1 files changed, 5510 insertions, 0 deletions

diff --git a/39386-0.txt b/39386-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..354034e
--- /dev/null
+++ b/39386-0.txt
@@ -0,0 +1,5510 @@
+The Project Gutenberg EBook of Eredeti népmesék (2. rész), by László Merényi
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+
+Title: Eredeti népmesék (2. rész)
+
+Author: László Merényi
+
+Release Date: April 6, 2012 [EBook #39386]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EREDETI NÉPMESÉK (2. RÉSZ) ***
+
+
+
+
+Produced by Albert László (This book was produced from
+scanned images of public domain material from the Google
+Books project.)
+
+
+
+
+
+
+EREDETI
+
+NÉPMESÉK.
+
+ÖSSZEGYÜJTÖTTE
+
+MERÉNYI LÁSZLÓ.
+
+MÁSODIK RÉSZ.
+
+PEST, 1861.
+
+KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
+
+
+
+
+A HAMUPIPŐKE.
+
+Volt egyszer egy király s ennek egy tuczet gyermeke, ép tizenkettő.
+Egyik szebb volt mint a másik, csak a legkisebb rít ki a többi közül,
+csak ez látszott gyenge fakadásnak, mintha élte gyökerén valami féreg
+rágott volna, – s mivelhogy a patkán a hamuban szeretett sütkérezni:
+ezért Hamupipőkének nevezték.
+
+Mikor a királyfiak azt a kort elérték, hogy házasodni lehet: elindultak
+országvilágszerte azon szándékkal, hogy mindaddig mennek, mig olyan
+törzsre nem találnak, melynek, mint az övéknek, épen 12 hajtása nem
+lesz; tizenkét virágszál, tizenkét szép leány.
+
+De a Hamupipőkét otthon hagyták; nehogy még csúnyát lássanak vele;
+nehogy még feleséget se kapjanak, hogyha megtudják, hogy ez is az ő édes
+testvérök.
+
+Hogy a 11 testvér a szebbnél szebb aranyos szőrű paripákon elvágtatott,
+hogy a Hamupipőkét otthon hagyták makkot sütni: ez sirva-riva
+kibandukolt a város végére. A város végén egy vén koldús már 77 esztendő
+óta mindig ott üldögélt, ki az arra járó-kelőktől alamizsnát kért. Hogy
+a királyfi elténfergett a vén koldús mellett, adott neki alamizsnát
+kérés nélkül, de elébb köszönt neki, mondván:
+
+– Adjon isten jó napot szegény koldús!
+
+– Fogadj isten királyfi!… Jótét helyébe jót várj; azért mondd meg csak
+nekem, mért sírsz, mért rísz, mért folyik a te két szemed könye?
+
+– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor 11 testvérem országvilágszerte
+házasodni ment, engem pedig világcsúfjául itthon hagytak; mert attól
+tartottak, hogyha engem is elvisznek, még feleséget sem kapnak.
+
+– Hahó, királyfi! mondja a vén koldús, nem baj az, csak szerencse! Menj
+ki csak a te királyi atyád számnélküli ménesébe, vigy magaddal egy
+lapoczka zsarátnokot s tedd le a ménes kellőközepébe. – Majd kiválik a
+többi közül egy rongyos csikó, majd felszíja az a tűzabrakot egy
+szippantásra; te pedig aztán fogd meg azt a rongyos csikót üstökénél
+fogva, húzz a fejébe kötőféket s vezesd ki a városból. A többi aztán
+majd magától következik.
+
+A királyfi szépen megköszönte az adott tanácsot s úgy tett, miként a
+koldús mondta.
+
+Kiment uraatyja számnélküli ménese közé, annak kellőközepén letette a
+tűzabrakot, s ime! a legroszabb csikó kiválik a ménesből – a többi mind
+elszaladt – s hangos nyeritéssel, hogy szinte megkondult a világ bele,
+egy szippantásra felszítta a tűzabrakot. A királyfi pedig üstökön
+ragadta, kötőféket huzott a fejébe s kihuzta a ménes közül.
+
+Alighogy kiértek a ménesből, egyszer csak megrázkodik a rongyos csikó s
+olyan széltől fogantatott, hat lábú tátosparipa lett belőle, hogy csak
+párját kellett volna keresni. Itt, megszólal a tátosló s azt mondja a
+gazdájának:
+
+– No édes gazdám! eddig te húztál engem, ezután majd én viszlek téged!
+Már hét mérföldre vannak tőlünk azok a te jóféle bátyáid, de ha egyet
+ugrom, kettőt szököm, még el is hagyjuk, ha akarjuk. Hanem még azt is
+akarom mondani: itt meg itt van egy királyné, ki a boszorkányok
+seregében szolgál s ennek van 13 leánya. A világ csak tizenkettőről tud
+valamit, a tizenharmadikról pedig, mert közbe légyen mondva, ez a
+legszebb, senki semmit. Vagy akartok odamenni, vagy nem, mégis
+mindnyájan oda értek, mert, mintha a kerek föld minden útja ide vezetne,
+a vén banya ördögi mesterséggel mind a 11 bátyádat magához gyűjti; de ez
+nem tesz semmit, csak te kis gazdám arra ügyelj, hogy én valahányszor
+egyet topantok a hídlásra, te mindannyiszor kijőjj hozzám; különben
+könnyen ott hagyhatjátok a fogatok fehérét.
+
+Hogy a tátosló befejezte a mondókáját, felszállt a levegőbe, egyet
+ugrott, kettőt szökött s mindjárt a vén banya vára előtt termett, hova
+már a vén boszorkány a 11 királyfit e széles világból mind odagyüjtötte;
+csak akkor csudálkoztak el a királyfiak, mikor igy egy rakáson látták
+egymást. Legutoljára érkezett meg a Hamupipőke; de most már nem a hamuba
+ülő, tűznél sütkérező Hamupipőke, hanem széles e világon a legszebb
+királyfi, ki tündérek királyának is beillet volna, még ott is
+megérdemelte volna, hogy az első székbe üljön.
+
+Hogy a vén banya várában még messziről meglátták jőni az ékes királyfit,
+a 12 királykisasszony, a 11 gavallér kiséretében, eleibe ment, fogadják
+nagy parádéval, hajlongnak előtte s mindjárt az első székbe ültették.
+
+Az ebéd már javában folyt, midőn a tátosló egyet rugott. Hogy
+meghallotta a Hamupipőke, azonnal letette a kanalat s étlen-szomjan
+kiment az ólba.
+
+– Mi bajod van kedves lovam? kérdi a tátosparipától a Hamupipőke.
+
+– Nekem semmi, csak nektek ne legyen. Nem hallod-e, hogy a vén
+boszorkány a nagy kést köszörüli? nektek feni azt! De, mint a szóbeszéd
+tartja: a ki másnak vermet ás, maga esik bele: ez történik a vén
+banyával is; mert ő nektek, tizenkét királyfiaknak ásta a vermet, de
+tizenkét szép leánya esik bele, csak a tanácsomra hallgassatok. Tanácsom
+veleje pedig im ide megy ki: majd mikor a lefekvés ideje eljön, úgy a 12
+szép leány számára, mint nektek 12 királyfiaknak, egy szobában vetnek
+ágyat; az egyik oldalon, még pedig a balon feküsztök ti, a másik
+oldalon, még pedig a jobbon feküsznek a vén boszorkány leányai. Mikor a
+kakas harmadszor kukorékul, már akkor talpon légy s tizenegy testvéredet
+szintén költsd fel. Költsd fel pedig azért, hogy ki-ki vegyen egy-egy
+leányt a karjára s szép csendesen aztán a maga ágyába fektesse; ti pedig
+a leányok ágyába döljetek le. Attól ne tartsatok, hogy a leányok
+fölébrednek, mert álomporos bort ittak. Azért ittak pedig álomporos
+bort, hogy egyetlenegy se ébredjen fel akkor, mikor édes anyjuk, mint a
+farkas a bárányakolban, szép csendesen, lábújhegyen bekullog a
+hálószobába azon szándokkal, hogy mindnyájatok nyakát leszelje. Igy
+aztán a vén banya ki lesz játszva, mert tulajdon édes leányai nyakait
+vágja el a tiétek helyett. Mikor aztán a vén banya nyugodalomra
+bocsátotta bünös testét és elaludt: ti, izibe keljetek föl,
+öltözködjetek fel, szép csendesen, egyenkint sompolyogjatok ki, s
+üljetek fel az udvaron reátok váró paripákra, melyeket én azalatt
+fölnyergelek. Aztán illa berek, nád a kert, búcsút veszünk a
+kapufélfától s itt hagyjuk ő kelmét, a vén banyát a faképnél, mint Sz.
+Pál az oláhokat.
+
+Ugyis történt. – Mikor a kakas harmadszor kukorikolt: már a Hamupipőke
+talpon volt s mind a 11 testvérét felköltögette, kik aztán egy-egy
+leányt karjaikra vevén, lefektették őket a bal-, magok pedig a jobb
+oldalra döltek le. Itt, jön a vén banya a nagy késsel, kullog mint a
+farkas s uramfia! mind a tizenkét leánya fejét sorba leszeli, mondván:
+
+– Hej, kigyó-béka egyen meg! varjú-holló hizzon rajtatok! halál legyen a
+menyasszonyotok, nem az én szép leányaim! Aztán a mint besompolygott,
+ugy ki is kullogott, lefeküdt s elaludt.
+
+Mikor a vén banyát elnyomta a buzgóság: elaludt, már a tizenkét királyfi
+talpon volt, kik fölkapván a fölnyergelt paripákra, búcsút vettek a
+kapufélfától.
+
+Itt lelkem teremtette! a vén banya ugy hajnalfelé bemegyen a
+hálószobába, hogy ki-ki vigye el a vőlegényét s im! vérbe-fagyba ott
+találja 12 szép leányát, a halálnak eljegyezve. Imhogy sóbálványnyá nem
+változott ijedtében, imhogy a guta meg nem ütötte! De a vén banya sem
+rest, megnyergeli az azsagot, ráül mint valami paripára s utána a
+tizenkét királyfinak! De ezek már ekkor árkon-bokron túl voltak, túl a
+vén banya birodalmán is, ha nem többel is, legalább egy bakaraszttal.
+
+S ezer volt a szerencséjök, hogy egy bakaraszttal megelőzheték a vén
+banyát, mert ha ezer lelkök lett volna is, mégis gonoszul vesztek volna.
+
+A vén banya birodalma határáról im ezt kiáltotta a Hamupipőke után:
+
+– No várj, te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, de
+még háromszor jösz el hozzám, tudom, hogy megkeserülöd! s ezzel
+hazament.
+
+Hogy nem lett a házasság idős: a 11 testvér hazafelé forditotta a
+kantárszárat, a Hamupipőke pedig oda sem hederített a bajnak s ment a
+maga utján.
+
+Csak megyen, csak megyen, egyszer megszólal a tátosló, mondván:
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz édes lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy most megyünk keresztül a vén banya
+birodalmán, azért sehol, de sehol se tekints le a földre, hanem mindig
+csak a fülem közül nézz el.
+
+Csak mennek, csak mennek, egy darabig, csak megállta a Hamupipőke, hogy
+nem nézett le a földre, de mégis letekintett s meglát ott egy
+aranypatkót.
+
+– Ejnye, be szép aranypatkót látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?
+
+– Ugy-e megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha
+fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
+
+Fölvették az aranypatkót.
+
+Csak mennek, csak mennek, egyszer hogy, hogy nem, ujra letekintett a
+Hamupipőke, s meglát a földön egy aranykacsatollat.
+
+– Ejnye, be szép aranykacsatollat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?
+
+– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már ha fölveszszük is baj,
+ha nem veszszük is baj, de mégis inkább vegyük fel.
+
+Fölvették az aranykacsatollat.
+
+Csak mennek, csak mennek, egyszer a királyfi, hogy, hogy nem, ujra
+letekintett s meglát a földön egy aranyhajszálat.
+
+– Ejnye, be szép aranyhajszálat látok! fölvegyük-e, vagy ott hagyjuk?
+
+– Ugy-e, megmondtam, hogy ne tekints le! most már az is baj, ha
+fölveszszük, az is, ha nem, de mégis inkább vegyük fel.
+
+Fölvették az aranyhajszálat is. Igy már volt a királyfinak:
+aranypatkója, aranykacsatolla és aranyhajszála. Mind a hármat jól
+eltette a kebelébe.
+
+Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
+tengeren is túl, egyszer utjok mégis véget ért. Véget ért pedig a
+napnyugoti király birodalmában, még ott is a kellőközepében egy
+tengernyi nagy város előtt, melyben ép annyi torony volt, a hány nap van
+egy esztendőben. Mondom, hogy ideértek, a város végén leszállt a tátosló
+a földre, megrázkodván, ismét oly rosz csikó lett belőle, melyen két lat
+húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni, s aztán azt mondja a
+gazdájának:
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz, édes lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy itt vagyunk már, a hová régóta
+igyekeztünk. Ebben a tengernyi városban lakik a napnyugoti király,
+keresd fel őt s kérdezd meg tőle, hogy nincs-e nála valami szolgálat.
+Majd megfogad ő téged igás lovak kocsisának, te pedig szegődj be hozzá,
+de én rólam se felejtkezzél el, ha mindjárt a béredből kellene is
+leengedni.
+
+Ugyis lett. – A királyfi beszegődött a napnyugoti királyhoz igáslovak
+kocsisának.
+
+Itt, mi kerül a dologból, mi nem, két hét alatt az igáslovakat ugy
+meghizlalta, hogy még a hintóslovak se voltak különbek; pedig nem mult
+el oly istenadta nap egy is, hogy a korcsmában ne hegedűltette volna
+magát; pedig az abrakot fényes nappal, mindenki szeme láttára ide
+hordta; pedig lóvakarót, kefét és törlőruhát senki, de senki sem látott
+a kezében; egész nap dinomdánom, a lovaknak felebotját sem hajtotta. Ez
+nagy szeget ütött a többi kocsis fejébe, ezért szüntelen árulkodtak a
+király előtt, hogy ilyen részeges, olyan részeges az igáslovak kocsisa;
+hogy szüntelen a korcsmában hegedülteti magát; – de a király mindezekre
+csak azt felelte: „Hogy bánja is ő akármit cselekszik az igáslova
+kocsisa, csak a lovak legyenek jóhúsban; azok pedig jobb húsban vannak
+mint a hintóslovak, mert ugyan rugják a hámfát; azért azt rendelem: mai
+napságtól fogva az igáslovak lesznek a hintóslovak, a hintóslovak pedig
+az igáslovak. Ha tetszik ti is cselekedhettek igy, csakhogy aztán hiba
+ne legyen a rétes körül!“
+
+A hintóslovak kocsisainak se kellett több, vérszemet kaptak és a szülést
+ők is a korcsmába kezdték hordani; de biz itt máskép ütött ki a dolog,
+mert a hintóslovak lesoványkodtak, s mint mondám, ezek lettek az
+igáslovak. Ezért a kocsisok igen igen haragudtak a hintóslovak
+kocsisára, már mint a mi Hamupipőkénkre s ha lehetett volna, még egy
+kanál vizbe is elölték volna; ezért őt szüntelen szemmel tartották s reá
+éjjel-nappal vigyáztak.
+
+Igy történt egyszer, hogy egy igás kocsis megleste, hogy mit cselekszik
+a mi Hamupipőkénk. Benéz a kulcslyukon, hát látja, hogy a zabos hambárra
+egy aranyhajszál van kitéve, melynek a fénye oly nagy volt, mintha az a
+tündöklő nap sütött volna… Ahá! gondolta magában, hát ezért nem kell a
+gyertya, ezért vándorol annak az ára a korcsmába! Ennek se kellett több,
+másnap reggel beállitott a király elébe s bemondta neki, hogy a
+hintóslovak kocsisának ilyen, meg ilyen aranyhajszála van, mely mint
+milliom gyertya, vagy mint maga ama tündöklő nap, oly fénynyel ég.
+
+A királynak se kellett több, rögtön hivatja a parádéslovak kocsisát.
+Hintóslovak kocsisa állj elő!
+
+Előáll a parádéslovak kocsisa, s a király szép szóval im ezt kérdi tőle:
+
+– Hát fiam azt hallottam, hogy neked ilyen, meg ilyen aranyhajszálad
+van, mely ugy fénylik, mint ama tündöklő nap?
+
+– Mi türés-tagadás felséges uram, nekem igen is van egy olyan
+aranyhajszálam, melyet jártomban-keltemben itt meg itt találtam.
+
+– No fiam, ha van, kocsist az nem illet meg, azért add elő.
+
+– Ha már olyan nagyon fartat felséged, hát im itt van. Azzal a
+Hamupipőke kiveszi a kebeléből az aranyhajszálat s odaadta a királynak.
+
+A király a kezébe veszi az aranyhajszálat, csak nézi, csak nézi, hol a
+hosszát méri az öléhez, hol tündöklő szinére tekint, gondolván magában,
+hogy valjon milyen lehet ennek a viselője, ékes hordozója, ha már egy
+szál haja is ilyen szép!… Az a egy szál aranyhaj egészen megbabonázta,
+egészen megigézte, de még az eszét is majd elvette; ugyannyira, hogy
+annak ékes viselője iránt erős szerelemre gerjedt s tüstént kihajtott a
+szivéből a szerelem virága, de a mely még most csak gyászszal virágzott,
+csak bút hozott a fejére; – de ezt nem árulhatta el egy kocsis előtt,
+azért szemöldökét, hogy szinte birkóztak egymással, haragosan
+összevonván, a hintóslovak kocsisa felé fordult s erős kegyetlenül
+ráparancsolt:
+
+– Hallod-e te ilyen, meg olyan beste fia! ha te nekem ennek az
+aranyhajszálnak ékes hordozóját el nem hozod: ha ezer lelked volna is,
+mégis kegyetlen halállal mulsz ki!
+
+Ennek hallattára rászállt a bubánat a Hamupipőkére s mint valami fekete
+lepedő, egészen beterítette, egészen beboritotta, és ekkor ép ugy nézett
+ki mint a szomorúfűz, vagy tán még ennél búsabban; – ugyannyira, hogy
+mikor az istálóba bebandúkolt, még a tátoslova is megszánta, még ennek
+is megesett a szíve rajta s azt kérdi tőle:
+
+– Mit búsulsz kedves gazdám; mi a bajod?
+
+– Hej, kedves lovam, nagyobb az én bajom, mint a Sz. Gellért-hegy! s
+jobban nyomja a szivemet, mintha az feküdnék rajta! Mikor a király maga
+elé hivatott, elvette tőlem az aranyhajszálat s a dolog farkául azt
+mondta: hogyha én annak a tündöklő aranyhajszálnak ékes hordozóját el
+nem hozom, ha ezer lelkem volna is, mégis gonosz halállal halok meg.
+
+– Kedves gazdám! válaszolt a tátosló, sose szomorkodjál azért olyan
+nagyon! inkább menj be a királyhoz s kérj tőle egy véka aszott-tüzet,
+meg egy véka kölest.
+
+A mi Hamupipőkénk, visszamegyen a királyhoz s kér tőle egy véka
+aszott-tüzet, és egy véka kölest. A király adott neki, csakhogy aztán
+itt legyen a szép leány; a Hamupipőke pedig a tátosabrakot jó lova elébe
+öntötte s az, egy szippantásra az aszott-tüzet, a másikra pedig a kölest
+szitta fel.
+
+– No kedves gazdám, szólt a tátosló, most húzz ki a városból!
+
+A szegény Hamupipőke a rosz csikónak még roszabb kötőfékét a tátosló
+fejébe huzta, vonczolja ki a városból, mint kutya a d....; úgy hogy, a
+ki elő-utó találta, mind kinevette, mind kikaczagta. Valahogy nagy
+nehezen mégis kiértek a városból. A város végén megrázkódik a rosz csikó
+s olyan aranyszőrű, hat lábú tátosló lett belőle, hogy csak párját
+kellett volna keresni!
+
+A Hamupipőke aztán felülvén jó tátoslovára, mentek mendegéltek hetedhét
+ország ellen, még az óperencziás tengeren is túl, levegői uton, mint a
+hogy csak a legsebesebb röptű madár repülhet, vagy tán még ennél is
+jobban, egyszer mégis megállottak s megszólal a tátosló mondván:
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz, édes lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy most sétál a selyemréten az aranyhajú
+királykisasszony 12 szobaleányával együtt. Körülötte a Szellő cziterázik
+ezüsttollal aranyhurokon; a szebbnél szebb, szemérmes szobaleányok pedig
+gyöngyharmatot szednek aranyputtonyokban; – de ezekkel nekünk semmi
+dolgunk, csak az aranyhajú királykisasszonynyal. Majd fel ismered te őt
+mindjárt, majd megmondja azt neked a te szived, hogy melyik az a
+gyöngyadta ékes virágszál, de különben is egy fejjel mindeniknél nagyobb
+s gyenge nyomait hosszú aranyhaja boronálja be, hogy azt senki, de senki
+meg ne lássa. Majd ha leszállok, kapd el aranyhaját, tekerd a kezedre
+háromszor s emeld föl magadhoz a nyereg kápába.
+
+Ugyis lett. – A Hamupipőkének szive nyilallása azonnal megmondta, hogy
+melyik az aranyhajú királykisasszony. A királyfi aztán megkapta
+selyempuha aranyhaját, kétszer, háromszor a kezére tekervén, az ölébe
+emelte az ékes virágszált s madárnál sebesebb repüléssel elszálltak
+arra, a merről jöttek.
+
+A 12 szobaleány se holt, se eleven nem volt, csak nagy sokára ocsúdtak
+fel s ekkor lohalálában rohantak a vén banyához, a sötétség
+királynéjához, ki azt a szép csillagot szülte, hogy oda az aranyhajú
+királykisasszony!
+
+A vén boszorkány sem rest, előrántja a piszkafát, ráül mint valami
+paripára s utána a Hamupipőkének! de nem érhette utol, mert már ez akkor
+árkon-bokron túl volt, túl a vén banya birodalmán is, ha nem többel is,
+legalább egy bakaraszttal. S ezer volt a szerencséje, hogy átléphette a
+határt, mert a vén banya már majd lehágta a sarkát. Ha pedig lehághatta
+volna, ha ezer lelke lett volna is a Hamupipőkének, mégis gonoszul mult
+volna ki!
+
+Most már mit tehetett a vén banya? mit egyebet, mint visszafordult, de
+még sem állhatta meg szó nélkül, hogy utána ne kiáltson ilyeténképen:
+
+– No, várj te ebfajzotta Hamupipőkéje! megfosztottál 12 leányomtól, most
+viszed a tizenharmadikat, de még kétszer jösz el hozzám, hiszem azt az
+egyet, hogy megkeserülöd!
+
+Hogy felocsúdott a királykisasszony a nagy ijedtségből: első kérdése is
+az volt:
+
+– Kinek viszesz; magadnak-e, vagy másnak?
+
+– A napnyugoti királynak, válaszolt a Hamupipőke.
+
+– Sose’ leszek én az övé, ha mindjárt tenyerébe teszi is a lelkét!… ha
+mégis magadnak vinnél!
+
+– Magamnak is viszlek, másnak is viszlek; csakhogy szivem szép szerelme
+nem lehetsz te még az enyim!
+
+Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
+tengeren is túl hét napig s csak heted napra mondhatták azt: itthon
+vagyunk.
+
+A napnyugoti király alighogy megpillantotta a tündérszépségü
+királykisasszonyt, tetszett személye személyének s tüstént meg akarta
+ölelni, de az elfordult tőle, mondván:
+
+– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tied mindaddig, mig az
+én huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruhámat ide el nem hozod!
+
+– De szivem, hogy hozzam én azt el?
+
+– Majd elhozza az, a ki engem ide hozott?
+
+– Hintós kocsis állj elő! kiáltott a király, addig le se szerszámozd a
+lovadat, de még a helyed se melegedjék meg, mig az aranyhajú
+királykisasszony 24 öltözet biboros-bársonyos ruháját ide el nem hozod!
+
+A szegény Hamupipőke még jóformán ki se fujta magát, de még az ülőhelye
+se melegedett meg, mikor ujra útra kellett kelnie. De előbb lova
+tanácsára, kért a királytól két véka aszott-tüzet, két véka kölest,
+melyeket az két-két szippantásra oly tisztára felszítt, mintha a föld
+nyelte volna el. A rosz csikót aztán a Hamupipőke megint kihúzta a
+városból, az emberek nagy mulatságára, magának pedig nagy bosszúságára.
+
+Hogy kiértek a városból, megrázkodik a rongyos csikó s olyan tátosló
+vált belőle mint a peták.
+
+– No kedves gazdám, ha te eddig engem húztál, eztán majd én viszlek
+téged, csak ülj fel a hátamra!
+
+Ezzel a Hamupipőke felülvén jó tátoslovára, mentek, mendegéltek hetedhét
+ország ellen, egyszer csak megszólal a tátosló:
+
+– Hallod-e kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz édes lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy most jól ide figyelj arra, a mit mondok,
+mert az életeddel játszol. Hát csak azt akarom mondani: hogy most
+terigeti, száritgatja a 12 szobaleány a 24 öltözet biboros-bársonyos
+ruhát, melyeket a vén banya könyeiben mosott ki és átkával szappanozott,
+azért oly tiszták; – a boszorkány pedig a kürtő alatt a tűzlóczán ül, s
+annyira a bubánatnak adta magát, hogy sem étele, sem itala, csak magát
+eszi. Majd mikor én hirtelen, mint egy denevér, lecsapok, te rögtön kapd
+meg a legszélső ruhát. A többivel aztán ne gondolj semmit, majd utánunk
+jön az mind, mint a parancsolat. Csak arra ügyelj, hogy egyszerre kapd
+el a szélső ruhát, mert már másodszor hasztalan nyulnál utána.
+
+Ugyis lett. – A tátosló, mint a denevér, hirtelen lecsapott a
+selyemrétre, a királyfi pedig szerencsésen, egy kapásra elragadta a
+szélső biboros-bársonyos ruhát és a többi aztán, mint a parancsolat,
+mind azután az egy után ballagott.
+
+A 12 szobaleány sem rest, rohan lóhalálában a vén banyához, hogy oda a
+huszonnégy öltözet biboros-bársonyos ruha.
+
+De még a vén banya sem volt rest, a kürtő mellől ízibe előrántja a
+lapátot, maga alá csapja, megnyergeli, mint valami paripát s utána a
+Hamupipőke után; de, mint a két utolsó kerék soha el nem érheti a két
+első kereket: ugy a vén banya sem előzhette meg a Hamupipőkét; de mégis
+a faparipa ördögi kézben egy paraszthaj szállal gyorsabb volt, ugy
+annyira, hogy mikorra a határra értek, im hogy a nyomába nem hágott a
+tátoslónak, im hogy a sarkát le nem taposta, de mégsem taposta le! mert
+a Hamupipőke egy bakaraszttal előbb járt, pedig a vén banya hatalma csak
+eddig terjedt; ezért az kénytelen volt visszafordulni. De mégsem
+állhatta meg szó nélkül, hogy, asszony módjára, utána ne kiáltson a
+Hamupipőkének ilyeténképen:
+
+– No várj te ebfajzotta Hamupipőkéje, megfosztottál 12 leányomtól, a
+legkedvesebb, legszebb szememvilágától a 13-iktól, s huszonnégy pár
+biboros-bársonyos ruhámtól; de még egyszer eljösz hozzám, tudom hogy itt
+is hagyod a fogad fehérét!
+
+A Hamupipőke felebotját sem hajtotta az efféle beszédnek, hanem ment a
+maga utján hazafelé. S mindaddig ment, míg heted napra azt nem
+mondhatták: itthon vagyunk s átadta a királynak a 24 öltözet
+biboros-bársonyos ruhát.
+
+A király a nagy örömtől lelkendezve beszalad a tündérszépségű, aranyhajú
+királykisasszonyhoz s azt mondja neki:
+
+– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága, itt van a 24 öltözet
+biboros-bársonyos ruha! de most már csak enyém vagy?! – Ezzel a király
+meg akarja ölelni a világszép aranyhajú királykisasszonyt, de az
+elfordult tőle, mondván:
+
+– Hahó, királyfi, nem oda Buda! mindaddig nem leszek én tied, mig te
+nekem a szépenszóló aranykacsát el nem hozod!
+
+– De szívem szép szerelme, hogy hozzam én azt el?!
+
+– Majd elhozza az, a ki engem idehozott!
+
+– Hej, parádés kocsis állj elő!
+
+A szegény Hamupipőke helye még jó formán megse melegedett, midőn hallja,
+hogy újra híják.
+
+– Jelentem alásan ittvagyok; mit parancsol felséged?
+
+– Azt parancsolom, felelt a király, vesztél volna az anyádban, azt
+parancsolom: le se nyergelj, meg se pihenj, se ne egyél, se ne igyál, de
+még lélekzetet venni se állj meg addig, míg a szépen szóló aranykacsát
+el nem hozod!… Ha nem mondom is, ugyis tudod a dolog vastagabb végét!
+
+Itt, kimegyen nagy búsan a mi Hamupipőkénk az ólba s jó lova kérdi tőle,
+hogy mit búsul.
+
+– Hogy ne búsulnék, válaszolt a Hamupipőke, mikor a király azt a
+parancsolatot adta ki: addig megállásom se legyen, mig a szépszólású
+aranykacsát el nem hozom!
+
+– Ha csak ez a bajod, ennél kisebb gondod is nagyobb legyen, csak eredj
+be a királyhoz, kérj tőle három véka aszott-tüzet és három véka kölest.
+
+Bemegyen a mi Hamupipőkénk a királyhoz s kér tőle három véka
+aszott-tüzet és három véka kölest. A király adott neki, melyet ő jó lova
+elébe öntvén, az azt három szippantásra oly tisztára felszítta, mintha a
+föld nyelte volna el.
+
+Hogy a Hamupipőke jó tátoslovát megabrakolta, ujra kihúzta az ólból a
+rosz csikót, melyen két lat húst még késhegygyel se lehetett volna
+csípni, s vonczolja kifelé a városból mint kutya a d.... –
+
+Hogy mégis valahára, nagy ügygyel-bajjal kiértek a városból, hogy senki
+sem látta: itt lelkem teremtette, megrázkódik az a rosz csikó, melyen
+két lat húst még késhegygyel sem lehetett volna csípni s olyan tátosló
+lett belőle, hogy csak párját kellett volna keresni!
+
+A mi Hamupipőkénk is rápattan jó tátoslovára, mentek mendegéltek
+hetedhét ország ellen mint a forgószél és mint a gondolat.
+
+Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz, édes lovam?
+
+– Nem egyebet mint az: hogy ha az életed szereted, jól ide fülelj arra,
+a mit mondok. Most van ép az aranykalitkában a szépszólású aranykacsa
+kiakasztva az ajtóra; ép most fördik a verőfényben. Ha majd, mint a
+denevér, vagy mint a karvaly a galambra, lecsapok: az egyik kezeddel
+hirtelen kapd meg az aranykalitkát, a másik kezeddel pedig tüstént fogd
+be a szépszolású aranykacsa száját, hogy el ne kiálthassa magát; mert ha
+elkiálthatja magát, az lesz nekem is, neked is a halálmadár-kiáltás.
+
+Ugy is történt. – A tátosló hirtelen, mint az áradat, lecsap a földre, a
+Hamupipőke pedig a jobbkezével szerencsésen lekapta az aranykalitkát,
+baljával pedig váltig igyekezett befogni a szépszólású aranykacsa
+száját; de minthogy a balkéz mindig ügyetlenebb mint a jobb: a
+szépszólású aranykacsa is elkiálthatta magát. Azt kiáltotta pedig
+fennszóval: gazdasszonyom, visznek!
+
+Hej, a vén banya sem rest! kiugrik a szénvonóval, még pedig oly gyorsan,
+hogy a szegény tátoslónak annyi ideje sem maradt, hogy felszállhatott
+volna a légi útra. Hej, a tátosló is összeszedi magát, kinjába, mit, mit
+nem cselekedett, a hátulsó lábával olyan csomó földet rugott a vén
+banyára, hogy még azt sem mondhatta: bá! s tüstént szörnyethalt, tüstént
+kilehelte gonosz páráját. – Most igazán, egész a diófáig a Hamupipőkéjé
+volt; szép csendesen hazafelé fordította a kantárszárat.
+
+Heted napra hogy hazaértek: átadta a királynak a szépszólású
+aranykacsát.
+
+A király lelkendezve futott be a csodaszép aranyhajú királykisasszonyhoz
+s azt mondja neki:
+
+– No szivem szép szerelme! teljék szived kivánsága: itt van a
+szépszolású aranykacsa! de most már csak az enyim vagy?! Ezzel meg
+akarja ölelni, de a csodaszép aranyhajú királykisasszony elfordult tőle,
+mondván:
+
+– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én addig a tiéd, mig nekem
+az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest el nem hajtod!
+
+– De szívem szép szerelme, ki hajtja azt el?
+
+– Majd elhajtja az, a ki engem ide hozott!
+
+– Hej, parádés kocsis állj elő! A szegény Hamupipőke még jó formán ki
+sem fujta magát, midőn hallja, hogy ismét híják.
+
+– Jelentem alásan, szólt a Hamupipőke, itt vagyok! mit parancsol
+felséged?
+
+– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogy se
+ételed, se italod, se megállásod ne legyen addig, mig az aranyszőrű,
+aranypatkójú szilaj ménest ide el nem hajtod! különben már ugyis tudod a
+dolog vastagabb végét!
+
+A Hamupipőkének ismét hosszu útra kelletvén mennie, lesz-e ennek valaha
+vége? csak a jó isten tudja! de elébb jó tátoslovát 4 véka aszott-tűzzel
+és 4 véka kölessel megabrakolta, mely azokat 4 szippantásra ugy
+felszítta, mintha a föld nyelte volna el. A rosz csikónak aztán fejébe
+huzván a még rosszabb kötőféket, ennél fogva kivonczolta a városból,
+mint kutya a d....
+
+Hogy a város végére értek, megrázkodott a rongyos csikó s olyan hat
+lábú, aranyszőrű tátosló vált belőle, hogy csak párját kellett volna
+keresni. Megszólal aztán a tátosló s azt mondja a gazdájának:
+
+– No édes gazdám, ha te engem eddig húztál, majd eztán én viszlek téged,
+csak ülj fel a hátamra!
+
+Felül a tátosló hátára a Hamupipőke s mentek, mendegéltek levegői úton
+hetedhét ország ellen, egyszer a Feketetenger partján megszólal a
+tátosló, mondván:
+
+– Hallod-e, kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz, édes lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt: nézd csak, amott legel a selyemréten az
+aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes; de mielőtt ebbe a nagy fába
+belevágnánk a fejszénket, elébb olyan nagy gödröt áss, a melyből még a
+fülem hegye, de még a kis körmöm se lássék ki.
