diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 3 | ||||
| -rw-r--r-- | 77825-0.txt | 4314 | ||||
| -rw-r--r-- | 77825-h/77825-h.htm | 4014 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
5 files changed, 8344 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..6833f05 --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,3 @@ +* text=auto +*.txt text +*.md text diff --git a/77825-0.txt b/77825-0.txt new file mode 100644 index 0000000..0059da2 --- /dev/null +++ b/77825-0.txt @@ -0,0 +1,4314 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 *** + + + + +APRÓ BŰNÖK + +ELBESZÉLÉSEK + +IRTA + +TORMAY CÉCILE + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +magyar irod. intézet és könyvnyomda + +1905 + +Franklin-Társulat nyomdája + + + + +TARTALOM. + + 1. Apró bűnök 5 + 2. Egy útitárs 13 + 3. A gyűrű 21 + 4. A maestro 31 + 5. Eltévedt csók 40 + 6. Káprázat 51 + 7. Utolsó tavasz 64 + 8. A kisértet 72 + 9. Korán és későn 81 + 10. Kilencz rézpénz 91 + 11. Czigányok 98 + 12. Tépett atilla 104 + 13. Virágzó hantok 114 + 14. A piros czipő 130 + 15. Menuette 138 + 16. A Madonna mécse 148 + + + + +APRÓ BŰNÖK. + +A két barátnő már vagy egy félórája búcsúzott egymástól a küszöbön. +Tamásy ez alatt végigpróbált valamennyi ülőhelyet Lilla asszony bájos +kis boudoirjában. Közbe-közbe pedig jóakaró indiskréczióval nézegette +meg az iróasztalon a fényképeket s húzgálta ki a könyvjelzőket a +sárgafedelű regényekből. + +Az előszobából üde női hangok hallatszottak be hozzá. Amazok odakinn +olyan zavartalanul nevettek, beszéltek, mintha ő a világon se lenne. + +Egyszerre érdeklődve pillantott fel. Tisztán hallotta Lilla anyáskodó +szavát. Menyasszony barátnőjét oktatta: + +– Édes kicsikém, még egy utolsó tanácsot búcsúzóul… Ha meg akarod őrizni +a vőlegényed szerelmét, az istenért, valahogy le ne szokjál apró +hibáidról… + +Fojtott suttogás hangzott… Csapódott az ajtó s Lilla visszatért a +szobába. + +– Ugy-e nem haragszik, hogy egyedül hagytam? – mondotta, mialatt +kedveskedve fordult öreg barátjához. Szerette őt, mint a hogy általában +szerették ezt a kedves embert a nőtársaságban, mert minden asszonynak +arról tudott beszélni, a ki azt az asszonyt véletlenül legjobban +érdekelte. + +– Nos, nem válaszol? – kezecskéjét Tamásy felé nyújtotta. De ő, mintha +meg se hallotta volna szavát, fennhangon kezdte szőni gondolatait: + +– Hiába, érthetetlen lény az asszony, se logikája, se emberismerete, se… + +– Rólam szól ez a meleghangú személyleirás? – kérdezte Lilla s kaczagva +vetette magát a karosszékbe. + +– Magáról és minden asszonyról! – pattant fel a férfi boszusan. – Mondja +csak, mire való volt az, hogy egy menyasszonynak olyan tótágast álló +tanácsokat adjon az esküvője előestéjén. + +– Én?… Ugyan miféle tanácsokról beszél? + +Tamásy diadalmasan tekintett a szép asszony szemébe: + +– Látja, már is elfelejtette, de az a fiatal leány bezzeg jól megjegyzi +magának, hogy nem szabad leszoknia a hibáiról! + +– Ah úgy, hát meghallotta? – Az asszony örökké mosolygó arcza hirtelen +elkomolyodott: – Ne vádoljon, – tapasztalásból beszéltem. + +– Tapasztalásból? – Tamásy figyelmesen tekintett rá. + +– Igen, – mondotta Lilla s elgondolkozva nézett bele az alkonyat +homályába. – Régi emlékeket bolygatunk,… hogy is mondjam… egy +barátnőmről van szó, vele történt az, a mit el akarok beszélni… Ne +csináljon olyan okos arczot, nem ismerhette őt. Pedig, azt hiszem, +megszerette volna, mert, – hasonlított hozzám… Víg volt, csak úgy mint +én, s a mit szóval nem tudott elmondani, azt a szemével mondta el, – +ezért is hiresztelték róla világgá, hogy kaczér. + +A férfi finom mosolylyal pödörgette bajuszát s Lilla most, hogy a +növekvő sötétség eltakarta arczát, bátrabban kezdett beszélni: + +– Barátnőm – tudja mit, nevezzük el őt Clarissenak, – szép asszony volt, +talán a legszebb az egész társaságban. Sokan bolondultak utána s ő oly +jól tudta a bolondokat kezelni, hogy azok sohasem gyógyúltak meg +egészen. Ha a bálterembe, kaszinóba vagy akárhová is betette a lábát, +egyszeribe csődület támadt körülötte. Ő aztán nyugodtan tűrte, hogy +imádják és ha közbe-közbe művészi öntudatlansággal végignézett hódolóin, +tekintete mindég azt kérdezte, hogy vajjon miért bámulják annyira. +Persze ezer hizelgő szó mondta el erre a kérdésre a feleletet. Clarisse +természetesen csak ezt akarta hallani… Mert hát édes barátom, mi +asszonyok olyanok vagyunk, mint a remekművek, – mentül több ember csudál +meg bennünket, annál szebbekké leszünk… a világ szemében. + +– Milyen sokan bámulhatták meg magát! – dörmögte Tamásy udvariasan. + +– Ugy hiszem az ötvenes években kurizáltak így az urak, – nevetett +Lilla. – Na de most hallgasson ide és kérem ne zavarjon… Hol is hagytam +el?… Igen, hát barátnőm egy napon hódolói között megpillantotta annak az +idénynek a legdivatosabb gavallérját. + +– A többit már sejtem, – kiáltotta Tamásy jókedvűen, – Clarisse asszony +természetesen beleszeretett! + +– Téved, vagy, legalább is elhamarkodott a kijelentése. A gavallér +bolondult meg először. Clarisse ügyesen vitte a dolgot; a legmelegebb +tekintetét lopta bele a szemébe, a leghódítóbb mosolyát és a legszebb +ruháit szedte magára, ha lovagjával találkozott. Az ő híres mosolya, víg +nevetése, diadalmas, ringó járása s a libbenő selyem fodrok között +előbukkanó kicsiny lábai, – megtették a maguk hatását. A tél kellemesen +szállt el a fejük felett. + +A férfit eleinte gyönyörködtette Clarisse délibábos lelke. – Lilla +önelégülten vetette föl a fejét: – Ezt szépen mondtam, bár lehet, hogy +valami regényben már olvastam ilyesfélét… Sebaj, a fődolog az, hogy +barátnőm gavallérja az első időben határozottan büszke volt rá, hogy +kívüle még olyan sokan bomlanak a szép asszonyért. Hanem aztán +tavaszszal, úgy emlékszem a lóversenyek alatt történt, hogy egy napon +elmult ez a furcsa büszkesége. Megharagudott, mert valaki hangosan +észrevette Clarisse kicsiny lábait. + +– Érdekessé kezd lenni a dolog… + +– Na látja!… Hát kedves barátom az az ember neveletlenül dühbe jött ezen +a csekélységen. Ettől a percztől fogva megváltozott és gyilkos szemmel +nézett mindenkire, a ki szépnek találta Clarisset. Vége volt a flirtnek, +a víg udvarlóból a szó legteljesebb értelmében, kellemetlen testőr lett. +Nyomon követte barátnőmet mindenüvé. Komor képeket vágott, ha másokkal +mulatni látta. – Ő maga azért nem múlattatta többé. Társaságban +szótlanul ácsorgott körülte, de ha egy perczre magukra maradtak, akkor +megható őszinteséggel árulta el növekvő szenvedélyét. És Clarissenak +tetszett annyira a csinos gavallér, hogy szivesen meghallgassa, mikor +arról beszélt neki, mennyire szereti őt. Mosolyogva tűrte +féltékenykedéseit, sőt örökös panaszait is. + +El sem képzeli, milyen hízelkedve kérlelte olyankor: + +– Clarisse, tegyen már egyszer valamit a kedvemre! + +– Nos? – kérdezte barátnőm. + +– Szokjék le bizonyos apró hibákról! – volt a rendes felelet. + +– Például? + +– Ne nézzen olyan melegen arra a sok léha ficzkóra! + +– Hát aztán? + +– Az isten szerelmére, ne vesse hátra a fejét, mikor nevet, – olyan +rosszul esik az nekem. Meg, tudja, a multkor véletlenül maga után +mentem, mikor sétált… + +Clarisse felkaczagott, a gavallér pedig dühbe jött: + +– Hiába nevet, egyáltalában nem tartom illőnek, hogy olyan különösen +emelgeti a szoknyáját az utczán. Szerettem volna pofon ütni azt a +frátert, a ki azt mondta a háta mögött: «ejnye beh csinos lába van!» + +– Hát baj az? + +– Még sokkal nagyobb baj az, hogy a legfeltünőbb kalapokat a maga fején +látom… És kérem, ne járjon olyan képtelen színű ruhákban… Meg az az +örökös czigarettázás… az a rettenetes füstölés! + +– Szóval azt kivánja, hogy mindezekről leszokjam? + +– Oh Clarisse, kétszeresen szeretném akkor! + +Ilyen beszélgetések folytak le közöttük minduntalan. Heteken, hónapokon +át vitatták barátnőm hibáit. De ő abban az időben még okos volt, nem +hallgatott a könyörgésre s úgy élt, a mint neki tetszett… + +– A gavallérja meg kereket oldott, – dörmögte Tamásy. + +– Sőt ellenkezőleg, Clarisse mind erősebben magához lánczolta őt… Bolond +asszony, játszott a tűzzel és, mert mulattatta a veszedelmes játék, nem +vette észre, hogy közbe már megégette az újjait. + +Egy napon aztán dűlőre került a dolog. Magukban voltak és a gavallér +egyszerre csak, hogy, hogyan nem, ott térdelt Clarisse lábainál. +Barátnőm persze menekülni próbált előle, de aztán… + +– Inkább megcsókolta őt, – hahotázott Tamásy. + +– Nem,… csak visszaadta a csókját. + +– Finom megkülönböztetés! + +– Ne gúnyolódjék, – mondotta Lilla szomorúan – nagy pillanat az, mert +hiszen az első csóknál dűl el, hogy milyen szerep jut az embernek a +szerelmi duóban… Clarisse szerepe az engedelmeskedés lett. Az a csók +végzetessé vált reá nézve. Elvesztette a játszmát és önmagát: szeretni +kezdett… + +Szenvedélye napról-napra komolyabb lett. Billent a mérleg, ő lett a +gyöngébb s a férfi befolyása egyre nagyobbodott. Hogy kedvében járjon, +szinte észrevétlenül simult az izléséhez, az egyéniségéhez. + +Megesett, hogy mikor ő belépett a szobába, Clarisse, mint egy iskolás +gyerek, félredobta a czigarettáját. Vagy olykor, ha víg nevetés közben +hátravetette a fejét s szeme véletlenül barátjára tévedt, – elfulladt a +kaczagás az ajkán. Egyszer pedig, a mikor sétára indultak, Clarisse +visszafordult, hogy sötétebb ruhát vegyen magára… + +Rövid idő mulva már nem az volt többé, a ki régen. Elvesztette +eredetiségét, leszokott a hibáiról – megadta magát. Végre is olyanná +lett, mint a minőnek a férfi látni akarta. De az elismerésre hiába várt, +mert mint a hogy ő átalakult, úgy alakult át fokozatosan barátja is. +Mióta örökös panaszai, féltékenykedései tárgytalanokká váltak, azóta +elmaradtak a kicsiny veszekedések is, melyek után olyan jó volt a +kibékülés. A szenvedélyes jelenetek is megritkultak s nem tervezgetett +többé a jövőről sem – mert hiszen az a jövő jelenné lett. Nem igyekezett +kedvessé tenni a Clarisseal töltött perczeket, mert most már nem volt +kimérve az idő, csak tőle függött, hogy meddig nyujtsa az együttlétet. + +Szerelmük egyhangúvá lett, de Clarisset annyira elfoglalta a saját +érzése, hogy a változásból mitsem vett észre. Csak akkor riadt fel, +mikor egy napon barátja kétségbeejtő józansággal tólta el magától +dédelgető kezét: + +– Maguk asszonyok rettenetesen egyformák… + +Lassankint megfoghatatlan ingerültség vett erőt rajta. Clarisse nem +tudta okát adni, – később persze rájött, hogy unatkozott! + +– Nem csodálom, – mondotta a meggyőződés hangján Tamásy. + +– Lám még maga is így beszél. A férfiak megunják, ha állandóan szeretjük +őket… Szegény Clarisse, ő pedig mindent megtett volna, hogy magához +lánczolja azt a csunya embert, de hiába! Mióta senki sem fordult meg +utána az utczán s nem bámulták többé lábacskáit, barátja sem csókolgatta +őket alázatos rajongással. Mióta Clarisse senkire se emelte a +tekintetét, ő sem nézett többé kutatóan a szemébe s mióta nem mosolygott +a hódolókra, ő sem mosolygott rá. Mikor aztán a társaságban +elfelejtették Clarisset s nem beszéltek többé róla, mikor régi udvarlói +megszüntek őt szeretni s eltünedeztek mellőle, – akkor ő is kiábrándult +abból az asszonyból, a kit szerelme árnyékává, visszhangjává tett és +lassan-lassan elmaradt tőle… + +Lilla elhallgatott. + +– És aztán? + +– Nincs több aztán, vége van a mesémnek! S most már úgy-e tudjuk mind a +ketten, hogy mikor maguk férfiak megszeretnek bennünket, akkor +megszeretik apró bűneinket is. Ha aztán a kedvükért leszokunk a +hibáinkról, elvész valami belőlünk, valami, a mit öntudatlanul ép úgy +szerettek, mint akár a jó tulajdonságainkat… Na de elég ebből ennyi, +adjon valahára egy czigarettát! + +Tamásy gonoszkodva nézett az asszonyra: + +– Hát megint rákapott a czigarettára? + +Lilla felsóhajtott: + +– Igen, már vagy egy esztendeje! + + + + +EGY ÚTITÁRS. + +A mult nyárnak egy forró délutánján utaztunk vissza Ravennából Riminibe. +Az állomás piszkos és füstös volt, az egyetlen fakino egy padon hevert s +rendületlen nyugalommal kergette a legyeket, mert hát rajtunk kívül, a +merre a szem ellátott, nem volt más útas. A sok hajsza után jól esett ez +a gondolat: legalább magunkra maradhatunk a vasúti szakaszban. +Kényelmesen végighevertem az űléseken s azután csak úgy, mint a fakino, +megpróbáltam tovahajtani az ablakon át beözönlő legyeket. + +A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyujtva a «pronti»-t, +mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Egy csomó dobozt s egy kis +bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik tulajdonosa is és +helyet foglalt a szakasz tulsó szegletében. + +Felültem s bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi volt. +Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe elsoványodott +nyaka, mely körül szomorúan tátongott bő gallérja s a két mély barázda, +mely sötét bajusza mentén lefutott szája mellett. Tekintetében halálos +kimerültség volt és azért mégis látszott rajta a fiatalság, látszott, +hogy nem az évek, hanem valami nagy szenvedés viselte meg úgy az arczát. + +De mit is érdekel engem ez az ember, a ki tán már a jövő állomáson +kiszáll s a kit soha sem látok többé ebben az életben!… Átpillantottam a +mocsaras táj felett, Ravenna sötét pineaerdeje felé és az ernyős fák +reszkető körvonalaikkal eszembe juttatták azokat a finom kis tájképeket, +melyeket a legyezők falapocskáira pingálnak a czopfos piktorok, ott +messze túl a tengereken. Egy darabig csak néztem ki az ablakon, azután, +magam sem tudom miért, – újból visszatekintettem útitársunkra, a kivel +akarva, nem akarva, kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szük +szakaszban s a kinek e perczben ugyanaz a czélja, a mi a mienk. + +Tulajdonképpen semmi érdekes sem volt ezen az emberen, egyedül puha +kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arcza mutatott +szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta nyakkendőjét s +olyan ügyetlenül állt keskeny arczához, mintha nemrég növesztette volna. +Csak most vettem észre, hogy az idegen a fullasztó meleg daczára, +köpenyébe burkolódzva ül s balkezével görcsösen összefogja vállára +vetett felöltője szárnyait. + +A meleg igazán tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról és a +levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz +orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam az +egyetlen csukva feledett ablakot. + +Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyujtotta sovány nyakát, +szinte szimatolni látszott a levegőben, azután kedvetlenül huzódott az +ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz… Szegény ember, őt is +kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte a veríték, nyugtalanul +fészkelődött helyén s szabad bal kezével zsebeiben kutatott. «De hát +minek is űl abban a meleg kabátban» – gondoltam éppen abban a perczben, +mikor végre kirántotta zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott +válláról a felöltő. Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével +hirtelen elfogta pillantásomat… A légvonat újból arczomba csapta a nehéz +orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb +vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátújj… + +Most már átláttam sápadtságának okát. Megértettem, hogy a betegség vonta +fiatal ajkai köré a mély barázdákat, megértettem, miért lett olyan +kedvetlen az elébb, mikor leeresztettem az ablakot. Mélyen sajnáltam, +hogy megbántottam ezzel, de akkor még nem sejtettem, hogy ő hozta +magával azt a kellemetlen szagot a ravennai kórházból, a hol, ki tudja, +tán most vesztette el a félkarját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel +és azért még is mindig újra visszatévedt rá a szemem s valami +érthetetlen érdeklődéssel kisértem figyelemmel bal kezének fonák +mozdúlatait, – világos, hogy nem tudott még vele bánni. És mennyire +reszketett az a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellény +gombjait és játszott az óralánczczal, melyet időről-időre olyan +görcsösen kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani. + +A vonat megállt egy perczre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s kissé +elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre: – «Mikor érünk már +Cesenaticóba? – A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál jobban +megértse a választ, hevesen kihajlott, az ablakon. + +– Jaj Istenem!… hát soh’ sem lesz vége, – sóhajtotta s lemondóan ült +vissza helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta óráját s nagy +kínnal előre igazította az állomás órája szerint… Futó mosolyt véltem +ekkor látni ajkán, de utóbb újból elkomolyodott és kis időközökkel +sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül csettentett nyelvével, egy +szemrehányó pillantást vetett az állomásfőnökre, azután mintegy +kétségbeesve tehetetlensége felett, nekivetette hátát az ülés +támlájának, mintha tólni akarta volna a vonatot, hogy menjen már előre… + +Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól láttam, +izgatottsága perczről-perczre nőtt. Újjai elkeseredetten doboltak +térdén, lábait pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé, talán így űlve is +menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot, a mellettünk +tovalebbenő szellőt, a perczeket. + +Minden állomáson kihúzta óráját s hol előre, hol hátra igazította; +minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő múlva leszünk ott, a hová +ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a vonatvezetővel a perczek +felett. Ekkor láttam, hogy könyvnélkül tudja az útvonal menetrendjét. És +ő mégis mindig újra kérdezősködött, hallani akarta másoktól, hány percz, +hány pillanat választja el attól a helytől, a hová, ha repülni tudna, +úgy hiszem, régen elszállt volna… + +Vajjon kihez vitte első útja a korházból? Az édes anyjához… a +feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett előtte +és milyen gondolatok marczangolták szegény, fáradt agyát. Szemében +olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a viszontlátástól és +attól, hogy mit szólnak majd ehhez a csonka karhoz, a mely esetleg +mindent megváltoztathat… Azután mintegy biztatni látszott önmagát, állát +kabátjába mélyesztette s lassan reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével +elfedte homlokát, de azért láttam: a szája alig észrevehetően mozgott, +mintha leczkét mondott volna fel. Lehet, hogy édes, hizelkedő szavakat +ismételgetett, kedves leczkét, a melyet ott a kórházban, hosszú +betegsége alatt bizonynyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig +fekhetett ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arcza +s olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna +egyenesen tartani… Soha ilyen halálos izgalmat emberi arczon nem láttam. +Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység tükröződött +szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte vonásait. Olykor +eltorzult az arcza, azután hirtelen felderült, ilyenkor nem bírt magán +uralkodni s mosolyogni kezdett… + +Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a +következő Cesenatico lesz. Néhány percz és szegény útitársunk, a kivel +egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, czélt ért. Már úgy is csak az +izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra erőt vett rajta a +várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné vált az arcza, +fénytelenné a szeme… Még egyszer utoljára kihúzta az óráját, egy darabig +merően nézett rá, azután valami lázas tevékenység fogta el, ide-oda +kapkodott, egymásra rakta a dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s +hátrasimította szép sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé, +a mi olyan szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arczának. Végül +gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy eltakarja +vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Igy várt azután állva +mindaddig, míg a vonat beérkezett. + +Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajkai remegtek s mialatt titkolódzva +mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy keressék egy piczikét +azok, a kik ott az állomáson várnak reá, vagy lehet, hogy nem bízott +magában. + +Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az ajtóhoz. De +itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a lábbadozó, beteg ember +félt a nagy örömtől, még elodázta egy kicsit, még készülődött rá… Végre +is azonban erőt vett magán és kipillantott. + +Éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem; reám is átragadt az az +izgatottság, melylyel tele volt körültem a levegő. Előre hajoltam s +keresve néztem végig a perronon. Alig hittem a szememnek, újból meg +újból végig kutattam tekintetemmel a néptelen indóháznak minden +befogható zugát… Hiába! nem volt ott senki, egy árva lélek sem várt erre +a mi szegény útitársunkra! + +Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a +lelkében?… Arcza halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen +vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam fel s a +mennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk utána a +bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt, mintha +odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében az a +fájdalmas kifejezés tükröződött, a mit eddig csak a halálra sebesített +állatok tekintetében láttam,… összefacsarodott tőle a szivem. + +Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott, mert +futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen kérdezett +tőle valamit. Amaz megrázta fejét s kissé megrántva vállát, otthagyta őt +a faképnél. + +Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett ide-oda, +azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta holmiját s szinte +futva indult át az állomás kis kertjén a tulsó oldalon várakozó +kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a másikhoz, mintha még +mindig reménykedett volna, hogy itt van, csak elbújt valahol az, a kihez +ő jött… + +Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva ez a +szegény csalódott ember?… Az édes anyját? – Oh nem, az itt várta volna +őt bizonynyal reggel óta; – a feleségét? – az is eljött volna már azóta, +hacsak kötelességből is… nem, csak a kedvese lehetett az, a ki ilyen +hűtlenül maradt távol tőle. + +Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam még +egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba vezető +hosszú fasor elején, a mely véges-végig vigasztalanul néptelen volt. +Sehol egy kocsi, sehol egy ember… Ő egymagában állt a fák alatt s kis +bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan hordozott magával, lábai +előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta kezével, nézett, nézett a +messze út felé és még mindig reménykedett, hogy eljön az, a ki nem várta +őt. + + + + +A GYŰRŰ. + +Még a kalapját se tette le, úgy a hogy volt, hosszú utazó kabátjában, +fáradtan vetette bele magát egy karosszékbe. Az inas behordta utána az +angolos bőröndöket – azután egyedül maradt. Férje a mellékszobában +nyakszirtre tólt kalappal, fontoskodva rendezte az útközben összegyült +szinházi, vasúti és egyéb belépti jegyeket, majd apró dobozokból +nagyobbakba rakta át a szivarvégeket. + +Az asszony megvető mosolylyal fordította félre a fejét. Tekintete az +asztalra tévedt… Felhalmozódva hevert ott több napi postája. Egykedvüen +nézte át a leveleket, aztán felbontatlanul dobta őket vissza az +asztalra. Egy boríték valahogyan az ölében maradt. Lepillantott az +írásra s unatkozva sóhajtott fel: – Hát még mindég ír!… Szegény bolond, +hogy szerethet! + +Finom újjai géplesen játszottak a levélborítékkal, sötét szeme pedig +merengve nézett a nyitott ablak felé. Mintha valami emléket keresne a +beözönlő tavaszi napfényben. + +Csakugyan egy érzés emlékét kereste ő a tavaszi napsugárban, egy érzést, +ami valamelyik elmult májusban úgy megdobogtatta a szivét. + +Két év előtt a tél folyamán történt, hogy egy napon végkép megunta a +férjét, sőt – az udvarlóit is. Tavaszszal azután könnyelmü közönyét +érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Nem bírt egy helyben megmaradni. +Mintha kergették volna, egész nap az utczákat járta, látogatásokat tett, +de mindenünnen sietve távozott… Lázasan keresett valamit, hogy mit, azt +maga sem tudta addig a napig, amelyen végre megtalálta. + +Hirtelen, váratlanul jött az egész. Egyszer beszélt Szendrey Lászlóval +és belészeretett. Megszerette, mert nem udvarolt neki, már pedig ez elég +ok egy unatkozó szép asszonynál arra, hogy különbnek tartson egy embert +az udvarlóinál s elképzelje, hogy szerelmes belé. + +Mikor pedig barátnőitől azt hallotta Szendreyről, hogy nincs szive, – +leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy megtudja, igaz-e. + +Még jobban kezdte szeretni őt s úgy gondolta, össze kell törnie ezt az +embert, hogy meglássa a szivét. + +Rövid idő mulva rájött arra, hogy Szendrey Lászlónak van szive, hallotta +a dobogását s nagy mesterkedéssel a kezébe is kerítette… Ekkor ezt is +összetörte, mint a kiváncsi gyermekek a bábujukat – látni akarta, mi van +benne. Mikor aztán úgy találta, hogy az a szegény szív telesdedtele van +az ő képével, akkor rájött arra, hogy ez a gavallérja sem különb a +többinél… + +Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már elmulasztotta azt a +pillanatot, mikor visszavonulhatott volna. Szendrey tulságosan szerette +őt. Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem +tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt mindenütt. Nem +ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy beleélte magát csapongó +asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult az ízléséhez, hogy még +nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük. Pedig Tilda a kimerülésig +törte a fejét azon, hogy mivel boszanthatná meg. + +– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr mosolyogva, – nos +jó, valószinüleg igaza van. + +– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten. + +– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan. + +Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az egyedülléttől, +rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey társaságában, mintha +egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az emberrel nem ellenkeznek!…» + +Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át szakadatlanul +kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott lábával. + +Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy férfias +mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De az most +csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert nem tudta +kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett. + +Szendrey felpillantott: + +– Úgy látom, unja magát? + +– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen – nem magamat, hanem magát +unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda éppen nem várt… László úr +megfogta két kezével az ő törékeny vállát, kétségbeesetten, dühösen +megrázta, aztán hátrataszította a kereveten és – elrohant. + +Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból nagyon +szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve kerekedett, +hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az ajtónál megállt s +örömében összecsapta gyűrűs két kezét. + +– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!… + +És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a folytonosságot s a +ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét szerette. Mivel pedig mindég +újra nem lehet elkezdeni, a veszekedéssel akarta volna megszakítani az +egyhanguságot, hogy így a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha +új szerelmet kezdene. + +De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti Lászlót, +milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést hallott, +azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó iskolás fiú jött +feléje az a nagy darab bajuszos ember. + +Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben. + +Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen gyorsan +vége lett az ő fellobbanásának: + +– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem látott, se +nem hallott s egyre csak azt suttogta: + +– Bocsáss meg, bocsáss meg! + +Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel szorította +magához, mintha nem akarná többé elereszteni. + +Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán s ez +olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az ölelését, +de aztán a ruhája jutott eszébe. + +Kibontakozott Szendrey karjaiból. + +– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni tudni! – +Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd lehúzott újjáról +egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen mondotta: + +– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt mondta, hogy +annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő persze azt hitte, +csakis a feleségem lehet az… + +Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett. + +– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek többé, +hogy elhagyd érettem a férjedet… + +Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi újjára +vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák hosszú sorát. + +László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a perczben, +mikor az a másik olyan nagyon szerette őt. + +… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda ugyan +viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a férfi némi +jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt. Kerülte, bujkált +előle s ép úgy unta, mint a férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg +szakított vele. Kiadta cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr +keres, nem vagyok itthon!» + +Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza előtt, +délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra érkeztek a +levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta valamennyit a tűzbe. +Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön, a míg meg nem unja. + +De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy békessége +legyen, végre is jobb híjján elment a férjével Monte-Carlóba. + +Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül, a László +úr levele. + +– Hát még mindég nem fáradt bele! + +Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek, keze +akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő borítékot. + +– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a kellemes +érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra gondolni. + +– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra – bár ne +lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg olyan hamar… +Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért szeretett… Különben +bánom is én, hogy mit érez más, csak már én tudnék valakit szeretni… +Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! – Elgondolkozott. – Hányszor is +hittem már ezt? + +Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett. + +– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy hirtelen, +szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot. Kényelmesen +belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami mulatságos dologra +készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni a levelet: + +«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s ámulva +hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a papiroson: + +«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még egyszer, +utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell váltanom szegény +anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a kit illet, a ki a +feleségem lesz. + +Szendrey.» + +Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos volt. + +– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig zavarodottan +bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az arczát. Felugrott a +karosszékből: + +– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No +megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem? + +Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé indult: + +– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az újjamról. + +Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között akadt rá +Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között, majd +méltatlankodva kiáltott fel: + +– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s kissé +félrehúzta a száját: + +– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!… Igazán, +megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt? + +Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el, veszedelmesen +kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a szobán, végül megállt +a karosszék előtt, mely hajdan László úr helye volt és mindenféle +gorombaságot mormogott. Markában ezalatt haragosan szorongatta a gyűrűt. + +Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen +szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten hivatni is +akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új szerelmét. + +– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét, egyszerre +elszomorodott: + +– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit tegyek? + +Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén: + +– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de hisz én… +én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe. + +Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét és lassan +felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a háta mögé +rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni kezdett: + +– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom! Punktum! +De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?… Hm!… Igaz ez lenne +a legokosabb? Csak jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe! + +Menten leült íróasztalához és megírta a levelet. + +«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.» + +Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte a +férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz futott s +egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek növelték +nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha életében… + +Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte, nem +tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga előtt, +hogy – szerelmes! + +Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon volt. +Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig siettében +leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint sétálni küldte a +férjét, hadd soványodjék… + +Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden vére a +fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s nyakát előre +nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László lépteinek zaját: + +– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy szeretem!… + +Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a kereveten s egy +találomra felkapott könyvből olvasni látszott. Mesés közönynyel emelte +fel a tekintetét. + +Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, halványabb volt, mint +régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt sodrából. +Elfojtott hangon tagolta a szavakat: + +– Szendrey… Isten hozta! – + +– Nagyságos asszonyom… + +– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s csábító +bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul álltak ott +egy helyben. + +Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak össze +mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza lassan-lassan +biborvörösre vált. + +Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán hirtelen +elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát, kecsesen +nyujtotta oda László úrnak a kezét. + +– A gyűrűt akarta… itt van… + +És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította a fogait +s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt, a tulajdon +keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette az emlékekre, +mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka kinyilt aztán… +egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé. + +– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten. + +– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan. + + + + +A MAESTRO. + +Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek óta látták +tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a San Jacoppo +templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint a reggeli +órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott el nagy lustán +megszokott helyére. Felállította rozoga festőállványát, rátámasztotta a +vázlatot, kezébe vette ecseteit, palettáját, aztán leült a kőpárkányra s +kalapját, miként a koldusok, letette maga mellé a földre. + +A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta környékén, +zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az asszonyok közönyösen +teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s az aranyműves tovább +ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem vette észre a Maestrót, +senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen olyan természetesnek találták +megjelenését, mint a minő természetes volt az ő szemükben, hogy +déltájban besüssön a nap a szűk utczákba s alkonyatkor a lagunák néma +vize felett kigyúljanak a piczi zöld lámpák a gondolák csúcsán. + +Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány naplopó suhancz vagy +utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel olykor az +elkoptatott régi csúfolódás: + +– Még most sem készült el a képed? + +– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet mázolod? + +Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye alatt. +Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak elmerült +szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. Nézte az +odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas zugát s az ódon +házak falai között, omladozó hídak alatt, a tengerbe vesző lagunát +sejttették. + +Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy gondola. A +házak ablakai között vörös és sárga firkantások sorakoztak egymás mellé… +talán a száradó rongyok… errébb egy sötét fal felett sűrű füstre +emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos kert fái. Csupa talán, csupa +bizonytalanság volt az a kép, melyre egy kis jóakarattal rá lehetett +ugyan fogni, hogy a San Jacoppo környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan +jogon ábrázolhatta volna Venezia akármelyik más festői zugát is. + +Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még Marietta, +az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves boltja feletti +csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi történik a piazzettán. + +Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút körül különböző +vélemények hangzottak el Maestro multjáról. + +A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, hogy +bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából – +kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték tőle még +a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy mielőtt festő +lett, zsebmetszéssel és útonállással foglalkozott. + +Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor +Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte a +düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az állítást. + +– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A Maestro +mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e kevély +kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor jó +családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van, hogy +hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán gondoliére +és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria Formosa +templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés miatt +elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek nevét +azonban elfeledte a bölcs Salvo. + +Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel hosszú +hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini szülőföldjére +– a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak – Maestro Tintorettonak +nevezték el őt. + +Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen részévé +lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra kikönyöklő +czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az eperfa mely +áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját képének köszöngetett +le a zavaros habokba. + +A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött valahogyan. +Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a hónapokban pedig, mikor +hemzseg a temérdek utazó Veneziában, gondtalanul éldegélt csekély +keresményéből. Bársonykabátja, művészkalapja, – úgy számitott, – eltart, +a meddig ő, gyümölcsre, halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a +mit az üzlet hozott. Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb +mozzanata… Ha idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget +legrégibb templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő +ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. Homlokát +beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s összehúzott szemmel +pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az érdeklődők hosszasabban is +időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás kedvéért még egy-két merész +vonalat is rajzolt ecsetjével – a levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított +le lábánál heverő kalapjára, melybe ő már reggel belehelyezett néhány +rézpénzt. Igy sejttette a kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz +néven az adakozást! Az inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást +s mielőtt odébb mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos +fövegbe. + +Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál, megkönnyebbülten +sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább, őszinte lustasággal +görnyedt össze s pihente mindaddig a munka fáradalmait, míg új áldozatok +nem közeledtek. Már messziről megismerte a pénzes inglésik lépteinek +zaját, – mert a maga szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután +csekély változatossággal megismételte az előadást. + +Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, gondolások +szentesítették különös kereseti módját, mert hát Veneziában azt tartják, +hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a gyerekek pedig néhány +centesimiért utczahosszat kiabálták az idegenek fülébe: + +– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!… + +Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén piktor +megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta csak egy +templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó bottal a +kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt a környékre. + +Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona hallatszott a +szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal emelte fel fejét, aztán +hirtelen munkához látott. + +A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a szemhatáron. +Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi vezetni akarta, +mindannyi kiabált: + +– Erre, erre signor Conte! + +– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek nyúltak +felé: + +– Un soldo! Un soldo!… + +Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli dulakodás +támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban hemperegtek a +kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el felettük. Mikor a hídra +ért, hirtelen megállt a Maestro vászna előtt. + +Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új Tintorettot +fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, szakértő arczczal +vizsgálta a vázlatot: + +Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol +kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha legalább +is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát hallani s +tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit mondott. + +– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet? + +Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, meghökkent. +Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan dadogta: + +– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de fájdalom, nem +tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi igazi művészek! + +– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol. + +– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt herczegek, +grófok pártfogolták… + +Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott: + +– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari festőjük +lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem kell. + +Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva nézett a +szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült calamaretti illata +hatolt ki hozzá. + +Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari festőjére». +Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált valahára egy olyan +olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél, megbocsátotta az ártatlan +dicsekvést és meghívta a piktort, hogy jöjjön vele az osteriába. + +A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából s fejébe +csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta és a San +Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta… Egy pillanat +múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis vendéglő kapuján. + +Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta a +festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul +gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik az +idő. + +Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok megunták a +várakozást és elaludtak a lépcsőkön. + +A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a távolból +barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől zajtalanul +közeledett a lagunán egy gondola. Kikötött a híd alatt. Barna arczú +fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt ki a partra. + +A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes dobozt +vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia nyelvén +suttogott mindegyre a fülébe. + +Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat… Mikor a +hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a Maestro +árván hagyott vázlatára: + +– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve elől! + +Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva rohantak +feléjük: + +– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a festő nem +figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte: + +– Ki mázolta ezt a képet? + +A gyerekek elnevették magukat: + +– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!… + +– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot. + +– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz éve festi, +nem is készül el vele soha! + +Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt, jót +akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz: + +– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet. + +Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához látott. A +gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új iskola széles +modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a vonásokat, újjával +tompította az éles szineket… + +Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a híd +könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha csak a leány +szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a visszatükröződő +képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt a kis világ… Végül +még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon költészete felett kisütött a +nap a vásznon. + +Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha megunta volna +a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve tovament. + +– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren. + +A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt ablakából. + +Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki hallotta, +hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, mintha villám +érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a vászonra… aztán +megértett mindent. Összecsapta a két kezét, reszkető fejéhez kapott és +keserves sírásba tört ki: + +– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio, elvették a +művészetemet!… + + + + +ELTÉVEDT CSÓK. + +Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami rosszat az +asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a nagyhirü, de kissé +elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s szinte csodálkozva +eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind követelőbben +hangoztatta, hogy most ő rajta a sor: + +– Mesélj már te is valamit, öreg!… + +Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó szegletéből: + +– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák +érdekelnek! + +A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a sarkantyúja +pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr kedveskedve feszengett +székén és udvariasságból mosolygott. Egy sárgaarczu emberke: Nicotin +báró pedig a hivatásos dohányzók majomszerü ügyességével röpítette át a +szobán a kandalló torkába tizedik szivarjának a végét. + +Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien. + +– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én, bár +szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert hát engem +nem szerettek olyan hévvel, mint benneteket… Hogy is mondjam… engem nem +szeretett igazán soha senki. + +A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy fiatal +képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek árnyékában. + +A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába ferblizni +egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a huszár pedig +elaludt. + +Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin báróval a kis +dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki sem, egyszerre +megoldódott a nyelve: + +– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a +bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő +hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán, hogy +elbeszélt, még is nekifogott: + +– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor városkába +küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon boldogtalannak éreztem +magamat. A söröző diákok között elfogott a honvágy és csak akkor +nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset folytán belekerültem abba a kis +külföldi koloniába, a melyik egy csodaszép franczia asszony körül +csoportosult. Azt hiszem, az egész kolonia szerelmes volt ebbe az +asszonyba. Elképzelhetitek, hogy három nap alatt belebolondultam én is. +Így történt, hogy mikor őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb +csudálkozására, nem németül, hanem francziául beszéltem. + +Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott. + +– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan azért +emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is. Mert hát +rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra legutóbbi +szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet előre, de ha +egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz emlékünkben az első +szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek az anyjuk meséire, mint +azokra a regényekre, a melyeket később elolvastak… + +Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a háziúr +fülébe: + +– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva. + +– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy hol +találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már ott +lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz, pontosan +beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert gesztenyefái +alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám, mintha +aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a feledhetetlen nagy +szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul, csak akkor fordítottam +félre vérpirosra vált arczomat, ha véletlenül rám pillantott… Jóformán +sohasem beszéltem vele, ha szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem +hallanám, tudja Isten, olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez +bosszantotta, mert igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját, +a mint kegyetlenül a szemembe mondta: + +– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon ostoba! + +– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez fogni. Fél +éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam magamat az ablakai +alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én bántottam volna meg őt s hogy +kiengeszteljem, egy virágbokrétát vittem neki az ebédem árából. Odaadni +persze nem mertem, csak úgy véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán +a háta mögűl lestem, mit szól majd hozzá. + +De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha kedvesen is +mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután többször is +megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott lélekzettel hazudtam +egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban ő már nem figyelt, mert +vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy az orosz zenezsenire +hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk elviselni, mert szerencsére +Offenbachtól vette őket kölcsön. Őszintén szólva, nem igen szerettem az +ő barátait, egytől-egyig búskomor földönfutók, furcsa rajongók, +félreismert lánglelkek voltak, de talán mind között Harry Gordont, a +szép fiatal amerikait gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a +hatalmaskodó, hiú embert a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk +vele nyiltan szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt… + +Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem hiába! +Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s valószinüleg +ilyen hangulatban volt akkor is, mikor egy este, minden előzmény vagy +elfogadható ok nélkül szépen kiadta mindnyájunknak az utat, mint a hogy +ő mondta: föloszlatta az udvartartását: + +– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó éjszakát! – +és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók elképedve +bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz dühösen +dörögte: + +– Ha nem lenne asszony, megölném. + +– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő karjába +kapaszkodott. + +– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett +egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam utánuk, +de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és észrevétlenül +elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló verandájával… Itt +faragtam azután az első és utolsó siralmas versemet… Nagyon soká +ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is feljött már az égre s én fázni +kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s halkan lopództam kifelé az alvó +kertből. Egyszerre megálltam: előttem az út fehér porondján két árnyék +tűnt fel a tiszta holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s +mintha csak két felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze, +reszketve közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu +ölelésben. + +Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad gyűlölet +fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A minő bolond +voltam, tán így akartam eltiporni őket. Nyilván némi zajt üthettem, mert +az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem haza, mai napig sem tudom, +csak arra emlékszem, lázadó boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam +meg önmagamnak: nem látom őt többé soha viszont. + +– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó… katonai +vagy csak amolyan?