diff options
Diffstat (limited to '77825-0.txt')
| -rw-r--r-- | 77825-0.txt | 4314 |
1 files changed, 4314 insertions, 0 deletions
diff --git a/77825-0.txt b/77825-0.txt new file mode 100644 index 0000000..0059da2 --- /dev/null +++ b/77825-0.txt @@ -0,0 +1,4314 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 *** + + + + +APRÓ BŰNÖK + +ELBESZÉLÉSEK + +IRTA + +TORMAY CÉCILE + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +magyar irod. intézet és könyvnyomda + +1905 + +Franklin-Társulat nyomdája + + + + +TARTALOM. + + 1. Apró bűnök 5 + 2. Egy útitárs 13 + 3. A gyűrű 21 + 4. A maestro 31 + 5. Eltévedt csók 40 + 6. Káprázat 51 + 7. Utolsó tavasz 64 + 8. A kisértet 72 + 9. Korán és későn 81 + 10. Kilencz rézpénz 91 + 11. Czigányok 98 + 12. Tépett atilla 104 + 13. Virágzó hantok 114 + 14. A piros czipő 130 + 15. Menuette 138 + 16. A Madonna mécse 148 + + + + +APRÓ BŰNÖK. + +A két barátnő már vagy egy félórája búcsúzott egymástól a küszöbön. +Tamásy ez alatt végigpróbált valamennyi ülőhelyet Lilla asszony bájos +kis boudoirjában. Közbe-közbe pedig jóakaró indiskréczióval nézegette +meg az iróasztalon a fényképeket s húzgálta ki a könyvjelzőket a +sárgafedelű regényekből. + +Az előszobából üde női hangok hallatszottak be hozzá. Amazok odakinn +olyan zavartalanul nevettek, beszéltek, mintha ő a világon se lenne. + +Egyszerre érdeklődve pillantott fel. Tisztán hallotta Lilla anyáskodó +szavát. Menyasszony barátnőjét oktatta: + +– Édes kicsikém, még egy utolsó tanácsot búcsúzóul… Ha meg akarod őrizni +a vőlegényed szerelmét, az istenért, valahogy le ne szokjál apró +hibáidról… + +Fojtott suttogás hangzott… Csapódott az ajtó s Lilla visszatért a +szobába. + +– Ugy-e nem haragszik, hogy egyedül hagytam? – mondotta, mialatt +kedveskedve fordult öreg barátjához. Szerette őt, mint a hogy általában +szerették ezt a kedves embert a nőtársaságban, mert minden asszonynak +arról tudott beszélni, a ki azt az asszonyt véletlenül legjobban +érdekelte. + +– Nos, nem válaszol? – kezecskéjét Tamásy felé nyújtotta. De ő, mintha +meg se hallotta volna szavát, fennhangon kezdte szőni gondolatait: + +– Hiába, érthetetlen lény az asszony, se logikája, se emberismerete, se… + +– Rólam szól ez a meleghangú személyleirás? – kérdezte Lilla s kaczagva +vetette magát a karosszékbe. + +– Magáról és minden asszonyról! – pattant fel a férfi boszusan. – Mondja +csak, mire való volt az, hogy egy menyasszonynak olyan tótágast álló +tanácsokat adjon az esküvője előestéjén. + +– Én?… Ugyan miféle tanácsokról beszél? + +Tamásy diadalmasan tekintett a szép asszony szemébe: + +– Látja, már is elfelejtette, de az a fiatal leány bezzeg jól megjegyzi +magának, hogy nem szabad leszoknia a hibáiról! + +– Ah úgy, hát meghallotta? – Az asszony örökké mosolygó arcza hirtelen +elkomolyodott: – Ne vádoljon, – tapasztalásból beszéltem. + +– Tapasztalásból? – Tamásy figyelmesen tekintett rá. + +– Igen, – mondotta Lilla s elgondolkozva nézett bele az alkonyat +homályába. – Régi emlékeket bolygatunk,… hogy is mondjam… egy +barátnőmről van szó, vele történt az, a mit el akarok beszélni… Ne +csináljon olyan okos arczot, nem ismerhette őt. Pedig, azt hiszem, +megszerette volna, mert, – hasonlított hozzám… Víg volt, csak úgy mint +én, s a mit szóval nem tudott elmondani, azt a szemével mondta el, – +ezért is hiresztelték róla világgá, hogy kaczér. + +A férfi finom mosolylyal pödörgette bajuszát s Lilla most, hogy a +növekvő sötétség eltakarta arczát, bátrabban kezdett beszélni: + +– Barátnőm – tudja mit, nevezzük el őt Clarissenak, – szép asszony volt, +talán a legszebb az egész társaságban. Sokan bolondultak utána s ő oly +jól tudta a bolondokat kezelni, hogy azok sohasem gyógyúltak meg +egészen. Ha a bálterembe, kaszinóba vagy akárhová is betette a lábát, +egyszeribe csődület támadt körülötte. Ő aztán nyugodtan tűrte, hogy +imádják és ha közbe-közbe művészi öntudatlansággal végignézett hódolóin, +tekintete mindég azt kérdezte, hogy vajjon miért bámulják annyira. +Persze ezer hizelgő szó mondta el erre a kérdésre a feleletet. Clarisse +természetesen csak ezt akarta hallani… Mert hát édes barátom, mi +asszonyok olyanok vagyunk, mint a remekművek, – mentül több ember csudál +meg bennünket, annál szebbekké leszünk… a világ szemében. + +– Milyen sokan bámulhatták meg magát! – dörmögte Tamásy udvariasan. + +– Ugy hiszem az ötvenes években kurizáltak így az urak, – nevetett +Lilla. – Na de most hallgasson ide és kérem ne zavarjon… Hol is hagytam +el?… Igen, hát barátnőm egy napon hódolói között megpillantotta annak az +idénynek a legdivatosabb gavallérját. + +– A többit már sejtem, – kiáltotta Tamásy jókedvűen, – Clarisse asszony +természetesen beleszeretett! + +– Téved, vagy, legalább is elhamarkodott a kijelentése. A gavallér +bolondult meg először. Clarisse ügyesen vitte a dolgot; a legmelegebb +tekintetét lopta bele a szemébe, a leghódítóbb mosolyát és a legszebb +ruháit szedte magára, ha lovagjával találkozott. Az ő híres mosolya, víg +nevetése, diadalmas, ringó járása s a libbenő selyem fodrok között +előbukkanó kicsiny lábai, – megtették a maguk hatását. A tél kellemesen +szállt el a fejük felett. + +A férfit eleinte gyönyörködtette Clarisse délibábos lelke. – Lilla +önelégülten vetette föl a fejét: – Ezt szépen mondtam, bár lehet, hogy +valami regényben már olvastam ilyesfélét… Sebaj, a fődolog az, hogy +barátnőm gavallérja az első időben határozottan büszke volt rá, hogy +kívüle még olyan sokan bomlanak a szép asszonyért. Hanem aztán +tavaszszal, úgy emlékszem a lóversenyek alatt történt, hogy egy napon +elmult ez a furcsa büszkesége. Megharagudott, mert valaki hangosan +észrevette Clarisse kicsiny lábait. + +– Érdekessé kezd lenni a dolog… + +– Na látja!… Hát kedves barátom az az ember neveletlenül dühbe jött ezen +a csekélységen. Ettől a percztől fogva megváltozott és gyilkos szemmel +nézett mindenkire, a ki szépnek találta Clarisset. Vége volt a flirtnek, +a víg udvarlóból a szó legteljesebb értelmében, kellemetlen testőr lett. +Nyomon követte barátnőmet mindenüvé. Komor képeket vágott, ha másokkal +mulatni látta. – Ő maga azért nem múlattatta többé. Társaságban +szótlanul ácsorgott körülte, de ha egy perczre magukra maradtak, akkor +megható őszinteséggel árulta el növekvő szenvedélyét. És Clarissenak +tetszett annyira a csinos gavallér, hogy szivesen meghallgassa, mikor +arról beszélt neki, mennyire szereti őt. Mosolyogva tűrte +féltékenykedéseit, sőt örökös panaszait is. + +El sem képzeli, milyen hízelkedve kérlelte olyankor: + +– Clarisse, tegyen már egyszer valamit a kedvemre! + +– Nos? – kérdezte barátnőm. + +– Szokjék le bizonyos apró hibákról! – volt a rendes felelet. + +– Például? + +– Ne nézzen olyan melegen arra a sok léha ficzkóra! + +– Hát aztán? + +– Az isten szerelmére, ne vesse hátra a fejét, mikor nevet, – olyan +rosszul esik az nekem. Meg, tudja, a multkor véletlenül maga után +mentem, mikor sétált… + +Clarisse felkaczagott, a gavallér pedig dühbe jött: + +– Hiába nevet, egyáltalában nem tartom illőnek, hogy olyan különösen +emelgeti a szoknyáját az utczán. Szerettem volna pofon ütni azt a +frátert, a ki azt mondta a háta mögött: «ejnye beh csinos lába van!» + +– Hát baj az? + +– Még sokkal nagyobb baj az, hogy a legfeltünőbb kalapokat a maga fején +látom… És kérem, ne járjon olyan képtelen színű ruhákban… Meg az az +örökös czigarettázás… az a rettenetes füstölés! + +– Szóval azt kivánja, hogy mindezekről leszokjam? + +– Oh Clarisse, kétszeresen szeretném akkor! + +Ilyen beszélgetések folytak le közöttük minduntalan. Heteken, hónapokon +át vitatták barátnőm hibáit. De ő abban az időben még okos volt, nem +hallgatott a könyörgésre s úgy élt, a mint neki tetszett… + +– A gavallérja meg kereket oldott, – dörmögte Tamásy. + +– Sőt ellenkezőleg, Clarisse mind erősebben magához lánczolta őt… Bolond +asszony, játszott a tűzzel és, mert mulattatta a veszedelmes játék, nem +vette észre, hogy közbe már megégette az újjait. + +Egy napon aztán dűlőre került a dolog. Magukban voltak és a gavallér +egyszerre csak, hogy, hogyan nem, ott térdelt Clarisse lábainál. +Barátnőm persze menekülni próbált előle, de aztán… + +– Inkább megcsókolta őt, – hahotázott Tamásy. + +– Nem,… csak visszaadta a csókját. + +– Finom megkülönböztetés! + +– Ne gúnyolódjék, – mondotta Lilla szomorúan – nagy pillanat az, mert +hiszen az első csóknál dűl el, hogy milyen szerep jut az embernek a +szerelmi duóban… Clarisse szerepe az engedelmeskedés lett. Az a csók +végzetessé vált reá nézve. Elvesztette a játszmát és önmagát: szeretni +kezdett… + +Szenvedélye napról-napra komolyabb lett. Billent a mérleg, ő lett a +gyöngébb s a férfi befolyása egyre nagyobbodott. Hogy kedvében járjon, +szinte észrevétlenül simult az izléséhez, az egyéniségéhez. + +Megesett, hogy mikor ő belépett a szobába, Clarisse, mint egy iskolás +gyerek, félredobta a czigarettáját. Vagy olykor, ha víg nevetés közben +hátravetette a fejét s szeme véletlenül barátjára tévedt, – elfulladt a +kaczagás az ajkán. Egyszer pedig, a mikor sétára indultak, Clarisse +visszafordult, hogy sötétebb ruhát vegyen magára… + +Rövid idő mulva már nem az volt többé, a ki régen. Elvesztette +eredetiségét, leszokott a hibáiról – megadta magát. Végre is olyanná +lett, mint a minőnek a férfi látni akarta. De az elismerésre hiába várt, +mert mint a hogy ő átalakult, úgy alakult át fokozatosan barátja is. +Mióta örökös panaszai, féltékenykedései tárgytalanokká váltak, azóta +elmaradtak a kicsiny veszekedések is, melyek után olyan jó volt a +kibékülés. A szenvedélyes jelenetek is megritkultak s nem tervezgetett +többé a jövőről sem – mert hiszen az a jövő jelenné lett. Nem igyekezett +kedvessé tenni a Clarisseal töltött perczeket, mert most már nem volt +kimérve az idő, csak tőle függött, hogy meddig nyujtsa az együttlétet. + +Szerelmük egyhangúvá lett, de Clarisset annyira elfoglalta a saját +érzése, hogy a változásból mitsem vett észre. Csak akkor riadt fel, +mikor egy napon barátja kétségbeejtő józansággal tólta el magától +dédelgető kezét: + +– Maguk asszonyok rettenetesen egyformák… + +Lassankint megfoghatatlan ingerültség vett erőt rajta. Clarisse nem +tudta okát adni, – később persze rájött, hogy unatkozott! + +– Nem csodálom, – mondotta a meggyőződés hangján Tamásy. + +– Lám még maga is így beszél. A férfiak megunják, ha állandóan szeretjük +őket… Szegény Clarisse, ő pedig mindent megtett volna, hogy magához +lánczolja azt a csunya embert, de hiába! Mióta senki sem fordult meg +utána az utczán s nem bámulták többé lábacskáit, barátja sem csókolgatta +őket alázatos rajongással. Mióta Clarisse senkire se emelte a +tekintetét, ő sem nézett többé kutatóan a szemébe s mióta nem mosolygott +a hódolókra, ő sem mosolygott rá. Mikor aztán a társaságban +elfelejtették Clarisset s nem beszéltek többé róla, mikor régi udvarlói +megszüntek őt szeretni s eltünedeztek mellőle, – akkor ő is kiábrándult +abból az asszonyból, a kit szerelme árnyékává, visszhangjává tett és +lassan-lassan elmaradt tőle… + +Lilla elhallgatott. + +– És aztán? + +– Nincs több aztán, vége van a mesémnek! S most már úgy-e tudjuk mind a +ketten, hogy mikor maguk férfiak megszeretnek bennünket, akkor +megszeretik apró bűneinket is. Ha aztán a kedvükért leszokunk a +hibáinkról, elvész valami belőlünk, valami, a mit öntudatlanul ép úgy +szerettek, mint akár a jó tulajdonságainkat… Na de elég ebből ennyi, +adjon valahára egy czigarettát! + +Tamásy gonoszkodva nézett az asszonyra: + +– Hát megint rákapott a czigarettára? + +Lilla felsóhajtott: + +– Igen, már vagy egy esztendeje! + + + + +EGY ÚTITÁRS. + +A mult nyárnak egy forró délutánján utaztunk vissza Ravennából Riminibe. +Az állomás piszkos és füstös volt, az egyetlen fakino egy padon hevert s +rendületlen nyugalommal kergette a legyeket, mert hát rajtunk kívül, a +merre a szem ellátott, nem volt más útas. A sok hajsza után jól esett ez +a gondolat: legalább magunkra maradhatunk a vasúti szakaszban. +Kényelmesen végighevertem az űléseken s azután csak úgy, mint a fakino, +megpróbáltam tovahajtani az ablakon át beözönlő legyeket. + +A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyujtva a «pronti»-t, +mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Egy csomó dobozt s egy kis +bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik tulajdonosa is és +helyet foglalt a szakasz tulsó szegletében. + +Felültem s bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi volt. +Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe elsoványodott +nyaka, mely körül szomorúan tátongott bő gallérja s a két mély barázda, +mely sötét bajusza mentén lefutott szája mellett. Tekintetében halálos +kimerültség volt és azért mégis látszott rajta a fiatalság, látszott, +hogy nem az évek, hanem valami nagy szenvedés viselte meg úgy az arczát. + +De mit is érdekel engem ez az ember, a ki tán már a jövő állomáson +kiszáll s a kit soha sem látok többé ebben az életben!… Átpillantottam a +mocsaras táj felett, Ravenna sötét pineaerdeje felé és az ernyős fák +reszkető körvonalaikkal eszembe juttatták azokat a finom kis tájképeket, +melyeket a legyezők falapocskáira pingálnak a czopfos piktorok, ott +messze túl a tengereken. Egy darabig csak néztem ki az ablakon, azután, +magam sem tudom miért, – újból visszatekintettem útitársunkra, a kivel +akarva, nem akarva, kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szük +szakaszban s a kinek e perczben ugyanaz a czélja, a mi a mienk. + +Tulajdonképpen semmi érdekes sem volt ezen az emberen, egyedül puha +kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arcza mutatott +szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta nyakkendőjét s +olyan ügyetlenül állt keskeny arczához, mintha nemrég növesztette volna. +Csak most vettem észre, hogy az idegen a fullasztó meleg daczára, +köpenyébe burkolódzva ül s balkezével görcsösen összefogja vállára +vetett felöltője szárnyait. + +A meleg igazán tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról és a +levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz +orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam az +egyetlen csukva feledett ablakot. + +Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyujtotta sovány nyakát, +szinte szimatolni látszott a levegőben, azután kedvetlenül huzódott az +ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz… Szegény ember, őt is +kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte a veríték, nyugtalanul +fészkelődött helyén s szabad bal kezével zsebeiben kutatott. «De hát +minek is űl abban a meleg kabátban» – gondoltam éppen abban a perczben, +mikor végre kirántotta zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott +válláról a felöltő. Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével +hirtelen elfogta pillantásomat… A légvonat újból arczomba csapta a nehéz +orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb +vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátújj… + +Most már átláttam sápadtságának okát. Megértettem, hogy a betegség vonta +fiatal ajkai köré a mély barázdákat, megértettem, miért lett olyan +kedvetlen az elébb, mikor leeresztettem az ablakot. Mélyen sajnáltam, +hogy megbántottam ezzel, de akkor még nem sejtettem, hogy ő hozta +magával azt a kellemetlen szagot a ravennai kórházból, a hol, ki tudja, +tán most vesztette el a félkarját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel +és azért még is mindig újra visszatévedt rá a szemem s valami +érthetetlen érdeklődéssel kisértem figyelemmel bal kezének fonák +mozdúlatait, – világos, hogy nem tudott még vele bánni. És mennyire +reszketett az a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellény +gombjait és játszott az óralánczczal, melyet időről-időre olyan +görcsösen kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani. + +A vonat megállt egy perczre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s kissé +elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre: – «Mikor érünk már +Cesenaticóba? – A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál jobban +megértse a választ, hevesen kihajlott, az ablakon. + +– Jaj Istenem!… hát soh’ sem lesz vége, – sóhajtotta s lemondóan ült +vissza helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta óráját s nagy +kínnal előre igazította az állomás órája szerint… Futó mosolyt véltem +ekkor látni ajkán, de utóbb újból elkomolyodott és kis időközökkel +sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül csettentett nyelvével, egy +szemrehányó pillantást vetett az állomásfőnökre, azután mintegy +kétségbeesve tehetetlensége felett, nekivetette hátát az ülés +támlájának, mintha tólni akarta volna a vonatot, hogy menjen már előre… + +Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól láttam, +izgatottsága perczről-perczre nőtt. Újjai elkeseredetten doboltak +térdén, lábait pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé, talán így űlve is +menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot, a mellettünk +tovalebbenő szellőt, a perczeket. + +Minden állomáson kihúzta óráját s hol előre, hol hátra igazította; +minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő múlva leszünk ott, a hová +ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a vonatvezetővel a perczek +felett. Ekkor láttam, hogy könyvnélkül tudja az útvonal menetrendjét. És +ő mégis mindig újra kérdezősködött, hallani akarta másoktól, hány percz, +hány pillanat választja el attól a helytől, a hová, ha repülni tudna, +úgy hiszem, régen elszállt volna… + +Vajjon kihez vitte első útja a korházból? Az édes anyjához… a +feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett előtte +és milyen gondolatok marczangolták szegény, fáradt agyát. Szemében +olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a viszontlátástól és +attól, hogy mit szólnak majd ehhez a csonka karhoz, a mely esetleg +mindent megváltoztathat… Azután mintegy biztatni látszott önmagát, állát +kabátjába mélyesztette s lassan reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével +elfedte homlokát, de azért láttam: a szája alig észrevehetően mozgott, +mintha leczkét mondott volna fel. Lehet, hogy édes, hizelkedő szavakat +ismételgetett, kedves leczkét, a melyet ott a kórházban, hosszú +betegsége alatt bizonynyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig +fekhetett ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arcza +s olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna +egyenesen tartani… Soha ilyen halálos izgalmat emberi arczon nem láttam. +Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység tükröződött +szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte vonásait. Olykor +eltorzult az arcza, azután hirtelen felderült, ilyenkor nem bírt magán +uralkodni s mosolyogni kezdett… + +Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a +következő Cesenatico lesz. Néhány percz és szegény útitársunk, a kivel +egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, czélt ért. Már úgy is csak az +izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra erőt vett rajta a +várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné vált az arcza, +fénytelenné a szeme… Még egyszer utoljára kihúzta az óráját, egy darabig +merően nézett rá, azután valami lázas tevékenység fogta el, ide-oda +kapkodott, egymásra rakta a dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s +hátrasimította szép sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé, +a mi olyan szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arczának. Végül +gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy eltakarja +vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Igy várt azután állva +mindaddig, míg a vonat beérkezett. + +Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajkai remegtek s mialatt titkolódzva +mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy keressék egy piczikét +azok, a kik ott az állomáson várnak reá, vagy lehet, hogy nem bízott +magában. + +Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az ajtóhoz. De +itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a lábbadozó, beteg ember +félt a nagy örömtől, még elodázta egy kicsit, még készülődött rá… Végre +is azonban erőt vett magán és kipillantott. + +Éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem; reám is átragadt az az +izgatottság, melylyel tele volt körültem a levegő. Előre hajoltam s +keresve néztem végig a perronon. Alig hittem a szememnek, újból meg +újból végig kutattam tekintetemmel a néptelen indóháznak minden +befogható zugát… Hiába! nem volt ott senki, egy árva lélek sem várt erre +a mi szegény útitársunkra! + +Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a +lelkében?… Arcza halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen +vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam fel s a +mennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk utána a +bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt, mintha +odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében az a +fájdalmas kifejezés tükröződött, a mit eddig csak a halálra sebesített +állatok tekintetében láttam,… összefacsarodott tőle a szivem. + +Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott, mert +futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen kérdezett +tőle valamit. Amaz megrázta fejét s kissé megrántva vállát, otthagyta őt +a faképnél. + +Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett ide-oda, +azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta holmiját s szinte +futva indult át az állomás kis kertjén a tulsó oldalon várakozó +kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a másikhoz, mintha még +mindig reménykedett volna, hogy itt van, csak elbújt valahol az, a kihez +ő jött… + +Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva ez a +szegény csalódott ember?… Az édes anyját? – Oh nem, az itt várta volna +őt bizonynyal reggel óta; – a feleségét? – az is eljött volna már azóta, +hacsak kötelességből is… nem, csak a kedvese lehetett az, a ki ilyen +hűtlenül maradt távol tőle. + +Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam még +egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba vezető +hosszú fasor elején, a mely véges-végig vigasztalanul néptelen volt. +Sehol egy kocsi, sehol egy ember… Ő egymagában állt a fák alatt s kis +bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan hordozott magával, lábai +előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta kezével, nézett, nézett a +messze út felé és még mindig reménykedett, hogy eljön az, a ki nem várta +őt. + + + + +A GYŰRŰ. + +Még a kalapját se tette le, úgy a hogy volt, hosszú utazó kabátjában, +fáradtan vetette bele magát egy karosszékbe. Az inas behordta utána az +angolos bőröndöket – azután egyedül maradt. Férje a mellékszobában +nyakszirtre tólt kalappal, fontoskodva rendezte az útközben összegyült +szinházi, vasúti és egyéb belépti jegyeket, majd apró dobozokból +nagyobbakba rakta át a szivarvégeket. + +Az asszony megvető mosolylyal fordította félre a fejét. Tekintete az +asztalra tévedt… Felhalmozódva hevert ott több napi postája. Egykedvüen +nézte át a leveleket, aztán felbontatlanul dobta őket vissza az +asztalra. Egy boríték valahogyan az ölében maradt. Lepillantott az +írásra s unatkozva sóhajtott fel: – Hát még mindég ír!… Szegény bolond, +hogy szerethet! + +Finom újjai géplesen játszottak a levélborítékkal, sötét szeme pedig +merengve nézett a nyitott ablak felé. Mintha valami emléket keresne a +beözönlő tavaszi napfényben. + +Csakugyan egy érzés emlékét kereste ő a tavaszi napsugárban, egy érzést, +ami valamelyik elmult májusban úgy megdobogtatta a szivét. + +Két év előtt a tél folyamán történt, hogy egy napon végkép megunta a +férjét, sőt – az udvarlóit is. Tavaszszal azután könnyelmü közönyét +érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Nem bírt egy helyben megmaradni. +Mintha kergették volna, egész nap az utczákat járta, látogatásokat tett, +de mindenünnen sietve távozott… Lázasan keresett valamit, hogy mit, azt +maga sem tudta addig a napig, amelyen végre megtalálta. + +Hirtelen, váratlanul jött az egész. Egyszer beszélt Szendrey Lászlóval +és belészeretett. Megszerette, mert nem udvarolt neki, már pedig ez elég +ok egy unatkozó szép asszonynál arra, hogy különbnek tartson egy embert +az udvarlóinál s elképzelje, hogy szerelmes belé. + +Mikor pedig barátnőitől azt hallotta Szendreyről, hogy nincs szive, – +leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy megtudja, igaz-e. + +Még jobban kezdte szeretni őt s úgy gondolta, össze kell törnie ezt az +embert, hogy meglássa a szivét. + +Rövid idő mulva rájött arra, hogy Szendrey Lászlónak van szive, hallotta +a dobogását s nagy mesterkedéssel a kezébe is kerítette… Ekkor ezt is +összetörte, mint a kiváncsi gyermekek a bábujukat – látni akarta, mi van +benne. Mikor aztán úgy találta, hogy az a szegény szív telesdedtele van +az ő képével, akkor rájött arra, hogy ez a gavallérja sem különb a +többinél… + +Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már elmulasztotta azt a +pillanatot, mikor visszavonulhatott volna. Szendrey tulságosan szerette +őt. Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem +tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt mindenütt. Nem +ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy beleélte magát csapongó +asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult az ízléséhez, hogy még +nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük. Pedig Tilda a kimerülésig +törte a fejét azon, hogy mivel boszanthatná meg. + +– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr mosolyogva, – nos +jó, valószinüleg igaza van. + +– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten. + +– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan. + +Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az egyedülléttől, +rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey társaságában, mintha +egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az emberrel nem ellenkeznek!