tréfáját. A másik, az egyszerűbb az, hogy elfelejti az -egészet és a faképnél hagyja. Utalványon visszaküldi a pénzét és még -ezer koronát. Aztán még néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s -talán egész életében így fog vezekelni – remény nélkül – újabb -álmatlanságokkal, még vadabb és még némább gyötrelmekkel. - -A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, annyival -is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az igazi, a -legegyszerűbb. - - -V. - -Az írómappájára nagy betükkel felírta ezt a mondatot: - -«_Nem bocsátott meg_». - -Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített ruhafogashoz, -melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja és ott – nagyon -gyorsan és gavallérosan – felakasztotta magát. - -Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, lakktopánban -és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és szomorúan, mint a föld -keserű gyümölcse. - -Reggel a cselédje vette észre. - -(1912.) - - -X... KALANDORNŐ. - -Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a zománcos -falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó sebesült is -elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból kiszállva – sárga arca -kiáltó staffageául – vörös paplant húzott maga után. Mindössze a -pályaudvar villamos órája volt a társaságom. Később vettem észre, hogy -egy nő setteng körülöttem, hol előttem, hol utánam. - -– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem. - -Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt. - -– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az arcába -bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról. - -– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve. - -– Hová akart utazni, nagysád? - -– Firenzébe. - -– Innen? - -– Innen. - -– Most? - -– Most. - -– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen összeköttetése. - -– Tudom… de… - -Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most kicserélődtek a -szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem s én nem engedtem ki -a karmaim közül. - -Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de első -tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt még -rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, húsz és -negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban jár, szürke -esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér zsabóval. Bizonyosan -valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy ordenáré, még nem tudom – aki -éjfél után a pályaudvaron csatangol. - -Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan nem volt -megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme mocsárszínű. Fellépése -pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is később a rendőrnek, vagy a -posztoló katonának, lehet, hogy tényleg valami roszban sántikál. Ismerem -ezt a típust. Ezek azok az előkelő szélhámosnők, akik sötét vasárnap -délután becsöngetnek a lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat -árulnak, gyűjtenek leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára, -kalandra is hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy -órát, vagy egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. -Ravasz udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, -mentem vele kifelé, mindig a sarkában. - -– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt? - -– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a sebesültek… - -Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan ütötte meg a dobhártyám a -siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet nem tudunk tisztázni és -addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol is hallottam? Valahol -okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, többször, sokszor, a szavak -tagolása, a hangok képzése ismerős, szinte szenvedek alatta. Lassabban -mentem, hogy gondolkozhassak. A váróterem ajtajában mégegyszer -rátekintettem. Akkor aztán eszembe jutott. A firenzei piazzán szólított -meg az idén nyáron, oldalt suttyomban jött, vékony kiszáradt karját -nyújtotta, pár soldot kért egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un -petit bébé malade». Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy -akkor kopottas volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba -került. Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már -kergették egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget -koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út, -hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik -azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami szemtelen -biztonság. Gyorsan rukkol ki a mondókájával – bevezetés és cikornya -nélkül, – hogy még mielőbb gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután -megkapja a pénzt, oly gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a -száján valami csunya mosollyal. - -A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – megborzongtam. -Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is valami kapcsolatot -sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a nagynénémnek hisznek. A -vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy megismerjem őt. Izgatottan -nézte a csuklójára szíjazott női órát, a fekete bőrtokban. Hova -vezetett? Ugrálnom kellett utána, a várótermeken, a hideg pipafüsttől -sötét étteremen, a málházon és folyosókon keresztül, míg végre raktárak -sötétedtek elénk, a szén és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, -ahol jelzőlámpák, felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek -sem volt. Csak a lepkeláng táncolt a szélben. - -– Álljon meg – mondtam neki rekedten. - -– De kérem… - -– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam. - -– Csak nem erőszakoskodik? - -– De igen. - -– Egy védtelen nővel? - -– Igazolja magát. - -– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, rágta a -zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és most. Különben -is kicsoda maga? - -– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá. - -Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke egérfogóban. Aztán -megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült egy gyalulatlan ládára. -Fátyolát kissé feltűrte és elborított illatszerével, az orchidea és a -kaliforniai mák olcsó keverékével. Általában nem jó ízlésű nőnek -látszott. Körmeit hegyesre vágta. Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de -acélos. A füle karimátlan. Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz -éjszakáira, az utjaira, a patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült -és megrozsdásodott a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, hogy az arcaink -majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy ólom-tányér, szuvas -bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla hegyes ívben végződött. Reám -meresztette két üres szemét. Nem látszott már negyven évesnek sem, -vénebb volt, mint az ördög öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is -lehet. A melle nem emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most -igazán megijedtem tőle. - -Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét arany -fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a kocsonyásan -reszkető halvány inyekkel. - -Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult a -fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya szipirtyó -szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy bántatlanul átengedik -minden sorompón és itt garázdálkodik a sima fehér testek, a rózsaszínű -husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, jaj de csunya. - -– Az okmányait – ismételtem. - -– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle iratot. - -– Egy-kettő. - -– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes hazai és -külföldi vasútakra. - -– Ez semmi. - -– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom. - -– Az útlevelét. - -– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével. - -Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az okmányokon -nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen voltak hamisítva. -Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez. - -Keményen szemébe néztem. - -– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem akarja -elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött álló -intézmények cimborálnak önnel? - -– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A dada. Az -igazi _altató_ dada. - -– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt? - -– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. Természetesen csak -konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. Szárnyaló pátoszomat dicsérik -jobb kritikusaink. - -Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, agyagos, -nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem észre, hogy -valami csillogó, fehér por hull le róla. - -– Salétrom – mondtam hüledezve. - -– Az – szólt – nátronnitrát. - -– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek képzeltem. - -– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak szigorúan -tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank _safe-deposit_-jába -akarom elhelyezni ezt a holmit. - -A két bőröndje után nyúlt. - -– Mi van ezekben? kérdeztem. - -– Magánvagyonom. - -– Nyissa ki. - -– Szó sincs róla. - -– A kulcsokat. - -– Nem adom. - -– Akkor feltöröm. - -Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen kinyilt. - -– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel. - -A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek néztek rám, -száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, fáradt haldokló -pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. Ebben a bőröndben -szívek voltak, vérben fuldokló, eleven szívek. - -– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a szemeket, -te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a szíve úgy ver, -mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az életünket. Verjen meg -az isten, gyalázatos. - -Megragadtam a karját. - -– Most pedig mondd meg a neved. - -– Először is kérem: ne tegezzen. - -– A neved kérdeztem. - -– Melanie. - -– A másik neved? - -– Comtesse Melanie. - -– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, Csutak -Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre szemtől-szembe -látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy nagy vagy. X... -kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te lennél a halál? Hisz -egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több nálad. Mert te a semmi vagy, -a butaság vagy. Nem félek már tőled, csak gyűlöllek. Évekig készítem -majd a gyűlöletem italát, otthon zárt ablakok mellett élesítem a szemem, -hogy átfurjalak, élesre ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. -Edzem a fogam, hogy egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. -Egyelőre azonban letartóztatlak. - -Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a váróterembe, -ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag paszományos -sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel nézegetett ránk és -kötelességtudóan szalutált. - -– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a -rendőrségnek. - -A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az írásait -követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is adott. - -Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, hogy -bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle fontos és -felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis voltát nem -fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt a perronra -engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el is robogott U... -vagy Z... felé. - -– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni engedi. - -– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította -harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – Minden -írása rendben van. Talán részeg az úr? - -Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. Hiszem -azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a veszedelmes -kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. Termete: alacsony. -Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: nagy. Orra: hegyes. Fogai: -aranyfogak. Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és -fehér zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani. -Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó pirosító -van. - -(1914.) - - - - -KIS KOMÉDIÁK. - - -A KÖVÉR BIRÓ. - -Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami hegyes és -gonosz aranytű. - -A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az ablakok -pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény deliriumában, -hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, aki bámul a porba és -nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. Távolabb van a huszárok -lovardája, melynek az eresze már ad valamicske árnyékot és egy gyep, -melyen pitypangok nőnek és méhek meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk -ki-kihagy. Akárcsak forró fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk -homályos, a kezünk reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek. -Négyen-öten vagyunk – tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és -gummicipőben, mosdottan és maszatosan s harcra készen várjuk -áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula örömétől. A -világ: egy sárga szédület. - -A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető -halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék -hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró hordószerű -potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát: - -– Jön a kövér bíró. - -Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk -kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt jelenti, -hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már itt is van. -Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború hasán vastag -aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot. - -Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró -vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a -harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani akarunk. - -Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat tőlünk. - -Valaki felragad egy göröngyöt. - -– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy bátorítsuk. - -– Üsd agyon! - -A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen szét a -finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában «pulykatojás»-nak -csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még egy színes kavicsot. A -kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét hunyorog a napfényben, azután -lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, dühös ál-pátoszszal vitatkozunk -tovább. - -– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges. - -– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel verem be a -fejét. - -A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel. - -Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és erősnek -éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette izmainkat. A -vérére vágyakoztunk. Gyülöltük a csúnyaságát, utáltuk a betegesen -pöffedt kövérségét – ostobán és vérengzően – ahogy csak a gyermekek -tudnak gyűlölni. - -Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották a -zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó hájába, -melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden pillanatban -megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy pisze, tömpe -orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr néha gyerekesen -pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény embert ily -förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk iránta. A gyerek -morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy bűntelenül megsérti primitív -erkölcsét, ellensége, kihívja a bosszúját és meglakol érte. A varangyos -békát épp úgy gyülöltük, mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, -ami szokatlan. - -Egy délután újra róla beszélgettünk. - -Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. Vékony Pál -fontoskodva magyarázott: - -– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. Az -anyja süti, nyárson. - -A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk -elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van. - -Pál a kör közepén tovább beszélt: - -– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a Tűzoltó-utcában. Hisz -én is ismerem… Rögtön elvezetlek benneteket. - -Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. Rablóregényekben -olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget saját fészkében -keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is ilyesmire gondoltunk, míg -szédülő fejjel közeledtünk a csendes, zöldzsalus ház felé. Pált előre -küldtük. Pár perc múlva diadalmas arccal jött ki: - -– Gyertek. - -Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös tornácon -kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú választott el az -udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és jázminbokrok között kis -gyerekhinta mellett a padon egy sovány, bánatos nénike ült és kötött. A -kövér bíró anyja volt. - -Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg asszony -szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, mint -édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. Mély, -aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal kínált meg. -Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. Elmondta, hogy a hinta -még a fiáé volt, aki nagyon szeretett tornászni annak idején, mikor -iskolába járt. Sok mindenről beszélt. Hogy féltette a fiát, hogy várta, -ha néha elmaradt a pajtásaival és csak kapuzárás után vetődött haza. -Hogy szaladt ki már kis korában a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt, -ha a hosszú őszi estéken unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt -és micsoda táncos. - -Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt különb -madarász. - -– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is madarászott. -Napokig csatangolt a réteken, a nagy-nagy mezőkön… Az idő bizony múlik. -Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott olyan volt, mint most ti. - -Az öregasszony maga elé nézett. - -A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült meg. -Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is hordott -az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab ember fürgén -rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy cukrász-kisasszonyt -szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak találta a kövérséget. A -kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, bánatában megette a fél -cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, mitől még jobban elhízott. -Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak áldoznak, ő szerelmi bánatában -evett, evett, egyre többet és többet. Egy évig hordotta köpcös újján a -karikagyűrűt, de hamarosan lekerült róla. - -Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom könnyekkel -telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér bírót, hogy -valami tréfát csináljunk vele, itt a saját házában, de a kedvünk kicsit -elzápult már, a kánikula hőségében fáztunk. - -– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva. - -A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett. - -– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az ingecskéd. Ki -látta így járni. - -Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak benne. Apró -cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy gazdag -bogárgyűjtemény. - -– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, éppen illik -rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a kabátka. Kinek kell? -Mind az övé. - -– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy zöld -lepkefogót emelt föl az asztalról. - -– Ez is. - -Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még torkunkban -bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá savanyodott és -pityergőssé, mulyává, halványnyá sápasztotta arcunkat. - -– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld lepkefogót. - -– Hisz a miénk is ilyen. - -A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még egyszer -nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De nem jól -éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat ezen az -alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és észreveszi, -hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint másnak. A jóság és az -irgalom tündére szállt le, melyet eddig sohase ismertünk, egy pillanat -alatt átvillant a fejünkön, hogy valaha a kövér bíró is gyerek volt, -olyan, mint mi, madarászott, hintázott és lepkéket fogott. Amikor -azonban ezt átgondoltuk, már nem voltunk többé gyerekek. Arcunk -megöregedett, a szempillánk idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet -minden misztériuma kiült. Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán. - -Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. Egy dalba kezdtünk, de -ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. Muzsikás, fekete bogarak -koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult a forró fű szagától. - -Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. Mindnyájan egy -tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis virgonc gyerek – a -kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, de szemében a tisztaság, -a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, mely nemsokára elmúlik. Egy -karcsú fiúcskát láttunk, aki hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében -a zöld lepkefogóval, egy ideges, fehér pillangó után kap. - -Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula éjszakájába. - -Forró és fekete volt az éj. - -Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró. - -– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat. - -– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is leemelte -szalmakalapját. - -Némán mentünk tovább. - -Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban. - -Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos -gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan – -reánk mered, szegény pufók baba. - -(1909.) - - -KOMÉDIA. - -_(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a sarokasztal fölött, hol az -Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni kezdenek, a székeket lapjával az -asztalokra rakják, az ajtókon léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem -viselkedik valami kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az -asztalon sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros -folyadékok csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van. -A Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak voltak, -most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, már unják is -egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, kopasz, a potrohán -aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme ábrándos, verseket ír. Reggel -négy óra.)_ - -Agglegény _(végigásít egy skálát)_: Menjünk haza. - -Férj: A kedvemért, öregem, maradj még. Várjuk meg a hajnalt. _(Két kanál -szódabikarbónát eszik, de a fehér por fele a mellényére hull.)_ - -Agglegény _(ásít)_: Én nem szeretem a hajnalt. - -Férj: Nincs szebb, mint a hajnal, öregem. Míg ránk nem kékül az ablak… -az ég… a föld… addig nem megyünk haza. - -Agglegény: Utálom a hajnalt. _(Ásít.)_ Én mindig szaladok előle, hamar -be az ágyba, elfújni a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert -ilyenkor majd felöklelem a lépcsőházban. _(Gyorsan felhajtja a likört. -Maga elé néz.)_ Azután a feleségem… - -Férj: Mit, te megházasodtál? - -Agglegény _(mosolyog)_: Nem tudtad? - -Férj: Nem. - -Agglegény _(játszik)_: Szegény feleségemnek megigértem, hogy éjfélre -otthon leszek. Most gyöngélkedik. - -Férj: Nem hittem volna, öregem, hogy te megházasodtál. _(A Férj is -felhörpint egy pohár likört. Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és -játszik.)_ Hát cserben hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál? -Nem emlékszel, mit fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog -vagy-e, édes öregem? - -Agglegény _(ábrándosan lehunyja a szemét)_. - -Férj: Ne is beszélj, látom az orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej, -ki hitte volna, öregem. - -Agglegény _(közelebb húzza a széket)_: Te, ha tudnád, mi egy asszony. -_(Most már olyan komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.)_ Nézd, most -négy óra. Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a -szemét kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra -mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én belépek. Ő -szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem tudod, mi az egy -asszony… egy hajnali asszony… - -Férj: Pincér, még két maraszkinót. _(A Főpincér hozza. Isznak.)_ - -Agglegény _(belemelegszik a játékba. A hangja halk és izgatott)_: Az -asztalon az éjjeli mécs. Legyen a mécs teszem ez a gyufatartó. Előtte az -ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az étlap. Félrehúzom az ellenzőt -így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, milyen csöndes a szoba. Milyen -csöndes a levegő, amelyet egy édes asszony lélekzése szűrt át az éjjel. -Drága, édes asszonyom, megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre -és nézem az arcát. - -Férj: Érdekes. _(Mélyet szippant a cigarettájából.)_ Érdekes. _(Még -egyet szippant, majd az egész cigarettát felsóhajtja.)_ Ezt sohase -éreztem. - -Agglegény _(félvállról)_: Házasodj meg. - -Férj _(kiváncsian)_: És az assony felkel ilyenkor? - -Agglegény: Lassan. Ehhez érteni kell. Először is csöndesen leteszem a -kalapom, a sétapálcám, a tavaszi felöltőm. Azután csöndesen, nagyon -csöndesen az ágyhoz lopódzom és föléje hajlok. - -Férj: Nézd csak, szerelmes a feleségébe. - -Agglegény _(mosolyog)_: Las-san. Az asszony most felnyitja a szemét. -Érzem a sötétben, amint rám néz. - -Férj: Te igazán boldog lehetsz. - -Agglegény: Megfogom a kezét és megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután -megcsókolom a száját, a kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor. -Most még nagyobb a csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem -lármásak. - -Férj _(hidegen)_: Tudom. - -Agglegény: Azután az asszony fülébe súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli -kávém sohase iszom a kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja. -Különösen ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha -minden bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig -vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás. - -Férj _(izgatottan)_: De később, ugy-e, felkel? - -Agglegény _(egyszerűen)_: Fel. _(Önérzetesen.)_ Még sohase kellett -kétszer mondanom. Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér -lábacskáit. Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a -melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten érezzük, hogy most -szeretjük egymást legjobban. - -Férj _(meredt szemmel bámul)_: Érdekes. És azután? - -Agglegény: És azután, nincs tovább. _(Csettint az ujjával.)_ Barátom, én -vagyok a legboldogabb ember Budapesten. _(Ránéz.)_ Miért bámulsz? - -Férj: Te, – akár hiszed, akár nem – de ezt én soha… sohase éreztem. - -Agglegény: Hallod, ez csak természetes. - -Férj _(észreveszi, hogy a szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy -öreg könycsepp, megtörli a szemét és megint játszik)_: Bizony nekem -nincs kihez hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az -agglegény úgy él, mint egy király… - -Agglegény: És úgy hal meg… - -Férj: Sohase hal meg. Tudod mit, öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz, -hogy a legényszobám üres most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy -elfordítom a fejem, de azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan -szabad… - -Agglegény _(elkomorul)_. - -Férj: Az se igaz, hogy senkim sincs. Az én nagy, francia ágyam a világ -leghűbb állata. Te, az vár engem és illedelmesen köszön, mikor belépek. -«Jó reggelt, nagyságos úr!» Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli -szekrény egy oktávval magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a -vállát: «Szerbusz!» A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!» -Megsimogatom: «Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek -hozzám, lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a -kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a -csücskét… - -Agglegény _(kényelmetlenül feszeng)_: Kérlek, ne érzelegj. - -Férj: Az ördög érzeleg. Én csak titeket sajnállak, szegény férjek. Az -egész világ az enyém. A ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány -van. Nem tudom, észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig -egyformák, a kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha -egyik-másik megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, a fiatalság az örök. -Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, piros napernyővel. Nektek -van feleségtek és anyósotok. Nekem azonban maga a Természet az anyósom, -aki millió és millió eladó lányt cepel a karján. - -Agglegény _(nagyon szomorúan)_: Nem gondolod, hogy nincs igazad? - -Férj: Én, öregem, nem filozofálok. _(Fütyörész.)_ Én élek. - -Agglegény _(hosszan, irigyen bámulja)_: Hazudsz. _(Dadogó nyelvvel, -álmosan.)_ Hazudsz. _(Megfogja a kezét.)_ - -Férj: Mi bajod? - -Agglegény: Csak azt akarom mondani, hogy hazudsz. _(Lehajtja fejét az -asztalra.)_ Hogy nincs így. _(Nagyon sápadtan.)_ Hogy nincs igazad. - -Férj: Honnan tudod, – te, – te békés nyárspolgár? - -Agglegény: Az a szoba utálatos és hideg. A lavór vize jeges. És nem -köszön senki. És azután az a millió lány se érdekes. Kettő kevesebb, -mint – egy. - -Férj: A matematikában mindig gyenge voltál. - -Agglegény: Ne izélj. Sohase, sohase szoktam lumpolni. Kicsit szédül a -fejem. Én most nem merek hazamenni. - -Férj _(felkel)_: Pedig már igazán mehetünk. - -Agglegény _(teljesen elázva, szontyolodottan felkel)_: Maradjunk itt. -_(Valamit gondol.)_ Örökre. - -Férj _(dühöngve hebeg)_: És az asszony? - -Agglegény: Az, fiam… az… az… _(Szünet. A levegőbe mutat, nagyon -messzire.)_ - -Férj: Hát így vagyunk, öregem? _(Hahotázik.)_ No, ez sikerült. -Becsaptál, öregem, a régi vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel -ezelőtt. _(Mindig erősebben nevet.)_ De látod, te is beugrottál. -_(Nyelve alig forog.)_ Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is -becsaptalak… mert én meg… úgy bizony… - -Agglegény _(a füléhez hajol s élesen, hidegen belésziszegi)_: Mióta? - -Férj _(szomorúan)_: Tizenöt éve. - -_(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a házak fölött kék utcákat -hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és zavaros álomnak tetszik, hogy -egymásban bámulták saját életüket, melyet eddig nem éreztek. Mind a -ketten roppantul józanok és szomorúak.)_ - -(1906.) - - -ÁPRILIS BOLONDJA. - -– Holnap április elseje – mondotta Viktor. - -– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell kieszelnünk. - -Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk. - -– De mit? - -– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam. - -Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat -visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük. - -Izgatottan járkáltunk a szobában. - -A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták. - -– Nem jó. - -– Ez se. - -– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő. - -Viktor rágyújtott a kis angol pipájára. - -– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern is. -Figyelj ide. - -– Halljuk. - -– Belebujsz ebbe a szekrénybe. - -– No és? - -– Aztán itt maradsz. - -– No és? - -– Aztán vársz. - -– No és? - -– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen egyedül, -amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se mukkansz. - -– Helyes. - -– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan -recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is. - -– Csak meg ne sejtse a tervünket. - -– A lámpát előbb eloltod. - -– De hogy tudom meg, mikor jön? - -– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. Holnap -szerda. Vívóleckéje van. - -Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan megvizsgáltuk a -nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, kényelmesen elfértem benne. -Egy székre ültem. Az ajtón levő facsomót kilöktük. Azon a -kukucskáló-lyukon keresztül mindent pontosan láthattam. - -– Pompás. - -– Óriási. - -– De valami eszembe jutott. - -– Mi? - -– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza… - -– Annál jobb. - -Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak. - -– Valami megint eszembe jutott – szóltam. - -– Ki vele. - -– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk hoppon. - -Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett: - -_Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj itthon. -Érted jövünk. Várj._ - -– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha lámpát -gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy óráig -öltözködik. - -– Készen vagyunk. - -– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla. - -Kezet adtam. - -Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak látszott, -fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, kocintgattunk, éjfélig -ittunk. - -Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, virágokat -sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint hisztérikus -leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő viszketés bujkált a -mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és nevetni. Ilyen napokon -követjük el legnagyobb őrületeinket. Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf -leányoknak, ilyenkor törünk tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat -és ilyenkor isszuk ki a gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult -valami nyugtalanság sejtésétől. - -A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán egy -végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből kiesett a -toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon szerencsétlennek éreztem -magamat. Végül egész váratlanul jött az este. Kiderült az ég. A nedves -háztetőkön végig feküdt a holdfény s a kémény mellett felbukkant egy -cirmos kandur. - -A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe álltunk. - -– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz? - -– Dehogy, – hencegtem. - -A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre eloltottuk, -nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig nincs itthon. -Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló kézzel babráltam a forró -lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? Talán már nem is jön? De újra -berregett a csengő élesen, határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a -folyosóra s egy pillanat mulva visszaosont. - -– Itt van. - -– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan. - -– Bálint. - -Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő gyufa -világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és megijedtem tőle. - -– Menj. - -– Hová? - -– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj belé, -ha nevetni akarsz… - -– De… - -– Siess, mert itt van… - -Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt és -macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy darabig -még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később csak a némaság -dongott. - -Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és kegyetlen -görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott künn az őrjöngő -áprilisi szél. Hideg, izzadt kezemet szájamra tapasztottam. - -Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? Talán -fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit teszek én, ha -nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. Szerettem volna már -kijönni, de nem lehetett. - -Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, csönd, -csönd. - -Ő volt. - -Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. Észrevette a -névjegyet. Elolvasta, leült. - -– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy egész -egyedül van. - -Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. Délcegen -és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges bácskai fiú. A -lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára. - -Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. Azután vízet -ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan különösnek tetszett. -Máskor nem így iszik. Akkor nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem -is sejti, hogy lesik. A tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca -komoly, de olyan furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya. -Szeme körül piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, -amikor teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr -megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt csak -akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha néha valaki -halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt kincseinket össze -akarjuk szedni: felrezzenünk. - -Már nem tudtam nevetni. - -Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos fáradtságával, -irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar ráunt, megint vízet -ivott, ásítozott. - -– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk. - -Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé járt. A -félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. Itt nem birom -ki sokáig. Mert lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit -tesz? Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra – -miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha -elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha -grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, amit -mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy grimace-t, amibe ő -már beletörődött, de az én hitemet megrendítené és rögtön elfelejteném -tőle az egész életemet? Hátha odamenne a pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez -a becsületes, ez a jó fiú és sunyi pofával, mint egy sötét rablógyilkos -feltörné, kivenné a pénzemet, zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig -látnám, a tulajdon szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt -kell maradnom. Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté -repedne a szíve, megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. -Vállaim közé huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben -csöndesen ketyegett az óra. A félelem egyre dagadt s éreztem, hogy az -egész szobát betölti láthatatlan hullámaival, lassan összecsap a fejem -fölött és akkor többé nincs menekvés. - -A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, hozzá, -mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, elájulnék a -saját hangomtól. - -Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, kefét -vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. Pózol, mint egy -leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, keresgél, szaglász a -szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a csibész-vezér fél? Árva báránykám, de -halvány vagy. Sejt talán valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a -ruhafogast, aztán a szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be -van zárva, a kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a -kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el. - -Várni, várni, várni kell. - -De meddig? - -Ez igazán a bolondok napja. - -Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a revolver -ravaszán pihentetve, áldozatára vár. - -Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már indul. -Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a szekrénybe -zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem is emberi hang -szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az előszobában van, -itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, reggelig. Ekkor -torkomszakadtából ordítozni kezdtem: - -– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… segítség… - -Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a szekrényt. Az -arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva mondja: - -– Te vagy? - -A mellére borultam és sírva fakadtam: - -– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy féltem… Én -vagyok az április bolondja… - -– Már nincs április – szólt és megnézte a zsebóráját, – 12 óra 2 perc. -Április másodika van. - -Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé nézni. - -Bálint vizet öntött a pohárba. - -– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled? - -Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, megfogta a -kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe nézett: - -– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel -csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: _marha_. - -(1905.) - - -LEÁNYOK. - -Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött. - -A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett rolettákon át -szürődött a napfény. - -– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva. - -A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, ledobta a -kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette magát. - -– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a Jolánnak… - -Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány volt, -minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben hány leány, -azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre voltam hozzájuk -hivatalos és három szobán át terítettek fel, harmincnégy leány ült az -asztalnál, de úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a -nővéreinek barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor -meg többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. -Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán hatott -rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A leányos -házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn kelnek a -leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan fürödnek és -fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke gubancokat hagyva. -Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat éreztem kis barátom -iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem inni. A vizespohár, amiből -egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, émelyítő, édeskés. Ettől kezdve -féltem tőlük. Nem szívesen jártam a házukba. - -Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt volt a ház. -Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, sütővasak, pokoli -rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a falak. A szárnyasajtó -ki-kinyílt, betekintett rajta egy kócos fej, egy leány pongyolában, -álmos szemmel, aki visítva suhant el, becsapva maga után az ajtót. - -– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. Menjünk -innen. - -A fiú búsan intett. - -– Most még nem lehet. - -Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem lehet -barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden megvetésével néztem -rá. Most már tudom, miért utálja őt mindenki. - -Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk: - -– Olga. - -– Piroska. - -– Erzsi. - -– Ilonka. - -– Jolán. - -– Lujza. - -Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, összemorcolja -szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. De kómikus, -halálosan kómikus. - -– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid? - -Gyula méltatlankodik. - -Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak Gyula áll -komolyan, haragosan, némán. - -Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz mosolyogva -fordul hozzá: - -– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka. - -– Szép szeme van – tódítja a másik. - -– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én stílusom. -Éljen a Jolán. - -Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, hogy a -beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, mint akinek -viszket az orra és tüszkölni akar. - -Bizonyos, hogy nem lehet barátunk. - -Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk szerint -magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, mert a -leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú otthoni -nevelés beleedzette a hitet, hogy a leányokról csak az áhítatos -tisztelet, és a lovagi becsület hangján lehet beszélni. Ez a fiú mártir. - -Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. Értékes fiú -volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki bámulta. A rajzpapiron -senkise tudott olyan leheletszerű hajszálvonalat húzni, mint ő és -diribdarab papirosokra pár pillanat alatt lerajzolta kócos fejünket -nehány vonallal, amelyből megértés, humor, egy művész könnyedsége -érzett. Ezek az újjak mindenhez értettek. A zongorán ügyesen vágtattak -át virtuóz hangzavart kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is, -mely keze alatt fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki -a fából. Ezermester hírében állott. - -Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent. - -Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy gyönyörű -lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt egy szmokingja -is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, az ozsonnán, az öt -órai teákon. Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt. -Egyformán beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a -kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának aprópénzre -váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. Tiszta és elegáns fiú -volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy beszélt velünk, idegenül, mint -egy miniszter. - -Csak néha estefelé láttam. - -Egy nővérét kisérte. - -– Honnan jöttök? - -– Teáról. - -– Hová mégysz? - -– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért. - -– Szervusz. - -– Szervusz, szólt lehangoltan. - -Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez azonban csak -részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a gyümölcsét, ha -nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig kitünően mentek férjhez, -rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket beszéltek és az esti kozón -csipkékben, prémekben, boákban tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel -a hangversenyen. Közepes zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az -összeköttetéseivel még sokra viheti. - -Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai karrier előtt -áll. - -Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt állt, -minthogyha valakit várt volna. - -– Találka? – kérdeztem mosolyogva. - -– Dehogy. - -Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk. - -– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én tudom, -hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, nagy -távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim miatt és -lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. Azt hittétek, -hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, mit teszek, hogyha -oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a cselekedetem oktalan és mint -filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal találkoztam. Láttam, hogy az -arcotok sápadt, hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem -azokat a félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a -férfiak arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a -szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel bámul -a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák zenéjét -hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne elhagyni -bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő se csalt meg. -Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott imponálni. A keserű -iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most tanuljátok az abécét, -melyet én már igen régen tudok. - -Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman zörgött az -aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa fénye ráporzott. - -– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli -garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos -polgárok között. De tudom, hogy sohase fogom elkövetni azokat az -ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész biztosan elkövettek. - -Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára. - -Gyula gondolkozott. - -– Nem mehetek, mondta. - -– De kérlek… - -– Nem – ismételte. - -És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi volt. -Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a rémület, a régi -szolgaság bánata. - -– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a Jolán… Egy -hugom van itt… - -– Teán? – kérdeztem kegyetlenül. - -– Teán, mondta szomorúan. - -(1912.) - - -A BOLOND MAGYAR. - -Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a verandán. - -– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta. - -Gyengéden a feleségére nézett. - -– Akarod, kedves? - -Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes kezére -tette. - -Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti -házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik -beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik -húszonegy. - -A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb kezét. -Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, félóráig -csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. Felkötött kézzel jött -haza a fiú. - -– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével. - -Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az egész -jobb karját. - -– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis kollega -tovább boncol. - -Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s félrehivta a -szülőket. - -– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában mérjék a -lázát. - -Délben a beteg félrebeszélt. - -– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az emberi -tudás… - -Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt. - -Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta önkéntesi -évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis katona fekete -karszalagot kapott és a temetés után visszament ezredéhez. Augusztusban, -a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó nap azonban – közvetlen a -lefuvás előtt – lebukott a lóról, a porban, az éles napfényben nem -vették észre s az őrült svadron megeresztett kantárszárral -végigvágtatott rajta. - -A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint valami -fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, rendetlen -csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet mindig közepett -választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők egyszerű hajviselete -szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, a tiszta, a régi, amelyet -mintha mindig hideg forrásvízben mosott volna, most felduzzadt, szép -vonásai a könnyektől csuf, érzéki barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a -koposót egyik kezével, a másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből -forró víz csepegett, csuklott a könnyektől, a szájából hányta a -fájdalmat. - -Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete keztyüt -húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a cilinderét s -száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről. - -Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon -végigheveredett és egy hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú ásítás -volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és ökröndöző -ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon szomorú, félig -nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon felült. Vakarni kezdte -a fejét, mint akivel csupán kis kellemetlenség történt. Aztán gyurta, -nyomkodta a kerek, szabályos turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó -körül, följebb, a kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett -volna. Nem határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, -néha élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és -bolondosan megvakarta a füle tövét. - -Fa-hangon szólt ki a feleségéhez: - -– Ma nem vacsorázunk? - -A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is keveset. -Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát megkóstolta és -két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte: - -– Nincs más? - -A felesége intett, hogy nincs más. - -Megnyugodott s bement a szobájába aludni. - -Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és a -lovakat, beszélt a parasztokkal. - -Az ispánja levette a kalapját: - -– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult az úr -tiltó tekintete előtt. - -A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral. - -– Hány hét a világ, öcsém? - -A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett. - -Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait -vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár azelőtt nem -volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, inkább a szembogara -finom felvillanásával. - -Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, kis -gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta a -tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a nyakával és -az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. Így telt a -délelőttje. A szemei is összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak, -mint a disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, -magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, határozatlanná, -szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett borotválkozni is. Deresedő -szakállát reggelenként ollóval nyirta. Ez arcának vad és harcias színt -adott, olyan volt, mint a szigetvári hős, régi, ismert képén. - -Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég alatt, a -puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a ruhája csupa -szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme püffedt és véres. A -felesége meredten nézett rá. - -– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát. - -Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg -előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai ejtéssel, -kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami sértő és csunya -és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, kinyitotta az ingét és -fujt. Álmosan szuszogott, a reggeli hőségben elaludt egy széken. - -Később váratlanul ő-zni kezdett. - -– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé. - -Máskor így szólt a feleségére: - -– Ne tátsd a prófunt-magazinod. - -Vagy ezt mondta az inasának: - -– Add ide a tökfödőmet. - -A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta hordott. -Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, vitorlavászonruhát, mely -lötyögött a kövér testén s csak akkor engedte kimosni, amikor már -szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. Nyakkendőt sohase kötött. Finom -angol fehérneműi szekrényében sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben -járt. - -– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten verné -meg, aki kitanálta. - -Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt magával. -Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a bokrot. A -kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja: - -– Patvart! - -– Marha! - -– Kuss! - -Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a -revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a -természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az -ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. Bement -az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi diákszobákban, -ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek dongtak. Végtelen -szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem valami testetlen dolog -volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin a fiai ültek, egy fogas, egy -üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó nem esett. A felesége, szegény, -nesztelenül tett-vett. A haja ismét lesimult, az arca merev, nyugodt -sikká fagyott. Ez a nyugalom még idegesebbé tette az urát. - -Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól. - -– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig némán járt -le-fel a verandán. – Menjünk innen. - -– Hová, kedves? - -– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot. - -Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem hallgat rá. -Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal az erszényét. - -Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A kisállomásokon -haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. A budapesti -pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, hogy a berlini -vonatig megvacsorázzon. - -A pincér hadarta az étlapot. - -– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és rácsapott -az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire. - -A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy elejét -vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával leöntötte a -borfiút: - -– Nesze öcsém, nagyra nőjj. - -Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt helye. Több -fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal fenyegetőzött, hogy -leszállítja a vonatról. Erre olyan patáliát csapott, hogy az alvó utasok -mind felriadtak. Nagynehezen helyet szorítottak neki és dulva-fulva -elaludt. Hogy megérkezett, mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az -autók, a sok ember: ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az -utcákon, az üzletekben, a vendéglőkben. - -– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok. - -Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany úgy -volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az éjjeli-szekrényen -lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig nyekergette a kallantyukat, -aztán összetörte mind a két körtét. - -– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének. - -Aztán Franciaországba mentek. - -A franciák se akarták megérteni. - -– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár francia, -szilvuplé… szilvalé… - -A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte magát, de sokáig itt sem -volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett a kezével. - -– Ángliusok, őrült ángliusok! - -Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, nyomasztó, -izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét fantasztikummá torzult, a -nőnek kálvária volt, a férfinak pedig valami titkos büntető expedició. -Most már sok helyütt ismerték őt. Kis német állomásokon, ahol -odautaztában botrányt csinált, a vasúti személyzet újjal mutogatott rá. -Itt van újra a magyar, a bolond. Ő pedig haragosan vicsorította a fogát, -ajkát az inyéig felhúzta, nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke -üvegkalitkájában. Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, -plédekkel, vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta -meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a nagy -fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, mint a -szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az a -visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és senkinek se -beszélhet két nagy felnőtt fiáról, akik egymás mellett alusznak a -családi kriptában s az arcképeik egymás mellett alusznak a fekete -imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül valami idegenszerű fény is, -mely csak mostanában tetszett fel. Valami óvatos, eszelős gond, mely -akkor gyuladt ki, mikor az urára nézett és leste, mikor jön a vihar. -Állandóan várta a vihart. Mert néha minden ok nélkül, vendéglőkben, -utcán, hangversenyeken káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár -dolgokat kiabált. Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte, -csak mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, -szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, béketürően -mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig halkan és kancsalul -az urára emelte. Később már akkor is mosolygott, mikor egyedül volt: -megtört szemmel és fanatikusan. Ha éjjel az ura aludt, ő kinézett a -rohanó fákra, a csillagos mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az -éjszaka előtt. - -A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan haltak -meg napszurásban. Fenn a víziós égen rémlett egy óriási tűzhányó orma. A -magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki a keserű olasz szivar, -összeköpdöste az egész piazzettát. Még a tenger se adott enyhülést, az -is felforrt, mint a téavíz és csak fűtötte a testet. Beleköpött a -tengerbe is. Hiába várták az estét. Az est láthatatlan zsákokból fekete -meleget döntött rájuk, mely még fullasztóbb volt, mint a nappali -arany-meleg. A szálló szobájában szurós, kövér szunyogok táncoltak, a -por az orrukat csiklandozta, a levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul -aludt. Azt álmodta, hogy két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei -a tarkóját harapják s a másik percben detektivek kötözik meg, a -fényképező-gép elé állítják, lefotografálják, először profilban, aztán -szemközt, számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az -olasz nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme -vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt magyar, -csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök. - -Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. Aléltak voltak, a -melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra állt. Délután -aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év óta. - -– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, a -nagyobbik fiunk. - -A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy majd -felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte az -asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot. - -A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után vágódott, a -földre. - -– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt -agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, mely -– úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – ezek a -marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – – – - -Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a -földgolyót verné. - -Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még felbugyborékolt -néhány csunya káromkodás a szájából, de amint a nyelve hebegni kezdett, -kárminvörös arca elsápadt. - -Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az ágyba -emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres szemmel, mint -valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s aztán elvágodik. - -Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt. - -– Agyszélhüdés, – mondta az orvos. - -– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt meg -egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, csak -káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a világon, az egész -világon mindenüvé és most itthagyott és most itt vagyok. - -Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát. - -Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott: - -– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben azt -olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész világot s maguk -is ebbe pusztultak bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint -szenvedni? - -Kapuja előtt megint rágondolt: - -– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat ölte meg, -valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban tudnak -szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem tudom, mi a -magyar bánat. - -(1913.) - - -OLIGOCÉN ÉS EOCÉN. - -Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak egyetlenegy -ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor végigment a -Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd volt ez, a -híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes csiptetőt viselt a pisze -orrán, rövid, sárgásbarna szakállat növesztett, szigorú szemeit -összemorcolta s úgy járt, mint egy mártir, aki a zsakettjén kívül viseli -a véres szívét és más sorsot, jobb, kulturabb környezetet érdemelt -volna. Akkor még gyeppel befutott, gazzal felvert nyított csatornákban -folyt le a moslék a város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek, -a legelőről hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A -füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga -fejüket, melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű pihelámpát alkottak, csak -rájuk kellett fujni, hogy a finom rostocskák szétrepüljenek a szélben. -Lenn a város alatt szomorúan nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska. -Álmos, csepegő víz csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett -békanyál, hinár, szittyó és sás tengett. A madár se járt erre. - -Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron lehetett -látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen a családja -körében élt, lámpája mellett a «_Le Figaro_»-t és a «_Journal -Amusant_»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az igazi kultura -fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a haladást és a -természettudományokat. Először ő vett a városban írógépet és -töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára járt, naponta -órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi gőzfürdőben, melyet csak pár -éve építettek, villanyon főzött, gyorsírást tanult, külföldön -utazgatott. A városi urakat mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott -velük. A vita hevében azonban a szeme szikrát hányt, a pisze orrának -lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a szája véres -lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor kimondta a -nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget boldogítja, az -egyetlen fényes és igaz szót: - -– _Progresszió_. - -Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis városkában. -Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a tudományokban, izzadt és -kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik magyaros murira – «borjúpörkölt -és turóscsusza pörccel» – készülődtek és kikoplalva jöttek el a -vándorgyűlésre. Az igérkező vendégek névsorában azonban öt külföldi is -szerepelt, négy német és egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat -megragadva, el akart látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű -kutatásait tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság» -elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és váltóügyvéd -ő nagyságához küldi. - -Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan vette tudomásul a bizottság -«kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai fontosságát. Lóhalálában -sietett haza a feleségéhez, hogy közölje vele az ujságot. Még két hét -volt a tudós megérkezéséig. A családi tanács azonban megállapította, -hogy a késedelemre nincs idő. Még aznap berendezték a tudós leendő -lakását. A legnagyobb szobájukba elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból -kivették az asszony kék selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak, -egy bádogmosdót állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a -mosdóra négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való -gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy az -ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt akasztott -s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor pontosan -tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. Gyengéd figyelemből -pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet biggyesztett. Hódolat a -francia nemzetnek. - -Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A kitüntetés oly -boldoggá tette, hogy madarat lehetett volna vele fogatni. Elfelejtette a -hosszú-hosszú évek keserű ízét, a megalázásokat, a mellőzéseket, a -sörkocsmában szivesen szóba ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű -kollégájával is. Kopaszos fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái -regenerálódnak a hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek -belőlük. Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte, -fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben -mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol függönyöket -szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták szarvasbőrrel, -hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. Minden lépést -megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a tudós érkezése -előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában elég gyatrán tud -franciául és – őszintén megvallva – életében alig beszélt még született -franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a homlok-erei, a szemét véres -köd öntötte el, mint mikor a _progresszió_-ról beszélt. A -könyvkereskedőnél francia nyelvtanokat vásárolt s a feleségét, a jogász -fiát is ráfogta a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a -beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos -szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd nem -volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. Két nappal -az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy hirtelen -elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva védekezésről hamarosan -lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. Még mindíg reménykedett -valami égi csodában, vagy az akaratereje rendkívüliségében, hogy -ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – egyszerre felvágódik és végül -mégis csak tud majd beszélni kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A -családja helyzete se volt irigylendő. Még csak az _avoir_ ragozásánál -tartott. A párisi gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal -vágtatott Szegvár felé. - -Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. Annyira -izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos világnézete -alapján – félgramm aszpirint és félgramm brómnátriumot vett be és -ugyanannyit adagolt be családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe -tette a francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment -a pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje. - -A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a francia -geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte az ügyvéd, -amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és feléje vezette. Ő -úgy képzelte, hogy minden francia fekete, bodorfejű, apró mucibajuszt -hord, színes mellényt és cilindert. A geológus hórihorgas, sápadt ember, -nagyon hasonlit egy díjnokhoz. Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan -rövid, hogy kilátszik a cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva -alig engedi látni ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a -tudásvágy, a szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység -tükröződik. - -Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A geológus -ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját zudítja rá, mire ő -leveszi a kalapját, mélyen meghajol, mosolyog és elvakkantja magát: - -– Oui. - -A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival gazdagította és -becsületes nevet szerzett magának, az _Oligocén_ és _Eocén_ korszakbeli -lerakódásokat jött tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az -alföldi harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori -rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte a -nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város -fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé -hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy van – -lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, beleharapni a -földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok a gubás parasztok -és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik színes napernyők alatt -bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen feszítő kisérőjét. - -Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér -abroszon. Nyomban leültek és ettek. Néhány sikerületlen beszélgetési -kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten csörömpöltek a -kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, leginkább a tudós. -Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással. - -Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte a -városban. - -Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a parkot, -a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi urak az -előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A természettudomány -és a pozitív világnézet harcosát olyan szórakozásban akarta részesíteni, -amely a «_Gőz és a villany századá_»-ban egyedül méltó hozzá. - -Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a ketten -lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett vasrács előtt -állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a geológus lemondó -arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva követte át a kerten, -mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a fabódéban ült valami -pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. Az ügyvéd két jegyet váltott, -magának és a geológusnak, abban a tudatban, hogy a kulturáért áldozni is -kell s aztán valami előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében -azt hitte, hogy múzeumba került. - -Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, gyékénypapucsban -szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a kórházi ápolókhoz, de -mégse lehettek azok. Félig mezítelenül lepedőket cipeltek a karjukon. -Messze pedig a gőz sivalkodott, titokzatosan, mintegy a föld alatt -hullámok zugtak, víz locsogott és a levegő, mely még a külső hőséghez, a -megrekkent és ájult júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul -forró és áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a -szappan illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől -nehezedett el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa -dolog belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a -város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé látogatta a -gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, hogy a kulturának, a test -tisztaságának, a modern tudományosságnak mindenkoron meg kell hozni az -áldozatot, valamint abban is biztos volt, hogy ez a meglepetés, a -gőzfürdő, az alföld közepén, egy elhagyott kis városban, felszerelve a -modern kor minden vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi -tudósnak csak kellemes és kedves lehet. - -A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett be a -tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a kallantyut és nézni -kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy fogason kívül semmise volt -benne. Végül a fogasra akasztotta a kalapját és lassan, tétovázva -vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy kelepcébe került és kissé elkomorult. -De mikor kilépett, száraz aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden -nézett öreg, bölcs szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a -kabinja ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak -olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen -megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé tette. - -Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető sárgarézajtót, -ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott ki, úgy hogy a -belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és szeretett volna -kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, fényes izzadságcsöppek -lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát végeztek, az üterek -gyorsabban kezdtek dobolni mint a lázrohamokban, a szemek -elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak később vettek észre -egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal kirakva aludt a nagy -medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött fehér gőzfoszlányok, puha -ködrétegek lapultak, a medencét olcsó allegórikus és mitológiai -szobrocskák állották körül, kezükben zöld, lila, rózsaszín -üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy kerek ablak nézett a vízre, -egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, mely az intenziv nyári -napsugarakat annyira átszürte és összetörte, hogy haldokolva, mint kései -alkonyfények, hullottak a gőzfürdő medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett -körül s már az ajkán lebegett ez a szó: _progresszió_, a vendég -csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment volna, -hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült türelmesen, -arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, meregette-meregette a -vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, fecskendezett, uszkált -csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe. -Hosszú jajgatások, zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, -melyek a fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak -vele, ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó -panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan hőség -mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér és forró -sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak üggyel-bajjal -pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi nyirkos éjszaka ködében -a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása van a gőznek. Ráborul az arcra -is. Most kedve szerint eltorzíthatta fanyar száját, amivel élénken -kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta a fogát és kidüllesztette a -hőségtől könnyező szemét. Nem láthatja őt az előtte két lépéssel -fickándozó meztelen ügyvéd. Még a szavak is süketen hangzanak el. -Csodálkozva ült le a durva, iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata -lassan alélt. Testét a gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések – -körülölelték. Olykor futni akart ebből a pokolból, de a jómodora -megtiltotta. Párisra gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a -geológiai intézetben üldögélt, az _Oligocen_ és _Eocen_ korszakok izgató -ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a valószinütlen -forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy vadidegen ország -vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és elfogta az oktalan -félelem, a névtelen riadalom, mint azt a gyereket, aki eltéved és hiába -keresi a hazavezető utat. Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a -lehült gőz harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven -a sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste -ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon mivel -érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, hogy ilyen helyzetbe jusson, és -vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos megpróbáltatásnak? - -Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a kulturától, a -langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse testét. Aztán átvezette -a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett és ismét kötelező volt a -nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz még forróbb volt. Azt az érzést -keltette a tudósban, hogy minden kevéske húsát lepörköli és mint -csontvázzá aszott váz kerül ki belőle. Langyos medencékben pocsogott és -mosdott. Két szolga durva dörzsölő-keztyükkel esett neki, -végigropogtatta összes csontját és izmát. Aztán a hideg medencékhez -mentek, melyekben frissen és kéken borzongott a víz. Mint pajkos -gyerekek, egymásután ugráltak a zuhanyok recés érctalpán, a csapok -folytak, a hullámok buffogtak, szitáló permeteső öntözte a fejét, durva -vizkorbácsok verték a gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták, -és mikor ráült egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta, -tetőtől-talpig frissítő és edző záporban állott. Még a nyujtóra is -felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran -mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, mikor -a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a lepedőt. - -Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére és -rendkívül meg volt elégedve. - -– Nagyszerü. - -– Nagyszerű – hagyta rá a tudós. - -– Progresszió. - -– Progresszió – mondta a tudós. - -– Kultúra. - -– Kultúra – helyeselt a tudós. - -Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen villogott -az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a geológus, aki csak -az imént jött ki a mesterséges zápor birodalmából, azt hitte, hogy -valami titáni zuhany talpára hágott és az okozza a vizözönt. Ugráltak a -rosz kövezeten. Csuromvizesek voltak, ázottak és szomoruak, mint az -öntött ürgék. - -Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró téát kért. -A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, ami növelte -hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott buzgalommal szolgálta ki. - -Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha ólomból -lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, szürkén borultak -szemgolyóira. - -A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni és -meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent. - -Odaintette a feleségét. - -– Te, ez megbetegedett. - -– Szentisten. - -– A keze olyan mint a parázs. - -– Hogy nyög. - -– Mit tegyünk? - -– Téát hozok. - -– Nem, inkább aszpirint, kinint. - -Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. Délután a -család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a beteget, -jobbra-balra forgatták, dunyhákat, paplanokat, pokrócokat raktak a -lábára. Estefelé a beteg arca kárminpirosra gyulladt. - -– Ha ez itt meghal, a nyakunkra. - -– Irtózatos. - -– Nekünk kell eltemetni. - -– Koporsót venni. - -– Sírkövet állítani. - -– Hivassunk orvost. - -– A világért se. - -– Csak meg ne tudják. - -– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a tó -mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza. - -A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd senkit se -fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a zsalukat bezárta, -nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik a lakásán az előkelő -idegen, a francia geológus, aki – olyasmit sejtett – mégis csak az ő -hibájából betegedett meg. - -Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét megjelent arcán -a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt jelentette, hogy -meggyógyult. Sápadtan felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az -ügyvéd asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül -ő képviseli a városban a _progressziót_. Jelekkel értésére adta a tudós, -hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti gyors. Éppen -volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek az állomásra. -Sietve csomagoltak. - -Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és látta -magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével önérzetesen -sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. Beültek a -kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két kis kávéház -világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az _Oligocén_ és -_Eocén_ korszakban itt tenger hullámzott, oceán, amelyből csak egy -gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép bőrrel megy el. Mellette az -ügyvéd feszengve ült a kocsi bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli -szökésnek. Óvatosan a kocsi födelét is leeresztette. - -A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az influenzától még mindig kehes -volt, irtózatosan elprüsszentette magát. - -Valaki kinézett a kávéházból. - -– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva _magyarul_ kezdte magyarázni, -micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket. - -Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – mint -előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. Attól -tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent. - -(1913.) - - -BÁCSKAI BARÁTOM. - - -I. - -Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így festett -az én bácskai barátom: Bogumil. - -Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a fejét -lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú volt. -Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – benyult a -zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe lőtt, egymásután -hatszor. - -Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé holtrészegen -láttam. Teleszívta magát lángoló és színes pálinkákkal. Ha gyufát tartok -ilyenkor a szája elé, kék lánggal robban fel, mint a rumos hordó. Még -ekkor is volt benne valami nemes és különös. Trombitás-bandával -kocsizott végig a kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a -részegsége olyan volt, mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán -barackarcú szerb lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában -aranypénz lóg, a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az -aranypaszományos blúzuk pedig összekeveredett előtte a mámor -fellegeivel. - -Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban megbolondult, -hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét könyvekre költötte. -Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. Fáradtan járkált és -ásitozott. - -Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger nőkről -és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban bizonyos, -hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e egy rengeteg, -éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a konyhakést villogó és -egészséges fogai közé szorítva. - - -II. - -Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a vérünket, -jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt reggelire s hozzá -piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az ízlésén. Kissé barbár -dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – éhomra – pálinkát iszik és -rosz zsömlét eszik hozzá. - -– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy. - -Lenkék szeme felragyogott. - -– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel hörpintgeted a -pálinkát. - -Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve szilvapálinkát -reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel az egyetlen tréfával -eldöntöttem az életét. Beleszólt az étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy -kell enni, későn feküdt és későn kelt, amint a életművészhez illik. - -Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában pedig volt -filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, hogy mindig -mindennel meg volt elégedve és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent -bólintott és helyeselt. Ő volt az utolsó igen-mondó. - - -III. - -Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, ahol a -világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett mennem vele. - -Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros -viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- és a -hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «_Itt a nap minden -órájában jól és olcsón lehet étkezni._» Minél tovább nézegettem az -iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. Egy koldusasszony -evett valami homályos főzeléket, két szótlan ember csámcsogott -leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami egyenruhás ember ült, -hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete okuláré – és az ujjaival -egyenként szedegette ki a lábosból a töpörtőt és az avas koncot. - -Bogumil szeme felragyogott: - -– Mit szólsz hozzá? - -Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen -helyettem is. - -– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt. - -Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami kotyvalékot. - -– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a -népművészetet. - -Megtörölte a száját s aztán folytatta: - -– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a pénzüket -és nem tudják mire. - -A vacsora végén csettintett a nyelvével: - -– Várj, most jön a java. - -Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest. - -– Szereted a zenét? - -Bólintottam. - -A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó zongoraverklibe, mely -siralmasan és nyöszörögve rázendített a _Lohengrin-nyitány_-ra. - -Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját. - -– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása… - -Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, abban nem -kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a Wagner-nyitány helyett -a _Ladi-ladilom_-ot nyekergette a szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is -áhitatosan mondta: - -– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők… - - -IV. - -Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben mindenre -_rászokott_, a másikban mindenről _leszokott_. A _rászokás_ is, a -_leszokás_ is teljesen céltalan volt. Én azonban mind a két korszakában -egyformán becsültem őt és tudtam, hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek -számára, hogy a haláláig való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak. - -Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig vitte, -hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott. - -– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – mondta és -rágyujtott egy keserű és erős britannikára. - -Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a szőllőhöz, a -korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az ember hozzászokat. -Felemelte az élete _standard_-ját. Havi száz koronáért kivett egy -bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya polgári ízléstelenséggel – -csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és Macquart-csokrokkal – ékesített fel. - -– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a kutyafáját. - -Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta -beszámolt az uj eseményekről. - -– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar -egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak -tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást. - -Máskor ezzel lepett meg: - -– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az _Antialkoholisták -Egyesületé_-be. - -Egy hónap mulva ezt ujságolja: - -– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a szőllőről is… - -A lakását otthagyta és ujat bérelt. - -– Láttad az új szobám? - -– Remélem szép. - -– Mese. - -– Nagy? - -– Terem. - -Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az ablaka a -szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. Fényes délben -sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna égetnie, de ő -sohase világított, mert – mint mondta – szereti «_a kellemes és -misztikus félhomályt_». Különben is ez jót tesz a szemnek. - -Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen kiülték -boldogabb ülepek. - -Kinyitotta az ablakot. - -– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. Semmi por. -Micsoda? - -Lélegzetet vettem a kedvéért. - -– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt. - -A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca világított. -Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és fanatikus hit -ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, szánjam-e, vagy irigyeljem-e -összhangos életfilozófiájáért, mellyel túltette magát minden bajon s -eljutott a bölcs és boldog emberek révéhez, a teljes megelégedéshez. - - -V. - -Miről szokott még le? - -Mindenről-mindenről leszokott. - -Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, -lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét elfutotta -a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte. - -– Voltál orvosnál? - -– Nem. - -– Mért nem mégysz hozzá? - -– Majd elmulik. - -– De ha megvakulsz? - -– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem s már -gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, barátom, -pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel együtt. Nagyszerű -és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. Hogyha az egyik elvész, -ott a másik. - -Szóval erről is leszokott. - - -VI. - -Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott le, -végérvényesen. - - -VII. - -Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete. - -Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen töltötte -el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét franciául is -tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «_új impresszióit_» a -grisettekről, a midinettekről, a rendőr fehér botjáról, amelyet a -forgalom könnyebb lebonyolítására összetorlódott kocsik előtt fel -szokott nyújtani. Az utolsó vasárnap azonban még ott maradt. - -Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el kószálni, -hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó -kolibri-színeiben. - -Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s megcsiklandozta -talpát. - -– Nagyszerű napom lesz. - -Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt húzott -fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil táncolva -bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, hogy hazamegy és -új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze volt a lakásától. A -lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez azonban nem baj. Itt -mindenki szük cipőben jár, végre a párisi divat nem türi a kényelmet. -Aztán valamikor gyerekkorában azt hallotta az anyjától, hogy a szük cipő -erősíti a lábat. Van-e nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni? - -Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben. - -Egyszerre esni kezdett az eső. - -– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor. - -A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is csurgott a -víztől. - -Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és -sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó -falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, hogy -valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt otthon. - -Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként -gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak a -fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben egy kis -kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, valami facér -masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán beforradt harapással. - -– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett. - -Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – csak azért, mert franciául -beszélnek – összezavarodott s a francia szavak közé egyre több szerb -szót kevert. Aztán merész fordulattal áttért a németre. - -A leány nevetett, szó nélkül tovább ment. - -Bogumil csendesen elmaradt mellőle. - -– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland. - -Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a lábát, -agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a körutak zaját, -a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. Már egészen -besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. Kilenckor indul a -vonatja hazafelé. - -Indult a szállodájába. - -Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – elütötte -egy autobusz. - - -VIII. - -Leesett a földre. - -Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott kalapált s -egy pillanat alatt végiggondolta, mi történik vele. Meghal? Nem, ez -lehetetlen. A halál valami ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. -Aztán most utazik, átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt -levethetné. Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a -vonatja, Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a -halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a földön -is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis kellemetlenséget -leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei azonban már -végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig lehajtotta a fejét, -alázatosan. - -A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott valamit. - -Talán ezt: - -– Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült, teljesen. - - -IX. - -Úgy látszik, de nem egészen biztos. - -Bogumil szörnyethalt. - -A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza. - -Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az -üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, -elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az ember, -hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra eltompul a -szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi ízt. Csak -halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze fontoskodóan össze van -kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek is örült. Az ember nem vesz -lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia sem kell, mennyi mindent nyer -ezáltal. Egész lénye helyeselte a halált, neki is igent intett. Micsoda -kényelem, édes barátom, micsoda kényelem. - - -X. - -Letöröltem a könyeimet. - -Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve. - -(1912.) - - -PÁVA. - -Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és megkapta a -méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége. - -Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. Betétes -lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni. - -Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a felesége, -akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a hivatalban. - -Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, behívta a -kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. Naponta nála evett a -konyhában. - -A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. Nagyon -rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg kellett -csókolnia a bátyja cérnakeztyüs kezét mereven kellett ülnie a széken. A -tanácsos, végzéseket és _rendelvényeket_ olvastatott vele és mosolyogva -javította ki a hibáit: - -– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság… - -Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett volna -elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, mely általában -tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar világ volt és nagyon -haragudott azokra, akik csak valamicskét is akartak volna változtatni -rajta. Nem győzte dicsérni azt a kifürkészhetetlen és megfoghatatlan -bölcseséget, mely a vízet nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy -intézkedett, hogy a szamarak lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig -alul. Élete egészen a kötelességé volt. - -Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a hivatalával, -mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap otthon kellett -maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában megjelent előtte egy ív -ropogós miniszterpapiros, az enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón -rohant be. Hivatala pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte -az utcára, a mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen -mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, kinek -kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy mindez -nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, reszketett az -izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem -vette észre. Az egyhangú munkában mámora is volt, különösen ha valami -szabálytalanság fordult elő. Ekkor a sárgazöld szeme szikrát hányt, a -pirosas orra elfehéredett és az orrcimpáját kék karikák vették körül. -Érezte a «fegyelem» szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája -volt. Azt is szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó -cseppig élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány -aktát, csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a -kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a gyengéket -és a betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen hatalmas és egészséges. -Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha valamely alárendeltje -megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, milyen gyászjelentést ad ki -majd az ügyosztály, milyen részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már -látta is magát a temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az -egyszerű fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a -jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és jelentkezett -nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? Szegény-szegény -barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. Aztán hozzágondolta, -elégedetten: ez se viszi sokáig. - -Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az ajtót, -mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a -szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott -várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és -félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy -észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A -méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz. - -Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. A beteg -szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. Itt hevert -egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. Hosszú hálóingében -álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. Papirosfehér volt és -élettelen. - -Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a mellére és -sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy betörő. Aztán -mosolyogva mondta: - -– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a szíve, -mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos uram, -nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, méltóságos -uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, egy csöndes, -elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, méltóságos uram. - -Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba. - -A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és gondolkozni -kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt ajtó, a -leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn ég, az a -magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a magányt. Hallgatta -süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a kezével a magányt. Egy -óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha legalább ülne valaki vele -szemben. Még a kalauz se tudja, hogy kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő -is csak egy «utas». Olvasgatni kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az -utazóközönséget…» Ebbe az utazóközönségbe ő is benne van, mint más -akárki. Mégis csak felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. -Mindenesetre unalmas lesz. - -A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem érdekelte. A -kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. Csak egy kutya -fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott tekintetével baktatott -tovább más irányban. - -Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot öltött s elment a -főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem volt otthon, -nyaralt. - -Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér mellényét -és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól esett, hogy -hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a város végére. - -A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte őket. Nem -tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a szegfüt ismerte, a -többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem is volt fontos, se a -hivatali előmenetelhez, se az államrend fentartásához. Egy § alakú virág -azonban határozottan megtetszett neki. - -– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a virágok rázták -fejüket a szélben. - -Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de -sehogyse találta meg a módját. - -– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük. - -Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta: - -– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a -tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr… - -Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, a -titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már elsötétedett -az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette volna rendreutasítani -a neveletlen embereket, különösen a gyermekeket, akik sértő módon -visongtak körötte. Már-már egy messzemenő reformon gondolkozott. -Általában helyes lenne valahogy jelezni, hogy egy hozzá hasonló -köztiszteletben és közszeretetben élő hivatalnok milyen fizetési -rangosztályban van. Milyen tökéletes és bámulatraméltó például a -katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot senki se nézheti közkatonának. -De hányan gondolhatják róla, hogy csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok. -Kellene a hivatalnokoknak is uniformis, hajtóka és csillag, egy kis -kereszt, vagy akár egy ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az -újján gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az -emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó szók -bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig -reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet, -vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a -munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, tekintélytiszteletre -fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba küldeni, tömlöcbe vetni, -kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. Halál, halál, halál. - -Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, mint egy -gödörbe. - -Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen bánatra -ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, mintha valamit -keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se volt. Leroskadt a -székre. - -Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához: - -– Parancsol, nagyságos úr? - -– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a fejét. - -– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni. - -– De minek nevezett engem? - -– Nagyságos úr… - -Erre a szóra rácsapott, mint a vércse. - -– Én méltóságos úr vagyok. - -– Bocsánat. - -– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai világban. - -– Igenis. - -– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt. - -A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, majd -megsemmisült a buzgalomban. - -Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér előtte -állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. Lassan – hosszú -szünetet tartva – beszélt a tanácsos: - -– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… Mert most -mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt maga előtt?… Nem tudja… persze… -nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a méltóságos úr… az előkelő -tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon csak itt, az asztal mellett… Ön is -ember… Egy gyufát… Köszönöm… Egész nap itt időztem a városukban… Csak a -főispán úr őméltóságát jöttem meglátogatni, de nem volt itthon… -Sajnálom… Ő is, tudom, majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd -az enyémből adok… Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja -zsebre és szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak -műveletlen, elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét -szabályozatlan, egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt -vidéken olyan nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn… -Budapesten… Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a -dolgot… A főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az -államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… Parancsolj, -kegyelmes uram, mondtam neki… Mert vele is tegeződöm… Mindenkivel… -Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy ezelőtt húsz évvel… Hány -évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé följebb barátom… Negyvenötnek?… Még -feljebb… Ötvenhárom… Mindenki fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a -kitünő koszt… a higiénia… Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az -emberek nem élnek okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak -szegények?… Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor… -Mennyibe kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt -szobám van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős… -mindegyik akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a -falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, az -megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… Mert mit -látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… az úgynevezett -modern irányzat… és örökös panaszok… Én mindíg soron kívül léptem elő… -Igaz, hogy nem ismertem a restséget… éjjel-nappal… munka… vesződség… -gond… Szorgalom… megbizhatóság… kitartás… tehetség… általános európai -műveltség… Milyen nyelven beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?… -Parlez vous francais?… English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha -dicsekednék… Mert alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó -ember… szigorú, de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a -tiszteletet követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen -leereszkedem hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény, -mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj… - -Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári éjszakába, -rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve mondta maga elé: - -– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr… - -Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a hivatalos -tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy igazi úr. Öt -koronát nyomott a markába borravalóul. - -– Nem baj – mondta még egyszer. - -Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája volt, -kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a holdfény. -Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a holdvilágról, melyet -határozottan nem helyeselt és inkább a város lámpáit vizsgálta, melyek – -észrevette – nem égtek. - -Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg eléggé -mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik Budapestre. Itt igazán -semmi keresnivalója nincsen. - -Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a -kávéházban. Majd reggel, a kávénál. - -Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, mintha -fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a sebeit, a -keléseit a lelkén, szegény-szegény halandó, éles cseréppel, mint a -bibliai nyavalyás a szemétdombon. Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy -irtózatos rém ült ekkor a szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet, -semmiben se hivő, semmit se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál -és az őrületnél: az öregség. - -(1915.) - - -A SÚGÓ. - - -I. - -Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi zongorabillentyük. -A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa és bánatos, talán a -hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más embereké, akik azzal -keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. Homloka sunyi, szeme a -földre néz, az arca halvány. Künn, a városon kívül lakott, földszintes -házban, mely sokkal mélyebben volt, mint a többi, úgy hogy a súgó a -járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját és a térdét látta. Ez a -térd-szemlélet lett később a veszte. A súgólyukból egy kardalos lány -kövér térdét bámulta két évig, kinek áttört fekete harisnyáit sárga -harisnyakötő csatolta össze s a lány annyira megbűvölte, hogy – hirtelen -elhatározással – feleségül vette őt és levitte magához földalatti -odujába, mely a pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta. -Kisérteties volt ez a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a -temetőre, a vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A -csend megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és -kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal – -rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba a -kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált. - - -II. - -A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt. - -Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. Hosszú -művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly bujkált. Így -köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol söröző társaságok -ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy tojást, egy órát, egy -csomag kártyát. Bűvészetei többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta -hipnotizáló szemeit. Kezei ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is -észrevették a suskust. A társaságból rendesen kikeresett egy csempe -fogú, csunya leányt, megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet -vallott neki. A lány – hálából – elárulta a társaság titkait. -Máskülönben a tojás sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, -melyet gondoltak. - -Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta: - -– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz. - -A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy ízben -elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével izzé-porrá -törte. - -– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát összetörtem. - -A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban hevert, -arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg voltak elégedve. - -– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell érintenem a -varázsvesszővel és… - -Csend lett. - -– … És koncentrálom az akaratom minden erejét… - -Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a szeme -világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, melyből a -bűvészetet tanulta. - -Egy perc multán megszólalt: - -– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak arra, -hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó aranyfödéllel, -sértetlenül, mint azelőtt. - -A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, aki már -kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott. - -A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt: - -– Már hallom a ketyegését. - -A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, csak a -tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt. - -– Valami hiba van – mondta halkan. - -Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek. - -– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult -könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még most -sem. Mi ez… - -Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra kiment és -nem is jött vissza többé. - - -III. - -Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a kudarc -ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy rá még vár a -dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a pincelakásba és a -súgólyukba. - -– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted. - -De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, a hősnő -pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen borzongtak. -Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott is. Ott lenn, a -súgólyuk villamos mélységében mozgott és gesztikulált, az arcát -elfintorította, kezét – a szerelmi vallomásoknál – szívére nyomta, a -szemét kimeresztette, a könnyei csorogtak, kómikusan játszott, mint -majom a ketrecében. Ezek az esték megviselték. Előadás után, mikor a -függöny lement, a közönség eltávozott és a tűzoltók feltüntek a -színpadon, az arca – halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett -fel, mint a hold. - - -IV. - -A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét magány -takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a szomszéd -vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan cserélték ki -impresszióikat: - -– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy súgok? Ha -én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. Mert a súgó -minden. A súgó a színház lelke. - -A két súgó összebólintott. Azon a nézeten voltak, hogy a súgóknak és a -családjaiknak össze kell tartani. - -Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több ezer -lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» minden -szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók arcképei -sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak beléje, buzdító -verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak felhalmozva, melyek a -színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek a hirlapokból kivágott -halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, rongyos szerepek, referádák -a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, kenetteljes -színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok egészítették ki a nyomor -és a szeretet e fantasztikus szarkafészkét. Ilyen mondatokat -silabizáltak ki: «Előre a Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez -legyen a mottód: dicsőség és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép, -de rögös pályán, csüggedetlenül.» - -– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan. - -Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el az a -szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban művésznek -tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe a förtelmes és -groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, dolgokat, melyek a fölületes -ember előtt jelentéktelennek és érthetetlennek tetszettek, de számára az -eltünő pillanatok ízét és mézét örökítették meg. - - -V. - -A feleségét gyakran magához vonta: - -– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő. - -A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a felesége. A -házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. Később már nem is -vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki előtt, csak a súgó nem -sejtette. Különben, többnyire nem volt otthon. A hívatásának élt, bohém -módon, szegényen és elégedetten. Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta. -Hajadonfőtt járt az utcákon és magában beszélt. Az a sok szó, mely a -súgólyukban végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor -is, mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a -színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a -fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is -gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A -súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok várta a -«dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap nélkül, szaladt -haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai beszédek, királyok, -inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, végtelen, érthetetlen, -hosszú-hosszú szerepei. - - -VI. - -Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott. - -– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki. - -Aztán erősebben: - -– Nyisd ki. - -Aztán az öklével: - -– Nyisd ki. - -A pincelakásban két hang suttogott. - -Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a lábával és a -szobába ugrott. - -A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze pedig egy -széket szorongatott a kezében. - -– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt. - -A jellemszinész felé fordult. - -– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó. - -A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az inába -szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, anélkül, -hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő gorombaságával, -most a fal mellé lapult, mint egy egér. - -A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott gutturális -színezetét is, feje vörös haragban fürdött. - -– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból – -boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója! - -Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. Végre -megtalálta: - -– Te cenk. - -A feleségéhez fordult: - -– Te céda. - -Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen játszotta, a -dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, ez az ötödik -felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő szenvedéllyel», -tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent elrendezett, az -asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a krumplit hámozta, csak -meg kell ragadni és belevágni a csábító szívébe. Lábai toporzékoltak. A -padló döngött alatta hatalmasan, s érezte, hogy erre várt, ez a -dicsőség, ez a művészet, ez az «élet színpada». - -A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt belevágta a -szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul elterült a földön. - -– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést. - -Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a művész, aki -elvégezte a munkáját és a dicsőséget emészti. Nyugodt volt és nagyon -elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a könnyei boldog, forró -patakokban megeredtek: - -– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta utoljára. - -Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, hogy -csöngessenek és leeresszék a függönyt. - -(1912.) - - -BOROTVA. - -Krakauer H. Henrik állásnélküli pincér reggel korán kádjegyet váltott a -népfürdőben. Egy kis szobába vezették, amelynek recés üvegajtaján a gáz -lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott végig, a fal mellett -pedig állott a korhadt fakád. - -A pincér mohón magára zárta az ajtót, kétszer. Azután – a kalapját le se -véve – megállott a gázláng alatt és ünnepien körülnézett, mintha magába -akarná ölelni a szobát és végtelenül meghatódna azon, hogy ideérkezett. -Gallérján dér fehérlett. Sokat csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott -nadrágja csatakos volt, a szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata -az lett volna, hogyha végig vágódik a kis szoba padlóján, egész -hosszában. Levette a kalapját, félresimította gyér haját, gerincét -megkeményítette. Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe és nézte girhes, -zöld arcát. Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb -fityegett, felakasztotta a fogasra és belső zsebéből kivett egy -feketenyelű borotvát. - -A borotvát kinyította, megtapogatta éles pengéjét és odatette a -szalmaszékre. - -Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senkise járt a folyosón. -Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény és határozott lépést -tett a szék felé, össszeráncolta szemöldökét és a borotva után akart -nyúlni. - -– Majd később, – gondolta – piszkos vagyok, előbb meg kell fürdenem. - -A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy levetkőzzön. -Egymásután dobta földre pecsétes és fényes ferencjózsefét, a barna -bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, kinyitotta a forróvízes csapot s -kis, hitvány, elcsigázott gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád. -A habok vidáman nyargalásztak benne. Előrehajolva nézte a pezsgő vizet, -sovány hátából kiugrott garádicsos gerince, mely olyan volt mint -gyalutlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc mulva kábultan -loccsant a vízbe. - -Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján és zsibbasztó -forróság hízelegte körül. Úgy tetszett, hogy ágyban hever, hullámok -párnáján, testét a víz édes dunyhája takarja, a szeme tüzelt, a haja -felborzolódott, az arca pirosra gyulladt. Semmire se gondolt. Határtalan -szabadnak tudta magát Élete a háta mögött hevert. Babrált a vízzel, -eregette a csapokat, bukdácsolt, sűrű, szivárványos szappanhabot vert, -megdörzsölte a tarkóját, beszappanozta a haját, a fülét, a mellét, -azután – egyenként – a lábait és jókedvűen prüszkölt a vízben. Néha a -borotva felé pillantgatott, a víz azonban marasztalta. - -– Még van néhány percem – mondta. - -A pincér, aki sohase bámészkodott, most – évek multán – először volt -egyedül és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegő gázt, a -falakat, a földrevetett ruháit, melyeket kétségbeesetten dobott le, -örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a teste. Kezét a -lepkeláng felé tartotta, hogy lássa a piros-kék térképet, a vér -derengését és rajta az erek kék vonalait. Fejét leszegte, szemét a -mellére meresztette, melyet eddig sohase nézett meg. A bőrét keshedtnek, -vajsárgának, éhesnek, de elég jó minőségűnek találta. Különösen megörült -annak, hogy a lába nagyujját kedve szerint vissza tudta hajlítani. -Ötször-hatszor megpróbálta. Mindig sikerült. Vajjon lehet-e ezzel pénzt -keresni? Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel -sokan hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecenást csípne, aki -kitaníttatja. Vannak Budapesten láb-mecenások? Valószínűtlennek -tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, az -orfeum plakátjain, a villamos újságban. _Krakauer H. Henrik lábművész_. -Csak a név nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, angolt vagy -franciát. - -Sokszor egymásután kimondta a nevét, halkan, a fal felé fordulva, -belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. Nagyon -elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy éppen így hívják, Krakauer H. -Henrik. Nem előkelő név, de van benne valami szomorú muzsika. Alapjában -az is furcsa, hogy néhány betű jelent egy egész embert. Ez a név őt -jelenti, a fájdalmát, az éhségét, a testét, melyet megint -körülszappanoz, puhán és gondosan. Tiszta akart lenni, patyolatfehér, -makulátlan. Könnyű szappanhabban fürdött. A kádban gőzölgő vízet is -vastag szappanréteg borította, mint dupla hab a kávét. Még egyszer -fehérre meszelte magát, megmosta a tarkóját, a haját, a fülét, a mellét, -mint előbb, de még buzgóbban, hogy minden szennye-mocska leolvadjon. - -Nyítogatta a csapokat, új-új vízet zúdított magára, a szappan már -vékony, áttetsző hártyává soványodott. - -– Még most sem vagyok tiszta, – sopánkodott. – Rosz ez a szappan. - -Újra kezdte a tisztálkodást. A homlokát bemaszatolta. Ekkor – minden ok -nélkül – eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét se tudta, csak azt, -hogy két évvel ezelőtt valami markőrrel együtt szolgált, egy -ferencvárosi kávéházban és éjszaka borközi állapotban kilopott a -zsebéből két pengőt. Azt hitte, hogy másnapra visszaadhatja. Egy hónapig -furdalta még a gondolat. Azután elfelejtette. Különös, hogy most mindez -bántja. Mit akar tőle a markőr? A markőr szegény ember volt. Már -emlékezett reá. Csehországból jött, alig tudott magyarul, Vencelnek -hívták. Barna szeme riadtan tekintett a világba, a szeme állandóan -vöröslött, mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy -ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé bele-belefájdult a -szíve, mikor reágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől lop. -A markőr hetekig mesélte fűnek-fának a csodálatos históriát. Sohase -gyanusította őt. Már csak ezért is vissza kell adnia a két pengőt. Ezt -most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresi a kávéházban s bevallja, -ő a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az ember elmegy, váljon el -békességben. - -Megállapodott ebben, de a gondolat kissé megbolygatta a tervét. -Izgatottan ült a vízben és tovább tisztálkodott. Még a markőrnél is -nagyobb baj volt az újpesti pikkoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abban, -később be kellett bizonyítani a kávésnak, hogy a pikkoló a tolvaj, aki – -miután a telefon-fülkében kétszer arculteremtette – mindent magára -vállalt. Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az -újsággal, csak nézett a nagy-nagy szemével, azután szó nélkül útnak -indult. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikkoló szemét. Kétségtelen, -hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy fillér nélkül ment -haza, siránkozva, gyalog és azóta talán miatta éhezik. Félmunkával nem -lehet beérni. A pikkolót is felkeresi. Holnap vagy még ma, vagy most -mindjárt, reggel. Csak ezt a két dolgot kell lerázni a nyakáról, azután -visszajön. Még akkor se késő. - -Végigdörzsölte a lábát és új vízet engedett a kádba. Mind a két kezével -csapkodta a testét. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, fanatikusan, -kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja megőszült a habtól, -sikamlós testét vastagon borította a puha, lyukacsos, színesen-villogó -szappanréteg, fehér, talpig fehér volt, még a bajusza is, mint egy -hóember. A mellén babrált, paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi -van az asszonnyal? Három hónap óta nem látta. Azóta csak korcsmákba -járogat, zongora-verklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Itten -is ő a hibás. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak -neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta a felesége kékbabos -zsebkendőjét is, melyet a szemére nyomott. Azután a szájába dugta a -bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény asszony, jó asszony, -kedves asszony, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy -cselédismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. Szegény, -kedves, buta asszony. Az ablakon már feltetszik a hajnal. Ha most -felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a lépcsőházat söpri, a -garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó szót mondani, vagy mi. -Annyira érezte ezt a pincér, hogy a forróságtól kissé megszédült, a -falhoz kapott és hogy el ne bukjon, megrántotta a zuhanyt. - -A zuhany végigmosta a testét, a hab fehéren fröccsent a szennyes vízbe -és egy pillanat mulva a szoba közepén állott fehéren, mint a cukor. - -– Tiszta vagyok – mondta. - -Mosolyogva nézett a borotvára. - -– Krakauer – sóhajtott, mert mindig a vezetéknevén szólította magát – -ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz és intézd el a három ügyet: a -markőrt, a pikkolót és a feleséged. Majd azután beszélek veled. Addig -azonban nem. - -Dideregve maga köré kerítette a lepedőt és leült a székre. Elkészült a -halálra s megtehette volna, amit akart. Ő azonban úgy érezte, hogy aki a -halálra elkészült, az az életre készült el s csak az élhet, aki -nyugodtan meg tudna halni. De nem ért rá meghalni: sietni kellett a -markőrhöz, a pikkolóhoz és a feleségéhez. Minden porcikája az életé -volt. Ellökte a borotvát, betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött. -Ezer terv forrott a fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap -sárgán és mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zuzmarás -levegő, a fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét -lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt perc -mulva a felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az álla még -borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire-másra lehet -használni, mint borotválkozásra. - -(1911.) - - - - -TARTALOM. - - -Kis tragédiák. - - A detektiv 5 - Horoszkóp 19 - Verpeléty 38 - Kék gyász 52 - A gipszangyal 60 - Kártya 71 - Amália 80 - Néhány levél a «Zöld Napló»-ból 92 - Tű 101 - Rongyos gavallér 110 - X... kalandornő 121 - - -Kis komédiák. - - A kövér biró 137 - Komédia 148 - Április bolondja 158 - Leányok 170 - A bolond magyar 179 - Oligocén és Eocén 195 - Bácskai barátom 215 - Páva 230 - A súgó 245 - Borotva 257 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -26 |elővette a horoszkopót |elővette a horoszkópot - -77 |mosollyal fodadta |mosollyal fogadta - -88 |ebben a koprsóban |ebben a koporsóban - -96 |huszonnégy órág |huszonnégy órát - -98 |fuka rés titkolódzó |fukar és titkolódzó - -213 |városban a progresssiót |városban a progressziót - -216 |éles konyakést |éles konyhakést - -230 |mélóságos címet |méltóságos címet] - - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Bubájosok, by Dezso Kosztolányi - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK BUBÁJOSOK *** - -***** This file should be named 61879-0.txt or 61879-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/1/8/7/61879/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - diff --git a/old/61879-0.zip b/old/61879-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 87034dc..0000000 --- a/old/61879-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/61879-h.zip b/old/61879-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 5fe2b90..0000000 --- a/old/61879-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/61879-h/61879-h.htm b/old/61879-h/61879-h.htm deleted file mode 100644 index 905e60f..0000000 --- a/old/61879-h/61879-h.htm +++ /dev/null @@ -1,5262 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Bűbájosok by Dezső -Kosztolányi</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ - -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3,h4 { - text-align: center; - clear: both; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.blockquot { - margin-left: 10%; - margin-right: 0%; - text-align: justify; - font-size: 0.9em; - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.smcap { - font-variant: small-caps; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - - -<pre> - -The Project Gutenberg EBook of Bubájosok, by Dezso Kosztolányi - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Bubájosok - Novellák - -Author: Dezso Kosztolányi - -Release Date: April 20, 2020 [EBook #61879] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK BUBÁJOSOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -</pre> - -<div class="transnote"> -<h3>Megjegyzések:</h3> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_267">267</a>. oldalon -található.</p> -<p>Facebook oldalunk: <a href= -"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150">KOSZTOLÁNYI -DEZSŐ</span></p> -<p class="center">*</p> -<h1>BŰBÁJOSOK</h1> -<p class="center"><span class="caption-large">(NOVELLÁK)</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1916</span></p> -<p class="center"><span class= -"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET -ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p> -<p class="center"><span class="caption">KIADÁSA</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>KIS TRAGÉDIÁK.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br /> --5-</a></span></p> -<h3>A DETEKTIV.</h3> -<p>Két és három óra közt, amikor minden villámló napfényben -ragyogott, hirtelenül eltűnt íróasztalomról az aranyórám.</p> -<p>Egy pillanatig szédülő fejjel álltam ott, álmos szememet az -íróasztalra meresztve, az óra hült helyére, melyen apró -arany-pocsolyában forrott és bugyborékolt a fény és a melegség. A -délután szilaj világításában mindez hihetetlennek tetszett. Valami -erőszakos és robbanásszerű van minden lopásban. Utána pedig oly -nagy a csend. A szobában senki. Áruló nyom sincs. Öt percre -ledőltem a másik szobában, a diványra és míg a szerelő feltette a -csillárt, elaludtam, a szerelő pedig meglátta az órát, zsebre dugta -és eltünt. Az ajtót becsapta maga után. Más senkise volt a -lakásban. Bizonyára ő a tolvaj. <span class="pagenum"><a name= -"Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p> -<p>Csodálkozva bámulok magam elé. Utálatos és fuldokló szégyen fog -el, minthogy ha késsel hatoltak volna a testembe s – gyorsan és -brutálisan – levágták volna a fél karomat. Merényletet követtek el -ellenem. Csoda történt, melyet az elmémmel nem tudok felfogni. -Valami itt volt és most nincs itt, bűvészfogással eltünt, a semmibe -párolgott, egy új dimenzióba, mely nekem teljesen ismeretlen és -most érzem, hogy nemcsak ellenem követtek el merényletet, hanem a -rend és az ősi logika ellen s a gondolataim kétségbeesetten -erőlködnek. A lopást sohase tudjuk megérteni. Szomszédos a csodával -és az őrülettel. Tavaly télen egy erdélyi nénikémet kirabolták. -Reggel elment hazulról és mire hazajött, este, az ajtót -tárva-nyitva találta, a kilincseken feszítővasak nyomai, az ódon -szekrényeket kések karcolták össze, az egyik szoba egészen üres -volt. Amikor a néni látta a kopár és sötét képet, egy szót se -szólt. Elment hazulról. A bankban volt annyi pénze, hogy bátran új -életet kezdhetett volna. Ő azonban beleugrott a Küküllőbe, nem -tudta elhinni a hihetetlent. <span class="pagenum"><a name="Page_7" -id="Page_7">-7-</a></span></p> -<p>Nekem is ez fáj. A lázamat eleinte vad és rendszertelen -kereséssel hűtöm. Felkutatom a szoba minden zegét-zugát, a -szekrényeket eltolom, az ágy alá bujok, az ajtók szárnyai mögött -leskelődöm. Az arcom kipirul. Aztán elönt a boszúság. Látom a -szerelőt, aki elvitte az órámat, egy ötvenéves, száraz ember, -szikár és kedélytelen, ólomszínű szemekkel, a bajusza deres, az -arca kérges és szomorú.</p> -<p>– Becsukatom a gazembert – mondom magamban.</p> -<p>Kocsira ülök és rohanok a szerelőhöz, aki egy pincehelyiségben -lakik, a külvárosban. Szerencsére már otthon van. Egy acetylénlámpa -éles fényénél néz rám, nyugodtan.</p> -<p>– Elveszett az aranyórám, – hadarom izgatottan – a szobában -senkise volt, csak maga. Talán tévedésből…</p> -<p>A szerelő vállat von, felemeli a karjait, int, hogy kutassam ki -a zsebeit.</p> -<p>– Ugyan – nevetek a dühtől. – Ha holnap reggelig nem kerül meg, -jelentést teszek a rendőrségnél.</p> -<p>– Tessék. <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span></p> -<p>Leírja a nevét, a lakáscímét, azzal elindulok, kóborlok a -városban, nincs kedvem hazamenni. Kéjelgek a gondolatban, hogy ezt -a ravasz zsiványt becsukatom. Igazi rab-arca van. A deresedő -bajusza és a szemöldöke zöldes, és nedves, mint a penész.</p> -<p>Másnap a rendőrségre futok. Sohse jártam itt. Pityergő és -pulykavörös emberekkel találkozom, akik várnak, várnak, folyton -várnak a becsukott ajtók előtt, némán és dobogó szívvel mesélik el, -mi történt velük. Tévedezem a szigorú fehér folyosókon és elszorul -a lélegzetem. Végre a rendőrtiszt elé állok, megteszem a -jelentésemet. A nyomozás azonnal megindul.</p> -<p>– Biztos, hogy ő volt? – kérdezi a rendőrtiszt.</p> -<p>– Biztos – felelem.</p> -<p>Aztán kicsit összeráncolom a szemöldököm:</p> -<p>– Valószínű.</p> -<p>Reggel korán éles csöngetés ver fel. Meglehetősen álmatlan -éjszakám volt. Sokáig hánykolódtam a párnákon, míg elaludtam és -ezerszer is megjelent előttem a kékzubbonyos <span class= -"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> munkás, aki -olyan közönyösen nézett rám, a tolvaj, az igazi tolvaj, akit eddig -csak szindarabból ismertem. Álmomban is találkoztam vele. Nehéz -sziklákat vitt a hátán, sötét cella sarkában kuksolt, parázsló -szembogárral. Elgyötörve nyitottam ki a szemem. Egy idegen állt az -ágyam előtt.</p> -<p>Otthonosan viselkedett, minthogyha régi ismerősök lettünk -volna.</p> -<p>Széket vett magának, leült és az arcomra nézett.</p> -<p>– Bocsánat, – szólt – a rendőrségtől vagyok.</p> -<p>A szívem hangosan vert a paplan alatt, az arcom is elsápadt -kissé, de én tetettem a közönyöst, nyugodtan ránéztem.</p> -<p>– Detektiv – mondta szárazon.</p> -<p>Hogy elpalástoljam ájult izgalmam, kicsit lehunytam a szemem, -mintha álmos lennék, a párnába fúrtam a fejem és eszembe jutott a -sötét, orosz diák, akit hasonló helyzetben keresett a detektiv, de -ő nem félt, bár igazán gyilkolt, feleannyit se félt, mint én. -Hiába, nem születtem hősnek. Csak annyi erőm volt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> hogy a -szememet tágra nyissam. Egészséges, kemény, pirosarcu ember a -detektiv. Apró szőke bajusz bújt az orra alá. Csak a szeme átható, -hideg-kék és a taglejtése ijesztően biztos. A bal kezemet hanyagul -lelógattam az ágyról. Rögtön észrevettem, hogy a tekintetét merően -rászegezi, a gyűrűmet egy szemevillanásával körülkacsolja, az -ujjaimat, amelyekből a neuraszténia úgy bizsereg, mint a -villamos-áram, egyenként rabul ejti. Az orrcimpái kitágultak. -Szimatolt. A kopó nem szimatol ilyen mohón. Minden érzékével lesben -állott.</p> -<p>Egy pohár vizet ittam.</p> -<p>Aztán elszántan szóltam:</p> -<p>– Parancsoljon.</p> -<p>– Abban a lopási ügyben kérném a részleteket.</p> -<p>Beszélni kezdtem. Erre nem is gondoltam. Hogy csak erről van -szó. Mennyire megkönnyebbültem.</p> -<p>A detektiv figyelte a beszédemet. Tekintetét azonban még mindig -nem vette le a bal kezemről, mely az ágyból kilógott, a szeme -<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span> perzselt, mint azok a napsugarak, amelyek -a gyűjtőlencse gyújtópontján haladnak át. Ez kellemetlen volt. -Bármikor visszahúzhattam volna a kezem. De féltem, hogy gyanus -lehet. Én vagyok a vádló. Nekem természetesen kell viselkednem, -annyival is inkább, mert semmi okom sincs a félelemre. A rosz -detektiv-regények romantikájára gondoltam és magamban kicsit el is -mosolyodtam. Ez a pirosarcu fiatalember lenne az, aki a cigarettám -hamujából megállapítaná a jellememet? Nevetséges. Akkor azonban -semmi értelme sincs, hogy még mindig ily szigorúan mered a kezemre, -a bal kezemre, mely sápadt az álmatlanságtól, egy aranygyűrű villog -ott, más feltünő nem lehet rajta. Ha megnézhetném egy pillanatra, -akkor magam is meggyőződhetnék. Vér nem kerülhetett rá. Megnézni -azonban lehetetlen, amint lehetetlen tovább csigázni az idegeimet, -elviselni szúró, égető, fájó tekintetét. Izgatottan beszéltem. A -beszéd hevében pedig hirtelenül paplan alá rántottam a kezem.</p> -<p>A detektiv elmosolyodott. Nekem a torkomon akadt a szó. -<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span></p> -<p>– Min mosolyog?</p> -<p>– Én? – kérdezte ártatlan arccal a detektiv. – Én semmin se -mosolygok. Tessék folytatni.</p> -<p>– De, uram, ön folyton a kezemre meredt.</p> -<p>A detektiv megint mosolygott.</p> -<p>– Úgy látszik, kissé ideges.</p> -<p>Ismét beszéltem, de most már én figyeltem a detektivet. Láttam, -hogy a szobám minden tárgyát szemügyre veszi, tudja, hány székem -van, milyenek az ajtóim, az ablakaim, a kilincseim, még a -pénzdarabjaimat is megolvasta, melyeket este kitettem az éjjeli -szekrényre. Már nem voltam többé a magamé. Én egy bonyolult ügy -gomolyagába kerültem belé, a zaklatás, az izgalom, az üldözés -ezerszálú hálójába, mely elszakít önmagamtól, feldúlja a -nyugalmamat, egy jelentéktelen eset áldozatává tesz. Minden életnek -van egy titka. Ez a tolakodó ismeretlen a kopófalkájával a szívem -pitvarába is betör. Hirtelen felültem az ágyban.</p> -<p>– Valamit gondoltam – dadogtam. – Én a feljelentést visszavonom. -<span class="pagenum"><a name="Page_13" id= -"Page_13">-13-</a></span></p> -<p>– Lehetetlen – szólt a detektiv – Ez bűnügy. Hivatalból -üldözendő.</p> -<p>– De ha én akarom…</p> -<p>– Miért?</p> -<p>Nem tudtam felelni. Ismét zavarba jöttem.</p> -<p>– És – kérdeztem – legalább megbüntetik a tolvajt?</p> -<p>– Ha teljesen rábizonyosodik, igen.</p> -<p>– Becsukják?</p> -<p>– Be.</p> -<p>– Börtönbe?</p> -<p>– Börtönbe.</p> -<p>– Vannak már bizonyítékok?</p> -<p>– Vannak.</p> -<p>A detektiv nem volt beszédes. Felkelt, ajánlotta magát és ment -üldözni a szegény vadat, akit többé nem enged el, mint a hogy a -vadászkutya is tovább marcangolja a foglyul ejtett nyúl véres -nyakát.</p> -<p>– Pár nap mulva szükségem lesz új részletekre. Engedelmével -eljövök. Ilyen tájban. Vagy este nyolctól tízig. Ön akkor mindig -itthon van.</p> -<p>– Honnan tudja? <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span></p> -<p>Mosolygott.</p> -<p>– Tudom.</p> -<p>Meghajtotta magát. Mutatni akartam neki a kifelé vezető ajtót, -de ő biztosan ment, mintha már többször járt volna nálam.</p> -<p>Csak nem keresett máskor is?</p> -<p>Jéghideg vízben mosdottam. Kissé felfrissültem. Künn az utcán az -olvadás szele lengedezett, részegen muzsikáló tavaszi szellők, -melyek messze vizekről szálltak felém és a vizek ősi és tiszta -parfümét lehelték. Erősen sütött a nap. A szikrázó fény-záporban -télies fekete ruhákban sokan sétáltak. Mind csupa ismeretlen. -Azelőtt sohasem törődtem velük. Nem ismerem őket, tehát nincs közöm -hozzájuk. Most azonban ép ez izgatott. A foglalkozás minden arcra -rányomja a bélyegét, vannak ügyvéd-arcok, ügynök-arcok, -tanár-arcok, hivatalnok-arcok, szinész-arcok, de vannak olyan arcok -is, melyekről nem tudok biztosat és ezek gyanusak. Ha ilyenekkel -találkozom, valami halvány félelem fog el. Ezek a jelentéktelen, -elegáns és diszkrét emberek bizonyára detektivek. Polgári ruhában -járnak. Itt mellettem, <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span> előttem, a hátam mögött csupa detektiv -leskelődhet.</p> -<p>Délután egy ragyogó kerten mentem át, rikító fehér fal mellett. -Az árnyékom hosszan ráesett. Egyszerre észrevettem, hogy öt -lépésről követ valaki. Egy közönyös úr volt az, aki ezüstfoganytyús -pálcával piszkálta a kert kavicsait, keménykalapot hordott, -kamáslit és rosz parfümmel szagosította magát. Egy darabig el -tudtam viselni a közellétét. Aztán lassítottam lépteimet. -Megálltam. Az ismeretlen erre csendesen tovább ment, elém került, -nem tekintett vissza. Épp ez a közönye tette gyanússá. Ha rám néz -és elmosolyodik, talán nem félek ennyire. Így azonban kihagyó -szívveréssel nekidőltem a fehér falnak, amit átfűtött a tavaszi -nap, fehérebben a falnál álltam sokáig, lihegve a világos -délutánban. Úgy érzem, hogy nincs olyan bűn, amiért egy embert be -lehet zárni. Az emberek pedig kemények, mint a kő.</p> -<p>Mit követtem el? Nem tudom. Épen ez teszi oly hátborzongatóan -titokzatossá az ügyemet. Csak azt érzem, hogy üldöznek és -megfigyelnek. <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span> Ötéves koromban elloptam az apámtól egy -ív vadonat-új itatóst és egy fél üveg vöröstintát, de ezt sohase -vallottam be, kívülem nem is tudhatja senki. Tegnap este megkaptam -az idézést («idézés bűnügyben») egy piszokszínű, komisz papiroson, -vallanom kell a szerelő ellen, bizonyos, hogy csak erről van szó. -Lopni bűn. De az csak nem bűn, hogy lopnak tőlem? Mégis reszketek. -Ma estefelé megint találkoztam egy másik rejtélyes emberrel. A -villamosban ültem. Nem tekintett rám, de én tudtam, hogy minden -mozdulata nekem szólt és az idegei összes erőfeszítésével nekem -telegrafál titkos ákom-bákomokat. Egy megállónál leszállt. Én -utána. Végére akartam járni az ügynek. Beszéltem nyiltan, vádoljon, -mondja ki a rettenetes vádat, melyet mindenki elhallgat és magam se -tudok. Az ismeretlen befordult egy utcasarkon, mert félt a -leszámolástól és kellemetlennek találta a közelségemet.</p> -<p>Amikor utána mentem, szepegve kérdezte:</p> -<p>– Mit akar tőlem?</p> -<p>Én is szepegve feleltem: <span class="pagenum"><a name="Page_17" -id="Page_17">-17-</a></span></p> -<p>– Semmit.</p> -<p>– Pardon, – mondta.</p> -<p>– Pardon, – mondtam.</p> -<p>Alattomosak az ellenségeim. Ha járnak az utcán, magukban -mosolyognak. A lakásom előtt állnak, de ha hazamegyek, -továbbsompolyognak. Nagyon diszkréten üldöznek, feltünés nélkül. -Egyáltalán semmit se tesznek. Én azonban észreveszem őket. Tudom, -hogy sötét tárgyak mögé bújnak, fönn a negyedik emelet egy -ablakában lesnek rám, a szembogaruk fekete, mint a puskacső -nyílása, s mindegyik felismer és azt mondja magában, ott megy, ott -az aszfalton az a bizonyos, az a titokzatos, az a szörnyű, aki -nemsokára kezünkre kerül.</p> -<p>Már mindenbe beletörődtem. Hogyha elfognak, akkor is adnak enni, -a szívem doboghat, a tüdőm mélyen és boldogan szívhatja a levegőt. -Két csendőr óriási szuronnyal bekisér. A hajam lenyírják, földszínű -rabruhába bujtatnak. Ott legalább élhet az ember, mint a ketreces -állat és a csenevész növény. Az jobb lehet, mint ez a csend, ez a -remegés, ez a settengés. Mert mostan az emberek gummicipőben -<span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span> járnak köröttem és akkor néznek rám, -mikor nem látom őket és fojtogatnak keztyűs kézzel, szelíden, -lassan.</p> -<p>Csendes detektiv, te, ki most is itt mégysz a hátam mögött, -könyörülj meg rajtam és tedd az ujjadat – halkan, nagyon halkan – a -balvállamra.