… + +– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul Csánky +Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom, hogy az igazi +szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, – harmadnap újból ott voltam +nála s csak még őrültebben szerettem! Ezután is hűségesen eljártam +hozzá. És ő jól bánt velem, egészen megváltozott. Arcza keskenyebb, +halványabb lett, szemei megnőttek s mintha egyszerre észre vette volna, +hogy szeretem, mintha csak most tanultam volna meg a nyelvemen beszélni. +Közelebb jöttünk egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról +az estéről, a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem +magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik. + +Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem el +hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán. Fölszaladtam +hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a szobáknak. A kis +szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd hallatszott ki a szomszéd +boudoirból. + +– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit +izgatottságomban megértettem… Elszorult tőle a szivem. Azután egy +türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl, hogy már két év +óta jár a nyomában, szinte durván vetette a szemére, miért nem gondolta +meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt bele a hajszába… Most már haza +kell mennie… menyasszonya is van otthon, az apja akarja stb… + +– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját. Harry Gordon +volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam elmozdulni a +helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit az amerikai +eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én szegény +királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy marasztotta, kérte, +szeresse ezután is. + +Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az +asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy egy +ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő pedig +megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba. E perczben +jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a mint lopva +fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott ki abból az +ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna oda. + +– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta a +szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig szeretni +foglak… Isten veled, édes angyalom! + +Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd szobában +mélységes csend volt s mikor beléptem, ott találtam őt az ablak előtt. +Szinte megkövesülten bámult maga elé… Leültem az egyik szék szélére s +kalapomat forgatva kezemben, azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak… +Valahol a lakásban ekkor becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte +fejét, szemünk találkozott: + +– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később hallotta +volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán ismételte szavamat: + +– Elment… + +Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme csak egy +bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett ahhoz, hogy hű +barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és órákhosszant ültünk +együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk a hegyek között, mindig +Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott mesélni róla s hányszor +mondatta el velem azt az estét, mikor a két ölelkező árnyékot megláttam +a kert útján – szegény asszony, ezt szerette legjobban hallani. Mialatt +beszéltem, fénytelen szeme égni kezdett s kedves kis kezét a karomba +fűzte… Így élte tovább emlékezetében én velem szomorú szerelmét. + +Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem tudtam, +hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a szavakkal +próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam boldogtalan +óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem bírt nélkülem +ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel eresztett el +magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott ülhettem a lábai +előtt. Ha pedig megsimogatott, mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna +egy királylyal sem. + +A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen +szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan, +félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak +folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk annyira +más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem, ifjuságomnak ez +ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt semmit sem és mindennel +megalkudott. + +… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még halkabban +folytatta: + +– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett. A +szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt +sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal válaszolt, ha +nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem. Rohantam az én szép +szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk… Néhány órával a vonat +indulása előtt elmentem még egyszer hozzá búcsuzni… + +Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy mi az! +A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni, csak néztem +rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett, hogy mennem kell. +Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az olyan ember, a kit szíven +lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja mi történt vele, csak egy +lökést érzett a mellében és mégis sejti, hogy meg fog halni… Olyan +gyenge lettem, mintha a múló perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt +volna a vérem; alig bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét, +mert féltem, hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon +csókolt, azután indultam kifelé. + +De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő pillanatban +eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam elébe a földre és +arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan simogatta a fejemet és olyan +kedvesen beszélt hozzám: + +– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém, idővel majd +ez is elmulik! + +Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor láttam, +milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e perczben, hogy +kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és szinte önkénytelenül +kiáltottam: + +– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom! + +Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a Harry +Gordon búcsuszavai. + +– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába kapott s +kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott el másodszor +örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült önfeledtsége, +észretért és eltaszított magától: + +– Kicsikém, Isten vele!… + +Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az ajtón, +szédültem a csókjától… + +… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak szólt, – +annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész életemen át s +nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem senki sem szeretett +igazán. + + + + +KÁPRÁZAT. + +Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk +énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja, úszott +előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen aludt büszke +palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak egy-egy elkésett gondola +siklott el zajtalanul a lagunák néma világába. + +Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az erkélyek +porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy nádaserdő, +emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s fenn a magasban +a Campanile angyala, mintha repülni akart volna, aranyszárnyait +lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’ Orologio érczóriásai +komoran kongatták a múló időt. + +A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye libegve +terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok is lejöttek +fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a vízben, aztán ölre +kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak velük fel-le a Santa +Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták volna vetni csillagkincsüket a +fehér koralltemplom lábai elé. + +Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra kioltott +egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky zavarta a +hangulatomat! + +Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen találkoznunk kell +ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy öt napja. Csak annyit +tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy szállodában laktunk s a +képtárban véletlenül megismerkedtünk vele. Bemutatkozott. Azóta aztán +ott volt mindenütt, a hová csak néztem. + +Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul bukkant +fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe toppant a +templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a Doge-palota +valamelyik rejtett ablakmélyedéséből. + +Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit bámulunk, +melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy elteljünk a +gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett gúnyolódással +hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai megannyi +ostorcsapásként hatottak rám. + +A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a mennyezetre: + +– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese +világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a Tintoretto +paradicsomi szentjei is… + +Az akadémiában mögém lopódzott: + +– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon Tiziano +szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a bájos +Carpacciok, mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak a hírét nézik ezek +az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk sem ismerek, de azért +csak csodálja meg aranyporos levegőjüket, holnapra összedűlhet a San +Zaccaria, meg az az öreg Frari… + +Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni: + +– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát! + +Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar vígsággal +mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett homlokzatára: + +– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a +repedésekben? + +… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan +visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus +keserűsége. + +Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett. Kisvártatra +felém fordult: + +– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt? + +Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem: + +– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a hangulataimat? +Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem lelkesedést. + +Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott. Aztán +lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a perczben +csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül mellettem, – annyira +megváltozott. Kék szemében elapadt az örökös gúny és mintha eddig csak +lárvának viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla, +rokonszenves lett emberien szenvedő arcza. + +– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá! Bocsásson meg! + +* + +– Bocsásson meg!… És mégis!… + +Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme +elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a vonásai: + +– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat, az +enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az egyetlen +Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon szerettem. + +Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg +Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt. + +Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább húzódott +a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve maradtunk. Gruzinszky +hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett beszélni, úgy, mint a hogy csak +az olyan ember beszél, a ki soká hallgatott. + +– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet: egy +farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér… + +Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam őrült +mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden boldogságot +meg kell váltani. Minden csóknak, minden ölelésnek egy sóhaj az ára s +higyje meg, az a szerencsés ember, a ki előre fizet; én a csókok után +fizettem s… fizetek egész életemen át. + +… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide. Venezia +volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában. Illett hozzá annak +a hajdani márványvárosnak a ragyogása. Aranyosabb lett a haja, melegebb +az a feledhetetlen nagy szeme, könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom +mire képes a művészet: nála szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy +még a kis gyufaárus-fiúk is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a +boldogság is megállt előtte, elfeledkezett odébb menni. + +Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a levegőt, +aztán ismét beszélni kezdett: + +– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a gondolában, +elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő mosolygott s talán +szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem mondta. Különben helyette +is eleget mondtam én. Őszintén szólva, nem ismertem a lelkét, még akkor +sem tudtam, hol járnak a gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak +gyanakodtam, folyton gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek +el előlem. A farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám… +másoknak is adott belőle… + +– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta a +carnevált Veneziában? … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt a +Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines ezrei +úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok játékában is. A +Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa, Carneval herczeg pajkos +menete vonult fel a Prokuráziák alatt. Lisztes képű Pierrók, kaczér +Colombineek furakodtak át a tömegen, a Szt. Márkus galambjainak nem volt +helyük a téren. Szerelemről suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az +éjszakán. + +Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva tekintgetett +jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam. Egyszerre… + +– Nos? + +– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban… +Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett +nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni… Fullasztó +volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, – persze hiába, – +végre is haza futottam. + +Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva lihegve +érkezett meg. + +– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül. + +– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel. + +Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett, mintha +nagyon haragudnék. + +Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan csókolgattam azt a +kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok elfeledni… Azok a kezek! + +Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon beszél. +Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt, türelmetlenül +eldobta. + +– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig +simította a homlokomat, mindent elfeledtem… + +Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek? Látja, milyen +bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha sem jár templomba. +Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem volt. Kint festegettem +az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza tért. Arcza ki volt pirulva +és most, ha visszagondolok, emlékezem, milyen lázas sietséggel, milyen +szokatlan részletességgel számolt el minden lépésről, a mit tett. Ha egy +asszony ilyenkor sokat beszél, azért teszi, mert el akar valamit +hallgatni. Feltűnően engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem +töprengtem ezen. Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a +mellékszobában dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem, +hogy a szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend +volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy +emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy +ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg volt. + +– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon – de +megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó! + +– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem végig az +idegent. Csinos ember volt, olyan, mint a minők az orosz gárdatisztek. +Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy vonások, hegyesre +nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb asszonynak tetszik. + +Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat beszélt +utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot Marionnak s +végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az árát, Marion +elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény festőt szeret. + +Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő +durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, – kerülte a +tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé lettünk +vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát. + +A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai közé… Ott +álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép, mint abban a +perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg teste alatt, tán még a +márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó zavarral néztem őt, szemem +szomjasan csüggött finom nyakán, rejtélyes kis arczának vonalain. Ah +őrület! Arany haja meggyujtotta körülöttem egész Veneziát… Nem, nem +merek visszagondolni rá… hagyjuk ezt… + +A festő összeszorította ajkait. + +– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A +Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette +kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos +legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a földre hullott. +Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem volt többé +kezében. + +– Hová tetted a rózsát? + +– Én,… én?… Leesett. + +Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az egyik +laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül rohantam le +a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az utamba akadt. +Rákiáltottam a Marinaiora: + +– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!… + +… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös arczczal. +Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett. Tomboltam +dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de hallgatnom kellett, +mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette. + +Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az alkonyi +fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az ajtónyílását, +mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s mikor melléugrottam, +már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a rózsát. + +– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem szeretsz! +– Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam még, mit tettem. +Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny vállát, nyakáról +letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült. Magamhoz szorítottam, +hogy a lélegzete is elállt, aztán félrelódítottam. Remegve, görnyedten +tapadt a falhoz, én pedig lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy +asszony. + +Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a szeme. +Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját. Lassan +közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint egy macska +kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a változó +mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor nem tudta, hogy +mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden, engesztelően +mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta, czirógatta a +fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már egészen a +hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait… + +– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem volna +még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem szeretett, de +békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e világon. + +Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a vesztes. + +Gruzinszky eltakarta az arczát. + +– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy égetnek még +most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az eszemet. Rövid leszek. + +– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a kis +társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább beszélgettek. + +– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, – szerelmünk első +napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér valamelyik boltjában, +Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt elég pénzem hozzá. – Nagy +jelenetünk után, a mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe +ötlött, hogy összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem +szorítása. Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson +meg… Aztán eszembe jutott valami: + +– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat. Akarod? Reggel +elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te királyi nyakadra! + +Bólintott s különösen kezdett nevetni. + +Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a haját… +Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet, eszembe jutott, +hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a Márkus-térre. Korán jöttem, +még várnom kellett, csak egy óra múlva nyitották ki a boltokat. Gyerekes +boldogsággal vittem haza az ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan +nyitottam be a szobába… Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer +megnéztem a gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő +mult, Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a +portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem, +zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve +rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása! +Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson: + +«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd annak, a +kit utánam szeretni fogsz.» + +Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben meghalt bennem +valami… + +Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden zugát. +És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett nekem ez a +város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt. Menekültem innen, csak +azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is őrzöm még… nem adtam oda +soha senkinek. + +* + +A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk. Mikor ismét +felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam a szemét, de +arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést: + +– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran eljöttem +Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a tündérvárost, nem +találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a szivem, mert hiszen +egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák szennyesek, a kihalt +paloták falai megrepedeztek, a képek elhalványultak és tudja-e, hogy a +hajdani szivárványhíd, – a Rialtó méltó helyévé lett annak a +csőcseléknek, a melyik manapság rajta tanyáz. Mesés gyorsasággal +pusztult el ez a város! A mi megmaradt belőle, nem Venezia többé… csak +az enyészete. + +Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta: + +– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én tévednék? +Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a paloták? Oh mondja, +miért van ez így, miért nem láthatom Veneziát olyannak, a minő hajdan +volt… miért nem láthatom olyannak többé soha?… + +– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát. Aztán +odafordultam hozzá: + +– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak a +szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk… + + + + +UTOLSÓ TAVASZ. + +Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza népe s a +tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju gavallért. +Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a fejét és botjával +nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében volt, pedig a nap +tündökölve sütött feje felett s mint madárszántotta azurfolyócska, +kéklett a házak között a tavaszi ég keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság +reszketett a légben. Az emberek siettek, mosolyogtak, mintha örülnének, +hogy élnek, mintha mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő +szellő, a mely túl a nagy városon, nyíló virágok völgyében született. + +Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a nyugtalanító +tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett szivében egy vágyódás, +egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a régmult idők emlékei is +olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan egyformák fiatalságának +annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az asszonyok is, a kik életében +útjába akadtak, – most, hogy visszagondolt reájuk, – hasonlítottak +egymáshoz. A nevüket jóformán elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már +őket, – ép úgy mint az éveket, a napokat, melyek közül, úgy érezte e +perczben, egy sem volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél. + +– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami nevető +ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a hogy az +ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem érzik magukat +soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled minden, megy előre a +nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a kiknek már nincs hová +menniök. + +Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve volt +szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az életem! +Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől felmelegedhetném,… csak +legalább még egyszer bírnék valamit érezni, tudom Istenem, annak az +emlékét megőrizném! + +Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a czéltalan +bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig valahogyan agyon +kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor egyszerre eszébe +jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. Valami régi ideálja +írt neki. Vagy negyven év előtt szerették egymást. Az asszony a szakítás +után az isten háta mögé, Erdélybe szökött, bár levelében úgy mondja, +hogy külföldön élt, – többé nem találkoztak és most felköltözött a +fővárosba, ír neki s hívja, hogy látogassa meg. + +Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem tudta már, +de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal megőszült… + +– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne menjek?… +Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult. + +Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt. + +– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába és +reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben szép az +öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy fájna a derekuk, +mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az ezüstfürtök, meg a +nagyapók romantikájáról. + +Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig, +köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett. + +Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót. + +– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a névjegyem. + +Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol Csángó-Hétfaluban, +mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon harsogta a Baji Gábor +fülébe: + +– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni köll ám +egy cseppet. + +– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes pontossággal +igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon küszöbét… A szobát +elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt virágok nyíltak s a +kedves ódon levendula szaga még átküzdötte magát a divatos új párfüm +nehéz illatán. + +A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe. + +– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva és már meg is bánta, +hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál tovább +öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a mi ő +méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt a napot. +Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem kell… Vajjon +mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, talán még be is +pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak! + +Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála mindenkor az +unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy porszemet +kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról… + +Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek a +modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a tűzbenégő +tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban orgona-ág hajladozott… +A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő kis tanagra-figura állt, +vagy tán inkább jött feléje. A kandallón márványoszlopos empire-óra +ketyegett s ingáján libegve szállongott a nagy Napoleon császári madara… + +Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a szobában, +mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más bútorok, más levegő +lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte a háromlábu asztalkán +selyemkötésü könyv hevert. Nem mert hozzányulni, – bizonyosan valami +Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint vizsgálgatta, egyszerre a szemébe +tűnt, hogy a könyv sokat forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a +szára kandikál elő. + +– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és +gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el. Ezen a +tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő az +emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét. Mit nem +adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke melegségért! És +még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy ilyen egyedül maradt a +sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, az új szerelemért mindig +megtagadta a régit. Összetépte a leveleket, a száraz virágokat a tűzbe +dobta, addig-addig, míg egy napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott +volna fel a szivében, kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így +maradt ő emlékek nélkül. + +Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze sem +játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében; +meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg egyszerre +valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel szép ősz fejét +és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, melynek üveglapját +most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az üvegen ezer szilánkra tört +a napsugár s visszaverődve aranyos özönnel árasztotta el a szoba +legsötétebb szegletét is. Világosabb lett e perczben a vén gavallér +körül a világ és csodálatosan, – minden fény arról a képről sugárzott +feléje. + +A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig merően +nézett a képre, vált ki lassan a ragyogásból két sötét pont:… két +bánatos fekete szem tekintett reá. + +Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó szöglete +felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü, panaszos +szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett emlékeket +keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha szerelmesen +csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban tartotta azt a +karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete fürtös asszonyfej, +a melyet most már tisztán látott az üveglap mögött. + +– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk +egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még egy +emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a pasztellképhez, +annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. Tisztán látta maga előtt +azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, fiatalon haladtak ők ketten át; +látta a hársat ringó lombjaival, mely alatt örök hűséget, örök szerelmet +esküdtek egymásnak. Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt +el ajkukról a lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a +mező virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy +hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a szerelem és +a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt… + +Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a szépet, +a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott el, +összegyüjtötte gondolatában s ráruházta erre az egy asszonyra, mintha +csak ő érte vert volna a szíve elmult ifjuságában, mintha ő lett volna +egyetlen szerelme. + +Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom +vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz napfénye +vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről visszaverődő +sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész valóját. Szive +gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a haldokló madarak is +erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már lehullottak a földre, mint +akkor, mikor még repülni tudtak. + +Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt +odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny +kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről +akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez ért, +lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat s maga +sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A fiatalságát +csókolta meg!… + +Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta volna +valaki. Riadtan fordult hátra… + +És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá zavarodottan a +tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla felett annak a szép +ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel voltak egymáshoz az a +mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju öreg gavallér és közöttük +mégis elfért egy egész hosszu élet. + +A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor összerezzent. – Most +mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos szép Ida, hanem az ősz, +törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen szemmel néz reá és elűzi az ő +szivéből fellobbant emlékeit, lehűti, megdermeszti ezt az utolsó +melegséget, a mit pedig úgy szeretne megőrizni. + +Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy kincset +rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az előszobán, ment +le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a szivében az utolsó tavaszt. + + + + +A KISÉRTET. + +… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi +ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a vigasztalan tájra, +annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. Szegény öreg néni, +hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most a szemébe? + +Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző csupasz +fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett meg néha a +tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak ódon, +aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját Julie +tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a legelső +lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. Ódivatu finom +rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny arczának minden +barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, mely olyan sötéten, +fénytelenül bámult olykor órákhosszant a semmibe, s a furcsa öreg +gyűrűket újjain… + +Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan világosan, mint +régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá nyaralni s heteken át +voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap után ott fogadott bennünket +gyerekeket a zöld szalonban, mely olyan kopott volt, mint az egész háza, +mert ő nem igazíttatott semmit sem a lakásban. + +– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt mondani, – +kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt hiszem, túlélte a +butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a térdei körül, meghalt már +egy-kettő; elköltözött Klementina, az öreg komorna is, a kit Bécsből +hozott magával vagy hatvan év előtt s a ki az utolsó időkben már mankón +vitte be a tantenak a selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem +fogadott helyette mást: «úgy is meghalok nemsokára!» + +A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a parádés +lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika s úgy +gondolom, nem láttak egyik szemükre sem. + +Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante kastélyában +lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ s napestig állt a +hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni hozzá a zöld szalonba. +Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos kosárkája mellette állt a +földön s keze tétlenül hevert ölében. Mozdulatlanul nézett maga elé, +mintha várt volna valakit s talán, hogy el ne mulaszsza a látogatót, +talánt azért nem fogott egész nap semmibe sem. Sehogy se tudtam én +megérteni, miért ül olyan csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött +ide soha senki. Nem is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt. +Emlékszem, hogy gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül csak +a gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok gyermekeit +s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer láttam mosolyogni. +Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink érdekelték, szívesen +hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga is gyönyörű meséket +mondott nekünk. + +Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben +hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a +rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a hableányok +kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott Julie tante +regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár reggelig. De mikor +lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, elhanyagolt parkra ráborultak +az est árnyai és ő nem láthatta többé az összebúvó gyermekfejeket, akkor +egyszerre halkabb lett a szava s egymásután meghalatta meséjében a +legszebb, a legboldogabb tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben +csendesen sírdogáltunk és Julie tante csak annyit mondott még: + +– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak meg!… + +* + +Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is visszatértünk +Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a zöld kanapé +sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet, mint a kis +secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy akár a nagy +karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint a hogy őszszel +elhagytuk, mintha nem mozdult volna azóta. Csak az arcza lett ránczosabb +és a meséi szomorúbbak. Regéiben most már mindenkinek meg kellett +halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt a tündérleányok életéről, de +szinte örömmel mondta el haláluk történetét, valósággal gyönyörűsége +telt benne. + +Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen +összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban. A +kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie tante, +mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A mennyivel megnőttünk +mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem, most már egy +gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják, valamikor magas +és karcsú volt s olyan szép, mint azok a tündérleányok, a kikről annyit +mesélt. Úgy is élt ott abban a kastélyban, mint valami mesebeli várban, +magában, elhagyatottan. Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden +nyáron elmaradt egy-egy gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból. +Én jártam el a leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt, +hogy utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és +sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele +mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása ekkor +már valósággal a szavajárása volt. + +Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara átjárta +a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park +begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen +bólintottam, valahányszor a tante mondogatni kezdte, hogy szeretne +meghalni. Én is meg akartam halni akkortájt s mivel az öreg inas +bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki három gyertyát éget szobájában, az +hamarosan a másvilágra költözik, tehát mint kellemes öngyilkosságot +alkalmaztam ezt a csalhatatlan módszert és regényes mosolylyal raktam +minden este három égő gyertyát az asztalomra. + +A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám +mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony nem +tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy napon +azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte: + +– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre? + +– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek többé, akkor… +akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte megborzongott a +hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog valaki. Nem, szó sincs +róla, még sem akartam én komolyan meghalni. Isten őrizzen, de azért nem +árultam el magamat, konokul állítottam továbbra is, hogy egyetértek a +tante kivánságával. + +– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz te +semmit, azt csak mi öregek értjük. + +Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem Julie +tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, mindennapi történet +volt az, ki tudja, hány asszonynak a története. + +* + +A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak +megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt +gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én +élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi emberek +az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen szép volt ő +egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére szólt a táncza. Ki +hitte volna, hogy Julie tante valamikor tánczolni is tudott; én még azt +is alig képzeltem el addig, hogy egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta +visszaemlékeztem, mindig úgy ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda +volna nőve. + +Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen +megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal sokszor +tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja. S én egy +árva szót sem értettem az egészből. + +… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai alatt s a +tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az esküvőjéről. +Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem szerette a férjét, +bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette napjait. Egy bál volt az +egész fiatalsága, közben pedig, – a mint kivettem, – nem ért rá sem +gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de mégis egyszer mintha mondott +volna ilyesvalamit, bár olyan halkan mondta, hogy nem voltam egészen +bizonyos benne. Azután össze-vissza beszélt nagy boldogságról és sok +szenvedésről, egy elviselhetetlen kettős életről s egy végzetes óráról, +mikor mindennek vége lett. + +– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított, megint a +régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még szép voltam, a +férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele éltem hát tovább az +életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis elégedetlenkedtem, mert +üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, ha egyetlen nagy +szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt gyermekem… +Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha viszontlátni +gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki folytassa az +érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul kell eltűnnöm a +világból, mert csak azok az emberek halnak meg igazán, a kiknek nincsen +gyermekük… És a szépségem… az sem fog tovább élni senkiben. Ez volt a +legelviselhetetlenebb gondolatom… ha megvénülök, csunya öreg találok +lenni, nem fogja tudni senki, hogy ki voltam régen, nem fogják a +gyermekeim arczában felismerni az én szépségemet… + +Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek… csak +most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal üldözött, +gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és ebben az árnyékban +nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely kérlelhetetlenül közeledett hozzám. +Még messze volt, szökni akartam előle, de nem lehetett, majdnem +észrevétlenül jött közelebb napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el, +félni kezdtem az évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az +önbizalmamat. Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja +látni az én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor +pedig az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor +kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet +lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki tudja, +holnap tán a szemembe néz. + +Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan folytatta: + +– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém hajlik, +hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel az emberek +között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se lehettem egyedül; +rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni mentem, a párnámra hajtotta +le a fejét, velem kelt fel reggel, mellettem ült az asztalnál, elkisért +sétáimra s a fülembe suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy +napon azután megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam. +Elémbe tolta az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott +el, hogy napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a +napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen. + +Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem tudja +megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem az idő +ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha már nem +menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel akartam +tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az idő eljárt!… + +Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a hangjában: + +– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a toilettem +mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az ablakfüggönyt. +Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő világosságban, +hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy tükörben. +Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn volt, mert, óh +gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem volt, én magam voltam a +kisértet – megvénültem. + +És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit senki sem +ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így, maga az élet, ez +az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál gondolatát: az öregség, +a mely elől nincs más menekülés. Teher vagyok másoknak és sajátmagamnak; +látod gyermekem, ezért hívom reggeltől késő estig, ezért várom a halált. + +* + +… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki az őszi +ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan mondta el +nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis olyan +megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie tanteot +megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s egy napon az +alkony óráiban meglátom az ő kisértetét… + + + + +KORÁN ÉS KÉSŐN. + +Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny +utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az asszonyt… +Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata kirajzolta a csipkés +fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes megfordult utána. Ő pedig +valahogyan megérezte, hogy nézik, mert meggyorsította lépteit. + +Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát. + +Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve csapott +le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben… Ezután ha +találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza tulsó oldalára +s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé bújt. + +Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy lámpa +alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor látta meg +Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat engedjen neki +s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb mint a minőnek +elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar tova tűnt. Utána akart +menni most is, de aztán eszébe jutott multkori kudarcza, pillanatig +habozott s mire megfordult, már nem volt sehol. + +A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a szép +asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte nagy +ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A férfi +megértette és ő is felelt a tekintetével… + +Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis +gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél felé. +Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem álltak meg s +azért lassanként mégis valami néma bizalmasság fejlődött ki közöttük. +Már megértették egymás apró örömeit, bánatát s megosztoztak benne, már +voltak közös gondolataik. Eleinte csak egy-egy félénk köszöntés volt a +Dénes szemében… Az asszony elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés +vagy bók… Az asszony megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett +neki, hogy tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb +lett, olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így +tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem mert +átlépni. + +Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat, hogy +bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután sem tudott +meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban hallott. Ez +pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a szép asszony, a kit +olyan szivesen elnézett, annak a különcz Cserneky Jenőnek a felesége, a +ki híres arról, hogy majd megőrül a féltékenységtől. Eddig valami +félreeső vidéki kastélyban rejtegette a feleségét, most sem engedi meg, +hogy fogadjon s nem ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon +az úton jár, a melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már +lemondott a reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú +asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán tudatán +kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak. + +Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél temérdek +sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát. Már a kapu +alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán is s csak +félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, a ki már vár +odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, – azután belépett. + +A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok nehéz +függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem látott, +megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, lassan kezdtek +körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú bútorok, az ernyős +olajlámpák, a virágkosarak s végül az ablakmélyedés kicsiny barlangja +előtt megpillantott a beszürődő fényben egy nyulánk női alakot is. + +– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő perczben már +izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony megfordult a zajra, +aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek egymásra. Zavarban voltak +mind a ketten s Iklódynak csak jó idő multán jutott eszébe, hogy +megcsókolja az elejbe nyújtott kis kezet. + +Valami hétköznapi ostobaságot mormogott: + +– Milyen szerencsés véletlen!… + +Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással vonta +vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre elfelejtette azt a sok +mindent, a mit mondani akart… Az első percz öröme után teljesen +idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a magányban, ebben a homályos +csendben, itt az elzárt négy fal között, idegenebbek voltak, mint kint +az utczán. Pillanatnyi kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha +egy kép, a mely tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben +látni fenn a falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még +visszásabb, másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük. + +Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni a +gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje belépett. +Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit. + +– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!