Initial commit of ebook 77825 filesHEAD main

author: www-data <www-data@mail.pglaf.org> 2026-01-31 19:32:50 -0800
committer: www-data <www-data@mail.pglaf.org> 2026-01-31 19:32:50 -0800
commit: 8cd72d6855f33e503c9e815a4dd84288a0e1f61f (patch)
tree: f4ab3733b10ddd2ec322e6b3b36ef5277cfe6755 /77825-h
1 files changed, 4014 insertions, 0 deletions
diff --git a/77825-h/77825-h.htm b/77825-h/77825-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..07d6af8
--- /dev/null
+++ b/77825-h/77825-h.htm
@@ -0,0 +1,4014 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Apró bűnök by Cécile Tormay | Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+/*  text-indent: 0; */
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<h1>APRÓ BŰNÖK</h1>
+<p class="center"><span class="caption">ELBESZÉLÉSEK</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">TORMAY
+CÉCILE</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class=
+"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">magyar irod. intézet és
+könyvnyomda</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">1905</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Franklin-Társulat
+nyomdája</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
+"Page_3">-3-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM.</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>1. Apró bűnök <span class="ralign"><a href=
+"#Page_5">5</a></span></li>
+<li>2. Egy útitárs <span class="ralign"><a href=
+"#Page_13">13</a></span></li>
+<li>3. A gyűrű <span class="ralign"><a href=
+"#Page_21">21</a></span></li>
+<li>4. A maestro <span class="ralign"><a href=
+"#Page_31">31</a></span></li>
+<li>5. Eltévedt csók <span class="ralign"><a href=
+"#Page_40">40</a></span></li>
+<li>6. Káprázat <span class="ralign"><a href=
+"#Page_51">51</a></span></li>
+<li>7. Utolsó tavasz <span class="ralign"><a href=
+"#Page_64">64</a></span></li>
+<li>8. A kisértet <span class="ralign"><a href=
+"#Page_72">72</a></span></li>
+<li>9. Korán és későn <span class="ralign"><a href=
+"#Page_81">81</a></span></li>
+<li>10. Kilencz rézpénz <span class="ralign"><a href=
+"#Page_91">91</a></span></li>
+<li>11. Czigányok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_98">98</a></span></li>
+<li>12. Tépett atilla <span class="ralign"><a href=
+"#Page_104">104</a></span></li>
+<li>13. Virágzó hantok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_114">114</a></span></li>
+<li>14. A piros czipő <span class="ralign"><a href=
+"#Page_130">130</a></span></li>
+<li>15. Menuette <span class="ralign"><a href=
+"#Page_138">138</a></span></li>
+<li>16. A Madonna mécse <span class="ralign"><a href=
+"#Page_148">148</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
+"Page_4">-4-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br />
+-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>APRÓ BŰNÖK.</h2>
+</div>
+<p>A két barátnő már vagy egy félórája búcsúzott egymástól a
+küszöbön. Tamásy ez alatt végigpróbált valamennyi ülőhelyet Lilla
+asszony bájos kis boudoirjában. Közbe-közbe pedig jóakaró
+indiskréczióval nézegette meg az iróasztalon a fényképeket s
+húzgálta ki a könyvjelzőket a sárgafedelű regényekből.</p>
+<p>Az előszobából üde női hangok hallatszottak be hozzá. Amazok
+odakinn olyan zavartalanul nevettek, beszéltek, mintha ő a világon
+se lenne.</p>
+<p>Egyszerre érdeklődve pillantott fel. Tisztán hallotta Lilla
+anyáskodó szavát. Menyasszony barátnőjét oktatta:</p>
+<p>– Édes kicsikém, még egy utolsó tanácsot búcsúzóul… Ha meg
+akarod őrizni a vőlegényed szerelmét, az istenért, valahogy le ne
+szokjál apró hibáidról…</p>
+<p>Fojtott suttogás hangzott… Csapódott az ajtó s Lilla visszatért
+a szobába.</p>
+<p>– Ugy-e nem haragszik, hogy egyedül hagytam? – mondotta, mialatt
+kedveskedve fordult öreg barátjához. Szerette őt, mint a hogy
+általában szerették ezt a kedves embert a nőtársaságban,
+<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span>
+mert minden asszonynak arról tudott beszélni, a ki azt az asszonyt
+véletlenül legjobban érdekelte.</p>
+<p>– Nos, nem válaszol? – kezecskéjét Tamásy felé nyújtotta. De ő,
+mintha meg se hallotta volna szavát, fennhangon kezdte szőni
+gondolatait:</p>
+<p>– Hiába, érthetetlen lény az asszony, se logikája, se
+emberismerete, se…</p>
+<p>– Rólam szól ez a meleghangú személyleirás? – kérdezte Lilla s
+kaczagva vetette magát a karosszékbe.</p>
+<p>– Magáról és minden asszonyról! – pattant fel a férfi boszusan.
+– Mondja csak, mire való volt az, hogy egy menyasszonynak olyan
+tótágast álló tanácsokat adjon az esküvője előestéjén.</p>
+<p>– Én?… Ugyan miféle tanácsokról beszél?</p>
+<p>Tamásy diadalmasan tekintett a szép asszony szemébe:</p>
+<p>– Látja, már is elfelejtette, de az a fiatal leány bezzeg jól
+megjegyzi magának, hogy nem szabad leszoknia a hibáiról!</p>
+<p>– Ah úgy, hát meghallotta? – Az asszony örökké mosolygó arcza
+hirtelen elkomolyodott: – Ne vádoljon, – tapasztalásból
+beszéltem.</p>
+<p>– Tapasztalásból? – Tamásy figyelmesen tekintett rá.</p>
+<p>– Igen, – mondotta Lilla s elgondolkozva nézett bele az alkonyat
+homályába. – Régi emlékeket bolygatunk,… hogy is mondjam… egy
+barátnőmről van szó, vele történt az, a mit el akarok beszélni… Ne
+csináljon olyan okos arczot, nem ismerhette őt. Pedig, azt hiszem,
+megszerette volna, mert, – hasonlított hozzám… Víg volt, csak úgy
+<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span>
+mint én, s a mit szóval nem tudott elmondani, azt a szemével mondta
+el, – ezért is hiresztelték róla világgá, hogy kaczér.</p>
+<p>A férfi finom mosolylyal pödörgette bajuszát s Lilla most, hogy
+a növekvő sötétség eltakarta arczát, bátrabban kezdett
+beszélni:</p>
+<p>– Barátnőm – tudja mit, nevezzük el őt Clarissenak, – szép
+asszony volt, talán a legszebb az egész társaságban. Sokan
+bolondultak utána s ő oly jól tudta a bolondokat kezelni, hogy azok
+sohasem gyógyúltak meg egészen. Ha a bálterembe, kaszinóba vagy
+akárhová is betette a lábát, egyszeribe csődület támadt körülötte.
+Ő aztán nyugodtan tűrte, hogy imádják és ha közbe-közbe művészi
+öntudatlansággal végignézett hódolóin, tekintete mindég azt
+kérdezte, hogy vajjon miért bámulják annyira. Persze ezer hizelgő
+szó mondta el erre a kérdésre a feleletet. Clarisse természetesen
+csak ezt akarta hallani… Mert hát édes barátom, mi asszonyok
+olyanok vagyunk, mint a remekművek, – mentül több ember csudál meg
+bennünket, annál szebbekké leszünk… a világ szemében.</p>
+<p>– Milyen sokan bámulhatták meg magát! – dörmögte Tamásy
+udvariasan.</p>
+<p>– Ugy hiszem az ötvenes években kurizáltak így az urak, –
+nevetett Lilla. – Na de most hallgasson ide és kérem ne zavarjon…
+Hol is hagytam el?… Igen, hát barátnőm egy napon hódolói között
+megpillantotta annak az idénynek a legdivatosabb gavallérját.</p>
+<p>– A többit már sejtem, – kiáltotta Tamásy jókedvűen,
+<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> –
+Clarisse asszony természetesen beleszeretett!</p>
+<p>– Téved, vagy, legalább is elhamarkodott a kijelentése. A
+gavallér bolondult meg először. Clarisse ügyesen vitte a dolgot; a
+legmelegebb tekintetét lopta bele a szemébe, a leghódítóbb mosolyát
+és a legszebb ruháit szedte magára, ha lovagjával találkozott. Az ő
+híres mosolya, víg nevetése, diadalmas, ringó járása s a libbenő
+selyem fodrok között előbukkanó kicsiny lábai, – megtették a maguk
+hatását. A tél kellemesen szállt el a fejük felett.</p>
+<p>A férfit eleinte gyönyörködtette Clarisse délibábos lelke. –
+Lilla önelégülten vetette föl a fejét: – Ezt szépen mondtam, bár
+lehet, hogy valami regényben már olvastam ilyesfélét… Sebaj, a
+fődolog az, hogy barátnőm gavallérja az első időben határozottan
+büszke volt rá, hogy kívüle még olyan sokan bomlanak a szép
+asszonyért. Hanem aztán tavaszszal, úgy emlékszem a lóversenyek
+alatt történt, hogy egy napon elmult ez a furcsa büszkesége.
+Megharagudott, mert valaki hangosan észrevette Clarisse kicsiny
+lábait.</p>
+<p>– Érdekessé kezd lenni a dolog…</p>
+<p>– Na látja!… Hát kedves barátom az az ember neveletlenül dühbe
+jött ezen a csekélységen. Ettől a percztől fogva megváltozott és
+gyilkos szemmel nézett mindenkire, a ki szépnek találta Clarisset.
+Vége volt a flirtnek, a víg udvarlóból a szó legteljesebb
+értelmében, kellemetlen testőr lett. Nyomon követte barátnőmet
+mindenüvé. Komor képeket vágott, ha másokkal mulatni látta. – Ő
+maga azért <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span> nem múlattatta többé. Társaságban szótlanul
+ácsorgott körülte, de ha egy perczre magukra maradtak, akkor
+megható őszinteséggel árulta el növekvő szenvedélyét. És
+Clarissenak tetszett annyira a csinos gavallér, hogy szivesen
+meghallgassa, mikor arról beszélt neki, mennyire szereti őt.
+Mosolyogva tűrte féltékenykedéseit, sőt örökös panaszait is.</p>
+<p>El sem képzeli, milyen hízelkedve kérlelte olyankor:</p>
+<p>– Clarisse, tegyen már egyszer valamit a kedvemre!</p>
+<p>– Nos? – kérdezte barátnőm.</p>
+<p>– Szokjék le bizonyos apró hibákról! – volt a rendes
+felelet.</p>
+<p>– Például?</p>
+<p>– Ne nézzen olyan melegen arra a sok léha ficzkóra!</p>
+<p>– Hát aztán?</p>
+<p>– Az isten szerelmére, ne vesse hátra a fejét, mikor nevet, –
+olyan rosszul esik az nekem. Meg, tudja, a multkor véletlenül maga
+után mentem, mikor sétált…</p>
+<p>Clarisse felkaczagott, a gavallér pedig dühbe jött:</p>
+<p>– Hiába nevet, egyáltalában nem tartom illőnek, hogy olyan
+különösen emelgeti a szoknyáját az utczán. Szerettem volna pofon
+ütni azt a frátert, a ki azt mondta a háta mögött: «ejnye beh
+csinos lába van!»</p>
+<p>– Hát baj az?</p>
+<p>– Még sokkal nagyobb baj az, hogy a legfeltünőbb kalapokat a
+maga fején látom… És kérem, ne járjon olyan képtelen színű
+ruhákban… Meg <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> az az örökös czigarettázás… az a
+rettenetes füstölés!</p>
+<p>– Szóval azt kivánja, hogy mindezekről leszokjam?</p>
+<p>– Oh Clarisse, kétszeresen szeretném akkor!</p>
+<p>Ilyen beszélgetések folytak le közöttük minduntalan. Heteken,
+hónapokon át vitatták barátnőm hibáit. De ő abban az időben még
+okos volt, nem hallgatott a könyörgésre s úgy élt, a mint neki
+tetszett…</p>
+<p>– A gavallérja meg kereket oldott, – dörmögte Tamásy.</p>
+<p>– Sőt ellenkezőleg, Clarisse mind erősebben magához lánczolta
+őt… Bolond asszony, játszott a tűzzel és, mert mulattatta a
+veszedelmes játék, nem vette észre, hogy közbe már megégette az
+újjait.</p>
+<p>Egy napon aztán dűlőre került a dolog. Magukban voltak és a
+gavallér egyszerre csak, hogy, hogyan nem, ott térdelt Clarisse
+lábainál. Barátnőm persze menekülni próbált előle, de aztán…</p>
+<p>– Inkább megcsókolta őt, – hahotázott Tamásy.</p>
+<p>– Nem,… csak visszaadta a csókját.</p>
+<p>– Finom megkülönböztetés!</p>
+<p>– Ne gúnyolódjék, – mondotta Lilla szomorúan – nagy pillanat az,
+mert hiszen az első csóknál dűl el, hogy milyen szerep jut az
+embernek a szerelmi duóban… Clarisse szerepe az engedelmeskedés
+lett. Az a csók végzetessé vált reá nézve. Elvesztette a játszmát
+és önmagát: szeretni kezdett…</p>
+<p>Szenvedélye napról-napra komolyabb lett. Billent a mérleg, ő
+lett a gyöngébb s a férfi befolyása egyre nagyobbodott. Hogy
+kedvében járjon, szinte észrevétlenül simult az izléséhez, az
+egyéniségéhez. <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>Megesett, hogy mikor ő belépett a szobába, Clarisse, mint egy
+iskolás gyerek, félredobta a czigarettáját. Vagy olykor, ha víg
+nevetés közben hátravetette a fejét s szeme véletlenül barátjára
+tévedt, – elfulladt a kaczagás az ajkán. Egyszer pedig, a mikor
+sétára indultak, Clarisse visszafordult, hogy sötétebb ruhát vegyen
+magára…</p>
+<p>Rövid idő mulva már nem az volt többé, a ki régen. Elvesztette
+eredetiségét, leszokott a hibáiról – megadta magát. Végre is
+olyanná lett, mint a minőnek a férfi látni akarta. De az
+elismerésre hiába várt, mert mint a hogy ő átalakult, úgy alakult
+át fokozatosan barátja is. Mióta örökös panaszai, féltékenykedései
+tárgytalanokká váltak, azóta elmaradtak a kicsiny veszekedések is,
+melyek után olyan jó volt a kibékülés. A szenvedélyes jelenetek is
+megritkultak s nem tervezgetett többé a jövőről sem – mert hiszen
+az a jövő jelenné lett. Nem igyekezett kedvessé tenni a Clarisseal
+töltött perczeket, mert most már nem volt kimérve az idő, csak tőle
+függött, hogy meddig nyujtsa az együttlétet.</p>
+<p>Szerelmük egyhangúvá lett, de Clarisset annyira elfoglalta a
+saját érzése, hogy a változásból mitsem vett észre. Csak akkor
+riadt fel, mikor egy napon barátja kétségbeejtő józansággal tólta
+el magától dédelgető kezét:</p>
+<p>– Maguk asszonyok rettenetesen egyformák…</p>
+<p>Lassankint megfoghatatlan ingerültség vett erőt rajta. Clarisse
+nem tudta okát adni, – később persze rájött, hogy unatkozott!
+<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span></p>
+<p>– Nem csodálom, – mondotta a meggyőződés hangján Tamásy.</p>
+<p>– Lám még maga is így beszél. A férfiak megunják, ha állandóan
+szeretjük őket… Szegény Clarisse, ő pedig mindent megtett volna,
+hogy magához lánczolja azt a csunya embert, de hiába! Mióta senki
+sem fordult meg utána az utczán s nem bámulták többé lábacskáit,
+barátja sem csókolgatta őket alázatos rajongással. Mióta Clarisse
+senkire se emelte a tekintetét, ő sem nézett többé kutatóan a
+szemébe s mióta nem mosolygott a hódolókra, ő sem mosolygott rá.
+Mikor aztán a társaságban elfelejtették Clarisset s nem beszéltek
+többé róla, mikor régi udvarlói megszüntek őt szeretni s
+eltünedeztek mellőle, – akkor ő is kiábrándult abból az asszonyból,
+a kit szerelme árnyékává, visszhangjává tett és lassan-lassan
+elmaradt tőle…</p>
+<p>Lilla elhallgatott.</p>
+<p>– És aztán?</p>
+<p>– Nincs több aztán, vége van a mesémnek! S most már úgy-e tudjuk
+mind a ketten, hogy mikor maguk férfiak megszeretnek bennünket,
+akkor megszeretik apró bűneinket is. Ha aztán a kedvükért leszokunk
+a hibáinkról, elvész valami belőlünk, valami, a mit öntudatlanul ép
+úgy szerettek, mint akár a jó tulajdonságainkat… Na de elég ebből
+ennyi, adjon valahára egy czigarettát!</p>
+<p>Tamásy gonoszkodva nézett az asszonyra:</p>
+<p>– Hát megint rákapott a czigarettára?</p>
+<p>Lilla felsóhajtott:</p>
+<p>– Igen, már vagy egy esztendeje!</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>EGY ÚTITÁRS.</h2>
+</div>
+<p>A mult nyárnak egy forró délutánján utaztunk vissza Ravennából
+Riminibe. Az állomás piszkos és füstös volt, az egyetlen fakino egy
+padon hevert s rendületlen nyugalommal kergette a legyeket, mert
+hát rajtunk kívül, a merre a szem ellátott, nem volt más útas. A
+sok hajsza után jól esett ez a gondolat: legalább magunkra
+maradhatunk a vasúti szakaszban. Kényelmesen végighevertem az
+űléseken s azután csak úgy, mint a fakino, megpróbáltam tovahajtani
+az ablakon át beözönlő legyeket.</p>
+<p>A vonatvezető már harmadszor kiáltotta hosszan elnyujtva a
+«pronti»-t, mikor valaki hevesen felrántotta az ajtót. Egy csomó
+dobozt s egy kis bőröndöt löktek föl, azután beszállt mind e holmik
+tulajdonosa is és helyet foglalt a szakasz tulsó szegletében.</p>
+<p>Felültem s bosszúsan pillantottam oda. Útitársunk fiatal férfi
+volt. Figyelmesebben megnéztem s csak ekkor ötlött szemembe
+elsoványodott nyaka, mely körül szomorúan tátongott bő gallérja s a
+két mély barázda, mely sötét bajusza mentén lefutott szája mellett.
+Tekintetében halálos kimerültség volt és azért mégis látszott rajta
+a fiatalság, látszott, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_14"
+id="Page_14">-14-</a></span> nem az évek, hanem valami nagy
+szenvedés viselte meg úgy az arczát.</p>
+<p>De mit is érdekel engem ez az ember, a ki tán már a jövő
+állomáson kiszáll s a kit soha sem látok többé ebben az életben!…
+Átpillantottam a mocsaras táj felett, Ravenna sötét pineaerdeje
+felé és az ernyős fák reszkető körvonalaikkal eszembe juttatták
+azokat a finom kis tájképeket, melyeket a legyezők falapocskáira
+pingálnak a czopfos piktorok, ott messze túl a tengereken. Egy
+darabig csak néztem ki az ablakon, azután, magam sem tudom miért, –
+újból visszatekintettem útitársunkra, a kivel akarva, nem akarva,
+kénytelenek vagyunk megosztani sorsunkat a szük szakaszban s a
+kinek e perczben ugyanaz a czélja, a mi a mienk.</p>
+<p>Tulajdonképpen semmi érdekes sem volt ezen az emberen, egyedül
+puha kalapja alól kilátszó sötét haja és feltűnően sápadt arcza
+mutatott szokatlan ellentétet. Hegyesre nyírott szakálla eltakarta
+nyakkendőjét s olyan ügyetlenül állt keskeny arczához, mintha
+nemrég növesztette volna. Csak most vettem észre, hogy az idegen a
+fullasztó meleg daczára, köpenyébe burkolódzva ül s balkezével
+görcsösen összefogja vállára vetett felöltője szárnyait.</p>
+<p>A meleg igazán tűrhetetlen volt s mikor kiértünk az állomásról
+és a levegő kissé mozgásba jött, lassan valami ellenszenves, nehéz
+orvosságszag terjedt el a szakaszban. Önkénytelenül lebocsátottam
+az egyetlen csukva feledett ablakot.</p>
+<p>Az idegen összerezzent a zajra, majd előre nyujtotta sovány
+nyakát, szinte szimatolni látszott a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> levegőben, azután
+kedvetlenül huzódott az ülés szegletébe, még közelebb az ablakhoz…
+Szegény ember, őt is kínozhatta a fullasztó hőség, homlokát ellepte
+a veríték, nyugtalanul fészkelődött helyén s szabad bal kezével
+zsebeiben kutatott. «De hát minek is űl abban a meleg kabátban» –
+gondoltam éppen abban a perczben, mikor végre kirántotta
+zsebkendőjét. E heves mozdulattól lecsúszott válláról a felöltő.
+Utána kapott s mialatt lehajolt érte, tekintetével hirtelen elfogta
+pillantásomat… A légvonat újból arczomba csapta a nehéz
+orvosságszagot, ő pedig szinte szégyenlősen szorította kezét jobb
+vállához, melyről árván fityegett le egy üres kabátújj…</p>
+<p>Most már átláttam sápadtságának okát. Megértettem, hogy a
+betegség vonta fiatal ajkai köré a mély barázdákat, megértettem,
+miért lett olyan kedvetlen az elébb, mikor leeresztettem az
+ablakot. Mélyen sajnáltam, hogy megbántottam ezzel, de akkor még
+nem sejtettem, hogy ő hozta magával azt a kellemetlen szagot a
+ravennai kórházból, a hol, ki tudja, tán most vesztette el a
+félkarját. Nem akartam zavarni a tekintetemmel és azért még is
+mindig újra visszatévedt rá a szemem s valami érthetetlen
+érdeklődéssel kisértem figyelemmel bal kezének fonák mozdúlatait, –
+világos, hogy nem tudott még vele bánni. És mennyire reszketett az
+a szegény ügyetlen kéz, milyen idegesen forgatta a mellény gombjait
+és játszott az óralánczczal, melyet időről-időre olyan görcsösen
+kapott marokra, mintha ki akarta volna rántani. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p>
+<p>A vonat megállt egy perczre. Útitársunk izgatottan ugrott fel s
+kissé elrekedt hangon kiáltott a vonatvezetőre: – «Mikor érünk már
+Cesenaticóba? – A környékbeli tájszólással beszélt és hogy annál
+jobban megértse a választ, hevesen kihajlott, az ablakon.</p>
+<p>– Jaj Istenem!… hát soh’ sem lesz vége, – sóhajtotta s lemondóan
+ült vissza helyére. Egy ideig lebámult a földre, majd kihúzta
+óráját s nagy kínnal előre igazította az állomás órája szerint…
+Futó mosolyt véltem ekkor látni ajkán, de utóbb újból elkomolyodott
+és kis időközökkel sóhajtozni kezdett. Néhányszor türelmetlenül
+csettentett nyelvével, egy szemrehányó pillantást vetett az
+állomásfőnökre, azután mintegy kétségbeesve tehetetlensége felett,
+nekivetette hátát az ülés támlájának, mintha tólni akarta volna a
+vonatot, hogy menjen már előre…</p>
+<p>Végre elindultunk, de ő még ekkor sem nyugodott meg, sőt ha jól
+láttam, izgatottsága perczről-perczre nőtt. Újjai elkeseredetten
+doboltak térdén, lábait pedig fáradhatatlanul rakta egymás elé,
+talán így űlve is menni, futni akart szegény, megelőzni a vonatot,
+a mellettünk tovalebbenő szellőt, a perczeket.</p>
+<p>Minden állomáson kihúzta óráját s hol előre, hol hátra
+igazította; minden állomáson megkérdezte, hogy mennyi idő múlva
+leszünk ott, a hová ő megy, sőt utóbb már vitatkozni is kezdett a
+vonatvezetővel a perczek felett. Ekkor láttam, hogy könyvnélkül
+tudja az útvonal menetrendjét. És ő mégis mindig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> újra
+kérdezősködött, hallani akarta másoktól, hány percz, hány pillanat
+választja el attól a helytől, a hová, ha repülni tudna, úgy hiszem,
+régen elszállt volna…</p>
+<p>Vajjon kihez vitte első útja a korházból? Az édes anyjához… a
+feleségéhez, vagy a kedveséhez? Ki tudja, kinek a képe lebegett
+előtte és milyen gondolatok marczangolták szegény, fáradt agyát.
+Szemében olykor mélységes aggodalom tükröződött. Talán félt a
+viszontlátástól és attól, hogy mit szólnak majd ehhez a csonka
+karhoz, a mely esetleg mindent megváltoztathat… Azután mintegy
+biztatni látszott önmagát, állát kabátjába mélyesztette s lassan
+reménykedő mosoly kelt az ajkán. Kezével elfedte homlokát, de azért
+láttam: a szája alig észrevehetően mozgott, mintha leczkét mondott
+volna fel. Lehet, hogy édes, hizelkedő szavakat ismételgetett,
+kedves leczkét, a melyet ott a kórházban, hosszú betegsége alatt
+bizonynyal sokszor felmondott magának. Mert hosszú ideig fekhetett
+ez az ember betegágyán, olyan borzasztóan sápadt volt az arcza s
+olyan erőtlenül hanyatlott hátra a feje, mintha nem bírta volna
+egyenesen tartani… Soha ilyen halálos izgalmat emberi arczon nem
+láttam. Annyi fájdalom, kétségbeesés, annyi öröm és reménység
+tükröződött szemében; az ellentétes érzések egész serege gyötörte
+vonásait. Olykor eltorzult az arcza, azután hirtelen felderült,
+ilyenkor nem bírt magán uralkodni s mosolyogni kezdett…</p>
+<p>Már túlhaladtunk az utolsó állomáson is, ösmertem ezt az utat: a
+következő Cesenatico lesz. Néhány <span class="pagenum"><a name=
+"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> percz és szegény útitársunk,
+a kivel egy óra hosszat megosztottam aggodalmait, czélt ért. Már
+úgy is csak az izgalom tartotta benne a lelket. Ha egy pillanatra
+erőt vett rajta a várakozás kimerültsége, valósággal élettelenné
+vált az arcza, fénytelenné a szeme… Még egyszer utoljára kihúzta az
+óráját, egy darabig merően nézett rá, azután valami lázas
+tevékenység fogta el, ide-oda kapkodott, egymásra rakta a
+dobozokat, lerántotta fejéről a kalapját s hátrasimította szép
+sötét haját, majd a bajuszát is kipederte egy kissé, a mi olyan
+szomorú nyalkaságot adott elgyötört, sápadt arczának. Végül
+gondosan felvetette jobb vállára a kabátját, nyilván, hogy
+eltakarja vele hiányzó karját s kezébe vette bőröndjét. Igy várt
+azután állva mindaddig, míg a vonat beérkezett.</p>
+<p>Ránéztem. A vér fejébe szökött, ajkai remegtek s mialatt
+titkolódzva mosolyogni kezdett, kissé hátrahajlott, talán hogy
+keressék egy piczikét azok, a kik ott az állomáson várnak reá, vagy
+lehet, hogy nem bízott magában.</p>
+<p>Csak egy pillanatig vesztegelt így, majd tántorogva ment az
+ajtóhoz. De itt sem merte mindjárt felvetni a szemét: ez a
+lábbadozó, beteg ember félt a nagy örömtől, még elodázta egy
+kicsit, még készülődött rá… Végre is azonban erőt vett magán és
+kipillantott.</p>
+<p>Éreztem, hogy gyorsabban ver a szivem; reám is átragadt az az
+izgatottság, melylyel tele volt körültem a levegő. Előre hajoltam s
+keresve néztem végig a perronon. Alig hittem a szememnek, újból
+<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span> meg újból végig kutattam tekintetemmel a
+néptelen indóháznak minden befogható zugát… Hiába! nem volt ott
+senki, egy árva lélek sem várt erre a mi szegény útitársunkra!</p>
+<p>Szinte féltem rá visszapillantani. Mi mehetett végbe ezalatt a
+lelkében?… Arcza halálsápadt volt, levegő után kapkodott s nehezen
+vonszolta le magát a kocsi lépcsőin. Gondolkozás nélkül ugrottam
+fel s a mennyire tőlem tellett, segítettem neki, azután lehordtuk
+utána a bőröndjeit is. De ő mindezt észre sem vette, csak állt,
+mintha odaszegezték volna és tehetetlenül bámult maga elé. Szemében
+az a fájdalmas kifejezés tükröződött, a mit eddig csak a halálra
+sebesített állatok tekintetében láttam,… összefacsarodott tőle a
+szivem.</p>
+<p>Egyszerre azonban magához tért. Egy mentő gondolata támadhatott,
+mert futásnak eredt. Egyenesen az állomásfőnökhöz rohant és hevesen
+kérdezett tőle valamit. Amaz megrázta fejét s kissé megrántva
+vállát, otthagyta őt a faképnél.</p>
+<p>Szerencsétlen útitársunk egy darabig kétségbeesetten nézett
+ide-oda, azután visszaszaladt hozzánk, szó nélkül felkapta holmiját
+s szinte futva indult át az állomás kis kertjén a tulsó oldalon
+várakozó kocsikhoz. Itt is kérdezősködött, rohant egyiktől a
+másikhoz, mintha még mindig reménykedett volna, hogy itt van, csak
+elbújt valahol az, a kihez ő jött…</p>
+<p>Szomorúan néztem utána. Vajjon kit keresett ilyen szívszakadva
+ez a szegény csalódott ember?… Az édes anyját? – Oh nem, az itt
+várta volna őt bizonynyal reggel óta; – a feleségét? – az is eljött
+<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span> volna már azóta, hacsak kötelességből is…
+nem, csak a kedvese lehetett az, a ki ilyen hűtlenül maradt távol
+tőle.</p>
+<p>Mikor a vonat tovarobogott velünk, a fák lombjai között láttam
+még egyszer utoljára a mi útitársunkat. Ott láttam állni a városba
+vezető hosszú fasor elején, a mely véges-végig vigasztalanul
+néptelen volt. Sehol egy kocsi, sehol egy ember… Ő egymagában állt
+a fák alatt s kis bőröndje és a dobozok, melyeket olyan kínosan
+hordozott magával, lábai előtt hevertek. Fáradt szemét beárnyékolta
+kezével, nézett, nézett a messze út felé és még mindig
+reménykedett, hogy eljön az, a ki nem várta őt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A GYŰRŰ.</h2>
+</div>
+<p>Még a kalapját se tette le, úgy a hogy volt, hosszú utazó
+kabátjában, fáradtan vetette bele magát egy karosszékbe. Az inas
+behordta utána az angolos bőröndöket – azután egyedül maradt. Férje
+a mellékszobában nyakszirtre tólt kalappal, fontoskodva rendezte az
+útközben összegyült szinházi, vasúti és egyéb belépti jegyeket,
+majd apró dobozokból nagyobbakba rakta át a szivarvégeket.</p>
+<p>Az asszony megvető mosolylyal fordította félre a fejét.
+Tekintete az asztalra tévedt… Felhalmozódva hevert ott több napi
+postája. Egykedvüen nézte át a leveleket, aztán felbontatlanul
+dobta őket vissza az asztalra. Egy boríték valahogyan az ölében
+maradt. Lepillantott az írásra s unatkozva sóhajtott fel: – Hát még
+mindég ír!… Szegény bolond, hogy szerethet!</p>
+<p>Finom újjai géplesen játszottak a levélborítékkal, sötét szeme
+pedig merengve nézett a nyitott ablak felé. Mintha valami emléket
+keresne a beözönlő tavaszi napfényben.</p>
+<p>Csakugyan egy érzés emlékét kereste ő a tavaszi napsugárban, egy
+érzést, ami valamelyik elmult májusban úgy megdobogtatta a szivét.