+
+A Hamupipőke elment, keresett valami rosz kopacsot, s ezzel, mint mikor
+a gyermekek földimogyorót ásnak, elkezdte a földet kapargatni.
+
+Csak nézi a tátosló, csak nézi, hogy mit csinál az ő kedves gazdája!
+végre nem állhatta szó nélkül kérdvén:
+
+– Mit ásol, kedves gazdám?
+
+– Hát, lóvermet, édes lovam!
+
+– Sose lesz az idős; csak láss a magad dolga után! A tátosló aztán maga
+látott a dologhoz; egyet rúgott, még pedig akkorát, hogy a porából
+tüstént forgószél kerekedett, a rúgás helyén pedig akkora gödör támadt,
+hogy mikor a tátosló beleugrott, még a füle, még a kis körme sem
+látszott.
+
+– No édes gazdám, készen van már a lóverem! csak erre a fára, mely
+fölötte terül el, mászsz fel, s mind addig ott maradj, mig én hangos
+nyeritéssel háromszor nem csalom át a szilaj ménest és háromszor vissza
+nem fárasztom. Azért csalom át pedig háromszor, hogy hagy förödjenek meg
+a Feketetenger vizében, hogy hagy züljön el a szilaj tűz, különben az
+ördög se birna velök, még az se lenne a csikósuk. Te pedig, majd mikor
+az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes már harmadszor úszsza át a
+Feketetengert, s a vezérló már a szárazon lesz: ugorjál a hátamra a
+fáról; – de jólvigyázz, hogy el ne vétsd, mert ha ezer lelked volna is,
+mégis szörnyet halnál; az egész ménes rajtad menne keresztűl.
+
+Ugyis történt. – A tátosló kiállt a Feketetenger partjára s olyan nagyot
+nyerített, hogy szinte megkondult bele a világ! Meghallja ezt az
+aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes, mint a felhőszakadás, mint az
+áradat, bele egyenesen a Feketetenger vizébe és ki, egyenesen a
+partjára. De, hogy ím semmit sem láthattak, mert a tátosló a lóverembe
+ugrott, onnan pedig, még a füle, de még a kis körme sem látszott, mint a
+legsebesebb forgószél, visszafordult a ménes. Igy a tátosló az
+aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest háromszor csalta át, az háromszor
+fordult vissza s úszta keresztűl azt a tengernyi vizet; de járt is az
+aranyszőrű, aranypatkójú szilaj lovak oldala, ugy mint a fúvó, mikor
+fujtatnak; szájaikon és orrlyukaikon jött is a különbnél különféle
+szinű, kék, piros és zöld láng, még pedig oly nagyon, mint a kötél, mint
+a karom vastagsága. S mikor a szilaj ménes már harmadszor fordult volna
+vissza és már-már a vezérló a parton volt: a tátosló a gödörbül
+kiugorván, a Hamupipőke a fáról szerencsésen a hátára esett. De most a
+tátosló sem várta be az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest, hanem
+nagyot nyeritvén, lóhalálában rohant előre, a szilaj ménes pedig
+mindenütt a nyomába. Szaladnak, szaladnak, döbörgött alattuk a föld, és
+mindaddig szaladtak, míg heted napra a napnyugoti király birodalmába
+haza nem értek.
+
+Alighogy hirét vette a király az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménes
+megérkeztének: nagy lelkendezve szalad a csodaszép aranyhajú
+királykisasszonyhoz, mondván:
+
+– No, szivem szép szerelme! teljék szíved kivánsága: itt az aranyszőrű,
+aranypatkójú szilaj ménes; de most már tán csak az enyim vagy?! s ezzel
+a csodaszép királykisasszonyt meg akarta ölelni, de az elfordult tőle,
+mondván:
+
+– Hahó, király, nem addig van az! nem leszek én a tiéd mindaddig, mig te
+azt az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe
+meg nem fördöl!
+
+– De szivem szép szerelme! ki fogja azt megfejni és ki fog abba
+megförödni?!
+
+– Majd megcselekszi azokat az, a ki engem ide hozott!
+
+– Parádés kocsis állj elő!
+
+– Mit parancsol felséged?
+
+– Azt parancsolom, vesztél volna az anyádban! – azt parancsolom: hogyha
+te az aranyszőrű, aranypatkójú szilaj ménest meg nem fejed és a tejébe
+meg nem fördöl: ha ezer lelked volna is, mégis gonoszul mulsz ki!
+
+Itt a Hamupipőke hallván a parancsolatot, nagy búsan kibandúkolt az
+ólba. Meglátja a tátosló az ő szive szomorúságát, megszánta s ezért azt
+kérdi tőle:
+
+– Mi bajod van; mit búsulsz, kedves gazdám?
+
+– Hogyne búsulnék édes lovam, mikor fejvesztés alatt ezt, meg ezt
+parancsolta a király, válaszolt a szegény Hamupipőke!
+
+– Hacsak az a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen annál, hanem menj
+be a királyhoz s mondd meg neki: hogyha már igy van a dolog, hagy
+hajtsak én esztrengát és hagy nézzem én a te szomorú halálod, mikor a
+zubogó-forró kanczatejbe ugrol.
+
+A Hamupipőke e kéréssel bemegyen a királyhoz, az pedig azt megadta. Ugy
+is lett. – Itt a tátosló bemegyen a szilaj ménes közé a kőkeritésbe,
+hova ezek be voltak zárva, megfogja üstökénél a legszilajabbat, nagyobb
+biztonság okáért oldalba teremti, mire az ugy megjuhászodott, oly szelid
+lett mint a bárány. Aztán az esztrengalyukhoz vezeti, hol már pőrén, egy
+ingre-gatyára vetközve, lába közé fogott zsajtárral, ott ült a
+Hamupipőke s fejte a kanczatejet a 100 akós kádba. Igy a mi Hamupipőkénk
+a tátosló segitségével mind az egész ménes kanczáját megfejte.
+
+Mikor ez is megvolt, kivezeti a Hamupipőke a rosz csikót még rosszabb
+kötőféken, hogy hagy nézze az ő szomorú halálát, midőn a kanczatejbe
+ugrik. Itt lelkem teremtette! a tátosló egy szippantással az egyik
+orrlyukán szítta fel a 100 akó kanczatejet, a másikon pedig egy
+lehelettel visszaeresztette. Háromszor szítta igy fel, háromszor
+eresztette vissza íme! harmadszorra a zubogó-forró lótej lágymeleggé,
+széles e világon a legjobb fördővé változott; ugyannyira, hogy mikor a
+Hamupipőke beleugrott, nemhogy megfőtt volna, de még ki sem akart jőni
+belőle. Eddig is szép volt a Hamupipőke, de most hétszerte szebb lett.
+
+A napnyugoti király, meg a csodaszép aranyhajú királykisasszony ott
+álltak, ugy az ablaknál. A világszép kisasszony eddig is szerette a
+Hamupipőkét, de most hétszerte jobban; csakugy reszketett érte; a
+szerelem-hideg lelte. A király most ujra meg akarta ölelni a csodaszép
+aranyhajú királykisasszonyt, de az elfordult tőle, mondván:
+
+– Hahó, király! nem addig van az, nem oda Buda! nem te fördöttél meg a
+kanczatejben, hanem a parádés kocsis! majd ha te is megfördöl, akkor
+leszek én a tiéd!
+
+Mit volt mit tenni a királynak, levetközött, hogy majd leugrik a
+kanczatejbe és megfördik. De mielőtt beleugrott volna, azt mondja a
+parádés kocsisnak:
+
+– Édes fiam! vezesd ki azt a te rosz csikódat, hogy hagy lássa az én
+szomorú halálomat is mint a tiédet!
+
+A Hamupipőke kivezette a rosz csikót s oda állitotta a 100 akós kád
+mellé. A tátosló ismét háromszor szítta fel a kanczatejet, ismét
+háromszor eresztette vissza, ime! az a helyett, hogy hidegebb lett
+volna, hétszerte forróbb lett; ugyannyira, hogy mikor a király bele
+akart ugrani, mielőtt beleért volna, csupán a forró párától is tüstént
+szörnyet halt.
+
+Itt aztán az aranyhajú királykisasszony, meg a mi Hamupipőkénk
+megölelték, megcsókolták egymást mondván:
+
+– Én a tied, te az enyim, ásó-kapa sem választ el egymástól.
+
+Aztán olyan lakzit laktak, melynek a hire hét világra szólt. Az
+aranyszőrű-aranypatkójú szilaj ménes pedig a fejés által annyira
+megjuhászodott, annyira megszelidűlt, mintha mindig pányván nevelték
+volna, mintha mindig marokból etették-itatták volna: ezért hatot a
+legszebbek közül hámba fogtak s ezen mentek az esküvőre.
+
+A mi Hamupipőkénk, meg a világszép aranyhajú királyasszony nagy boldogan
+még most is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+A NÁDSZÁL KISASSZONY.
+
+Volt egyszer egy király s annak két süldő fia. Itt a király az öregebbik
+fiát elküldte házasodni. El is ment az házasodni s elvette a nádszál
+kisasszony nénjét. Hogy hazavitte a feleségét: a király megelégedett
+választásával. Elküldi a kisebbik fiát is, hogy házasodjék meg; de erre
+az azt felelte: hogy neki nem kell mindenféle rosz oldalborda; hanem az
+ő feleségének kell, az egész föld kerekségén a legszebb virágnak, a
+leggyönyörűbb világszép kisasszonynak lenni.
+
+Egyszer a két királyfi vadászni ment. Visszajövet azt mondja a kisebbik
+a nagyobbiknak:
+
+– Ugyan édes bátyám, valamit kérdenék tőled?
+
+– S mi lenne az édes öcsém?
+
+– A biz nem egyéb, csak az, hogyha haza megyünk, kérdezd meg a
+feleségedet: van-e még nálánál szebb?
+
+– Ha csak az a bajod, mondja az öregebbik, az nem nagy summa; hisz ép
+itt szembe jön a feleségem!
+
+– Ugyan szívem aranyos rubintja, nem felelnél egy kérdésemre: te nekem
+legszebb vagy, de van-e még náladnál szebb a világon?
+
+Most az egyszer a királyné úgy tett, mint a ki nagyot hall; nem felelt
+semmit, csak a fejével vágott, csak a szemével intett, hogy: csitt! szót
+se többet!
+
+No ez abba marad. Itt a kisebbik királyfi mit, mit nem cselekedett,
+szépen belopódzott a bátyja hálószobájába. Itt estve, hogy nyugodalomra
+bocsátkozott az egy pár cseléd, az öregebbik királyfi, meg a felesége,
+egyszer csak megszólal a királyfi s kérdi a feleségét:
+
+– Ugyan szívem szive, mond meg nekem, hogy miért nem feleltél kérdésemre
+az imént?
+
+– Azért nem feleltem kedves férjem, mert az öcséd előtt kérdeztél; nem
+jó volna azt neki megtudni, hogy van még nekem egy hugom, ki az egész
+föld kerekségén a leges legszebb leány; de el is van rejtve három
+nádszál középsőjében: ezért világszép nádszál kisasszony neve alatt
+ösmeretes, – a másik két nádszálban pedig két szobaleánya tartózkodik.
+
+– De hát azt nem mondanád meg édes feleségem, hogy hol van elrejtve az a
+három nádszál, a világ melyik zugában vagy szegében?
+
+– Hahó férjem, messze van az ide? annyira van az ide, mint innen oda, s
+onnan vissza; no, de ha kérdezted, megmondom: hallottad-e hirét a
+Feketetengernek?
+
+– Nem hallottam biz én!
+
+– No, ha nem hallottad, hát halld most. A Feketetenger hetvenhetedik
+szigetében, ott is a kellőközepén van elrejtve az a három nádszál; de
+oda halandó ilyen állapotban, nem mehet el, hacsak valami bűbáj, ördögi
+mesterség, tündéri segitséggel nem, de, ha mégis valami csoda által oda
+eljuthatna, még akkor sem hozhatná el; mert egy az: hogy a Feketetenger
+szigetein olyan sötétség van, hogy a kanál is megállna benne; más az:
+hogy a világszép nádszálkisasszonyt egy vén banya őrzi, kinek az élte
+csak addig pislog, míg azt a három nádszált le nem vágják: ezért az ugy
+őrzi azokat, mint a kétszeme világát, vagy még ennél is jobban. De, ha
+valaki azt onnan el tudná hozni, az lenne széles e világon a
+legboldogabb ember; mert a szigetek megvilágosodnának, maga pedig oly
+feleségre tenne szert, kire még a csillagos ég is mosolyogva nézne!
+
+Mikor a királyfi mindezeket, tövéről hegyére ugy fülhegyről meghallotta:
+azon az úton, a melyen bement, kijött a szobából. Aztán fölnyergelvén
+legjobbik s legkedvesbik lovát, vetett a szerdásba egy kis elemózsiát,
+elindult e széles világba a világszép nádszál kisasszony keresésére.
+
+Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
+túl, egyszer egy gunyhóra bukkant. A gunyhóban lakott egy vén asszony,
+köszön neki:
+
+– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.
+
+– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna mindjárt megettelek volna! hát
+hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
+
+– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében diszlő világszép nádszál
+kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes öreg anyám?
+
+– Mi tűrés-tagadás édes fiam, én nem hallottam; minek tagadnám, se’
+károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
+szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
+tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Miczi, állj elő! vezesd el
+ezt a királyfit a nénémhez.
+
+Megyen a királyfi a Miczi után, mely nem volt egyébb, mint egy nagy
+bajuszú kis egérke, egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Miczi egyet
+czinczogott s a középső útra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az
+igaz úton, el is érte a másik gunyhót, melyben a középső testvér lakott.
+Köszön neki a királyfi:
+
+– Adjon isten jó napot édes öreg anyám.
+
+– Ha öreg anyámnak nem szólítottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
+hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
+
+– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, ott is a kellőközepén diszlő,
+világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit édes
+öreg anyám?
+
+– Mi tűrés-tagadás édes fiam, biz én nem hallottam, minek tagadnám, se’
+károm, se’ hasznom benne; hanem itt a szomszéd völgyben, a bérczen át, a
+szálason fel, kerek erdő alatt, dombtetőn lakik a néném. Hacsak az nem
+tud róla valamit, úgy senki a világon. Hej, Piczi, állj elő! vezesd ezt
+a királyfit a nénémhez.
+
+Megyen a királyfi a Piczi után, mely nem volt egyéb, mint egy
+galambfehér mókuska fekete nagy bajuszszal s hosszú bojtos farkkal,
+egyszer elérnek egy keresztútra, hol a Piczi egyet czinczogott s a
+középső utra mutatván, hazaszaladt. Megyen a királyfi az igaz uton, el
+is érte a harmadik gunyhót, melyben a legidősb testvér lakott. Köszön
+neki:
+
+– Adjon isten jó napot édes öreg anyám!
+
+– Ha öreg anyámnak nem szólitottál volna, mindjárt megettelek volna! hát
+hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?
+
+– A Feketetenger hetvenhetedik szigetében, még ott is a kellőközepén
+diszlő világszép nádszál kisasszonyt keresem: nem hallott-e róla valamit
+édes öreg anyám?
+
+– Hahó királyfi! eléb elkopnék a te lovad lába térdig, s eléb elnyúznál
+te tizenkét pár vasbakancsot, míg oda eljuthatnál! mert egyedül csak
+olyan paripán lehet oda eljutni, mely sárkánytejet szopott, zsarátnokot
+evett s tűzlángot ivott; – hanem van a te tirkodban egy tőből nőtt három
+aranyhajszál, melyről eddig magad sem tudtál semmit, jöszte ide, hagy
+szakitsam én ki azokat.
+
+A királyfi lehajtotta a fejét, az öreg asszony pedig kiszakasztotta az
+egy tőből nőtt három aranyhajszálat.
+
+– Látod fiam, ez a három aranyhajszál csodaszer, melyeket egy tündér
+ajándékozott felnevelő apádnak, minthogy igen szép ember levén,
+beleszeretett, kitől te létlen módon örökölted. Ne, itt van, a kezedbe
+adom ezzel a kolincsmadzaggal együtt. Eredj fel aztán erre az irdatlan
+magas hegyre, mely a gunyhóm előtt az eget támasztja. Mikor felértél a
+tetejére, a kolincsmadzaggal csapd meg háromszor az egy tőből nőtt három
+aranyhajszálat: majd előtted terem a te tátos paripád, mely selyemréten
+nevekedett, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evett s tűzlángot ivott.
+
+A királyfi szépen megköszönte a hozzája való szivességet, fölment aztán
+arra a nagy irdatlan hegyre, mely az eget támasztotta. Hogy felért a
+tetejére, elő vette az egy tőből nőtt három aranyhajszálat s a rosz
+kolincsmadzaggal megcsapta háromszor. Ime! egy tüzes felhő, mint a
+kilőtt nyíl, nyargalt feléje, iszonyú csörömpölés-csattogással, mintha
+egy ménes lett volna elébe fogva, s ott, mint a peczek, megállt a feje
+fölött. Ime! a tüzes felhőből hármas nyerités hallatszott, minek
+hallattára, mint valami harang, háromszor kondult meg a világ! s
+kiugrott belőle a tátosparipa és mint az áradat, mint a felhőszakadás
+lecsapott a gazdája mellett, orrlyukából fujván a különbnél különbféle
+piros, kék s zöld lángot. A rosz kilincsmadzagból pedig olyan
+nyeregszerszám lett, hogy a sok bojttól, brilliant csattól s arany-ezüst
+kivarrástól még a földje sem látszott.
+
+– Hipp, hopp, itt vagyok kedves gazdám! ne légyen azért a te dolgaidnak
+hátramaradása: ülj fel azért a hátamra s hogy menjek veled? ugy-e mint a
+legsebesebb forgószél, vagy mint a gondolat, vagy a hogy a madár
+repülhet?
+
+– Csakúgy édes lovam, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék.
+
+– De mielőtt elindulnánk a hosszú utra, mondja a tátosló, azt is akarom
+mondani: minthogy abban a szigetben oly nagy sötétség uralkodik, hogy
+még a kanál is megállna benne: eléb el kell mennünk a Nap fényes
+pitvarába s onnan egy égő sugarat hozni.
+
+Mikor beszédét emigy befejezte a tátosló, felszállt a levegőégbe,
+mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer a föld kapujához
+értek, hol két szakálas farkas állt istrázsát. Ezek a szakálas farkasok
+utjokat állták s vámot kértek. A vám pedig nem volt egyéb, mint két font
+hús jó tátoslovából. Ugyde, ha a két font húst jó tátoslovából
+kimetszette volna, ez csak féltátos lett volna: igy az ő utjok soha
+véget nem ért volna.
+
+Kapja a királyfit mit, mit nem cselekedett, elővette csillagos bicskáját
+s két font húst a maga tulajdon husából, a jobbik bonczából kerekitett
+ki, – aztán odadobta a szakálas farkasoknak s azok csakis igy
+eresztették által.
+
+Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer mégis elérkeztek a
+Nap fényes pitvarába, hol is jó tátoslovát megkötötte egy gyémánt
+oszlophoz, maga pedig a tűzfördőben megfördött, az aranytörüközőbe
+megtörűközött s a fényes pitvar oldalában, mint valami tükörben
+tetétől-talpig meglátván magát, megfésülködött az aranyfésűvel.
+
+Itt, lelkem teremtette, mi kerül a dologból mi nem! bezzeg megharagudott
+ezekért egy szolgalélek a Nap szolgálatában, még a szemöldöke is
+egymással birkozott! Bezzeg volt a királyfinak: ne mulass! mert, nem
+hogy égő, világító sugarat kapott volna, hanem a szolgalélek egyetlen
+lehelletével, mellynek a zivatar fia sem lehetett, ugy elfújta maga
+elől, hogy földet hetvenhét mértföldig sem érzett a lába alatt, s még
+ekkor is egy nagy irdatlan setét lyukba esett.
+
+No szegény királyfi, vagy látod többé vagy nem a Nap fényes tekintetét,
+verőfényes arczát! Megyen, mendegél a királyfi ezen irdatlan sötét
+lyukban, tapogatózva mint a vak. Ha egyet lépett, kigyóra hágott; ha a
+kezével tapogatózott, varancsos békát fogott; ha körül tekintett,
+mindenünnen csak veres szemű férgek, csuszó-mászó állatokat látott. Csak
+megyen, csak megyen, egyszer zúgó víznek omlása, vasbakók ütése ütötte
+meg a füle dobját, még pedig akkorákat ütött rajta, hogy majd
+beszakasztotta. Itt, ezen a helyen készitették az istennyilát. Csak
+megyen, csak megyen, egyszer egy nagy vaskapuhoz ért, mely ép nyitva
+volt, de egy nagy ebadta százfejű sárkány állt őrt, mely senkit, de
+senkit sem eresztett be. Mihez fogjon most; hova tudjon a lelke lenni?
+Itt lelkem teremtette mit, mit nem cselekedett, kipked-kapkod, egyszer
+egy varázsfuruglya akad a kezébe. Előveszi a szépszólású
+varázsfuruglyát, belefúj amugy keservesen, hogy még a könyei is
+potyogtak, s oly siralmas nótákat huzott rajta, hogy még az a nagy erős
+állat, maga a százfejű sárkány is megjuhászodott: veres taréja
+lekonyulván, borzas pikkelyei szépen egymásra lapultak. Lehentergett
+aztán a földre, s ott szűkölt, ott vajudott mint a kutya, mikor gazdáját
+ismét láthatja. Ezt látva a királyfi, neki bátorodott, neki ment
+egyenesen a sárkánynak, rá lépett, végig ment rajta, s az az irdatlan
+vadállat még sem bántotta, csak a lábát nyalta, csak a farkát csóválta,
+s keresztűl engedte menni.
+
+Hogy bement a vaskapun, egyszerre oszlani kezd a sötétség; de nem is
+csoda! mert egy gyöngyadta ékes hajadon jött elébe,
+bibor-bársonyköntösben, ki senki sem volt egyéb, mint maga a fényes Nap
+legkedvesebb, legszebb leánya a – Hajnal. Itt az égi virágszálnak
+megtetszett a szép királyfi; de föl is vette maga mellé szárnyas lovára,
+keresztűl repülvén az ég boltivén, vitte, vitte, egyszer elértek a
+beretvahidhoz. Hogy ide értek, ezen, mintha létlen lovuk lett volna, úgy
+átvágtattak, hogy sem a ló körmének nem esett baja, sem a beretvaél nem
+csorbult ki az érczpatkótul.
+
+Átmenvén a beretva-hidon, a rézerdőbe értek, hol ép a Nap favágóival
+találkoztak, kik vasas szekéren iszonyú csörömpölés, zúgás-csattogással
+fát vittek a konyhára.
+
+Innen az ezüsterdőbe értek, hol szépenszóló ezüstfehér madárkák
+vidámították az arra járókelőket. Az ékes hajadonra, az ég virágára is
+rászállt vagy kettő s ott danoltak a fülébe szebbnél szebb nótákat. Az
+ezüstfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.
+
+Innen az aranyerdőbe értek, hol szépenszóló aranysárga madárkák
+vidámították az arra járókelőket, s itt-ott leverték az aranymakkot a
+fájáról. Az aranyfák háromszor hajoltak meg a Nap leánya előtt.
+
+Az aranyerdő kellőközepén terült el a Hajnal kertje. A kert kellőközepén
+állott a Hajnal rezidencziája, rezes tetejével.
+
+Hogy ideért az ég virága, egyszerre a gyöngyvirágok megrázván piczi
+csengetyűjüket, csengetni kezdtek s ennek hallattára egyszerre, mint a
+raj özönlött elő a sok csillag s körül ragyogták az ég virágát
+csillagragyogással.
+
+Az ékes hajadon csak egyet intett, íme! bíborfelhőcskék úsztak elő, mind
+meg annyi égi tömlő, melyek a kiterjesztett erősségben csolnakul
+szolgálnak. – Beleült a Hajnal egybe, de eléb biborpalástjával
+beteritette s maga mellé ültette a királyfit is. Hogy pedig a királyfi
+le ne billenjen, magához ölelte, de az nem merte vissza ölelni; mintha ő
+lett volna a leány, nem ő a legény.
+
+Csak eveznek, csak eveznek a levegő égben, egyszer megunták már a
+mulatságot, megkötötték ezért az égi tömlőt ahhoz a fához, melynek
+gyémánt a virága, ezüst a levele, s arany az almája. Aztán leültek
+egymás mellé párosan az aranyalmát termő fa alatt levő aranylóczára.
+Alig ülnek itt egy keveset, midőn a Nap leánya intésére, hamarabb a
+kimondott szónál, ott terem egy aranyos pillangó s rózsalevélen
+maszedett mennyei mézet hozott.
+
+Mindketten hozzáláttak amugy magyar miskásan az evéshez, s midőn
+jóllaktak, égető szomjuság fogta el a királyfit, égetvén torkát a
+maszedett mennyei méz.
+
+Egyszerre, hamarább a kimondott szónál, ott termett egy szemérmes
+csillag, hozván ezüsttálczát, ezüsttálczán aranykancsót, aranykancsóban
+bájitalt.
+
+Alig ivott a királyfi az aranykancsóból: tüstént azon szempillantásban,
+mintha ketté vágták volna, enyhült szomja.
+
+Mikor aztán szomjukat, éhségüket ekkép enyhitették, a Nap leánya egy
+intésére cziterát hoztak elő a szemérmes csillagok, melyen a Hajnal az
+aranyhúrt ezüsttollal verte s játszott rajta oly gyöngyörves szebbnél
+szebb nótákat, hogy a ki azt hallotta, ha mindjárt tulajdon édes apja
+feküdt volna is a terítőn, mégis tánczra kerekedett volna.
+
+Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is: ezért a királyfit kézenfogva,
+keresztűl vezették hetvenhét szobán, végre a fördőszobába értek. A szoba
+közepén állott egy nagy aranykád, aranykádban harmatvíz s ehhez
+habszappany a puszpáng fa asztalon.
+
+A királyfi megfördött a harmatvizben, megmosdott a habszappanynyal s
+megtörülközött az aranytörüközőbe.
+
+Mikor mindezekkel készen volt, megrántott egy folyóka zsinort s a
+harangvirág csengő hangjára, ott termettek a szemérmes csillagok. Ezek
+göndör haját kibontották, kagylófésűvel megfésülték, minden szálra
+egy-egy igaz gyöngyöt huztak s aztán két foncsikba fonták.
+
+Eddig is szép volt a királyfi, de most hetvenhétszer szebb lett, hát még
+mikor ráadták a bibor-bársony köntöst, akkor kellett volna csak
+megnézni!
+
+Mikor egészen készen voltak, bevezették a Nap leánya szobájába. Aztán
+leültek egymásmellé az aranylóczára s beszélgetni kezdtek; szó, szót
+szült, beszéd, beszédet ért s ha kivilágos kiviradtig beszélgettek volna
+is, még sem fogytak volna ki belőle. Aztán összeölelkeztek,
+összecsokolodztak. Az első csókra oly fehér lett a Nap leánya mint a
+fehér rózsa; a másodikra oly piros, mint a piros rózsa; a harmadikra
+pedig oly kimondhatlan szinű, mintha a két rózsát, a fehéret, meg a
+pirosat, összekeverték volna.
+
+Aztán lefeküdtek a virágnyoszolyára s a Nap leánya aranyhajával, mint
+valami selyemlepedővel, betakarta a királyfit.
+
+Reggelre kelve, a Nap leánya megajándékozta a királyfit égő sugárral,
+melyet, mint valami pántlikát, karikába tekert, szelenczébe zárt s
+aranyhaja szálára kötve a királyfi nyakába akasztott.
+
+Aztán nagy könyhullatások, forró ölelések s édes csókok közt váltak el
+egymástól; a Nap leánya szárnyos lován az égboltivére repűlt, a királyfi
+pedig folytatta a maga utját. – Mint mondám, már volt neki szigetes
+világositó égő sugara.
+
+Csak mennek, csak mennek, egyszer megszólal a tátosló, mondván:
+
+– Hallod-e kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz édes lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy jól felkösd a gatyádat; mert a három
+nádszálat egy csapásra kell levágnod; mert már másodszor hasztalan
+vágnál, mivel azzal csak a saját nyakad szelnéd le. Ha egy csapásra
+szerencsésen levághatod: a sziget egyszerre megvilágosodik s tiéd a
+világszép nádszálkisasszony két szobaleányával együtt; de még ekkor is
+csak úgy lesz az a tiéd, hogyha a három nádszálat mindaddig, mig csak
+vizet nem érünk, fel nem hasítod, mert ha felhasítod, mindhárom azonnal,
+tüstént azon szempillanatásban szörnyet hal.
+
+A királyfi égre-földre igérte, hogy akképpen cselekszik. – Heted napra a
+Feketetenger szigetére értek, de itt oly sötét volt, hogy a kanál is
+megállott volna benne; de a királyfi is elővette az aranyhajszálon függő
+ezüstszelenczét, felnyitván annak tetejét, egyszerre megvilágosodott az
+utja, még pedig oly tündéri mesterséggel, hogy csak neki világitott; ő
+mindent láthatott, de őt egy teremtett lélek se. Mikor odaért, hol a
+három nádszál virágzott, mindhárom fejjel a királyfi-felé fordult s
+földig meghajtották előtte magukat.
+
+Csak hajlongnak, csak hajlongnak, mikor legjobban hajlongnának, a
+királyfi sem volt rest, a kivont meztelen karddal egy csapással izibe
+leszelte mindhármat s azok az ölébe borultak. A három nádszál tövéből
+pedig fekete vér bugyborékolt fel s keserves jajszó hallatszott, mintha
+valakinek a szivébe döfték volna a meztelen kardot.
+
+Oda is döfték, a vén banya szivébe; mert az a fekete vér, a vén banya
+vére, az a keserves jajszó, a vén banya halálos sohajtása volt, ki csak
+addig élt, mig az a három nádszál a lábán állott. – Mihelyt a vén banya
+kiadta a lelkét, egyszerre az égő aranysugár, mintha puskából lötték
+volna ki, kirepült az ezüstszelenczéből s az egész sziget
+megvilágosodott.
+
+Aztán a királyfi felülvén jó tátoslovára, ment, mendegélt hetedhét
+ország ellen, mint a hogy csak a legsebesebb röptű madár szállhat,
+egyszer fölébredt benne a kiváncsiság: hogy valjon van-e a nádszálban
+valaki; hogy valjon milyen lehet az?
+
+Mondom hogy fölébredt benne a kiváncsiság, mely ugy furta az oldalát,
+mintha vasfurúval furták volna, itt mit, mit nem cselekedett, csillagos
+bicskáját kivette a zsebéből, s felhasította a legkisebb nádszálat, a
+melyben volt a világszép nádszál kisasszony kisebbik szobaleánya.
+
+Hogy felhasította a nádszálat, az ölébe hullt egy gyönyörűséges
+gyöngyadta szép leány, kinek első szava is ez volt:
+
+– Vizet, vizet, csak annyit is, a mennyit egy fecske a szájába vesz,
+midőn a fiait itatja; mert mindjárt meghalok!
+
+De hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
+adni: a szép leány, mint a kettétört virág, elkezdett halványodni,
+mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
+fogta el s fejét a királyfi keblére lehajtván, meghalt.
+
+A királyfi annyira szánta-bánta bünét, hogyha lehetett volna, saját
+vérén váltotta volna meg, de már nem lehetett: azért jó tátos lováról
+leszállt a földre, kardjával egy sírt ásott s bele temette a szép
+leányt. Fejfául a felhasított nádszálat tűzte le, ebből pedig egy fekete
+rózsaszál nőtt ki, mely gyásszal, feketével virágzott.
+
+A még fel nem hasított két nádszálból keserves sirás-rivás, keserves
+jajszó hallatszott, mintha valaki a testvérét siratta volna; de a
+királyfit is elfogta a nagy szomorúság, gondolván magában: e virágzó
+hajadonnak én okoztam szomorú halálát, e szép virágszált én törtem le s
+én tűztem a halál kebelére; de, ha a lelkét kisirta volna is, még sem
+használt volna az már semmit: azért, felülvén jó tátoslovára, tovább
+ment.
+
+Csak mén, csak megyen, egyszer a királyfiban ujra feltámad a
+kiváncsiság, furta az oldalát, mint ha vasfurúval furták volna, hogy
+valjon van-e a másik nádszálban is ily szép leány; hogy valjon az igy
+járna-e? Végre nem állhatott tovább ellent az ördög furójának, ujra
+elővette csillagos bicskáját s felhasította a másik nádszálat is.
+
+Ime! belőle a világszép nádszál kisasszony nagyobbik szobaleánya hullt
+ki, mondván:
+
+– Vizet, vizet, csak annyit is, mennyit egy kis fecske vesz a szájába,
+midőn fiait itatja; mert mindjárt szörnyet halok!
+
+De, hogy im a királyfi, egy csepp viz nem sok, de még annyit sem tudott
+adni: a szép leány, mint a ketté tört virág, elkezdett halványodni,
+mindig halványabb, halványabb lett, mig utoljára a halál halványsága
+fogta el s fejét lehajtván a királyfi keblére, meghalt.
+
+Mit volt mit tenni a királyfinak, leszállt a földre, kardjával egy sírt
+ásott s bele fektette az ékes hajadont; de mikor ráhúzta a földet, azt
+gondolta a királyfi, hogy maga fekszik ott a sírban, magára húzza a
+földet. A szép leány fejéhez fejfául oda tűzte a felhasított nádszálat,
+ebből pedig egy rózsaszál nőtt ki, mely feketével, gyászszal virágzott.
+
+A még fel nem hasított nádszálból, melyben maga a világszép kisasszony
+volt elrejtve, keserves sirás-rivás, keserves jajszó hallatszott; de a
+királyfi sem volt különbül, őt is nagy szomoruság fogta el; volt már
+neki két halottja, két szép virágszál, kiket erőnek erejével ő
+szakasztott le, ő tűzte a halál kebelére; de rá is szállt a bubánat,
+fekete szárnyával egészen beterítette s hasztalan vitte jó tátoslova
+ugy, mint a hogy a legsebesebb röptű madár szállhat, mert vele repűlt
+az.
+
+Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer a királyfiban
+ujra feltámad a kiváncsiság, furta az oldalát, mintha vasfuruval furták
+volna, hogy valjon milyen lehet az ő leendő éltepárja; milyen a
+világszép nádszál kisasszony?
+
+Már nem állhatott ellent az ördög furójának, annak a nagy
+kiváncsiságnak, a harmadik, a legutolsó nádszálat is elővette, hogy most
+mindjárt felhasítja; de, hogy im az oktalan állatnak sokszor több esze
+van, mint az okosnak: itt, a tátosló hirtelen hátra nyult, kikapván a
+királyfi kezéből a nádszálat, többé mindaddig oda sem adta, mig csak egy
+tó partjára nem értek.