… Hogy +vagytok?… Ismeritek egymást? + +Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga mellé… +Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek kérdéseire s +közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor az inas +meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte körülöttük a +szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint akár az utczán +megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre rátaláltak egymásra is. +Képzeletük, mely a maga módja szerint, a futólagos találkozások +időközében kiegészítette volt azt a keveset, amit egymásból ismertek, +most megalkudott a valósággal, aztán meghátrált előtte. + +– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott Évához, – +kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb volt az idegennél +és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a ki tetszik az +embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a szemébe: + +– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett… Odakinn +csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők csak +beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni akartak volna +valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem sejtették még akkor… csak +abban a pillanatban érezték át, mikor az ajtóban megjelent a Cserneky +Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten egyszerre értették meg, hogy az a +valami, a mit visszahozhatatlanul elvesztegettek, az egyetlen, az első +egyedüllét volt, a mi számukra korán jött el, akkor, mikor még nem +tudták, hogy szeretik egymást… + +* + +Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott sétált az +utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre aggódva gondolt a +Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s az asszony kétségbeesett +pillantására, mikor megadó mozdulattal követte rosszkedvű férjét… Vajjon +mit jelentett mindez?… De Dénes nem sokáig tépelődött a kellemetlen +emlékek felett, elűzte őket magától s kedvesebb gondolatokat vett elő. +Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a +nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a czigarettáját, a +mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben rákiáltott: + +– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és arra, +hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen érzés. + +Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma későbben +jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy csokor ibolyát +vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy Évának veszi, igen, oda +fogja adni és beszélni fog vele… most már nagyon is jól tudta, hogy mit +akart neki mondani. + +Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. Iklódy +arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a következő +pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem volt egyedül… vele +jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve szegezte rá a szemét. +Dénes kétségbeesetten szorította össze markában az ibolyacsokrot. Éva +megértette, hogy neki hozza. Elpirult s úgy nézett rá mintha a +tekintetével akarná átvenni a virágot s olyan mozdulattal igazította meg +keblén a csipkefodrot, mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében +felejtették a pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok +lettek. Iklódy köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha +mentükben megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg, +Évát tova vonta magával a férje… + +A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. Hiába… Éva +nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint valaha… Dénes +tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony engesztelően nézett +rá s keze most is oda tévedt a keblére, a csipkefodrok közé, mintha azt +mutatta volna, ott… ott, még mindig viseli a virágai emlékét… + +Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy +látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is elment +Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is minduntalan +felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan, hasztalan, soha +többé nem láthatta egyedül… + +Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán +kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes +hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi +kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők találkozhattak +volna. + +Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a leveleket, +aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy is a szegény +fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé azt a finom keskeny +arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a lenge alakot, a mely +mindég elment a boldogság mellett, szerelme napról-napra fokózódott s +először életében igazán szenvedett. Nem mert többé annak az utczának +tájékára se menni, a melyikben azelőtt minden nap találkoztak. Félt +azoktól az emlékektől, a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta, +hogy nincs semmi reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett +járni újból. Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat, +végül mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint +már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő +pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves +halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban. + +A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért +kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát pedig +elfeledte. + +* + +Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az utczán +haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott. Mennyire +szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s most – észre +se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé czigarettája +füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő női alakot, ő +jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta meg… valaki más +járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna felől egyszerre +eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata kirajzolta az asszony +ruhájának csipkés fodrai közt lenge alakját. + +Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban már futva +követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom hajtását, testének +kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak talán a járása lett +nyugodtabb, olyan, mint a minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs +miért sietniök… Nem változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s +közben csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek, +most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive. + +Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, hogy +alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be a templom +ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána ment. + +Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként, +tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti +padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak pihent. +Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy hozzáment, +aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy pillanatig meglepetten +nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a mozdulattal nyujtotta +feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot üdvözlünk, a kivel heteket, +hónapokat töltöttünk el egykor, a ki nagyon megkínozott, de a kinek +megbocsátottunk, mert már minden elmúlt. Aztán az oltárra mutatva, +csendet intett. + +És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan rákényszerített +csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója. Az a szerelem, a +melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a melyik némaságra volt +kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is tudott soha beszélni. + +Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre léptek hallatszottak a +hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. Menni kellett. Éva +felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az utolsó egyedüllétnek +is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor már tudták, hogy nem +szeretik egymást… + + + + +KILENCZ RÉZPÉNZ. + +A szennyes római külvárosban, ott a Marcello czirkusza mellett lakott ő +fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos szobájának ablaka a +szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét rothadt gyümölcsök s olajban +sült halak szaga tette elviselhetetlenné. Az utczán lebzselő csőcselék +zsivaja felhangzott a mélyből… Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak, +a pöröly fáradt kattogása beleveszett a tovadöczögő kocsik zajába s az +asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi eseményeket… + +Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya szélére +s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán egyszerre csak nem +hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a világ: valahol messze, +künn a Campagnában megszólalt egy harang. Felsóhajtott. A maga kárpáti +kis falujának a haranghangja jutott az eszébe, a kedvese, a régi idők s +az édes anyja, a ki ebből az idegen országból, a melyiknek még a nevét +se tudja kimondani, annyi temérdek reménynyel várja vissza az ő egyetlen +festő-fiát. + +Elkeseredetten rugott a földön heverő vázlatkönyvek felé: + +– Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném! + +Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott arcába +világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét eladogatta már, hogy +megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei maradtak meg. Azok nem +kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel festette meg őket, hogy +bízott a tehetségében, mikor lejött ide tanulni a művészek +igéretföldjére… Semmije sincs hát?… A festőállványa olyan rozoga, hogy +eltüzelni se érdemes. A szegletben élire állított kis bőröndöt már +kétszer visszaküldte a getthobeli ószeres, az ecsetei elkoptak, a +festékes tubusok üresek, a paletta egy soldot sem ér… Zsebeiben kezdett +kutatni. Néhány rézpénz volt minden vagyona. Épen meg akarta számlálni, +mikor az ajtót kiméletlenül belökte valaki. + +Giulietta volt, a ki belépett. Az utczának, sőt tán az egész +városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte a +szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten jártatta körül +tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a lámpán akadt meg: + +– Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, – rikácsolta +nekivadulva. – Hej, Signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide vele, vagy +pusztuljon innen! + +A festő zavarodottan hallgatott. + +– Hát mi lesz? Nem várok tovább… + +– Holnap, – dörmögte a férfi bizonytalan hangon. + +– Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom… ma, egy óra mulva… ebben a +perczben. + +Ekkor már a festő előtt állt, a kinek hallgatása végképp felbőszítette. +Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette: + +– Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak ne is +válaszoljon?… + +– Giulietta… legyen egy kis türelemmel… + +– A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet jóllakni. + +– Signora, – mormogta a festő számítva a megszólítás hatására, – igérem, +holnap fizetek. – Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy hazudik. + +Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte magát, +habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó felé: + +– No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán előteremtse azt a +bért a föld alól is, mert különben kihajigálom innen a czókmókjával +együtt… + +Néhány percz mulva már a sikátor zsivaját szántotta hangos szava. Kiállt +a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek, hogy éhen kell +halnia hét porontyával, mert _il pittore ungherese_ nem fizeti meg a +szoba árát. Az asszonyok odalenn sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a +csalást, inkább kisértesse be azt a csavargót a rendőrségre… + +A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a zsebébe +nyúlt és óvatosan kotorta elő pénzét. Megszámlálta. Kevesebb volt az, +mint a mennyit gondolt, mindössze csak kilencz centesimi. + +– Ebből még éhen halni sem lehet, – dörmögte kétségbeesetten… Egyszerre +szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, füstös +mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját, eloltotta a +lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok emeleten s kiosont a +kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen fenyegették minden oldalról, +átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan kegyetlenül, mint a hogy csak a +szegény ember tudja meggyalázni a magafajtáját, ha az még nála is +nyomorultabb. + +Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért csak +ment sietve, menekülve a csendesebb utczák felé. Feje zúgott, egy +gondolat zakatolt benne szünetlenül. + +– Kilencz centesimi… Kilencz centesimi!… Mit kezdjek?… Mit vehetek +ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a födelet nem +fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le ennyiért egy +szegletbe. Egy napig sem élhetek meg kilencz centesimiből, őrültség, +száraz kenyérre se elég… Semmire, semmire a világon… + +Nem tudta mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is lihegve +állt meg és körülnézett. Zsákutczába ért. Soha se járt még erre, fogalma +sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát. Gyanus kinézésü +sikátorba tévedt. A tulsó szegleten vörös lámpa pislogott egy +munkáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás hangzott az +osteriából, ép akkor dobtak ki az ablakon egy holtrészeg vendéget. + +A festő szive sebesebben vert. Meggyorsította lépteit. +Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a dolgot. +Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, órákon át +bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között, de soha sem +érezte azt a rettegést, a mi most meglepte, most, mikor az emberlakta +szennyes háztömegben tévedt el. + +– Hol az ördögbe vagyok? – kérdezte önmagától s hirtelen lecsapott a +másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt, mint az előbbi. A +házak két zeg-zugos fekete vonalban húzódtak valami üres telek felé. Egy +rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje fölötti ablakban, a mi csak +olyas szoknya-féle rongygyal volt befüggönyözve, világ gyúlt ki. A +lebujból tompán hangzott el hozzá a tivornyázók zaja s a szomszéd +utczából csoszogó léptek közeledtek. + +Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát s szinte szégyelte, +hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután megállt, hogy +bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette és mialatt azon +töprengett, hogy az a valaki, a ki most feléje jön, útba fogja-e +igazítani tudni, szórakozottan szűrte át újjai között a kilencz +rézpénzt. + +Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utcza fordulóján. A szegleten +hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán egyszerre észrevette a +festőt s gyors elhatározással, kissé tántorogva feléje indult el. + +A férfi megemelte kalapját: + +– Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello czirkuszához? + +Az óriás termetü csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt. +Szájából csak úgy gőzölgött a pálinka-szag s mialatt jobbra-balra +ingadozott, sóváran meredt a fiatal ember zsebre dugott kezére. A pénz +valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha egyszerre +határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan torkon ragadta +áldozatát s rettenetes öklével a szeme közé csapott. + +A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig +dulakodtak: egymást átnyalábolva, hanyatt-homlok buktak le mind a ketten +a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe. Arczát valami +meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére térdelt s míg egyik +kezével nyakát szorította a földhöz, a másikkal előkotorta bicskáját s +csak úgy találomra beledöfte néhányszor ellenfelének vonagló testébe. +Hiába akart védekezni, nem tudott, szájából dőlt a vér, karjai ernyedten +hanyatlottak le, kiáltása fájdalmas nyöszörgésbe fult. + +Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya s egy boglyas fej +bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza. + +A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen áldozatának +zsebeit. + +Minden zsákmánya kilencz rézpénz volt! Nem akart hinni a szemének, újból +kutatni kezdett, feltépte a festő ingét s dühében még odacsapkodta +nehányszor a kövezethez a halvány sebesültet. Aztán káromkodva törölte +bele véres kezét áldozatának összeszaggatott ruháiba, felállt s +elmenőben még nagyot rugott rajta. + +– Per la santa trinità, tévedtem!… Ezért ugyan nem volt érdemes! + +Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé… + +A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a földön. +Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy álomban +hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és szinte még jól +esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat borítja el. Csak a +kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a hátát. + +Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki. Egy +pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni azért, hogy +majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg haza a hírt?… +Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis mozaik-gyűrű is eszébe +jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd Giulietta húzza az újjára… +Ejh, bolondság az egész… + +Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a +csillagokat. + +– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa, épen +ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált… + + + + +CZIGÁNYOK. + +Csendes a róna. Szellő se lebben, hang se kél. Csak messze a rét felől +hallszik felém a gulya kolompja… + +A világ nem változik. Minden olyan, mint volt régen, mikor +gyermekkoromban erre kergetőztem, mikor lepkéket fogtam amott a +tetétleni halom tövében. Az akáczfasor zöld ágai ma is összeborulnak a +fejem fölött s alattuk ma is fehéren fut neki az út a délibábos alföldi +végtelennek… A tavaszi mennybolt csak itt-ott bukkan elő a sűrű lombok +között és az apró kék mezőkben illatos pillangócsapatként libeg a +gallyakon a sok akáczvirág. A vetés közül felém bólintgat a tenger +pipacs meg búzavirág. Rám ismert a táj, még az út ezüstös pora is +felismerte bennem régi czimboráját, tánczra kerekedik a kocsim körül s +versenyt vágtat velünk. + +Az útmenti Szűz Mária-szobor előtt hirtelen megáll a kocsi… Elszakadt a +tartó-szíj. A kocsis valami sarkantyús rézangyalt emleget és bogozni +kezdi a szíjat. A por tovább nyargal s elül pihenni valahol messze a +fákra, utolsó fellege pedig, mint meghajszolt kutya hasal le a kerekek +közé. Szemem a Szent Szűz szobrára téved… A vetés zöld hullámai szeliden +zsongják körül omladozó talapzatát s kinyujtott kőkezéből egy kis +pacsirta dalolja meg a tavaszt. + +Emlékezem, akkor régen olyan szépnek láttam ezt a szobrot. Csillagos +palástja kék volt, mint a búzavirág. Köntöse meg piros, mint a pipacs. +De a sok vihar és a sok napsugár lelopta róla a színeket s most +szomorúan, sápadtan mereng a körülte ismét fakadó virágokra, az +évről-évre megújuló tavaszra… A kis pacsirta pedig csak énekel tovább. + +Hát a vén czigány?… Egyszerre eszembe jut ő is. A mult időkben ez volt +az ő helye. Mindig itt üldögélt a szobor tövében. Lábát az út árkába +lógatta s mert mozdulni nem igen tudott már, hát a tekintete kóborolt el +a végtelen síkon. Vajjon hová lett azóta, ő is, meg az a kis rajkó, a ki +mellette nőtt fel az árokmenti bogáncsok társaságában? Víg gyerek volt +az istenadta, napestig nevetett, dalolt, kéregetett. Rongyos, szurtos +volt s a haja olyan fekete, akár az éjszaka s olyan boglyas, mint az a +kúsza fűzes amott túl a Tisza partján. Hanem aztán ha hegedűlni +kezdett!… Szemében kigyúlt az alföldi nap heve, visszatükröződött benne +az arany kalász-tenger, a zöld akáczfasor – egy egész kis magyar világ. +Mintha a fekete földből szítta volna a nótáját, nem volt annak vége +soha. És mi gyerekek, biz’ Isten jobban tudtunk volna ilyenkor +fohászkodni, mint orgonaszó mellett a templomban. + +Képzeletemben megélednek a régi képek. Eszembe jut az az őszi nap is, a +melyiken búcsut vettem Tetétlentől, az oszlopos ódon kuriától, a +szérűskerttől, a szép alföldi rónaságtól – mindentől, a mit akkoriban +szerettem. Elszorult a szívem. Kopárnak láttam magam körül a világot. Az +út sáros volt, az árkokban meggyült az esővíz s az égen terhes őszi +fellegek serege vonult fel. + +Szomorúan értem ide a Boldogasszony szobra elé. Leszálltam a kocsiról s +néhány friss rózsát, az utolsókat, oda tettem a Szűz lába elé. Öreg +czigánybarátom akkor még az árok szélén tanyázott. A rajkó mellette +kuporgott s a nyakába kanyarított nagy, szürke gallér, furcsán +hólyagzott fel mindegyre a szélben. Egy agyagpipából ritkás füstöt +eregetett maga elé. + +Nem állhattam szó nélkül: + +– Mit kerestek itt? Ilyen időben csak a garaboncziás jár erre! + +– Küld az Isten mindig valakit; ad is neki útravalóul olyan +szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám, – dörmögte a czigány. + +– Miért nem mentek födél alá? + +– Itt van az ég, elég födél az nekünk! + +Az öreg csak most vetette rám a szemét. Soh’sem felejtem el azt a +fájdalmas tekintetet. Aztán felsírt hegedűjén a nóta s elvegyült a szél +zúgásával, hogy: «A faluban a legárvább én vagyok»… Czigány ösztönével +kivette a szívemből a bánatomat, beletette a nótájába, elsiratta – +megvigasztalt… Most hát én voltam az a valaki, a kit az Isten az útjára +küldött. + +Mikor az őszi dalnak utolsó hangja is elhalt a nyirkos légben, ráhajolt +a hegedűjére s mintha azzal beszélgetne, belemormogta a húrokba: + +– Ugy-e, mi ketten meg a rajkó már csak itt maradunk. Őrizzük ezt a szép +kis helyecskét. Oszt’ ha meghaltam, ide temessetek… + +A gyerek kivette szájából a pipát és nyugtalanul pislogott felé. + +– Lelkem, kölyköm, mindenkinek meg kell halnia, a czigánynak is, a +kutyának is… Aztán nekünk jó az út árka. Olyan az, mint mi, a meddig +tart, mindig mendegél, ha pedig egyszer megáll, akkor nincs is többé. + +A fiú siránkozva kapaszkodott az öreg karjába s az ölébe fúrta a fejét. +A vén czigány durva gyöngédséggel vert a vállára: + +– Nem kell sírni, kincsem. Fáradt vagyok a pihenéstől, mehetnékem van +már! + +– Jó öregem, az Isten megáldjon! – Pénzecskémet az ölébe dobtam, aztán +indultunk odébb. A sár felcsapott a kerekek körül s a lábon maradt +tengeri kórók között zizegve iramodott tova a szél, megingatva az +elszórtan égő kis pásztortüzeket. A kanyarodónál még egyszer +visszanéztem. A vén czigány tenyerébe hajtotta a fejét, lába nyitott +sírjába lógott s bolondos kölyke már megvigasztalódva pipált mellette… + +– Mi lett az öreggel? – kérdem a kocsistól, a ki még mindig a +tartó-szíjjal bajoskodik. + +– Hogy mi lett vele? – dörmögi egykedvüen s hüvelykújjával a háta mögé +mutat. – Hát semmi, ott fekszik az árok alján! + +Csak most veszem észre, hogy az árok kissé beljebb fut, mint régen. A +Szent Szűz lába előtt fel van hantolva a föld s felette kis sírkereszt +tárja ki árván karjait… + +A szél bágyadtan kezd dudolászni s az akáczfa fehér virágai, mint +tavaszi hóhullás borítják el a sírhalmot. + +– Hát a rajkó? + +János kocsis kiveszi szájából a zsineget, a mivel dolgozott, aztán +megint a foga közé harapja és felsóhajt: + +– Megkövetem szépen, furcsa szerzet volt az! + +– Beszéljen már, – nógatom türelmetlenül. De ő kegyelme azért csak nem +siet, nagy tempósan meglatolja minden szavát s közbe a lovak lábát +vizsgálja. + +– Nem hallgatott okos szóra a kis kölyök. Pórul is járt szegény feje! + +– Hát miért nem viselte senki a gondját? + +– Könyörgöm, az ispán úr be akarta szegődtetni a Csillagos pusztára +libapásztornak, de nem tetszett neki. Inkább ott élhetetlenkedett az +öreg sírja mellett. Egyszer aztán, hogy, hogyan nem, máig sem tudom, +valami zsivány atyjafia ellopta a hegedűjét… Lett ebből jajveszékelés, +egyre azt hajtogatta, hogy nem volt más egyebe, csak a hegedűje meg a +száraz czigánybőre és az egyiket, a drágábbikat elvitték tőle… Nagyon +megesett rajta a szívem. Mondtam is neki, akad munka a majorban. +Szegődjék be, jobb sorsa lesz, mint most. + +– Nos és… + +– Hát uram-fia mit nem válaszol a kis bitang? Hogy bizony nem tud a +czigány hegedűje nélkül élni?… Erre aztán csakugyan a faképnél hagytam. + +János kocsis elkészült a tartószíjjal s felczihelődik a bakra: + +– Mehetünk! + +– Megálljon csak! Hol van most az a gyerek? + +– Igaz-a, a végit el is felejtettem… Hát egy reggel mikor a postáért +Abonyba mentem, valamit setétleni láttam ott fenn a fán,… úgyám… +felkötötte magát az istenadta. + +Megemeli kalapját és keresztet vet, aztán nagyot suhint a lovak közé. +Hajrá… Én pedig felnézek a lombos koronákra… Ki tudja? Talán akkor is +ilyen kéken nevetett felettök az ég. Ezek a virágos gallyak meg tán +akkor kulcsolódtak ilyen szorosan össze, hogy imádkozzanak a kis +czigányért, a ki nem tudott a hegedűje nélkül élni… + + + + +TÉPETT ATILLA. + +A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka meséjét +hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok, a szellő +pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát. + +Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már évről-évre +tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek szokatlan dolgokról: +hazaszeretetről, daliás időkről, a fia hősiességéről. Pedig ismerte már +a házban mindenki az ő történetét, mégis kegyelettel hallgatták +valamennyien s megadóan tűrték ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg +asszony szemében csak azok a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s +bizony alaposan lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át +a negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok, mikor +valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen dünnyögte, +hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka kicsinylően tekintett +rá. + +Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek feje +fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez élő +ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap reá sütött, +olyankor mindig megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a +virágzó természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém. + +Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák alatt. +Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve igazgatta +fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit. + +– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv bölcseséggel, +– ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik voltak azok a +hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! – és azután mindig +újra elülről kezdte a történetét s feledékenységében kedvesen zavarta +össze az eseményeket, cserélte föl a neveket. Olykor azonban, mintha +megérezte volna, hogy megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett +körül, majd szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig +hallgatott… + +Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy éppenséggel +megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy csúnya +granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a muszka +kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott mesélni. No meg +egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele reggelig beszélni, hogy +milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy, ha engedi, elment volna már a +háború kezdetén katonának. Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény +özvegyasszonynak az a fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor +töltötte be tizenötödik évét az istenadta s tavaszszal jobb híreket is +hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!… + +– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban meggörnyedve +székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a gyereket. De mikor a +szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön az országba, mikor +meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam küldtem el Sándort, a +városvégi táborba, habár gyerek is még, álljon be katonának. + +Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről követtem +az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram Isten, nem +hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind csupa gyerek volt… +Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a mezőre, nem pedig +meghalni. + +Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben pedig, a +kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be magát Sándor +is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a ki a városkánkból +való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal Csehországból. +Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és megkövettem szépen, vigyázzon +a háborúban a gyerekre, aztán indultam hazafelé. + +Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget szed +össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd a +városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok +érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, hogy +jussom volt az ilyen gondolatra, nem került több olyan a környéken, mint +az én Sándorom. + +Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett. A hogy +megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos atilla +feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az oldalán… nyalka +huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be szép is volt úgy… ha +láttátok volna!… No de várjatok csak!… + +Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt egyszerre +kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel megindult +szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent közöttünk, +vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e meg egyikünk sem, +aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére azt a szinehagyott +honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól ismertünk már. + +– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt megczirógatta a +kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a napon… Oh, édes +Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem benne, ő pedig csak +szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt a lelke, hogy meg kell +válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott eszembe, hogy milyen +veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket. Isten látja lelkemet, +megborzadtam bele és bevallom, egy szempillantásig szinte reménykedtem, +hogy talán nem is akar elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni +még sem mertem és ő is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját, +később leültünk az estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan azon +kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült s +valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy hajnalban +tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek múltak. Sándor +ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor mertem hozzá lopózni, +mikor egyenletes lélegzését hallottam… Leültem mellé egy székre, aztán +néztem… néztem és búcsúztam tőle. A szememmel csókoltam meg ezerszer, az +ajkammal nem mertem volna, féltem, hogy felébreszteném. És miként +történt, máig sem tudom, ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert +egyszerre csak trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra +néztünk. + +Sándor csak ennyit mondott: + +– Jönnek, anyám! + +Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s öreg +szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját. Akkor még +volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve jöttek a +Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld vágtatásuk alatt +és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a csákóforgók nemzetiszín +rózsái a szürkület homályából. + +Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan bírtam +túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan emlékezem, hogy +mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes anyám»… de azután +elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a karomból és futott az +ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem hallotta a kiáltásomat s én még +csak a kedves kék szemébe se nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott +a nagy csákó a homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani? +Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és +rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán +elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek meghalni a +csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt velem. + +Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak, +melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték +egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, mint +siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, a mely +Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az aggodalomba; a kínos +napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és még mindig nem hallott +semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a kik elmentek a csatába, de +hősök voltak azok is, a kik küldték, a kik menni engedték őket!… A hír +sokáig váratott magára, de végtére mégis csak elérkezett, az a vitéz +őrmester hozta meg, a ki egy este bekopogtatott a szegény asszony +ajtaján. Hazaengedték egy érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott +tépett el az ágyugolyó valamelyik csatatéren. + +– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta kínosan a mi +anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem. Igaz ugyan, hogy +könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de azért mégis csak +újból Sándorról kezdtem beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van? +Merre jár? Van-e már érdemrend a mellén? + +Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem fogott el, +egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a csendet… +Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan kiáltottam +rá: + +– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan halkan, mint a +légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a szívembe minden +szava. + +– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz, az igaz; +a Sándor gyerek aligha jön vissza többet! + +– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak, mikor a +rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg mindent. + +Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból czirógatni +kezdte az atillát és azután reszkető hangon folytatta: + +– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden érzés a fiam +után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt egyebem, csak a +hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva legyen érette a neve, – +a jó öreg huszár hozott el nekem. + +Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban +mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos +írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit is… +Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, eltévedt a +gyerek az erdőben… + +Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja… + +– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az arczát, +ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni… Eltévedt a +szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok puskagolyó összetépte a +szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan tudom, hogy szépen eltemették, +érdemrendes új atillát is kellett, hogy adjanak rá, hisz a régit, azt +elküldték nekem, a bajtársai pedig valamennyien megsiratták, mert +tagadhatatlanul vitéz katona volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen +nagyobb hőstettet nem vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a +hazájáért. + +– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az anyóka +– és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan hősök, mint a +minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább hasonlók hozzá. + +… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a mióta +csak visszaemlékeztek a házban… + +* + +Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután meséivel +mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, hisz oly régen +készült a nagy útra. + +Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. Ő a +szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban égett a +sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva szökelt +fel-le a halott arczán. + +Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. A +millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak, szinte +mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a szegényes párnába s +a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó, ámuló kifejezést véltem +felfedezni arczán. Álla sovány mellére támaszkodott, szeme félig nyitva +volt s a szoba szegletébe meredt oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy +leány a rozoga kis szekrény ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor +kinyilt, pedig nem volt odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél +és az a szinehagyott honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a +félhomályban már igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették +meg a molyok, hol járták át a golyók a sújtásos szövetet… + +Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az atillát +a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá dugták, +kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna még egyszer +utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron. + +– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, – sóhajtotta az +asztalosmester, mialatt szakértő pillantással vizsgálta végig a +koporsót. + +– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az jóféle, +a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes menyecske. + +Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert egy +másik asszony a szavába vágott: + +– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt +mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk. + +– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével befogta a +száját. + +Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a menyecskéhez, +de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott felé és nem +válaszolt kérdésemre. + +– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek. + +Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra. + +– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az öreg +asszony fiát? + +– Annak tartottam. Az anyóka mondta. + +– No de hát ő nem is tudta, a szegény! + +– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt. + +– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja neki. + +– De mi volt?… Mondja már! + +– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia +eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de mi +tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten őrizzen, +azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan árulót… honvédek +lőtték agyon… + +Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és +megilletődve pillantottam a halottas szoba felé. + +Vannak mégis jó emberek a világon!… + + + + +VIRÁGZÓ HANTOK. + + +I. + +Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett arra a +szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi küzdelem után most +már csakugyan a férje. István is rátekintett, de olyan különösen, mint +soha vőlegény korában. + +Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt szép. +Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei. Ajkát valami +örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte fejletlen alakja +pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely mindjárt lecsap reá, +még nagy boldogságában is riadtan hajolt előre. + +Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját: + +– Mire gondolt most az én kis feleségem? + +A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét: + +– Igazat kell vallanom? + +Egy csók volt a biztatás. + +– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik az idő, +ha az ember már egyszer asszony. + +– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e, éppen azon +tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember egyszer már férj +és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével. Egy órája mult, hogy +hazajöttünk az esküvőnkről… + +Magda nem válaszolhatott. A násznép felfedezte rejteküket s a +díszmagyaros bácsik és selyemruhás nénik záporban hullatták rájuk +jókivánságaikat. + +Férje mosolyogva súgta a fülébe: + +– Még mindig gyorsan múlik az idő? + +Kedves kétségbeeséssel rázta meg a fejét, aztán egyszerre fellélegzett. +Édes anyja, a ki az utolsó perczig ellenezte ezt a házasságot, jóságos +mosolylyal jött feléje: + +– Kedves kicsi lányom, hát elhagysz? Csak aztán boldog légy!… + +Egykori játszótársa, legjobb barátja, Berényi Tibor is feltünt az +ajtóban. Magda nevetve intett neki közös tolvajnyelvükön. De aztán +elcsudálkozott: + +– Milyen sápadt ma ez a fiú – s szinte önkénytelenül fordult a férjéhez: + +– És a maga nagy barátja, Mándoky Ákos hol marad? + +– Igaz! A templomban sem láttam… Nem folytathatta tovább, a fiatal +Berényi vállára tette a kezét és a füléhez hajolt. Habozva kereste a +szavakat: + +– Mit tegyünk?… Ákos egy órával ezelőtt főbelőtte magát! + +Déznay tekintete egy pillanatra merevvé lett. Szintúgy, mint mikor az +ember sötétben keres valamit, aztán megrázta a fejét: + +– Lehetetlen… megfoghatatlan!… Miért tette volna? + +– Senki sem tudja! + +– De bizonyos vagy benne? + +Berényi nem válaszolt. Szemével Magda felé intett, a ki aggodalmasan +figyelt. + +– Mi történt? – kérdezte szorongva. + +– Nyugodjék meg, édesem… Igazán semmi különös… + +Az asszony könyörgésre fogta a dolgot: + +– Tudni akarom. Ne titkolódzanak! Istvánról van szó! + +– Nem – mondották egy lélegzettel mind a ketten s oly őszintén néztek +Magda szemébe, hogy nem kételkedett többé. Szerelmes önzésében nevetni +kezdett s vígan csapta össze a kezét: + +– Hisz akkor nincs semmi baj… + + +II. + +Két hónap mulva Déznay István és a felesége visszatértek a Rivieráról. +Déznay ideges és rosszkedvü volt. Sokat vesztett Monte-Carlóban; mint +legénykorában, újból kártyázni kezdett. Nyerni akart. Magdát kimerítette +a hosszu kóborlás, leverten érkezett haza. Közönyösen vont vállat +mindenre s mint annyi más ujdonságot, egykedvüen vette a Mándoky Ákos +öngyilkosságának a hírét is. Nem tett rá hatást, hisz alig ismerte +férjének ezt a különcz barátját. István sohasem emlegette: +megfeledkezett róla csakúgy, mint a hogy mindenről megfeledkezett, ha a +kártya járt az eszében. A kaszinóban töltötte az életét. Haza jóformán +csak azért ment, hogy megint odébb álljon. Örökké sietett és alig +beszélt Magdával. Az asszony utóbb már nem tartóztatta, mert hiszen +minden szavával úgy is csak az ő egykori leányszerelmének az eszményét +hazudtolta meg. Egy ideig egész erejéből küzdött a valóság ellen. El +akarta hitetni önmagával, hogy boldog. A második év elején még mindig +küzdött, de ekkor már csak azt akarta eltitkolni saját maga előtt, hogy +boldogtalan. Az esze és a szíve szakadatlanúl vitatkozott egymással s ő +kerülni kezdte az embereket. Legjobban az édesanyja elől bujkált, +futott. Elszorult a torka valahányszor ránézett, mert ösztönszerüleg +szégyelte, hogy azoknak volt igazuk, a kik le akarták beszélni őt erről +a házasságról. + +Aztán elérkezett az esküvőjének a harmadik évfordulója is. Egyedül +töltötte, mint a többi napot, de e napon jobban fájt ez neki. +Boudoirjának magányában szomorúan sóhajtott fel s két kezébe temette az +arczát. + +Odakint csengettek, de ő mit sem hallott, sötéten meredt bele +vigasztalan gondolataiba. Csak jó idő multán, mikor felemelte a fejét, +vette észre, hogy vendége van. Berényi Tibor állt az ajtóban. Aztán +megindult és jött feléje s nehány friss rózsát tett az ölébe. Tekintetük +találkozott. + +Az esti homályban, mint egy maroknyi hó világítottak a fehér virágok az +asszony sötét ruháján. Tétován vette őket a kezébe s újból felsóhajtott. +Egy pillanatra maga is megijedt ettől az őszinte sóhajtól, majd +csüggedten vont vállat. Fáradt volt, nem tudott többé szinészkedni. + +Hajdani játszótársa leült mellé és megcsókolta a kezét. + +– Tibor, emlékezik mennyivel szebb volt az élet, mikor még a fákra +mászkáltunk és hittünk az operencziás tengeren túl-ban! + +– Szép volt akkor is és… + +– Most nem az többé – tört ki Magda keserűen. Nézzen rám, igy néznek ki +azok, a kiknek szép az élet? – Sovány kis arczát barátja felé fordította +és szemében panaszosan gyűltek meg a könnyek. + +– Miért nem mondta az eljegyzésemen, hogy bolondot teszek… Miért nem +mondta, hogy István csak a kártyának él, hogy csak… csak a pénzemért +vesz el… Ne tiltakozzék, ezt kellett volna megmagyaráznia. Magának talán +hittem volna! + +Tibor szánakozva nézett rá: + +– Hiába mondtam volna bármit is akkor, mert szerette. + +– Lehet! Nagyon szerettem és azt gondoltam örökké fog tartani. Pedig… +rájöttem azóta, hogy minden nő legalább kétszer szeret életében, két +egészen különböző érzéssel: leányszerelemmel és asszonyszerelemmel. +Úristen, milyen különbség!… És tudja-e, hogy azt, a kit mint leányok +szerettünk, újból meg kell ám szeretnünk a házasság után. Ha ez sikerül, +akkor van lehetőség a boldogságra, de ha nem, akkor félek, keresni +kezdjük azt, a kit asszonyszerelemmel tudnánk szeretni… + +– Csak azt ne, – mondotta Berényi s pajtáskodva szorította meg a Magda +kezét. Jó barátja vagyok, hát hihet nekem. Rossz dolguk van maguknak +mindenképpen és végül mindig sajnálnak valamit. Csak az a különbség, +hogy ha meghallgatják azt, a kit, – a mint maga mondta, – +asszonyszerelemmel szeretnek, hát van mit sajnálniok, – ha pedig nem +hallgatják meg, akkor – nos akkor nincs mit sajnálniok!… + +Magda bágyadtan mosolygott: + +– Igaza van! Nem panaszkodom. Férjhez mentem, mint a többi leány… +boldogtalan vagyok, mint a többi asszony. – Keze az ölébe hullott. +Barátjára emelte a tekintetét. + +– Milyen hálátlan vagyok. Elfelejtettem megköszönni a virágait. Hogy is +juthatott eszébe, hogy ma van az esküvőm évfordulója, mikor még a férjem +sem gondolt rá. Látja, egészen egyedül vagyok. Mindig egyedül… + +Tibor másra akarta terelni a beszélgetést. Az előbbi kérdésre felelt: + +– A maga esküvője emlékezetes napom. Két jó barátomat vesztettem el egy +órában. Magda kisasszony férjhez ment és… + +– Ki volt a másik? + +– Mándoky Ákos. Hisz tudja, az nap lőtte főbe magát. + +– Aznap? Nem tudtam… + +Berényi czigarettára gyújtott. Az asszony szórakozottan tépdeste le egy +rózsának a szirmait, aztán tompán ismételte: + +– Aznap!… Irigylem. + +– Ne bolondozzék, Magda. + +– Isten látja lelkemet, komolyan beszélek. De azért ne féltsen. Gyáva +volnék ehhez, félek a haláltól. Hanem a ki meg meri tenni, annak igaza +van. Mándoky Ákosnak is igaza volt. + +Tibor ámulva nézett rá: + +– Hogy érti ezt? Senki sem sejti, miért tette. Adóssága nem volt. +Asszonyért meg csak nem puffantja főbe magát manapság az ember, kivált ő +nem, a kinek annyi szerencséje akadt életében. + +– Igazán? Pedig szép sem volt. + +– Milyen gyerek maga. Hiszen nem a szép, hanem a rossz embereknek van +szerencséjük. + +– Mándoky rossz volt? + +– Az asszonyokhoz igen. + +– És ezért szerették? – Magda érdeklődve figyelt. + +– Hát persze. Az asszonyok a rossz embereket szeretik, mert +reménykednek, hogy megtérítik őket és közben nem veszik észre, hogy +önmagukat elveszítik. + +– Milyen különös, soh’sem gondoltam eddig rá. Pedig most jut eszembe, ő +megjósolta nekem azt, a mi bekövetkezett. Egyszer egész este mellettem +ült és olyan furcsán nevetett, mikor Istvánnal összebujtunk sugdosódni. +Azután egy perczre magunkra maradtunk. Megfogta a kezemet és azt mondta: +«Kicsi leány, a maga szerelme egy ábrándos német költemény, félek, hogy +a házasság majd magyar prózába fogja lefordítani…» Most jut eszembe… +tulajdonképen szép szeme volt, olyan melegen tudott nézni… Adjon egy +czigarettát. + +Berényi Tibor odakinálta a tárczáját s mialatt az órára pillantott, +felállt. + +Mennem kell. Sajnálom, hogy mire elfüstölte a helyettesemet, nem jöhetek +vissza. + +És azután, míg a czigaretta kékes fellegekké nem változott, Magda +Mándoky Ákosra gondolt. + +… «Aznap» – ismételte szinte gépiesen, – «milyen csodálatos véletlen… +Véletlen?» – és gondolatban mintha kérdéssé alakult volna át ez a szó. + + +III. + +Rövid nehány nap mulva szörnyű hírrel verte fel Magda mesterkélt +csendjét a valóság. Meghalt az édesanyja. És mikor megtörten ott térdelt +a ravatal előtt, mint egy keserű szemrehányás nyilallott a lelkébe az a +tudat, hogy valamit visszahozhatatlanul elmulasztott. Adósa maradt az +igazsággal annak a hű szívnek, a melyik csak érte dobogott. Titkolódzott +előtte. Tévedéssel takargatta tévedését és még az a vigasza sem maradt +meg, hogy talán kiméletből tette. Kettőjük között az ő hiú büszkesége +volt a válaszfal. + +Magára maradt hát egészen. Az élet a férjét, a halál az anyját vitte el +tőle s egyetlen barátja, Tibor külföldön járt… Kétségbeesésében támaszt +keresett, elhagyatottságában gyengédség után vágyott. Hasztalan, egyedül +volt szemrehányásaival. Előlük menekült a temetőbe s mindazt, a mit az +élő anyával szemben elmulasztott, a halottal szemben akarta pótolni… És +ezek a bús látogatások emésztették fel egész erélyét. Nap-nap mellett +tétován, kábultan indult útnak s maga se tudta, hogyan ért el az anyja +sírjához. + +Egy langyos tavaszi alkonyaton fáradtabb volt a rendesnél. Czéltalannak +látta az életét, mert senki sem szerette, senkit sem szeretett. +Csüggedten lépett be a temető kapuján s útközben gépiesen kezdte olvasni +a sírkeresztekre írt neveket. A nagy város életének zsivaja, mint egy +óriás gépnek a zúgása, veszett el körülötte a csendben. A napfény +elapadt a sírokról s utolsó sugara haldokolva vérzett el a kőfal +peremén… + +Magda egyszerre megállt. Felvetette a fejét, mintha hallgatódznék. A sok +száz közönyös névből, a mit elolvasott, egy egyetlen visszacsengett a +fülében. + +– Mándoky Ákos, – ismételte félhangon. Aztán hátra fordult és szokatlan +sietséggel indult meg arra felé, amerről jött. + +Egy besüppedt sírhant félredülő kis fakeresztjén csakugyan ott fehérlett +a Mándoky Ákos neve. Sajátságosan, mint egy váratlan találkozás, úgy +hatott reája ez a felfedezés. Nem tudta azonnal rendbeszedni a +gondolatait. Valami szorongatni kezdte a torkát. Megszánta a halottat, a +kit elfelejtett a világ. + +– Szegény… szegény, – töprengett magában, – hát senki sem gondol rá, a +kit szeretett? – Izgatottan egyenesedett fel. + +– Szeretett?… Vajjon kit?… És miért ment el úgy szó nélkül? – Mintha +ezekre a nagy kérdésekre várna feleletet, visszafojtott lélegzettel +nézett el a szürkületben ringó cziprusok felett, majd újból letekintett +a sírra, és ekkor… szeme a Mándoky neve alatt esküvőjének, az ő +halálának a keltén akadt meg. + +Összerázkódott. Az a gondolat, a mi egyszer már ködösen megkisértette +őt, határozottabb körvonalakat öltött benne. Közelebb hajolt a +sírkereszthez s mintha meg akart volna bizonyosodni valami hihetetlen +igazságról, újból olvasni kezdte az elmosódott szavakat. Aztán hirtelen +úgy érezte, megtalálta kérdéseire a feleletet. + +– Az esküvőm napján!… Én akkor kezdtem, ő akkor végezte az életet… +Hátha?… Igen!… Nincs kétség! – Képzelete úrrá lett felette, nem tudta +többé kormányozni. Mándoky Ákos hangja felcsendült körülötte, magán +érezte tekintetét s mind azt a gyöngédséget, a mi után hasztalan +sóvárgott fiatal életében, öntudatlanul abba a hangba, abba a tekintetbe +lopta bele. + +– Szeretett… Szeretett – mondogatta a szive minden dobbanásával s +melléből feltört az első sóhaj, szeméből kicsordult az első köny Mándoky +Ákosért. A képzelt végzetes szerelem gondolata melegséggel árasztotta el +a lelkét. Igaz, hogy csak a visszanéző nap melege volt ez, de az +asszony, a ki annyit didergett elhagyatottságában, kétségbeesetten +kapott utána. + +Az alkony lassan elborította a temetőt s a halottasház felől szaggatott +csengetés hangját hozta el Magdához a szellő. Eszébe jutott, hogy mennie +kell. Lehajolt s mintha valamit, a mit sokáig halasztott, akarna jóvá +tenni, gyöngéden megigazította a félredűlt sírkeresztet s az anyjának +szánt virágokból néhányat a hantokra hullatott. + + +IV. + +Sötét este volt, mire Magda haza ért. Egy ideig fel s alájárt kis +boudoirjában, aztán egyszerre határozott s a férje szobája felé indult. +Mindenáron részleteket akart hallani Mándoky öngyilkosságáról. Meg fogja +hát kérdezni Istvánt, ez a legegyszerűbb. + +A küszöbön majd hogy egymásba nem ütköztek. + +– Honnan jön? – kérdezte Déznay szórakozottan. + +Az asszony rátekintett s maga is elcsodálkozott, milyen idegenül hatott +rá az az ember, a kiről hajdan azt hitte, hogy szereti. Tartózkodó lett +vele szemben, mintha ma látná először. Nem bírta volna előtte az ajkára +venni Mándoky nevét. Zavarba jött és halkan válaszolt: + +– A temetőben… az anyámnál voltam! + +István sietett, szabadulni akart, de Magda nem mozdult az útjából. +Mondania kellett hát valamit. Találomra egy ásítás közben megszólalt: + +– Ilyen soká?