+<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span></p>
+<p>Két év előtt a tél folyamán történt, hogy egy napon végkép
+megunta a férjét, sőt – az udvarlóit is. Tavaszszal azután
+könnyelmü közönyét érthetetlen nyugtalanság váltotta fel. Nem bírt
+egy helyben megmaradni. Mintha kergették volna, egész nap az
+utczákat járta, látogatásokat tett, de mindenünnen sietve távozott…
+Lázasan keresett valamit, hogy mit, azt maga sem tudta addig a
+napig, amelyen végre megtalálta.</p>
+<p>Hirtelen, váratlanul jött az egész. Egyszer beszélt Szendrey
+Lászlóval és belészeretett. Megszerette, mert nem udvarolt neki,
+már pedig ez elég ok egy unatkozó szép asszonynál arra, hogy
+különbnek tartson egy embert az udvarlóinál s elképzelje, hogy
+szerelmes belé.</p>
+<p>Mikor pedig barátnőitől azt hallotta Szendreyről, hogy nincs
+szive, – leküzdhetetlen vágy fogta el, hogy megtudja, igaz-e.</p>
+<p>Még jobban kezdte szeretni őt s úgy gondolta, össze kell törnie
+ezt az embert, hogy meglássa a szivét.</p>
+<p>Rövid idő mulva rájött arra, hogy Szendrey Lászlónak van szive,
+hallotta a dobogását s nagy mesterkedéssel a kezébe is kerítette…
+Ekkor ezt is összetörte, mint a kiváncsi gyermekek a bábujukat –
+látni akarta, mi van benne. Mikor aztán úgy találta, hogy az a
+szegény szív telesdedtele van az ő képével, akkor rájött arra, hogy
+ez a gavallérja sem különb a többinél…</p>
+<p>Kiábrándult belőle, megunta a játékot, de ekkor már
+elmulasztotta azt a pillanatot, mikor visszavonulhatott
+<span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span> volna. Szendrey tulságosan szerette őt.
+Minden szeszélyét eltűrte, csakhogy a közelében maradhasson. Nem
+tudott tőle szabadulni; mint hűséges kutya, nyomában volt
+mindenütt. Nem ellenkezett vele s hogy kedvében járjon, úgy
+beleélte magát csapongó asszonyos gondolatvilágába, úgy hozzásímult
+az ízléséhez, hogy még nézeteltérésről sem lehetett szó közöttük.
+Pedig Tilda a kimerülésig törte a fejét azon, hogy mivel
+boszanthatná meg.</p>
+<p>– Úgy gondolja, édesem? – mormogta ilyenkor László úr
+mosolyogva, – nos jó, valószinüleg igaza van.</p>
+<p>– Nem valószinüleg! – kiáltá Tilda ingerülten.</p>
+<p>– Bizonyára – sóhajtotta a férfi megadóan.</p>
+<p>Így történt azután, hogy az az asszony, aki rettegett az
+egyedülléttől, rövid idő mulva már úgy érezte magát Szendrey
+társaságában, mintha egyedül lenne… «Rettenetes állapot, mikor az
+emberrel nem ellenkeznek!…»</p>
+<p>Egyetlen egyszer esett meg, hogy mikor már több órán át
+szakadatlanul kínozta Lászlót, ez türelmetlenül toppantott
+lábával.</p>
+<p>Tilda hátra vetette fejét és elmosolyodott. Végre valahára egy
+férfias mozdulat – gondolta s közelebb húzódott gavallérjához. De
+az most csökönyösen hallgatott, ő is hallgatott tehát s utóbb, mert
+nem tudta kis száját sokáig zárva tartani, ásítozni kezdett.</p>
+<p>Szendrey felpillantott:</p>
+<p>– Úgy látom, unja magát?</p>
+<p>– Rosszul látja – szólt az asszony egykedvüen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> – nem
+magamat, hanem magát unom! – Ekkor olyasvalami történt, amit Tilda
+éppen nem várt… László úr megfogta két kezével az ő törékeny
+vállát, kétségbeesetten, dühösen megrázta, aztán hátrataszította a
+kereveten és – elrohant.</p>
+<p>Az asszony dobogó szívvel nézett utána, ebben a perczben újból
+nagyon szerette őt. Tetszett neki, hogy meg tudott haragudni… Kedve
+kerekedett, hogy utána fusson. Ujjongva ugrott fel helyéről, de az
+ajtónál megállt s örömében összecsapta gyűrűs két kezét.</p>
+<p>– Hát ez hiányzott a mi szerelmünkből!… A czivakodás!…</p>
+<p>És nem tévedett. Olyan asszony volt ő, aki gyülölte a
+folytonosságot s a ki ép ezért a szerelemnek csakis a kezdetét
+szerette. Mivel pedig mindég újra nem lehet elkezdeni, a
+veszekedéssel akarta volna megszakítani az egyhanguságot, hogy így
+a kibékülés után az az illuziója legyen, mintha új szerelmet
+kezdene.</p>
+<p>De alig volt ideje arra, hogy elgondolja, mennyire szereti
+Lászlót, milyen jó lenne, ha visszajönne, mikor izgatott csengetést
+hallott, azután egy csomó virággal kezében, mint egy bűnbánó
+iskolás fiú jött feléje az a nagy darab bajuszos ember.</p>
+<p>Milyen meghatóan nevetséges volt ebben a perczben.</p>
+<p>Tilda el is nevette volna magát, ha nem sajnálja, hogy ilyen
+gyorsan vége lett az ő fellobbanásának:</p>
+<p>– Oh, miért is jött olyan hamar vissza!… De a férfi se nem
+látott, se nem hallott s egyre csak azt suttogta: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>
+<p>– Bocsáss meg, bocsáss meg!</p>
+<p>Aztán karjaiba kapta a lenge szép asszonyt és oly erővel
+szorította magához, mintha nem akarná többé elereszteni.</p>
+<p>Tilda egyik tükörben félszemmel látta szőke fejét a férfi vállán
+s ez olyan festői kép volt, hogy nehány perczig nyugodtan tűrte az
+ölelését, de aztán a ruhája jutott eszébe.</p>
+<p>Kibontakozott Szendrey karjaiból.</p>
+<p>– Tilda, édes kis angyalom!… Soha sem fogok én mást szeretni
+tudni! – Meghatottan nézett egy ideig az asszony szemébe, majd
+lehúzott újjáról egy finom piczi gyűrűt és ünnepélyesen
+mondotta:</p>
+<p>– Szegény anyámtól kaptam, a halálos ágyán adta ide és azt
+mondta, hogy annak az asszonynak adjam, a kit szeretni fogok… Ő
+persze azt hitte, csakis a feleségem lehet az…</p>
+<p>Tilda kissé elpirult és türelmetlenül intett.</p>
+<p>– Kedves, gonosz gyerek, ne félj, hisz megigértem! Nem kérlek
+többé, hogy elhagyd érettem a férjedet…</p>
+<p>Az asszony megnyugodva nyújtotta oda a kezét s mialatt a férfi
+újjára vonta a gyűrűt, tekintete hirtelen bejárta a fényes szobák
+hosszú sorát.</p>
+<p>László kedvéért megválni ettől… őrültség – gondolta abban a
+perczben, mikor az a másik olyan nagyon szerette őt.</p>
+<p>… Ez a nap volt az utolsó napja Szendrey boldogságának. Tilda
+ugyan viselte újján még egy ideig a kis gyűrűt, de most, hogy a
+férfi némi jogot formált hozzá, nem bírta többé elviselni őt.
+Kerülte, <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span> bujkált előle s ép úgy unta, mint a
+férjét. Néhány hónappal ezelőtt végleg szakított vele. Kiadta
+cselédeinek a rendeletet, hogy «ha Szendrey úr keres, nem vagyok
+itthon!»</p>
+<p>Az ablakfüggöny mögül nap-nap után látta, mint kóborol a háza
+előtt, délután hallotta a csengetését, reggel pedig halomszámra
+érkeztek a levelei. El sem olvasta őket, felbontatlanul dobta
+valamennyit a tűzbe. Úgy is tudta, mi van bennük… Hadd könyörögjön,
+a míg meg nem unja.</p>
+<p>De másként történt, Tilda előbb megunta az ostromot s hogy
+békessége legyen, végre is jobb híjján elment a férjével
+Monte-Carlóba.</p>
+<p>Most hogy visszajöttek, ime az első dolog, ami szeme elé kerül,
+a László úr levele.</p>
+<p>– Hát még mindég nem fáradt bele!</p>
+<p>Mialatt gondolatai az elmult napok emlékei között tévelyegtek,
+keze akaratának ellenére, lassanként feltépte az ölében heverő
+borítékot.</p>
+<p>– Ez aztán hűség – mormogta elbizakodottan s hálából ezért a
+kellemes érzésért, némi sajnálattal akart Szendrey Lászlóra
+gondolni.</p>
+<p>– Ő jó volt hozzám – kis vártatra haragosan ütött az asztalra –
+bár ne lett volna olyan borzasztóan jó, tán mégsem untam volna meg
+olyan hamar… Szegény ördög, mennyit kínoztam… igaz, hogy azért
+szeretett… Különben bánom is én, hogy mit érez más, csak már én
+tudnék valakit szeretni… Pedig azt hittem, ő lesz az igazi! –
+Elgondolkozott. – Hányszor is hittem már ezt?</p>
+<p>Számlálgatni kezdte az újjain, aztán felnevetett. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p>
+<p>– Ejh! mégis csak ez szeret engem legjobban a világon! – s egy
+hirtelen, szinte önkénytelen mozdulattal szétbontotta a papirlapot.
+Kényelmesen belebujt a karosszékbe s mint mikor az ember valami
+mulatságos dologra készül és már előre nevet, vígan kezdte olvasni
+a levelet:</p>
+<p>«Nagyságos asszonyom!»… Hát ez mi? Egyszerre elkomolyodott s
+ámulva hajolt az írás fölé. Röviden csak ennyi volt a
+papiroson:</p>
+<p>«Azt a kérést, amit annyiszor elmondtam leveleimben, még
+egyszer, utolszor megismétlem, adja vissza a gyűrűt. Be kell
+váltanom szegény anyámnak tett igéretemet, annak akarom odaadni, a
+kit illet, a ki a feleségem lesz.</p>
+<p class="right">Szendrey.»</p>
+<p>Első perczben nem értette meg a dolgot, pedig ugyancsak világos
+volt.</p>
+<p>– Mit… mit akar? – mormogta fehér fogai között. Egy ideig
+zavarodottan bámult maga elé, aztán lassan elöntötte a vér az
+arczát. Felugrott a karosszékből:</p>
+<p>– Ez már mégis hallatlan!… Mást mer szeretni a nyomorult!… No
+megálljon!… Hol is az a gyűrű… hová is tettem?</p>
+<p>Gondolkozva állt meg egy pillanatra, utóbb a szekrény felé
+indult:</p>
+<p>– Persze, mielőtt elutaztam… igen, akkor húztam le az
+újjamról.</p>
+<p>Az egyik fiókban, mindenféle lommá alacsonyult emlék között
+akadt rá Szendrey gyűrűjére. Szórakozottan forgatta újjai között,
+majd méltatlankodva kiáltott fel: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>– Mégis csak sok! Ezt nem vártam volna tőle! – Felpillantott s
+kissé félrehúzta a száját:</p>
+<p>– Első eset, hogy olyat tesz, a mit nem vártam… Tetszik nekem!…
+Igazán, megölelném, ha itt volna… Miért is nincs itt?</p>
+<p>Szép szeme, mintha a napfény arany hímpora lepte volna el,
+veszedelmesen kezdett csillogni. Sebesen végig ment nehányszor a
+szobán, végül megállt a karosszék előtt, mely hajdan László úr
+helye volt és mindenféle gorombaságot mormogott. Markában ezalatt
+haragosan szorongatta a gyűrűt.</p>
+<p>Sehogy sem fért a fejébe, hogy ő utána még valaki mást lehessen
+szeretni. Elviselhetetlen volt előtte ez a gondolat s menten
+hivatni is akarta Szendreyt, hogy számon kérje tőle új
+szerelmét.</p>
+<p>– Ez lesz a legokosabb! – de mikor a csengőre tette a kezét,
+egyszerre elszomorodott:</p>
+<p>– Nem fog eljönni, az a másik nem ereszti. Mit tegyek, mit
+tegyek?</p>
+<p>Egy percig tehetetlenül állt a szoba közepén:</p>
+<p>– Soha ilyet – suttogta töprengve – megbolondultam vagy mi, de
+hisz én… én… Érthetetlen, hogy is nem jutott előbb eszembe.</p>
+<p>Szomorúan bámult le maga elé a földre, aztán megcsóválta fejét
+és lassan felhúzta újjára a gyűrűt. Nagyot sóhajott, majd kezét a
+háta mögé rejtette s mintha valakivel vitatkoznék, beszélni
+kezdett:</p>
+<p>– Nem adom, nem adom, mert az enyém és nem adom, mert nem adom!
+Punktum! De hát ha érte jön és egyszerűen elveszi?… Érte jön?…
+<span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span> Hm!… Igaz ez lenne a legokosabb? Csak
+jöjjön ide, ha van bátorsága, nézzen a szemembe!</p>
+<p>Menten leült íróasztalához és megírta a levelet.</p>
+<p>«Egy feltétel alatt visszaadom a gyűrűt, jöjjön el érte.»</p>
+<p>Azután felöltözködött László kedvencz ruhájába és sétálni küldte
+a férjét. Izgatottan várakozott. Minden kocsizörejre az ablakhoz
+futott s egyik czigarettát a másik után szívta el. A muló perczek
+növelték nyugtalanságát, szíve úgy dobogott, mint soha
+életében…</p>
+<p>Mikor pedig besötétedett és Szendrey csak nem jött, úgy érezte,
+nem tudna többé megválni a gyűrűtől és komolyan kijelentette önmaga
+előtt, hogy – szerelmes!</p>
+<p>Egész éjjel nem hunyta le a szemét s már korán reggel talpon
+volt. Alaposan összeszidta a komornáját, az öltöző asztaláról pedig
+siettében leverte az illatszeres üvegeket. Reggeli után megint
+sétálni küldte a férjét, hadd soványodjék…</p>
+<p>Dél felé járt az idő, mikor végre csengetést hallott. Minden
+vére a fejébe szökött, kis kezeit remegve kulcsolta szivére s
+nyakát előre nyujtva figyelt egy perczig. Megismerte László
+lépteinek zaját:</p>
+<p>– Ő az, – susogta elhaló hangon, – ő az!… Eljött, ó hogy
+szeretem!…</p>
+<p>Mikor azonban az ajtó megnyilt, már kényelmesen hevert a
+kereveten s egy találomra felkapott könyvből olvasni látszott.
+Mesés közönynyel emelte fel a tekintetét.</p>
+<p>Ott állt előtte Szendrey László. Arcza keskenyebb, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> halványabb
+volt, mint régen. Szigorúan pillantott reá. Ez kihozta az asszonyt
+sodrából. Elfojtott hangon tagolta a szavakat:</p>
+<p>– Szendrey… Isten hozta! –</p>
+<p>– Nagyságos asszonyom…</p>
+<p>– László… hát így találkozunk? – Kissé félrefordította a fejét s
+csábító bájjal hajolt előre, aztán számítóan hátrált meg… Szótlanul
+álltak ott egy helyben.</p>
+<p>Szendrey szeme égni kezdett, karjai kínos zavarban fonódtak
+össze mellén, mikéntha el akarta volna takarni a szívét, arcza
+lassan-lassan biborvörösre vált.</p>
+<p>Tilda egy pillanatig még farkasszemet nézett vele, aztán
+hirtelen elhatározással, mintha már megnyerte volna a játszmát,
+kecsesen nyujtotta oda László úrnak a kezét.</p>
+<p>– A gyűrűt akarta… itt van…</p>
+<p>És a férfi mohón kapott a keskeny kis kéz után. Összeszorította
+a fogait s kezdte lehúzni a gyűrűt. De az érintés megremegtette őt,
+a tulajdon keze sem akart neki engedelmeskedni, a vére emlékeztette
+az emlékekre, mik az asszonyhoz kötötték. Összerázkodott, ajka
+kinyilt aztán… egyszerre csak odatapadt a gyűrű mellé.</p>
+<p>– Nem lehet lehúzni, – tördelte kétségbeesetten.</p>
+<p>– Soha többé! – suttogta az asszony diadalmasan.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A MAESTRO.</h2>
+</div>
+<p>Mindenki ismerte az öreg Maestrot, a Rialto-híd tájékán. Évek
+óta látták tétlenül üldögélni egy félig kész vázlat előtt, ott a
+San Jacoppo templom árnyékában, a kicsiny márványhídon. Rendszerint
+a reggeli órákban került elő valamelyik szűk sikátorból s ballagott
+el nagy lustán megszokott helyére. Felállította rozoga
+festőállványát, rátámasztotta a vázlatot, kezébe vette ecseteit,
+palettáját, aztán leült a kőpárkányra s kalapját, miként a
+koldusok, letette maga mellé a földre.</p>
+<p>A templom-ajtóban, mintha mi sem változott volna a piazzetta
+környékén, zavartalanul csörgette kulcsait a sekrestyés, az
+asszonyok közönyösen teregették ablakaikban a kimosott rongyokat s
+az aranyműves tovább ásítozott boltozott kapuja alatt. Egyikük sem
+vette észre a Maestrót, senki se köszöntötte jöttekor, mert hiszen
+olyan természetesnek találták megjelenését, mint a minő természetes
+volt az ő szemükben, hogy déltájban besüssön a nap a szűk utczákba
+s alkonyatkor a lagunák néma vize felett kigyúljanak a piczi zöld
+lámpák a gondolák csúcsán.</p>
+<p>Csak akkor, ha a Rialton túlról vetődött néhány <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> naplopó
+suhancz vagy utczai gyerkőcz a San Jacoppo vidékére, hangzott fel
+olykor az elkoptatott régi csúfolódás:</p>
+<p>– Még most sem készült el a képed?</p>
+<p>– Maestro!… Maestro Tintoretto!… Még mindég ezt a képet
+mázolod?</p>
+<p>Az öreg piktor arcza haragosan torzult el kusza, ősz sörénye
+alatt. Öklével megfenyegette a gúnyolódókat, de aztán ismét csak
+elmerült szokásos egykedvűségébe. Üres szemmel bámult a vázlatra.
+Nézte az odavetett szinfoltokat, melyek a piazzetta egyik árnyas
+zugát s az ódon házak falai között, omladozó hídak alatt, a
+tengerbe vesző lagunát sejttették.</p>
+<p>Ott a képen, az opálos vizen barna folt látszott… talán egy
+gondola. A házak ablakai között vörös és sárga firkantások
+sorakoztak egymás mellé… talán a száradó rongyok… errébb egy sötét
+fal felett sűrű füstre emlékeztető mázolás, – talán a szomszédos
+kert fái. Csupa talán, csupa bizonytalanság volt az a kép, melyre
+egy kis jóakarattal rá lehetett ugyan fogni, hogy a San Jacoppo
+környékét ábrázolja, de a mi éppen olyan jogon ábrázolhatta volna
+Venezia akármelyik más festői zugát is.</p>
+<p>Hogy hol és mikor készült a vázlat, azt senki sem tudta, még
+Marietta, az öreg csipkeverő asszony sem, a ki pedig az aranyműves
+boltja feletti csúcsíves ablakból évtizedek óta figyelte, mi
+történik a piazzettán.</p>
+<p>Hajdanában, a míg meg nem únták, estende a kút <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> körül
+különböző vélemények hangzottak el Maestro multjáról.</p>
+<p>A marcatobeli halkereskedő és a sekrestyés megegyezett abban,
+hogy bolond az öreg s csakis a San Servilioból – az őrültek házából
+– kerülhetett ide. A templomi koldusok ellenben, a kik irigyelték
+tőle még a mocsárszagú levegőt is, azt a hírt terjesztették, hogy
+mielőtt festő lett, zsebmetszéssel és útonállással
+foglalkozott.</p>
+<p>Salvo, a félszemü gyümölcsárús, a ki az aranyművessel és Signor
+Santinival, a gondolatulajdonossal, az előkelő osztályt képviselte
+a düledező szegletházban, egyszerű rágalomnak minősítette ezt az
+állítást.</p>
+<p>– Bolond beszéd – dörmögte boszusan – én tudom, amit tudok. A
+Maestro mindenkor tiszteletreméltó, tevékeny életet élt! – És e
+kevély kijelentés után vagy ezredszer elmondta, hogy az öreg piktor
+jó családból származik, mert az ő nagybátyjával rokonságban van,
+hogy hajdanában gyufát, utóbb ujságot árult a Márcus-téren, aztán
+gondoliére és vezető volt és végül sekrestyés lett a Santa Maria
+Formosa templomában. Mikor onnan valami jelentéktelen ballépés
+miatt elkergették, beállt inasnak egy világhírű festőhöz, a kinek
+nevét azonban elfeledte a bölcs Salvo.</p>
+<p>Ebből az időből származhatott az a nevezetes vázlat, melylyel
+hosszú hűtlenség után egy szép napon visszakerült Carlo Gavagnini
+szülőföldjére – a napsütötte ódon piazzettára, ahol Maestronak –
+Maestro Tintorettonak nevezték el őt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p>
+<p>Évek teltek el azóta. Az öreg festő és vázlata már réges-régen
+részévé lett a piazzettának, hozzátartozott, akár a lagunákra
+kikönyöklő czímeres erkélyek, az ütött-kopott campanile, vagy az az
+eperfa mely áthajolt a megbarnult kőfalon s unalmában a saját
+képének köszöngetett le a zavaros habokba.</p>
+<p>A Maestronak nem voltak nagy igényei, hát eltengődött
+valahogyan. Telelni rendesen egyik kórházba ment, azokban a
+hónapokban pedig, mikor hemzseg a temérdek utazó Veneziában,
+gondtalanul éldegélt csekély keresményéből. Bársonykabátja,
+művészkalapja, – úgy számitott, – eltart, a meddig ő, gyümölcsre,
+halra, meg a vasárnapi kenyérre telt abból, a mit az üzlet hozott.
+Az üzlet! Az volt a Maestro életének legfontosabb mozzanata… Ha
+idegenek vetődtek a tájra, hogy megnézzék a Rialto sziget legrégibb
+templomát, megálltak egy perczre az öreg piktor háta mögött. Ő
+ekkor szorgoskodva kezdte kevergetni palettáján a festékeket.
+Homlokát beárnyalta kezével, aztán vállára hajtotta fejét s
+összehúzott szemmel pillantott a vízre. Megesett néha, hogy az
+érdeklődők hosszasabban is időztek a vázlat előtt, ilyenkor a hatás
+kedvéért még egy-két merész vonalat is rajzolt ecsetjével – a
+levegőbe. Közbe-közbe lopva sandított le lábánál heverő kalapjára,
+melybe ő már reggel belehelyezett néhány rézpénzt. Igy sejttette a
+kiváncsiakkal, hogy a művész nem veszi rossz néven az adakozást! Az
+inglésik többnyire észrevették a szerény czélzást s mielőtt odébb
+mentek volna, néhány soldot dobtak a festékfoltos fövegbe.
+<span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span></p>
+<p>Mihelyt az idegenek eltüntek az utcza fordulójánál,
+megkönnyebbülten sóhajtott fel a Maestro. Nem szinészkedett tovább,
+őszinte lustasággal görnyedt össze s pihente mindaddig a munka
+fáradalmait, míg új áldozatok nem közeledtek. Már messziről
+megismerte a pénzes inglésik lépteinek zaját, – mert a maga
+szakmájában nagy lélekbúvár volt, – s azután csekély
+változatossággal megismételte az előadást.</p>
+<p>Igy éldegélt az öreg festő hosszú idők óta. A vezetők,
+gondolások szentesítették különös kereseti módját, mert hát
+Veneziában azt tartják, hogy mindenki úgy éljen, a hogy tud; a
+gyerekek pedig néhány centesimiért utczahosszat kiabálták az
+idegenek fülébe:</p>
+<p>– Itt fest a Maestro… – il famoso Maestro Tintoretto!…</p>
+<p>Egy verőfényes tavaszi napon, mint rendesen, ott ült a vén
+piktor megszokott helyén. Az üzlet nem igen virágzott. Reggel óta
+csak egy templomjáró vén kisasszony s szöges czipőkben, hegymászó
+bottal a kezében, valami Tirólból leszabadult német turista tévedt
+a környékre.</p>
+<p>Délfelé járt már az idő, mikor egyszerre éktelen zenebona
+hallatszott a szomszédos sikátorból. A Maestro prédaszimattal
+emelte fel fejét, aztán hirtelen munkához látott.</p>
+<p>A következő pillanatban egy hórihorgas angol bukkant fel a
+szemhatáron. Utjában egész raj szurtos gyerkőcz kisérte. Mindannyi
+vezetni akarta, mindannyi kiabált: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>– Erre, erre signor Conte!</p>
+<p>– Itt a templom… itt ül a Maestro… il Tintoretto… Apró kezek
+nyúltak felé:</p>
+<p>– Un soldo! Un soldo!…</p>
+<p>Az angol nehány rézpénzt dobott a gyerekek közé. Pokoli
+dulakodás támadt. A sok kölyök egymásnak esett. Gomolyagban
+hemperegtek a kövezeten. Az idegen hidegvérrel lépkedett el
+felettük. Mikor a hídra ért, hirtelen megállt a Maestro vászna
+előtt.</p>
+<p>Kikotorta zsebéből szemüvegét s mintha legalább is egy új
+Tintorettot fedezett volna fel, fejét jobbra-balra billegetve,
+szakértő arczczal vizsgálta a vázlatot:</p>
+<p>Utóbb még szóba is eredt az öreg piktorral. Hamisitatlan angol
+kiejtéssel beszélt olaszul s közbe úgy mozgott a szája, mintha
+legalább is fát akart volna vágni a fogaival. Szerette saját magát
+hallani s tetszett neki, hogy a Maestro megértette a mit
+mondott.</p>
+<p>– Érdekes dolog! Mennyiért adná el ezt a képet?</p>
+<p>Tintoretto mester, aki már készült szerepének játszására,
+meghökkent. Ilyesmit sohasem kivántak tőle. Zavarodottan
+dadogta:</p>
+<p>– Örülök, Signor, hogy felismerte a vázlat becsét, – de
+fájdalom, nem tudok megválni tőle… Látja, ilyen ostobák vagyunk mi
+igazi művészek!</p>
+<p>– Verissimo, – nyögte ki némi gondolkozás után az angol.</p>
+<p>– Pedig rossz idők járnak manapság a művészekre. Azelőtt
+herczegek, grófok pártfogolták… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p>
+<p>Az angol egykedvüen bólintott. A Maestro vérszemet kapott:</p>
+<p>– Ha Dogék uralkodnának Venezia fölött, ki tudja, tán udvari
+festőjük lehetnék… így pedig… szégyenlem kimondani,… olykor éheznem
+kell.</p>
+<p>Fenn a campanilében delet harangoztak. A Maestro sóvárogva
+nézett a szomszéd utcza kis osteriája felé, honnan olajba sült
+calamaretti illata hatolt ki hozzá.</p>
+<p>Az idegen néhány perczig csodálkozva bámult a «Dogek udvari
+festőjére». Aztán gondolt egyet s abbeli örömében, hogy talált
+valahára egy olyan olaszt, a ki megérti őt, ha olaszul beszél,
+megbocsátotta az ártatlan dicsekvést és meghívta a piktort, hogy
+jöjjön vele az osteriába.</p>
+<p>A Maestro nem kérette magát sokáig. Kiszedte a pénzt kalapjából
+s fejébe csapta fövegét. Az állványt s a vázlatot a helyén hagyta
+és a San Jacoppo két legtisztesebb koldusának a gondjaira bízta…
+Egy pillanat múlva megelégedetten lépett be új pártfogójával a kis
+vendéglő kapuján.</p>
+<p>Hosszan elbeszélgettek odabent. Az angol gazdagon etette-itatta
+a festőt, tömte, hogy ne juthasson szóhoz s ő annál zavartalanabbul
+gyakorolhassa olasz nyelvtudományát. Nem vették észre, hogy mulik
+az idő.</p>
+<p>Kint a piazzettán mind melegebben sütött a nap. A koldusok
+megunták a várakozást és elaludtak a lépcsőkön.</p>
+<p>A gyerkőczök ott a templom körül még mindig verekedtek, a
+távolból barcoiuolok elnyújtott kiáltása hangzott. A tenger felől
+zajtalanul közeledett <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> a lagunán egy gondola. Kikötött a híd
+alatt. Barna arczú fiatal ember és egy csinos fiatal leány szállt
+ki a partra.</p>
+<p>A férfi zsebéből vázlatkönyv kandikált elő, kezében festékes
+dobozt vitt. Karjával átölelte a leány derekát s hízelgő franczia
+nyelvén suttogott mindegyre a fülébe.</p>
+<p>Boldogok és vidámak voltak. Minduntalan elnevették magukat…
+Mikor a hídra értek, a franczia festő megállt s kaczagva mutatott a
+Maestro árván hagyott vázlatára:</p>
+<p>– Nézd Suzon, ennek a képnek a mestere megszaladt a műve
+elől!</p>
+<p>Az utczagyerekek észrevették az idegeneket s lélekszakadva
+rohantak feléjük:</p>
+<p>– Ott a templom Eccellenza! – ordítoztak szolgálatkészen. De a
+festő nem figyelt szavukra, őt most csak a vázlat érdekelte:</p>
+<p>– Ki mázolta ezt a képet?</p>
+<p>A gyerekek elnevették magukat:</p>
+<p>– Hát a Maestro… il famoso Tintoretto!…</p>
+<p>– Tintoretto? – a franczia nem értette a dolgot.</p>
+<p>– Persze, hogy ő, – vihogta az egyik fiú, – azt mondják, száz
+éve festi, nem is készül el vele soha!</p>
+<p>Ezt még kevésbbé értette a fiatal művész, de mert jó kedve volt,
+jót akart tenni. Mosolyogva fordult a leányhoz:</p>
+<p>– Tudod mit, nagyszerű gondolatom támadt: befejezem ezt a képet.