+
+Mikor a tó partjára értek, felhasította a királyfi az utolsó nádszálat s
+ime! kihullt abból oly gyöngyadta világszép kisasszony, hogy miolta a
+világ fenáll, sem az előtt, sem azután, sem azóta nem szült anya olyant,
+kinek első szava is ez volt:
+
+– Vizet, vizet csak annyit is a mennyit egy kis fecske szájába vesz,
+midőn fiait itatja; mert mindjárt meghalok!
+
+A királyfi megitatta, a világszép kisasszony pedig azonnal jobban lett.
+Aztán összeölelkeztek, megcsókolták egymást, mondván: én a tiéd, te az
+enyim, ásó kapa se választ el egymástól, – s ekkor olyan szép volt az
+egy pár cseléd, mintha két csillag, az ég legszebb két csillaga
+ölelkezett volna; mintha két virág, a kerek föld legszebb két virága
+csókolkozott volna.
+
+– Hallod-e szivem szép szerelme, mondja a királyfi, míg én haza megyek
+üveges aranyos hintóért, mász fel addig erre a fűzfára, majd eltakar az
+téged; de te addig, mig az én szemem ismét nem gyönyörködik a te
+nézésedben, senkihez, de senkihez egy árva szó nem sok, de még annyit
+se’ szólj.
+
+Ugyis lett. – A királyfi haza ment üveges aranyos hintóért, a világszép
+kisasszony pedig felmászott a fűzfára, mely őt egészen elrejtette.
+
+Itt, mi kerekedik a dologból, mi nem, mig a királyfi odajárt, honnan,
+honnan nem, egy rákászó czigányleány vetődik a fűzfa alá, ki a vízben
+meglátván a nádszálkisasszony gyönyörves árnyékát, illegette-billegette
+magát, két kezét a csipejére tevén, szót szólt.
+
+– Eszem a lelkét, be szép árnyékom van nekem, beillenék egy király
+kisasszonynak is!
+
+– Tied bízon a… majd megmondom hogy micsoda! szolalt meg a fáról az
+aranyos madár aranyos hangján.
+
+A czigányleány erre föltekint a fára, hát ott látja ülni a világszép
+királykisasszonyt, kinek nézésére még az a fényes nap is megállt volna
+az égen.
+
+A czigányleány nem szólt semmit, hanem ízibe lerántotta a fáról fehér
+lábánál fogva a világszép kisasszonyt, lehúzta róla bibor-bársony
+köntösét s aztán csupaszon beletaszította a vizbe. A világszép
+kisasszony nem fúlt bele, mert megrázkodván, egy aranyos tollú
+víziréczévé változott, s ott uszkált a tó vizén, – a czigányleány pedig
+jól roszul magára huzta a bibor-bársony köntöst, mely ugy állt rajta,
+mintha gereblyével, vasvillával hányták volna rá s aztán nagy begyesen
+felül a fára; de itt se ült sokáig, mert hogy im meglátta az aranyos
+víziréczét, leugrott a fáról s elkezdte dobálni.
+
+Csak hajigálja, csak hajigálja, ugy annyira hogy a keze is elfáradt, de
+egyszer sem tudta meghajítani, mert az aranyos vizirécze azonnal
+lebukott a vizbe, mihelyest egy kő röpült feléje. A czigányleány végre
+megunta a mulatságot s abba hagyván, felmászott a fűzfára s várta a jó
+szerencsét.
+
+De nem sokáig kellett azt várnia, mert nem sokára aztán megérkezett a
+királyfi nagy parádésan az üveges, aranyos hintóval, hogy majd
+hazarepíti az aranyos madarat; de a czigányleánynak is volt ám esze;
+mert addig le nem jött a fáról, legalább ő azt mondta, mig a királyfi
+azt az aranyos víziréczét, mely ott uszkál a tó vizén, le nem lövi, hogy
+hagy igyék ő annak piros véréből, hagy egyék ő annak gyenge húsából.
+
+A királyfi tehát ízibe előrántotta a nyilát, czéloz, hogy majd agyonlövi
+az aranyos viziréczét; de biz annak piros véréből nem ihatott a
+czigányleány, s nem ehetett gyenge husából; mert a nyilvessző soha sem
+ment hegygyel a viziréczének, hanem mindig a tollával fordult feléje, az
+pedig ha találta volna is, még sem lett volna halálos.
+
+De, minthogy a királyfi már minden nyilvesszőjét kilövöldözte, minthogy
+estve is lett: a mulatságot abba kellett hagyni s a szekérrúdját
+hazafelé kellett fordítani. – Otthon, mint már mondtam, előre
+feldicsekedett, hogy mily szép feleséget hozott: azért, hogy annál
+nagyobb legyen a meglepetés, a mátkáját fátyollal letakarva vezette be
+az összegyült násznép elébe.
+
+Itt, a királyfi nagy fityre lefágyolozza a világszép kisasszonyt s a
+násznép előtt ott állt a kordoványpofáju czigányleány. Az összegyült
+vendégek azt sem tudták nevessenek-e vagy bosszankodjanak.
+
+De, minthogy az ember a szájából s....t nem csinálhat: papot, hohért, s
+vaskalapot hivattak; a pap összeadta, a hohér seprőzte s az istennyila
+kerülgette, de soha meg nem ütötte.
+
+Itt a czigányleányból lett királyné gondolta: no ez abba nem maradhat,
+hogy a világszép nádszál kisasszony éjnek idején fölkeresi királyi
+férjét: azért ennek az italába minden istenadta estve álomport kevert,
+mitől a királyfi ugy aludt mint a juhászbunda.
+
+Ugyis lett. – A világszép nádszál kisasszony megrázkódván, kis madárrá
+változott s ugy éjféltájban rászállt a királyfi ablakára. Kis szájával
+koczogtatja, veregeti s az ablak magától felnyilván, berepült rajta.
+
+Itt, megrázkodik a kis madár s oly világszép királykisasszonynyá
+változott, hogy anya olyant sem azelőtt, sem azóta, sem azután nem
+szült.
+
+Oda megyen a királyfihoz, szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem
+ébred, ráborul s végig hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a
+forró könnyeket, melyek majd elégetik az orczáját! hanem ott feküdt
+mozdulatlanul mint egy darab fa.
+
+Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:
+
+  Király királyfia,
+  Szivem lelkem ifja!
+  Édes ajkad néma,
+  Nyisd meg egy-két szóra;
+  Szép szeretőd,
+  Gyöngy ibolyád,
+  Vigasztalására.
+  Még kétszer eljövök,
+  Többet el nem jövök.
+
+De a királyfi nem ébredt fel, pedig az óra éjfélután egyet ütött: ezért
+a világszép kisasszony megrázta magát, kis madárrá vált s kirepült az
+ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.
+
+A királyfi inasa ezeket mind jól hallotta, mert ébren volt, de mégis
+hogy reggelre kelve fölébredt, azt gondolta, hogy az egész csak álom
+volt: ezért nem merte elbeszélni a királyfinak, hogy mit látott; hanem
+azt határozta el magában, hogy még elvárja a következő éjszakát is s ha
+a szép leány madáralakban ujra megjelen, akkor bizonyos hogy nem álom,
+akkor elbeszéli a királyfinak, hogy mit látott.
+
+Itt, elkövetkezik a másik estve is, a királyfinak ujra álomport adott be
+a felesége, ettől pedig az ugy elaludt mint a juhászbunda.
+
+Mikor az óra ép tizenkettőt ütött: az ablakra száll a kis madár,
+koczogtatja, veregeti kis szájacskájával s az ablak magától felnyílt
+előtte, magától csukódott be utána.
+
+Itt, megrázkodik a kis madár s oly szép leánynyá változott, hogy olyant
+anya, sem azóta, sem azelőtt, sem azután nem szűlt.
+
+Odamegyen a világszép királykisasszony az alvó királyfi ágyához,
+szólítgatja, de nem hallja, költögeti, de nem ébred, ráborul, végig
+hosszig siratgatja, de nem érzi, nem érzi azt a forró könnyeket, mely
+majd elégette az orczáját! hanem aludt, mint egy darab fa.
+
+Végre igy szólt hozzá édes madár nyelven:
+
+  Király királyfia!
+  Szivem lelkem ifja!
+  Édes ajkad néma,
+  Nyisd meg egy-két szóra;
+  Szép szeretőd,
+  Gyöngy ibolyád,
+  Vigasztalására.
+  Még egyszer eljövök,
+  Többet el nem jövök.
+
+De, hogy im a királyfi nem ébredt fel, hogy az óra éjfélután egyet
+ütött: a szép leány megrázkódott, kis madárrá vált s kirepűlt az
+ablakon. Az ablak magától becsukódott utána.
+
+Ezeket mind jól hallotta a királyfi inasa, mert nem aludt, ébren volt s
+most már, hogy bizonyos volt benne, hogy nem álom: reggelre kelve azt
+mondja a királyfinak:
+
+– Fenséges királyfi! mondanék én valamit fenségednek, ha valami
+bántodásom nem lenne?
+
+– Oh jó Jancsi, mert igy hiták az inast, már hogy lenne neked bajod,
+csak beszélj!
+
+– Hát tegnapelőtt éjszaka, úgy éjféltájban, egy kis madár szállt az
+ablakra, kis szájával megkoczogtatta, megveregette az ablakot s az
+magától felnyílván előtte, berepült rajta. Hogy berepült, megrázkodott s
+oly szép leánynyá változott, hogy úgy néztem rá, mint valami oltárképre
+s féltem tőle, hogy megígéz; a szép leány aztán odaborult fenségedre,
+szólítgatta, de nem hallotta, költögette, de nem ébredt, végig hosszig
+siratgatta, de tán nem érezte fenséged azt a forró könnyeket, végre édes
+madárnyelven igy szólt:
+
+  Király királyfia,
+  Szivem lelkem ifja!
+  Édes ajkad néma,
+  Nyisd meg egy-két szóra;
+  Szép szeretőd,
+  Gyöngy ibolyád,
+  Vigasztalására.
+  Még kétszer eljövök,
+  Többet el nem jövök.
+
+Ez ismétlődött tegnap éjszaka is; de felséged egy árva szó, nem sok, de
+még anyit sem szólt, hanem ott feküdt mint egy darab fa, pedig, elhigyje
+felséged, oly szép leány volt, hogyha kilettem volna terítve is, ha
+mindjárt a deszkán feküdtem volna is, mégis fölkeltem volna!
+
+– Igaz-e ez Jancsi?
+
+– Olyan igaz, mint hogy az a fényes nap süt az égen!
+
+– No Jancsi, mondja a királyfi, van-e kedved 100 ftért egy poflevest
+eltartani?
+
+– Pénzért nem, hanem felségedért szivesen, akár 100-at.
+
+– No, ha eltartod, majd mikor a feleségem ismét oda akarja adni az
+álomporos bort, mert ezt kellett beadni a kutya lelkűnek, azért nem
+ébredtem fel: csapd le a világot, mintha csak úgy ügyetlenségből ütötted
+volna le, – én pedig az alatt szépen kiöntöm az álmosbort a főrdőbe, az
+asszony pedig azt gondolja, hogy megittam.
+
+Ugyis lett. – Mert mikor eljött a fördés ideje, Jancsi a cserepcsikba
+csiptetett gyertya világát, mintha megtörölni akarta volna, szépen
+eloltotta, a királyfi pedig azalatt a fördővizbe szépen kiöntötte az
+álomporos bort, a czigányleányból lett királyné pedig az gondolta, hogy
+megitta; de azért ugy vágta pofon a szegény Jancsit, hogy még a szeme is
+szikrázott; de Jancsi azt csak olybá vette, mintha egy szép leány
+csókolta volna meg, csakhogy jóttehetett az urával.
+
+Itt tizenkettőt üt az óra, a királyfi tette magát mintha aludt volna,
+pedig oly ébren volt mint jó magam, la! mondom, hogy tizenkettőt ütött
+az óra, a kis madár az ablakra szállt, kis szájacskájával megveregette,
+megkoczogtatta. Az magától felnyílt előtte s berepült rajta. Itt
+megrázkódik a kis madár, oly szép leánynyá változott, hogy olyant anya,
+sem azelőtt, sem azóta nem szült, hogy még a csillagos ég is mosolyogva
+nézett rá.
+
+Mikor ráborult a királyfira, mikor végighosszig siratgatta, átkarolta a
+királyfi, magához szorította. S hogy többé kis madárrá ne váljon, hogy
+többé el ne repüljön: másnap a birodalmában levő herczegeket, grófokat s
+igazság tevőket összegyüjtötte, eleiből vezette kézenfogva a világszép
+nádszálkisasszonyt s azt kérdezte tőlük: mit érdemel az olyan személy,
+ki ilyen egy pár cselédet el akar választani egymástól.
+
+Hogy ím a czigányleány azt gondolta, hogy saját kordovány pofájáról van
+szó; ízíbe felkiáltott:
+
+– Azt érdemli felséges királyférjem, hogy vasszegekkel bélelt hordóba
+kell befenekelni s aztán az ország legmagasabb hegyéről leereszteni.
+
+– No ebadta r.... kimondod magadra az itéletet!
+
+A czigányból lett királynét nyakon csipték, oly hordóba fenekelték, mely
+vasszeggel volt bélelve s az ország legmagasb hegyéről leeresztették.
+
+
+
+
+AZ ARANYHAJÚ KERTÉSZBOJTÁR.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember, s ennek egy
+tuczat gyermeke. – Erről a szegény emberről igazán ellehetett mondani:
+csak a teste-lelke, kebelén kenyere, hátán a háza. Már a legnagyobbik
+fiacskája 13 éves volt, ezt tehát a saját szárnyára eresztvén, odadta
+hidónak egy oly becsületes, jómodú emberhez, kiről még az irigyei is
+csak jót tudtak mondani.
+
+Minthogy a gyermek jól viselte magát „kedves kis-szógám“ volt a
+titulája; de megis érdemelte, mert a keze alá adott marhának ugy gondját
+viselte, mintha tulajdon jószága lett volna. Ha a szántásból, vagy ha az
+erdőről hazajött, addig a maga szájába egy falatot sem tett, annyit se
+mint a körmöm feketéje, mig a lovakat ki nem fogta, be nem kötötte, meg
+nem etette-itatta, – de még a megevő falatját is kettétörte s
+feleközepét a lovának adta.
+
+Itt, hire futamodik a mi Jancsinknak, hogy mily jóravaló emberséges
+ember; de nem is adta volna őt oda a gazdája egy vaklóért sem;
+úgyannyira, hogy tiz gazdája is akadt volna, ha keveset nem mondok, kik
+minden szempillantásban elfogadták volna, de egyhez sem ment.
+
+Nem ment pedig azért, mert lakott a Jancsi falujában egy ördöngös
+molnár, kinek a malmában minden istenadta éjszaka a boszorkányok jártak
+örölni, konkolyt, csermolyát és vadlencsét s ezeket a szegény emberek
+lisztjeibe keverték: azért oly fekete ezeknek a kenyerök; de ezt egy
+teremtett lélek se tudta, még maga a pap sem, már pedig ez csak
+irástudó, okos ember, – hát mondom ez az ördöngös molnár igézte, ez
+babonázta meg a mi Jancsinkat; úgyannyira, hogy mikor eljött az új
+esztendő, ehhez szegődött be a mi „kis szogánk“ szinte hidónak.
+
+– No édes fiam, mondja az ördöngös molnár, az istálóban van két ló, csak
+azokra legyen neked minden gondod, csak azokat kefélgesd, csak azokat
+vakargasd, egyébre semmire se.
+
+Három hétig csak megvoltak ők együtt szép csendesen, de a negyedikre
+kelve, midőn a molnár templomba akart menni, benyit az istálóba s azt
+mondja a mi Jancsinknak:
+
+– Hallod-e kedves szolgám!
+
+– Mit parancsolsz kedves gazdám?
+
+– Nem egyebet mint azt, hogy amott a padláson van 100 köböl zab, ha te
+addig azon mig én a templomban leszek e két sarlóhátu lovat meg nem
+hizlalod oly kövérre, hogy a viz is megálljon a háta közepén: no lesz
+neked ne mulass!
+
+Közbe légyen mondva, a molnár egyik lova, a szürke, tátos volt, de erről
+Jancsi mitsem tudott.
+
+Hogy elment a molnár a templomba, ráborul a mi Jancsink a szürkére,
+zokog keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról. A tátosló
+megszánta az istenadtát s azt kérdi tőle:
+
+– Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám oly keservesen?
+
+– Hogyne sirnék, hogyne rinék édes lovam, mikor a gazdám azt
+parancsolta: hogy míg ő a templomban lesz, titeket oly kövérre
+hizlaljalak, hogy még a víz is megálljon a hátatok közepén!
+
+– Ha csak az a bajod, vigasztalja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb
+legyen annál! hanem láss a dologhoz ízibe s hozz elébünk annyi zabot, a
+mennyi csak belefér a vályúba; – majd ha kérdi tőled a gazdád, hogy
+meghizlaltad e a lovakat, csak az legyen szód és mondásod: én a mit
+tehettem, megtettem, s addig megállásom sem volt, míg a vályút színig
+tele nem hordtam; de azt nem tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e
+olyan tulajdonsággal, hogy a lovat azonnal meghizlalja.
+
+Ugyis lett. – Jancsi a lóvályut színig hordta azzal a jóféle zabbal,
+melytől a ló oly jó kedvet kap, mint az ember a jó bortól s aztán
+felebotját se hajtotta a parancsolatnak.
+
+Itt, hazajön a molnár a templomból, első dolga is az volt, hogy
+egyenesen az ólba rontott, hol is első szava az volt, állj elő Jancsi,
+megtetted-e azt a mit parancsoltam; kövérek-e a lovak?
+
+– Én, felelt Jancsi, a mit tehettem, megtettem; addig megállásom sem
+volt, mig a lovak előtt a vályut színig nem hordtam; de azt nem
+tudhatom, hogy valjon a kelmed zabja bir-e olyan tulajdonsággal, hogy a
+lovat azonnal meghízlalja?
+
+A molnár egyszeribe látta, hogy kivel van dolga, egy szó, nem sok, de
+még annyit sem szólt, azt is lassan mondta, hanem bement egyenesen a
+malomba.
+
+Itt, elkövetkezik a másik vasárnap is. Az ördöngös molnár újra a
+templomba készült, de mielőtt elment volna, beállit Jancsihoz az ólba s
+azt mondja neki:
+
+– Hallod-e kedves szolgám!
+
+– Mit parancsolsz kedves gazdám?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy látod-e amott az udvaron van egy nagy
+rakás 100 szekérre való szemétdomb, – ha te azon azt a két sarlóhátú
+lovat oly kövérre meg nem hizlalod, hogy a víz is megálljon a háta
+közepén, akkor jobb lett volna neked nem születni, akkor ne várj haza,
+mert lesz ne mulass!
+
+Azzal a molnár elment a templomba, Jancsi pedig ismét ráborult a szürke
+hátára és sírt keservesen, hogy még a vakolat is potyogott a falról.
+
+– Mit sírsz, mit rísz kedves gazdám, kérdi a tátosló!
+
+– Hogyne sirnék, hogyne rinék, mikor az a kutyának való gazdám azt
+parancsolta: hogy mig ő a templomban lesz, titeket oly kövérre
+hizlaljalak az udvaron levő, 100 szekérre való szeméttel, hogy még a víz
+is megálljon a hátatok közepén, különben jobb lett volna nekem nem
+születni s haza ne várjam, mert lesz ne mulass!
+
+– Ha csak az a bajod, mondja a tátosló, kisebb gondod is nagyobb legyen
+annál! hanem menj be egyenesen az ördöngös molnár kamrájába, – ne, itt
+van ez a három levelű lóhere, meg ez létlen gyermek kisujja, majd ezek
+előtt nyitás nélkül felpattan a vas-závár s magától kinyilik az ajtó. –
+Eredj be rajta, ott találsz három kád pénzt. – Az egyikben van:
+vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban réz-pénz, – végy a
+melyikből tetszik annyit, a mennyit csak elbirsz s aztán vidd haza
+ágrolszakadt szegény szüléidnek; hanem csak egyszer fordulj, mert
+másodszor késő lenne. Felnevelő apádtól, szülő anyádtól és édes
+testvéreidtől pedig búcsuzz el, mert vagy látod őket valaha, vagy soha;
+ki tudja hogy hol lesz a mi utunknak vége, vagy valahol, vagy sehol!?
+Mikor ezt megtetted, jőjj ide vissza, menj be az ólba, a lóvakarót,
+kefét és törlőt tedd az abrakos tarisznyába, kösd össze s te már ekkor
+engemet az udvaron találsz fölnyergelve, fölszerszámozva.
+
+Jancsi, a mint lova parancsolta, úgy cselekedett. – Magához vevén a
+három levelű lóherét, meg a létlen gyermek kisújját, egyenesen a
+kamrának tartott. A kamra nagy vas ajtaján három irdatlan vas-závár
+volt, s mind a három mint a parancsolat magától lepattant előtte,
+magától kinyilt a nagy vasas ajtó. Jancsi bement rajta. Itt, mint jó
+lova mondá, három kád pénzt talált; az egyikben volt: vert-arany, a
+másikban: vert-ezüst és a harmadikban: réz-pénz. A mi Jancsink mind a
+háromból szedett annyit a mennyit csak elbirt; de mégis volt annyi esze,
+hogy a vert-aranyból rakott legtöbbet a zsákjába. A három kád pénzt egy
+nagy ebadta lánczos, fekete kutya őrizte. Ez ugy vigyorgott, ugy
+csattogta össze a fogait; de belőle még sem lett kutya-étek. De csak ne
+lett volna nála a létlen gyermek kisujja, tudom sohse’ evett volna az
+isten kenyeréből!… Mikor teleszedte a zsákját a három kádból, a hogy
+jött, ugy vissza is ment. Utána magától becsukódott a vasajtó; de a
+lánczos fekete kutya mindegyre vonított, mint a hogy szoktak a kutyák
+vonítani, mikor valaki halálát érzik.
+
+Hogy hazavitte Jancsi a sok pénzt, keserves zokogások között elbúcsúzott
+nemző apjától, felnevelő anyjától és édes testvéreitől. Mikor ezen is
+túlesett, lohalálába sietett vissza az ólba és a lóvakarót, kefét,
+törlőruhát az abrakos tarisznyába tette s hurkott vetett rajta.
+
+Mikor ezzel is készen volt, már ekkor a szürke az udvaron várakozott
+reája, de már többé nem a sarlóhátú szűrke, hanem a zsarátnokat evő,
+aranyszőrű tátosló, még pedig egészen felszerszámozva; aranyzabla a
+szájában, bársony nyereg rajta, bársonynyergen selyemtakaró,
+selyemtakaró kék földjén aranycsillag, aranycsillag gyémánttal
+kipitykézve; ugyhogy a szegény Jancsi alig ösmert reája és alig mert
+volna ráülni, de a lova szólitotta meg s csak aztán kapott fel a hátára.
+
+Mentek, mendegéltek aztán levegői uton, mint a legsebesebb forgószél,
+egyszer csak égni kezd a Jancsi jobb képe:
+
+Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül:
+
+– Ejnye, kedves lovam, be ég a jobb képem!
+
+– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?
+
+– Végünk van! az ördöngös molnár lohol utánunk; mingyárt utol ér!
+
+– Ej, dehogy ér; csak a lókefét vedd ki a tarisznyából s hajitsd el!
+
+Elveti Jancsi a lókefét, melyből tüstént azon szempillantásban olyan
+sürű erdő kerekedett, mint a milyen sürű volt a lókefe.
+
+Csakugyan az ördöngös molnár loholt utánuk kutyafuttában. – Hej, hamis
+magyar volt ez a molnár! alkalmasint, mikor kicsi volt, ördöghájjal,
+kigyómájjal kenték meg az alfelét; mert alighogy a templomból hazajött,
+szaladt egyenesen az ólba: nincsen szürke, nincsen a széltől
+fogantatott, sárkánytejet szopott, zsarátnokot evő tátosló!… szalad a
+kamrába, sok híja a pénznek! a lánczos fekete kutya most is csak úgy
+vonított, csak ugy szükölt. Azonnal tudta a molnár, hogy hányadán van a
+dolog! a szerdásba hajítja a zsindelezőt s utána a hidó után! de már
+ekkor ezek árkon-bokron túl voltak.
+
+Csak szalad, csak szalad, már már utoléri – ördöngös ember levén, sok
+állt hatalmában – ha Jancsi el nem hajítja a zsindelezőt.
+
+De most mit tegyen; hogy menjen keresztül a sűrű vadon erdőn? kapja a
+lelkét, mit, mit nem cselekedett! hirtelen előrántja a zsindelezőt s
+utat vágott magának; de mikorra keresztül vághatta magát, már ekkor
+Jancsi ujra túl volt árkon-bokron.
+
+Ujra égni kezdett a Jancsi bal képe. Csak ég, csak ég, egyszer már nem
+állhatta szó nélkül.
+
+– Kedves lovam, be ég a bal képem!
+
+– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?
+
+– Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!
+
+– Ej, dehogy van; vesd el csak a lótörlőt!
+
+Elveti Jancsi a lótörlőt, melyből olyan nagy tenger keletkezett mint a
+világ!
+
+De, hogyim a molnár, molnár volt, még pedig az is ördöngös, sok állt
+hatalmában: kapja a lelkét, most is mit, mit nem cselekedett, beleugrott
+a tengerbe s ízibe tultette magát a szárazra.
+
+Itt, harmadszor is égni kezdett a Jancsi képe, de már ekkor az egész
+orczája. – Csak ég, csak ég, egyszer már nem állhatta szó nélkül, ezért
+megszólal:
+
+– Kedves lovam, jaj, be ég az egész képem!
+
+– Tekints csak hátra, kit látsz magad után jőni?
+
+– Végünk van; nyomunkban az ördöngös molnár!
+
+– Ej, dehogy van; csak vesd el a lóvakarót!
+
+Elveti Jancsi a lóvakarót, melyből olyan sűrű vaserdő kerekedett, mint a
+milyen sűrű volt a lóvakaró.
+
+Odaér az ördöngös molnár a vaserdőhöz, belevágja a zsindelezőt, hogy
+majd utat nyes magának; de most az egyszer cserbehagyta jó zsindelezője,
+mert kettétört. Most mit tegyen; hova tudjon a lelke lenni; keresztül
+menni nem tudott, visszamenni nem akart, mert tudta, hogy már otthon az
+ördögök várakoznak reá s számon kérik az elveszett pénzt?! kapja a
+lelkét, mit, mit nem cselekedett, felakasztotta magát a vaserdő egyik
+fájára. A vasfa pedig, mintha puskából lőtték volna ki, elkezdett vele
+szaladni s meg sem állt a pokol kapujáig.
+
+Igy szabadult meg Jancsi az ördöngös molnártól s aztán szép csendesen
+folytathatták a magok útját.
+
+Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az óperencziás
+tengeren is túl, még az üveghegyeken is túl, egyszer egy gyönyörű szép
+kert aranykeritéséhez értek. Ez volt pedig a Hajnalkert, az Igazak
+lakhelye, tündérkirályfiak és tündérkirálykisasszonyok mulató helye.
+
+A Hajnalkert aranykeritésénél megállott a tátosló s azt mondja a
+gazdájának:
+
+– Hallod-e kedves gazdám!
+
+– Mit parancsolsz, kedves lovam?
+
+– Nem egyebet, mint azt: menj be ebbe a gyönyörűséges gyöngyadta kertbe,
+majd találsz ott sok mindenféle fura dologat, miket halandó szem még nem
+látott! A kert kellőközepén vagyon egy olyan almafa, melynek gyémánt a
+virága, ezüst a levele, arany az almája. Szakits ez almafáról három szép
+aranyalmát; de egyébhez semmihez se nyulj. Az almafa tövéből buzog fel a
+hétszinű napforrás. Merits ebből a forrásból a kalapoddal s igyál
+belőle. Mikor ezt elvégezted, mosakodjál meg a hétszinű napforrásban s
+törűlközzél meg az aranytörűközőben. Ez meglevén, a mint bementél, ugy
+jőjj vissza.
+
+Bemegyen a mi Jancsink a Hajnalkertbe, hogy itt mit látott, mit nem, azt
+ember-nyelv ki nem mondhatja! A merre csak ment, mindenütt csinált utak
+tekergöztek aranykavicscsal kavacsolva. A csinált uton tündérkirályfiak
+és tündérkirálykisasszonyok futkároztak. A tündéreket szépenszóló
+ezüstfehér madárkák mulatgatták, melyek oly szelidek voltak, hogy még a
+mi Jancsinkra is rászállt vagy három, s ott danolgattak a fülébe
+szebbnél szebb notákat, hogy örömében csakúgy repetett a szíve, imhogy
+el nem szállt, imhogy szárnya nem támadt. A szépenszoló ezüstfehér
+madárkák brilliantos körtve- s aranyalmafákon ugrándoztak. Ezek alatt
+terült el a selyemrét. A selyemréten tengernyi virág. A tengernyi
+virágon dongó-bongó méhecskék aranyszárnyakkal. Az aranyszárnyú
+méhecskék rózsa-tányérkákra gyüjtötték a virág-ízt, a színmézet,
+melylyel aztán kéretlenül édesitgették az Igazak ajkait; de, hogy legyen
+a szomjat is mivel oltani, erre szépenszóló ezüst-szárnyú lepkék voltak
+rendelve, melyek piczi aranyputtonyokban hordozgatták az ég italát,
+melyet virágtökékről szüreteltek.
+
+A mi Jancsink ajakára is kéretlenül rászállt egy aranyszárnyú méhecske,
+mely virágizzel, szin-mézzel édesitette meg száját s tüstént, azon
+szempillantásban, mintha kettévágták volna, lecsillapult éhsége. Majd
+egy ezüst-lepke szállt hozzá, mely szépenszóló ezüsthangon megkinálta,
+hogy igyék gyöngyvirág poharából, melyben égi ital volt, melyet virág
+tökékről szüreteltek. Jancsi, hogyim szomjas volt, ivott a
+gyöngyvirágpohárból s tüstént, azon szempillantásban, mintha ketté
+vágták volna, enyhült szomja s olyan jó kedve kerekedett, mintha a világ
+legjobb borából ivott volna, hogy szinte dalolni akart, hogyha nem
+szégyenelte volna magát azelőtt a sok tündérkisasszony előtt, kik a
+selyemréten fehéritették az a gyöngyadta patyolat-vásznat, melynek mását
+szem nem látta, nyelv ki nem mondhatja. Mig a patyolat-vászon
+megszáradt, s ujra belemárthatták volna a fehér forrásba: addig a
+tündérkisasszonyok czikáztak, tánczoltak és labdáztak az aranyalmákkal.
+
+Csak labdáznak, csak labdáznak, de egy tündérkisasszonynak elveszett az
+aranyalmája; a mint a pajtásának akarta hajitani, elgurult messze
+messze, ép a Jancsi lábánál állott meg s ez fölvette. Sírva-ríva keresi
+a szép tündérkisasszony az aranyalmát, – keresi a selyemfűben, de nem
+találja, – keresi a csinált úton, de nem találja. Addig, addig keresi,
+mig nem egyszer nagy sokára fölveté szemeit, hát látja, hogy egy szép
+idegen ifjú a másvilágról integet feléje, s annál van az aranyalma.
+Mintha szárnya lett volna a tündérkisasszonynak a mi Jancsinkhoz repült
+s nagy hálálgatások között, eléb szépen megköszönvén, elvette tőle az
+aranyalmát.
+
+– No szép ifjú – mondja a tündérkisasszony – jótét helyébe jót várj;
+szivességért szivességet; mit kivánsz én tőlem tündérkisasszonyok
+királynéjától?
+
+– Nem kivánok én egyebet, felelt a mi Jancsink, csak azt, hogy vezess el
+engemet ahhoz az almafához, melynek gyémánt a virága, ezüst a levele,
+arany az almája.
+
+Itt a tündérkisasszony csak egyet intett s azonnal ott termett a
+szélhintó. Beleültek kettecskén. Vitte őket a szélhintó paripái csendes
+ringatással, sebes nyargalással, mintha tátoslovak lettek volna
+belefogva s csak hamar elértek a kert kellőközepébe, hol diszlett a
+Hajnalkert ékessége, a gyémánt virágú, ezüst levelű, aranyalmájú almafa.
+Ennek a tövéből fakadt fel a hétszinű napforrás.
+
+No, itt kiszálltak a szélhintóból s most Jancsi köszönte meg a
+tündérkisasszony szivességét, vagy legalább meg akarta köszönni, de az
+mint álomlátás, mint pára tűnt el, mondván: köd előttem, köd utánam hogy
+senki se lásson! Aztán a mi Jancsink levette a kalapját a fejéről,
+kiverte a portól s belemeritvén a hétszinű napforrásba, ivott belőle.
+Mikor szomját ilyeténképen enyhitette, megmosdott a napforrásba,
+megtörűközött az aranytörűközőbe s ime! ettől az arcza: tündöklő
+szépségűvé, a haja: aranyhajjá változott és testben ugy megerősödött,
+hogy egyesegyedül három emberrel is megbirkozott volna! úgyannyira, hogy
+mikoron meglátta magát az aranyalmát termő fa gyémántkérgében, alig
+ösmert magára s kérdezte magától: én vagyok-e én, vagy nem?! Mikor ezzel
+is készen volt, szakitott az almafáról három szép aranyalmát, melyeket a
+csuhujjába tett, s aztán a mint bement a Hajnalkertbe, ugy ki is jött.
+
+– No kedves gazdám, mondja neki a tátosló, most illünk mi egymáshoz; te
+én hozzám, én te hozzád; hanem ülj is fel a hátamra s menjünk oda, a
+hová már régóta igyekeztünk.
+
+Felül Jancsi a tátosló hátára, mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország
+ellen, egyszer mégis megálltak egy nagy terepély hársfa alatt.
+
+– Hallod-e kedves gazdám! megszólal a tátosló.
+
+– Mit parancsolsz kedves lovam?