…» + +Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át szakadatlanul +kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott lábával. + +Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy férfias +mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De az most +csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert nem tudta +kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett. + +Szendrey felpillantott: + +– Úgy látom, unja magát? + +– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen – nem magamat, hanem magát +unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda éppen nem várt… László úr +megfogta két kezével az ő törékeny vállát, kétségbeesetten, dühösen +megrázta, aztán hátrataszította a kereveten és – elrohant. + +Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból nagyon +szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve kerekedett, +hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az ajtónál megállt s +örömében összecsapta gyűrűs két kezét. + +– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!… + +És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a folytonosságot s a +ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét szerette. Mivel pedig mindég +újra nem lehet elkezdeni, a veszekedéssel akarta volna megszakítani az +egyhanguságot, hogy így a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha +új szerelmet kezdene. + +De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti Lászlót, +milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést hallott, +azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó iskolás fiú jött +feléje az a nagy darab bajuszos ember. + +Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben. + +Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen gyorsan +vége lett az ő fellobbanásának: + +– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem látott, se +nem hallott s egyre csak azt suttogta: + +– Bocsáss meg, bocsáss meg! + +Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel szorította +magához, mintha nem akarná többé elereszteni. + +Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán s ez +olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az ölelését, +de aztán a ruhája jutott eszébe. + +Kibontakozott Szendrey karjaiból. + +– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni tudni! – +Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd lehúzott újjáról +egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen mondotta: + +– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt mondta, hogy +annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő persze azt hitte, +csakis a feleségem lehet az… + +Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett. + +– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek többé, +hogy elhagyd érettem a férjedet… + +Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi újjára +vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák hosszú sorát. + +László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a perczben, +mikor az a másik olyan nagyon szerette őt. + +… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda ugyan +viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a férfi némi +jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt. Kerülte, bujkált +előle s ép úgy unta, mint a férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg +szakított vele. Kiadta cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr +keres, nem vagyok itthon!» + +Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza előtt, +délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra érkeztek a +levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta valamennyit a tűzbe. +Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön, a míg meg nem unja. + +De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy békessége +legyen, végre is jobb híjján elment a férjével Monte-Carlóba. + +Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül, a László +úr levele. + +– Hát még mindég nem fáradt bele! + +Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek, keze +akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő borítékot. + +– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a kellemes +érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra gondolni. + +– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra – bár ne +lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg olyan hamar… +Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért szeretett… Különben +bánom is én, hogy mit érez más, csak már én tudnék valakit szeretni… +Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! – Elgondolkozott. – Hányszor is +hittem már ezt? + +Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett. + +– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy hirtelen, +szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot. Kényelmesen +belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami mulatságos dologra +készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni a levelet: + +«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s ámulva +hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a papiroson: + +«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még egyszer, +utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell váltanom szegény +anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a kit illet, a ki a +feleségem lesz. + +Szendrey.» + +Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos volt. + +– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig zavarodottan +bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az arczát. Felugrott a +karosszékből: + +– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No +megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem? + +Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé indult: + +– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az újjamról. + +Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között akadt rá +Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között, majd +méltatlankodva kiáltott fel: + +– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s kissé +félrehúzta a száját: + +– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!… Igazán, +megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt? + +Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el, veszedelmesen +kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a szobán, végül megállt +a karosszék előtt, mely hajdan László úr helye volt és mindenféle +gorombaságot mormogott. Markában ezalatt haragosan szorongatta a gyűrűt. + +Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen +szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten hivatni is +akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új szerelmét. + +– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét, egyszerre +elszomorodott: + +– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit tegyek? + +Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén: + +– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de hisz én… +én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe. + +Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét és lassan +felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a háta mögé +rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni kezdett: + +– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom! Punktum! +De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?… Hm!… Igaz ez lenne +a legokosabb? Csak jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe! + +Menten leült íróasztalához és megírta a levelet. + +«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.» + +Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte a +férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz futott s +egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek növelték +nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha életében… + +Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte, nem +tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga előtt, +hogy – szerelmes! + +Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon volt. +Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig siettében +leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint sétálni küldte a +férjét, hadd soványodjék… + +Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden vére a +fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s nyakát előre +nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László lépteinek zaját: + +– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy szeretem!… + +Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a kereveten s egy +találomra felkapott könyvből olvasni látszott. Mesés közönynyel emelte +fel a tekintetét. + +Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, halványabb volt, mint +régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt sodrából. +Elfojtott hangon tagolta a szavakat: + +– Szendrey… Isten hozta! – + +– Nagyságos asszonyom… + +– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s csábító +bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul álltak ott +egy helyben. + +Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak össze +mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza lassan-lassan +biborvörösre vált. + +Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán hirtelen +elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát, kecsesen +nyujtotta oda László úrnak a kezét. + +– A gyűrűt akarta… itt van… + +És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította a fogait +s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt, a tulajdon +keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette az emlékekre, +mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka kinyilt aztán… +egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé. + +– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten. + +– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan. + + + + +A MAESTRO. + +Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek óta látták +tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a San Jacoppo +templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint a reggeli +órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott el nagy lustán +megszokott helyére. Felállította rozoga festőállványát, rátámasztotta a +vázlatot, kezébe vette ecseteit, palettáját, aztán leült a kőpárkányra s +kalapját, miként a koldusok, letette maga mellé a földre. + +A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta környékén, +zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az asszonyok közönyösen +teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s az aranyműves tovább +ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem vette észre a Maestrót, +senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen olyan természetesnek találták +megjelenését, mint a minő természetes volt az ő szemükben, hogy +déltájban besüssön a nap a szűk utczákba s alkonyatkor a lagunák néma +vize felett kigyúljanak a piczi zöld lámpák a gondolák csúcsán. + +Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány naplopó suhancz vagy +utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel olykor az +elkoptatott régi csúfolódás: + +– Még most sem készült el a képed? + +– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet mázolod? + +Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye alatt. +Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak elmerült +szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. Nézte az +odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas zugát s az ódon +házak falai között, omladozó hídak alatt, a tengerbe vesző lagunát +sejttették. + +Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy gondola. A +házak ablakai között vörös és sárga firkantások sorakoztak egymás mellé… +talán a száradó rongyok… errébb egy sötét fal felett sűrű füstre +emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos kert fái. Csupa talán, csupa +bizonytalanság volt az a kép, melyre egy kis jóakarattal rá lehetett +ugyan fogni, hogy a San Jacoppo környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan +jogon ábrázolhatta volna Venezia akármelyik más festői zugát is. + +Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még Marietta, +az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves boltja feletti +csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi történik a piazzettán. + +Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút körül különböző +vélemények hangzottak el Maestro multjáról. + +A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, hogy +bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából – +kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték tőle még +a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy mielőtt festő +lett, zsebmetszéssel és útonállással foglalkozott. + +Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor +Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte a +düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az állítást. + +– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A Maestro +mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e kevély +kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor jó +családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van, hogy +hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán gondoliére +és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria Formosa +templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés miatt +elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek nevét +azonban elfeledte a bölcs Salvo. + +Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel hosszú +hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini szülőföldjére +– a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak – Maestro Tintorettonak +nevezték el őt. + +Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen részévé +lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra kikönyöklő +czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az eperfa mely +áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját képének köszöngetett +le a zavaros habokba. + +A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött valahogyan. +Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a hónapokban pedig, mikor +hemzseg a temérdek utazó Veneziában, gondtalanul éldegélt csekély +keresményéből. Bársonykabátja, művészkalapja, – úgy számitott, – eltart, +a meddig ő, gyümölcsre, halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a +mit az üzlet hozott. Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb +mozzanata… Ha idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget +legrégibb templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő +ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. Homlokát +beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s összehúzott szemmel +pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az érdeklődők hosszasabban is +időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás kedvéért még egy-két merész +vonalat is rajzolt ecsetjével – a levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított +le lábánál heverő kalapjára, melybe ő már reggel belehelyezett néhány +rézpénzt. Igy sejttette a kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz +néven az adakozást! Az inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást +s mielőtt odébb mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos +fövegbe. + +Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál, megkönnyebbülten +sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább, őszinte lustasággal +görnyedt össze s pihente mindaddig a munka fáradalmait, míg új áldozatok +nem közeledtek. Már messziről megismerte a pénzes inglésik lépteinek +zaját, – mert a maga szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután +csekély változatossággal megismételte az előadást. + +Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, gondolások +szentesítették különös kereseti módját, mert hát Veneziában azt tartják, +hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a gyerekek pedig néhány +centesimiért utczahosszat kiabálták az idegenek fülébe: + +– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!… + +Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén piktor +megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta csak egy +templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó bottal a +kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt a környékre. + +Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona hallatszott a +szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal emelte fel fejét, aztán +hirtelen munkához látott. + +A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a szemhatáron. +Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi vezetni akarta, +mindannyi kiabált: + +– Erre, erre signor Conte! + +– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek nyúltak +felé: + +– Un soldo! Un soldo!… + +Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli dulakodás +támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban hemperegtek a +kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el felettük. Mikor a hídra +ért, hirtelen megállt a Maestro vászna előtt. + +Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új Tintorettot +fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, szakértő arczczal +vizsgálta a vázlatot: + +Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol +kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha legalább +is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát hallani s +tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit mondott. + +– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet? + +Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, meghökkent. +Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan dadogta: + +– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de fájdalom, nem +tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi igazi művészek! + +– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol. + +– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt herczegek, +grófok pártfogolták… + +Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott: + +– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari festőjük +lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem kell. + +Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva nézett a +szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült calamaretti illata +hatolt ki hozzá. + +Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari festőjére». +Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált valahára egy olyan +olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél, megbocsátotta az ártatlan +dicsekvést és meghívta a piktort, hogy jöjjön vele az osteriába. + +A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából s fejébe +csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta és a San +Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta… Egy pillanat +múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis vendéglő kapuján. + +Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta a +festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul +gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik az +idő. + +Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok megunták a +várakozást és elaludtak a lépcsőkön. + +A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a távolból +barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől zajtalanul +közeledett a lagunán egy gondola. Kikötött a híd alatt. Barna arczú +fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt ki a partra. + +A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes dobozt +vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia nyelvén +suttogott mindegyre a fülébe. + +Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat… Mikor a +hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a Maestro +árván hagyott vázlatára: + +– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve elől! + +Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva rohantak +feléjük: + +– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a festő nem +figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte: + +– Ki mázolta ezt a képet? + +A gyerekek elnevették magukat: + +– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!… + +– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot. + +– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz éve festi, +nem is készül el vele soha! + +Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt, jót +akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz: + +– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet. + +Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához látott. A +gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új iskola széles +modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a vonásokat, újjával +tompította az éles szineket… + +Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a híd +könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha csak a leány +szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a visszatükröződő +képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt a kis világ… Végül +még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon költészete felett kisütött a +nap a vásznon. + +Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha megunta volna +a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve tovament. + +– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren. + +A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt ablakából. + +Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki hallotta, +hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, mintha villám +érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a vászonra… aztán +megértett mindent. Összecsapta a két kezét, reszkető fejéhez kapott és +keserves sírásba tört ki: + +– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio, elvették a +művészetemet!… + + + + +ELTÉVEDT CSÓK. + +Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami rosszat az +asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a nagyhirü, de kissé +elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s szinte csodálkozva +eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind követelőbben +hangoztatta, hogy most ő rajta a sor: + +– Mesélj már te is valamit, öreg!… + +Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó szegletéből: + +– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák +érdekelnek! + +A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a sarkantyúja +pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr kedveskedve feszengett +székén és udvariasságból mosolygott. Egy sárgaarczu emberke: Nicotin +báró pedig a hivatásos dohányzók majomszerü ügyességével röpítette át a +szobán a kandalló torkába tizedik szivarjának a végét. + +Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien. + +– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én, bár +szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert hát engem +nem szerettek olyan hévvel, mint benneteket… Hogy is mondjam… engem nem +szeretett igazán soha senki. + +A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy fiatal +képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek árnyékában. + +A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába ferblizni +egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a huszár pedig +elaludt. + +Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin báróval a kis +dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki sem, egyszerre +megoldódott a nyelve: + +– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a +bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő +hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán, hogy +elbeszélt, még is nekifogott: + +– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor városkába +küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon boldogtalannak éreztem +magamat. A söröző diákok között elfogott a honvágy és csak akkor +nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset folytán belekerültem abba a kis +külföldi koloniába, a melyik egy csodaszép franczia asszony körül +csoportosult. Azt hiszem, az egész kolonia szerelmes volt ebbe az +asszonyba. Elképzelhetitek, hogy három nap alatt belebolondultam én is. +Így történt, hogy mikor őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb +csudálkozására, nem németül, hanem francziául beszéltem. + +Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott. + +– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan azért +emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is. Mert hát +rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra legutóbbi +szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet előre, de ha +egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz emlékünkben az első +szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek az anyjuk meséire, mint +azokra a regényekre, a melyeket később elolvastak… + +Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a háziúr +fülébe: + +– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva. + +– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy hol +találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már ott +lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz, pontosan +beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert gesztenyefái +alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám, mintha +aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a feledhetetlen nagy +szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul, csak akkor fordítottam +félre vérpirosra vált arczomat, ha véletlenül rám pillantott… Jóformán +sohasem beszéltem vele, ha szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem +hallanám, tudja Isten, olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez +bosszantotta, mert igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját, +a mint kegyetlenül a szemembe mondta: + +– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon ostoba! + +– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez fogni. Fél +éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam magamat az ablakai +alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én bántottam volna meg őt s hogy +kiengeszteljem, egy virágbokrétát vittem neki az ebédem árából. Odaadni +persze nem mertem, csak úgy véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán +a háta mögűl lestem, mit szól majd hozzá. + +De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha kedvesen is +mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután többször is +megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott lélekzettel hazudtam +egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban ő már nem figyelt, mert +vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy az orosz zenezsenire +hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk elviselni, mert szerencsére +Offenbachtól vette őket kölcsön. Őszintén szólva, nem igen szerettem az +ő barátait, egytől-egyig búskomor földönfutók, furcsa rajongók, +félreismert lánglelkek voltak, de talán mind között Harry Gordont, a +szép fiatal amerikait gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a +hatalmaskodó, hiú embert a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk +vele nyiltan szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt… + +Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem hiába! +Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s valószinüleg +ilyen hangulatban volt akkor is, mikor egy este, minden előzmény vagy +elfogadható ok nélkül szépen kiadta mindnyájunknak az utat, mint a hogy +ő mondta: föloszlatta az udvartartását: + +– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó éjszakát! – +és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók elképedve +bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz dühösen +dörögte: + +– Ha nem lenne asszony, megölném. + +– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő karjába +kapaszkodott. + +– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett +egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam utánuk, +de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és észrevétlenül +elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló verandájával… Itt +faragtam azután az első és utolsó siralmas versemet… Nagyon soká +ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is feljött már az égre s én fázni +kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s halkan lopództam kifelé az alvó +kertből. Egyszerre megálltam: előttem az út fehér porondján két árnyék +tűnt fel a tiszta holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s +mintha csak két felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze, +reszketve közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu +ölelésben. + +Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad gyűlölet +fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A minő bolond +voltam, tán így akartam eltiporni őket. Nyilván némi zajt üthettem, mert +az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem haza, mai napig sem tudom, +csak arra emlékszem, lázadó boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam +meg önmagamnak: nem látom őt többé soha viszont. + +– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó… katonai +vagy csak amolyan?