+<span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
+"Page_39">-39-</a></span></p>
+<p>Leült a vázlat elé. Kiszedte festékeit a dobozból és munkához
+látott. A gyerekek szájtátva bámulták minden mozdulatát. Az új
+iskola széles modorában dolgozott. Körme hegyével tagolta a
+vonásokat, újjával tompította az éles szineket…</p>
+<p>Festés közben olykor kedvese szemébe tekintett, aztán áthajolt a
+híd könyöklőjén s lepillantott az aranyfényű habokba. És mintha
+csak a leány szeméből vagy a laguna felszinéről lopta volna el a
+visszatükröződő képet, olyan híven, ragyogóan éledt meg keze alatt
+a kis világ… Végül még egy-két széles vonás s a piazzetta ódon
+költészete felett kisütött a nap a vásznon.</p>
+<p>Egy perczig kedvtelve nézte bájos alkotását, aztán, mintha
+megunta volna a tréfát, kézen fogta a leányt és nevetgélve
+tovament.</p>
+<p>– Jön a Maestro! – hangzott fel a téren.</p>
+<p>A koldusok ébredezni kezdtek s a csipkeverő Marietta kihajolt
+ablakából.</p>
+<p>Az öreg piktor kissé mámorosan jött lefelé az utczán. Mindenki
+hallotta, hogy dalolt, mikor a hídra lépett. A festőállvány előtt,
+mintha villám érte volna, gyökeret vert a lába. Elképedve meredt a
+vászonra… aztán megértett mindent. Összecsapta a két kezét,
+reszkető fejéhez kapott és keserves sírásba tört ki:</p>
+<p>– Végem van… végem van! Miből fogok élni ezentúl!… O Dio,
+elvették a művészetemet!…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELTÉVEDT CSÓK.</h2>
+</div>
+<p>Későre járhatott már az idő, mert mindenki mondott már valami
+rosszat az asszonyokról. A zaj közepette egyedül Csánky Tamás, a
+nagyhirü, de kissé elvénült gavallér szívta hallgatagon szivarját s
+szinte csodálkozva eszmélt föl gondolataiból, mikor a társaság mind
+követelőbben hangoztatta, hogy most ő rajta a sor:</p>
+<p>– Mesélj már te is valamit, öreg!…</p>
+<p>Egy huszártiszt átszólt hozzá a dohányzó füstbevesző tulsó
+szegletéből:</p>
+<p>– Csak azt mondd meg, szőke-e vagy barna… Engem csak a barnák
+érdekelnek!</p>
+<p>A huszár egymaga nevetett ízetlenségén s kaczaja, akár a
+sarkantyúja pengése, üresen hangzott el a levegőben. A háziúr
+kedveskedve feszengett székén és udvariasságból mosolygott. Egy
+sárgaarczu emberke: Nicotin báró pedig a hivatásos dohányzók
+majomszerü ügyességével röpítette át a szobán a kandalló torkába
+tizedik szivarjának a végét.</p>
+<p>Egy perczre feszülten figyeltek valamennyien.</p>
+<p>– Nos barátaim, – kezdte az őszülő gavallér vontatottan, – én,
+bár szégyenlem bevallani, nem igen beszélhetek a szerelemről, mert
+hát engem <span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
+"Page_41">-41-</a></span> nem szerettek olyan hévvel, mint
+benneteket… Hogy is mondjam… engem nem szeretett igazán soha
+senki.</p>
+<p>A komolyság fölengedett, néhányan mosolyogtak, a huszár és egy
+fiatal képviselő merészen nevetett az üres cognacos üvegek
+árnyékában.</p>
+<p>A képviselő azután felállt és átment a szomszédos szobába
+ferblizni egynehány gavallérral, a kik elunták a várakozást, a
+huszár pedig elaludt.</p>
+<p>Csánky Tamás jóformán magára maradt a háziúrral és Nicotin
+báróval a kis dohányzó szegletében és mivel már nem biztatta senki
+sem, egyszerre megoldódott a nyelve:</p>
+<p>– Ha akarjátok, bebizonyítom, hogy igazat mondtam, – dünnyögte a
+bajuszába és azután, bár homályosan érezte, hogy a cognac és pezsgő
+hatása alatt most olyas valamit fog elmondani, a mit holnap megbán,
+hogy elbeszélt, még is nekifogott:</p>
+<p>– Fiatal gyerek voltam akkor s szüleim a szünidőre egy bajor
+városkába küldtek német szóra. Hát bizony eleinte nagyon
+boldogtalannak éreztem magamat. A söröző diákok között elfogott a
+honvágy és csak akkor nyugodtam meg, mikor egy véletlen eset
+folytán belekerültem abba a kis külföldi koloniába, a melyik egy
+csodaszép franczia asszony körül csoportosult. Azt hiszem, az egész
+kolonia szerelmes volt ebbe az asszonyba. Elképzelhetitek, hogy
+három nap alatt belebolondultam én is. Így történt, hogy mikor
+őszszel haza kerültem, az öregem legnagyobb csudálkozására, nem
+németül, hanem francziául beszéltem. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p>
+<p>Nagy füstfelhőt fújt maga elé s egy pillanatig hallgatott.</p>
+<p>– Első szerelmem volt az az aranyhaju szép asszony és bizonyosan
+azért emlékezem rá olyan világosan, annyi sok más kaland után is.
+Mert hát rájöttem én arra, hogy csak addig hiszszük mindig újra
+legutóbbi szerelmünkről, hogy az a valódi, a míg sodor az élet
+előre, de ha egyszer leszámoltunk vele, akkor tündérmesévé lesz
+emlékünkben az első szerelem… Az öreg emberek is inkább emlékeznek
+az anyjuk meséire, mint azokra a regényekre, a melyeket később
+elolvastak…</p>
+<p>Nicotin báró szeméből kiesett a monokli, azután halkan súgta a
+háziúr fülébe:</p>
+<p>– Soh’sem láttam az öreget ennyire berugva.</p>
+<p>– Ha jól hallottam, az előbb azt kérdezte valamelyikőtök, hogy
+hol találkoztam a szép asszonynyal… Nos, hát mindenütt. Reggel már
+ott lestem az ablaka alatt, délután pedig, mint a váltóláz,
+pontosan beállítottam hozzá. Rendesen a villája mögötti kis kert
+gesztenyefái alatt ült. Meleg ifju arcza olyan benyomást tett rám,
+mintha aranyhajának a fénye játszadoznék rajta… És azok a
+feledhetetlen nagy szemek! Órákig elnéztem volna mozdulatlanul,
+csak akkor fordítottam félre vérpirosra vált arczomat, ha
+véletlenül rám pillantott… Jóformán sohasem beszéltem vele, ha
+szólt is hozzám, úgy tettem, mintha nem hallanám, tudja Isten,
+olyankor semmi se jutott eszembe. Lehet, hogy ez bosszantotta, mert
+igen gyakran hazakergetett. Szinte hallom a hangját, a mint
+kegyetlenül a szemembe mondta: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>– Kicsikém, ha tudná, hogy milyen unalmas… Maga még nagyon
+ostoba!</p>
+<p>– Megszégyenülve, dühösen rohantam haza, de nem tudtam mihez
+fogni. Fél éjszakán át csavarogtam az utczákon, jól kisírtam
+magamat az ablakai alatt és másnap már úgy éreztem, mintha én
+bántottam volna meg őt s hogy kiengeszteljem, egy virágbokrétát
+vittem neki az ebédem árából. Odaadni persze nem mertem, csak úgy
+véletlenül ejtettem le mellé a padra s aztán a háta mögűl lestem,
+mit szól majd hozzá.</p>
+<p>De ne higyjétek, hogy mindig szívtelenül bánt velem. Néha
+kedvesen is mosolygott és ha jó hangulatban volt, egy délután
+többször is megkérdezte, hogy hány éves vagyok. Visszafojtott
+lélekzettel hazudtam egy pár esztendőt a tizenhéthez. Erre azonban
+ő már nem figyelt, mert vagy a félőrült angol piktort ugratta, vagy
+az orosz zenezsenire hallgatott, kinek műveit csak azért bírtuk
+elviselni, mert szerencsére Offenbachtól vette őket kölcsön.
+Őszintén szólva, nem igen szerettem az ő barátait, egytől-egyig
+búskomor földönfutók, furcsa rajongók, félreismert lánglelkek
+voltak, de talán mind között Harry Gordont, a szép fiatal amerikait
+gyűlöltem leginkább. És csodálatos, ezt a hatalmaskodó, hiú embert
+a többiek sem szerették, csak azért nem mertünk vele nyiltan
+szembeszállni, mert királynőnk pártfogolta őt…</p>
+<p>Féltünk a szép asszony kiszámíthatatlan szeszélyeitől és nem
+hiába! Voltak napjai, mikor nem tűrt meg maga mellett senkit sem s
+valószinüleg ilyen <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> hangulatban volt akkor is, mikor egy
+este, minden előzmény vagy elfogadható ok nélkül szépen kiadta
+mindnyájunknak az utat, mint a hogy ő mondta: föloszlatta az
+udvartartását:</p>
+<p>– Hát mit bámulnak? Unom magukat, egyedül akarok lenni. Jó
+éjszakát! – és ezzel ott hagyott bennünket a faképnél… Az udvarlók
+elképedve bámultak utána, én majd hogy sírva nem fakadtam. Az orosz
+dühösen dörögte:</p>
+<p>– Ha nem lenne asszony, megölném.</p>
+<p>– Én is, – sejpítette az angol piktor, miközben a zeneköltő
+karjába kapaszkodott.</p>
+<p>– Menjünk innét, urak, – szólt gúnyosan Harry Gordon s tettetett
+egykedvűséggel indult a kiskert kijárója felé. Lassan ballagtam
+utánuk, de a kapunál tovább nem vitt a lábam. Visszaosontam hát és
+észrevétlenül elbujtam a jázminbokrok közé, szemben a nyaraló
+verandájával… Itt faragtam azután az első és utolsó siralmas
+versemet… Nagyon soká ülhettem ott a bokrok tövében, a hold is
+feljött már az égre s én fázni kezdtem. Fölszedelőzködtem hát s
+halkan lopództam kifelé az alvó kertből. Egyszerre megálltam:
+előttem az út fehér porondján két árnyék tűnt fel a tiszta
+holdfényben. A veranda lépcsőjéről vetődtek oda s mintha csak két
+felleg lett volna, melyeket a szellő hajtott össze, reszketve
+közeledtek egymáshoz s vesztek bele egymásba egy hosszu
+ölelésben.</p>
+<p>Az egyik az ő árnyéka volt, de kié a másik?… Tehetetlen vad
+gyűlölet fogott el s kétségbeesetten tapostam bele az árnyakba. A
+minő bolond voltam, <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span> tán így akartam eltiporni őket. Nyilván
+némi zajt üthettem, mert az árnyak hirtelenül eltüntek… Hogy értem
+haza, mai napig sem tudom, csak arra emlékszem, lázadó
+boldogtalanságomban becsületszóra fogadtam meg önmagamnak: nem
+látom őt többé soha viszont.</p>
+<p>– Ohó! – dörmögte félálomban a huszár, – miféle becsületszó…
+katonai vagy csak amolyan?…</p>
+<p>– Bolond dolog ilyesmit elmondani, – folytatta zavartalanul
+Csánky Tamás, – de a legbolondabb még csak ezután jön… Bevallom,
+hogy az igazi szerelemben nincs se büszkeség, se önérzet, –
+harmadnap újból ott voltam nála s csak még őrültebben szerettem!
+Ezután is hűségesen eljártam hozzá. És ő jól bánt velem, egészen
+megváltozott. Arcza keskenyebb, halványabb lett, szemei megnőttek s
+mintha egyszerre észre vette volna, hogy szeretem, mintha csak most
+tanultam volna meg a nyelvemen beszélni. Közelebb jöttünk
+egymáshoz. Mindenről mertem előtte szólani, csak arról az estéről,
+a két árnyékról hallgattam gyáván, pedig ezerszer föltettem
+magamban, hogy megkérdem tőle, ki volt a másik.</p>
+<p>Egy napon aztán megtudtam mindent!… A szokottnál korábban mentem
+el hozzá, de nem találtam őt sem a kertben, sem a verandán.
+Fölszaladtam hát a lépcsőn s bejelentés nélkül indultam neki a
+szobáknak. A kis szalonban hirtelen megálltam: heves beszéd
+hallatszott ki a szomszéd boudoirból.</p>
+<p>– Ne hagyj el, édes szerelmem! – Ez volt az első mondat, a mit
+izgatottságomban megértettem… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> Elszorult tőle a szivem.
+Azután egy türelmetlen férfihang felelt, szemrehányóan sorolva föl,
+hogy már két év óta jár a nyomában, szinte durván vetette a
+szemére, miért nem gondolta meg előbb akkor, mikor ő még nem fáradt
+bele a hajszába… Most már haza kell mennie… menyasszonya is van
+otthon, az apja akarja stb…</p>
+<p>– A gazember! – sugtam önmagamnak, – fölismertem a hangját.
+Harry Gordon volt! Éreztem, hogy mennem kellene, de nem bírtam
+elmozdulni a helyemről. Kihallgattam az egész búcsukomédiát, a mit
+az amerikai eljátszott s a miben olyan szomorú szerep jutott az én
+szegény királynőmnek. Istenem, hogy könyörgött neki, hogy
+marasztotta, kérte, szeresse ezután is.</p>
+<p>Mind hiába, Harry Gordon menni akart, mi sem kötötte ahhoz az
+asszonyhoz, a kit nem szeretett többé… Cak annyi időm maradt, hogy
+egy ablakmélyedésbe rejtőzzem, a férfi már ott állt a küszöbön, ő
+pedig megalázva futott utána s kétségbeesetten szorította karjaiba.
+E perczben jól láttam a Harry arczát: igazán visszataszító volt, a
+mint lopva fölpillantott a faliórára s azután sietősen bontakozott
+ki abból az ölelésből, a miért én akár az életemet adtam volna
+oda.</p>
+<p>– Mennem kell, mennem kell! – S mialatt még egyszer megcsókolta
+a szegény roskadozó asszonyt, hamis pátoszszal súgta: – Mindig
+szeretni foglak… Isten veled, édes angyalom!</p>
+<p>Csak nagysokára mertem kimozdulni rejtekemből. A szomszéd
+szobában mélységes csend volt s mikor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> beléptem,
+ott találtam őt az ablak előtt. Szinte megkövesülten bámult maga
+elé… Leültem az egyik szék szélére s kalapomat forgatva kezemben,
+azon tünődtem, hogy hát mit is mondjak… Valahol a lakásban ekkor
+becsaptak egy ajtót s ő a zajra kissé fölemelte fejét, szemünk
+találkozott:</p>
+<p>– Elment! – dünnyögtem én rekedten. Mintha csak jóval később
+hallotta volna meg, a mit mondtam, pár percz multán tompán
+ismételte szavamat:</p>
+<p>– Elment…</p>
+<p>Nos és ezzel a szóval kötöttük meg barátságunkat. Nevető szeme
+csak egy bolond gyereket látott bennem, könnyező szem kellett
+ahhoz, hogy hű barátjára ismerjen… A végzetes nap után órák és
+órákhosszant ültünk együtt a gesztenyefák alatt, vagy barangoltunk
+a hegyek között, mindig Harry Gordonról beszélve. Mennyit tudott
+mesélni róla s hányszor mondatta el velem azt az estét, mikor a két
+ölelkező árnyékot megláttam a kert útján – szegény asszony, ezt
+szerette legjobban hallani. Mialatt beszéltem, fénytelen szeme égni
+kezdett s kedves kis kezét a karomba fűzte… Így élte tovább
+emlékezetében én velem szomorú szerelmét.</p>
+<p>Néha voltak rossz napjai is, ilyenkor sokat sírt. Eleinte nem
+tudtam, hogy mit mondjak neki, de egyszer véletlenül ugyanazokkal a
+szavakkal próbáltam vigasztalni, melyekkel önmagamat biztattam
+boldogtalan óráimban és – csodálatosan megnyugodott. Ezután nem
+bírt nélkülem ellenni. Már korán reggel hivatott s csak későn éjjel
+eresztett el magától. Én meg boldog voltam, hogy vele lehettem, ott
+ülhettem <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span> a lábai előtt. Ha pedig megsimogatott,
+mint egy kis cziczát, nem cseréltem volna egy királylyal sem.</p>
+<p>A későbbi években csakugyan képtelen lettem volna ilyen önzetlen
+szerepre, de egy tizenhétéves fiu nagyjából még épp olyan odaadóan,
+félénken szeret, mint egy leány. Az az életmód, a mit mi férfiak
+folytatunk, higyjétek meg, hozzájárul ahhoz, hogy szerelmünk
+annyira más, mint az asszonyok szerelme, mert emlékezem,
+ifjuságomnak ez ártatlan, tiszta szenvedélye még nem követelt
+semmit sem és mindennel megalkudott.</p>
+<p>… Csánky Tamásnak kialudt a szivarja, tüzet kért, azután még
+halkabban folytatta:</p>
+<p>– Be boldog voltam is én akkor, kár, hogy olyan hamar vége lett.
+A szünidő lejárt s én napról-napra halasztottam a hazautazást. Azt
+sürgönyöztem az apámnak, hogy beteg vagyok, – ő meg azzal
+válaszolt, ha nem jövök, hát értem jön. Ez volt halálos itéletem.
+Rohantam az én szép szőke asszonyomhoz, azután együtt sirdogáltunk…
+Néhány órával a vonat indulása előtt elmentem még egyszer hozzá
+búcsuzni…</p>
+<p>Ti is búcsuztatok bizonynyal sokszor életetekben, tudjátok, hogy
+mi az! A míg ott voltam nála, jóformán semmit sem tudtam beszélni,
+csak néztem rá és csókoltam a kezét… Végre is ő figyelmeztetett,
+hogy mennem kell. Ebben a perczben úgy éreztem magamat, mint az
+olyan ember, a kit szíven lőttek, de nem fáj semmije, nem is tudja
+mi történt vele, csak egy lökést érzett a mellében és mégis sejti,
+hogy meg fog halni… Olyan gyenge lettem, mintha a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> múló
+perczekkel egy láthatatlan sebemből elfolyt volna a vérem; alig
+bírtam fölállani. Szótlanul csókoltam meg a kezét, mert féltem,
+hogy hangosan fölsírok, ha beszélni kezdek, ő homlokon csókolt,
+azután indultam kifelé.</p>
+<p>De alig értem az ajtóig, elfogott a zokogás és a következő
+pillanatban eszemet vesztve rohantam vissza hozzá, oda borultam
+elébe a földre és arczomat az ölébe temettem. Vigasztalóan
+simogatta a fejemet és olyan kedvesen beszélt hozzám:</p>
+<p>– Szegény gyerek… hisz régen tudtam… No ne sirjon kicsikém,
+idővel majd ez is elmulik!</p>
+<p>Végre két keze közzé fogta arczomat és maga felé emelte. Ekkor
+láttam, milyen végtelenül szomoru a szeme… Homályosan éreztem e
+perczben, hogy kellene valamit mondanom, valamit búcsuzóul és
+szinte önkénytelenül kiáltottam:</p>
+<p>– Mindig szeretni foglak… Isten veled édes angyalom!</p>
+<p>Az utolsó szavakat talán már nem is én mondtam: ezek voltak a
+Harry Gordon búcsuszavai.</p>
+<p>– Harry? – sikoltotta az asszony szívszakadva, azután a karjába
+kapott s kétségbeesett szenvedélylyel megcsókolt… Bennem búcsuzott
+el másodszor örökre a szerelmétől… De csak pillanatig tartott őrült
+önfeledtsége, észretért és eltaszított magától:</p>
+<p>– Kicsikém, Isten vele!…</p>
+<p>Tudtam, hogy nem látom őt többé viszont, támolyogva mentem ki az
+ajtón, szédültem a csókjától… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>… Nos barátaim, az a csók, a mit akkor kaptam, egy másiknak
+szólt, – annak az eltévedt csóknak a párját kerestem azután egész
+életemen át s nem találtam meg soha, ezért tudom hát, hogy engem
+senki sem szeretett igazán.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KÁPRÁZAT.</h2>
+</div>
+<p>Ott üldögéltünk a Santa Maria della Salute aljában s gondolásunk
+énekelve ringatta csolnakát. Venezia, mint a tenger délibábja,
+úszott előttünk a holdfényes vizen. A Canale-grande már mélyen
+aludt büszke palotái között. A szerenádok elhangzottak, csak
+egy-egy elkésett gondola siklott el zajtalanul a lagunák néma
+világába.</p>
+<p>Szemközt a Desdemona palotáján kinyíltak a holdfényben az
+erkélyek porphyrrózsái, amarra túl a Piazzetta előtt, akár egy
+nádaserdő, emelkedett ki a vízből a gondolatartó póznák sokasága s
+fenn a magasban a Campanile angyala, mintha repülni akart volna,
+aranyszárnyait lebegtetni látszott az éji világban. A Torre dell’
+Orologio érczóriásai komoran kongatták a múló időt.</p>
+<p>A hold korongja megkerülte a San Giorgio harangtornyát s fénye
+libegve terült el a Giudecca szunnyadó vizén. A kicsiny csillagok
+is lejöttek fürödni a zsongó habokban. Ragyogva bukdácsoltak a
+vízben, aztán ölre kapták őket a hullámok s szakadatlanul futkostak
+velük fel-le a Santa Maria márványlépcsőin, mintha oda akarták
+volna vetni csillagkincsüket a fehér koralltemplom lábai elé.
+<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>Valaki mellettem a vízbe dobta czigarettáját… egy pillanatra
+kioltott egy csillagot. Feltekintettem: megint csak Gruzinszky
+zavarta a hangulatomat!</p>
+<p>Micsoda bolondos játéka a sorsnak, hogy úton-útfélen
+találkoznunk kell ezzel a különös emberrel és pedig már négy vagy
+öt napja. Csak annyit tudtunk róla, hogy valami lengyel festő. Egy
+szállodában laktunk s a képtárban véletlenül megismerkedtünk vele.
+Bemutatkozott. Azóta aztán ott volt mindenütt, a hová csak
+néztem.</p>
+<p>Sovány, kissé hajlott alakja, keskeny, beretvált arca váratlanul
+bukkant fel itt is, ott is a szűk utczák fordulóinál, elénkbe
+toppant a templomok homályából, az akadémia szobrai mögül, vagy a
+Doge-palota valamelyik rejtett ablakmélyedéséből.</p>
+<p>Mohó, szinte tolakodó kiváncsisággal leste ilyenkor, mit
+bámulunk, melyik műremek ragad el bennünket. Bevárta, hogy
+elteljünk a gyönyörködéssel – s akkor félvállról odavetett
+gúnyolódással hervasztotta el lelkesedésünket. Emlékezem, szavai
+megannyi ostorcsapásként hatottak rám.</p>
+<p>A Palazzo Ducaleban kicsinylő mosolylyal nézett a
+mennyezetre:</p>
+<p>– Pusztulás itt minden! Nem látja, hogy sápad, vénül a Veronese
+világhódító Veneziája?… Hm! maholnap barna éjszakába tünnek a
+Tintoretto paradicsomi szentjei is…</p>
+<p>Az akadémiában mögém lopódzott:</p>
+<p>– Veszi észre, mint halnak meg perczről-perczre a vásznon
+Tiziano szinei?… Huh, megindul a freskók alatt a vakolat… Ehol ni a
+bájos Carpacciok, <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span> mivé lett a kis szőke szent Ursula!… Csak
+a hírét nézik ezek az ostoba angolok!… És a Bellini madonnái? Rájuk
+sem ismerek, de azért csak csodálja meg aranyporos levegőjüket,
+holnapra összedűlhet a San Zaccaria, meg az az öreg Frari…</p>
+<p>Kegyetlenül tudott ilyenkor nevetni:</p>
+<p>– Pusztulás itt minden! Megeszi a mocsár Veneziát!</p>
+<p>Sohasem fogom elfelejteni az arczát, mikor egyszer fanyar
+vígsággal mutatott fel a gondolából a Palazzo Pisani megrepedezett
+homlokzatára:</p>
+<p>– Nos ugy-e, még a maga nagy illuziói is elférnek ezekben a
+repedésekben?</p>
+<p>… A mennyire jól illik a Dogek városához a szomorúság, olyan
+visszataszító hatású volt ebben a keretben a Gruzinszky czinikus
+keserűsége.</p>
+<p>Most is gúnyosan mosolygott s halkan fütyörészni kezdett.
+Kisvártatra felém fordult:</p>
+<p>– Mit bámulja olyan fáradhatatlanul ezt a romhalmazt?</p>
+<p>Ekkor már igazán elvesztettem türelmemet. Boszusan feleltem:</p>
+<p>– Elég legyen Gruzinszky úr!… Ugyan minek mérgezi meg a
+hangulataimat? Nem keserűséget jöttem ide keresni, hanem
+lelkesedést.</p>
+<p>Egy pillanatig meglepetten nézett rám. Gondolkozni látszott.
+Aztán lehajtotta a fejét és szomorúan sóhajtott fel. Abban a
+perczben csakugyan azt hittem, nem is ő, hanem valaki más ül
+mellettem, – annyira megváltozott. Kék szemében elapadt az
+<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> örökös gúny és mintha eddig csak lárvának
+viselte volna azt magán, most, hogy lehullott róla, rokonszenves
+lett emberien szenvedő arcza.</p>
+<p>– Igaza van, – mondotta halkan, – nem volt jogom hozzá!
+Bocsásson meg!</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>– Bocsásson meg!… És mégis!…</p>
+<p>Arcza ismét kemény és kellemetlen lett, de aztán, mialatt szeme
+elkalandozott a holdfényes tengeren, lassan megnyugodtak a
+vonásai:</p>
+<p>– Nem, nem hibáztam nagyon, mert maguk csak a fonnyadó rózsákat,
+az enyészetet nézik, én pedig láttam virágjában, az igazi, az
+egyetlen Veneziát… Fiatalon jöttem ide valakivel, a kit nagyon
+szerettem.</p>
+<p>Olyan szomorúan mondta ezt! Azt hiszem, ekkor bocsátottam meg
+Gruzinszkynak, megbocsátottam, mert sajnálni kezdtem őt.</p>
+<p>Az áprilisi szellő fellebbent az Adriáról. A kis társaság odább
+húzódott a lépcsőn, védettebb helyre bujt. Mi ketten ülve
+maradtunk. Gruzinszky hozzám hajolt és mohó sietséggel kezdett
+beszélni, úgy, mint a hogy csak az olyan ember beszél, a ki soká
+hallgatott.</p>
+<p>– Igen, ide jöttünk megünnepelni a szerelmünket… Rövid történet:
+egy farsangos éjjel… egy rózsa… egy levél s egy gyöngyfüzér…</p>
+<p>Bolondnak tart? pedig most már nem vagyok az, csak akkor voltam
+őrült mikor hozzákötöttem a sorsomat… De nem panaszkodom, minden
+boldogságot <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span> meg kell váltani. Minden csóknak, minden
+ölelésnek egy sóhaj az ára s higyje meg, az a szerencsés ember, a
+ki előre fizet; én a csókok után fizettem s… fizetek egész életemen
+át.</p>
+<p>… Oh milyen szép is volt az az asszony! Északról hoztam ide.
+Venezia volt az igazi hazája! Itt nyílt ki teljes pompájában.
+Illett hozzá annak a hajdani márványvárosnak a ragyogása.
+Aranyosabb lett a haja, melegebb az a feledhetetlen nagy szeme,
+könnyebb a járása. Festő vagyok, tudom mire képes a művészet: nála
+szebbet nem teremtett soha. Hiszi-e, hogy még a kis gyufaárus-fiúk
+is megfordultak utána a Piazzettán?… Ejh, még a boldogság is
+megállt előtte, elfeledkezett odébb menni.</p>
+<p>Gruzinszky egy pillanatra elhallgatott. Gyorsabban szívta be a
+levegőt, aztán ismét beszélni kezdett:</p>
+<p>– Szerettem őt s ha olykor lustán hevert ott mellettem a
+gondolában, elragadtatásomban csak néztem és nem volt szavam. Ő
+mosolygott s talán szeretett is ilyenkor, – nem tudom, soha sem
+mondta. Különben helyette is eleget mondtam én. Őszintén szólva,
+nem ismertem a lelkét, még akkor sem tudtam, hol járnak a
+gondolatai, mikor a karjaimban tartottam! Csak gyanakodtam, folyton
+gyanakodtam… Eleinte pusztán a gondolatai szöktek el előlem. A
+farsangi éjszakán aztán a mosolya is hűtlen lett hozzám… másoknak
+is adott belőle…</p>
+<p>– Az a farsangos éjjel? Mit mondjak önnek róla?… Soha sem látta
+a carnevált Veneziában? <span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> … Ezeregyéjszakai káprázat az. Tarka volt
+a Canale-grande. Virágos gondolák felett picziny lampionok szines
+ezrei úsztak a vizen. Gittárszó hallatszott még a hullámok
+játékában is. A Márkus-templom körül égett valamennyi lámpa,
+Carneval herczeg pajkos menete vonult fel a Prokuráziák alatt.
+Lisztes képű Pierrók, kaczér Colombineek furakodtak át a tömegen, a
+Szt. Márkus galambjainak nem volt helyük a téren. Szerelemről
+suttogtak ott Európa minden nyelvén azon az éjszakán.</p>
+<p>Mi az emberáradatban jártunk. Ő víg volt nagyon, mosolyogva
+tekintgetett jobbra-balra s nem figyelt reám, mikor szólítottam.
+Egyszerre…</p>
+<p>– Nos?</p>
+<p>– Valahogyan elszakadtunk egymástól: elvesztettem a tolongásban…
+Nyugtalanság fogott el. A mit azelőtt szépnek találtam, utálat lett
+nekem az a farsang. A szerenádosok hamisan kezdtek énekelni…
+Fullasztó volt a lég. Féktelen sietséggel kerestem mindenütt, –
+persze hiába, – végre is haza futottam.</p>
+<p>Még nem volt otthon. A kapu alatt vártam reá. Rövid idő múlva
+lihegve érkezett meg.</p>
+<p>– Hol jártál? kiáltottam türelmetlenül.</p>
+<p>– Kerestelek! – mondotta erőltetett egykedvűséggel.</p>
+<p>Aztán, mialatt felhaladtunk a kis palota lépcsőjén, úgy tett,
+mintha nagyon haragudnék.</p>
+<p>Oh én őrült! hogy engesztelgettem, milyen alázatosan
+csókolgattam azt a kedves kicsiny kezet, a melyet nem tudok
+elfeledni… Azok a kezek! <span class="pagenum"><a name="Page_57"
+id="Page_57">-57-</a></span></p>
+<p>Gruzinszky maga is észrevette, hogy milyen izgatott hangon
+beszél. Czigarettára gyujtott, de alig szippantott egyet-kettőt,
+türelmetlenül eldobta.</p>
+<p>– Nos, hát kibékültünk. Ő adta a nagylelkűt, én pedig… ha végig
+simította a homlokomat, mindent elfeledtem…</p>
+<p>Másnap hamvazószerda volt. Marion a templomba ment. Minek?
+Látja, milyen bolond az ember, akkor nem jutott eszembe, hogy soha
+sem jár templomba. Én otthon maradtam, valami sürgős megrendelésem
+volt. Kint festegettem az erkélyen. Délfelé járt az idő, mikor haza
+tért. Arcza ki volt pirulva és most, ha visszagondolok, emlékezem,
+milyen lázas sietséggel, milyen szokatlan részletességgel számolt
+el minden lépésről, a mit tett. Ha egy asszony ilyenkor sokat
+beszél, azért teszi, mert el akar valamit hallgatni. Feltűnően
+engedékeny és kedves volt hozzám. Akkor nem töprengtem ezen.
+Megcsókoltuk egymást és dolgoztam tovább. Ő a mellékszobában
+dúdolgatott. Egyszerre hangokat hallottam, azt hittem, hogy a
+szolgának parancsol valamit. Mikor feleszméltem munkámból, csend
+volt. Kis vártatva ugyanaz a férfihang ütötte meg a fülemet. Úgy
+emlékezem, ekkor rögtön felugrottam és bementem a szobába. Egy
+ismeretlen úr állt előttem. Bemutatkozott. Valami orosz herczeg
+volt.</p>
+<p>– Bocsásson meg uram, hogy zavarom, – mondotta vontatott hangon
+– de megakartam tekinteni ezt a kis palotát, miután eladó!</p>
+<p>– Ah úgy, – dörmögtem én tüntető hidegséggel s dühösen mértem
+végig az idegent. Csinos <span class="pagenum"><a name="Page_58"
+id="Page_58">-58-</a></span> ember volt, olyan, mint a minők az
+orosz gárdatisztek. Hatalmas karcsú alak, finom kezek, nőiesen lágy
+vonások, hegyesre nyírott szakál… az a typus a melyik a legtöbb
+asszonynak tetszik.</p>
+<p>Kimérten, de leereszkedő udvariassággal viselkedett. Sokat
+beszélt utazásairól, a művészetről, mondott néhány burkolt bókot
+Marionnak s végül megvette egyik tájképemet. Mikor kifizette az
+árát, Marion elpirult. Talán szégyelte, hogy csak egy szegény
+festőt szeret.</p>
+<p>Miután magunkra maradtunk, szótlanokká lettünk mind a ketten. Ő
+durczásan fordította félre a fejét valahányszor rá néztem, –
+kerülte a tekintetemet. Egész nap rossz kedvünk volt, csak estefelé
+lettünk vígabbak: akkor vettem neki azt a rózsát.</p>
+<p>A rózsa!… Még másnap is feltűzte fehér ruhájának csipkefodrai
+közé… Ott álltam mellette az erkélyen. Soha sem volt olyan szép,
+mint abban a perczben. Kecsesen dűlt a párkányra, fiatal meleg
+teste alatt, tán még a márvány kék erecskéi is megéledtek. Rajongó
+zavarral néztem őt, szemem szomjasan csüggött finom nyakán,
+rejtélyes kis arczának vonalain. Ah őrület! Arany haja meggyujtotta
+körülöttem egész Veneziát… Nem, nem merek visszagondolni rá…
+hagyjuk ezt…</p>
+<p>A festő összeszorította ajkait.</p>
+<p>– Hát igen, most már emlékezem… Ott álltunk egymás mellett. A
+Canale-granden lassan közeledett felénk egy gondola. Marion levette
+kebléről a virágot s hanyagul játszadozott vele. Kicsiny szalagos
+legyezője e pillanatban lecsúszott karjáról, – a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> földre
+hullott. Lehajoltam érte és – mikor feltekintettem, a rózsa nem
+volt többé kezében.</p>
+<p>– Hová tetted a rózsát?</p>
+<p>– Én,… én?… Leesett.</p>
+<p>Féltékenyen hajoltam át a könyöklőn. A gondola akkor tünt el az
+egyik laguna hajlásában. Be sem várva mentegetőzését eszem nélkül
+rohantam le a lépcsőn… Beleugrottam az első gondolába, a mi az
+utamba akadt. Rákiáltottam a Marinaiora:</p>
+<p>– Siess, evezz utána! Hamar!… Ott van!…</p>
+<p>… Végre utólértük a csolnakot. Az orosz hevert benne közönyös
+arczczal. Úgy tett, mintha nem ismerne, elnézett a fejem felett.