+
+– Nem egyebet mint azt, hogy amott van ni! a spanyol király
+rezidencziája, ide is meglátszik rezes teteje. Menj be a királyi
+rezidencziába s szegődjél be ott akárminek, ha mindjárt kályhafűtőnek
+is. Van a királynak három leánya, egyik szebb mint a másik, de mégis
+legszebb a legkisebbik… híjába, az ujjunk sem egyforma!… A három
+aranyalmát add el a legkisebb királykisasszonynak. Egyet egyet három
+csókért; mert a ki csókot vet, szerelmet arat. De, hogy szép
+aranyhajad-, tündöklő orczádról rád ne ösmerjenek: tekergesd be a
+fejedet kapczával, de az arczod is fend be, hogy az olyan szurmos
+legyen, mint a ki három napig szüretel. De mikor a Hajnal felszáll az
+égre, már akkor talpon légy, bontsd ki szép aranyhajadat s fésüld meg a
+verőfényen e kagylófésűvel. Arra pedig vigyázz, hogy egy teremtett lélek
+se lásson meg, nehogy árulód legyen. Én pedig azalatt itt leszek ebben a
+hársfavárban: azért, ha valami bajod esnék, csak idejöjj, s üsd meg
+háromszor a hársfa oldalát a kötőfékkel, én azonnal segitségedre leszek.
+
+Itt, keserves könyhullatások között elvált a kapczás fejű kedves lovától
+s bement a királyi rezidencziába. Beköszönt a királyhoz e szózat
+szerint:
+
+– Adjon isten jó napot felségednek!
+
+– Fogadj isten szolgalegény, hát mi járatban vagy? kérdi tőle a király.
+
+– Szolgálatot keresek.
+
+– Ép jókor jöttél; a kertészemnek bojtárra van szüksége. Ha kedved
+tartja, megfogadlak.
+
+Ugyis lett. – A kapczás fejű beszegődött a spanyol királyhoz
+kertészbojtárnak. Mikor elvégezte a dolgát, ugy vasárnap délután, azzal
+mulatta magát, hogy az aranyalmával játszott; ott hentergette a kert
+kellőközepén levő kerek dombon; felhajította a tetejére s ha legurult,
+ujra feldobta.
+
+Itt, mi kerül a dologból, mi nem, a három kisasszony meglátja az
+aranyalma tündöklő ragyogását a rezidenczia ablakából, lemennek a kertbe
+karonfogva, mintha csakugy sétáni mentek volna csupa parádéból.
+
+– Hol tettél szert erre az aranyalmára? kérdi a legnagyobb
+királykisasszony.
+
+– A Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek gyémánt a
+virága, ezüst a levele, arany az almája.
+
+– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy tarisznya
+pénzt.
+
+– Mit csináljak én a pénzzel, csak a bajom gyülne meg vele! felelt a
+kapczás fejű.
+
+– Add nekem, kéri a középső, adok érte különbnél különb huszonnégy
+öltözet ruhát.
+
+– Minek lenne nekem a szép ruha; nem illet az meg egy kapczás fejü
+kertészbojtárt!
+
+– Add nekem, kéri a legkisebb, a mit kivánsz azt adok.
+
+– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
+csókért odadom.
+
+A legkisebb királykisasszony minden szó nélkül odahajol a
+kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja háromszor; de, hogyím az orczája
+olyan szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a
+kapczát s ime meglátta naptündöklésű homlokát, melylyet aztán meg is
+csókol háromszor.
+
+A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma; három csókért, szerelem
+három zálogaért magához váltotta; de a legnagyobb királykisasszony
+szépszóval, kéréssel és fenyegetéssel elcsalta tőle.
+
+Itt, elkövetkezik a másik a vasárnap is, a kapczás fejű ujra a másik
+aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő dombon.
+
+Csak hentergeti, csak hentergeti, addig addig játszik vele, mig a három
+királykisasszony ismét a kertben termett, mintha csak ugy sétálni mentek
+volna csupa parádéból.
+
+– Hol vetted az aranyalmát? kérdi tőle a legnagyobbik.
+
+– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek
+gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.
+
+– Add nekem, kéri a legnagyobb királykisasszony, adok érte egy
+aranyszőrű paripát.
+
+– Minek volna nekem az aranyszőrű paripa, mikor sem ólam, sem királyi
+abrakom!
+
+– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy bársonynyerget aranyzablával.
+
+– Minek volna nekem a bársonynyereg és az aranyzablaló nélkül! felelt a
+kapczás fejű.
+
+– Add nekem, kéri a legkisebb, legszebb királykisasszony, a mit kivánsz,
+azt adok.
+
+– Hogyha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
+csókért odadom.
+
+A legkisebb királykisasszony egy szó, nem sok, de még annyit sem szólt,
+azt is lassan mondta, – hanem odahajolt, s meg akarta csókolni a kapczás
+fejűt; de, hogyím az orczája olyan szurmos volt, mint a ki három hétig
+szüretel: fölebb tolta a kapczát fehér kezével s ime meglátta egy
+aranyhajszál végét! De erről nem szólt semmit, hanem megcsókolta
+háromszor a kapczás fejű nap tündöklésü homlokát.
+
+A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért, szerelem
+három magváért magához váltotta; de ezt tőle szépszóval, kéréssel és
+fenyegetéssel a középső királykisasszony csalta el.
+
+Itt, elkövetkezik a harmadik vasárnap is, a kapczás fejű ujra az
+aranyalmával játszott; hentergette a kert kellőközepén levő domb
+oldalán.
+
+Csak játszik, csak játszik, egyszer újra a kertben terem a három ékes
+virágszál, a három királykisasszony, tették magokat, mintha sétálni
+jöttek volna csupa parádébol. Megállnak a kapczás fejű előtt s azt kérdi
+tőle a legnagyobb királykisasszony:
+
+– Hol vetted azt az aranyalmát?
+
+– Hol vettem? a Hajnalkertben szakasztottam arról az almafáról, melynek
+gyémánt a virága, ezüst a levele, arany az almája.
+
+– Add nekem, kéri a legnagyobb, adok érte egy aranykardot, melynek ezüst
+a vasa, arany a markolatja.
+
+– Minek lenne nekem az aranykard; vitézt illet az meg!
+
+– Add nekem, kéri a középső, adok érte egy igaz gyöngygyel kivarrott
+zsacskót.
+
+– Mit ér a zsacskó, ha üres!
+
+– Add nekem, kéri a legkiseb, a legszebbik, a mit kivánsz, azt adok.
+
+– Ha meg nem sérteném a felséges királykisasszony személyét, három
+csókért odadom.
+
+A legkisebb királykisasszony nem szólt semmit, hanem odahajolt a
+kertészbojtárhoz, hogy majd megcsókolja; de, hogyím az orczája olyan
+szurmos volt, mint a ki három hétig szüretel: fölebb tolta a kapczát s
+ime! egy egész aranyhajszálat pillantott meg! Ennek sem kell több, hanem
+megcsókolta háromszor a kapczás fejű naptündöklésű homlokát.
+
+A legkisebb királykisasszonyé lett az aranyalma, három csókért magához
+váltotta. Ezt az aranyalmát magának tartotta meg; bár két nénje
+szépszóval, kéréssel, fenyegetéssel eleget kérte, de nem adta oda.
+
+Jól mondta a tátos „hogy a ki csókot vet, szerelmet arat“; mert a
+legkisebb királykisasszonynak azon idő óta, hogy a három aranyalmát
+három-három csókért magához váltotta, se’ éjjele se’ nappala. Egész
+tengernyi éjszakán keresztül mindig a kertész bojtárról, szép
+aranyhajáról és ragyogó homlokáról álmodozott; egész tengernyi napon
+mindig szünetlenül róla gondolkozott; egészen a szerelem rabja lett mint
+a kit megigéznek, megbabonáznak, megvernek szemmel. Megigézte őt az az
+aranyhajszál, mely, mintha valami erős láncz lett volna, egészen a
+kertész bojtárhoz kötözte. De a kapczás fejű sem volt különbül, őt is a
+szerelem gyötörte s a kertben mindent viszásan tett; mindent
+tővel-hegygyel forgatott össze. Szidták is érte mint a vizes kutyát; de
+ő mindezeket a szép királykisasszonyért szépen zsebre rakta.
+
+Egyszer, ugy hajnaltájban, hogy a szerelem miatt nem volt nyugodalma a
+királykisasszonynak, mit, mit nem cselekedett: felöltözködött s le ment
+a kertbe sétálni. Csak sétál, csak sétál, egyszer a kert kellőközepén
+levő kerek domb tövéhez ér, hát látja, hogy annak tetején fésülködik a
+kapczás fejű.
+
+Most mit csináljon?
+
+Vissza is menne, meg nem is, el is szaladna, meg nem is, oda is menne,
+meg nem is; de valami mégis ugy vonta arra a helyre mint a mágnes a
+vasat. Végtére is az lett a dolog vége, hogy odament a kapczás fejű
+kertészbojtárhoz, leült melléje, kivette a kezéből a kagylófésűt s
+elkezdte vele fésülni annak azt a szép aranyhaját, melyet ki sem lehet
+mondani.
+
+A kapczás fejű pedig a királykisasszony ölébe hajtotta a fejét s azt ugy
+fésülte aztán a kagylófésűvel.
+
+Mikor a királykisasszony készen volt a fésűléssel azt mondták egymásnak:
+én a tiéd, te az enyém, ásó kapa se’ választ el egymástól. Azzal
+megölelték, megcsókolták egymást s ugy váltak el. E napságtól fogva,
+mihelyt pitymallani, szürkülni kezdett az idő: a királykisasszony
+azonnal fölkelt selyemágyából, hirtelen felöltözködött, titkon
+kilopódzott a kertbe, felszaladt a kert kellőközepén levő kerek dombra s
+ott fésülgette a kapczás fejű aranyhaját a verőfényen.
+
+Itt egyszer eszébe jut a vén királynak, hogy jó lenne már az ő leányait
+férjhez adni, mert itt az ideje; kinyilt már a három szép virág, a három
+ékes királykisasszony, csak az nincs a ki leszakitsa. Ej, dehogy nincs!
+a nagyobbik királykisasszonyt egy herczeg akarta leszakasztani; a
+középsőt egy gróf választotta volna élete párjának, csak a legkisebbnek
+nem akadt illő társa; pedig ezt szerették legjobban, pedig ez volt a
+legszebb, a legkedvesebb. Mondom, hogy a vén királynak eszébe jutott,
+hogy jó lenne már leányait férjhez adni: az egész birodalmából
+összegyüjtette a házasulandó grófokat, herczegeket, bárókat, hirneves
+vitézeket, urakat, urfiakat, válogatott czigánylegényeket és hosszú
+süveges kankóstótokat, hogy majd a kinek hajítja a három
+királykisasszony az aranyalmát, az legyen kinek-kinek élte párja. Mikor
+mindnyájan együtt voltak: a legnagyobb királykisasszony szive
+választottjának, a herczegnek hajította az aranyalmát, ki azt
+szerencsésen megkapván, övé lett az ékes virágszál; – a középső
+királykisasszony szinte szíve választottjának, a grófnak hajította az
+aranyalmát. Ez is megkapta szerencsésen s az övé lett az ékes virágszál.
+Most a legkisebbre, a legszebbikre került a sor. Valjon kinek fogja
+hajítani? Körülnéz, hej nincs ott az ő szíve választottja, nincs ott az
+aranyhajú és naptündöklésü homloku kertészbojtár! háromszor is
+megcsóválta, háromszor is meglóbálta az aranyalmát, hogy majd elhajítja,
+de nem tudta magát elszánni!
+
+Mi dolog ez? kérdi magában a király, tán hiányzik valaki? – körülnéz, de
+senkitsem tudott megnevezni, hogy ki hiányzik; mert mindenki ott volt.
+
+A főkertész elértette az öreg király gondolatját: azért felszólalt.
+
+– Felséges uram! mi mindnyájan itt vagyunk, nem hiányzik közűlünk senki
+sem, csak az a rosz kapczás fejű kertészbojtár, de ez talán számadásba
+sem jőn?!
+
+– Rögtön hivják fel! parancsolta a vén király.
+
+Felhivják a kapczás fejű kertészbojtárt, s íme! alighogy betette a lábát
+a küszöbön, már repül feléje a aranyalma, – ugyannyira, hogy alig maradt
+annyi ideje, hogy az aranyalmát is megkapja s az ajtót is betegye, de
+mégis szerencsésen megkapta. Az övé lett a legkisebb, a legszebb
+királykisasszony, ő szakasztotta le a legszebb virágot.
+
+Az összegyűlt uri népek összenéztek, azt sem tudták: nevessenek-e, azt
+sem tudták: bosszankodjanak-e? A vén király pedig ezen való haragjában
+annyira fölgerjedt, hogy a neki esett tulajdon hajának és szakálának s
+úgy tépte mint a kendert, vagy még ennél is jobban; – nem nézett aztán
+sem istent, sem embert, hanem felugorván aranytronusáról, a kezében levő
+királyi botjával kiüzte a szobából legkedvesebb, legszebb leányát; de
+nem csak kiüzte, hanem sarkig érő aranyhaját a kezére tekervén, végig
+hurczolta-vonczolta tizenkét szobán, a tizenharmadik szoba grádicsáról
+pedig mintegy kutyát lerugdosta, aztán minden örökségéből kitagadta,
+hogy ő neki nem gyermeke, hogy ő nem nemzette e világra, hanem eb
+fajzotta fattyú sarjadék, hogy ő vele nemhogy egy sót kenyeret ennék, de
+még egy fedél alatt sem lakik! A szegény egy pár cseléd sírvaríva a
+kertbe szaladt, s ott huzták meg magokat valami bokorban; mint isten
+elzűlött fészek nélküli madara; úgyannyira, hogy még az esküvőre sem
+eresztették, de nemcsak esküvőre, hanem még a lakziba se szabad volt oda
+szagolni, pedig boldognak, boldogtalannak huzta a czigány, szólt a
+muzsika; pedig még az árva gyereknek is akkora darab kalács volt a
+kezében, hogy majd letörte a derekát.
+
+Az egy pár cseléd kapta a lelkét mit, mit nem cselekedett! szedett
+Jancsi egy kalap érett gyümölcsöt, csermolyás kenyerök ugyis volt,
+leültek egymás mellé párosan arra a kerek dombra, a melyen azelőtt a
+szép királykisasszony hajnalhasadáskor fésülgette a kapczásfejű
+aranyhaját, s ott megtartották a lakodalmat kettecskén; minden falatot a
+szerelem mézével, csókkal édesitgettek. Minden falat után, melyet egymás
+szájába raktak, megcsókolták egymást, mondván: Ne, ez itt a tyukhúsleves
+vékony metéttel, – ne, ez a fekete leves, ez a barát füle,
+baraczklekvárral, – ne, ez a tejfeles káposzta, dagadóval, – ez itt a
+pulyka pecsenye és ez itt végre a menyasszonykalács.
+
+Aztán fontak egy rosz kalyibát zöld galyakból, arattak belé fris füvet,
+betakarták egy rosz szürrel, két karjuk volt a vánkos, hosszú aranyhajuk
+a takaró s mégsem fáztak meg. Ez volt az ő királyi rezidencziájok, ez
+volt a fölvetett menyasszony ágy.
+
+A tyukpadláson volt egy hánytvetett rozsdás puska, csupa piszok, csupa
+szenny volt; ugyannyira, hogy kár volt rá jó szemmel nézni, – ezt a
+rosdás puskát kitisztította a kapczás fejű, megmosta a patakban,
+vasporral kicsiszolta s elment vele vadászni. Ez a rosdás puska olyan
+tulajdonsággal birt, hogy a mire csak ráfogta az ember, akár jól
+czélzott, akár nem, már az a halálfia volt.
+
+Hogy meghallotta a király két kedves veje, a herczeg, meg a gróf, hogy a
+kapczás fejű elment vadászni: ők sem akartak kisebb emberek lenni mint
+az, ők is elmentek vadászni, nagy készülettel, nagy pompával, czifra
+fényes puskával és vadásztarisznyával; de bár egy istenadta napot
+eltarisznyáztak, egy borda vad, nem sok, de még annyit sem lőttek; a
+kapczás fejű pedig majd megszakadt a sok vad alatt, annyit lőtt, hogy az
+orra már majd a földet szántotta mint valami csoroszlya.
+
+Itt egy tisztásan összetalálkozik a három vő; a herczeg, meg a gróf, meg
+a kapczás fejű.
+
+– Ejnye pajtás, be sok vadat lőttél, mondja a herczeg, hol tettél
+ennyire szert?
+
+– Az erdőn, felelt a kapczás fejű.
+
+– Hiszen mink is ott bolyongtunk, de egy borda vad nem sok, de még
+annyit sem lőttünk!
+
+– Az a baj, hogy csak bolyongtatok mint a keringős juh, de nem
+vadásztatok! felelt a kapczás fejű.
+
+– De nem azt mondom én neked pajtás, szólt a gróf, hanem azt, hogy neked
+sok a vadad, nekünk sok a pénzünk, te neked szükséges lenne a pénz,
+nekünk a vad: azért nem adnád el nekünk jó pénzért, bizony nem bánod
+meg; urrá teszünk.
+
+– A mit kivánsz, azt adunk, egészité ki a herczeg a gróf beszédét.
+
+– Már ez okos beszéd, válaszolt a kapczás fejű, tehát a mit kivánok azt
+adtok. Nekem pénz nem kell, mert nem érzem hiányát, hanem akkor adok
+vadat, akár mind odadom, ha egy-egy akasztófa bélyeget hagytok a
+hátatokra sütni.
+
+Mit volt, mit tenni a két vőnek, a herczegnek meg a grófnak, vad nélkül
+szégyeneltek volna haza menni, mit mondanak majd otthon, hogy ők egy
+borda vadat sem lőttek, ez a gyezse pojdes fajankó pedig annyit lőtt,
+hogy majd megszakad alatta; pénzért nem adja, erőnek erejével pedig csak
+nem vehették el tőle? ráengedték sütni az akasztófa bélyeget a hátukra.
+Mikor ez megvolt, a kapczás fejű átadta a számnélküli sok vadat; ő pedig
+lőtt valahol egy kósza verebet, czérnával a puskájára kötötte, a
+sapkáját félre vágta s fütyürészve danolgatva bandukolt hazafelé.
+
+Mikor a kapczás fejű a rezidenczia előtt elment volna, már ekkor a két
+kedves vő hazaszállítatta a sok vadat. A király imhogy ki nem bújt a
+böréből, annyira örült a sok vadnak; de nemcsak a vadnak, hanem két
+vejének, hogy mily derék emberek azok, hogy mily jól adta férjhez két
+szép leányát. Mondom mikor igy legjobban örülne, hogy madarat is
+lehetett volna vele fogatni, ép akkor pillantotta meg azt a
+szerencsétlen kapczás fejű kertészbojtárt, ép akkor ment el az a
+rezidenczia ablaka előtt, hátán a rosdás puska, ezen pedig a madzagra
+kötött verebét hintálta-lobálta a szél. Haragra lobbant a vén király,
+dühbe jött, szaladt a puskáért, hogy most mindjárt mintegy veszett
+kutyát agyonlövi. Agyon is lőtte volna, ha a felesége, ki oly jó volt
+mint egy falat kenyér, fejére kulcsolt kézzel sírva-ríva nem kéri, ha ez
+meg nem kapta volna a kezét s félre nem rántotta volna a puskát, midőn
+elsült.
+
+No, ez abba maradt.
+
+Itt egyszer a burkuskirály hadat üzen a spanyol királynak, hogy ilyen,
+amolyan teremtette, ha legény, álljon ki a csatasikra; mert különben kő
+kövön nem marad s minden irgalom kegyelem nélkül apraját, nagyját kard
+élre hányja s még annak az ártatlan síró-rívó portékának sem kegyelmez,
+mert azt is kősziklához vereti; vérét a föld issza, husát a kutyával
+eteti. A spanyol király se veszi a dolgot tréfára, minden ármádiáját
+összedoboltatja, két vejével együtt kirukkolt a csatasikra; de még ha
+annyian, még ha hat annyian lettek volna is, mégis früstökre is kevés
+lett volt a burkuskirálynak, oly nagy erővel jött rá, annyi tengernyi
+népe volt. No most spanyol király jaj neked, jaj a te ősz fejednek,
+három szép leányodnak, egész népednek, nemzetségednek! mert ha ezer
+lelked volna is, mégis mindegyiknek drága világát kioltaná a
+burkuskirály.
+
+De a kapczás fejű sem maradt a felesége oldala mellett a
+pendelregementben, hanem ideje-korán fölkelt, felöltözött, a vállára
+vetette a kötőféket és elindult fölkeresni jó tátoslovát, hogy az
+apósának a nagy veszedelemben légyen segitségére.
+
+Hogy a hársfához ért, megütötte háromszor a fa oldalát a kötőfékkel.
+Mindegyik ütésre hangos nyerítés hallatszott a hársfavárból, hogy szinte
+megkondult bele a világ, végre kiugrott az aranyszőrű, zsarátnokot evő
+tátosló, kérdezvén:
+
+– Mit parancsolsz kedves gazdám?
+
+– Nem egyebet édes lovam, mint azt, hogy izíbe, tüstént ebben a
+szempillantásban, teremts elő nekem egy olyan regement huszárt, kiken
+még a réz is vert arany legyen és paripájaik szőre oly fényes, hogy
+tükör gyanánt használhassa a huszár.
+
+Alig ejté ki kivánságát a kapczás fejű: ime! ott állt előtte a
+gyöngyadta, gyönyörves regement aranypánczélban, aranysisakkal, csak a
+parancsszóra várt. Maga a kapczás fejű pedig megmosdván harmatvízben,
+kiereszté aranyhaját, s felpattant a tátosló hátára és ekkor oly szép
+volt mint az esthajnal csillag, vagy tán még ennél is szebb. Ezzel
+elvágtatott a csatasikra, a regement katona pedig mindenütt a nyomába.
+
+Hogy a csatasikra ért az aranyos vitéz, a spanyol király eleibe lovagolt
+két vejével együtt; az egyik oldalán volt a herczeg, a másik oldalán a
+gróf.
+
+– Ha meg nem sérteném a fenséges királyfit, kezdé beszédét a spanyol
+király, mert ékes külsejéről, deli termetéről itélve más nemis lehet
+mint királyfi, mondja meg nekem, segitségünkre jött-e, vagy
+bántodásunkra?
+
+– Sem segitségedre nem jöttem, sem bántodásodra, hanem csak az
+igazságért harczolok, válaszolt az aranyos vitéz.
+
+Itt összeütközik a két tábor, összemérték erejöket s már-már majd vége
+lett a spanyol király népének, de ép ekkor fuvatta meg az aranytrombitát
+az aranyos vitéz s rá a burkus király népére és mint a répát ugy
+apritották az ellenséget. Magát a vén királyt az aranyos vitéz vágta ki
+az ellenség közül, megszabaditván a bizonyos haláltól, aztán neki
+egyenesen a burkus királynak, kihívta őt egyszál kardra. Mindenki abba
+hagyta a csatát, mindenki csak az aranyos vitézt és a burkus királyt
+nézte. Összecsaptak, összetűztek, de mégis a burkus király húzta a
+rövidebbet; mert az aranyos vitéz ketté hasította a fejét. Hogy elesett
+a burkus király, a népe nyullá változott, elkezdett szaladni, – utánna
+az aranyos huszárok s mind leapritották, csupáncsak egyet hagytak meg
+hírmondónak. Mikor vége volt a csatának, a vén király nagy hajlongások,
+nagy hálálgatások között köszönte meg az aranyos vitéznek a hozzája való
+szivességet, – de az aranyos vitéznek baja támadt; mert hogy, hogy nem,
+mikor a kardját a hüvelyébe akarta dugni, a czombjába szalasztotta s
+azonnal kibugygyant szép piros vére. Oda szalad a vén király, saját
+aranyrojtos nyakravalóját oldozta le, s azzal kötözte be a a sebjét.
+Aztán elváltak egymástól nagy hálálgatás és nagy hajlongások között; az
+egyik jobbra, a másik pedig balra ment s mindnyájan hazajutottak
+szerencsésen; a spanyol király rezidencziájába, az aranyos vitéz pedig,
+már mint a mi kapczás fejünk, eléb a hársfavárhoz ment, hol ott hagyta
+jó tátoslovát az aranyos vitézekkel együtt s csak aztán bandukolt
+hazafelé. Aztán ismét a mi kapczás fejű kertészbojtárunk volt olyan
+szurmos pofával mint a ki három hétig szüretel; csak azzal a kis
+különbséggel, hogy a jobb lábára sántított; fájt neki a kardszúrás által
+ejtett seb; még pedig annyira fájt, hogy nemcsak, hanem ugyancsak,
+úgyannyira, hogy azt a nagy erős vitézt a lábáról is leejtette. Megíjed
+a felesége, hogy ugyan mi a baja, hogy ugyan mi lelte s kérdi tőle:
+
+– Mi bajod van szívem szép szerelme?
+
+– Jaj, ne kérdezd feleségem, gyöngyvirágom, az erdőn voltam,
+megbotlottam, s egy kopacsba megütöttem a lábamat.
+
+– Mutasd szivem aranyos virága.
+
+– Nem mutatom, gyöngy ibolyám, kedves feleségem. Minek néznéd, majd
+begyógyul.
+
+De a menyecske nem tágított s addig sarkalta, addig nógatta az urát,
+hogy erőnek erejével megnézte. Hát látja, hogy a czombján egy kardszúrás
+van, mely ura atya aranyrojtú, fekete selyemnyakravalójával van bekötve;
+nagyobb hitelesség okáért rajta a király neve és czimere aranynyal van
+kivarva. Nem szólt semmit a férjének, hanem leoldotta a kardszúrásról a
+király nyakravalóját és bekötötte a férje sebjét patak mentében szedett
+ezerjófűvel. A király nyakravalóját magához véve, ment egyenesen atyja
+szine elébe. Szalad az első ajtóra, zörget rajta, nem eresztették be;
+mert ott egy szuronyos puskáju katona állt sirbakot, kinek erős
+kegyetlenűl meg volt hagyva, hogyha ilyen, meg ilyen személy akar –
+lányának már nem is nevezte – a király színe elébe járulni, be ne
+eressze fejvesztés terhe alatt. Szalad a másik ajtóra, ott sem
+eresztették be; szalad a harmadikra, ott sem eresztették be, bár úgy
+kérte azt a kemény szivű katonát, hogy a szivét majd a tenyerére tette.
+Meghallja az édes anyja, hogy az ajtó előtt sír-rí legkedvesebb,
+legszebb leánya, megesett a szíve rajta, kimegyen hozzá, kérdi tőle:
+hogy mit akar? Be nem merte vezetni, mert félt az urától, a vén
+királytól, pedig leánya, édes leánya, véréből való vér, husából való
+hús, csontjából való csont, tulajdon édes leánya volt.
+
+A legkisebb királykisasszony elmondta az anyjának, hogy mért jött, hogy
+az ura bonczán van egy seb, az pedig nemző apja tulajdon aranyrojtos,
+fekete selyemkeszkenőjével van bekötve, ha nem hiszi édes anyám: ím, itt
+van a kebelemben, – azzal kivette kebeléből az aranyrojtos nyakravalót.
+
+A nagy sirás-rivásra a vén király is kijött, hát látja, hogy az aranyos
+vitéznek adott tulajdon aranyrojtos, fekete selyem keszkenője a leánya
+kezében van.
+
+Kérdi tőle, hogy hol vette.
+
+– Hol vettem? felséges király atyám, hát mi türés tagadás, az uram ma
+reggel nyögni kezdett, kérdém tőle: mi a baja, de nem akarta sehogy
+kibeszélni, mig erőnek erejével meg nem néztem, hát uramfia, mit látok,
+mit nem, a czombján egy kardszurás van, mely felséges uramatyám tulajdon
+nyakravalójával volt bekötve.
+
+A vén király nem várta be leánya beszédének a végét, ott hagyta a
+faképnél, mint Sz. Pál az oláhokat, hanem rohant lohalálába a kertbe,
+egyenesen a kolyibának tartott, berúgja az ajtaját, hát kit lát ott
+sebben feküdni, nem mást mint országa megmentőjét, élte szabadítóját,
+tulajdon legkedvesebb, legszebb leánya férjét, édes-kedves vejét. A vén
+király azonnal felösmerte benne az aranyos vitézt, az aranyregement
+vezérét. Lehajlott hozzája, fölemelte, karjára vette, legszebb szobájába
+vitte, éjjelnappal ápolta, mig csak egészen meg nem gyógyult. Aztán a
+kapczás fejű lett legkedvesebb veje, országa örököse, holta után pedig
+király, a másik két vejét pedig, mivel egy-egy akasztófa bélyeget
+engedtek a hátukra sütni: elcsapta, elkergette, és az országából
+kiűzette.
+
+Mikor pedig a kapczás fejű egészen jobban lett, nem volt semmi baja,
+papot, hohért, vaskalapot hivattak; a pap: összeadta; a hohér: seprőzte;
+az istennyila: kerülgette, de soha meg nem ütötte. Lakzit laktak,
+tehenet vágtak, hordót furtak, faggyat hoztak, faharanggal harangoztak,
+tökkel kolompoztak. A vén király holta után pedig ő lett a király;
+minthogy azonban igazságos ember volt, nem szerette a másét: két sogorát
+is kegyelembe fogadta; adott nekik egynek egynek egy tótherczegséget.
+
+Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.
+
+
+
+
+A CSODASZÖRNY.
+
+Volt egyszer egy igen igen gazdag kalmár, kinek a pinczéjében káddal
+állt az arany, meg az ezüst élire verve; de minden aranyánál és
+ezüstjénél többet ért két szép hajadon leánya.
+
+Egyike szebb volt mint a másik, de a rózsabimbó is egy tőről hajt és a
+facsemete is egy tőről fakad, mégis az egyik bimbó teljesebb mint a
+másik, és az egyik csemete dúsabb fakadású mint a másik: igy az egyik
+leány mégis szebb volt mint a másik, az pedig a kisebbik volt.
+
+A két leány hire hétvilágra szólt. Hét világból gyültek össze a kérők,
+kik szerették volna az aranyos fészekből kiszállítani az aranyos
+madárkákat, bár a többi közt voltak itt olyanok is, kik a madár helyett
+csak az aranyos fészket szerették volna elszedni.
+
+Ezek a gyöngyadta szép leányok olyan szűzkincscsel birtak: hogyha
+nevettek: rózsa nyílt az arczukon; hogyha könnyeztek: igaz gyöngy hullt
+a szemeikből és hogyha jártak-keltek: arany potyogott a sarkaikból; de
+ha bünt követtek volna el: e szűzesség virágai elhervadtak volna; a
+rózsa, elszáradt volna, az igaz gyöngyforrás kiapadt volna és az
+aranyhullás megszűnt volna.
+
+Egyszer, mi történik a dologból, mi nem, a kalmárnak hosszú útra
+kelletvén mennie, ezért megkérdezte a leányait, hogy kinek-kinek mit
+hozzon.
+
+– Nekem, mondja a nagyobbik, olyan selyemruhát, mely magától megálljon a
+szoba pádimentomán, mégis karika gyűrű legyen az átmérője s dióhéj a
+szekrénye.
+
+– Jol van leányom, felelt a kalmár, hozok. Hát neked Violám, mit hozzak?
+mert közbe légyen mondva, igy hivták a kisebbiket.
+
+– Nekem apám, mondja a kisebbik, egy szép rózsát hozzon.
+
+– Oh te kis bohó! ha a világon csak egy rózsa nyilnék, se több, se
+kevesebb, még azért is elmennék, még azt is elhoznám! – No leányaim, ti
+már kivántatok tőlem valamit, most rajtam a sor, most én következem. Itt
+van porczellán cserépben két bokor rozmaring. Ezek a rozmaringok oly
+természettel bírnak, hogy minden istenadta nap kétszer, hajnalban és
+alkonyatkor, rózsavízzel kell meglocsolni; mert ha csak egyszer is
+elmulasztjátok, azonnal leszárad egy ága, – s valahányszor meg nem
+öntözitek, mindannyiszor egy-egy ága fonnyad el, ugyhogy utoljára csak a
+koró marad. Én e virágokat a ti örzéstekre bizom, azért mindjárt által
+is adom. E virágokról aztán én megtudhatom: ki volt a szorgalmatos, ki a
+lusta, kinek hervadt el a rozmaringja, kinek nem.
+
+A két leány örömtől lelkendezve vette át a virágot, s égre-földre
+igérték, hogy minden istenadta nap, reggel és alkonyatkor megöntözgetik
+s úgy őrzik, mint a kétszeme világukat, vagy még ennél is jobban.
+
+Megyen, mendegél aztán a kalmár hetedhét ország ellen, olyan selyemruhát
+csak kapott ő, melynek karika gyürű volt az átmérője, dióhéj a
+szekrénye, mégis megállt a szoba pádimentomán, de rózsát, bár tűvé tett
+érte minden zeget-zúgot, seholsem kapott. Itt lelkem teremtette, most
+mit csináljon, hova tudjon a lelke lenni, hol vegyen rózsát
+legkedvesebb, legszebb leánya számára? e nélkül csak nem mehetett haza!
+Azért feltette magában, hogy addig haza nem megyen, míg rózsát nem
+talál, ha mindjárt a világból kellene is kimennie, ha mindjárt addig
+megyen is még a két szemével lát, még a lába térdig el nem kopik; mert ő
+legkedvesebb s legszebb leányának azt mondta: ha a világon csak egy
+rózsa nyilnék, se több, se kevesebb, még azért is elmennék, még azt is
+elhoznám.
+
+Azért nyakába akasztotta a nagyvilágot s ment mendegélt hetedhét ország
+ellen, de rózsát, sehol, de sehol sem talált; fáját ugyan lelt eleget,
+de virág nem volt rajta s egy némelyiken még a fris leszakasztásnak is
+ott volt a jele, de a rózsa hiányzott. Ezért a kalmár nagy búbánatnak
+adta magát, mely, mint valami fekete lepedő, egészen beteritette,
+egészen beboritotta.
+
+Csak búsul, csak búsul, egyszer egy szigethez ér. Beuszik a szigetre,
+gondolván magában, hogy itt már csak lesz rózsa! mert az egész sziget
+csaknem virággal volt beültetve, mintha itt lett volna a virágerdő.
+
+Csak megyen, csak megyen, egyszer egy aranysövényü nagy kert kapujához
+ért, hol két sárkánykigyó állt őrt. No, gondolta magában, ezek most
+engemet mindjárt megesznek, de ha megesznek is, mégis bemegyek: ezért
+nekik ment bátran. Mikor egészen melléje ért a két irdatlan nagy
+sárkánynak, csak akkor vette észre, hogy bíz azok nem ették meg, de,
+nemcsak hogy meg nem eszik, hanem még felebottját se hajtották; ő tőlök
+bíz akár egy regement katona is bemehetett volna kertbe, mert kövé
+voltak válva.