</p> -<p class="center">(1913.) <span class="pagenum"><a name="Page_19" -id="Page_19">-19-</a></span></p> -<h3>HOROSZKÓP.</h3> -<div class="blockquot"> -<p>(Az asztrológia annáleszeiben fel van jegyezve ez: «… Keresztély -dán király az udvari asztrológusával horoszkópot készíttetett a fia -sorsáról. Megjósoltatott, hogy a királyfi háborúba megy, sebet kap, -a tengeren vihar töri össze hajóját és lázas betegségben halálozik -el».)</p> -</div> -<h4><i>A kövér princ.</i></h4> -<p>A princ egy decemberi havas reggelen született meg.</p> -<p>Hangosan rikoltott, vöröslött a dühtől, az erei kéken -barázdálták át a homlokát. Egészséges volt, kövér és lármás. Már az -első napon belenézett a fénybe s a hónap végén szétrugta a -pólyáját, amelyet két tenyeres-talpas bába kötött köréje. Amikor -pedig a kardinális a keresztelőkút fölé tartotta és inyét sóval -dörzsölte, hogy megóvná lelkét a bűn rothasztó miazmáitól, a -csecsemő a húsos ujjat fogatlan inyei közé szorította, meg akarta -<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> harapni. Két hónapos korában felült a -bölcsőjében. Úgy jött ez a kis poronty a másvilágról, mint -erőszakos vihar, tombolni, harsogni, hódítani.</p> -<p>– Farkaskölyök – mondták rá az udvaroncok.</p> -<p>Az ágyát hamarosan ki is nőtte. Csak sűrű bivalytejet ivott és -gulyákat öltek le, hogy egy tányérnyi barna levest főzzenek neki. -Atlétacombjai feszültek, porcogói, izomszalagai megerősödtek, -keményen tartotta kis nyakát. Igazi vasgyúró volt.</p> -<p>– Ez lesz aztán a király.</p> -<p>– Uram, – jegyezte meg egy hízelgő aggastyán – olyan erős ez a -gyermek, hogy akár a koronát is elbírná.</p> -<p>A király elkomorult a tréfa hallatára.</p> -<p>Azon az éjjelen pedig azt álmodta, hogy a fia meghalt.</p> -<h4><i>Álom.</i></h4> -<p>Egész nap látta az álmát.</p> -<p>Meg-megállt a szobában, mintha valamibe belebotlott volna. -<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span></p> -<p>Délután, hogy belépett a trónterembe, a betegsárga fényben újra -megelevenedett az álom.</p> -<p>Erre a trónra mászott fel a fia. Kezébe vette a jogart és fejére -tette a koronát. Úgy, ahogy az aggastyán mondotta. Szilárdan állott -a fején. Vásott, gonosz kölyök módjára vigyorgott. Hiába fenyítette -az apja, hogy vigyázzon, a kisfiú toporzékolt, fején a koronával. -Ekkor hirtelen megbotlott a hosszú palástban. Fején megbillent a -korona, éles pereme bele vájt a feje lágyába és kettéhasította. -Szeme kitágult. Ebben a nagy-nagy szemben egy sikoly vergődött, -mely nem tudott kitörni a száján. Aztán lassanként torz maszkká, -hideg rémületté fagyott a mosolygása.</p> -<p>Arcocskáját elöntötte a kibuggyanó vér.</p> -<h4><i>A király jósoltat.</i></h4> -<p>Ez az álom a királynak jel volt, hogy a fia gyors fejlődése -valami rosszat jelent, az égiek csak gúnyt űznek vele, hogy később -annál jobban megalázzák. Azelőtt sokra becsülte az orvosát, aki -hegyes fövegét kenetes méltósággal <span class="pagenum"><a name= -"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> viselte és a papok áldását, -akik a kis vendég lelkét ellátták mindenféle égi malaszttal, de -most lelke mélyén nyugtalankodott és egyre jobban féltette a -csodagyermeket. Kihez forduljon? Az orvosát régóta nem szerette. -Évek óta minden siker nélkül kezelte a gyomorbaját, pépekkel és -kenőcsökkel. Még a bőjt se segített rajta, hogy a nagyhéten alig -vett magához táplálékot és este sohase lakott jól. A vallás nem -nyujtott neki vigasztalást. Ha feltekintett a hideg ürbe, a -csillagok közé, akkor úgy találta, hogy a csillagok nagyon is -messze vannak és a vallás nem kormányozhatja a messze vágtató -bolygókat. A betegsége pedig sötétté és izgágává tette. -Megfeledkezett az angyalokról is s az ördögökkel és boszorkákkal -foglalkozott, akik szombat éjjel keresztutaknál sivalkodnak és -seprűnyélen lovagolnak a holdba. Az asztrológust hivatta:</p> -<p>– Készítsd el a horoszkópot.</p> -<p>A királyfi a <i>Bak</i> (<img src="images/bak.png" alt="bak" -height="16" />) jegyében, újhold idején született.</p> -<p>– Légy őszinte – mondta szigorúan a király és szemében az -idegesség zöld szikrája <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span> ugrált. – Ez a gyermek mindenem. Az -országom terhét akarom vállára helyezni.</p> -<p>Itt a hangja elcsuklott, mert tudta, hogy az ember törékeny, -mint a pohár.</p> -<h4><i>A konstelláció nem szerencsés.</i></h4> -<p>Az asztrológus bezárkózott a tornyába, elővette a papirjait és -cirkalommal óriási köröket rajzolt. A fehér papir az ég kék -mappáját jelentette, a fekete pontok pedig a bolygókat, az állatöv -csillagait, az ég arany pöttyeit. Már az első órában rettenetes -jelek mutatkoztak. Mars tünt fel, a vér és őrület csillaga, a -háború viharfészke. Utóbb Neptunus, amely a tenger haragjáról -beszélt, most Saturnus, a nyirkos és ragályos nyavalyák hirnöke. -Csak hosszú vizsgálódás eredményeképen bukkant elő Venus, melynek -«benevolens praesentiá»-ja azt a reményt igérte, hogy a gyermek -életét egy nő mosolya aranyozza meg. Halványan ült az asztrológus a -halvány papir előtt. Felütötte a könyveit. Mindig ugyanaz az -eredmény.</p> -<p>Álmatlan éjszaka után vánszorgott fel a palotába. <span class= -"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> -<p>– Rosz hírt hozok – mondta inkább a szakállába és önmagának, -mint a királynak.</p> -<p>A király némán ült le a végzet előtt.</p> -<p>– Az égi tudomány minden jele arra val, – recitálta az -asztrológus vontatottan és nagyon szomorúan, – hogy fiadnak -háborúba kell mennie. Az egyik ütközetben sebet kap. Szerencsére a -sebe nem lesz súlyos. Aztán rövidesen tengeri viharba kerül. -Hajótörést szenved. De innen is megmenekül.</p> -<p>Az asztrológus köhögött.</p> -<p>– Beszélhetek? – kérdezte félénken.</p> -<p>Most ránézett a király, könyörögve és intett.</p> -<p>– Koldus vagyok, uram, és csak annyi vigaszt adhatok, mint a -koldus. Csak egy csillag mosolygott fiadra: Venus. Szeretni fog és -szeretni fogják. Másként szomorú az élete és rövid. Fiatalon hal -meg, nagyon fiatalon, tizennyolc éves korában.</p> -<p>A halálos itéletet a király mozdulatlanul hallgatta végig.</p> -<p>Aztán átment a másik szobába, oda, ahol a kisfia aludt. Föléje -hajolt. Hosszan-hosszan nézte. A királyfi kinyitotta a szemét. -Belebámult <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= -"Page_25">-25-</a></span> az apja idegen-fényű szemébe. Úgy érezte, -hogy két fekete varjú rebbent el fölötte.</p> -<p>– Mi az? – nyöszörögte a sötétből.</p> -<p>– Semmi – felelt a király. – Semmi, fiacskám. Csak takarózz be. -Mert megfázol.</p> -<p>Másnap az ebédnél észrevette a király, hogy a kisfiú sokat -eszik.</p> -<p>– Légy mértékletes, – mondta – mert megárt.</p> -<p>November derekán leesett a hó.</p> -<p>– Szeretnék kimenni. Szánkázni akarok, apám.</p> -<p>– Ne, kisfiam, meghülsz.</p> -<p>Madarásznia, patakban fürdenie sem volt szabad. A király -elrendelte, hogy fokozott figyelemmel vigyázzanak rá. Mindenüvé -lakájok kisérték. Még a labdáit is elvették.</p> -<p>Tíz éves korában valamicskét megnyúlt, az arca halványabb lett, -bőre porcellános fényben csillogott a szobai levegőtől. Értelme -azonban egyre gyarapodott. Olyan volt, mint egy kis bölcs.</p> -<p>– Miért nem eszel? – kérdezte a király. <span class= -"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p> -<p>– Mert megárt – szólt a kis bölcs.</p> -<p>Néha-néha fájt a feje is. Ekkor az apja az orvost hivatta.</p> -<p>– Az a baja, – mondta az orvos – hogy nagyon is vigyáznak -rá.</p> -<p>A király lassanként elnehezedett. Virradatkor kelt, hajnali -háromkor, nem tudott tovább aludni. Érezte, ez már az aggkor. Aki -keveset alszik, nemsokára sokat alszik.</p> -<p>Mikor a fia betöltötte a tizenötödik évét, magához hivatta s -bezárt ajtók mögött beszélt vele.</p> -<p>– Nézd, édes fiam, – szólt – sokáig vergődtem – és a szívéhez -nyult, aztán a fia szívéhez, mintha össze akarta volna csomózni a -két rokon szivet. – Sokat szenvedtem miattad. Ma már nagy vagy, én -pedig öreg. Megmondhatok mindent. Reád akarom bízni az -országot.</p> -<p>A királyfi sápadt volt, boldog és izgatott. Az apja elővette a -horoszkópot és eléje tette.</p> -<p>– Előbb azonban meg kell tudnod – ezt.</p> -<p>Már nem is hallgatott a király szavaira, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> szemével -ette-falta a papirt, a kabbalisztikus jeleket.</p> -<p>– Ennek nem szabad megtörténnie – mondta emelt hangon a király. -– Egész életem csak arra volt jó, hogy rád vigyázzak. Igérd meg te -is, hogy nem teljesedik be.</p> -<p>– Igérem – szólt a királyfi és megcsókolta az apja száraz arcát, -a szája körül, alázatosan, de idegenkedve.</p> -<h4><i>Holdas eperfák.</i></h4> -<p>Alig várta, hogy magára maradjon. A sötét eperfák alá rohant, -melyekre a holdfény terített átlátszó hálót.</p> -<p>– Fiatalon halok meg – gondolta és lehunyta a szemét. – Hős -leszek és szerelmes.</p> -<p>Olyan édes és szép volt ez a fájdalom, mint a méz. Egy óra -hosszat ült a padon, egyedül és csorgott a szíve vére, édesen, -kimondhatatlan-édesen.</p> -<p>Később egy árnyékot látott a kertben. Az árnyék apró lépésekkel -szaladt a palota felé, könnyű ruhát viselt és megállt előtte.</p> -<p>– Mit busulsz? – nevetett az árnyék. <span class= -"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p> -<p>– Ülj mellém. Sohase voltam ilyen boldog. Ma tudtam meg, hogy -fiatalon halok meg és hogy hős leszek és hogy szeretlek téged. -Mindég csak téged szerettelek, Ilona.</p> -<p>Ráejtette a fejét a leány kezére, aki nézte a herceg haját, -melyre egy eperfalomb fekete foltot vetett.</p> -<p>– Ugy-e sápadt vagyok? – kérdezte a királyfi fanatikusan és a -leány felé nyujtotta a boldogságtól hirtelen megsoványodott arcát, -a két sötét szemgolyóval.</p> -<p>– Szép vagy – mondta a leány, csöndesen.</p> -<p>Fejét gyakran hátraszegte a tükör előtt. A lehunyt szemhéján -keresztül bandsitott magára.</p> -<p>– Ilyen leszek majd akkor is – gondolta. A szája körül pedig -felfedezett egy finom és szenvedő ráncot, amit eddig meg se -látott.</p> -<p>– Ez az a vonás – mondta. – Csak azok ilyenek, akik korán -kerülnek a koporsóba.</p> -<h4><i>Háború.</i></h4> -<p>Két év multán egy lovascsapat tört be az országba. Felperzselt -egy falut, de a lándzsások <span class="pagenum"><a name="Page_29" -id="Page_29">-29-</a></span> hamarosan kiverték. Aztán boldogan -szántott-vetett, aratott a nép. Aratás után augusztusban hirtelen -kigyulladt a föld, véres csóvák lobbantak az ég mind a négy sarkán, -pajták, csűrök, házak égtek, nyugtalan lobogással. A nép félt, mint -az oktalan állat és hörgött:</p> -<p>– Háború.</p> -<p>Vasas vitézek tüntek fel a határon.</p> -<p>A király elhatározta, hogy maga megy a háborúba. Országát semmi -nagyobb veszély sem fenyegette. Az ellenséges had, amely betört, -tizedrésze sem volt kipróbált seregeinek, amely fickándozott a -harci kedvtől, alig lehetett fékezni. Egymásután gurultak el -palotája előtt a harci szekerek. Ideges paripák nyerítettek a -trombitalármában. Nem is a háborúra gondolt a király. A fiára -gondolt és arra a jóslatra. Félt, hogy a sötét hatalmak mégis -győzedelmeskednek. Egész éjjel az arca verejtékében fürdött. -Imádkozott a csontfeszület előtt. Többször egymásután forró rohamot -intézett az ég ellen, de minden ostrom után aléltan hullt vissza a -földre. Tántorogva állott <span class="pagenum"><a name="Page_30" -id="Page_30">-30-</a></span> roggyant térdeire. Ha kissé fiatalabb -lenne, akkor biztosan útját tudná állani. Így azonban meg kell -adnia magát. Hajnalban a földre borult, úgy imádkozott, a földnek -és az égnek. Reggel aztán, mikor a fiú benézett a szobájába, a -térdeplőjén találta, kuszált, bozontos szakállal, nehezen -pihegve.</p> -<p>– Magam állok a hadak élére – kiáltotta a királyfi ujjongva.</p> -<p>– Hős – szólt a lány és nézte, hogy kapcsolják rá a -páncélját.</p> -<p>– Szemébe akarok nézni annak – mondta és valahova messze -nézett.</p> -<p>A hadak új vezérét ordító örömmel fogadták. Hiába igyekezték -mérsékelni, mindig az első sorban lovagolt, mintha keresett volna -valamit. Egy éjszaka aztán rajtuk ütött egy kis csapat. A királyfi -őrjöngve kavarodott az ellenség gombolyagjába és – anélkül, hogy -észrevette volna – egy nyíl fúródott a jobbvállperecébe. Lebukott a -lováról.</p> -<p>– Ez lenne az a nyíl? – kérdezte magától és sokáig nézte a -nyilat.</p> -<p>Nagyon gyorsan gyógyult a sebe, a nyári <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> napfény -felszárította, másnap már újra a sorba állott. Vitézei söpörték az -ellenséget. Már a tengerpartnál voltak.</p> -<p>– Tovább – dobogott a királyfi szíve.</p> -<p>A tenger nyugodt volt és hullámtalan, a gálya egyenletesen -úszott a vízen. Kiváncsian szállt reá. Alkonyattájt kis habok -jöttek, rázni kezdték a gályát és csörgetni a láncokat. Az émelygő, -sós tajték az orrába-szájába fröccsent, a hullámok nőttek, zölddé, -tarajossá váltak. Kissé elsápadt. Arra gondolt, hogy mégis jobb -lett volna megvárni a reggelt és hogy talán ez az a tenger, melyről -a jóslatban olvasott. Meg is parancsolta, azonnal fordítsák vissza -a vitorlát és amily gyorsan tudnak, siessenek haza. Nem akarta -tovább kisérteni a végzetet. Éjfélkor esni kezdett. Ég és pokol -közt hánykódtak. Másnap szerencsésen partot értek. A part közelében -azonban kettérepedt a gálya, a víz lassan tódult beléje, a hullám a -melléig ért. Csuromvizesen, agyonfázva, félig eszméletlenül jutott -a partra.</p> -<p>Nyomban szekérre szállt, hogy örömben úszó országán át anyjához -robogjon. Amikor <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= -"Page_32">-32-</a></span> lehajolt, érezte, hogy fáj a lába és a -feje nehéz, mint az ólom. Ekkor megijedt.</p> -<p>A király időközben erőre kapott, a győzelmek szakadatlan sora -megfiatalította, agg teste csupa villanyosság volt. Épen ebédnél -volt, bort töltött a poharába, mikor egy udvaronc hozzásietett.</p> -<p>– Itt van – jelentette vidáman az udvaronc, aki látta, hogy a -palota előtt megállt a királyfi szekere.</p> -<p>– Még él – mondta az egyik katona, aki felhozta a palotába, -nagyon búsan.</p> -<p>Az ágyra emelték, vízzel locsolták, kinyitották a ruháit. Már -nem ismert meg senkit. Haldokolt.</p> -<p>Az angelusz elcsendesítése után aztán ki is lehelte nemes -lelkét, a leendő hitvese karjában és megholt az Úrban, keresztény -módon, a halotti szentségek ájtatos felvétele után… szeptember -29-én, Mihály főarkangyal nevenapján.</p> -<p>Ekkor a királyfi tizennyolc éves volt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p> -<h4><i>A pap, az asztrológus és az orvos.</i></h4> -<p>Még azon az estén megmosdatták és felravatalozták, száz gyertya -közepette, alabárdosok szigorú őrizete mellett.</p> -<p>Éjjel a király, hogy lecsöndesítse szíve bánatát, elmélkedett és -aztán magához hívatta bizalmas embereit, hogy vigasztalnák őt.</p> -<p>A kis teremben hárman virrasztottak vele: a pap, az asztrológus -és az orvos.</p> -<p>Sokáig hallgattak. Aztán lassan-lassan beszélni kezdtek.</p> -<p>– Beteljesült isten akaratja – mondta alázatosan a pap.</p> -<p>– Beteljesült a jóslatom – mondta gőgösen az asztrológus.</p> -<p>Az orvos csak nézett maga elé.</p> -<p>– Vajákos – mondta az asztrológusnak. – Csaló…</p> -<p>– Talán nem mondtam meg előre? – pattant fel a szakállas -aggastyán.</p> -<p>– Éppen ezért vagy csaló.</p> -<p>– Hiszen minden szavam valóra vált – védekezett a csillagjós. -<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span></p> -<p>– Minden jóslat valóra válik – szólt az orvos szomorúan.</p> -<p>A pap igazat akart valahogy tenni az orvos és az asztrológus -közt s az orvoshoz fordult:</p> -<p>– Szóval te is hiszel a csodákban.</p> -<p>– Én nem hiszek a csodákban. Nincsen csoda.</p> -<p>A király is az orvoshoz fordult:</p> -<p>– Nem értelek.</p> -<p>– Engedd meg hát, hogy beszéljek. Hosszú-hosszú évekig úgyse -mertem szólni. Mióta megjósolták fiad halálát, fenséges füleid -mellett engedted el a tanácsaimat és füveim, főztjeim eldobtad. A -királyfi halála előttem nem titok.</p> -<p>Mind a hárman feszülten figyeltek. Az orvos pedig hangosan -folytatta:</p> -<p>– Én tudom, ki ölte meg a királyfit.</p> -<p>– Az isten vette el – mondta a pap.</p> -<p>– A sors – mondta az asztrológus.</p> -<p>– A betegsége – mondta a király.</p> -<p>– Nem, – válaszolt az orvos – az ölte meg, aki jósolt neki.</p> -<p>– Engem vádolsz, – szólt a csillagjós – aki láttam a jövőjét? -<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= -"Page_35">-35-</a></span></p> -<p>– Téged vádollak, aki halált jósoltál neki. Ha hosszú életet -jósolsz, akkor ma is él s nem fekszik szegény ott a másik szobában, -a koporsóban.</p> -<p>– Hát nem az istentől függ a sorsunk?</p> -<p>– Nem a csillagok járásától?</p> -<p>– Nem, – szólt az orvos – hanem az embertől.</p> -<p>– Az új elmélet – mondta gúnyosan a pap.</p> -<p>– A párisi és a bolognai egyetem út szamársága.</p> -<p>Az orvos halkan beszélt:</p> -<p>– Én gyakran láttam szegénykét és láttam, hogy sorvadt. Mert a -jóslat megmérgezte a levegőjét. Titkolóztatok, de ő észrevette, -hogy mit rendeltetek neki, a szemetek nézéséből, a kezetek -simításából. Aztán hogy neveltétek. Befalaztátok a szobába és -csodálkoztatok, hogy egyre sápadtabb, megszerettetétek vele a -halált és most csodálkoztok, hogy meghalt. Bizony mondom, hogy a -halálra neveltétek.</p> -<p>– Istenfélelemre neveltük – mondta a pap. <span class= -"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> -<p>– Vigyáztunk rá, mint a szemünk fényére – mondta a -csillagjós.</p> -<p>– Dehogy, – kiáltott dühösen az orvos – még a szülőanyjához, az -édes természethez se engedtétek. Akkor aztán közölték vele a -jóslatot. Én láttam őt azon az éjszakán. Olyan volt, mint egy -öngyilkos. Haja a szemébe lógott, az arca fehér volt, a szeme -parázs. Faragott képet tettetek eléje, hogy azt imádja, mert gyávák -voltatok ahhoz, hogy magatok parancsoljatok a jövőnek, nem mertétek -átlátni, hogy az ember az égnél is hatalmasabb, hogy az ember -nemcsak a jelent, de a jövőt is a kezében tartja, hogy az ember -mindenható.</p> -<p>– Istenkáromló – kelt ki a pap.</p> -<p>– Bolond – mosolygott az asztrológus.</p> -<p>– Itt a fejem a király kezében, – mondta az orvos – majd ő -itélje el az ügyünket. Majd ő mondja meg, ki ölte meg a fiát.</p> -<p>– Talán mi? – hördült fel egyszerre a pap és a csillagjós.</p> -<p>Az orvos gondolkozott:</p> -<p>– Igen, ő maga ölte meg önmagát. De ti adtátok a parancsot. Ő -csak végrehajtotta. <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span></p> -<p>A király szótlanul hallgatta végig a vitát. Járt fel s alá a -szobában, hatalmas fájdalom rázta a mellét, tekintetét a három -emberen jártatta: a papon, az asztrológuson és az orvoson.</p> -<p>Végre döntött.</p> -<p>Az orvoshoz ment, indulatosan, zavartan a vállára tette a kezét -és szólni akart, de a köny elfojtotta szavát. Megállt a pap előtt -is, közönyösen. Aztán az asztrológushoz lépett, aki a horoszkópot -készítette. Határozottan lépett hozzá. A bal füléhez hajolt. -Valamit mondott neki, élesen, biztosan. Hogy mit, nem hallotta -senki.</p> -<h4><i>A király szava.</i></h4> -<p>Ezt mondta:</p> -<p>– Gyilkos!</p> -<p class="center">(1913.) <span class="pagenum"><a name="Page_38" -id="Page_38">-38-</a></span></p> -<h3>VERPELÉTY.</h3> -<p>Egész éjjel nem aludtam.</p> -<p>Reggel korán kimentem a pályaudvarra. A vonatról lekéstem és -kiderült, hogy a másik gyorsra tizenegyig kell várakoznom az -étteremben.</p> -<p>Unottan nézegettem a narancsból, ezüstpapirba csomagolt -kétszersültből és almákból rakott gulákat, a magyar vidéki városok -jellegzetes éttermi csendéletét. Nincs melankólikusabb, mint -álmatlanul, éhomra bemenni ilyen elhagyott helyiségbe. A sápadt -borfiú földig lógó frakkal, fehér asztalkendővel áll előttem. Hozza -a kávét. A tej kövér és zsiros a kávé úgy csorog beléje, mint a -lila szilvalé. Kérek talán egy helyi lapot. Ez sem érdekel. A falon -járó ingaóra sétálója, meg a mutató izgatottá tesz, mindkettő azt -mondja, hogy itt még négy órát kell kukoricáznom. <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span></p> -<p>Benn vagyok az Alföld szivében. A várós messze van innen, nem -érdemes visszamenni, künn csöpörög a reggeli eső. Különböző -türelemjátékot próbálok. Kiveszek a gyufatartóból egy szál gyufát, -mereven nézem a fekete fejét, de hamar ráunok, a gyufát ásítva -dobom el. Akkor veszem észre, hogy az étterem sarkában ül két ember -és félhangosan beszélget.</p> -<p>Minden második szavuk ez:</p> -<p>– Verpeléty.</p> -<p>Mióta itt vagyok vagy ötvenszer hallottam ezt a nevet:</p> -<p>– Verpeléty, Verpeléty, Verpeléty.</p> -<p>Az egyik beszélgető sovány. Készenvett nyakkendőt hord, -szürke-barna, kopott, seszínű ruhát, ezüst óraláncot. Látszik -véres, kicsi szemén, hogy egész éjjel nem aludt. Az előbb még sört -ivott, aztán bort, most borovicskát rendel. Mellette ül a kövér -barátja, a hideg kályha mellett, szőrmegalléros parasztbekecsben. -Ez nyakas, tanyai ember, csizmát visel, töröktipusú magyar, -ellentétben vele, aki aféle alföldi egér-paraszt. Az <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> egyik -dráma cigarettát szív, a másik sportot. Mind a ketten civilizált, -neuraszténiás szellemi proletároknak látszanak.</p> -<p>Most a kövér kiböki a száján:</p> -<p>– A tankerület.</p> -<p>Valószínűen tanítók. Később megtudom, hogy kicsoda az, akiről -annyit beszéltek. Verpeléty, a tankerület tanfelügyelője, -hozzájöttek a tanyáról, vagy a faluról, elintézni valami fontos, -nagyon fontos ügyet.</p> -<p>– Hallatlan egy alak – csóválta fejét a sovány – még tegnap is -csapkodta az asztalt.</p> -<p>– Hiszen ismered Verpelétyt, tudod, milyen <i>rabiátus</i> ember -volt világéletében.</p> -<p>– Rabiátus – szólt a sovány – legyen rabiátus a kutyájával, ne -velem. Ki vagyok én? A cselédje vagyok én? A kutyája vagyok én?</p> -<p>Azzal verni kezdi girhes mellkasát, amely oly vékonyka-soványka, -hogy a bordái is kidüllenek belőle. Úgy döngette, hogy biztosan -beléfájdult a szegény-szegény hektikás melle, zörgött is, mint -valami rossz harmónika. <span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span> Szerettem volna megfogni a kezét, ne -bántsa magát, tanító úr.</p> -<p>– Nem – folytatta egyre tüzesebben – kettőn áll a vásár. Én -teljesítem a kötelességem, de akkor megkövetelem, igen: -<i>meg-kö-ve-te-lem</i>, hogy emberségesen bánjon velem a felettes -hatóságom.</p> -<p>– Felettes hatóságom, – gondolkoztam magamban – van-e ennél -búsabb szó?</p> -<p>A tanító tovább magyarázott.</p> -<p>– Verpeléty ismeri az intencióimat. Részletesen kifejtettem -neki. Akkor aztán meghunyászkodott. Az arcába vágtam, hogy most már -én – igenis – én kérem magam ellen a fegyelmit.</p> -<p>– Mit szólt?</p> -<p>– Le akart beszélni.</p> -<p>– És?</p> -<p>– Végül nem tehetett egyebet, tudomásul vette.</p> -<p>– Azt hiszi, hogy kiugraszt vele.</p> -<p>– Rosszul számít, – szólt a sovány – Verpeléty bukik, pozitiv -értesülésem van, hogy menesztik – és a kezével kitessékelő -<span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span> mozdulatot tett, mutatta, hogyan -menesztik Verpelétyt.</p> -<p>– Ne mondd.</p> -<p>– Majdnem bizonyos. Verpeléty – ismétlem – bukik, csakhogy: -<i>fölfelé</i> bukik, – fontoskodott – Pestre nevezik ki -Verpelétyt. Csak a fegyelmimet várja be. Akkor majd eldől, ki a -gazember. Azt azonban mondhatom, hogy: vagy ő, vagy én, ketten nem -maradhatunk.</p> -<p>Elvicsorította a száját és kivillant sárgazöld foga. Alkoholos -szemében gyűlölet szikrázott, szája keserű ívbe görbült, gyér haja -égre borzadt. Világosan láttam, hogy ez az ember meg tudná ölni -Verpelétyt.</p> -<p>– Verpeléty, – gondolkoztam – csakugyan cudar állat lehetsz, -hogy így megkínzol egy teremtett embert.</p> -<p>Régi meggyőződésem, hogy az embereken nem lehet segíteni, mert -magukon nem akarnak segíteni, szeretik a nyomort és a bánatot, el -akarnak zülleni. Életemben egyetlen-egyszer szerettem volna -purifikátor lenni. Pezsgős fejjel, egyszer a bálteremben, köpködve -és <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span> bőgve elárultam egy barátomnak, hogy -csalja a felesége. Erre a legjobb barátom ellenségemmé lett. Azóta -a felszarvazott férjeknek dicsérem a feleségüket, bókolok a rosz -íróknak s tapsolok a piszoknak és a butaságnak.</p> -<p>Ezen a reggelen azonban álmatlan voltam s a rendesnél jobban -érdekelt és bosszantott a tanító perpatvara. Már nem hallom a -szavát. A beszéd intimebbé vált, a két ember – úgy látszik, – a -történtek részleteit, az aktatitkokat meséli el. Ülnek az -étteremben, várnak-várnak, mintha az érkező vonatok helyett az -igazságot várnák. Olykor a sovány a kövér fölébe hajol, súg neki -valamit, vállat von. Valami szabálytalanságot követhetett el, de – -isten látja a lelkét – nem tehet róla.</p> -<p>Újra hallom.</p> -<p>– Verpeléty.</p> -<p>Aztán megint:</p> -<p>– Verpeléty:</p> -<p>Később újra:</p> -<p>– Verpeléty.</p> -<p>Menjetek a pokolba azzal a Verpelétyvel.</p> -<p>Csakugyan nem lehet ezt a dolgot elintézni? <span class= -"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p> -<p>Nekem most semmi dolgom nincs itt és egyáltalában nincs sok -dolgom-célom az életben.</p> -<p>Talán megpróbálkoznék vele.</p> -<p>Verpeléty lesz a célom.</p> -<p>Arra gondolok, hogy személyesen keresem fel Verpelétyt. Bizarr -eszme, de nem lehetetlen. Itt van a bőröndömben a frakkom. Ha -felhúznám és feltenném a tegnapi piszkos fehér nyakkendőmet a -tegnapi piszkos keményingemre, ezt izlésesnek, világfianak s -megtisztelőnek tartaná Verpeléty. Kétségkívül fogadna. Azt -hazudnám, a «<i>Tanítók országos felügyelőségének</i>» a -fő-fő-főfelügyelője vagyok. Ezzel azonban megjárhatnám. «<i>Az -internacionális pedagógiai szervezet</i>» titkárának kellene -mondanom magam. Így biztosabb lenne a sikerem. Nem baj, hogy ilyen -nincs is. Verpeléty bizonyára korlátolt úr. Az imponál neki, amit -nem ismer.</p> -<p>Verpeléty azonban kemény ember. Nem lehet vele komázni. Kiteszem -magam annak, hogy megragadja a gallérom és kipenderít az ajtón, -esetleg rendőröket hívat és mint <span class="pagenum"><a name= -"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> veszélyes szélhámost -letartóztattat. Leghelyesebbnek látszik az, hogy úgy, ahogy vagyok, -felkeresem őt, megmondom igazi nevem és elárulom neki, mit láttam. -Igen tisztelt tanfelügyelő úr, ismerem önt hírből, méltányolom -pedagógiai érdemeit, átutazóban vagyok, az étteremben véletlenül -hallottam két alázatos szolgája, két kis árva tanítója -beszélgetését. Ezek az emberek a nemzet napszámosai, – bármily -kopott, banális a szó – a nemzet napszámosai. Kérem, csak ne tessék -nevetni. Én láttam a szívüket. Ott az étterem fehér abroszán -rángatódzott két összemarcangolt tanító-szív. Reggel korán ittak, -sört, bort, borovicskát ittak. Ez épen a vád ellenük, hogy -iszákosak és részegen járnak a tanyai iskolába? Ön miatt isznak. Ön -miatt nem alszanak. Önt gyűlölik mind a ketten. Ön nevelt belőlük -züllött korhelyeket. Legyen ember, legyen megértő, okos, becsületes -ember és változtassa meg drákói rendszabályait, gondoljon arra, -hogy egész életüket, családi boldogságukat, sötét szálakkal fonja -át az ön intrikája, hogy három órahosszat beszéltek <span class= -"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> önről, -hogy a borovicskás pohárba beleesett a sovány tanító könnye.</p> -<p>Ez se hat rá? Dehogy hat. Ahogy én ismerem Verpelétyt, semmi se -hat rá. Az arca csontos és fakó, duzzadt ajkai fölött bozontos -vörös bajusz szalad, az álkapcái acélból valók, kemények, mint a -krokodilus álkapcái. Mindennap megeszik néhány ilyen kis tanítót, -früstökre. A marka irtózatos, a körszakálla nyírott, a vörösszőrös -mutatóújján karneolpecsétgyűrű. Ezt az embert nem oly könnyű -megpuhítani.</p> -<p>Akkor, mint anarchista rontok be hozzá, a döglött és korrupt -társadalom őrültjeként. Halj meg, zsarnok. Revolvert nem hordok -magamnál, fegyverem nincs, csak egy tollkésem, amellyel a hideg -vacsorámat eszem. Kinyitom mind az öt ágát, az ollót, a dugóhúzót -és a körömráspolyt is. Vérszopó tirannus, özvegyek és árvák -sanyargatója, ártatlanok hóhéra most elpusztulsz, a kövér pocakodba -szúrom a dugóhúzót, hogy kilyukad a hájad és szétfröccsen a véred, -címeres gazember.</p> -<p>Lihegve gondolom el a gyilkosságot, úgy <span class= -"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> hogy -kitátom a szám, az arcom is elsápad s látom, hogy a borfiú -csodálkozva néz rám, hozzám siet, mit parancsolok.</p> -<p>– Semmit se parancsolok, édes fiam. Azt parancsolom csupán, hogy -rend legyen a földön.</p> -<p>Aztán elnevetem magam. Mosolyogva és sziszegve, epés -kigyó-haraggal görgetem magamban a színpadi átkokat. Később győz a -belátásom. Elmehetnék hozzá, mint ujságíró, kellemetlen riportra. -Ez lenne a legegyszerűbb. Mondd, tata, mi van azzal a szegény -tanítóval? Kiírom a neved az ujságomba, a tollamra tűzlek, mint egy -beteg legyet. Semmi tagadás. Kérek adatokat. Ne fontoskodj, öreg -paralitikus. Még ma lefújsz mindent, érted, máskép véged van. -Akarsz látni néhány alcímet: <i>Alföldi pedagógia</i>, <i>Az iskola -brigantija</i>. Még van húsz. Melyiket parancsolod? Ugy-e egyik se -tetszik? Hadd veregessem meg a kövér tarkód, Verpeléty tata, -legyünk jó barátok.</p> -<p>Mégis jobb lenne szőrmentében elintézni a dolgot. Nézem a két -tanító arcát, aki már kifogyott <span class="pagenum"><a name= -"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> a beszédből és elázottan ül -az asztalnál, borzasztó komolyan.</p> -<p>Nem hiszem, hogy szívesen fogadnának. Az lenne pedig a világ -legtermészetesebb dolga, hogyha most felkelnék, az asztalukhoz -ülnék és bemutatkoznék nekik: Uraim, megbocsássanak, én több óra -hosszat hallgattam – akarva, nem akarva – a beszélgetésüket. -Megtudtam, hogy önöknek konfliktusuk van azzal a Verpeléty-vel. -Nézzék, én okos ember vagyok, aki abból élek, hogy ismerem az -embereket, költő vagyok, aki érzem az embereket, sokat láttam, -sokat szenvedtem, sokat utaztam, higyjék el, igazat tudok tenni, -egy szóval elintézem azt, amit önök egy éve főznek és tanyai -éjszakákon, falusi kupaktanácsban, disznótorokon és iskolaudvarokon -számtalanszor meghánytak-vetettek. Azonkívül nem vagyok rosz ember. -Ha önök részletesen elmondják, miről van szó, csodálkoznak azon, -hogy egyszerre milyen villámló ötlettel világítom meg a -helyzetüket. Bevallom, hogy nem ismerem Verpelétyt. Sohase -hallottam Verpelétyről. Verpeléty azonban nem lehet rosz -<span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span> ember. Verpeléty csak jellem. Verpeléty -is csak az igazat keresi, talán kissé önzően és keményen, valamint -önök is az igazukat keresik, önzően és keményen. Ne vegyék rosz -néven, de ez a nézetem. Talán nem tetszik?</p> -<p>Lesem a két tanító száját, mit felel és csak akkor veszem észre, -hogy nem is szólítottam meg őket. Fizetek, hogy felkelhessek és – -egész véletlenül – sompolyogjak az asztalukhoz, úgy ártsam be magam -az ügyükbe, hogy észre se vegyék, szegénykék. Ekkor bejön a -vasutas, a kezében csengővel, jelzi, hogy indul a vegyesvonat a -szegedi tanyák felé. A két tanító felpattan, fizet, veszi a -cókmókját, álmosan dűlöng az ajtó felé.</p> -<p>Kimegyek a pályaudvarra.</p> -<p>Rágyujtok egy szivarra. A szivar keserű, sötét, nem szelel, -rozoga, hullós parázszsal pislákol. Egy darabig nyomogatom a fogaim -közt, aztán büntetésből ledobom a kavicsokra és rátiprok.</p> -<p>A vonat elindul.</p> -<p>Még rám se tekintettek az ablakból. Meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> se láttak -engem, aki négy óra hosszat bibelődtem velük, a vérző életükkel. -Nem is sejtik, hogy ki vagyok nekik. Hálátlanok vagytok, barátaim, -nagyon hálátlanok.</p> -<p>Utazzatok tovább, ti, akik nem akartátok meglátni, hogy szembe -veletek ül egy néma, jó ember, boldoguljatok, ahogy tudtok.</p> -<p>Most egyedül vagyok az idegen városban, ott, ahol Verpeléty -alszik. Verpeléty, a nagy úr, ilyenkor kel fel, csikos hálóingben -ásít és a tanügyről gondolkozik. Jó reggelt Verpeléty. Bocsáss meg, -hogy annyi rosszat gondoltam rólad és ezen az álmos, utolsó hősi -hajnalomon meg akartalak ölni. Alapjában semmi közöm hozzád, -senkihez sincs közöm és ez – jó.</p> -<p>Isten veletek, két tanító, te sovány és te is, kövér. Itt -hagytatok engem a marcangoló, nyomorult, buta emberszeretetemmel, -egyedül, szegény, szánandó bolondot. Hazamentetek, a harmadosztályú -kocsiban, tovább szívjátok a drámát és a sportot, otthon kacsát -főztök, kacsapaprikásnak és berugtok a karcos bortól. <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p> -<p>Minden rendben van. Csak én vagyok oly szomorú, hogy szeretnék -hanyattvágódni a kavicsos pályaudvaron, leesni a sínekre.</p> -<p>Tudjátok mit? Már nem is szánlak benneteket. Fütyülök rátok: – -szervusztok.</p> -<p class="center">(1913.) <span class="pagenum"><a name="Page_52" -id="Page_52">-52-</a></span></p> -<h3>KÉK GYÁSZ.</h3> -<p>Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. A szemei kinyíltak a tavaszra -és meghalt. A szemei is kékek voltak, mint az ég.</p> -<p>Halálában pedig volt valami derűs, egyszerű és boldog.</p> -<p>Az üvegburás állóórát egyszer se kellett felhúzni s az ő kis -szíve már lejárt.</p> -<p>Másnap reggel a házunk halottasházzá változott. Kék takarókat -hoztak ezüstrojtokkal, kék fátyolokat és drapériákat, melyekkel -bevonták a kis, tiszta szobát. Egy polituros asztalra állították az -érckoporsót, mely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kis -gyerekeknek picike a játéka és picike a koporsója is.</p> -<p>Valami megdöbbenés és enyhe, nem kellemetlen szomorúság vett -rajtunk erőt. Az apám fekete ruhában, sötéten járt végig a -szobákon. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> Sóhajtozott, de a bánatában – észrevettem -– sok erőltetett és színpadi volt, nem is hittem neki. Csak az -anyám sírt keservesen. Mi pedig némán álltuk körül a koporsót. A -néném és a jegyese, a hugom és én. Az egyik öcsém hangosan dobolt -és trombitált künn az udvarban, a tulipánok között.</p> -<p>Én ekkor tizenhárom éves voltam. A latin könyvekkel éltem, -templomi tisztaságban. Odaálltam a halott elé és azt mondtam -magamban:</p> -<p>– Csak ilyen ez?</p> -<p>Csodálkoztam, figyeltem, vártam. Mikor pedig mindenki kiment a -szobából, lábujjhegyre álltam, kinyújtottam a kezem és azzal a -félénk és vágyó mozdulattal, mellyel tilos tárgyakhoz, késhez, -ollóhoz, vagy cukrászsüteményekhez ér a gyermek, ujjaimat a kis -halott hideg homlokára nyomtam. Órákig bámultam őt, szótlanul. Nem -tudtam betelni a halál érzésével. Messze, a másik szobában az -ablakmélyedésben kék fátyolok mögött kis mécs égett és ez az -elmosódó fény, a fényes nappalon lobogva és ragyogva, egy virrasztó -<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span> lélekre emlékeztetett s a házat templommá -és a fájdalmamat mitoszszá varázsolta. Mégse fájt nekem ez a -fájdalom. Inkább belesápadtam, mint egy vágyba. Hiszen csak egy kis -vendég ment el, aki itthagyta a névjegyét, a kék és ezüst -gyászjelentését. Mindenki érezte ezt. A gyász mélyén a szemekben, a -szájak vonalán s a szavakban is valami titkolt öröm lappangott.</p> -<p>Este a függönyöket leeresztették. Engem aludni küldtek, de egy -óra múlva visszaszöktem a szobába.</p> -<p>A fiatal cselédleány a gyertyák lobogásában állott. Könnyezett -és imádkozott, sóhajtott és félt ő is, akárcsak én. Az arca -viaszhalvány volt. Jól esett mellette lennem és félni, sóhajtani, -sírni vele együtt.</p> -<p>Hajnalban vörös szemmel ébredtem, álmatlan párnák között. A -leányra gondoltam, aki olyan bánatos volt. Csüggedten öltözködtem. -Mosdás közben éles és szikrázó nap csiklandta a nyakamat. Kimentem -a kis parkba sétálni. Az égen fecskék énekeltek, verebek ugráltak a -szeméten. Egészségesen ropogott cipőm alatt a kavics. <span class= -"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p> -<p>A délután azonban rettenetes volt. Ilyenkor a szobáink már -homályosak. Lassan készülődtek a temetésre. Egyre többen és többen -jöttek. A szemek ragyogtak, az arcok pirosak voltak, a szájak -melegek s a lehelletük forró. Elgyötrődve és kétségbeesve húztam -fel fekete cérnakeztyűmet. Előbb azonban kisuhantam a kertbe.</p> -<p>– Margit, – mondtam a leánynak – úgy sajnálom magát, hogy olyan -halvány.</p> -<p>– Mint egy halott, – gondoltam hozzá.</p> -<p>A leány sírt a tavaszi fűben. Mi mentünk a temetésre. Elől egy -kocsin az apám. Utána a jegyesek egy másik kocsin, egymás mellett. -Én a nagybácsival.</p> -<p>Mire visszatértünk, már egészen besötétedett. Mindnyájan hozzánk -jöttek s az ebédlőben ültek le. Egy sarokban húzódtam meg. A fejem -lüktetett a friss föld, a tavaszi rögök életkedvétől. Körülöttem -szokatlan boldogsággal csörömpölt az élet. Nyugalom ereszkedett -reánk. Egy fiatal asszony tetetett bánattal ült a pamlagon, ölében -egy csokor ibolyával. Az ura mellé bújt s a kezük összeért. -<span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> Akik itt maradtak, mind-mind boldogok -voltak és örültek.</p> -<p>A szoba komor volt és ünnepélyes.</p> -<p>Meggyújtották a lámpákat. A pap az asztalfőn foglalt helyet. -Arca ragyogott a vörhenyes fényben. Poharában feketevörös bor -csillogott és amint ajkához emelte és a szája szélét -megnedvesítette vele, finom mosollyal, nem minden grácia nélkül -mondta:</p> -<p>– Egy angyal az égben, egy fehér angyal az Úr trónusánál.</p> -<p>Hirtelen meleg lett körülöttem. A félelem és a mámor fülledt -érzéssel hömpölygött végig. A szemem égett, torkom tüzelt. Kimentem -az udvarba. Minden kék volt. A kék égen pedig kétszer akkorák a -csillagok, mint egyébkor. Rengettek és hajladoztak az -orgonabokrok.</p> -<p>A bokrok mögött két ember állt. Halálos bánattal hajoltak -egymásra, mintha sírnának. De csókolództak. Dühösen és elszántan, -mint eddig még soha. A jegyesek.</p> -<p>– Ők is, – villant meg a fejemben – ők is félnek.</p> -<p>Bámultam őket, aztán futni kezdtem a <span class= -"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> kapu felé. -A sötét kapualján – mint a kisértetek – ismét egy pár. Egy katona -és egy leány. Az utcán, a szomszéd kapuban még egy, mint az -őrültek, siető csókkal, egymás karjában.</p> -<p>Távol pedig forrt és izzott a kisváros. Az aszfalton széttiport -virágok és vidám emberek a porban, az alkonyban. Fölöttük az ég, az -ég bársonyos, forró, szinte afrikai kéksége. Leányok mosolyogtak -rám, sokkal erősebben és kedvesebben, mint szoktak és ismeretlen -emberek intettek a kezükkel és a virágos gallyal, amit kezükben -hoztak a mezőkről, az erdőből, délutáni sétáról. Összeesküvés -történt ezen a napon, ellenem. Mindenki egyetértett. Csak én álltam -egyedül, egyedül, egészen egyedül.</p> -<p>Szédülten tántorogtam vissza az udvarba.</p> -<p>– Ezt ő mívelte, aki elment és itthagyott.</p> -<p>A tavasz már valósággal dühöngött. Kénköves pokol volt a tavasz. -A kék drapériák fönn kifeszültek és lengettek, az ágakon forrottak -a rügyek zöld sebei s minden virágot, gyönyört, gyümölcsöt izzadt. -Ördögök fűtötték alattam a roppant katlant. Egy fához dőltem és -csendesen sírdogáltam. Az izgalomban, <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> a -virrasztásban lesoványodtam. Ha egy légáram meglibbentette vékony -kabátomat, összeborzongtam. Körülöttem valami pogány ünnep -kezdődött. A bokrok bóbitái roskadoztak a kék gyászban. Párák -kúsztak a földön és ködben füstölgött az illat, a részeg és őrjítő -parfüm, ezer és millió szag, mint egy parfümgyárban. Mindez olyan -szomorú és édes volt. A kisöcsém járt az eszemben. Arra gondoltam, -hogy most még egyszer kisírom magamat, magamra öltöm a gyászt. -Kiáltani szerettem volna, visszamenni a temetőbe, utazni messzire, -céltalanul, rohanni, elbújdosni valahová és sohase jönni vissza. -Meghalni valahol, egy síron.</p> -<p>Az udvar mélyén egy ablak világított.</p> -<p>Odasiettem.</p> -<p>Egy tükör előtt a lámpafényben fésülködött Margit.</p> -<p>– Most – gondoltam – megkérdezem, miért volt olyan halvány?</p> -<p>Szorongva kopogtam az ablakon.</p> -<p>– Margit.</p> -<p>Kinyitotta az ajtót.</p> -<p>– Úgy félek – dadogtam. <span class="pagenum"><a name="Page_59" -id="Page_59">-59-</a></span></p> -<p>Csodálkozva nézett reám.</p> -<p>– A halottól félek – suttogtam rekedten. – Nem merek -bemenni.</p> -<p>A leány babrált a fehér nyakán és a terhes szőke kontyán.</p> -<p>Ő is nagyon halvány volt az álmatlanságtól, a halott emlékétől. -A haja, a mézszínű haja villogott és lángolt.</p> -<p>– Sírni akarok, – mondtam – egész éjjel sírni és félni, -itten…</p> -<p>És hozzáértem a hajához. És átkaroltam, hogy ne féljek. És -leesett a kontya, a hosszú-hosszú haja, majdnem a földre.</p> -<p>És téptem a haját és a száját, a szájammal.</p> -<p class="center">(1912.) <span class="pagenum"><a name="Page_60" -id="Page_60">-60-</a></span></p> -<h3>A GIPSZ-ANGYAL.</h3> -<p>Varju Péter, a tanyai tanító karácsonykor ajándékot vitt a -rokonainak.</p> -<p>Már őszszel gondolkozott a <i>prezent</i>-ről, Nem kis feladat -volt a kiválasztása, minthogy a rokonok egyre több szívességet -tettek neki és az ajándékkal azt is ki kellett fejeznie, hogy a -szeretetüket magasra taksálja. Két évvel azelőtt vitt nekik egy -sörkészletet, – söröskancsót és söröspoharakat – tavaly egy -kinaezüst cigarettatárcát, melynek a fedelén egy ló ágaskodott. Mit -vigyen az idén? Alapjában oly kevés dologgal lehet meglepni az -embereket. Arra gondolt, hogy vesz még egy söröskészletet és még -egy szivartárcát (kettő is elkél a háznál), de erről a tervről -hamarosan letett. Az ünnepek előtt két nappal felutazott Budapestre -és itt sorra járta az összes üzleteket, <span class= -"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> -csetlett-botlott, becsapták és kinevették, hízelegtek neki és -gorombáskodtak vele, míg végre egy Rákóczi-úti üzletben rásóztak -egy páratlanul izléstelen és értéktelen gipsz-angyalt, ötven -koronáért.</p> -<p>– Gyönyörű, – kiáltott a tanító, az alku előtt.</p> -<p>Azután feltette a csiptetőjét s gyámoltalanul nézegette:</p> -<p>– Nem lesz drága?</p> -<p>A kereskedő és a segéd viharosan tiltakozott.</p> -<p>Nyomban csomagolták, hogy elküldhessék, de a tanító kis -dolgokban ösztönszerűen bizalmatlan volt mindenki iránt s miután -kifizette, – szeretett hamar túlesni a kellemetlen dolgokon – maga -cipelte haza a szállodájába és útközben halálos izgalmakat élt át, -hátha valahogy összetörik a szobor? A szobor azonban nem tört -össze. Makulányi hibája sem esett, úgy állott ott az asztalon, a -hotel szomorú villanyfényében. Most azonban új izgalom fogta el. -Attól félt, hogy becsapták. Elszontyolodva járkált, a szűk homloka -izzadt, a füle rubinlott. Egyelőre segített magán, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> szobrot -letakarta az ágyterítővel, hogy ne is lássa, ne zavarja a -gondolatait. Másnap reggel kisütött a nap, ragyogott az ócska -gipsz, a tanító dörzsölte kezeit és az ajándékot pompásnak -találta.</p> -<p>– Ha nem mosolyogna, nem érne meg ennyit. De mosolyog. Olyan -édesen mosolyog.</p> -<p>Az angyal tényleg mosolygott. Szirupédesen mosolygott és a fehér -gipsz mintha süvegcukor lett volna, émelyítő bűbájt árasztott. A -szoborban azonban mégis volt valami nagy-nagy szomorúság, mint -mindazokban a tárgyakban, melyek a művészetet akarják hamisítani, -eredménytelenül, mint egy fanyar öreg nőben, aki kacérkodik, vagy -egy rosz költőben, aki göndör fürtjeit nyeglén és kelletően a -homlokára csapja. Ennek lehet tulajdonítani, hogy a tanító megint -kétkedni kezdett az ajándékban s éjjel is – izgatottan – felkelt az -ágyból, hogy megnézze a gipszangyalt. Megint nem tetszett neki.</p> -<p>– Vajjon hova teszik a rokonok? – tépelődött magában. – Négy -nagy szobában laknak <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span> a Józsefvárosban, de minden szoba, minden -asztal tele van szobrokkal és csecsebecsékkel. Talán fölösleges is. -Tavaly vettek egy kis szobrot, egy apró szobrocskát, mely egy öreg -cselédet ábrázol. A gipszangyal azonban sokkal nagyobb. Legalább -háromszor akkora…</p> -<p>Ebben végül megnyugodott és karácsonyestén elvitte nekik a -szobrot, a karácsonyfa alá állította, diadalmasan.</p> -<p>Varju Péter sovány ember volt, kiszáradt és vékony, mint egy -piszkafa. Garádicsosan nyírt haját fölfelé fésülte. -Összehajtogatott zsebkendőjét mindig pontosan a felső zsebébe -gyűrte. Eddig semmi zökkenő se volt az életében, lefeküdt és -felkelt, dolgozott és pihent, sétált és heverészett, gondolkozott -mindenkiről és mindenről, csak magára nem gondolt soha. Tükörbe se -szeretett nézni. Egy vak tükör lógott az iskola egyik szobájában, -de ő mindig elfordult tőle, nem nézte meg az arcát, azt se igen -tudta, hogy milyen. Évekkel ezelőtt mérges bibircsó nőtt az orra -tövén. Sokáig boszantotta és szúrta a gonosz kelevény, <span class= -"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> a tanító -azonban várt téltől tavaszig, tavasztól nyárig, amíg elmúlt és -egyetlenegyszer se nézte meg elcsúfított arcát. Később pedig -szentül meg volt győződve, hogy csak ezért múlt el. Nem szeretett -farkasszemet nézni a tükörrel és önmagával.</p> -<p>Most erre a bibircsóra gondolt. Amint a karácsonyi fényekben -sütkérezett, egyszerre elborult és úgy tetszett neki, hogy valami -bántja. A lámpák mintha homályosabban égnének. Elsötétedett -körülötte az öröm, a rokonok arca mereven szegződött feléje és a -szájakon valami csodálat, valami tompa kérdés lebegett, amit nem -mondtak ki, talán szánalomból, talán kiméletből.</p> -<p>Végül hebegve és pirulva kérdezte, ő maga:</p> -<p>– Tetszik?</p> -<p>– Nagyon szép – mondta a huga.</p> -<p>– Én is azt hiszem – szólt a tanító. – Az a szép rajta, hogy -olyan édesen mosolyog.</p> -<p>Sógora – az orvos – azonban hallgatott. Hatalmas nagy darab -ember volt gyerekszemekkel, fehér, puha henteskezekkel. Finom -<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= -"Page_65">-65-</a></span> műértő létére elfacsarodott erre a -látványra. Ki is bökte vigyázatlanul.</p> -<p>– Mondd Péterkém, miért veszel te ilyesmiket?</p> -<p>A tanító a vállát vonta, nézte a cipőjét, fülig pirult. Érezte, -hogy nem tetszik a prezent.</p> -<p>Később az orvos valahogy el akarta ütni a dolgot:</p> -<p>– Érdekes. Mindenesetre köszönjük.</p> -<p>– Ugye szép?</p> -<p>– Gyönyörű – mondta hidegen.</p> -<p>Gyászos hangulatban vacsoráztak. A villanyok szikráztak, a -karácsonyi fánk párája összeölelkezett a fenyőfa és a csepegő -gyertyák szagával, a poharakba topázszínű és vörös borok csöpögtek, -iddogáltak is, de a tanító csak ült és gondolkozott. Nézte a sógora -nyakkendőjét. Ő sohase tudna ilyent kiválasztani. Amit magára vesz, -az nem jól áll. A butorok is olyan furcsán-finomak. Nem érti, -miért. Szótalan boszusággal vett szemügyre mindent. Éjfél felé -azonban, mikor asztalt bontottak és átmentek a másik szobába, oda, -<span class="pagenum"><a name="Page_66" id= -"Page_66">-66-</a></span> ahol az ajándékok állottak, a nehéz vörös -bortól megoldódott a nyelve.</p> -<p>– Nézd, sógor, – mondta halkan – én szeretem az egyenes -embereket. Érzem, hogy ti megvettek engem.</p> -<p>Az orvos ettől a váratlan szótól hirtelen kijózanodott.</p> -<p>– Egy szót se szólj – folytatta. – Vacsoráztunk. Jól van. A -vacsora pompás volt. Te megcsókoltál, mikor idejöttem, szivesek -vagytok hozzám, a tenyereteken hordoztok. A vacsoránál sört ittunk. -Hol a sörkészletem? Talán emlékszel, hogy hoztam nektek egy -sörkészletet, egy nagy kancsót és poharakat, melyekre aranybetűkkel -van ráírva: «<i>Emlék</i>». Megkínáltál cigarettával is. A -cigarettatárcámat, azt a szép lovas cigarattatárcát se hordod. Ne -hidd, hogy gyerek vagyok. Engem nem fogsz az orromnál fogva -vezetni. Tavaly is, az idén is kerestem. Legalább az -üvegalmáriomban láttam volna, ahova az emlékeitek teszitek. Egy szó -mint száz, nektek nem kell, ti elhúzzátok a szájatok, hogyha én -hozok valamit és odaadjátok <span class="pagenum"><a name="Page_67" -id="Page_67">-67-</a></span> a cselédnek, kidobjátok az udvarra, a -szemétbe.</p> -<p>A sógor valamit hebegett.</p> -<p>– Ne hazudj – rivalt rá a tanító. – Én már három nap óta nem -tudok aludni emiatt. Otthon mondtam is, hogy ti – te meg a hugom – -gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. Mit vétettem én -nektek? Miért nem jók az ajándékaim? Látom az arcodon, hogy az -angyal se tetszik neked. Azt is láttam, hogy mosolyogtatok rajta, -meg rajtam. És én most semmit se szeretnék jobban, mint fölkelni… -és így a két öklömmel összetörni ezt az angyalt… ezt a szegény szép -fehér angyalkát, amely azt mondja nektek, hogy szeretlek, nagyon -szeretlek benneteket…</p> -<p>A tanító halottsárgán felállt, a karjait felemelte, az asztal -felé tántorgott, hogy összezúzza a gipsz-angyalt. A huga sírva -eléje szaladt és feltartóztatta. Az orvos egy pohár vizet -hozott.</p> -<p>– Igyál kérlek, – szólt neki – hisz te beteg vagy.</p> -<p>A tanító sírva fakadt. <span class="pagenum"><a name="Page_68" -id="Page_68">-68-</a></span></p> -<p>– A szívem beteg, – zokogott kómikusan – ez a szegény, meleg -szív, melyre ti rátapostatok. Ez az egyszerű, de becsületes -szív.</p> -<p>Egy óra után elcsillapodott, aztán nagynehezen – mint nyögő -gyereket – felpakolták, kocsiba tették és hazavitték a -szállodájába. A tanító megigérte, hogy másnap megint meglátogatja -őket, de a hajnali vonattal hazautazott, a tanyára.