… + +– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul Csánky +Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom, hogy az igazi +szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, – harmadnap újból ott voltam +nála s csak még őrültebben szerettem! Ezután is hűségesen eljártam +hozzá. És ő jól bánt velem, egészen megváltozott. Arcza keskenyebb, +halványabb lett, szemei megnőttek s mintha egyszerre észre vette volna, +hogy szeretem, mintha csak most tanultam volna meg a nyelvemen beszélni. +Közelebb jöttünk egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról +az estéről, a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem +magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik. + +Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem el +hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán. Fölszaladtam +hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a szobáknak. A kis +szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd hallatszott ki a szomszéd +boudoirból. + +– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit +izgatottságomban megértettem… Elszorult tőle a szivem. Azután egy +türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl, hogy már két év +óta jár a nyomában, szinte durván vetette a szemére, miért nem gondolta +meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt bele a hajszába… Most már haza +kell mennie… menyasszonya is van otthon, az apja akarja stb… + +– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját. Harry Gordon +volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam elmozdulni a +helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit az amerikai +eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én szegény +királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy marasztotta, kérte, +szeresse ezután is. + +Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az +asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy egy +ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő pedig +megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba. E perczben +jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a mint lopva +fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott ki abból az +ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna oda. + +– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta a +szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig szeretni +foglak… Isten veled, édes angyalom! + +Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd szobában +mélységes csend volt s mikor beléptem, ott találtam őt az ablak előtt. +Szinte megkövesülten bámult maga elé… Leültem az egyik szék szélére s +kalapomat forgatva kezemben, azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak… +Valahol a lakásban ekkor becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte +fejét, szemünk találkozott: + +– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később hallotta +volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán ismételte szavamat: + +– Elment… + +Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme csak egy +bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett ahhoz, hogy hű +barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és órákhosszant ültünk +együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk a hegyek között, mindig +Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott mesélni róla s hányszor +mondatta el velem azt az estét, mikor a két ölelkező árnyékot megláttam +a kert útján – szegény asszony, ezt szerette legjobban hallani. Mialatt +beszéltem, fénytelen szeme égni kezdett s kedves kis kezét a karomba +fűzte… Így élte tovább emlékezetében én velem szomorú szerelmét. + +Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem tudtam, +hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a szavakkal +próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam boldogtalan +óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem bírt nélkülem +ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel eresztett el +magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott ülhettem a lábai +előtt. Ha pedig megsimogatott, mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna +egy királylyal sem. + +A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen +szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan, +félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak +folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk annyira +más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem, ifjuságomnak ez +ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt semmit sem és mindennel +megalkudott. + +… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még halkabban +folytatta: + +– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett. A +szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt +sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal válaszolt, ha +nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem. Rohantam az én szép +szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk… Néhány órával a vonat +indulása előtt elmentem még egyszer hozzá búcsuzni… + +Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy mi az! +A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni, csak néztem +rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett, hogy mennem kell. +Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az olyan ember, a kit szíven +lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja mi történt vele, csak egy +lökést érzett a mellében és mégis sejti, hogy meg fog halni… Olyan +gyenge lettem, mintha a múló perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt +volna a vérem; alig bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét, +mert féltem, hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon +csókolt, azután indultam kifelé. + +De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő pillanatban +eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam elébe a földre és +arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan simogatta a fejemet és olyan +kedvesen beszélt hozzám: + +– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém, idővel majd +ez is elmulik! + +Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor láttam, +milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e perczben, hogy +kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és szinte önkénytelenül +kiáltottam: + +– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom! + +Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a Harry +Gordon búcsuszavai. + +– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába kapott s +kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott el másodszor +örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült önfeledtsége, +észretért és eltaszított magától: + +– Kicsikém, Isten vele!… + +Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az ajtón, +szédültem a csókjától… + +… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak szólt, – +annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész életemen át s +nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem senki sem szeretett +igazán. + + + + +KÁPRÁZAT. + +Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk +énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja, úszott +előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen aludt büszke +palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak egy-egy elkésett gondola +siklott el zajtalanul a lagunák néma világába. + +Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az erkélyek +porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy nádaserdő, +emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s fenn a magasban +a Campanile angyala, mintha repülni akart volna, aranyszárnyait +lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’ Orologio érczóriásai +komoran kongatták a múló időt. + +A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye libegve +terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok is lejöttek +fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a vízben, aztán ölre +kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak velük fel-le a Santa +Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták volna vetni csillagkincsüket a +fehér koralltemplom lábai elé. + +Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra kioltott +egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky zavarta a +hangulatomat! + +Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen találkoznunk kell +ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy öt napja. Csak annyit +tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy szállodában laktunk s a +képtárban véletlenül megismerkedtünk vele. Bemutatkozott. Azóta aztán +ott volt mindenütt, a hová csak néztem. + +Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul bukkant +fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe toppant a +templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a Doge-palota +valamelyik rejtett ablakmélyedéséből. + +Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit bámulunk, +melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy elteljünk a +gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett gúnyolódással +hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai megannyi +ostorcsapásként hatottak rám. + +A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a mennyezetre: + +– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese +világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a Tintoretto +paradicsomi szentjei is… + +Az akadémiában mögém lopódzott: + +– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon Tiziano +szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a bájos +Carpacciok, mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak a hírét nézik ezek +az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk sem ismerek, de azért +csak csodálja meg aranyporos levegőjüket, holnapra összedűlhet a San +Zaccaria, meg az az öreg Frari… + +Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni: + +– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát! + +Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar vígsággal +mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett homlokzatára: + +– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a +repedésekben? + +… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan +visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus +keserűsége. + +Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett. Kisvártatra +felém fordult: + +– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt? + +Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem: + +– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a hangulataimat? +Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem lelkesedést. + +Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott. Aztán +lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a perczben +csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül mellettem, – annyira +megváltozott. Kék szemében elapadt az örökös gúny és mintha eddig csak +lárvának viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla, +rokonszenves lett emberien szenvedő arcza. + +– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá! Bocsásson meg! + +* + +– Bocsásson meg!… És mégis!… + +Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme +elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a vonásai: + +– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat, az +enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az egyetlen +Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon szerettem. + +Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg +Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt. + +Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább húzódott +a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve maradtunk. Gruzinszky +hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett beszélni, úgy, mint a hogy csak +az olyan ember beszél, a ki soká hallgatott. + +– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet: egy +farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér… + +Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam őrült +mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden boldogságot +meg kell váltani. Minden csóknak, minden ölelésnek egy sóhaj az ára s +higyje meg, az a szerencsés ember, a ki előre fizet; én a csókok után +fizettem s… fizetek egész életemen át. + +… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide. Venezia +volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában. Illett hozzá annak +a hajdani márványvárosnak a ragyogása. Aranyosabb lett a haja, melegebb +az a feledhetetlen nagy szeme, könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom +mire képes a művészet: nála szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy +még a kis gyufaárus-fiúk is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a +boldogság is megállt előtte, elfeledkezett odébb menni. + +Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a levegőt, +aztán ismét beszélni kezdett: + +– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a gondolában, +elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő mosolygott s talán +szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem mondta. Különben helyette +is eleget mondtam én. Őszintén szólva, nem ismertem a lelkét, még akkor +sem tudtam, hol járnak a gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak +gyanakodtam, folyton gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek +el előlem. A farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám… +másoknak is adott belőle… + +– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta a +carnevált Veneziában? … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt a +Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines ezrei +úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok játékában is. A +Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa, Carneval herczeg pajkos +menete vonult fel a Prokuráziák alatt. Lisztes képű Pierrók, kaczér +Colombineek furakodtak át a tömegen, a Szt. Márkus galambjainak nem volt +helyük a téren. Szerelemről suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az +éjszakán. + +Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva tekintgetett +jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam. Egyszerre… + +– Nos? + +– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban… +Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett +nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni… Fullasztó +volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, – persze hiába, – +végre is haza futottam. + +Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva lihegve +érkezett meg. + +– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül. + +– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel. + +Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett, mintha +nagyon haragudnék. + +Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan csókolgattam azt a +kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok elfeledni… Azok a kezek! + +Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon beszél. +Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt, türelmetlenül +eldobta. + +– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig +simította a homlokomat, mindent elfeledtem… + +Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek? Látja, milyen +bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha sem jár templomba. +Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem volt. Kint festegettem +az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza tért. Arcza ki volt pirulva +és most, ha visszagondolok, emlékezem, milyen lázas sietséggel, milyen +szokatlan részletességgel számolt el minden lépésről, a mit tett. Ha egy +asszony ilyenkor sokat beszél, azért teszi, mert el akar valamit +hallgatni. Feltűnően engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem +töprengtem ezen. Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a +mellékszobában dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem, +hogy a szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend +volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy +emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy +ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg volt. + +– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon – de +megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó! + +– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem végig az +idegent. Csinos ember volt, olyan, mint a minők az orosz gárdatisztek. +Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy vonások, hegyesre +nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb asszonynak tetszik. + +Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat beszélt +utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot Marionnak s +végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az árát, Marion +elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény festőt szeret. + +Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő +durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, – kerülte a +tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé lettünk +vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát. + +A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai közé… Ott +álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép, mint abban a +perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg teste alatt, tán még a +márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó zavarral néztem őt, szemem +szomjasan csüggött finom nyakán, rejtélyes kis arczának vonalain. Ah +őrület! Arany haja meggyujtotta körülöttem egész Veneziát… Nem, nem +merek visszagondolni rá… hagyjuk ezt… + +A festő összeszorította ajkait. + +– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A +Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette +kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos +legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a földre hullott. +Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem volt többé +kezében. + +– Hová tetted a rózsát? + +– Én,… én?… Leesett. + +Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az egyik +laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül rohantam le +a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az utamba akadt. +Rákiáltottam a Marinaiora: + +– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!… + +… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös arczczal. +Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett. Tomboltam +dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de hallgatnom kellett, +mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette. + +Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az alkonyi +fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az ajtónyílását, +mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s mikor melléugrottam, +már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a rózsát. + +– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem szeretsz! +– Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam még, mit tettem. +Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny vállát, nyakáról +letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült. Magamhoz szorítottam, +hogy a lélegzete is elállt, aztán félrelódítottam. Remegve, görnyedten +tapadt a falhoz, én pedig lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy +asszony. + +Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a szeme. +Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját. Lassan +közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint egy macska +kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a változó +mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor nem tudta, hogy +mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden, engesztelően +mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta, czirógatta a +fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már egészen a +hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait… + +– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem volna +még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem szeretett, de +békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e világon. + +Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a vesztes. + +Gruzinszky eltakarta az arczát. + +– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy égetnek még +most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az eszemet. Rövid leszek. + +– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a kis +társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek. + +– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, – szerelmünk első +napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér valamelyik boltjában, +Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt elég pénzem hozzá. – Nagy +jelenetünk után, a mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe +ötlött, hogy összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem +szorítása. Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson +meg… Aztán eszembe jutott valami: + +– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat. Akarod? Reggel +elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te királyi nyakadra! + +Bólintott s különösen kezdett nevetni. + +Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a haját… +Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet, eszembe jutott, +hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a Márkus-térre. Korán jöttem, +még várnom kellett, csak egy óra múlva nyitották ki a boltokat. Gyerekes +boldogsággal vittem haza az ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan +nyitottam be a szobába… Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer +megnéztem a gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő +mult, Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a +portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem, +zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve +rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása! +Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson: + +«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd annak, a +kit utánam szeretni fogsz.» + +Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben meghalt bennem +valami… + +Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden zugát. +És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett nekem ez a +város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt. Menekültem innen, csak +azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is őrzöm még… nem adtam oda +soha senkinek. + +* + +A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk. Mikor ismét +felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam a szemét, de +arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést: + +– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran eljöttem +Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a tündérvárost, nem +találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a szivem, mert hiszen +egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák szennyesek, a kihalt +paloták falai megrepedeztek, a képek elhalványultak és tudja-e, hogy a +hajdani szivárványhíd, – a Rialtó méltó helyévé lett annak a +csőcseléknek, a melyik manapság rajta tanyáz. Mesés gyorsasággal +pusztult el ez a város! A mi megmaradt belőle, nem Venezia többé… csak +az enyészete. + +Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta: + +– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én tévednék? +Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a paloták? Oh mondja, +miért van ez így, miért nem láthatom Veneziát olyannak, a minő hajdan +volt… miért nem láthatom olyannak többé soha?