… + +– Igen… ott feledkeztem – hadarta az asszony idegesen s indokolatlan +részletességgel kezdett beszámolni délutánjáról. Minden semmiséget +elmondott, csak a Mándoky sírjáról hallgatott. Miért tette, maga sem +tudta. + +A férje mosolygott. + +– Ha nem ismerném magát, igazán azt hinném, hogy azért beszél annyit, +mert el akar valamit hallgatni… egy kis légyottot, valami kalandot. – A +feleletet be sem várta. Hirtelen kötelességszerüen megcsókolta a +feleségét és már csapódott mögötte az előszoba ajtaja. + +Magda zavarodottan nézett utána: + +– Igaza van. Miért is csinálok mindebből titkot? – Átlépte férje +szobájának a küszöbét és tétován állt meg az íróasztal előtt. + +– Hová került innen a Mándoky arczképe? – Emlékezett rá, hogy látta +valamikor, látta, de nem nézte meg soha. Keresgélni kezdett, türelmetlen +lett s mind lázasabban kutatta át a szobát. Leküzdhetetlen vágy fogta +el. Szembesíteni akarta az arczképet azzal az új Mándoky Ákossal, a kit +felfedezése óta ő formált magának… + +Végre ráakadt a képre. Visszafojtott lélegzettel hajolt föléje, de egy +pillanat mulva már csalódottan hanyatlott le a keze. Az az elegáns +gavallér, a ki olyan egykedvű, czinikus arczczal nézett reá a képről, +meghazudtolta minden feltevését… Nem azt az Ákost igazolta, a ki +képzeletében testet vett, hanem egy másikat, talán a valódit, a kire nem +mert visszagondolni. + +Kiábrándultan meredt a semmibe. Megint egyedül érezte magát a világban. +Szintúgy, mintha szerelemmel hitegették volna, hogy aztán hűtlenül +elhagyják… + +Mikor szobájába ért, csak akkor vette észre, hogy az arczképet magával +vitte, pedig nem akarta többé látni. Elzárta iróasztalában, aztán +szomorúan hevert végig a kereveten. Órák teltek. Magda elgondolt minden +kedvére való emléket, a mit Mándokyról felidézhetett. És mert az arczkép +nem mondhatott neki ellent, újból kiszinezte a multat. A képzelt +dolgokból valóságot csinált és képzeletével meghamisította a valóságot. +Addig-addig, míg ismét hinni kezdett Ákos szerelmében. Hinni kezdett, +mert hinni akart… + + +V. + +Másnap korábban indult útnak és több virágot vitt magával, mint +rendesen. Először az édes anyjához ment el, de nem tudta összpontosítani +a gondolatait, megszöktek előle. Szórakozottan álldogált egy ideig a sír +mellett, aztán leült a szomszédos kis kőpadra s napernyője végére szedte +a tavalyi lomb ott feledett leveleit. + +– Meg fogom-e tudni valaha az igazságot? – gondolta csökönyösen. – A +szerelem vagy más valami kergette-e a halálba?… A szerelem? – riadtan +vetette fel a fejét. – De hátha mást szeretett? – Ez még nem jutott +eszébe. És mint mikor álomban, egy ellenőrizetlen mozdulattal fájdalmat +okozunk önmagunknak s bár sajog az ütés, nem bírunk felébredni, +kábultságában Magda is érezte, hogy szenved, de nem tudott egészen +magához térni. Kétségbeesetten küzdött az egymásra torlódó gondolatokkal +s közben féltékenyen pillantott mindegyre Ákos sírja felé. Végre is nem +bírt nyugton maradni, hátha ott talál valakit, a kinek több joga van +azokhoz a hantokhoz, mint neki. + +Futva, lihegve ért a sírhoz… Elhagyatott volt az, mint tegnap s csak az +ő virágai fonnyadtak a kereszt tövében. Fellélegzett, majd sóváran +hajolt előre s elolvasta még egyszer a síriratot. Azt a nevet, a melyik +mint az árnyéka kisérte s azt a keletet, a melyik mindkettőjükre olyan +végzetes volt. + +– Nincs kétség… nincs kétség – suttogta szomorú diadalérzéssel s az +ütés, a mit józansága mért a lelkére, nem sajgott többé. Megnyugodott, +tovább aludt és tovább álmodott. + + +VI. + +Magda élete ezután megmaradt ebben a mederben. Eleinte ugyan még +bizalmatlanul nézett körül, valahányszor Ákos sírjához ért, nem látja-e +rajta egy más kéznek a nyomát. Hanem aztán, mikor csak nem jött senki, +egészen birtokába vette a hantokat. + +Csendesen, nagy megrázkódtatások nélkül szálltak el felette a hónapok. +Nem vette észre, hogy múlik az idő, mert az, a kiről elhitette magával, +hogy végtelenül szerette őt, nem változott. Nem ellenkezett vele, +csendesen porladt virágai alatt, míg ő fáradhatatlanul hímezgette +szebbre a multat s adott képzelt emlékeket egy képzelt szerelemnek. +Kételyeit nem bolygatta többé, gyáván menekült előlük, ösztönszerűen +sejtette, hogy ha elveszítené hitét a Mándoky Ákos szerelmében, akkor +mindent elveszítene, a miért érdemes volt élnie. + +A férjétől mindinkább elidegenedett. Az emberek elől mindinkább +elzárkózott. Lassan olyan néma magányt teremtett maga körül, a miben +semmi és senki sem mondhatott ellent rögeszméjének. + +Az a sír, a melyiken a tavasz, az ősz mindig nyíló virágokat talált, +volt az ő világa. Titkolódzva, lopva oda járt el esőben, hóban, forró +napfény alatt s ha útközben ismerősökkel találkozott, zavartan +fordította félre a fejét, csak úgy, mintha a kedveséhez menne. + +Egy alkonyaton történt azután, hogy a temető hársai alatt valaki a nevén +szólította. Ijedten nézett körül, úgy érezte, rajtakapták. Menekülni +akart, de már későn volt. Rég nem látott barátnője, Berényi Vera, a +Tibor huga, állta el az útját. + +Dadogva válaszolt kérdésére: + +– Igen… az édes anyám sírjától jövök! + +– Menjünk vissza hozzá, – szólt a fiatal asszony, – olyan jó volt, +viszek neki nehány virágot. + +És elindultak mind a ketten, de Magda egyszerre megállt, mintha nem +tudott volna tovább menni. + +Barátnője csodálkozva nézett rá, aztán a temérdek elhagyatott sír között +megakadt a tekintete Mándoky Ákos virágzó hantjain. + +– Tudod ki fekszik itt? – kérdezte Magda s ebben a pillanatban +leküzdhetetlen lázas vágy fogta el, hogy annyi hallgatás után bizalommal +legyen valakihez. – Tudod ki?… Mándoky Ákos! – Olyan régen nem mondta ki +hangosan ezt a nevet, hogy most megremegett tőle. + +– Ákos, – ismételte Vera elgondolkozva – szegény fiú, jól ismertem. + +Magda, mint akár egy bizalmaskodó szerelmes asszony folytatta: + +– Igen… ő és én ápolom a sírját, az emlékét, mert… + +– Nos? + +– Hiszen emlékezned kell, az esküvőm napján, míg a templomban voltunk, +lőtte főbe magát. + +– Emlékezem, de hiszen… + +Magda aggodalmasan vetette fel a szemét. Halálos félelem fogta el, hogy +most mindjárt hallani fog valamit, a mi meghazudtolja az ő +meggyőződését. Beszélnie, vallania kellett, mielőtt a másik szólhatna. +Megragadta barátnője kezét és rejtélyesen hajolt feléje: + +– Sohasem mondtam senkinek… Ő szeretett engem… + +– De Magda!… a fiatal asszony szeme tágra nyílt, megdöbbenve nézett rá. +Ő azonban mit sem látott, mit sem hallott. Szegény szive összeszorult s +vallomása percében valami megmozdult a legmélyén, a mi titok volt eddig +saját maga előtt is. + +Merengve pillantott le a hantokra, a melyek szomorú életében egyedül +hajtottak számára virágokat és rendületlen hittel suttogta: + +– Igen, ő szeretett engem… mi nagyon szerettük egymást… + + + + +A PIROS CZIPŐ. + +Lábujjhegyen, csintalanul mosolyogva indult el a szobában… Kereste az +édesanyját… Hová is bújhatott, mert bizonynyal bujósdit akar vele +játszani, hisz nem hallani semerre a dalolását. + +Hová lett? Ezóta már felébredt, úgyis soká aludt. Igen, hogy utoljára +látta, mélyen alhatott, mert haragos volt az arcza. Az ő mamája pedig +sohasem haragudott. És olyan sápadt volt, hogy szinte félt tőle s mikor +az apja azt mondta, hogy csókolja meg mamát, nagyon megijedt és kifutott +a kertbe. Azután eljátszott a lombtalan fák alatt a zörgő avarban egész +délután, de most már beesteledett, meg fázott is odakünn, hát szeretne +az anyja ölébe ülni, kis fejét a keblére hajtani, olyan jó az, mikor +künn zúg a szél… Meséket akart hallani és a míg az a szerető kéz lassan +símogatja a haját, elaludni holnapig. + +– Mama!… Mama… Hol vagy? Jere már elő, nem akarok játszani. + +Senki sem felelt, csak a légvonat libbentette meg az egyik nyitva +hagyott ajtó függönyét. + +– Megvagy! – kiáltotta diadalmasan a kicsike és kitárt karokkal rohant +belé… De ott sem volt senki. Felállt hát az egyik székre s így nézett +körül a szobában. Feje mellett a falon e perczben kezdett ütni a kakukos +óra; felbámult rá, azután hirtelen megfogta az ajtócskán kipattanó +kakukot és egy kis erőlködéssel kihúzta egészen. Rég szerette volna ezt +a szürke madárkát a kezébe venni, közelről megvizsgálni, de anyja +sohasem engedte. Tudta bizonyosan, hogy most sem fog örülni neki, de úgy +kell, minek hagyta magára! Egy darabig csak játszott a kakukkal, hanem +azután elunta ezt is. Vissza akarta dugni a kis ajtón. Mivel ez +sehogysem sikerült, lemászott a székről, a szekrény alá dobta a madarat +és nem tudva, hogy mihez fogjon, megállt a szoba közepén és újból eszébe +jutott a mama. + +Türelmetlenül kiáltozott utána, végtére sírni kezdett. Félt így egyedül, +de meg hozzá is volt szokva, hogy az ő ötéves kis élete körül forduljon +meg minden a házban és most egyszerre nem törődik vele senki sem. + +Felkapaszkodott az édesanyja magas székére s babrálni kezdett a +varróasztalon. A fényes olló még úgy feküdt ott, mint a hogy ő oda +tette, a hosszú fehér szállal befűzött tű a függönybe volt szúrva s a +kis leány ingecskéjére csak félig volt felvarrva a folt. Az anyja +varrta, emlékezett rá és a míg dolgozott, arról a gyémántkoronás +békakirályról mesélt neki, a ki a tündérleányt akarta feleségéűl. De +félbenmaradt a mese és ő most már szeretné tudni a végét. + +– Mama! Mama!… Jere, mesélj nekem. – Szomorúan lóbálta meg kis lábát s +félrehúzva az ablakról a szegényes csipkefüggönyt, kibámult az +országútra. + +Egyszerre csak meglátta az apját; feketeruhás emberek közt sírva jött a +ház felé. Macskaszerű gyors mozdulattal kúszott le a székről, azután +futott ki az utczára a hűvös őszi alkonyatba. Közvetlenül az apja előtt +megállt s felágaskodva, szemrehányóan mondotta: + +– Apa, édes mamám elbújt, nem találom a házban! + +Az apja szótlanul nézett rá és odébb ment. + +– Adjátok ide őt! Akarom… szeretném, ha mesélne valamit! – kiáltotta +fenyegetőzve. – Ő az én mamám! Akarom! Akarom! + +A nők köréje gyűltek, a férfiak vállvonogatva, komoran mentek a ház +felé. + +– Mama! – sikoltotta a gyermek szívszakadva s ösztönszerűleg futott +ahhoz az asszonyhoz, a ki alakra legjobban hasonlított az anyjához + +Nagynehezen megmagyarázták neki, hogy a mama az égbe ment a jó Istenhez +és nem jön vissza többé soha. + +A kis leány csak nézett és rázta a fejét: + +– Oh, ő nem tenné azt, nagyon szeret engem, elvitt volna magával, hiszen +soha sem hágy egyedül! + +Az asszonyok sírni kezdtek és, mert zokogni látta őket, bár nem értette +egészen, sírva fakadt ő is. + +De azért csak nehány nap mulva, a mikor látta, hogy az édesanyja igazán +nem tér haza, hogy üres a ház, hogy lefekvés előtt senki sem veszi a +térdére, senki sem csókolja meg, – csak akkor fogta fel, hogy mi az, ha +valaki az égbe megy a jó Istenhez. + +Elhagyatottan bolyongott naphosszat a ház körül. Az apja nem törődött +vele, haragosnak látszott, ha a szeme elé került. A ruhája +összeszakadozott, haját nem simították le és este senki sem imádkozott +vele. Így hát nagyon elszomorodott; halkan, keservesen, sírdogált. + +Ekkortájt rokonok jöttek hozzájuk a messze nagyvárosból, egy jóságos, +kékszemű asszonyság, a ki ép úgy ölelte magához, mint a mama. Kitört +belőle a sírás, nem bírták elcsitítani, mert csak most jutott az édes +anyjáról minden az eszébe… + +És ez a jó, kékszemű asszonyság elvitte őt magával a városba, – talán +azért, hogy megvigasztalódjék, hogy újból megtanuljon nevetni. + +De ő csak szomorú maradt. Az idegen emberek között még szomorúbb lett, +mint a minő volt. Nem evett, nem játszott, nem énekelt. Arcza, +kezecskéje olyan sáppadttá, soványnyá vált, hogy elfacsarodott tőle az +ember szíve. Úgy ült mozdulatlanul az ablak előtt és nézett le a +magasból a nyüzsgő, szürke utczába, mint valami bánatos kis öreg. Hiába +vitték nevető gyerekek közé; hiába vigasztalták, nem érdekelte semmi, +szeméből kihalt az élet. Már azt hitték róla, hogy nagy beteg, pedig tán +maga sem tudta, miért olyan borzasztóan szomorú. Ha kérdezték, kis +szivének egész szenvedését egy szóban foglalta össze: «A mama.» + +Megesett olykor, hogy egybekulcsolt kezekkel nyugtalanul, pihenés nélkül +járkált fel s alá a szegényes szobákban; keresett valamit!… Az erdőt, a +kis fehér falut, a szabad mezőket… vagy az édes anyját? Sohasem +panaszolta el és így nem is tudták igazán vígasztalni, mert hiszen csak +a szóba öntött szomorúságra találunk szóba öntött vigaszt. + +* + +Nehány héttel az anyja halála után, épen karácsony napján sétálni vitték +a kis leányt. + +Hazamenőben nagy térre értek. Esteledett. Hó szállingózott a levegőben, +hideg volt. Havas zöld fenyőfák között, itt-ott kicsiny fabódék lobogó +lámpáinak fénye terült el a tolongó emberek felett. Az árusok +kiáltoztak, recsegő hangjuk túlszárnyalta a beszélő, nevető népség +lármáját. + +A kis leányt kezén fogva vezették át a sokaságon. Ő pedig csak ment s +alig nézte az ezer haszontalan apróságot, melyek a gyermekek álmait oly +sokszor megédesítik. Nem érdekelte őt semmi, a czukrosbódék, a babák, +kis czin-edények… fásultan siklott el felettük a tekintete. Halkan +kérte, hogy menjenek haza. + +De egyszerre mégis lekötötte valami a figyelmét. Elbámészkodott. Kis +kezét kihúzta nevelőanyja kezéből s mintha földbe gyökerezett volna a +lába – megállt. + +Az asszony később vette észre, hogy elmaradt tőle, sietve ment vissza s +kereste a tömegben. + +Nem messze, egy kis fabódé előtt ácsorgott. A bódé homlokzatán hosszú +sorral czipők fityegtek, melyeket a deczemberi szél csendesen himbált +ide-oda. A gyermek figyelemmel bámulta őket; keze kinyilott, szája tátva +maradt, egész arczocskája nevetett. Mikor nevelőanyját megpillantotta, +diadalmas örömmel vonta magához s mutatott fel a rúdra, melynek közepén +két kis piros czipőt világított meg a bódé füstölgő lámpája. + +– Nézd!… nézd – suttogta sóvárogva – ott… ott azt a piros czipőt. Milyen +szép, beh szeretném. + +Az asszony mosolygott, majd menni akart, de a kis leány nem mozdult, +csak mindegyre bámult és nevetgélt. + +– Nézd már!… Nézd! + +– Látom, baba, gyerünk. + +– Oh maradj még, kérlek, hadd láthassam… Milyen szép! + +Nem lehetett sehogysem elcsalni. Utóbb még könyörögni is kezdett, hogy +vegyék meg neki a piros czipőt. Igérte, azután mindig jó lesz, szót +fogad, vigyázni fog a czipőre, sohasem tépi össze, nem húzza fel, csak +nézni fogja. + +És egy gyermek minden ékesszólásával, szép igéreteivel kérlelte +nevelőanyját, melegen szorongatta a kezét, mintha ezzel akarta volna +ellágyítani. + +Az asszony, mivel hát szegények voltak, gondolkozóba esett. Majd +lepillantott a hozzádörzsölődző kis leányra. Beszédbe elegyedett az +árussal, ki a czipők árnyékában vacsorázott. + +A jó asszony végre is elővette pénztárczáját; egy ideig számolgatta +pénzét, azután alkudozni kezdett. + +Ezt már komolyan vette a bódés, letette kanalát, nagyot nyelt s mialatt +megtörülte bajuszát, szóba állt a vevővel. Utóljára is megalkudtak. + +A gyermek fejét ingatva, emelte föl karját s tán, hogy annál hamarabb +kézhezkapja a czipőt, újjait akaratosan mozgatta a levegőben. Szemét +szepegve függesztette az árusra, nehogy valami baja történjék az ő +kincsének, a mit a következő perczben félénken vett magához. Egy ideig +áhítatosan nézegette, forgatta a czipőcskéket, de azután, mikor +megértette, hogy most már az övéi, nevetve szorította a szivére s +ugrándozva indult el. Ekkor már sietni akart haza, hogy játszhassék +velük. + +Az asszony csodálkozva nézett reá. Anyja halála óta nem látta ilyennek. +Egészen megváltozott, mintha minden gond, szomorúság, a mi kicsiny +lelkét nyomta, elrepült volna. + +Halkan dúdolgatott magában, tánczolt s a ki csak elébe jött, +boldog-boldogtalannak büszkén mutogatta az ajándékot. + +Szive keserűségét, a mihez anyja halála óta tán hozzá is szokott, – édes +gyermekboldogság váltotta fel. De volt valami ártatlan szívtelenség +ebben a boldogságban… Elfeledkezett könnyeiről, a mamáról, a faluról, a +szabad kék égről, elfeledkezett mindenről… + +És öröme nem szünt meg; este, mikor feküdni ment, magával vitte lopva a +czipőcskéket is. + +Nevelőanyja, meg az ura egyedül maradtak az asztalnál. Egy ideig +beszélgettek a maguk dolgáról, de azután megint csak a kis leányra +került a szó és az asszony intett, hogy nézzenek be hozzá, hátha megint +elszomorodott. Imádkozzanak vele, hiszen minden este így +vígasztalgatták, a míg el nem aludt. + +A férj még kihörpintette borát, azután nyújtózott egyet és bekullogott a +felesége után a szomszéd szobába. + +A kicsi nem aludt még, de nem is sírt. Ágyában ült, szeretettel +babusgatta a czipőket és gyönyörködött bennük. Óvatosan labdázott velük, +utóbb már meg is csókolta őket. + +A férfi félretette pipáját s mialatt odalépett hozzá, csodálkozva +kérdezte: + +– Te gyerek, hát mi lesz, ma nem imádkozol a jó Istenhez az +édesanyádért? + +A kis leány nem hallotta és zavartalanul játszott tovább. + +Az asszony leült az ágy szélére és szőke fejére tette a kezét. + +– Mi lelt baba, hát nem vagy már szomorú? + +A gyermek bámulva tekintett rá, nem értette a dolgot. Szinte ijedten +nézett hol az asszonyra, hol a férfire, azután a czipőcskéken akadt meg +a szeme. Arcza felderült és elnevette magát. + +– Én!… hát mán’ hogy volnék szomorú, hiszen itt van a piros czipőm… + + + + +MENUETTE. + +Hideg téli éjszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között fázósan +fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes barok kastély +szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított ablakainak fénye fáradtan +vergődött át a ködön. + +Odabenn az udvarban, mindjárt a tornácz előtt tüzet raktak a vendégurak +csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek visszfénye vörös +kört tánczolt ki a havon. + +Az urak meg ez alatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér +szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye sziporkázva +verődött vissza a Velenczében kipallérozott kristály-tükrökről s +ragyogva égett a falak furfangos arany díszítményein… + +Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága. Egy +nagybajuszú, varkocsos lovasgenerális körül ifjú testőrök, negédes +udvaronczok hajlongtak s a háziúr, gőgös magyar mágnás, sujtásos, +ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés gavallérok közül. + +A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az asszonyságok. +Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari bálon lennének és +félszemmel mindegyre a ház úrnőjére lestek, a ki palotahölgy lévén, +ugyancsak kedvelte az előkelő illedelmet. Hanem azért minden igyekezet +daczára egyik-egyik dáma, beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett +magáról s valami átöröklött mozdulattal pihentette csipőjére kezét. + +Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy bilikomaikból ittak +az urnő-király egészségére és a saját egészségükre, a mit +lelkiismeretesen magyar módi szerint cselekedtek. + +Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony vieux-laque +boudoirjában. Keselyű ábrázatú franczia gavallér tartotta a bankot. +Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő, olyas udvari bolond féle, +szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes verseket, melyekben +kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a nőket virágokhoz, +csacsogó csermelyekhez, pillangók- és más egyéb bogarakhoz… A nagy +szálában pedig tánczba fogott az ifjúság. + +Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben mély +bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint megannyi +virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol hátra hajoltak, +hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el mindegyre újból mosolyogni. +Karjaikat kecsesen emelték magasra, mélyen bókoltak, majd mintha +haboznának, egy pillanatra megálltak: a hölgyek ujjacskái között mint +lepkeszárnyak libbentek meg a csipkés szoknyák… Aztán ismét előre +lendültek a tükörsíma padozaton. + +Udvarias, kimért volt a táncz. Egy elejtett legyező, vagy leszakadt +virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly kedves zavart +idézett fel a kipirult arczokra. + +Az urak félbenhagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek odahagyták +költőjüket s mind a tánczterem ajtajába sereglettek. A merevre fűzött +asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére ingatták s magassarkú +czipellőikkel komplimentumot írtak le abroncsos szoknyáik alatt. + +Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menuette dallama zsongott a +levegőben… És ez ünnepélyes pillanatban valaki egyet tüsszentett a terem +szegletében. + +Néhányan odatekintettek és mosolyogni kezdtek… + +Ott a szegletben szorgalmasan tubákolva, teljes elhagyatottságban egy +összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki mintha nem tetszett volna ez +a táncz; barázdás homlokát haragosan vonta össze és rosszalóan rázogatta +a fejét. Valamit mormogott is hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki +meg ne hallja. + +Nem beszélt ő soha másokkal, mindig csak önmagával diskurálgatott szép +csendesen a régmúlt időkről. A kastélyban emberemlékezet óta azt +tartották róla, hogy háborodott elméjű szegényke, de nem zavart senkit, +hát valahogyan megtűrték. + +Szeme fakó volt s arczocskája, melyre már a hajnali mise előtt, végtelen +gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan finom, olyan sárga, +mint a régi elefántcsont. Fején ünnepélyes alkalmakkor rengeteg paróka +trónolt s kicsiny remegő kezében mindenkor aranyos burnótszelenczét +szorongatott. + +Különös volt ez a parányi teremtés s tán épen az tette őt olyannyira +különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a szobákban és mindegyre +beszélgetett halkan, nagyon halkan. + +– Igen, igen, – motyogta szemrehányóan, – hiába nevettek rajtam! Ti nem +tudtok tánczolni… Mi tudtunk, mi… ah csak én tudtam. + +Aztán visszagondolt messze ifjúságára, a mikor minden kicsinyke újjára +akadt volna egy-egy kérője s mikor a kanczellár báljain Terpsychore +grófnőnek nevezték őt. És ő, bár egész életén át kiváncsi volt rá, hogy +mit is jelent hát ez a név, nem merte megkérdezni soha senkitől. Mai +napig sem tudja, pedig tisztán emlékezik rá, hogy… Terpsychore volt az ő +neve addig a feledhetetlen udvari bálig, a melyiken maga ő felsége adott +neki más nevet. + +Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és király +akarja látni a tánczát s titokban még azt is megsúgták neki, hogy a +gyermek Mária Terézia főherczegkisasszony és felséges húgai egy rejtett +ablakon át fogják őt szemlélni, mert elszeretnék tőle tanulni a táncz +művészetét… Mily dicsőség volt ez a magyar hazára!… + +Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására. Szinte +megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy allonge-parókája és +csattos czipője maradt meg legjobban az eszében… Aztán visszafojtott +lélegzettel bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr +többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt áhitatosan +csókolta meg az eléje nyújtott kezet, szemét kéjesen hunyta le a +boldogságtól… + +A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel kábultságából, mikor ő +felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és elfoglalta a +császárné mellett helyét a trónuson… Valaki jelt adott a táncz +kezdetére. + +Az ő tánczosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó spanyol +kedvenczeinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű gavallér, a kit ő már +régóta szeretett. + +A ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a tánczra. Aztán egyik +kezével megfogta finom kardjának a markolatját, a másikkal a leány +ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak a trón előtt. + +Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a +boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár szine előtt ellejtett +tánczukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arczán mámoros +mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú tekintetétől. + +Elragadtatás tükröződött az arczokon. A császár gőgös, duzzadt ajkán a +tetszés mosolya játszott s egyik kegyenczének leereszkedően mondotta: + +– Íme, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette királynőjének! + +És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi kijelentés s +Terpsychore grófnő azt gondolta, végzete a boldogság minden lehetőségét +megadta néki… + +Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak és az +eltánczolt költeménynek vége volt. + +Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a császár +küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona alatt fogadtak +ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak és igérték meg +kölcsönösen azt is, hogy csak akkor tánczolnak újból menuette-et, mikor +majd az esküvőjükön együtt tánczolják el. + +Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal +ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, a melyiken megtudta, hogy az +ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament hazájába… + +– Igen gyermekeim, – suttogta bánatosan, – arra a szörnyű napra gondolok +én vissza, mert oh kedveseim a boldog napokat csak egyszer éljük át, a +boldogtalanokat pedig: ezerszer… Igen, igen, megtartottam a szavamat, de +ő… ah ne is kérdezzétek… + +A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta igéretét. Gyermekesen +ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartók, a míg szerelmesek, +Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át boldogtalanul szerette +hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba, de hiába könyörögtek neki – +hajthatatlan maradt. + +Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassankint kihűlt az ő +szivében is a szenvedély. Nem irtózott többé attól a gondolattól, hogy +egy más férfival tánczoljon. Megint évek kellettek hozzá, hogy rászánja +magát az esküszegésre. Ekkor várni kezdte, hogy felszólítsák. De hiába, +nem ostromolta többé senki, békével hagyták üldögélni a terem +szegletében. + +Hónapokba tellett, a míg megértette, hogy elmúlt az ő ideje, a míg +felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak többé +róla, ki volt ő hajdan… + +– A menuette-királynő… Terpsychore grófnő… az voltam én! – suttogta +diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt volna +visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan messze volt +az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való létezéséről, óvatosan +felnyitotta burnótszelenczéjét, újjai közé vett egy csipetnyi tubákot s +mosolyogva szippantotta fel. Kiegyenesedett, majd újból a tánczolókra +függesztette tekintetét s megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán +bánni, hogy a végzetes menuette után nem tánczolt többé. + +– Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem +tánczolni… + +Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és +megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja mutatni, +hogyan tánczol a menuette-királynő. + +– Hiába álmélkodtok, – mondotta ártatlan hiúsággal, – maga a mindenható +császár adta nekem ezt a nevet!… Istenem, csak valaki felszólítana a +tánczra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki gondolna egy ilyen öreg +dámával. + +És a mint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten vette +észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy figyelemmel +szemléli őt s mintha leolvasná arczáról gondolatait, megindul és jön… +jön feléje. + +Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy látta, +mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és behunyta a +szemét. Úristen, ha csakugyan tánczolni akarna vele!… Fejében egyszerre +összezavarodtak a tánczlépések, a lágy zene szinte harsogó zivatarnak +tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva hullott a földre aranyos +burnótszelenczéje. + +Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a kis +comtessera s a helyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett volna, +kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott – megállt egy +perczre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező öreg hölgy előtt, +felemelte a szelenczét és szertartásosan nyújtotta felé. + +– Óh jaj nekem! – suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony. – +Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja… Várjon egy kicsit Monsieur… meg +kell elébb próbálnom… rég nem tánczoltam. + +Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé lapulva +kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva a +szelenczét. + +Mikor egyedül volt a legutolsó szobában, hová csak lopva rebbent el +egy-egy dallama a zenének – fellélegzett. + +– Ki hitte volna, – mormogta önelégülten, – alig bírtam tőle +megmenekülni… De hát mit is csodálkozom én tulajdonképen ezen… igazán +furcsa vagyok. + +Negédesen mosolygott, aztán újjacskái közé fogta rengeteg tunikáját, +lábait egymás mellé illesztette s nyakát előre nyújtva figyelt a zenére. + +– Most – suttogta s nagy kínnal lábújjhegyre állt és megindult. + +– Egy, kettő, komplimentum!… De ekkor valami a hátába nyilallott, ép ott +a Watteauráncz alatt. + +– Oh jaj, mein Gott Herr! – szisszent fel fájdalmában – oh beh rosszúl +ment!… + +Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen lépett ki +és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a tánczra. Mindegyre megállt +s remegő kezével izgatottan simította végig homlokát csak úgy, mintha +fel akart volna valamit kelteni, a mi odabent az ő barázdás kis homloka +mögött réges-régen elaludt. + +– Türelem, ma chère Christine, türelem – biztatta magát s nagy sóhajjal +ismét neki fogott. A pouderes paróka pedig már félrecsúszott a fején, a +szépségtapaszok mind lepattogtak az arczáról, de azért ő még is +szorgalmasan hajlongott tovább. + +És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen +tekintett körül: + +– Íme, látjátok valahára a menuette-királynőt?… de ekkor hirtelenében +elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörből valami szomorú +furcsaság bólintgatott elismerően feléje. + +Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a fejéhez +kapott s karjait kétségbeesett iszonyattal emelte égnek: + +– Mit?… Hogy én lennék ez itt a tükörben?… Istenkém segíts… Oh mein +lieber Gott!… + +A mint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával, könnyes +szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett ide-oda s +melléből síró hang szakadt fel: + +– És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuettet tánczolni! +Oh én szegény öreg!… Elfelejtettem már mindent, de hát minek is +próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. – Elfordult a tükörtől +és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát vigasztalja, dédelgesse, +megsimogatta a saját arczát és halkan suttogta: + +– Ne sírj Christine ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak… senki +sem tud többé ezen a világon… + + + + +A MADONNA MÉCSE. + +Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem fehéren +futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s köröskörül +áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk emelkedtek a +barna tetők fölé. + +A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra könyöklő +olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a szellő. + +Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt és fügét +hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok árnyékában, a +düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve telepedett le nehány +kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt pedig Ave Máriára indultak +a fehér kendős asszonyok. + +A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de +körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az utcza-szegleteken, – +miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte volna el a várost, – +kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az apró mécsesek. + +A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő sötétségben s +onnan a kolostor-templom barlangos mélyéből, tévetegen csillámlott elő +az öröktűz világa. Aztán egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja +szárnyra kelt volna, libegve úszott végig egy kis fényesség a templom +oszlopos hajóján, ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, +majd imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a +falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az +olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen +csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a fényesség… A +mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem alatta egy minorita +barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül kezében a kanóczot, melynek +tetejében ott tánczolt az a láng, a mivel utczahosszant élesztgette a +mécsesekben a tüzet. + +A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. Nem +messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott a +magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal mohos +fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván faragott +Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg. + +De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az olaj a +kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele sokáig. Térdet +hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte dolgát, odébb ment, +sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot. + +– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül. + +A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a kiknek a +szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más. Mosolyogva +nézett reám. + +– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért nem +gyujtottam meg ezt az egy mécsest!… + +Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, mialatt +bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a mécsesekben, +elmondta nekem ezt a történetet. + +* + +Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej keltette fel a +napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta bukkantak véres +holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig gyűlölködve méregették +egymást a polgárok és nemes urak… abban a zord időben élt a városban egy +szép leány, a kit Gemmának neveztek. + +És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb +smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét… Arczán +a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék aranyfolyama élt, +hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a hímes sarukban, mint +földön csapongó pillangók kergették egymást a Fonta Branda pázsítján, +vagy a Piazza del Campo fehér kőkoczkáin. + +Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag bankárok, +bársony zekés ifju nemesek, kalmárok, polgárok, méltóságteljes +tanácsurak, mind megfordultak utána, a mint édesanyjával vasárnapi +díszben végig haladt a téren. Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de +tán ép ez volt a veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az +emberek, arról rosszat szólanak. + +Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy egyedül +lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem volt a ki +védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki. + +Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb +mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok és +bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak tőlük +valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban és +unalmukban tovább adták a híreket. + +Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a tüzes +pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena legdélczegebb +ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét, haragudtak reá s mint bűnre +csábító hiábavalóságokat, itélték el szépségét és mosolyát. + +Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak egyet-mást +róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni utait. + +Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az első bűn +azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az vala, hogy +egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus nagy perczei +alatt, mikor a hívők földre borulva imádták az Urat, Gemma felvetette a +fejét. Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán – +oh borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera. + +Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus faragványai mögött +hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra Filippo pedig szokásos +meghatottságában épen akkor pillantott a mennyezetre, félszemmel mégis +mindenki meglátta ezt a szentségtörő mosolyt… + +A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és asszonyságok +győzelmesen súgtak össze. + +A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy eseménynyel, +mikor Gemma második égbekiáltó bűne is bekövetkezett. + +Egy forró nyári délutánon, midőn ugyanis Fra Mino, a hires assisibeli +barát a San Giovanni szószékéről predikált, Gemma, Signor Grifonéval, +mindenek szemeláttára kiosont a templomból… Mialatt pedig a szent férfiú +dörgő hangon hirdette az eljövendő végitéletet s áhítatos gyönyörrel +beszélt a pokol kínjairól és a férgekről, melyek majdan az emberiség +vétkes testét elemésztik, azalatt ő a kolostor kertjének virágai között, +Isten mosolygó napfényében megcsókolta kedvesét… + +A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, de mint +jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel bocsátották +meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy hatalomnak +örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból hazatérve, a +rablott kincsekből mindenkor keresztényi áhítattal áldozott a szerzetnek +is. + +Igy hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki tudja, +meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone hazatértében a +Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros Pandolfo +Buonsignorival. Az óriás termetü fiatal nemes kaczagva csapott a Tolomei +vállára: + +– A szeretődtől jössz? + +– Ne szólj így róla… mert – dörögte Grifone s a kardjához kapott. + +– Mert… per Bacco, csak csendesen!… Ha akarom, holnap az enyém! + +Grifone kardot rántott… + +Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona szövétnekkel +kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a lépcső aljában… +Szájából a vér, mint egy sötét vörös szalag gombolyodott ki a kövezetre. + +Grifone csak egy perczig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, hogy +futnia kell, ha élni akar. + +A capitano di giustizia magas hivatalát ez idő szerint ugyanis Pandolfo +atyja, a kegyetlenségéről hires Astorre Buonsignori viselte. + +A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem vehetett +búcsút… Később azután híre járt a városban, hogy felcsapott a +firenzeiekhez condottiernek. + +Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. Anyja +hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt. + +És ekkor a kegyes szerzetesek, a boszút lihegő Astorre Buonsignori +buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s nagy szigorral +fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét – de egy ideig földi +bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után eljárt, bűnrecsábító +mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét nem vetette fel többé a +sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész város elsötétült s csak a +csodatevő Szűz-Mária szobor előtt égett a mécsvilág, még ott is +ájtatoskodva térdepelt órák hosszant… + +Igy teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre +Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, mikor +végre egy este a kövér Fra Filippo, ki egy szép halért, vagy koppasztott +csirkéért mindenkor hajlandó volt elengedni a penitentiát, néhány +társával a Boldogasszonyszobor tájékára tévedt. + +Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez hajtva, +buzgólkodni látszott. + +Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Nem tudta néki megbocsájtani, +hogy ha gyónni jött, csak bűneit rakta le az ő ölébe, a csirkéket és más +egyéb apróságokat pedig következetesen otthon feledte. Mikor most +megpillantotta, gondolt egyet, aztán vastag újját, miként egy +terjedelmes vörös pecsétet, ajkára illesztette. + +Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai törték meg, +majd egyszerre olyas zizgő hang hallatszott, mintha pergament-lapot +forgatnának. + +A kövér barát lábújjhegyre ágaskodott… Egy pillanatig szinte +megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt csuháját s +alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz. + +A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. A leány +kétségbeesetten kapott utána: + +– Jaj Istenem!… Miért bántanak? + +De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy teleírt +lapot, melynek aljában szép nagy betükkel ott ékeskedett a Signor +Grifone büszke neve. + +A barátok kiváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe megértettek +mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a csodatevő Szűz +Máriához, hanem – a kedvese szerelmes levelét olvasta ott a mécsvilág +előtt. + +– Nem tudtam, hogy vétkezem! – nyöszörgött a leány. + +– Bűnhödnöd kell! – ordították fenyegetőzve a nekidühödt szerzetesek s +két frate menten elrohant Astorre Buonsignorihoz. Fra Filippo társaival +a kolostorba hurczoltatta Gemmát. + +… És még az éjjel itéletet hoztak a szerzetesek az aranyhajú Gemma +felett. Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó bűntettet, +felkaczagott, de aztán mást gondolt. Összeült a nagyszakállú +alchimistával, Messen Thomasoval s híres astrologusával és eltörte ő is +a pálczát Grifone kedvese fölött. Kegyetlen volt az itélet nagyon, de +Astorre legalább így akart boszút állani Tolomein, ha őt nem is, +legalább a szerelmét akarta meggyalázni, elpusztítani. + +… Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város. Az +utczákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárúsok kosárral karjukon, +mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek Gemmáról. A +katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az ide-oda futkosó +népségtől: + +– Hát miért itélték el? + +– Mit tudom én – kiáltotta egy tovarohanó aranyműves legény – tudják a +papok és ez elég. + +A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet vetett +magára. + +E perczben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora torkoló Via +Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek fehér csuhái. Elől +Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, azután a penitensek +szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte tömör sorokban vonultak +fel az Astorre úr czifra csatlósai, a sunyi képű pribékek s a sisakos +városi katonaság. A menetet vörös köpenyében Messer Morgante a sienai +hóhér zárta be. + +– Ohó! – dörmögték néhányan a téren – Messer Morgante!… No ezt +megnézzük! + +Gemma kisérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a hosszú +girbe-görbe utczákon végig haladt s kiért a Porta Romana nagy barna íve +alá, már több száz ember állta körül az elgyötört leányt. + +Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy meggyőzzék önmagukat, +miszerint Istennek tetsző dolgot cselekesznek, nagyon hangosan +beszéltek: a tulajdon lelkiismeretüket akarták túlkiabálni. + +– Meg kell büntetni – üvöltötte az egyik sienai bankár, kit Gemma hajdan +visszautasított s kinek nehéz sárga aranyainál csak az arcza volt +sárgább, a bűnei súlyosabbak. + +– Úgy kell neki, miért volt olyan büszke – kiáltozták az ifjú nemesek, a +kik sehogy sem tudták megbocsájtani a leánynak, hogy nem lett olyan +rossz, mint a minőnek ők hirdették… + +Mindenki haragudott, mindenki szítkozódott. Annyi tenger gyűlölködés +közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a kapu mellett s, +mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta ki karjait boldogtalan +gyermeke felé. + +– Anyám!… Anyám! – sikoltotta Gemma szívszakadva. + +– Kicsiny galambom! – nyöszörgött az öreg asszony s tán ők voltak az +egyedüliek, a kik egy árva szót sem hallottak a Fra Filippo beszédéből, +mikor nagyhangon Isten és Siena nevében kihirdette az itéletet. + +Az emberek helyeslőleg mormogtak: + +– Így van jól!… Le kell vágni a haját… úgy is a sátán adta neki… adjuk +vissza hát a sátánnak. + +– Ki kell taszítani a városból – rikoltotta egy bőrkötényes munkás. + +– Ki kell taszítani az istentelent – dörmögte az Astorre Buonsignori +bölcs astrológusa. – A csillagokból olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony +itt marad, a Madonna pestist küld városunkra. + +Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma sorsa +eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt feléje. + +A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna meg, hogy +mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt könnyel… Ekkor +fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, ekkor homályosult el az +ő szemében Siena egének legkékebb darabja. + +Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, mit Grifone úgy +szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint vihar a fellegeket, +tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a mezőn. + +Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürteivel úgy állt ott az +indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico valamelyik földre +tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját kereste a dühös, lihegő +emberáradatban. Aztán megragadták törékeny testét s kitaszították a +város kapuján az elhagyatottságba, a pusztulásba. + +Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan hallgatott a +tömeg. Most, hogy végrehajtották az itéletet, mint akár a jóllakott +ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség szállotta meg a kedélyeket. +Lehangoltan, dörmögve kezdett oszladozni a nép. Férfiak, nők kis +csoportokba verődve tünedeztek el az utczák fordulóinál. Csak Gemma +édesanyja sírt a kapu alatt, de jajszava nem keltett többé visszhangot +sehol. + +Az útmenti mezőn ezalatt szeliden bogozta a szellő Gemma arany +hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek, +azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró +csőrükben a szőke selyemszálakat… Elvitték fészkükbe s, bár a városban +senki sem merte hangosan kiejteni a Gemma bűnös nevét, még sok, sok +tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtei közül… + +Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett szent +szobornál csoda történt. Abban a perczben, a melyben Gemmát +kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna előtt… + +Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem lehetett +többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony minden időkön át +Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, a kik szeretni tudnak… hogy ő +szereti azokat, a kik igazán szeretnek… + +* + +A Frate már régen hallgatott. Ujból visszatértünk a domboldali kolostor +kapujához… + +Köszöntve búcsúztam a szerzetestől, de ő mintha még várt volna valamire. +Egyszerre csak elém nyujtotta csontos kezét és halkan mondotta: + +– Signora mia!… Egy soldot… nálam hívebben Sienában senki sem tudta +volna elmondani a Madonna mécsesének történetét… + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 *** diff --git a/77825-h/77825-h.htm b/77825-h/77825-h.htm new file mode 100644 index 0000000..07d6af8 --- /dev/null +++ b/77825-h/77825-h.htm @@ -0,0 +1,4014 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Apró bűnök by Cécile Tormay | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<h1>APRÓ BŰNÖK</h1> +<p class="center"><span class="caption">ELBESZÉLÉSEK</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-150">TORMAY +CÉCILE</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class= +"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> +<p class="center"><span class="caption">magyar irod. intézet és +könyvnyomda</span></p> +<p class="center"><span class="caption">1905</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">Franklin-Társulat +nyomdája</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>1. Apró bűnök <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li>2. Egy útitárs <span class="ralign"><a href= +"#Page_13">13</a></span></li> +<li>3. A gyűrű <span class="ralign"><a href= +"#Page_21">21</a></span></li> +<li>4. A maestro <span class="ralign"><a href= +"#Page_31">31</a></span></li> +<li>5. Eltévedt csók <span class="ralign"><a href= +"#Page_40">40</a></span></li> +<li>6. Káprázat <span class="ralign"><a href= +"#Page_51">51</a></span></li> +<li>7. Utolsó tavasz <span class="ralign"><a href= +"#Page_64">64</a></span></li> +<li>8. A kisértet <span class="ralign"><a href= +"#Page_72">72</a></span></li> +<li>9. Korán és későn <span class="ralign"><a href= +"#Page_81">81</a></span></li> +<li>10. Kilencz rézpénz <span class="ralign"><a href= +"#Page_91">91</a></span></li> +<li>11. Czigányok <span class="ralign"><a href= +"#Page_98">98</a></span></li> +<li>12. Tépett atilla <span class="ralign"><a href= +"#Page_104">104</a></span></li> +<li>13. Virágzó hantok <span class="ralign"><a href= +"#Page_114">114</a></span></li> +<li>14. A piros czipő <span class="ralign"><a href= +"#Page_130">130</a></span></li> +<li>15. Menuette <span class="ralign"><a href= +"#Page_138">138</a></span></li> +<li>16. A Madonna mécse <span class="ralign"><a href= +"#Page_148">148</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id= +"Page_4">-4-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br /> +-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>APRÓ BŰNÖK.</h2> +</div> +<p>A két barátnő már vagy egy félórája búcsúzott egymástól a +küszöbön. Tamásy ez alatt végigpróbált valamennyi ülőhelyet Lilla +asszony bájos kis boudoirjában. Közbe-közbe pedig jóakaró +indiskréczióval nézegette meg az iróasztalon a fényképeket s +húzgálta ki a könyvjelzőket a sárgafedelű regényekből.</p> +<p>Az előszobából üde női hangok hallatszottak be hozzá. Amazok +odakinn olyan zavartalanul nevettek, beszéltek, mintha ő a világon +se lenne.</p> +<p>Egyszerre érdeklődve pillantott fel. Tisztán hallotta Lilla +anyáskodó szavát. Menyasszony barátnőjét oktatta:</p> +<p>– Édes kicsikém, még egy utolsó tanácsot búcsúzóul… Ha meg +akarod őrizni a vőlegényed szerelmét, az istenért, valahogy le ne +szokjál apró hibáidról…</p> +<p>Fojtott suttogás hangzott… Csapódott az ajtó s Lilla visszatért +a szobába.</p> +<p>– Ugy-e nem haragszik, hogy egyedül hagytam? – mondotta, mialatt +kedveskedve fordult öreg barátjához. Szerette őt, mint a hogy +általában szerették ezt a kedves embert a nőtársaságban, +<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> +mert minden asszonynak arról tudott beszélni, a ki azt az asszonyt +véletlenül legjobban érdekelte.</p> +<p>– Nos, nem válaszol? – kezecskéjét Tamásy felé nyújtotta. De ő, +mintha meg se hallotta volna szavát, fennhangon kezdte szőni +gondolatait:</p> +<p>– Hiába, érthetetlen lény az asszony, se logikája, se +emberismerete, se…</p> +<p>– Rólam szól ez a meleghangú személyleirás? – kérdezte Lilla s +kaczagva vetette magát a karosszékbe.</p> +<p>– Magáról és minden asszonyról! – pattant fel a férfi boszusan. +– Mondja csak, mire való volt az, hogy egy menyasszonynak olyan +tótágast álló tanácsokat adjon az esküvője előestéjén.</p> +<p>– Én?… Ugyan miféle tanácsokról beszél?</p> +<p>Tamásy diadalmasan tekintett a szép asszony szemébe:</p> +<p>– Látja, már is elfelejtette, de az a fiatal leány bezzeg jól +megjegyzi magának, hogy nem szabad leszoknia a hibáiról!</p> +<p>– Ah úgy, hát meghallotta? – Az asszony örökké mosolygó arcza +hirtelen elkomolyodott: – Ne vádoljon, – tapasztalásból +beszéltem.</p> +<p>– Tapasztalásból? – Tamásy figyelmesen tekintett rá.</p> +<p>– Igen, – mondotta Lilla s elgondolkozva nézett bele az alkonyat +homályába. – Régi emlékeket bolygatunk,… hogy is mondjam… egy +barátnőmről van szó, vele történt az, a mit el akarok beszélni… Ne +csináljon olyan okos arczot, nem ismerhette őt. Pedig, azt hiszem, +megszerette volna, mert, – hasonlított hozzám… Víg volt, csak úgy +<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> +mint én, s a mit szóval nem tudott elmondani, azt a szemével mondta +el, – ezért is hiresztelték róla világgá, hogy kaczér.</p> +<p>A férfi finom mosolylyal pödörgette bajuszát s Lilla most, hogy +a növekvő sötétség eltakarta arczát, bátrabban kezdett +beszélni:</p> +<p>– Barátnőm – tudja mit, nevezzük el őt Clarissenak, – szép +asszony volt, talán a legszebb az egész társaságban. Sokan +bolondultak utána s ő oly jól tudta a bolondokat kezelni, hogy azok +sohasem gyógyúltak meg egészen. Ha a bálterembe, kaszinóba vagy +akárhová is betette a lábát, egyszeribe csődület támadt körülötte. +Ő aztán nyugodtan tűrte, hogy imádják és ha közbe-közbe művészi +öntudatlansággal végignézett hódolóin, tekintete mindég azt +kérdezte, hogy vajjon miért bámulják annyira. Persze ezer hizelgő +szó mondta el erre a kérdésre a feleletet. Clarisse természetesen +csak ezt akarta hallani… Mert hát édes barátom, mi asszonyok +olyanok vagyunk, mint a remekművek, – mentül több ember csudál meg +bennünket, annál szebbekké leszünk… a világ szemében.</p> +<p>– Milyen sokan bámulhatták meg magát! – dörmögte Tamásy +udvariasan.</p> +<p>– Ugy hiszem az ötvenes években kurizáltak így az urak, – +nevetett Lilla. – Na de most hallgasson ide és kérem ne zavarjon… +Hol is hagytam el?… Igen, hát barátnőm egy napon hódolói között +megpillantotta annak az idénynek a legdivatosabb gavallérját.</p> +<p>– A többit már sejtem, – kiáltotta Tamásy jókedvűen, +<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> – +Clarisse asszony természetesen beleszeretett!</p> +<p>– Téved, vagy, legalább is elhamarkodott a kijelentése. A +gavallér bolondult meg először. Clarisse ügyesen vitte a dolgot; a +legmelegebb tekintetét lopta bele a szemébe, a leghódítóbb mosolyát +és a legszebb ruháit szedte magára, ha lovagjával találkozott. Az ő +híres mosolya, víg nevetése, diadalmas, ringó járása s a libbenő +selyem fodrok között előbukkanó kicsiny lábai, – megtették a maguk +hatását. A tél kellemesen szállt el a fejük felett.</p> +<p>A férfit eleinte gyönyörködtette Clarisse délibábos lelke. – +Lilla önelégülten vetette föl a fejét: – Ezt szépen mondtam, bár +lehet, hogy valami regényben már olvastam ilyesfélét… Sebaj, a +fődolog az, hogy barátnőm gavallérja az első időben határozottan +büszke volt rá, hogy kívüle még olyan sokan bomlanak a szép +asszonyért. Hanem aztán tavaszszal, úgy emlékszem a lóversenyek +alatt történt, hogy egy napon elmult ez a furcsa büszkesége. +Megharagudott, mert valaki hangosan észrevette Clarisse kicsiny +lábait.</p> +<p>– Érdekessé kezd lenni a dolog…</p> +<p>– Na látja!… Hát kedves barátom az az ember neveletlenül dühbe +jött ezen a csekélységen. Ettől a percztől fogva megváltozott és +gyilkos szemmel nézett mindenkire, a ki szépnek találta Clarisset. +Vége volt a flirtnek, a víg udvarlóból a szó legteljesebb +értelmében, kellemetlen testőr lett. Nyomon követte barátnőmet +mindenüvé. Komor képeket vágott, ha másokkal mulatni látta. – Ő +maga azért <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span> nem múlattatta többé. Társaságban szótlanul +ácsorgott körülte, de ha egy perczre magukra maradtak, akkor +megható őszinteséggel árulta el növekvő szenvedélyét. És +Clarissenak tetszett annyira a csinos gavallér, hogy szivesen +meghallgassa, mikor arról beszélt neki, mennyire szereti őt. +Mosolyogva tűrte féltékenykedéseit, sőt örökös panaszait is.