</p> -<p>Otthon különös és mély napokat élt át. Búskomoran járt fel és -alá a szobájában. Abbahagyta a pipázást is. Egy hét mulva belátta, -hogy igaztalan volt, bocsánatkérő levelet írt a rokonaihoz a -«karácsonyi szczéna» miatt s azzal mentegette magát, hogy beteg és -utóbb nagyon ideges. Lámpaoltás után mindennap nagyon szenvedett. -Ilyenkor a gipszangyalról gondolkozott, a söröspoharakról, melyekre -aranynyal van ráírva, hogy «<i>Emlék</i>» és a lovas -cigarettatárcáról. Lehet, hogy a rokonai nagyon is szeretik őt és -csak benne van a hiba. Akkor azonban mért nem veszik szivesen az -ajándékát? A kétségei egyre <span class="pagenum"><a name="Page_69" -id="Page_69">-69-</a></span> nőttek. Végül elővette a hegedűjét, -melyen sohase tudott jól játszani s kétségbeesetten tette vissza -kopott tokjába. Rájött arra, hogy izgalmát legjobban csillapítja a -bor. Mindennap megivott négy-öt pohár bort. Ettől hamar elaludt. -Reggel pedig sápadtan, borostás állal ébredt.</p> -<p>Januárban sűrű hó esett. A hóra vékony jégkéreg fagyott. Egész -hónapban havazott. A tanyát óriási hóhegyek borították. Februárban -majdnem minden éjszaka fehér volt.</p> -<p>Egy ilyen éjszakán a tanító – éjfél után – mámorosan bandukolt -haza egy torról. A tanya házai messze voltak egymástól. A tanító -csendesen haladt előre.</p> -<p>Később elérzékenyedett a bortól. Leült egy padra. Valami édes -szomorúságot érzett, mely oktalan és céltalan, nem fájó, hanem -üdítő s örült, hogy nem mult el, hanem tart, egyre tart és ő -szürcsölheti, mint a lépesmézet. Megint a gipszangyalra gondolt. Az -is eszébe jutott most, hogy valaha az iskola padjain tanult. Michel -Angelóról, aki titáni szobrokat, haragos és gyönyörű angyalokat -faragott, és <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span> vannak dalok, melyek szépek és énekek, -melyek el tudnák mondani, mi fáj a szíve mélyén, az agysejtje -homályos zugában. A szeme tele volt könnyel, mely kicsordult a hóra -és ott azonmód megfagyott. Életében először sírt magamiatt. Siratta -a szívét és a kicsiségét. Megsiratta a szűk homlokát, a kitérdelt -nadrágját, a garádicsosan nyírt haját, a szemét, mely eddig vak -volt és nem látta a percek lázát, a szépség titkos mennyországát és -a gipszangyalt is megsiratta, az izléstelen és fájó kis -gipszangyalt, mely olyan szomorú és lélektelen volt, mint ő. A -hóban szinte látta, amint feléje mosolyog. Később pedig egyre nőtt. -Eleinte akkora volt, mint egy ember, később mint egy ház, egy -nagyváros, egy rengeteg hegység, fehér, szelíd és mosolygó, -erőskarú és tökéletes, olyan, hogy öröm volt ájultan is a karjai -közé rogyni, melyek szilárdul, nagyon erősen megragadták a kis -tanítót, lassan és puhán, mint a hó, felemelték a padról és -vitték-vitték felfelé.</p> -<p class="center">(1913.) <span class="pagenum"><a name="Page_71" -id="Page_71">-71-</a></span></p> -<h3>KÁRTYA.</h3> -<p>Aalberg Cézár szeptemberben szabadult ki a börtönből. Válla -megroggyant, kicsit megkopaszodott a haja a halántékán már -deresedett, de porcellánszínű arca alig változott. Októberben már -együtt lakott a feleségével és a hatéves kis fiával, a -Nyúl-utcában, ahol egy kertrenyíló tiszta hónapos szobát bérelt. -Késő délután «jött haza» Cézár. A felesége – egy szótlan-sápadt -asszony, aki mindig feketében járt – a szobát telerakta -tubarózsákkal, melyeknek húsos illata nehezen feküdt a tüdőkre s -valami fülledt gyászt és erjedő szomorúságot permetezett szét. A -hamiskártyás benyitott. Erre az anya is, a fiú is keservesen sírni -kezdett. Cézár lerogyott a nyikorgó díványra. A felesége és a fia -ráborult, az arcukat sovány testéhez szorították, mintha -<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span> halottat siratnának. Órákig alig szóltak -pár szót. A férfi mozdulatlan feküdt a diványon, mint a koporsóban. -Az örömünnep nedves szomorúságban ázott szét.</p> -<p>Egy hétbe telt, amíg valahogy felocsúdtak. A kisfiú még gyakran -sírdogált, az anya még sápadtabb és szótlanabb volt mint addig, de -csakhamar folytatták régi életüket. Cézár korán ment haza, minden -este maga vitte fel a hideg felvágottat. Együtt ettek. A nap -legnagyobb részében otthon volt. A vidéki város csodálta, mennyi -ízléssel és tapintattal bújt el a hamiskártyás az emberek szeme -elől.</p> -<p>Mikor otthon ült az aranyat szóró petróleumlámpa alatt, el se -tudta képzelni, hogy máskép is élt valaha. A vaskályha égett, olcsó -szivarja jól szelelt s a felesége mindig varrt mellette. Cézár -álmodozó kezei boldogan fürödtek a nyugalomban és nyoma se volt -rajtuk a multnak, oly finomak, oly keskenyek, oly tiszták voltak, -mintha hosszú-hosszú éveken át gyengéd hangszereken, vagy csipkéken -pihentette volna és nem borgőzös kártyák lapjain. Fütyürészett. -Érezte a nyugalmat és testén <span class="pagenum"><a name= -"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> a frissen mosott ruha -cirógatását. Csak zöld szemében égett valami a züllött mámorból. -Különösek, üresek, piszokszínűek voltak ezek a szemek, mint régi -palackok törmelékdarabjai, amiket a földön, szemétdomb mellett -találunk.</p> -<p>Este, tíz óra felé, elment az «Aranysas» kávéházba. Lassanként -társaságra is akadt, egy cingár gyógyszerészsegéd, meg egy faarcú, -fontoskodó városi díjnok. A pincér hozta a sakkot, eléjük terítette -a repedezett viaszosvásznat s a tintapecsétes zöld zsákból lassan -szedegette a csempe, szomorú sakkfigurákat. Éjfélig sakkoztak, -azután mind a hárman lefeküdtek.</p> -<p>Egy este Levinszky, a gyógyszerészsegéd jókedvében volt, bort -hozatott és kurjongatott.</p> -<p>– Te Cézár, – mondta neki – unom a sakkot. Kártyázzunk.</p> -<p>Aalberg Cézár elsápadt. Nem mert rátekinteni, érezte, hogy a -szeme égeti a kezét s újjait hirtelenül elrántotta a -sakkasztalról.</p> -<p>– Nem – mondta. Sohasem kártyázom. <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p> -<p>Azután sohase beszéltek kártyáról.</p> -<p>A kártyát a karácsony hozta vissza. Délután, mikor a fia -hazajött, az iskolatáskájából a palavesszők és a könyvek közül -kiesett egy csomag vadonatúj, aranyszegélyű kártya és a gyerek -lángoló arccal mámorosan turkált a piros-zöld lapok -mennyországában.</p> -<p>Cézár sötéten állott meg a fia előtt.</p> -<p>– Mi ez? – kérdezte. Nem szégyeled magad? A kártya nem gyerek -kezébe való.</p> -<p>Cézár zsebre dúgta a kártyát. Átment a másik szobába. Friss, -egészen friss kártya volt, karácsonyi kártya, most került ki a -kártyagyárból, még érezni lehetett rajta a festék szagát. Szédülő -fejjel bámulta. A csúnya, gyötrelmes figurák, a szörnyek, a -fantómok, akikkel annyit társalgott, most újra elküldték neki -névjegyüket és emlékeztették valamire. Becsukta az asztal fiókjába. -Azután újra elővette. Szemrehányást tett a feleségének, hogy a fia -kezébe került és föl s alá járkált a sötétedő szobában.</p> -<p>Estefelé meglágyult a hangulat. A karácsonyfát meggyújtották, az -apa bort ivott <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span> és énekelt. Csak kilenc óra volt még, -lefeküdni nem lehetett, nem tudtak mit csinálni. Cézár maga vette -elő a kártyát:</p> -<p>– Nem bánom, játszatok – szólt a feleségének.</p> -<p>Minden arc kiderült, leszedték az asztalt, leültek. Az anya egy -kis üvegtányért hozott s a rézfillérek csörömpölni kezdtek.</p> -<p>Cézár bámulta az asztalt.</p> -<p>– Én nem játszom – szólt és a feleségére nézett.</p> -<p>Az asszony azonban már osztott. Cézár vállat vont, megivott egy -pohár bort és kezébe vette a kártyát.</p> -<p>– Kezdjük.</p> -<p>A kisfiú pirosra gyulladt füllel várta, mi történik.</p> -<p>– Látod, – mondta neki Cézár – ez a sok pénz mind a tied lesz, -nyerd el tőlem.</p> -<p>Mindnyájan a kártyájukat nézték.</p> -<p>Ideges csend dobogott a szobán.</p> -<p>– Nyertem – szólt halkan Cézár és maga elé söpörte a -filléreket.</p> -<p>Erre a fiú feltérdelt a székére. Újra osztottak <span class= -"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> és most az -anya nyert, a nyereséget megfelezte vele. De azután megint az apa -nyert. Cézár már bosszankodott, hogy mindig hozzászegődnek a -súlyos, szédítő, komoly kártyák s szeretett volna szabadulni a -nyereségétől. A kártyák azonban nem tágítottak. Megostromolták, -jöttek félelmesen követelőzve éjszakai különös ismerősei, a zöld és -piros színek, a koronás kártyakirályok, az elkényszeredett arcú -legények, akikkel annyit nézett farkasszemet lihegve, verejtékezve, -szívdobogva Már meg se nézte a lapjait, hanyagul hajigálta, a -homloka verejtékezett. Mindhiába. A kártyaalakok bosszúáló arccal -meredeztek rá, mint a betörők és a gyilkosok s a torkát -szorítgatták. Halomban feküdtek előtte a fillérek.</p> -<p>– Mit tegyek? – dörmögte boszúsan a feleségének.</p> -<p>Elővette az összes kártyababonát. Felkelt a székről, megforgatta -– balkézzel – a levegőben, leült és osztott. Újra ő nyert.</p> -<p>Fia pedig leste a szerencsét. Okos arcocskája lángolt az -izgalomtól s a szája görbületében már ott settenkedett a pityergés. -Nagyokat <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span> nyelt. Az apa köhintett, megigazította a -szemüvegét és hozzá fordult:</p> -<p>– Vigyáz, most te nyersz.</p> -<p>Puha ravaszsággal hajolt előre a gyerek mint egy leső -puma-macska, nézte, hogy keveri apja a kártyát. A pénztárt már -harmadszor nem ürítették ki, színültig volt vörös rézfillérekkel. -Most jó kártyát kapott. Mélyet lélegzett. Jött azonban a másik és a -harmadik kártya s szegény kis arczán elsötétedett az öröm.</p> -<p>Cézár szótlanul nézett maga elé. Már éjfélre járt az idő. A -felesége és a gyermeke minden pénze előtte volt és nem tudott -szabadulni tőle. Szítta foga közt a levegőt, a száját -elpittyesztette, megvető mosollyal fogadta kómikus helyzetét, -azután egyszerre átvillant valami az agyán. Hosszú, hajlékony -újjaival végigtapogatta a kártyát és a finom újjakban újra -felébredt a látnoki művészet, a boszorkányos varázs, amivel évekig -nyitogatta mások erszényét. A gyalázatos, a piszkos kártya, hogy -megalázta őt, a kártya urát, az ezresek urát, egy filléres hajsza. -Hirtelenül <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> dolgozni kezdett. Behunyt szemmel, a -tapintó szemölcsei rezgésével érezte ki a jó kártyákat s egy -villámgyors mozdulattal fogta egybe, hogy a fiának csempéssze oda. -Mindent látott és tudott. A lehelletével is operált. Akarata -hipnotikus erejével uralkodott a társaságon, az egyik kártya -iderepült, a másik a kézelőjében sunyított, egyszerre hadvezére -lett a terepnek, mint régen s a szerencsét már is a fia javára -billentette.</p> -<p>A bankot meg egyszer megduplázták.</p> -<p>Még csak egy apró mozdulatot kellett volna tennie. De már késő -volt. A gyerek felugrott az asztalra, a tekintete végigcikkázott -rajta és szélesre meredt szemekkel, irtózatosan szétfeszülő szájjal -ordított rá:</p> -<p>– Csalsz!</p> -<p>Cézár felpattant a székről, három lépést hőkölt vissza és -kiejtette kezéből a kártyát.</p> -<p>– Csalsz!</p> -<p>Úgy állott, mint a tetten ért gyerek. A gyerek bőgte, ordította, -zokogta:</p> -<p>– Csalsz, csalsz, csalsz!</p> -<p>Nevetni próbált, de az ereiben megfagyott <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> a vér, a -halántéka hideg volt, csak hebegni tudott.</p> -<p>A gyerek pedig nem tágított. Még mindig az asztalon tombolt, -arca ragyogott a diadaltól, megvetően nézte az apját, a bankot -kifordította az asztalra, az apró kis pénzeket dühösen söpörte le, -azután egy marokra valót odadobott az ablaküvegre.</p> -<p>– Csalsz!</p> -<p>Cézár a szoba közepén állott. A gyereket sietve lefektették, -csitítgatták, sokáig tartott, míg – durcásan és sötéten – álomba -sírta magát. Az apa pedig nem feküdt le. Megitta az összes bort, a -részegségtől bódultan járkált le-föl, hajnalig álldogált az ablak -előtt és nézte a havas, kopár kertet.</p> -<p>A tavalyi karácsonyra gondolt. Akkor épp így bámult ki a börtöne -ablakából.</p> -<p class="center">(1907.) <span class="pagenum"><a name="Page_80" -id="Page_80">-80-</a></span></p> -<h3>AMÁLIA.</h3> -<h4>I.</h4> -<p>– Anyám, ki ez?</p> -<p>Mind a ketten a hideg szobában állottunk, az arcképes polc -előtt. Az anyám kezébe vette a fotografiát.</p> -<p>– Ez, kisfiam, – mondta tompán – a szegény, szegény Amália.</p> -<p>– Miért nem jön soha hozzánk?</p> -<p>– Mert meghalt, kisfiam.</p> -<p>– Torokgyíkban?</p> -<p>– Nem, kisfiam, meghűlt tavaly, farsangkor, a dalestélyen. A -tánc után jeges málnalét ivott. Hajnalfelé köhögött és másnap -délben már kiterítették. Tizenkilenc éves volt, szegény.</p> -<p>– Szegény, szegény, – mondtam szomorúan. <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p> -<p>Megragadtam a fotografiát. Egy magas és finom hölgy volt -látható, karcsú mint a hattyú, márványszínű arccal, báli -legyezővel, talpig fehérben. Ez a nő mindig ott állott az arcképes -polcon, az élők képei, a gyógyszerész-sógorok, az -ezredes-nagybácsik, a papok és katonák között. Óvatosan néztem a -képet. Gyermekkoromban úgy éreztem, hogy halottnak lenni előkelő -dolog. Az a kényszerű semmittevés, amire kárhoztatva vannak a -sírban, a föld alatt, imponált és mérhetetlenül tetszett az is, -hogy a nőket fehérben, virágdísszel temetik el, a férfiakat -szalon-kabátban s a fejükre aranybojtos halotti sipkát -biggyesztenek. Amáliát vigyázva tettem a többi kép közé.</p> -<h4>II.</h4> -<p>Később gyakran néztem vele farkasszemet. Ha büntetésből nem -kaptam ebédet, vagy el akartam bújni, hogy senkise lásson, vagy -minden ok nélkül a magányt kerestem, akkor a kép elé futottam. Már -megtudtam egyet-mást róla. Egy muzsikus vette feleségül, -<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span> aki azóta elzüllött, most egész éjjel -iszik, nappal pedig zongorákat hangol. Bármennyire tetszett azonban -a halál ünnepélyes külsősége, kilenc éves fejjel is éreztem, hogy a -nő elmulása borzalmasabb mint a férfié. A férfiaknak csak a feje -szép és csak a feje hal meg, de a nőnek mindene szép, mindene -meghal, egyenkint, az ujja, a szemhéja, elfagy és megrothad a -fehér, hullámos melle is és minden egyes tagja, mely nagyon hozzá -tartozik. Kétségbeejtő harag szorította a torkom arra a gondolatra, -hogy ez a drága, virágos baba a kedves orrával, a reszkető kezével, -a finom kontyával most a kukacok közt van és a teste hideg, -nyirkos, meredt, nem különbözik semmit a téli földtől.</p> -<p>Figyelmesen néztem a képet. Kékes csillám reszketett rajta. -Megállapítottam, hogy az élők arcképei <i>megbarnulnak</i>, a -halottakéi pedig <i>megkékülnek</i>.</p> -<h4>III.</h4> -<p>Különösen délután sokat szoktam gondolni a halottra. Egyáltalán -a délutánban van valami <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span> halotti. A telt gyomor elnehezíti a -testet. Végtelen, mozdulatlan napsütésben ragyog a sárga homok, -mely egészen a tűzfalig nyújtózkodik, a hinta áll, a virágcserepek -mögé, a kőrakásokba hideg békák bújnak a forróság elől s szemük -mérges tűzzel parázslik. Az árnyékban hűsölő kutya szeme is véres. -Csak a macskák ülnek a homokon. Mind a hét macskánk a hinta elé -telepszik, körmét élesíti a fák kiszáradt törzsén, tojássárga -szemét kinyítja a napra, szembogara vékonyka vonalnak látszik. Ha -végigsimítjuk szőrüket, az újjaink hegyén villamos szikrák -pattognak. A hőség, az unalom émelygő undora pincékbe kerget, a -pókhálós üvegek közé. Szemem a homályt zöldnek látja. Ha kijövök, -akkor az egész udvar vörös. A vizeshordóra hajlok, melynek tükrén -látom az arcomat a vízben apró muslincák keringenek, a száradó -kendők, a dongák, az eső-csatornák áporodott illata csiklandja -orromat, a vér fejembe tódul és amint előbbre kúszom a vizeshordó -peremén, az öntudatom lassanként elvész, az idegeim bizseregni -kezdenek, átadom magam <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= -"Page_84">-84-</a></span> a délutáni mámornak. A hipnózisnak ezt a -primitív, de tökéletes módját már négy éves koromban fölfedeztem. -Senkise tudott fakírművészetemről. Idővel olyan tökéletessé tettem, -hogy a vizeshordóban nemcsak saját arcomat láttam, de egy nőalakot -is, – magas és karcsú volt – a szeme szomorú, a ruhája fehér, -kezében egy báli legyező.</p> -<h4>IV.</h4> -<p>Amália férjét ilyen délutánon ismertem meg. A zongoránkat jött -hangolni. Már az első pillanatban különösnek tetszett. Kocsin -érkezett, mint az orvosunk és a kezében táskát szorongatott, mely -szintén emlékeztetett az orvosunk műszeres, kínzó készletére. -Életemben először láttam közelről olyan embert, akinek meghalt -valakije és a halállal, a végtelennel való közvetlen érintkezés -érdekessé tette. Magas fiatal ember volt, vállas német, a szeme -türkizkék, a homloka, az arca pedig feltűnően fehér. Ebből az -arcból imponálóan emelkedett ki egy nemes-vágású, merész és szép -orr. Sokan <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= -"Page_85">-85-</a></span> azt hitték, hogy részeg, mert az orra -vöröses fényben csillogott és a lépése bizonytalannak mutatkozott. -Gyakran kapaszkodott egy fába, a falhoz dőlt s pár pillanat múlva -folytatta az útját. De én tudtam, hogy a könnyeitől volt mámoros, a -lábai a bánattól tántorogtak. A keze reszketett, a szeme nem látott -világosan, a melle elfulladt. Csak a füle maradt ép. Ezzel a -legkisebb negyedhangot is meg tudta különböztetni, a teste, mely -ronccsá züllött, gyémántként őrizte a zseniális, pontos -hallószervét, a dobhártyáját. Puha bársonykalapot hordott. Mohó, -piros szájában állandóan mérges-fekete virzsinia égett.</p> -<h4>V.</h4> -<p>Leült egy székre. A mi polgári bútoraink közt, alacsony -szobánkban szokatlan és stílszerűtlen volt ez az ember, aki a -vállán mázsányi terhet cepelt, a szemében olyan szenvedést, -amilyent a mi falaink sohase láttak. Attól féltem, hogy a szék -összeroskad súlya alatt. Nálunk az élet a reggeli és az ebéd, a -<span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span> felkelés és lefekvés közt folydogál, a -maga régóta kivájt útján, biztosan és lanyhán. A hangoló nem való -ide. Bizalmatlanul nézegettem a kerevet egyik sarkából, amikor az -anyám magára hagyta és becsukta mögötte a zongoraszoba -üvegajtóját.</p> -<h4>VI.</h4> -<p>Vajjon mit művel? Először is végig vágtat a zongorán oly -szédületes gyorsasággal, mintha az újjai versenyt futnának -egymással és oly hangot kelt a billentyűkön, mintha mozsárban -üveget törnének izzé-porrá. Ördöngös varázslatnak tetszenek a -futamai. Az újja később egy-egy hangon állapodik meg, egy fehér -<i>a</i>-n, vagy egy fekete <i>b</i>-n, melyet hosszú, nagyon -hosszú ideig ütöget. A lakásban nincs senki. Nem tudja, hogy a -kerevet karfája mögött én lapulok meg. Belemélyed egy hangba, de -oly szenvedélyesen, hogy a velő belefárad, a vér elzsibbad, a -szemek hipnotizáltan keresik a hangot a levegőben, mint egy -végtelen, alig látható cérnaszálat és az <span class= -"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> álmos -kongás, a tompa darázszümmögés, a bús egyhangúság láthatóan enyhíti -a lázát. Két három óráig ül egy helyben. Azt hiszem, a hangokkal -altatja a bánatát.</p> -<h4>VII.</h4> -<p>Egyszerre felkel a székről. Olyan búsan áll ott a szoba közepén -– lógó karokkal és lehorgadt fejjel, – hogy cseppet sem csodálkozom -azon, ha teljes hosszában végigesik a padlón és arccal a földnek -elkezd hangosan zokogni. Meggyújt egy gyertyát. A gyertyaláng -fényes karéja ide-oda libeg a még fényesebb délutánban. Nappal csak -a levelek pecsételésekor szokás gyertyát gyújtani. Odamegy a -zongorához, szakértő szemmel vizsgálgatja a billentyűket és -belevilágít.</p> -<p>Azután valami hihetetlent és retteneteset látok.</p> -<p>Ez a rengeteg ember, mintha megbolondult volna, ráveti magát a -zongorára, melyet mindig szilárdnak és zártnak hittem, a födelét -villámgyorsan feltárja, birkózik vele és mint <span class= -"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> egy -lakatos, mint egy betörő, mint egy gyilkos brutálisan a hatalmába -veszi.</p> -<p>Én tudom, hogy valamit keres.</p> -<p>Itt keresi a szegény-szegény asszonyát, a fekete és tág -zongorában, ebben a koporsóban s most meg akarja nézni, ki akarja -venni, magához akarja ölelni.</p> -<p>Csalódottan bámulja a zongora üres testét, a húrokat, a -kalapácsokat.</p> -<p>Amália itt sincsen.</p> -<p>Holnap tovább kell vándorolnia, új városokba, pusztákba, nagyúri -kastélyokba, minden zongorát kinyit majd, de sehol sohase akad rá a -báli ruhában mosolygó nőre, kinek arcképe ottan áll a polcon, a -gyógyszerészsógorok, a papok és katonák közt.</p> -<p>Egy szegény tébolyultat látok menni az országúton szakadt -tarisznyával, könnyes szemmel, görcsös bottal. A halott feleségét -keresi. Szegény, szegény.</p> -<h4>VIII.</h4> -<p>Tovább már nem bírtam magam tűrtőztetni. Izgatottan kinyitottam -az üvegajtót, <span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span> térdre estem, sírni kezdtem. A hangoló -meglepődve nézett reám. Nem értette, mi a bajom. Valamit mondott -németül. Én pedig hosszan, idegesen – magyarul – gagyogtam néki, -elmeséltem, mennyit gondolok reá, a halott asszonyára, a fehér báli -ruhára, az elefántcsont legyezőre, az arcképre, de egy árva szót se -értett belőle. Megsimogatta a homlokomat, kézen fogott, az anyámhoz -vezetett. Az este aszpirint és forró teát kaptam s rögtön ágyba -kellett feküdnöm.</p> -<h4>IX.</h4> -<p>Évekig kísértett ennek a délutánnak az emléke, anélkül, hogy -valakinek szóltam volna róla. Amália alakját egyre édesebbre -színeztem ki. A hangolót azóta nem láttam. Egy este az apám -tudtunkra adta, hogy elcsapta, mert iszik és teljesen -hasznavehetetlen. Egyebet is megtudtam. Már nem volt titok, miért -gyújtott gyertyát azon a titokzatos délutánon, miért nyította ki a -zongorát, melyet a fújtatóval porolt és hangkulccsal hangolgatott. -A <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> tántorgását is megfejtette az apám. -Mielőtt munkába ment, mindig betért a szatócsboltba, pár pohár -jamaikai rumra. A felesége halála után három hónapra megnősült, még -a sírját se gondoztatja, bojtorján és gaz veri fel. Befogtam a -fülemet, hogy ne halljam a csúf históriát, de a valóságon nem -lehetett változtatni, a halott asszonnyal kerek e világon senkise -törődött, csak én, a gyerek, a szegény fantaszta, aki valaha a -pálinkát könynek, a részegséget szomorúságnak, a munkát -szertartásnak látta.</p> -<h4>X.</h4> -<p>Amáliát azóta még jobban megszerettem. Olyan árván, elhagyottan -búsult az arcképe a polcon, hogy a szívem sajgott, valahányszor -elhaladtam mellette. Esténként be kellett mennem a zongoraszobába, -– négy másik sötét szobán keresztül – hogy a zongorán álló, -tejüveggel födött szivartartóból szivart hozzak az apámnak. Edző -torna volt ez a számomra, hogy kigyógyuljak a képzelgésemből. A -lesben álló bútorok közt síró szájjal haladtam előre <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> és -haraptam a nyelvemet, nehogy felkiáltsak. Végre elértem a -zongorához. Úgy markoltam a szivarok közé, mintha skorpió-fészekbe -nyúlnék.</p> -<h4>XI.</h4> -<p>Néha azonban hősiesen megállottam. Minden erőmet összeszedtem, a -sötétség, a csönd rémületes gyönyörűséggel bizsergett át a -hátgerincemen. Gyerekszemembe kiült az ábránd. A polcon kerestem -Amália arcképét. Derengő fénnyel világított a sötétben, hosszú -szempillákkal, báli ruhában, kezében elefántcsontlegyezővel aludta -a képek mély álmát.</p> -<p>Alig hallhatóan susogtam neki:</p> -<p>– Kedves.</p> -<p>Azután lábbújjhegyre állottam és úgy mondtam:</p> -<p>– Amália.</p> -<p class="center">(1912.) <span class="pagenum"><a name="Page_92" -id="Page_92">-92-</a></span></p> -<h3>NÉHÁNY LEVÉL A «ZÖLD NAPLÓ»-BÓL.</h3> -<p>Amikor letettem az érettségit, a többi családi ereklyével együtt -megkaptam a «Zöld Napló»-t is. Sokat beszéltek róla. Jól emlékszem, -az anyám a ruhás szekrénybe, a fehérneműk közé dugdosta, oda, ahol -a parfümös üvegeket meg a pénzét tartotta s állandóan elzárta a -gyerekszemek elől. Az írója érdekes ember. Egyik rokonom volt, aki -a család előtt különös kegyeletben állott s nekem talán minden -rokonom között legjobban imponált, mert ritka következetességgel -élte az életét, addig ameddig élhetett s aztán váratlanul főbe -lőtte magát. Hogy szerettem őt gyermekkoromban. Egyáltalán minden -halottat szeretek. Tisztelettel tekintek reájuk, mint a kisdiák a -nagyobbakra, akik már letették a vizsgákat, latinul olvasnak és -logaritmusokkal számolnak. <span class="pagenum"><a name="Page_93" -id="Page_93">-93-</a></span></p> -<p>Ezt a naplót remegve vettem a kezembe s minden szavát -megjegyeztem magamnak. Az alakja, a színe, a fekete tintafoltja, a -rászáradt porzója, mely rég letünt éveket idéz vissza, vallásos -varázszsal hat reám s bár az írója filozófiailag nem képzett ember, -egyéniség, aki a maga feje szerint élt és úgy is halt meg. Egy -intellektuális öngyilkosságról van a naplóban szó, ennek a -kulisszatitkait tartalmazza. Kevés öngyilkos figyeli meg magát ily -lelkiismeretesen. Ezért értékes a szememben, ma is.</p> -<p>A kusza és zavaros kéziratból csak az alábbi részleteket közlöm, -melyek elég világos vonalban tüntetik fel az író útját és -magyarázzák az utolsó (különös és hősi) tettét.</p> -<p class="right">Szeptember 7.</p> -<p>Családomban sok öngyilkos van. Az egyik nagybátyám tavaly -vetette magát a Dunába. A másik (mint anyám meséli) még régen, -egyetemi hallgató korában végzett magával. Sápadt, cingár legény -volt, nagy nő-hódító és javíthatatlan korhely. Szívesen ábrándoztam -<span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span> róla. Úgy hallottam, hogy koporsója -napokig vergődött vonaton és kocsin ami kis városunkba s aztán -mikor felnyították, elgyötörten és ferdén meredt az üvegtetőre a -halott szeme. Ettől kezdve valami végzet bujkált a családunkban. -Mikor húsz évesek lettünk s elváltunk a vidéktől, anyánk úgy -búcsúzott tőlünk, mintha halni mennénk. A koporsók évről-évre -ijesztő pontossággal jelentek meg a pályaudvaron. Öcsém egy «drámai -szende» miatt tizenkilenc éves korában agyonlőtte magát. Bátyámat -egy októberi reggelen hozta a vonat. Unokahugom kútba ugrott. Egész -sor halott fekszik a hátam mögött, szalonkabátban, kissé régi -módian vékonyra kötött nyakkendővel, átlőtt halántékkal, fagyott -szájjal. És ezek mind maguk dobták el az életet. És ezek mind az én -véreim. És ezek a sovány, halott emberek mintha most is -beleszólnának az életembe. Már hátra se merek tekinteni.</p> -<p class="right">Szeptember 8.</p> -<p>Folytatnom kell ott, ahol elhagytam. Tegnap este óta csak ezzel -a gondolattal tudok <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= -"Page_95">-95-</a></span> foglalkozni s ez a gondolat izgat és -ijeszt. Ma egész nap a tó partján sétáltam. Különös ez a borongó -őszi vidék, a törpe akácaival és a kis tó, az alföldi -melankóliájával. Gyakran sétáltam itt az anyámmal. Mindenre -emlékszem. Szalagos szalmakalapot viseltem s én megfogtam a -kalapom, nehogy belesodorja a szél a vízbe. Néztük a lomha -csónakokat, amelyek eltüntek, felbukkantak a ködben. Apám erős -fekete szivarokat szivott. Most én szivarozom.</p> -<p class="right">Szeptember 12.</p> -<p>Minden vágyammal átkaroltam őt, hogy ne menjen. De mennie -kellett és mikor elment, én már nem is sirattam. Előbb búcsúztam el -tőle. Csak addig volt irtózatos, míg a dördülés el nem hangzott. -Egész gyermekkoromban ezt a pisztolydörrenést vártam. Ebbe sápadtam -bele. Vártam izgatott délelőttökön, ebéd után, a jóllakottság -részegségében, estefelé, vagy fogvacogtató hajnalokon. Sokszor -mintha távolodott volna már. Máskor oly közelnek tetszett, hogy -előre befogtam a fülem, <span class="pagenum"><a name="Page_96" id= -"Page_96">-96-</a></span> nem akartam meghallani a koponyarepesztő -robajt. Egy délután, tízéves koromban, a kertből szaladtam az -utolsó szobába, oda, ahol apám aludt. Ma se tudom mi vitt rá, hogy -a végzettel versenyt fussak. A szívem egyszerre kalapálni kezdett -és az üres szobák csendjéből előre hallottam a dördülést. Még jókor -érkeztem. Apám ott feküdt a diványon, sárga kendőjével betakarva, -kezében a forgópisztollyal. Elordítottam magam. Azután lihegve, -ökrendezve lábai elé roskadtam. Az apám szelíden megfogta a kezem, -megcsókolt, arcát, halálsápadt, szegény szakállas arcát felém -fordította és kiküldött a szobából. Ma is emlékszem a tekintetére. -De csak huszonnégy órát tartózhattam fel. Másnap ugyanabban az -órában, közvetlen ebéd után főbelőtte magát.</p> -<p>Miért írom ezt a naplót? Már tíz éve nem gondoltam ilyesmire. -Most pedig egyszerre valami diktálja, hogy írjak és akarom, -értsétek meg, hogy jutottam idáig. Én már gyermekkoromban halottak -között botorkáltam és koporsókról álmodtam. Temetőből engedtem -<span class="pagenum"><a name="Page_97" id= -"Page_97">-97-</a></span> fel a léggömböket és a sárkányokat. Ebből -magyarázhatják meg azt is, miért vagyok ma alkalmatlan az életre s -ezek a sápadt, keskeny kezek miért nem tudnak más szerszámmal -bánni, csak a kártyával, a tollal és majd a pisztollyal.</p> -<p>Most még egy vallomást teszek. Az őseim helyett is, akik nem -tudták magukat megfigyelni, vagy talán szándékosan nem akarták -ráhagyni az élőkre koporsójuk kulcsát. Régóta vizsgálom magam és -arra várok, hogy lezárjam számadásomat. Ma készültem el vele.</p> -<p>Mi mindnyájan egészséges emberek vagyunk. Él azonban bennünk -valami ösztön, valami kalandvágy, hogy mindent megpróbáljunk, ami -eszünkbe ötlik s izgatja a fantáziánkat. Ha a mezőre megyek és a -lábam elé kerül egy bogár, okvetlenül széttaposom. Éjjel az utcán -bizonyosan becsengetek az ismeretlen kapukon. Az izgat, hogy mi -történik utána. Sohasem tudtam megérteni a borbélyt, aki türelmesen -vakar simára száz és száz nyakat, anélkül, hogy a vendég -szakállával együtt az életét is leborotválná. Az utcaöntöző, aki -nem locsol <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= -"Page_98">-98-</a></span> le minden járókelőt, ma is probléma -előttem. Mi vagyunk a természet fenegyerekei. Minden csukott kaput -megkopogtatunk, a zárakat feszegetjük, nyitogatjuk, míg végre -elromlanak. Értitek-e miért feküdtek sírba enjószántukból az -őseim?</p> -<p>Minél idősebb leszek, annál világosabb előttem az életük és -haláluk. Az ő kezükben nem gyilkoló szerszám a pisztoly, de finom -hangszer, mellyel a jövő szinfóniáját próbálják kicsalni a fukar és -titkolódzó életből. Magamról tudom, mert engem is elfog az az -érzés, valahányszor a pisztolyommal babrálok. Az ujjam ráteszem a -ravaszra, a csövet a halántékomra s elsütöm, mintha csak egy hangot -nyomnék meg. Micsoda hang ez? Micsoda hangot ad vérem megijedt -zenéje s a beléje csattanó ólomgolyó? Ó a nagyszerű duett. Ha ezt -egyszer alaposan átgondoltad, s átfutottál a gondolatláncon, -egészen az utolsó okig, nevetve veszed kezedbe a pisztolyt és -megérted azokat, akik sportból, szeszélyből, kíváncsiságból lövik -magukat agyon, mint vadászaton a nemes vadat. <span class= -"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span></p> -<p class="right">Szeptember 29.</p> -<p>Régóta nem írtam naplót. Rendesen táplálkozom, jól alszom, de -végtelenül finom magamat. Tegnap este a lámpásom körül egy pille -röpködött. Egy óráig vadásztam rá. Aztán lassan megöltem. Évek óta -nem emlékszem eseményre, ami ennyire izgatott és gyötört volna.</p> -<p class="right">Szeptember 30.</p> -<p>Vajjon meg merem-e tenni? Sokszor úgy tetszik, hogy egészen -közönyös, olyan mint egy akkordot fogni a zongorán, vagy megütni – -véletlenül – egy szimpla <i>gisz</i>-t. Máskor iszonytató a -gondolata is. Ma átolvastam, amit eddig írtam és most, hogy -felemeltem az őseim szemfödőjét, ellenállhatatlan erővel vonz a -tett. Elful a lélekzetem, ha arra gondolok, hogy talán meghátrálok. -Szégyenlem magam, hogy nem dobhatok egy véres okot a jövő -serpenyőjébe. Nem törhetem fel a koponyám, a titokzatos diót, -melybe az élet összes rejtélye be van zárva? Gyáva vagyok? Vagy -<span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> elvesztettem az eszem, hogy megingok a -legnagyobbszerű előtt, amit egy ember tehet? Cselekedni fogok. -Átvetem magam a korláton, keresztülugrom önmagam és győzök.</p> -<p>Holnap reggel én is főbelövöm magam.</p> -<p class="center">(1908.) <span class="pagenum"><a name="Page_101" -id="Page_101">-101-</a></span></p> -<h3>TŰ.</h3> -<p>Kacagás, lárma, fény.</p> -<p>A hosszú asztalon az ozsonna hulladékai hevernek. A nők fülében -brilliánsfüggők, a fehér húsokon áttört csipkék, a férfiak szája – -a plasztron és a szmoking fölött – olyan piros a zsiros ételektől, -mintha kipirosították volna. Néhány asszony madár-módra csipeget a -csemegés-tálból, mogyorót, mandulát és datolyát.</p> -<p>– Tessék, – kinálgatja a háziasszony.</p> -<p>Vilma elé a vőlegénye odateszi az üvegtálat.</p> -<p>Vilma kivesz egy szem datolyát.</p> -<p>A következő másodpercben elordítja magát.</p> -<p>Az asztal megmozdul, a szoba – mint mikor a hajót tenger dobálja -– ingani kezd, a poharak feldőlnek, az abrosz összegyürődik a -társaság egy pillanat alatt talpra szökken.</p> -<p>– Mi az? – kiabálnak a férfiak. <span class="pagenum"><a name= -"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p> -<p>– Mi az? – sikonganak az asszonyok és a lányok.</p> -<p>Vilma krétafehéren feláll. Kezét a torkára nyomja. -Kétségbeesett, gyors mozdulatot tesz. Végül a lármában, halkan, de -olyan határozottsággal, hogy mindenki meghallja, ennyit mond:</p> -<p>– Lenyeltem egy tüt.</p> -<p>Csönd lesz. Aztán felszólal a feleselő zürzavar. Nem lehet, -képtelenség, nem lehet. A datolyában pedig csakugyan volt tű. -Véletlenül jutott oda, talán a csemegekereskedésben, talán itten, a -tű a szájába került, a nyelve, amint lehántotta a datolya bélét, -észre is vette, ki akarta tolni, de nem volt ideje, a tű -nyílegyenesen a torkába csúszott, onnan pedig a gyomorba -került.</p> -<p>Most felzendül a kórus, riadtan, szaggatottan.</p> -<p>– Vizet.</p> -<p>– Rumot.</p> -<p>– Kenyeret.</p> -<p>– Cukrot.</p> -<p>– Forrót.</p> -<p>– Hideget. <span class="pagenum"><a name="Page_103" id= -"Page_103">-103-</a></span></p> -<p>– Ülj le.</p> -<p>– Maradj állva.</p> -<p>Egy öregasszony, aki mindent citrommal kezel, a kabátok -zsirpöttyét épp úgy, mint a torokgyulladást és a fejfájást, -elsikoltja magát:</p> -<p>– Citromot.</p> -<p>A háziasszony a telefonhoz szaladt, egy fiatal ember, aki -tangózni akart a parkett sikos lemezén és lakkcipőjét úgy kötötte a -talpára, mint a korcsolyát, elrohan, orvost hoz.</p> -<p>A vendégek egy része fehér szájjal a másik szobába sompolyog. -Lábujjhegyen járnak és suttogva beszélnek. Néhányan el akarnak -menni, veszik a kabátjukat, de a háziak összetett kézzel -rimánkodnak, ne keltsenek feltünést, várják meg legalább az orvost, -üljenek le addig a kis szalónba. Nyomban be is csukják az -ajtót.</p> -<p>Az ebédlőben magáramaradt Vilma és a vőlegénye.</p> -<p>A vőlegény erre várt.</p> -<p>– Kedves – mondja alig hallhatóan.</p> -<p>A leány végignéz rajta. Aztán elfordul. <span class= -"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> -<p>– Hagyjon, kedves, – szól. – Hagyjon.</p> -<p>És rányitotta nyugodt, szürke szemeit. Még soha ily furcsáknak -nem látta a férfi. A szobát nézték, mely feldultan hevert, az -asztalt, a székeket, az almáriumot, melyen egy üvegburás óra járt, -az ablakokat, a rájuk boruló plüss-függönyöket, az ajtókat, a -kilincseket, melyek merev, de nyugtalan rézfénnyel égtek. Vilma jól -ismerte a szobát. Most azonban sok mindent észrevett, amit máskor -nem látott. A függönyök alján bojtok lógnak, tíz-tizenöt kis -bozontos bojt. Többször megszámolta. Zsibbasztó nyugalommal olvasta -össze az asztalon álló poharakat, a késeket, a kancsókat. Nézett -egy kis pisze gipszszobrot is, melyik a fali tartón állott. Ezeknek -azelőtt sohase tulajdonított fontosságot. Magát a szobát is úgy -tekintette, mint valami átjáró házat, melyen keresztülszalad, de -semmi fontos nem történik benne. Egyszerre érezte, hogy mégis ez a -szoba a legfontosabb, a világ minden pamlaga közt legfontosabb az a -pamlag, melyen most ül. Sohase gondolt a halálra. Az élet -mélységeiről a kupléírók világosították fel és azok a <span class= -"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> -zeneszerzők, akik a szezón táncdarabjait írják. Valami homályos -bizsergést érzett az agyvelejében és a szíve táján. Tekintetét -lassan emelte egyik tárgyról a másikra és végre a vőlegényén -állapodott meg.</p> -<p>– Adjon pezsgőt – mondta.</p> -<p>A férfi, aki a hosszú tétlenségtől leverten ült, örült a -parancsnak s felugrott a székről.</p> -<p>– Elfogyott – szólt lelkendezve.</p> -<p>– Nyisson új üveget.</p> -<p>A feladat túlságos nagy volt a számára. Belepirult, aztán -belesápadt. A palack fejét asztalkendővel kötötte körül és -erőlködve húzta a dugót. Sokáig tartott. Vilma figyelte. Arra -gondolt, hogy ebben a pózban nagyon hasonlit egy pincérhez. A -termete is sokkal alacsonyabbnak tetszett, mint azelőtt. Az orrán -csunya vonást fedezett fel, a haja szálában, a rövid és köpcös -újjaiban, melyeket egyébként férfiasnak tartott, észrevette a -parasztot, a cselédet.</p> -<p>– Siessen.</p> -<p>– Rögtön.</p> -<p>A pezsgő tajtékja kifröccsent a szőnyegre. <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> -<p>– Hozza már.</p> -<p>– Azonnal.</p> -<p>Egy kis tányéron vitte hozzá a pezsgőspoharat, de nem engedte -inni.</p> -<p>– Ne igyék.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Árt.</p> -<p>– Nem árt.</p> -<p>A vőlegény tétovázott, vizes szegény szemei határozatlanul -meredeztek.</p> -<p>– Nem bánom, igyék.</p> -<p>– Nem iszom.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Mert árt.</p> -<p>Percekig farkasszemet nézett a völegényével. Nézte, -visszafojtott dühvel. Gyűlölködve nézte a testét, az alacsony -termetét, a parasztos orrát, a köpcös kezét. Végre nem tudta magát -türtőztetni és kifakadt:</p> -<p>– Egyedül akarok lenni.</p> -<p>A vőlegény sértődötten ment a másik szobába. Vilma -megkönnyebbülést érzett. A tükör elé ült. Öltözködés közben órákig -vizsgálgatta az arcát, de most ezt is másnak látta, mintha -<span class="pagenum"><a name="Page_107" id= -"Page_107">-107-</a></span> valami előkelő nőnek mutatkozott volna -be, akit eddig nem ismert. Egyszerre elfogta valami öröm. A karjait -kitárta. Nyaka kedves és lendületes ívben emelkedett, a termete -felmagasodott, a szeme nézése megkeményedett, úgy várt, mint az -ötödik felvonás heroinája, aki ünnepi gesztussal öleli magába a -világot és a végzet perceit élvezi.</p> -<p>Benn a vendégek csoportokba verődtek. Egy fiatal ember arról -beszélt, hogy a hiszterikák marokszámra nyelik a tűket, egészségük -ártalma nélkül. A méltóságos úrnak azonban eszébe jutott a -cukorbetegsége, melyet egész jelentéktelennek tartott az orvos és -hátratett kezekkel sétált le-fel a szobában. Különösen a méltóságos -úr furcsálta, hogy az ember egész váratlanul meghalhat. Mindenki -emlékezett valamire. Ki a régi vesebajára, ki a kehes torkára, ki a -vakbelére. Mindenki filozofált. Azok, akik kövérek voltak, zsiros -mellüket, a puffadt májukat, az előre nehezedő bőrönd-szerű -pocakjukat idegen tehernek érezték, szerették volna ledobni a -földre, megkönnyebbülten tovább szaladni, akik pedig <span class= -"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> -soványak voltak, tapogatták madár-csontu termetüket és tétován -nézegettek körül, mintha hust, izmot, hájat kerestek volna, hogy – -mint tűzveszedelemben a ruhát – sebbel-lobbal magukra kapják és -kirohanjanak vele.</p> -<p>A sok lehellettől megrekedt a levegő. Nem mertek elmozdulni a -helyükről, de ablakot nyítni sem mertek, mert féltek a meghüléstől. -Később az öregebb úrak – a nők megkérdezése nélkül – levetteték a -gallérjukat. A többi férfi csak erre várt. Némelyik a mellényét -kigombolta, a vastag aranyláncát az órával együtt odatette az -asztalra. A nők követték példájukat. Egymásután csatolták le -ékszereiket, melyek nehezen csüggtek izzadt testükön. Ásítoztak és -krákogtak. Alig volt már etikett. Egy fiatal leány felszakította a -bluzát. Távolabb, a pálma alatt egy öregedő nő kivette álhaját és -nyugodtan betette a táskájába. Az arcokon a festék és a rizspor -piszkos pocsolyává olvadt.</p> -<p>Aztán a fény is sértette a szemüket. A társaság megállapodott -abban, hogy a csillárt lecsavarják és csak egyetlen körtét hagytak -égni. <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span> Most fellélegeztek. Az asszonyok -közelebb símultak a férfiakhoz, kezüket nyujtották nekik és mint a -részeg forradalmár-nők, rájuk villantották aranyfogukat. Az urak -mozdulatlanul ültek. Gondjaikba süppedtek. Szivták a szivart, -kisgyerekesen, mint valami keserű csecset. Hosszú hamuk reszkettek -a szivarok végén. A hamu a plasztronjaikra hullott, bepiszkította a -kabátjukat, a kezük, az arcuk, az orruk mocskos és szürke volt -tőle. Később a hőség még nagyobbá vált. Ki kellett nyítniok az -ablakokat. A szoba pár pillanat alatt lehült. Hideg árnyékok -szálltak a sötét zsöllyék, a riadt emberek fölé. Egy kriptához -hasonlított a szoba.</p> -<p>Hirtelenül csöngettek. Egy nyugodt, rokonszenves fiatalember -lépett a szobába, az orvos. A sok ember láttára megdörzsölte -szemét, visszahőkölt, nem tudta, kik ezek az emberek, akik -kigombolták a ruhájukat, összekócolták a hajukat, hamuba mártották -a homlokukat és itt ülnek elszontyolodva, félig meztelenül, -csunyán. Meghajolt előttük. Aztán mosolyogva, imádandó biztossággal -a másik szobába ment.</p> -<p class="center">(1912.) <span class="pagenum"><a name="Page_110" -id="Page_110">-110-</a></span></p> -<h3>RONGYOS GAVALLÉR.</h3> -<h4>I.</h4> -<p>A rongyos gavallér éjjel három és négy közt bement a kávéházba. -Kissé kapatos volt a sok mérges szesztől, szeme előtt vörös -pillangókat és freskó-angyalokat látott, a kaszirnő trónusánál -pedig majdnem térdre rogyott az áhítattól.</p> -<p>Gomlyukában – bár február volt – tearózsa alélt, mely -megpörkölődött az éj forró levegőjében s most olyan szagot -árasztott, mint a kalarábé. Kemény és fess gavallér, kissé -színpadias, de nem ízléstelen. Fekete haja sűrű, mint a drótkefe. -Könnyű lakktopán, frakk, meggyszínű selyemharisnya. Nyakkendőjében -lángoló skarabeus. Aki azonban közelebbről megnézte őt, észrevette, -hogy a cipellője talpa lyukas, a gallérja kifércelődött, -<span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span> kézelője elsápadt a sok vasalás alatt, -a nadrágja széle pedig rojtos és rongyos.</p> -<p>Vele szemben a tükörnél egy másik ember ült, tétlenül -összekulcsolt kezekkel és nézett bele a semmibe. A haja szőke és -nagyon ritka, úgy hogy már átgömbölyödik rajta a kopasz -elefántcsontgolyó. Első pillanatra nem lehetett tudni, mi történt -vele. Azt művelte, mint a többi társa, akik a bársonypamlagokon -boldogan kotolnak álmaikon. Érdekes a kávéházak hajnali csendélete. -Az alkohol már elvégezte kötelességét. Most az emberek szórakoznak, -egy márványasztalra, egy gyufára, egy székre néznek s arcukon -mozgalmas élet folyik, mintha – valahol belül – kártyákkal, színes -lapokkal, fényes üvegekkel játszanának. Az egyik elkomorodik s ezt -mondja: <i>Én vagyok a világ martirja</i>. A kövér ember pittyedt -szájjal sír: <i>Szegény, kis árva fiucska vagyok, eltévedtem az -erdőben, vezessetek haza</i>. A sarokban ülő jóságosan prédikál: -<i>Szeressétek egymást, édeseim</i>. Az az úr kegyetlen: -<i>Meggyilkollak mindnyájatokat</i>. Csak látszóan némák és -mozdulatlanok a részegek. A székük olyan, mint a <span class= -"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> hinta -ülőkéje s röpülnek, ródliznak, részeg egekbe hintáznak.</p> -<p>A ritka hajú szőke azonban ezt mondja: <i>Szent vagyok</i>.</p> -<p>– Szervusz! – kiáltott át hozzá a rongyos gavallér.</p> -<p>A szőke erre összezsugorodott, mint a sün.</p> -<p>– Szervusz, szőke! – ordított az ismeretlenre még erősebben. – -Ülj ide.</p> -<p>A gavallér már feszítette izmát, mert véres verekedést várt. Más -történt. A szőke alázatosan oda csuszott az asztalhoz, mélyen -meghajolt előtte és félig ráült egy székre.</p> -<p>– Beszélgessünk, – parancsolta a gavallér.</p> -<p>– Kérem szépen…</p> -<p>– Mi vagy?</p> -<p>A szőke köhögött.</p> -<p>– Népköltő.</p> -<p>– Micsoda?</p> -<p>– Népköltő.</p> -<p>Csokorrakötött, babos nyakkendő lobogott a népköltő piszkos -gallérján. Úgy tengett ebben a körúti kávéházban, mint valami -kómikus anachronizmus. A gavallér elnevette magát. <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p> -<p>– Mondj néhány népdalt.</p> -<p>A fűzfapoéta szavalni kezdett. Régi és avas verseket a falu kis -harangjáról, a leánykák rózsapiros ajkáról, a jóságos, drága -anyjáról. Aztán énekelt is, repedtfazék hangon. A gavallér -zsebkendőjébe fojtotta a nevetést, csurogtak a könnyei, pokolian -mulatott.</p> -<p>– Mért rugtál be, zsivány? – kérdezte tőle a gavallér.</p> -<p>– Tegnap halt meg az anyám – mondta a népköltő s mélyen ránézett -az elegáns úrra, aki kissé megriadt vízes-kék szemétől.</p> -<h4>II.</h4> -<p>A rongyos gavallér az ágyában ült – ingben – reggel hat órakor. -Gyertya lobogott éjjeli szekrényén és ezüstkanállal veronált evett. -Nem tudott aludni. Emlékezett arra, hogy az az ember még egyszer -melegen megszorította a kezét és a gázlángnál még egyszer látta -hálás szemét, mely olyan, mint egy eb és egy galamb szeme. Hallotta -a hangját. Hamis volt, de csupa könny és a szívéből jött. -<span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span> Most pedig borzongva nézett az -ablakokra s arra gondolt, hátha észrevette a szegény-szegény -szamár, hogy mulatott rajta. Olyan jónak látszott. A parancsára -énekelt, szavalt s bámult-bámult a nagy gyerekszemeivel.</p> -<p>– Nevetséges – vigasztalgatta magát – hisz csak egy éjjeli -kaland volt. Bizonyára már nem is emlékszik rám.</p> -<p>Visszafeküdt az ágyába, de alig konyult le a szemehéja: megint -látta a két kék szemet, a fűzfapoéta szemét, amely szégyenlősen -forog feléje és bocsánatért esedezik.</p> -<p>A gavallér nem volt jó ember. Gyerekkorában békákat és bogarakat -kinzott, a fecskéknek kitépte a szárnyát és gyönyörködött, hogy -vergődnek a véres homokban. Később az embereket operálta. Szerette -a nyomort. Gyakran látogatta szegény rokonait. Éjjel részletesen -kikérdezte a sarki rendőrt, a takarítónőjével tárgyalt a megélhetés -lehetőségeiről, aljas szánalommal pupos embereket és nyomorgó -piktorokat vigasztalt, hogy az életüket elviselhetővé tegye. Közben -hízott az önérzete. Kisérleti nyulai rendszerint eltüntek. -<span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span> Amint azonban a párnán vergődött, -világosan látta, hogy minden nyomorult közt ez a népköltő volt a -legnyomorultabb. Milyen csendes és bánatos, a szeme milyen mély és -milyen-milyen szánalmas itt, a főváros dekadens levegőjében.</p> -<p>Gyorsan felöltözködött és utána akart rohanni. Azóta bizonyára -hazament. A lakását nem tudja. Künn köd van, az idő hideg, szeles -és zegernyés.</p> -<h4>III.</h4> -<p>Fényes délben, amikor a tükör előtt betűzte nyakkendőjébe a -skarabeust, így gondolkozott:</p> -<p>– Az ember néha egy citrommagon is nyakát szegi. Fene egye meg -ezt a népköltőt, egyre bánt, el kell intéznem. Estére bankot adok a -klubban s aztán ha nyerek – ma biztosan nyerek – átnyujtok neki -ezer koronát.</p> -<p>Még aznap délután elment a fakó, piszkos kávéházba és várta az -emberét.</p> -<p>Kétheti hajsza után megtalálta, éjjel három és négy közt. -<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span></p> -<p>Egy kis márványasztalnál ült s aludtejet ivott.</p> -<p>– Ah, ismer még? – kérdezte félénken a gavallér.</p> -<p>– Hogyne – mondta a népköltő.</p> -<p>– Régóta keresem.</p> -<p>– Engem?</p> -<p>– Sokat gondoltam magára – vallotta a gavallér és elpirult. -Nagyon tetszettek a dolgai.</p> -<p>– Igénytelen versikék.</p> -<p>A népköltő lehunyta szőke pilláit, szeplős szemhéjait s rábámult -üresen. A gavallér érezte, hogy ezzel az emberrel nehéz dolga lesz. -Nem hagyja magát vigasztalni, nem lehet levezekelnie a bűnét, pedig -már alig várta, hogy megkönnyüljön a buta lelkiismeretfurdalástól. -Legjobban szerette volna megcsókolni a fehér, szomorú arcát. Most -azonban, mikor józan, a szemében öntudat ég és nem is annyira -szánalmas, inkább önmagát szánja. Kiméletesen kell -megvigasztalnia.</p> -<p>– Holnap találkozzunk – szólt a gavallér – fontos, nagyon fontos -dolgot akarok mondani. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span></p> -<p>A találkozás megtörtént. Ismét ültek egymással szemben órák -hosszáig, értelmetlenül. Vallomásra nem kerülhetett a sor. Ez csak -elmérgesítené a sebet. Inkább hallgatott a gavallér, hagyta, hadd -beszéljen magáról. Ezzel újabb, még sűrűbb szomorúság ereszkedett a -lelkére. Fájt, kimondhatatlanul fájt neki ez az ember.</p> -<p>– Kérem, majd én fizetek – szólt, mikor menni készültek – -engedje meg.</p> -<p>– Nem, – tiltakozott a poéta és ránézett.</p> -<p>– Itt a kocsim, jöjjön sétálni.</p> -<p>– Majd máskor.</p> -<p>A népköltő elballagott, kitérdelt nadrágjában, foltos cipőjében -s arról gondolkozott, mit akar ez a tébolyult ismeretlen. Kicsit -félt is tőle. Mindössze pedig egy szót kellett volna mondania. Azt, -hogy megbocsát. A gavallér kétségbeesett, ökölbe szorult a keze, de -azért még nem adta fel a harcot. Naponta találkozott vele. Megvárta -a kávéházban, otthon, az utcán.</p> -<p>Egy hónapi taktikázás után végre leült vele kártyázni. -<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span></p> -<p>– Most majd kifizetem, – gondolta.</p> -<p>Mohó kézzel osztotta a kártyákat. A bankóit dobálta. Dühösen, -őrülten játszott, hogy mindenét elveszítse, odaadja a nyomorult -flótásnak és végre-valahára megszabaduljon tőle.</p> -<p>Néhány forduló után a gavallér elnyerte a fűzfapoéta minden -pénzét, kilencven koronát.</p> -<p>– Folytassuk – hebegett a gavallér, – játsszunk hitelbe.