… + +– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát. Aztán +odafordultam hozzá: + +– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak a +szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk… + + + + +UTOLSÓ TAVASZ. + +Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza népe s a +tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju gavallért. +Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a fejét és botjával +nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében volt, pedig a nap +tündökölve sütött feje felett s mint madárszántotta azurfolyócska, +kéklett a házak között a tavaszi ég keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság +reszketett a légben. Az emberek siettek, mosolyogtak, mintha örülnének, +hogy élnek, mintha mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő +szellő, a mely túl a nagy városon, nyíló virágok völgyében született. + +Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a nyugtalanító +tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett szivében egy vágyódás, +egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a régmult idők emlékei is +olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan egyformák fiatalságának +annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az asszonyok is, a kik életében +útjába akadtak, – most, hogy visszagondolt reájuk, – hasonlítottak +egymáshoz. A nevüket jóformán elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már +őket, – ép úgy mint az éveket, a napokat, melyek közül, úgy érezte e +perczben, egy sem volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél. + +– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami nevető +ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a hogy az +ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem érzik magukat +soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled minden, megy előre a +nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a kiknek már nincs hová +menniök. + +Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve volt +szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az életem! +Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől felmelegedhetném,… csak +legalább még egyszer bírnék valamit érezni, tudom Istenem, annak az +emlékét megőrizném! + +Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a czéltalan +bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig valahogyan agyon +kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor egyszerre eszébe +jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. Valami régi ideálja +írt neki. Vagy negyven év előtt szerették egymást. Az asszony a szakítás +után az isten háta mögé, Erdélybe szökött, bár levelében úgy mondja, +hogy külföldön élt, – többé nem találkoztak és most felköltözött a +fővárosba, ír neki s hívja, hogy látogassa meg. + +Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem tudta már, +de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal megőszült… + +– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne menjek?… +Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult. + +Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt. + +– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába és +reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben szép az +öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy fájna a derekuk, +mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az ezüstfürtök, meg a +nagyapók romantikájáról. + +Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig, +köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett. + +Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót. + +– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a névjegyem. + +Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol Csángó-Hétfaluban, +mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon harsogta a Baji Gábor +fülébe: + +– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni köll ám +egy cseppet. + +– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes pontossággal +igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon küszöbét… A szobát +elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt virágok nyíltak s a +kedves ódon levendula szaga még átküzdötte magát a divatos új párfüm +nehéz illatán. + +A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe. + +– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva és már meg is bánta, +hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál tovább +öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a mi ő +méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt a napot. +Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem kell… Vajjon +mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, talán még be is +pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak! + +Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála mindenkor az +unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy porszemet +kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról… + +Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek a +modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a tűzbenégő +tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban orgona-ág hajladozott… +A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő kis tanagra-figura állt, +vagy tán inkább jött feléje. A kandallón márványoszlopos empire-óra +ketyegett s ingáján libegve szállongott a nagy Napoleon császári madara… + +Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a szobában, +mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más bútorok, más levegő +lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte a háromlábu asztalkán +selyemkötésü könyv hevert. Nem mert hozzányulni, – bizonyosan valami +Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint vizsgálgatta, egyszerre a szemébe +tűnt, hogy a könyv sokat forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a +szára kandikál elő. + +– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és +gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el. Ezen a +tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő az +emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét. Mit nem +adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke melegségért! És +még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy ilyen egyedül maradt a +sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, az új szerelemért mindig +megtagadta a régit. Összetépte a leveleket, a száraz virágokat a tűzbe +dobta, addig-addig, míg egy napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott +volna fel a szivében, kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így +maradt ő emlékek nélkül. + +Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze sem +játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében; +meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg egyszerre +valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel szép ősz fejét +és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, melynek üveglapját +most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az üvegen ezer szilánkra tört +a napsugár s visszaverődve aranyos özönnel árasztotta el a szoba +legsötétebb szegletét is. Világosabb lett e perczben a vén gavallér +körül a világ és csodálatosan, – minden fény arról a képről sugárzott +feléje. + +A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig merően +nézett a képre, vált ki lassan a ragyogásból két sötét pont:… két +bánatos fekete szem tekintett reá. + +Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó szöglete +felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü, panaszos +szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett emlékeket +keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha szerelmesen +csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban tartotta azt a +karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete fürtös asszonyfej, +a melyet most már tisztán látott az üveglap mögött. + +– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk +egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még egy +emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a pasztellképhez, +annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. Tisztán látta maga előtt +azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, fiatalon haladtak ők ketten át; +látta a hársat ringó lombjaival, mely alatt örök hűséget, örök szerelmet +esküdtek egymásnak. Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt +el ajkukról a lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a +mező virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy +hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a szerelem és +a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt… + +Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a szépet, +a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott el, +összegyüjtötte gondolatában s ráruházta erre az egy asszonyra, mintha +csak ő érte vert volna a szíve elmult ifjuságában, mintha ő lett volna +egyetlen szerelme. + +Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom +vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz napfénye +vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről visszaverődő +sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész valóját. Szive +gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a haldokló madarak is +erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már lehullottak a földre, mint +akkor, mikor még repülni tudtak. + +Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt +odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny +kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről +akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez ért, +lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat s maga +sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A fiatalságát +csókolta meg!… + +Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta volna +valaki. Riadtan fordult hátra… + +És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá zavarodottan a +tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla felett annak a szép +ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel voltak egymáshoz az a +mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju öreg gavallér és közöttük +mégis elfért egy egész hosszu élet. + +A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor összerezzent. – Most +mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos szép Ida, hanem az ősz, +törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen szemmel néz reá és elűzi az ő +szivéből fellobbant emlékeit, lehűti, megdermeszti ezt az utolsó +melegséget, a mit pedig úgy szeretne megőrizni. + +Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy kincset +rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az előszobán, ment +le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a szivében az utolsó tavaszt. + + + + +A KISÉRTET. + +… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi +ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a vigasztalan tájra, +annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. Szegény öreg néni, +hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most a szemébe? + +Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző csupasz +fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett meg néha a +tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak ódon, +aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját Julie +tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a legelső +lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. Ódivatu finom +rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny arczának minden +barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, mely olyan sötéten, +fénytelenül bámult olykor órákhosszant a semmibe, s a furcsa öreg +gyűrűket újjain… + +Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan világosan, mint +régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá nyaralni s heteken át +voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap után ott fogadott bennünket +gyerekeket a zöld szalonban, mely olyan kopott volt, mint az egész háza, +mert ő nem igazíttatott semmit sem a lakásban. + +– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt mondani, – +kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt hiszem, túlélte a +butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a térdei körül, meghalt már +egy-kettő; elköltözött Klementina, az öreg komorna is, a kit Bécsből +hozott magával vagy hatvan év előtt s a ki az utolsó időkben már mankón +vitte be a tantenak a selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem +fogadott helyette mást: «úgy is meghalok nemsokára!» + +A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a parádés +lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika s úgy +gondolom, nem láttak egyik szemükre sem. + +Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante kastélyában +lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ s napestig állt a +hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni hozzá a zöld szalonba. +Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos kosárkája mellette állt a +földön s keze tétlenül hevert ölében. Mozdulatlanul nézett maga elé, +mintha várt volna valakit s talán, hogy el ne mulaszsza a látogatót, +talánt azért nem fogott egész nap semmibe sem. Sehogy se tudtam én +megérteni, miért ül olyan csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött +ide soha senki. Nem is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt. +Emlékszem, hogy gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül csak +a gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok gyermekeit +s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer láttam mosolyogni. +Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink érdekelték, szívesen +hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga is gyönyörű meséket +mondott nekünk. + +Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben +hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a +rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a hableányok +kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott Julie tante +regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár reggelig. De mikor +lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, elhanyagolt parkra ráborultak +az est árnyai és ő nem láthatta többé az összebúvó gyermekfejeket, akkor +egyszerre halkabb lett a szava s egymásután meghalatta meséjében a +legszebb, a legboldogabb tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben +csendesen sírdogáltunk és Julie tante csak annyit mondott még: + +– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak meg!… + +* + +Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is visszatértünk +Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a zöld kanapé +sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet, mint a kis +secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy akár a nagy +karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint a hogy őszszel +elhagytuk, mintha nem mozdult volna azóta. Csak az arcza lett ránczosabb +és a meséi szomorúbbak. Regéiben most már mindenkinek meg kellett +halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt a tündérleányok életéről, de +szinte örömmel mondta el haláluk történetét, valósággal gyönyörűsége +telt benne. + +Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen +összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban. A +kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie tante, +mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A mennyivel megnőttünk +mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem, most már egy +gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják, valamikor magas +és karcsú volt s olyan szép, mint azok a tündérleányok, a kikről annyit +mesélt. Úgy is élt ott abban a kastélyban, mint valami mesebeli várban, +magában, elhagyatottan. Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden +nyáron elmaradt egy-egy gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból. +Én jártam el a leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt, +hogy utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és +sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele +mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása ekkor +már valósággal a szavajárása volt. + +Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara átjárta +a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park +begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen +bólintottam, valahányszor a tante mondogatni kezdte, hogy szeretne +meghalni. Én is meg akartam halni akkortájt s mivel az öreg inas +bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki három gyertyát éget szobájában, az +hamarosan a másvilágra költözik, tehát mint kellemes öngyilkosságot +alkalmaztam ezt a csalhatatlan módszert és regényes mosolylyal raktam +minden este három égő gyertyát az asztalomra. + +A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám +mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony nem +tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy napon +azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte: + +– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre? + +– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek többé, akkor… +akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte megborzongott a +hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog valaki. Nem, szó sincs +róla, még sem akartam én komolyan meghalni. Isten őrizzen, de azért nem +árultam el magamat, konokul állítottam továbbra is, hogy egyetértek a +tante kivánságával. + +– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz te +semmit, azt csak mi öregek értjük. + +Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem Julie +tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, mindennapi történet +volt az, ki tudja, hány asszonynak a története. + +* + +A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak +megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt +gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én +élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi emberek +az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen szép volt ő +egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére szólt a táncza. Ki +hitte volna, hogy Julie tante valamikor tánczolni is tudott; én még azt +is alig képzeltem el addig, hogy egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta +visszaemlékeztem, mindig úgy ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda +volna nőve. + +Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen +megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal sokszor +tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja. S én egy +árva szót sem értettem az egészből. + +… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai alatt s a +tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az esküvőjéről. +Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem szerette a férjét, +bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette napjait. Egy bál volt az +egész fiatalsága, közben pedig, – a mint kivettem, – nem ért rá sem +gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de mégis egyszer mintha mondott +volna ilyesvalamit, bár olyan halkan mondta, hogy nem voltam egészen +bizonyos benne. Azután össze-vissza beszélt nagy boldogságról és sok +szenvedésről, egy elviselhetetlen kettős életről s egy végzetes óráról, +mikor mindennek vége lett. + +– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított, megint a +régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még szép voltam, a +férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele éltem hát tovább az +életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis elégedetlenkedtem, mert +üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, ha egyetlen nagy +szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt gyermekem… +Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha viszontlátni +gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki folytassa az +érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a +világból, mert csak azok az emberek halnak meg igazán, a kiknek nincsen +gyermekük… És a szépségem… az sem fog tovább élni senkiben. Ez volt a +legelviselhetetlenebb gondolatom… ha megvénülök, csunya öreg találok +lenni, nem fogja tudni senki, hogy ki voltam régen, nem fogják a +gyermekeim arczában felismerni az én szépségemet… + +Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek… csak +most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal üldözött, +gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és ebben az árnyékban +nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely kérlelhetetlenül közeledett hozzám. +Még messze volt, szökni akartam előle, de nem lehetett, majdnem +észrevétlenül jött közelebb napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el, +félni kezdtem az évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az +önbizalmamat. Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja +látni az én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor +pedig az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor +kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet +lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki tudja, +holnap tán a szemembe néz. + +Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan folytatta: + +– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém hajlik, +hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel az emberek +között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se lehettem egyedül; +rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni mentem, a párnámra hajtotta +le a fejét, velem kelt fel reggel, mellettem ült az asztalnál, elkisért +sétáimra s a fülembe suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy +napon azután megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam. +Elémbe tolta az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott +el, hogy napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a +napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen. + +Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem tudja +megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem az idő +ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha már nem +menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel akartam +tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az idő eljárt!