+
+Bemegyen a kertbe a mi kalmárunk, s meglát ott egy emberformát. Köszön
+neki, de nem fogadja. Köszön neki másodszor is, de bíz az csak nem
+mondta rá a „fogadj Istent.“ Mi dolog ez, tünödik a kalmár, s oda megyen
+hozzá, hát ekkor látja, hogy sóbálványnak, kővé vált alaknak köszönt. Ez
+sehogy sem férhetett a fejébe, gondolván, hogy itt tán a tündérek, tán
+az ördögök voltak a képfaragók, de ez nem emberi munka! Itt egy
+tündérfi, ott egy tündérkisasszony némán, mozdulatlanúl, mintegy
+sóbálvány.
+
+De ő neki nem az volt a dolga, hogy ezeket az emberformákat
+szemmel-szájjal bámulja, hanem virágért, még pedig rózsáért jött. Azért
+a kert minden zegét-zúgát összejárta, tűvé tett mindent, de rózsát nem
+talált, bár ott nyiltak a különbnél különb, szebbnél szebb virágok. A
+mint igy csetlik-botlik, egyszer egy palotához ért, mely a kert kellő
+közepén állván, tizenkét fehér márvány garádicson kellett fölmenni.
+
+Fölmegyen a tizenkét márvány garádicson, az ajtóhoz ért, mely akkora
+volt, hogy néhol kapunak is megjárta volna.
+
+Hogy az ajtóhoz ért, ez magától felnyilt előtte, s magától csukódott be
+utána. Végig menvén az üvegfolyosón, a konyhába ért. Itt a tűz magától
+égett a patkán, magától főttek az ételek, a nélkül, hogy valaki csak egy
+darabfát is tett volna rá, vagy csak egy csuporhoz is a tűzet oda
+szította volna; sőt mi több, itt lelkem teremtette! egyszer a seprő csak
+fölkerekedik az ajtószegből, magától szépen kiseperte a konyhát, s aztán
+ujra visszament a maga helyére. A kalmár egészen elálmélkodott az ily
+fura dolgokon; mert sehol egy lelket sem látott; de csak akkor íjedt
+meg, midőn a magától forgó nyárson sült pecsenyéből vágni akarván,
+valaki ugy a körmére huzott, hogyha izés lett volna is, mégis bekapta
+volna.
+
+A konyhából egy szobába ment, ebből a másikba, igy sorba, mig hét szoba
+során nem ment keresztül, végre a nyolczadikba ért, hol két személyre az
+asztal már megis volt teritve.
+
+Hogyim éhes volt a kalmár, nem igen várta a kinálást, hanem leült az
+egyik székre s várta, hogy mi lesz már ebből. De nem sokáig kellett
+várnia, mert magától felpattanván az ajtó, az asztalon termett az első
+fogás étel. A kalmár hozzá látott az evéshez. A szemközt levő tányérról
+is szinte elfogyott az étel; ott is evett valaki, a nélkül, hogy ő azt
+láthatta volna, hogy ki az. Elfogy az első fogás étek, el a másik, el a
+harmadik is, s igy sorba, mig csak mind a hat fogás az asztalra nem
+került. Hogy az utolsó fogás étel is elfogyott, láthatlan szolgalelkek
+aranymedenczében lágymeleg vizet hoztak, hogy mossa meg a kezét és a
+szakálát s törüközzék meg az aranytörlőbe. Ezt elvégezvén, láthatlan
+társa hasonlókép cselekedett a nélkül, hogy ő láthatta volna, hogy ki
+az, mert csak a lágymeleg viz locsanását hallotta.
+
+Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje is, ezért integettek
+neki, hogy menjen. Megyen a kalmár az integetés után, s mindenütt a
+merre csak ment, a szobák ajtajai magoktól nyiltak fel előtte, magoktól
+csukodtak be utána. Egyszer a kalmár egy fehér hálószobába ért, hol két
+személyre már készen várt a vetett ágy s bíz ő kelme az egyikbe le is
+feküdt. Itt a kalmárban fölébredt valami, a félsz-e, vagy micsoda? azt
+egész bizonysággal nem merem állitani, elég az hozzá, a szemét soha le
+nem vette a másik ágyról, hogy valjon oda fekszik-e valaki? – Itt,
+lelkem teremtette! egyszer csak elkezd a dunna suhogni, mint mikor azt
+valaki magára húzza. Már a kalmáron a halál veritéke is csepegett; de
+azért a szemét soha le nem vette a másik ágyról; ugyannyira, hogy az
+káprázni is kezdett, de nem csak káprázott, hanem összefolyt előtte
+minden s még azt a patyolatfehér dunnát is zöldnek, kéknek látta. Itt,
+lelkem teremtette! egyszer csak megmozdul a szomszéd ágyban a dunna,
+mint mikor valaki fektében megfordul. A kalmárnak se’ kell több, kiugrik
+az ágyból, szalad a másik nyoszolyához, hogy most majd megfogja azt, a
+ki ott fekszik; de csak hülthelyet talált, mintha valaki ép most ugrott
+volna ki a nyoszolyából.
+
+Ekkor, ép mellette, megszólal egy hang, mondván: aludjál békében, míg jó
+dolgod van!
+
+Hirtelen odakap a kalmár, de ismét semmit sem fogott. Most egy rózsakéz
+egy folyóka-zsinort rántott meg, s a gyöngyvirág csengő hangjára,
+megzendült az ablak alatt a feketébe öltözött kis madarak bandája.
+Fekete volt ruhájok, szomorú a notájok, hogy azt a ki hallotta, biz majd
+meghasadt a szíve rajta; meghasadt volna, s kihajtott volna belőle a
+bubánat fája, fekete galylyal, fekete levéllel, gyász virággal.
+
+Ettől a szomorú notától még a kalmár félsze is, fekete szemfödelet
+terítvén magára, lefeküdt a halottas ágyra, helyébe azonban a kalmár
+régi bátorsága ismét föl kezdett éledni; szépen visszafeküdt az ágyába s
+mikor a fekete kis madárkák elhagyták a szomorú notát, már akkor javába
+aludt, pedig ha nem aludt volna, hallhatta volna, hogy mint zokog
+keservesen láthatlan hálótársa.
+
+A kalmár reggelre kelve kitekint az ablakon, valjon hogy van az idő
+odakin? de nem nézte ő az időt, hanem majd kibújt a bőréből örömében; de
+hogyis ne! midőn az ablak alatt termő aranysövénynyel keritett kis
+kertben egész sereg rózsát látott, még pedig a következő tündéri
+renddel: a legszélső rózsakarikákban ékeskedtek a százlevelű piros
+rózsák, – telt arczuk majd megcsattant, piros vérök majd elcseppent, –
+de már a másik karikában kissé halványabbak valának, a harmadikban még
+halványabbak, igy mindig halványabbak, mig utoljára fehérbe mentek
+által. A fehér rózsák kellő közepén diszlett a rózsakirályné. Egy teljes
+fehér rózsa, melynek liliomfehér arczára gyengéden volt rálehelve a
+pirosság, ép úgy, mint az ő kisebbik leánya arczára.
+
+Itt a kalmár mit, mit nem cselekedett, kiugrott az ablakon, neki
+egyenest a legszebb rózsának, nem kérdezvén azt, szabad-e, nem-e,
+leszakasztotta a rózsakirálynét. A rózsafa tövéből hangos jajszó,
+keserves sirás-rivás hallatszott.
+
+Itt lelkem teremtette, mi kerül a dologból, mi nem! mintha a
+garaboncziás deák jelent volna meg az égen, sárkányon ülve, egyszerre
+oly rettentő égiháboru keletkezett; villámlott, menydörgött, s úgy
+potyogott az istennyila, mint mikor a körtvefát rázzák. Egy koromfekete
+felhő, mint a kilőtt nyíl, egyenesen a kalmár felé tartott s megállott a
+feje fölött. A fekete felhőből, mint valami hintóból, kiszállt egy
+csodaszörny, sziszegő, pattogó kigyóhajjal, – melyek farkaikkal mint
+valami ostorral pattogtak, – serte szakállal, ragyavert arczal és
+szalonnabörként összetöpörödött testtel. A kalmár azt gondolta magában:
+itt az itélet napja, annyira megijedt! s úgy érezte magát, mintha azt a
+fekete felhőt ő tartaná a vállán s azalatt rogyott volna le a földre.
+Hát még mikor meghallotta, hogy mit kiván tőle a csodaszörny, akkor
+ijedt ám meg; de nem csak megijedt, hanem annak a nagy erős embernek, ki
+egy oroszlánynyal is megküzdött volna, szép fekete szakála, mint valami
+hitvány seprő, a földet kotorta, a szive pedig úgy nyilallott, ugy
+hasogatta valami, mintha egy nagy kést, kétszer, háromszor is
+megforgattak volna benne.
+
+Azért nyilallott pedig a szive olyan nagyon, mert a csodaszörny azt
+parancsolta neki: hogyha, harmad nap alatt, azért, mert a legszebb
+virágot, a rózsakirálynét le merte szakasztani, életétől megfosztani,
+mondom, hogyha harmad nap alatt, el nem viszi neki legkedvesebb,
+legszebb leányát, kinek a rózsát szánta: no, lesz neki ne mulass; mert
+még a fényes napot is feketének látja; még azt a perczet is megátkozza,
+a melyben született!
+
+Haj! életért, éltet; királynéért, királynét; virágért, virágot; legszebb
+virága volt pedig a kalmárnak legkedvesebb, legszebb leánya, mely
+virágnak a töve a szivébe, még pedig ott is a kellőközepébe volt
+ültetve. És most ezt a virágot lekellett kebléről tépni s egy
+csodaszörny keblére tűzni!! Ezért nyilallott a kereskedő szive oly
+nagyon, mintha egy nagy kést kétszer, háromszor is megforgattak volna
+benne.
+
+A szegény kalmár búsan bandukolt hazafelé, de még otthon még nagyobb
+szomorúság várakozott reá; mert a hogy szokták mondani: a háza füst
+nélkül égett; mert alighogy kihúzta a lábát a házból, alighogy betette
+maga után az ajtót, a nagyobbik leánya összegyüjtvén véle egy vivású
+czimboráit – urfiakat híni sem kellett, mert azok ugyis ott voltak –
+lakodalmat tartottak esküvő nélkül, férjhez mentek egy nap háromszor is;
+úgyhogy, mikor édes apja a nagyobbik leány számára meghozta a czifra
+ruhát, mely magától is megállott a szobapádimentomán, mégis dióhéj volt
+a szekrénye, karikagyűrű az átmérője: – inkább illett volna rá a gyász,
+a fekete szemfödél, s inkább is ment volna a koporsóba, mint édes atyja
+színe elébe!!
+
+De nemis öntözte meg a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot
+sohasem, melynek azért minden istenadta nap egy-egy ága száradt el;
+úgyannyira, hogy mikor hazaérkezett az édes atyja, számon kérni a
+virágot, ékes rozmaringbokor helyett csak kórot talált; viruló hajadon
+helyett fonnyadt virágot!
+
+De bezzeg nem is nyílt az arczán a rózsa, ha nevetett; nem hullt igaz
+gyöngy a szeméből, ha könyezett és nem potyogott a sarkából az arany, ha
+egyet lépett; mert a rózsa elszáradt, a könyforrás kiapadt és megszűnt
+az aranyhullás. Csak a kisebbik leány birta még e szűz kincseket, de ő
+megis öntözte virágát, a porczellán cserépben levő rozmaringbokrot,
+minden istenadta nap; úgyhogy, mikorra édes atyja haza érkezett, ékes
+virágot, viruló hajadont talált.
+
+És ő neki ezt a legkedvesebb, legszebb, most igazán egyetlenegy virágát
+kellett letépni a kebléről, egy kigyóhajú, serte szakálú csodaszörny
+keblére tűzni!…
+
+Haj, hiában! életért éltet, virágért virágot, királynéért királynét!
+
+Mielőtt a nap háromszor leáldozott volna, már a szép leány a szigeten
+volt.
+
+Ott volt egyesegyedül szánandó állapotban. Ennek igazán gyászba borult
+nappala. Olyan volt mint a nagy vadon erdőbe kiültetett virág, mely ha
+vírit is, magának vírit, vagy tán még ennél is szánandóbb állapotban,
+mert néha-néha csak akad egy szerető nélküli legény, ki a vadon virágát
+leszakasztja s a kalapjához tűzi; – de őt ki szakítja le?! Omlott is a
+szép leány könnye mint a záporeső; a nagy vadon erdőbe kiültetett fehér
+rózsa galyai közé azonban egy kis madár, valahol ott a fris mezőben a
+két szép aranyalma alatt a szive környékén, vagy tán éppen abban,
+fészket kezdett rakni. Mig a fészkét rakta, a kis madár ott danolgatott
+a fülébe szebbnél szebb notákat. A szép leány csak hallgatta, csak
+hallgatta, hogy mit danol az a kis madár.
+
+Ez a kis madár volt pedig a – szerelem madara.
+
+Egyszer ugyanis álmot látott s az álmot ki fejti meg?
+
+Ha szerelmes a kis leány; legjobb álommagyarázó kis szivecskéje; ez a
+legjobb álmoskönyv, melyben iratlan betűkkel van beirva az álom
+magyarázata.
+
+Az volt pedig beleirva s azt olvasta ki belőle: hogy őt álmában egy
+tündérszépségű királyfi látogatta meg, ki szépszóval, édes beszéddel és
+aranyos igérettel biztatgatja. Az az ékes ifjú pedig nem volt senki más,
+mint egy tündérkirály, ki őt kiszabadítandja e kriptályból, hol ő eleven
+van eltemetve, ki aztán elviszi messze, messze a csillagokba, vagy
+valami Aranykertbe, hol őt megkoronázzák, királyné lesz belőle s minden
+lépten-nyomon huszonnégy szobaleány kisérgeti.
+
+Itt, mi történik a dologból, mi nem, egyszer nagyobb bizonyság okáért
+egy aranyhajszálat is hagyott ott a tündérkirályfi; de, midőn másnap a
+verőfényen megnézte, hát uramfia! az aranyhajszál serteszőrré változott.
+
+No ez abba maradt. – Egyszer, a mint kertben le- s fel sétálgatott
+volna, már nagyon megunta az ördögpárnáját – a heverést és a némaságot;
+mert semmitsem kelletvén neki dolgoznia, mindent a helyébe vittek s mert
+senkivelsem válthatott egy árvaszót sem: ezért emigy sohajtott fel:
+
+– Istenem, már beszélni is elfelejtek! be jó lenne valaki, ha mindjárt
+egy féreg lenne is, csak beszélni tudna!
+
+Alig ejté ki e szavakat, már előtte állott a csodaszörny, mondván:
+
+– Hivtál, im itt vagyok!
+
+A szép leány annyira megijedt tőle, hogy szóni sem birt, csak a kezével
+intett, hogy távozzék.
+
+A csodaszörny abban a pillantásban, mint láthatlan pára, mint álomlátás,
+eltünt; – de mégis ködbe burkolva ezt kiáltá vissza:
+
+– Majd ha egyszer engem unalmadban látni kivánnál: ne, itt van ez a
+harangvirág, csak ezt lobáld meg s ennek ezüstcsengő hangjára azonnal
+nálad termek.
+
+Ezzel a virágot a leány lábaihoz hajította. Nagyot csördült a
+harangvirág; piczi ütője az oldalához verődött. A szép leány, hogy hogy
+nem, fölvette a harangvirágot.
+
+A szép leánynak e napságtól fogva nem volt nyugodalma, mert a
+csodaszörnynek ép oly kedves hangja, ép oly édes beszéde volt, mint az ő
+álomlátogató ifjáé: ezért szüntelenül évődött-tűnődött magában, valjon
+nem egy személy-e a kettő; valjon nem a csodaszörny-e a gyöngyadta ékes
+tündérkirály; valjon nem ő fogja-e megszabadítani e kriptályból, a
+melyben elevenen van eltemetve?!
+
+Egyszer a mint igy tépelődött, a mint igy ette magát, ugyanabba a kis
+kertbe vetődött, hol az apja a legszebb virágot, a rózsakirálynét
+leszakasztotta. Annyira megszerette ezt a helyet, annyira kedves lett
+előtte, hogy csaknem minden idejét itt töltötte. Leült a rózsakirályné
+tövébe s ott sirdogált, ott könyezett, ott búsult, mint a párja vesztett
+galamb, mint a szomorúfűzfa.
+
+Csak búsult, csak búsult, egyszer azonban eszébe jutott a harangvirág,
+melyet mindig magával hordott a keblében. Hogy eszébe jutott, kivette a
+kebléből, meglenditette s ennek csengő hangjára, egyszerre, mint
+varázslat, ott termett a csodaszörny, leült mellé s egy jó darabig
+együtt beszélgettek. Mikor a beszéd véget ért, a leány intésére a
+csodaszörny, mint pára, mint álomlátás ismét eltűnt.
+
+Ez napságtól fogva gyakran előhivta a csodaszörnyet; eleinte egy honapba
+egyszer, aztán kétszer, háromszor, utoljára mindennap s végre annyira
+megszokta, hogy nélküle el se’ tudott lenni.
+
+A szép leány mihelyest a kezével intett, a csodaszörny azonnal eltűnt s
+mihelyest meglóbálta a harangvirágot, azonnal ott termett.
+
+Egyszer, midőn igy együtt beszélgetnének, azt találja mondani a szép
+leány a csodaszörnynek:
+
+– Istenem! be szeretném én felnevelő apámat, szülő anyámat és édes
+testvéremet meglátogatni!
+
+– Ha csak az szivednek kivánsága, felelt a csodaszörny, azon
+legkönyebben segíthetünk. Ne, itt van ez a karika gyűrű, huzd a
+nevetlen-ujjadra, este lefekvés előtt forditsd meg háromszor s reggelre
+otthon ébredsz fel; – hanem csak azon szín alatt eresztlek haza, hogyha
+egy hét elteltével hasonló módon vissza jösz; különben a milyen jó
+vagyok most, olyan rosz leszek!
+
+A szép leány úgy tett, miként a csodaszörny mondá: estve, lefekvés
+előtt, megfordította háromszor a karika gyűrűt, reggelre otthon ébredt
+fel.
+
+Légi úton, virágnyoszolyán hat hattyú vitte haza, csendes ringatással,
+énekszó mellett. Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a rég
+nem látott szép leányt; mindenki örült, mindenki szeme könybe lábbadt,
+csak az édes testvéreé, a nénjeé nem; mert irigykedett reája, hogy a
+huga még most is birja a szűzleány kincseket, ő pedig elvesztette; de
+azért ő is tettette magát mintha örülné.
+
+Itt elérkezik az egy hét, el az elválás ideje is: ezért a szép leány
+keserves zokogások, nagy könnyhullatások között elbúcsuzván szerető
+apjától, szülő anyjától és édes testvérétől, a szigetbe ugyanazon az
+uton módon jött vissza, a mint odament.
+
+Itt újra haza szeretett volna menni a szép leány, ismét azt találja
+mondani a csodaszörnynek:
+
+– Istenem! be szeretném én nemző apámat, szülő anyámat és édes
+testvéremet látni.
+
+– Hogy teljék szived kivánsága, felelt a csodaszörny, ne, itt van ez a
+csésze büvös ír, melylyel estve, lefekvés előtt, kend meg szűz
+vállacskáidat, majd meglátod, hogy milyen sugár szárnyak nőnek ki a te
+vállaidból s haza repülhetsz. Egy hétig, hét napig otthon mulathatsz, de
+a nyolczadikra kelve itthon légy; különben a milyen jó vagyok most,
+olyan rosz leszek!
+
+Ugyis lett. – A szép leány elvette a csészét, estve, lefekvés előtt,
+megkente szűz vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya és hazarepült.
+
+Nagy volt otthon az öröm, midőn megpillantották a világszép leányt, mely
+még nagyobb lett, midőn, asszony módjára, feldicsekedett, hogy ő vele
+ilyen jó bánik, olyan jó bánik a csodaszörny, mintha nem is ő volna
+annak a rabja, hanem az ő neki.
+
+Ennek hallattára még nagyobb lett, még jobban meghizott a nénjébe az
+irigység. Itt, lelkem teremtette, mit cselekedett, mit nem! a hugától a
+büvös irt ellopta s csak két hét mulva adta vissza, mondván, hogy ugy
+találta, pedig a látogatásra a csodaszörny csak egy hetet, csak hét
+napot adott. Ezért ímhogy a halál félelme el nem fogta a szegény leányt,
+szűntelen azt forgatván elméjében: „hogy a milyen jó vagyok most, olyan
+rosz leszek!“ Ezért nagy könyhullatások, keserves zokogások között
+búcsuzván el szerető apjától, szűlő anyjától és édes testvérétől, estve,
+lefekvés előtt, nagy lelki szorongatások között megkente szűz
+vállacskáit, kétfelől kinőtt sugár szárnya s hazarepült.
+
+Hogy hazaért, a halálra itélt rab félelmével kebeléből kivette a
+harangvirágot, meglobálja kétszer háromszor is, de az nem adott hangot;
+majd szép szóval hivogatta a csodaszörnyet, de az nem jelent meg.
+
+Sírva-ríva keresi, nagy könyhullatások, keserves zokogások között a kert
+minden zegét-zúgát összejárta, de nem akadt rá.
+
+Csak keresi, csak keresi, egyszer ugyanabba az aranysövénynyel keritett
+kis kertbe vetődött, hol apja a legszebb rózsát, a rózsakirálynét
+leszakasztotta, s uramfia! ott találja a csodaszörnyet ugyanazon
+rózsakirályné tövében – élet nélkül, elkékülve, összegörnyedve; a kigyók
+a fején megmeredve, kinyujtózva hevertek mellette.
+
+Hozzá rohon a szép leány, költögeti, de nem hallja, ébresztgeti, de nem
+ébred, könyeivel öntözgeti, de nem érzi a forró könyeket. Majd lehajol
+hozzá, a fejét az ölébe veszi s homlokánál megcsókolta.
+
+Ime, a halott megmozdult!
+
+Megcsókolja másodszor is.
+
+Ime, a halott egyet sohajtott!
+
+Megcsókolja harmadszor is, mondván:
+
+– Ébredj szivem szép szerelme! ébredj tündérkirályfi!
+
+Ime! egyszerre, mint a villám, felugrott a csodaszörny! de többé nem a
+kigyóhaju, serteszakálu, ragyavert arczú s szalonnabőrként
+összetöpörödött testű csodaszörny, hanem egy gyöngyadta 24 éves,
+aranyhajú, selyemszakálú, ékes ábrázatú, sugártestű tündérkirály.
+
+Hát a világszép kisasszony kit lát maga előtt, kit egyebet, mint
+álomlátogató szerelmes ifját!
+
+Hogy meglátták egymást, egymás nyakába estek, megölelték, megcsókoltak
+egymást, mondván: te az enyim, én a tiéd, ásókapa sem választ el
+egymástól.
+
+Nem hijába danolt a szerelem kis madara, mig a fészkét rakta, a fészek
+készen volt s az egy pár cseléd, az egy pár madárka, beleszállt,
+beleköltözött.
+
+Az ékes tündérkirály kézen fogta a kalmár kisasszonyt, egy rózsalugos
+alá vezette s ott leültek kettecskén egymás mellé.
+
+– Most szivem szép szerelme, mondja az ékes tündérkirály, halld szomorú
+historiámat: nekem egy boszorkány szeretőm volt, de én ezt nem tudtam.
+Mikor már ez a boszorkány megfogott a hálójában, mikor már a szerelem
+rabja lettem, gondoltam magamban, hogy most szép szerével meglepem a
+szeretőmet. Ezért titkon az ablakához lopodztam, betekintettem rajta,
+hát uramfia, mit láttam! nem egyebet, mint azt, hogy a szeretőm, a
+bűbájos asszony, a fejét levette a nyakáról s maga elé az asztalra
+tette. A fej előtte ott forgott magától mint valami sergetyű s ő azt
+bűvös irral szépítgette, kifestette. Nekem se kellett több, e napságtól
+fogva soha, de soha, feléje sem mentem, cserbehagytam. Hogy
+cserbehagytam, hogy feléje sem mentem, ő engem átok alá vetett: az
+országomban minden élő, okos és oktalan állat kővé váljon; magam pedig
+minden teremtett állat ijedelmére csodaszörnynyé, s mindaddig fogjon meg
+az átka, míg az alól a hű szerelem fel nem oldoz. – Most már szivem szép
+szerelme, hű szerelmed által olyan szabad vagyok mint a madár, de bezzeg
+még nem szabadok a kővé vált tündérifjak, tündérkisasszonyok, és a
+birodalmamban levő minden okos és oktalan állat: őket azért költsd fel
+mély álmukból. Hogy fölkelthesd, menj be a palotának hetedik szobájába,
+hol egy aranyrácsos almáriomban, gyémántokban egy varázsvesszőt találsz.
+Vedd azt magadhoz, keresd fel e kert kellőközepén álló cseremustfát, s a
+varázsvesszővel üsd meg háromszor annak az oldalát, majd meglátod, hogy
+egyszerre, mint valami varázslatra, hogy fölébrednek azok a kővé vált
+alakok.
+
+Ugyis lett. – A világszép kalmár kisasszony bement a palota hetedik
+szobájába, megtalálta az aranyrácsos almáriomot, abban a gyémántokban
+levő varázsvesszőt, azt magához vette, fölkereste aztán a kert
+kellőközepén a cseremustfát s vele annak az oldalát háromszor megütötte.
+
+Ime! az első ütésre megmozdultak a kővé vált alakok; a másodikra hangot
+adtak, s a harmadikra, mint valami mély álomból mindnyájan, de
+mindnyájan fölébredtek s ki-ki a maga dolgához látott, mintha csak
+tegnap feküdtek volna le a halálos terítőre, mintha csak tegnap aludtak
+volna el.
+
+Mire a világszép kalmárkisasszony a tündöklő palotához vissza érkezett,
+már ekkor a tündérifjak és a tündérkisasszonyok elébe mentek s ugy
+fogadták őt mint királynéjokat.
+
+De még ez nem volt elég, hanem a világszép kalmárkisasszonyt
+beleültették a szélhintóba, bevitték a fördőszobába, hol gyémánttal,
+mint megannyi tükörrel kirakott szoba közepén aranykád állott,
+aranykádban pedig életbalzsam. Ebben őt megfördették, az
+aranytörűközővel megtörölték, sarkig érő aranyhaját kibontották,
+mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak, aztán szépen
+felfodorították, két foncsikba fonták. Mikor ezzel is készen voltak,
+biborba-bársonyba felöltöztették, az első székbe beűltették és a
+tündérkoronával királynénak megkoronázták.
+
+Mikor ezzel is készen voltak, hét világra szóló lakodalmat csaptak s
+jelen voltak mint vendégek: a nap, hold és a csillagok fényes tábora.
+
+A nap sütött, a hold világitott és a csillagok ragyogtak.
+
+A feketébe, gyászba öltözött kis madárkák, piros haczukát kaptak, s oly
+víg notákat huztak, hogy még az is tánczolt, a ki nem akart, az is
+nevetett, a ki nem akart, ha mindjárt tulajdon édes apja feküdt volna is
+a terítőn.
+
+A fűzek alá a vidék népsége számára hosszú asztalokat raktak ki, erre
+aranyabroszt vontak, az aranyabroszra ezüsttálat tettek és az
+ezüsttálban mindenféle jobbnál jobb, különbnél különb étkeket tálaltak
+fel.
+
+Áldás hullt mindenfelé, mint a tavaszi harmat, mint a nyári lágymeleg
+eső s a népségnek olyan lett ez a sziget, mint a gyermeknek az anyja
+emlője.
+
+Az öreg kalmárért, meg a feleségeért, meg a nagyobbik leányáért
+üveges-aranyos hintót küldtek, de csak az öreget, meg a feleségét hozták
+el, mert a nagyobbik leány tulajdon édes apját és szülő anyját elhagyta;
+boszorkánynak állt be s lett minden jónak ellensége, elrontója.
+
+Az öreg kalmár, ha az egyik leányára, a kisebbikre nézett, nevetett az
+egyik szeme; ha a másik leányára, a nagyobbikra gondolt, könybelábbadt a
+másik szeme; egyszerre sirt is, nevetett is.
+
+Igy lett az egyik leányból tündérkirályné, igy lett a másik leányból vén
+boszorkány; igy lett a elsőből ékes virágszál, igy lett a másodikból
+virág helyett koró, vagyis kóroból kötött seprő, seprő ördögök kezében.
+
+
+
+
+A LIDÉRCZ.
+
+Hol volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy vén asszony, ki
+boszorkány volt s ennek egy tizennyolcz éves leánya.
+
+Vén volt már a boszorkány, vénebb az országútnál, öregebb a Sz. Gellért
+hegyénél, de nem volt vén – patvar vigye! – a tudománya. A vén
+asszonynak egyik lába a siron innen, a másik pedig a sirban, mely felé
+hét rét görnyedve ballagott; de mivel csak tipegett-tapogott, lassan ért
+el oda, de mégis elért.
+
+De mielőtt elért volna, a meghalóágyán magához inté az árvát s azt
+mondja neki:
+
+– Édes leányom, mondanék én neked valamit, kettő lesz belőle: tégy szert
+Lidérczre. Arra pedig szert tehetsz: hogyha tiszta fekete jérczét, de
+olyant, melynek mindene, a kis körmétől kezdve egész az orra hegyéig
+tiszta fekete legyen, még pedig olyan mint a csillagtalan éjfél, mint a
+fekete posztó, vagy még ennél is feketébb. Ha szert tettél ilyen fekete
+jérczére: ezt a ketreczből, melybe csupáncsak egymagát rekeszd be, soha,
+de soha ki ne ereszd, hanem mindig be legyen csukva; hogy ahhoz kakas ne
+férhessen. Mikor ez a fekete jércze kakas nélkül az első tojását
+elhullatta, a jérczét azonnal öld meg, a husát pedig mindenestül, úgy a
+hogy van, ásd el.
+
+Mikor ezt elvégezted, a fekete jércze tojását tedd a honod alá s hordozd
+azt ott kilencz napig szünetlenül.
+
+Kilenczed napra a tojás kikel s kibujik belőle a Lidércz.
+
+Ez a Lidércz csak olyan koszos, boglyas, kolonczos, kis, piczi csibécske
+lesz, melyet még a varjú se vinne el, de még a szarka se bántaná, hogy
+azt a ki meglátja, nem adna érte egy fületlen gombot.
+
+De te mindezekkel mitse gondolj, hanem a Lidércz után láss.
+
+Enni ugyan nem kér, de nem is eszik, hanem minden istenadta nap
+háromszor: reggel, délben és estve, mint a hogy a polyabeli
+gyermekcsénél szokták, szép tiszta rongyocskát tégy alá.
+
+Majd a Lidércz estve lefekvés előtt megszólal ilyeténképen:
+
+– Mit kivánsz? mit kivánsz?
+
+És te neked ekkor ez légyen szód és mondásod:
+
+– Egy kád aranyat, egy kád ezüstöt és egy kád rézpénzt.
+
+És a Lidércz ebbeli kivánságodat tüstént azon szempillantásban
+teljesítni fogja.
+
+Mikor a Lidércz ebbéli kivánságodat teljesíté, megrázkodik, legénynyé
+válik s azon éjszaka veled hál reggelig.
+
+Reggel pedig ismét megrázkodik és ujra, mint annak előtte, Lidércz lesz
+belőle.
+
+Ha legény volnál: a Lidércz leány lenne; de mivel leány vagy, az
+legénynyé változik.
+
+Három nap alatt megszabadulhatsz tőle; de tovább ne is tartsd magadnál,
+mert gyenge piros véred, mint a nadály, mint a piócza mind kisziná és te
+ekkor virág helyett kóróvá száradnál.
+
+A Lidércztőli megszabadulásnak két utja és módja van, még pedig: vagy
+eladod, vagy elveszted.
+
+Eladhatod pedig, hogyha világos nappal 12 órától délutáni két óráig –
+mert közbe legyen mondva, a Lidércz napjában csak egyszer és pedig ekkor
+alszik – mondom, hogyha világos nappal tizenkét órától délutáni két
+óráig olyan zsákba teszed, mely telisded tele van kóczczal és e közé a
+feleközepe táján bepakolod.
+
+De csak, mint mondám, délben tizenkét órától délutáni 2 oráig adhatod
+el, mert a Lidércz aztán tüstént fölébredne s téged vérbe-fagyba hagyna.
+
+És ha azt kérdik tőled, hogy mint adod, erre csak az legyen szód és
+mondásod:
+
+– Egy kis pénzért, se többért, se kevesebbért.
+
+Elvesztheted pedig: hogyha a Lidérczet, mikor alszik egy kóczgongyolába
+szépen bepakolod, aztán kiviszed az erdőre, ott egy nyirfa-tuskot
+keressz, melyet aztán kifursz és abba a lyukba beszegezed; de jól
+vigyázz arra, hogy a szeg szinte ugyanazon nyírfa tuskóból való legyen;
+különben onnan könnyen kijönne és téged ismét vérbe-fagyba hagyna.
+
+A Lidércz aztán ebben a lyukban három nap, három éjszaka él, mely idő
+alatt szünetlenül, mint az anyátlan gyermek, egyre sír, egyre rí hangos
+zokogással.
+
+Ha eladhatod, a ki megtalálja venni, az nem három napig, hanem három
+álló esztendeig birhatja és ez idő alatt el is adhatja ugyanazon az úton
+és módon, a mint te elattad.
+
+De ez idő alatt azzal a bizonyossal, a ki majd megveszi, mindig vele hál
+és pedig: ha leány veszi meg: legényképében; ha legény: leányképében.
+
+De jaj lesz annak, a ki harmadszor találja megvenni, a ki a harmadik
+gazdája lesz; mert aztán ha fölébred az alvásából, azt ízzé-porrá tépi,
+azzal azt teheti a mit akar, az már egészen az ördögé.
+
+No jól van, ez abban maradt.
+
+Itt meghal a vén boszorkány, kinek a lelke elszállt a gyehenna lángjai
+közé, hogy ott ezeresztendeig égjen, szabadulás nélkül, a böreért pedig
+az ördögök jöttek el s azok vitték el a pokolba fújtatónak.
+
+Az árva aztán magára maradt, mint az ég madara, mint a kinek se apja, se
+anyja nincsen, hanem ugy áll peczéren mint az újjam.
+
+Itt a leány, a mint édes anyja a meghaló-ágyán meghagyta, vett egy
+tiszta fekete jérczét, még pedig olyant, mely a kis körmétől kezdve
+egész az orrahegyéig, mint a csillagtalan éjfél és mint a posztó, vagy
+még ennél is feketébb volt.
+
+A leány aztán a fekete jérczét ketrecz alá tette és soha ki nem
+eresztette, hogy ahhoz kakas aranyért se férjen.
+
+A fekete jércze aztán heted napra megtójt s a tojását a leány kilencz
+napig hordozta a hona alatt.
+
+Kilenczed napra a tojás felpattant s kikelt belőle egy koszos, borzas,
+kolonczos kis csirke, mely nem volt nagyobb mintegy ökörszem, mintegy
+kis madár.