</p> +<p>El sem képzeli, milyen hízelkedve kérlelte olyankor:</p> +<p>– Clarisse, tegyen már egyszer valamit a kedvemre!</p> +<p>– Nos? – kérdezte barátnőm.</p> +<p>– Szokjék le bizonyos apró hibákról! – volt a rendes +felelet.</p> +<p>– Például?</p> +<p>– Ne nézzen olyan melegen arra a sok léha ficzkóra!</p> +<p>– Hát aztán?</p> +<p>– Az isten szerelmére, ne vesse hátra a fejét, mikor nevet, – +olyan rosszul esik az nekem. Meg, tudja, a multkor véletlenül maga +után mentem, mikor sétált…</p> +<p>Clarisse felkaczagott, a gavallér pedig dühbe jött:</p> +<p>– Hiába nevet, egyáltalában nem tartom illőnek, hogy olyan +különösen emelgeti a szoknyáját az utczán. Szerettem volna pofon +ütni azt a frátert, a ki azt mondta a háta mögött: «ejnye beh +csinos lába van!»</p> +<p>– Hát baj az?</p> +<p>– Még sokkal nagyobb baj az, hogy a legfeltünőbb kalapokat a +maga fején látom… És kérem, ne járjon olyan képtelen színű +ruhákban… Meg <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span> az az örökös czigarettázás… az a +rettenetes füstölés!</p> +<p>– Szóval azt kivánja, hogy mindezekről leszokjam?</p> +<p>– Oh Clarisse, kétszeresen szeretném akkor!</p> +<p>Ilyen beszélgetések folytak le közöttük minduntalan. Heteken, +hónapokon át vitatták barátnőm hibáit. De ő abban az időben még +okos volt, nem hallgatott a könyörgésre s úgy élt, a mint neki +tetszett…</p> +<p>– A gavallérja meg kereket oldott, – dörmögte Tamásy.</p> +<p>– Sőt ellenkezőleg, Clarisse mind erősebben magához lánczolta +őt… Bolond asszony, játszott a tűzzel és, mert mulattatta a +veszedelmes játék, nem vette észre, hogy közbe már megégette az +újjait.</p> +<p>Egy napon aztán dűlőre került a dolog. Magukban voltak és a +gavallér egyszerre csak, hogy, hogyan nem, ott térdelt Clarisse +lábainál. Barátnőm persze menekülni próbált előle, de aztán…</p> +<p>– Inkább megcsókolta őt, – hahotázott Tamásy.</p> +<p>– Nem,… csak visszaadta a csókját.</p> +<p>– Finom megkülönböztetés!</p> +<p>– Ne gúnyolódjék, – mondotta Lilla szomorúan – nagy pillanat az, +mert hiszen az első csóknál dűl el, hogy milyen szerep jut az +embernek a szerelmi duóban… Clarisse szerepe az engedelmeskedés +lett. Az a csók végzetessé vált reá nézve. Elvesztette a játszmát +és önmagát: szeretni kezdett…</p> +<p>Szenvedélye napról-napra komolyabb lett. Billent a mérleg, ő +lett a gyöngébb s a férfi befolyása egyre nagyobbodott. Hogy +kedvében járjon, szinte észrevétlenül simult az izléséhez, az +egyéniségéhez. <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span></p> +<p>Megesett, hogy mikor ő belépett a szobába, Clarisse, mint egy +iskolás gyerek, félredobta a czigarettáját. Vagy olykor, ha víg +nevetés közben hátravetette a fejét s szeme véletlenül barátjára +tévedt, – elfulladt a kaczagás az ajkán. Egyszer pedig, a mikor +sétára indultak, Clarisse visszafordult, hogy sötétebb ruhát vegyen +magára…</p> +<p>Rövid idő mulva már nem az volt többé, a ki régen. Elvesztette +eredetiségét, leszokott a hibáiról – megadta magát. Végre is +olyanná lett, mint a minőnek a férfi látni akarta. De az +elismerésre hiába várt, mert mint a hogy ő átalakult, úgy alakult +át fokozatosan barátja is. Mióta örökös panaszai, féltékenykedései +tárgytalanokká váltak, azóta elmaradtak a kicsiny veszekedések is, +melyek után olyan jó volt a kibékülés. A szenvedélyes jelenetek is +megritkultak s nem tervezgetett többé a jövőről sem – mert hiszen +az a jövő jelenné lett. Nem igyekezett kedvessé tenni a Clarisseal +töltött perczeket, mert most már nem volt kimérve az idő, csak tőle +függött, hogy meddig nyujtsa az együttlétet.</p> +<p>Szerelmük egyhangúvá lett, de Clarisset annyira elfoglalta a +saját érzése, hogy a változásból mitsem vett észre. Csak akkor +riadt fel, mikor egy napon barátja kétségbeejtő józansággal tólta +el magától dédelgető kezét:</p> +<p>– Maguk asszonyok rettenetesen egyformák…</p> +<p>Lassankint megfoghatatlan ingerültség vett erőt rajta. Clarisse +nem tudta okát adni, – később persze rájött, hogy unatkozott! +<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span></p> +<p>– Nem csodálom, – mondotta a meggyőződés hangján Tamásy.</p> +<p>– Lám még maga is így beszél. A férfiak megunják, ha állandóan +szeretjük őket… Szegény Clarisse, ő pedig mindent megtett volna, +hogy magához lánczolja azt a csunya embert, de hiába! Mióta senki +sem fordult meg utána az utczán s nem bámulták többé lábacskáit, +barátja sem csókolgatta őket alázatos rajongással. Mióta Clarisse +senkire se emelte a tekintetét, ő sem nézett többé kutatóan a +szemébe s mióta nem mosolygott a hódolókra, ő sem mosolygott rá. +Mikor aztán a társaságban elfelejtették Clarisset s nem beszéltek +többé róla, mikor régi udvarlói megszüntek őt szeretni s +eltünedeztek mellőle, – akkor ő is kiábrándult abból az asszonyból, +a kit szerelme árnyékává, visszhangjává tett és lassan-lassan +elmaradt tőle…</p> +<p>Lilla elhallgatott.</p> +<p>– És aztán?</p> +<p>– Nincs több aztán, vége van a mesémnek! S most már úgy-e tudjuk +mind a ketten, hogy mikor maguk férfiak megszeretnek bennünket, +akkor megszeretik apró bűneinket is. Ha aztán a kedvükért leszokunk +a hibáinkról, elvész valami belőlünk, valami, a mit öntudatlanul ép +úgy szerettek, mint akár a jó tulajdonságainkat… Na de elég ebből +ennyi, adjon valahára egy czigarettát!</p> +<p>Tamásy gonoszkodva nézett az asszonyra:</p> +<p>– Hát megint rákapott a czigarettára?</p> +<p>Lilla felsóhajtott:</p> +<p>– Igen, már vagy egy esztendeje!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>EGY ÚTITÁRS.</h2> +</div> +<p>A mult nyárnak egy forró délutánján utaztunk vissza Ravennából +Riminibe. Az állomás piszkos és füstös volt, az egyetlen fakino egy +padon hevert s rendületlen nyugalommal kergette a legyeket, mert +hát rajtunk kívül, a merre a szem ellátott, nem volt más útas. A +sok hajsza után jól esett ez a gondolat: legalább magunkra +maradhatunk a vasúti szakaszban. Kényelmesen végighevertem az +űléseken s azután csak úgy, mint a fakino, megpróbáltam tovahajtani +az ablakon át beözönlő legyeket.</p> +<p>A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyujtva a +«pronti»-t, mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Egy csomó +dobozt s egy kis bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik +tulajdonosa is és helyet foglalt a szakasz tulsó szegletében.</p> +<p>Felültem s bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi +volt. Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe +elsoványodott nyaka, mely körül szomorúan tátongott bő gallérja s a +két mély barázda, mely sötét bajusza mentén lefutott szája mellett. +Tekintetében halálos kimerültség volt és azért mégis látszott rajta +a fiatalság, látszott, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_14" +id="Page_14">-14-</a></span> nem az évek, hanem valami nagy +szenvedés viselte meg úgy az arczát.</p> +<p>De mit is érdekel engem ez az ember, a ki tán már a jövő +állomáson kiszáll s a kit soha sem látok többé ebben az életben!… +Átpillantottam a mocsaras táj felett, Ravenna sötét pineaerdeje +felé és az ernyős fák reszkető körvonalaikkal eszembe juttatták +azokat a finom kis tájképeket, melyeket a legyezők falapocskáira +pingálnak a czopfos piktorok, ott messze túl a tengereken. Egy +darabig csak néztem ki az ablakon, azután, magam sem tudom miért, – +újból visszatekintettem útitársunkra, a kivel akarva, nem akarva, +kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szük szakaszban s a +kinek e perczben ugyanaz a czélja, a mi a mienk.</p> +<p>Tulajdonképpen semmi érdekes sem volt ezen az emberen, egyedül +puha kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arcza +mutatott szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta +nyakkendőjét s olyan ügyetlenül állt keskeny arczához, mintha +nemrég növesztette volna. Csak most vettem észre, hogy az idegen a +fullasztó meleg daczára, köpenyébe burkolódzva ül s balkezével +görcsösen összefogja vállára vetett felöltője szárnyait.</p> +<p>A meleg igazán tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról +és a levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz +orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam +az egyetlen csukva feledett ablakot.</p> +<p>Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyujtotta sovány +nyakát, szinte szimatolni látszott a <span class="pagenum"><a name= +"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> levegőben, azután +kedvetlenül huzódott az ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz… +Szegény ember, őt is kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte +a veríték, nyugtalanul fészkelődött helyén s szabad bal kezével +zsebeiben kutatott. «De hát minek is űl abban a meleg kabátban» – +gondoltam éppen abban a perczben, mikor végre kirántotta +zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott válláról a felöltő. +Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével hirtelen elfogta +pillantásomat… A légvonat újból arczomba csapta a nehéz +orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb +vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátújj…</p> +<p>Most már átláttam sápadtságának okát. Megértettem, hogy a +betegség vonta fiatal ajkai köré a mély barázdákat, megértettem, +miért lett olyan kedvetlen az elébb, mikor leeresztettem az +ablakot. Mélyen sajnáltam, hogy megbántottam ezzel, de akkor még +nem sejtettem, hogy ő hozta magával azt a kellemetlen szagot a +ravennai kórházból, a hol, ki tudja, tán most vesztette el a +félkarját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel és azért még is +mindig újra visszatévedt rá a szemem s valami érthetetlen +érdeklődéssel kisértem figyelemmel bal kezének fonák mozdúlatait, – +világos, hogy nem tudott még vele bánni. És mennyire reszketett az +a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellény gombjait +és játszott az óralánczczal, melyet időről-időre olyan görcsösen +kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani. <span class= +"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p> +<p>A vonat megállt egy perczre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s +kissé elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre: – «Mikor érünk már +Cesenaticóba? – A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál +jobban megértse a választ, hevesen kihajlott, az ablakon.</p> +<p>– Jaj Istenem!… hát soh’ sem lesz vége, – sóhajtotta s lemondóan +ült vissza helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta +óráját s nagy kínnal előre igazította az állomás órája szerint… +Futó mosolyt véltem ekkor látni ajkán, de utóbb újból elkomolyodott +és kis időközökkel sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül +csettentett nyelvével, egy szemrehányó pillantást vetett az +állomásfőnökre, azután mintegy kétségbeesve tehetetlensége felett, +nekivetette hátát az ülés támlájának, mintha tólni akarta volna a +vonatot, hogy menjen már előre…</p> +<p>Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól +láttam, izgatottsága perczről-perczre nőtt. Újjai elkeseredetten +doboltak térdén, lábait pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé, +talán így űlve is menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot, +a mellettünk tovalebbenő szellőt, a perczeket.</p> +<p>Minden állomáson kihúzta óráját s hol előre, hol hátra +igazította; minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő múlva +leszünk ott, a hová ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a +vonatvezetővel a perczek felett. Ekkor láttam, hogy könyvnélkül +tudja az útvonal menetrendjét. És ő mégis mindig <span class= +"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> újra +kérdezősködött, hallani akarta másoktól, hány percz, hány pillanat +választja el attól a helytől, a hová, ha repülni tudna, úgy hiszem, +régen elszállt volna…</p> +<p>Vajjon kihez vitte első útja a korházból? Az édes anyjához… a +feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett +előtte és milyen gondolatok marczangolták szegény, fáradt agyát. +Szemében olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a +viszontlátástól és attól, hogy mit szólnak majd ehhez a csonka +karhoz, a mely esetleg mindent megváltoztathat… Azután mintegy +biztatni látszott önmagát, állát kabátjába mélyesztette s lassan +reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével elfedte homlokát, de azért +láttam: a szája alig észrevehetően mozgott, mintha leczkét mondott +volna fel. Lehet, hogy édes, hizelkedő szavakat ismételgetett, +kedves leczkét, a melyet ott a kórházban, hosszú betegsége alatt +bizonynyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig fekhetett +ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arcza s +olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna +egyenesen tartani… Soha ilyen halálos izgalmat emberi arczon nem +láttam. Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység +tükröződött szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte +vonásait. Olykor eltorzult az arcza, azután hirtelen felderült, +ilyenkor nem bírt magán uralkodni s mosolyogni kezdett…</p> +<p>Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a +következő Cesenatico lesz. Néhány <span class="pagenum"><a name= +"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> percz és szegény útitársunk, +a kivel egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, czélt ért. Már +úgy is csak az izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra +erőt vett rajta a várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné +vált az arcza, fénytelenné a szeme… Még egyszer utoljára kihúzta az +óráját, egy darabig merően nézett rá, azután valami lázas +tevékenység fogta el, ide-oda kapkodott, egymásra rakta a +dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s hátrasimította szép +sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé, a mi olyan +szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arczának. Végül +gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy +eltakarja vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Igy várt +azután állva mindaddig, míg a vonat beérkezett.</p> +<p>Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajkai remegtek s mialatt +titkolódzva mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy +keressék egy piczikét azok, a kik ott az állomáson várnak reá, vagy +lehet, hogy nem bízott magában.</p> +<p>Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az +ajtóhoz. De itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a +lábbadozó, beteg ember félt a nagy örömtől, még elodázta egy +kicsit, még készülődött rá… Végre is azonban erőt vett magán és +kipillantott.</p> +<p>Éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem; reám is átragadt az az +izgatottság, melylyel tele volt körültem a levegő. Előre hajoltam s +keresve néztem végig a perronon. Alig hittem a szememnek, újból +<span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span> meg újból végig kutattam tekintetemmel a +néptelen indóháznak minden befogható zugát… Hiába! nem volt ott +senki, egy árva lélek sem várt erre a mi szegény útitársunkra!</p> +<p>Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a +lelkében?… Arcza halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen +vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam +fel s a mennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk +utána a bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt, +mintha odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében +az a fájdalmas kifejezés tükröződött, a mit eddig csak a halálra +sebesített állatok tekintetében láttam,… összefacsarodott tőle a +szivem.</p> +<p>Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott, +mert futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen +kérdezett tőle valamit. Amaz megrázta fejét s kissé megrántva +vállát, otthagyta őt a faképnél.</p> +<p>Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett +ide-oda, azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta holmiját +s szinte futva indult át az állomás kis kertjén a tulsó oldalon +várakozó kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a +másikhoz, mintha még mindig reménykedett volna, hogy itt van, csak +elbújt valahol az, a kihez ő jött…</p> +<p>Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva +ez a szegény csalódott ember?… Az édes anyját? – Oh nem, az itt +várta volna őt bizonynyal reggel óta; – a feleségét? – az is eljött +<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= +"Page_20">-20-</a></span> volna már azóta, hacsak kötelességből is… +nem, csak a kedvese lehetett az, a ki ilyen hűtlenül maradt távol +tőle.</p> +<p>Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam +még egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba +vezető hosszú fasor elején, a mely véges-végig vigasztalanul +néptelen volt. Sehol egy kocsi, sehol egy ember… Ő egymagában állt +a fák alatt s kis bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan +hordozott magával, lábai előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta +kezével, nézett, nézett a messze út felé és még mindig +reménykedett, hogy eljön az, a ki nem várta őt.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A GYŰRŰ.</h2> +</div> +<p>Még a kalapját se tette le, úgy a hogy volt, hosszú utazó +kabátjában, fáradtan vetette bele magát egy karosszékbe. Az inas +behordta utána az angolos bőröndöket – azután egyedül maradt. Férje +a mellékszobában nyakszirtre tólt kalappal, fontoskodva rendezte az +útközben összegyült szinházi, vasúti és egyéb belépti jegyeket, +majd apró dobozokból nagyobbakba rakta át a szivarvégeket.</p> +<p>Az asszony megvető mosolylyal fordította félre a fejét. +Tekintete az asztalra tévedt… Felhalmozódva hevert ott több napi +postája. Egykedvüen nézte át a leveleket, aztán felbontatlanul +dobta őket vissza az asztalra. Egy boríték valahogyan az ölében +maradt. Lepillantott az írásra s unatkozva sóhajtott fel: – Hát még +mindég ír!… Szegény bolond, hogy szerethet!</p> +<p>Finom újjai géplesen játszottak a levélborítékkal, sötét szeme +pedig merengve nézett a nyitott ablak felé. Mintha valami emléket +keresne a beözönlő tavaszi napfényben.</p> +<p>Csakugyan egy érzés emlékét kereste ő a tavaszi napsugárban, egy +érzést, ami valamelyik elmult májusban úgy megdobogtatta a szivét. +<span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span></p> +<p>Két év előtt a tél folyamán történt, hogy egy napon végkép +megunta a férjét, sőt – az udvarlóit is. Tavaszszal azután +könnyelmü közönyét érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Nem bírt +egy helyben megmaradni. Mintha kergették volna, egész nap az +utczákat járta, látogatásokat tett, de mindenünnen sietve távozott… +Lázasan keresett valamit, hogy mit, azt maga sem tudta addig a +napig, amelyen végre megtalálta.</p> +<p>Hirtelen, váratlanul jött az egész. Egyszer beszélt Szendrey +Lászlóval és belészeretett. Megszerette, mert nem udvarolt neki, +már pedig ez elég ok egy unatkozó szép asszonynál arra, hogy +különbnek tartson egy embert az udvarlóinál s elképzelje, hogy +szerelmes belé.</p> +<p>Mikor pedig barátnőitől azt hallotta Szendreyről, hogy nincs +szive, – leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy megtudja, igaz-e.</p> +<p>Még jobban kezdte szeretni őt s úgy gondolta, össze kell törnie +ezt az embert, hogy meglássa a szivét.</p> +<p>Rövid idő mulva rájött arra, hogy Szendrey Lászlónak van szive, +hallotta a dobogását s nagy mesterkedéssel a kezébe is kerítette… +Ekkor ezt is összetörte, mint a kiváncsi gyermekek a bábujukat – +látni akarta, mi van benne. Mikor aztán úgy találta, hogy az a +szegény szív telesdedtele van az ő képével, akkor rájött arra, hogy +ez a gavallérja sem különb a többinél…</p> +<p>Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már +elmulasztotta azt a pillanatot, mikor visszavonulhatott +<span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span> volna. Szendrey tulságosan szerette őt. +Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem +tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt +mindenütt. Nem ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy +beleélte magát csapongó asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult +az ízléséhez, hogy még nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük. +Pedig Tilda a kimerülésig törte a fejét azon, hogy mivel +boszanthatná meg.</p> +<p>– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr +mosolyogva, – nos jó, valószinüleg igaza van.</p> +<p>– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten.</p> +<p>– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan.</p> +<p>Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az +egyedülléttől, rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey +társaságában, mintha egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az +emberrel nem ellenkeznek!…»</p> +<p>Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át +szakadatlanul kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott +lábával.</p> +<p>Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy +férfias mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De +az most csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert +nem tudta kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett.</p> +<p>Szendrey felpillantott:</p> +<p>– Úgy látom, unja magát?</p> +<p>– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen <span class= +"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> – nem +magamat, hanem magát unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda +éppen nem várt… László úr megfogta két kezével az ő törékeny +vállát, kétségbeesetten, dühösen megrázta, aztán hátrataszította a +kereveten és – elrohant.</p> +<p>Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból +nagyon szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve +kerekedett, hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az +ajtónál megállt s örömében összecsapta gyűrűs két kezét.</p> +<p>– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!…</p> +<p>És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a +folytonosságot s a ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét +szerette. Mivel pedig mindég újra nem lehet elkezdeni, a +veszekedéssel akarta volna megszakítani az egyhanguságot, hogy így +a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha új szerelmet +kezdene.</p> +<p>De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti +Lászlót, milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést +hallott, azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó +iskolás fiú jött feléje az a nagy darab bajuszos ember.</p> +<p>Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben.</p> +<p>Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen +gyorsan vége lett az ő fellobbanásának:</p> +<p>– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem +látott, se nem hallott s egyre csak azt suttogta: <span class= +"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> +<p>– Bocsáss meg, bocsáss meg!</p> +<p>Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel +szorította magához, mintha nem akarná többé elereszteni.</p> +<p>Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán +s ez olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az +ölelését, de aztán a ruhája jutott eszébe.</p> +<p>Kibontakozott Szendrey karjaiból.</p> +<p>– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni +tudni! – Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd +lehúzott újjáról egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen +mondotta:</p> +<p>– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt +mondta, hogy annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő +persze azt hitte, csakis a feleségem lehet az…</p> +<p>Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett.</p> +<p>– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek +többé, hogy elhagyd érettem a férjedet…</p> +<p>Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi +újjára vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák +hosszú sorát.</p> +<p>László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a +perczben, mikor az a másik olyan nagyon szerette őt.</p> +<p>… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda +ugyan viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a +férfi némi jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt. +Kerülte, <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span> bujkált előle s ép úgy unta, mint a +férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg szakított vele. Kiadta +cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr keres, nem vagyok +itthon!»</p> +<p>Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza +előtt, délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra +érkeztek a levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta +valamennyit a tűzbe. Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön, +a míg meg nem unja.</p> +<p>De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy +békessége legyen, végre is jobb híjján elment a férjével +Monte-Carlóba.</p> +<p>Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül, +a László úr levele.</p> +<p>– Hát még mindég nem fáradt bele!</p> +<p>Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek, +keze akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő +borítékot.</p> +<p>– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a +kellemes érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra +gondolni.</p> +<p>– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra – +bár ne lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg +olyan hamar… Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért +szeretett… Különben bánom is én, hogy mit érez más, csak már én +tudnék valakit szeretni… Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! – +Elgondolkozott. – Hányszor is hittem már ezt?</p> +<p>Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p> +<p>– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy +hirtelen, szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot. +Kényelmesen belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami +mulatságos dologra készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni +a levelet:</p> +<p>«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s +ámulva hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a +papiroson:</p> +<p>«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még +egyszer, utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell +váltanom szegény anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a +kit illet, a ki a feleségem lesz.</p> +<p class="right">Szendrey.»</p> +<p>Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos +volt.</p> +<p>– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig +zavarodottan bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az +arczát. Felugrott a karosszékből:</p> +<p>– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No +megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem?</p> +<p>Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé +indult:</p> +<p>– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az +újjamról.</p> +<p>Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között +akadt rá Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között, +majd méltatlankodva kiáltott fel: <span class="pagenum"><a name= +"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p> +<p>– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s +kissé félrehúzta a száját:</p> +<p>– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!… +Igazán, megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt?</p> +<p>Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el, +veszedelmesen kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a +szobán, végül megállt a karosszék előtt, mely hajdan László úr +helye volt és mindenféle gorombaságot mormogott. Markában ezalatt +haragosan szorongatta a gyűrűt.</p> +<p>Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen +szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten +hivatni is akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új +szerelmét.</p> +<p>– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét, +egyszerre elszomorodott:</p> +<p>– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit +tegyek?</p> +<p>Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén:</p> +<p>– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de +hisz én… én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe.</p> +<p>Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét +és lassan felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a +háta mögé rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni +kezdett:</p> +<p>– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom! +Punktum! De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?… +<span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> Hm!… Igaz ez lenne a legokosabb? Csak +jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe!</p> +<p>Menten leült íróasztalához és megírta a levelet.</p> +<p>«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.»</p> +<p>Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte +a férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz +futott s egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek +növelték nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha +életében…</p> +<p>Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte, +nem tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga +előtt, hogy – szerelmes!</p> +<p>Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon +volt. Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig +siettében leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint +sétálni küldte a férjét, hadd soványodjék…</p> +<p>Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden +vére a fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s +nyakát előre nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László +lépteinek zaját:</p> +<p>– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy +szeretem!…</p> +<p>Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a +kereveten s egy találomra felkapott könyvből olvasni látszott. +Mesés közönynyel emelte fel a tekintetét.</p> +<p>Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, <span class= +"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> halványabb +volt, mint régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt +sodrából. Elfojtott hangon tagolta a szavakat:</p> +<p>– Szendrey… Isten hozta! –</p> +<p>– Nagyságos asszonyom…</p> +<p>– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s +csábító bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul +álltak ott egy helyben.</p> +<p>Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak +össze mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza +lassan-lassan biborvörösre vált.</p> +<p>Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán +hirtelen elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát, +kecsesen nyujtotta oda László úrnak a kezét.</p> +<p>– A gyűrűt akarta… itt van…</p> +<p>És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította +a fogait s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt, +a tulajdon keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette +az emlékekre, mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka +kinyilt aztán… egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé.</p> +<p>– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten.</p> +<p>– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A MAESTRO.</h2> +</div> +<p>Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek +óta látták tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a +San Jacoppo templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint +a reggeli órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott +el nagy lustán megszokott helyére. Felállította rozoga +festőállványát, rátámasztotta a vázlatot, kezébe vette ecseteit, +palettáját, aztán leült a kőpárkányra s kalapját, miként a +koldusok, letette maga mellé a földre.</p> +<p>A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta +környékén, zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az +asszonyok közönyösen teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s +az aranyműves tovább ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem +vette észre a Maestrót, senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen +olyan természetesnek találták megjelenését, mint a minő természetes +volt az ő szemükben, hogy déltájban besüssön a nap a szűk utczákba +s alkonyatkor a lagunák néma vize felett kigyúljanak a piczi zöld +lámpák a gondolák csúcsán.</p> +<p>Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> naplopó +suhancz vagy utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel +olykor az elkoptatott régi csúfolódás:</p> +<p>– Még most sem készült el a képed?</p> +<p>– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet +mázolod?</p> +<p>Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye +alatt. Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak +elmerült szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra. +Nézte az odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas +zugát s az ódon házak falai között, omladozó hídak alatt, a +tengerbe vesző lagunát sejttették.</p> +<p>Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy +gondola. A házak ablakai között vörös és sárga firkantások +sorakoztak egymás mellé… talán a száradó rongyok… errébb egy sötét +fal felett sűrű füstre emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos +kert fái. Csupa talán, csupa bizonytalanság volt az a kép, melyre +egy kis jóakarattal rá lehetett ugyan fogni, hogy a San Jacoppo +környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan jogon ábrázolhatta volna +Venezia akármelyik más festői zugát is.</p> +<p>Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még +Marietta, az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves +boltja feletti csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi +történik a piazzettán.</p> +<p>Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút <span class= +"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> körül +különböző vélemények hangzottak el Maestro multjáról.</p> +<p>A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban, +hogy bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából +– kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték +tőle még a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy +mielőtt festő lett, zsebmetszéssel és útonállással +foglalkozott.</p> +<p>Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor +Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte +a düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az +állítást.</p> +<p>– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A +Maestro mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e +kevély kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor +jó családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van, +hogy hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán +gondoliére és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria +Formosa templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés +miatt elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek +nevét azonban elfeledte a bölcs Salvo.</p> +<p>Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel +hosszú hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini +szülőföldjére – a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak – +Maestro Tintorettonak nevezték el őt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> +<p>Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen +részévé lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra +kikönyöklő czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az +eperfa mely áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját +képének köszöngetett le a zavaros habokba.</p> +<p>A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött +valahogyan. Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a +hónapokban pedig, mikor hemzseg a temérdek utazó Veneziában, +gondtalanul éldegélt csekély keresményéből. Bársonykabátja, +művészkalapja, – úgy számitott, – eltart, a meddig ő, gyümölcsre, +halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a mit az üzlet hozott. +Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb mozzanata… Ha +idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget legrégibb +templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő +ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket. +Homlokát beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s +összehúzott szemmel pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az +érdeklődők hosszasabban is időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás +kedvéért még egy-két merész vonalat is rajzolt ecsetjével – a +levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított le lábánál heverő kalapjára, +melybe ő már reggel belehelyezett néhány rézpénzt. Igy sejttette a +kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz néven az adakozást! Az +inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást s mielőtt odébb +mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos fövegbe. +<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span></p> +<p>Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál, +megkönnyebbülten sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább, +őszinte lustasággal görnyedt össze s pihente mindaddig a munka +fáradalmait, míg új áldozatok nem közeledtek. Már messziről +megismerte a pénzes inglésik lépteinek zaját, – mert a maga +szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután csekély +változatossággal megismételte az előadást.</p> +<p>Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők, +gondolások szentesítették különös kereseti módját, mert hát +Veneziában azt tartják, hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a +gyerekek pedig néhány centesimiért utczahosszat kiabálták az +idegenek fülébe:</p> +<p>– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!…</p> +<p>Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén +piktor megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta +csak egy templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó +bottal a kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt +a környékre.</p> +<p>Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona +hallatszott a szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal +emelte fel fejét, aztán hirtelen munkához látott.</p> +<p>A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a +szemhatáron. Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi +vezetni akarta, mindannyi kiabált: <span class="pagenum"><a name= +"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> +<p>– Erre, erre signor Conte!</p> +<p>– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek +nyúltak felé:</p> +<p>– Un soldo! Un soldo!…</p> +<p>Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli +dulakodás támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban +hemperegtek a kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el +felettük. Mikor a hídra ért, hirtelen megállt a Maestro vászna +előtt.</p> +<p>Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új +Tintorettot fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve, +szakértő arczczal vizsgálta a vázlatot:</p> +<p>Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol +kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha +legalább is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát +hallani s tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit +mondott.</p> +<p>– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet?</p> +<p>Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására, +meghökkent. Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan +dadogta:</p> +<p>– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de +fájdalom, nem tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi +igazi művészek!</p> +<p>– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol.</p> +<p>– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt +herczegek, grófok pártfogolták… <span class="pagenum"><a name= +"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> +<p>Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott:</p> +<p>– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari +festőjük lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem +kell.</p> +<p>Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva +nézett a szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült +calamaretti illata hatolt ki hozzá.</p> +<p>Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari +festőjére». Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált +valahára egy olyan olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél, +megbocsátotta az ártatlan dicsekvést és meghívta a piktort, hogy +jöjjön vele az osteriába.</p> +<p>A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából +s fejébe csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta +és a San Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta… +Egy pillanat múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis +vendéglő kapuján.</p> +<p>Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta +a festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul +gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik +az idő.</p> +<p>Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok +megunták a várakozást és elaludtak a lépcsőkön.</p> +<p>A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a +távolból barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől +zajtalanul közeledett <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> a lagunán egy gondola. Kikötött a híd +alatt. Barna arczú fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt +ki a partra.</p> +<p>A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes +dobozt vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia +nyelvén suttogott mindegyre a fülébe.</p> +<p>Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat… +Mikor a hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a +Maestro árván hagyott vázlatára:</p> +<p>– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve +elől!</p> +<p>Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva +rohantak feléjük:</p> +<p>– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a +festő nem figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte:</p> +<p>– Ki mázolta ezt a képet?</p> +<p>A gyerekek elnevették magukat:</p> +<p>– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!…</p> +<p>– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot.</p> +<p>– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz +éve festi, nem is készül el vele soha!</p> +<p>Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt, +jót akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz:</p> +<p>– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet. +<span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span></p> +<p>Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához +látott. A gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új +iskola széles modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a +vonásokat, újjával tompította az éles szineket…</p> +<p>Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a +híd könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha +csak a leány szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a +visszatükröződő képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt +a kis világ… Végül még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon +költészete felett kisütött a nap a vásznon.</p> +<p>Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha +megunta volna a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve +tovament.</p> +<p>– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren.</p> +<p>A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt +ablakából.</p> +<p>Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki +hallotta, hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt, +mintha villám érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a +vászonra… aztán megértett mindent. Összecsapta a két kezét, +reszkető fejéhez kapott és keserves sírásba tört ki:</p> +<p>– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio, +elvették a művészetemet!…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>ELTÉVEDT CSÓK.</h2> +</div> +<p>Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami +rosszat az asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a +nagyhirü, de kissé elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s +szinte csodálkozva eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind +követelőbben hangoztatta, hogy most ő rajta a sor:</p> +<p>– Mesélj már te is valamit, öreg!…</p> +<p>Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó +szegletéből:</p> +<p>– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák +érdekelnek!</p> +<p>A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a +sarkantyúja pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr +kedveskedve feszengett székén és udvariasságból mosolygott. Egy +sárgaarczu emberke: Nicotin báró pedig a hivatásos dohányzók +majomszerü ügyességével röpítette át a szobán a kandalló torkába +tizedik szivarjának a végét.</p> +<p>Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien.</p> +<p>– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én, +bár szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert +hát engem <span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span> nem szerettek olyan hévvel, mint +benneteket… Hogy is mondjam… engem nem szeretett igazán soha +senki.</p> +<p>A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy +fiatal képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek +árnyékában.</p> +<p>A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába +ferblizni egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a +huszár pedig elaludt.</p> +<p>Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin +báróval a kis dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki +sem, egyszerre megoldódott a nyelve:</p> +<p>– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a +bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő +hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán, +hogy elbeszélt, még is nekifogott:</p> +<p>– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor +városkába küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon +boldogtalannak éreztem magamat. A söröző diákok között elfogott a +honvágy és csak akkor nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset +folytán belekerültem abba a kis külföldi koloniába, a melyik egy +csodaszép franczia asszony körül csoportosult. Azt hiszem, az egész +kolonia szerelmes volt ebbe az asszonyba. Elképzelhetitek, hogy +három nap alatt belebolondultam én is. Így történt, hogy mikor +őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb csudálkozására, nem +németül, hanem francziául beszéltem. <span class="pagenum"><a name= +"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p> +<p>Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott.</p> +<p>– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan +azért emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is. +Mert hát rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra +legutóbbi szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet +előre, de ha egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz +emlékünkben az első szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek +az anyjuk meséire, mint azokra a regényekre, a melyeket később +elolvastak…</p> +<p>Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a +háziúr fülébe:</p> +<p>– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva.</p> +<p>– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy +hol találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már +ott lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz, +pontosan beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert +gesztenyefái alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám, +mintha aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a +feledhetetlen nagy szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul, +csak akkor fordítottam félre vérpirosra vált arczomat, ha +véletlenül rám pillantott… Jóformán sohasem beszéltem vele, ha +szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem hallanám, tudja Isten, +olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez bosszantotta, mert +igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját, a mint +kegyetlenül a szemembe mondta: <span class="pagenum"><a name= +"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p> +<p>– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon +ostoba!</p> +<p>– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez +fogni. Fél éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam +magamat az ablakai alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én +bántottam volna meg őt s hogy kiengeszteljem, egy virágbokrétát +vittem neki az ebédem árából. Odaadni persze nem mertem, csak úgy +véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán a háta mögűl lestem, +mit szól majd hozzá.</p> +<p>De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha +kedvesen is mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután +többször is megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott +lélekzettel hazudtam egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban +ő már nem figyelt, mert vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy +az orosz zenezsenire hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk +elviselni, mert szerencsére Offenbachtól vette őket kölcsön. +Őszintén szólva, nem igen szerettem az ő barátait, egytől-egyig +búskomor földönfutók, furcsa rajongók, félreismert lánglelkek +voltak, de talán mind között Harry Gordont, a szép fiatal amerikait +gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a hatalmaskodó, hiú embert +a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk vele nyiltan +szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt…</p> +<p>Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem +hiába! Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s +valószinüleg ilyen <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span> hangulatban volt akkor is, mikor egy +este, minden előzmény vagy elfogadható ok nélkül szépen kiadta +mindnyájunknak az utat, mint a hogy ő mondta: föloszlatta az +udvartartását:</p> +<p>– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó +éjszakát! – és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók +elképedve bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz +dühösen dörögte:</p> +<p>– Ha nem lenne asszony, megölném.</p> +<p>– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő +karjába kapaszkodott.</p> +<p>– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett +egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam +utánuk, de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és +észrevétlenül elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló +verandájával… Itt faragtam azután az első és utolsó siralmas +versemet… Nagyon soká ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is +feljött már az égre s én fázni kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s +halkan lopództam kifelé az alvó kertből. Egyszerre megálltam: +előttem az út fehér porondján két árnyék tűnt fel a tiszta +holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s mintha csak két +felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze, reszketve +közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu +ölelésben.</p> +<p>Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad +gyűlölet fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A +minő bolond voltam, <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span> tán így akartam eltiporni őket. Nyilván +némi zajt üthettem, mert az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem +haza, mai napig sem tudom, csak arra emlékszem, lázadó +boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam meg önmagamnak: nem +látom őt többé soha viszont.</p> +<p>– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó… +katonai vagy csak amolyan?…</p> +<p>– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul +Csánky Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom, +hogy az igazi szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, – +harmadnap újból ott voltam nála s csak még őrültebben szerettem! +Ezután is hűségesen eljártam hozzá. És ő jól bánt velem, egészen +megváltozott. Arcza keskenyebb, halványabb lett, szemei megnőttek s +mintha egyszerre észre vette volna, hogy szeretem, mintha csak most +tanultam volna meg a nyelvemen beszélni. Közelebb jöttünk +egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról az estéről, +a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem +magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik.</p> +<p>Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem +el hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán. +Fölszaladtam hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a +szobáknak. A kis szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd +hallatszott ki a szomszéd boudoirból.</p> +<p>– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit +izgatottságomban megértettem… <span class="pagenum"><a name= +"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> Elszorult tőle a szivem. +Azután egy türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl, +hogy már két év óta jár a nyomában, szinte durván vetette a +szemére, miért nem gondolta meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt +bele a hajszába… Most már haza kell mennie… menyasszonya is van +otthon, az apja akarja stb…</p> +<p>– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját. +Harry Gordon volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam +elmozdulni a helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit +az amerikai eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én +szegény királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy +marasztotta, kérte, szeresse ezután is.