… + +Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a hangjában: + +– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a toilettem +mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az ablakfüggönyt. +Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő világosságban, +hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy tükörben. +Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn volt, mert, óh +gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem volt, én magam voltam a +kisértet – megvénültem. + +És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit senki sem +ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így, maga az élet, ez +az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál gondolatát: az öregség, +a mely elől nincs más menekülés. Teher vagyok másoknak és sajátmagamnak; +látod gyermekem, ezért hívom reggeltől késő estig, ezért várom a halált. + +* + +… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi +ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan mondta el +nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis olyan +megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie tanteot +megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s egy napon az +alkony óráiban meglátom az ő kisértetét… + + + + +KORÁN ÉS KÉSŐN. + +Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny +utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az asszonyt… +Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata kirajzolta a csipkés +fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes megfordult utána. Ő pedig +valahogyan megérezte, hogy nézik, mert meggyorsította lépteit. + +Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát. + +Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve csapott +le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben… Ezután ha +találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza tulsó oldalára +s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé bújt. + +Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy lámpa +alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor látta meg +Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat engedjen neki +s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb mint a minőnek +elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar tova tűnt. Utána akart +menni most is, de aztán eszébe jutott multkori kudarcza, pillanatig +habozott s mire megfordult, már nem volt sehol. + +A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a szép +asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte nagy +ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A férfi +megértette és ő is felelt a tekintetével… + +Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis +gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél felé. +Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem álltak meg s +azért lassanként mégis valami néma bizalmasság fejlődött ki közöttük. +Már megértették egymás apró örömeit, bánatát s megosztoztak benne, már +voltak közös gondolataik. Eleinte csak egy-egy félénk köszöntés volt a +Dénes szemében… Az asszony elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés +vagy bók… Az asszony megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett +neki, hogy tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb +lett, olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így +tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem mert +átlépni. + +Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat, hogy +bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután sem tudott +meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban hallott. Ez +pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a szép asszony, a kit +olyan szivesen elnézett, annak a különcz Cserneky Jenőnek a felesége, a +ki híres arról, hogy majd megőrül a féltékenységtől. Eddig valami +félreeső vidéki kastélyban rejtegette a feleségét, most sem engedi meg, +hogy fogadjon s nem ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon +az úton jár, a melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már +lemondott a reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú +asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán tudatán +kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak. + +Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél temérdek +sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát. Már a kapu +alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán is s csak +félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, a ki már vár +odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, – azután belépett. + +A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok nehéz +függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem látott, +megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassan kezdtek +körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú bútorok, az ernyős +olajlámpák, a virágkosarak s végül az ablakmélyedés kicsiny barlangja +előtt megpillantott a beszürődő fényben egy nyulánk női alakot is. + +– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő perczben már +izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony megfordult a zajra, +aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek egymásra. Zavarban voltak +mind a ketten s Iklódynak csak jó idő multán jutott eszébe, hogy +megcsókolja az elejbe nyújtott kis kezet. + +Valami hétköznapi ostobaságot mormogott: + +– Milyen szerencsés véletlen!… + +Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással vonta +vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre elfelejtette azt a sok +mindent, a mit mondani akart… Az első percz öröme után teljesen +idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a magányban, ebben a homályos +csendben, itt az elzárt négy fal között, idegenebbek voltak, mint kint +az utczán. Pillanatnyi kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha +egy kép, a mely tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben +látni fenn a falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még +visszásabb, másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük. + +Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni a +gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje belépett. +Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit. + +– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!… Hogy +vagytok?… Ismeritek egymást? + +Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga mellé… +Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek kérdéseire s +közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor az inas +meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte körülöttük a +szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint akár az utczán +megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre rátaláltak egymásra is. +Képzeletük, mely a maga módja szerint, a futólagos találkozások +időközében kiegészítette volt azt a keveset, amit egymásból ismertek, +most megalkudott a valósággal, aztán meghátrált előtte. + +– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott Évához, – +kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb volt az idegennél +és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a ki tetszik az +embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a szemébe: + +– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett… Odakinn +csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők csak +beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni akartak volna +valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem sejtették még akkor… csak +abban a pillanatban érezték át, mikor az ajtóban megjelent a Cserneky +Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten egyszerre értették meg, hogy az a +valami, a mit visszahozhatatlanul elvesztegettek, az egyetlen, az első +egyedüllét volt, a mi számukra korán jött el, akkor, mikor még nem +tudták, hogy szeretik egymást… + +* + +Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott sétált az +utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre aggódva gondolt a +Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s az asszony kétségbeesett +pillantására, mikor megadó mozdulattal követte rosszkedvű férjét… Vajjon +mit jelentett mindez?… De Dénes nem sokáig tépelődött a kellemetlen +emlékek felett, elűzte őket magától s kedvesebb gondolatokat vett elő. +Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a +nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a czigarettáját, a +mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben rákiáltott: + +– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és arra, +hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen érzés. + +Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma későbben +jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy csokor ibolyát +vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy Évának veszi, igen, oda +fogja adni és beszélni fog vele… most már nagyon is jól tudta, hogy mit +akart neki mondani. + +Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. Iklódy +arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a következő +pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem volt egyedül… vele +jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve szegezte rá a szemét. +Dénes kétségbeesetten szorította össze markában az ibolyacsokrot. Éva +megértette, hogy neki hozza. Elpirult s úgy nézett rá mintha a +tekintetével akarná átvenni a virágot s olyan mozdulattal igazította meg +keblén a csipkefodrot, mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében +felejtették a pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok +lettek. Iklódy köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha +mentükben megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg, +Évát tova vonta magával a férje… + +A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. Hiába… Éva +nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint valaha… Dénes +tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony engesztelően nézett +rá s keze most is oda tévedt a keblére, a csipkefodrok közé, mintha azt +mutatta volna, ott… ott, még mindig viseli a virágai emlékét… + +Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy +látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is elment +Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is minduntalan +felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan, hasztalan, soha +többé nem láthatta egyedül… + +Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán +kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes +hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi +kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők találkozhattak +volna. + +Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a leveleket, +aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy is a szegény +fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé azt a finom keskeny +arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a lenge alakot, a mely +mindég elment a boldogság mellett, szerelme napról-napra fokózódott s +először életében igazán szenvedett. Nem mert többé annak az utczának +tájékára se menni, a melyikben azelőtt minden nap találkoztak. Félt +azoktól az emlékektől, a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta, +hogy nincs semmi reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett +járni újból. Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat, +végül mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint +már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő +pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves +halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban. + +A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért +kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát pedig +elfeledte. + +* + +Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az utczán +haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott. Mennyire +szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s most – észre +se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé czigarettája +füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő női alakot, ő +jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta meg… valaki más +járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna felől egyszerre +eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata kirajzolta az asszony +ruhájának csipkés fodrai közt lenge alakját. + +Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban már futva +követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom hajtását, testének +kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak talán a járása lett +nyugodtabb, olyan, mint a minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs +miért sietniök… Nem változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s +közben csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek, +most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive. + +Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, hogy +alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be a templom +ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána ment. + +Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként, +tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti +padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak pihent. +Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy hozzáment, +aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy pillanatig meglepetten +nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a mozdulattal nyujtotta +feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot üdvözlünk, a kivel heteket, +hónapokat töltöttünk el egykor, a ki nagyon megkínozott, de a kinek +megbocsátottunk, mert már minden elmúlt. Aztán az oltárra mutatva, +csendet intett. + +És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan rákényszerített +csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója. Az a szerelem, a +melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a melyik némaságra volt +kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is tudott soha beszélni. + +Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre léptek hallatszottak a +hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. Menni kellett. Éva +felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az utolsó egyedüllétnek +is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor már tudták, hogy nem +szeretik egymást… + + + + +KILENCZ RÉZPÉNZ. + +A szennyes római külvárosban, ott a Marcello czirkusza mellett lakott ő +fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos szobájának ablaka a +szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét rothadt gyümölcsök s olajban +sült halak szaga tette elviselhetetlenné. Az utczán lebzselő csőcselék +zsivaja felhangzott a mélyből… Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak, +a pöröly fáradt kattogása beleveszett a tovadöczögő kocsik zajába s az +asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi eseményeket… + +Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya szélére +s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán egyszerre csak nem +hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a világ: valahol messze, +künn a Campagnában megszólalt egy harang. Felsóhajtott. A maga kárpáti +kis falujának a haranghangja jutott az eszébe, a kedvese, a régi idők s +az édes anyja, a ki ebből az idegen országból, a melyiknek még a nevét +se tudja kimondani, annyi temérdek reménynyel várja vissza az ő egyetlen +festő-fiát. + +Elkeseredetten rugott a földön heverő vázlatkönyvek felé: + +– Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném! + +Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott arcába +világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét eladogatta már, hogy +megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei maradtak meg. Azok nem +kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel festette meg őket, hogy +bízott a tehetségében, mikor lejött ide tanulni a művészek +igéretföldjére… Semmije sincs hát?… A festőállványa olyan rozoga, hogy +eltüzelni se érdemes. A szegletben élire állított kis bőröndöt már +kétszer visszaküldte a getthobeli ószeres, az ecsetei elkoptak, a +festékes tubusok üresek, a paletta egy soldot sem ér… Zsebeiben kezdett +kutatni. Néhány rézpénz volt minden vagyona. Épen meg akarta számlálni, +mikor az ajtót kiméletlenül belökte valaki. + +Giulietta volt, a ki belépett. Az utczának, sőt tán az egész +városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte a +szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten jártatta körül +tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a lámpán akadt meg: + +– Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, – rikácsolta +nekivadulva. – Hej, Signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide vele, vagy +pusztuljon innen! + +A festő zavarodottan hallgatott. + +– Hát mi lesz? Nem várok tovább… + +– Holnap, – dörmögte a férfi bizonytalan hangon. + +– Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom… ma, egy óra mulva… ebben a +perczben. + +Ekkor már a festő előtt állt, a kinek hallgatása végképp felbőszítette. +Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette: + +– Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak ne is +válaszoljon?… + +– Giulietta… legyen egy kis türelemmel… + +– A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet jóllakni. + +– Signora, – mormogta a festő számítva a megszólítás hatására, – igérem, +holnap fizetek. – Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy hazudik. + +Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte magát, +habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó felé: + +– No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán előteremtse azt a +bért a föld alól is, mert különben kihajigálom innen a czókmókjával +együtt… + +Néhány percz mulva már a sikátor zsivaját szántotta hangos szava. Kiállt +a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek, hogy éhen kell +halnia hét porontyával, mert _il pittore ungherese_ nem fizeti meg a +szoba árát. Az asszonyok odalenn sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a +csalást, inkább kisértesse be azt a csavargót a rendőrségre… + +A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a zsebébe +nyúlt és óvatosan kotorta elő pénzét. Megszámlálta. Kevesebb volt az, +mint a mennyit gondolt, mindössze csak kilencz centesimi. + +– Ebből még éhen halni sem lehet, – dörmögte kétségbeesetten… Egyszerre +szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, füstös +mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját, eloltotta a +lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok emeleten s kiosont a +kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen fenyegették minden oldalról, +átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan kegyetlenül, mint a hogy csak a +szegény ember tudja meggyalázni a magafajtáját, ha az még nála is +nyomorultabb. + +Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért csak +ment sietve, menekülve a csendesebb utczák felé. Feje zúgott, egy +gondolat zakatolt benne szünetlenül. + +– Kilencz centesimi… Kilencz centesimi!… Mit kezdjek?… Mit vehetek +ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a födelet nem +fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le ennyiért egy +szegletbe. Egy napig sem élhetek meg kilencz centesimiből, őrültség, +száraz kenyérre se elég… Semmire, semmire a világon… + +Nem tudta mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is lihegve +állt meg és körülnézett. Zsákutczába ért. Soha se járt még erre, fogalma +sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát. Gyanus kinézésü +sikátorba tévedt. A tulsó szegleten vörös lámpa pislogott egy +munkáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás hangzott az +osteriából, ép akkor dobtak ki az ablakon egy holtrészeg vendéget. + +A festő szive sebesebben vert. Meggyorsította lépteit. +Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a dolgot. +Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, órákon át +bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között, de soha sem +érezte azt a rettegést, a mi most meglepte, most, mikor az emberlakta +szennyes háztömegben tévedt el. + +– Hol az ördögbe vagyok? – kérdezte önmagától s hirtelen lecsapott a +másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt, mint az előbbi. A +házak két zeg-zugos fekete vonalban húzódtak valami üres telek felé. Egy +rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje fölötti ablakban, a mi csak +olyas szoknya-féle rongygyal volt befüggönyözve, világ gyúlt ki. A +lebujból tompán hangzott el hozzá a tivornyázók zaja s a szomszéd +utczából csoszogó léptek közeledtek. + +Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát s szinte szégyelte, +hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután megállt, hogy +bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette és mialatt azon +töprengett, hogy az a valaki, a ki most feléje jön, útba fogja-e +igazítani tudni, szórakozottan szűrte át újjai között a kilencz +rézpénzt. + +Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utcza fordulóján. A szegleten +hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán egyszerre észrevette a +festőt s gyors elhatározással, kissé tántorogva feléje indult el. + +A férfi megemelte kalapját: + +– Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello czirkuszához? + +Az óriás termetü csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt. +Szájából csak úgy gőzölgött a pálinka-szag s mialatt jobbra-balra +ingadozott, sóváran meredt a fiatal ember zsebre dugott kezére. A pénz +valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha egyszerre +határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan torkon ragadta +áldozatát s rettenetes öklével a szeme közé csapott. + +A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig +dulakodtak: egymást átnyalábolva, hanyatt-homlok buktak le mind a ketten +a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe. Arczát valami +meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére térdelt s míg egyik +kezével nyakát szorította a földhöz, a másikkal előkotorta bicskáját s +csak úgy találomra beledöfte néhányszor ellenfelének vonagló testébe. +Hiába akart védekezni, nem tudott, szájából dőlt a vér, karjai ernyedten +hanyatlottak le, kiáltása fájdalmas nyöszörgésbe fult. + +Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya s egy boglyas fej +bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza. + +A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen áldozatának +zsebeit. + +Minden zsákmánya kilencz rézpénz volt! Nem akart hinni a szemének, újból +kutatni kezdett, feltépte a festő ingét s dühében még odacsapkodta +nehányszor a kövezethez a halvány sebesültet. Aztán káromkodva törölte +bele véres kezét áldozatának összeszaggatott ruháiba, felállt s +elmenőben még nagyot rugott rajta. + +– Per la santa trinità, tévedtem!… Ezért ugyan nem volt érdemes! + +Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé… + +A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a földön. +Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy álomban +hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és szinte még jól +esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat borítja el. Csak a +kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a hátát. + +Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki. Egy +pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni azért, hogy +majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg haza a hírt?… +Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis mozaik-gyűrű is eszébe +jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd Giulietta húzza az újjára… +Ejh, bolondság az egész… + +Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a +csillagokat. + +– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa, épen +ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált… + + + + +CZIGÁNYOK. + +Csendes a róna. Szellő se lebben, hang se kél. Csak messze a rét felől +hallszik felém a gulya kolompja… + +A világ nem változik. Minden olyan, mint volt régen, mikor +gyermekkoromban erre kergetőztem, mikor lepkéket fogtam amott a +tetétleni halom tövében. Az akáczfasor zöld ágai ma is összeborulnak a +fejem fölött s alattuk ma is fehéren fut neki az út a délibábos alföldi +végtelennek… A tavaszi mennybolt csak itt-ott bukkan elő a sűrű lombok +között és az apró kék mezőkben illatos pillangócsapatként libeg a +gallyakon a sok akáczvirág. A vetés közül felém bólintgat a tenger +pipacs meg búzavirág. Rám ismert a táj, még az út ezüstös pora is +felismerte bennem régi czimboráját, tánczra kerekedik a kocsim körül s +versenyt vágtat velünk. + +Az útmenti Szűz Mária-szobor előtt hirtelen megáll a kocsi… Elszakadt a +tartó-szíj. A kocsis valami sarkantyús rézangyalt emleget és bogozni +kezdi a szíjat. A por tovább nyargal s elül pihenni valahol messze a +fákra, utolsó fellege pedig, mint meghajszolt kutya hasal le a kerekek +közé. Szemem a Szent Szűz szobrára téved… A vetés zöld hullámai szeliden +zsongják körül omladozó talapzatát s kinyujtott kőkezéből egy kis +pacsirta dalolja meg a tavaszt. + +Emlékezem, akkor régen olyan szépnek láttam ezt a szobrot. Csillagos +palástja kék volt, mint a búzavirág. Köntöse meg piros, mint a pipacs. +De a sok vihar és a sok napsugár lelopta róla a színeket s most +szomorúan, sápadtan mereng a körülte ismét fakadó virágokra, az +évről-évre megújuló tavaszra… A kis pacsirta pedig csak énekel tovább. + +Hát a vén czigány?… Egyszerre eszembe jut ő is. A mult időkben ez volt +az ő helye. Mindig itt üldögélt a szobor tövében. Lábát az út árkába +lógatta s mert mozdulni nem igen tudott már, hát a tekintete kóborolt el +a végtelen síkon. Vajjon hová lett azóta, ő is, meg az a kis rajkó, a ki +mellette nőtt fel az árokmenti bogáncsok társaságában? Víg gyerek volt +az istenadta, napestig nevetett, dalolt, kéregetett. Rongyos, szurtos +volt s a haja olyan fekete, akár az éjszaka s olyan boglyas, mint az a +kúsza fűzes amott túl a Tisza partján. Hanem aztán ha hegedűlni +kezdett!