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– De engedje meg, hogy legalább kölcsön adjak.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Az isten szerelmére, fogadja el ezt a tízest.</p> -<p>– Nem, – mondotta és megint ránézett vádoló szemével.</p> -<p>A gavallér erre határozottan és nagyon keményen kezetfogott vele -és elment.</p> -<h4>IV.</h4> -<p>Otthon leült egy székbe. Verejték verte ki a homlokát, sírógörcs -fojtogatta és a száját <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span> harapta. Az ember veszedelmes portéka: -<i>robban</i>! Nem szabad vele kisérletezni. Nincsen és nincsen és -ezerszer nincsen bocsánat. Mit tegyen mostan? Sok megoldás állott -előtte. Bevallja neki, hogy megbánta a tréfáját. A másik, az -egyszerűbb az, hogy elfelejti az egészet és a faképnél hagyja. -Utalványon visszaküldi a pénzét és még ezer koronát. Aztán még -néhány megoldás. Valamennyi azonban kétes s talán egész életében -így fog vezekelni – remény nélkül – újabb álmatlanságokkal, még -vadabb és még némább gyötrelmekkel.</p> -<p>A rongyos és szegény gavallér egyik megoldást se választotta, -annyival is inkább, mert hirtelen eszébe ötlött az egyetlen, az -igazi, a legegyszerűbb.</p> -<h4>V.</h4> -<p>Az írómappájára nagy betükkel felírta ezt a mondatot:</p> -<p>«<i>Nem bocsátott meg</i>».</p> -<p>Aztán az ajtóhoz ment, a négy vascsavarral odaerősített -ruhafogashoz, melyen a cseléd reggelenkint a télikabátját porolja -és ott – <span class="pagenum"><a name="Page_120" id= -"Page_120">-120-</a></span> nagyon gyorsan és gavallérosan – -felakasztotta magát.</p> -<p>Reggelig lógott így a fehér ajtón, elegáns fekete ruhában, -lakktopánban és meggyszínű selyem-harisnyában, súlyosan és -szomorúan, mint a föld keserű gyümölcse.</p> -<p>Reggel a cselédje vette észre.</p> -<p class="center">(1912.) <span class="pagenum"><a name="Page_121" -id="Page_121">-121-</a></span></p> -<h3>X... KALANDORNŐ.</h3> -<p>Y... pályaudvar aszfaltos halljában ődöngtem, az üvegtető és a -zománcos falak kalitkájában, egyesegyedül, éjfélután. Az utolsó -sebesült is elment, egy borostás állu katona, aki a kocsiból -kiszállva – sárga arca kiáltó staffageául – vörös paplant húzott -maga után. Mindössze a pályaudvar villamos órája volt a társaságom. -Később vettem észre, hogy egy nő setteng körülöttem, hol előttem, -hol utánam.</p> -<p>– Ki lehet ez a nő? – kérdeztem és utána néztem.</p> -<p>Ekkor már megint nem volt sehol. A hátam mögött állt.</p> -<p>– Parancsol – mondtam idegesen, hirtelenül feléje fordulva, az -arcába bökve az arcom, hogy végkép lerázzam a nyakamról. -<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span></p> -<p>– Lekéstem, – szólt a nő maga elé meredve.</p> -<p>– Hová akart utazni, nagysád?</p> -<p>– Firenzébe.</p> -<p>– Innen?</p> -<p>– Innen.</p> -<p>– Most?</p> -<p>– Most.</p> -<p>– De hisz erről a pályaudvarról nincs is közvetlen -összeköttetése.</p> -<p>– Tudom… de…</p> -<p>Sötéten végignéztem. Az oldala mellett haladtam. Most -kicserélődtek a szerepeink, ő sietett előre, mintegy menekült tőlem -s én nem engedtem ki a karmaim közül.</p> -<p>Nem volt rokonszenves nő, istenemre nem volt rokonszenves, de -első tekintetre fiatalos és ápolt volt. Vékony arca a fátyol alatt -még rózsásnak is tetszett. Igaz, a korát nem tudtam megállapítani, -húsz és negyven év közt ingadoztam. Az is feltünt, hogy félgyászban -jár, szürke esőköpenyben, fekete selyemruhában, mellén fehér -zsabóval. Bizonyosan valami víg özvegy – hogy előkelő-e, vagy -ordenáré, még nem <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= -"Page_123">-123-</a></span> tudom – aki éjfél után a pályaudvaron -csatangol.</p> -<p>Aztán az ívlámpa alatt jobban szemügyre vehettem. Határozottan -nem volt megbizható nő. Kezén régimódi félkeztyü. A szeme -mocsárszínű. Fellépése pedig meglehetősen zavart. Talán szólók is -később a rendőrnek, vagy a posztoló katonának, lehet, hogy tényleg -valami roszban sántikál. Ismerem ezt a típust. Ezek azok az előkelő -szélhámosnők, akik sötét vasárnap délután becsöngetnek a -lakásunkba, hitvány egyiptomi cigarettákat árulnak, gyűjtenek -leégett tót iskolákra, árvizkárosultak javára, kalandra is -hajlandók, de az első óvatlan pillanatban elemelnek egy órát, vagy -egy gyürüt. Egyre azon sopánkodott, hogy ma nem utazhat el. Ravasz -udvariassággal megragadtam két könnyű és kicsiny bőröndjét, mentem -vele kifelé, mindig a sarkában.</p> -<p>– Szabad kérdeznem – vallattam – mi járatban volt itt?</p> -<p>– Gyűjtök, – felelte halkan – az amerikai segítő misszió… a -sebesültek…</p> -<p>Ez a hang már ismerős volt. Fájdalmasan <span class= -"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> ütötte -meg a dobhártyám a siránkozó alázatos hang, mint egy emlék, amelyet -nem tudunk tisztázni és addig gyötör, amíg megoldást nem talál. Hol -is hallottam? Valahol okvetlen hallanom kellett, nem is egyszer, -többször, sokszor, a szavak tagolása, a hangok képzése ismerős, -szinte szenvedek alatta. Lassabban mentem, hogy gondolkozhassak. A -váróterem ajtajában mégegyszer rátekintettem. Akkor aztán eszembe -jutott. A firenzei piazzán szólított meg az idén nyáron, oldalt -suttyomban jött, vékony kiszáradt karját nyújtotta, pár soldot kért -egy beteg gyermeknek: «monsieur, pour un petit bébé malade». -Ugyanaz a fekete selyem ruha, ez a táska, csakhogy akkor kopottas -volt, most csupa arany. Úgylátszik, azóta jobb módba került. -Zsabójában – teringettét! – igazi brilliáns tű. Most már kergették -egymást az emlék-képek. Páris, boulevarde, este: útiköltséget -koldul. Egy német céhváros: kenyérre kéreget. Budapest, Üllői-út, -hajnaltájt: haldokló urának kell orvosság. Érdekes, soha se törődik -azzal, elhiszem-e a hazugságait. Modorában mindig van valami -<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span> szemtelen biztonság. Gyorsan rukkol ki -a mondókájával – bevezetés és cikornya nélkül, – hogy még mielőbb -gondolkoznék, máris válaszolni kell s miután megkapja a pénzt, oly -gyorsan elkotródik mint ahogy jött, szó nélkül, a száján valami -csunya mosollyal.</p> -<p>A portás szalutált előttünk. Ekkor – egy pillanatra – -megborzongtam. Utálatosnak találtam, hogy az emberek gondolatban is -valami kapcsolatot sejtenek köztem és e perszóna közt, akit talán a -nagynénémnek hisznek. A vágyam azonban mindennél nagyobb volt, hogy -megismerjem őt. Izgatottan nézte a csuklójára szíjazott női órát, a -fekete bőrtokban. Hova vezetett? Ugrálnom kellett utána, a -várótermeken, a hideg pipafüsttől sötét étteremen, a málházon és -folyosókon keresztül, míg végre raktárak sötétedtek elénk, a szén -és petróleum bűzével és egy kis szobába értünk, ahol jelzőlámpák, -felgöngyölt piros lobogók álltak őrt. Itt egy lélek sem volt. Csak -a lepkeláng táncolt a szélben.</p> -<p>– Álljon meg – mondtam neki rekedten. <span class= -"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span></p> -<p>– De kérem…</p> -<p>– Itt úgy sem mehet tovább – és az ajtó elé ugrottam.</p> -<p>– Csak nem erőszakoskodik?</p> -<p>– De igen.</p> -<p>– Egy védtelen nővel?</p> -<p>– Igazolja magát.</p> -<p>– Hallatlan, – mondta a nő, affektált, arisztokratikus pózzal, -rágta a zsebkendőjét és hullottak hiszterikus könnyei, – itt és -most. Különben is kicsoda maga?</p> -<p>– Detektiv vagyok – hazudtam és egész közel léptem hozzá.</p> -<p>Egy darabig sírdogált, izgett-mozgott, szürke egérke -egérfogóban. Aztán megjelent arcán a régi szemtelen mosoly. Leült -egy gyalulatlan ládára. Fátyolát kissé feltűrte és elborított -illatszerével, az orchidea és a kaliforniai mák olcsó keverékével. -Általában nem jó ízlésű nőnek látszott. Körmeit hegyesre vágta. -Keze, a vajszínű hideg kéz, vékony, de acélos. A füle karimátlan. -Nemzetközi kalandjaira gondoltam, rosz éjszakáira, az utjaira, a -patkányos csatornákra, amelyekben elszürkült és megrozsdásodott -<span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span> a haja. Oly közel álltunk egymáshoz, -hogy az arcaink majdnem összeértek. Pállott volt az arca, mint egy -ólom-tányér, szuvas bütykök emelkedtek ki a ruhájából, az álla -hegyes ívben végződött. Reám meresztette két üres szemét. Nem -látszott már negyven évesnek sem, vénebb volt, mint az ördög -öreganyja. Szentisten, ez a nő száz éves is lehet. A melle nem -emelkedik, a száján vastag kenőcs és pirosító. Most igazán -megijedtem tőle.</p> -<p>Felpittyesztette ajkát és cinikusan mutatta mind a harminckét -arany fogát, az aranyhídakkal és a platina-szájpadlással, a -kocsonyásan reszkető halvány inyekkel.</p> -<p>Ejnye, ez már mégis kellemetlen. A vér forró hullámokban tódult -a fejembe, elöntötte a dűh. Mégse lehet, hogy ilyen csunya -szipirtyó szabadon jár, hogy nem veszik észre mások, hogy -bántatlanul átengedik minden sorompón és itt garázdálkodik a sima -fehér testek, a rózsaszínű husdombok között. Jaj de csunya ez a nő, -jaj de csunya.</p> -<p>– Az okmányait – ismételtem. <span class="pagenum"><a name= -"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> -<p>– Kérem – szólt és a kebelébe nyulva előszedett mindenféle -iratot.</p> -<p>– Egy-kettő.</p> -<p>– Itt vannak a szabadjegyeim, arcképes igazolványaim, az összes -hazai és külföldi vasútakra.</p> -<p>– Ez semmi.</p> -<p>– Parancsoljon: itt a rendőrségi igazolványom.</p> -<p>– Az útlevelét.</p> -<p>– Tessék, az állam hivatalos pecsétjével.</p> -<p>Nem hittem a szememnek, be kell azonban vallanom, hogy az -okmányokon nyoma sem volt a hamisításnak, vagy nagyon is ügyesen -voltak hamisítva. Az ilyen szélhámosnők értenek ehhez.</p> -<p>Keményen szemébe néztem.</p> -<p>– Most rögtön vallja be, hogy jutott hozzájuk? Mert azt csak nem -akarja elhitetni velem, hogy ezek a feddhetlen, minden gyanú fölött -álló intézmények cimborálnak önnel?</p> -<p>– Kérem ne gyanúsítson. Én az emberiség jóltevője vagyok. A -dada. Az igazi <i>altató</i> dada.</p> -<p>– Úgyan melyik rosz írónál olvasta ezt? <span class= -"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p> -<p>– Bocsánat: magam is írónő vagyok, gyakran írogatok. -Természetesen csak konzervativ lapokba. Akadémiai szemlékbe. -Szárnyaló pátoszomat dicsérik jobb kritikusaink.</p> -<p>Kacéran felhúzta a szoknyáját, melynek peremén sár volt, -agyagos, nyúlós, véres csatak, nyújtogatta a nyakát s akkor vettem -észre, hogy valami csillogó, fehér por hull le róla.</p> -<p>– Salétrom – mondtam hüledezve.</p> -<p>– Az – szólt – nátronnitrát.</p> -<p>– Szóval természettudományos műveltsége is van. Ilyennek -képzeltem.</p> -<p>– Úgy van – mondta a fogsora arany mosolyával – mindent csak -szigorúan tudományos alapon. Most pedig menjünk. Egy bank -<i>safe-deposit</i>-jába akarom elhelyezni ezt a holmit.</p> -<p>A két bőröndje után nyúlt.</p> -<p>– Mi van ezekben? kérdeztem.</p> -<p>– Magánvagyonom.</p> -<p>– Nyissa ki.</p> -<p>– Szó sincs róla.</p> -<p>– A kulcsokat.</p> -<p>– Nem adom. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span></p> -<p>– Akkor feltöröm.</p> -<p>Minden erőmmel feszegetni kezdtem a zárat. A zár könnyen -kinyilt.</p> -<p>– Az ég szerelmére – mondta a nő, álszent ijedelemmel.</p> -<p>A bőrönd homályos mélyén, zavart, nedves gombolyagban szemek -néztek rám, száz szem, ezer szem, sárga, zöld, kék, szürke szem, -fáradt haldokló pillantással. Aztán a másik bőröndöt is feltörtem. -Ebben a bőröndben szívek voltak, vérben fuldokló, eleven -szívek.</p> -<p>– Hát te vagy az – ordítottam magamon kívül. – Te lopod el a -szemeket, te szemtolvaj és te lopod meg a fiatalokat, akiknek a -szíve úgy ver, mint az isten muzsikája? A bankba akarod tenni az -életünket. Verjen meg az isten, gyalázatos.</p> -<p>Megragadtam a karját.</p> -<p>– Most pedig mondd meg a neved.</p> -<p>– Először is kérem: ne tegezzen.</p> -<p>– A neved kérdeztem.</p> -<p>– Melanie.</p> -<p>– A másik neved?</p> -<p>– Comtesse Melanie. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<p>– Mocskos, – nevettem a fanyalgó érzelmességén, – Szutyok Panna, -Csutak Treszka, Seprü Erzsók, nem Melanie grófnő. Csakhogy végre -szemtől-szembe látlak. Miért is képzeltem, hogy férfi vagy és hogy -nagy vagy. X... kalandornő vagy, egy szürke nénike, semmi egyéb. Te -lennél a halál? Hisz egy kukac, egy szamár-tövis, egy béka több -nálad. Mert te a semmi vagy, a butaság vagy. Nem félek már tőled, -csak gyűlöllek. Évekig készítem majd a gyűlöletem italát, otthon -zárt ablakok mellett élesítem a szemem, hogy átfurjalak, élesre -ráspolyozom a körmöm, hogy a pofádba vágjam. Edzem a fogam, hogy -egyszer beléd harapjak és leköpjelek, szemét. Egyelőre azonban -letartóztatlak.</p> -<p>Már vonszoltam kifelé a folyosóra, ahol senki sem járt, a -váróterembe, ahol mindenki aludt. Csak a portás volt ébren, vastag -paszományos sapkájával a fején, roppant hivatalos tekintéllyel -nézegetett ránk és kötelességtudóan szalutált.</p> -<p>– Portás – mondtam néki, – ezt a kalandornőt azonnal adja át a -rendőrségnek. <span class="pagenum"><a name="Page_132" id= -"Page_132">-132-</a></span></p> -<p>A portás nem sokat adott szavamra és mint jó hivatalnok, az -írásait követelte tőle, amit X... kalandornő azonnal át is -adott.</p> -<p>Minthogy pedig a portás nagyon rövidlátó volt – érthetetlen, -hogy bizhatnak meg ily súlyos szembajban szenvedő embert eféle -fontos és felelősséges hivatallal – az okmányok és útlevelek hamis -voltát nem fedezte fel, kinyította az ajtót, ismét szalutált, a nőt -a perronra engedte, aki fel is szállt az első villámvonatra és el -is robogott U... vagy Z... felé.</p> -<p>– Többszörös gyilkos – kiabáltam a portás felé – és maga futni -engedi.</p> -<p>– Honnét tudja? – mondta a portás fölényesen és tágranyította -harcsa-száját, amelyből a pörkölt és a sör büze csapott ki. – -Minden írása rendben van. Talán részeg az úr?</p> -<p>Nehogy magam váljak gyanussá, gyáván és alázatosan félreálltam. -Hiszem azonban, hogy a jó és okos emberek mégis lefülelik a -veszedelmes kalandornőt. Pontos személyleírásával szolgálhatok. -Termete: alacsony. Arca: csontos. Szeme: mocsárszínű. Szája: -<span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span> nagy. Orra: hegyes. Fogai: aranyfogak. -Félgyászban jár: szürke esőköpeny, fekete selyemruha és fehér -zsabó. Olyan, mint egy víg özvegy, korát nem lehet megállapítani. -Senkit se tévesszen meg látszólagos vidámsága. Mert ajkán olcsó -pirosító van.</p> -<p class="center">(1914.) <span class="pagenum"><a name="Page_134" -id="Page_134">-134-</a></span> <span class="pagenum"><a name= -"Page_135" id="Page_135"><br /> --135-</a></span></p> -<h2>KIS KOMÉDIÁK.</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137"><br /> --137-</a></span></p> -<h3>A KÖVÉR BIRÓ.</h3> -<p>Fényes délben a napszúrás úgy reszket a levegőben, mint valami -hegyes és gonosz aranytű.</p> -<p>A kis város ekkor alszik. Fehér házai a hőségben agonizálnak, az -ablakok pedig zöld fényben villognak – barátságtalanul – a fény -deliriumában, hasonlóan valamelyen iszákos, vagy őrült szeméhez, -aki bámul a porba és nem lát. Egy sor ház reszket a szemünk előtt. -Távolabb van a huszárok lovardája, melynek az eresze már ad -valamicske árnyékot és egy gyep, melyen pitypangok nőnek és méhek -meg darazsak zümmögnek. A lélegzetünk ki-kihagy. Akárcsak forró -fürdőből jönnénk, a testünk izzik, a szemünk homályos, a kezünk -reszket. Talán a tifuszos betegek ilyenek. Négyen-öten vagyunk – -tíz-tizenkétéves gyerekek – tornaingben és gummicipőben, -<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span> mosdottan és maszatosan s harcra készen -várjuk áldozatunkat, a kövér bírót. Betegek vagyunk a kánikula -örömétől. A világ: egy sárga szédület.</p> -<p>A lovarda eresze alatt összedugtuk izzadt fejünket és lüktető -halántékkal hallgattunk. Mikor elharangozták a delet, a törvényszék -hűvös kapualjából – mindig pontosan – kiduzzadt a kövér bíró -hordószerű potroha. Ilyenkor egyikünk elordította magát:</p> -<p>– Jön a kövér bíró.</p> -<p>Erre odalapulunk a lovarda kapujához. A csendben csak szívünk -kalimpálása hallszik. Nemsokára az aszfalt összerezdül, ami azt -jelenti, hogy mindjárt előttünk a kövér bíró. Egy pillanat és már -itt is van. Porszínű nyári ruhát visel, nyersselyemből, domború -hasán vastag aranylánc, újján zöld pecsétgyűrű, kezében nádbot.</p> -<p>Vörös homlokáról keskeny patakokban ömlik a verejték. Apró -vakondok-szeme a hájpárnák mögül pislog ránk. Mindnyájunkban forr a -harag, de félünk és a gégénk úgy összeszorúl, hogy kiáltani -akarunk. <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span></p> -<p>Csak akkor kiáltunk, mikor már tíz-húsz lépésre fújtat -tőlünk.</p> -<p>Valaki felragad egy göröngyöt.</p> -<p>– Vágd utána! – mondjuk és körbe fogjuk a hőst, hogy -bátorítsuk.</p> -<p>– Üsd agyon!</p> -<p>A göröngy magas ívben repül feléje és széttöredezve fröccsen -szét a finom porban. A szeplős Torday, akit az iskolában -«pulykatojás»-nak csúfolnak, felajzza parittyáját és utána küld még -egy színes kavicsot. A kövér bíró ekkor hátrafordul. Kicsikét -hunyorog a napfényben, azután lassan tovább gurul. Mi meg kuncogva, -dühös ál-pátoszszal vitatkozunk tovább.</p> -<p>– A mindenit… – tajtékzik egyik tornainges.</p> -<p>– Ha legközelebb erre jön – szól a nagyobbik Torday – ezzel -verem be a fejét.</p> -<p>A napfényben egy kézipisztoly vasagyát villantja fel.</p> -<p>Mindnyájan elhültünk erre, de örültünk, boldogok voltunk és -erősnek éreztük magunkat, amint a gyűlölet acéllá merevítette -izmainkat. A vérére vágyakoztunk. Gyülöltük <span class= -"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> a -csúnyaságát, utáltuk a betegesen pöffedt kövérségét – ostobán és -vérengzően – ahogy csak a gyermekek tudnak gyűlölni.</p> -<p>Soha sem láttunk ilyen torzembert. A lábak kelletlenül tartották -a zsíros potrohot, a törzs egészen beleveszett duzzadó és virágzó -hájába, melyből csak kopasz feje látszott ki, mintegy minden -pillanatban megpukkadni készülő zsírgömb. Az arc közepén pedig egy -pisze, tömpe orrocska szomorkodott s – úgy tetszett – ez az orr -néha gyerekesen pityeregve vádolta a természetet, mely egy szegény -embert ily förtelmesen megcsúfolt. Részvétet azonban nem éreztünk -iránta. A gyerek morálja a szépség s az, aki bűnösen vagy -bűntelenül megsérti primitív erkölcsét, ellensége, kihívja a -bosszúját és meglakol érte. A varangyos békát épp úgy gyülöltük, -mint a kövér bírót. Gyűlöltük, mint mindent, ami szokatlan.</p> -<p>Egy délután újra róla beszélgettünk.</p> -<p>Arról folyt a vita, mitől hízott meg ennyire a kövér bíró. -Vékony Pál fontoskodva magyarázott: <span class="pagenum"><a name= -"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p> -<p>– A kövér bíró ökröket eszik. Egy egész ökröt fal minden ebédre. -Az anyja süti, nyárson.</p> -<p>A társaságon valami hitetlen moraj futott végig. Azt se tudtuk -elképzelni, hogy a kövér bírónak anyja is van.</p> -<p>Pál a kör közepén tovább beszélt:</p> -<p>– Ha mondom, hogy él az anyja, vele lakik együtt a -Tűzoltó-utcában. Hisz én is ismerem… Rögtön elvezetlek -benneteket.</p> -<p>Talpraugrottunk s elindultunk a különös kalandra. -Rablóregényekben olvastuk, hogy bátor és nemes daliák az ellenséget -saját fészkében keresik fel s ott számolnak le vele. Mi is -ilyesmire gondoltunk, míg szédülő fejjel közeledtünk a csendes, -zöldzsalus ház felé. Pált előre küldtük. Pár perc múlva diadalmas -arccal jött ki:</p> -<p>– Gyertek.</p> -<p>Mentünk befelé. A kövér bíró házában voltunk. Először egy hűvös -tornácon kellett keresztülhaladnunk, melyet színes üvegkapú -választott el az udvartól. Bent zöld lombok, hársak, kőrisek és -jázminbokrok között <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span> kis gyerekhinta mellett a padon egy -sovány, bánatos nénike ült és kötött. A kövér bíró anyja volt.</p> -<p>Eleinte még viszketett a torkunk s nevetni akartunk, de az öreg -asszony szelíden fogta meg kezünket, mi pedig kezet csókoltunk, -mint édesanyánknak szoktunk. Mindjárt meg is terítette az asztalt. -Mély, aranykarikás tányérokon, almákkal, szőlővel, kalácscsal -kínált meg. Felültetett a hintára. Azután mesélni kezdett. -Elmondta, hogy a hinta még a fiáé volt, aki nagyon szeretett -tornászni annak idején, mikor iskolába járt. Sok mindenről beszélt. -Hogy féltette a fiát, hogy várta, ha néha elmaradt a pajtásaival és -csak kapuzárás után vetődött haza. Hogy szaladt ki már kis korában -a viharba. Hogy megnótázott, megtáncolt, ha a hosszú őszi estéken -unták magukat. Micsoda fürge, derék legény volt és micsoda -táncos.</p> -<p>Még azt is megtudtuk, hogy nála széles e határban nem akadt -különb madarász.</p> -<p>– Úgy ám, kis fiúk, – ismételgette – az én fiacskám is -madarászott. Napokig csatangolt <span class="pagenum"><a name= -"Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> a réteken, a nagy-nagy -mezőkön… Az idő bizony múlik. Ha elgondolom, hogy akkor szakasztott -olyan volt, mint most ti.</p> -<p>Az öregasszony maga elé nézett.</p> -<p>A fiára gondolt, aki már negyven éves és még mindig nem nősült -meg. Harminc éves korában volt egy furcsa szerelme, karikagyűrűt is -hordott az újján, sokat sírt és sóhajtozott s ez a nagy-nagy darab -ember fürgén rohant a találkára, mint egy gőzmozdony. Egy -cukrász-kisasszonyt szeretett. De a cukrászkisasszony kómikusnak -találta a kövérséget. A kövér bíró pedig eljárt a cukrászdába, -bánatában megette a fél cukrászdát, sok habosfánkot és krémest, -mitől még jobban elhízott. Leette magát. Ahogy mások az alkoholnak -áldoznak, ő szerelmi bánatában evett, evett, egyre többet és -többet. Egy évig hordotta köpcös újján a karikagyűrűt, de hamarosan -lekerült róla.</p> -<p>Ezen a gyűrűn járhatott a nénike esze, mert a szeme finom -könnyekkel telt meg. Mi pedig néztük őt. Még mindig vártuk a kövér -bírót, hogy valami tréfát csináljunk vele, itt <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> a saját -házában, de a kedvünk kicsit elzápult már, a kánikula hőségében -fáztunk.</p> -<p>– Meséljen még néni – mondta Vékony Pál, álmélkodva.</p> -<p>A néni pedig megsímogatta a haját és a szemébe nézett.</p> -<p>– Ejnye fiacskám – szólt hozzá csendesen – de rongyos az -ingecskéd. Ki látta így járni.</p> -<p>Azután a szobába ment és kihozott egy csomagot. Ruhák voltak -benne. Apró cipőcskék, kis nadrágok, kabátkák, tornaingek s egy -gazdag bogárgyűjtemény.</p> -<p>– Ez mind az övé, mondotta az asszony. Ez az ingecske. Nézd, -éppen illik rád. Ez a két topánka. Neked talán jó lesz. Ez a -kabátka. Kinek kell? Mind az övé.</p> -<p>– Ez is? kérdezte a Torday-gyerek hebegve, hitetlenül és egy -zöld lepkefogót emelt föl az asztalról.</p> -<p>– Ez is.</p> -<p>Mindnyájan megdöbbentünk. A röhögés, ami a kapuban még -torkunkban bizsergett, most csiklandozva furcsa orrcsavaró zavarrá -<span class="pagenum"><a name="Page_145" id= -"Page_145">-145-</a></span> savanyodott és pityergőssé, mulyává, -halványnyá sápasztotta arcunkat.</p> -<p>– Ez is? – kérdeztük mind és kézről-kézre adtuk a zöld -lepkefogót.</p> -<p>– Hisz a miénk is ilyen.</p> -<p>A fák árnyában állottunk. Néhányan még a hintára szálltak, még -egyszer nagyokat sikoltottak és bukfencezni próbáltak a fűben. De -nem jól éreztük magunkat. Valami különös ujság fojtogatta torkunkat -ezen az alkonyaton, mint mikor az ember először nem bír aludni és -észreveszi, hogy neki is fáj, ami másnak és jobban fáj, mint -másnak. A jóság és az irgalom tündére szállt le, melyet eddig -sohase ismertünk, egy pillanat alatt átvillant a fejünkön, hogy -valaha a kövér bíró is gyerek volt, olyan, mint mi, madarászott, -hintázott és lepkéket fogott. Amikor azonban ezt átgondoltuk, már -nem voltunk többé gyerekek. Arcunk megöregedett, a szempillánk -idegesen rebbent föl és szemünkbe az élet minden misztériuma kiült. -Álltunk egymás mellett, legyőzötten és némán.</p> -<p>Később még erőltetni próbáltuk a vidámságot. <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> Egy -dalba kezdtünk, de ijedten – minden ok nélkül – abbahagytuk. -Muzsikás, fekete bogarak koppantak a kalapunkhoz. Fejünk megfájdult -a forró fű szagától.</p> -<p>Ekkor a falhoz támaszkodtunk és lehunytuk a szemünket. -Mindnyájan egy tündéri tájat láttunk, egy kék mezőt, melyen egy kis -virgonc gyerek – a kövér bíró – ugrál. A szája bánatosan lekonyul, -de szemében a tisztaság, a pajkosság, a jókedv gyerek-menyországa, -mely nemsokára elmúlik. Egy karcsú fiúcskát láttunk, aki -hajadonfőtt – kacagva és boldogan – kezében a zöld lepkefogóval, -egy ideges, fehér pillangó után kap.</p> -<p>Megszégyenülve somfordáltunk ki az utcára, a kánikula -éjszakájába.</p> -<p>Forró és fekete volt az éj.</p> -<p>Egy sarkon dörgő léptekkel jött felénk a kövér bíró.</p> -<p>– Jó estét, szóltunk és illedelmesen leemeltük sapkánkat.</p> -<p>– Jó estét, mondta a kövér bíró mint egy kistestvér és ő is -leemelte szalmakalapját.</p> -<p>Némán mentünk tovább. <span class="pagenum"><a name="Page_147" -id="Page_147">-147-</a></span></p> -<p>Este pedig sokáig nem tudtunk elaludni kis ágyainkban.</p> -<p>Amikor elalszunk, azt álmodjuk, hogy a kövér bíró kékszalagos -gyerekpólyában sír és nagy szemével – szomorúan, nagyon szomorúan – -reánk mered, szegény pufók baba.</p> -<p class="center">(1909.) <span class="pagenum"><a name="Page_148" -id="Page_148">-148-</a></span></p> -<h3>KOMÉDIA.</h3> -<p class="center"><i>(Körúti kávéház. Egy Auer-láng virraszt a -sarokasztal fölött, hol az Agglegény és a férj ül. Már söpörgetni -kezdenek, a székeket lapjával az asztalokra rakják, az ajtókon -léghuzam süvít. A kávéház személyzete nem viselkedik valami -kitüntető figyelemmel a két kései vendég iránt. Az asztalon -sörösüvegek, pálinkáspoharak, melyek alján zöld és piros folyadékok -csillámlanak és egy üvegszelence, melyben szódabikarbóna van. A -Férj és az Agglegény körülbelül egyidős. Valaha iskolatársak -voltak, most a húszéves találkozóról jönnek, álmosak, mámorosak, -már unják is egymást, de mégse tudnak elválni. A Férj kövér, -kopasz, a potrohán aranylánc. Az Agglegény dereshajú, a szeme -ábrándos, verseket ír. Reggel négy óra.)</i> <span class= -"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(végigásít egy -skálát)</i>: Menjünk haza.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: A kedvemért, öregem, maradj -még. Várjuk meg a hajnalt. <i>(Két kanál szódabikarbónát eszik, de -a fehér por fele a mellényére hull.)</i></p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(ásít)</i>: Én nem -szeretem a hajnalt.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Nincs szebb, mint a hajnal, -öregem. Míg ránk nem kékül az ablak… az ég… a föld… addig nem -megyünk haza.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Utálom a hajnalt. -<i>(Ásít.)</i> Én mindig szaladok előle, hamar be az ágyba, elfújni -a gyertyát, lefeküdni, míg sötét van. A házmestert ilyenkor majd -felöklelem a lépcsőházban. <i>(Gyorsan felhajtja a likört. Maga elé -néz.)</i> Azután a feleségem…</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Mit, te megházasodtál?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(mosolyog)</i>: Nem -tudtad?</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Nem.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(játszik)</i>: Szegény -feleségemnek megigértem, hogy éjfélre otthon leszek. Most -gyöngélkedik.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Nem hittem volna, öregem, hogy -te megházasodtál. <i>(A Férj is felhörpint egy pohár <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> likört. -Ő is maga elé néz. Ő is mosolyog és játszik.)</i> Hát cserben -hagytál bennünket, te rosz csont? Elpártoltál? Nem emlékszel, mit -fogadtunk az érettségi banketten? De legalább boldog vagy-e, édes -öregem?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(ábrándosan lehunyja a -szemét)</i>.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Ne is beszélj, látom az -orrodról, hogy boldog vagy, öregem. Ej-ej, ki hitte volna, -öregem.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(közelebb húzza a -széket)</i>: Te, ha tudnád, mi egy asszony. <i>(Most már olyan -komolyan játszik, hogy maga is elhiszi.)</i> Nézd, most négy óra. -Az asszony már éjfélkor felébredt. Azóta nem tud elaludni, a szemét -kinyitja, de nem gyujtja meg a villanyt, úgy vár rám. Negyedóra -mulva hallja, amint kezemet csendesen a kilincsre teszem. Én -belépek. Ő szinleli az alvást és a pillái mögül néz rám. Ó, te nem -tudod, mi az egy asszony… egy hajnali asszony…</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Pincér, még két maraszkinót. -<i>(A Főpincér hozza. Isznak.)</i></p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(belemelegszik a -játékba. A hangja halk és izgatott)</i>: Az asztalon az éjjeli -<span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span> mécs. Legyen a mécs teszem ez a -gyufatartó. Előtte az ellenző. Legyen az ellenző teszem ez az -étlap. Félrehúzom az ellenzőt így. Elfujom a mécsest így. Képzeld, -milyen csöndes a szoba. Milyen csöndes a levegő, amelyet egy édes -asszony lélekzése szűrt át az éjjel. Drága, édes asszonyom, -megérkeztem hozzád, jó reggelt. Leülök egy székre és nézem az -arcát.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Érdekes. <i>(Mélyet szippant a -cigarettájából.)</i> Érdekes. <i>(Még egyet szippant, majd az egész -cigarettát felsóhajtja.)</i> Ezt sohase éreztem.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(félvállról)</i>: -Házasodj meg.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(kiváncsian)</i>: És az -assony felkel ilyenkor?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Lassan. Ehhez érteni kell. -Először is csöndesen leteszem a kalapom, a sétapálcám, a tavaszi -felöltőm. Azután csöndesen, nagyon csöndesen az ágyhoz lopódzom és -föléje hajlok.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Nézd csak, szerelmes a -feleségébe.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(mosolyog)</i>: Las-san. -Az asszony most felnyitja a szemét. Érzem a sötétben, amint rám -néz. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span></p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Te igazán boldog lehetsz.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Megfogom a kezét és -megcsókolom a kedves, jó kezét. Azután megcsókolom a száját, a -kedves, jó száját, egyszer, kétszer, háromszor. Most még nagyobb a -csönd, mint mikor aludt. Mert az igazi csókok nem lármásak.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(hidegen)</i>: Tudom.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Azután az asszony fülébe -súgom, hogy főzzön kávét. A reggeli kávém sohase iszom a -kávéházban. Hiába, az otthoni kávénak nincs párja. Különösen -ilyenkor, átlumpolt éjszaka után. Olyan megnyugtató, mintha minden -bűnöm feloldaná a pillés, illatos kávé. Az asszony egy darabig -vonakodik, sajnálja otthagyni az ágyat, a szája durcás.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(izgatottan)</i>: De később, -ugy-e, felkel?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(egyszerűen)</i>: Fel. -<i>(Önérzetesen.)</i> Még sohase kellett kétszer mondanom. -Egy-kettő papucsba bujtatja a lábait, a cukorfehér lábacskáit. -Fázékonyan kendőt kap magára és a másik percben már lobog a -melegítő. Egy szót se szólunk. De mindketten <span class= -"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> -érezzük, hogy most szeretjük egymást legjobban.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(meredt szemmel bámul)</i>: -Érdekes. És azután?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: És azután, nincs tovább. -<i>(Csettint az ujjával.)</i> Barátom, én vagyok a legboldogabb -ember Budapesten. <i>(Ránéz.)</i> Miért bámulsz?</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Te, – akár hiszed, akár nem – -de ezt én soha… sohase éreztem.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Hallod, ez csak -természetes.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(észreveszi, hogy a -szódabikarbónás szelencébe belepottyant egy öreg könycsepp, -megtörli a szemét és megint játszik)</i>: Bizony nekem nincs kihez -hazamennem. Agglegény maradtam. Hogy is van az a mondás? Az -agglegény úgy él, mint egy király…</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: És úgy hal meg…</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Sohase hal meg. Tudod mit, -öregem, én mégse cserélnék veled. Igaz, hogy a legényszobám üres -most, az ágy hideg és úgy surranok be, hogy elfordítom a fejem, de -azért… azért boldog vagyok. Olyan könnyű… Olyan szabad… -<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span></p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(elkomorul)</i>.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Az se igaz, hogy senkim sincs. -Az én nagy, francia ágyam a világ leghűbb állata. Te, az vár engem -és illedelmesen köszön, mikor belépek. «Jó reggelt, nagyságos úr!» -Erre én azt mondom: «Szerbusz!» Az éjjeli szekrény egy oktávval -magasabban kiált: «Jó reggelt!» Megveregetem a vállát: «Szerbusz!» -A kis párna szoprán-hangon rikolt: «Jó reggelt!» Megsimogatom: -«Szerbusz!» Egyébként megköszönöm nekik, hogy jószívűek hozzám, -lefekszem, kicsit olvasok, azután a fülemre húzom a takarót, a -kispárnára hajlok és mintha véletlenségből történne, megcsókolom a -csücskét…</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(kényelmetlenül -feszeng)</i>: Kérlek, ne érzelegj.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Az ördög érzeleg. Én csak -titeket sajnállak, szegény férjek. Az egész világ az enyém. A -ligetben, a Múzeum-kertben tavasszal annyi leány van. Nem tudom, -észrevetted-e, hogy ezek a fiatal leányok mindig egyformák, a -kötényük, a szoknyájuk, a frizurájuk sohase változik és ha -egyik-másik <span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span> megöregszik és elcsunyul, a fiatalság, -a fiatalság az örök. Ezek a leányok jönnek elébem friss mosollyal, -piros napernyővel. Nektek van feleségtek és anyósotok. Nekem -azonban maga a Természet az anyósom, aki millió és millió eladó -lányt cepel a karján.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(nagyon szomorúan)</i>: -Nem gondolod, hogy nincs igazad?</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Én, öregem, nem filozofálok. -<i>(Fütyörész.)</i> Én élek.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(hosszan, irigyen -bámulja)</i>: Hazudsz. <i>(Dadogó nyelvvel, álmosan.)</i> Hazudsz. -<i>(Megfogja a kezét.)</i></p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Mi bajod?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Csak azt akarom mondani, -hogy hazudsz. <i>(Lehajtja fejét az asztalra.)</i> Hogy nincs így. -<i>(Nagyon sápadtan.)</i> Hogy nincs igazad.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Honnan tudod, – te, – te békés -nyárspolgár?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Az a szoba utálatos és -hideg. A lavór vize jeges. És nem köszön senki. És azután az a -millió lány se érdekes. Kettő kevesebb, mint – egy. <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span></p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: A matematikában mindig gyenge -voltál.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Ne izélj. Sohase, sohase -szoktam lumpolni. Kicsit szédül a fejem. Én most nem merek -hazamenni.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(felkel)</i>: Pedig már -igazán mehetünk.</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(teljesen elázva, -szontyolodottan felkel)</i>: Maradjunk itt. <i>(Valamit -gondol.)</i> Örökre.</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(dühöngve hebeg)</i>: És az -asszony?</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span>: Az, fiam… az… az… -<i>(Szünet. A levegőbe mutat, nagyon messzire.)</i></p> -<p><span class="smcap">Férj</span>: Hát így vagyunk, öregem? -<i>(Hahotázik.)</i> No, ez sikerült. Becsaptál, öregem, a régi -vagy, akárcsak az iskolában, húsz évvel ezelőtt. <i>(Mindig -erősebben nevet.)</i> De látod, te is beugrottál. <i>(Nyelve alig -forog.)</i> Tudd meg, öregem, tudd meg… hogy én is becsaptalak… -mert én meg… úgy bizony…</p> -<p><span class="smcap">Agglegény</span> <i>(a füléhez hajol s -élesen, hidegen belésziszegi)</i>: Mióta?</p> -<p><span class="smcap">Férj</span> <i>(szomorúan)</i>: Tizenöt éve. -<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span></p> -<p class="center"><i>(Fizetnek. Kimennek az utcára, ahol a hajnal a -házak fölött kék utcákat hasít az éjszakából. Nézik egymás arcát és -zavaros álomnak tetszik, hogy egymásban bámulták saját életüket, -melyet eddig nem éreztek. Mind a ketten roppantul józanok és -szomorúak.)</i></p> -<p class="center">(1906.) <span class="pagenum"><a name="Page_158" -id="Page_158">-158-</a></span></p> -<h3>ÁPRILIS BOLONDJA.</h3> -<p>– Holnap április elseje – mondotta Viktor.</p> -<p>– Te, – lihegtem ragyogó szemmel – most valami újat kell -kieszelnünk.</p> -<p>Az üllői-úti diákszobában ketten tanácskoztunk.</p> -<p>– De mit?</p> -<p>– Valami nagyszerűt – szóltam és az asztalra vágtam.</p> -<p>Bálintról volt szó, a közös lakótársunkról, aki minden tréfánkat -visszaverte és ezért fogcsikorgatva gyűlöltük.</p> -<p>Izgatottan járkáltunk a szobában.</p> -<p>A tervek úgy röpködtek, mint a rakéták.</p> -<p>– Nem jó.</p> -<p>– Ez se.</p> -<p>– Új kell, – ordítottam – egészen új és meglepő. <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> -<p>Viktor rágyújtott a kis angol pipájára.</p> -<p>– Megvan! – kiáltott, – Ez új is, meglepő is, izgató is, modern -is. Figyelj ide.</p> -<p>– Halljuk.</p> -<p>– Belebujsz ebbe a szekrénybe.</p> -<p>– No és?</p> -<p>– Aztán itt maradsz.</p> -<p>– No és?</p> -<p>– Aztán vársz.</p> -<p>– No és?</p> -<p>– Aztán meglesed, hogy mit csinál, amikor egyedül van, teljesen -egyedül, amikor nem is sejti, hogy kémlelik. Egy félóráig meg se -mukkansz.</p> -<p>– Helyes.</p> -<p>– Később lassan, kisértetiesen elkezdesz mozgolódni. Óvatosan -recsegteted a deszkákat. Halkan, nagyon halkan köhöghetsz is.</p> -<p>– Csak meg ne sejtse a tervünket.</p> -<p>– A lámpát előbb eloltod.</p> -<p>– De hogy tudom meg, mikor jön?</p> -<p>– Én majd lesbe állok a folyosón és jelt adok neked. Tíz felé. -Holnap szerda. Vívóleckéje van. <span class="pagenum"><a name= -"Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> -<p>Nyomban megtartottuk a főpróbát. Kinyitottuk és gondosan -megvizsgáltuk a nagy diófaszekrényt. Magas és tágas volt, -kényelmesen elfértem benne. Egy székre ültem. Az ajtón levő -facsomót kilöktük. Azon a kukucskáló-lyukon keresztül mindent -pontosan láthattam.</p> -<p>– Pompás.</p> -<p>– Óriási.</p> -<p>– De valami eszembe jutott.</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Ha nem lesz egyedül… ha Jolánt is magával hozza…</p> -<p>– Annál jobb.</p> -<p>Úgy égtek a szemeink, mint a vadmacskáknak.</p> -<p>– Valami megint eszembe jutott – szóltam.</p> -<p>– Ki vele.</p> -<p>– Hátha mindjárt lefekszik, vagy elmegy. Akkor mi maradunk -hoppon.</p> -<p>Viktor tollat ragadott és a névjegyére írni kezdett:</p> -<p><i>Kedves Bálint, éjfélkor a Pannoniába megyünk. Addig maradj -itthon. Érted jövünk. Várj.</i> <span class="pagenum"><a name= -"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> -<p>– Ezt a névjegyet – susogta – holnap itthagyjuk az asztalon. Ha -lámpát gyújt, okvetlenül meglátja. Aztán tudod, Bálint legalább egy -óráig öltözködik.</p> -<p>– Készen vagyunk.</p> -<p>– De most add a kezed, hogy senkinek se szólsz róla.</p> -<p>Kezet adtam.</p> -<p>Bálint ezen az estén is tíz felé jött haza. Kicsit kapatosnak -látszott, fütyörészett és dalolt. Előkereste a konyakot, -kocintgattunk, éjfélig ittunk.</p> -<p>Másnap fehér, bolond reggelre virradtunk. Éles szelek zugtak, -virágokat sodort a tavaszi vihar. Az ég majd ragyogott, majd, mint -hisztérikus leány, makacsul hullatta eszelős könnyeit. Bizsergő -viszketés bujkált a mellünkben s mi is szerettünk volna sírni és -nevetni. Ilyen napokon követjük el legnagyobb őrületeinket. -Ilyenkor vallunk szerelmet a csúf leányoknak, ilyenkor törünk -tükröt, ilyenkor ordítjuk rekedtre magunkat és ilyenkor isszuk ki a -gyorsforralókból a szeszt. A szivem elszorult valami nyugtalanság -sejtésétől. <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span></p> -<p>A nap lassan mult. Fejfájós, ideges délelőtt reszketett, aztán -egy végtelen délután. Szüntelenül csetlettem-botlottam, kezemből -kiesett a toll, poharakat, tányérokat törtem és nagyon -szerencsétlennek éreztem magamat. Végül egész váratlanul jött az -este. Kiderült az ég. A nedves háztetőkön végig feküdt a holdfény s -a kémény mellett felbukkant egy cirmos kandur.</p> -<p>A kaput bezárták, a diákkaszárnya elcsöndesedett, lesbe -álltunk.</p> -<p>– Sápadt vagy – mondotta Viktor. – Talán félsz?</p> -<p>– Dehogy, – hencegtem.</p> -<p>A lámpa ott égett az asztal közepén. Minden csöngetésre -eloltottuk, nehogy észrevegye a kiszüremlő világosságot. Még mindig -nincs itthon. Meg-meggyújtottuk a lámpát. Ügyetlen, botorkáló -kézzel babráltam a forró lámpaüveggel. Hol marad ilyen sokáig? -Talán már nem is jön? De újra berregett a csengő élesen, -határozottan, fülsértően. Viktor kiszaladt a folyosóra s egy -pillanat mulva visszaosont. <span class="pagenum"><a name= -"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p> -<p>– Itt van.</p> -<p>– Ki? – kérdeztem az idegességtől kábultan.</p> -<p>– Bálint.</p> -<p>Úgy tetszett, hogy Bálint nagyon is korán jön. A kezemben remegő -gyufa világánál a tükörben megpillantottam fehér arcomat és -megijedtem tőle.</p> -<p>– Menj.</p> -<p>– Hová?</p> -<p>– Ide… a szekrénybe… De siess… Vedd ezt a szőnyeget is és harapj -belé, ha nevetni akarsz…</p> -<p>– De…</p> -<p>– Siess, mert itt van…</p> -<p>Egy pillanat alatt bent termettem a szekrényben. Viktor bezárt -és macska-talpakon kisuhant. Egyedül maradtam a sötétségben. Egy -darabig még hallottam a megereszkedő butorok recsegését, később -csak a némaság dongott.</p> -<p>Azután valami nevetőinger fogott el, valami buta erős és -kegyetlen görcs, hogy nevessek, hahotázzak és ordítsak, mint ott -künn az <span class="pagenum"><a name="Page_164" id= -"Page_164">-164-</a></span> őrjöngő áprilisi szél. Hideg, izzadt -kezemet szájamra tapasztottam.</p> -<p>Vártam. Meddig tart ez így? Miért jön oly fájó-lassan ép most? -Talán fél? Mit csinál majd akkor, ha motoszkálni kezdek? És mit -teszek én, ha nem lesz egyedül? Ettől a gondolattól megriadtam. -Szerettem volna már kijönni, de nem lehetett.</p> -<p>Egyszerre megzörrent a kilincs. Utána zsongó csönd, mély csönd, -csönd, csönd.</p> -<p>Ő volt.</p> -<p>Meggyújtotta a lámpát és közönyös arccal körültekintett. -Észrevette a névjegyet. Elolvasta, leült.</p> -<p>– Milyen különös – gondoltam magamban – most azt hiszi, hogy -egész egyedül van.</p> -<p>Élveztem a perverz helyzetet. Tisztán láttam minden mozdulatát. -Délcegen és hatalmasan meredt elém a szélesvállú, egészséges -bácskai fiú. A lámpafény reá sütött cigányos, fekete hajára.</p> -<p>Gyanutlanul és fesztelenül mozgott. Megtörülte a homlokát. -Azután vízet ívott. Éhes, meredt szemekkel bámultam és olyan -különösnek <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span> tetszett. Máskor nem így iszik. Akkor -nem ily hanyag, mohó és formátlan. Most nem is sejti, hogy lesik. A -tevése-vevése érdektelen és hitetlen. Az arca komoly, de olyan -furcsa. Fáradt és nagyon petyhüdt. Majdnem csunya. Szeme körül -piszokszínű, hamu-szürke karikák. Mindnyájunk arca ilyen, amikor -teljesen magunkra vagyunk. A szemek kissé beesnek, az orr -megnyulik, a lépések fáradtak és bizonytalanok, mert magunk előtt -csak akkor pózolunk, ha a tükörbe nézünk. Ezért ijedünk meg, ha -néha valaki halotti magányunkban váratlanul meglep. Szétszórt -kincseinket össze akarjuk szedni: felrezzenünk.</p> -<p>Már nem tudtam nevetni.</p> -<p>Egy embert láttam magam előtt, arcán a munka utálatos -fáradtságával, irtózatos egyedüllétben. Olvasni kezdett, de hamar -ráunt, megint vízet ivott, ásítozott.</p> -<p>– Ő most vár bennünket szegény és hisz nekünk.</p> -<p>Mi lesz: mi lesz, boldog isten? Az órámra néztem. Tizenegy felé -járt. A félóra régen elmult. Most már mozognom, recsegnem kellene. -<span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span> Itt nem birom ki sokáig. Mert -lassanként félni kezdtem tőle és magamtól is. Vajjon mit tesz? -Hátha oly tekintetet lövell szemembe – ide a kukucskáló lyukra – -miben egy egy egész emberélet titka van és megőrülök tőle? Hátha -elkiáltja magát, vagy beszélni kezd, lassan és vontatottan? Hátha -grimace-t csinál az arcával, egy szokott csuf, hideg grimace-ot, -amit mindig csak akkor mer mutatni, mikor egyedül van, egy -grimace-t, amibe ő már beletörődött, de az én hitemet megrendítené -és rögtön elfelejteném tőle az egész életemet? Hátha odamenne a -pénzesfiókomhoz ez a tiszta, ez a becsületes, ez a jó fiú és sunyi -pofával, mint egy sötét rablógyilkos feltörné, kivenné a pénzemet, -zsebredugná, előttem, lopva? Mindezt pedig látnám, a tulajdon -szememmel. Nem, ezt nem tudnám túlélni. És mégis itt kell maradnom. -Ha most elárulnám magam, talán ő őrülne meg, ketté repedne a szíve, -megőszülne az ijedelemtől. Némán és hidegen vártam. Vállaim közé -huztam a fejem s irtóztató félelem ragadt torkon. Kezemben -csöndesen ketyegett az óra. A félelem <span class= -"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> egyre -dagadt s éreztem, hogy az egész szobát betölti láthatatlan -hullámaival, lassan összecsap a fejem fölött és akkor többé nincs -menekvés.</p> -<p>A falióra féltizenkettőt üt. Segítségért akarnék kiáltani, -hozzá, mentsen meg valahogy, de nem birok, nem merek. Megijednék, -elájulnék a saját hangomtól.</p> -<p>Bálint készül hozzánk a Pannoniába. Mosdik, öltözködik, fésüt, -kefét vesz elő, a tükörbe pillant és összecsücsöríti a száját. -Pózol, mint egy leány. Aztán, mintha neszt hallana, gyertyát gyújt, -keresgél, szaglász a szobában. Ő, a hős, a fő-ugrató, a -csibész-vezér fél? Árva báránykám, de halvány vagy. Sejt talán -valamit? Az ágy alá világít, megtapogatja a ruhafogast, aztán a -szekrény elé jön, próbálja az ajtóját, de az ajtó be van zárva, a -kulcsát Viktor már elvitte. Gyertyájának lángja bevilágít a -kulcslyukon. A szekrényt vörös derengés önti el.</p> -<p>Várni, várni, várni kell.</p> -<p>De meddig?</p> -<p>Ez igazán a bolondok napja. <span class="pagenum"><a name= -"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p> -<p>Csak az elbujtatott gyilkos érezhet ilyesmit, aki kezét a -revolver ravaszán pihentetve, áldozatára vár.</p> -<p>Végre felöltözködött, vette a felöltőjét, elfujta a lámpát. Már -indul. Érzem, hogy most kell elkiáltanom magam. Viktor eltünt, a -szekrénybe zárt, engem is beugratott. Gégémből vékony, didergő, nem -is emberi hang szakad ki, amit meg se hall. Kinyítja az ajtót, az -előszobában van, itthagy a szekrényben, a szekrény éjszakájában, -reggelig. Ekkor torkomszakadtából ordítozni kezdtem:</p> -<p>– Bocsáss meg… itt vagyok a szekrényben… Nyisd ki… elbujtam… -segítség…</p> -<p>Visszajön az előszobából. Gyertyát gyújt. Fölfeszíti a -szekrényt. Az arca sápadt. Nyugodtan, halkan és csodálkozva -mondja:</p> -<p>– Te vagy?</p> -<p>A mellére borultam és sírva fakadtam:</p> -<p>– Rosz tréfa volt… Nem tudtam, hogy egyedül leszel… És úgy -féltem… Én vagyok az április bolondja…</p> -<p>– Már nincs április – szólt és megnézte a <span class= -"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> -zsebóráját, – 12 óra 2 perc. Április másodika van.</p> -<p>Reszkettem, mint a nyárfalevél és nem mertem a szeme közé -nézni.</p> -<p>Bálint vizet öntött a pohárba.</p> -<p>– Igyál, olyan fehér vagy, mint a halott. Mi történt veled?</p> -<p>Meggyújtotta a lámpát, levette a felöltőjét, a székre ült, -megfogta a kezem és nyugodt, okos, fekete szemével a szemembe -nézett:</p> -<p>– Marha! – mondta szeliden, azzal az angyali gyöngédséggel, -amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: -<i>marha</i>.</p> -<p class="center">(1905.) <span class="pagenum"><a name="Page_170" -id="Page_170">-170-</a></span></p> -<h3>LEÁNYOK.</h3> -<p>Gyula az ablakmélyedésben ült és kötött.</p> -<p>A szoba, ahová beléptem, félhomályos volt. Leeresztett -rolettákon át szürődött a napfény.</p> -<p>– Te kötsz? – kérdeztem csodálkozva.</p> -<p>A tornainges vasgyúró, aki bronzszínűre sült a nyári naptól, -ledobta a kötést, szemét a földre sütötte és elköhhentette -magát.</p> -<p>– Ah… – dadogta, – csak be kell fejeznem… a Lujzának… vagy a -Jolánnak…</p> -<p>Ma is úgy emlékezem a házukra, mint amelyben rengeteg sok leány -volt, minden szobában legalább is három-négy. Hogy végeredményben -hány leány, azt sohase tudtam kisütni. Egyszer, amikor ebédre -voltam hozzájuk hivatalos és három szobán át terítettek fel, -<span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span> harmincnégy leány ült az asztalnál, de -úgy hallottam, hogy megjelentek Gyula unokahugai és a nővéreinek -barátnéi is. Máskor tizenöt leányt számláltam meg. De akkor meg -többen kimentek a városba. Így a számításom állandóan ingadozott. -Csak annyi bizonyos, hogy a cifra és zajos ház mindíg furcsán -hatott rám, majdnem úgy, mint egy cirkusz, vagy egy menazséria. A -leányos házban van valami kómikus és tisztátalan. Rendesen későn -kelnek a leányok. Sokáig lustálkodnak az ágyban, aztán hosszan -fürödnek és fésülködnek, az elefántcsont fésükben fekete és szőke -gubancokat hagyva. Többször láttam ilyen tollászkodást. Szánalmat -éreztem kis barátom iránt. Azt is tudom, hogy náluk nem mertem -inni. A vizespohár, amiből egy ebédnél ittam, parfümszagú volt, -émelyítő, édeskés. Ettől kezdve féltem tőlük. Nem szívesen jártam a -házukba.