+
+Ez a koszos, borzas és kolonczos csirke volt pedig a Lidércz.
+
+Ő aztán a Lidérczet egy kis katulyába tette, alája pedig, mint a
+polyabeli gyermek alá, minden istenadta nap háromszor: reggel, délben és
+estve tiszta patyolat rongyot rakott.
+
+A Lidércz egész istenadta nap semmit, de semmitsem evett, hanem mindig
+ott ült a katulyába a tiszta fehér patyolat rongyon.
+
+Itt eljön az estve, el a lefekvés ideje.
+
+A leány levettkőzik; lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja
+sarkig érő haját és hálóinget vesz magára.
+
+A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját, hosszu
+selyemhaját, piros két almáját, szép két cziczi-dombját és ekkor
+megszólalt, vékony hangon mint az üvegcsengetyü ilyeténképen:
+
+– Mit kivánsz? mit kivánsz?
+
+– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a
+másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
+
+Itt lelkem teremtette a Lidércz megrázkódik s mint ezüstfüst, mint
+aranypára, mint égő köd eltűnt a szobából, kibujt a kulcslyukon és
+kiszállt a kéményen.
+
+A Lidércz aztán alig volt oda egy-nehány perczig; csak addig sem, mig az
+ember kettőt pillant s már ekkor ott állt a leány előtt legényképen.
+
+De már ekkor a három kád pénz is a kis kamrában állott; az egyikben volt
+vert-arany, a másikban vert-ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.
+
+A Lidércz aztán az ágyra feküdt, a leány mellé bujt s kivilágos
+kiviradtig vele hált.
+
+A szép leány aztán reggelre kelve olyan sárga lett mint a kikirics,
+olyan sápadt mint a halott és olyan fehér mint a fehér-liliom.
+
+Fehér-liliom!? az ám! de olyan fehér-liliom, melynek az élte gyökerén
+féreg rág.
+
+Az ő férge volt pedig a Lidércz.
+
+Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
+lett, mint annak előtte volt, hogy azt, a ki látta volna, azt mondta
+volna, hogy az nem ér egy ütet taplót, nem egy fapetákot.
+
+A szegény leány aztán alig várta, hogy a Lidércz 12 órakor elaludjék s
+hogy elaludt, tüstént felszaladt a padlásra, hozott le onnan egy kötény
+kóczot, azt zsákra rakta és a Lidérczet belepakolta.
+
+Mikor a leány mindezekkel készen volt, szaladt a vásárra, hogy a
+Lidérczet majd eladja.
+
+De mikkorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, a Lidércz
+fölébredt s így nem adhatta el.
+
+Haza viszi nagy sírva-ríva, hogy már a Lidércz megint vele hál, hogy az
+ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.
+
+Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a szép
+leány feküdni készült. Mondom, hogy feküdni készült, megágyaz, megveti
+az ágyát, lehuzza a lábáról karmazsin csizmáját, kibontja sarkig érő
+selyemhaját és hálóinget vesz magára.
+
+A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak szép piczi lábacskáját,
+hófehér lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két
+cziczi-dombját és ekkor vékony hangon mint az üvegcsengő megszólalt
+ilyeténképen:
+
+– Mit kivánsz? mit kivánsz?
+
+– Három kád pénzt, felelt a leány, az egyikben legyen vert-arany, a
+másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
+
+Itt lelkem teremtette! a Lidércz ismét megrázkódik s mint ezüstfüst,
+mint aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon
+s kiszált a kéményen.
+
+De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant, míg
+egy Miatyánkot elmondhat, s ott állt a leány előtt legényképében.
+
+A három kád pénz pedig már ekkor a kamrában állott; az egyikben volt
+vert-arany, a másikban vert-ezüst és a harmadikban rézpénz.
+
+A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s kivilágos kiviradtig
+vele hált.
+
+A szép leány reggelre kelve olyan sáppadt lett, mint a ki már a terítőn
+fekszik kinyujtóztatva, mint a kit most vesznek ki a sírból, mint a
+kettétört virág, mely mindig halványabb halványabb lesz, míg utóljára
+csaknem a halál halványsága fogja el.
+
+De volt pénz elég; egész dögével!
+
+Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
+lett, mint annak előtte volt, hogy azt még a szarka se vitte volna el,
+még az is ott hagyta volna, a hol találta, hogy azt a ki látta volna,
+azt mondta volna, hogy ez az idétlen csirke nem ér egy fületlen gombot,
+nem egy kurjantást.
+
+A szegény leány aztán másnap alig várta, hogy a Lidércz a szokott
+időben, világos délben tizenkét órakor elaludjék és hogy elaludt,
+tüstént felszaladt a padlásra, honnan egy kötény koczot hozott le, azt
+zsákra rakta, a Lidérczet belepakolta.
+
+Mikor a leány mindezekkel készen volt, lóhalálában rohant a vásárra,
+hogy majd eladja a Lidérczet.
+
+De a leány mikorrára kiért a vásárba, az óra ép’ kettőt ütött, ép’
+délutáni két óra volt, a Lidércz pedig fölébredt és ezért nem adhatta
+el.
+
+A leány aztán a Lidérczet haza viszi nagy sírva-ríva, hogy az már megint
+vele hál, hogy az már ujra, mint a nadály, kiszíja szép piros vérét.
+
+Ugyis lett. – Mert mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, a leány
+feküdni készült.
+
+Hogy feküdni készült, az ágyat elbontotta, megvetette; de ekkor azt
+gondolta, hogy saját halálos ágyát veti meg, hogy nemis az ágyba, hanem
+a terítőre, a deszkára fekszik. És jobb is szeretett volna ott azon a
+deszkán kiterítve feküdni, mint azon a vetett ágyon!
+
+De volt neki sok pénze! De mit ért az neki, ha mindjárt egy pinczével
+lett volna is, ha az ő szivének abban nem volt semmi gyönyörűsége, semmi
+öröme, hanem azt ugy nézte, ugy tekintette, melyért lelkét-testét az
+ördögnek eladta.
+
+Azért le se akart feküdni, hanem csak az ágyszélén virasztani át azt a
+tengernyi éjszakát, mint a kinek halottja van, kit reggel, délben és
+estve mindig sirathat.
+
+Neki is volt halottja, kit reggel, délben és estve mindig sírathatott és
+az volt: szép fehér lelke, kit az ördögnek pénzért adott el.
+
+Ezért egészen a bubánatnak adta magát, mely rászállt s mint valami
+fekete lepedő, egészen beterítette, egészen beborította.
+
+De a leány mégis csak lefeküdt; levetette karmazsin csizmáját,
+kibontotta sarkig érő selyemhaját és inget vett magára. A hajába fekete
+pántlikát font be.
+
+A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, sarkig érő
+selyemhaját, piros két almáját, két szép cziczi-dombját s aztán vékony
+hangon, mint az üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:
+
+– Mit kivánsz? mit kivánsz?
+
+– Sz...ebadta! – követem alásan – felelt a leány.
+
+Itt lelkem teremtette! a Lidércz ujra megrázkódik s mint ezüstfüst, mint
+aranypára, mint gyémántköd eltünt a szobából; kibujt a kulcslyukon és
+kiszállt a kéményen.
+
+De a Lidércz alig volt oda annyi ideig, míg az ember kettőt pillant s
+már ekkor ott állt a leány előtt legényképében.
+
+A szegény leány házát – követem alásan – izével egészen környös körül
+hordta, még pedig annyira, hogy még az ajtót se lehetett volna kinyitni.
+
+A Lidércz aztán a leány mellé az ágyra feküdt s vele hált egész
+kivilágos kiviradtig.
+
+A szép leány reggelre kelve olyan halvány lett mint a letört, szine
+hagyott buzavirág, olyan sárga mint a kikirics, mint a kiben lélek se
+lett volna, hanem csak hálni járt volna bele.
+
+Reggel aztán a Lidércz ismét olyan kóczos, boglyas és kolonczos csirke
+lett mint annakelőtte volt, hogy azt a ki látta volna, azt mondta volna,
+ez a pípes csirke nem ér egy ütet taplót, nem egy fadrombot, hogy azt
+még a madár se vitte volna el, hanem még az is otthagyta volna a hol
+találta.
+
+A szegény leány aztán többet ki sem ment a szobából, hanem mindig egyre
+sírt-rít, hullt a könye mint a záporeső; ugyannyira, hogy az nap még
+tiszta rongyot sem tett a Lidércz alá, melyért az a leányt előfogta s
+ugy megverte mint a kétfenekű dobot.
+
+Itt elkövetkezik az estve, el a lefekvés ideje, a leány ezért megvetette
+az ágyát s levetközött; levetette szép piros csizmáját, kibontotta
+sarkig érő selyemhaját s inget vett magára.
+
+A Lidércz csak nézi, csak nézi a leánynak gyenge fehér lábát, hófehér
+lábszárát, sarkig érő selyemhaját, piros két almáját, szép két
+cziczi-dombját s mikor jóllakott a nézéssel, vékony hangon, mint az
+üvegcsengő, megszólalt ilyeténképen:
+
+– Mit kivánsz? mit kivánsz?
+
+A leány nem szólt semmit.
+
+– Mit kivánsz? mit kivánsz? ismétlé a Lidércz.
+
+A leány nem szólt semmit.
+
+– Mit kivánsz? mit kivánsz?
+
+A leány ujra nem szólt semmit s mikor harmadszor sem szólt, felugrik a
+Lidércz nagy mérgesen, neki esik a leánynak, sarkig érő selyemhaját a
+kezére tekerte s kiseperte vele a ház földjét. Hosszú selyemhaja, mint
+valami selyemborona, mint valami selyemseprő az egész szobát tisztára
+kiseperte. Aztán a Lidércz elkezdett vele labdázni; felhajította a
+padlásig, meg a földhöz verte, ujra felhajította, meg a földhöz verte;
+tizenkétszer felhajította, tizenkétszer verte a földhöz, de csinálhatott
+már azzal akármit, akár fejszefokával is verhette, mert az többé mit sem
+érzett, mert annak már semmije sem fájt, mert az már meg volt halva.
+
+Mikor már a Lidércz a leányt holtig verte, mikor már agyonütötte,
+felkapta mint valami szalmaszálat s meg sem állt vele a pokolig; de csak
+a testét, de csak a bőrét vihette el magával, mert a lelke már ugyis az
+ördögöké volt, mert az már ugyis a gyehenna lángjai közt
+égett-eléghetlenűl; mert fekete galambképében, mint a kilőtt nyíl
+elszállt oda, honnan csak 1000 esztendő múlva, mint fehér galamb
+kerülhet ki s ekkor az igazak hazájában lészen az ő lakása, hol aztán az
+nagy tisztességben él.
+
+
+
+
+PRÜCSÖK JÁNOS.
+
+Volt egyszer a világon két mester ember. Levén az egyik becsületes
+csizmadia, a másik pedig vargamester. Egy fedél alatt laktak az
+istenadták, mégis mindenben különböztek egymástól, csak egyben egyeztek
+meg: – a szegénységben; mindkettőnek lapos volt az erszénye, beleütött
+az istennyila!
+
+Egyszer azt találja mondani a csizmadia a vargának:
+
+– Hej, koma! mondanék én egyet, kettő lesz belőle: tegyünk szert
+pénzmagra!
+
+– Csak az itt a bökkenő, felelt a varga, hogy én azt a mesterséget
+egyátalán nem értem, de még az apám se értette; mert a hogy jött a
+világra, ugy ment vissza, csupán két csizmadiatallérja volt, azt is
+nekem hagyta.
+
+– Ej, dehogy nem értjük! válaszolt a csizmadia, olyan gondolatom támadt
+mint a peták! Ugy-e, van a birónak jó öt lova?
+
+– De van ám!
+
+– No, ha van, azokat majd szépen elcsenjük s te komám kiviszed az
+erdőbe, ide meg ide, én pedig azalatt látogatóba megyek ő kigyelméhez,
+majd el panaszolja ő nekem az egész dolog sorát rendjét, majd mondja ő
+nekem: hogy ennyit meg ennyit adnék annak az embernek, a ki ugy
+szépszerével előadná a lovaimat, – én pedig állok elébe s mindazokra
+szóm és mondásom ez lesz: van nekem egy mágyiás könyvem, melyből e
+széles világon történt minden dolgok kilehet olvasni: tán biróuram
+lovairól is szól az irás.
+
+Ugyis lett. – Ellopták a biró öt lovát; a varga kivitte azokat a
+megnevezett helyre, a csizmadia pedig a mágyiás könyvet zsebre tevén,
+elballagott másnap a kárvallott biróhoz.
+
+– Adjon isten jó napot, biró komám uram!
+
+– Fogadj isten komám uram!
+
+– Azt hallottam, hogy valami nagy szerencsétlenség érte komám uramat?
+
+– Hej, ne is emlitse Prücsök uram! ellopták az öt lovamat!… szegény
+párák, milyen áldott jószágok voltak!… tudom azoknak sem lesz többet
+olyan gazdájok mint én voltam!… szegény párák!… szegény párák!…
+
+– Azt valami gazember cselekedte!
+
+– Igazság szól ki Prücsök uramból, becsületes ember hogy is tette
+volna?!… szegény áldott párák! Biz elhiheti kigyelmed, hogy annak, a ki
+előadná, nem sajnálnék tőle 300 forintot.
+
+– Kétszer se mondja biró uram, mert szaván fogom; tegnap találtam egy
+mágyiás könyvet, ebben minden e széles világon történt dolgok meg vannak
+irva: hátha a kelmed lovairól is szól az irás, hátha nem alszik az
+ördög?!
+
+– Hiszen ha szólna, kelmedtől sem sajnálnám a háromszáz forintot, akár
+előre is kifizetném.
+
+– Nem kell nekem előre, felelt a csizmadia, majd csak akkor, ha
+előlesznek a lovak.
+
+Ezzel kiveszi Prücsök János a köpönyege zsebéből a mágyiás könyvet,
+felnyitja s elkezd belőle handrikálni ilyeténképen: ha a szálason
+lemegyünk, a fenéken fel, nagy hegy alatt kis dombon egy sugár cserfához
+van kötve mind az öt lova kigyelmednek. Ez van szórul szóra ákom-bákom
+betűkkel a mágyiás könyvben megírva, a ki nem hiszi, im olvassa, – de
+szerencsére senki sem tudott olvasni. – Elhitték.
+
+Itt kimegyen az erdőre egy sereg ember botokkal, baltákkal, vasvillával
+fölfegyverkezve, hol is a mondott s nevezett helyen már messziről
+meglátják a biró öt lovát egy sugár cserfához kötve, mellette pedig egy
+bujnyik kinézésü ember tartotta a kötőfékeket; ez pedig nem volt senki
+egyéb mint a varga.
+
+Még messziről rá kiabálnak: megálj gazember… megállj hunczut… ilyen,
+amolyan lókötője!…
+
+No, persze a zsiványképébe felöltözött vargának is volt annyi esze hogy
+megállott: azért illa foré, nád a kert!… persze ezeknek is volt annyi
+eszök, hogy nem vették űzőbe a vargát, csakhogy a lovak megvannak!
+
+Itt nagy hírrel haza vezették a lovakat, Prücsök Jánosnak pedig
+kifizették a háromszáz forintot, még rádásul meg is köszönték.
+
+Itt hire futamodik Prücsök Jánosnak, hogy itt meg itt ebben a faluban
+lakik egy híres jós, ki a sátánnal czimborál, a hazajáró lelkekkel
+szövetkezik, a kopogó szellemekkel pedig ép’ barátságot kötött s ezek
+szereztek neki egy olyan mágyiás könyvet, hogy abban minden, de minden a
+széles világon történt dolgok ákom-bákom betűkkel be vannak irva; –
+úgyannyira elterjedt a híre, hogy magának a királynak fülébe is
+eljutott, pedig ép’ ekkor veszett el a királynénak legkedvesebb
+aranyjegygyűrűje, pedig ez napságtól fogva a királynénak se’ étele, se’
+itala, hanem egyre sír-rí s naponta három kendőt is száritgatnak utána,
+hogy szinte beteg bele.
+
+A királynak se’ kellett több, hogy meghallotta az ország-világra szóló
+jóst, üveges aranyos hintót – elöl kocsis, hátul huszár – parádésan
+küldött érte.
+
+Megáll Prücsök János háza előtt az aranyos hintó, s a huszár jelenti
+alásan hogy mi járatba van. Váltig szabadkozott Prücsök János, gondolván
+hogy most rákerül az ebharminczadjára, hogy neki ilyen meg ilyen sok
+váltómunkája van… hogy ő nem mehet… hogy elvesztette a mágyiás könyvet,
+e nélkül pedig oda minden tudománya; de mind ez nem használt semmit,
+mert hogyha a hires Prücsök János nélkül visszamernek térni a
+rezidencziába, fejök vesztése alatt volt kiadva a parancsolat. Mit volt,
+mit tenni, vagy akart vagy nem, elvitték Prücsök János uramat, ki
+keserves könyhullatások között vált meg kedves élete párjától és kedves
+komájától, s még a testamentomát is megírta, hogy már neki így lesz
+vége, úgy lesz vége.
+
+Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, hetednapra elértek a
+rezidencziába s bevezették Prücsök Jánost a király elébe. Szegény
+Prücsök Jánosnak vagy volt melege, vagy nem, de most az egyszer saját
+véres verejtékében fürdött meg, annyira folyt róla az izadtság. De mégis
+a mennyire, annyira vigyázott magára s három napot kért a királytól
+gondolkozásra. A király megadta neki a három napot, meg ha még
+harminczhármat kért volna is, csakhogy aztán a gyűrű meg legyen.
+
+Itt Prücsök János soha világ éltében nem volt oly nagy úr, mint most;
+bevezették a fehér szobába, de jobb szeretett volna ő otthon a tőke
+mellett űlni, mint azon a bársony széken, aranyos kanapén, – mert
+egészen a búbánatnak adta magát, úgyannyira hogy se’ étele, se’ itala, s
+hármat is rántott a nadrágszíján, de az mégis bő volt.
+
+Közbe légyen mondva, a királyné legkedvesebb jegygyűrűjét hárman lopták
+el: az inas, a kukta meg a szakács.
+
+Itt elkövetkezik a dél is; Prücsök még mindegyre búsul, azt sem tudja,
+hogy hányadán van az idő, pedig már felteritették a puszpángfa asztalra
+az aranyabroszt, aranyabroszra czíntányért tettek, mellé ezüstkanalat,
+négyágú villát és szarvasnyelű kést, – de mondom, jobb szeretett volna ő
+otthon abból a négy krajczáros cseréptányérból fakanállal bablevest enni
+mint ezt a parádét.
+
+Beviszik az első tál ételt s ez volt a fekete leves. Ép az az inas vitte
+be, a ki részes volt az aranygyűrű ellopásában.
+
+Prücsök János föltette magában, hogy megszámlálja az ételeket, – azért
+mikor az inas letette a fekete levest a puszpángfa asztalra, azt találja
+mondani az ételnek: itt jön már az első.
+
+Az inas se’ holt, se’ eleven nem volt; azt gondolta, hogy neki mondja,
+hogy itt jön már az első, a ki a gyűrűlopásban részes volt; – de mégis
+valahogy mint a részeg kiténferedett a szobából.
+
+Alig ér ki az inas a szobából, alig nyitja be a konyha ajtaját, már
+ketten is kérdik, a kukta meg a szakács, hogy mit mondott a híres jós.
+
+– Jaj, ne is kérdezzétek, végünk van, már tudja, de hogy is ne tudná
+mikor jós, hogy mi hárman loptuk el a királyné legkedvesebb
+aranyjegygyűrűjét!
+
+– De nem azt mondom én, mondja a kukta, hanem azt: eredj be te szakács,
+hát neked mit mond?
+
+Bemegyen a szakács, beviszi a második tál ételt s leteszi a puszpángfa
+asztalon levő aranyabroszra.
+
+– Itt jön már a második, mondja Prücsök János az ételnek, a szakács
+pedig azt gondolta, hogy neki mondja, se holt se eleven nem volt, csak
+mint a részeg kitántorgott a fehér szobából.
+
+Alig ér ki a szakács a fehér szobából, alig huzta be a lábát a konyha
+küszöbjén s tette be az ajtót maga után, midőn ketten is kérdezték
+egyszerre: mit mondott?
+
+– Jaj ne is kérdezzétek, azt mondta mit neked mondott, itt jön már a
+második.
+
+– De nem azt mondom én, felelt az inas, hanem azt: eredj be te kukta,
+hát neked mit mond?
+
+Bemegyen a kukta a fehér szobába s leakarja tenni a harmadik tál ételt a
+puszpángfa asztalon levő aranyabroszra, midőn megszólal Prücsök
+ilyeténképen:
+
+– Itt jön már a harmadik.
+
+A kukta se’ holt se’ eleven nem volt, kiejtette a czíntányért a kezéből
+s térdre esett Prücsök János előtt.
+
+– Kegyelem, gráczia! mink loptuk el a királyné legkedvesebb
+aranyjegygyűrűjét, én, meg az inas, meg a szakács.
+
+Az inas meg a szakács ott füleltek a kulcslyuknál s mikor látták, hogy a
+kukta mindent bevallott, ők is berohantak a fehér szobába, letérdepeltek
+Prücsök előtt s kegyelmet, grácziát kértek a fejökre; – – de elébb a
+királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét letették a puszpángfa asztalra.
+
+Végre megszólalt a szakács mint a ki köztük legidősb volt s igy legtöbb
+esze is volt, ilyeténképen:
+
+– Ha jós úr szépszerével úgy eltudja simítani a dolgot, hogy az egészből
+semmi se’ légyen: itt van parolás tenyerem, hogy azonnal lefizetek
+háromszáz forintot.
+
+– Én is adok, én is adok háromszáz forintot, mondják ketten is
+egyszerre, az inas meg a szakács.
+
+Prücsök János pedig majd kibujt a bőréből örömében; elfogadta az
+ajánlatot s előre fel is vette a 900 forintot.
+
+Mikor Prücsök János a pénzt zsebre tette, hozatott a kuktával egy fehér
+czipót, lisztet és vizet. Ezeket aztán ő összekeverte s a királyné
+legkedvesebb aranyjegygyűrűjét beledagasztotta. Az ablak alatt ép’ ott
+legelészett egy nyáj pulyka, kapja a lelkit, lehajítja közéjök a tésztát
+s benne a királyné legkedvesebb aranyjegygyűrűjét, – hát látja, hogy azt
+a legnagyobb kanpulyka kapta fel.
+
+Most bezzeg hivást se várt Prücsök János, hanem egyenesen berontott a
+királyhoz.
+
+– No felséges uram, tudom már hogy hol van a királyné legkedvesebb
+aranyjegygyűrűje!
+
+– Ugyan úgy-e?… hát hol van?
+
+– Hát ezelőtt mintegy két héttel, a mikor a királyné imádkozni ment a
+rezidenczia udvarán keresztül, akkor vesztette el legkedvesebb
+aranyjegygyűrűjét s felségednek egy állatja nyelte el: azért ha nem
+sajnálja felséged attól az állattóli megvállását, még most is ott van a
+zúzájában.
+
+– Ha csak egy zúzás állat s melyik légyen az?
+
+– Az a nagy kanpulyka, mely a nyájat vezérli az udvaron.
+
+– Ha csak egy kanpulyka!… Hej, pulykák legfőbb pásztora állj elő!
+
+Előáll a pulykák legfőbb pásztora s a király kiadja neki a
+parancsolatot: hogy a legnagyobb kanpulykát meg kell fogni, a fejét
+tőkére tenni, éles baltával levágni s aztán a zuzáját szépen kivenni,
+czíntányérra téve behozni.
+
+Megfogják a legnagyobb kanpulykát, fejét a tőkére teszik s elvágták az
+éles baltával, a zuzáját pedig szépen kivették, czíntányérra tették s
+ugy vitték be a király elébe.
+
+Prücsök János pedig a kanpulyka zuzáját csillagos bicskájával kétfelé
+hasította s ime! kigurult belőle a király lábaihoz a királyné
+legkedvesebb aranyjegygyűrűje.
+
+Felkapja a király az aranygyűrűt s egyenest beszaladt a feleségéhez, ki
+a jegygyűrű utáni bujában betegen feküdt s tizenkét szobaleányával
+együtt éjjel-nappal síratta keserves könyhullatásokkal.
+
+A királyné alighogy megpillantotta legkedvesebb aranyjegygyűrűjét:
+azonnal jobban lett; kiderűlt szomorú orczája s tündökölt mint az a
+fényes nap az égen.
+
+Prücsök Jánost pedig az asztalhoz ültették, még pedig az első székbe s
+megvendégelték úgy, hogy míg él sem felejti el.
+
+Mikor ez a nagy vendégség is meg volt, három zsák pénzt mértek ki a
+számára s úgy küldték vissza a maga falujába. Magát pedig üveges-aranyos
+hintóba ültették, melyet hat seregélyszőrű paripa vontatott, bent pedig
+a hintóban Prücsök János oldala mellett ült az ország király tanácsosa.
+
+Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen s már egy jó darabot magok
+után hagytak, mikor eszébe jut az ország-király tanácsosának, hogy meg
+kellene tréfálni ezt a híres jóst, hogy valjon olyan nagy-e a tudománya
+mint a milyennek országvilág hireszteli?
+
+Azért leszállott az aranyos-üveges hintóból s ép’ a szemügyébe akadt egy
+prücsök, melyet aztán fölvett s a markába szorított.
+
+Mikor aztán visszaült az aranyos-üveges hintóba, azt kérdi a híres
+jóstól:
+
+– No jós uram, ha oly híres ember kelmed, hát mondja meg, hogy mi van az
+én markomban?
+
+Prücsök János csak gondolkozik, csak gondolkozik, de sehogy sem jőhetett
+a nyítjára, hogy valjon mi lehet az ország-király tanácsosa markában,
+egyszer csak felkiált:
+
+– No, te Prücsök vagy most kínban!
+
+– Kitalálta kigyelmed, felelt az ország-király tanácsosa, csakugyan
+prücsök.
+
+Ezzel kinyitván markát, a szegény prücsök kiugrott a tarlóra.
+
+Igy szabadult meg Prücsök János, így nem vallott szégyent!
+
+Végre elértek abba a faluba, a hol Prücsök János lakott s leszállították
+az aranyos-üveges hintóból. Ő aztán bement a házába, az ország-király
+tanácsosa pedig vissza a rezidencziába.
+
+Igy lett Prücsök Jánosból gazdag ember; de azért a komájáról sem
+feledkezett meg, mert a három zsák pénzt kétfelé mérték; feleközepét
+kapta a varga, feleközepét a csizmadia.
+
+Hítták Prücsök Jánost még azután is számtalan sok helyre, de volt esze
+nem menni, ha mingyárt a római pápa hivatta volna is, pedig az már csak
+nagy úr! mindenkinek csak azt felelte: hogy a királynál jártában
+elvesztette a mágyiás könyvet s vele együtt elveszett a tudománya is, a
+hol pedig nincs, ott ne keress!!
+
+
+
+
+PATKÓS KÖRMÖNDINÉ.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kovácsné, ki boszorkány volt.
+
+Ezt az asszony ugy hiták, hogy patkós Körmöndiné.
+
+Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt hatalmában; azért ő
+kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint az égető
+tűztől, meg nem is.
+
+Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta verni a
+szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni a
+szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta
+kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.
+
+Ha a leány szerelmes lett valakiben és ha az őt nem szerette, csak
+Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan
+szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet
+szerette.
+
+Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné asszonyomhoz
+kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel a
+tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott
+többet vérest.
+
+Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett
+menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta, hogy egész
+éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki, de
+volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse,
+kása, kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett
+annak a bizonyosnak a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a
+bizonyos átment rajta, annak a testén minden, de minden: bab, borsó,
+lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara, mint a veres patics,
+kiütött.
+
+Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé aztán egy
+seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a
+fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl
+nem ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.
+
+Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket, melylyel a
+kovácslegényt háromszor főbe ütötte.
+
+Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról, négykézláb áll,
+megrázkódik s tüstént lóvá vált.
+
+Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget tesz rá, egy
+hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra,
+mondván:
+
+– Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!
+
+Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a kéményen s
+megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész
+boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni,
+majd az ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis
+lakzival ért fel. Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz,
+dalláshoz fogtak.
+
+Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy hosszú ember
+jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele hált,
+és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.
+
+A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem kukurikult; de
+a legelső kakasszóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba hagyták a
+mulatságot s ki-ki a maga lován hazaparipázott.
+
+Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak ekkor vette
+észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni,
+mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig
+a vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.
+
+No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap is,
+mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy
+a kezét is alig birta fölemelni.
+
+De, hogyis ne! mikor az az istentelen vén banya – hogy a patvar vigye
+el! – minden istenadta éjszaka megnyergelte és rajta a Sz. Gellért
+hegyre s onnan meg vissza paripázott.
+
+Itt a kovácslegény egyre száradt, egyre száradt, míg utoljára ugy
+elszáradt mint a seprő.
+
+Volt ennek a kovácslegénynek egy czimborája, ki obsitos katona volt.
+
+Ennek az obsitos katonának szemébe tűnt, hogy az ő kenyeres pajtása
+egyre szárad, egyre fonyad mint a férges oltvány.
+
+Az obsitos katona végre nem állhatta meg szó nélkül, ezért kérdőre vonta
+a pajtását, mondván:
+
+– Te Pista! – mert így híták a kovácslegényt – mi dolog az, hogy te a
+magad porczióját megeszed, mégis az nem fog rajtad, hanem egyre
+száradsz; csak a bőröd, csak a csontod?
+
+– Nem tudom én barátom, hogy mi a bajom, felelt a kovácslegény, de mikor
+reggelre fölébredek, mikor föl akarok kelni, olyan fáradt vagyok, hogy
+majd visszaesem az ágyba s egész testem a földfelé húz, mintha három
+mázsa vas volna a nyakamba akasztva!?
+
+– No, ha nem tudod hogy mi a bajod, majd mindjárt megtudjuk, csak egy
+kis ólmot keress, majd öntést csinálok.
+
+Keres a kovácslegény ólmot, az obsitos pedig azt vaskanálba tette s a
+tűzre tartotta. Mikor aztán az ólom megolvadt, azt egy vedervízbe
+belezúditotta.
+
+Aztán az obsitos a vödörvízből kivette az öntést, hát, uramfia! az öntés
+lovat ábrázolt; még a füle-farka, de még a négylába is megvolt.
+
+– No Pista! tudom már hogy mi a bajod?!
+
+– Micsoda? kérdi a kovácslegény.
+
+– Jaj, ne is kérdezted! téged minden istenadta éjszaka a boszorkányok
+megnyergelnek és rajtad, mint valami lovon, elparipáznak.
+
+– Igazán?!
+
+– De igazán ám! olyan igaz az, minthogy az a fényes nap süt az égen!
+Nézd, látod-e ezt az öntést?
+
+– Látom.
+
+– No ha látod, nézd itt van a farka, itt a feje, csak ajaka nincsen, itt
+a négy lába; egészen lóforma.
+
+– A biz az.
+
+– De most Pista, folytatá beszédét az obsitos, az itt a kérdés, hogy
+kicsoda nyergel meg téged; azt volna ám jó megtudni! Azt pedig csak ugy
+tudhatjuk meg, ha rostát forgatunk: ezért hozd be a rostát, meg egy kis
+ollót. A többi aztán az én dolgom!
+
+A kovácslegény behozza a rostát, meg a kis ollót, s odadja az
+obsitosnak, ki aztán kétfelé nyitotta a kis ollót s ugy szúrta a
+rostába.
+
+Mikor ezzel is készen volt, a rostát a kis ollónál fogva, ugy tette a
+Pista, meg az ő nevetlen-ujja körme-hegyére, hogy azokon a rosta
+tetszése szerint szabadon foroghatott.
+
+Az obsitos aztán mormogott magában valamit, de hogy mit mit nem, azt
+egész bizonysággal nem tudom, elég az hozzá, hogy aztán fen szóval
+kérdezte a rostát ilyeténképen:
+
+– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Bogosné
+asszonyom-e vagy más?
+
+A rosta nem fordult meg, bár az obsitos háromszor ismételte a maga
+mondókáját.
+
+– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Csókásné
+asszonyom-e – mert így híták a faluban egy vén asszonyt – vagy más?
+
+A rosta most sem fordult meg, bár az obsitos ennél is háromszor
+ismételte a maga mondókáját.
+
+– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; Körmöndi
+asszonyom-e vagy más?
+
+Ime! a rosta a nélkül, hogy valaki csak egy kisujjal is ért volna hozzá,
+magától el kezd forogni és megfordult háromszor.
+
+– No Pista, szólt az obsitos, a gazdasszonyod nyergelt meg, azt a
+k....teremtését; de tudom, hogy megkeserüli, hiszem azt az egyet! Azért
+máma nálad hálok; én fekszem kivül, te pedig belől. A többi aztán az én
+dolgom.
+
+Ezermester volt Körmöndiné asszonyom, de az obsitos sem volt kevesebb
+egy hajszállal sem; mert, hogy eljött az estve, el a lefekvés ideje, az
+obsitos lefeküdt a kovácslegény helyére. – Itt, ugy tizenegy órafelé jön
+a kovácsné, hozta a kötőféket, hogy már a kovácslegénynek így veri úgy
+veri háromszor a fejéhez, de az obsitos, mikor a boszorkány a fejéhez
+akarta verni a kötőféket, az a karjával háromszor vágta vissza.
+
+Ime! a boszorkány négykézláb leesik a földre, lónak válik, csak az
+ajaka, csak a lókörme hibázott.
+
+Az obsitos aztán ízibe leugrik az ágyról, a boszorkány fejébe húzta a
+kötőféket, csontnyerget tesz rá – egy hányt-vetett ocska bundadarab volt
+a nyeregtakaró – s felül a nyeregbe.
+
+Aztán az obsitos sarkantyúba kapja a lovat, mely kibujván a kulcslyukon,
+ki a kéményen, háromszor kerülték meg a falut.
+
+Mikor háromszor megkerülték a falut, az obsitos megáll a kovácsháza
+előtt, bekiált az ablakon, hogy keljen föl a mester, mert neki ilyen
+sietős, olyan sietős utja van, pedig a lovának mind a négy lábáról
+leesett a patkó.
+
+Mit volt mit tenni a kovácsnak, éjnek idején fölkelt az ágyából, kiment
+a műhelybe és a lovat meg akarta patkolni.
+
+Itt a kovács hozza az ízzó tüzes patkót, fölemeli a ló lábát, hát látja,
+hogy nincs a lónak körme, hanem a helyett olyan kezefeje van mint
+embernek.