</p> +<p>Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az +asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy +egy ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő +pedig megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba. +E perczben jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a +mint lopva fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott +ki abból az ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna +oda.</p> +<p>– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta +a szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig +szeretni foglak… Isten veled, édes angyalom!</p> +<p>Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd +szobában mélységes csend volt s mikor <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> beléptem, +ott találtam őt az ablak előtt. Szinte megkövesülten bámult maga +elé… Leültem az egyik szék szélére s kalapomat forgatva kezemben, +azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak… Valahol a lakásban ekkor +becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte fejét, szemünk +találkozott:</p> +<p>– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később +hallotta volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán +ismételte szavamat:</p> +<p>– Elment…</p> +<p>Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme +csak egy bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett +ahhoz, hogy hű barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és +órákhosszant ültünk együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk +a hegyek között, mindig Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott +mesélni róla s hányszor mondatta el velem azt az estét, mikor a két +ölelkező árnyékot megláttam a kert útján – szegény asszony, ezt +szerette legjobban hallani. Mialatt beszéltem, fénytelen szeme égni +kezdett s kedves kis kezét a karomba fűzte… Így élte tovább +emlékezetében én velem szomorú szerelmét.</p> +<p>Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem +tudtam, hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a +szavakkal próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam +boldogtalan óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem +bírt nélkülem ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel +eresztett el magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott +ülhettem <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span> a lábai előtt. Ha pedig megsimogatott, +mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna egy királylyal sem.</p> +<p>A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen +szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan, +félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak +folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk +annyira más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem, +ifjuságomnak ez ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt +semmit sem és mindennel megalkudott.</p> +<p>… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még +halkabban folytatta:</p> +<p>– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett. +A szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt +sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal +válaszolt, ha nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem. +Rohantam az én szép szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk… +Néhány órával a vonat indulása előtt elmentem még egyszer hozzá +búcsuzni…</p> +<p>Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy +mi az! A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni, +csak néztem rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett, +hogy mennem kell. Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az +olyan ember, a kit szíven lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja +mi történt vele, csak egy lökést érzett a mellében és mégis sejti, +hogy meg fog halni… Olyan gyenge lettem, mintha a <span class= +"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> múló +perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt volna a vérem; alig +bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét, mert féltem, +hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon csókolt, +azután indultam kifelé.</p> +<p>De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő +pillanatban eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam +elébe a földre és arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan +simogatta a fejemet és olyan kedvesen beszélt hozzám:</p> +<p>– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém, +idővel majd ez is elmulik!</p> +<p>Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor +láttam, milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e +perczben, hogy kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és +szinte önkénytelenül kiáltottam:</p> +<p>– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom!</p> +<p>Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a +Harry Gordon búcsuszavai.</p> +<p>– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába +kapott s kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott +el másodszor örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült +önfeledtsége, észretért és eltaszított magától:</p> +<p>– Kicsikém, Isten vele!…</p> +<p>Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az +ajtón, szédültem a csókjától… <span class="pagenum"><a name= +"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p> +<p>… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak +szólt, – annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész +életemen át s nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem +senki sem szeretett igazán.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KÁPRÁZAT.</h2> +</div> +<p>Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk +énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja, +úszott előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen +aludt büszke palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak +egy-egy elkésett gondola siklott el zajtalanul a lagunák néma +világába.</p> +<p>Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az +erkélyek porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy +nádaserdő, emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s +fenn a magasban a Campanile angyala, mintha repülni akart volna, +aranyszárnyait lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’ +Orologio érczóriásai komoran kongatták a múló időt.</p> +<p>A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye +libegve terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok +is lejöttek fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a +vízben, aztán ölre kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak +velük fel-le a Santa Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták +volna vetni csillagkincsüket a fehér koralltemplom lábai elé. +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span></p> +<p>Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra +kioltott egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky +zavarta a hangulatomat!</p> +<p>Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen +találkoznunk kell ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy +öt napja. Csak annyit tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy +szállodában laktunk s a képtárban véletlenül megismerkedtünk vele. +Bemutatkozott. Azóta aztán ott volt mindenütt, a hová csak +néztem.</p> +<p>Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul +bukkant fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe +toppant a templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a +Doge-palota valamelyik rejtett ablakmélyedéséből.</p> +<p>Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit +bámulunk, melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy +elteljünk a gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett +gúnyolódással hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai +megannyi ostorcsapásként hatottak rám.</p> +<p>A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a +mennyezetre:</p> +<p>– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese +világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a +Tintoretto paradicsomi szentjei is…</p> +<p>Az akadémiában mögém lopódzott:</p> +<p>– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon +Tiziano szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a +bájos Carpacciok, <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span> mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak +a hírét nézik ezek az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk +sem ismerek, de azért csak csodálja meg aranyporos levegőjüket, +holnapra összedűlhet a San Zaccaria, meg az az öreg Frari…</p> +<p>Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni:</p> +<p>– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát!</p> +<p>Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar +vígsággal mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett +homlokzatára:</p> +<p>– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a +repedésekben?</p> +<p>… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan +visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus +keserűsége.</p> +<p>Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett. +Kisvártatra felém fordult:</p> +<p>– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt?</p> +<p>Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem:</p> +<p>– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a +hangulataimat? Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem +lelkesedést.</p> +<p>Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott. +Aztán lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a +perczben csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül +mellettem, – annyira megváltozott. Kék szemében elapadt az +<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> örökös gúny és mintha eddig csak lárvának +viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla, rokonszenves +lett emberien szenvedő arcza.</p> +<p>– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá! +Bocsásson meg!</p> +<p class="center">*</p> +<p>– Bocsásson meg!… És mégis!…</p> +<p>Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme +elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a +vonásai:</p> +<p>– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat, +az enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az +egyetlen Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon +szerettem.</p> +<p>Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg +Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt.</p> +<p>Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább +húzódott a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve +maradtunk. Gruzinszky hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett +beszélni, úgy, mint a hogy csak az olyan ember beszél, a ki soká +hallgatott.</p> +<p>– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet: +egy farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér…</p> +<p>Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam +őrült mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden +boldogságot <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span> meg kell váltani. Minden csóknak, minden +ölelésnek egy sóhaj az ára s higyje meg, az a szerencsés ember, a +ki előre fizet; én a csókok után fizettem s… fizetek egész életemen +át.</p> +<p>… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide. +Venezia volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában. +Illett hozzá annak a hajdani márványvárosnak a ragyogása. +Aranyosabb lett a haja, melegebb az a feledhetetlen nagy szeme, +könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom mire képes a művészet: nála +szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy még a kis gyufaárus-fiúk +is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a boldogság is +megállt előtte, elfeledkezett odébb menni.</p> +<p>Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a +levegőt, aztán ismét beszélni kezdett:</p> +<p>– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a +gondolában, elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő +mosolygott s talán szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem +mondta. Különben helyette is eleget mondtam én. Őszintén szólva, +nem ismertem a lelkét, még akkor sem tudtam, hol járnak a +gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak gyanakodtam, folyton +gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek el előlem. A +farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám… másoknak +is adott belőle…</p> +<p>– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta +a carnevált Veneziában? <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span> … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt +a Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines +ezrei úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok +játékában is. A Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa, +Carneval herczeg pajkos menete vonult fel a Prokuráziák alatt. +Lisztes képű Pierrók, kaczér Colombineek furakodtak át a tömegen, a +Szt. Márkus galambjainak nem volt helyük a téren. Szerelemről +suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az éjszakán.</p> +<p>Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva +tekintgetett jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam. +Egyszerre…</p> +<p>– Nos?</p> +<p>– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban… +Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett +nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni… +Fullasztó volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, – +persze hiába, – végre is haza futottam.</p> +<p>Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva +lihegve érkezett meg.</p> +<p>– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül.</p> +<p>– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel.</p> +<p>Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett, +mintha nagyon haragudnék.</p> +<p>Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan +csókolgattam azt a kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok +elfeledni… Azok a kezek! <span class="pagenum"><a name="Page_57" +id="Page_57">-57-</a></span></p> +<p>Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon +beszél. Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt, +türelmetlenül eldobta.</p> +<p>– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig +simította a homlokomat, mindent elfeledtem…</p> +<p>Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek? +Látja, milyen bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha +sem jár templomba. Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem +volt. Kint festegettem az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza +tért. Arcza ki volt pirulva és most, ha visszagondolok, emlékezem, +milyen lázas sietséggel, milyen szokatlan részletességgel számolt +el minden lépésről, a mit tett. Ha egy asszony ilyenkor sokat +beszél, azért teszi, mert el akar valamit hallgatni. Feltűnően +engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem töprengtem ezen. +Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a mellékszobában +dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem, hogy a +szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend +volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy +emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy +ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg +volt.</p> +<p>– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon +– de megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó!</p> +<p>– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem +végig az idegent. Csinos <span class="pagenum"><a name="Page_58" +id="Page_58">-58-</a></span> ember volt, olyan, mint a minők az +orosz gárdatisztek. Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy +vonások, hegyesre nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb +asszonynak tetszik.</p> +<p>Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat +beszélt utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot +Marionnak s végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az +árát, Marion elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény +festőt szeret.</p> +<p>Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő +durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, – +kerülte a tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé +lettünk vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát.</p> +<p>A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai +közé… Ott álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép, +mint abban a perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg +teste alatt, tán még a márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó +zavarral néztem őt, szemem szomjasan csüggött finom nyakán, +rejtélyes kis arczának vonalain. Ah őrület! Arany haja meggyujtotta +körülöttem egész Veneziát… Nem, nem merek visszagondolni rá… +hagyjuk ezt…</p> +<p>A festő összeszorította ajkait.</p> +<p>– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A +Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette +kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos +legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> földre +hullott. Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem +volt többé kezében.</p> +<p>– Hová tetted a rózsát?</p> +<p>– Én,… én?… Leesett.</p> +<p>Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az +egyik laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül +rohantam le a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az +utamba akadt. Rákiáltottam a Marinaiora:</p> +<p>– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!…</p> +<p>… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös +arczczal. Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett. +Tomboltam dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de +hallgatnom kellett, mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette.</p> +<p>Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az +alkonyi fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az +ajtónyílását, mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s +mikor melléugrottam, már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a +rózsát.</p> +<p>– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem +szeretsz! – Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam +még, mit tettem. Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny +vállát, nyakáról letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült. +Magamhoz szorítottam, hogy a lélegzete is elállt, aztán +félrelódítottam. Remegve, görnyedten tapadt a falhoz, én pedig +lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy asszony. <span class= +"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> +<p>Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a +szeme. Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját. +Lassan közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint +egy macska kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a +változó mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor +nem tudta, hogy mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden, +engesztelően mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta, +czirógatta a fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már +egészen a hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait…</p> +<p>– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem +volna még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem +szeretett, de békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e +világon.</p> +<p>Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a +vesztes.</p> +<p>Gruzinszky eltakarta az arczát.</p> +<p>– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy +égetnek még most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az +eszemet. Rövid leszek.</p> +<p>– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a +kis társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább +beszélgettek.</p> +<p>– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, – +szerelmünk első napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér +valamelyik boltjában, Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt +elég <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span> pénzem hozzá. – Nagy jelenetünk után, a +mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe ötlött, hogy +összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem szorítása. +Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson meg… +Aztán eszembe jutott valami:</p> +<p>– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat. +Akarod? Reggel elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te +királyi nyakadra!</p> +<p>Bólintott s különösen kezdett nevetni.</p> +<p>Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a +haját… Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet, +eszembe jutott, hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a +Márkus-térre. Korán jöttem, még várnom kellett, csak egy óra múlva +nyitották ki a boltokat. Gyerekes boldogsággal vittem haza az +ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan nyitottam be a szobába… +Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer megnéztem a +gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő mult, +Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a +portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem, +zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve +rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása! +Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson:</p> +<p>«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd +annak, a kit utánam szeretni fogsz.» <span class="pagenum"><a name= +"Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> +<p>Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben +meghalt bennem valami…</p> +<p>Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden +zugát. És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett +nekem ez a város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt. +Menekültem innen, csak azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is +őrzöm még… nem adtam oda soha senkinek.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk. +Mikor ismét felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam +a szemét, de arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést:</p> +<p>– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran +eljöttem Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a +tündérvárost, nem találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a +szivem, mert hiszen egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák +szennyesek, a kihalt paloták falai megrepedeztek, a képek +elhalványultak és tudja-e, hogy a hajdani szivárványhíd, – a Rialtó +méltó helyévé lett annak a csőcseléknek, a melyik manapság rajta +tanyáz. Mesés gyorsasággal pusztult el ez a város! A mi megmaradt +belőle, nem Venezia többé… csak az enyészete.</p> +<p>Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta:</p> +<p>– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én +tévednék? Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a +paloták? Oh mondja, <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span> miért van ez így, miért nem láthatom +Veneziát olyannak, a minő hajdan volt… miért nem láthatom olyannak +többé soha?…</p> +<p>– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát. +Aztán odafordultam hozzá:</p> +<p>– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak +a szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>UTOLSÓ TAVASZ.</h2> +</div> +<p>Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza +népe s a tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju +gavallért. Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a +fejét és botjával nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében +volt, pedig a nap tündökölve sütött feje felett s mint +madárszántotta azurfolyócska, kéklett a házak között a tavaszi ég +keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság reszketett a légben. Az emberek +siettek, mosolyogtak, mintha örülnének, hogy élnek, mintha +mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő szellő, a mely túl +a nagy városon, nyíló virágok völgyében született.</p> +<p>Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a +nyugtalanító tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett +szivében egy vágyódás, egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a +régmult idők emlékei is olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan +egyformák fiatalságának annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az +asszonyok is, a kik életében útjába akadtak, – most, hogy +visszagondolt reájuk, – hasonlítottak egymáshoz. A nevüket jóformán +elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már őket, – ép úgy mint az +éveket, a napokat, melyek <span class="pagenum"><a name="Page_65" +id="Page_65">-65-</a></span> közül, úgy érezte e perczben, egy sem +volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél.</p> +<p>– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami +nevető ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a +hogy az ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem +érzik magukat soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled +minden, megy előre a nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a +kiknek már nincs hová menniök.</p> +<p>Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve +volt szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az +életem! Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől +felmelegedhetném,… csak legalább még egyszer bírnék valamit érezni, +tudom Istenem, annak az emlékét megőrizném!</p> +<p>Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a +czéltalan bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig +valahogyan agyon kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor +egyszerre eszébe jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott. +Valami régi ideálja írt neki. Vagy negyven év előtt szerették +egymást. Az asszony a szakítás után az isten háta mögé, Erdélybe +szökött, bár levelében úgy mondja, hogy külföldön élt, – többé nem +találkoztak és most felköltözött a fővárosba, ír neki s hívja, hogy +látogassa meg.</p> +<p>Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem +tudta már, de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal +megőszült… <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= +"Page_66">-66-</a></span></p> +<p>– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne +menjek?… Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult.</p> +<p>Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt.</p> +<p>– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába +és reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben +szép az öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy +fájna a derekuk, mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az +ezüstfürtök, meg a nagyapók romantikájáról.</p> +<p>Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig, +köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett.</p> +<p>Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót.</p> +<p>– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a +névjegyem.</p> +<p>Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol +Csángó-Hétfaluban, mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon +harsogta a Baji Gábor fülébe:</p> +<p>– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni +köll ám egy cseppet.</p> +<p>– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes +pontossággal igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon +küszöbét… A szobát elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt +virágok nyíltak s a kedves ódon levendula szaga még átküzdötte +magát a divatos új párfüm nehéz illatán.</p> +<p>A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe.</p> +<p>– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> és már meg +is bánta, hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál +tovább öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a +mi ő méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt +a napot. Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem +kell… Vajjon mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja, +talán még be is pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak!</p> +<p>Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála +mindenkor az unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy +porszemet kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról…</p> +<p>Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek +a modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a +tűzbenégő tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban +orgona-ág hajladozott… A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő +kis tanagra-figura állt, vagy tán inkább jött feléje. A kandallón +márványoszlopos empire-óra ketyegett s ingáján libegve szállongott +a nagy Napoleon császári madara…</p> +<p>Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a +szobában, mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más +bútorok, más levegő lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte +a háromlábu asztalkán selyemkötésü könyv hevert. Nem mert +hozzányulni, – bizonyosan valami Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint +vizsgálgatta, egyszerre a szemébe tűnt, hogy a könyv sokat +forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a szára kandikál elő. +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span></p> +<p>– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és +gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el. +Ezen a tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő +az emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét. +Mit nem adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke +melegségért! És még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy +ilyen egyedül maradt a sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás, +az új szerelemért mindig megtagadta a régit. Összetépte a +leveleket, a száraz virágokat a tűzbe dobta, addig-addig, míg egy +napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott volna fel a szivében, +kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így maradt ő emlékek +nélkül.</p> +<p>Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze +sem játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében; +meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg +egyszerre valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel +szép ősz fejét és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen, +melynek üveglapját most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az +üvegen ezer szilánkra tört a napsugár s visszaverődve aranyos +özönnel árasztotta el a szoba legsötétebb szegletét is. Világosabb +lett e perczben a vén gavallér körül a világ és csodálatosan, – +minden fény arról a képről sugárzott feléje.</p> +<p>A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig +merően nézett a képre, vált ki lassan a <span class= +"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> +ragyogásból két sötét pont:… két bánatos fekete szem tekintett +reá.</p> +<p>Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó +szöglete felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü, +panaszos szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett +emlékeket keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha +szerelmesen csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban +tartotta azt a karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete +fürtös asszonyfej, a melyet most már tisztán látott az üveglap +mögött.</p> +<p>– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk +egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még +egy emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a +pasztellképhez, annál több s annál szebb emlék jutott eszébe. +Tisztán látta maga előtt azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan, +fiatalon haladtak ők ketten át; látta a hársat ringó lombjaival, +mely alatt örök hűséget, örök szerelmet esküdtek egymásnak. +Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt el ajkukról a +lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a mező +virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy +hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a +szerelem és a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt…</p> +<p>Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a +szépet, a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott +el, összegyüjtötte <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> gondolatában s ráruházta erre az egy +asszonyra, mintha csak ő érte vert volna a szíve elmult +ifjuságában, mintha ő lett volna egyetlen szerelme.</p> +<p>Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom +vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz +napfénye vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről +visszaverődő sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész +valóját. Szive gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a +haldokló madarak is erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már +lehullottak a földre, mint akkor, mikor még repülni tudtak.</p> +<p>Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt +odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny +kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről +akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez +ért, lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat +s maga sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A +fiatalságát csókolta meg!…</p> +<p>Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta +volna valaki. Riadtan fordult hátra…</p> +<p>És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá +zavarodottan a tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla +felett annak a szép ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel +voltak egymáshoz az a mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju +öreg gavallér és közöttük mégis elfért egy egész hosszu élet.</p> +<p>A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> +összerezzent. – Most mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos +szép Ida, hanem az ősz, törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen +szemmel néz reá és elűzi az ő szivéből fellobbant emlékeit, lehűti, +megdermeszti ezt az utolsó melegséget, a mit pedig úgy szeretne +megőrizni.</p> +<p>Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy +kincset rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az +előszobán, ment le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a +szivében az utolsó tavaszt.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A KISÉRTET.</h2> +</div> +<p>… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki +az őszi ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a +vigasztalan tájra, annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke. +Szegény öreg néni, hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most +a szemébe?</p> +<p>Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző +csupasz fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett +meg néha a tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak +ódon, aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját +Julie tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a +legelső lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe. +Ódivatu finom rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny +arczának minden barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét, +mely olyan sötéten, fénytelenül bámult olykor órákhosszant a +semmibe, s a furcsa öreg gyűrűket újjain…</p> +<p>Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan +világosan, mint régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá +nyaralni s heteken át voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap +után ott fogadott <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= +"Page_73">-73-</a></span> bennünket gyerekeket a zöld szalonban, +mely olyan kopott volt, mint az egész háza, mert ő nem igazíttatott +semmit sem a lakásban.</p> +<p>– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt +mondani, – kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt +hiszem, túlélte a butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a +térdei körül, meghalt már egy-kettő; elköltözött Klementina, az +öreg komorna is, a kit Bécsből hozott magával vagy hatvan év előtt +s a ki az utolsó időkben már mankón vitte be a tantenak a +selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem fogadott helyette +mást: «úgy is meghalok nemsokára!»</p> +<p>A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a +parádés lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika +s úgy gondolom, nem láttak egyik szemükre sem.</p> +<p>Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante +kastélyában lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ +s napestig állt a hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni +hozzá a zöld szalonba. Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos +kosárkája mellette állt a földön s keze tétlenül hevert ölében. +Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha várt volna valakit s talán, +hogy el ne mulaszsza a látogatót, talánt azért nem fogott egész nap +semmibe sem. Sehogy se tudtam én megérteni, miért ül olyan +csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött ide soha senki. Nem +is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt. Emlékszem, hogy +gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül <span class= +"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> csak a +gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok +gyermekeit s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer +láttam mosolyogni. Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink +érdekelték, szívesen hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga +is gyönyörű meséket mondott nekünk.</p> +<p>Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben +hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a +rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a +hableányok kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott +Julie tante regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár +reggelig. De mikor lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy, +elhanyagolt parkra ráborultak az est árnyai és ő nem láthatta többé +az összebúvó gyermekfejeket, akkor egyszerre halkabb lett a szava s +egymásután meghalatta meséjében a legszebb, a legboldogabb +tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben csendesen sírdogáltunk és +Julie tante csak annyit mondott még:</p> +<p>– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak +meg!…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is +visszatértünk Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a +zöld kanapé sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet, +mint a kis secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy +akár a nagy karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint +a hogy őszszel elhagytuk, mintha <span class="pagenum"><a name= +"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nem mozdult volna azóta. +Csak az arcza lett ránczosabb és a meséi szomorúbbak. Regéiben most +már mindenkinek meg kellett halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt +a tündérleányok életéről, de szinte örömmel mondta el haláluk +történetét, valósággal gyönyörűsége telt benne.</p> +<p>Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen +összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban. +A kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie +tante, mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A +mennyivel megnőttünk mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem, +most már egy gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják, +valamikor magas és karcsú volt s olyan szép, mint azok a +tündérleányok, a kikről annyit mesélt. Úgy is élt ott abban a +kastélyban, mint valami mesebeli várban, magában, elhagyatottan. +Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden nyáron elmaradt egy-egy +gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból. Én jártam el a +leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt, hogy +utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és +sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele +mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása +ekkor már valósággal a szavajárása volt.</p> +<p>Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara +átjárta a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park +begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen +<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span> bólintottam, valahányszor a tante +mondogatni kezdte, hogy szeretne meghalni. Én is meg akartam halni +akkortájt s mivel az öreg inas bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki +három gyertyát éget szobájában, az hamarosan a másvilágra költözik, +tehát mint kellemes öngyilkosságot alkalmaztam ezt a csalhatatlan +módszert és regényes mosolylyal raktam minden este három égő +gyertyát az asztalomra.</p> +<p>A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám +mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony +nem tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy +napon azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte:</p> +<p>– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre?</p> +<p>– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek +többé, akkor… akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte +megborzongott a hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog +valaki. Nem, szó sincs róla, még sem akartam én komolyan meghalni. +Isten őrizzen, de azért nem árultam el magamat, konokul állítottam +továbbra is, hogy egyetértek a tante kivánságával.</p> +<p>– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz +te semmit, azt csak mi öregek értjük.</p> +<p>Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem +Julie tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű, +mindennapi történet volt az, ki tudja, hány asszonynak a +története.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span></p> +<p>A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak +megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt +gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én +élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi +emberek az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen +szép volt ő egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére +szólt a táncza. Ki hitte volna, hogy Julie tante valamikor +tánczolni is tudott; én még azt is alig képzeltem el addig, hogy +egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta visszaemlékeztem, mindig úgy +ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda volna nőve.</p> +<p>Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen +megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal +sokszor tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja. +S én egy árva szót sem értettem az egészből.</p> +<p>… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai +alatt s a tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az +esküvőjéről. Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem +szerette a férjét, bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette +napjait. Egy bál volt az egész fiatalsága, közben pedig, – a mint +kivettem, – nem ért rá sem gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de +mégis egyszer mintha mondott volna ilyesvalamit, bár olyan halkan +mondta, hogy nem voltam egészen bizonyos benne. Azután össze-vissza +beszélt nagy boldogságról és sok szenvedésről, egy elviselhetetlen +kettős életről s egy végzetes óráról, mikor mindennek vége lett. +<span class="pagenum"><a name="Page_78" id= +"Page_78">-78-</a></span></p> +<p>– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított, +megint a régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még +szép voltam, a férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele +éltem hát tovább az életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis +elégedetlenkedtem, mert üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna, +ha egyetlen nagy szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt +gyermekem… Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha +viszontlátni gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki +folytassa az érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul +kell eltűnnöm a világból, mert csak azok az emberek halnak meg +igazán, a kiknek nincsen gyermekük… És a szépségem… az sem fog +tovább élni senkiben. Ez volt a legelviselhetetlenebb gondolatom… +ha megvénülök, csunya öreg találok lenni, nem fogja tudni senki, +hogy ki voltam régen, nem fogják a gyermekeim arczában felismerni +az én szépségemet…</p> +<p>Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek… +csak most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal +üldözött, gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és +ebben az árnyékban nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely +kérlelhetetlenül közeledett hozzám. Még messze volt, szökni akartam +előle, de nem lehetett, majdnem észrevétlenül jött közelebb +napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el, félni kezdtem az +évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az önbizalmamat. +Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> látni az +én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor pedig +az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor +kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet +lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki +tudja, holnap tán a szemembe néz.</p> +<p>Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan +folytatta:</p> +<p>– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém +hajlik, hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel +az emberek között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se +lehettem egyedül; rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni +mentem, a párnámra hajtotta le a fejét, velem kelt fel reggel, +mellettem ült az asztalnál, elkisért sétáimra s a fülembe +suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy napon azután +megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam. Elémbe tolta +az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott el, hogy +napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a +napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen.</p> +<p>Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem +tudja megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem +az idő ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha +már nem menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel +akartam tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az +idő eljárt!… <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span></p> +<p>Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a +hangjában:</p> +<p>– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a +toilettem mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az +ablakfüggönyt. Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő +világosságban, hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy +tükörben. Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn +volt, mert, óh gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem +volt, én magam voltam a kisértet – megvénültem.</p> +<p>És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit +senki sem ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így, +maga az élet, ez az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál +gondolatát: az öregség, a mely elől nincs más menekülés. Teher +vagyok másoknak és sajátmagamnak; látod gyermekem, ezért hívom +reggeltől késő estig, ezért várom a halált.</p> +<p class="center">*</p> +<p>… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki +az őszi ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan +mondta el nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis +olyan megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie +tanteot megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s +egy napon az alkony óráiban meglátom az ő kisértetét…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KORÁN ÉS KÉSŐN.</h2> +</div> +<p>Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny +utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az +asszonyt… Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata +kirajzolta a csipkés fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes +megfordult utána. Ő pedig valahogyan megérezte, hogy nézik, mert +meggyorsította lépteit.</p> +<p>Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát.</p> +<p>Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve +csapott le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben… +Ezután ha találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza +tulsó oldalára s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé +bújt.</p> +<p>Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy +lámpa alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor +látta meg Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat +engedjen neki s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb +mint a minőnek elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar +tova tűnt. Utána akart menni most is, de aztán eszébe jutott +<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span> multkori kudarcza, pillanatig habozott s +mire megfordult, már nem volt sehol.</p> +<p>A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a +szép asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte +nagy ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A +férfi megértette és ő is felelt a tekintetével…</p> +<p>Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis +gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél +felé. Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem +álltak meg s azért lassanként mégis valami néma bizalmasság +fejlődött ki közöttük. Már megértették egymás apró örömeit, bánatát +s megosztoztak benne, már voltak közös gondolataik. Eleinte csak +egy-egy félénk köszöntés volt a Dénes szemében… Az asszony +elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés vagy bók… Az asszony +megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett neki, hogy +tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb lett, +olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így +tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem +mert átlépni.</p> +<p>Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat, +hogy bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután +sem tudott meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban +hallott. Ez pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a +szép asszony, a kit olyan szivesen elnézett, annak a különcz +Cserneky Jenőnek a felesége, a ki híres arról, hogy majd megőrül a +féltékenységtől. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> Eddig valami félreeső vidéki kastélyban +rejtegette a feleségét, most sem engedi meg, hogy fogadjon s nem +ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon az úton jár, a +melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már lemondott a +reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú +asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán +tudatán kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak.</p> +<p>Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél +temérdek sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát. +Már a kapu alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán +is s csak félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről, +a ki már vár odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, – +azután belépett.</p> +<p>A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok +nehéz függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem +látott, megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz, +lassan kezdtek körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú +bútorok, az ernyős olajlámpák, a virágkosarak s végül az +ablakmélyedés kicsiny barlangja előtt megpillantott a beszürődő +fényben egy nyulánk női alakot is.</p> +<p>– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő +perczben már izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony +megfordult a zajra, aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek +egymásra. Zavarban voltak mind a ketten s Iklódynak csak jó idő +multán jutott eszébe, hogy megcsókolja az elejbe nyújtott kis +kezet. <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span></p> +<p>Valami hétköznapi ostobaságot mormogott:</p> +<p>– Milyen szerencsés véletlen!…</p> +<p>Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással +vonta vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre +elfelejtette azt a sok mindent, a mit mondani akart… Az első percz +öröme után teljesen idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a +magányban, ebben a homályos csendben, itt az elzárt négy fal +között, idegenebbek voltak, mint kint az utczán. Pillanatnyi +kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha egy kép, a mely +tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben látni fenn a +falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még visszásabb, +másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük.</p> +<p>Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni +a gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje +belépett. Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit.</p> +<p>– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!… +Hogy vagytok?… Ismeritek egymást?</p> +<p>Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga +mellé… Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek +kérdéseire s közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor +az inas meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte +körülöttük a szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint +akár az utczán megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre +rátaláltak egymásra is. Képzeletük, mely a maga módja szerint, a +futólagos <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span> találkozások időközében kiegészítette +volt azt a keveset, amit egymásból ismertek, most megalkudott a +valósággal, aztán meghátrált előtte.</p> +<p>– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott +Évához, – kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb +volt az idegennél és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a +ki tetszik az embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a +szemébe:</p> +<p>– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett… +Odakinn csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők +csak beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni +akartak volna valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem +sejtették még akkor… csak abban a pillanatban érezték át, mikor az +ajtóban megjelent a Cserneky Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten +egyszerre értették meg, hogy az a valami, a mit visszahozhatatlanul +elvesztegettek, az egyetlen, az első egyedüllét volt, a mi számukra +korán jött el, akkor, mikor még nem tudták, hogy szeretik +egymást…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott +sétált az utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre +aggódva gondolt a Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s +az asszony kétségbeesett pillantására, mikor megadó mozdulattal +követte rosszkedvű férjét… Vajjon mit jelentett mindez?… De Dénes +nem sokáig tépelődött a kellemetlen emlékek felett, elűzte őket +magától <span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span> s kedvesebb gondolatokat vett elő. +Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a +nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a +czigarettáját, a mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben +rákiáltott:</p> +<p>– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és +arra, hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen +érzés.</p> +<p>Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma +későbben jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy +csokor ibolyát vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy +Évának veszi, igen, oda fogja adni és beszélni fog vele… most már +nagyon is jól tudta, hogy mit akart neki mondani.</p> +<p>Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva. +Iklódy arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a +következő pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem +volt egyedül… vele jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve +szegezte rá a szemét. Dénes kétségbeesetten szorította össze +markában az ibolyacsokrot. Éva megértette, hogy neki hozza. +Elpirult s úgy nézett rá mintha a tekintetével akarná átvenni a +virágot s olyan mozdulattal igazította meg keblén a csipkefodrot, +mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében felejtették a +pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok lettek. Iklódy +köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha mentükben +megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg, Évát +tova vonta magával a férje… <span class="pagenum"><a name="Page_87" +id="Page_87">-87-</a></span></p> +<p>A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes. +Hiába… Éva nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint +valaha… Dénes tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony +engesztelően nézett rá s keze most is oda tévedt a keblére, a +csipkefodrok közé, mintha azt mutatta volna, ott… ott, még mindig +viseli a virágai emlékét…</p> +<p>Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy +látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is +elment Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is +minduntalan felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan, +hasztalan, soha többé nem láthatta egyedül…</p> +<p>Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán +kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes +hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi +kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők +találkozhattak volna.</p> +<p>Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a +leveleket, aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy +is a szegény fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé +azt a finom keskeny arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a +lenge alakot, a mely mindég elment a boldogság mellett, szerelme +napról-napra fokózódott s először életében igazán szenvedett. Nem +mert többé annak az utczának tájékára se menni, a melyikben azelőtt +minden nap <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span> találkoztak. Félt azoktól az emlékektől, +a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta, hogy nincs semmi +reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett járni újból. +Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat, végül +mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint +már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő +pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves +halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban.</p> +<p>A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért +kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát +pedig elfeledte.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az +utczán haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott. +Mennyire szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s +most – észre se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé +czigarettája füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő +női alakot, ő jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta +meg… valaki más járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna +felől egyszerre eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata +kirajzolta az asszony ruhájának csipkés fodrai közt lenge +alakját.</p> +<p>Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban +már futva követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom +hajtását, testének kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak +talán a <span class="pagenum"><a name="Page_89" id= +"Page_89">-89-</a></span> járása lett nyugodtabb, olyan, mint a +minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs miért sietniök… Nem +változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s közben +csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek, +most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive.</p> +<p>Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt, +hogy alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be +a templom ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána +ment.</p> +<p>Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként, +tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti +padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak +pihent. Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy +hozzáment, aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy +pillanatig meglepetten nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a +mozdulattal nyujtotta feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot +üdvözlünk, a kivel heteket, hónapokat töltöttünk el egykor, a ki +nagyon megkínozott, de a kinek megbocsátottunk, mert már minden +elmúlt. Aztán az oltárra mutatva, csendet intett.</p> +<p>És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan +rákényszerített csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója. +Az a szerelem, a melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a +melyik némaságra volt kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is +tudott soha beszélni.</p> +<p>Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre <span class= +"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> léptek +hallatszottak a hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek. +Menni kellett. Éva felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az +utolsó egyedüllétnek is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor +már tudták, hogy nem szeretik egymást…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KILENCZ RÉZPÉNZ.</h2> +</div> +<p>A szennyes római külvárosban, ott a Marcello czirkusza mellett +lakott ő fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos +szobájának ablaka a szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét +rothadt gyümölcsök s olajban sült halak szaga tette +elviselhetetlenné. Az utczán lebzselő csőcselék zsivaja felhangzott +a mélyből… Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak, a pöröly +fáradt kattogása beleveszett a tovadöczögő kocsik zajába s az +asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi +eseményeket…</p> +<p>Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya +szélére s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán +egyszerre csak nem hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a +világ: valahol messze, künn a Campagnában megszólalt egy harang. +Felsóhajtott. A maga kárpáti kis falujának a haranghangja jutott az +eszébe, a kedvese, a régi idők s az édes anyja, a ki ebből az +idegen országból, a melyiknek még a nevét se tudja kimondani, annyi +temérdek reménynyel várja vissza az ő egyetlen festő-fiát. +<span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span></p> +<p>Elkeseredetten rugott a földön heverő vázlatkönyvek felé:</p> +<p>– Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném!</p> +<p>Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott +arcába világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét +eladogatta már, hogy megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei +maradtak meg. Azok nem kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel +festette meg őket, hogy bízott a tehetségében, mikor lejött ide +tanulni a művészek igéretföldjére… Semmije sincs hát?… A +festőállványa olyan rozoga, hogy eltüzelni se érdemes. A szegletben +élire állított kis bőröndöt már kétszer visszaküldte a getthobeli +ószeres, az ecsetei elkoptak, a festékes tubusok üresek, a paletta +egy soldot sem ér… Zsebeiben kezdett kutatni. Néhány rézpénz volt +minden vagyona. Épen meg akarta számlálni, mikor az ajtót +kiméletlenül belökte valaki.</p> +<p>Giulietta volt, a ki belépett. Az utczának, sőt tán az egész +városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte +a szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten +jártatta körül tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a +lámpán akadt meg:</p> +<p>– Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, – +rikácsolta nekivadulva. – Hej, Signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide +vele, vagy pusztuljon innen!</p> +<p>A festő zavarodottan hallgatott.</p> +<p>– Hát mi lesz? Nem várok tovább… <span class="pagenum"><a name= +"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span></p> +<p>– Holnap, – dörmögte a férfi bizonytalan hangon.</p> +<p>– Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom… ma, egy óra mulva… +ebben a perczben.</p> +<p>Ekkor már a festő előtt állt, a kinek hallgatása végképp +felbőszítette. Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette:</p> +<p>– Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak +ne is válaszoljon?…</p> +<p>– Giulietta… legyen egy kis türelemmel…</p> +<p>– A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet +jóllakni.</p> +<p>– Signora, – mormogta a festő számítva a megszólítás hatására, – +igérem, holnap fizetek. – Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy +hazudik.</p> +<p>Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte +magát, habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó +felé:</p> +<p>– No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán +előteremtse azt a bért a föld alól is, mert különben kihajigálom +innen a czókmókjával együtt…</p> +<p>Néhány percz mulva már a sikátor zsivaját szántotta hangos +szava. Kiállt a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek, +hogy éhen kell halnia hét porontyával, mert <i>il pittore +ungherese</i> nem fizeti meg a szoba árát. Az asszonyok odalenn +sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a csalást, inkább kisértesse be +azt a csavargót a rendőrségre…</p> +<p>A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a +zsebébe nyúlt és óvatosan kotorta <span class="pagenum"><a name= +"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> elő pénzét. Megszámlálta. +Kevesebb volt az, mint a mennyit gondolt, mindössze csak kilencz +centesimi.</p> +<p>– Ebből még éhen halni sem lehet, – dörmögte kétségbeesetten… +Egyszerre szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony, +füstös mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját, +eloltotta a lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok +emeleten s kiosont a kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen +fenyegették minden oldalról, átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan +kegyetlenül, mint a hogy csak a szegény ember tudja meggyalázni a +magafajtáját, ha az még nála is nyomorultabb.</p> +<p>Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért +csak ment sietve, menekülve a csendesebb utczák felé. Feje zúgott, +egy gondolat zakatolt benne szünetlenül.</p> +<p>– Kilencz centesimi… Kilencz centesimi!… Mit kezdjek?… Mit +vehetek ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a +födelet nem fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le +ennyiért egy szegletbe. Egy napig sem élhetek meg kilencz +centesimiből, őrültség, száraz kenyérre se elég… Semmire, semmire a +világon…</p> +<p>Nem tudta mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is +lihegve állt meg és körülnézett. Zsákutczába ért. Soha se járt még +erre, fogalma sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát. +Gyanus kinézésü sikátorba tévedt. A tulsó szegleten vörös lámpa +pislogott egy munkáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás +hangzott az osteriából, ép akkor dobtak ki az ablakon egy +holtrészeg vendéget. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<p>A festő szive sebesebben vert. Meggyorsította lépteit. +Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a +dolgot. Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan, +órákon át bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között, +de soha sem érezte azt a rettegést, a mi most meglepte, most, mikor +az emberlakta szennyes háztömegben tévedt el.</p> +<p>– Hol az ördögbe vagyok? – kérdezte önmagától s hirtelen +lecsapott a másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt, +mint az előbbi. A házak két zeg-zugos fekete vonalban húzódtak +valami üres telek felé. Egy rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje +fölötti ablakban, a mi csak olyas szoknya-féle rongygyal volt +befüggönyözve, világ gyúlt ki. A lebujból tompán hangzott el hozzá +a tivornyázók zaja s a szomszéd utczából csoszogó léptek +közeledtek.</p> +<p>Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát s szinte +szégyelte, hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután +megállt, hogy bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette és +mialatt azon töprengett, hogy az a valaki, a ki most feléje jön, +útba fogja-e igazítani tudni, szórakozottan szűrte át újjai között +a kilencz rézpénzt.</p> +<p>Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utcza fordulóján. A +szegleten hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán +egyszerre észrevette a festőt s gyors elhatározással, kissé +tántorogva feléje indult el.</p> +<p>A férfi megemelte kalapját:</p> +<p>– Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello czirkuszához? +<span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span></p> +<p>Az óriás termetü csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt. +Szájából csak úgy gőzölgött a pálinka-szag s mialatt jobbra-balra +ingadozott, sóváran meredt a fiatal ember zsebre dugott kezére. A +pénz valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha +egyszerre határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan +torkon ragadta áldozatát s rettenetes öklével a szeme közé +csapott.</p> +<p>A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig +dulakodtak: egymást átnyalábolva, hanyatt-homlok buktak le mind a +ketten a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe. +Arczát valami meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére +térdelt s míg egyik kezével nyakát szorította a földhöz, a másikkal +előkotorta bicskáját s csak úgy találomra beledöfte néhányszor +ellenfelének vonagló testébe. Hiába akart védekezni, nem tudott, +szájából dőlt a vér, karjai ernyedten hanyatlottak le, kiáltása +fájdalmas nyöszörgésbe fult.</p> +<p>Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya s egy boglyas +fej bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza.</p> +<p>A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen +áldozatának zsebeit.</p> +<p>Minden zsákmánya kilencz rézpénz volt! Nem akart hinni a +szemének, újból kutatni kezdett, feltépte a festő ingét s dühében +még odacsapkodta nehányszor a kövezethez a halvány sebesültet. +Aztán káromkodva törölte bele véres kezét áldozatának +összeszaggatott ruháiba, felállt s elmenőben még nagyot rugott +rajta. <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span></p> +<p>– Per la santa trinità, tévedtem!… Ezért ugyan nem volt +érdemes!</p> +<p>Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé…</p> +<p>A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a +földön. Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy +álomban hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és +szinte még jól esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat +borítja el. Csak a kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a +hátát.</p> +<p>Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki. +Egy pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni +azért, hogy majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg +haza a hírt?… Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis +mozaik-gyűrű is eszébe jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd +Giulietta húzza az újjára… Ejh, bolondság az egész…</p> +<p>Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a +csillagokat.</p> +<p>– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa, +épen ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>CZIGÁNYOK.</h2> +</div> +<p>Csendes a róna. Szellő se lebben, hang se kél. Csak messze a rét +felől hallszik felém a gulya kolompja…</p> +<p>A világ nem változik. Minden olyan, mint volt régen, mikor +gyermekkoromban erre kergetőztem, mikor lepkéket fogtam amott a +tetétleni halom tövében. Az akáczfasor zöld ágai ma is +összeborulnak a fejem fölött s alattuk ma is fehéren fut neki az út +a délibábos alföldi végtelennek… A tavaszi mennybolt csak itt-ott +bukkan elő a sűrű lombok között és az apró kék mezőkben illatos +pillangócsapatként libeg a gallyakon a sok akáczvirág. A vetés +közül felém bólintgat a tenger pipacs meg búzavirág. Rám ismert a +táj, még az út ezüstös pora is felismerte bennem régi czimboráját, +tánczra kerekedik a kocsim körül s versenyt vágtat velünk.</p> +<p>Az útmenti Szűz Mária-szobor előtt hirtelen megáll a kocsi… +Elszakadt a tartó-szíj. A kocsis valami sarkantyús rézangyalt +emleget és bogozni kezdi a szíjat. A por tovább nyargal s elül +pihenni valahol messze a fákra, utolsó fellege pedig, mint +meghajszolt kutya hasal le a kerekek közé. Szemem a Szent Szűz +szobrára téved… A vetés zöld hullámai szeliden <span class= +"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> zsongják +körül omladozó talapzatát s kinyujtott kőkezéből egy kis pacsirta +dalolja meg a tavaszt.</p> +<p>Emlékezem, akkor régen olyan szépnek láttam ezt a szobrot. +Csillagos palástja kék volt, mint a búzavirág. Köntöse meg piros, +mint a pipacs. De a sok vihar és a sok napsugár lelopta róla a +színeket s most szomorúan, sápadtan mereng a körülte ismét fakadó +virágokra, az évről-évre megújuló tavaszra… A kis pacsirta pedig +csak énekel tovább.</p> +<p>Hát a vén czigány?… Egyszerre eszembe jut ő is. A mult időkben +ez volt az ő helye. Mindig itt üldögélt a szobor tövében. Lábát az +út árkába lógatta s mert mozdulni nem igen tudott már, hát a +tekintete kóborolt el a végtelen síkon. Vajjon hová lett azóta, ő +is, meg az a kis rajkó, a ki mellette nőtt fel az árokmenti +bogáncsok társaságában? Víg gyerek volt az istenadta, napestig +nevetett, dalolt, kéregetett. Rongyos, szurtos volt s a haja olyan +fekete, akár az éjszaka s olyan boglyas, mint az a kúsza fűzes +amott túl a Tisza partján. Hanem aztán ha hegedűlni kezdett!… +Szemében kigyúlt az alföldi nap heve, visszatükröződött benne az +arany kalász-tenger, a zöld akáczfasor – egy egész kis magyar +világ. Mintha a fekete földből szítta volna a nótáját, nem volt +annak vége soha. És mi gyerekek, biz’ Isten jobban tudtunk volna +ilyenkor fohászkodni, mint orgonaszó mellett a templomban.</p> +<p>Képzeletemben megélednek a régi képek. Eszembe jut az az őszi +nap is, a melyiken búcsut vettem Tetétlentől, az oszlopos ódon +kuriától, a szérűskerttől, a szép alföldi rónaságtól – mindentől, a +mit akkoriban <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span> szerettem. Elszorult a szívem. Kopárnak +láttam magam körül a világot. Az út sáros volt, az árkokban +meggyült az esővíz s az égen terhes őszi fellegek serege vonult +fel.</p> +<p>Szomorúan értem ide a Boldogasszony szobra elé. Leszálltam a +kocsiról s néhány friss rózsát, az utolsókat, oda tettem a Szűz +lába elé. Öreg czigánybarátom akkor még az árok szélén tanyázott. A +rajkó mellette kuporgott s a nyakába kanyarított nagy, szürke +gallér, furcsán hólyagzott fel mindegyre a szélben. Egy +agyagpipából ritkás füstöt eregetett maga elé.</p> +<p>Nem állhattam szó nélkül:</p> +<p>– Mit kerestek itt? Ilyen időben csak a garaboncziás jár +erre!</p> +<p>– Küld az Isten mindig valakit; ad is neki útravalóul olyan +szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám, – dörmögte a czigány.</p> +<p>– Miért nem mentek födél alá?</p> +<p>– Itt van az ég, elég födél az nekünk!</p> +<p>Az öreg csak most vetette rám a szemét. Soh’sem felejtem el azt +a fájdalmas tekintetet. Aztán felsírt hegedűjén a nóta s elvegyült +a szél zúgásával, hogy: «A faluban a legárvább én vagyok»… Czigány +ösztönével kivette a szívemből a bánatomat, beletette a nótájába, +elsiratta – megvigasztalt… Most hát én voltam az a valaki, a kit az +Isten az útjára küldött.</p> +<p>Mikor az őszi dalnak utolsó hangja is elhalt a nyirkos légben, +ráhajolt a hegedűjére s mintha azzal beszélgetne, belemormogta a +húrokba: <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span></p> +<p>– Ugy-e, mi ketten meg a rajkó már csak itt maradunk. Őrizzük +ezt a szép kis helyecskét. Oszt’ ha meghaltam, ide temessetek…</p> +<p>A gyerek kivette szájából a pipát és nyugtalanul pislogott +felé.</p> +<p>– Lelkem, kölyköm, mindenkinek meg kell halnia, a czigánynak is, +a kutyának is… Aztán nekünk jó az út árka. Olyan az, mint mi, a +meddig tart, mindig mendegél, ha pedig egyszer megáll, akkor nincs +is többé.</p> +<p>A fiú siránkozva kapaszkodott az öreg karjába s az ölébe fúrta a +fejét. A vén czigány durva gyöngédséggel vert a vállára:</p> +<p>– Nem kell sírni, kincsem. Fáradt vagyok a pihenéstől, +mehetnékem van már!</p> +<p>– Jó öregem, az Isten megáldjon! – Pénzecskémet az ölébe dobtam, +aztán indultunk odébb. A sár felcsapott a kerekek körül s a lábon +maradt tengeri kórók között zizegve iramodott tova a szél, +megingatva az elszórtan égő kis pásztortüzeket. A kanyarodónál még +egyszer visszanéztem. A vén czigány tenyerébe hajtotta a fejét, +lába nyitott sírjába lógott s bolondos kölyke már megvigasztalódva +pipált mellette…</p> +<p>– Mi lett az öreggel? – kérdem a kocsistól, a ki még mindig a +tartó-szíjjal bajoskodik.</p> +<p>– Hogy mi lett vele? – dörmögi egykedvüen s hüvelykújjával a +háta mögé mutat. – Hát semmi, ott fekszik az árok alján!</p> +<p>Csak most veszem észre, hogy az árok kissé beljebb fut, mint +régen. A Szent Szűz lába előtt fel <span class="pagenum"><a name= +"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> van hantolva a föld s +felette kis sírkereszt tárja ki árván karjait…</p> +<p>A szél bágyadtan kezd dudolászni s az akáczfa fehér virágai, +mint tavaszi hóhullás borítják el a sírhalmot.</p> +<p>– Hát a rajkó?</p> +<p>János kocsis kiveszi szájából a zsineget, a mivel dolgozott, +aztán megint a foga közé harapja és felsóhajt:</p> +<p>– Megkövetem szépen, furcsa szerzet volt az!</p> +<p>– Beszéljen már, – nógatom türelmetlenül. De ő kegyelme azért +csak nem siet, nagy tempósan meglatolja minden szavát s közbe a +lovak lábát vizsgálja.</p> +<p>– Nem hallgatott okos szóra a kis kölyök. Pórul is járt szegény +feje!</p> +<p>– Hát miért nem viselte senki a gondját?</p> +<p>– Könyörgöm, az ispán úr be akarta szegődtetni a Csillagos +pusztára libapásztornak, de nem tetszett neki. Inkább ott +élhetetlenkedett az öreg sírja mellett. Egyszer aztán, hogy, hogyan +nem, máig sem tudom, valami zsivány atyjafia ellopta a hegedűjét… +Lett ebből jajveszékelés, egyre azt hajtogatta, hogy nem volt más +egyebe, csak a hegedűje meg a száraz czigánybőre és az egyiket, a +drágábbikat elvitték tőle… Nagyon megesett rajta a szívem. Mondtam +is neki, akad munka a majorban. Szegődjék be, jobb sorsa lesz, mint +most.</p> +<p>– Nos és…</p> +<p>– Hát uram-fia mit nem válaszol a kis bitang? Hogy bizony nem +tud a czigány hegedűje nélkül élni?… Erre aztán csakugyan a +faképnél hagytam. <span class="pagenum"><a name="Page_103" id= +"Page_103">-103-</a></span></p> +<p>János kocsis elkészült a tartószíjjal s felczihelődik a +bakra:</p> +<p>– Mehetünk!</p> +<p>– Megálljon csak! Hol van most az a gyerek?</p> +<p>– Igaz-a, a végit el is felejtettem… Hát egy reggel mikor a +postáért Abonyba mentem, valamit setétleni láttam ott fenn a fán,… +úgyám… felkötötte magát az istenadta.</p> +<p>Megemeli kalapját és keresztet vet, aztán nagyot suhint a lovak +közé. Hajrá… Én pedig felnézek a lombos koronákra… Ki tudja? Talán +akkor is ilyen kéken nevetett felettök az ég. Ezek a virágos +gallyak meg tán akkor kulcsolódtak ilyen szorosan össze, hogy +imádkozzanak a kis czigányért, a ki nem tudott a hegedűje nélkül +élni…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_104" id= +"Page_104">-104-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TÉPETT ATILLA.</h2> +</div> +<p>A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka +meséjét hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok, +a szellő pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát.</p> +<p>Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már +évről-évre tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek +szokatlan dolgokról: hazaszeretetről, daliás időkről, a fia +hősiességéről. Pedig ismerte már a házban mindenki az ő történetét, +mégis kegyelettel hallgatták valamennyien s megadóan tűrték +ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg asszony szemében csak azok +a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s bizony alaposan +lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át a +negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok, +mikor valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen +dünnyögte, hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka +kicsinylően tekintett rá.</p> +<p>Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek +feje fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez +élő ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap +<span class="pagenum"><a name="Page_105" id= +"Page_105">-105-</a></span> reá sütött, olyankor mindig +megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a virágzó +természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém.</p> +<p>Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák +alatt. Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve +igazgatta fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit.</p> +<p>– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv +bölcseséggel, – ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik +voltak azok a hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! – +és azután mindig újra elülről kezdte a történetét s +feledékenységében kedvesen zavarta össze az eseményeket, cserélte +föl a neveket. Olykor azonban, mintha megérezte volna, hogy +megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett körül, majd +szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig hallgatott…</p> +<p>Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy +éppenséggel megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy +csúnya granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a +muszka kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott +mesélni. No meg egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele +reggelig beszélni, hogy milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy, +ha engedi, elment volna már a háború kezdetén katonának. +Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény özvegyasszonynak az a +fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor töltötte be +tizenötödik évét az istenadta s <span class="pagenum"><a name= +"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> tavaszszal jobb híreket +is hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!…</p> +<p>– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban +meggörnyedve székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a +gyereket. De mikor a szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön +az országba, mikor meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam +küldtem el Sándort, a városvégi táborba, habár gyerek is még, +álljon be katonának.</p> +<p>Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről +követtem az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram +Isten, nem hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind +csupa gyerek volt… Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a +mezőre, nem pedig meghalni.</p> +<p>Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben +pedig, a kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be +magát Sándor is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a +ki a városkánkból való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal +Csehországból. Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és +megkövettem szépen, vigyázzon a háborúban a gyerekre, aztán +indultam hazafelé.</p> +<p>Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget +szed össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd +a városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok +érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim, +hogy jussom volt az <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span> ilyen gondolatra, nem került több olyan +a környéken, mint az én Sándorom.</p> +<p>Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett. +A hogy megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos +atilla feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az +oldalán… nyalka huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be +szép is volt úgy… ha láttátok volna!… No de várjatok csak!…</p> +<p>Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt +egyszerre kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel +megindult szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent +közöttünk, vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e +meg egyikünk sem, aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére +azt a szinehagyott honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól +ismertünk már.</p> +<p>– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt +megczirógatta a kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a +napon… Oh, édes Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem +benne, ő pedig csak szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt +a lelke, hogy meg kell válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott +eszembe, hogy milyen veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket. +Isten látja lelkemet, megborzadtam bele és bevallom, egy +szempillantásig szinte reménykedtem, hogy talán nem is akar +elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni még sem mertem és ő +is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját, később leültünk az +estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> azon +kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült +s valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy +hajnalban tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek +múltak. Sándor ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor +mertem hozzá lopózni, mikor egyenletes lélegzését hallottam… +Leültem mellé egy székre, aztán néztem… néztem és búcsúztam tőle. A +szememmel csókoltam meg ezerszer, az ajkammal nem mertem volna, +féltem, hogy felébreszteném. És miként történt, máig sem tudom, +ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert egyszerre csak +trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra néztünk.</p> +<p>Sándor csak ennyit mondott:</p> +<p>– Jönnek, anyám!</p> +<p>Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s +öreg szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját. +Akkor még volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve +jöttek a Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld +vágtatásuk alatt és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a +csákóforgók nemzetiszín rózsái a szürkület homályából.</p> +<p>Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan +bírtam túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan +emlékezem, hogy mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes +anyám»… de azután elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a +karomból és futott az ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem +hallotta a kiáltásomat <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span> s én még csak a kedves kék szemébe se +nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott a nagy csákó a +homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani? +Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és +rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán +elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek +meghalni a csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt +velem.</p> +<p>Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak, +melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték +egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk, +mint siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt, +a mely Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az +aggodalomba; a kínos napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és +még mindig nem hallott semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a +kik elmentek a csatába, de hősök voltak azok is, a kik küldték, a +kik menni engedték őket!… A hír sokáig váratott magára, de végtére +mégis csak elérkezett, az a vitéz őrmester hozta meg, a ki egy este +bekopogtatott a szegény asszony ajtaján. Hazaengedték egy +érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott tépett el az +ágyugolyó valamelyik csatatéren.</p> +<p>– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta +kínosan a mi anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem. +Igaz ugyan, hogy könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de +azért mégis csak újból Sándorról kezdtem <span class= +"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> +beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van? Merre jár? Van-e már +érdemrend a mellén?</p> +<p>Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem +fogott el, egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a +csendet… Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan +kiáltottam rá:</p> +<p>– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan +halkan, mint a légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a +szívembe minden szava.</p> +<p>– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz, +az igaz; a Sándor gyerek aligha jön vissza többet!</p> +<p>– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak, +mikor a rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg +mindent.</p> +<p>Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból +czirógatni kezdte az atillát és azután reszkető hangon +folytatta:</p> +<p>– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden +érzés a fiam után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt +egyebem, csak a hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva +legyen érette a neve, – a jó öreg huszár hozott el nekem.</p> +<p>Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban +mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos +írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit +is… Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment, +eltévedt a gyerek az erdőben… <span class="pagenum"><a name= +"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> +<p>Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja…</p> +<p>– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az +arczát, ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni… +Eltévedt a szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok +puskagolyó összetépte a szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan +tudom, hogy szépen eltemették, érdemrendes új atillát is kellett, +hogy adjanak rá, hisz a régit, azt elküldték nekem, a bajtársai +pedig valamennyien megsiratták, mert tagadhatatlanul vitéz katona +volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen nagyobb hőstettet nem +vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a hazájáért.</p> +<p>– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az +anyóka – és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan +hősök, mint a minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább +hasonlók hozzá.</p> +<p>… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a +mióta csak visszaemlékeztek a házban…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután +meséivel mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után, +hisz oly régen készült a nagy útra.</p> +<p>Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép. +Ő a szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban +égett a sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva +szökelt fel-le a halott arczán. <span class="pagenum"><a name= +"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p> +<p>Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes. +A millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak, +szinte mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a +szegényes párnába s a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó, +ámuló kifejezést véltem felfedezni arczán. Álla sovány mellére +támaszkodott, szeme félig nyitva volt s a szoba szegletébe meredt +oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy leány a rozoga kis szekrény +ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor kinyilt, pedig nem volt +odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél és az a szinehagyott +honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a félhomályban már +igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették meg a molyok, +hol járták át a golyók a sújtásos szövetet…</p> +<p>Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az +atillát a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá +dugták, kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna +még egyszer utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron.</p> +<p>– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, – +sóhajtotta az asztalosmester, mialatt szakértő pillantással +vizsgálta végig a koporsót.</p> +<p>– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az +jóféle, a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes +menyecske.</p> +<p>Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert +egy másik asszony a szavába vágott: <span class="pagenum"><a name= +"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p> +<p>– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt +mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk.</p> +<p>– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével +befogta a száját.</p> +<p>Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a +menyecskéhez, de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott +felé és nem válaszolt kérdésemre.</p> +<p>– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek.</p> +<p>Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra.</p> +<p>– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az +öreg asszony fiát?</p> +<p>– Annak tartottam. Az anyóka mondta.</p> +<p>– No de hát ő nem is tudta, a szegény!</p> +<p>– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt.</p> +<p>– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja +neki.</p> +<p>– De mi volt?… Mondja már!</p> +<p>– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia +eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de +mi tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten +őrizzen, azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan +árulót… honvédek lőtték agyon…</p> +<p>Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és +megilletődve pillantottam a halottas szoba felé.</p> +<p>Vannak mégis jó emberek a világon!…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_114" id= +"Page_114">-114-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>VIRÁGZÓ HANTOK.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett +arra a szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi +küzdelem után most már csakugyan a férje. István is rátekintett, de +olyan különösen, mint soha vőlegény korában.</p> +<p>Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt +szép. Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei. +Ajkát valami örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte +fejletlen alakja pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely +mindjárt lecsap reá, még nagy boldogságában is riadtan hajolt +előre.</p> +<p>Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját:</p> +<p>– Mire gondolt most az én kis feleségem?</p> +<p>A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét:</p> +<p>– Igazat kell vallanom?</p> +<p>Egy csók volt a biztatás.</p> +<p>– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik +az idő, ha az ember már egyszer asszony. <span class= +"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> +<p>– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e, +éppen azon tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember +egyszer már férj és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével. +Egy órája mult, hogy hazajöttünk az esküvőnkről…</p> +<p>Magda nem válaszolhatott. A násznép felfedezte rejteküket s a +díszmagyaros bácsik és selyemruhás nénik záporban hullatták rájuk +jókivánságaikat.</p> +<p>Férje mosolyogva súgta a fülébe:</p> +<p>– Még mindig gyorsan múlik az idő?</p> +<p>Kedves kétségbeeséssel rázta meg a fejét, aztán egyszerre +fellélegzett. Édes anyja, a ki az utolsó perczig ellenezte ezt a +házasságot, jóságos mosolylyal jött feléje:</p> +<p>– Kedves kicsi lányom, hát elhagysz? Csak aztán boldog +légy!…</p> +<p>Egykori játszótársa, legjobb barátja, Berényi Tibor is feltünt +az ajtóban. Magda nevetve intett neki közös tolvajnyelvükön. De +aztán elcsudálkozott:</p> +<p>– Milyen sápadt ma ez a fiú – s szinte önkénytelenül fordult a +férjéhez:</p> +<p>– És a maga nagy barátja, Mándoky Ákos hol marad?</p> +<p>– Igaz! A templomban sem láttam… Nem folytathatta tovább, a +fiatal Berényi vállára tette a kezét és a füléhez hajolt. Habozva +kereste a szavakat:</p> +<p>– Mit tegyünk?… Ákos egy órával ezelőtt főbelőtte magát!</p> +<p>Déznay tekintete egy pillanatra merevvé lett. Szintúgy, mint +mikor az ember sötétben keres valamit, aztán megrázta a fejét: +<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span></p> +<p>– Lehetetlen… megfoghatatlan!… Miért tette volna?</p> +<p>– Senki sem tudja!</p> +<p>– De bizonyos vagy benne?</p> +<p>Berényi nem válaszolt. Szemével Magda felé intett, a ki +aggodalmasan figyelt.</p> +<p>– Mi történt? – kérdezte szorongva.</p> +<p>– Nyugodjék meg, édesem… Igazán semmi különös…</p> +<p>Az asszony könyörgésre fogta a dolgot:</p> +<p>– Tudni akarom. Ne titkolódzanak! Istvánról van szó!</p> +<p>– Nem – mondották egy lélegzettel mind a ketten s oly őszintén +néztek Magda szemébe, hogy nem kételkedett többé. Szerelmes +önzésében nevetni kezdett s vígan csapta össze a kezét:</p> +<p>– Hisz akkor nincs semmi baj…</p> +<h3>II.</h3> +<p>Két hónap mulva Déznay István és a felesége visszatértek a +Rivieráról. Déznay ideges és rosszkedvü volt. Sokat vesztett +Monte-Carlóban; mint legénykorában, újból kártyázni kezdett. Nyerni +akart. Magdát kimerítette a hosszu kóborlás, leverten érkezett +haza. Közönyösen vont vállat mindenre s mint annyi más ujdonságot, +egykedvüen vette a Mándoky Ákos öngyilkosságának a hírét is. Nem +tett rá hatást, hisz alig ismerte férjének ezt a különcz barátját. +István sohasem emlegette: megfeledkezett róla csakúgy, mint a hogy +mindenről megfeledkezett, <span class="pagenum"><a name="Page_117" +id="Page_117">-117-</a></span> ha a kártya járt az eszében. A +kaszinóban töltötte az életét. Haza jóformán csak azért ment, hogy +megint odébb álljon. Örökké sietett és alig beszélt Magdával. Az +asszony utóbb már nem tartóztatta, mert hiszen minden szavával úgy +is csak az ő egykori leányszerelmének az eszményét hazudtolta meg. +Egy ideig egész erejéből küzdött a valóság ellen. El akarta hitetni +önmagával, hogy boldog. A második év elején még mindig küzdött, de +ekkor már csak azt akarta eltitkolni saját maga előtt, hogy +boldogtalan. Az esze és a szíve szakadatlanúl vitatkozott egymással +s ő kerülni kezdte az embereket. Legjobban az édesanyja elől +bujkált, futott. Elszorult a torka valahányszor ránézett, mert +ösztönszerüleg szégyelte, hogy azoknak volt igazuk, a kik le +akarták beszélni őt erről a házasságról.</p> +<p>Aztán elérkezett az esküvőjének a harmadik évfordulója is. +Egyedül töltötte, mint a többi napot, de e napon jobban fájt ez +neki. Boudoirjának magányában szomorúan sóhajtott fel s két kezébe +temette az arczát.</p> +<p>Odakint csengettek, de ő mit sem hallott, sötéten meredt bele +vigasztalan gondolataiba. Csak jó idő multán, mikor felemelte a +fejét, vette észre, hogy vendége van. Berényi Tibor állt az +ajtóban. Aztán megindult és jött feléje s nehány friss rózsát tett +az ölébe. Tekintetük találkozott.</p> +<p>Az esti homályban, mint egy maroknyi hó világítottak a fehér +virágok az asszony sötét ruháján. Tétován vette őket a kezébe s +újból felsóhajtott. Egy pillanatra maga is megijedt ettől az +őszinte sóhajtól, <span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span> majd csüggedten vont vállat. Fáradt +volt, nem tudott többé szinészkedni.</p> +<p>Hajdani játszótársa leült mellé és megcsókolta a kezét.</p> +<p>– Tibor, emlékezik mennyivel szebb volt az élet, mikor még a +fákra mászkáltunk és hittünk az operencziás tengeren túl-ban!</p> +<p>– Szép volt akkor is és…</p> +<p>– Most nem az többé – tört ki Magda keserűen. Nézzen rám, igy +néznek ki azok, a kiknek szép az élet? – Sovány kis arczát barátja +felé fordította és szemében panaszosan gyűltek meg a könnyek.</p> +<p>– Miért nem mondta az eljegyzésemen, hogy bolondot teszek… Miért +nem mondta, hogy István csak a kártyának él, hogy csak… csak a +pénzemért vesz el… Ne tiltakozzék, ezt kellett volna +megmagyaráznia. Magának talán hittem volna!</p> +<p>Tibor szánakozva nézett rá:</p> +<p>– Hiába mondtam volna bármit is akkor, mert szerette.</p> +<p>– Lehet! Nagyon szerettem és azt gondoltam örökké fog tartani. +Pedig… rájöttem azóta, hogy minden nő legalább kétszer szeret +életében, két egészen különböző érzéssel: leányszerelemmel és +asszonyszerelemmel. Úristen, milyen különbség!… És tudja-e, hogy +azt, a kit mint leányok szerettünk, újból meg kell ám szeretnünk a +házasság után. Ha ez sikerül, akkor van lehetőség a boldogságra, de +ha nem, akkor félek, keresni kezdjük azt, a kit asszonyszerelemmel +tudnánk szeretni…</p> +<p>– Csak azt ne, – mondotta Berényi s pajtáskodva <span class= +"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> +szorította meg a Magda kezét. Jó barátja vagyok, hát hihet nekem. +Rossz dolguk van maguknak mindenképpen és végül mindig sajnálnak +valamit. Csak az a különbség, hogy ha meghallgatják azt, a kit, – a +mint maga mondta, – asszonyszerelemmel szeretnek, hát van mit +sajnálniok, – ha pedig nem hallgatják meg, akkor – nos akkor nincs +mit sajnálniok!…</p> +<p>Magda bágyadtan mosolygott:</p> +<p>– Igaza van! Nem panaszkodom. Férjhez mentem, mint a többi +leány… boldogtalan vagyok, mint a többi asszony. – Keze az ölébe +hullott. Barátjára emelte a tekintetét.</p> +<p>– Milyen hálátlan vagyok. Elfelejtettem megköszönni a virágait. +Hogy is juthatott eszébe, hogy ma van az esküvőm évfordulója, mikor +még a férjem sem gondolt rá. Látja, egészen egyedül vagyok. Mindig +egyedül…</p> +<p>Tibor másra akarta terelni a beszélgetést. Az előbbi kérdésre +felelt:</p> +<p>– A maga esküvője emlékezetes napom. Két jó barátomat vesztettem +el egy órában. Magda kisasszony férjhez ment és…</p> +<p>– Ki volt a másik?</p> +<p>– Mándoky Ákos. Hisz tudja, az nap lőtte főbe magát.</p> +<p>– Aznap? Nem tudtam…</p> +<p>Berényi czigarettára gyújtott. Az asszony szórakozottan tépdeste +le egy rózsának a szirmait, aztán tompán ismételte:</p> +<p>– Aznap!… Irigylem. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span></p> +<p>– Ne bolondozzék, Magda.</p> +<p>– Isten látja lelkemet, komolyan beszélek. De azért ne féltsen. +Gyáva volnék ehhez, félek a haláltól. Hanem a ki meg meri tenni, +annak igaza van. Mándoky Ákosnak is igaza volt.</p> +<p>Tibor ámulva nézett rá:</p> +<p>– Hogy érti ezt? Senki sem sejti, miért tette. Adóssága nem +volt. Asszonyért meg csak nem puffantja főbe magát manapság az +ember, kivált ő nem, a kinek annyi szerencséje akadt életében.</p> +<p>– Igazán? Pedig szép sem volt.</p> +<p>– Milyen gyerek maga. Hiszen nem a szép, hanem a rossz +embereknek van szerencséjük.</p> +<p>– Mándoky rossz volt?</p> +<p>– Az asszonyokhoz igen.</p> +<p>– És ezért szerették? – Magda érdeklődve figyelt.</p> +<p>– Hát persze. Az asszonyok a rossz embereket szeretik, mert +reménykednek, hogy megtérítik őket és közben nem veszik észre, hogy +önmagukat elveszítik.</p> +<p>– Milyen különös, soh’sem gondoltam eddig rá. Pedig most jut +eszembe, ő megjósolta nekem azt, a mi bekövetkezett. Egyszer egész +este mellettem ült és olyan furcsán nevetett, mikor Istvánnal +összebujtunk sugdosódni. Azután egy perczre magunkra maradtunk. +Megfogta a kezemet és azt mondta: «Kicsi leány, a maga szerelme egy +ábrándos német költemény, félek, hogy a házasság majd magyar +prózába fogja lefordítani…» Most jut eszembe… tulajdonképen szép +szeme volt, olyan melegen tudott nézni… Adjon egy czigarettát. +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span></p> +<p>Berényi Tibor odakinálta a tárczáját s mialatt az órára +pillantott, felállt.</p> +<p>Mennem kell. Sajnálom, hogy mire elfüstölte a helyettesemet, nem +jöhetek vissza.</p> +<p>És azután, míg a czigaretta kékes fellegekké nem változott, +Magda Mándoky Ákosra gondolt.</p> +<p>… «Aznap» – ismételte szinte gépiesen, – «milyen csodálatos +véletlen… Véletlen?» – és gondolatban mintha kérdéssé alakult volna +át ez a szó.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Rövid nehány nap mulva szörnyű hírrel verte fel Magda mesterkélt +csendjét a valóság. Meghalt az édesanyja. És mikor megtörten ott +térdelt a ravatal előtt, mint egy keserű szemrehányás nyilallott a +lelkébe az a tudat, hogy valamit visszahozhatatlanul elmulasztott. +Adósa maradt az igazsággal annak a hű szívnek, a melyik csak érte +dobogott. Titkolódzott előtte. Tévedéssel takargatta tévedését és +még az a vigasza sem maradt meg, hogy talán kiméletből tette. +Kettőjük között az ő hiú büszkesége volt a válaszfal.</p> +<p>Magára maradt hát egészen. Az élet a férjét, a halál az anyját +vitte el tőle s egyetlen barátja, Tibor külföldön járt… +Kétségbeesésében támaszt keresett, elhagyatottságában gyengédség +után vágyott. Hasztalan, egyedül volt szemrehányásaival. Előlük +menekült a temetőbe s mindazt, a mit az élő anyával szemben +elmulasztott, a halottal szemben akarta pótolni… És ezek a bús +látogatások emésztették fel <span class="pagenum"><a name= +"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> egész erélyét. Nap-nap +mellett tétován, kábultan indult útnak s maga se tudta, hogyan ért +el az anyja sírjához.</p> +<p>Egy langyos tavaszi alkonyaton fáradtabb volt a rendesnél. +Czéltalannak látta az életét, mert senki sem szerette, senkit sem +szeretett. Csüggedten lépett be a temető kapuján s útközben +gépiesen kezdte olvasni a sírkeresztekre írt neveket. A nagy város +életének zsivaja, mint egy óriás gépnek a zúgása, veszett el +körülötte a csendben. A napfény elapadt a sírokról s utolsó sugara +haldokolva vérzett el a kőfal peremén…</p> +<p>Magda egyszerre megállt. Felvetette a fejét, mintha +hallgatódznék. A sok száz közönyös névből, a mit elolvasott, egy +egyetlen visszacsengett a fülében.