… Szemében kigyúlt az alföldi nap heve, visszatükröződött benne +az arany kalász-tenger, a zöld akáczfasor – egy egész kis magyar világ. +Mintha a fekete földből szítta volna a nótáját, nem volt annak vége +soha. És mi gyerekek, biz’ Isten jobban tudtunk volna ilyenkor +fohászkodni, mint orgonaszó mellett a templomban. + +Képzeletemben megélednek a régi képek. Eszembe jut az az őszi nap is, a +melyiken búcsut vettem Tetétlentől, az oszlopos ódon kuriától, a +szérűskerttől, a szép alföldi rónaságtól – mindentől, a mit akkoriban +szerettem. Elszorult a szívem. Kopárnak láttam magam körül a világot. Az +út sáros volt, az árkokban meggyült az esővíz s az égen terhes őszi +fellegek serege vonult fel. + +Szomorúan értem ide a Boldogasszony szobra elé. Leszálltam a kocsiról s +néhány friss rózsát, az utolsókat, oda tettem a Szűz lába elé. Öreg +czigánybarátom akkor még az árok szélén tanyázott. A rajkó mellette +kuporgott s a nyakába kanyarított nagy, szürke gallér, furcsán +hólyagzott fel mindegyre a szélben. Egy agyagpipából ritkás füstöt +eregetett maga elé. + +Nem állhattam szó nélkül: + +– Mit kerestek itt? Ilyen időben csak a garaboncziás jár erre! + +– Küld az Isten mindig valakit; ad is neki útravalóul olyan +szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám, – dörmögte a czigány. + +– Miért nem mentek födél alá? + +– Itt van az ég, elég födél az nekünk! + +Az öreg csak most vetette rám a szemét. Soh’sem felejtem el azt a +fájdalmas tekintetet. Aztán felsírt hegedűjén a nóta s elvegyült a szél +zúgásával, hogy: «A faluban a legárvább én vagyok»… Czigány ösztönével +kivette a szívemből a bánatomat, beletette a nótájába, elsiratta – +megvigasztalt… Most hát én voltam az a valaki, a kit az Isten az útjára +küldött. + +Mikor az őszi dalnak utolsó hangja is elhalt a nyirkos légben, ráhajolt +a hegedűjére s mintha azzal beszélgetne, belemormogta a húrokba: + +– Ugy-e, mi ketten meg a rajkó már csak itt maradunk. Őrizzük ezt a szép +kis helyecskét. Oszt’ ha meghaltam, ide temessetek… + +A gyerek kivette szájából a pipát és nyugtalanul pislogott felé. + +– Lelkem, kölyköm, mindenkinek meg kell halnia, a czigánynak is, a +kutyának is… Aztán nekünk jó az út árka. Olyan az, mint mi, a meddig +tart, mindig mendegél, ha pedig egyszer megáll, akkor nincs is többé. + +A fiú siránkozva kapaszkodott az öreg karjába s az ölébe fúrta a fejét. +A vén czigány durva gyöngédséggel vert a vállára: + +– Nem kell sírni, kincsem. Fáradt vagyok a pihenéstől, mehetnékem van +már! + +– Jó öregem, az Isten megáldjon! – Pénzecskémet az ölébe dobtam, aztán +indultunk odébb. A sár felcsapott a kerekek körül s a lábon maradt +tengeri kórók között zizegve iramodott tova a szél, megingatva az +elszórtan égő kis pásztortüzeket. A kanyarodónál még egyszer +visszanéztem. A vén czigány tenyerébe hajtotta a fejét, lába nyitott +sírjába lógott s bolondos kölyke már megvigasztalódva pipált mellette… + +– Mi lett az öreggel? – kérdem a kocsistól, a ki még mindig a +tartó-szíjjal bajoskodik. + +– Hogy mi lett vele? – dörmögi egykedvüen s hüvelykújjával a háta mögé +mutat. – Hát semmi, ott fekszik az árok alján! + +Csak most veszem észre, hogy az árok kissé beljebb fut, mint régen. A +Szent Szűz lába előtt fel van hantolva a föld s felette kis sírkereszt +tárja ki árván karjait… + +A szél bágyadtan kezd dudolászni s az akáczfa fehér virágai, mint +tavaszi hóhullás borítják el a sírhalmot. + +– Hát a rajkó? + +János kocsis kiveszi szájából a zsineget, a mivel dolgozott, aztán +megint a foga közé harapja és felsóhajt: + +– Megkövetem szépen, furcsa szerzet volt az! + +– Beszéljen már, – nógatom türelmetlenül. De ő kegyelme azért csak nem +siet, nagy tempósan meglatolja minden szavát s közbe a lovak lábát +vizsgálja. + +– Nem hallgatott okos szóra a kis kölyök. Pórul is járt szegény feje! + +– Hát miért nem viselte senki a gondját? + +– Könyörgöm, az ispán úr be akarta szegődtetni a Csillagos pusztára +libapásztornak, de nem tetszett neki. Inkább ott élhetetlenkedett az +öreg sírja mellett. Egyszer aztán, hogy, hogyan nem, máig sem tudom, +valami zsivány atyjafia ellopta a hegedűjét… Lett ebből jajveszékelés, +egyre azt hajtogatta, hogy nem volt más egyebe, csak a hegedűje meg a +száraz czigánybőre és az egyiket, a drágábbikat elvitték tőle… Nagyon +megesett rajta a szívem. Mondtam is neki, akad munka a majorban. +Szegődjék be, jobb sorsa lesz, mint most. + +– Nos és… + +– Hát uram-fia mit nem válaszol a kis bitang? Hogy bizony nem tud a +czigány hegedűje nélkül élni?… Erre aztán csakugyan a faképnél hagytam. + +János kocsis elkészült a tartószíjjal s felczihelődik a bakra: + +– Mehetünk! + +– Megálljon csak! Hol van most az a gyerek? + +– Igaz-a, a végit el is felejtettem… Hát egy reggel mikor a postáért +Abonyba mentem, valamit setétleni láttam ott fenn a fán,… úgyám… +felkötötte magát az istenadta. + +Megemeli kalapját és keresztet vet, aztán nagyot suhint a lovak közé. +Hajrá… Én pedig felnézek a lombos koronákra… Ki tudja? Talán akkor is +ilyen kéken nevetett felettök az ég. Ezek a virágos gallyak meg tán +akkor kulcsolódtak ilyen szorosan össze, hogy imádkozzanak a kis +czigányért, a ki nem tudott a hegedűje nélkül élni… + + + + +TÉPETT ATILLA. + +A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka meséjét +hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok, a szellő +pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát. + +Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már évről-évre +tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek szokatlan dolgokról: +hazaszeretetről, daliás időkről, a fia hősiességéről. Pedig ismerte már +a házban mindenki az ő történetét, mégis kegyelettel hallgatták +valamennyien s megadóan tűrték ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg +asszony szemében csak azok a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s +bizony alaposan lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át +a negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok, mikor +valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen dünnyögte, +hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka kicsinylően tekintett +rá. + +Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek feje +fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez élő +ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap reá sütött, +olyankor mindig megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a +virágzó természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém. + +Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák alatt. +Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve igazgatta +fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit. + +– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv bölcseséggel, +– ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik voltak azok a +hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! – és azután mindig +újra elülről kezdte a történetét s feledékenységében kedvesen zavarta +össze az eseményeket, cserélte föl a neveket. Olykor azonban, mintha +megérezte volna, hogy megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett +körül, majd szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig +hallgatott… + +Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy éppenséggel +megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy csúnya +granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a muszka +kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott mesélni. No meg +egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele reggelig beszélni, hogy +milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy, ha engedi, elment volna már a +háború kezdetén katonának. Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény +özvegyasszonynak az a fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor +töltötte be tizenötödik évét az istenadta s tavaszszal jobb híreket is +hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!… + +– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban meggörnyedve +székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a gyereket. De mikor a +szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön az országba, mikor +meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam küldtem el Sándort, a +városvégi táborba, habár gyerek is még, álljon be katonának. + +Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről követtem +az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram Isten, nem +hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind csupa gyerek volt… +Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a mezőre, nem pedig +meghalni. + +Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben pedig, a +kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be magát Sándor +is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a ki a városkánkból +való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal Csehországból. +Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és megkövettem szépen, vigyázzon +a háborúban a gyerekre, aztán indultam hazafelé. + +Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget szed +össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd a +városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok +érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, hogy +jussom volt az ilyen gondolatra, nem került több olyan a környéken, mint +az én Sándorom. + +Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett. A hogy +megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos atilla +feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az oldalán… nyalka +huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be szép is volt úgy… ha +láttátok volna!… No de várjatok csak!… + +Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt egyszerre +kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel megindult +szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent közöttünk, +vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e meg egyikünk sem, +aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére azt a szinehagyott +honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól ismertünk már. + +– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt megczirógatta a +kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a napon… Oh, édes +Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem benne, ő pedig csak +szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt a lelke, hogy meg kell +válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen +veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket. Isten látja lelkemet, +megborzadtam bele és bevallom, egy szempillantásig szinte reménykedtem, +hogy talán nem is akar elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni +még sem mertem és ő is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját, +később leültünk az estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan azon +kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült s +valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy hajnalban +tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek múltak. Sándor +ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor mertem hozzá lopózni, +mikor egyenletes lélegzését hallottam… Leültem mellé egy székre, aztán +néztem… néztem és búcsúztam tőle. A szememmel csókoltam meg ezerszer, az +ajkammal nem mertem volna, féltem, hogy felébreszteném. És miként +történt, máig sem tudom, ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert +egyszerre csak trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra +néztünk. + +Sándor csak ennyit mondott: + +– Jönnek, anyám! + +Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s öreg +szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját. Akkor még +volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve jöttek a +Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld vágtatásuk alatt +és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a csákóforgók nemzetiszín +rózsái a szürkület homályából. + +Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan bírtam +túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan emlékezem, hogy +mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes anyám»… de azután +elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a karomból és futott az +ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem hallotta a kiáltásomat s én még +csak a kedves kék szemébe se nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott +a nagy csákó a homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani? +Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és +rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán +elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek meghalni a +csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt velem. + +Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak, +melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték +egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, mint +siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, a mely +Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az aggodalomba; a kínos +napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és még mindig nem hallott +semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a kik elmentek a csatába, de +hősök voltak azok is, a kik küldték, a kik menni engedték őket!… A hír +sokáig váratott magára, de végtére mégis csak elérkezett, az a vitéz +őrmester hozta meg, a ki egy este bekopogtatott a szegény asszony +ajtaján. Hazaengedték egy érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott +tépett el az ágyugolyó valamelyik csatatéren. + +– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta kínosan a mi +anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem. Igaz ugyan, hogy +könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de azért mégis csak +újból Sándorról kezdtem beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van? +Merre jár? Van-e már érdemrend a mellén? + +Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem fogott el, +egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a csendet… +Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan kiáltottam +rá: + +– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan halkan, mint a +légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a szívembe minden +szava. + +– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz, az igaz; +a Sándor gyerek aligha jön vissza többet! + +– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak, mikor a +rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg mindent. + +Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból czirógatni +kezdte az atillát és azután reszkető hangon folytatta: + +– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden érzés a fiam +után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt egyebem, csak a +hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva legyen érette a neve, – +a jó öreg huszár hozott el nekem. + +Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban +mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos +írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit is… +Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, eltévedt a +gyerek az erdőben… + +Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja… + +– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az arczát, +ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni… Eltévedt a +szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok puskagolyó összetépte a +szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan tudom, hogy szépen eltemették, +érdemrendes új atillát is kellett, hogy adjanak rá, hisz a régit, azt +elküldték nekem, a bajtársai pedig valamennyien megsiratták, mert +tagadhatatlanul vitéz katona volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen +nagyobb hőstettet nem vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a +hazájáért. + +– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az anyóka +– és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan hősök, mint a +minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább hasonlók hozzá. + +… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a mióta +csak visszaemlékeztek a házban… + +* + +Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután meséivel +mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, hisz oly régen +készült a nagy útra. + +Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. Ő a +szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban égett a +sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva szökelt +fel-le a halott arczán. + +Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. A +millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak, szinte +mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a szegényes párnába s +a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó, ámuló kifejezést véltem +felfedezni arczán. Álla sovány mellére támaszkodott, szeme félig nyitva +volt s a szoba szegletébe meredt oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy +leány a rozoga kis szekrény ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor +kinyilt, pedig nem volt odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél +és az a szinehagyott honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a +félhomályban már igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették +meg a molyok, hol járták át a golyók a sújtásos szövetet… + +Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az atillát +a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá dugták, +kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna még egyszer +utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron. + +– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, – sóhajtotta az +asztalosmester, mialatt szakértő pillantással vizsgálta végig a +koporsót. + +– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az jóféle, +a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes menyecske. + +Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert egy +másik asszony a szavába vágott: + +– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt +mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk. + +– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével befogta a +száját. + +Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a menyecskéhez, +de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott felé és nem +válaszolt kérdésemre. + +– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek. + +Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra. + +– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az öreg +asszony fiát? + +– Annak tartottam. Az anyóka mondta. + +– No de hát ő nem is tudta, a szegény! + +– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt. + +– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja neki. + +– De mi volt?… Mondja már! + +– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia +eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de mi +tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten őrizzen, +azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan árulót… honvédek +lőtték agyon… + +Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és +megilletődve pillantottam a halottas szoba felé. + +Vannak mégis jó emberek a világon!… + + + + +VIRÁGZÓ HANTOK. + + +I. + +Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett arra a +szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi küzdelem után most +már csakugyan a férje. István is rátekintett, de olyan különösen, mint +soha vőlegény korában. + +Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt szép. +Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei. Ajkát valami +örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte fejletlen alakja +pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely mindjárt lecsap reá, +még nagy boldogságában is riadtan hajolt előre. + +Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját: + +– Mire gondolt most az én kis feleségem? + +A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét: + +– Igazat kell vallanom? + +Egy csók volt a biztatás. + +– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik az idő, +ha az ember már egyszer asszony. + +– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e, éppen azon +tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember egyszer már férj +és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével. Egy órája mult, hogy +hazajöttünk az esküvőnkről… + +Magda nem válaszolhatott. A násznép felfedezte rejteküket s a +díszmagyaros bácsik és selyemruhás nénik záporban hullatták rájuk +jókivánságaikat. + +Férje mosolyogva súgta a fülébe: + +– Még mindig gyorsan múlik az idő? + +Kedves kétségbeeséssel rázta meg a fejét, aztán egyszerre fellélegzett. +Édes anyja, a ki az utolsó perczig ellenezte ezt a házasságot, jóságos +mosolylyal jött feléje: + +– Kedves kicsi lányom, hát elhagysz? Csak aztán boldog légy!… + +Egykori játszótársa, legjobb barátja, Berényi Tibor is feltünt az +ajtóban. Magda nevetve intett neki közös tolvajnyelvükön. De aztán +elcsudálkozott: + +– Milyen sápadt ma ez a fiú – s szinte önkénytelenül fordult a férjéhez: + +– És a maga nagy barátja, Mándoky Ákos hol marad? + +– Igaz! A templomban sem láttam… Nem folytathatta tovább, a fiatal +Berényi vállára tette a kezét és a füléhez hajolt. Habozva kereste a +szavakat: + +– Mit tegyünk?… Ákos egy órával ezelőtt főbelőtte magát! + +Déznay tekintete egy pillanatra merevvé lett. Szintúgy, mint mikor az +ember sötétben keres valamit, aztán megrázta a fejét: + +– Lehetetlen… megfoghatatlan!… Miért tette volna? + +– Senki sem tudja! + +– De bizonyos vagy benne? + +Berényi nem válaszolt. Szemével Magda felé intett, a ki aggodalmasan +figyelt. + +– Mi történt? – kérdezte szorongva. + +– Nyugodjék meg, édesem… Igazán semmi különös… + +Az asszony könyörgésre fogta a dolgot: + +– Tudni akarom. Ne titkolódzanak! Istvánról van szó! + +– Nem – mondották egy lélegzettel mind a ketten s oly őszintén néztek +Magda szemébe, hogy nem kételkedett többé. Szerelmes önzésében nevetni +kezdett s vígan csapta össze a kezét: + +– Hisz akkor nincs semmi baj… + + +II. + +Két hónap mulva Déznay István és a felesége visszatértek a Rivieráról. +Déznay ideges és rosszkedvü volt. Sokat vesztett Monte-Carlóban; mint +legénykorában, újból kártyázni kezdett. Nyerni akart. Magdát kimerítette +a hosszu kóborlás, leverten érkezett haza. Közönyösen vont vállat +mindenre s mint annyi más ujdonságot, egykedvüen vette a Mándoky Ákos +öngyilkosságának a hírét is. Nem tett rá hatást, hisz alig ismerte +férjének ezt a különcz barátját. István sohasem emlegette: +megfeledkezett róla csakúgy, mint a hogy mindenről megfeledkezett, ha a +kártya járt az eszében. A kaszinóban töltötte az életét. Haza jóformán +csak azért ment, hogy megint odébb álljon. Örökké sietett és alig +beszélt Magdával. Az asszony utóbb már nem tartóztatta, mert hiszen +minden szavával úgy is csak az ő egykori leányszerelmének az eszményét +hazudtolta meg. Egy ideig egész erejéből küzdött a valóság ellen. El +akarta hitetni önmagával, hogy boldog. A második év elején még mindig +küzdött, de ekkor már csak azt akarta eltitkolni saját maga előtt, hogy +boldogtalan. Az esze és a szíve szakadatlanúl vitatkozott egymással s ő +kerülni kezdte az embereket. Legjobban az édesanyja elől bujkált, +futott. Elszorult a torka valahányszor ránézett, mert ösztönszerüleg +szégyelte, hogy azoknak volt igazuk, a kik le akarták beszélni őt erről +a házasságról. + +Aztán elérkezett az esküvőjének a harmadik évfordulója is. Egyedül +töltötte, mint a többi napot, de e napon jobban fájt ez neki. +Boudoirjának magányában szomorúan sóhajtott fel s két kezébe temette az +arczát. + +Odakint csengettek, de ő mit sem hallott, sötéten meredt bele +vigasztalan gondolataiba. Csak jó idő multán, mikor felemelte a fejét, +vette észre, hogy vendége van. Berényi Tibor állt az ajtóban. Aztán +megindult és jött feléje s nehány friss rózsát tett az ölébe. Tekintetük +találkozott. + +Az esti homályban, mint egy maroknyi hó világítottak a fehér virágok az +asszony sötét ruháján. Tétován vette őket a kezébe s újból felsóhajtott. +Egy pillanatra maga is megijedt ettől az őszinte sóhajtól, majd +csüggedten vont vállat. Fáradt volt, nem tudott többé szinészkedni. + +Hajdani játszótársa leült mellé és megcsókolta a kezét. + +– Tibor, emlékezik mennyivel szebb volt az élet, mikor még a fákra +mászkáltunk és hittünk az operencziás tengeren túl-ban! + +– Szép volt akkor is és… + +– Most nem az többé – tört ki Magda keserűen. Nézzen rám, igy néznek ki +azok, a kiknek szép az élet? – Sovány kis arczát barátja felé fordította +és szemében panaszosan gyűltek meg a könnyek. + +– Miért nem mondta az eljegyzésemen, hogy bolondot teszek… Miért nem +mondta, hogy István csak a kártyának él, hogy csak… csak a pénzemért +vesz el… Ne tiltakozzék, ezt kellett volna megmagyaráznia. Magának talán +hittem volna! + +Tibor szánakozva nézett rá: + +– Hiába mondtam volna bármit is akkor, mert szerette. + +– Lehet! Nagyon szerettem és azt gondoltam örökké fog tartani. Pedig… +rájöttem azóta, hogy minden nő legalább kétszer szeret életében, két +egészen különböző érzéssel: leányszerelemmel és asszonyszerelemmel. +Úristen, milyen különbség!… És tudja-e, hogy azt, a kit mint leányok +szerettünk, újból meg kell ám szeretnünk a házasság után. Ha ez sikerül, +akkor van lehetőség a boldogságra, de ha nem, akkor félek, keresni +kezdjük azt, a kit asszonyszerelemmel tudnánk szeretni… + +– Csak azt ne, – mondotta Berényi s pajtáskodva szorította meg a Magda +kezét. Jó barátja vagyok, hát hihet nekem. Rossz dolguk van maguknak +mindenképpen és végül mindig sajnálnak valamit. Csak az a különbség, +hogy ha meghallgatják azt, a kit, – a mint maga mondta, – +asszonyszerelemmel szeretnek, hát van mit sajnálniok, – ha pedig nem +hallgatják meg, akkor – nos akkor nincs mit sajnálniok!… + +Magda bágyadtan mosolygott: + +– Igaza van! Nem panaszkodom. Férjhez mentem, mint a többi leány… +boldogtalan vagyok, mint a többi asszony. – Keze az ölébe hullott. +Barátjára emelte a tekintetét. + +– Milyen hálátlan vagyok. Elfelejtettem megköszönni a virágait. Hogy is +juthatott eszébe, hogy ma van az esküvőm évfordulója, mikor még a férjem +sem gondolt rá. Látja, egészen egyedül vagyok. Mindig egyedül… + +Tibor másra akarta terelni a beszélgetést. Az előbbi kérdésre felelt: + +– A maga esküvője emlékezetes napom. Két jó barátomat vesztettem el egy +órában. Magda kisasszony férjhez ment és… + +– Ki volt a másik? + +– Mándoky Ákos. Hisz tudja, az nap lőtte főbe magát. + +– Aznap? Nem tudtam… + +Berényi czigarettára gyújtott. Az asszony szórakozottan tépdeste le egy +rózsának a szirmait, aztán tompán ismételte: + +– Aznap!