</p> -<p>Ezen a rekkenő augusztusi reggelen különösen bánatos és dúlt -volt a ház. Párnák hevertek a padlón, szoknyák és hajtűk, -sütővasak, pokoli rendetlenségben. Női viháncolástól reszkettek a -falak. A szárnyasajtó ki-kinyílt, <span class="pagenum"><a name= -"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> betekintett rajta egy -kócos fej, egy leány pongyolában, álmos szemmel, aki visítva suhant -el, becsapva maga után az ajtót.</p> -<p>– Jőjj ki – mondtam a fiúnak – a mezőre, vagy a városerdőbe. -Menjünk innen.</p> -<p>A fiú búsan intett.</p> -<p>– Most még nem lehet.</p> -<p>Beláttam, hogy osztálytársaimnak igazuk volt. Ezzel a fiúval nem -lehet barátkozni. Én is szánalommal, egy kis férfi minden -megvetésével néztem rá. Most már tudom, miért utálja őt -mindenki.</p> -<p>Valahányszor elénk kerül, nővérei nevével bosszantjuk:</p> -<p>– Olga.</p> -<p>– Piroska.</p> -<p>– Erzsi.</p> -<p>– Ilonka.</p> -<p>– Jolán.</p> -<p>– Lujza.</p> -<p>Gyula ilyenkor paprikavörös lesz. Nagyokat nyel, pislog, -összemorcolja szemét. Alapjában neki van igaza. Ő erről nem tehet. -De kómikus, halálosan kómikus. <span class="pagenum"><a name= -"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p> -<p>– Te – kérdi tőle egyik fiú – kibe szerelmesek a hugaid?</p> -<p>Gyula méltatlankodik.</p> -<p>Harsogó nevetés. Nem tudjuk miért, mindnyájan nevetünk. Csak -Gyula áll komolyan, haragosan, némán.</p> -<p>Máskor ilyen jelenet játszódik le. Egy szeplős, szőke kamasz -mosolyogva fordul hozzá:</p> -<p>– Nekem mindegyik közül legjobban tetszik az Ilonka.</p> -<p>– Szép szeme van – tódítja a másik.</p> -<p>– Nem igaz, – kiabál egy kis kamasz, legszebb a Jolán. Ő az én -stílusom. Éljen a Jolán.</p> -<p>Gyula fanyarul hallgatja a vitát. Csikorgatja a fogát. Érzi, -hogy a beszédük izléstelen. De nem tehet róla. Olyan arccal bámul, -mint akinek viszket az orra és tüszkölni akar.</p> -<p>Bizonyos, hogy nem lehet barátunk.</p> -<p>Mi a város minden leányáról szabadon beszélhetünk, kedvünk -szerint magasztalhatjuk, vagy bírálhatjuk őket, csak ő nem szólhat, -mert a leányok részint nővéreinek barátnéi, részint pedig a szigorú -otthoni nevelés beleedzette <span class="pagenum"><a name= -"Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> a hitet, hogy a -leányokról csak az áhítatos tisztelet, és a lovagi becsület hangján -lehet beszélni. Ez a fiú mártir.</p> -<p>Később, amint nőttem, mélységes részvéttel néztem a sorsát. -Értékes fiú volt. Művésznek készült. Kézügyességét mindenki -bámulta. A rajzpapiron senkise tudott olyan leheletszerű -hajszálvonalat húzni, mint ő és diribdarab papirosokra pár pillanat -alatt lerajzolta kócos fejünket nehány vonallal, amelyből megértés, -humor, egy művész könnyedsége érzett. Ezek az újjak mindenhez -értettek. A zongorán ügyesen vágtattak át virtuóz hangzavart -kavarva, türelmesen vezették a lombfűrészt is, mely keze alatt -fantasztikus cirádákat, erdőket, havas tájakat vágott ki a fából. -Ezermester hírében állott.</p> -<p>Aztán egyszerre abbahagyta a zongorázást, a rajzot, mindent.</p> -<p>Nem tudom, hogyan ment végbe a változása. Csak azt tudom, hogy -gyönyörű lakkcipőket kapott, melyeket mindnyájan irigyeltünk. Volt -egy szmokingja is. Ebben minden délután megjelent a leányok között, -<span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> az ozsonnán, az öt órai teákon. -Csodálatos folyamatossággal beszélt. Anyaga bőven akadt. Egyformán -beszélt zenéről, művészetről, szinházakról, mert azokat a -kincseket, melyeket egykor zsugorian gyűjtögetett magának -aprópénzre váltotta és sietve forgalomba hozta a társaságban. -Tiszta és elegáns fiú volt, aki mindnyájunknak imponált. Úgy -beszélt velünk, idegenül, mint egy miniszter.</p> -<p>Csak néha estefelé láttam.</p> -<p>Egy nővérét kisérte.</p> -<p>– Honnan jöttök?</p> -<p>– Teáról.</p> -<p>– Hová mégysz?</p> -<p>– Teára, – hebegett. – Egy másik hugomért.</p> -<p>– Szervusz.</p> -<p>– Szervusz, szólt lehangoltan.</p> -<p>Általános volt a vélemény, hogy nem lesz belőle semmi. Ez -azonban csak részben bizonyult igaznak. Mert a kitartása meghozta a -gyümölcsét, ha nem is neki, a nővéreinek, akik egytől-egyig -kitünően mentek férjhez, rajzoltak, igen jól zongoráztak, nyelveket -beszéltek és az esti kozón csipkékben, prémekben, <span class= -"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> boákban -tündököltek. Egyik huga nemrég lépett fel a hangversenyen. Közepes -zongoravirtuóz, de a szorgalmával és az összeköttetéseivel még -sokra viheti.</p> -<p>Gyula pedig jó testvér. Nyáron lett honvédhadnagy. Katonai -karrier előtt áll.</p> -<p>Multkor este az Andrássy-úton találkoztam vele. Egy ház előtt -állt, minthogyha valakit várt volna.</p> -<p>– Találka? – kérdeztem mosolyogva.</p> -<p>– Dehogy.</p> -<p>Szivesen kezet szorítottunk. A régi időkről beszéltünk.</p> -<p>– Lásd – mondta – most végre nyiltan beszélhettünk egymással. Én -tudom, hogy mindíg, akkor is mikor legközelebb voltunk egymáshoz, -nagy távolságok választottak el. Ti engemet kinevettetek a nővéreim -miatt és lenéztetek, hogy az életemet alárendelem az ő életüknek. -Azt hittétek, hogy ostoba voltam. De neked elárulom: mindíg tudtam, -mit teszek, hogyha oktalanul is cselekedtem, éreztem, hogy a -cselekedetem oktalan és mint filozófus szenvedtem. Azóta sokatokkal -találkoztam. <span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span> Láttam, hogy az arcotok sápadt, -hallottam, hogy anyagi zavarokkal küzdötök, észrevettem azokat a -félreismerhetetlen barázdákat, melyeket a nők karcolnak a férfiak -arcára. Megfizettetek a nevetésért, barátaim. Nekem azonban a -szerelmi életem harmónikus. Én tudom, hogyha egy nő meredt szemmel -bámul a levegőbe, nem a végtelent látja maga előtt, nem a szférák -zenéjét hallja, hanem unatkozik és talán arra gondol, hogy jó lenne -elhagyni bennünket és máshol próbálni szerencsét. Engem még egy nő -se csalt meg. Mindíg szerettek, mindannyian, mert egyik se tudott -imponálni. A keserű iskolán már gyerekkoromban átmentem. Ti most -tanuljátok az abécét, melyet én már igen régen tudok.</p> -<p>Csakugyan boldognak és elégedettnek látszott. Kardja vidáman -zörgött az aszfalton, bronz arcára az Andrássy-út esti ívlámpa -fénye ráporzott.</p> -<p>– Nem lett belőlem semmi – folytatta mosolyogva. Egy határszéli -garnizonban hadnagy vagyok, piszkos oláh bakák, parasztok, iszákos -polgárok között. De tudom, hogy sohase <span class= -"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> fogom -elkövetni azokat az ostobaságokat, miket ti majd mindannyian egész -biztosan elkövettek.</p> -<p>Érdekelt a beszéde. Meginvitáltam vacsorára.</p> -<p>Gyula gondolkozott.</p> -<p>– Nem mehetek, mondta.</p> -<p>– De kérlek…</p> -<p>– Nem – ismételte.</p> -<p>És elsápadt. És megdermedt. És megint hebegni kezdett. A régi -volt. Szemöldökei magasra szöktek, arcára kiült a szégyen, a -rémület, a régi szolgaság bánata.</p> -<p>– Tudniillik – hebegte – haza kell kisérnem… A Lujza… vagy a -Jolán… Egy hugom van itt…</p> -<p>– Teán? – kérdeztem kegyetlenül.</p> -<p>– Teán, mondta szomorúan.</p> -<p class="center">(1912.) <span class="pagenum"><a name="Page_179" -id="Page_179">-179-</a></span></p> -<h3>A BOLOND MAGYAR.</h3> -<p>Sámson úr, a földbirtokos, sárga selyem kabátban reggelizett a -verandán.</p> -<p>– A fiúk pedig tanulni fognak – mondta.</p> -<p>Gyengéden a feleségére nézett.</p> -<p>– Akarod, kedves?</p> -<p>Az asszony bólintott, hogy akarja s kezét az úra ápolt, nemes -kezére tette.</p> -<p>Nemsokára aztán fel is költöztek kisvári birtokukról a budapesti -házukba. A fiúk pedig tanultak. Az egyik orvosnak készült, a másik -beiratkozott a mérnöki egyetemre, az egyik húszéves volt, a másik -húszonegy.</p> -<p>A kis orvos egy májusi délután a boncolásnál megvágta a jobb -kezét. Jelentéktelen karcolás volt. Maga a tanár mosta ki a sebét, -félóráig csurgatta rá a szublimátoldatot, aztán bekötötte. -Felkötött kézzel jött haza a fiú. <span class="pagenum"><a name= -"Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> -<p>– Semmi, – intett az ép kezével, a balkezével.</p> -<p>Estefelé pár tízed láza lett. Éjjel a tanárok összevagdalták az -egész jobb karját.</p> -<p>– Kis baleset, – mondta az egyik tanár – pár hét mulva a kis -kollega tovább boncol.</p> -<p>Reggelre a láz emelkedett. A tanár megvizsgálta a beteget s -félrehivta a szülőket.</p> -<p>– Egy óra mulva visszajövők, de kérem, minden negyedórában -mérjék a lázát.</p> -<p>Délben a beteg félrebeszélt.</p> -<p>– A tudomány – dadogta a tanár – sajnos, a mai tudomány, az -emberi tudás…</p> -<p>Délután három órakor aztán a kis kollega meghalt.</p> -<p>Ez májusban történt, amikor bátyja a huszároknál szolgálta -önkéntesi évét. Temetésén egy kis katona kardja csörgött. A kis -katona fekete karszalagot kapott és a temetés után visszament -ezredéhez. Augusztusban, a nagygyakorlaton kitüntette magát. Utolsó -nap azonban – közvetlen a lefuvás előtt – lebukott a lóról, a -porban, az éles napfényben nem <span class="pagenum"><a name= -"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> vették észre s az őrült -svadron megeresztett kantárszárral végigvágtatott rajta.</p> -<p>A második halott is beérkezett a kisvári birtokra. Az anya, mint -valami fekete rongy, feküdt a koporsón. Haja összeborzolódott, -rendetlen csomókban hevert, szelid barna, nyugodt haja, amelyet -mindig közepett választott el, mindíg nagyon simára, a magyar nők -egyszerű hajviselete szerint, a régi szentekre emlékeztetően. Arca, -a tiszta, a régi, amelyet mintha mindig hideg forrásvízben mosott -volna, most felduzzadt, szép vonásai a könnyektől csuf, érzéki -barázdákká váltak. Súlyosan ölelte a koposót egyik kezével, a -másikkal pedig tartotta a fejét, a szeméből forró víz csepegett, -csuklott a könnyektől, a szájából hányta a fájdalmat.</p> -<p>Az apa nem sírt. Nem sírt a kisebbik fia temetésén sem. Fekete -keztyüt húzott, elegáns volt, rövidre nyirt, sűrű hajára rácsapta a -cilinderét s száraz szemmel, szó nélkül jött haza a temetésről.</p> -<p>Lámpagyújtás előtt beült egy kis sötét szobába. A pamlagon -végigheveredett és egy <span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span> hosszút ásított. Hosszú, nagyon hosszú -ásítás volt ez, haragos és jajgató, darabokra töredező, kiabáló és -ökröndöző ásítás, mely a végén egy halk, különös, félig nagyon -szomorú, félig nagyon kómikus sóhajjá bágyadt. Később a pamlagon -felült. Vakarni kezdte a fejét, mint akivel csupán kis -kellemetlenség történt. Aztán gyurta, nyomkodta a kerek, szabályos -turáni koponyáját, dörgölte hátul a tarkó körül, följebb, a -kisagynál, egyre hevesebben, mintha valami ráesett volna. Nem -határozott helyen fájt a feje. Bujdosott benne a fájdalom, néha -élesen, néha azonban azt hitte, csak képzelődik. Csak viszket és -bolondosan megvakarta a füle tövét.</p> -<p>Fa-hangon szólt ki a feleségéhez:</p> -<p>– Ma nem vacsorázunk?</p> -<p>A vacsoránál úgy evett, mint máskor, nem sokat, de nem is -keveset. Kétszer vett a húsból, a főzelékhez nem nyúlt, a tésztát -megkóstolta és két almát hámozott meg. Az almánál megkérdezte:</p> -<p>– Nincs más?</p> -<p>A felesége intett, hogy nincs más. <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p> -<p>Megnyugodott s bement a szobájába aludni.</p> -<p>Másnap korán kelt, kisétált a birtokára, megnézte a teheneket és -a lovakat, beszélt a parasztokkal.</p> -<p>Az ispánja levette a kalapját:</p> -<p>– Nagyságos úr, – szólt és nem tudta tovább folytatni, elnémult -az úr tiltó tekintete előtt.</p> -<p>A buzaföldeken találkozott egy kis gatyás libapásztorral.</p> -<p>– Hány hét a világ, öcsém?</p> -<p>A libapásztor bután bámult rá. Ezen nagyon nevetett.</p> -<p>Később aztán gyakran nevetett, a fekete, szivarfüstös fogait -vicsorgatta, tele szájjal, köhögve, öregurasan nevetett, bár -azelőtt nem volt szokása, csak mosolyogni, azt se a szájával, -inkább a szembogara finom felvillanásával.</p> -<p>Aztán csöndesen hízni is kezdett. Különösen az arca hízott el, -kis gömbölyded tokát kapott, mely idegessé tette. Gyakran tapogatta -a tokáját, mely puha volt, mint a vaj, fejét leszegte, hogy a -nyakával és az állával érezze az idegen húst s szenvedjen miatta. -Így <span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span> telt a délelőttje. A szemei is -összezsugorodtak a hájtól s mérgesen pislogtak, mint a -disznószemek. Ezeknek a szemeknek a színe valaha kék volt, -magyar-kék, balatonkék, most mocsárszínűvé változott, -határozatlanná, szürkés-zölddé. Mindgyakrabban elfelejtett -borotválkozni is. Deresedő szakállát reggelenként ollóval nyirta. -Ez arcának vad és harcias színt adott, olyan volt, mint a -szigetvári hős, régi, ismert képén.</p> -<p>Egy nyári éjjel nem ment haza aludni. Künn hált a csillagos ég -alatt, a puszta földön. Amikor reggel bevetődött a kastélyába, a -ruhája csupa szalma, sár és trágya volt, az inge piszkos, a szeme -püffedt és véres. A felesége meredten nézett rá.</p> -<p>– Anyjuk, – mondta neki – anyjukom – és elnevette magát.</p> -<p>Sohase hallotta szájából ezt a vaskos paraszti szót, mert mindíg -előkelően, gazdagon és finoman beszélt magyarul, tuladunai -ejtéssel, kényes úri ízléssel. Most még a hangjában is volt valami -sértő és csunya és érthetetlen. Ledobta a kalapját a földre, -kinyitotta az <span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span> ingét és fujt. Álmosan szuszogott, a -reggeli hőségben elaludt egy széken.</p> -<p>Később váratlanul ő-zni kezdett.</p> -<p>– Ögye mög a fene – kiáltotta maga elé.</p> -<p>Máskor így szólt a feleségére:</p> -<p>– Ne tátsd a prófunt-magazinod.</p> -<p>Vagy ezt mondta az inasának:</p> -<p>– Add ide a tökfödőmet.</p> -<p>A «tökfödő» a fekete szalmakalapja volt, melyet már hónapok óta -hordott. Ruhát is csak egyet viselt, egy nagyon bő, -vitorlavászonruhát, mely lötyögött a kövér testén s csak akkor -engedte kimosni, amikor már szutykos volt, ezer ránc és gyürődés. -Nyakkendőt sohase kötött. Finom angol fehérneműi szekrényében -sárgultak. Állandóan tarka, puha ingben járt.</p> -<p>– Mi a fenének az a sok vacak – mondta. – Hogy azt is az isten -verné meg, aki kitanálta.</p> -<p>Inni nem ivott, nem kellett neki az ital, mégis alig birt -magával. Szidta az ispánját, a béreseit, a kanászait, mint a -bokrot. A kocsiszínek alól gyakran hallatszott rekedt hangja:</p> -<p>– Patvart!</p> -<p>– Marha! <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span></p> -<p>– Kuss!</p> -<p>Mindenki reszketett tőle. Estefelé rendesen a zsebébe dugta a -revolverét. A hőség pedig egyre növekedett. Úgy hevert a napfény a -természeten, mint valami nyulós, sárga kence, mihez ha hozzányul az -ember, meg kell törülnie a kezét, ragadós és mocskos lesz tőle. -Bement az elfüggönyözött szobákba, de ott is meleg volt. A régi -diákszobákban, ahol a fiúk nyaraltak – azelőtt, régen – a legyek -dongtak. Végtelen szomorú magány kongott a folyosókon. A magány nem -valami testetlen dolog volt, de a tárgyak ontották, egy szék, amin -a fiai ültek, egy fogas, egy üres jégszekrény. A fiúkról pedig szó -nem esett. A felesége, szegény, nesztelenül tett-vett. A haja ismét -lesimult, az arca merev, nyugodt sikká fagyott. Ez a nyugalom még -idegesebbé tette az urát.</p> -<p>Egy délben hirtelen felugrott az asztaltól.</p> -<p>– Menjünk innen, a szentségit, – toporzékolt és utána sokáig -némán járt le-fel a verandán. – Menjünk innen.</p> -<p>– Hová, kedves? <span class="pagenum"><a name="Page_187" id= -"Page_187">-187-</a></span></p> -<p>– Hát csak megnézzük ezt a rongyos, nyavalyás világot.</p> -<p>Az asszony nem mert ellentmondani. Tudta, hogy régóta nem -hallgat rá. Másnap csomagolt. Az ura pedig megtömte ezresbankókkal -az erszényét.</p> -<p>Az úton még boszantotta a füst, a korom, a sok légy. A -kisállomásokon haragosan szidta a kormányt és a vasúti társaságot. -A budapesti pályaudvaron már nagyon éhes volt. Bement a vendéglőbe, -hogy a berlini vonatig megvacsorázzon.</p> -<p>A pincér hadarta az étlapot.</p> -<p>– Adjon kigyelmed valami böcsületes zabálni valót, – mondta és -rácsapott az asztalra. Nem vagyok kiváncsi a lélöttyeire.</p> -<p>A személyzet suttogva, fokozott figyelemmel szolgálta ki, hogy -elejét vegye a botránynak. Vacsora végén a bora maradékával -leöntötte a borfiút:</p> -<p>– Nesze öcsém, nagyra nőjj.</p> -<p>Lassan indult a berlini gyors, zsufolt kocsikkal, alig akadt -helye. Több fülke ajtaját fel akarta törni. A kalauz azzal -fenyegetőzött, <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span> hogy leszállítja a vonatról. Erre olyan -patáliát csapott, hogy az alvó utasok mind felriadtak. Nagynehezen -helyet szorítottak neki és dulva-fulva elaludt. Hogy megérkezett, -mindennel elégedetlen volt. A magas házak, az autók, a sok ember: -ezért nem volt érdemes idejönni. Magyarul kiabált az utcákon, az -üzletekben, a vendéglőkben.</p> -<p>– Bolondok vagytok, mindig mondtam, azok is maradtok.</p> -<p>Este a hotelben lefeküdt. El akarta oltani a villanyt. A villany -úgy volt felszerelve, hogy mikor a függőlámpa elaludt, az -éjjeli-szekrényen lévő kis villanykörte kigyult. Tíz percig -nyekergette a kallantyukat, aztán összetörte mind a két körtét.</p> -<p>– Ide se jövünk többet – mondta a feleségének.</p> -<p>Aztán Franciaországba mentek.</p> -<p>A franciák se akarták megérteni.</p> -<p>– Szilvuplé, – csufolta őket. – Tőlem beszélhetsz, szamár -francia, szilvuplé… szilvalé…</p> -<p>A telet Londonban töltötte. Elég jól érezte <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> magát, -de sokáig itt sem volt maradása. Mikor elment, megbocsátóan intett -a kezével.</p> -<p>– Ángliusok, őrült ángliusok!</p> -<p>Újra kezdődött a régi hajsza, a csomagolás, az út, a hosszú, -nyomasztó, izgalmas út, mely céltalan mivoltában sötét -fantasztikummá torzult, a nőnek kálvária volt, a férfinak pedig -valami titkos büntető expedició. Most már sok helyütt ismerték őt. -Kis német állomásokon, ahol odautaztában botrányt csinált, a vasúti -személyzet újjal mutogatott rá. Itt van újra a magyar, a bolond. Ő -pedig haragosan vicsorította a fogát, ajkát az inyéig felhúzta, -nagyokat nyelt, úgy járt a vasúti fülke üvegkalitkájában. -Körülményesen utazott, mint valami beteg, csomaggal, plédekkel, -vánkosokkal. Felesége pedig kisérte, talpig feketében. Mióta -meghalt a két fia, nem vetette le a gyászruhát és nyakáról azokat a -nagy fekete gyöngyöket, melyek olyan feketék és élettelenek voltak, -mint a szemei. Ezekből a szemekből tompa fájdalom tekintett ki, az -a visszafojtott izgalom, hogy senkinek se panaszkodhatik és -senkinek se beszélhet két nagy <span class="pagenum"><a name= -"Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> felnőtt fiáról, akik -egymás mellett alusznak a családi kriptában s az arcképeik egymás -mellett alusznak a fekete imakönyvében. Volt a szemeiben azonkivül -valami idegenszerű fény is, mely csak mostanában tetszett fel. -Valami óvatos, eszelős gond, mely akkor gyuladt ki, mikor az urára -nézett és leste, mikor jön a vihar. Állandóan várta a vihart. Mert -néha minden ok nélkül, vendéglőkben, utcán, hangversenyeken -káromkodni kezdett, nők előtt ocsmány, trágár dolgokat kiabált. -Ilyenkor az asszony mosolygott. Csititani nem merte, csak -mosolygott, önvédelemből, nehogy őt is részesnek tartsák benne, -szégyenlősen, bocsánatot kérve az egész világtól, szelíden, -béketürően mosolygott az egyik szemével, a másik szemét pedig -halkan és kancsalul az urára emelte. Később már akkor is -mosolygott, mikor egyedül volt: megtört szemmel és fanatikusan. Ha -éjjel az ura aludt, ő kinézett a rohanó fákra, a csillagos -mozdonyfüstbe és akkor is mosolygott, az éjszaka előtt.</p> -<p>A sziciliai nyár vörös fáklyatűzzel lángolt. Azon a nyáron sokan -haltak meg napszurásban. <span class="pagenum"><a name="Page_191" -id="Page_191">-191-</a></span> Fenn a víziós égen rémlett egy -óriási tűzhányó orma. A magyar kiült a piazzettára. Nem izlett neki -a keserű olasz szivar, összeköpdöste az egész piazzettát. Még a -tenger se adott enyhülést, az is felforrt, mint a téavíz és csak -fűtötte a testet. Beleköpött a tengerbe is. Hiába várták az estét. -Az est láthatatlan zsákokból fekete meleget döntött rájuk, mely még -fullasztóbb volt, mint a nappali arany-meleg. A szálló szobájában -szurós, kövér szunyogok táncoltak, a por az orrukat csiklandozta, a -levegő kábító volt. A magyar nyugtalanul aludt. Azt álmodta, hogy -két fiatal fekete bivaly üldözi, a szelindekei a tarkóját harapják -s a másik percben detektivek kötözik meg, a fényképező-gép elé -állítják, lefotografálják, először profilban, aztán szemközt, -számmal a nyakában. Zaklatottan ébredt. Az arca, melyet az olasz -nap sötétsárgára sütött, sápadt volt, ősz tüskéi szurtak, szeme -vékony résén búsan ragyogott a kékszürke fény. Már nem is volt -magyar, csak keleti, valami kövér, elzüllött ázsiai törzsfőnök.</p> -<p>Déltájt órákig cél nélkül ődöngtek a piazzettán. <span class= -"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> Aléltak -voltak, a melegtől alig jártak. Az asszony szája reggel óta sírásra -állt. Délután aztán nem birta tovább, kitört belőle, először két év -óta.</p> -<p>– Ma két esztendeje, – zokogott az asszony, – ma két esztendeje, -a nagyobbik fiunk.</p> -<p>A földbirtokos eltántorodott, úgy jött neki a fájdalom, hogy -majd felöklelte. Sárga arcát forró vérhullám csapta meg és ráemelte -az asszonyra a kezében levő görcsös sétabotot.</p> -<p>A bot azonban ütés közben kiesett a kezéből és ő a bot után -vágódott, a földre.</p> -<p>– Menjünk innen, – kiabálta a földön – menjünk, mert mindjárt -agyonváglak. Ez a marha meleg – ordított és tépni kezdte az ingét, -mely – úgy látszott – rögtön megfojtja. – Ezek a marha taliánok – -ezek a marha franciák és ángliusok – ez az egész nagy marha világ – -– –</p> -<p>Ütötte a földet mindkét öklével, a szállodai parkettet, mintha a -földgolyót verné.</p> -<p>Testéről pedig ízenként szaggatta le a ruháját. Még -felbugyborékolt néhány csunya <span class="pagenum"><a name= -"Page_193" id="Page_193">-193-</a></span> káromkodás a szájából, de -amint a nyelve hebegni kezdett, kárminvörös arca elsápadt.</p> -<p>Az asszony csengetett, orvost hivatott jeget kért. Sietve az -ágyba emelték. Jégkupacok közt feküdt a magyar, parázsló, véres -szemmel, mint valami paripa, mely napokig nyargalászik a pusztán s -aztán elvágodik.</p> -<p>Mire a kis olasz orvos megérkezett, már halott volt.</p> -<p>– Agyszélhüdés, – mondta az orvos.</p> -<p>– Doktor úr, – sopánkodott eszelősen az asszony, – két fia halt -meg egymásután, két nagy fia. Azóta egy jó szavát se hallottam, -csak káromkodott és nevetett és dühöngött és végighurcolt a -világon, az egész világon mindenüvé és most itthagyott és most itt -vagyok.</p> -<p>Az orvos zavartan hallgatta a hosszú-hosszú litániát.</p> -<p>Künn a kis, szűk utcákon pedig gondolkozott:</p> -<p>– Az első magyar, akit ismertem. Valaha régen a történelemben -azt olvastam, hogy a régi magyarok elpusztították az egész -<span class="pagenum"><a name="Page_194" id= -"Page_194">-194-</a></span> világot s maguk is ebbe pusztultak -bele. Ki tudja, hogy pusztítani nem annyi-e, mint szenvedni?</p> -<p>Kapuja előtt megint rágondolt:</p> -<p>– Különös ember lehetett. Azt mondta a felesége, hogy a bánat -ölte meg, valami magyar bánat. Az ilyen exotikus fajok talán jobban -tudnak szenvedni, mint mi. Különben nem ismerem a magyarokat. Nem -tudom, mi a magyar bánat.</p> -<p class="center">(1913.) <span class="pagenum"><a name="Page_195" -id="Page_195">-195-</a></span></p> -<h3>OLIGOCÉN ÉS EOCÉN.</h3> -<p>Szegváron, az alföldi városban évekkel ezelőtt még csak -egyetlenegy ember tudott franciául. Újjal mutattak rá, mikor -végigment a Kossuth-utcán. Dr. Schlossiarik János köz- és -váltóügyvéd volt ez, a híres, lelkes «kultur-ember». Aranykeretes -csiptetőt viselt a pisze orrán, rövid, sárgásbarna szakállat -növesztett, szigorú szemeit összemorcolta s úgy járt, mint egy -mártir, aki a zsakettjén kívül viseli a véres szívét és más sorsot, -jobb, kulturabb környezetet érdemelt volna. Akkor még gyeppel -befutott, gazzal felvert nyított csatornákban folyt le a moslék a -város főutcáin, vékony padlón mentek át az emberek, a legelőről -hazatérő tehenek estefelé fullasztó porfelhőket kavartak. A -füszerkereskedés mellett a téglák közül pitypangok ütögették sárga -fejüket, <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= -"Page_196">-196-</a></span> melyek ősz felé elvirultak, gömbölyű -pihelámpát alkottak, csak rájuk kellett fujni, hogy a finom -rostocskák szétrepüljenek a szélben. Lenn a város alatt szomorúan -nyúlt el ólomtükrével egy alföldi tavacska. Álmos, csepegő víz -csurgott a korhadt csónakokon, a partok mellett békanyál, hinár, -szittyó és sás tengett. A madár se járt erre.</p> -<p>Itt élt a «kultur-ügyvéd», előkelő számüzetésben. Csak nyáron -lehetett látni, tornacipőben és fehér napernyővel. Ősszel és télen -a családja körében élt, lámpája mellett a «<i>Le Figaro</i>»-t és a -«<i>Journal Amusant</i>»-t olvasta, melyeket – nem tudni miért – az -igazi kultura fáklyahordozóinak tartott. Általában sokra becsülte a -haladást és a természettudományokat. Először ő vett a városban -írógépet és töltőtollat, melyeknek a városi intelligencia csodájára -járt, naponta órákig élt a tisztaság kultuszának a helyi -gőzfürdőben, melyet csak pár éve építettek, villanyon főzött, -gyorsírást tanult, külföldön utazgatott. A városi urakat -mélységésen lenézte. Félvállról vitatkozott velük. A vita hevében -<span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span> azonban a szeme szikrát hányt, a pisze -orrának lyukai kitágultak, oly szélesre, mint a ló orrlyukai, a -szája véres lett, a vér lecsöpögött a sárgásbarna szakállára, mikor -kimondta a nagyszerű, a megváltó, a szent szót, mely az emberiséget -boldogítja, az egyetlen fényes és igaz szót:</p> -<p>– <i>Progresszió</i>.</p> -<p>Júniusban az orvosok és természettudósok gyülekeztek a kis -városkában. Többnyire vidéki orvosok, akik csalódtak a -tudományokban, izzadt és kövér alkoholisták, fizikatanárok, akik -magyaros murira – «borjúpörkölt és turóscsusza pörccel» – -készülődtek és kikoplalva jöttek el a vándorgyűlésre. Az igérkező -vendégek névsorában azonban öt külföldi is szerepelt, négy német és -egy francia geológus, aki a véletlen alkalmat megragadva, el akart -látogatni a magyar alföldre, hogy széleskörű kutatásait -tökéletesítse. Rövid vita után a «szállásoló-bizottság» -elhatározta, hogy a franciát dr. Schlossiarik János köz- és -váltóügyvéd ő nagyságához küldi.</p> -<p>Az ügyvéd leemelte a kalapját és meghatottan <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> vette -tudomásul a bizottság «kitüntető döntés»-ét, érezve a saját európai -fontosságát. Lóhalálában sietett haza a feleségéhez, hogy közölje -vele az ujságot. Még két hét volt a tudós megérkezéséig. A családi -tanács azonban megállapította, hogy a késedelemre nincs idő. Még -aznap berendezték a tudós leendő lakását. A legnagyobb szobájukba -elhelyeztek egy ágyat, a vendégágyból kivették az asszony kék -selyempaplanát, amelyet eddig sohase használtak, egy bádogmosdót -állítottak neki, – bádoglavórral és bádogcsöbörrel – a mosdóra -négyféle fogport, töméntelen fogkefét, sok arcbőrnek való -gyógyszappant tettek. Az ügyvéd kulturérzékét bizonyította az, hogy -az ablakra hőmérőt szegezett, a szobába újszerkezetű szobahőmérőt -akasztott s ezenkívül egy barométert is, hogy a tudós bármikor -pontosan tájékozódjék az alföldi légköri nyomás nagyságáról. -Gyengéd figyelemből pedig a bádogmosdó fölé egy Napoleon-képet -biggyesztett. Hódolat a francia nemzetnek.</p> -<p>Mindenki észrevette, hogy az ügyvéd felvillanyozódott. A -kitüntetés oly boldoggá <span class="pagenum"><a name="Page_199" -id="Page_199">-199-</a></span> tette, hogy madarat lehetett volna -vele fogatni. Elfelejtette a hosszú-hosszú évek keserű ízét, a -megalázásokat, a mellőzéseket, a sörkocsmában szivesen szóba -ereszkedett néhány alacsonyabb műveltségű kollégájával is. Kopaszos -fején, a fehér-rózsaszínű bőrön hajhagymái regenerálódnak a -hirtelen örömtől, vékony, csenevész hajszálak serkedtek belőlük. -Határozottan megfiatalodott. Szakállát még gondosabban fésülte, -fekete fogairól letisztította a borkövet, körmeit nyiratta. Közben -mindennap dolgoztak valamit az előkelő idegen szobáján, hol -függönyöket szegeztek fel, hol a sárgaréz kilincseket tisztogatták -szarvasbőrrel, hol horgolt terítőket tettek a vizespoharas tálcára. -Minden lépést megvitattak. A napok vágtatva rohantak. Egy héttel a -tudós érkezése előtt eszébe ötlött az ügyvédnek, hogy alapjában -elég gyatrán tud franciául és – őszintén megvallva – életében alig -beszélt még született franciával. Erre a gondolatra kiduzzadtak a -homlok-erei, a szemét véres köd öntötte el, mint mikor a -<i>progresszió</i>-ról beszélt. A könyvkereskedőnél francia -nyelvtanokat vásárolt s a <span class="pagenum"><a name="Page_200" -id="Page_200">-200-</a></span> feleségét, a jogász fiát is ráfogta -a tanulásra. Sietve tanultak mind a hárman, különösen a -beszélgetési részeket, az udvariassági formulákat. Zsebükben súlyos -szótárakkal reggeltől-estig jártak föl s alá a szobákban. Az ügyvéd -nem volt megelégedve az eredménnyel. Irtózatos éjszakákat élt át. -Két nappal az ünnep előtt arra gondolt, hogy beteget jelent, vagy -hirtelen elutazik, megszökik a vendége elől. Erről a durva -védekezésről hamarosan lemondott. Elhatározta, hogy a helyén marad. -Még mindíg reménykedett valami égi csodában, vagy az akaratereje -rendkívüliségében, hogy ügyetlen nyelve – mint egy papagálynyelv – -egyszerre felvágódik és végül mégis csak tud majd beszélni -kedvesen, könnyedén, folyamatosan. A családja helyzete se volt -irigylendő. Még csak az <i>avoir</i> ragozásánál tartott. A párisi -gyorsvonat pedig nyolcvan kilométeres gyorsasággal vágtatott -Szegvár felé.</p> -<p>Azon a napon, mikor a tudóst várták, mindnyájan korán keltek. -Annyira izgatottak voltak, hogy az ügyvéd – természettudományos -világnézete alapján – félgramm aszpirint <span class= -"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> és -félgramm brómnátriumot vett be és ugyanannyit adagolt be -családjának is. Kétségbeesett gesztussal zsebébe tette a -francia-magyar szótárat s a feleségével, a fiával együtt kiment a -pályaudvarra. Mind a hárman fehér rózsát vittek eléje.</p> -<p>A gyorsvonat megérkezett. Egy elsőosztályú fülkéből kiszállt a -francia geológus. Kissé csalódottan, de végtelen izgalommal nézte -az ügyvéd, amint a kavicsos sinek között a bizottság fogadta és -feléje vezette. Ő úgy képzelte, hogy minden francia fekete, -bodorfejű, apró mucibajuszt hord, színes mellényt és cilindert. A -geológus hórihorgas, sápadt ember, nagyon hasonlit egy díjnokhoz. -Sovány lábán lötyög a nadrág, mely olyan rövid, hogy kilátszik a -cúgoscipője, a szalonkabátja állig begombolva alig engedi látni -ezüstszürke nyakkendőjét. Kiszáradt arcáról a tudásvágy, a -szorgalom, a határtalan jóindulat és a szerénység tükröződik.</p> -<p>Ez némi bátorságot önt az ügyvédbe, aki végre eléje lép. A -geológus ijesztő sebesen a francia udvariasságok kataraktáját -zudítja <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= -"Page_202">-202-</a></span> rá, mire ő leveszi a kalapját, mélyen -meghajol, mosolyog és elvakkantja magát:</p> -<p>– Oui.</p> -<p>A tudós, aki otthon a geológia tudományát új adataival -gazdagította és becsületes nevet szerzett magának, az -<i>Oligocén</i> és <i>Eocén</i> korszakbeli lerakódásokat jött -tanulmányozni, azt akarta megvizsgálni, vajjon az alföldi -harmadkori tengerlerakódások azonosak-e a francia harmadkori -rétegekkel? Annyira izgatta őt ez a probléma, hogy már előre érezte -a nyomában járó édes örömet, a tudományos kielégülést. Amíg a város -fogatján, jobbján a néma és mosolygó kultur-ügyvéddel a lakása felé -hajtatott, az arcáról látszott, hogy legjobb szeretne – úgy, ahogy -van – lefeküdni az alföldi porba, megnézni a finom szemcséket, -beleharapni a földbe, melyet látatlanul is jobban ismert, mint azok -a gubás parasztok és vasárnapi ruhában járkáló kisasszonykák, akik -színes napernyők alatt bámulták őt és a boldog, meghatott, gőgösen -feszítő kisérőjét.</p> -<p>Az ügyvéd házában ebédre volt terítve. Torták ragyogtak a fehér -abroszon. Nyomban <span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span> leültek és ettek. Néhány sikerületlen -beszélgetési kisérlet után teljes csönd borult a szobára. Rémülten -csörömpöltek a kések, a villák. Mind a négyen zavarban voltak, -leginkább a tudós. Süketnéma jelekkel érintkeztek egymással.</p> -<p>Délután az ügyvéd a vendége karjába kapaszkodott és sétára vitte -a városban.</p> -<p>Már előre elhatározta, hogy nem mutatja meg neki a vágóhídat, a -parkot, a kaszinót, a város egyéb banalításait, melyekkel a városi -urak az előkelő külföldi vendégeket halálra szokták untatni. A -természettudomány és a pozitív világnézet harcosát olyan -szórakozásban akarta részesíteni, amely a «<i>Gőz és a villany -századá</i>»-ban egyedül méltó hozzá.</p> -<p>Végigmentek a hosszú utcán, bekanyarodtak a kis közbe, mind a -ketten lihegtek és verejtékeztek. Végül egy feketére festett -vasrács előtt állapodtak meg. Az ügyvéd elől sietett mint kalauz, a -geológus lemondó arccal, de nagyon szeretetreméltóan, mosolyogva -követte át a kerten, mely a vasrács mögött terjedt el. Itt a -fabódéban ült valami <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span> pénztárfélénél egy sápadt, szőke lány. -Az ügyvéd két jegyet váltott, magának és a geológusnak, abban a -tudatban, hogy a kulturáért áldozni is kell s aztán valami -előcsarnokba vezette a vendéget, aki hirtelenében azt hitte, hogy -múzeumba került.</p> -<p>Nem múzeum volt. Kék és piros csikos tornaingekben, -gyékénypapucsban szolgák jöttek eléje, akik nagyon hasonlítottak a -kórházi ápolókhoz, de mégse lehettek azok. Félig mezítelenül -lepedőket cipeltek a karjukon. Messze pedig a gőz sivalkodott, -titokzatosan, mintegy a föld alatt hullámok zugtak, víz locsogott -és a levegő, mely még a külső hőséghez, a megrekkent és ájult -júniusi koradélutánhoz viszonyítva is aránytalanul forró és -áporodott volt, a nedves parafa, a kaucsuk, a spongya, a szappan -illatától, a párolgó víz, a száradó ruhák lehelletétől nehezedett -el. Telegyomorral ebéd után, kánikulai napsütésben furcsa dolog -belépni ide. A geológus ezen a véleményen volt s vele együtt a -város egész lakossága, mely csak télen, reggel és estefelé -látogatta a gőzfürdőt. De az ügyvéd azt vallotta, <span class= -"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> hogy a -kulturának, a test tisztaságának, a modern tudományosságnak -mindenkoron meg kell hozni az áldozatot, valamint abban is biztos -volt, hogy ez a meglepetés, a gőzfürdő, az alföld közepén, egy -elhagyott kis városban, felszerelve a modern kor minden -vívmányával, a kulturának ez a kis oázisa a külföldi tudósnak csak -kellemes és kedves lehet.</p> -<p>A szolga két kabint nyított a vendégeknek. Kissé habozva lépett -be a tudós, becsapta maga mögött az ajtót, ráfordította a -kallantyut és nézni kezdte a kabint. Egy rozoga tükrön, meg egy -fogason kívül semmise volt benne. Végül a fogasra akasztotta a -kalapját és lassan, tétovázva vetközni kezdett. Úgy érezte, hogy -kelepcébe került és kissé elkomorult. De mikor kilépett, száraz -aszkéta-arcára újra ráült a mosoly és szelíden nézett öreg, bölcs -szemével az ügyvédre, aki pucérra vetkőzve állott a kabinja -ajtajánál, maga előtt kis kacér köténykével. A geológus is csak -olyan köténykét kapott, ami komoly és kenetes alakját teljesen -megfosztotta tudományos méltóságától és bizarrá, kisdedszerűvé -tette. <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= -"Page_206">-206-</a></span></p> -<p>Az ügyvéd kinyította a nagy forró medencéhez vezető -sárgarézajtót, ahonnan fülledt, csiklandó hőség, vastag gőz csapott -ki, úgy hogy a belépő tudós önkénytelenül hátrált egy lépést és -szeretett volna kívülmaradni az ajtón. Egy pillanat alatt apró, -fényes izzadságcsöppek lepték el a testüket, a tüdők őrült munkát -végeztek, az üterek gyorsabban kezdtek dobolni mint a -lázrohamokban, a szemek elhomályosultak és délibábokat láttak. Csak -később vettek észre egyet-mást. Középütt sárga keramit-téglákkal -kirakva aludt a nagy medence, mozdulatlan zöld vízzel, mely fölött -fehér gőzfoszlányok, puha ködrétegek lapultak, a medencét olcsó -allegórikus és mitológiai szobrocskák állották körül, kezükben -zöld, lila, rózsaszín üveggolyókkal, fönn a mennyezeten pedig egy -kerek ablak nézett a vízre, egy vastag, sötét, narancs-színű ablak, -mely az intenziv nyári napsugarakat annyira átszürte és összetörte, -hogy haldokolva, mint kései alkonyfények, hullottak a gőzfürdő -medencéjére. Az ügyvéd büszkén nézett körül s már az ajkán lebegett -ez a szó: <i>progresszió</i>, a vendég <span class= -"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> -csodálkozott, de az ajtó felé pislogott és nagyon szivesen kiment -volna, hogyha a vendéglátója nem tessékeli bele a vízbe. Itt ült -türelmesen, arcán a szeretetreméltó, udvarias mosollyal, -meregette-meregette a vízet, szökőkutat csinált a két tenyerével, -fecskendezett, uszkált csöndesen vagy félóráig. Aztán a kis -csapóajtón átmentek a sűrű gőzbe. Hosszú jajgatások, -zuhanylocsogások, érthetetlen zörejek hallatszottak, melyek a -fantáziát sejtelmes utakra terelték s kinzókamrát láttattak vele, -ahol ártatlan csecsemőket hóhérolnak le és a halálraitéltek utolsó -panasza öblös, de széttöredező hörgéssé halkul. Az állhatatlan -hőség mellett még sötétség is van, de fehér sötétség, a gőz fehér -és forró sötétsége, mely még a villanykörtét is megvakítja s csak -üggyel-bajjal pislog a vastag burkon keresztül, mint decemberi -nyirkos éjszaka ködében a gázláng. Csak egyetlen jótékony hatása -van a gőznek. Ráborul az arcra is. Most kedve szerint eltorzíthatta -fanyar száját, amivel élénken kifejezte a nemtetszését, vicsorgatta -a fogát és kidüllesztette a hőségtől könnyező <span class= -"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> szemét. -Nem láthatja őt az előtte két lépéssel fickándozó meztelen ügyvéd. -Még a szavak is süketen hangzanak el. Csodálkozva ült le a durva, -iszamós és verejtékező fapadra. Öntudata lassan alélt. Testét a -gőz-göngyölegek – mint fehér vattakötések – körülölelték. Olykor -futni akart ebből a pokolból, de a jómodora megtiltotta. Párisra -gondolt. Arra, hogy két nappal ezelőtt még a geológiai intézetben -üldögélt, az <i>Oligocen</i> és <i>Eocen</i> korszakok izgató -ujságaival foglalkozva, s az, ami most történt vele, ez a -valószinütlen forró kazamáta, ez a locsogó és süstörgő fürdő egy -vadidegen ország vadidegen városkájában, hihetetlennek tetszett és -elfogta az oktalan félelem, a névtelen riadalom, mint azt a -gyereket, aki eltéved és hiába keresi a hazavezető utat. -Elpityerdült. Bajuszára, amelyet elleptek a lehült gőz -harmatcseppjei, nehány igazi köny is hullott. Szemét mereven a -sötét padlatra szögezte. Az eget, talán magát az istent kereste -ezekkel a szemmekel, melyekben kérdés és könyörgés ült, vajjon -mivel érdemelte meg ő, a tudomány hű szolgája, <span class= -"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> hogy -ilyen helyzetbe jusson, és vajjon mikor szakad vége ennek a súlyos -megpróbáltatásnak?</p> -<p>Végül egy kezet érzett a vállán. Az ügyvéd, aki átfült a -kulturától, a langyos zuhany alá hurcolta, hogy kissé lehűtse -testét. Aztán átvezette a «száraz gőz»-be. Itt már látni lehetett -és ismét kötelező volt a nyájas, megbocsátó, boldog mosoly. A gőz -még forróbb volt. Azt az érzést keltette a tudósban, hogy minden -kevéske húsát lepörköli és mint csontvázzá aszott váz kerül ki -belőle. Langyos medencékben pocsogott és mosdott. Két szolga durva -dörzsölő-keztyükkel esett neki, végigropogtatta összes csontját és -izmát. Aztán a hideg medencékhez mentek, melyekben frissen és kéken -borzongott a víz. Mint pajkos gyerekek, egymásután ugráltak a -zuhanyok recés érctalpán, a csapok folytak, a hullámok buffogtak, -szitáló permeteső öntözte a fejét, durva vizkorbácsok verték a -gerincét, oldalról váratlanul vizipuskák pofozták, és mikor ráült -egy lyukas székre, tréfás, jéghideg vízáradat fogadta, -tetőtől-talpig frissítő és <span class="pagenum"><a name="Page_210" -id="Page_210">-210-</a></span> edző záporban állott. Még a nyujtóra -is felkapaszkodtak. Mert az ügyvéd – mint híve a sportnak – gyakran -mondogatta, hogy csak ép testben lakozik ép lélek. Késő este volt, -mikor a száradó-terembe értek és mogorva szolga rájuk adta a -lepedőt.</p> -<p>Az ügyvéd, amíg törülközött, ragyogó szemmel nézett a vendégére -és rendkívül meg volt elégedve.</p> -<p>– Nagyszerü.</p> -<p>– Nagyszerű – hagyta rá a tudós.</p> -<p>– Progresszió.</p> -<p>– Progresszió – mondta a tudós.</p> -<p>– Kultúra.</p> -<p>– Kultúra – helyeselt a tudós.</p> -<p>Künn az égbolt alján csunya, sötétkék vihar várakozott. Erősen -villogott az ég. Alig tettek pár lépést, megeredt a zápor és a -geológus, aki csak az imént jött ki a mesterséges zápor -birodalmából, azt hitte, hogy valami titáni zuhany talpára hágott -és az okozza a vizözönt. Ugráltak a rosz kövezeten. Csuromvizesek -voltak, ázottak és szomoruak, mint az öntött ürgék. <span class= -"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span></p> -<p>Este a geológus nem vacsorázott. Prüszkölve és köhögve forró -téát kért. A család, tekintve hogy ezt az egyetlen szót megértette, -ami növelte hitét, hogy mégis csak tud franciául, fokozott -buzgalommal szolgálta ki.</p> -<p>Reggel a tudós szaggató fejfájásra ébredt. A tagjai mintha -ólomból lettek volna, mozdulni se birt, a szemhéjai súlyosan, -szürkén borultak szemgolyóira.</p> -<p>A házigazda, bár meg volt győződve, hogy a kultúráért szenvedni -és meghalni is dicsőség, most kissé megszeppent.</p> -<p>Odaintette a feleségét.</p> -<p>– Te, ez megbetegedett.</p> -<p>– Szentisten.</p> -<p>– A keze olyan mint a parázs.</p> -<p>– Hogy nyög.</p> -<p>– Mit tegyünk?</p> -<p>– Téát hozok.</p> -<p>– Nem, inkább aszpirint, kinint.</p> -<p>Dél volt és még mindig egy szót se szólt. Magas láza lehetett. -Délután a család körülülte a betegágyat. Vigasztalgatni próbálták a -beteget, jobbra-balra forgatták, dunyhákat, <span class= -"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> -paplanokat, pokrócokat raktak a lábára. Estefelé a beteg arca -kárminpirosra gyulladt.</p> -<p>– Ha ez itt meghal, a nyakunkra.</p> -<p>– Irtózatos.</p> -<p>– Nekünk kell eltemetni.</p> -<p>– Koporsót venni.</p> -<p>– Sírkövet állítani.</p> -<p>– Hivassunk orvost.</p> -<p>– A világért se.</p> -<p>– Csak meg ne tudják.</p> -<p>– Már írtam a bizottságnak, – szólt az ügyvéd – hogy elutazott a -tó mellé, a vidékre, a geológiai rétegeket tanulmányozza.</p> -<p>A házban ostromállapot volt. Leszerelték a csengőt. Az ügyvéd -senkit se fogadott, a vendégszoba függönyeit lebocsátotta, a -zsalukat bezárta, nehogy valaki is megsejtse, hogy betegen fekszik -a lakásán az előkelő idegen, a francia geológus, aki – olyasmit -sejtett – mégis csak az ő hibájából betegedett meg.</p> -<p>Beletelt egy hétbe is, amíg magához tért. Egy este ismét -megjelent arcán a melankólikus, udvarias lemondó mosoly, mely azt -<span class="pagenum"><a name="Page_213" id= -"Page_213">-213-</a></span> jelentette, hogy meggyógyult. Sápadtan -felült az ágyában, kérte a ruháit, öltözködött. Az ügyvéd -asszisztált neki, a gerince kiegyenesedett, érezte, hogy egyedül ő -képviseli a városban a <i>progressziót</i>. Jelekkel értésére adta -a tudós, hogy nyomban el akar utazni. Éjfélkor indul a budapesti -gyors. Éppen volt még egy órájuk, hogy elkészüljenek és kimenjenek -az állomásra. Sietve csomagoltak.</p> -<p>Az ügyvéd kocsit hozatott. Már boldogan dörzsölte a kezét és -látta magát, amint másnap gomblyukában a vándorgyülés jelvényével -önérzetesen sétál a főutca egyetlen aszfaltjárdáján, a napfényben. -Beültek a kocsiba. A geológus nézte az eltünő törpe házakat, a két -kis kávéház világos ablakait s az járt az eszében, hogy valaha az -<i>Oligocén</i> és <i>Eocén</i> korszakban itt tenger hullámzott, -oceán, amelyből csak egy gőzfürdőt látott. Örült azonban, hogy ép -bőrrel megy el. Mellette az ügyvéd feszengve ült a kocsi -bőrpárnáin, nehogy neszét vegyék az éjjeli szökésnek. Óvatosan a -kocsi födelét is leeresztette.</p> -<p>A főutcán kis baj történt. A tudós, aki az <span class= -"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> -influenzától még mindig kehes volt, irtózatosan elprüsszentette -magát.</p> -<p>Valaki kinézett a kávéházból.</p> -<p>– Csöndesen – szólt az ügyvéd és hadarva <i>magyarul</i> kezdte -magyarázni, micsoda szörnyűség lenne, hogyha meglátnák őket.</p> -<p>Szép szerével kilopta a vendégét a városból – éjjel, titokban – -mint előkelő fürdőhelyről a halottakat. De az állomásig tűkön ült. -Attól tartott, hogy a tudós még egyet prüsszent.</p> -<p class="center">(1913.) <span class="pagenum"><a name="Page_215" -id="Page_215">-215-</a></span></p> -<h3>BÁCSKAI BARÁTOM.</h3> -<h4>I.</h4> -<p>Az arca almazöld volt, a szeme lenkék, a haja gyér és sárga. Így -festett az én bácskai barátom: Bogumil.</p> -<p>Kevés öröme lehetett az életben. Állandóan a kávéházban ült, a -fejét lógatta, de nagyobb optimistát alig ismertem nála. Szelid fiú -volt. Mikor jókedve kerekedett, – csendesen és nagyon szomorúan – -benyult a zsebébe, kihúzta a revolverét s a kávéház mennyezetébe -lőtt, egymásután hatszor.</p> -<p>Dícsérte a mértékletességet. Néha azonban hajnalfelé -holtrészegen láttam. Teleszívta magát lángoló és színes -pálinkákkal. Ha gyufát tartok ilyenkor a szája elé, kék lánggal -robban fel, mint a rumos hordó. Még ekkor is volt benne valami -nemes és különös. <span class="pagenum"><a name="Page_216" id= -"Page_216">-216-</a></span> Trombitás-bandával kocsizott végig a -kisvároson, a réz-muzsika fejébe szállott, a részegsége olyan volt, -mint a cifra delirium és a rác mennyország. Talán barackarcú szerb -lányokat látott maga előtt, akiknek halvány nyakában aranypénz lóg, -a szemük türkiz, a szalagos szoknyájuk, az aranypaszományos blúzuk -pedig összekeveredett előtte a mámor fellegeivel.</p> -<p>Egészségesen nőtt fel, mint vidéki barbár. Egyszer azonban -megbolondult, hirtelenül felfalt egész könyvtárakat, minden pénzét -könyvekre költötte. Olyan volt, mint aki megzabált a kulturától. -Fáradtan járkált és ásitozott.</p> -<p>Egy beteg költőt olvasott a bácskai porban, aki hullákról, néger -nőkről és ópiumról ír verseket. Halkan beszélt. Nem voltam azonban -bizonyos, hogy a másik percben nem rohan-e ki a konyhába, nem hoz-e -egy rengeteg, éles konyhakést s nem táncol-e körül őrjöngve, a -konyhakést villogó és egészséges fogai közé szorítva. <span class= -"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span></p> -<h4>II.</h4> -<p>Egy reggel a kávéházban ült. Áprilisi napfény bizsergette a -vérünket, jól éreztük magunkat. Bogumil szilvapálinkát rendelt -reggelire s hozzá piros vizes-zsömlét evett. Csodálkoztam az -ízlésén. Kissé barbár dolognak tartottam, hogy valaki reggelire – -éhomra – pálinkát iszik és rosz zsömlét eszik hozzá.</p> -<p>– Barátom, – mondtam – te valóságos életművész vagy.</p> -<p>Lenkék szeme felragyogott.</p> -<p>– Igen. Te értesz élni. Elnézem, micsoda művészettel -hörpintgeted a pálinkát.</p> -<p>Bogumilnak tetszett a megjegyzésem. Ettől a naptól kezdve -szilvapálinkát reggelizett, vizeszsömlével. Ugy érzem, hogy ezzel -az egyetlen tréfával eldöntöttem az életét. Beleszólt az -étrendünkbe, oktatott, hogy mit hogy kell enni, későn feküdt és -későn kelt, amint a életművészhez illik.</p> -<p>Nagyon szerettem ezt a csendes és szomorú szlávot. Alapjában -pedig volt filozófiája is s nem egészen jogosan mosolyogtam rajta, -<span class="pagenum"><a name="Page_218" id= -"Page_218">-218-</a></span> hogy mindig mindennel meg volt elégedve -és ahelyett hogy panaszkodott volna, igent bólintott és helyeselt. -Ő volt az utolsó igen-mondó.</p> -<h4>III.</h4> -<p>Általában mindent dícsért. Nagyon dícsérte a vendéglőjét is, -ahol a világ legjobb ételeit főzik. Egy este végre el kellett -mennem vele.</p> -<p>Egy külvárosi szurdékba vezetett, ahol az asztalok zsíros -viaszosvászonnal voltak leterítve és émelyítően fojtott a káposzta- -és a hurkaszag. Majdnem elájultam. Kivül ez volt kiírva: «<i>Itt a -nap minden órájában jól és olcsón lehet étkezni.</i>» Minél tovább -nézegettem az iszonyú környezetet, annál inkább kétkedtem ebben. -Egy koldusasszony evett valami homályos főzeléket, két szótlan -ember csámcsogott leírhatatlanul szomoruan, mellette pedig valami -egyenruhás ember ült, hivatalszolga, vagy postás – szemén fekete -okuláré – és az ujjaival egyenként szedegette ki a lábosból a -töpörtőt és az avas koncot.</p> -<p>Bogumil szeme felragyogott: <span class="pagenum"><a name= -"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p> -<p>– Mit szólsz hozzá?</p> -<p>Nem volt szivem elrontani a gusztusát s hagytam, hadd rendeljen -helyettem is.</p> -<p>– Majd meglátod, milyen pörköltet csinálnak itt.</p> -<p>Csempe és mázos paraszttányérban tettek elénk valami -kotyvalékot.</p> -<p>– Nézd ezt a tányért. Piros és kék rózsák. Népművészet. Imádom a -népművészetet.</p> -<p>Megtörölte a száját s aztán folytatta:</p> -<p>– Hol kapsz ilyent? Az emberek drága vendéglőkben dobják ki a -pénzüket és nem tudják mire.</p> -<p>A vacsora végén csettintett a nyelvével:</p> -<p>– Várj, most jön a java.</p> -<p>Azzal felkelt, kivett a zsebéből egy huszfillérest.</p> -<p>– Szereted a zenét?</p> -<p>Bólintottam.</p> -<p>A huszfillérest bedobta a háttér gőzeiben pácolódó -zongoraverklibe, mely siralmasan és nyöszörögve rázendített a -<i>Lohengrin-nyitány</i>-ra.