</p> +<p>– Mándoky Ákos, – ismételte félhangon. Aztán hátra fordult és +szokatlan sietséggel indult meg arra felé, amerről jött.</p> +<p>Egy besüppedt sírhant félredülő kis fakeresztjén csakugyan ott +fehérlett a Mándoky Ákos neve. Sajátságosan, mint egy váratlan +találkozás, úgy hatott reája ez a felfedezés. Nem tudta azonnal +rendbeszedni a gondolatait. Valami szorongatni kezdte a torkát. +Megszánta a halottat, a kit elfelejtett a világ.</p> +<p>– Szegény… szegény, – töprengett magában, – hát senki sem gondol +rá, a kit szeretett? – Izgatottan egyenesedett fel.</p> +<p>– Szeretett?… Vajjon kit?… És miért ment el úgy szó nélkül? – +Mintha ezekre a nagy kérdésekre várna feleletet, visszafojtott +lélegzettel <span class="pagenum"><a name="Page_123" id= +"Page_123">-123-</a></span> nézett el a szürkületben ringó +cziprusok felett, majd újból letekintett a sírra, és ekkor… szeme a +Mándoky neve alatt esküvőjének, az ő halálának a keltén akadt +meg.</p> +<p>Összerázkódott. Az a gondolat, a mi egyszer már ködösen +megkisértette őt, határozottabb körvonalakat öltött benne. Közelebb +hajolt a sírkereszthez s mintha meg akart volna bizonyosodni valami +hihetetlen igazságról, újból olvasni kezdte az elmosódott szavakat. +Aztán hirtelen úgy érezte, megtalálta kérdéseire a feleletet.</p> +<p>– Az esküvőm napján!… Én akkor kezdtem, ő akkor végezte az +életet… Hátha?… Igen!… Nincs kétség! – Képzelete úrrá lett felette, +nem tudta többé kormányozni. Mándoky Ákos hangja felcsendült +körülötte, magán érezte tekintetét s mind azt a gyöngédséget, a mi +után hasztalan sóvárgott fiatal életében, öntudatlanul abba a +hangba, abba a tekintetbe lopta bele.</p> +<p>– Szeretett… Szeretett – mondogatta a szive minden dobbanásával +s melléből feltört az első sóhaj, szeméből kicsordult az első köny +Mándoky Ákosért. A képzelt végzetes szerelem gondolata melegséggel +árasztotta el a lelkét. Igaz, hogy csak a visszanéző nap melege +volt ez, de az asszony, a ki annyit didergett elhagyatottságában, +kétségbeesetten kapott utána.</p> +<p>Az alkony lassan elborította a temetőt s a halottasház felől +szaggatott csengetés hangját hozta el Magdához a szellő. Eszébe +jutott, hogy mennie kell. Lehajolt s mintha valamit, a mit sokáig +halasztott, <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span> akarna jóvá tenni, gyöngéden +megigazította a félredűlt sírkeresztet s az anyjának szánt +virágokból néhányat a hantokra hullatott.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Sötét este volt, mire Magda haza ért. Egy ideig fel s alájárt +kis boudoirjában, aztán egyszerre határozott s a férje szobája felé +indult. Mindenáron részleteket akart hallani Mándoky +öngyilkosságáról. Meg fogja hát kérdezni Istvánt, ez a +legegyszerűbb.</p> +<p>A küszöbön majd hogy egymásba nem ütköztek.</p> +<p>– Honnan jön? – kérdezte Déznay szórakozottan.</p> +<p>Az asszony rátekintett s maga is elcsodálkozott, milyen idegenül +hatott rá az az ember, a kiről hajdan azt hitte, hogy szereti. +Tartózkodó lett vele szemben, mintha ma látná először. Nem bírta +volna előtte az ajkára venni Mándoky nevét. Zavarba jött és halkan +válaszolt:</p> +<p>– A temetőben… az anyámnál voltam!</p> +<p>István sietett, szabadulni akart, de Magda nem mozdult az +útjából. Mondania kellett hát valamit. Találomra egy ásítás közben +megszólalt:</p> +<p>– Ilyen soká?…</p> +<p>– Igen… ott feledkeztem – hadarta az asszony idegesen s +indokolatlan részletességgel kezdett beszámolni délutánjáról. +Minden semmiséget elmondott, csak a Mándoky sírjáról hallgatott. +Miért tette, maga sem tudta.</p> +<p>A férje mosolygott. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span></p> +<p>– Ha nem ismerném magát, igazán azt hinném, hogy azért beszél +annyit, mert el akar valamit hallgatni… egy kis légyottot, valami +kalandot. – A feleletet be sem várta. Hirtelen kötelességszerüen +megcsókolta a feleségét és már csapódott mögötte az előszoba +ajtaja.</p> +<p>Magda zavarodottan nézett utána:</p> +<p>– Igaza van. Miért is csinálok mindebből titkot? – Átlépte férje +szobájának a küszöbét és tétován állt meg az íróasztal előtt.</p> +<p>– Hová került innen a Mándoky arczképe? – Emlékezett rá, hogy +látta valamikor, látta, de nem nézte meg soha. Keresgélni kezdett, +türelmetlen lett s mind lázasabban kutatta át a szobát. +Leküzdhetetlen vágy fogta el. Szembesíteni akarta az arczképet +azzal az új Mándoky Ákossal, a kit felfedezése óta ő formált +magának…</p> +<p>Végre ráakadt a képre. Visszafojtott lélegzettel hajolt föléje, +de egy pillanat mulva már csalódottan hanyatlott le a keze. Az az +elegáns gavallér, a ki olyan egykedvű, czinikus arczczal nézett reá +a képről, meghazudtolta minden feltevését… Nem azt az Ákost +igazolta, a ki képzeletében testet vett, hanem egy másikat, talán a +valódit, a kire nem mert visszagondolni.</p> +<p>Kiábrándultan meredt a semmibe. Megint egyedül érezte magát a +világban. Szintúgy, mintha szerelemmel hitegették volna, hogy aztán +hűtlenül elhagyják…</p> +<p>Mikor szobájába ért, csak akkor vette észre, hogy az arczképet +magával vitte, pedig nem akarta <span class="pagenum"><a name= +"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> többé látni. Elzárta +iróasztalában, aztán szomorúan hevert végig a kereveten. Órák +teltek. Magda elgondolt minden kedvére való emléket, a mit +Mándokyról felidézhetett. És mert az arczkép nem mondhatott neki +ellent, újból kiszinezte a multat. A képzelt dolgokból valóságot +csinált és képzeletével meghamisította a valóságot. Addig-addig, +míg ismét hinni kezdett Ákos szerelmében. Hinni kezdett, mert hinni +akart…</p> +<h3>V.</h3> +<p>Másnap korábban indult útnak és több virágot vitt magával, mint +rendesen. Először az édes anyjához ment el, de nem tudta +összpontosítani a gondolatait, megszöktek előle. Szórakozottan +álldogált egy ideig a sír mellett, aztán leült a szomszédos kis +kőpadra s napernyője végére szedte a tavalyi lomb ott feledett +leveleit.</p> +<p>– Meg fogom-e tudni valaha az igazságot? – gondolta csökönyösen. +– A szerelem vagy más valami kergette-e a halálba?… A szerelem? – +riadtan vetette fel a fejét. – De hátha mást szeretett? – Ez még +nem jutott eszébe. És mint mikor álomban, egy ellenőrizetlen +mozdulattal fájdalmat okozunk önmagunknak s bár sajog az ütés, nem +bírunk felébredni, kábultságában Magda is érezte, hogy szenved, de +nem tudott egészen magához térni. Kétségbeesetten küzdött az +egymásra torlódó gondolatokkal s közben féltékenyen pillantott +mindegyre Ákos sírja felé. Végre is nem bírt nyugton <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> +maradni, hátha ott talál valakit, a kinek több joga van azokhoz a +hantokhoz, mint neki.</p> +<p>Futva, lihegve ért a sírhoz… Elhagyatott volt az, mint tegnap s +csak az ő virágai fonnyadtak a kereszt tövében. Fellélegzett, majd +sóváran hajolt előre s elolvasta még egyszer a síriratot. Azt a +nevet, a melyik mint az árnyéka kisérte s azt a keletet, a melyik +mindkettőjükre olyan végzetes volt.</p> +<p>– Nincs kétség… nincs kétség – suttogta szomorú diadalérzéssel s +az ütés, a mit józansága mért a lelkére, nem sajgott többé. +Megnyugodott, tovább aludt és tovább álmodott.</p> +<h3>VI.</h3> +<p>Magda élete ezután megmaradt ebben a mederben. Eleinte ugyan még +bizalmatlanul nézett körül, valahányszor Ákos sírjához ért, nem +látja-e rajta egy más kéznek a nyomát. Hanem aztán, mikor csak nem +jött senki, egészen birtokába vette a hantokat.</p> +<p>Csendesen, nagy megrázkódtatások nélkül szálltak el felette a +hónapok. Nem vette észre, hogy múlik az idő, mert az, a kiről +elhitette magával, hogy végtelenül szerette őt, nem változott. Nem +ellenkezett vele, csendesen porladt virágai alatt, míg ő +fáradhatatlanul hímezgette szebbre a multat s adott képzelt +emlékeket egy képzelt szerelemnek. Kételyeit nem bolygatta többé, +gyáván menekült előlük, ösztönszerűen sejtette, hogy ha elveszítené +hitét a Mándoky Ákos szerelmében, akkor mindent elveszítene, a +miért érdemes volt élnie. <span class="pagenum"><a name="Page_128" +id="Page_128">-128-</a></span></p> +<p>A férjétől mindinkább elidegenedett. Az emberek elől mindinkább +elzárkózott. Lassan olyan néma magányt teremtett maga körül, a +miben semmi és senki sem mondhatott ellent rögeszméjének.</p> +<p>Az a sír, a melyiken a tavasz, az ősz mindig nyíló virágokat +talált, volt az ő világa. Titkolódzva, lopva oda járt el esőben, +hóban, forró napfény alatt s ha útközben ismerősökkel találkozott, +zavartan fordította félre a fejét, csak úgy, mintha a kedveséhez +menne.</p> +<p>Egy alkonyaton történt azután, hogy a temető hársai alatt valaki +a nevén szólította. Ijedten nézett körül, úgy érezte, rajtakapták. +Menekülni akart, de már későn volt. Rég nem látott barátnője, +Berényi Vera, a Tibor huga, állta el az útját.</p> +<p>Dadogva válaszolt kérdésére:</p> +<p>– Igen… az édes anyám sírjától jövök!</p> +<p>– Menjünk vissza hozzá, – szólt a fiatal asszony, – olyan jó +volt, viszek neki nehány virágot.</p> +<p>És elindultak mind a ketten, de Magda egyszerre megállt, mintha +nem tudott volna tovább menni.</p> +<p>Barátnője csodálkozva nézett rá, aztán a temérdek elhagyatott +sír között megakadt a tekintete Mándoky Ákos virágzó hantjain.</p> +<p>– Tudod ki fekszik itt? – kérdezte Magda s ebben a pillanatban +leküzdhetetlen lázas vágy fogta el, hogy annyi hallgatás után +bizalommal legyen valakihez. – Tudod ki?… Mándoky Ákos! – Olyan +régen nem mondta ki hangosan ezt a nevet, hogy most megremegett +tőle. <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span></p> +<p>– Ákos, – ismételte Vera elgondolkozva – szegény fiú, jól +ismertem.</p> +<p>Magda, mint akár egy bizalmaskodó szerelmes asszony +folytatta:</p> +<p>– Igen… ő és én ápolom a sírját, az emlékét, mert…</p> +<p>– Nos?</p> +<p>– Hiszen emlékezned kell, az esküvőm napján, míg a templomban +voltunk, lőtte főbe magát.</p> +<p>– Emlékezem, de hiszen…</p> +<p>Magda aggodalmasan vetette fel a szemét. Halálos félelem fogta +el, hogy most mindjárt hallani fog valamit, a mi meghazudtolja az ő +meggyőződését. Beszélnie, vallania kellett, mielőtt a másik +szólhatna. Megragadta barátnője kezét és rejtélyesen hajolt +feléje:</p> +<p>– Sohasem mondtam senkinek… Ő szeretett engem…</p> +<p>– De Magda!… a fiatal asszony szeme tágra nyílt, megdöbbenve +nézett rá. Ő azonban mit sem látott, mit sem hallott. Szegény szive +összeszorult s vallomása percében valami megmozdult a legmélyén, a +mi titok volt eddig saját maga előtt is.</p> +<p>Merengve pillantott le a hantokra, a melyek szomorú életében +egyedül hajtottak számára virágokat és rendületlen hittel +suttogta:</p> +<p>– Igen, ő szeretett engem… mi nagyon szerettük egymást…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_130" id= +"Page_130">-130-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A PIROS CZIPŐ.</h2> +</div> +<p>Lábujjhegyen, csintalanul mosolyogva indult el a szobában… +Kereste az édesanyját… Hová is bújhatott, mert bizonynyal bujósdit +akar vele játszani, hisz nem hallani semerre a dalolását.</p> +<p>Hová lett? Ezóta már felébredt, úgyis soká aludt. Igen, hogy +utoljára látta, mélyen alhatott, mert haragos volt az arcza. Az ő +mamája pedig sohasem haragudott. És olyan sápadt volt, hogy szinte +félt tőle s mikor az apja azt mondta, hogy csókolja meg mamát, +nagyon megijedt és kifutott a kertbe. Azután eljátszott a lombtalan +fák alatt a zörgő avarban egész délután, de most már beesteledett, +meg fázott is odakünn, hát szeretne az anyja ölébe ülni, kis fejét +a keblére hajtani, olyan jó az, mikor künn zúg a szél… Meséket +akart hallani és a míg az a szerető kéz lassan símogatja a haját, +elaludni holnapig.</p> +<p>– Mama!… Mama… Hol vagy? Jere már elő, nem akarok játszani.</p> +<p>Senki sem felelt, csak a légvonat libbentette meg az egyik +nyitva hagyott ajtó függönyét.</p> +<p>– Megvagy! – kiáltotta diadalmasan a kicsike és kitárt karokkal +rohant belé… De ott sem volt <span class="pagenum"><a name= +"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> senki. Felállt hát az +egyik székre s így nézett körül a szobában. Feje mellett a falon e +perczben kezdett ütni a kakukos óra; felbámult rá, azután hirtelen +megfogta az ajtócskán kipattanó kakukot és egy kis erőlködéssel +kihúzta egészen. Rég szerette volna ezt a szürke madárkát a kezébe +venni, közelről megvizsgálni, de anyja sohasem engedte. Tudta +bizonyosan, hogy most sem fog örülni neki, de úgy kell, minek +hagyta magára! Egy darabig csak játszott a kakukkal, hanem azután +elunta ezt is. Vissza akarta dugni a kis ajtón. Mivel ez sehogysem +sikerült, lemászott a székről, a szekrény alá dobta a madarat és +nem tudva, hogy mihez fogjon, megállt a szoba közepén és újból +eszébe jutott a mama.</p> +<p>Türelmetlenül kiáltozott utána, végtére sírni kezdett. Félt így +egyedül, de meg hozzá is volt szokva, hogy az ő ötéves kis élete +körül forduljon meg minden a házban és most egyszerre nem törődik +vele senki sem.</p> +<p>Felkapaszkodott az édesanyja magas székére s babrálni kezdett a +varróasztalon. A fényes olló még úgy feküdt ott, mint a hogy ő oda +tette, a hosszú fehér szállal befűzött tű a függönybe volt szúrva s +a kis leány ingecskéjére csak félig volt felvarrva a folt. Az anyja +varrta, emlékezett rá és a míg dolgozott, arról a gyémántkoronás +békakirályról mesélt neki, a ki a tündérleányt akarta feleségéűl. +De félbenmaradt a mese és ő most már szeretné tudni a végét.</p> +<p>– Mama! Mama!… Jere, mesélj nekem. – Szomorúan lóbálta meg kis +lábát s félrehúzva az <span class="pagenum"><a name="Page_132" id= +"Page_132">-132-</a></span> ablakról a szegényes csipkefüggönyt, +kibámult az országútra.</p> +<p>Egyszerre csak meglátta az apját; feketeruhás emberek közt sírva +jött a ház felé. Macskaszerű gyors mozdulattal kúszott le a +székről, azután futott ki az utczára a hűvös őszi alkonyatba. +Közvetlenül az apja előtt megállt s felágaskodva, szemrehányóan +mondotta:</p> +<p>– Apa, édes mamám elbújt, nem találom a házban!</p> +<p>Az apja szótlanul nézett rá és odébb ment.</p> +<p>– Adjátok ide őt! Akarom… szeretném, ha mesélne valamit! – +kiáltotta fenyegetőzve. – Ő az én mamám! Akarom! Akarom!</p> +<p>A nők köréje gyűltek, a férfiak vállvonogatva, komoran mentek a +ház felé.</p> +<p>– Mama! – sikoltotta a gyermek szívszakadva s ösztönszerűleg +futott ahhoz az asszonyhoz, a ki alakra legjobban hasonlított az +anyjához</p> +<p>Nagynehezen megmagyarázták neki, hogy a mama az égbe ment a jó +Istenhez és nem jön vissza többé soha.</p> +<p>A kis leány csak nézett és rázta a fejét:</p> +<p>– Oh, ő nem tenné azt, nagyon szeret engem, elvitt volna +magával, hiszen soha sem hágy egyedül!</p> +<p>Az asszonyok sírni kezdtek és, mert zokogni látta őket, bár nem +értette egészen, sírva fakadt ő is.</p> +<p>De azért csak nehány nap mulva, a mikor látta, hogy az édesanyja +igazán nem tér haza, hogy üres a ház, hogy lefekvés előtt senki sem +veszi a térdére, senki sem csókolja meg, – csak akkor <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> fogta +fel, hogy mi az, ha valaki az égbe megy a jó Istenhez.</p> +<p>Elhagyatottan bolyongott naphosszat a ház körül. Az apja nem +törődött vele, haragosnak látszott, ha a szeme elé került. A ruhája +összeszakadozott, haját nem simították le és este senki sem +imádkozott vele. Így hát nagyon elszomorodott; halkan, keservesen, +sírdogált.</p> +<p>Ekkortájt rokonok jöttek hozzájuk a messze nagyvárosból, egy +jóságos, kékszemű asszonyság, a ki ép úgy ölelte magához, mint a +mama. Kitört belőle a sírás, nem bírták elcsitítani, mert csak most +jutott az édes anyjáról minden az eszébe…</p> +<p>És ez a jó, kékszemű asszonyság elvitte őt magával a városba, – +talán azért, hogy megvigasztalódjék, hogy újból megtanuljon +nevetni.</p> +<p>De ő csak szomorú maradt. Az idegen emberek között még szomorúbb +lett, mint a minő volt. Nem evett, nem játszott, nem énekelt. +Arcza, kezecskéje olyan sáppadttá, soványnyá vált, hogy +elfacsarodott tőle az ember szíve. Úgy ült mozdulatlanul az ablak +előtt és nézett le a magasból a nyüzsgő, szürke utczába, mint +valami bánatos kis öreg. Hiába vitték nevető gyerekek közé; hiába +vigasztalták, nem érdekelte semmi, szeméből kihalt az élet. Már azt +hitték róla, hogy nagy beteg, pedig tán maga sem tudta, miért olyan +borzasztóan szomorú. Ha kérdezték, kis szivének egész szenvedését +egy szóban foglalta össze: «A mama.»</p> +<p>Megesett olykor, hogy egybekulcsolt kezekkel nyugtalanul, +pihenés nélkül járkált fel s alá a szegényes <span class= +"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> +szobákban; keresett valamit!… Az erdőt, a kis fehér falut, a szabad +mezőket… vagy az édes anyját? Sohasem panaszolta el és így nem is +tudták igazán vígasztalni, mert hiszen csak a szóba öntött +szomorúságra találunk szóba öntött vigaszt.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Nehány héttel az anyja halála után, épen karácsony napján +sétálni vitték a kis leányt.</p> +<p>Hazamenőben nagy térre értek. Esteledett. Hó szállingózott a +levegőben, hideg volt. Havas zöld fenyőfák között, itt-ott kicsiny +fabódék lobogó lámpáinak fénye terült el a tolongó emberek felett. +Az árusok kiáltoztak, recsegő hangjuk túlszárnyalta a beszélő, +nevető népség lármáját.</p> +<p>A kis leányt kezén fogva vezették át a sokaságon. Ő pedig csak +ment s alig nézte az ezer haszontalan apróságot, melyek a gyermekek +álmait oly sokszor megédesítik. Nem érdekelte őt semmi, a +czukrosbódék, a babák, kis czin-edények… fásultan siklott el +felettük a tekintete. Halkan kérte, hogy menjenek haza.</p> +<p>De egyszerre mégis lekötötte valami a figyelmét. Elbámészkodott. +Kis kezét kihúzta nevelőanyja kezéből s mintha földbe gyökerezett +volna a lába – megállt.</p> +<p>Az asszony később vette észre, hogy elmaradt tőle, sietve ment +vissza s kereste a tömegben.</p> +<p>Nem messze, egy kis fabódé előtt ácsorgott. A bódé homlokzatán +hosszú sorral czipők fityegtek, melyeket <span class= +"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> a +deczemberi szél csendesen himbált ide-oda. A gyermek figyelemmel +bámulta őket; keze kinyilott, szája tátva maradt, egész arczocskája +nevetett. Mikor nevelőanyját megpillantotta, diadalmas örömmel +vonta magához s mutatott fel a rúdra, melynek közepén két kis piros +czipőt világított meg a bódé füstölgő lámpája.</p> +<p>– Nézd!… nézd – suttogta sóvárogva – ott… ott azt a piros +czipőt. Milyen szép, beh szeretném.</p> +<p>Az asszony mosolygott, majd menni akart, de a kis leány nem +mozdult, csak mindegyre bámult és nevetgélt.</p> +<p>– Nézd már!… Nézd!</p> +<p>– Látom, baba, gyerünk.</p> +<p>– Oh maradj még, kérlek, hadd láthassam… Milyen szép!</p> +<p>Nem lehetett sehogysem elcsalni. Utóbb még könyörögni is +kezdett, hogy vegyék meg neki a piros czipőt. Igérte, azután mindig +jó lesz, szót fogad, vigyázni fog a czipőre, sohasem tépi össze, +nem húzza fel, csak nézni fogja.</p> +<p>És egy gyermek minden ékesszólásával, szép igéreteivel kérlelte +nevelőanyját, melegen szorongatta a kezét, mintha ezzel akarta +volna ellágyítani.</p> +<p>Az asszony, mivel hát szegények voltak, gondolkozóba esett. Majd +lepillantott a hozzádörzsölődző kis leányra. Beszédbe elegyedett az +árussal, ki a czipők árnyékában vacsorázott.</p> +<p>A jó asszony végre is elővette pénztárczáját; egy ideig +számolgatta pénzét, azután alkudozni kezdett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p> +<p>Ezt már komolyan vette a bódés, letette kanalát, nagyot nyelt s +mialatt megtörülte bajuszát, szóba állt a vevővel. Utóljára is +megalkudtak.</p> +<p>A gyermek fejét ingatva, emelte föl karját s tán, hogy annál +hamarabb kézhezkapja a czipőt, újjait akaratosan mozgatta a +levegőben. Szemét szepegve függesztette az árusra, nehogy valami +baja történjék az ő kincsének, a mit a következő perczben félénken +vett magához. Egy ideig áhítatosan nézegette, forgatta a +czipőcskéket, de azután, mikor megértette, hogy most már az övéi, +nevetve szorította a szivére s ugrándozva indult el. Ekkor már +sietni akart haza, hogy játszhassék velük.</p> +<p>Az asszony csodálkozva nézett reá. Anyja halála óta nem látta +ilyennek. Egészen megváltozott, mintha minden gond, szomorúság, a +mi kicsiny lelkét nyomta, elrepült volna.</p> +<p>Halkan dúdolgatott magában, tánczolt s a ki csak elébe jött, +boldog-boldogtalannak büszkén mutogatta az ajándékot.</p> +<p>Szive keserűségét, a mihez anyja halála óta tán hozzá is +szokott, – édes gyermekboldogság váltotta fel. De volt valami +ártatlan szívtelenség ebben a boldogságban… Elfeledkezett +könnyeiről, a mamáról, a faluról, a szabad kék égről, elfeledkezett +mindenről…</p> +<p>És öröme nem szünt meg; este, mikor feküdni ment, magával vitte +lopva a czipőcskéket is.</p> +<p>Nevelőanyja, meg az ura egyedül maradtak az asztalnál. Egy ideig +beszélgettek a maguk dolgáról, de azután megint csak a kis leányra +került a szó <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span> és az asszony intett, hogy nézzenek be +hozzá, hátha megint elszomorodott. Imádkozzanak vele, hiszen minden +este így vígasztalgatták, a míg el nem aludt.</p> +<p>A férj még kihörpintette borát, azután nyújtózott egyet és +bekullogott a felesége után a szomszéd szobába.</p> +<p>A kicsi nem aludt még, de nem is sírt. Ágyában ült, szeretettel +babusgatta a czipőket és gyönyörködött bennük. Óvatosan labdázott +velük, utóbb már meg is csókolta őket.</p> +<p>A férfi félretette pipáját s mialatt odalépett hozzá, +csodálkozva kérdezte:</p> +<p>– Te gyerek, hát mi lesz, ma nem imádkozol a jó Istenhez az +édesanyádért?</p> +<p>A kis leány nem hallotta és zavartalanul játszott tovább.</p> +<p>Az asszony leült az ágy szélére és szőke fejére tette a +kezét.</p> +<p>– Mi lelt baba, hát nem vagy már szomorú?</p> +<p>A gyermek bámulva tekintett rá, nem értette a dolgot. Szinte +ijedten nézett hol az asszonyra, hol a férfire, azután a +czipőcskéken akadt meg a szeme. Arcza felderült és elnevette +magát.</p> +<p>– Én!… hát mán’ hogy volnék szomorú, hiszen itt van a piros +czipőm…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>MENUETTE.</h2> +</div> +<p>Hideg téli éjszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között +fázósan fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes +barok kastély szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított +ablakainak fénye fáradtan vergődött át a ködön.</p> +<p>Odabenn az udvarban, mindjárt a tornácz előtt tüzet raktak a +vendégurak csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek +visszfénye vörös kört tánczolt ki a havon.</p> +<p>Az urak meg ez alatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér +szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye +sziporkázva verődött vissza a Velenczében kipallérozott +kristály-tükrökről s ragyogva égett a falak furfangos arany +díszítményein…</p> +<p>Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága. +Egy nagybajuszú, varkocsos lovasgenerális körül ifjú testőrök, +negédes udvaronczok hajlongtak s a háziúr, gőgös magyar mágnás, +sujtásos, ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés +gavallérok közül.</p> +<p>A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az +asszonyságok. Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari +bálon lennének és <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= +"Page_139">-139-</a></span> félszemmel mindegyre a ház úrnőjére +lestek, a ki palotahölgy lévén, ugyancsak kedvelte az előkelő +illedelmet. Hanem azért minden igyekezet daczára egyik-egyik dáma, +beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett magáról s valami +átöröklött mozdulattal pihentette csipőjére kezét.</p> +<p>Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy +bilikomaikból ittak az urnő-király egészségére és a saját +egészségükre, a mit lelkiismeretesen magyar módi szerint +cselekedtek.</p> +<p>Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony +vieux-laque boudoirjában. Keselyű ábrázatú franczia gavallér +tartotta a bankot. Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő, +olyas udvari bolond féle, szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes +verseket, melyekben kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a +nőket virágokhoz, csacsogó csermelyekhez, pillangók- és más egyéb +bogarakhoz… A nagy szálában pedig tánczba fogott az ifjúság.</p> +<p>Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben +mély bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint +megannyi virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol +hátra hajoltak, hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el +mindegyre újból mosolyogni. Karjaikat kecsesen emelték magasra, +mélyen bókoltak, majd mintha haboznának, egy pillanatra megálltak: +a hölgyek ujjacskái között mint lepkeszárnyak libbentek meg a +csipkés szoknyák… Aztán ismét előre lendültek a tükörsíma +padozaton. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span></p> +<p>Udvarias, kimért volt a táncz. Egy elejtett legyező, vagy +leszakadt virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly +kedves zavart idézett fel a kipirult arczokra.</p> +<p>Az urak félbenhagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek +odahagyták költőjüket s mind a tánczterem ajtajába sereglettek. A +merevre fűzött asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére +ingatták s magassarkú czipellőikkel komplimentumot írtak le +abroncsos szoknyáik alatt.</p> +<p>Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menuette dallama +zsongott a levegőben… És ez ünnepélyes pillanatban valaki egyet +tüsszentett a terem szegletében.</p> +<p>Néhányan odatekintettek és mosolyogni kezdtek…</p> +<p>Ott a szegletben szorgalmasan tubákolva, teljes +elhagyatottságban egy összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki +mintha nem tetszett volna ez a táncz; barázdás homlokát haragosan +vonta össze és rosszalóan rázogatta a fejét. Valamit mormogott is +hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki meg ne hallja.</p> +<p>Nem beszélt ő soha másokkal, mindig csak önmagával +diskurálgatott szép csendesen a régmúlt időkről. A kastélyban +emberemlékezet óta azt tartották róla, hogy háborodott elméjű +szegényke, de nem zavart senkit, hát valahogyan megtűrték.</p> +<p>Szeme fakó volt s arczocskája, melyre már a hajnali mise előtt, +végtelen gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan finom, +olyan sárga, mint a <span class="pagenum"><a name="Page_141" id= +"Page_141">-141-</a></span> régi elefántcsont. Fején ünnepélyes +alkalmakkor rengeteg paróka trónolt s kicsiny remegő kezében +mindenkor aranyos burnótszelenczét szorongatott.</p> +<p>Különös volt ez a parányi teremtés s tán épen az tette őt +olyannyira különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a +szobákban és mindegyre beszélgetett halkan, nagyon halkan.</p> +<p>– Igen, igen, – motyogta szemrehányóan, – hiába nevettek rajtam! +Ti nem tudtok tánczolni… Mi tudtunk, mi… ah csak én tudtam.</p> +<p>Aztán visszagondolt messze ifjúságára, a mikor minden kicsinyke +újjára akadt volna egy-egy kérője s mikor a kanczellár báljain +Terpsychore grófnőnek nevezték őt. És ő, bár egész életén át +kiváncsi volt rá, hogy mit is jelent hát ez a név, nem merte +megkérdezni soha senkitől. Mai napig sem tudja, pedig tisztán +emlékezik rá, hogy… Terpsychore volt az ő neve addig a +feledhetetlen udvari bálig, a melyiken maga ő felsége adott neki +más nevet.</p> +<p>Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és +király akarja látni a tánczát s titokban még azt is megsúgták neki, +hogy a gyermek Mária Terézia főherczegkisasszony és felséges húgai +egy rejtett ablakon át fogják őt szemlélni, mert elszeretnék tőle +tanulni a táncz művészetét… Mily dicsőség volt ez a magyar +hazára!…</p> +<p>Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására. +Szinte megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy +allonge-parókája és csattos czipője maradt meg legjobban az +eszében… <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span> Aztán visszafojtott lélegzettel +bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr +többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt +áhitatosan csókolta meg az eléje nyújtott kezet, szemét kéjesen +hunyta le a boldogságtól…</p> +<p>A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel kábultságából, mikor +ő felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és +elfoglalta a császárné mellett helyét a trónuson… Valaki jelt adott +a táncz kezdetére.</p> +<p>Az ő tánczosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó +spanyol kedvenczeinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű +gavallér, a kit ő már régóta szeretett.</p> +<p>A ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a tánczra. +Aztán egyik kezével megfogta finom kardjának a markolatját, a +másikkal a leány ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak +a trón előtt.</p> +<p>Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a +boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár szine előtt ellejtett +tánczukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arczán +mámoros mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú +tekintetétől.</p> +<p>Elragadtatás tükröződött az arczokon. A császár gőgös, duzzadt +ajkán a tetszés mosolya játszott s egyik kegyenczének leereszkedően +mondotta:</p> +<p>– Íme, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette +királynőjének!</p> +<p>És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi +kijelentés s Terpsychore grófnő azt gondolta, <span class= +"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> végzete +a boldogság minden lehetőségét megadta néki…</p> +<p>Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak +és az eltánczolt költeménynek vége volt.</p> +<p>Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a +császár küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona +alatt fogadtak ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak +és igérték meg kölcsönösen azt is, hogy csak akkor tánczolnak újból +menuette-et, mikor majd az esküvőjükön együtt tánczolják el.</p> +<p>Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal +ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, a melyiken megtudta, +hogy az ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament +hazájába…</p> +<p>– Igen gyermekeim, – suttogta bánatosan, – arra a szörnyű napra +gondolok én vissza, mert oh kedveseim a boldog napokat csak egyszer +éljük át, a boldogtalanokat pedig: ezerszer… Igen, igen, +megtartottam a szavamat, de ő… ah ne is kérdezzétek…</p> +<p>A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta igéretét. +Gyermekesen ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartók, a míg +szerelmesek, Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át +boldogtalanul szerette hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba, +de hiába könyörögtek neki – hajthatatlan maradt.</p> +<p>Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassankint kihűlt +az ő szivében is a szenvedély. Nem <span class="pagenum"><a name= +"Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> irtózott többé attól a +gondolattól, hogy egy más férfival tánczoljon. Megint évek +kellettek hozzá, hogy rászánja magát az esküszegésre. Ekkor várni +kezdte, hogy felszólítsák. De hiába, nem ostromolta többé senki, +békével hagyták üldögélni a terem szegletében.</p> +<p>Hónapokba tellett, a míg megértette, hogy elmúlt az ő ideje, a +míg felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak +többé róla, ki volt ő hajdan…</p> +<p>– A menuette-királynő… Terpsychore grófnő… az voltam én! – +suttogta diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt +volna visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan +messze volt az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való +létezéséről, óvatosan felnyitotta burnótszelenczéjét, újjai közé +vett egy csipetnyi tubákot s mosolyogva szippantotta fel. +Kiegyenesedett, majd újból a tánczolókra függesztette tekintetét s +megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán bánni, hogy a végzetes +menuette után nem tánczolt többé.</p> +<p>– Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem +tánczolni…</p> +<p>Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és +megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja +mutatni, hogyan tánczol a menuette-királynő.</p> +<p>– Hiába álmélkodtok, – mondotta ártatlan hiúsággal, – maga a +mindenható császár adta nekem ezt a nevet!… Istenem, csak valaki +felszólítana a tánczra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki +gondolna egy ilyen öreg dámával. <span class="pagenum"><a name= +"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p> +<p>És a mint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten +vette észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy +figyelemmel szemléli őt s mintha leolvasná arczáról gondolatait, +megindul és jön… jön feléje.</p> +<p>Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy +látta, mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és +behunyta a szemét. Úristen, ha csakugyan tánczolni akarna vele!… +Fejében egyszerre összezavarodtak a tánczlépések, a lágy zene +szinte harsogó zivatarnak tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva +hullott a földre aranyos burnótszelenczéje.</p> +<p>Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a +kis comtessera s a helyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett +volna, kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott – +megállt egy perczre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező +öreg hölgy előtt, felemelte a szelenczét és szertartásosan +nyújtotta felé.</p> +<p>– Óh jaj nekem! – suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony. +– Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja… Várjon egy kicsit Monsieur… +meg kell elébb próbálnom… rég nem tánczoltam.</p> +<p>Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé +lapulva kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva +a szelenczét.</p> +<p>Mikor egyedül volt a legutolsó szobában, hová csak lopva rebbent +el egy-egy dallama a zenének – fellélegzett.</p> +<p>– Ki hitte volna, – mormogta önelégülten, – <span class= +"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> alig +bírtam tőle megmenekülni… De hát mit is csodálkozom én +tulajdonképen ezen… igazán furcsa vagyok.</p> +<p>Negédesen mosolygott, aztán újjacskái közé fogta rengeteg +tunikáját, lábait egymás mellé illesztette s nyakát előre nyújtva +figyelt a zenére.</p> +<p>– Most – suttogta s nagy kínnal lábújjhegyre állt és +megindult.</p> +<p>– Egy, kettő, komplimentum!… De ekkor valami a hátába +nyilallott, ép ott a Watteauráncz alatt.</p> +<p>– Oh jaj, mein Gott Herr! – szisszent fel fájdalmában – oh beh +rosszúl ment!…</p> +<p>Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen +lépett ki és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a tánczra. +Mindegyre megállt s remegő kezével izgatottan simította végig +homlokát csak úgy, mintha fel akart volna valamit kelteni, a mi +odabent az ő barázdás kis homloka mögött réges-régen elaludt.</p> +<p>– Türelem, ma chère Christine, türelem – biztatta magát s nagy +sóhajjal ismét neki fogott. A pouderes paróka pedig már +félrecsúszott a fején, a szépségtapaszok mind lepattogtak az +arczáról, de azért ő még is szorgalmasan hajlongott tovább.</p> +<p>És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen +tekintett körül:</p> +<p>– Íme, látjátok valahára a menuette-királynőt?… de ekkor +hirtelenében elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörből +valami szomorú furcsaság bólintgatott elismerően feléje. +<span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span></p> +<p>Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a +fejéhez kapott s karjait kétségbeesett iszonyattal emelte +égnek:</p> +<p>– Mit?… Hogy én lennék ez itt a tükörben?… Istenkém segíts… Oh +mein lieber Gott!…</p> +<p>A mint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával, +könnyes szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett +ide-oda s melléből síró hang szakadt fel:</p> +<p>– És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuettet +tánczolni! Oh én szegény öreg!… Elfelejtettem már mindent, de hát +minek is próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. – +Elfordult a tükörtől és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát +vigasztalja, dédelgesse, megsimogatta a saját arczát és halkan +suttogta:</p> +<p>– Ne sírj Christine ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak… +senki sem tud többé ezen a világon…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A MADONNA MÉCSE.</h2> +</div> +<p>Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem +fehéren futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s +köröskörül áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk +emelkedtek a barna tetők fölé.</p> +<p>A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra +könyöklő olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a +szellő.</p> +<p>Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt +és fügét hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok +árnyékában, a düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve +telepedett le nehány kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt +pedig Ave Máriára indultak a fehér kendős asszonyok.</p> +<p>A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de +körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az +utcza-szegleteken, – miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte +volna el a várost, – kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az +apró mécsesek.</p> +<p>A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő +sötétségben s onnan a kolostor-templom barlangos <span class= +"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> +mélyéből, tévetegen csillámlott elő az öröktűz világa. Aztán +egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja szárnyra kelt volna, +libegve úszott végig egy kis fényesség a templom oszlopos hajóján, +ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, majd +imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a +falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az +olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen +csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a +fényesség… A mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem +alatta egy minorita barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül +kezében a kanóczot, melynek tetejében ott tánczolt az a láng, a +mivel utczahosszant élesztgette a mécsesekben a tüzet.</p> +<p>A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten. +Nem messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott +a magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal +mohos fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván +faragott Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg.</p> +<p>De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az +olaj a kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele +sokáig. Térdet hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte +dolgát, odébb ment, sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.</p> +<p>– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül. +<span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span></p> +<p>A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a +kiknek a szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más. +Mosolyogva nézett reám.</p> +<p>– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért +nem gyujtottam meg ezt az egy mécsest!…</p> +<p>Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután, +mialatt bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a +mécsesekben, elmondta nekem ezt a történetet.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej +keltette fel a napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta +bukkantak véres holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig +gyűlölködve méregették egymást a polgárok és nemes urak… abban a +zord időben élt a városban egy szép leány, a kit Gemmának +neveztek.</p> +<p>És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb +smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét… +Arczán a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék +aranyfolyama élt, hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a +hímes sarukban, mint földön csapongó pillangók kergették egymást a +Fonta Branda pázsítján, vagy a Piazza del Campo fehér +kőkoczkáin.</p> +<p>Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag +bankárok, bársony zekés ifju nemesek, <span class= +"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> +kalmárok, polgárok, méltóságteljes tanácsurak, mind megfordultak +utána, a mint édesanyjával vasárnapi díszben végig haladt a téren. +Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de tán ép ez volt a +veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az emberek, arról +rosszat szólanak.</p> +<p>Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy +egyedül lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem +volt a ki védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.</p> +<p>Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb +mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok +és bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak +tőlük valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban +és unalmukban tovább adták a híreket.</p> +<p>Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a +tüzes pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena +legdélczegebb ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét, +haragudtak reá s mint bűnre csábító hiábavalóságokat, itélték el +szépségét és mosolyát.</p> +<p>Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak +egyet-mást róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni +utait.</p> +<p>Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az +első bűn azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az +vala, hogy egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus +nagy perczei alatt, mikor a hívők földre borulva imádták +<span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span> az Urat, Gemma felvetette a fejét. +Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán – oh +borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera.</p> +<p>Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus +faragványai mögött hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra +Filippo pedig szokásos meghatottságában épen akkor pillantott a +mennyezetre, félszemmel mégis mindenki meglátta ezt a szentségtörő +mosolyt…</p> +<p>A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és +asszonyságok győzelmesen súgtak össze.</p> +<p>A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy +eseménynyel, mikor Gemma második égbekiáltó bűne is +bekövetkezett.</p> +<p>Egy forró nyári délutánon, midőn ugyanis Fra Mino, a hires +assisibeli barát a San Giovanni szószékéről predikált, Gemma, +Signor Grifonéval, mindenek szemeláttára kiosont a templomból… +Mialatt pedig a szent férfiú dörgő hangon hirdette az eljövendő +végitéletet s áhítatos gyönyörrel beszélt a pokol kínjairól és a +férgekről, melyek majdan az emberiség vétkes testét elemésztik, +azalatt ő a kolostor kertjének virágai között, Isten mosolygó +napfényében megcsókolta kedvesét…</p> +<p>A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről, +de mint jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel +bocsátották meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy +hatalomnak örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból +hazatérve, a rablott kincsekből <span class="pagenum"><a name= +"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> mindenkor keresztényi +áhítattal áldozott a szerzetnek is.</p> +<p>Igy hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki +tudja, meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone +hazatértében a Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros +Pandolfo Buonsignorival. Az óriás termetü fiatal nemes kaczagva +csapott a Tolomei vállára:</p> +<p>– A szeretődtől jössz?</p> +<p>– Ne szólj így róla… mert – dörögte Grifone s a kardjához +kapott.</p> +<p>– Mert… per Bacco, csak csendesen!… Ha akarom, holnap az +enyém!</p> +<p>Grifone kardot rántott…</p> +<p>Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona +szövétnekkel kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a +lépcső aljában… Szájából a vér, mint egy sötét vörös szalag +gombolyodott ki a kövezetre.</p> +<p>Grifone csak egy perczig örült győzelmének, aztán eszébe jutott, +hogy futnia kell, ha élni akar.</p> +<p>A capitano di giustizia magas hivatalát ez idő szerint ugyanis +Pandolfo atyja, a kegyetlenségéről hires Astorre Buonsignori +viselte.</p> +<p>A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem +vehetett búcsút… Később azután híre járt a városban, hogy +felcsapott a firenzeiekhez condottiernek.</p> +<p>Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában. +Anyja hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt. +<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span></p> +<p>És ekkor a kegyes szerzetesek, a boszút lihegő Astorre +Buonsignori buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s +nagy szigorral fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét – +de egy ideig földi bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után +eljárt, bűnrecsábító mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét +nem vetette fel többé a sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész +város elsötétült s csak a csodatevő Szűz-Mária szobor előtt égett a +mécsvilág, még ott is ájtatoskodva térdepelt órák hosszant…</p> +<p>Igy teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre +Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe, +mikor végre egy este a kövér Fra Filippo, ki egy szép halért, vagy +koppasztott csirkéért mindenkor hajlandó volt elengedni a +penitentiát, néhány társával a Boldogasszonyszobor tájékára +tévedt.</p> +<p>Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez +hajtva, buzgólkodni látszott.</p> +<p>Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Nem tudta néki +megbocsájtani, hogy ha gyónni jött, csak bűneit rakta le az ő +ölébe, a csirkéket és más egyéb apróságokat pedig következetesen +otthon feledte. Mikor most megpillantotta, gondolt egyet, aztán +vastag újját, miként egy terjedelmes vörös pecsétet, ajkára +illesztette.</p> +<p>Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai +törték meg, majd egyszerre olyas zizgő hang hallatszott, mintha +pergament-lapot forgatnának. <span class="pagenum"><a name= +"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span></p> +<p>A kövér barát lábújjhegyre ágaskodott… Egy pillanatig szinte +megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt +csuháját s alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz.</p> +<p>A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből. +A leány kétségbeesetten kapott utána:</p> +<p>– Jaj Istenem!… Miért bántanak?</p> +<p>De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy +teleírt lapot, melynek aljában szép nagy betükkel ott ékeskedett a +Signor Grifone büszke neve.</p> +<p>A barátok kiváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe +megértettek mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a +csodatevő Szűz Máriához, hanem – a kedvese szerelmes levelét +olvasta ott a mécsvilág előtt.</p> +<p>– Nem tudtam, hogy vétkezem! – nyöszörgött a leány.</p> +<p>– Bűnhödnöd kell! – ordították fenyegetőzve a nekidühödt +szerzetesek s két frate menten elrohant Astorre Buonsignorihoz. Fra +Filippo társaival a kolostorba hurczoltatta Gemmát.</p> +<p>… És még az éjjel itéletet hoztak a szerzetesek az aranyhajú +Gemma felett. Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó +bűntettet, felkaczagott, de aztán mást gondolt. Összeült a +nagyszakállú alchimistával, Messen Thomasoval s híres +astrologusával és eltörte ő is a pálczát Grifone kedvese fölött. +Kegyetlen volt az itélet nagyon, de Astorre legalább így akart +boszút állani Tolomein, <span class="pagenum"><a name="Page_156" +id="Page_156">-156-</a></span> ha őt nem is, legalább a szerelmét +akarta meggyalázni, elpusztítani.</p> +<p>… Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város. +Az utczákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárúsok kosárral karjukon, +mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek +Gemmáról. A katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az +ide-oda futkosó népségtől:</p> +<p>– Hát miért itélték el?</p> +<p>– Mit tudom én – kiáltotta egy tovarohanó aranyműves legény – +tudják a papok és ez elég.</p> +<p>A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet +vetett magára.</p> +<p>E perczben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora +torkoló Via Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek +fehér csuhái. Elől Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel, +azután a penitensek szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte +tömör sorokban vonultak fel az Astorre úr czifra csatlósai, a sunyi +képű pribékek s a sisakos városi katonaság. A menetet vörös +köpenyében Messer Morgante a sienai hóhér zárta be.</p> +<p>– Ohó! – dörmögték néhányan a téren – Messer Morgante!… No ezt +megnézzük!</p> +<p>Gemma kisérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a +hosszú girbe-görbe utczákon végig haladt s kiért a Porta Romana +nagy barna íve alá, már több száz ember állta körül az elgyötört +leányt.</p> +<p>Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> +meggyőzzék önmagukat, miszerint Istennek tetsző dolgot +cselekesznek, nagyon hangosan beszéltek: a tulajdon +lelkiismeretüket akarták túlkiabálni.</p> +<p>– Meg kell büntetni – üvöltötte az egyik sienai bankár, kit +Gemma hajdan visszautasított s kinek nehéz sárga aranyainál csak az +arcza volt sárgább, a bűnei súlyosabbak.</p> +<p>– Úgy kell neki, miért volt olyan büszke – kiáltozták az ifjú +nemesek, a kik sehogy sem tudták megbocsájtani a leánynak, hogy nem +lett olyan rossz, mint a minőnek ők hirdették…</p> +<p>Mindenki haragudott, mindenki szítkozódott. Annyi tenger +gyűlölködés közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a +kapu mellett s, mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta +ki karjait boldogtalan gyermeke felé.</p> +<p>– Anyám!… Anyám! – sikoltotta Gemma szívszakadva.</p> +<p>– Kicsiny galambom! – nyöszörgött az öreg asszony s tán ők +voltak az egyedüliek, a kik egy árva szót sem hallottak a Fra +Filippo beszédéből, mikor nagyhangon Isten és Siena nevében +kihirdette az itéletet.</p> +<p>Az emberek helyeslőleg mormogtak:</p> +<p>– Így van jól!… Le kell vágni a haját… úgy is a sátán adta neki… +adjuk vissza hát a sátánnak.</p> +<p>– Ki kell taszítani a városból – rikoltotta egy bőrkötényes +munkás.</p> +<p>– Ki kell taszítani az istentelent – dörmögte az Astorre +Buonsignori bölcs astrológusa. – A csillagokból <span class= +"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> +olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony itt marad, a Madonna pestist +küld városunkra.</p> +<p>Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma +sorsa eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt +feléje.</p> +<p>A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna +meg, hogy mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt +könnyel… Ekkor fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái, +ekkor homályosult el az ő szemében Siena egének legkékebb +darabja.</p> +<p>Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, mit +Grifone úgy szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint +vihar a fellegeket, tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a +mezőn.</p> +<p>Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürteivel úgy állt +ott az indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico +valamelyik földre tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját +kereste a dühös, lihegő emberáradatban. Aztán megragadták törékeny +testét s kitaszították a város kapuján az elhagyatottságba, a +pusztulásba.</p> +<p>Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan +hallgatott a tömeg. Most, hogy végrehajtották az itéletet, mint +akár a jóllakott ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség +szállotta meg a kedélyeket. Lehangoltan, dörmögve kezdett +oszladozni a nép. Férfiak, nők kis csoportokba verődve tünedeztek +el az utczák fordulóinál. Csak Gemma édesanyja sírt a kapu alatt, +de jajszava nem keltett többé visszhangot sehol. <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> +<p>Az útmenti mezőn ezalatt szeliden bogozta a szellő Gemma arany +hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek, +azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró +csőrükben a szőke selyemszálakat… Elvitték fészkükbe s, bár a +városban senki sem merte hangosan kiejteni a Gemma bűnös nevét, még +sok, sok tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtei +közül…</p> +<p>Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett +szent szobornál csoda történt. Abban a perczben, a melyben Gemmát +kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna +előtt…</p> +<p>Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem +lehetett többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony +minden időkön át Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, a kik +szeretni tudnak… hogy ő szereti azokat, a kik igazán szeretnek…</p> +<p class="center">*</p> +<p>A Frate már régen hallgatott. Ujból visszatértünk a domboldali +kolostor kapujához…</p> +<p>Köszöntve búcsúztam a szerzetestől, de ő mintha még várt volna +valamire. Egyszerre csak elém nyujtotta csontos kezét és halkan +mondotta:</p> +<p>– Signora mia!… Egy soldot… nálam hívebben Sienában senki sem +tudta volna elmondani a Madonna mécsesének történetét…</p> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 ***</div> +</body> +</html> diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6c72794 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..2c1c33e --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77825 +(https://www.gutenberg.org/ebooks/77825) |