… Irigylem. + +– Ne bolondozzék, Magda. + +– Isten látja lelkemet, komolyan beszélek. De azért ne féltsen. Gyáva +volnék ehhez, félek a haláltól. Hanem a ki meg meri tenni, annak igaza +van. Mándoky Ákosnak is igaza volt. + +Tibor ámulva nézett rá: + +– Hogy érti ezt? Senki sem sejti, miért tette. Adóssága nem volt. +Asszonyért meg csak nem puffantja főbe magát manapság az ember, kivált ő +nem, a kinek annyi szerencséje akadt életében. + +– Igazán? Pedig szép sem volt. + +– Milyen gyerek maga. Hiszen nem a szép, hanem a rossz embereknek van +szerencséjük. + +– Mándoky rossz volt? + +– Az asszonyokhoz igen. + +– És ezért szerették? – Magda érdeklődve figyelt. + +– Hát persze. Az asszonyok a rossz embereket szeretik, mert +reménykednek, hogy megtérítik őket és közben nem veszik észre, hogy +önmagukat elveszítik. + +– Milyen különös, soh’sem gondoltam eddig rá. Pedig most jut eszembe, ő +megjósolta nekem azt, a mi bekövetkezett. Egyszer egész este mellettem +ült és olyan furcsán nevetett, mikor Istvánnal összebujtunk sugdosódni. +Azután egy perczre magunkra maradtunk. Megfogta a kezemet és azt mondta: +«Kicsi leány, a maga szerelme egy ábrándos német költemény, félek, hogy +a házasság majd magyar prózába fogja lefordítani…» Most jut eszembe… +tulajdonképen szép szeme volt, olyan melegen tudott nézni… Adjon egy +czigarettát. + +Berényi Tibor odakinálta a tárczáját s mialatt az órára pillantott, +felállt. + +Mennem kell. Sajnálom, hogy mire elfüstölte a helyettesemet, nem jöhetek +vissza. + +És azután, míg a czigaretta kékes fellegekké nem változott, Magda +Mándoky Ákosra gondolt. + +… «Aznap» – ismételte szinte gépiesen, – «milyen csodálatos véletlen… +Véletlen?» – és gondolatban mintha kérdéssé alakult volna át ez a szó. + + +III. + +Rövid nehány nap mulva szörnyű hírrel verte fel Magda mesterkélt +csendjét a valóság. Meghalt az édesanyja. És mikor megtörten ott térdelt +a ravatal előtt, mint egy keserű szemrehányás nyilallott a lelkébe az a +tudat, hogy valamit visszahozhatatlanul elmulasztott. Adósa maradt az +igazsággal annak a hű szívnek, a melyik csak érte dobogott. Titkolódzott +előtte. Tévedéssel takargatta tévedését és még az a vigasza sem maradt +meg, hogy talán kiméletből tette. Kettőjük között az ő hiú büszkesége +volt a válaszfal. + +Magára maradt hát egészen. Az élet a férjét, a halál az anyját vitte el +tőle s egyetlen barátja, Tibor külföldön járt… Kétségbeesésében támaszt +keresett, elhagyatottságában gyengédség után vágyott. Hasztalan, egyedül +volt szemrehányásaival. Előlük menekült a temetőbe s mindazt, a mit az +élő anyával szemben elmulasztott, a halottal szemben akarta pótolni… És +ezek a bús látogatások emésztették fel egész erélyét. Nap-nap mellett +tétován, kábultan indult útnak s maga se tudta, hogyan ért el az anyja +sírjához. + +Egy langyos tavaszi alkonyaton fáradtabb volt a rendesnél. Czéltalannak +látta az életét, mert senki sem szerette, senkit sem szeretett. +Csüggedten lépett be a temető kapuján s útközben gépiesen kezdte olvasni +a sírkeresztekre írt neveket. A nagy város életének zsivaja, mint egy +óriás gépnek a zúgása, veszett el körülötte a csendben. A napfény +elapadt a sírokról s utolsó sugara haldokolva vérzett el a kőfal +peremén… + +Magda egyszerre megállt. Felvetette a fejét, mintha hallgatódznék. A sok +száz közönyös névből, a mit elolvasott, egy egyetlen visszacsengett a +fülében. + +– Mándoky Ákos, – ismételte félhangon. Aztán hátra fordult és szokatlan +sietséggel indult meg arra felé, amerről jött. + +Egy besüppedt sírhant félredülő kis fakeresztjén csakugyan ott fehérlett +a Mándoky Ákos neve. Sajátságosan, mint egy váratlan találkozás, úgy +hatott reája ez a felfedezés. Nem tudta azonnal rendbeszedni a +gondolatait. Valami szorongatni kezdte a torkát. Megszánta a halottat, a +kit elfelejtett a világ. + +– Szegény… szegény, – töprengett magában, – hát senki sem gondol rá, a +kit szeretett? – Izgatottan egyenesedett fel. + +– Szeretett?… Vajjon kit?… És miért ment el úgy szó nélkül? – Mintha +ezekre a nagy kérdésekre várna feleletet, visszafojtott lélegzettel +nézett el a szürkületben ringó cziprusok felett, majd újból letekintett +a sírra, és ekkor… szeme a Mándoky neve alatt esküvőjének, az ő +halálának a keltén akadt meg. + +Összerázkódott. Az a gondolat, a mi egyszer már ködösen megkisértette +őt, határozottabb körvonalakat öltött benne. Közelebb hajolt a +sírkereszthez s mintha meg akart volna bizonyosodni valami hihetetlen +igazságról, újból olvasni kezdte az elmosódott szavakat. Aztán hirtelen +úgy érezte, megtalálta kérdéseire a feleletet. + +– Az esküvőm napján!… Én akkor kezdtem, ő akkor végezte az életet… +Hátha?… Igen!… Nincs kétség! – Képzelete úrrá lett felette, nem tudta +többé kormányozni. Mándoky Ákos hangja felcsendült körülötte, magán +érezte tekintetét s mind azt a gyöngédséget, a mi után hasztalan +sóvárgott fiatal életében, öntudatlanul abba a hangba, abba a tekintetbe +lopta bele. + +– Szeretett… Szeretett – mondogatta a szive minden dobbanásával s +melléből feltört az első sóhaj, szeméből kicsordult az első köny Mándoky +Ákosért. A képzelt végzetes szerelem gondolata melegséggel árasztotta el +a lelkét. Igaz, hogy csak a visszanéző nap melege volt ez, de az +asszony, a ki annyit didergett elhagyatottságában, kétségbeesetten +kapott utána. + +Az alkony lassan elborította a temetőt s a halottasház felől szaggatott +csengetés hangját hozta el Magdához a szellő. Eszébe jutott, hogy mennie +kell. Lehajolt s mintha valamit, a mit sokáig halasztott, akarna jóvá +tenni, gyöngéden megigazította a félredűlt sírkeresztet s az anyjának +szánt virágokból néhányat a hantokra hullatott. + + +IV. + +Sötét este volt, mire Magda haza ért. Egy ideig fel s alájárt kis +boudoirjában, aztán egyszerre határozott s a férje szobája felé indult. +Mindenáron részleteket akart hallani Mándoky öngyilkosságáról. Meg fogja +hát kérdezni Istvánt, ez a legegyszerűbb. + +A küszöbön majd hogy egymásba nem ütköztek. + +– Honnan jön? – kérdezte Déznay szórakozottan. + +Az asszony rátekintett s maga is elcsodálkozott, milyen idegenül hatott +rá az az ember, a kiről hajdan azt hitte, hogy szereti. Tartózkodó lett +vele szemben, mintha ma látná először. Nem bírta volna előtte az ajkára +venni Mándoky nevét. Zavarba jött és halkan válaszolt: + +– A temetőben… az anyámnál voltam! + +István sietett, szabadulni akart, de Magda nem mozdult az útjából. +Mondania kellett hát valamit. Találomra egy ásítás közben megszólalt: + +– Ilyen soká?… + +– Igen… ott feledkeztem – hadarta az asszony idegesen s indokolatlan +részletességgel kezdett beszámolni délutánjáról. Minden semmiséget +elmondott, csak a Mándoky sírjáról hallgatott. Miért tette, maga sem +tudta. + +A férje mosolygott. + +– Ha nem ismerném magát, igazán azt hinném, hogy azért beszél annyit, +mert el akar valamit hallgatni… egy kis légyottot, valami kalandot. – A +feleletet be sem várta. Hirtelen kötelességszerüen megcsókolta a +feleségét és már csapódott mögötte az előszoba ajtaja. + +Magda zavarodottan nézett utána: + +– Igaza van. Miért is csinálok mindebből titkot? – Átlépte férje +szobájának a küszöbét és tétován állt meg az íróasztal előtt. + +– Hová került innen a Mándoky arczképe? – Emlékezett rá, hogy látta +valamikor, látta, de nem nézte meg soha. Keresgélni kezdett, türelmetlen +lett s mind lázasabban kutatta át a szobát. Leküzdhetetlen vágy fogta +el. Szembesíteni akarta az arczképet azzal az új Mándoky Ákossal, a kit +felfedezése óta ő formált magának… + +Végre ráakadt a képre. Visszafojtott lélegzettel hajolt föléje, de egy +pillanat mulva már csalódottan hanyatlott le a keze. Az az elegáns +gavallér, a ki olyan egykedvű, czinikus arczczal nézett reá a képről, +meghazudtolta minden feltevését… Nem azt az Ákost igazolta, a ki +képzeletében testet vett, hanem egy másikat, talán a valódit, a kire nem +mert visszagondolni. + +Kiábrándultan meredt a semmibe. Megint egyedül érezte magát a világban. +Szintúgy, mintha szerelemmel hitegették volna, hogy aztán hűtlenül +elhagyják… + +Mikor szobájába ért, csak akkor vette észre, hogy az arczképet magával +vitte, pedig nem akarta többé látni. Elzárta iróasztalában, aztán +szomorúan hevert végig a kereveten. Órák teltek. Magda elgondolt minden +kedvére való emléket, a mit Mándokyról felidézhetett. És mert az arczkép +nem mondhatott neki ellent, újból kiszinezte a multat. A képzelt +dolgokból valóságot csinált és képzeletével meghamisította a valóságot. +Addig-addig, míg ismét hinni kezdett Ákos szerelmében. Hinni kezdett, +mert hinni akart… + + +V. + +Másnap korábban indult útnak és több virágot vitt magával, mint +rendesen. Először az édes anyjához ment el, de nem tudta összpontosítani +a gondolatait, megszöktek előle. Szórakozottan álldogált egy ideig a sír +mellett, aztán leült a szomszédos kis kőpadra s napernyője végére szedte +a tavalyi lomb ott feledett leveleit. + +– Meg fogom-e tudni valaha az igazságot? – gondolta csökönyösen. – A +szerelem vagy más valami kergette-e a halálba?… A szerelem? – riadtan +vetette fel a fejét. – De hátha mást szeretett? – Ez még nem jutott +eszébe. És mint mikor álomban, egy ellenőrizetlen mozdulattal fájdalmat +okozunk önmagunknak s bár sajog az ütés, nem bírunk felébredni, +kábultságában Magda is érezte, hogy szenved, de nem tudott egészen +magához térni. Kétségbeesetten küzdött az egymásra torlódó gondolatokkal +s közben féltékenyen pillantott mindegyre Ákos sírja felé. Végre is nem +bírt nyugton maradni, hátha ott talál valakit, a kinek több joga van +azokhoz a hantokhoz, mint neki. + +Futva, lihegve ért a sírhoz… Elhagyatott volt az, mint tegnap s csak az +ő virágai fonnyadtak a kereszt tövében. Fellélegzett, majd sóváran +hajolt előre s elolvasta még egyszer a síriratot. Azt a nevet, a melyik +mint az árnyéka kisérte s azt a keletet, a melyik mindkettőjükre olyan +végzetes volt. + +– Nincs kétség… nincs kétség – suttogta szomorú diadalérzéssel s az +ütés, a mit józansága mért a lelkére, nem sajgott többé. Megnyugodott, +tovább aludt és tovább álmodott. + + +VI. + +Magda élete ezután megmaradt ebben a mederben. Eleinte ugyan még +bizalmatlanul nézett körül, valahányszor Ákos sírjához ért, nem látja-e +rajta egy más kéznek a nyomát. Hanem aztán, mikor csak nem jött senki, +egészen birtokába vette a hantokat. + +Csendesen, nagy megrázkódtatások nélkül szálltak el felette a hónapok. +Nem vette észre, hogy múlik az idő, mert az, a kiről elhitette magával, +hogy végtelenül szerette őt, nem változott. Nem ellenkezett vele, +csendesen porladt virágai alatt, míg ő fáradhatatlanul hímezgette +szebbre a multat s adott képzelt emlékeket egy képzelt szerelemnek. +Kételyeit nem bolygatta többé, gyáván menekült előlük, ösztönszerűen +sejtette, hogy ha elveszítené hitét a Mándoky Ákos szerelmében, akkor +mindent elveszítene, a miért érdemes volt élnie. + +A férjétől mindinkább elidegenedett. Az emberek elől mindinkább +elzárkózott. Lassan olyan néma magányt teremtett maga körül, a miben +semmi és senki sem mondhatott ellent rögeszméjének. + +Az a sír, a melyiken a tavasz, az ősz mindig nyíló virágokat talált, +volt az ő világa. Titkolódzva, lopva oda járt el esőben, hóban, forró +napfény alatt s ha útközben ismerősökkel találkozott, zavartan +fordította félre a fejét, csak úgy, mintha a kedveséhez menne. + +Egy alkonyaton történt azután, hogy a temető hársai alatt valaki a nevén +szólította. Ijedten nézett körül, úgy érezte, rajtakapták. Menekülni +akart, de már későn volt. Rég nem látott barátnője, Berényi Vera, a +Tibor huga, állta el az útját. + +Dadogva válaszolt kérdésére: + +– Igen… az édes anyám sírjától jövök! + +– Menjünk vissza hozzá, – szólt a fiatal asszony, – olyan jó volt, +viszek neki nehány virágot. + +És elindultak mind a ketten, de Magda egyszerre megállt, mintha nem +tudott volna tovább menni. + +Barátnője csodálkozva nézett rá, aztán a temérdek elhagyatott sír között +megakadt a tekintete Mándoky Ákos virágzó hantjain. + +– Tudod ki fekszik itt? – kérdezte Magda s ebben a pillanatban +leküzdhetetlen lázas vágy fogta el, hogy annyi hallgatás után bizalommal +legyen valakihez. – Tudod ki?… Mándoky Ákos! – Olyan régen nem mondta ki +hangosan ezt a nevet, hogy most megremegett tőle. + +– Ákos, – ismételte Vera elgondolkozva – szegény fiú, jól ismertem. + +Magda, mint akár egy bizalmaskodó szerelmes asszony folytatta: + +– Igen… ő és én ápolom a sírját, az emlékét, mert… + +– Nos? + +– Hiszen emlékezned kell, az esküvőm napján, míg a templomban voltunk, +lőtte főbe magát. + +– Emlékezem, de hiszen… + +Magda aggodalmasan vetette fel a szemét. Halálos félelem fogta el, hogy +most mindjárt hallani fog valamit, a mi meghazudtolja az ő +meggyőződését. Beszélnie, vallania kellett, mielőtt a másik szólhatna. +Megragadta barátnője kezét és rejtélyesen hajolt feléje: + +– Sohasem mondtam senkinek… Ő szeretett engem… + +– De Magda!… a fiatal asszony szeme tágra nyílt, megdöbbenve nézett rá. +Ő azonban mit sem látott, mit sem hallott. Szegény szive összeszorult s +vallomása percében valami megmozdult a legmélyén, a mi titok volt eddig +saját maga előtt is. + +Merengve pillantott le a hantokra, a melyek szomorú életében egyedül +hajtottak számára virágokat és rendületlen hittel suttogta: + +– Igen, ő szeretett engem… mi nagyon szerettük egymást… + + + + +A PIROS CZIPŐ. + +Lábujjhegyen, csintalanul mosolyogva indult el a szobában… Kereste az +édesanyját… Hová is bújhatott, mert bizonynyal bujósdit akar vele +játszani, hisz nem hallani semerre a dalolását. + +Hová lett? Ezóta már felébredt, úgyis soká aludt. Igen, hogy utoljára +látta, mélyen alhatott, mert haragos volt az arcza. Az ő mamája pedig +sohasem haragudott. És olyan sápadt volt, hogy szinte félt tőle s mikor +az apja azt mondta, hogy csókolja meg mamát, nagyon megijedt és kifutott +a kertbe. Azután eljátszott a lombtalan fák alatt a zörgő avarban egész +délután, de most már beesteledett, meg fázott is odakünn, hát szeretne +az anyja ölébe ülni, kis fejét a keblére hajtani, olyan jó az, mikor +künn zúg a szél… Meséket akart hallani és a míg az a szerető kéz lassan +símogatja a haját, elaludni holnapig. + +– Mama!… Mama… Hol vagy? Jere már elő, nem akarok játszani. + +Senki sem felelt, csak a légvonat libbentette meg az egyik nyitva +hagyott ajtó függönyét. + +– Megvagy! – kiáltotta diadalmasan a kicsike és kitárt karokkal rohant +belé… De ott sem volt senki. Felállt hát az egyik székre s így nézett +körül a szobában. Feje mellett a falon e perczben kezdett ütni a kakukos +óra; felbámult rá, azután hirtelen megfogta az ajtócskán kipattanó +kakukot és egy kis erőlködéssel kihúzta egészen. Rég szerette volna ezt +a szürke madárkát a kezébe venni, közelről megvizsgálni, de anyja +sohasem engedte. Tudta bizonyosan, hogy most sem fog örülni neki, de úgy +kell, minek hagyta magára! Egy darabig csak játszott a kakukkal, hanem +azután elunta ezt is. Vissza akarta dugni a kis ajtón. Mivel ez +sehogysem sikerült, lemászott a székről, a szekrény alá dobta a madarat +és nem tudva, hogy mihez fogjon, megállt a szoba közepén és újból eszébe +jutott a mama. + +Türelmetlenül kiáltozott utána, végtére sírni kezdett. Félt így egyedül, +de meg hozzá is volt szokva, hogy az ő ötéves kis élete körül forduljon +meg minden a házban és most egyszerre nem törődik vele senki sem. + +Felkapaszkodott az édesanyja magas székére s babrálni kezdett a +varróasztalon. A fényes olló még úgy feküdt ott, mint a hogy ő oda +tette, a hosszú fehér szállal befűzött tű a függönybe volt szúrva s a +kis leány ingecskéjére csak félig volt felvarrva a folt. Az anyja +varrta, emlékezett rá és a míg dolgozott, arról a gyémántkoronás +békakirályról mesélt neki, a ki a tündérleányt akarta feleségéűl. De +félbenmaradt a mese és ő most már szeretné tudni a végét. + +– Mama! Mama!… Jere, mesélj nekem. – Szomorúan lóbálta meg kis lábát s +félrehúzva az ablakról a szegényes csipkefüggönyt, kibámult az +országútra. + +Egyszerre csak meglátta az apját; feketeruhás emberek közt sírva jött a +ház felé. Macskaszerű gyors mozdulattal kúszott le a székről, azután +futott ki az utczára a hűvös őszi alkonyatba. Közvetlenül az apja előtt +megállt s felágaskodva, szemrehányóan mondotta: + +– Apa, édes mamám elbújt, nem találom a házban! + +Az apja szótlanul nézett rá és odébb ment. + +– Adjátok ide őt! Akarom… szeretném, ha mesélne valamit! – kiáltotta +fenyegetőzve. – Ő az én mamám! Akarom! Akarom! + +A nők köréje gyűltek, a férfiak vállvonogatva, komoran mentek a ház +felé. + +– Mama! – sikoltotta a gyermek szívszakadva s ösztönszerűleg futott +ahhoz az asszonyhoz, a ki alakra legjobban hasonlított az anyjához + +Nagynehezen megmagyarázták neki, hogy a mama az égbe ment a jó Istenhez +és nem jön vissza többé soha. + +A kis leány csak nézett és rázta a fejét: + +– Oh, ő nem tenné azt, nagyon szeret engem, elvitt volna magával, hiszen +soha sem hágy egyedül! + +Az asszonyok sírni kezdtek és, mert zokogni látta őket, bár nem értette +egészen, sírva fakadt ő is. + +De azért csak nehány nap mulva, a mikor látta, hogy az édesanyja igazán +nem tér haza, hogy üres a ház, hogy lefekvés előtt senki sem veszi a +térdére, senki sem csókolja meg, – csak akkor fogta fel, hogy mi az, ha +valaki az égbe megy a jó Istenhez. + +Elhagyatottan bolyongott naphosszat a ház körül. Az apja nem törődött +vele, haragosnak látszott, ha a szeme elé került. A ruhája +összeszakadozott, haját nem simították le és este senki sem imádkozott +vele. Így hát nagyon elszomorodott; halkan, keservesen, sírdogált. + +Ekkortájt rokonok jöttek hozzájuk a messze nagyvárosból, egy jóságos, +kékszemű asszonyság, a ki ép úgy ölelte magához, mint a mama. Kitört +belőle a sírás, nem bírták elcsitítani, mert csak most jutott az édes +anyjáról minden az eszébe… + +És ez a jó, kékszemű asszonyság elvitte őt magával a városba, – talán +azért, hogy megvigasztalódjék, hogy újból megtanuljon nevetni. + +De ő csak szomorú maradt. Az idegen emberek között még szomorúbb lett, +mint a minő volt. Nem evett, nem játszott, nem énekelt. Arcza, +kezecskéje olyan sáppadttá, soványnyá vált, hogy elfacsarodott tőle az +ember szíve. Úgy ült mozdulatlanul az ablak előtt és nézett le a +magasból a nyüzsgő, szürke utczába, mint valami bánatos kis öreg. Hiába +vitték nevető gyerekek közé; hiába vigasztalták, nem érdekelte semmi, +szeméből kihalt az élet. Már azt hitték róla, hogy nagy beteg, pedig tán +maga sem tudta, miért olyan borzasztóan szomorú. Ha kérdezték, kis +szivének egész szenvedését egy szóban foglalta össze: «A mama.» + +Megesett olykor, hogy egybekulcsolt kezekkel nyugtalanul, pihenés nélkül +járkált fel s alá a szegényes szobákban; keresett valamit!… Az erdőt, a +kis fehér falut, a szabad mezőket… vagy az édes anyját? Sohasem +panaszolta el és így nem is tudták igazán vígasztalni, mert hiszen csak +a szóba öntött szomorúságra találunk szóba öntött vigaszt. + +* + +Nehány héttel az anyja halála után, épen karácsony napján sétálni vitték +a kis leányt. + +Hazamenőben nagy térre értek. Esteledett. Hó szállingózott a levegőben, +hideg volt. Havas zöld fenyőfák között, itt-ott kicsiny fabódék lobogó +lámpáinak fénye terült el a tolongó emberek felett. Az árusok +kiáltoztak, recsegő hangjuk túlszárnyalta a beszélő, nevető népség +lármáját. + +A kis leányt kezén fogva vezették át a sokaságon. Ő pedig csak ment s +alig nézte az ezer haszontalan apróságot, melyek a gyermekek álmait oly +sokszor megédesítik. Nem érdekelte őt semmi, a czukrosbódék, a babák, +kis czin-edények… fásultan siklott el felettük a tekintete. Halkan +kérte, hogy menjenek haza. + +De egyszerre mégis lekötötte valami a figyelmét. Elbámészkodott. Kis +kezét kihúzta nevelőanyja kezéből s mintha földbe gyökerezett volna a +lába – megállt. + +Az asszony később vette észre, hogy elmaradt tőle, sietve ment vissza s +kereste a tömegben. + +Nem messze, egy kis fabódé előtt ácsorgott. A bódé homlokzatán hosszú +sorral czipők fityegtek, melyeket a deczemberi szél csendesen himbált +ide-oda. A gyermek figyelemmel bámulta őket; keze kinyilott, szája tátva +maradt, egész arczocskája nevetett. Mikor nevelőanyját megpillantotta, +diadalmas örömmel vonta magához s mutatott fel a rúdra, melynek közepén +két kis piros czipőt világított meg a bódé füstölgő lámpája. + +– Nézd!… nézd – suttogta sóvárogva – ott… ott azt a piros czipőt. Milyen +szép, beh szeretném. + +Az asszony mosolygott, majd menni akart, de a kis leány nem mozdult, +csak mindegyre bámult és nevetgélt. + +– Nézd már!… Nézd! + +– Látom, baba, gyerünk. + +– Oh maradj még, kérlek, hadd láthassam… Milyen szép! + +Nem lehetett sehogysem elcsalni. Utóbb még könyörögni is kezdett, hogy +vegyék meg neki a piros czipőt. Igérte, azután mindig jó lesz, szót +fogad, vigyázni fog a czipőre, sohasem tépi össze, nem húzza fel, csak +nézni fogja. + +És egy gyermek minden ékesszólásával, szép igéreteivel kérlelte +nevelőanyját, melegen szorongatta a kezét, mintha ezzel akarta volna +ellágyítani. + +Az asszony, mivel hát szegények voltak, gondolkozóba esett. Majd +lepillantott a hozzádörzsölődző kis leányra. Beszédbe elegyedett az +árussal, ki a czipők árnyékában vacsorázott. + +A jó asszony végre is elővette pénztárczáját; egy ideig számolgatta +pénzét, azután alkudozni kezdett. + +Ezt már komolyan vette a bódés, letette kanalát, nagyot nyelt s mialatt +megtörülte bajuszát, szóba állt a vevővel. Utóljára is megalkudtak. + +A gyermek fejét ingatva, emelte föl karját s tán, hogy annál hamarabb +kézhezkapja a czipőt, újjait akaratosan mozgatta a levegőben. Szemét +szepegve függesztette az árusra, nehogy valami baja történjék az ő +kincsének, a mit a következő perczben félénken vett magához. Egy ideig +áhítatosan nézegette, forgatta a czipőcskéket, de azután, mikor +megértette, hogy most már az övéi, nevetve szorította a szivére s +ugrándozva indult el. Ekkor már sietni akart haza, hogy játszhassék +velük. + +Az asszony csodálkozva nézett reá. Anyja halála óta nem látta ilyennek. +Egészen megváltozott, mintha minden gond, szomorúság, a mi kicsiny +lelkét nyomta, elrepült volna. + +Halkan dúdolgatott magában, tánczolt s a ki csak elébe jött, +boldog-boldogtalannak büszkén mutogatta az ajándékot. + +Szive keserűségét, a mihez anyja halála óta tán hozzá is szokott, – édes +gyermekboldogság váltotta fel. De volt valami ártatlan szívtelenség +ebben a boldogságban… Elfeledkezett könnyeiről, a mamáról, a faluról, a +szabad kék égről, elfeledkezett mindenről… + +És öröme nem szünt meg; este, mikor feküdni ment, magával vitte lopva a +czipőcskéket is. + +Nevelőanyja, meg az ura egyedül maradtak az asztalnál. Egy ideig +beszélgettek a maguk dolgáról, de azután megint csak a kis leányra +került a szó és az asszony intett, hogy nézzenek be hozzá, hátha megint +elszomorodott. Imádkozzanak vele, hiszen minden este így +vígasztalgatták, a míg el nem aludt. + +A férj még kihörpintette borát, azután nyújtózott egyet és bekullogott a +felesége után a szomszéd szobába. + +A kicsi nem aludt még, de nem is sírt. Ágyában ült, szeretettel +babusgatta a czipőket és gyönyörködött bennük. Óvatosan labdázott velük, +utóbb már meg is csókolta őket. + +A férfi félretette pipáját s mialatt odalépett hozzá, csodálkozva +kérdezte: + +– Te gyerek, hát mi lesz, ma nem imádkozol a jó Istenhez az +édesanyádért? + +A kis leány nem hallotta és zavartalanul játszott tovább. + +Az asszony leült az ágy szélére és szőke fejére tette a kezét. + +– Mi lelt baba, hát nem vagy már szomorú? + +A gyermek bámulva tekintett rá, nem értette a dolgot. Szinte ijedten +nézett hol az asszonyra, hol a férfire, azután a czipőcskéken akadt meg +a szeme. Arcza felderült és elnevette magát. + +– Én!… hát mán’ hogy volnék szomorú, hiszen itt van a piros czipőm… + + + + +MENUETTE. + +Hideg téli éjszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között fázósan +fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes barok kastély +szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított ablakainak fénye fáradtan +vergődött át a ködön. + +Odabenn az udvarban, mindjárt a tornácz előtt tüzet raktak a vendégurak +csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek visszfénye vörös +kört tánczolt ki a havon. + +Az urak meg ez alatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér +szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye sziporkázva +verődött vissza a Velenczében kipallérozott kristály-tükrökről s +ragyogva égett a falak furfangos arany díszítményein… + +Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága. Egy +nagybajuszú, varkocsos lovasgenerális körül ifjú testőrök, negédes +udvaronczok hajlongtak s a háziúr, gőgös magyar mágnás, sujtásos, +ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés gavallérok közül. + +A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az asszonyságok. +Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari bálon lennének és +félszemmel mindegyre a ház úrnőjére lestek, a ki palotahölgy lévén, +ugyancsak kedvelte az előkelő illedelmet. Hanem azért minden igyekezet +daczára egyik-egyik dáma, beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett +magáról s valami átöröklött mozdulattal pihentette csipőjére kezét. + +Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy bilikomaikból ittak +az urnő-király egészségére és a saját egészségükre, a mit +lelkiismeretesen magyar módi szerint cselekedtek. + +Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony vieux-laque +boudoirjában. Keselyű ábrázatú franczia gavallér tartotta a bankot. +Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő, olyas udvari bolond féle, +szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes verseket, melyekben +kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a nőket virágokhoz, +csacsogó csermelyekhez, pillangók- és más egyéb bogarakhoz… A nagy +szálában pedig tánczba fogott az ifjúság. + +Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben mély +bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint megannyi +virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol hátra hajoltak, +hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el mindegyre újból mosolyogni. +Karjaikat kecsesen emelték magasra, mélyen bókoltak, majd mintha +haboznának, egy pillanatra megálltak: a hölgyek ujjacskái között mint +lepkeszárnyak libbentek meg a csipkés szoknyák… Aztán ismét előre +lendültek a tükörsíma padozaton. + +Udvarias, kimért volt a táncz. Egy elejtett legyező, vagy leszakadt +virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly kedves zavart +idézett fel a kipirult arczokra. + +Az urak félbenhagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek odahagyták +költőjüket s mind a tánczterem ajtajába sereglettek. A merevre fűzött +asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére ingatták s magassarkú +czipellőikkel komplimentumot írtak le abroncsos szoknyáik alatt. + +Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menuette dallama zsongott a +levegőben… És ez ünnepélyes pillanatban valaki egyet tüsszentett a terem +szegletében. + +Néhányan odatekintettek és mosolyogni kezdtek… + +Ott a szegletben szorgalmasan tubákolva, teljes elhagyatottságban egy +összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki mintha nem tetszett volna ez +a táncz; barázdás homlokát haragosan vonta össze és rosszalóan rázogatta +a fejét. Valamit mormogott is hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki +meg ne hallja. + +Nem beszélt ő soha másokkal, mindig csak önmagával diskurálgatott szép +csendesen a régmúlt időkről. A kastélyban emberemlékezet óta azt +tartották róla, hogy háborodott elméjű szegényke, de nem zavart senkit, +hát valahogyan megtűrték. + +Szeme fakó volt s arczocskája, melyre már a hajnali mise előtt, végtelen +gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan finom, olyan sárga, +mint a régi elefántcsont. Fején ünnepélyes alkalmakkor rengeteg paróka +trónolt s kicsiny remegő kezében mindenkor aranyos burnótszelenczét +szorongatott. + +Különös volt ez a parányi teremtés s tán épen az tette őt olyannyira +különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a szobákban és mindegyre +beszélgetett halkan, nagyon halkan. + +– Igen, igen, – motyogta szemrehányóan, – hiába nevettek rajtam! Ti nem +tudtok tánczolni… Mi tudtunk, mi… ah csak én tudtam. + +Aztán visszagondolt messze ifjúságára, a mikor minden kicsinyke újjára +akadt volna egy-egy kérője s mikor a kanczellár báljain Terpsychore +grófnőnek nevezték őt. És ő, bár egész életén át kiváncsi volt rá, hogy +mit is jelent hát ez a név, nem merte megkérdezni soha senkitől. Mai +napig sem tudja, pedig tisztán emlékezik rá, hogy… Terpsychore volt az ő +neve addig a feledhetetlen udvari bálig, a melyiken maga ő felsége adott +neki más nevet. + +Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és király +akarja látni a tánczát s titokban még azt is megsúgták neki, hogy a +gyermek Mária Terézia főherczegkisasszony és felséges húgai egy rejtett +ablakon át fogják őt szemlélni, mert elszeretnék tőle tanulni a táncz +művészetét… Mily dicsőség volt ez a magyar hazára!