</p> -<p>Bogumil élvezettel szívta filléres cigarettáját. <span class= -"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span></p> -<p>– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők zúgása…</p> -<p>Minden alkalommal ezt játszatta a verklivel s hogy szerette, -abban nem kétkedem. Egyszer azonban elvétette a számot s a -Wagner-nyitány helyett a <i>Ladi-ladilom</i>-ot nyekergette a -szörnyű szerszám. Bogumil ezuttal is áhitatosan mondta:</p> -<p>– Wagner… A germán félisten… A német tölgyerdők…</p> -<h4>IV.</h4> -<p>Az életében két korszakot különböztetek meg: az egyikben -mindenre <i>rászokott</i>, a másikban mindenről <i>leszokott</i>. A -<i>rászokás</i> is, a <i>leszokás</i> is teljesen céltalan volt. Én -azonban mind a két korszakában egyformán becsültem őt és tudtam, -hogy ezek a hókuszpókuszok szükségesek számára, hogy a haláláig -való unalmas napoknak fűszert és színt adjanak.</p> -<p>Lassan hozzászokott a szivarozáshoz. Félévi gyakorlat után odáig -vitte, hogy naponta tíz-tizenöt szivart elszívott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span></p> -<p>– A szivar, barátom, az egyetlen dolog, amiért érdemes élni – -mondta és rágyujtott egy keserű és erős britannikára.</p> -<p>Aztán hozzászokott a tejhez, a vegetáriánus koszthoz, a -szőllőhöz, a korai felkeléshez, az evezéshez, mindenhez, amihez az -ember hozzászokat. Felemelte az élete <i>standard</i>-ját. Havi -száz koronáért kivett egy bútorozott szobát, melyet a gazdasszonya -polgári ízléstelenséggel – csecsebecsékkel, üveggyöngyökkel és -Macquart-csokrokkal – ékesített fel.</p> -<p>– Nem kell sajnálni a pénzt – filozofált. – Jól kell élni, a -kutyafáját.</p> -<p>Egy másik évben pedig mindenről leszokott. A kávéházban naponta -beszámolt az uj eseményekről.</p> -<p>– Nem szivarozom – beszélt sugárzó arccal. – Barátom, a szivar -egyszerüen fölösleges. Rontja a tüdőt. Aztán sokba is kerül. Csak -tudnád, milyen jól alszom, mióta elhagytam a dohányzást.</p> -<p>Máskor ezzel lepett meg:</p> -<p>– Nem iszom bort. Semmit se iszom. Beiratkoztam az -<i>Antialkoholisták Egyesületé</i>-be. <span class= -"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span></p> -<p>Egy hónap mulva ezt ujságolja:</p> -<p>– Tudod mi az ujság? Leszoktam a tejről és – képzeld – a -szőllőről is…</p> -<p>A lakását otthagyta és ujat bérelt.</p> -<p>– Láttad az új szobám?</p> -<p>– Remélem szép.</p> -<p>– Mese.</p> -<p>– Nagy?</p> -<p>– Terem.</p> -<p>Felmentem hozzá. Egy ferencvárosi szűk diákszobában lakott, az -ablaka a szemétudvarra nyilt és egy irdatlan tűzfalra nézett. -Fényes délben sötétség borult rá, állandóan gyertyát kellett volna -égetnie, de ő sohase világított, mert – mint mondta – szereti «<i>a -kellemes és misztikus félhomályt</i>». Különben is ez jót tesz a -szemnek.</p> -<p>Lavórja egy nádszék rámájában állott, melynek nádülőkéjét régen -kiülték boldogabb ülepek.</p> -<p>Kinyitotta az ablakot.</p> -<p>– Végy itt lélekzetet – mondta. – Ilyen levegő sehol sincs. -Semmi por. Micsoda?</p> -<p>Lélegzetet vettem a kedvéért. <span class="pagenum"><a name= -"Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p> -<p>– Mélyebben. Igy, mint én. Ki a mellet. Ez erősíti a tüdőt.</p> -<p>A félhomályban alig lehetett látni. Csak a halottfehér arca -világított. Bámultam az arcát és csillogó szemét, melyben vad és -fanatikus hit ragyogott s nem tudtam, mit érezzek iránta, -szánjam-e, vagy irigyeljem-e összhangos életfilozófiájáért, mellyel -túltette magát minden bajon s eljutott a bölcs és boldog emberek -révéhez, a teljes megelégedéshez.</p> -<h4>V.</h4> -<p>Miről szokott még le?</p> -<p>Mindenről-mindenről leszokott.</p> -<p>Egy havas téli estén találkoztam vele, vékonyka kabátban járt, -lerongyolódva, éhes arcszínnel, nagyon boldogan. Egyik szemét -elfutotta a vér. Ijedten kérdeztem tőle, mi lelte.</p> -<p>– Voltál orvosnál?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Mért nem mégysz hozzá?</p> -<p>– Majd elmulik. <span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span></p> -<p>– De ha megvakulsz?</p> -<p>– Itt a másik. Azzal is elélek. Tegnap bekötöttem a fájos szemem -s már gyakoroltam is magamat, hogy félszemmel nézzek. Mondhatom, -barátom, pompásan sikerült. Jobban látok vele, mint a kettővel -együtt. Nagyszerű és bölcs dolog, hogy az embernek két szeme van. -Hogyha az egyik elvész, ott a másik.</p> -<p>Szóval erről is leszokott.</p> -<h4>VI.</h4> -<p>Az életről szegény bölcs és édes barátom tavaly májusban szokott -le, végérvényesen.</p> -<h4>VII.</h4> -<p>Halála ép oly különös és érthetetlen, mint az élete.</p> -<p>Az összekuporgatott fillérjeiből kiutazott Párisba. Nagyszerűen -töltötte el a hónapot, mindent látott, ami érdekes, valamicskét -franciául is tanult s már sietett haza, hogy elmesélje «<i>új -impresszióit</i>» a grisettekről, a <span class="pagenum"><a name= -"Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> midinettekről, a rendőr -fehér botjáról, amelyet a forgalom könnyebb lebonyolítására -összetorlódott kocsik előtt fel szokott nyújtani. Az utolsó -vasárnap azonban még ott maradt.</p> -<p>Mindene be volt már csomagolva s könnyen és boldogan indult el -kószálni, hogy még egyszer megfürödjön a város fényében és villogó -kolibri-színeiben.</p> -<p>Reggel dörzsölgette a kezeit. A nap besütött az ágyára s -megcsiklandozta talpát.</p> -<p>– Nagyszerű napom lesz.</p> -<p>Sokáig öltözködött. Elegáns akart lenni. Vadonatúj sárga cipőt -húzott fel. Csakhogy ez a cipő kissé szük volt, szegény Bogumil -táncolva bicegett benne, a boulevarde-on pedig már arra gondolt, -hogy hazamegy és új cipőt vált. De aztán mást gondolt. Már messze -volt a lakásától. A lába úgy égett az új cipőben, mint a parázs. Ez -azonban nem baj. Itt mindenki szük cipőben jár, végre a párisi -divat nem türi a kényelmet. Aztán valamikor gyerekkorában azt -hallotta az anyjától, hogy a szük cipő erősíti a lábat. Van-e -nagyszerűbb érzés, mint szük cipőben járni? <span class= -"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span></p> -<p>Bogumil vígan sántikált az ünnepi napfényben.</p> -<p>Egyszerre esni kezdett az eső.</p> -<p>– Sebaj, – mondta – ez frissit. Áldott májusi zápor.</p> -<p>A zápor egész nap zuhogott. Ruhája összecsapzott, a haja is -csurgott a víztől.</p> -<p>Elindult a montmartrei ház felé, ahol kedvese lakott egy öreg és -sárgahajú táncosnő. Óriási virágbokrétával mászott fel a kigyózó -falépcsőn, ahol egyetlen láng se égett és felmenet állandóan félt, -hogy valamilyen sötét apacs leszurja. A táncosnő nem volt -otthon.</p> -<p>Bogumil legényesen, fütyörészve tovább ballagott. Lassanként -gyulladoztak Páris ezerszínű lángjai. Hütlen gondolatok kóvályogtak -a fejében, de nem tudta kit szólítson meg. Végre a diáknegyedben -egy kis kancsal leányra akadt, aki egy gázláng alatt ácsorgott, -valami facér masamódlány, egy csöpp francia ördög, az arcán -beforradt harapással.</p> -<p>– Mademoiselle – fuvolázta Bogumil és beszélni kezdett.</p> -<p>Minthogy állandóan tisztelte a franciákat – <span class= -"pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227">-227-</a></span> csak -azért, mert franciául beszélnek – összezavarodott s a francia -szavak közé egyre több szerb szót kevert. Aztán merész fordulattal -áttért a németre.</p> -<p>A leány nevetett, szó nélkül tovább ment.</p> -<p>Bogumil csendesen elmaradt mellőle.</p> -<p>– Kedves – mondta. – Párisi szokás. Remek kaland.</p> -<p>Egyedül kószált az esőben, estig. A cipője már felvérezte a -lábát, agyonnyomorította az újjait, de ő mosolygott, csodálta a -körutak zaját, a rengeteg fényeket, a hídak zöld és piros lámpáit. -Már egészen besötétedett. Megnézte az óráját. Hét óra volt. -Kilenckor indul a vonatja hazafelé.</p> -<p>Indult a szállodájába.</p> -<p>Amint azonban átrohant a köruton – hirtelenül és váratlanul – -elütötte egy autobusz.</p> -<h4>VIII.</h4> -<p>Leesett a földre.</p> -<p>Agyában pedig millió gondolat nyüzsgött, az egész élete ott -kalapált s egy pillanat alatt <span class="pagenum"><a name= -"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> végiggondolta, mi -történik vele. Meghal? Nem, ez lehetetlen. A halál valami -ünnepélyes. Az nem jön ilyen váratlanul. Aztán most utazik, -átmeneti állapotban van, szük cipő a lábán. Csak ezt levethetné. -Igen, ettől meg kell szabadulni. Két óra mulva fütyül a vonatja, -Mégse lehet, hogy most haljon meg, amikor legkevésbé gondol a -halálra. Ő csak egy jó napot akart csinálni magának s még ott a -földön is meg volt győződve, hogy a nap alapjában – néhány kis -kellemetlenséget leszámítva – sikerült is. Az autobusz kerekei -azonban már végigszáguldottak rajta, átvágták a törzsét, ő pedig -lehajtotta a fejét, alázatosan.</p> -<p>A véres és csonka törzsén lógó feje azonban még sóhajtott -valamit.</p> -<p>Talán ezt:</p> -<p>– Úgy látszik, ez a nap mégse sikerült, teljesen.</p> -<h4>IX.</h4> -<p>Úgy látszik, de nem egészen biztos.</p> -<p>Bogumil szörnyethalt. <span class="pagenum"><a name="Page_229" -id="Page_229">-229-</a></span></p> -<p>A szegény optimista holttestét két hétig szállították haza.</p> -<p>Itthon sírva temették el bácskai rokonai. Én is megnéztem őt, az -üvegkoporsó fedelén keresztül. Csendesen feküdt. Ha tudna beszélni, -elmondaná nekem, milyen puha a koporsó párnája s milyen boldog az -ember, hogyha a füle egészen megsiketül, a szeme megvakul, az orra -eltompul a szag iránt, a keze nem tapint és az inye nem érez semmi -ízt. Csak halottnak érdemes lenni, mondaná szegény. Keze -fontoskodóan össze van kulcsolva, mintha barátmalmozna. Még ennek -is örült. Az ember nem vesz lélegzetet, a szíve nem ver, mozognia -sem kell, mennyi mindent nyer ezáltal. Egész lénye helyeselte a -halált, neki is igent intett. Micsoda kényelem, édes barátom, -micsoda kényelem.</p> -<h4>X.</h4> -<p>Letöröltem a könyeimet.</p> -<p>Úgy láttam, hogy ezzel is nagyon-nagyon meg volt elégedve.</p> -<p class="center">(1912.) <span class="pagenum"><a name="Page_230" -id="Page_230">-230-</a></span></p> -<h3>PÁVA.</h3> -<p>Páva Gergelynek, mikor az ötödik fizetési osztályba lépett és -megkapta a méltóságos címet, váratlanul meghalt a felesége.</p> -<p>Ekkor ötvenhárom éves volt. Még vállas, ízmos, alig kopaszodó. -Betétes lakkcipőt viselt és szeretett csinosan öltözködni.</p> -<p>Eleinte szenvedett az egyedülvalóságtól, nagyon hiányzott a -felesége, akinek mindennap el szokta mesélni, mi történt délelőtt a -hivatalban.</p> -<p>Ebéd után egyszer, mikor az ásítás már a torkát fojtogatta, -behívta a kis, szegény rokonát, a tizenhároméves gimnázistát. -Naponta nála evett a konyhában.</p> -<p>A tanácsos sok mindent magyarázott, amit a fiú nem értett. -Nagyon rosszul érezte itt magát. Mélyen meg kellett hajolnia, meg -<span class="pagenum"><a name="Page_231" id= -"Page_231">-231-</a></span> kellett csókolnia a bátyja cérnakeztyüs -kezét mereven kellett ülnie a széken. A tanácsos, végzéseket és -<i>rendelvényeket</i> olvastatott vele és mosolyogva javította ki a -hibáit:</p> -<p>– Illetmény… határozmány… bizottmány… nem bizottság…</p> -<p>Titokzatos ember volt. Annyira komoly, hogy semmikép se lehetett -volna elképzelni meztelenül. Szigorú mosollyal nézte a világot, -mely általában tetszett neki. Mert kedvére való kis mocsok, cudar -világ volt és nagyon haragudott azokra, akik csak valamicskét is -akartak volna változtatni rajta. Nem győzte dicsérni azt a -kifürkészhetetlen és megfoghatatlan bölcseséget, mely a vízet -nedvessé, a tüzet meleggé tette s úgy intézkedett, hogy a szamarak -lehetően felül legyenek, az érdemesek pedig alul. Élete egészen a -kötelességé volt.</p> -<p>Gyakran sóhajtozott, hogy mennyi a dolga. Kacérkodott a -hivatalával, mint egymással a boldog szerelmesek. De ha vasárnap -otthon kellett maradnia, epésen járt föl s alá. Forró álmában -megjelent előtte egy ív ropogós <span class="pagenum"><a name= -"Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> miniszterpapiros, az -enyv, az olló, a vörös tinta. Másnap mohón rohant be. Hivatala -pedig nem ért véget a tapétás ajtóval. Magával vitte az utcára, a -mezőre, mindenüvé. Sétált a korzón, hogy visszaköszönhessen -mindenkinek az érdeme szerint, kinek mosolyogva, kinek hanyagul, -kinek kedves és szives leereszkedéssel és hiába játszotta, hogy -mindez nehezére esik, a keze, melyben a kalapját tartotta, -reszketett az izgalomtól és napokig nyilalt a szíve táján, mikor -valaki véletlenül nem vette észre. Az egyhangú munkában mámora is -volt, különösen ha valami szabálytalanság fordult elő. Ekkor a -sárgazöld szeme szikrát hányt, a pirosas orra elfehéredett és az -orrcimpáját kék karikák vették körül. Érezte a «fegyelem» -szükségességét. Ez a szó a szenvedélye, a pálinkája volt. Azt is -szerette, ha protekcióért zaklatták. Előbb – hogy az utolsó cseppig -élvezze a tekintély és hatalom varázsát – még aláirt néhány aktát, -csengetett, pecsételt, aztán kivette a névjegyét és átadta a -kunyerálóknak. Általában kedvelte a bajba jutott embereket, a -gyengéket és a <span class="pagenum"><a name="Page_233" id= -"Page_233">-233-</a></span> betegeket. Ilyenkor érezte csak, milyen -hatalmas és egészséges. Mások dolgában mindíg pesszimista volt. Ha -valamely alárendeltje megbetegedett, rögtön azon gondolkozott, -milyen gyászjelentést ad ki majd az ügyosztály, milyen -részvéttáviratot fogalmaz Páva tanácsos s már látta is magát a -temetésen, fekete keztyüben, cilinderrel menni az egyszerű -fakoporsó után, s már olvasta is a másnapi ujságokban nevét a -jelenvoltak között. Mikor pedig felgyógyult a hivatalnok és -jelentkezett nála, lemondóan intett a kezével. Csak tüdőcsucshurut? -Szegény-szegény barátom. Ismerjük ezt a nótát. Jó lesz vigyázni. -Aztán hozzágondolta, elégedetten: ez se viszi sokáig.</p> -<p>Csak a hivatalában élt igazán és mikor becsapta maga mögött az -ajtót, mindíg szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a -szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapadt reá izgatott -várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – -suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor -lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a -tükör <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span> előtt. A méltóságos urat látta benne. -Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.</p> -<p>Egy éjjel az történt, hogy a hálószobája parkettjén ébredt fel. -A beteg szíve, mint valami ágyúgolyó, kilőtte őt a szoba közepére. -Itt hevert egy darabig, öntudatlanul. Meggyújtotta a villanyt. -Hosszú hálóingében álldogált. Nézte az arcát a velencei tükörben. -Papirosfehér volt és élettelen.</p> -<p>Reggel orvost hivatott, aki a fekete szivtölcsért rányomta a -mellére és sokáig hallgatózott – gonosz figyelemmel – mint egy -betörő. Aztán mosolyogva mondta:</p> -<p>– Semmi, méltóságos uram. Méltóságos uramnak oly egészséges a -szíve, mint egy húsz éves gyermeknek. Egyelőre azonban, méltóságos -uram, nyugalmat ajánlok. Feltétlen nyugalmat, pihenést, magányt, -méltóságos uram. Nem fürdőhelyet, méltóságos uram. Egy kis várost, -egy csöndes, elhagyott, kedves kis várost, méltóságos uram. Igen, -méltóságos uram.</p> -<p>Páva tanácsos egy hét mulva már le is utazott a kis városba. -<span class="pagenum"><a name="Page_235" id= -"Page_235">-235-</a></span></p> -<p>A vonaton bezárkózott elsőosztályú bérelt fülkéjébe és -gondolkozni kezdett. Magány, feltétlen magány. Ez a fülke, a bezárt -ajtó, a leeresztett függöny az a kis kék villanyláng, amely fönn -ég, az a magány. Igazán nagyon barátságtalan dolog. Nézte a -magányt. Hallgatta süketen csengő fülével a magányt. Tapintotta a -kezével a magányt. Egy óra mulva már türhetetlennek tartotta. Ha -legalább ülne valaki vele szemben. Még a kalauz se tudja, hogy -kicsoda. Olyan ő, mint a többi. Ő is csak egy «utas». Olvasgatni -kezdte a hirdetményeket. «Kérjük az utazóközönséget…» Ebbe az -utazóközönségbe ő is benne van, mint más akárki. Mégis csak -felháborító. Egy hónapig kell majd így élnie. Mindenesetre unalmas -lesz.</p> -<p>A városra kék reggel borult, mikor megérkezett. Mindez nem -érdekelte. A kocsi szélére ült, kikönyökölt, hátravetette a fejét. -Csak egy kutya fordult utána, álmosan, aztán a kutyák csalódott -tekintetével baktatott tovább más irányban.</p> -<p>Mit tegyen? Délfelé ötlete támadt. Szalónkabátot <span class= -"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> öltött -s elment a főispánhoz, akit személyesen ismert. De a főispán nem -volt otthon, nyaralt.</p> -<p>Szomorúan visszaballagott a szállójába gyalog, mutatva a fehér -mellényét és az arany óraláncát. Semmi hatás. Az ebédnél szinte jól -esett, hogy hallotta a saját árva hangját. Ebéd után aztán kiment a -város végére.</p> -<p>A mezőn fecskevér, gólyaorr, kigyószisz nyílt. Szigorúan nézte -őket. Nem tudta a nevüket. A virágok közül csak a rózsát és a -szegfüt ismerte, a többinek nem mutatkozott be soha. Ez végre nem -is volt fontos, se a hivatali előmenetelhez, se az államrend -fentartásához. Egy § alakú virág azonban határozottan megtetszett -neki.</p> -<p>– Nem ismerítek Páva tanácsost? – kérdezte most tőlük s a -virágok rázták fejüket a szélben.</p> -<p>Végre néhány gyerek akadt utjába. Szeretett volna barátkozni, de -sehogyse találta meg a módját.</p> -<p>– Fiatalság, bolondság – kiáltott feléjük. <span class= -"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span></p> -<p>Mikor pedig a gyerekek rá se hederítettek, ezt mondta:</p> -<p>– Nem kell haragudni… csak tréfálok… csak tréfál az öreg Páva… a -tanácsos úr… az öreg tanácsos úr… a méltóságos úr…</p> -<p>Csodálkozva vette azonban észre, hogy ez se hat. Még ez sem hat, -a titok, amit tartogatott, az ütőkártya, a nagyágyú. Most már -elsötétedett az arca. A városban senki se köszöntötte. Szerette -volna rendreutasítani a neveletlen embereket, különösen a -gyermekeket, akik sértő módon visongtak körötte. Már-már egy -messzemenő reformon gondolkozott. Általában helyes lenne valahogy -jelezni, hogy egy hozzá hasonló köztiszteletben és közszeretetben -élő hivatalnok milyen fizetési rangosztályban van. Milyen tökéletes -és bámulatraméltó például a katonaság egyenruhája. Ott a tábornokot -senki se nézheti közkatonának. De hányan gondolhatják róla, hogy -csak idősebb fogalmazó, vagy díjnok. Kellene a hivatalnokoknak is -uniformis, hajtóka és csillag, egy kis kereszt, vagy akár egy -ízléses szalagocska is, a gomblyukban. Igaz, az újján <span class= -"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> -gyémántgyürű van és az aranylánca vastag. Hányan veszik észre. Az -emberek oly figyelmetlenek. Majdnem csikorgatta a fogát. Lázongó -szók bugyborékoltak a torkán. Érdemes volt ezért dolgozni, évekig -reggeltől-estig, huszonöt hosszú esztendeig? Forró olajat, tűzet, -vesszőt ennek a csőcseléknek, mely nem ismeri az igazi érdemet, a -munkát, az önfeláldozást, a fiatalságot fegyelemre, -tekintélytiszteletre fogni, az engedetleneket pedig gályarabságba -küldeni, tömlöcbe vetni, kivégeztetni késsel, akasztófán, máglyán. -Halál, halál, halál.</p> -<p>Szédülten tekintett fel mély álmából, melybe egészen elsüppedt, -mint egy gödörbe.</p> -<p>Lassanként alkonyodott. Arcára fekete tompaság ragadt. Ilyen -bánatra ember nem is képes, csak állat. Éjfélig járkált az utcán, -mintha valamit keresne. Végre betért egy kávéházba, ahol senki se -volt. Leroskadt a székre.</p> -<p>Egy fáradt, szegény pincér sietett az asztalához:</p> -<p>– Parancsol, nagyságos úr? <span class="pagenum"><a name= -"Page_239" id="Page_239">-239-</a></span></p> -<p>– Hogy mondta? – szólt a tanácsos, felemelve harciasan a -fejét.</p> -<p>– Azt kérdeztem, mit méltóztatik rendelni.</p> -<p>– De minek nevezett engem?</p> -<p>– Nagyságos úr…</p> -<p>Erre a szóra rácsapott, mint a vércse.</p> -<p>– Én méltóságos úr vagyok.</p> -<p>– Bocsánat.</p> -<p>– Nem azért mondom. Hiszen megesik. Különösen a mai -világban.</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>– No hozzon nekem egy üveg finom, nagyon finom pezsgőt.</p> -<p>A pincér hanyatthomlok szaladt, hozta a hütővederben a pezsgőt, -majd megsemmisült a buzgalomban.</p> -<p>Páva tanácsos úr pedig ívott, gyorsan, nagyon gyorsan. A pincér -előtte állott, figyelmesen. A kis város terén nem járt senki. -Lassan – hosszú szünetet tartva – beszélt a tanácsos:</p> -<p>– Szegény barátom… Sajnálom magát azért az előbbi botlásáért… -Mert most mindent megmondhatok… Tudja, ki ül itt <span class= -"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> maga -előtt?… Nem tudja… persze… nem is tudhatja… Páva… a tanácsos… a -méltóságos úr… az előkelő tisztviselő… Ne ijedjen meg… Maradjon -csak itt, az asztal mellett… Ön is ember… Egy gyufát… Köszönöm… -Egész nap itt időztem a városukban… Csak a főispán úr őméltóságát -jöttem meglátogatni, de nem volt itthon… Sajnálom… Ő is, tudom, -majd sajnálja… Akar egy szivart, barátom?… Majd az enyémből adok… -Igazi havannák… Nem drága… Csak hetven fillér… Dugja zsebre és -szivja el otthon… Igen, igen… A város nem csunya… Csak műveletlen, -elmaradt, szegény… A patak szabályozatlan, a rét szabályozatlan, -egyáltalában minden szabályozatlan… Majd idővel… Itt vidéken olyan -nehéz valamit nyélbeütni… Néha még nekünk is… ott fönn… Budapesten… -Mindenesetre helyes lenne, ha a főispán venné kezébe a dolgot… A -főispán… Pista… Személyes jóbarátom… Pertu jóbarátom… Ő meg az -államtitkár… Multkor a miniszter megállított a folyóson… -Parancsolj, kegyelmes <span class="pagenum"><a name="Page_241" id= -"Page_241">-241-</a></span> uram, mondtam neki… Mert vele is -tegeződöm… Mindenkivel… Bizony, mulik az idő… Ha elgondolom, hogy -ezelőtt húsz évvel… Hány évesnek gondol?… Negyvennek?… Kissé -följebb barátom… Negyvenötnek?… Még feljebb… Ötvenhárom… Mindenki -fiatalabbnak néz… Hiába, a jó élet… a kitünő koszt… a higiénia… -Mellőlem egymásután dőlnek ki… Nem csoda… Az emberek nem élnek -okosan… mint én… nincs is módjukban… Hogy laknak szegények?… -Piszkos odukban… Ahogy a hirlapok írják… Mindenütt nyomor… Mennyibe -kerül itt egy ötszobás lakás?… Elég olcsó… Nekem is csak öt szobám -van… de az kétszer ilyen drága… igaz hogy tágas… szellős… mindegyik -akkora, mint ez a kávéház… Kényelmes otthon… Selyem-perzsák… a -falakon képek… zongora… gőzfütés… minden… minden… Hiába, a munka, -az megtermi a maga gyümölcsét… Csak annak nincs, aki nem dolgozik… -Mert mit látunk a mai társadalomban?… Naplopók… léhütők mindenütt… -az úgynevezett <span class="pagenum"><a name="Page_242" id= -"Page_242">-242-</a></span> modern irányzat… és örökös panaszok… Én -mindíg soron kívül léptem elő… Igaz, hogy nem ismertem a restséget… -éjjel-nappal… munka… vesződség… gond… Szorgalom… megbizhatóság… -kitartás… tehetség… általános európai műveltség… Milyen nyelven -beszél még, barátom?… Sprechen Sie deutsch?… Parlez vous francais?… -English spoken?… Nekem mindegy… Nem mintha dicsekednék… Mert -alapjában szerény ember vagyok… jó ember… áldott jó ember… szigorú, -de jó… igazi magyar ember… Kenyérre lehet kenni… Csak a tiszteletet -követelem meg alárendeltjeimtől… De olykor szivesen leereszkedem -hozzájuk… Úgy mint most magához, aki egy egyszerű, szegény, -mondhatnám szánandó vidéki pincér… Nem baj…</p> -<p>Megivott még egy pohár pezsgőt, belenézett a koromszínű nyári -éjszakába, rágta a pezsgőtől lucskos bajuszát s a kéjtől hörögve -mondta maga elé:</p> -<p>– A méltóságos úr… elbeszélget kissé… a méltóságos úr… -<span class="pagenum"><a name="Page_243" id= -"Page_243">-243-</a></span></p> -<p>Kissé dülöngve, de még mindig vigyázva az egyensúlyára és a -hivatalos tekintélyére, elindult. A pincér hétrét görnyedt. Ez egy -igazi úr. Öt koronát nyomott a markába borravalóul.</p> -<p>– Nem baj – mondta még egyszer.</p> -<p>Ment haza a szállóba, ahol két egymásba nyíló erkélyes szobája -volt, kilátással a városi parkra. Kecskeszakállát megvilágította a -holdfény. Felnézett az égre, de szemét rögtön levette a -holdvilágról, melyet határozottan nem helyeselt és inkább a város -lámpáit vizsgálta, melyek – észrevette – nem égtek.</p> -<p>Leült a szobájában. Az a rongy portás még most sem hajolt meg -eléggé mélyen. Elhatározta, hogy még holnap visszautazik -Budapestre. Itt igazán semmi keresnivalója nincsen.</p> -<p>Később eszébe jutott, hogy még valamit nem mondot el ott lenn, a -kávéházban. Majd reggel, a kávénál.</p> -<p>Arca fehér volt, lottyadt, szomorú. Kissé eltakarta a kezével, -mintha fájna a feje. Gubbasztott a gyertyavilágban. Vakargatta a -sebeit, a keléseit a lelkén, szegény-szegény <span class= -"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> -halandó, éles cseréppel, mint a bibliai nyavalyás a szemétdombon. -Aztán tágra nyitotta a szemét. Egy irtózatos rém ült ekkor a -szemében, gyáva, fecsegő, beteg kísértet, semmiben se hivő, semmit -se remélő, fáradt, álmos, csunyább a halálnál és az őrületnél: az -öregség.</p> -<p class="center">(1915.) <span class="pagenum"><a name="Page_245" -id="Page_245">-245-</a></span></p> -<h3>A SÚGÓ.</h3> -<h4>I.</h4> -<p>Halványsárgák és feketék voltak a fogai, mint a régi -zongorabillentyük. A fa-hang pedig, mely e fogak közül jött, tompa -és bánatos, talán a hivatásánál fogva is kissé halkabb, mint más -embereké, akik azzal keresik kenyerüket, hogy fennhangon beszélnek. -Homloka sunyi, szeme a földre néz, az arca halvány. Künn, a városon -kívül lakott, földszintes házban, mely sokkal mélyebben volt, mint -a többi, úgy hogy a súgó a járókelőknek csak a cipőjét, harisnyáját -és a térdét látta. Ez a térd-szemlélet lett később a veszte. A -súgólyukból egy kardalos lány kövér térdét bámulta két évig, kinek -áttört fekete harisnyáit sárga harisnyakötő csatolta össze s a lány -annyira megbűvölte, hogy – hirtelen elhatározással <span class= -"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> – -feleségül vette őt és levitte magához földalatti odujába, mely a -pincék hideg és nyirkos lehelletét árasztotta. Kisérteties volt ez -a ház. Messze-messze ki lehetett látni a mezőkre, a temetőre, a -vasúti töltésekre, ahol vonatok zakatoltak, szüntelenül. A csend -megdermesztette a házat. Felesége reggelenként mosdatlanul és -kócosan ült egy széken. Ő pedig – hóna alatt piszkos papircsomókkal -– rohant a próbákra, meggyújtotta a villanylámpát és belebujt abba -a kopott-arany faköpenyegbe, mely második lakásává vált.</p> -<h4>II.</h4> -<p>A súgónak előbb homályos és zaklatott karriérje volt.</p> -<p>Húszéves korában azzal kereste a kenyerét, hogy bűvészkedett. -Hosszú művészhajat, bársonykabátot viselt, az arcán nyájas mosoly -bujkált. Így köszöntött be esténkint a vidéki vendéglőbe, ahol -söröző társaságok ültek. Akkor elővett egy elefántcsontbotot, egy -tojást, egy órát, egy csomag kártyát. Bűvészetei <span class= -"pagenum"><a name="Page_247" id="Page_247">-247-</a></span> -többnyire nem sikerültek. Hiába forgatta hipnotizáló szemeit. Kezei -ügyetlenek voltak. Még a részeg emberek is észrevették a suskust. A -társaságból rendesen kikeresett egy csempe fogú, csunya leányt, -megfogta az üterét, kétségbeesésében szerelmet vallott neki. A lány -– hálából – elárulta a társaság titkait. Máskülönben a tojás -sohasem változott órává, sohase jött ki az a kártya, melyet -gondoltak.</p> -<p>Ilyenkor az «imprezárió» a söntésben korholta:</p> -<p>– Te botkezű! Ha még egyszer elhibázod, mehetsz.</p> -<p>A bűvész azonban hitt magában, az akarata bűvös erejében. Egy -ízben elkérte a tanácsos aranyóráját. Az órát a mozsártörőjével -izzé-porrá törte.</p> -<p>– Tessék megnézni, uraim és hölgyeim, – hadarta – az órát -összetörtem.</p> -<p>A társaság belenézett a mozsárba, az óra csakugyan darabokban -hevert, arany és üvegszilánkok közt. Mindnyájan roppantul meg -voltak elégedve. <span class="pagenum"><a name="Page_248" id= -"Page_248">-248-</a></span></p> -<p>– Most pedig ráborítom ezt a kendőt – mondta – csak meg kell -érintenem a varázsvesszővel és…</p> -<p>Csend lett.</p> -<p>– … És koncentrálom az akaratom minden erejét…</p> -<p>Összeráncolta homlokát, erőfeszítés tükröződött az arcán, a -szeme világított, mint az indiai fakiroké. Arra a könyvre gondolt, -melyből a bűvészetet tanulta.</p> -<p>Egy perc multán megszólalt:</p> -<p>– Sziveskedjenek önök is koncentrálni az akaratukat. Gondoljanak -arra, hogy a mozsárban megint itt van az óra, épen, ragyogó -aranyfödéllel, sértetlenül, mint azelőtt.</p> -<p>A társaság ismét koncentrálta az akaratát, különösen a tanácsos, -aki már kissé – nem minden ok nélkül – nyugtalankodott.</p> -<p>A bűvész pedig a mozsár fölé hajolt:</p> -<p>– Már hallom a ketyegését.</p> -<p>A kendőt ünnepélyes lassúsággal leemelte. Nem mert odanézni, -csak a tapogató ujjaival kereste az órát és még jobban elsápadt. -<span class="pagenum"><a name="Page_249" id= -"Page_249">-249-</a></span></p> -<p>– Valami hiba van – mondta halkan.</p> -<p>Az ujjai üvegszilánkoktól vérzettek.</p> -<p>– Valami hiba esett – sírta és az «imprezárió»-ja felé fordult -könyörögve. – Az óra még mindig nincs itt. Egy, kettő, három. Még -most sem. Mi ez…</p> -<p>Azzal lassan a mozsárra szorította a szalvétát, egy pillanatra -kiment és nem is jött vissza többé.</p> -<h4>III.</h4> -<p>Hónapokig bujdosott ismeretlen városokban, keserű szájában a -kudarc ízével, elszontyolodva, de hitt magában. Biztos volt, hogy -rá még vár a dicsőség. A szégyen később a föld alá űzte, a -pincelakásba és a súgólyukba.</p> -<p>– Ó, szent művészet, mennyit kell szenvedni érted.</p> -<p>De mikor a színpad porzott a dühös lábaktól, a hősök ordítottak, -a hősnő pedig vérbefagyva feküdt a diványon, az idegei kellemesen -borzongtak. Halkan és izgatottan sugott. Egy év multán már játszott -is. Ott lenn, a <span class="pagenum"><a name="Page_250" id= -"Page_250">-250-</a></span> súgólyuk villamos mélységében mozgott -és gesztikulált, az arcát elfintorította, kezét – a szerelmi -vallomásoknál – szívére nyomta, a szemét kimeresztette, a könnyei -csorogtak, kómikusan játszott, mint majom a ketrecében. Ezek az -esték megviselték. Előadás után, mikor a függöny lement, a közönség -eltávozott és a tűzoltók feltüntek a színpadon, az arca – -halotthalvány és verejtékes arca – búsan rémlett fel, mint a -hold.</p> -<h4>IV.</h4> -<p>A színészek nem igen barátkoztak vele. Sötét és mély életét -magány takarta el s csak egy súgókollégája látogatta meg néha – a -szomszéd vidéki városból – a családjával. Ilyenkor lázasan -cserélték ki impresszióikat:</p> -<p>– Súgni, barátom, – mondotta nem mindenki tud. Hallottad, hogy -súgok? Ha én «vezetem az előadást» úgy megy, mint a karikacsapás. -Mert a súgó minden. A súgó a színház lelke.</p> -<p>A két súgó összebólintott. Azon a nézeten <span class= -"pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251">-251-</a></span> voltak, -hogy a súgóknak és a családjaiknak össze kell tartani.</p> -<p>Ebéd után megmutatta vendégeinek az emlékkönyvét. Súlyos több -ezer lapos, bőrbekötött könyv volt ez, melybe «művészi pályája» -minden szemetjét összegyűjtötte. Színészek, színésznők, írók -arcképei sorakoztak itt egymás mellé, akik emlékmondatokat írtak -beléje, buzdító verssorokat és axiomákat, ujságcikkek voltak -felhalmozva, melyek a színészek sorsáról szóltak, nagy színészeknek -a hirlapokból kivágott halálhírei, emlékfürtök, képeslevelezőlapok, -rongyos szerepek, referádák a ripacsok vendégszerepléséről, hosszú, -kenetteljes színész-elmélkedések, mókák és régi színlapok -egészítették ki a nyomor és a szeretet e fantasztikus -szarkafészkét. Ilyen mondatokat silabizáltak ki: «Előre a -Parnasszusra.» Vagy: «Kartárs, mindig ez legyen a mottód: dicsőség -és művészet.» Vagy: «Menj tovább ezen a szép, de rögös pályán, -csüggedetlenül.»</p> -<p>– Csüggedetlenül – mondta a súgó magasztosan. <span class= -"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span></p> -<p>Az elfogulatlan szemlélő nem tudta, hogy miért ne csüggedjen el -az a szegény-szegény ember, aki havi száz koronából él. Ő azonban -művésznek tartotta magát, talán nem is minden ok nélkül. Mert ebbe -a förtelmes és groteszk könyvbe lejegyezte minden emlékét, -dolgokat, melyek a fölületes ember előtt jelentéktelennek és -érthetetlennek tetszettek, de számára az eltünő pillanatok ízét és -mézét örökítették meg.</p> -<h4>V.</h4> -<p>A feleségét gyakran magához vonta:</p> -<p>– Jőjj a keblemre, ó, te szent nő.</p> -<p>A kis városban mindenki tudta róla, hogy nem is szent a -felesége. A házassága első évében titokban csalni kezdte a súgót. -Később már nem is vigyázott, a hűtlensége nyilt titok lett mindenki -előtt, csak a súgó nem sejtette. Különben, többnyire nem volt -otthon. A hívatásának élt, bohém módon, szegényen és elégedetten. -Művésznyakkendőjét gőgösen lobogtatta. Hajadonfőtt járt az utcákon -és magában beszélt. Az a sok szó, mely a súgólyukban <span class= -"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> -végigsiklott a száján, kissé megzavarta és részeg volt akkor is, -mikor nem ivott bort. Előadás közben szerette volna elrúgni a -színészt, a színpadon teremni és eljátszani a szerepét, tiarával a -fején, palástban, a tömeg tapsoló lázától lángragyújtva. Arra is -gondolt, hogy darabot ír, vagy képet fest, vagy hegedülni tanul. A -súgólyukban elbujva, mint egy földalatti állat, süket vakondok -várta a «dicsőség»-et. Színház után hangosan beszélve, kalap -nélkül, szaladt haza, fejében szavak zsongtak, verses és prózai -beszédek, királyok, inasok, szentek, züllött lányok, őrültek, -végtelen, érthetetlen, hosszú-hosszú szerepei.</p> -<h4>VI.</h4> -<p>Egy forró tavaszi délután a kis szobája ajtaján kopogtatott.</p> -<p>– Malvin – súgta a szokott fa-hangján – nyisd ki.</p> -<p>Aztán erősebben:</p> -<p>– Nyisd ki.</p> -<p>Aztán az öklével: <span class="pagenum"><a name="Page_254" id= -"Page_254">-254-</a></span></p> -<p>– Nyisd ki.</p> -<p>A pincelakásban két hang suttogott.</p> -<p>Mikor az ajtó még mindig nem nyilt ki, az ablakot betörte a -lábával és a szobába ugrott.</p> -<p>A felesége az ajtónál állt, ijedten, a színház jellemszinésze -pedig egy széket szorongatott a kezében.</p> -<p>– Megcsaltatok – ordította és sírva fakadt.</p> -<p>A jellemszinész felé fordult.</p> -<p>– Te gazember – hördült rá – te hitvány, te disznó.</p> -<p>A jellemszinész elfordította a fejét, nem is szólt semmit, az -inába szállt a bátorsága. Ő, akit a színpadon nem sérthettek meg, -anélkül, hogy a másik pillanatban ne feleljen a jambusok zengő -gorombaságával, most a fal mellé lapult, mint egy egér.</p> -<p>A súgó hangja egyre tisztábban csengett, elvesztette szokott -gutturális színezetét is, feje vörös haragban fürdött.</p> -<p>– Becsületem elrablója – kiabált valamelyik rosz színdarabból – -boldogságom gyilkosa, hitvesem elcsábítója! <span class= -"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span></p> -<p>Egy szót keresett, ami méltóan kifejezi színpadi felháborodását. -Végre megtalálta:</p> -<p>– Te cenk.</p> -<p>A feleségéhez fordult:</p> -<p>– Te céda.</p> -<p>Most már biztosan állt a szobában. Szerepét gyönyörüen -játszotta, a dicsőség elkábította, a gerince kiegyenesedett. Igen, -ez az ötödik felvonás utolsó jelenete. «Voltak és a férj.» «Kitörő -szenvedéllyel», tajtékos szájjal kell beszélnie, az ügyelő mindent -elrendezett, az asztalon a konyhakés, mellyel az asszony reggel a -krumplit hámozta, csak meg kell ragadni és belevágni a csábító -szívébe. Lábai toporzékoltak. A padló döngött alatta hatalmasan, s -érezte, hogy erre várt, ez a dicsőség, ez a művészet, ez az «élet -színpada».</p> -<p>A kés cikázott a kezében, egy pillanat ezredrésze alatt -belevágta a szinész szívébe, aki meg se nyekkent, szótlanul -elterült a földön.</p> -<p>– Ez meghalt – mondta és eldobta a kést.</p> -<p>Aztán leült egy székre, sápadtan, lélekzet nélkül, mint a -művész, aki elvégezte a munkáját <span class="pagenum"><a name= -"Page_256" id="Page_256">-256-</a></span> és a dicsőséget emészti. -Nyugodt volt és nagyon elégedett. Elérzékenyülés vett rajta erőt, a -könnyei boldog, forró patakokban megeredtek:</p> -<p>– Ó művészet… ó dicsőség… ó szent, szent művészet – mondta -utoljára.</p> -<p>Zavartan a feleségére nézett, az ajtóra, az ablakokra s várta, -hogy csöngessenek és leeresszék a függönyt.</p> -<p class="center">(1912.) <span class="pagenum"><a name="Page_257" -id="Page_257">-257-</a></span></p> -<h3>BOROTVA.</h3> -<p>Krakauer H. Henrik állásnélküli pincér reggel korán kádjegyet -váltott a népfürdőben. Egy kis szobába vezették, amelynek recés -üvegajtaján a gáz lepkelángja táncolt, benn a padlón gyékény futott -végig, a fal mellett pedig állott a korhadt fakád.</p> -<p>A pincér mohón magára zárta az ajtót, kétszer. Azután – a -kalapját le se véve – megállott a gázláng alatt és ünnepien -körülnézett, mintha magába akarná ölelni a szobát és végtelenül -meghatódna azon, hogy ideérkezett. Gallérján dér fehérlett. Sokat -csatangolhatott éjszaka, kirojtolódott nadrágja csatakos volt, a -szeme zavart. Egyetlen természetes mozdulata az lett volna, hogyha -végig vágódik a kis szoba padlóján, egész hosszában. Levette a -kalapját, félresimította gyér haját, <span class="pagenum"><a name= -"Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> gerincét megkeményítette. -Beletekintett az olcsó, zöld tükörbe és nézte girhes, zöld arcát. -Lassan kigombolta télikabátját, melyen csak egyetlenegy gomb -fityegett, felakasztotta a fogasra és belső zsebéből kivett egy -feketenyelű borotvát.</p> -<p>A borotvát kinyította, megtapogatta éles pengéjét és odatette a -szalmaszékre.</p> -<p>Még egyszer megnézte, be van-e zárva az ajtó? Senkise járt a -folyosón. Ez a pillanat alkalmasnak látszott. Három kemény és -határozott lépést tett a szék felé, össszeráncolta szemöldökét és a -borotva után akart nyúlni.</p> -<p>– Majd később, – gondolta – piszkos vagyok, előbb meg kell -fürdenem.</p> -<p>A szobában kellemes meleg dongott. Ez arra csábította, hogy -levetkőzzön. Egymásután dobta földre pecsétes és fényes -ferencjózsefét, a barna bolyhos mellényt, a szürke nadrágot, -kinyitotta a forróvízes csapot s kis, hitvány, elcsigázott -gyerekteste alig várta, hogy megteljék a kád. A habok vidáman -nyargalásztak benne. Előrehajolva nézte a pezsgő vizet, sovány -hátából kiugrott garádicsos gerince, <span class="pagenum"><a name= -"Page_259" id="Page_259">-259-</a></span> mely olyan volt mint -gyalutlan deszkán a kemény, csomós faér. Egy perc mulva kábultan -loccsant a vízbe.</p> -<p>Kinyújtotta lábait, hátraszegte fejét a kád káváján és -zsibbasztó forróság hízelegte körül. Úgy tetszett, hogy ágyban -hever, hullámok párnáján, testét a víz édes dunyhája takarja, a -szeme tüzelt, a haja felborzolódott, az arca pirosra gyulladt. -Semmire se gondolt. Határtalan szabadnak tudta magát Élete a háta -mögött hevert. Babrált a vízzel, eregette a csapokat, bukdácsolt, -sűrű, szivárványos szappanhabot vert, megdörzsölte a tarkóját, -beszappanozta a haját, a fülét, a mellét, azután – egyenként – a -lábait és jókedvűen prüszkölt a vízben. Néha a borotva felé -pillantgatott, a víz azonban marasztalta.</p> -<p>– Még van néhány percem – mondta.</p> -<p>A pincér, aki sohase bámészkodott, most – évek multán – először -volt egyedül és hosszan, boldogan nézte a szoba közepén libegő -gázt, a falakat, a földrevetett ruháit, melyeket kétségbeesetten -dobott le, örökre. Magát is figyelte. Észrevette, hogy érdekli a -teste. <span class="pagenum"><a name="Page_260" id= -"Page_260">-260-</a></span> Kezét a lepkeláng felé tartotta, hogy -lássa a piros-kék térképet, a vér derengését és rajta az erek kék -vonalait. Fejét leszegte, szemét a mellére meresztette, melyet -eddig sohase nézett meg. A bőrét keshedtnek, vajsárgának, éhesnek, -de elég jó minőségűnek találta. Különösen megörült annak, hogy a -lába nagyujját kedve szerint vissza tudta hajlítani. Ötször-hatszor -megpróbálta. Mindig sikerült. Vajjon lehet-e ezzel pénzt keresni? -Meg kellene tanulni hegedülni a lábával, mert ma már kézzel sokan -hegedülnek, orfeumba mehetne, csak gazdag mecenást csípne, aki -kitaníttatja. Vannak Budapesten láb-mecenások? Valószínűtlennek -tartotta, de sokáig gondolkozott, már látta is a nevét a lapokban, -az orfeum plakátjain, a villamos újságban. <i>Krakauer H. Henrik -lábművész</i>. Csak a név nem jó. Ilyen alkalmakra álnevet választ, -angolt vagy franciát.</p> -<p>Sokszor egymásután kimondta a nevét, halkan, a fal felé -fordulva, belesúgta a vízbe, a csapokba, a szobát megtöltötte vele. -Nagyon elcsodálkozott, hogy neve is van és hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_261" id="Page_261">-261-</a></span> éppen -így hívják, Krakauer H. Henrik. Nem előkelő név, de van benne -valami szomorú muzsika. Alapjában az is furcsa, hogy néhány betű -jelent egy egész embert. Ez a név őt jelenti, a fájdalmát, az -éhségét, a testét, melyet megint körülszappanoz, puhán és gondosan. -Tiszta akart lenni, patyolatfehér, makulátlan. Könnyű szappanhabban -fürdött. A kádban gőzölgő vízet is vastag szappanréteg borította, -mint dupla hab a kávét. Még egyszer fehérre meszelte magát, -megmosta a tarkóját, a haját, a fülét, a mellét, mint előbb, de még -buzgóbban, hogy minden szennye-mocska leolvadjon.</p> -<p>Nyítogatta a csapokat, új-új vízet zúdított magára, a szappan -már vékony, áttetsző hártyává soványodott.</p> -<p>– Még most sem vagyok tiszta, – sopánkodott. – Rosz ez a -szappan.</p> -<p>Újra kezdte a tisztálkodást. A homlokát bemaszatolta. Ekkor – -minden ok nélkül – eszébe jutott egy régi cimborája, a nevét se -tudta, csak azt, hogy két évvel ezelőtt valami markőrrel együtt -szolgált, egy ferencvárosi <span class="pagenum"><a name="Page_262" -id="Page_262">-262-</a></span> kávéházban és éjszaka borközi -állapotban kilopott a zsebéből két pengőt. Azt hitte, hogy másnapra -visszaadhatja. Egy hónapig furdalta még a gondolat. Azután -elfelejtette. Különös, hogy most mindez bántja. Mit akar tőle a -markőr? A markőr szegény ember volt. Már emlékezett reá. -Csehországból jött, alig tudott magyarul, Vencelnek hívták. Barna -szeme riadtan tekintett a világba, a szeme állandóan vöröslött, -mintha kisírta volna, szúrós, villás bajuszt viselt, mely úgy -ágazott kétfelé, mint a hőscincér bajusza. Kissé bele-belefájdult a -szíve, mikor reágondolt. Gyalázat, hogy a szegény ember szegénytől -lop. A markőr hetekig mesélte fűnek-fának a csodálatos históriát. -Sohase gyanusította őt. Már csak ezért is vissza kell adnia a két -pengőt. Ezt most el kell intéznie, még ma reggel, felkeresi a -kávéházban s bevallja, ő a tolvaj. Addig nem halhat meg. Ha az -ember elmegy, váljon el békességben.</p> -<p>Megállapodott ebben, de a gondolat kissé megbolygatta a tervét. -Izgatottan ült a vízben és tovább tisztálkodott. Még a markőrnél -<span class="pagenum"><a name="Page_263" id= -"Page_263">-263-</a></span> is nagyobb baj volt az újpesti -pikkoló-fiú. Mert az ügy nem maradt abban, később be kellett -bizonyítani a kávésnak, hogy a pikkoló a tolvaj, aki – miután a -telefon-fülkében kétszer arculteremtette – mindent magára vállalt. -Szegény kis kölyök szégyenkezve állott a kávéházban, kezében az -újsággal, csak nézett a nagy-nagy szemével, azután szó nélkül útnak -indult. A pincér elfordult, hogy ne lássa a pikkoló szemét. -Kétségtelen, hogy miatta csapták el, az ő lelkén száradt, hogy -fillér nélkül ment haza, siránkozva, gyalog és azóta talán miatta -éhezik. Félmunkával nem lehet beérni. A pikkolót is felkeresi. -Holnap vagy még ma, vagy most mindjárt, reggel. Csak ezt a két -dolgot kell lerázni a nyakáról, azután visszajön. Még akkor se -késő.</p> -<p>Végigdörzsölte a lábát és új vízet engedett a kádba. Mind a két -kezével csapkodta a testét. Hadd jöjjön le minden piszok. Dühösen, -fanatikusan, kétségbeesetten mosdott. Felállott a kádban. Haja -megőszült a habtól, sikamlós testét vastagon borította a puha, -lyukacsos, színesen-villogó szappanréteg, fehér, <span class= -"pagenum"><a name="Page_264" id="Page_264">-264-</a></span> talpig -fehér volt, még a bajusza is, mint egy hóember. A mellén babrált, -paskolta, gyúrta, csikarta a szívét. Igaz, mi van az asszonnyal? -Három hónap óta nem látta. Azóta csak korcsmákba járogat, -zongora-verklit hallgatni, kártyázni durákot és máriást. Itten is ő -a hibás. Az asszony kutyamódra szaladt utána, öt-hat utcán, csak -neki nem volt szíve feléje fordulni. Most látta a felesége kékbabos -zsebkendőjét is, melyet a szemére nyomott. Azután a szájába dugta a -bolond, hogy ne halljék a sírása. Szegény, szegény asszony, jó -asszony, kedves asszony, gondolta a pincér. Nemrég hallotta egy -cselédismerősétől, hogy beállott vicénének, tudja is, hová. -Szegény, kedves, buta asszony. Az ablakon már feltetszik a hajnal. -Ha most felöltözik, beszélhet vele, ilyenkor nyit kaput, a -lépcsőházat söpri, a garádicsokat sikálja. Neki is illik egy jó -szót mondani, vagy mi. Annyira érezte ezt a pincér, hogy a -forróságtól kissé megszédült, a falhoz kapott és hogy el ne bukjon, -megrántotta a zuhanyt.</p> -<p>A zuhany végigmosta a testét, a hab fehéren fröccsent a szennyes -vízbe és egy pillanat <span class="pagenum"><a name="Page_265" id= -"Page_265">-265-</a></span> mulva a szoba közepén állott fehéren, -mint a cukor.</p> -<p>– Tiszta vagyok – mondta.</p> -<p>Mosolyogva nézett a borotvára.</p> -<p>– Krakauer – sóhajtott, mert mindig a vezetéknevén szólította -magát – ostoba szamár vagy. Gyorsan öltözz és intézd el a három -ügyet: a markőrt, a pikkolót és a feleséged. Majd azután beszélek -veled. Addig azonban nem.</p> -<p>Dideregve maga köré kerítette a lepedőt és leült a székre. -Elkészült a halálra s megtehette volna, amit akart. Ő azonban úgy -érezte, hogy aki a halálra elkészült, az az életre készült el s -csak az élhet, aki nyugodtan meg tudna halni. De nem ért rá -meghalni: sietni kellett a markőrhöz, a pikkolóhoz és a -feleségéhez. Minden porcikája az életé volt. Ellökte a borotvát, -betolta a télikabátja zsebébe, öltözködött. Ezer terv forrott a -fejében. Ruganyosan lépkedett. Künn a téli nap sárgán és -mozdulatlanul égett, mint egy nagy macskaszem, a zuzmarás levegő, a -fehér háztetők, a meginduló villamosok az élet kedvét <span class= -"pagenum"><a name="Page_266" id="Page_266">-266-</a></span> -lehelték. Zsebében megtapogatta a borotvát. Arra gondolt, hogy öt -perc mulva a felesége szobájában lesz és megborotválkozik. Mert az -álla még borostás volt. Nem is értette, hogy a borotvát mire-másra -lehet használni, mint borotválkozásra.</p> -<p class="center">(1911.)</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_267" id= -"Page_267">-267-</a></span></p> -<h2>TARTALOM.</h2> -<h3>Kis tragédiák.</h3> -<ul class="TOC"> -<li>A detektiv <span class="ralign"><a href= -"#Page_5">5</a></span></li> -<li>Horoszkóp <span class="ralign"><a href= -"#Page_19">19</a></span></li> -<li>Verpeléty <span class="ralign"><a href= -"#Page_38">38</a></span></li> -<li>Kék gyász <span class="ralign"><a href= -"#Page_52">52</a></span></li> -<li>A gipszangyal <span class="ralign"><a href= -"#Page_60">60</a></span></li> -<li>Kártya <span class="ralign"><a href= -"#Page_71">71</a></span></li> -<li>Amália <span class="ralign"><a href= -"#Page_80">80</a></span></li> -<li>Néhány levél a «Zöld Napló»-ból <span class="ralign"><a href= -"#Page_92">92</a></span></li> -<li>Tű <span class="ralign"><a href="#Page_101">101</a></span></li> -<li>Rongyos gavallér <span class="ralign"><a href= -"#Page_110">110</a></span></li> -<li>X... kalandornő <span class="ralign"><a href= -"#Page_121">121</a></span></li> -</ul> -<h3>Kis komédiák.</h3> -<ul class="TOC"> -<li>A kövér biró <span class="ralign"><a href= -"#Page_137">137</a></span></li> -<li>Komédia <span class="ralign"><a href= -"#Page_148">148</a></span></li> -<li>Április bolondja <span class="ralign"><a href= -"#Page_158">158</a></span></li> -<li>Leányok <span class="ralign"><a href= -"#Page_170">170</a></span></li> -<li>A bolond magyar <span class="ralign"><a href= -"#Page_179">179</a></span></li> -<li>Oligocén és Eocén <span class="ralign"><a href= -"#Page_195">195</a></span></li> -<li>Bácskai barátom <span class="ralign"><a href= -"#Page_215">215</a></span></li> -<li>Páva <span class="ralign"><a href= -"#Page_230">230</a></span></li> -<li>A súgó <span class="ralign"><a href= -"#Page_245">245</a></span></li> -<li>Borotva <span class="ralign"><a href= -"#Page_257">257</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_26">26</a></td> -<td>elővette a horoszkopót</td> -<td>elővette a horoszkópot</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_77">77</a></td> -<td>mosollyal fodadta</td> -<td>mosollyal fogadta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_88">88</a></td> -<td>ebben a koprsóban</td> -<td>ebben a koporsóban</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_96">96</a></td> -<td>huszonnégy órág</td> -<td>huszonnégy órát</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_98">98</a></td> -<td>fuka rés titkolódzó</td> -<td>fukar és titkolódzó</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_213">213</a></td> -<td>városban a progresssiót</td> -<td>városban a progressziót</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_216">216</a></td> -<td>éles konyakést</td> -<td>éles konyhakést</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_230">230</a></td> -<td>mélóságos címet</td> -<td>méltóságos címet</td> -</tr> -</table> -</div> - - - - - - - -<pre> - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Bubájosok, by Dezso Kosztolányi - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK BUBÁJOSOK *** - -***** This file should be named 61879-h.htm or 61879-h.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/1/8/7/61879/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - - - -</pre> - -</body> -</html> diff --git a/old/61879-h/images/bak.png b/old/61879-h/images/bak.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 0a70b72..0000000 --- a/old/61879-h/images/bak.png +++ /dev/null |