+
+A kovács ijedtében imhogy sóbálványnyá nem változott, annyira megijedt,
+a ló pedig csakugy reszketett, csakugy remegett egész testében, de se
+nem moczczant, se nem nyerített, hanem állt egy helyben, mintha a
+földből nőtt volna ki, majd hátra nézett nagy keservesen, hát a kovács
+csak ekkor látta, hogy a lónak még az ajaka is hiányzik.
+
+Az obsitos aztán rámordul erős kegyetlenűl a kovácsra, hogy a lovat
+tüstént patkolja meg, mert pecsétes levelet, az ország levelét viszi,
+különben lesz ne mulass!
+
+Mit volt mit tenni a kovácsnak, kénytelen-kelletlen megpatkolta a lovat,
+de az se nem rugott, se nem mozdult, hanem állt egy helyben, mintha a
+lába a földből nőtt volna ki.
+
+Az obsitos aztán megfizetett a patkolásért s elnyargalt, a kovács pedig
+lefeküdt.
+
+Itt lelkem teremtette mi kerül a dologból, mi nem, a kovácsné, mint ha
+beteg lett volna, másnap nem kelt föl az ágyból, hanem a kezét-lábát
+összehúzta s ugy feküdt az ágyban.
+
+A kovács aztán odament a beteghez s kérdi tőle, szót szólván:
+
+– Mi a bajod édes feleségem?
+
+De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott
+feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
+
+– Ugyan édes feleségem, szólt a kovács, mért nem nyújtod ki a lábad?
+mért huzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza.
+
+De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott
+feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
+
+– Ugyan édes feleségem, szólt ujra a kovács, mért nem nyujtod ki a
+kezed; mért húzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza?
+
+De az asszony most sem felelt, hanem feküdt az ágyba mint egy darab fa.
+
+– Ugyan édes feleségem, kérdi tovább a kovács, mutasd a kezed, mért nem
+adod ide?
+
+De az asszony nem adta oda a kezét, hanem feküdt az ágyban mint egy
+lelketlen darab fa.
+
+Itt a kovács megharagszik s meg akarja fogni a felesége kezét, de az
+asszony nem engedte; de hogyím a férfi mindig erősebb mint asszony, a
+kovács erőnek erejével megnézte az asszony kezét, hát látja, hogy az meg
+van patkolva.
+
+Nézi a másikat, az is meg van patkolva. Nézi a két lábát, azok is meg
+vannak patkolva s egyszerre mint a nap világos lett előtte, hogy ő
+tegnap kit patkolt meg, hogy a felesége boszorkány, hogy az a ló a mult
+éjszaka mért remegett olyan nagyon?!
+
+Az asszony harmadnapra kiköltözött ez árnyék világból s a fejfájára
+aztán rávágták a patkót annak a jeléűl: hogy itt nyugszik Patkós
+Körmöndiné asszonyom.
+
+
+
+
+A MOSTOHA LEÁNY S AZ ÉDES LEÁNY.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegy asszony s ennek egy
+mostoha és egy édes leánya.
+
+Azt tartja a szóbeszéd: mindenkinek magafelé hajlik a keze; de igaz is:
+mert mig az özvegy asszony a tulajdon magzatját „édes-, kedves“-nek
+nevezgette: addig az árvának nem volt egyéb titulája mint „te ilyen, meg
+olyan bestia“; – mert mig az édesnek ezerszépkendőt,
+százszorszépszoknyát, tulipiros ládát, választóvizes szúszéket és
+karmazsin csizmát vett: addig a mostoha csak pettyegetett festett
+kendőt, ringy-rongy viselt szoknyát, melyet már az édes elnyütt,
+elvetett, szürke rosz szekrényt és fekete csizmát kapott. De azért a
+mostoha leány még abban a ringy-rongy ruhában is szebb volt, mint az a
+másik; mert ha hébe-hóba eleresztették a templomba – mert még az
+istenházába sem mehetett el minden istenadta vasárnap, mig az a másik
+mindig ott lehetett – mondom hogyha elmehetett a templomba, az egész
+falu legénysége haza kisérte, mig annak a másiknak, bár felöltözött nagy
+czifrán, felebotját sem hajtották, mintha ő lett volna az árva, nem
+pedig amaz.
+
+Ezért az édes leány szüntelen irigykedett a mostoha leányra, pedig az
+oly jó volt mint egy falatkenyér, oly ártatlan mint a ma-született
+gyermek és oly szelid mint a galamb, mint a kezes bárány, melyet mindig
+marokból etetnek-itatnak.
+
+De valamint az a kutya is, melyet jobban szeret a gazdája, marja a
+másikat: igy az édes leány is, kit édes anyja imhogy tejbe-vajba nem
+förösztött, mig a másik kenyérben sem evett eleget, – marta a másikat és
+addig-addig marta, mig a háztól egészen elmarta, hogy menjen – le is út,
+fel is út – szolgálatot keresni.
+
+A mostoha leányt nem nagyon kellett vasalni a szolgálatra, mert, a mi
+ringy-rongy ruhácskája volt batyuba kötötte s elment e széles világba
+szolgálatot keresni. A mostohája sütött neki az útra hamuban sűlt
+vakarót.
+
+A mostoha leány aztán megyen, mendegél, egyszer egy nyűves kutyára
+talált, mely már 100 esztendő óta feküdt az út mentében az egyik
+oldalán, a nélkül, hogy azt valaki, bár minden arra járó-kelőt
+megszólított, megfordította volna. Hogy a mostoha leány a nyűves
+kutyához ért, az azt találja neki mondani, szót szólván:
+
+– Hová-hová mostoha leány?
+
+– Elmegyek szolgálatot keresni.
+
+– Jöszte eléb, fordíts meg a másik oldalamra.
+
+A mostoha leány a nyűves kutyát megfordította a másik oldalára.
+
+– No mostoha leány, szólt aztán a kutya, jótét helyébe jót várj!
+
+Azzal a mostoha leány tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy almafát, mely már 100
+esztendő óta, egy fia-gyümölcs nem sok, de még annyit sem termett, mert
+100 éves haraszt volt rajta, melyet senki, de senki, bár minden arra
+járó-kelőt megszólított, nem rázott le. Az almafa a mostoha leányt is
+megszólította ilyeténképen:
+
+– Hová-hová mostoha leány?
+
+– Elmegyek szolgálatot keresni.
+
+– Jer eléb, rázz meg engem.
+
+A mostoha leány egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem megrázta
+az almafát. Az almafa, lehullván róla a haraszt, azonnal kivirágzott.
+
+– No leányom, szólt az almafa, jótét helyébe jót várj.
+
+Azzal a mostoha leány tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy hidat, melyet már 100
+esztendő óta, bár minden arra járó-kelőt megszólított, senkisem
+tapasztott meg.
+
+A hid a mostoha leányt is megszólította ilyeténképen:
+
+– Hová-hová mostoha leány?
+
+– Elmegyek szolgálatot keresni.
+
+– Jer eléb, tapaszsz meg engem.
+
+A mostoha leány, egy szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem izibe
+leszaladt a folyóba, gyúrt sarat, melylyel aztán a rongyos hidat
+megtapasztotta.
+
+Hogy a mostoha leány elvégezte a dolgát, tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalál egy vén asszonyt, ki vasekével
+két kakason kősziklát szántott.
+
+– Hová-hová mostoha leány? kérdi a vén asszony.
+
+– Elmegyek szolgálatot keresni.
+
+– No, ha szolgálatot keressz, jer én hozzám, megfogadlak. Három napból
+áll egy esztendő s egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt a kerek
+erdőt?
+
+– Látom.
+
+– No, ha látod, annak a kellőközepén a selyemréten van az én réztetejű,
+kakaslábonforgó váram, menj haza, rakd meg a tűzet, főzz kását. Mikor
+készen lesz a kása, hozd ki ide nekem. Ne, itt van 12 szoba kulcsa.
+Tizenegybe bemehetsz, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha
+ezer lelked volna is, mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van
+lánczra verve.
+
+A mostoha leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason
+kősziklát szántott, az pedig átadta neki a 12 szoba kulcsát.
+
+A mostoha leány aztán megtalálta a kerek erdőt, kerek erdőben a
+girba-gurba utat, melyen haladva egy rézhidhoz ért. Ezen átmén, a
+selyemrétre jutott. A selyemrét kellőközepén állott a vén banya
+kakaslábon forgó vára, rezes tetejével. Hogy a mostoha leány ideért,
+bement a kastélyba, hol egy lelket sem talált, hanem az a gyöngyadta
+kastély oly üres volt, mint a kríptály. Aztán izibe megrakta a tűzet, a
+kását odatette, hogy hagy főjön s tizenegy szobát kisepregetett; de
+midőn a tizenkettedikhez ért, fölébredt benne a kiváncsiság: valjon
+milyen lehet az az ördög?
+
+Benézett a kulcslyukon, de az ördögöt csak nem láthatta.
+
+A mostoha leány aztán kezébe vette a kulcsot s megprobálta: valjon ez a
+kulcsa? Az volt. De most valjon kinyilik-e vele? Kinyilott. De most
+valjon benyilik-e az ajtó? Benyilott.
+
+Most a mostoha leánynak sem kell több, bement a szobába. Körül néz, de
+az ördögöt csak nem látta, ha csak azt a 7 kád aranyat és ezüstöt, mely
+ott élére volt verve, ördögnek nem akarta nézni; de annak nincsen
+lólába, lúdtalpa! No, ha nincs lába, gondolta magában, majd csinálok én.
+
+Azzal a mostoha leány leteritett a földre egy aranyabroszt, mely ugy a
+szegen függött s azt aranynyal és ezüsttel ugy megpakolta, hogyha akart
+volna is többet rárakni, mégse fért volna.
+
+A mostoha leány aztán, mikor a hátára akarta venni az aranyabroszt:
+akkor vette észre, hogy a szögletben egy fekete asztal is van.
+
+A fekete asztalon volt egy nagy, ebadta aranyüst, mely aranyfödővel volt
+befedve.
+
+Júj! gondolta magában, tán abban van az ördög?
+
+Azt csak meg kell néznie, ha addig él is, ha mindjárt szörnyet hal is;
+mert még ördögöt világszép éltében sose’ látott!
+
+De hátha megharap; hátha bekap; hátha beránt abba az irdatlan nagy üstbe
+s ott a csontomról a húst mind lerágja?…
+
+Ha bekap is; ha megeszik is: csak kisz.... mégsem leszek az övé!
+
+Éh! gondolta magában, megnézem én, ha addig élek is!
+
+A mostoha leány aztán nagy bátran odament a fekete asztalhoz, az
+aranyfödő gyémántgombját megfogta s levette.
+
+Belenyul aztán az aranyüstbe, de biz abban nem ördög volt, hanem
+olvasztott, híg színarany.
+
+Mondom, hogy a mostoha leány benyúlt az aranyüstbe, hát látja, hogy a
+keze csupa sárga, csupa aranyos lett.
+
+Ijedtében a hajához fente s íme! az attól aranyhajjá változott.
+
+A mostoha leány aztán, mikor tetőtől-talpig meglátta magát a falban,
+mely oly fényes volt mint a tűkör, de nemis csoda! mert hisz – isten
+bizony oly igaz, mint ha látták volna kigyelmetek, tiszta gyémánt volt!
+– mondom hogy meglátta magát a falban, alig ösmert magára, hogy ő-e az
+vagy pedig valami királykisasszony?
+
+Csak nézi magát, csak nézi, egyszer azonban valami morgást hall.
+
+Körülnéz, hogy valjon mi lehet az? valjon nem az a vén asszony jött-e
+haza, ki vasekével, két kakason kősziklát szántott? hát látja, hogy a
+fekete asztal alatt egy nagy ebadta, lánczos kutya fekszik s az
+büffentette el magát.
+
+A fekete lánczos kutya csakugy szükölt, csakugy morgott s csattogtatta
+rá fehér fogait. De hiszen csak ne lett volna lánczravetve, csak
+szabadon lett volna, sose’ látta volna ő többet isten fényes napját és
+ragyogó csillagát, hanem tüstént szanaszét tépte volna az a fekete
+kutya!
+
+Jaj! gondolta magában a mostoha leány, ott az ördög! ízibe a hátára
+vette az aranyabroszt, benne a temérdek sok kincset s utczó vesd el
+magad; szaladásnak eredt.
+
+Hogy kiszaladt a réztetejű, kakaslábon forgó vár kapuján: a vaskakas,
+mely a kastély tetején ült, tüstént megszólalt.
+
+Meghalja a kakasszót a vén asszony, neki sem kell több, ráült az egyik
+kakasára s haza paripázott.
+
+Hogy hazaért a vén banya, egyenest a tizenkettedik szobájába szalad s
+látja itt a gazdálkodást.
+
+Ennek sem kell több, ízibe előrántja az azsagot, ráül, mint valami
+paripára s utána a mostoha leánynak.
+
+De már ez ekkor árkon-bokron túl volt, túl a selyemréten, túl a
+girba-gurba uton, túl a kerek erdőn és ahhoz a hidhoz ért, melyet
+megtapasztott.
+
+Mondom, hogy elért a hídhoz, azt mondja a hídnak:
+
+  Rejts el engem jó hidacska,
+  A sarkamba van a banya.
+
+A híd elrejtette; a mostoha leány a hidon vakolattá változott.
+
+Mikor a vén banya a hídhoz ért, s mikor az azt kérdezte tőle:
+
+– Hallod-e te jó hidacska! nem láttál erre szaladni egy ilyen meg ilyen
+leányt? az azt felelte, hogy: nem.
+
+Ezzel a vény banya visszafordult, a mostoha leány pedig tovább szaladt.
+
+A vén banyának pedig azért kelletett visszatérnie, mert a kérdezgetés
+miatt paripája elvesztette ördöngös erejét; de otthon, midőn a paripáját
+tüzes zsarátnokkal megabrakolta, az tüstént visszanyerte elébi erejét.
+
+Hogy a fa-paripa elébi erejét visszanyerte, azt a vén banya ujra maga
+alá csapta, ráült s utána a mostoha leánynak.
+
+A vén banya a merre csak szaladt, mindig ezt kiabálta, mindig ezt
+hajtotta:
+
+  Lipit-lapát, lipit-lapát,
+  Majd elérem a szép leányt.
+  Lipit-lapát, lipit-lapát,
+  Majd elérem a szép leányt.
+
+Biz azt el is érte volna, hogyha az almafa el nem rejtette volna; de,
+hogyím a leány az almafához ért, azt találja annak mondani, szót
+szólván:
+
+  Rejts el engem jó almafa,
+  A sarkamba van a banya.
+
+Mondom, az almafa elrejtette; a leány sóvári piros almává változott s
+felült az almafára. Ott is ő volt a legszebb alma.
+
+Hogy a banya az almafához ért, azt kérdi tőle:
+
+– Hallod-e te jó almafa, nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre
+szaladni?
+
+– Nem láttam én, felelt az almafa.
+
+A vén banya paripája a kérdezgetés miatt elvesztvén ördöngös erejét, az
+kénytelen-kelletlen visszafordult; de midőn hazaért, megabrakolta azt
+tüzes zsarátnokkal, melytől a paripa tüstént visszanyerte elébi erejét.
+
+Hogy visszanyerte a faparipa elébi erejét, maga alá csapja a vén banya,
+ráül s utána a leány után. Útközben szünet nélkül ezt kiabálta:
+
+  Lipit-lapát, lipit-lapát,
+  Majd elérem a szép leányt.
+  Lipit-lapát, lipit-lapát,
+  Majd elérem a szép leányt.
+
+Biz azt el is érte volna, ha a nyüves kutya el nem rejtette volna; de
+hogyím a kutyához ért a mostoha leány azt találja annak mondani:
+
+  Rejts el engem nyüvös kutya;
+  A sarkamba van a banya.
+
+Mondom, a leányt a kutya elrejtette; egy szőrszállá változott s a
+farkára ült.
+
+Hogy a banya a kutyához ért, azt kérdi tőle, mondván:
+
+– Hallod-e te jó kutyácska! nem láttál egy ilyen meg ilyen leányt erre
+szaladni?
+
+– Nem láttam én, felelt a kutya.
+
+Itt a vén banya nagy dérrel-dúrral fordult vissza; mert a mostoha leányt
+nem űzhette tovább; mert eddig terjedt a birodalma, eddig terjedt a
+hatalma.
+
+A mostoha leány aztán szép csendesen bandukolt hazafelé s a vén banyának
+felebotját sem hajtotta.
+
+Mikor a mostoha leány már nem messze volt a maga szülötte falujától, a
+mostohája kakasa felszállt a kémény tetejére s ott csak elkezdi:
+
+– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig aranyos
+ruhában!
+
+Hogy meghallotta a mostoha, hogy mit beszél az a kakas, nem volt rest,
+hanem a fazék szedővel kiugrik a pitvarból s lekergette a kakast a
+kémény tetejéről, mondván:
+
+– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!
+
+A kakas pedig innen a kerítésre, a kerítésről pedig a szemétdombra
+szállt, mindenütt kiabálván:
+
+– Kikiríku – kukuriku! itt jön a mi mostoha leányunk talpig érő aranyos
+ruhában!
+
+A mostoha pedig csak hajtogatta, csak hajtogatta, mondván:
+
+– Hess-hess! hogy jőne még az én mostoha leányom!?
+
+Erre a szóra kinyílik a kis-ajtó s rajta betoppan a mostoha leánya,
+hátán az aranyabrosz, az aranyabroszban pedig a számnélküli arany és
+ezüst.
+
+A mostoha leány világszép éltében most először hallotta a mostohájától,
+ki kérdést intézett hozzája e szózat szerint:
+
+– Mit hoztál _édes_ kedves leányom!?
+
+Bezzeg a mostoha leány most egyszerre nemcsak „édes“, de még „kedves“ is
+lett.
+
+Itt a mostoha asszony mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, az édes
+leányát is elküldte, hogy menjen szolgálatot keresni.
+
+De már ennek nem hamuban sült vakarót készített az útra, mint annak az
+árvának, hanem réztepsiben sült pogácsát.
+
+Az édes leány is elment szolgálatot keresni.
+
+Csak megyen, csak mendegél, egyszer ő is előtalálja a nyűves kutyát,
+mely ugy az útmentében feküdt.
+
+Hogy előtalálta, az azt kérdi tőle:
+
+– Hová-hová édes leány?
+
+– Mit kérded? felelt az édes leány, nem eb gondja!… elmegyek szolgálatot
+keresni.
+
+– Jer eléb, fordíts meg engem a másik oldalomra.
+
+– Biz én nem megyek; nem mocskolom be szép fehér kezemet! s nem
+fordította meg.
+
+Azzal az édes leány tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja az almafát is.
+
+– Hová-hová édes leány? kérdi az almafa.
+
+– Mit kérded? nem almafa gondja!… elmegyek szolgálatot keresni.
+
+– Jer eléb, rázz meg engem!
+
+– Biz nem rázlak én; nem rondítom be szép fehér kezemet! és nem rázta
+meg.
+
+Azzal az édes leány tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer előtalálja a hidat is.
+
+– Hová-hová édes leány? kérdi a hid.
+
+– Mit kérded? nem hid gondja az!… elmegyek szolgálatot keresni.
+
+– Jer eléb, tapaszsz meg engem.
+
+– Biz nem tapaszlak én; nem sározom be szép fehér kezemet! s nem
+tapasztotta meg.
+
+Azzal az édes leány tovább ment.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer elér a vén asszonyhoz, ki vasekével két
+kakason kősziklát szántott.
+
+– Hová-hová édes leány? kérdi a vén asszony.
+
+– Elmegyek szolgálatot keresni.
+
+– Sose’ fáradj; megfogadlak én. Egyéb dolgod nem lesz, mint látod-e azt
+a kerek erdőt?
+
+– Látom.
+
+– No, ha látod, annak a kellőközepén van az én réztetejű, kakaslábon
+forgó váram, menj haza, rakj tüzet, főzz kását. Mikor ezekkel készen
+leszesz, ne, itt van 12 szoba kulcsa, tizenegybe bemehetsz, söprögesd
+ki, de a tizenkettedikbe be ne merj menni, mert ha ezer lelked volna is,
+mégis gonoszul vesznél; mert ott maga az ördög van lánczra verve, mely
+azonnal bekap.
+
+Az édes leány beszegődött a vén asszonyhoz, ki vasekével két kakason
+kősziklát szántott és átvette a kulcsokat.
+
+Az édes leány aztán nem nézett se jobbra, se balra, hanem – megtalálván
+a kerek erdőt, kerek erdőben a gírba-gurba utat, a gírba-gurba uton a
+rézhidat, melyen átmenvén a selyemrétre ért, a selyemréten a kakaslábon
+forgó várat rezes tetejével – ízibe bement a kastélyba, sem tüzet nem
+rakott, sem a szobákat ki nem sepregette, hanem izibe berontott a 12-ik
+szobába. Itt leteritett az aranypadimentomra egy aranylepedőt, melyet
+ugy telerakott aranynyal és ezüsttel, hogy majd megszakadt alatta.
+
+A fekete kutya most is a fekete asztal alatt ült lánczra verve. Csakugy
+morgott, csakugy csattogtatta a fogát, hogy jobban sem kellett. De
+hiszen csak ne lett volna lánczra vetve, csak szabadon lett volna, tudom
+szanaszét tépte volna azt a leányt, tudom hogy vacsorán érte volna
+Pilátust!
+
+Az édes leány aztán az aranyabroszszal s az aranyabroszban levő
+számnélküli sok kincscsel kiszaladt a vár kapuján.
+
+Alighogy kihúzta a lábát a kapun, a vaskakas azonnal megszólalt.
+
+Meghallja a vén banya a kakasszót, ez sem rest, kifogta az egyik
+kakasát, haza nyargalt s egyenest be a tizenkettedik szobába. Hát látja
+a gazdálkodást, sok híja a pénznek.
+
+A vén banya sem rest, ízibe előrántja a lapátot, ráül mint valami
+paripára s utána a tolvajnak, mindenütt ezt kiabálván:
+
+  Lipit-lapát, lipit-lapát,
+  Majd elérem a szép leányt.
+  Lipit-lapát, lipit-lapát,
+  Majd elérem a szép leányt.
+
+Biz azt el is érte, mert a híd, bár az édes leány megkérte, hogy takarja
+el, nem rejtette el; mert ő sem tapasztotta meg.
+
+Mondom, hogy utólérte a banya az édes leányt, a magával vitt tüzes
+gereblyével meggereblyézte, minden ruhát ugy össze-vissza tépett rajta,
+hogy abból annyi sem maradt épen, mennyibe egy garasára sót be lehetett
+volna kötni; de eléb, el is felejtem mondani, az aranyabroszt s benne a
+temérdek sok kincset is elvette tőle.
+
+Az édes leány aztán nagy sírva-ríva, vérbe-fagyba hagyva bandukolt
+hazafelé a maga szülötte falujába.
+
+Mikor már nem messze volt a falutól, az édes anya kakasa felszállt a
+kémény tetejére s ott csak elkezdi:
+
+– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva!
+
+Itt meghallja az asszony, hogy mit beszél az ő kakasa, kiugrik nagy
+mérgesen a nyujtófával s lekergette a kakast a kémény tetejéről,
+mondván:
+
+– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!
+
+De a kakas nem tágított, hanem a kémény tetejéről a kerítésre, innen a
+szemét-dombra szállt, mindenütt kiabálván:
+
+– Kikiriku – kukuriku!… itt jön a mi édes leányunk vérbe-fagyba hagyva.
+
+De az asszony innen is elkergette, mondván:
+
+– Hess-hess!… hogy jőne még az én édes leányom!
+
+Arra a szóra nyílik a kis-ajtó s bedől rajta az édes leány vérbe-fagyba
+hagyva; ugyannyira, hogy még tulajdon édes anya is alig ösmerte meg
+egyetlen egy tubusleányát, kit, hogy az ördög már hétszer el nem vitt,
+biz bolondul cselekedett.
+
+A mostoha leányt aztán még azon a télen a falu legszebb, legderekabb
+legénye elkendőzte feleségének, felesegítségének eljegyezte; pedig,
+mikor háztűzhelyt jöttek nézni: a mostoha leányt kád alá borították;
+pedig, mikor a háztűzhely nézők azt kérdezték az asszonytól: van-e leány
+eladó? az saját leányát talpig érő selyem ruhába öltöztetve vezette be.
+
+De az árvát a kád alatt is megtalálták s menyasszony lett belőle, az
+édes leány pedig otthon maradt makkot sütni.
+
+Otthon maradt, meg is vénült, mégis pártát viselt; sose’ jutott búfedél
+alá.
+
+
+
+
+A SZEGÉNY EMBER ÉS AZ OBSITOS.
+
+Volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi pénze volt, mint békának a
+tolla, mint a talpamon a szőr.
+
+Hogy szegény volt az istenadta, elment egy gazdag emberhez, valami
+urhoz, pénzt kérni.
+
+A gazdag ember adott neki, de az adás farkán csomó volt, még pedig az,
+hogy ekkor meg ekkor, ha a föld alól teremti is, visszafizesse.
+
+De a szegény ember a pénzt a mondott időre nem tudta visszafizetni, de
+nem is volt rá szükség; mert a gazdag ember egészen elfelejtette, csak a
+haló-ágyában jutott eszébe.
+
+Mondom, hogy a haló-ágyán eszébe jutott, a testámentomában meghagyta,
+hogy a szegény ember a költsön adott pénzért azon éjszaka, mikor a
+temetőbe leteszik, istrázsát álljon.
+
+Midőn a gazdag ember ebbeli szándokát tudtára adák a szegény embernek,
+az ijedtében imhogy a böréből ki nem bujt, annyira ráesett a félsz.
+Ezért egészen a busulásnak adta a fejét, mintha az apja-anyja feküdnék a
+teritőn.
+
+Csak búsul, csak búsul, egyszer arra vetődik egy obsitos katona s kérdi
+tőle:
+
+– Mit búsul gazduram?
+
+– Hogyne búsulnék, óh jó ember; mikor egy gazdag embernek tartozom, ki a
+meghaló-ágyán meghagyta, hogy a legelső éjszaka, mikor leteszik a
+földbe, a sirjánál én álljak istrázsát és az nap ép ma van.
+
+– Hahó gazduram, ha csak az a baja, kisebb gondja is nagyobb legyen
+annál! majd kimegyek én a temetőbe, majd állok én ott sirbakot, csak
+izibe főzzenek egy jó vetett turus galuskát és izibe süssenek meg akkora
+kolbászt, hogy kertet lehessen vele keriteni, hogy hagy lakjam jól.
+
+Itt a szegény ember az obsitos katona kivánságát teljesitette; a
+feleségével papos vacsorát készittetett, még pedig olyant, hogy annak az
+izét, savát-borsát mig a világ világ lesz, a katona sose felejti el.
+
+Hogy jollakott a katona, hogy, mint a duda mikor fölfujták, megtelt a
+horpasza: ő kigyelme kibandukolt a temetőbe; de eléb kért a szegény
+embertől egy irdatlan nagy csáti-fát, mely bunkos botnak is beillett
+volna.
+
+Itt a katona a temetőben mit mit cselekszik, kapja a lelkét, a bunkos
+botjával egy nagy ebadta várat keritett, annak a várnak a kellős
+közepébe egy keresztet huzott, mely keresztre aztán ráállott.
+
+Csak áll, csak áll, egyszer ugy éjféltájban jön egy irtoztató nagy
+fekete bika, mely egyenesen a gazdag ember sirjának állott s azt
+kikaparta.
+
+Aztán a fekete bika megfogta a gazdag ember tirkóját, megrázta azt
+erősen, ugyannyira, hogy a csontja és a husa mind kihullott, csupáncsak
+a bőre maradt a kezében.
+
+Aztán a fekete bika az emberbőrt letette maga mellé a földre, a halottat
+pedig ismét visszafektette a sirjába s azt ujra betemette, ugy a mint
+volt.
+
+De ezalatt az obsitos katona az emberbőrt, hogy hogy nem, a várba
+behuzta. Ez lehetett ugy féltizenkettőre.
+
+A fekete bika csak aztán vette észre, hogy nincs emberbőr.
+Keresi-keresi, hát látja, hogy a várban egy obsitos katonánál van,
+pedig, mint már már mondám, az idő ugy fél-tizenkettőre járt, pedig a
+fekete bikának csak tizenkét óráig volt szabad ideje.
+
+– Add ide, kéri a fekete bika.
+
+– Nem adom, felelt az obsitos.
+
+– Add ide.
+
+– Nem adom.
+
+– Add ide, ha mondom, a mit kivánsz azt adok.
+
+– Egy zsák pénzért odadom.
+
+– No, csak obsitos katona ne volnál, mert ezzel az ördög sem bir, mert
+ez annál is többet tud; no, no csak keritett várban kereszten ne állnál,
+tudom hogy ideadnád, tudom hogy megkeserülnéd, hiszem azt az egyet!
+
+Itt a fekete bika aztán térülfordul, elszalad s pár percz mulva elhozta
+a zsák pénzt.
+
+A fekete bika aztán a zsák pénzt behajította a várba, a katona pedig az
+ember-bőrt kihajította.
+
+Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból mi nem, ugy láttam, mint
+most, ott voltam a hol beszélték, a fekete bika megrázkodik, magára
+veszi az emberbőrt és a gazdag ember képében elszaladt.
+
+A katona aztán, hogy elütötte a tizenkettőt, utána az egyet, azután a
+kettőt, nem várta meg, hogy a hasára süssön a nap, hanem ugy
+pitymallás-felé beállit a szegény ember udvarára.
+
+Koczogtat az ablakon, de senkise hallja, zörget az ajtón, de senkise
+nyitja.
+
+De a szegény ember fiacskája ébren volt, ki aztán megszólítja az apját
+ilyeténképen:
+
+– Édes apám! koczogtat valaki.
+
+– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
+
+– Édes apám! zörget valaki.
+
+– Piszt! hallgass fiam, hallgass.
+
+A katona megint az ablakra megyen, koczogtat rajta, de senkise hallja,
+zörget ujra az ajtón, de senkise nyitja.
+
+– Édes apám! megszólal ujra a kisfiu, koczogtat valaki az ablakon.
+
+– Hallgass fiam, hallgass.
+
+– Édes apám, de az ajtón is zörgetnek!
+
+– Hallgass fiam, hallgass.
+
+No ez abban maradt, de az obsitos katona türöm-olaja se tartott örökké,
+ezért bekiált az ablakon:
+
+– Gazduram, én vagyok.
+
+– Kicsoda? kérdi a szegény ember.
+
+– Én.
+
+– Kicsoda?
+
+– Kicsoda, kicsoda! én az obsitos, kit ma estve oly jól tartott.
+
+– Hát nem vitte el az ördög?!
+
+– Ej, dehogy vitt! nem kellek én még annak sem! hanem ízibe keljen föl,
+öltözködjék fel, tegye a kalapját a fejébe, galyabitsa a szűrét a
+nyakába s aztán gyujtson világot, eresszen be, mert ujságot mondok, még
+pedig nagyot.
+
+A szegény ember aztán kibujt a felesége oldala mellöl a dunna alól,
+meggyújtotta a fa közé csíptetett tört-fáklyát és az obsitost
+beeresztette, de eléb az ablakhoz ment, kinézett rajta, hogy valjon
+valósággal az obsitos-e az, nem az ördög-e az katona képében?
+
+Mondom, hogy beeresztette a katonát, az leült a tűzloczára s azt mondja
+a szegény embernek.
+
+– No gazduram, van-e egy talicskája?
+
+– Van vitéz uram, van.
+
+– Nem nyikorog-e?
+
+– Dehogy nem, akár a Sunyi hegedűje, akár ez a talicska.
+
+– No, ha nyikorog, kenje meg, mert kimegyünk a temetőbe s egy zsák pénzt
+hozunk haza, már pedig azt egyátalán nem akarom, hogy országvilág
+kiálljon a csudálkozásunkra, hogy éjnek idején valjon mit vihetnek azon
+a talicskán!
+
+A szegény ember aztán a talicskáját megkente s mikor ezzel is készen
+volt, kimentek a temetőbe, hol a zsák pénzt föltették a talicskára s
+hazavitték.
+
+Hogy hazavitték, a sok pénzt kétfelé mérték; feleközepe lett az
+obsitosé, feleközepe pedig a szegény emberé, kinek aztán annyi pénze
+lett, hogy a számát sem tudta, hanem itczével mérte mint a paszulyt.
+
+
+
+
+A TERHES ASSZONY.
+
+Volt egyszer egy terhes asszony, ki oly nyalánk, oly kiváncsi volt, hogy
+a mi szemének-szájának megtetszett, mindent, de mindent megkivánt. És e
+kivánságait az ő jó bolond, teddide-teddoda férje, hacsak szerét
+tehette, ha mindjárt a föld alól teremtette is elő, mind beteljesítette.
+Egyszer a terhes asszony a többi közt azt találja mondani a férjének,
+szót szólván:
+
+– Ejnye, hékás, be megenném valamit!
+
+– Mit édes feleségem? kérdi az ura.
+
+– Mit-e? hát akasztott ember tüdejét és máját.
+
+A terhes asszony alighogy kiejtette ebbeli szive szándokát, az ura
+tüstént a nyakába galyabította a szűrét s elindult azzal a gonosz
+szándékkal, hogy hoz akasztott ember tüdejét és máját.
+
+Hogy az egyszeri ember a gyalogútra ért, egy nyúl keresztbe szaladt
+előtte. Ez nem jó jel, gondolta magában, de azért tovább ment. Ép
+pénteki nap volt, mely hogy az egyszeri embernek eszébe jutott, vissza
+is jött volna, meg nem is, de azért mégis csak tovább ment; mert a
+terhes asszony kivánságát teljesítni kell. Csak mén, csak mendegél,
+egyszer egy fekete kutya került elébe, mely aztán elszaladt mellette. A
+fekete kutyának olyan vörös szeme volt, mely sötétben ugy égett, ugy
+világított, mint a tűz, mint a rehült fa, vagy még ezeknél is jobban. De
+az egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mer a felesége terhes volt,
+kinek minden kivánságát teljesítenie kell.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer megbotlik, elesik valamiben. Mikor
+fölkelt, fölugrott, csak akkor látta, hogy az egy koponya volt. A
+koponyából egy kigyó nézett ki, mely csakugy sziszegett, csakugy
+öltögette ki reája a fulánkját, hogy mindjárt agyonszúrja. De az
+egyszeri ember ezzel sem sokat gondolt; mert a felesége terhes volt,
+kinek minden kivánságát teljesítnie kell.