+Tomboltam dühömben, szét tudtam volna tépni azt az embert, de
+hallgatnom kellett, mert a virágot nem láttam nála. Elrejtette.</p>
+<p>Esteledett, mire haza értem. Marion ismét az erkélyen állt s az
+alkonyi fényben, jól láttam, egy levelet olvasott. Meghallhatta az
+ajtónyílását, mert hihetetlen gyorsasággal összetépte a levelet s
+mikor melléugrottam, már nem volt a kezében. Ledobta azt is, mint a
+rózsát.</p>
+<p>– Marion! Marion! – kiáltottam vak haragomban – megcsalsz… nem
+szeretsz! – Szédültem, tántorogtam, magam sem tudom, mit mondtam
+még, mit tettem. Csak arra emlékezem, hogy megmarkoltam törékeny
+vállát, nyakáról letéptem a ruhát és rázni kezdtem, mint egy őrült.
+Magamhoz szorítottam, hogy a lélegzete is elállt, aztán
+félrelódítottam. Remegve, görnyedten tapadt a falhoz, én pedig
+lerogytam a földre és sírni kezdtem, mint egy asszony. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p>
+<p>Alattomos gyülölettel nézett rám egy ideig, olykor megvillant a
+szeme. Utóbb kiegyenesedett s hátra simította arczába csüggő haját.
+Lassan közeledett felém, hol magasra tartotta fejét, hol meg, mint
+egy macska kecsesen hajolt előre… Most már sejtem, hogy ezekben a
+változó mozdulatokban nyilatkoztak meg számító tervei. Még ekkor
+nem tudta, hogy mit tegyen. Aztán egyszerre határozott. Szeliden,
+engesztelően mosolygott rám s letérdelt mellém a földre. Simogatta,
+czirógatta a fejemet, csitított akár egy gyereket, végül mikor már
+egészen a hatalmába kerített, oda kinálta az ajkait…</p>
+<p>– Jó volt?… Kell még? – suttogta csábítóan s mielőtt felelhettem
+volna még egyszer – ezerszer megcsókolt. Lehet, hogy soha sem
+szeretett, de békítni, csókolni úgy tudott, mint senki e
+világon.</p>
+<p>Részegen néztem a szemébe, hiába megint csak én voltam a
+vesztes.</p>
+<p>Gruzinszky eltakarta az arczát.</p>
+<p>– Oh, miért nem tudok szabadulni ezektől az emlékektől… Úgy
+égetnek még most is… Bolondokat mondok, össze kell szednem az
+eszemet. Rövid leszek.</p>
+<p>– Igen, hát a gyöngyfüzér! – a festő keserűen felkaczagott, a
+kis társaság meglepetten figyelt egy pillanatra, aztán tovább
+beszélgettek.</p>
+<p>– Az a gyöngyfüzér, – mormogta a lengyel fájdalmasan, –
+szerelmünk első napjaiban ott látta meg Marion a Márkus-tér
+valamelyik boltjában, Vágyakozott utána soká, de nekem nem volt
+elég <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span> pénzem hozzá. – Nagy jelenetünk után, a
+mint ott térdelt mellettem, egyszerre szemembe ötlött, hogy
+összetépett ruhája alatt meglátszik a nyakán kezem szorítása.
+Borzasztóan elszégyeltem magamat. Könyörögtem neki, bocsásson meg…
+Aztán eszembe jutott valami:</p>
+<p>– Marion, kedvesem, holnap betakarjuk az én durvaságomat.
+Akarod? Reggel elhozom a gyöngyfüzért, milyen jól fog illeni a te
+királyi nyakadra!</p>
+<p>Bólintott s különösen kezdett nevetni.</p>
+<p>Másnap még aludt, mikor felkészültem. Óvatosan csókoltam meg a
+haját… Később mikor felidéztem emlékezetemben ezt a perczet,
+eszembe jutott, hogy mosolygott álmában. Sietve indultam a
+Márkus-térre. Korán jöttem, még várnom kellett, csak egy óra múlva
+nyitották ki a boltokat. Gyerekes boldogsággal vittem haza az
+ékszert. Előre örültem az örömének. Halkan nyitottam be a szobába…
+Nem volt ott. Kimentem az erkélyre. Még egyszer megnéztem a
+gyöngyöket. Aztán vártam; ismét keresni kezdtem. Az idő mult,
+Marion nem jött. Végre is elvesztettem a türelmemet. Lefutottam a
+portáshoz. Senki sem látta elmenni. Kerestem össze-vissza, törtem,
+zúztam, a mi a kezembe akadt… azt hittem, eszemet vesztem. Őrjöngve
+rohantam vissza a szobába… ekkor megtaláltam a levelét. Az ő írása!
+Reszkettem egész testemben. Csak ennyi állt a papiroson:</p>
+<p>«Köszönöm a gyöngyöket, de nem várhatom be őket. Add oda majd
+annak, a kit utánam szeretni fogsz.» <span class="pagenum"><a name=
+"Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p>
+<p>Nem tudnám elmondani, mit éreztem akkor. Abban a perczben
+meghalt bennem valami…</p>
+<p>Irgalmas Isten! mennyit kerestem őt, bejártam Veneziának minden
+zugát. És mentől több helyen kutattam hiába, annál üresebb lett
+nekem ez a város… elhagyott pusztaságot láttam mindenütt.
+Menekültem innen, csak azt a gyöngyfüzért vittem magammal, most is
+őrzöm még… nem adtam oda soha senkinek.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A festő két kezébe temette homlokát. Hosszasan hallgattunk.
+Mikor ismét felvetette tekintetét, a holdfényben könnyesnek láttam
+a szemét, de arczára már visszaerőltette a sivár kifejezést:</p>
+<p>– Sok idő mult el azóta, – dörmögte vontatottan, – gyakran
+eljöttem Veneziába, most vagyok itt utólszor, hiába kerestem a
+tündérvárost, nem találtam meg többé. Nyugodtan nézem, nem fáj a
+szivem, mert hiszen egészen más valami lett azóta belőle. A lagunák
+szennyesek, a kihalt paloták falai megrepedeztek, a képek
+elhalványultak és tudja-e, hogy a hajdani szivárványhíd, – a Rialtó
+méltó helyévé lett annak a csőcseléknek, a melyik manapság rajta
+tanyáz. Mesés gyorsasággal pusztult el ez a város! A mi megmaradt
+belőle, nem Venezia többé… csak az enyészete.</p>
+<p>Tétován nézett reám, aztán habozva folytatta:</p>
+<p>– Érthetetlen miért csudálják ezt a pusztulást… Vagy hát én
+tévednék? Csak énnekem szürke az ég, tompák a szinek, romok a
+paloták? Oh mondja, <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span> miért van ez így, miért nem láthatom
+Veneziát olyannak, a minő hajdan volt… miért nem láthatom olyannak
+többé soha?…</p>
+<p>– Soha! – ismételtem önkénytelenül Gruzinszky utolsó szavát.
+Aztán odafordultam hozzá:</p>
+<p>– Örökké szép marad ez a város, de az igazi Veneziát csak annak
+a szemében láthatjuk meg, a kit szeretünk…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
+"Page_64">-64-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>UTOLSÓ TAVASZ.</h2>
+</div>
+<p>Lassu, öreges léptekkel indult el… Körülötte nyüzsgött az utcza
+népe s a tovamenők olykor udvariatlanul lökték meg az ezüsthaju
+gavallért. Haragosan pillantott ilyenkor fel, kissé megrázta a
+fejét és botjával nagyot koppantott a kövezetre… Rossz kedvében
+volt, pedig a nap tündökölve sütött feje felett s mint
+madárszántotta azurfolyócska, kéklett a házak között a tavaszi ég
+keskeny szalaga. Lázas nyugtalanság reszketett a légben. Az emberek
+siettek, mosolyogtak, mintha örülnének, hogy élnek, mintha
+mindannyiuk szivét átjárta volna az az ébresztő szellő, a mely túl
+a nagy városon, nyíló virágok völgyében született.</p>
+<p>Csak a hajdan olyan hires, mulatós gavallért kerülte el a
+nyugtalanító tavaszi fuvallat; nem ébredt többé az ő kiégett
+szivében egy vágyódás, egy érzés, egy kicsinyke napsugár sem. Még a
+régmult idők emlékei is olyan hidegek, színtelenek voltak, olyan
+egyformák fiatalságának annyiszor megújuló szerelmei, sőt azok az
+asszonyok is, a kik életében útjába akadtak, – most, hogy
+visszagondolt reájuk, – hasonlítottak egymáshoz. A nevüket jóformán
+elfeledte, megkülönböztetni sem tudta már őket, – ép úgy mint az
+éveket, a napokat, melyek <span class="pagenum"><a name="Page_65"
+id="Page_65">-65-</a></span> közül, úgy érezte e perczben, egy sem
+volt szebb, egy sem volt boldogabb a többinél.</p>
+<p>– Vége mindennek, – gondolta leverten s körülötte ezalatt valami
+nevető ellenmondásként nyüzsgött tova a tavaszi élet. Hiába! mint a
+hogy az ifjuság sohasem oly fiatal mint tavaszszal, az öregek sem
+érzik magukat soha annyira véneknek, mint akkor, mikor megéled
+minden, megy előre a nyár felé s elhalad mellettük, – mellettük, a
+kiknek már nincs hová menniök.</p>
+<p>Baji Gábor is nagyon öregnek és fáradtnak érezte magát… a szíve
+volt szomoru! – Előttem is, mögöttem is nagy semmi, ez lenne hát az
+életem! Egyedül vagyok, egy árva emlékem sincs, amitől
+felmelegedhetném,… csak legalább még egyszer bírnék valamit érezni,
+tudom Istenem, annak az emlékét megőrizném!</p>
+<p>Megnézte az óráját, ásítozni kezdett, rettentően unta ezt a
+czéltalan bolyongást. A wist-partieja csak hatkor kezdődik, addig
+valahogyan agyon kellene ütni az időt… de hát hová menjen?… Ekkor
+egyszerre eszébe jutott, hogy néhány nap előtt egy levelet kapott.
+Valami régi ideálja írt neki. Vagy negyven év előtt szerették
+egymást. Az asszony a szakítás után az isten háta mögé, Erdélybe
+szökött, bár levelében úgy mondja, hogy külföldön élt, – többé nem
+találkoztak és most felköltözött a fővárosba, ír neki s hívja, hogy
+látogassa meg.</p>
+<p>Még az arczára sem emlékezett… Szőke volt-e vagy barna, nem
+tudta már, de hát az különben is mindegy, azóta bizonynyal
+megőszült… <span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>– Mit akarhat? – kérdezte magától egykedvüen, – elmenjek, ne
+menjek?… Ejh! – és gyorsabb léptekkel neki indult.</p>
+<p>Mikor felhaladt a kis palota lépcsőjén, minduntalan megállt.</p>
+<p>– Be rossz lépcsőket építenek manapság, – dörmögte ősz bajuszába
+és reszelgetni kezdte a torkát. – Ördög vigye, csak a regényekben
+szép az öregkor; ha azoknak a gazembereknek, a kik leírják, úgy
+fájna a derekuk, mint a mienk, nem hazudoznának annyit össze az
+ezüstfürtök, meg a nagyapók romantikájáról.</p>
+<p>Mire felért az emeletre, kimaradt a lélegzete, várt egy ideig,
+köhécselt, aztán kihúzta magát és becsengetett.</p>
+<p>Pergamentképü, rozoga inas nyitott ajtót.</p>
+<p>– Fogad a méltóságos asszony? – Igen, – no itt van a
+névjegyem.</p>
+<p>Az öreg inas, a ki bakter lehetett hajdanában valahol
+Csángó-Hétfaluban, mintha csak az éjfelet kiabálná, nagy hangon
+harsogta a Baji Gábor fülébe:</p>
+<p>– Parancsoljon besétálni a vizita-szobába, de instálom, várni
+köll ám egy cseppet.</p>
+<p>– Csak jelentsen be, – dörmögte Baji, mialatt agglegényes
+pontossággal igazított a nyakkendőjén s átlépte a kis szalon
+küszöbét… A szobát elözönlötte a tavaszi fény, köröskörül mindenütt
+virágok nyíltak s a kedves ódon levendula szaga még átküzdötte
+magát a divatos új párfüm nehéz illatán.</p>
+<p>A gavalléros öreg úr leült az egyik karosszékbe.</p>
+<p>– Hiába, mindig csak várni kell, gondolta ásítozva <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> és már meg
+is bánta, hogy eljött ide. – Az asszonyok mentől öregebbek, annál
+tovább öltözködnek s annál inkább megváratják az embert… Különben a
+mi ő méltósága korát illeti, attól ugyan holnapig is lophatnám itt
+a napot. Nem értem a nőket, hisz nekik még csak borotválkozniok sem
+kell… Vajjon mit csinálhat most? A haját, a ruháját igazgatja,
+talán még be is pouderezi az arczát! Ugyan mi a manónak!</p>
+<p>Forgatni kezdte az újján nagy pecsétgyűrűjét, a mi nála
+mindenkor az unalom jele volt, aztán gondosan lefricskázott egy
+porszemet kifogástalan kabátjának bársony hajtókájáról…</p>
+<p>Körülnézett a szobában. A régi bútorok közé tolakodóan vegyültek
+a modern angol karosszékek, a vékonylábu, finom iróasztalon a
+tűzbenégő tifani váza mellett bájos Alt-Wien-virágtartóban
+orgona-ág hajladozott… A zongorán, lehajtott fejjel egy úrnát vivő
+kis tanagra-figura állt, vagy tán inkább jött feléje. A kandallón
+márványoszlopos empire-óra ketyegett s ingáján libegve szállongott
+a nagy Napoleon császári madara…</p>
+<p>Mindez olyan idegen volt neki, semmit sem ismert többé ebben a
+szobában, mihez sem fűződött semmi emléke, – akkor régen, más
+bútorok, más levegő lehetett az asszony körül. – Közvetlenül előtte
+a háromlábu asztalkán selyemkötésü könyv hevert. Nem mert
+hozzányulni, – bizonyosan valami Ohnet-regény!… Hanem aztán, a mint
+vizsgálgatta, egyszerre a szemébe tűnt, hogy a könyv sokat
+forgatott lapjai közül egy szárított virágnak a szára kandikál elő.
+<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>– Vajjon kitől kapta ezt a virágot, hogy így őrzi? – gondolta és
+gúnyolódó kedve egyszeribe elszállt,… szomoru irigység fogta el.
+Ezen a tündöklő tavaszi napon a legkisebb érzést is megirigyelte ő
+az emberektől. Végtelenül üresnek, czéltalannak látta az életét.
+Mit nem adott volna most egy maroknyi érzésért, egy kicsinyke
+melegségért! És még csak nem is okolhatott senkit sem azért, hogy
+ilyen egyedül maradt a sötétben, az élete végén. Maga volt a hibás,
+az új szerelemért mindig megtagadta a régit. Összetépte a
+leveleket, a száraz virágokat a tűzbe dobta, addig-addig, míg egy
+napon, mielőtt új szenvedély lobbanhatott volna fel a szivében,
+kigúnyolta, elfeledte a legutolsó szerelmét. Így maradt ő emlékek
+nélkül.</p>
+<p>Ha az ember szomorú, akkor már nem unatkozik. Baji Gábor keze
+sem játszott többé a pecsétgyűrűvel, fáradtan nyilt ki az ölében;
+meggörnyedve, csüggedten ült ott mozdulatlanul mindaddig, míg
+egyszerre valami fénysugár nem tévedt a szemébe. Lassan emelte fel
+szép ősz fejét és a hogy körülnézett, tekintete megakadt egy képen,
+melynek üveglapját most érhette el az ablakon beömlő napfény. Az
+üvegen ezer szilánkra tört a napsugár s visszaverődve aranyos
+özönnel árasztotta el a szoba legsötétebb szegletét is. Világosabb
+lett e perczben a vén gavallér körül a világ és csodálatosan, –
+minden fény arról a képről sugárzott feléje.</p>
+<p>A nagy csillogás szinte elvakította s csak, miután egy ideig
+merően nézett a képre, vált ki lassan a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span>
+ragyogásból két sötét pont:… két bánatos fekete szem tekintett
+reá.</p>
+<p>Baji Gábor kiváncsi lett, felállt és megindult a szoba tulsó
+szöglete felé, közbe pedig ámulva pillantott azokba a mélytüzü,
+panaszos szemekbe, melyek mint egy varázsütésre, – rég feledett
+emlékeket keltettek életre a lelkében. Oh, ezek a szemek valaha
+szerelmesen csüggtek rajta, egy messze nyári alkonyaton karjaiban
+tartotta azt a karcsu lenge testet s vállára hanyatlott az a fekete
+fürtös asszonyfej, a melyet most már tisztán látott az üveglap
+mögött.</p>
+<p>– Ida, – sóhajtotta halkan, – soh’sem hittem, hogy viszontlátjuk
+egymást! – Kicsinyke gyöngédség lopódzott a szivébe. Az előbb még
+egy emléke sem volt és most, mentül inkább közeledett a
+pasztellképhez, annál több s annál szebb emlék jutott eszébe.
+Tisztán látta maga előtt azt a madárdalos mezőt, amelyen hajdan,
+fiatalon haladtak ők ketten át; látta a hársat ringó lombjaival,
+mely alatt örök hűséget, örök szerelmet esküdtek egymásnak.
+Egyszerre dobogott a szivük, egy lehelletben szállt el ajkukról a
+lélegzet, egyetlen egy árnyékot vetett ölelkező alakjuk a mező
+virágaira… Akkor igazán hitte ő maga is, amit esküdött, – de egy
+hónap mulva már mindent elfelejtett. Az asszonynak maradt a
+szerelem és a bánat, – ő bizonynyal hűségesen megőrizte azt…</p>
+<p>Emlék emlékre torlódott lángra gyujtott képzeletében. Mindazt a
+szépet, a mit átélt, szerelmét, a mit annyiak között osztogatott
+el, összegyüjtötte <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> gondolatában s ráruházta erre az egy
+asszonyra, mintha csak ő érte vert volna a szíve elmult
+ifjuságában, mintha ő lett volna egyetlen szerelme.</p>
+<p>Közelebb hajolt az arczképhez, mohón, meghatottan nézte a finom
+vonásokat, az arczon a halvány pirt, a melyből minden tavasz
+napfénye vitt már el valamit. Aztán egyszerre, – talán a képről
+visszaverődő sugárözön szállt a szivére, melegség fogta el egész
+valóját. Szive gyorsabban vert e perczben mint valaha, de hisz a
+haldokló madarak is erősebben csapkodnak szárnyukkal, ha már
+lehullottak a földre, mint akkor, mikor még repülni tudtak.</p>
+<p>Baji Gábor elfelejtett gondolkozni. A keret mellett két oldalt
+odatámasztotta tenyerét a falnak, féltérdét megvetette egy kicsiny
+kereveten és még inkább előre hajolt. Mind jobban, mind közelebbről
+akarta látni a kedves arczot, pedig homloka már csaknem a képhez
+ért, lehelletétől elhomályosult az üveg… és aztán, még egy pillanat
+s maga sem tudta hogyan, megcsókolta a gyermekes ajkakat. – A
+fiatalságát csókolta meg!…</p>
+<p>Önfeledtsége csak egy perczig tartott. Úr Isten, ha meglátta
+volna valaki. Riadtan fordult hátra…</p>
+<p>És, csakugyan meglátta valaki: egy öreg ember nézett rá
+zavarodottan a tükörből. A saját arczát pillantotta meg s válla
+felett annak a szép ifju asszonynak a barna fejét. Olyan közel
+voltak egymáshoz az a mosolygó, tiszta női arcz s az ezüst haju
+öreg gavallér és közöttük mégis elfért egy egész hosszu élet.</p>
+<p>A lakás tulsó végén egy ajtó csapódott. Baji Gábor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span>
+összerezzent. – Most mindjárt jönni fog, de nem a mosolygón bánatos
+szép Ida, hanem az ősz, törődött öreg asszony, a ki majd fénytelen
+szemmel néz reá és elűzi az ő szivéből fellobbant emlékeit, lehűti,
+megdermeszti ezt az utolsó melegséget, a mit pedig úgy szeretne
+megőrizni.</p>
+<p>Hirtelen összegombolta kabátját s akár egy tolvaj, a ki nagy
+kincset rabolt, elindult az ajtó felé. Szinte futva haladt át az
+előszobán, ment le a lépcsőn, ment és vitte magával, vitte a
+szivében az utolsó tavaszt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A KISÉRTET.</h2>
+</div>
+<p>… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki
+az őszi ködbe. És mentől jobban leereszkedett az alkony a
+vigasztalan tájra, annál inkább élni kezdett lelkemben az ő emléke.
+Szegény öreg néni, hányszor hívta a halált, vajjon hogy nézett most
+a szemébe?</p>
+<p>Még mindig ott álltam az ablaknál és bámultam ki a ködbe vesző
+csupasz fákra. Alattuk, mint megannyi haldokló emlék, reszketett
+meg néha a tavalyi lomb. Régi dolgok jutottak eszembe. Mintha csak
+ódon, aranycsattos könyvben lapoztam volna, a melynek minden lapját
+Julie tanteról irták tele, megéledt előttem az emléke. Mindjárt a
+legelső lapon, úgy, a hogy hajdan szokták, ott volt az ő képe.
+Ódivatu finom rajzocska, olyan pontos, hogy meglátni rajta keskeny
+arczának minden barázdáját, hófehér haját, mélyen fekvő szemét,
+mely olyan sötéten, fénytelenül bámult olykor órákhosszant a
+semmibe, s a furcsa öreg gyűrűket újjain…</p>
+<p>Magam előtt láttam ebben a perczben Julie tanteot, olyan
+világosan, mint régen gyermekkoromban, mikor leküldtek hozzá
+nyaralni s heteken át voltam vele együtt. Jól emlékezem, nap-nap
+után ott fogadott <span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span> bennünket gyerekeket a zöld szalonban,
+mely olyan kopott volt, mint az egész háza, mert ő nem igazíttatott
+semmit sem a lakásban.</p>
+<p>– Minek, hiszen talán csak meghalok nemsokára! – szokta volt
+mondani, – kitart, a míg én élek. – És azután élt tovább, azt
+hiszem, túlélte a butorait. Közülünk is, a kik ott játszottunk a
+térdei körül, meghalt már egy-kettő; elköltözött Klementina, az
+öreg komorna is, a kit Bécsből hozott magával vagy hatvan év előtt
+s a ki az utolsó időkben már mankón vitte be a tantenak a
+selyemrojtos szivárványszínü shawlt, de azért nem fogadott helyette
+mást: «úgy is meghalok nemsokára!»</p>
+<p>A kocsis, az inas, mind csupa remegő fejü aggastyán volt, a
+parádés lovaknak pedig úgy járt az oldaluk, mint két régi harmonika
+s úgy gondolom, nem láttak egyik szemükre sem.</p>
+<p>Mi gyerekek azért mégis nagyon szerettünk a Julie tante
+kastélyában lenni. Senki sem parancsolt, mienk volt az egész határ
+s napestig állt a hanczurozás. Csak alkonyat előtt kellett bemenni
+hozzá a zöld szalonba. Ott ült mindig a pamlag szegletében, kulcsos
+kosárkája mellette állt a földön s keze tétlenül hevert ölében.
+Mozdulatlanul nézett maga elé, mintha várt volna valakit s talán,
+hogy el ne mulaszsza a látogatót, talánt azért nem fogott egész nap
+semmibe sem. Sehogy se tudtam én megérteni, miért ül olyan
+csendesen, várakozóan, mikor kivülünk nem jött ide soha senki. Nem
+is halandó vendég lehetett az, a kire ő várt. Emlékszem, hogy
+gyűlölte az embereket és a zajt. E világon egyedül <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> csak a
+gyerekeket szerette igazán, minket, a parasztok, a koldusok
+gyermekeit s mikor úgy alkonyatkor körülte ültünk, nem egyszer
+láttam mosolyogni. Szeretett velünk beszélgetni, kicsiny gondjaink
+érdekelték, szívesen hallgatta, ha játékainkról meséltünk és ő maga
+is gyönyörű meséket mondott nekünk.</p>
+<p>Óh, a Julie tante meséi voltak a legszebbek, a miket életemben
+hallottam. Ismerte ő a tündérek és törpék bűvös birodalmát, a
+rőtszakállu óriások hazáját az Operencziás tengeren túl s a
+hableányok kristálypalotáit a kék vizek mélyén. Minderről tudott
+Julie tante regélni, olyan szépen, hogy elhallgattuk volna akár
+reggelig. De mikor lassan elsötétült a zöld szalon s a nagy,
+elhanyagolt parkra ráborultak az est árnyai és ő nem láthatta többé
+az összebúvó gyermekfejeket, akkor egyszerre halkabb lett a szava s
+egymásután meghalatta meséjében a legszebb, a legboldogabb
+tündérkirálynőket… Körülötte a sötétben csendesen sírdogáltunk és
+Julie tante csak annyit mondott még:</p>
+<p>– Ne sírjatok gyermekeim, jó azoknak, a kik fiatalon halnak
+meg!…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Évről-évre, mint a nyár az öreg park mohos fái közé, mi is
+visszatértünk Julie tante ódon kastélyába és ő változatlanul ült a
+zöld kanapé sarkában még mindig. Csak úgy nem változtatott helyet,
+mint a kis secretaire, melyen emberemlékezet óta nem írtak, vagy
+akár a nagy karosszék az ablak előtt. Épp úgy láttuk viszont, mint
+a hogy őszszel elhagytuk, mintha <span class="pagenum"><a name=
+"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> nem mozdult volna azóta.
+Csak az arcza lett ránczosabb és a meséi szomorúbbak. Regéiben most
+már mindenkinek meg kellett halnia… Vontatottan, egykedvüen mesélt
+a tündérleányok életéről, de szinte örömmel mondta el haláluk
+történetét, valósággal gyönyörűsége telt benne.</p>
+<p>Még néhány év és a százados fák a rácsos ablakok előtt egészen
+összeborultak s immár örökös félhomály derengett a zöld szalonban.
+A kulcsos kosárkában megrozsdásodtak a használatlan kulcsok s Julie
+tante, mintha fogyni kezdett volna a kanapé szegletéből. A
+mennyivel megnőttünk mi, annyival lett kisebb a tante, azt hiszem,
+most már egy gyermekkoporsóban is elfér szegény; pedig úgy mondják,
+valamikor magas és karcsú volt s olyan szép, mint azok a
+tündérleányok, a kikről annyit mesélt. Úgy is élt ott abban a
+kastélyban, mint valami mesebeli várban, magában, elhagyatottan.
+Egyedül mi látogattuk s közülünk is minden nyáron elmaradt egy-egy
+gyerek, lassan-lassan kinőttünk a vakáczióból. Én jártam el a
+leghűségesebben hozzá s csak most néhány év előtt volt, hogy
+utólszor üldögéltünk együtt a zöld szalonban. Julie tante mesélt és
+sóhajtozott épp úgy, mint az elmult jó időkben s nem fáradt bele
+mindegyre megismételni, hogy szeretne meghalni! Ez a régi mondása
+ekkor már valósággal a szavajárása volt.</p>
+<p>Nem voltam többé gyerek én sem s az első szerelem tavaszi vihara
+átjárta a lelkemet. Byroni világfájdalommal bolyongtam az ódon park
+begyepesedett útain, hol hajdan annyit hanczuroztunk és jelentősen
+<span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
+"Page_76">-76-</a></span> bólintottam, valahányszor a tante
+mondogatni kezdte, hogy szeretne meghalni. Én is meg akartam halni
+akkortájt s mivel az öreg inas bizalmasan elárulta nekem, hogy a ki
+három gyertyát éget szobájában, az hamarosan a másvilágra költözik,
+tehát mint kellemes öngyilkosságot alkalmaztam ezt a csalhatatlan
+módszert és regényes mosolylyal raktam minden este három égő
+gyertyát az asztalomra.</p>
+<p>A tante észrevehette búskomorságomat s figyelmesen nézett rám
+mindannyiszor, mikor az ő szava járására bólintottam. Talán bizony
+nem tetszett neki az a gondolat, hogy én is meg akarok halni! Egy
+napon azután nem állhatta tovább, türelmetlenül kérdezte:</p>
+<p>– Ugyan mit bólintgatsz mindegyre?</p>
+<p>– Ah, Julie tante, most értem, hogy ha az ember nem gyerek
+többé, akkor… akkor szívesebben hal meg! – A mint kimondtam, szinte
+megborzongott a hátam attól a gondolattól, hogy szavamnál fog
+valaki. Nem, szó sincs róla, még sem akartam én komolyan meghalni.
+Isten őrizzen, de azért nem árultam el magamat, konokul állítottam
+továbbra is, hogy egyetértek a tante kivánságával.</p>
+<p>– Nagyon fiatal vagy te még, – sóhajtotta a néni, – nem értesz
+te semmit, azt csak mi öregek értjük.</p>
+<p>Hosszasan hallgattunk… és azután azon az estén mondta el nekem
+Julie tante utolsó meséjét: a saját históriáját. Egyszerű,
+mindennapi történet volt az, ki tudja, hány asszonynak a
+története.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>A tante hihetetlenül őszintén szólt, soha sem tudtam magamnak
+megmagyarázni, hogy mi indította őt ilyen nyílt vallomásra. Beszélt
+gyermekkoráról, első szerelméről s mindez úgy hasonlított az én
+élményeimhez. Édes Istenem, nagyjából, be egyformán éljük le mi
+emberek az életünket!… Azután szinte kérkedve mondta el, milyen
+szép volt ő egyszer, hogyan ünnepelték s hogy három vármegyére
+szólt a táncza. Ki hitte volna, hogy Julie tante valamikor
+tánczolni is tudott; én még azt is alig képzeltem el addig, hogy
+egyáltalában mozgott ő, a ki, mióta visszaemlékeztem, mindig úgy
+ült a zöld pamlag szegletében, mintha oda volna nőve.</p>
+<p>Mialatt beszélt, valósággal tűzbe jött s rólam időnkint egészen
+megfeledkezett; csak önmagának mesélt úgy, a hogy bizonynyal
+sokszor tette a magányos téli estéken. Néha szinte elhalt a hangja.