… + +Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására. Szinte +megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy allonge-parókája és +csattos czipője maradt meg legjobban az eszében… Aztán visszafojtott +lélegzettel bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr +többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt áhitatosan +csókolta meg az eléje nyújtott kezet, szemét kéjesen hunyta le a +boldogságtól… + +A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel kábultságából, mikor ő +felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és elfoglalta a +császárné mellett helyét a trónuson… Valaki jelt adott a táncz +kezdetére. + +Az ő tánczosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó spanyol +kedvenczeinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű gavallér, a kit ő már +régóta szeretett. + +A ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a tánczra. Aztán egyik +kezével megfogta finom kardjának a markolatját, a másikkal a leány +ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak a trón előtt. + +Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a +boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár szine előtt ellejtett +tánczukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arczán mámoros +mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú tekintetétől. + +Elragadtatás tükröződött az arczokon. A császár gőgös, duzzadt ajkán a +tetszés mosolya játszott s egyik kegyenczének leereszkedően mondotta: + +– Íme, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette királynőjének! + +És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi kijelentés s +Terpsychore grófnő azt gondolta, végzete a boldogság minden lehetőségét +megadta néki… + +Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak és az +eltánczolt költeménynek vége volt. + +Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a császár +küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona alatt fogadtak +ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak és igérték meg +kölcsönösen azt is, hogy csak akkor tánczolnak újból menuette-et, mikor +majd az esküvőjükön együtt tánczolják el. + +Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal +ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, a melyiken megtudta, hogy az +ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament hazájába… + +– Igen gyermekeim, – suttogta bánatosan, – arra a szörnyű napra gondolok +én vissza, mert oh kedveseim a boldog napokat csak egyszer éljük át, a +boldogtalanokat pedig: ezerszer… Igen, igen, megtartottam a szavamat, de +ő… ah ne is kérdezzétek… + +A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta igéretét. Gyermekesen +ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartók, a míg szerelmesek, +Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át boldogtalanul szerette +hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba, de hiába könyörögtek neki – +hajthatatlan maradt. + +Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassankint kihűlt az ő +szivében is a szenvedély. Nem irtózott többé attól a gondolattól, hogy +egy más férfival tánczoljon. Megint évek kellettek hozzá, hogy rászánja +magát az esküszegésre. Ekkor várni kezdte, hogy felszólítsák. De hiába, +nem ostromolta többé senki, békével hagyták üldögélni a terem +szegletében. + +Hónapokba tellett, a míg megértette, hogy elmúlt az ő ideje, a míg +felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak többé +róla, ki volt ő hajdan… + +– A menuette-királynő… Terpsychore grófnő… az voltam én! – suttogta +diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt volna +visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan messze volt +az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való létezéséről, óvatosan +felnyitotta burnótszelenczéjét, újjai közé vett egy csipetnyi tubákot s +mosolyogva szippantotta fel. Kiegyenesedett, majd újból a tánczolókra +függesztette tekintetét s megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán +bánni, hogy a végzetes menuette után nem tánczolt többé. + +– Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem +tánczolni… + +Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és +megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja mutatni, +hogyan tánczol a menuette-királynő. + +– Hiába álmélkodtok, – mondotta ártatlan hiúsággal, – maga a mindenható +császár adta nekem ezt a nevet!… Istenem, csak valaki felszólítana a +tánczra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki gondolna egy ilyen öreg +dámával. + +És a mint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten vette +észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy figyelemmel +szemléli őt s mintha leolvasná arczáról gondolatait, megindul és jön… +jön feléje. + +Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy látta, +mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és behunyta a +szemét. Úristen, ha csakugyan tánczolni akarna vele!… Fejében egyszerre +összezavarodtak a tánczlépések, a lágy zene szinte harsogó zivatarnak +tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva hullott a földre aranyos +burnótszelenczéje. + +Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a kis +comtessera s a helyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett volna, +kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott – megállt egy +perczre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező öreg hölgy előtt, +felemelte a szelenczét és szertartásosan nyújtotta felé. + +– Óh jaj nekem! – suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony. – +Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja… Várjon egy kicsit Monsieur… meg +kell elébb próbálnom… rég nem tánczoltam. + +Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé lapulva +kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva a +szelenczét. + +Mikor egyedül volt a legutolsó szobában, hová csak lopva rebbent el +egy-egy dallama a zenének – fellélegzett. + +– Ki hitte volna, – mormogta önelégülten, – alig bírtam tőle +megmenekülni… De hát mit is csodálkozom én tulajdonképen ezen… igazán +furcsa vagyok. + +Negédesen mosolygott, aztán újjacskái közé fogta rengeteg tunikáját, +lábait egymás mellé illesztette s nyakát előre nyújtva figyelt a zenére. + +– Most – suttogta s nagy kínnal lábújjhegyre állt és megindult. + +– Egy, kettő, komplimentum!… De ekkor valami a hátába nyilallott, ép ott +a Watteauráncz alatt. + +– Oh jaj, mein Gott Herr! – szisszent fel fájdalmában – oh beh rosszúl +ment!… + +Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen lépett ki +és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a tánczra. Mindegyre megállt +s remegő kezével izgatottan simította végig homlokát csak úgy, mintha +fel akart volna valamit kelteni, a mi odabent az ő barázdás kis homloka +mögött réges-régen elaludt. + +– Türelem, ma chère Christine, türelem – biztatta magát s nagy sóhajjal +ismét neki fogott. A pouderes paróka pedig már félrecsúszott a fején, a +szépségtapaszok mind lepattogtak az arczáról, de azért ő még is +szorgalmasan hajlongott tovább. + +És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen +tekintett körül: + +– Íme, látjátok valahára a menuette-királynőt?… de ekkor hirtelenében +elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörből valami szomorú +furcsaság bólintgatott elismerően feléje. + +Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a fejéhez +kapott s karjait kétségbeesett iszonyattal emelte égnek: + +– Mit?… Hogy én lennék ez itt a tükörben?… Istenkém segíts… Oh mein +lieber Gott!… + +A mint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával, könnyes +szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett ide-oda s +melléből síró hang szakadt fel: + +– És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuettet tánczolni! +Oh én szegény öreg!… Elfelejtettem már mindent, de hát minek is +próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. – Elfordult a tükörtől +és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát vigasztalja, dédelgesse, +megsimogatta a saját arczát és halkan suttogta: + +– Ne sírj Christine ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak… senki +sem tud többé ezen a világon… + + + + +A MADONNA MÉCSE. + +Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren +futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s köröskörül +áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a +barna tetők fölé. + +A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra könyöklő +olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő. + +Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt és fügét +hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok árnyékában, a +düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le nehány +kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Máriára indultak +a fehér kendős asszonyok. + +A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de +körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az utcza-szegleteken, – +miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte volna el a várost, – +kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az apró mécsesek. + +A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben s +onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő +az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja +szárnyra kelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom +oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, +majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a +falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az +olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen +csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a fényesség… A +mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita +barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül kezében a kanóczot, melynek +tetejében ott tánczolt az a láng, a mivel utczahosszant élesztgette a +mécsesekben a tüzet. + +A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem +messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott a +magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal mohos +fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott +Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg. + +De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a +kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet +hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment, +sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot. + +– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül. + +A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a kiknek a +szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más. Mosolyogva +nézett reám. + +– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért nem +gyujtottam meg ezt az egy mécsest!… + +Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt +bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a mécsesekben, +elmondta nekem ezt a történetet. + +* + +Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej keltette fel a +napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta bukkantak véres +holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölködve méregették +egymást a polgárok és nemes urak… abban a zord időben élt a városban egy +szép leány, a kit Gemmának neveztek. + +És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb +smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét… Arczán +a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt, +hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint +földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsítján, +vagy a Piazza del Campo fehér kőkoczkáin. + +Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok, +bársony zekés ifju nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes +tanácsurak, mind megfordultak utána, a mint édesanyjával vasárnapi +díszben végig haladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de +tán ép ez volt a veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az +emberek, arról rosszat szólanak. + +Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy egyedül +lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem volt a ki +védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki. + +Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb +mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok és +bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük +valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban és +unalmukban tovább adták a híreket. + +Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes +pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélczegebb +ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét, haragudtak reá s mint bűnre +csábító hiábavalóságokat, itélték el szépségét és mosolyát. + +Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak egyet-mást +róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni utait. + +Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az első bűn +azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az vala, hogy +egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus nagy perczei +alatt, mikor a hívők földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a +fejét. Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán – +oh borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera. + +Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus faragványai mögött +hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra Filippo pedig szokásos +meghatottságában épen akkor pillantott a mennyezetre, félszemmel mégis +mindenki meglátta ezt a szentségtörő mosolyt… + +A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és asszonyságok +győzelmesen súgtak össze. + +A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy eseménynyel, +mikor Gemma második égbekiáltó bűne is bekövetkezett. + +Egy forró nyári délutánon, midőn ugyanis Fra Mino, a hires assisibeli +barát a San Giovanni szószékéről predikált, Gemma, Signor Grifonéval, +mindenek szemeláttára kiosont a templomból… Mialatt pedig a szent férfiú +dörgő hangon hirdette az eljövendő végitéletet s áhítatos gyönyörrel +beszélt a pokol kínjairól és a férgekről, melyek majdan az emberiség +vétkes testét elemésztik, azalatt ő a kolostor kertjének virágai között, +Isten mosolygó napfényében megcsókolta kedvesét… + +A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, de mint +jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel bocsátották +meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy hatalomnak +örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból hazatérve, a +rablott kincsekből mindenkor keresztényi áhítattal áldozott a szerzetnek +is. + +Igy hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki tudja, +meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone hazatértében a +Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros Pandolfo +Buonsignorival. Az óriás termetü fiatal nemes kaczagva csapott a Tolomei +vállára: + +– A szeretődtől jössz? + +– Ne szólj így róla… mert – dörögte Grifone s a kardjához kapott. + +– Mert… per Bacco, csak csendesen!… Ha akarom, holnap az enyém! + +Grifone kardot rántott… + +Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona szövétnekkel +kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a lépcső aljában… +Szájából a vér, mint egy sötét vörös szalag gombolyodott ki a kövezetre. + +Grifone csak egy perczig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, hogy +futnia kell, ha élni akar. + +A capitano di giustizia magas hivatalát ez idő szerint ugyanis Pandolfo +atyja, a kegyetlenségéről hires Astorre Buonsignori viselte. + +A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem vehetett +búcsút… Később azután híre járt a városban, hogy felcsapott a +firenzeiekhez condottiernek. + +Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. Anyja +hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt. + +És ekkor a kegyes szerzetesek, a boszút lihegő Astorre Buonsignori +buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s nagy szigorral +fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét – de egy ideig földi +bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után eljárt, bűnrecsábító +mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét nem vetette fel többé a +sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész város elsötétült s csak a +csodatevő Szűz-Mária szobor előtt égett a mécsvilág, még ott is +ájtatoskodva térdepelt órák hosszant… + +Igy teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre +Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, mikor +végre egy este a kövér Fra Filippo, ki egy szép halért, vagy koppasztott +csirkéért mindenkor hajlandó volt elengedni a penitentiát, néhány +társával a Boldogasszonyszobor tájékára tévedt. + +Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez hajtva, +buzgólkodni látszott. + +Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Nem tudta néki megbocsájtani, +hogy ha gyónni jött, csak bűneit rakta le az ő ölébe, a csirkéket és más +egyéb apróságokat pedig következetesen otthon feledte. Mikor most +megpillantotta, gondolt egyet, aztán vastag újját, miként egy +terjedelmes vörös pecsétet, ajkára illesztette. + +Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai törték meg, +majd egyszerre olyas zizgő hang hallatszott, mintha pergament-lapot +forgatnának. + +A kövér barát lábújjhegyre ágaskodott… Egy pillanatig szinte +megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt csuháját s +alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz. + +A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. A leány +kétségbeesetten kapott utána: + +– Jaj Istenem!… Miért bántanak? + +De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy teleírt +lapot, melynek aljában szép nagy betükkel ott ékeskedett a Signor +Grifone büszke neve. + +A barátok kiváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe megértettek +mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a csodatevő Szűz +Máriához, hanem – a kedvese szerelmes levelét olvasta ott a mécsvilág +előtt. + +– Nem tudtam, hogy vétkezem! – nyöszörgött a leány. + +– Bűnhödnöd kell! – ordították fenyegetőzve a nekidühödt szerzetesek s +két frate menten elrohant Astorre Buonsignorihoz. Fra Filippo társaival +a kolostorba hurczoltatta Gemmát. + +… És még az éjjel itéletet hoztak a szerzetesek az aranyhajú Gemma +felett. Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó bűntettet, +felkaczagott, de aztán mást gondolt. Összeült a nagyszakállú +alchimistával, Messen Thomasoval s híres astrologusával és eltörte ő is +a pálczát Grifone kedvese fölött. Kegyetlen volt az itélet nagyon, de +Astorre legalább így akart boszút állani Tolomein, ha őt nem is, +legalább a szerelmét akarta meggyalázni, elpusztítani. + +… Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város. Az +utczákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárúsok kosárral karjukon, +mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek Gemmáról. A +katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az ide-oda futkosó +népségtől: + +– Hát miért itélték el? + +– Mit tudom én – kiáltotta egy tovarohanó aranyműves legény – tudják a +papok és ez elég. + +A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet vetett +magára. + +E perczben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora torkoló Via +Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek fehér csuhái. Elől +Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, azután a penitensek +szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte tömör sorokban vonultak +fel az Astorre úr czifra csatlósai, a sunyi képű pribékek s a sisakos +városi katonaság. A menetet vörös köpenyében Messer Morgante a sienai +hóhér zárta be. + +– Ohó! – dörmögték néhányan a téren – Messer Morgante!… No ezt +megnézzük! + +Gemma kisérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a hosszú +girbe-görbe utczákon végig haladt s kiért a Porta Romana nagy barna íve +alá, már több száz ember állta körül az elgyötört leányt. + +Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy meggyőzzék önmagukat, +miszerint Istennek tetsző dolgot cselekesznek, nagyon hangosan +beszéltek: a tulajdon lelkiismeretüket akarták túlkiabálni. + +– Meg kell büntetni – üvöltötte az egyik sienai bankár, kit Gemma hajdan +visszautasított s kinek nehéz sárga aranyainál csak az arcza volt +sárgább, a bűnei súlyosabbak. + +– Úgy kell neki, miért volt olyan büszke – kiáltozták az ifjú nemesek, a +kik sehogy sem tudták megbocsájtani a leánynak, hogy nem lett olyan +rossz, mint a minőnek ők hirdették… + +Mindenki haragudott, mindenki szítkozódott. Annyi tenger gyűlölködés +közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a kapu mellett s, +mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta ki karjait boldogtalan +gyermeke felé. + +– Anyám!… Anyám! – sikoltotta Gemma szívszakadva. + +– Kicsiny galambom! – nyöszörgött az öreg asszony s tán ők voltak az +egyedüliek, a kik egy árva szót sem hallottak a Fra Filippo beszédéből, +mikor nagyhangon Isten és Siena nevében kihirdette az itéletet. + +Az emberek helyeslőleg mormogtak: + +– Így van jól!… Le kell vágni a haját… úgy is a sátán adta neki… adjuk +vissza hát a sátánnak. + +– Ki kell taszítani a városból – rikoltotta egy bőrkötényes munkás. + +– Ki kell taszítani az istentelent – dörmögte az Astorre Buonsignori +bölcs astrológusa. – A csillagokból olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony +itt marad, a Madonna pestist küld városunkra. + +Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma sorsa +eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt feléje. + +A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna meg, hogy +mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt könnyel… Ekkor +fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, ekkor homályosult el az +ő szemében Siena egének legkékebb darabja. + +Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, mit Grifone úgy +szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint vihar a fellegeket, +tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a mezőn. + +Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürteivel úgy állt ott az +indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico valamelyik földre +tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját kereste a dühös, lihegő +emberáradatban. Aztán megragadták törékeny testét s kitaszították a +város kapuján az elhagyatottságba, a pusztulásba. + +Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan hallgatott a +tömeg. Most, hogy végrehajtották az itéletet, mint akár a jóllakott +ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség szállotta meg a kedélyeket. +Lehangoltan, dörmögve kezdett oszladozni a nép. Férfiak, nők kis +csoportokba verődve tünedeztek el az utczák fordulóinál. Csak Gemma +édesanyja sírt a kapu alatt, de jajszava nem keltett többé visszhangot +sehol. + +Az útmenti mezőn ezalatt szeliden bogozta a szellő Gemma arany +hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek, +azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró +csőrükben a szőke selyemszálakat… Elvitték fészkükbe s, bár a városban +senki sem merte hangosan kiejteni a Gemma bűnös nevét, még sok, sok +tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtei közül… + +Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett szent +szobornál csoda történt. Abban a perczben, a melyben Gemmát +kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna előtt… + +Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem lehetett +többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony minden időkön át +Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, a kik szeretni tudnak… hogy ő +szereti azokat, a kik igazán szeretnek… + +* + +A Frate már régen hallgatott. Ujból visszatértünk a domboldali kolostor +kapujához… + +Köszöntve búcsúztam a szerzetestől, de ő mintha még várt volna valamire. +Egyszerre csak elém nyujtotta csontos kezét és halkan mondotta: + +– Signora mia!… Egy soldot… nálam hívebben Sienában senki sem tudta +volna elmondani a Madonna mécsesének történetét… + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 *** |