+
+Csak mén, csak mendegél, egyszer egy nagy rakás embercsontra talált… Itt
+egy kéz, ott egy lábszár, amott egy oldalborda, emitt egy kézfő… Az
+embercsontok felett egy farkas ült, mely azokról az itt-ott megmaradt
+hust rágicsálta. Zöld szeme csakugy égett, csakugy világított mint
+sötétben a revült fa; de sötét is volt, hogy szinte a kanál is megállott
+volna benne. Fújt a szél, hogy szinte harapott; hasította a levegőeget s
+hordta a havat és zuzmorát. De az egyszeri ember mindezekkel nem gondolt
+semmit; mert a felesége viselős volt, kinek minden kivánságát
+teljesítnie kell.
+
+Csak megyen, csak mendegél, egyszer mégis elért az akasztófához. Az
+akasztófán ép rajta volt az akasztott ember. A szél csakugy lobálta,
+csakugy hintázta; de fújt is erős kegyetlenűl, mint mikor valakit
+akasztani visznek, vagy már fel is akasztották. Az akasztott ember feje
+fölött egynehány varjú károgott.
+
+Az út ép az akasztófa mellett vitt el, melyen egy tojással kereskedő
+ember kullogott, ki ép a pipáját tömögette. A hátán volt a kosara, benne
+pedig vagy háromszáz tojás.
+
+Hogy a tojással kereskedő ember az akasztófa alá ért, hogy a pipáját már
+megtömte, azt találja mondani az akasztott embernek, szót szólván:
+
+– Hej, atyafi! nem adnál egy kis tüzet?
+
+– De biz adok, felelt neki az egyszeri ember.
+
+A tojásos ember pedig azt gondolta, hogy csakugyan az akasztott ember
+felelt; ennek se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredt s meg
+sem áll mindaddig, míg a faluba nem ért.
+
+A sok tojásból egy tojás lett, de még ez is összetört, ugyannyira, hogy
+csakugy patakzott; végig folyt a hátán, végig az inán, de még a
+kiskörmén is. Ennek is megesett a diószegi vásár, mint Kenyeresnek a
+bab; e sem kér többet akasztott embertől tüzet, hiszem azt az egyet!
+
+Az az egyszeri ember, ki a tüdőért és a májért ment, azt sem tudta hogy
+nevessen-e, vagy pedig felmászszon arra az akasztófára? de mégis ízibe
+lerugta a csizmáját, előkereste a bicskáját, felmászott a fára s kivette
+az akasztott ember tüdejét és máját. Hogy aztán hazavitte, a felesége
+megfőzte, megsütötte és megette.
+
+Mikor az asszony szájába tette az utolsó falatot és lenyelte, az óra ép
+12 ütött, ép éjfél volt.
+
+Hogy elütötte a tizenkettőt, a szoba ajtaja egyszerre mint a parancsolat
+magától kinyilott. Ki lépett be rajta? Ki egyéb, mint az akasztott
+ember! Még a kötél is a nyakán volt!… A terhes asszony még akkor is ott
+ült az asztalszögben, ki ekkor se holt, se eleven nem volt, de mégis
+szót szólt ilyeténképen:
+
+– Hol a hajad?
+
+– Szél elvitte, felelt az akasztott ember.
+
+– Hol a szemed?
+
+– Holló kivájta.
+
+– Hol a tüdejed és a májad?
+
+– Te etted meg.
+
+– Ki küldött?
+
+– Az ördögök.
+
+– Kiért?
+
+– Teérted ebadta r.....ja! Azért jer velem, viszlek!
+
+Azzal az akasztott ember nyakoncsípte az asszonyt s meg sem állt vele a
+pokol fenekéig.
+
+
+
+
+A VÉN LEÁNY.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy olyan vén leány, ki még az
+országútnál is öregebb volt. Ennek a vén leánynak szépségre nézve nem
+hiszem, hogy e széles világon párját lehetett volna találni; mert a
+pofája olyan volt mint a cserzett-bőr, szemöldöke mint a tövises
+disznóé, foga – alul-felül kettő-kettő – mint a disznóagyara, szája mint
+a békáé, haja deres mint a zúzmorás fa, hátáról sohase fogyott el a
+kenyere, ruhája százrétre szólt és a csizmája mindig azt kérdezte: hol a
+varga? De bezzeg volt pénze! az arany csuprostul állt a ládája fenekén,
+az ezüst pedig ép tarisznyástul; de nem is csuda! mert a Bányarém volt a
+szeretője, ki éjnek idején, ép tizenkét órakor járt fel hozzája s ekkor
+mindig annyi kincset hozott magával, hogyím megszakadt alatta.
+
+Itt hire futamodik, hogy itt meg itt Nekeresden milyen gazdag eladóleány
+van, csak vőlegény kell, de biz’ azért csak nem jelentkezett senki.
+
+No ha nem jelentkezett, gondolta magában tizenkét zsivány, majd
+elvesszük mi a menyasszonyt. Magát a vén leányt ugyan nem bánjuk, ha az
+istennyila üti is meg, csak a pénze legyen a miénk! Mondom, hogy a
+zsiványok ily szép szándékkal voltak a vén szűz irányában, éjnek idején
+erős kegyetlenűl fölfegyverkezve leánynézőbe mentek. Azaz nem is mentek
+be, csak a kertben húzták meg magukat, honnan aztán egyet közülök
+elküldtek kérőnek. Azaz nem is kérőnek ment el az az egy, hanem csak
+azért, hogy kikémlelje, valjon alszik-e már a vén leány? Ha alszik –
+isten légyen neki kegyelmes! – rögtön rajta hajtanak; ha pedig nem:
+várnak addig, a meddig elszunyad.
+
+Itt a zsivány ily szép szándékkal csendesen az ablakhoz sompolyog, a vén
+leány pedig ép akkor ásított egyet, még pedig akkorát, hogy a szája
+széle a két fülét csókolta, mondván:
+
+– Itt van már az első!
+
+A zsivány azt gondolta, hogy neki mondja, – ezért megszeppenvén, intett
+a másiknak, hogy jőjön.
+
+Odajön a másik s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a vén
+leány ujra egyet ásított, mondván:
+
+– Itt van már a második!
+
+A két zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, megijedtek s intettek a
+harmadiknak is, hogy jőjön.
+
+Odamegyen a harmadik is s a mint ott fülelnek, hogy mi lesz már ebből, a
+vén leány ujra egyet ásított, mondván:
+
+– Itt van már a harmadik!
+
+A három zsivány megijedt s intettek a negyediknek is, hogy jőjön; de ez
+is ép így járt s így sorba mind a tizenkettő.
+
+A zsiványok, mondom, azt gondolták, hogy a vén leány őket számlálja,
+ezért az ablak alatt tanakodni, susogni kezdtek.
+
+Csak susognak, csak susognak, egyszer a vén leány újra megszólal,
+mondván:
+
+– Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!
+
+A 12 zsivány azt gondolta, hogy nekik mondja, egy se szeretett volna e
+tisztességben részesülni, megijedtek, utczú vesd el magad, és a kertbe
+szaladtak, hol is hátul a tökszárban elbujtak; pedig a vén leány, hogy
+legyen mivel szalonnabőrként összetöpörödött, nyírfahajként
+összezsugorodott testét tengetni, a tűzben vadalmákat sütött s ezeknek
+mondá: „Sustorogjatok csak, sustorogjatok, majd az alfelembe csaplak!“
+
+Hogy a vén leány a vadalma vacsorát elköltötte, le akart feküdni; de ép
+ekkor jutott eszébe, hogy a kis kutyája, melyet ép Tökszárnak hítak és a
+melylyel együtt egy ágyban szokott feküdni, még nincs ide ben. Mondom,
+hogy ez eszébe jutott, kiállott a pitvarajtóba s elkiáltja magát
+ilyeténképen:
+
+– Tökszár, ne! Tökszár, ne fütty! Jöszte be, készen vár a dunnám!
+
+A zsiványoknak se kell több, utczú vesd el magad, szaladásnak eredtek s
+még most is szaladnak, ha meg nem álltak!
+
+
+
+
+A BOSZORKÁNY.
+
+Egyszer egy szolgáló szállást kért egy vén asszonytól, ki boszorkány
+volt. Ez adott is neki.
+
+Mikor le akart feküdni a boszorkány, azt mondja a leánynak, hogy mossa
+meg a lábát.
+
+A leány odamegyen s mosogatni kezdi a vén asszony lábát. A mint ott
+mosogatja, egyszer azt találja mondani a vén banyának:
+
+– Ejnye, be sárga ez a kend lába!
+
+– Sárga biz az, mert sok halottat meggázolt már az!
+
+No ez abban maradt, de kevés idő mulva, megint csak elkezdi a leány.
+
+– Ejnye, be sárga ez a kend keze!
+
+– Sárga biz az, mert sok halottat megszorongatott már az!
+
+No jó, ez megint abban maradt, hanem kevés idő mulva megint csak elkezdi
+a leány:
+
+– Ejnye, be sárga ez a kend foga!
+
+– Sárga biz az! mert sok halottat megrágott már az… Hamm! téged is
+bekaplak!
+
+És a boszorkány a szegény leányt minden szöröstől-bőröstől ugy a hogy
+volt, bekapta s elnyelte mint Jónást a czethal.
+
+
+
+
+BOLOND JANKÓ.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy
+hóbolygós fia, kinek a szülötte falujában „Bolond Jankó“ volt a
+titulája.
+
+A szegény ember a mi Jankónkat elküldte szolgálatot keresni. El is ment
+az s beszegődött az egyházfihoz ökrésznek. A mi Jankónknak egyéb dolga
+nem volt az egyházfinál, csak két ökröt bíztak a keze alá, hogy azokat
+ugy őrizze, mint a két szemevilágát, vagy még annál is jobban.
+
+A mi Jankónk éjnek idején kihajtotta a két ökröt a temetőbe.
+
+Az ökrök ott legelésztek, a mi Jankónk pedig leűlt egy sírdombra,
+elővett a csuhujjából egy tuczet kártyát s a holdvilágnál kártyázni
+kezdett, mondván:
+
+– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál
+Jankó…
+
+Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer az óra ép tizenkettőt ütött, ép
+éjfél volt.
+
+Mikor az óra elütötte a tizenkettőt, honnan honnan nem, egy vén kamasz
+ördög mint a peczek megállott a mi Jankónk előtt; de ez az ördögöt,
+mintha ott se lett volna, számba sem vette, hanem csak a magáét
+hajtotta, mondván:
+
+– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagy filkónál
+Jankó…
+
+A mi Jankónk hogyím az ördögre rá se hederitett, az lekuporodott melléje
+a sírdombra s aztán ketten kezdtek kártyázni.
+
+Az ördögnek ép egy kanpoltrája volt, Jankónak pedig két kis-pénze.
+
+Csak kártyáznak, csak kártyáznak s addig-addig kártyáznak, mig a mi
+Jankónk az ördögtől a kanpoltrát szerencsésen el nem nyerte, de az azt
+nem akarta odadni, hanem szaladásnak eredt. De a mi Jankónk sem akarta a
+maga jussát hagyni, azért utána az ördögnek; elöl az ördög szaladt,
+hátul pedig a mi Jankónk.
+
+Az ördög a templom mellett szaladt el, mely ép a temető
+tőszomszédságában állott, a mi Jankónk pedig azt gondolta, hogy abba
+szaladt be, pedig tudjuk, hogy annak az büdös.
+
+Jankónak se kell több, neki vetette a hátát a templomajtónak s azt
+befeszítette.
+
+Keresi, keresi az ördögöt a templomban, de, természetesen, seholse
+találta. Mikor aztán elfogyott a türelem olaja, neki esett az
+apró-szenteknek, hogy fizessék meg neki tüstént, ebben a
+szempillantásban a kanpoltrát, melyet az ördögtől holdvilágnál egy
+sírhalmon nyert, mert különben mindjárt izzé-porrá töri őket.
+
+De azok, természetesen, nem fizettek. No, ha nem fizettek, gondolta
+magában a mi Jankónk, majd megfizetek én. Megfizetek pedig ezzel az
+ispiritusos bottal, melyet szünet nélkül magával hordott.
+
+Azzal a bolond neki esett az apró-szenteknek – de a nagygyát sem kimélte
+– csihi-puhi, mind össze-vissza törte; kinek a kezét, kinek a lábát,
+kinek az orrát, kinek az egész fejét ütötte le.
+
+Mikor aztán a bolond elvégezte a fizetést, annyira elfáradt, hogy
+tüstént elaludt a templom pádimentomán, mintha a legjobb rendén lett
+volna a szénája.
+
+Pedig dehogy volt jó rendben! mert reggel, midőn a harangozó csendíteni
+jött, hát látja a szép gazdálkodást, látja hogy az apró-szentek mind
+agyba-főbe vannak verve.
+
+Ennek se kellett több, egyenesen a paphoz szaladt. El is jött az a szent
+bibliával, hogy Jankóra tüstént ráolvassa a sz. igéket, de a bolond, a
+mint fel akarták költeni, azt gondolta, hogy most is az ördöggel van
+dolga, mert a papot abban a hosszú fekete reverendában annak nézte s azt
+ugy pofon találta cserdíteni, hogy majd vacsorán érte Pilátust.
+
+A bolondot aztán lefülelték, összekötözték s vason vitték a
+törvényházba, hogy ott mondják ki rá a szentencziát.
+
+Az volt pedig a szentenczia: hogy Jankót egy oly elhagyatott üres házba
+csukják, a melybe éjnek idején az ördögök tanyáznak.
+
+Ebből az ördöngös házból, a kit abba becsuktak, nem volt rá eset, hogy
+valaha valaki visszakerült volna.
+
+Igy Jankónak megint az ördögökkel volt dolga, de nem félt tőlük, mert
+már volt egygyel dolga és attól is ő nyerte el a kanpoltrát, nem pedig
+az ördög az ő két kis-pénzét. Ezért Jankó félt is az ördögöktől, meg nem
+is.
+
+De hiszen, gondolta magában, csak hagy jőjjenek, majd megszámoltatom ő
+kigyelmöket, tudom kurtát húznak, hiszem azt az egyet!
+
+De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy Jankónál ott volt az
+ispiritusos bot, meg aztán a sut-zsák, melyeket szüntelenül magával
+hordott mint az árnyékát.
+
+Mondom, hogy Jankót az ördöngös házba becsukták, tüzet rakott, mert volt
+a szegletben elég forgács. S aztán elővette a kártyáját és kártyázni
+kezdett, mondván:
+
+– Tököt, makkot Jankó… adutt Jankó… nagyobb kisfilkó nagyfilkónál Jankó…
+
+Csak kártyázik, csak kártyázik, egyszer zörgetnek az ajtón.
+
+Júj! itt az ördög s ha ezer lelked volna is Jankó, mégis gonoszul
+vesznél!
+
+De bíz az nem az ördög volt, hanem egy szegény obsitos katona, ki
+szállást kért.
+
+A mi Jankónk adott neki szállást, de eléb tudtára adta az obsitosnak,
+hogy csak úgy maradjon itt, ha tetszik, mert ez ördöngös ház, a melyben
+azok az urak.
+
+A szegény obsitos katona mindezekre csak azt felelte, hogy nem bánya ő,
+ha mindjárt Belzebub ő felsége lakozik is itt, csakhogy szállást kapjon,
+csakhogy fedél alatt legyen, mert ottkinn olyan idő van, hogy még a jó
+kutyát is kár kiereszteni.
+
+Csakugy fújt a szél, csakugy sipolt, csakugy fügyült, mint mikor valakit
+akasztani visznek.
+
+– No, ha nem bánod, felelt mindezekre Jankó, én sem bánom; csakhogy
+aztán magadra vess, hogyha veled is olyan történik, vagy még annál is
+gonoszabb mulatság, melyre maga a czigány is azt felelte: „Hogy ő bíz
+azt soha ki nem állja!“
+
+Aztán mindketten leültek kártyázni, de egyszer azon veszik észre
+magukat, hogy a forgács elfogyott.
+
+Volt a padláson elég.
+
+No, ha van, gondolta magában Jankó, majd fölmegyek én, majd túrok le én
+onnan.
+
+Fölmegyen Jankó a padlásra s egy jó csomó forgácsot le is túrt.
+
+Ez ujra elég volt egy darabig, de megint elfogyott.
+
+Ezért Jankó felküldte az obsitos katonát, hogy most már ő menjen fel,
+most már ő turjon le forgácsot, mert már fogyatékján van, sötétben pedig
+csak nem maradhattak.
+
+Mit volt, mit tenni a szegény obsitos katonának, fölment a padlásra
+forgácsért, de bíz az onnan nem jött többé vissza.
+
+Nem jött pedig azért, mert alighogy fölért, az ördögök nyakon csipték s
+izzé-porrá tépték.
+
+A mi Jankónk csak várja, csak várja, hogy mikor jön már le az obsitos
+katona.
+
+Addig-addig várta, mig végre elfogyott a tűröm-olaja, s azért
+felkiáltott a padlás-lyukon ilyeténképen:
+
+– Hej, atyafi, jöszte le már, ha mondom.
+
+Erre a szóra az ördögök lehajitottak valamit a padlásról.
+
+A mi Jankónk odanéz, hát látja, hogy az a szegény obsitos egyik, még
+pedig a jobbkarja.
+
+A jobbkéz után a balt, a bal után az egyik lábszárat, azután a másikat,
+a másik után a derekát, a derék után végre a fejét hajitották le,
+melylyel ugy oldalba kolintották a mi Jankónkat, hogy mig él, soha, de
+sohase felejti el.
+
+Itt lelkem teremtette! a szögletben a tűz, mintha a föld nyelte volna
+el, egyszerre magától kialudt s lett a szobában olyan sötétség, hogy
+szinte harapni lehetett volna, hogy a kanál is megállott volna benne.
+
+Egyszerre a szoba világosodni kezd, s mikor egészen megvilágosodott, a
+mi Jankónk csak akkor vette észre, hogy a szoba telisded-teli van –
+ördöggel.
+
+Az ördögök aztán közrekapják a mi Jankónkat s elkezdtek vele labdázni;
+egyik kézből a másikba hajították s ugy labdáztak vele.
+
+De a mi Jankónk sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem elővette a
+sut-zsákot, meg az ispiritusos botot.
+
+Azért vette elő pedig a sut-zsákot, hogy annak száját kinyitván, az
+ispiritus bottal a sok ördögöt mind-mind belehajtotta, csupáncsak egyet
+hagyott szabadon. És az nem volt senki más, mint a kitől a kanpoltrát
+elnyerte.
+
+Jankó aztán rárivalkodik erre, hogy adja meg neki a kanpoltrát, melyet
+holdvilágnál sirdombon nyert el tőle, de eléb az ördögöt az ispiritusos
+bottal ugy oldalba teremtette, hogy az bőgött, orditott mint a szakál,
+mint az oroszlán.
+
+Az ördög mindezekre csak azt felelte, hogy ő nála egy krajczár, nem sok,
+de még annyi sincs, hanem ha eljön vele a pokolba, ott megfizeti a
+tartozását, mert akár egy zsákpénzt ád neki.
+
+Jankó erre is ráállott.
+
+Azért előfogta az ördögöt, ráült, mint valami paripára, a sarkantyuját
+ugy a horpaszába vágta, hogy kétfelöl csakugy patakzott a vére, hogy
+jobban se kellett, s aztán elindultak a pokolfelé.
+
+Hogy odaértek, Jankó leszállt az ördög hátáról, ki aztán őt teméntelen
+szobák során keresztül vezetvén, végre a pinczébe értek.
+
+A pinczében hét kád volt egymás mellett sorjában elhelyezve. Ezekben
+pedig élire verve szám nélküli sok pénz; az egyikben volt vert-arany, a
+másikban termő-arany, a harmadikban nyers-arany, a negyedikben
+vert-ezüst, az ötödikben termő-ezüst, a hatodikban nyers-ezüst, a
+hetedikben pedig, mely ugy a szegletben állott, rézpénz.
+
+Most az ördög azt mondta a Jankónak, hogy válasszon abból, a melyikből
+tetszik; akár az aranyból, akár az ezüstből, akár a rézpénzből.
+
+De Jankó egyikből sem választott.
+
+És ezer volt a szerencséje! mert mihelyest akármelyik kádpénzhez hozzá
+nyúlt volna, az azonnal lobbot vetett volna s ő ott, tüstént azon
+szempillantásban izzé-porrá égett volna!
+
+Mondom, hogy Jankó egyikhez sem nyúlt, előfogta az ördögöt, hogy fizesse
+meg neki azt a kanpoltrát, melyet holdvilágnál sírdombon nyert tőle.
+
+Az ördög nem tudott fizetni. Jankó azért elővette a sut-zsákot;
+kinyitotta a száját és ezt az egyetlenegy ördögöt is bele hajította.
+
+Jankó aztán a sut-zsákon hurkot vetett, a hátára hajította s hazafelé
+indult a pokolból.
+
+De most az volt a kérdés, hogy menjen ki, hogy el ne tévedjen, mert 32
+szoba során keresztül menni nem bolondság ám!
+
+Nem is jött volna ki onnan senkisem; de a mi Jankónk mégis kijött.
+
+Kijött pedig azért, mert ő eleve élt a gyanúperrel, mindegyik szoba
+ajtajában egy-egy kártyát hullatott el.
+
+Igy jött vissza Jankó a pokolból, igy nem tévedt el s még azon éjszaka
+haza is ért.
+
+Otthon aztán tizenkét kovácslegényt kért a falu birájától. Az adott
+neki. Ő aztán a tizenkét kovácslegénynyel, mindegyik kezébe egy-egy
+mázsás pörölyt adott, a sut-zsákot össze-vissza kovácsoltatta s
+mindaddig verette-üttette, míg az nem porzott.
+
+Mikor aztán a sut-zsák porzani kezdett, kinyitotta annak a száját és a
+port szélnek eresztette.
+
+E porból lett a vöröshangya. Azért oly mérges a vöröshangya csipése,
+mert ördögporból való.
+
+E napságtól fogva nincsenek ördögök.
+
+A falu aztán Jankónak ezért a szolgálatáért egy bornyas tehenet adott.
+
+Ő pedig aztán a bornyas tehenet elvitte a vásárra, hogy majd sóra-húsra
+ragaszt belőle egy pár garast. De a mint egy rengeteg erdőn
+keresztülmenne, egy fiatal sudar fa elkezd a mi Jankónk előtt
+hajlongani, csikorgani.
+
+A bolond azt gondolta, hogy a sudar fa a tehenet akarja megvenni.
+
+– Megveszed, kérdi a bolond, megveszed?
+
+A sudar fa csak nyikorgott, csak hajlongott előtte.
+
+– No, ha megveszed, itt hagyom; de holnap reggel az áráért eljövök s ha
+akkor meg nem fizetsz, ezt a nagy apádat, mely itt melletted áll,
+tüstént ki vágom.
+
+Jankó aztán a borjas tehenet a sudar fához kötözte s azzal hazafelé
+bandukolt.
+
+Másnap aztán Jankó, hátára vetvén egy fejszét, elindult a rengeteg
+erdőbe a pénzért.
+
+Hogy odaért, hát látja, hogy a farkasok a tehenet borjával együtt még
+azon éjszaka megették, csak a kötele, csak a csontja maradt ott, a
+pénznek pedig se híre, se neve.
+
+Megharagszik a mi Jankónk, hogy őt a sudar fa így rászedte, ugy
+rászedte, neki esik a vén fának, mely a fiatal fa mellett állott s a
+fejszével vágni kezdte.
+
+Csak vágja, csak vágja, egyszer a fa oldalából egy irtóztató nagy rakás
+pénz dölt ki.
+
+A Jankónak sem kell több, hazaszaladt, kocsit hozott s a sok pénzt
+hazaszállitotta.
+
+Sok volt a pénz, ezért szó se lehet arról, hogy meg lehessen számlálni.
+No, ha nem lehetett megszámlálni, vékával kell megmérni. Azám, csak
+volna, de még ez se volt!
+
+– No, ha nincs vékánk, szólt a szegény ember, eredj el fiam a paphoz,
+kérj tőle vékát, de meg ne mond neki a világért se, hogy pénzt mérünk.
+
+Jankó elmegyen a paphoz, megáll előtte mint a peczek s szót szólt:
+
+– Köszönteti tiszteletes uramat apám-uram, adjon egy üres vékát, mert
+pénzt mérünk.
+
+A pap adott neki, de fölébredt benne a kiváncsiság, hogy valjon ez a
+bolond igazat beszél-e?
+
+Mondom, hogy a tiszteletes urban fölébredt a kiváncsiság, a szegény
+ember házához sompolygott s betekintett az ablakon, hát látja, hogy a
+szegény ember, meg a fia, ketten mérik a pénzt; egyik a zsákot tartotta,
+másik pedig az aranyat lapátolta.
+
+Itt a szegény ember észreveszi, hogy a pap az ablakon leskelődik, neki
+sem kell több, kiküldi a fiját egy nagy ebadta bunkos bottal, hogy
+ijessze meg a papot, de vigyázzon, nehogy agyon üsse.
+
+Itt a bolond kimegyen a furkos bottal s ugy ütötte főbe a papot, hogy az
+még a kis-körmét se mozditotta meg, hogy még azt se mondhatta, hogy: bá!
+Pedig ép ekkor kezdett pitymallani, ép ekkor szürkült az idő.
+
+Itt a bolond mit mit nem cselekszik, a hátára veszi a papot, elvitte a
+szomszéd asszony kertjébe még pedig oda, a hol a hagymás ágy volt. Egy
+fej vörös-hagymát nyomott a pap kezébe, mintha az a hagymát kezdené
+dézmálni, pedig a szomszéd asszony kardos egy asszony volt, ki még a
+papnak sem engedett.
+
+Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, a szomszédasszony
+észreveszi, hogy valaki a hagymájában gazdálkodik.
+
+Ennek se kell több, beszalad az azsagért s ugy főbe találta kolintani a
+papot, a mint ott guggolt, hogy az menten, tüstént azon szempillantásban
+felfordult, és csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.
+
+Megijed az asszony, hogy ő a papot igy ütötte, ugy ütötte agyon.
+
+A mi Jankónk úgy a kerités mellett leste, hogy mit csinál az asszony,
+hogy mint sír-rí fejre kulcsot kézzel.
+
+Megszánta Jankó a szegény asszonyt, átkiált a keritésen ilyeténképen:
+
+– Mit sír, mit rí szomszédasszony olyan keservesen?
+
+– Hogyne sirnék, oh jó Jancsi! mikor a tiszteletes uramat, ki ide jött
+hagymát lopni, agyonütöttem.
+
+– Sose sírjon azért szomszéd asszony; kisebb gondja is nagyobb legyen
+annál! mert ha nekem jó pénzzel megfizet, elsímítom én a dolgot.
+
+– Oh jó Jancsi, a mi pénzem van, mind odadom; pedig csuporral áll a
+huszas a láda fenekén!
+
+– Nem kell nekem a kigyelmed pénze, van nekem elég, de ha a leányát, a
+Juliskát, nekem adja – ugyis régota szeretjük egymást – még a hajaszála
+sem görbül meg.
+
+Az asszony igérte, esküjével megpecsételte, hogy neki adja feleségül
+egyetlenegy legkedvesebb leányát, ki a faluban a legszebb leány volt.
+
+A bolondnak se kell több, ismét a hátára veszi a papot, átvitte a másik
+szomszédba, hol a gazda böllér-mesterember volt.
+
+Mondom, hogy a papot átvitte a szomszédba, a hidas ajtaját kinyitotta,
+egy disznót ugy szíven szúrt, hogy az még nemis nyikkant, aztán a papot,
+kezébe adván egy nagy kést, a disznó hátára ültette, mintha az ölte
+volna meg a szegény párát.
+
+Itt fölébred a böllér, kimegyen a szobából, hát látja, hogy a hidas
+ajtaja tárva-nyitva van.
+
+– Tyű, disznó teremtette! kiáltott a böllér, itt nem jol van a dolog! A
+böllér aztán kezébe kap egy vasvillát, s ugy oldalba teremtette a papot,
+hogy menten lefordult a disznóról.
+
+És a böllér csak ekkor vette észre, hogy az a tiszteletes ur volt.
+
+Neki se kell több, szalad egyenes a faluházához, hogy a tiszteletes ur
+igy akarta ugy akarta a disznaját ellopni, hogy egyet már le is szúrt,
+hogy ő aztán így ütötte, ugy ütötte agyon a tiszteletest, bár csak egyet
+huzott rá.
+
+A birákok aztán kimentek a helyszinére s azt mondták a tiszteletes úrra:
+úgy kell neki, mért akart zsivány lenni, mért akarta a más disznaját
+ellopni.
+
+A szegény böllérnek pedig semmi baja sem lett.
+
+Jankó aztán a falu legszebb leányát elkendőzte, eljegyezte, aztán lakzit
+laktak s még most is élnek nagy boldogan hogyha meg nem haltak. A sok
+pénz még a Jankó eszét is meghozta.
+
+_Wigand K. F. könyvnyomdája Pozsonyban._
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  A hamupipőke 3
+  A nádszál kisasszony 35
+  Az aranyhajú kertészbojtár 65
+  A csodaszörny 101
+  A Lidércz 127
+  Prücsök János 143
+  Patkós Körmöndiné 157
+  A mostoha leány és az édes leány 169
+  A szegény ember és az obsitos 189
+  A terhes asszony 197
+  A vén leány 203
+  A boszorkány 209
+  Bolond Jankó 213
+
+  [Transcriber’s Note:
+
+  Alternative spellings have been retained as they appear in the
+  original.
+
+  List of corrected typographical errors:
+  Page 5,   "mintha élte gyökéren"
+  changed to "mintha élte gyökerén"
+  Page 6,   "adott neki almizsnát"
+  changed to "adott neki alamizsnát"
+  Page 7,   "te jóféle bátyaid"
+  changed to "te jóféle bátyáid"
+  Page 15,   "hintóslovak kicsisának"
+  changed to "hintóslovak kocsisának"
+  Page 19,   "viszed a tizenharmamadikat"
+  changed to "viszed a tizenharmadikat"
+  Page 24,   "valászolt a Hamupipőke"
+  changed to "válaszolt a Hamupipőke"
+  Page 31,   "kedves gazdam"
+  changed to "kedves gazdám"
+  Page 37,   "hanem az ő feléségének"
+  changed to "hanem az ő feleségének"
+  Page 42,   "haróm aranyhajszálat: majd"
+  changed to "három aranyhajszálat: majd"
+  Page 45,   "fényes tekintétet"
+  changed to "fényes tekintetét"
+  Page 46,   "gazdaját ismét láthatja"
+  changed to "gazdáját ismét láthatja"
+  Page 55,   "Aztan összeölelkeztek"
+  changed to "Aztán összeölelkeztek"
+  Page 55,   "felmázott a fűzfára"
+  changed to "felmászott a fűzfára"
+  Page 60,   "kirepűlt az alakon"
+  changed to "kirepűlt az ablakon"
+  Page 62,   "Ez ismétlődődött"
+  changed to "Ez ismétlődött"
+  Page 63,   "de Jáncsi azt"
+  changed to "de Jancsi azt"
+  Page 68,   "a mi Jacsinknak"
+  changed to "a mi Jancsinknak"
+  Page 69,   "zokog keserven"
+  changed to "zokog keservesen"
+  Page 73,   "lánczos fekete kutja"
+  changed to "lánczos fekete kutya"
+  Page 78,   "elvezett az aranyalmája"
+  changed to "elveszett az aranyalmája"
+  Page 82,   "kéri a közepső"
+  changed to "kéri a középső"
+  Page 85,   "felsegés királykisasszony"
+  changed to "felséges királykisasszony"
+  Page 87,   "fésülködik a kapszás fejű"
+  changed to "fésülködik a kapczás fejű"
+  Page 89,   "aranyalmat is megkapja"
+  changed to "aranyalmát is megkapja"
+  Page 89,   "azt sem tudtak: bosszankodjanak-e"
+  changed to "azt sem tudták: bosszankodjanak-e"
+  Page 92,   "kogy neked sok"
+  changed to "hogy neked sok"
+  Page 93,   "ki nem bújt a köréből"
+  changed to "ki nem bújt a böréből"
+  Page 93,   "vezett kutyát agyonlövi"
+  changed to "veszett kutyát agyonlövi"
+  Page 97,   "hol ott hagya jó tátoslovát"
+  changed to "hol ott hagyta jó tátoslovát"
+  Page 98,   "hanem leoldolta"
+  changed to "hanem leoldotta"
+  Page 105,   "minden isenadta nap"
+  changed to "minden istenadta nap"
+  Page 109,   "mepszólal egy hang"
+  changed to "megszólal egy hang"
+  Page 116,   "A csodaszörry abban"
+  changed to "A csodaszörny abban"
+  Page 159,   "keze-lába összesugorodott"
+  changed to "keze-lába összezsugorodott"
+  Page 122,   "búbájos asszony"
+  changed to "bűbájos asszony"
+  Page 130,   "ki ne erezd"
+  changed to "ki ne ereszd"
+  Page 131,   "tüstent azon szempillantásban"
+  changed to "tüstént azon szempillantásban"
+  Page 131,   "tüstent fölébredne"
+  changed to "tüstént fölébredne"
+  Page 134,   "üvegcsengetjü ilyeténképen"
+  changed to "üvegcsengetyü ilyeténképen"
+  Page 171,   "annak a masiknak"
+  changed to "annak a másiknak"
+  Page 185,   "ezt kiabalván"
+  changed to "ezt kiabálván"
+  Page 202,   "a tütejed és a májad"
+  changed to "a tüdejed és a májad"
+  Page 206,   "ásított: mondván:"
+  changed to "ásított, mondván:"
+  Page 217,   "a harangszó csendíteni jött"
+  changed to "a harangozó csendíteni jött"
+  Page 219,   "kutját is kár kiereszteni"
+  changed to "kutyát is kár kiereszteni"
+  Page 221,   "szinte haragni"
+  changed to "szinte harapni"
+  Page 221,   "egészen megvilásogodott"
+  changed to "egészen megvilágosodott"
+  Page 224,   "fa csak nyigorgott"
+  changed to "fa csak nyikorgott"
+  Page 228,   "tiszteles ur volt"
+  changed to "tiszteletes ur volt"
+  Page 228,   "ütötte agyon a tiszeletest"
+  changed to "ütötte agyon a tiszteletest"
+  Page 228,   "azt mondtak a tiszteletes"
+  changed to "azt mondták a tiszteletes"]
+
+
+
+
+
+
+End of Project Gutenberg's Eredeti népmesék (2. rész), by László Merényi
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EREDETI NÉPMESÉK (2. RÉSZ) ***
+
+***** This file should be named 39386-0.txt or 39386-0.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        http://www.gutenberg.org/3/9/3/8/39386/
+
+Produced by Albert László (This book was produced from
+scanned images of public domain material from the Google
+Books project.)
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+http://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at http://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit http://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations.
+To donate, please visit: http://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     http://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.