+S én egy árva szót sem értettem az egészből.</p>
+<p>… Körülöttünk leszállt az alkony, a park elaludt zöld lombjai
+alatt s a tante még mindig mesélt, – szinte fájdalmasan beszélt az
+esküvőjéről. Nem mondta ki ugyan, de azért mégis éreztem, hogy nem
+szerette a férjét, bár úgy látszik, eleinte vígan élte mellette
+napjait. Egy bál volt az egész fiatalsága, közben pedig, – a mint
+kivettem, – nem ért rá sem gondolkozni, sem szeretni. Szeretni!… de
+mégis egyszer mintha mondott volna ilyesvalamit, bár olyan halkan
+mondta, hogy nem voltam egészen bizonyos benne. Azután össze-vissza
+beszélt nagy boldogságról és sok szenvedésről, egy elviselhetetlen
+kettős életről s egy végzetes óráról, mikor mindennek vége lett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span></p>
+<p>– De az idő jó volt, – sóhajtotta bánatosan, – meggyógyított,
+megint a régi lettem, csak a lelkem feledett el nevetni. Ekkor még
+szép voltam, a férjem nem bírt elhagyni; mellette, de nem vele
+éltem hát tovább az életemet. Mindenki csodált, ünnepelt s én mégis
+elégedetlenkedtem, mert üres, zajtalan volt a ház. Szerettem volna,
+ha egyetlen nagy szerelmemnek emléke marad, de nekem soha sem volt
+gyermekem… Kétségbeesett sóvárgás fogott el… Nem fogom hát soha
+viszontlátni gyermekeimben az ifjuságomat, nincs senkim, a ki
+folytassa az érzéseimet, gondolataimat; tudtam, hogy nyomtalanul
+kell eltűnnöm a világból, mert csak azok az emberek halnak meg
+igazán, a kiknek nincsen gyermekük… És a szépségem… az sem fog
+tovább élni senkiben. Ez volt a legelviselhetetlenebb gondolatom…
+ha megvénülök, csunya öreg találok lenni, nem fogja tudni senki,
+hogy ki voltam régen, nem fogják a gyermekeim arczában felismerni
+az én szépségemet…</p>
+<p>Eddig soh’se jutott eszembe komolyan, hogy én is megvénülhetek…
+csak most kezdtem ezzel a gondolattal foglalkozni. Valósággal
+üldözött, gyötört ez a gondolat, árnyékot vetett az életemre és
+ebben az árnyékban nőtt nagyra egy félelmes rém, a mely
+kérlelhetetlenül közeledett hozzám. Még messze volt, szökni akartam
+előle, de nem lehetett, majdnem észrevétlenül jött közelebb
+napról-napra. Fájdalmas szorongás fogott el, félni kezdtem az
+évektől, a melyek jönni fognak, elvesztettem az önbizalmamat.
+Remegve gondoltam arra, hogy valaki más is megtalálja <span class=
+"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> látni az
+én kisértetemet – nem mertem többé emberek közé menni. Mikor pedig
+az első ősz szálat megláttam a hajamban, oh gyermekem, akkor
+kezdtem el haldokolni, akkor érte legelőször arczomat a kisértet
+lehellete. Már éreztem magam mögött, már hallottam lépteit… Ki
+tudja, holnap tán a szemembe néz.</p>
+<p>Itt elhallgatott a tante, azután kisvártatva megadóan
+folytatta:</p>
+<p>– És a holnap is eljött, utólért a kisértet, éreztem, hogy fölém
+hajlik, hogy súlya alatt meggörnyedek, nem jártam már emelt fővel
+az emberek között. A rém ezután nem hagyott el többet, soha se
+lehettem egyedül; rám vetette árnyát, velem volt, ha feküdni
+mentem, a párnámra hajtotta le a fejét, velem kelt fel reggel,
+mellettem ült az asztalnál, elkisért sétáimra s a fülembe
+suttogott, ha olvastam vagy másokkal beszéltem… Egy napon azután
+megláttam egész valóságában – az arczába pillantottam. Elémbe tolta
+az ábrázatát, mikor a tükörbe néztem. Olyan rémület fogott el, hogy
+napokig nem mozdultam ki a szobából, nem mertem kimenni a
+napvilágra, behúztam az ablakfüggönyöket és sírtam keservesen.</p>
+<p>Mindent meg lehet szokni e világon, csak egy szép asszony nem
+tudja megszokni soha, hogy megöregedett. Kétségbeesetten küzdöttem
+az idő ellen, meg akartam menteni azt a keveset, a mim még volt; ha
+már nem menekülhettem a könyörtelen kisértet elől, legalább fel
+akartam tartóztatni útjában, megállítani egy perczre!… Hiába, az
+idő eljárt!… <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span></p>
+<p>Julie tante suttogva beszélt, könnyek reszkettek a
+hangjában:</p>
+<p>– Soh’se felejtem el azt a nyári reggelt, mikor egyszer a
+toilettem mellett ültem s a komornám véletlenül félrehúzta az
+ablakfüggönyt. Ragyogó napfény özönlötte be a szobát és a tündöklő
+világosságban, hosszú idő után, újból tisztán láttam arczomat egy
+tükörben. Elkiáltottam magamat, befödtem szememet, de már későn
+volt, mert, óh gyermekem, a rém nem állt többé mögöttem, bennem
+volt, én magam voltam a kisértet – megvénültem.</p>
+<p>És e nap óta várom a halált. Minek is élek tovább, én, a kit
+senki sem ismer s a ki önmagamat sem ismerem; de jól van ez így,
+maga az élet, ez az öregség szoktatja meg velünk bölcsen a halál
+gondolatát: az öregség, a mely elől nincs más menekülés. Teher
+vagyok másoknak és sajátmagamnak; látod gyermekem, ezért hívom
+reggeltől késő estig, ezért várom a halált.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>… Hát csakugyan meghalt szegény Julie tante!… Hosszan néztem ki
+az őszi ködbe… Hányszor hívta, hogy várta a halált s mily szomorúan
+mondta el nekem a történetét. Belepillantottam a lelkébe és mégis
+olyan megfoghatatlan ő nekem. Talán majd csak akkor fogom Julie
+tanteot megérteni, ha az évek tovaszálltak az én fejem felett is s
+egy napon az alkony óráiban meglátom az ő kisértetét…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KORÁN ÉS KÉSŐN.</h2>
+</div>
+<p>Ki tudja hányadszor mentek már el egymás mellett abban a keskeny
+utczában, mikor egy tavaszi napon Iklódy Dénes észrevette az
+asszonyt… Szél fújdogált a Duna felől s a szellő fuvallata
+kirajzolta a csipkés fodrok alatt a hajlékony alakot. Dénes
+megfordult utána. Ő pedig valahogyan megérezte, hogy nézik, mert
+meggyorsította lépteit.</p>
+<p>Mentében aggodalmasan hajtotta hátra a nyakát.</p>
+<p>Hallgatózott. Mikor meggyőződött arról, hogy követik, menekülve
+csapott le egy zajosabb utczába. Pillanat mulva eltünt a tömegben…
+Ezután ha találkoztak, messziről kikerülte Iklódyt. Átment az utcza
+tulsó oldalára s mintha neheztelt volna, piros napernyője mögé
+bújt.</p>
+<p>Valamelyik estén aztán véletlenül megint összeért az útjuk. Egy
+lámpa alatt, majd hogy egymásba nem ütődtek. Az asszony csak akkor
+látta meg Dénest, mikor a szemébe nézett. Ő hátra lépett, hogy utat
+engedjen neki s közben kiváncsían tekintett rá… Szép volt, szebb
+mint a minőnek elképzelte. Szinte boszankodott, hogy olyan hamar
+tova tűnt. Utána akart menni most is, de aztán eszébe jutott
+<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> multkori kudarcza, pillanatig habozott s
+mire megfordult, már nem volt sehol.</p>
+<p>A legközelebbi találkozáskor nem került át a túlsó oldalra a
+szép asszony. Nyugodtan jött feléje. Mikor melléje ért, reáemelte
+nagy ibolyaszín szemét, mintha meg akart volna valamit köszönni. A
+férfi megértette és ő is felelt a tekintetével…</p>
+<p>Ettől fogva gyakrabban találkoztak s mind a kettőjüknek némi kis
+gyönyörűségük telt benne. Egy időben egy úton jártak, más-más czél
+felé. Csak a tekintetük pihent egy pillanatig, ők maguk sohasem
+álltak meg s azért lassanként mégis valami néma bizalmasság
+fejlődött ki közöttük. Már megértették egymás apró örömeit, bánatát
+s megosztoztak benne, már voltak közös gondolataik. Eleinte csak
+egy-egy félénk köszöntés volt a Dénes szemében… Az asszony
+elfogadta… Aztán egy-egy bátortalan kérdés vagy bók… Az asszony
+megtűrte, szótlanul talán felelt is rá. Hízelgett neki, hogy
+tetszik. De azért, ha az Iklódy pillantása kissé merészebb lett,
+olyan idegenül tudott ránézni, mintha sohase látta volna. Így
+tartotta fenn kettőjük között azt a válaszfalat, a mit a férfi nem
+mert átlépni.</p>
+<p>Közben pedig telt az idő s Iklódy hiába kereste az alkalmat,
+hogy bemutattassa magát neki, hiába kérdezősködött felőle, azután
+sem tudott meg többet, mint a mennyit az első napokban a kaszinóban
+hallott. Ez pedig mindössze is kevés volt, csak annyi, hogy az a
+szép asszony, a kit olyan szivesen elnézett, annak a különcz
+Cserneky Jenőnek a felesége, a ki híres arról, hogy majd megőrül a
+féltékenységtől. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> Eddig valami félreeső vidéki kastélyban
+rejtegette a feleségét, most sem engedi meg, hogy fogadjon s nem
+ereszti sehová, csak az édes anyjához, a kihez azon az úton jár, a
+melyiken oly gyakran elmentek egymás mellett. Már-már lemondott a
+reménységről, hogy valaha is beszéljen azzal az aranyhajú
+asszonynyal, a ki a napnak egy perczében érdekelte őt, sőt talán
+tudatán kívül vonzotta is, mikor véletlenül még is találkoztak.</p>
+<p>Iklódy Dénes egy öreg nagynénjéhez ment el látogatóba, a kinél
+temérdek sóhajtozás után, minden évben elüldögélt egy-egy félórát.
+Már a kapu alatt ásítozni kezdett. Ásítva ment végig az előszobán
+is s csak félfüllel hallgatta az inas motyogását valami vendégről,
+a ki már vár odabent, mert a méltóságos báróné éppen öltözködik, –
+azután belépett.</p>
+<p>A szobába csak gyéren tolult be az alkonyati fény az ablakok
+nehéz függönyei között. Dénes egy pillanatig jóformán semmit sem
+látott, megállt hát. Mikor szeme hozzászokott a félhomályhoz,
+lassan kezdtek körülötte körvonalozódni a nehézkes, ó-divatú
+bútorok, az ernyős olajlámpák, a virágkosarak s végül az
+ablakmélyedés kicsiny barlangja előtt megpillantott a beszürődő
+fényben egy nyulánk női alakot is.</p>
+<p>– Ez lesz a látogató, – gondolta magában, de a következő
+perczben már izgatottan tett néhány lépést előre. Az asszony
+megfordult a zajra, aztán összerezzent. Örvendő ámulattal ismertek
+egymásra. Zavarban voltak mind a ketten s Iklódynak csak jó idő
+multán jutott eszébe, hogy megcsókolja az elejbe nyújtott kis
+kezet. <span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>Valami hétköznapi ostobaságot mormogott:</p>
+<p>– Milyen szerencsés véletlen!…</p>
+<p>Az asszony szótlanul nézett rá, majd hirtelen tartózkodással
+vonta vissza a kezét. Dénes is elhallgatott s egyszerre
+elfelejtette azt a sok mindent, a mit mondani akart… Az első percz
+öröme után teljesen idegenekké lettek ők egymásnak. Ebben a
+magányban, ebben a homályos csendben, itt az elzárt négy fal
+között, idegenebbek voltak, mint kint az utczán. Pillanatnyi
+kiábrándulás vett erőt rajtuk, csak úgy, mintha egy kép, a mely
+tetszett a szemünknek s a melyet megszoktunk keretben látni fenn a
+falon, leszállna és másként beszélne, vagy a mi még visszásabb,
+másként hallgatna, mint a hogy elképzeltük.</p>
+<p>Oly gyorsan történt mindez, hogy nem volt még idejük összeszedni
+a gondolataikat, mikor már nyílt az ajtó s Iklódy nagynénje
+belépett. Valóságos szóáradattal üdvözölte vendégeit.</p>
+<p>– Kedveseim… édes Évám, egy örökkévalóság, hogy nem láttalak!…
+Hogy vagytok?… Ismeritek egymást?</p>
+<p>Bemutatta Dénest a fiatal asszonynak s leültette őket maga
+mellé… Egyikőjök sem figyelt a szavára. Szórakozottan feleltek
+kérdéseire s közben egymás tekintetét keresték a homályban. Mikor
+az inas meggyujtotta a lámpát s a vörhenyes fény beözönlötte
+körülöttük a szobát, a világosságban a zajos beszéd közepette, mint
+akár az utczán megtalálták egymás tekintetét s ezzel egyszerre
+rátaláltak egymásra is. Képzeletük, mely a maga módja szerint, a
+futólagos <span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span> találkozások időközében kiegészítette
+volt azt a keveset, amit egymásból ismertek, most megalkudott a
+valósággal, aztán meghátrált előtte.</p>
+<p>– Megfoghatatlan, – gondolta Iklódy mialatt közelebb húzódott
+Évához, – kinn az utczán azt hittem, ösmerem, az elébb idegenebb
+volt az idegennél és most… mintha több lenne egy szép asszonynál, a
+ki tetszik az embernek. Maga sem tudta, milyen melegen nézett a
+szemébe:</p>
+<p>– Emlékezik… emlékezik… És az asszony mindenre emlékezett…
+Odakinn csengettek, de ők már csak az egymás hangját hallották, ők
+csak beszéltek lázasan, ösztönszerű sietséggel, mintha pótolni
+akartak volna valamit, a mit elmulasztottak. Hogy mit, nem
+sejtették még akkor… csak abban a pillanatban érezték át, mikor az
+ajtóban megjelent a Cserneky Jenő kelletlen arcza. Mind a ketten
+egyszerre értették meg, hogy az a valami, a mit visszahozhatatlanul
+elvesztegettek, az egyetlen, az első egyedüllét volt, a mi számukra
+korán jött el, akkor, mikor még nem tudták, hogy szeretik
+egymást…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Iklódy Dénes másnap, jóval a megszokott idő előtt, már ott
+sétált az utczában. Türelmetlenül várta Évát, aztán egyszerre
+aggódva gondolt a Cserneky Jenő tegnapi elutasító viselkedésére s
+az asszony kétségbeesett pillantására, mikor megadó mozdulattal
+követte rosszkedvű férjét… Vajjon mit jelentett mindez?… De Dénes
+nem sokáig tépelődött a kellemetlen emlékek felett, elűzte őket
+magától <span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span> s kedvesebb gondolatokat vett elő.
+Terveket szőtt… közben pedig szórakozottan nézte a kirakatokat, a
+nélkül, hogy valamit is látott volna belőlük s szítta a
+czigarettáját, a mi már rég kialudt. Egy barátja elmenőben
+rákiáltott:</p>
+<p>– Min mosolyogsz Dénes? – Ő nem hallotta meg. Évára gondolt és
+arra, hogy milyen nagyra is nőtt szivében az este óta az az idegen
+érzés.</p>
+<p>Századszor nézte meg az óráját: – Hol marad ilyen sokáig?… Ma
+későbben jön, mint máskor… Egy virágárus leány előtt megállt s egy
+csokor ibolyát vett. Örömet szerzett neki az a gondolat, hogy
+Évának veszi, igen, oda fogja adni és beszélni fog vele… most már
+nagyon is jól tudta, hogy mit akart neki mondani.</p>
+<p>Mikor felemelte a fejét, akkor fordult be a túlsó szögleten Éva.
+Iklódy arcán megrándult valamennyi izom, sietni kezdett, de a
+következő pillanatban már vége volt az örömének. Az asszony nem
+volt egyedül… vele jött a férje, a ki már a távolból is fürkészve
+szegezte rá a szemét. Dénes kétségbeesetten szorította össze
+markában az ibolyacsokrot. Éva megértette, hogy neki hozza.
+Elpirult s úgy nézett rá mintha a tekintetével akarná átvenni a
+virágot s olyan mozdulattal igazította meg keblén a csipkefodrot,
+mintha fel is tűzte volna. Egymás szemében felejtették a
+pillantásukat és közös emlékeikből egyszerre titkok lettek. Iklódy
+köszönt s mind a kettőjüknek az az érzésük volt, mikéntha mentükben
+megakasztotta volna valami a léptüket. De nem állhattak meg, Évát
+tova vonta magával a férje… <span class="pagenum"><a name="Page_87"
+id="Page_87">-87-</a></span></p>
+<p>A következő napon új reménységgel várakozott Iklódy Dénes.
+Hiába… Éva nem jött többé egyedül, Cserneky jobban őrizte, mint
+valaha… Dénes tehetetlen dühében összeharapta az ajkát. Az asszony
+engesztelően nézett rá s keze most is oda tévedt a keblére, a
+csipkefodrok közé, mintha azt mutatta volna, ott… ott, még mindig
+viseli a virágai emlékét…</p>
+<p>Iklódy bátorságot merített Éva vonzalmából. Megpróbálkozott egy
+látogatással. Nem fogadták, aztán még egyszer és még többször is
+elment Csernekyékhez, de mindannyiszor hiába. A nagynénjéhez is
+minduntalan felszaladt, az utczán is leste az asszonyt, hasztalan,
+hasztalan, soha többé nem láthatta egyedül…</p>
+<p>Eleinte reménykedve néztek egymásra, aztán panaszosan, aztán
+kétségbeesetten s végül egy napon Éva nem jött többé. Iklódy Dénes
+hamarosan megtudta, hova tünt. A férje visszavitte abba a falusi
+kastélyba, a hová nem vezetett olyan út, a melyiken ők
+találkozhattak volna.</p>
+<p>Vége volt hát mindennek… Első időben halomszámra írta neki a
+leveleket, aztán valamennyit összetépte – úgy se jutna el csak egy
+is a szegény fogoly-asszony kezébe… Most, hogy nem láthatta többé
+azt a finom keskeny arczot, azokat a nagy ibolyaszínű szemeket, a
+lenge alakot, a mely mindég elment a boldogság mellett, szerelme
+napról-napra fokózódott s először életében igazán szenvedett. Nem
+mert többé annak az utczának tájékára se menni, a melyikben azelőtt
+minden nap <span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
+"Page_88">-88-</a></span> találkoztak. Félt azoktól az emlékektől,
+a mik hiába kértek volna új emlékeket… Tudta, hogy nincs semmi
+reménysége, hát felejteni akart… Társaságba kezdett járni újból.
+Eleinte szenvedést okozott neki a mulatozás, aztán unalmat, végül
+mégis elterelte gondolatait szomorú szenvedélyéről. És lassankint
+már azzal a fájdalmas megnyugvással emlékezett vissza a tűnő
+pillanatokra, a mivel az olyan emberek emlékeznek vissza kedves
+halottaikra, a kik nem hisznek a feltámadásban.</p>
+<p>A tél derekán Párisba utazott s mikor másfél év mulva hazatért
+kóborlásából, új érzéseket, új emlékeket hozott magával – Évát
+pedig elfeledte.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Egy tavaszi napon Iklódy Dénes a kaszinó felé menet ugyanazon az
+utczán haladt végig, a melyikben az Éva kis regénye lejátszódott.
+Mennyire szerette hajdan ezt az utczát, aztán mennyire félt tőle s
+most – észre se vette, hogy hol jár… Elgondolkozva fújta maga elé
+czigarettája füstjét s míg szeme gépiesen követett egy tova menő
+női alakot, ő jóformán tudomást sem vett róla. Nézte, de nem látta
+meg… valaki más járt a fejében… Egy keresztutczából, amonnan a Duna
+felől egyszerre eléje csapott a tavaszi szellő s fuvallata
+kirajzolta az asszony ruhájának csipkés fodrai közt lenge
+alakját.</p>
+<p>Dénes kiegyenesedett, – lehetséges-e? A következő pillanatban
+már futva követte őt. Felismerte a mozdulatait, nyakának finom
+hajtását, testének kecses vonalait. Ugyan az volt, a ki régen, csak
+talán a <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span> járása lett nyugodtabb, olyan, mint a
+minő azoké, akik azért nem sietnek, mert nincs miért sietniök… Nem
+változott és Dénes mégis meglassította a lépteit s közben
+csodálkozva észlelte önmagán, hogy közönyösen nézi Évát, a kinek,
+most két éve, a puszta gondolatától gyorsabban vert a szive.</p>
+<p>Egy kis templom előtt vitt el ekkor az asszony útja. Megállt,
+hogy alamizsnát adjon egy koldusnak, aztán szórakozottan lépett be
+a templom ajtaján. Dénes maga sem igen tudta, hogy miért, – utána
+ment.</p>
+<p>Ott benn a homályos csendben, egy rég elmondott mise emlékeként,
+tömjénfüst kerengett a légben. Üres volt a templom, az oltár előtti
+padban Éva ült egyedül, de nem imádkozott, inkább talán csak
+pihent. Arany haján tévetegen szállt el az örökmécs világa… Iklódy
+hozzáment, aztán leült melléje. Az asszony feltekintett, egy
+pillanatig meglepetten nézett Dénesre, majd elmosolyodott s azzal a
+mozdulattal nyujtotta feléje a kezét, a melyikkel olyan barátot
+üdvözlünk, a kivel heteket, hónapokat töltöttünk el egykor, a ki
+nagyon megkínozott, de a kinek megbocsátottunk, mert már minden
+elmúlt. Aztán az oltárra mutatva, csendet intett.</p>
+<p>És Iklódy belenyugodott ebbe a csak látszólagosan
+rákényszerített csendbe. Hiába, nem volt neki semmi mondani valója.
+Az a szerelem, a melyik magára hagyatva nőtt nagyra s apadt el, a
+melyik némaságra volt kárhoztatva, elfelejtett, vagy talán nem is
+tudott soha beszélni.</p>
+<p>Mélyen hallgattak mind a ketten… Aztán egyszerre <span class=
+"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> léptek
+hallatszottak a hátuk mögött. A sekrestyés kulcsai csörrentek.
+Menni kellett. Éva felállt… vége volt hát ennek a második, ennek az
+utolsó egyedüllétnek is, a mi számukra későn jött el… akkor, mikor
+már tudták, hogy nem szeretik egymást…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KILENCZ RÉZPÉNZ.</h2>
+</div>
+<p>A szennyes római külvárosban, ott a Marcello czirkusza mellett
+lakott ő fenn a magasban, mindjárt az ég alatt. Nyomorúságos
+szobájának ablaka a szűk sikátorra nézett, melynek levegőjét
+rothadt gyümölcsök s olajban sült halak szaga tette
+elviselhetetlenné. Az utczán lebzselő csőcselék zsivaja felhangzott
+a mélyből… Valamelyik kovácsműhelyben még dolgoztak, a pöröly
+fáradt kattogása beleveszett a tovadöczögő kocsik zajába s az
+asszonyok az ajtóküszöbökről kiabálták át egymásnak a napi
+eseményeket…</p>
+<p>Ő ezalatt fel s le járkált szobájában, utóbb pedig leült az ágya
+szélére s fásultan lóbálta a lábát. Bántotta a zaj, de aztán
+egyszerre csak nem hallotta többé. Pillanatra csendessé lett neki a
+világ: valahol messze, künn a Campagnában megszólalt egy harang.
+Felsóhajtott. A maga kárpáti kis falujának a haranghangja jutott az
+eszébe, a kedvese, a régi idők s az édes anyja, a ki ebből az
+idegen országból, a melyiknek még a nevét se tudja kimondani, annyi
+temérdek reménynyel várja vissza az ő egyetlen festő-fiát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
+"Page_92">-92-</a></span></p>
+<p>Elkeseredetten rugott a földön heverő vázlatkönyvek felé:</p>
+<p>– Mázolónak kellett volna lennem, akkor nem éhezném!</p>
+<p>Felemelte a fejét. A törött üvegü lámpa fénye lesoványodott
+arcába világított. Töprengve nézett körül. Hiába, mindenét
+eladogatta már, hogy megélhessen, mindene elvándorolt, csak a képei
+maradtak meg. Azok nem kellenek senkinek, pedig mennyi reménységgel
+festette meg őket, hogy bízott a tehetségében, mikor lejött ide
+tanulni a művészek igéretföldjére… Semmije sincs hát?… A
+festőállványa olyan rozoga, hogy eltüzelni se érdemes. A szegletben
+élire állított kis bőröndöt már kétszer visszaküldte a getthobeli
+ószeres, az ecsetei elkoptak, a festékes tubusok üresek, a paletta
+egy soldot sem ér… Zsebeiben kezdett kutatni. Néhány rézpénz volt
+minden vagyona. Épen meg akarta számlálni, mikor az ajtót
+kiméletlenül belökte valaki.</p>
+<p>Giulietta volt, a ki belépett. Az utczának, sőt tán az egész
+városnegyednek leglomposabb és leglármásabb asszonya. Tőle bérelte
+a szobáját. Széles hátát az ajtónak támasztotta s bőszülten
+jártatta körül tekintetét a csupasz falakon. Szeme végre is a
+lámpán akadt meg:</p>
+<p>– Persze égeti a drága olajamat, nem tud sötétben lenni, –
+rikácsolta nekivadulva. – Hej, Signor, hol a pénz? Mára igérte! Ide
+vele, vagy pusztuljon innen!</p>
+<p>A festő zavarodottan hallgatott.</p>
+<p>– Hát mi lesz? Nem várok tovább… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span></p>
+<p>– Holnap, – dörmögte a férfi bizonytalan hangon.</p>
+<p>– Semmi holnap, corpo di Bacco, ma akarom… ma, egy óra mulva…
+ebben a perczben.</p>
+<p>Ekkor már a festő előtt állt, a kinek hallgatása végképp
+felbőszítette. Megátalkodottan piszkos kezeit csípőjére tette:</p>
+<p>– Hát süket a Signor? Hát azért kiabálok én itt, hogy még csak
+ne is válaszoljon?…</p>
+<p>– Giulietta… legyen egy kis türelemmel…</p>
+<p>– A naplopó mindenségét az úrnak, türelemből nem lehet
+jóllakni.</p>
+<p>– Signora, – mormogta a festő számítva a megszólítás hatására, –
+igérem, holnap fizetek. – Fejébe szállt a vére, mert tudta, hogy
+hazudik.</p>
+<p>Az asszonynak hízelgett az udvarias beszéd. Illegetni kezdte
+magát, habozott, majd vállat vont s végre is dohogva indult az ajtó
+felé:</p>
+<p>– No nem bánom hát, holnap reggelig várok, hanem aztán
+előteremtse azt a bért a föld alól is, mert különben kihajigálom
+innen a czókmókjával együtt…</p>
+<p>Néhány percz mulva már a sikátor zsivaját szántotta hangos
+szava. Kiállt a kapuba s szitkozódva panaszolta el az utcai népnek,
+hogy éhen kell halnia hét porontyával, mert <i>il pittore
+ungherese</i> nem fizeti meg a szoba árát. Az asszonyok odalenn
+sajnálkozva tüzelték: ne tűrje ezt a csalást, inkább kisértesse be
+azt a csavargót a rendőrségre…</p>
+<p>A festő egy ideig csak hallgatta a szitkozódást, aztán újból a
+zsebébe nyúlt és óvatosan kotorta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> elő pénzét. Megszámlálta.
+Kevesebb volt az, mint a mennyit gondolt, mindössze csak kilencz
+centesimi.</p>
+<p>– Ebből még éhen halni sem lehet, – dörmögte kétségbeesetten…
+Egyszerre szűk lett neki a szoba, szinte magán érezte az alacsony,
+füstös mennyezet súlyát, a szabadba vágyott. Fogta a kalapját,
+eloltotta a lámpát, aztán lebotorkált a megszámlálhatatlan sok
+emeleten s kiosont a kapun. De az asszonynép észrevette. Dühösen
+fenyegették minden oldalról, átkozva becsmérelték, gyalázták, olyan
+kegyetlenül, mint a hogy csak a szegény ember tudja meggyalázni a
+magafajtáját, ha az még nála is nyomorultabb.</p>
+<p>Mikor lármájukat már nem hallotta többé, fellélegzett, de azért
+csak ment sietve, menekülve a csendesebb utczák felé. Feje zúgott,
+egy gondolat zakatolt benne szünetlenül.</p>
+<p>– Kilencz centesimi… Kilencz centesimi!… Mit kezdjek?… Mit
+vehetek ennyin? Még csak jól sem lakhatom belőle. Fejem fölött a
+födelet nem fizethetem meg vele, egy marok szalmát sem vetnek le
+ennyiért egy szegletbe. Egy napig sem élhetek meg kilencz
+centesimiből, őrültség, száraz kenyérre se elég… Semmire, semmire a
+világon…</p>
+<p>Nem tudta mennyi ideig futott így bele az éjszakába. Végre is
+lihegve állt meg és körülnézett. Zsákutczába ért. Soha se járt még
+erre, fogalma sem volt róla, hogy hová jutott. Visszafordult hát.
+Gyanus kinézésü sikátorba tévedt. A tulsó szegleten vörös lámpa
+pislogott egy munkáskorcsma ajtaja felett. Veszekedett káromkodás
+hangzott az osteriából, ép akkor dobtak ki az ablakon egy
+holtrészeg vendéget. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>A festő szive sebesebben vert. Meggyorsította lépteit.
+Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el, maga sem értette a
+dolgot. Otthon a kárpáti rengetegekben gyakran tévedt el hajdan,
+órákon át bolyongott az úttalan vadonban, fekete szakadékok között,
+de soha sem érezte azt a rettegést, a mi most meglepte, most, mikor
+az emberlakta szennyes háztömegben tévedt el.</p>
+<p>– Hol az ördögbe vagyok? – kérdezte önmagától s hirtelen
+lecsapott a másik sikátorba. Ez még sötétebb, elhagyatottabb volt,
+mint az előbbi. A házak két zeg-zugos fekete vonalban húzódtak
+valami üres telek felé. Egy rothadt narancshéjon elcsúszott. A feje
+fölötti ablakban, a mi csak olyas szoknya-féle rongygyal volt
+befüggönyözve, világ gyúlt ki. A lebujból tompán hangzott el hozzá
+a tivornyázók zaja s a szomszéd utczából csoszogó léptek
+közeledtek.</p>
+<p>Egyszerre minden ok nélkül biztosságban érezte magát s szinte
+szégyelte, hogy az előbb félni tudott. Fütyörészni kezdett, azután
+megállt, hogy bevárja a közeledőt. Kezét zsebébe mélyesztette és
+mialatt azon töprengett, hogy az a valaki, a ki most feléje jön,
+útba fogja-e igazítani tudni, szórakozottan szűrte át újjai között
+a kilencz rézpénzt.</p>
+<p>Egy tagbaszakadt alak bukkant föl az utcza fordulóján. A
+szegleten hirtelen megállt, figyelmesen hallgatózott, aztán
+egyszerre észrevette a festőt s gyors elhatározással, kissé
+tántorogva feléje indult el.</p>
+<p>A férfi megemelte kalapját:</p>
+<p>– Ugyan kérem, hogy jutok el a Marcello czirkuszához?
+<span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span></p>
+<p>Az óriás termetü csavargó röhögve mérte őt végig, de nem felelt.
+Szájából csak úgy gőzölgött a pálinka-szag s mialatt jobbra-balra
+ingadozott, sóváran meredt a fiatal ember zsebre dugott kezére. A
+pénz valahogyan újból megcsörrent, a csavargó pedig, mintha
+egyszerre határozott volna, kiegyenesedett, majd villámgyorsan
+torkon ragadta áldozatát s rettenetes öklével a szeme közé
+csapott.</p>
+<p>A férfi felordított, aztán megtántorodott. Csak egy pillanatig
+dulakodtak: egymást átnyalábolva, hanyatt-homlok buktak le mind a
+ketten a kövezetre. A festő belevágta fejét a gyalogjáró élébe.
+Arczát valami meleg nedvesség borította el. A csavargó a mellére
+térdelt s míg egyik kezével nyakát szorította a földhöz, a másikkal
+előkotorta bicskáját s csak úgy találomra beledöfte néhányszor
+ellenfelének vonagló testébe. Hiába akart védekezni, nem tudott,
+szájából dőlt a vér, karjai ernyedten hanyatlottak le, kiáltása
+fájdalmas nyöszörgésbe fult.</p>
+<p>Amott, a kivilágított ablakon meglibbent a szoknya s egy boglyas
+fej bújt elő, aztán riadtan húzódott ismét vissza.</p>
+<p>A csavargó ekkor már vad sietséggel motozta át tehetetlen
+áldozatának zsebeit.</p>
+<p>Minden zsákmánya kilencz rézpénz volt! Nem akart hinni a
+szemének, újból kutatni kezdett, feltépte a festő ingét s dühében
+még odacsapkodta nehányszor a kövezethez a halvány sebesültet.
+Aztán káromkodva törölte bele véres kezét áldozatának
+összeszaggatott ruháiba, felállt s elmenőben még nagyot rugott
+rajta. <span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span></p>
+<p>– Per la santa trinità, tévedtem!… Ezért ugyan nem volt
+érdemes!</p>
+<p>Léptei indulatosan távolodtak az osteria felé…</p>
+<p>A festő magára maradt, félig eszméletlenül, kábultan terült el a
+földön. Vonagló ajka körül lassan megaludt a vér s már csak mintegy
+álomban hallotta a korcsma zsivaját. Fájdalmat alig érzett és
+szinte még jól esett neki, hogy homlokát mindig új meleg áradat
+borítja el. Csak a kövezet volt nagyon kemény, az nyomta a
+hátát.</p>
+<p>Tudta, hogy meg kell halnia, se baj. Minden közönyös volt neki.
+Egy pillanatra az édes anyjára gondolt, de nem bírta sajnálni
+azért, hogy majd bánatot okoz neki halálával. Vajjon ki írja meg
+haza a hírt?… Giulietta?… Az se látja soha a pénzét! Egy kis
+mozaik-gyűrű is eszébe jutott, a mit a kedvesének vett, ezt majd
+Giulietta húzza az újjára… Ejh, bolondság az egész…</p>
+<p>Elhomályosuló szemével felnézett az égre és számlálni kezdte a
+csillagokat.</p>
+<p>– Tudok-e még? Egy… kettő… kilencz… kilencz centesimi! Furcsa,
+épen ennyi volt!… Nem adtak érte semmit, csak a halált…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>CZIGÁNYOK.</h2>
+</div>
+<p>Csendes a róna. Szellő se lebben, hang se kél. Csak messze a rét
+felől hallszik felém a gulya kolompja…</p>
+<p>A világ nem változik. Minden olyan, mint volt régen, mikor
+gyermekkoromban erre kergetőztem, mikor lepkéket fogtam amott a
+tetétleni halom tövében. Az akáczfasor zöld ágai ma is
+összeborulnak a fejem fölött s alattuk ma is fehéren fut neki az út
+a délibábos alföldi végtelennek… A tavaszi mennybolt csak itt-ott
+bukkan elő a sűrű lombok között és az apró kék mezőkben illatos
+pillangócsapatként libeg a gallyakon a sok akáczvirág. A vetés
+közül felém bólintgat a tenger pipacs meg búzavirág. Rám ismert a
+táj, még az út ezüstös pora is felismerte bennem régi czimboráját,
+tánczra kerekedik a kocsim körül s versenyt vágtat velünk.</p>
+<p>Az útmenti Szűz Mária-szobor előtt hirtelen megáll a kocsi…
+Elszakadt a tartó-szíj. A kocsis valami sarkantyús rézangyalt
+emleget és bogozni kezdi a szíjat. A por tovább nyargal s elül
+pihenni valahol messze a fákra, utolsó fellege pedig, mint
+meghajszolt kutya hasal le a kerekek közé. Szemem a Szent Szűz
+szobrára téved… A vetés zöld hullámai szeliden <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> zsongják
+körül omladozó talapzatát s kinyujtott kőkezéből egy kis pacsirta
+dalolja meg a tavaszt.</p>
+<p>Emlékezem, akkor régen olyan szépnek láttam ezt a szobrot.
+Csillagos palástja kék volt, mint a búzavirág. Köntöse meg piros,
+mint a pipacs. De a sok vihar és a sok napsugár lelopta róla a
+színeket s most szomorúan, sápadtan mereng a körülte ismét fakadó
+virágokra, az évről-évre megújuló tavaszra… A kis pacsirta pedig
+csak énekel tovább.</p>
+<p>Hát a vén czigány?… Egyszerre eszembe jut ő is. A mult időkben
+ez volt az ő helye. Mindig itt üldögélt a szobor tövében. Lábát az
+út árkába lógatta s mert mozdulni nem igen tudott már, hát a
+tekintete kóborolt el a végtelen síkon. Vajjon hová lett azóta, ő
+is, meg az a kis rajkó, a ki mellette nőtt fel az árokmenti
+bogáncsok társaságában? Víg gyerek volt az istenadta, napestig
+nevetett, dalolt, kéregetett. Rongyos, szurtos volt s a haja olyan
+fekete, akár az éjszaka s olyan boglyas, mint az a kúsza fűzes
+amott túl a Tisza partján. Hanem aztán ha hegedűlni kezdett!…
+Szemében kigyúlt az alföldi nap heve, visszatükröződött benne az
+arany kalász-tenger, a zöld akáczfasor – egy egész kis magyar
+világ. Mintha a fekete földből szítta volna a nótáját, nem volt
+annak vége soha. És mi gyerekek, biz’ Isten jobban tudtunk volna
+ilyenkor fohászkodni, mint orgonaszó mellett a templomban.</p>
+<p>Képzeletemben megélednek a régi képek. Eszembe jut az az őszi
+nap is, a melyiken búcsut vettem Tetétlentől, az oszlopos ódon
+kuriától, a szérűskerttől, a szép alföldi rónaságtól – mindentől, a
+mit akkoriban <span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span> szerettem. Elszorult a szívem. Kopárnak
+láttam magam körül a világot. Az út sáros volt, az árkokban
+meggyült az esővíz s az égen terhes őszi fellegek serege vonult
+fel.</p>
+<p>Szomorúan értem ide a Boldogasszony szobra elé. Leszálltam a
+kocsiról s néhány friss rózsát, az utolsókat, oda tettem a Szűz
+lába elé. Öreg czigánybarátom akkor még az árok szélén tanyázott. A
+rajkó mellette kuporgott s a nyakába kanyarított nagy, szürke
+gallér, furcsán hólyagzott fel mindegyre a szélben. Egy
+agyagpipából ritkás füstöt eregetett maga elé.</p>
+<p>Nem állhattam szó nélkül:</p>
+<p>– Mit kerestek itt? Ilyen időben csak a garaboncziás jár
+erre!</p>
+<p>– Küld az Isten mindig valakit; ad is neki útravalóul olyan
+szomorúságot, hogy vigasz neki a nótám, – dörmögte a czigány.</p>
+<p>– Miért nem mentek födél alá?</p>
+<p>– Itt van az ég, elég födél az nekünk!</p>
+<p>Az öreg csak most vetette rám a szemét. Soh’sem felejtem el azt
+a fájdalmas tekintetet. Aztán felsírt hegedűjén a nóta s elvegyült
+a szél zúgásával, hogy: «A faluban a legárvább én vagyok»… Czigány
+ösztönével kivette a szívemből a bánatomat, beletette a nótájába,
+elsiratta – megvigasztalt… Most hát én voltam az a valaki, a kit az
+Isten az útjára küldött.</p>
+<p>Mikor az őszi dalnak utolsó hangja is elhalt a nyirkos légben,
+ráhajolt a hegedűjére s mintha azzal beszélgetne, belemormogta a
+húrokba: <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span></p>
+<p>– Ugy-e, mi ketten meg a rajkó már csak itt maradunk. Őrizzük
+ezt a szép kis helyecskét. Oszt’ ha meghaltam, ide temessetek…</p>
+<p>A gyerek kivette szájából a pipát és nyugtalanul pislogott
+felé.</p>
+<p>– Lelkem, kölyköm, mindenkinek meg kell halnia, a czigánynak is,
+a kutyának is… Aztán nekünk jó az út árka. Olyan az, mint mi, a
+meddig tart, mindig mendegél, ha pedig egyszer megáll, akkor nincs
+is többé.</p>
+<p>A fiú siránkozva kapaszkodott az öreg karjába s az ölébe fúrta a
+fejét. A vén czigány durva gyöngédséggel vert a vállára:</p>
+<p>– Nem kell sírni, kincsem. Fáradt vagyok a pihenéstől,
+mehetnékem van már!</p>
+<p>– Jó öregem, az Isten megáldjon! – Pénzecskémet az ölébe dobtam,
+aztán indultunk odébb. A sár felcsapott a kerekek körül s a lábon
+maradt tengeri kórók között zizegve iramodott tova a szél,
+megingatva az elszórtan égő kis pásztortüzeket. A kanyarodónál még
+egyszer visszanéztem. A vén czigány tenyerébe hajtotta a fejét,
+lába nyitott sírjába lógott s bolondos kölyke már megvigasztalódva
+pipált mellette…</p>
+<p>– Mi lett az öreggel? – kérdem a kocsistól, a ki még mindig a
+tartó-szíjjal bajoskodik.</p>
+<p>– Hogy mi lett vele? – dörmögi egykedvüen s hüvelykújjával a
+háta mögé mutat. – Hát semmi, ott fekszik az árok alján!</p>
+<p>Csak most veszem észre, hogy az árok kissé beljebb fut, mint
+régen. A Szent Szűz lába előtt fel <span class="pagenum"><a name=
+"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> van hantolva a föld s
+felette kis sírkereszt tárja ki árván karjait…</p>
+<p>A szél bágyadtan kezd dudolászni s az akáczfa fehér virágai,
+mint tavaszi hóhullás borítják el a sírhalmot.</p>
+<p>– Hát a rajkó?</p>
+<p>János kocsis kiveszi szájából a zsineget, a mivel dolgozott,
+aztán megint a foga közé harapja és felsóhajt:</p>
+<p>– Megkövetem szépen, furcsa szerzet volt az!</p>
+<p>– Beszéljen már, – nógatom türelmetlenül. De ő kegyelme azért
+csak nem siet, nagy tempósan meglatolja minden szavát s közbe a
+lovak lábát vizsgálja.</p>
+<p>– Nem hallgatott okos szóra a kis kölyök. Pórul is járt szegény
+feje!</p>
+<p>– Hát miért nem viselte senki a gondját?</p>
+<p>– Könyörgöm, az ispán úr be akarta szegődtetni a Csillagos
+pusztára libapásztornak, de nem tetszett neki. Inkább ott
+élhetetlenkedett az öreg sírja mellett. Egyszer aztán, hogy, hogyan
+nem, máig sem tudom, valami zsivány atyjafia ellopta a hegedűjét…
+Lett ebből jajveszékelés, egyre azt hajtogatta, hogy nem volt más
+egyebe, csak a hegedűje meg a száraz czigánybőre és az egyiket, a
+drágábbikat elvitték tőle… Nagyon megesett rajta a szívem. Mondtam
+is neki, akad munka a majorban. Szegődjék be, jobb sorsa lesz, mint
+most.</p>
+<p>– Nos és…</p>
+<p>– Hát uram-fia mit nem válaszol a kis bitang? Hogy bizony nem
+tud a czigány hegedűje nélkül élni?… Erre aztán csakugyan a
+faképnél hagytam. <span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span></p>
+<p>János kocsis elkészült a tartószíjjal s felczihelődik a
+bakra:</p>
+<p>– Mehetünk!</p>
+<p>– Megálljon csak! Hol van most az a gyerek?</p>
+<p>– Igaz-a, a végit el is felejtettem… Hát egy reggel mikor a
+postáért Abonyba mentem, valamit setétleni láttam ott fenn a fán,…
+úgyám… felkötötte magát az istenadta.</p>
+<p>Megemeli kalapját és keresztet vet, aztán nagyot suhint a lovak
+közé. Hajrá… Én pedig felnézek a lombos koronákra… Ki tudja? Talán
+akkor is ilyen kéken nevetett felettök az ég. Ezek a virágos
+gallyak meg tán akkor kulcsolódtak ilyen szorosan össze, hogy
+imádkozzanak a kis czigányért, a ki nem tudott a hegedűje nélkül
+élni…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TÉPETT ATILLA.</h2>
+</div>
+<p>A nagy udvar szögletében összebujtak a gyerekek… egy öreg anyóka
+meséjét hallgatták. Fejük felett bólintgattak a kisvárosi ákáczok,
+a szellő pedig behajtotta hozzájuk a mezők tavaszi illatát.</p>
+<p>Vasárnap délután volt és az anyóka mesélt; mint a hogy már
+évről-évre tette, mesélt a körülötte felnövekedő nemzedékeknek
+szokatlan dolgokról: hazaszeretetről, daliás időkről, a fia
+hősiességéről. Pedig ismerte már a házban mindenki az ő történetét,
+mégis kegyelettel hallgatták valamennyien s megadóan tűrték
+ártatlan kicsinylését. Mert hát az öreg asszony szemében csak azok
+a «régiek» voltak tiszteletreméltó emberek s bizony alaposan
+lenézte ezt a fiatal népet, hogy egyikük sem küzdötte át a
+negyvennyolczas évek forradalmi viharát… Csak egy esetet tudok,
+mikor valamelyik parasztgazda fellázadt megvetése ellen s epésen
+dünnyögte, hogy «ez is jobban tenné, ha hallgatna»… Az anyóka
+kicsinylően tekintett rá.</p>
+<p>Gyakran megálltam én is ott az udvar szegletében s a gyermekek
+feje fölött nem egyszer pillantottam kiváncsian a szabadságharcz ez
+élő ereklyéjére. Öreg volt már, nagyon öreg s mikor a nap
+<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span> reá sütött, olyankor mindig
+megsajnáltam. A tündöklő fényben millió barázdái, mint a virágzó
+természetnek szóló megannyi szemrehányás tüntek elém.</p>
+<p>Ma is látom még, ahogy ott ült nagy karosszékében az akáczfák
+alatt. Látom, a mint meseközben szegény öreg kezeivel reszketve
+igazgatta fejkötőjének agyonmosott fodrocskáit.</p>
+<p>– Úgy bizony, gyermekeim, – mondogatta valami megható naiv
+bölcseséggel, – ti már nem tudjátok mi volt a szabadságharcz és kik
+voltak azok a hősök, a kik mind meghaltak értetek… De én tudom! –
+és azután mindig újra elülről kezdte a történetét s
+feledékenységében kedvesen zavarta össze az eseményeket, cserélte
+föl a neveket. Olykor azonban, mintha megérezte volna, hogy
+megcsalta az emlékezete. Bizalmatlanul nézegetett körül, majd
+szomorúan simította végig homlokát s egy pillanatig hallgatott…</p>
+<p>Nagy, végzetes eseményekről néha csak futólag szólt, vagy
+éppenséggel megfeledkezett róluk, de arról, hogy Jellacsicsnak egy
+csúnya granicsárja világos nappal kilopta az ólból a csirkéit s a
+muszka kozákok megették a faggyúgyertyáit, hosszasan tudott
+mesélni. No meg egyetlen Sándor fiáról sem fáradt volna bele
+reggelig beszélni, hogy milyen derék, bátor gyerek volt az s hogy,
+ha engedi, elment volna már a háború kezdetén katonának.
+Tartóztatta, marasztotta, mert neki szegény özvegyasszonynak az a
+fiú volt minden boldogsága, meg aztán csak akkor töltötte be
+tizenötödik évét az istenadta s <span class="pagenum"><a name=
+"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> tavaszszal jobb híreket
+is hoztak a városkán átvonuló honvédek: «győztünk mindenütt»!…</p>
+<p>– A míg győztünk, – sóhajtotta az anyóka, mindjobban
+meggörnyedve székében, – addig volt lelkem, hogy tartóztassam a
+gyereket. De mikor a szomszédoktól megtudtam, hogy új ellenség jön
+az országba, mikor meghallottam, hogy jön a muszka, akkor magam
+küldtem el Sándort, a városvégi táborba, habár gyerek is még,
+álljon be katonának.</p>
+<p>Hogy elment a fiú, nekem sem volt otthon maradásom, messziről
+követtem az úton. A merre néztem, katonák jöttek-mentek és én, Uram
+Isten, nem hittem a szememnek. Az a sok katona körülöttem mind
+csupa gyerek volt… Más országban labdázni mentek az ilyen fiúk a
+mezőre, nem pedig meghalni.</p>
+<p>Úton-útfélen szólt a verbunkosok nótája, egy nyitott csűrben
+pedig, a kecskelábú asztal mellett folyt a toborzás… Ott iratta be
+magát Sándor is. Én azalatt szóba eredtem egy vitéz őrmesterrel, a
+ki a városkánkból való volt s úgy szökött haza a Nádor-huszárokkal
+Csehországból. Elmondtam neki, mi járatban van a fiam és
+megkövettem szépen, vigyázzon a háborúban a gyerekre, aztán
+indultam hazafelé.</p>
+<p>Útközben nagy terveket szőttem. Elképzeltem, mennyi dicsőséget
+szed össze majd a csatatereken az én édes fiam, hogy bámulnak majd
+a városkában a népek, ha visszajön s nem lesz hely a mellén a sok
+érdemrendtől, a hová boruljak… Mert hát tudnotok kell, gyermekeim,
+hogy jussom volt az <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span> ilyen gondolatra, nem került több olyan
+a környéken, mint az én Sándorom.</p>
+<p>Már jó ideje tettem-vettem otthon, mikor a gyerek haza érkezett.
+A hogy megláttam, elakadt a lélekzetem a gyönyörűségtől. Sujtásos
+atilla feszült a derekára, bokrétás csákó volt a fején, kard az
+oldalán… nyalka huszár lett belőle, mialatt odajárt. Istenem, be
+szép is volt úgy… ha láttátok volna!… No de várjatok csak!…</p>
+<p>Az öreg asszony fénytelen szeme, mint parázs a hamu alatt
+egyszerre kigyúlt. A botja után kapott és lassú, biczegő léptekkel
+megindult szobája felé. Nehány pillanat múlva újból megjelent
+közöttünk, vizsgálódva nézett körül, hogy időközben nem szökött-e
+meg egyikünk sem, aztán leült s ünnepélyesen terítette ki térdére
+azt a szinehagyott honvédatillát, a mit valamennyien olyan jól
+ismertünk már.</p>
+<p>– Látjátok, szívecskéim, – mormogta az anyóka, mialatt
+megczirógatta a kopott kabátot, – látjátok, ez volt rajta azon a
+napon… Oh, édes Istenem, be szép volt is akkor… Hogy gyönyörködtem
+benne, ő pedig csak szótlanul, sápadtan nézett rám. Bizonyosan fájt
+a lelke, hogy meg kell válnia tőlem és nekem is csak ekkor jutott
+eszembe, hogy milyen veszedelembe kergetem azt a szegény gyereket.
+Isten látja lelkemet, megborzadtam bele és bevallom, egy
+szempillantásig szinte reménykedtem, hogy talán nem is akar
+elmenni, hogy talán itt marad nálam. De szólni még sem mertem és ő
+is hallgatott… Csendben raktuk össze a holmiját, később leültünk az
+estebédhez. Egyikünk sem evett. Minduntalan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> azon
+kaptuk rajta egymást, hogy lopva az órára pillantunk. Az idő repült
+s valahányszor ütött az óra, összerezzentünk. Tudtuk, hogy
+hajnalban tovább vonulnak a huszárok… mennek ütközetbe. A perczek
+múltak. Sándor ruhástul vetette magát az ágyra s én csak akkor
+mertem hozzá lopózni, mikor egyenletes lélegzését hallottam…
+Leültem mellé egy székre, aztán néztem… néztem és búcsúztam tőle. A
+szememmel csókoltam meg ezerszer, az ajkammal nem mertem volna,
+féltem, hogy felébreszteném. És miként történt, máig sem tudom,
+ott, ültőhelyemben elnyomhatott az álom, mert egyszerre csak
+trombitaszóra riadtunk fel mind a ketten… Egymásra néztünk.</p>
+<p>Sándor csak ennyit mondott:</p>
+<p>– Jönnek, anyám!</p>
+<p>Én az ablakhoz futottam. Künn csakugyan derengett már a hajnal s
+öreg szolgánk épp kantározta az udvaron szegény uram paripáját.
+Akkor még volt lovunk, jó módban éltünk!… A kertek alatt énekelve
+jöttek a Hunyadi-huszárok, már hallatszott, mint dübörög a föld
+vágtatásuk alatt és pár pillanat múlva lassan bontakoztak ki a
+csákóforgók nemzetiszín rózsái a szürkület homályából.</p>
+<p>Milyen borzasztó perczek voltak is azok, most sem értem, hogyan
+bírtam túlélni az utolsó ölelését… Oh, emlékezem, világosan
+emlékezem, hogy mikor megcsókolt, mondani akart valamit: «Édes
+anyám»… de azután elharapta a szót, erőszakosan tépte ki magát a
+karomból és futott az ajtóhoz. A kardja csörömpölésétől nem
+hallotta a kiáltásomat <span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span> s én még csak a kedves kék szemébe se
+nézhettem búcsúzóul, olyan mélyen csúszott a nagy csákó a
+homlokára… Utolsó szavával vajjon mit akarhatott mondani?
+Bizonynyal azt, hogy büszke leszek még rá, de én tudni akartam és
+rohantam utána. Mire kiértem az udvarra, már a lován ült s aztán
+elvegyült a többi gyermek-katona között, a kik dalolva mentek
+meghalni a csatába… És azután… azután nem tudom, mi történt
+velem.</p>
+<p>Változatlanul mesélte el történetét a mi anyókánk, még a szavak,
+melyekkel emlékeiről beszélt, még azok is változatlanul követték
+egymást. Szinte már előre tudtuk, hogy mi fog következni. Tudtuk,
+mint siratta meg a fia távozását, mint várt levélre, leste a hírt,
+a mely Sándor dicsőségéről fog beszélni. Majd beleőrült az
+aggodalomba; a kínos napok, álmatlan éjszakák egymást kergették és
+még mindig nem hallott semmit… Hej, igaz, hogy hősök voltak azok, a
+kik elmentek a csatába, de hősök voltak azok is, a kik küldték, a
+kik menni engedték őket!… A hír sokáig váratott magára, de végtére
+mégis csak elérkezett, az a vitéz őrmester hozta meg, a ki egy este
+bekopogtatott a szegény asszony ajtaján. Hazaengedték egy
+érdemrenddel, cserébe a féllábáért, a mit ott tépett el az
+ágyugolyó valamelyik csatatéren.</p>
+<p>– A fiam… a fiam! – csak ennyit bírtam mondani – sóhajtotta
+kínosan a mi anyókánk, – a rokkant hős bajával nem is törődtem.
+Igaz ugyan, hogy könnybe lábadt a szemem, mikor reápillantottam, de
+azért mégis csak újból Sándorról kezdtem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span>
+beszélni. Ezer kérdést tudtam volna. Hol van? Merre jár? Van-e már
+érdemrend a mellén?</p>
+<p>Az őrmester csak nézett rám és hallgatott… Borzasztó félelem
+fogott el, egy iszonyú gondolatom támadt… Nem bírtam elviselni a
+csendet… Odaugrottam mellé és azt hiszem, hangosan, nagyon hangosan
+kiáltottam rá:</p>
+<p>– Mi van a fiammal? – Most már beszélni kezdett, de olyan
+halkan, mint a légy dongása és mégis, mint a mennykőcsapás ütött a
+szívembe minden szava.</p>
+<p>– Húgomasszony… Nem akarnék ráijeszteni, … hanem hát a mi igaz,
+az igaz; a Sándor gyerek aligha jön vissza többet!</p>
+<p>– Elfogták?… Bajban van? – sikoltottam eszemet vesztve s csak,
+mikor a rokkant obsitos sírva fakadt, csak akkor értettem meg
+mindent.</p>
+<p>Az anyóka egy darabig törölgette a szemét, gyengéden újból
+czirógatni kezdte az atillát és azután reszkető hangon
+folytatta:</p>
+<p>– Látjátok, gyermekeim, abban a perczben a lelkemben minden
+érzés a fiam után halt, mert hisz mindannyi az övé volt… Nem maradt
+egyebem, csak a hősi emléke és ez a tépett atilla, amit, – áldva
+legyen érette a neve, – a jó öreg huszár hozott el nekem.</p>
+<p>Végső napjairól keveset tudtam meg, csak annyit, hogy a táborban
+mindenki szerette s az őrnagy úr is úgy megbecsülte, hogy fontos
+írásokat bízott rá, vele küldte nem egyszer a tábornok úr leveleit
+is… Egy napon azután, éppen mikor ilyen fontos küldetésben ment,
+eltévedt a gyerek az erdőben… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>
+<p>Itt mindig elakadt a mi anyókánk hangja…</p>
+<p>– Oh! hogy bírnám elmondani, mikor még az őrmester is befedte az
+arczát, ha erről kezdett beszélni, nem tudott a szemembe nézni…
+Eltévedt a szegényke, üldözőbe vették az osztrákok és a sok
+puskagolyó összetépte a szivét, no meg az enyémet is… Bizonyosan
+tudom, hogy szépen eltemették, érdemrendes új atillát is kellett,
+hogy adjanak rá, hisz a régit, azt elküldték nekem, a bajtársai
+pedig valamennyien megsiratták, mert tagadhatatlanul vitéz katona
+volt. Beváltotta, a mit róla hittem, hiszen nagyobb hőstettet nem
+vihetett volna véghez, mint hogy meghaljon a hazájáért.</p>
+<p>– Imádkozzatok érette, gyermekeim, – mondotta végül ájtatosan az
+anyóka – és kérjétek az Istent, hogy ha nem is lehettek olyan
+hősök, mint a minő az én egyetlen szép fiam volt, legyetek legalább
+hasonlók hozzá.</p>
+<p>… Igy mesélte el a szabadságharcz élő ereklyéje a történetét, a
+mióta csak visszaemlékeztek a házban…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Az őszutó egy hűvös borongós alkonyán hallgatott el azután
+meséivel mindörökre a mi öregünk. Elment egyetlen szép fia után,
+hisz oly régen készült a nagy útra.</p>
+<p>Mikor beléptem a halottas szobába, már ott volt az egész háznép.
+Ő a szoba közepén feküdt kiterítve. Csak két kis rézgyertyatartóban
+égett a sápadt világ s kisérteties fényük a légvonatban imbolyogva
+szökelt fel-le a halott arczán. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p>
+<p>Előrehajoltam… Nem volt azon a jó öreg ábrázaton semmi félelmes.
+A millió ráncz elsimult s a vonások tisztábban körvonalozódtak,
+szinte mintha megfiatalodott volna. Feje mereven süppedt a
+szegényes párnába s a mint néztem, lassan, lassan egy csodálkozó,
+ámuló kifejezést véltem felfedezni arczán. Álla sovány mellére
+támaszkodott, szeme félig nyitva volt s a szoba szegletébe meredt
+oda, a hol épp akkor nyitotta ki egy leány a rozoga kis szekrény
+ajtaját. Az ajtó felsóhajtott, mikor kinyilt, pedig nem volt
+odabenn semmi más, csak néhány elsárgult levél és az a szinehagyott
+honvéd-atilla, a mit valamennyien ismertünk. Itt a félhomályban már
+igazán alig lehetett megkülömböztetni, hogy hol ették meg a molyok,
+hol járták át a golyók a sújtásos szövetet…</p>
+<p>Ez volt a mi anyókánknak minden gazdagsága, oda is terítették az
+atillát a lábára, hadd vigye magával. Mikor a leveleket párnája alá
+dugták, kissé előre csuklott a feje, mintha hálásan bólintott volna
+még egyszer utoljára, úgy, mint életében tette künn az udvaron.</p>
+<p>– Hej, de szerette is azt a fiút a mi áldott öregünk, –
+sóhajtotta az asztalosmester, mialatt szakértő pillantással
+vizsgálta végig a koporsót.</p>
+<p>– Úgy ám, pedig Isten tudja, nem érdemelte meg… nem lehetett az
+jóféle, a ki olyant tudott tenni… – dünnyögte egy termetes
+menyecske.</p>
+<p>Figyelni kezdtem, de nem vehettem ki semmit a beszédjéből, mert
+egy másik asszony a szavába vágott: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p>
+<p>– Jaj, lelkem, ne szóljon olyan hangosan itt a halott előtt, azt
+mondják, hogy azok még sokáig hallják, a mit mi beszélünk.</p>
+<p>– Uram bocsáss, – suttogta a jó asszony ijedten s kezével
+befogta a száját.</p>
+<p>Most már tudni akartam, hogy miről van szó s odamentem a
+menyecskéhez, de ő csak valami babonás tisztelettel intett a halott
+felé és nem válaszolt kérdésemre.</p>
+<p>– Jöjjön ki az udvarra, ott majd mesélek.</p>
+<p>Kimentünk az akáczfák alá. Kiváncsian néztem az asszonyra.</p>
+<p>– Hát lehetséges lenne, hogy ne tudná?… Hát hősnek tartotta az
+öreg asszony fiát?</p>
+<p>– Annak tartottam. Az anyóka mondta.</p>
+<p>– No de hát ő nem is tudta, a szegény!</p>
+<p>– Már hogy is ne, mikor az édes anyja volt.</p>
+<p>– Éppen azért nem tudta, kinek lett volna szive, hogy megmondja
+neki.</p>
+<p>– De mi volt?… Mondja már!</p>
+<p>– Hát mi?… Az őrmester csak az anyókának mesélte azt, hogy a fia
+eltévedt azokkal a levelekkel, a mikről az öreg mindig beszélt, de
+mi tudtuk, hogy az osztrákoknak hordta őket. Az ellenség, – Isten
+őrizzen, azok nem bántották. A mieink csipték el a haszontalan
+árulót… honvédek lőtték agyon…</p>
+<p>Álmélkodva hallgattam ennek az egyszerű asszonynak a szavát és
+megilletődve pillantottam a halottas szoba felé.</p>
+<p>Vannak mégis jó emberek a világon!…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VIRÁGZÓ HANTOK.</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>Végre egyedül voltak egy pillanatra. Magda diadalmasan nézett
+arra a szép szál Déznay Istvánra, a ki annyi ellenzés, annyi
+küzdelem után most már csakugyan a férje. István is rátekintett, de
+olyan különösen, mint soha vőlegény korában.</p>
+<p>Az asszony elpirult és kissé félrefordította a fejét. Nem volt
+szép. Keskeny, finom arczában túlnagyok voltak álmodozó szemei.
+Ajkát valami örökös belső izgalom szorította össze, karcsu, szinte
+fejletlen alakja pedig, mintha egy láthatatlan kéztől félne, a mely
+mindjárt lecsap reá, még nagy boldogságában is riadtan hajolt
+előre.</p>
+<p>Déznay hízelegve simogatta meg sötét haját:</p>
+<p>– Mire gondolt most az én kis feleségem?</p>
+<p>A gyermekasszony félénken emelte rá bársonyos szemét:</p>
+<p>– Igazat kell vallanom?</p>
+<p>Egy csók volt a biztatás.</p>
+<p>– Nos hát… hát csak az jutott eszembe, hogy milyen gyorsan mulik
+az idő, ha az ember már egyszer asszony. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>– Bolondos kis baba, – nevetett a férfi. – Én meg, hiszi-e,
+éppen azon tünődtem, hogy milyen lassan mulik az idő, ha az ember
+egyszer már férj és hasztalan szeretne egyedül lenni a feleségével.
+Egy órája mult, hogy hazajöttünk az esküvőnkről…</p>
+<p>Magda nem válaszolhatott. A násznép felfedezte rejteküket s a
+díszmagyaros bácsik és selyemruhás nénik záporban hullatták rájuk
+jókivánságaikat.</p>
+<p>Férje mosolyogva súgta a fülébe:</p>
+<p>– Még mindig gyorsan múlik az idő?</p>
+<p>Kedves kétségbeeséssel rázta meg a fejét, aztán egyszerre
+fellélegzett. Édes anyja, a ki az utolsó perczig ellenezte ezt a
+házasságot, jóságos mosolylyal jött feléje:</p>
+<p>– Kedves kicsi lányom, hát elhagysz? Csak aztán boldog
+légy!…</p>
+<p>Egykori játszótársa, legjobb barátja, Berényi Tibor is feltünt
+az ajtóban. Magda nevetve intett neki közös tolvajnyelvükön. De
+aztán elcsudálkozott:</p>
+<p>– Milyen sápadt ma ez a fiú – s szinte önkénytelenül fordult a
+férjéhez:</p>
+<p>– És a maga nagy barátja, Mándoky Ákos hol marad?</p>
+<p>– Igaz! A templomban sem láttam… Nem folytathatta tovább, a
+fiatal Berényi vállára tette a kezét és a füléhez hajolt. Habozva
+kereste a szavakat:</p>
+<p>– Mit tegyünk?… Ákos egy órával ezelőtt főbelőtte magát!</p>
+<p>Déznay tekintete egy pillanatra merevvé lett. Szintúgy, mint
+mikor az ember sötétben keres valamit, aztán megrázta a fejét:
+<span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span></p>
+<p>– Lehetetlen… megfoghatatlan!… Miért tette volna?</p>
+<p>– Senki sem tudja!</p>
+<p>– De bizonyos vagy benne?</p>
+<p>Berényi nem válaszolt. Szemével Magda felé intett, a ki
+aggodalmasan figyelt.</p>
+<p>– Mi történt? – kérdezte szorongva.</p>
+<p>– Nyugodjék meg, édesem… Igazán semmi különös…</p>
+<p>Az asszony könyörgésre fogta a dolgot:</p>
+<p>– Tudni akarom. Ne titkolódzanak! Istvánról van szó!</p>
+<p>– Nem – mondották egy lélegzettel mind a ketten s oly őszintén
+néztek Magda szemébe, hogy nem kételkedett többé. Szerelmes
+önzésében nevetni kezdett s vígan csapta össze a kezét:</p>
+<p>– Hisz akkor nincs semmi baj…</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Két hónap mulva Déznay István és a felesége visszatértek a
+Rivieráról. Déznay ideges és rosszkedvü volt. Sokat vesztett
+Monte-Carlóban; mint legénykorában, újból kártyázni kezdett. Nyerni
+akart. Magdát kimerítette a hosszu kóborlás, leverten érkezett
+haza. Közönyösen vont vállat mindenre s mint annyi más ujdonságot,
+egykedvüen vette a Mándoky Ákos öngyilkosságának a hírét is. Nem
+tett rá hatást, hisz alig ismerte férjének ezt a különcz barátját.
+István sohasem emlegette: megfeledkezett róla csakúgy, mint a hogy
+mindenről megfeledkezett, <span class="pagenum"><a name="Page_117"
+id="Page_117">-117-</a></span> ha a kártya járt az eszében. A
+kaszinóban töltötte az életét. Haza jóformán csak azért ment, hogy
+megint odébb álljon. Örökké sietett és alig beszélt Magdával. Az
+asszony utóbb már nem tartóztatta, mert hiszen minden szavával úgy
+is csak az ő egykori leányszerelmének az eszményét hazudtolta meg.
+Egy ideig egész erejéből küzdött a valóság ellen. El akarta hitetni
+önmagával, hogy boldog. A második év elején még mindig küzdött, de
+ekkor már csak azt akarta eltitkolni saját maga előtt, hogy
+boldogtalan. Az esze és a szíve szakadatlanúl vitatkozott egymással
+s ő kerülni kezdte az embereket. Legjobban az édesanyja elől
+bujkált, futott. Elszorult a torka valahányszor ránézett, mert
+ösztönszerüleg szégyelte, hogy azoknak volt igazuk, a kik le
+akarták beszélni őt erről a házasságról.</p>
+<p>Aztán elérkezett az esküvőjének a harmadik évfordulója is.
+Egyedül töltötte, mint a többi napot, de e napon jobban fájt ez
+neki. Boudoirjának magányában szomorúan sóhajtott fel s két kezébe
+temette az arczát.</p>
+<p>Odakint csengettek, de ő mit sem hallott, sötéten meredt bele
+vigasztalan gondolataiba. Csak jó idő multán, mikor felemelte a
+fejét, vette észre, hogy vendége van. Berényi Tibor állt az
+ajtóban. Aztán megindult és jött feléje s nehány friss rózsát tett
+az ölébe. Tekintetük találkozott.</p>
+<p>Az esti homályban, mint egy maroknyi hó világítottak a fehér
+virágok az asszony sötét ruháján. Tétován vette őket a kezébe s
+újból felsóhajtott. Egy pillanatra maga is megijedt ettől az
+őszinte sóhajtól, <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> majd csüggedten vont vállat. Fáradt
+volt, nem tudott többé szinészkedni.</p>
+<p>Hajdani játszótársa leült mellé és megcsókolta a kezét.</p>
+<p>– Tibor, emlékezik mennyivel szebb volt az élet, mikor még a
+fákra mászkáltunk és hittünk az operencziás tengeren túl-ban!</p>
+<p>– Szép volt akkor is és…</p>
+<p>– Most nem az többé – tört ki Magda keserűen. Nézzen rám, igy
+néznek ki azok, a kiknek szép az élet? – Sovány kis arczát barátja
+felé fordította és szemében panaszosan gyűltek meg a könnyek.</p>
+<p>– Miért nem mondta az eljegyzésemen, hogy bolondot teszek… Miért
+nem mondta, hogy István csak a kártyának él, hogy csak… csak a
+pénzemért vesz el… Ne tiltakozzék, ezt kellett volna
+megmagyaráznia. Magának talán hittem volna!</p>
+<p>Tibor szánakozva nézett rá:</p>
+<p>– Hiába mondtam volna bármit is akkor, mert szerette.</p>
+<p>– Lehet! Nagyon szerettem és azt gondoltam örökké fog tartani.
+Pedig… rájöttem azóta, hogy minden nő legalább kétszer szeret
+életében, két egészen különböző érzéssel: leányszerelemmel és
+asszonyszerelemmel. Úristen, milyen különbség!… És tudja-e, hogy
+azt, a kit mint leányok szerettünk, újból meg kell ám szeretnünk a
+házasság után. Ha ez sikerül, akkor van lehetőség a boldogságra, de
+ha nem, akkor félek, keresni kezdjük azt, a kit asszonyszerelemmel
+tudnánk szeretni…</p>
+<p>– Csak azt ne, – mondotta Berényi s pajtáskodva <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span>
+szorította meg a Magda kezét. Jó barátja vagyok, hát hihet nekem.
+Rossz dolguk van maguknak mindenképpen és végül mindig sajnálnak
+valamit. Csak az a különbség, hogy ha meghallgatják azt, a kit, – a
+mint maga mondta, – asszonyszerelemmel szeretnek, hát van mit
+sajnálniok, – ha pedig nem hallgatják meg, akkor – nos akkor nincs
+mit sajnálniok!…</p>
+<p>Magda bágyadtan mosolygott:</p>
+<p>– Igaza van! Nem panaszkodom. Férjhez mentem, mint a többi
+leány… boldogtalan vagyok, mint a többi asszony. – Keze az ölébe
+hullott. Barátjára emelte a tekintetét.</p>
+<p>– Milyen hálátlan vagyok. Elfelejtettem megköszönni a virágait.
+Hogy is juthatott eszébe, hogy ma van az esküvőm évfordulója, mikor
+még a férjem sem gondolt rá. Látja, egészen egyedül vagyok. Mindig
+egyedül…</p>
+<p>Tibor másra akarta terelni a beszélgetést. Az előbbi kérdésre
+felelt:</p>
+<p>– A maga esküvője emlékezetes napom. Két jó barátomat vesztettem
+el egy órában. Magda kisasszony férjhez ment és…</p>
+<p>– Ki volt a másik?</p>
+<p>– Mándoky Ákos. Hisz tudja, az nap lőtte főbe magát.</p>
+<p>– Aznap? Nem tudtam…</p>
+<p>Berényi czigarettára gyújtott. Az asszony szórakozottan tépdeste
+le egy rózsának a szirmait, aztán tompán ismételte:</p>
+<p>– Aznap!… Irigylem. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span></p>
+<p>– Ne bolondozzék, Magda.</p>
+<p>– Isten látja lelkemet, komolyan beszélek. De azért ne féltsen.
+Gyáva volnék ehhez, félek a haláltól. Hanem a ki meg meri tenni,
+annak igaza van. Mándoky Ákosnak is igaza volt.</p>
+<p>Tibor ámulva nézett rá:</p>
+<p>– Hogy érti ezt? Senki sem sejti, miért tette. Adóssága nem
+volt. Asszonyért meg csak nem puffantja főbe magát manapság az
+ember, kivált ő nem, a kinek annyi szerencséje akadt életében.</p>
+<p>– Igazán? Pedig szép sem volt.</p>
+<p>– Milyen gyerek maga. Hiszen nem a szép, hanem a rossz
+embereknek van szerencséjük.</p>
+<p>– Mándoky rossz volt?</p>
+<p>– Az asszonyokhoz igen.</p>
+<p>– És ezért szerették? – Magda érdeklődve figyelt.</p>
+<p>– Hát persze. Az asszonyok a rossz embereket szeretik, mert
+reménykednek, hogy megtérítik őket és közben nem veszik észre, hogy
+önmagukat elveszítik.</p>
+<p>– Milyen különös, soh’sem gondoltam eddig rá. Pedig most jut
+eszembe, ő megjósolta nekem azt, a mi bekövetkezett. Egyszer egész
+este mellettem ült és olyan furcsán nevetett, mikor Istvánnal
+összebujtunk sugdosódni. Azután egy perczre magunkra maradtunk.
+Megfogta a kezemet és azt mondta: «Kicsi leány, a maga szerelme egy
+ábrándos német költemény, félek, hogy a házasság majd magyar
+prózába fogja lefordítani…» Most jut eszembe… tulajdonképen szép
+szeme volt, olyan melegen tudott nézni… Adjon egy czigarettát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>Berényi Tibor odakinálta a tárczáját s mialatt az órára
+pillantott, felállt.</p>
+<p>Mennem kell. Sajnálom, hogy mire elfüstölte a helyettesemet, nem
+jöhetek vissza.</p>
+<p>És azután, míg a czigaretta kékes fellegekké nem változott,
+Magda Mándoky Ákosra gondolt.</p>
+<p>… «Aznap» – ismételte szinte gépiesen, – «milyen csodálatos
+véletlen… Véletlen?» – és gondolatban mintha kérdéssé alakult volna
+át ez a szó.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Rövid nehány nap mulva szörnyű hírrel verte fel Magda mesterkélt
+csendjét a valóság. Meghalt az édesanyja. És mikor megtörten ott
+térdelt a ravatal előtt, mint egy keserű szemrehányás nyilallott a
+lelkébe az a tudat, hogy valamit visszahozhatatlanul elmulasztott.
+Adósa maradt az igazsággal annak a hű szívnek, a melyik csak érte
+dobogott. Titkolódzott előtte. Tévedéssel takargatta tévedését és
+még az a vigasza sem maradt meg, hogy talán kiméletből tette.
+Kettőjük között az ő hiú büszkesége volt a válaszfal.</p>
+<p>Magára maradt hát egészen. Az élet a férjét, a halál az anyját
+vitte el tőle s egyetlen barátja, Tibor külföldön járt…
+Kétségbeesésében támaszt keresett, elhagyatottságában gyengédség
+után vágyott. Hasztalan, egyedül volt szemrehányásaival. Előlük
+menekült a temetőbe s mindazt, a mit az élő anyával szemben
+elmulasztott, a halottal szemben akarta pótolni… És ezek a bús
+látogatások emésztették fel <span class="pagenum"><a name=
+"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> egész erélyét. Nap-nap
+mellett tétován, kábultan indult útnak s maga se tudta, hogyan ért
+el az anyja sírjához.</p>
+<p>Egy langyos tavaszi alkonyaton fáradtabb volt a rendesnél.
+Czéltalannak látta az életét, mert senki sem szerette, senkit sem
+szeretett. Csüggedten lépett be a temető kapuján s útközben
+gépiesen kezdte olvasni a sírkeresztekre írt neveket. A nagy város
+életének zsivaja, mint egy óriás gépnek a zúgása, veszett el
+körülötte a csendben. A napfény elapadt a sírokról s utolsó sugara
+haldokolva vérzett el a kőfal peremén…</p>
+<p>Magda egyszerre megállt. Felvetette a fejét, mintha
+hallgatódznék. A sok száz közönyös névből, a mit elolvasott, egy
+egyetlen visszacsengett a fülében.</p>
+<p>– Mándoky Ákos, – ismételte félhangon. Aztán hátra fordult és
+szokatlan sietséggel indult meg arra felé, amerről jött.</p>
+<p>Egy besüppedt sírhant félredülő kis fakeresztjén csakugyan ott
+fehérlett a Mándoky Ákos neve. Sajátságosan, mint egy váratlan
+találkozás, úgy hatott reája ez a felfedezés. Nem tudta azonnal
+rendbeszedni a gondolatait. Valami szorongatni kezdte a torkát.
+Megszánta a halottat, a kit elfelejtett a világ.</p>
+<p>– Szegény… szegény, – töprengett magában, – hát senki sem gondol
+rá, a kit szeretett? – Izgatottan egyenesedett fel.</p>
+<p>– Szeretett?… Vajjon kit?… És miért ment el úgy szó nélkül? –
+Mintha ezekre a nagy kérdésekre várna feleletet, visszafojtott
+lélegzettel <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> nézett el a szürkületben ringó
+cziprusok felett, majd újból letekintett a sírra, és ekkor… szeme a
+Mándoky neve alatt esküvőjének, az ő halálának a keltén akadt
+meg.</p>
+<p>Összerázkódott. Az a gondolat, a mi egyszer már ködösen
+megkisértette őt, határozottabb körvonalakat öltött benne. Közelebb
+hajolt a sírkereszthez s mintha meg akart volna bizonyosodni valami
+hihetetlen igazságról, újból olvasni kezdte az elmosódott szavakat.
+Aztán hirtelen úgy érezte, megtalálta kérdéseire a feleletet.</p>
+<p>– Az esküvőm napján!… Én akkor kezdtem, ő akkor végezte az
+életet… Hátha?… Igen!… Nincs kétség! – Képzelete úrrá lett felette,
+nem tudta többé kormányozni. Mándoky Ákos hangja felcsendült
+körülötte, magán érezte tekintetét s mind azt a gyöngédséget, a mi
+után hasztalan sóvárgott fiatal életében, öntudatlanul abba a
+hangba, abba a tekintetbe lopta bele.</p>
+<p>– Szeretett… Szeretett – mondogatta a szive minden dobbanásával
+s melléből feltört az első sóhaj, szeméből kicsordult az első köny
+Mándoky Ákosért. A képzelt végzetes szerelem gondolata melegséggel
+árasztotta el a lelkét. Igaz, hogy csak a visszanéző nap melege
+volt ez, de az asszony, a ki annyit didergett elhagyatottságában,
+kétségbeesetten kapott utána.</p>
+<p>Az alkony lassan elborította a temetőt s a halottasház felől
+szaggatott csengetés hangját hozta el Magdához a szellő. Eszébe
+jutott, hogy mennie kell. Lehajolt s mintha valamit, a mit sokáig
+halasztott, <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span> akarna jóvá tenni, gyöngéden
+megigazította a félredűlt sírkeresztet s az anyjának szánt
+virágokból néhányat a hantokra hullatott.</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>Sötét este volt, mire Magda haza ért. Egy ideig fel s alájárt
+kis boudoirjában, aztán egyszerre határozott s a férje szobája felé
+indult. Mindenáron részleteket akart hallani Mándoky
+öngyilkosságáról. Meg fogja hát kérdezni Istvánt, ez a
+legegyszerűbb.</p>
+<p>A küszöbön majd hogy egymásba nem ütköztek.</p>
+<p>– Honnan jön? – kérdezte Déznay szórakozottan.</p>
+<p>Az asszony rátekintett s maga is elcsodálkozott, milyen idegenül
+hatott rá az az ember, a kiről hajdan azt hitte, hogy szereti.
+Tartózkodó lett vele szemben, mintha ma látná először. Nem bírta
+volna előtte az ajkára venni Mándoky nevét. Zavarba jött és halkan
+válaszolt:</p>
+<p>– A temetőben… az anyámnál voltam!</p>
+<p>István sietett, szabadulni akart, de Magda nem mozdult az
+útjából. Mondania kellett hát valamit. Találomra egy ásítás közben
+megszólalt:</p>
+<p>– Ilyen soká?…</p>
+<p>– Igen… ott feledkeztem – hadarta az asszony idegesen s
+indokolatlan részletességgel kezdett beszámolni délutánjáról.
+Minden semmiséget elmondott, csak a Mándoky sírjáról hallgatott.
+Miért tette, maga sem tudta.</p>
+<p>A férje mosolygott. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span></p>
+<p>– Ha nem ismerném magát, igazán azt hinném, hogy azért beszél
+annyit, mert el akar valamit hallgatni… egy kis légyottot, valami
+kalandot. – A feleletet be sem várta. Hirtelen kötelességszerüen
+megcsókolta a feleségét és már csapódott mögötte az előszoba
+ajtaja.</p>
+<p>Magda zavarodottan nézett utána:</p>
+<p>– Igaza van. Miért is csinálok mindebből titkot? – Átlépte férje
+szobájának a küszöbét és tétován állt meg az íróasztal előtt.</p>
+<p>– Hová került innen a Mándoky arczképe? – Emlékezett rá, hogy
+látta valamikor, látta, de nem nézte meg soha. Keresgélni kezdett,
+türelmetlen lett s mind lázasabban kutatta át a szobát.
+Leküzdhetetlen vágy fogta el. Szembesíteni akarta az arczképet
+azzal az új Mándoky Ákossal, a kit felfedezése óta ő formált
+magának…</p>
+<p>Végre ráakadt a képre. Visszafojtott lélegzettel hajolt föléje,
+de egy pillanat mulva már csalódottan hanyatlott le a keze. Az az
+elegáns gavallér, a ki olyan egykedvű, czinikus arczczal nézett reá
+a képről, meghazudtolta minden feltevését… Nem azt az Ákost
+igazolta, a ki képzeletében testet vett, hanem egy másikat, talán a
+valódit, a kire nem mert visszagondolni.</p>
+<p>Kiábrándultan meredt a semmibe. Megint egyedül érezte magát a
+világban. Szintúgy, mintha szerelemmel hitegették volna, hogy aztán
+hűtlenül elhagyják…</p>
+<p>Mikor szobájába ért, csak akkor vette észre, hogy az arczképet
+magával vitte, pedig nem akarta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> többé látni. Elzárta
+iróasztalában, aztán szomorúan hevert végig a kereveten. Órák
+teltek. Magda elgondolt minden kedvére való emléket, a mit
+Mándokyról felidézhetett. És mert az arczkép nem mondhatott neki
+ellent, újból kiszinezte a multat. A képzelt dolgokból valóságot
+csinált és képzeletével meghamisította a valóságot. Addig-addig,
+míg ismét hinni kezdett Ákos szerelmében. Hinni kezdett, mert hinni
+akart…</p>
+<h3>V.</h3>
+<p>Másnap korábban indult útnak és több virágot vitt magával, mint
+rendesen. Először az édes anyjához ment el, de nem tudta
+összpontosítani a gondolatait, megszöktek előle. Szórakozottan
+álldogált egy ideig a sír mellett, aztán leült a szomszédos kis
+kőpadra s napernyője végére szedte a tavalyi lomb ott feledett
+leveleit.</p>
+<p>– Meg fogom-e tudni valaha az igazságot? – gondolta csökönyösen.
+– A szerelem vagy más valami kergette-e a halálba?… A szerelem? –
+riadtan vetette fel a fejét. – De hátha mást szeretett? – Ez még
+nem jutott eszébe. És mint mikor álomban, egy ellenőrizetlen
+mozdulattal fájdalmat okozunk önmagunknak s bár sajog az ütés, nem
+bírunk felébredni, kábultságában Magda is érezte, hogy szenved, de
+nem tudott egészen magához térni. Kétségbeesetten küzdött az
+egymásra torlódó gondolatokkal s közben féltékenyen pillantott
+mindegyre Ákos sírja felé. Végre is nem bírt nyugton <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span>
+maradni, hátha ott talál valakit, a kinek több joga van azokhoz a
+hantokhoz, mint neki.</p>
+<p>Futva, lihegve ért a sírhoz… Elhagyatott volt az, mint tegnap s
+csak az ő virágai fonnyadtak a kereszt tövében. Fellélegzett, majd
+sóváran hajolt előre s elolvasta még egyszer a síriratot. Azt a
+nevet, a melyik mint az árnyéka kisérte s azt a keletet, a melyik
+mindkettőjükre olyan végzetes volt.</p>
+<p>– Nincs kétség… nincs kétség – suttogta szomorú diadalérzéssel s
+az ütés, a mit józansága mért a lelkére, nem sajgott többé.
+Megnyugodott, tovább aludt és tovább álmodott.</p>
+<h3>VI.</h3>
+<p>Magda élete ezután megmaradt ebben a mederben. Eleinte ugyan még
+bizalmatlanul nézett körül, valahányszor Ákos sírjához ért, nem
+látja-e rajta egy más kéznek a nyomát. Hanem aztán, mikor csak nem
+jött senki, egészen birtokába vette a hantokat.</p>
+<p>Csendesen, nagy megrázkódtatások nélkül szálltak el felette a
+hónapok. Nem vette észre, hogy múlik az idő, mert az, a kiről
+elhitette magával, hogy végtelenül szerette őt, nem változott. Nem
+ellenkezett vele, csendesen porladt virágai alatt, míg ő
+fáradhatatlanul hímezgette szebbre a multat s adott képzelt
+emlékeket egy képzelt szerelemnek. Kételyeit nem bolygatta többé,
+gyáván menekült előlük, ösztönszerűen sejtette, hogy ha elveszítené
+hitét a Mándoky Ákos szerelmében, akkor mindent elveszítene, a
+miért érdemes volt élnie. <span class="pagenum"><a name="Page_128"
+id="Page_128">-128-</a></span></p>
+<p>A férjétől mindinkább elidegenedett. Az emberek elől mindinkább
+elzárkózott. Lassan olyan néma magányt teremtett maga körül, a
+miben semmi és senki sem mondhatott ellent rögeszméjének.</p>
+<p>Az a sír, a melyiken a tavasz, az ősz mindig nyíló virágokat
+talált, volt az ő világa. Titkolódzva, lopva oda járt el esőben,
+hóban, forró napfény alatt s ha útközben ismerősökkel találkozott,
+zavartan fordította félre a fejét, csak úgy, mintha a kedveséhez
+menne.</p>
+<p>Egy alkonyaton történt azután, hogy a temető hársai alatt valaki
+a nevén szólította. Ijedten nézett körül, úgy érezte, rajtakapták.
+Menekülni akart, de már későn volt. Rég nem látott barátnője,
+Berényi Vera, a Tibor huga, állta el az útját.</p>
+<p>Dadogva válaszolt kérdésére:</p>
+<p>– Igen… az édes anyám sírjától jövök!</p>
+<p>– Menjünk vissza hozzá, – szólt a fiatal asszony, – olyan jó
+volt, viszek neki nehány virágot.</p>
+<p>És elindultak mind a ketten, de Magda egyszerre megállt, mintha
+nem tudott volna tovább menni.</p>
+<p>Barátnője csodálkozva nézett rá, aztán a temérdek elhagyatott
+sír között megakadt a tekintete Mándoky Ákos virágzó hantjain.</p>
+<p>– Tudod ki fekszik itt? – kérdezte Magda s ebben a pillanatban
+leküzdhetetlen lázas vágy fogta el, hogy annyi hallgatás után
+bizalommal legyen valakihez. – Tudod ki?… Mándoky Ákos! – Olyan
+régen nem mondta ki hangosan ezt a nevet, hogy most megremegett
+tőle. <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span></p>
+<p>– Ákos, – ismételte Vera elgondolkozva – szegény fiú, jól
+ismertem.</p>
+<p>Magda, mint akár egy bizalmaskodó szerelmes asszony
+folytatta:</p>
+<p>– Igen… ő és én ápolom a sírját, az emlékét, mert…</p>
+<p>– Nos?</p>
+<p>– Hiszen emlékezned kell, az esküvőm napján, míg a templomban
+voltunk, lőtte főbe magát.</p>
+<p>– Emlékezem, de hiszen…</p>
+<p>Magda aggodalmasan vetette fel a szemét. Halálos félelem fogta
+el, hogy most mindjárt hallani fog valamit, a mi meghazudtolja az ő
+meggyőződését. Beszélnie, vallania kellett, mielőtt a másik
+szólhatna. Megragadta barátnője kezét és rejtélyesen hajolt
+feléje:</p>
+<p>– Sohasem mondtam senkinek… Ő szeretett engem…</p>
+<p>– De Magda!… a fiatal asszony szeme tágra nyílt, megdöbbenve
+nézett rá. Ő azonban mit sem látott, mit sem hallott. Szegény szive
+összeszorult s vallomása percében valami megmozdult a legmélyén, a
+mi titok volt eddig saját maga előtt is.</p>
+<p>Merengve pillantott le a hantokra, a melyek szomorú életében
+egyedül hajtottak számára virágokat és rendületlen hittel
+suttogta:</p>
+<p>– Igen, ő szeretett engem… mi nagyon szerettük egymást…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A PIROS CZIPŐ.</h2>
+</div>
+<p>Lábujjhegyen, csintalanul mosolyogva indult el a szobában…
+Kereste az édesanyját… Hová is bújhatott, mert bizonynyal bujósdit
+akar vele játszani, hisz nem hallani semerre a dalolását.</p>
+<p>Hová lett? Ezóta már felébredt, úgyis soká aludt. Igen, hogy
+utoljára látta, mélyen alhatott, mert haragos volt az arcza. Az ő
+mamája pedig sohasem haragudott. És olyan sápadt volt, hogy szinte
+félt tőle s mikor az apja azt mondta, hogy csókolja meg mamát,
+nagyon megijedt és kifutott a kertbe. Azután eljátszott a lombtalan
+fák alatt a zörgő avarban egész délután, de most már beesteledett,
+meg fázott is odakünn, hát szeretne az anyja ölébe ülni, kis fejét
+a keblére hajtani, olyan jó az, mikor künn zúg a szél… Meséket
+akart hallani és a míg az a szerető kéz lassan símogatja a haját,
+elaludni holnapig.</p>
+<p>– Mama!… Mama… Hol vagy? Jere már elő, nem akarok játszani.</p>
+<p>Senki sem felelt, csak a légvonat libbentette meg az egyik
+nyitva hagyott ajtó függönyét.</p>
+<p>– Megvagy! – kiáltotta diadalmasan a kicsike és kitárt karokkal
+rohant belé… De ott sem volt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> senki. Felállt hát az
+egyik székre s így nézett körül a szobában. Feje mellett a falon e
+perczben kezdett ütni a kakukos óra; felbámult rá, azután hirtelen
+megfogta az ajtócskán kipattanó kakukot és egy kis erőlködéssel
+kihúzta egészen. Rég szerette volna ezt a szürke madárkát a kezébe
+venni, közelről megvizsgálni, de anyja sohasem engedte. Tudta
+bizonyosan, hogy most sem fog örülni neki, de úgy kell, minek
+hagyta magára! Egy darabig csak játszott a kakukkal, hanem azután
+elunta ezt is. Vissza akarta dugni a kis ajtón. Mivel ez sehogysem
+sikerült, lemászott a székről, a szekrény alá dobta a madarat és
+nem tudva, hogy mihez fogjon, megállt a szoba közepén és újból
+eszébe jutott a mama.</p>
+<p>Türelmetlenül kiáltozott utána, végtére sírni kezdett. Félt így
+egyedül, de meg hozzá is volt szokva, hogy az ő ötéves kis élete
+körül forduljon meg minden a házban és most egyszerre nem törődik
+vele senki sem.</p>
+<p>Felkapaszkodott az édesanyja magas székére s babrálni kezdett a
+varróasztalon. A fényes olló még úgy feküdt ott, mint a hogy ő oda
+tette, a hosszú fehér szállal befűzött tű a függönybe volt szúrva s
+a kis leány ingecskéjére csak félig volt felvarrva a folt. Az anyja
+varrta, emlékezett rá és a míg dolgozott, arról a gyémántkoronás
+békakirályról mesélt neki, a ki a tündérleányt akarta feleségéűl.
+De félbenmaradt a mese és ő most már szeretné tudni a végét.</p>
+<p>– Mama! Mama!… Jere, mesélj nekem. – Szomorúan lóbálta meg kis
+lábát s félrehúzva az <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span> ablakról a szegényes csipkefüggönyt,
+kibámult az országútra.</p>
+<p>Egyszerre csak meglátta az apját; feketeruhás emberek közt sírva
+jött a ház felé. Macskaszerű gyors mozdulattal kúszott le a
+székről, azután futott ki az utczára a hűvös őszi alkonyatba.
+Közvetlenül az apja előtt megállt s felágaskodva, szemrehányóan
+mondotta:</p>
+<p>– Apa, édes mamám elbújt, nem találom a házban!</p>
+<p>Az apja szótlanul nézett rá és odébb ment.</p>
+<p>– Adjátok ide őt! Akarom… szeretném, ha mesélne valamit! –
+kiáltotta fenyegetőzve. – Ő az én mamám! Akarom! Akarom!</p>
+<p>A nők köréje gyűltek, a férfiak vállvonogatva, komoran mentek a
+ház felé.</p>
+<p>– Mama! – sikoltotta a gyermek szívszakadva s ösztönszerűleg
+futott ahhoz az asszonyhoz, a ki alakra legjobban hasonlított az
+anyjához</p>
+<p>Nagynehezen megmagyarázták neki, hogy a mama az égbe ment a jó
+Istenhez és nem jön vissza többé soha.</p>
+<p>A kis leány csak nézett és rázta a fejét:</p>
+<p>– Oh, ő nem tenné azt, nagyon szeret engem, elvitt volna
+magával, hiszen soha sem hágy egyedül!</p>
+<p>Az asszonyok sírni kezdtek és, mert zokogni látta őket, bár nem
+értette egészen, sírva fakadt ő is.</p>
+<p>De azért csak nehány nap mulva, a mikor látta, hogy az édesanyja
+igazán nem tér haza, hogy üres a ház, hogy lefekvés előtt senki sem
+veszi a térdére, senki sem csókolja meg, – csak akkor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> fogta
+fel, hogy mi az, ha valaki az égbe megy a jó Istenhez.</p>
+<p>Elhagyatottan bolyongott naphosszat a ház körül. Az apja nem
+törődött vele, haragosnak látszott, ha a szeme elé került. A ruhája
+összeszakadozott, haját nem simították le és este senki sem
+imádkozott vele. Így hát nagyon elszomorodott; halkan, keservesen,
+sírdogált.</p>
+<p>Ekkortájt rokonok jöttek hozzájuk a messze nagyvárosból, egy
+jóságos, kékszemű asszonyság, a ki ép úgy ölelte magához, mint a
+mama. Kitört belőle a sírás, nem bírták elcsitítani, mert csak most
+jutott az édes anyjáról minden az eszébe…</p>
+<p>És ez a jó, kékszemű asszonyság elvitte őt magával a városba, –
+talán azért, hogy megvigasztalódjék, hogy újból megtanuljon
+nevetni.</p>
+<p>De ő csak szomorú maradt. Az idegen emberek között még szomorúbb
+lett, mint a minő volt. Nem evett, nem játszott, nem énekelt.
+Arcza, kezecskéje olyan sáppadttá, soványnyá vált, hogy
+elfacsarodott tőle az ember szíve. Úgy ült mozdulatlanul az ablak
+előtt és nézett le a magasból a nyüzsgő, szürke utczába, mint
+valami bánatos kis öreg. Hiába vitték nevető gyerekek közé; hiába
+vigasztalták, nem érdekelte semmi, szeméből kihalt az élet. Már azt
+hitték róla, hogy nagy beteg, pedig tán maga sem tudta, miért olyan
+borzasztóan szomorú. Ha kérdezték, kis szivének egész szenvedését
+egy szóban foglalta össze: «A mama.»</p>
+<p>Megesett olykor, hogy egybekulcsolt kezekkel nyugtalanul,
+pihenés nélkül járkált fel s alá a szegényes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span>
+szobákban; keresett valamit!… Az erdőt, a kis fehér falut, a szabad
+mezőket… vagy az édes anyját? Sohasem panaszolta el és így nem is
+tudták igazán vígasztalni, mert hiszen csak a szóba öntött
+szomorúságra találunk szóba öntött vigaszt.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Nehány héttel az anyja halála után, épen karácsony napján
+sétálni vitték a kis leányt.</p>
+<p>Hazamenőben nagy térre értek. Esteledett. Hó szállingózott a
+levegőben, hideg volt. Havas zöld fenyőfák között, itt-ott kicsiny
+fabódék lobogó lámpáinak fénye terült el a tolongó emberek felett.
+Az árusok kiáltoztak, recsegő hangjuk túlszárnyalta a beszélő,
+nevető népség lármáját.</p>
+<p>A kis leányt kezén fogva vezették át a sokaságon. Ő pedig csak
+ment s alig nézte az ezer haszontalan apróságot, melyek a gyermekek
+álmait oly sokszor megédesítik. Nem érdekelte őt semmi, a
+czukrosbódék, a babák, kis czin-edények… fásultan siklott el
+felettük a tekintete. Halkan kérte, hogy menjenek haza.</p>
+<p>De egyszerre mégis lekötötte valami a figyelmét. Elbámészkodott.
+Kis kezét kihúzta nevelőanyja kezéből s mintha földbe gyökerezett
+volna a lába – megállt.</p>
+<p>Az asszony később vette észre, hogy elmaradt tőle, sietve ment
+vissza s kereste a tömegben.</p>
+<p>Nem messze, egy kis fabódé előtt ácsorgott. A bódé homlokzatán
+hosszú sorral czipők fityegtek, melyeket <span class=
+"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> a
+deczemberi szél csendesen himbált ide-oda. A gyermek figyelemmel
+bámulta őket; keze kinyilott, szája tátva maradt, egész arczocskája
+nevetett. Mikor nevelőanyját megpillantotta, diadalmas örömmel
+vonta magához s mutatott fel a rúdra, melynek közepén két kis piros
+czipőt világított meg a bódé füstölgő lámpája.</p>
+<p>– Nézd!… nézd – suttogta sóvárogva – ott… ott azt a piros
+czipőt. Milyen szép, beh szeretném.</p>
+<p>Az asszony mosolygott, majd menni akart, de a kis leány nem
+mozdult, csak mindegyre bámult és nevetgélt.</p>
+<p>– Nézd már!… Nézd!</p>
+<p>– Látom, baba, gyerünk.</p>
+<p>– Oh maradj még, kérlek, hadd láthassam… Milyen szép!</p>
+<p>Nem lehetett sehogysem elcsalni. Utóbb még könyörögni is
+kezdett, hogy vegyék meg neki a piros czipőt. Igérte, azután mindig
+jó lesz, szót fogad, vigyázni fog a czipőre, sohasem tépi össze,
+nem húzza fel, csak nézni fogja.</p>
+<p>És egy gyermek minden ékesszólásával, szép igéreteivel kérlelte
+nevelőanyját, melegen szorongatta a kezét, mintha ezzel akarta
+volna ellágyítani.</p>
+<p>Az asszony, mivel hát szegények voltak, gondolkozóba esett. Majd
+lepillantott a hozzádörzsölődző kis leányra. Beszédbe elegyedett az
+árussal, ki a czipők árnyékában vacsorázott.</p>
+<p>A jó asszony végre is elővette pénztárczáját; egy ideig
+számolgatta pénzét, azután alkudozni kezdett. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>Ezt már komolyan vette a bódés, letette kanalát, nagyot nyelt s
+mialatt megtörülte bajuszát, szóba állt a vevővel. Utóljára is
+megalkudtak.</p>
+<p>A gyermek fejét ingatva, emelte föl karját s tán, hogy annál
+hamarabb kézhezkapja a czipőt, újjait akaratosan mozgatta a
+levegőben. Szemét szepegve függesztette az árusra, nehogy valami
+baja történjék az ő kincsének, a mit a következő perczben félénken
+vett magához. Egy ideig áhítatosan nézegette, forgatta a
+czipőcskéket, de azután, mikor megértette, hogy most már az övéi,
+nevetve szorította a szivére s ugrándozva indult el. Ekkor már
+sietni akart haza, hogy játszhassék velük.</p>
+<p>Az asszony csodálkozva nézett reá. Anyja halála óta nem látta
+ilyennek. Egészen megváltozott, mintha minden gond, szomorúság, a
+mi kicsiny lelkét nyomta, elrepült volna.</p>
+<p>Halkan dúdolgatott magában, tánczolt s a ki csak elébe jött,
+boldog-boldogtalannak büszkén mutogatta az ajándékot.</p>
+<p>Szive keserűségét, a mihez anyja halála óta tán hozzá is
+szokott, – édes gyermekboldogság váltotta fel. De volt valami
+ártatlan szívtelenség ebben a boldogságban… Elfeledkezett
+könnyeiről, a mamáról, a faluról, a szabad kék égről, elfeledkezett
+mindenről…</p>
+<p>És öröme nem szünt meg; este, mikor feküdni ment, magával vitte
+lopva a czipőcskéket is.</p>
+<p>Nevelőanyja, meg az ura egyedül maradtak az asztalnál. Egy ideig
+beszélgettek a maguk dolgáról, de azután megint csak a kis leányra
+került a szó <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span> és az asszony intett, hogy nézzenek be
+hozzá, hátha megint elszomorodott. Imádkozzanak vele, hiszen minden
+este így vígasztalgatták, a míg el nem aludt.</p>
+<p>A férj még kihörpintette borát, azután nyújtózott egyet és
+bekullogott a felesége után a szomszéd szobába.</p>
+<p>A kicsi nem aludt még, de nem is sírt. Ágyában ült, szeretettel
+babusgatta a czipőket és gyönyörködött bennük. Óvatosan labdázott
+velük, utóbb már meg is csókolta őket.</p>
+<p>A férfi félretette pipáját s mialatt odalépett hozzá,
+csodálkozva kérdezte:</p>
+<p>– Te gyerek, hát mi lesz, ma nem imádkozol a jó Istenhez az
+édesanyádért?</p>
+<p>A kis leány nem hallotta és zavartalanul játszott tovább.</p>
+<p>Az asszony leült az ágy szélére és szőke fejére tette a
+kezét.</p>
+<p>– Mi lelt baba, hát nem vagy már szomorú?</p>
+<p>A gyermek bámulva tekintett rá, nem értette a dolgot. Szinte
+ijedten nézett hol az asszonyra, hol a férfire, azután a
+czipőcskéken akadt meg a szeme. Arcza felderült és elnevette
+magát.</p>
+<p>– Én!… hát mán’ hogy volnék szomorú, hiszen itt van a piros
+czipőm…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MENUETTE.</h2>
+</div>
+<p>Hideg téli éjszaka volt. A park egyenesre nyesett fái között
+fázósan fehérlettek a mezítelen görög márványistenek. A nehézkes
+barok kastély szinte belesüppedt a hófúvásba s kivilágított
+ablakainak fénye fáradtan vergődött át a ködön.</p>
+<p>Odabenn az udvarban, mindjárt a tornácz előtt tüzet raktak a
+vendégurak csatlósai s ásítozva bámultak a pattogó lángba, melynek
+visszfénye vörös kört tánczolt ki a havon.</p>
+<p>Az urak meg ez alatt mind összegyülekeztek az újmódis nagy fehér
+szálában. Az üveges csillár száz viaszgyertyájának fénye
+sziporkázva verődött vissza a Velenczében kipallérozott
+kristály-tükrökről s ragyogva égett a falak furfangos arany
+díszítményein…</p>
+<p>Ünnepi díszben mulatott ott a Bécsből lerándult nemesség virága.
+Egy nagybajuszú, varkocsos lovasgenerális körül ifjú testőrök,
+negédes udvaronczok hajlongtak s a háziúr, gőgös magyar mágnás,
+sujtásos, ékköves ruhájában, mint valami csoda vált ki a csipkés
+gavallérok közül.</p>
+<p>A falak mentén aranylábú székeken hosszú sorral ültek az
+asszonyságok. Oly kimérten mosolyogtak, mintha csak a bécsi udvari
+bálon lennének és <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span> félszemmel mindegyre a ház úrnőjére
+lestek, a ki palotahölgy lévén, ugyancsak kedvelte az előkelő
+illedelmet. Hanem azért minden igyekezet daczára egyik-egyik dáma,
+beszéd közben, olykor mégis megfeledkezett magáról s valami
+átöröklött mozdulattal pihentette csipőjére kezét.</p>
+<p>Az idősebb urak kivonultak egy hátsó szobába s nagy
+bilikomaikból ittak az urnő-király egészségére és a saját
+egészségükre, a mit lelkiismeretesen magyar módi szerint
+cselekedtek.</p>
+<p>Néhányan, leginkább a dámák, még kártyáztak is a háziasszony
+vieux-laque boudoirjában. Keselyű ábrázatú franczia gavallér
+tartotta a bankot. Valamelyik ablakmélyedésben egy német költő,
+olyas udvari bolond féle, szavalgatott ábrándos aggszűzeknek ékes
+verseket, melyekben kifogyhatatlan leleményességgel hasonlította a
+nőket virágokhoz, csacsogó csermelyekhez, pillangók- és más egyéb
+bogarakhoz… A nagy szálában pedig tánczba fogott az ifjúság.</p>
+<p>Bájosan halk menuette zenéjére indultak el a párok. Kéz-kézben
+mély bókkal lejtettek előre. Selyembe, bársonyba öltözve, mint
+megannyi virágzó ág, fonódott össze az ifjak, leányok alakja. Hol
+hátra hajoltak, hol meg egymásra néztek és nem fáradtak el
+mindegyre újból mosolyogni. Karjaikat kecsesen emelték magasra,
+mélyen bókoltak, majd mintha haboznának, egy pillanatra megálltak:
+a hölgyek ujjacskái között mint lepkeszárnyak libbentek meg a
+csipkés szoknyák… Aztán ismét előre lendültek a tükörsíma
+padozaton. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>Udvarias, kimért volt a táncz. Egy elejtett legyező, vagy
+leszakadt virág váratlan fordulatot adott. Egy elő nem írt mosoly
+kedves zavart idézett fel a kipirult arczokra.</p>
+<p>Az urak félbenhagyták az ivást és a politikát, az aggszűzek
+odahagyták költőjüket s mind a tánczterem ajtajába sereglettek. A
+merevre fűzött asszonyságok előrehajoltak, fejüket a zene ütemére
+ingatták s magassarkú czipellőikkel komplimentumot írtak le
+abroncsos szoknyáik alatt.</p>
+<p>Mindenki elhallgatott. Csend lett, csak a menuette dallama
+zsongott a levegőben… És ez ünnepélyes pillanatban valaki egyet
+tüsszentett a terem szegletében.</p>
+<p>Néhányan odatekintettek és mosolyogni kezdtek…</p>
+<p>Ott a szegletben szorgalmasan tubákolva, teljes
+elhagyatottságban egy összeaszott kicsiny teremtés üldögélt. Neki
+mintha nem tetszett volna ez a táncz; barázdás homlokát haragosan
+vonta össze és rosszalóan rázogatta a fejét. Valamit mormogott is
+hozzá, de arra jól vigyázott, hogy senki meg ne hallja.</p>
+<p>Nem beszélt ő soha másokkal, mindig csak önmagával
+diskurálgatott szép csendesen a régmúlt időkről. A kastélyban
+emberemlékezet óta azt tartották róla, hogy háborodott elméjű
+szegényke, de nem zavart senkit, hát valahogyan megtűrték.</p>
+<p>Szeme fakó volt s arczocskája, melyre már a hajnali mise előtt,
+végtelen gonddal ragasztotta fel a szépségtapaszokat, olyan finom,
+olyan sárga, mint a <span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
+"Page_141">-141-</a></span> régi elefántcsont. Fején ünnepélyes
+alkalmakkor rengeteg paróka trónolt s kicsiny remegő kezében
+mindenkor aranyos burnótszelenczét szorongatott.</p>
+<p>Különös volt ez a parányi teremtés s tán épen az tette őt
+olyannyira különössé, hogy egész nap zajtalanul jött-ment a
+szobákban és mindegyre beszélgetett halkan, nagyon halkan.</p>
+<p>– Igen, igen, – motyogta szemrehányóan, – hiába nevettek rajtam!
+Ti nem tudtok tánczolni… Mi tudtunk, mi… ah csak én tudtam.</p>
+<p>Aztán visszagondolt messze ifjúságára, a mikor minden kicsinyke
+újjára akadt volna egy-egy kérője s mikor a kanczellár báljain
+Terpsychore grófnőnek nevezték őt. És ő, bár egész életén át
+kiváncsi volt rá, hogy mit is jelent hát ez a név, nem merte
+megkérdezni soha senkitől. Mai napig sem tudja, pedig tisztán
+emlékezik rá, hogy… Terpsychore volt az ő neve addig a
+feledhetetlen udvari bálig, a melyiken maga ő felsége adott neki
+más nevet.</p>
+<p>Meghívták az udvarhoz! Azt mondták, a mindenható császár és
+király akarja látni a tánczát s titokban még azt is megsúgták neki,
+hogy a gyermek Mária Terézia főherczegkisasszony és felséges húgai
+egy rejtett ablakon át fogják őt szemlélni, mert elszeretnék tőle
+tanulni a táncz művészetét… Mily dicsőség volt ez a magyar
+hazára!…</p>
+<p>Emlékezett a fényes császári termekre és az udvar bevonulására.
+Szinte megszédült, mikor a hatalmas császár belépett. Nagy
+allonge-parókája és csattos czipője maradt meg legjobban az
+eszében… <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span> Aztán visszafojtott lélegzettel
+bókoltak földig mindannyian s egy fekete bársonyruhás főúr
+többszörös térdhajtással kúszott a földi istenséghez. Mialatt
+áhitatosan csókolta meg az eléje nyújtott kezet, szemét kéjesen
+hunyta le a boldogságtól…</p>
+<p>A kis Terpsychore grófnő akkor eszmélt fel kábultságából, mikor
+ő felsége Károly császár fejére tette nagy tollas kalapját és
+elfoglalta a császárné mellett helyét a trónuson… Valaki jelt adott
+a táncz kezdetére.</p>
+<p>Az ő tánczosa egy fiatal castiliai nemes volt, az uralkodó
+spanyol kedvenczeinek egyike. Sötéthajú, lángoló tekintetű
+gavallér, a kit ő már régóta szeretett.</p>
+<p>A ifjú a nagy udvari meghajlással szólította fel a tánczra.
+Aztán egyik kezével megfogta finom kardjának a markolatját, a
+másikkal a leány ujjacskáinak hegyét és mindketten földig bókoltak
+a trón előtt.</p>
+<p>Felcsendült a menuette dallama. Terpsychore grófnő remegett a
+boldogságtól, mert úgy érezte, hogy a császár szine előtt ellejtett
+tánczukkal feloldozhatatlanul egymáshoz vannak kötözve. Arczán
+mámoros mosoly jelent meg s szeme tüzet fogott az ifjú
+tekintetétől.</p>
+<p>Elragadtatás tükröződött az arczokon. A császár gőgös, duzzadt
+ajkán a tetszés mosolya játszott s egyik kegyenczének leereszkedően
+mondotta:</p>
+<p>– Íme, ez ifjú dámát kikiálthatjátok a menuette
+királynőjének!</p>
+<p>És azután szájról-szájra járt a nagy horderejű királyi
+kijelentés s Terpsychore grófnő azt gondolta, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> végzete
+a boldogság minden lehetőségét megadta néki…</p>
+<p>Az utolsó meghajlásnál szemükkel örök hűséget esküdtek egymásnak
+és az eltánczolt költeménynek vége volt.</p>
+<p>Az udvar távozta után egy rózsakoszorúval, melyet jutalmul a
+császár küldött neki, királynővé koronázták. És ez illatos korona
+alatt fogadtak ők ketten szavakkal is szerelmet, hűséget egymásnak
+és igérték meg kölcsönösen azt is, hogy csak akkor tánczolnak újból
+menuette-et, mikor majd az esküvőjükön együtt tánczolják el.</p>
+<p>Ez volt életének legboldogabb napja és csodálatosan erre sokkal
+ritkábban gondolt, mint arra a másik napra, a melyiken megtudta,
+hogy az ifjú búcsú nélkül hagyta oda Bécset s visszament
+hazájába…</p>
+<p>– Igen gyermekeim, – suttogta bánatosan, – arra a szörnyű napra
+gondolok én vissza, mert oh kedveseim a boldog napokat csak egyszer
+éljük át, a boldogtalanokat pedig: ezerszer… Igen, igen,
+megtartottam a szavamat, de ő… ah ne is kérdezzétek…</p>
+<p>A szegény menuette-királynő csakugyan megtartotta igéretét.
+Gyermekesen ragaszkodott hozzá, mert a nők szavuktartók, a míg
+szerelmesek, Terpsychore grófnő pedig egész ifjúságán át
+boldogtalanul szerette hűtlen vőlegényét. Elment ugyan a bálokba,
+de hiába könyörögtek neki – hajthatatlan maradt.</p>
+<p>Évek múltak. Vőlegénye csak nem tért vissza s lassankint kihűlt
+az ő szivében is a szenvedély. Nem <span class="pagenum"><a name=
+"Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> irtózott többé attól a
+gondolattól, hogy egy más férfival tánczoljon. Megint évek
+kellettek hozzá, hogy rászánja magát az esküszegésre. Ekkor várni
+kezdte, hogy felszólítsák. De hiába, nem ostromolta többé senki,
+békével hagyták üldögélni a terem szegletében.</p>
+<p>Hónapokba tellett, a míg megértette, hogy elmúlt az ő ideje, a
+míg felfogta, hogy megöregedett. A körülötte mulatozók nem tudtak
+többé róla, ki volt ő hajdan…</p>
+<p>– A menuette-királynő… Terpsychore grófnő… az voltam én! –
+suttogta diadalmasan s megdörzsölte a szemét, mintha belefáradt
+volna visszatekinteni az ifjúságára, de hogy is ne, hiszen olyan
+messze volt az már tőle. Aztán, hogy tudomást szerezzen való
+létezéséről, óvatosan felnyitotta burnótszelenczéjét, újjai közé
+vett egy csipetnyi tubákot s mosolyogva szippantotta fel.
+Kiegyenesedett, majd újból a tánczolókra függesztette tekintetét s
+megrázta a fejét. Most kezdte csak igazán bánni, hogy a végzetes
+menuette után nem tánczolt többé.</p>
+<p>– Nem tudtok semmit, apáitok sem tudtak, mert nem láttak engem
+tánczolni…</p>
+<p>Ellenállhatatlan vágy fogta el. Szeretett volna felállni és
+megparancsolni, hogy reá nézzenek mindannyian, mert meg fogja
+mutatni, hogyan tánczol a menuette-királynő.</p>
+<p>– Hiába álmélkodtok, – mondotta ártatlan hiúsággal, – maga a
+mindenható császár adta nekem ezt a nevet!… Istenem, csak valaki
+felszólítana a tánczra, csak eszébe jutnék valakinek! De hát ki
+gondolna egy ilyen öreg dámával. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>És a mint sóvárogva nézett végig az ifjúságon, szinte rémülten
+vette észre, hogy a szála tulsó oldalából egy fiatal gavallér nagy
+figyelemmel szemléli őt s mintha leolvasná arczáról gondolatait,
+megindul és jön… jön feléje.</p>
+<p>Majd felsikoltott ijedtében. Forogni kezdett vele a világ, úgy
+látta, mintha a csillár himbálódznék, az emberek támolyognának és
+behunyta a szemét. Úristen, ha csakugyan tánczolni akarna vele!…
+Fejében egyszerre összezavarodtak a tánczlépések, a lágy zene
+szinte harsogó zivatarnak tetszett neki, kis kezéből pedig koppanva
+hullott a földre aranyos burnótszelenczéje.</p>
+<p>Az ifjú meghallotta a koppanást. Most valósággal lepillantott a
+kis comtessera s a helyett, hogy a szép Czobor grófnéhoz sietett
+volna, kivel már az előbb édes, hosszú pillantásokat váltott –
+megállt egy perczre. Aztán tréfásan hajtott térdet a lelkendező
+öreg hölgy előtt, felemelte a szelenczét és szertartásosan
+nyújtotta felé.</p>
+<p>– Óh jaj nekem! – suttogta elcsukló hangon a vén grófkisasszony.
+– Mindjárt gondoltam, hogy ezt akarja… Várjon egy kicsit Monsieur…
+meg kell elébb próbálnom… rég nem tánczoltam.</p>
+<p>Ezzel aztán hirtelen lecsúszott karosszékéről és a fal mellé
+lapulva kiosont a teremből, az ámuló, tiltakozó ifjú kezében hagyva
+a szelenczét.</p>
+<p>Mikor egyedül volt a legutolsó szobában, hová csak lopva rebbent
+el egy-egy dallama a zenének – fellélegzett.</p>
+<p>– Ki hitte volna, – mormogta önelégülten, – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> alig
+bírtam tőle megmenekülni… De hát mit is csodálkozom én
+tulajdonképen ezen… igazán furcsa vagyok.</p>
+<p>Negédesen mosolygott, aztán újjacskái közé fogta rengeteg
+tunikáját, lábait egymás mellé illesztette s nyakát előre nyújtva
+figyelt a zenére.</p>
+<p>– Most – suttogta s nagy kínnal lábújjhegyre állt és
+megindult.</p>
+<p>– Egy, kettő, komplimentum!… De ekkor valami a hátába
+nyilallott, ép ott a Watteauráncz alatt.</p>
+<p>– Oh jaj, mein Gott Herr! – szisszent fel fájdalmában – oh beh
+rosszúl ment!…</p>
+<p>Aztán pihent egy darabig és előlről kezdte. Méltóságteljesen
+lépett ki és ismét csak elvétette. Nem emlékezett már a tánczra.
+Mindegyre megállt s remegő kezével izgatottan simította végig
+homlokát csak úgy, mintha fel akart volna valamit kelteni, a mi
+odabent az ő barázdás kis homloka mögött réges-régen elaludt.</p>
+<p>– Türelem, ma chère Christine, türelem – biztatta magát s nagy
+sóhajjal ismét neki fogott. A pouderes paróka pedig már
+félrecsúszott a fején, a szépségtapaszok mind lepattogtak az
+arczáról, de azért ő még is szorgalmasan hajlongott tovább.</p>
+<p>És egy sikerült bókolás után annyira jutott, hogy győzedelmesen
+tekintett körül:</p>
+<p>– Íme, látjátok valahára a menuette-királynőt?… de ekkor
+hirtelenében elakadt az ajkán a szó. Az egyik földig érő tükörből
+valami szomorú furcsaság bólintgatott elismerően feléje.
+<span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>Ez a figura kihozta a sodrából. Haragosan lépett előre, aztán a
+fejéhez kapott s karjait kétségbeesett iszonyattal emelte
+égnek:</p>
+<p>– Mit?… Hogy én lennék ez itt a tükörben?… Istenkém segíts… Oh
+mein lieber Gott!…</p>
+<p>A mint ott állt saját képe előtt, félrecsúszott parókájával,
+könnyes szemével, olyan megható volt. Lábacskája szomorúan tipegett
+ide-oda s melléből síró hang szakadt fel:</p>
+<p>– És én akartam megmutatni a világnak, hogyan kell menuettet
+tánczolni! Oh én szegény öreg!… Elfelejtettem már mindent, de hát
+minek is próbáltam meg, jó volt azt hinni, hogy még tudok. –
+Elfordult a tükörtől és mivel hozzá volt szokva, hogy önmagát
+vigasztalja, dédelgesse, megsimogatta a saját arczát és halkan
+suttogta:</p>
+<p>– Ne sírj Christine ha mondom, azért azok a többiek sem tudnak…
+senki sem tud többé ezen a világon…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A MADONNA MÉCSE.</h2>
+</div>
+<p>Egy nyári alkonyaton megálltam Siena ódon falai alatt. Előttem
+fehéren futott le a völgynek az út, a napégette régi házak között s
+köröskörül áhítatos piczi templomtornyok, omladozó bástyakoszorúk
+emelkedtek a barna tetők fölé.</p>
+<p>A harangok játéka dallamosan ostromolta a csendet s a falakra
+könyöklő olajfák lombjaiban száz ezüst ajakkal nevetett a
+szellő.</p>
+<p>Lenn az úton leányok jöttek s fejükön lapos kosaraikban szőlőt
+és fügét hoztak a caminoi campagnából. A domboldali cziprusok
+árnyékában, a düledező kolostor lépcsőin éji szállást keresve
+telepedett le nehány kolduló barát, a templomkapu sötét íve alatt
+pedig Ave Máriára indultak a fehér kendős asszonyok.</p>
+<p>A szomszédos hegyek bársonyos éleire még visszasütött a nap, de
+körülöttem már elfeketültek az alkony árnyai s az
+utcza-szegleteken, – miként ha egy raj Szent-János bogárka lepte
+volna el a várost, – kigyúltak a csodatevő kőszentek lábánál az
+apró mécsesek.</p>
+<p>A szürkület opálos fátyola lassan alámerült a növekvő
+sötétségben s onnan a kolostor-templom barlangos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span>
+mélyéből, tévetegen csillámlott elő az öröktűz világa. Aztán
+egyszerre, mintha a mécsesnek egy lángja szárnyra kelt volna,
+libegve úszott végig egy kis fényesség a templom oszlopos hajóján,
+ki a szabadba. Egy ideig tétovázva kerengett a légben, majd
+imbolyogva jött lefelé a zeg-zugos utczán. Olykor felrebbent a
+falba mélyesztett képekhez, szobrokhoz s érintése alatt kigyúlt az
+olajos kanócz a szines üvegekben. A lángocskák egy ideig tüzesen
+csókolództak fenn a magasban, aztán ismét tovább lebbent a
+fényesség… A mint közelébb szállt hozzám, lassan-lassan kivettem
+alatta egy minorita barát tonzurás fejét, barna csuháját s végül
+kezében a kanóczot, melynek tetejében ott tánczolt az a láng, a
+mivel utczahosszant élesztgette a mécsesekben a tüzet.</p>
+<p>A szerzetes otromba fasarui egyenletesen kopogtak a kövezeten.
+Nem messze tőlem hirtelen megállt. A kanócz világa vörösen csapott
+a magasba, fénye szerte terült a kőkoczkákon s bevilágított a fal
+mohos fülkéjébe. Drótháló alatt, tarka virágfészekben egy durván
+faragott Szűz-Máriaszobrot pillantottam meg.</p>
+<p>De ott a szobor előtt, a piros üvegmécsesben nem fogott tüzet az
+olaj a kanócz érintésétől… A szerzetes nem is bajoskodott vele
+sokáig. Térdet hajtott, aztán mint a ki legjobb rendben végezte
+dolgát, odébb ment, sötétben hagyva a Boldogasszony-szobrot.</p>
+<p>– Monaco! Monaco! – kiáltottam én szinte önkénytelenül.
+<span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span></p>
+<p>A barát megállt. Derüs tekintetü frate volt, egyike azoknak, a
+kiknek a szerzeteskedés csak olyan kenyérkereset, mint akármi más.
+Mosolyogva nézett reám.</p>
+<p>– Vagy úgy – mormogta félhangon – azt akarja tudni, hogy miért
+nem gyujtottam meg ezt az egy mécsest!…</p>
+<p>Elgondolkozva zörgette az övébe fűzött olvasót. És azután,
+mialatt bejártam vele az apró kőszobrokat s ő lángot gyujtott a
+mécsesekben, elmondta nekem ezt a történetet.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Akkor régen, mikor Siena sötét utczáiban még fegyverzörej
+keltette fel a napot s az ájtatos asszonyságok miséremenet gyakorta
+bukkantak véres holttestekre a templomok körül, a Signorián pedig
+gyűlölködve méregették egymást a polgárok és nemes urak… abban a
+zord időben élt a városban egy szép leány, a kit Gemmának
+neveztek.</p>
+<p>És ő méltó volt e névre, mert még a templomkelyhek legsötétebb
+smaragdjai is irigyen halványultak el, ha ő fölvetette a szemét…
+Arczán a kék erek mentén rózsák nyíltak, haja, mint a mesék
+aranyfolyama élt, hullámzott ringó alakja körül, lábacskái pedig a
+hímes sarukban, mint földön csapongó pillangók kergették egymást a
+Fonta Branda pázsítján, vagy a Piazza del Campo fehér
+kőkoczkáin.</p>
+<p>Ilyenkor aztán utat nyitott előtte a nyüzsgő tömeg. Gazdag
+bankárok, bársony zekés ifju nemesek, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span>
+kalmárok, polgárok, méltóságteljes tanácsurak, mind megfordultak
+utána, a mint édesanyjával vasárnapi díszben végig haladt a téren.
+Férfiak, nők összesúgtak a háta mögött, de tán ép ez volt a
+veszedelem, mert a ki mögött halkan beszélnek az emberek, arról
+rosszat szólanak.</p>
+<p>Gemmáról is gonosz híreket terjesztettek a városban s minthogy
+egyedül lakott öreg anyjával ott a Brandakút mögötti utczában s nem
+volt a ki védelmezze, büntetlenül szólhatta meg bárki.</p>
+<p>Persze a visszautasított férfiak koholták a leghajmeresztőbb
+mende-mondákat, a városbeli asszonyságok pedig, a kiknek a lovagok
+és bankárok még csak arra sem adtak alkalmat, hogy megtagadjanak
+tőlük valamit s így erényükkel Istennek kedveskedjenek, bánatukban
+és unalmukban tovább adták a híreket.</p>
+<p>Gemma szépsége vonzotta az embereket, de mivel nem viszonozta a
+tüzes pillantásokat s csakis Signor Grifone Tolomeira, Siena
+legdélczegebb ifju nemesére vetette fel olykor tekintetét,
+haragudtak reá s mint bűnre csábító hiábavalóságokat, itélték el
+szépségét és mosolyát.</p>
+<p>Igy történt, hogy a szent életü szerzetesek is meghallottak
+egyet-mást róla és dicséretes buzgalommal kezdték megfigyelni
+utait.</p>
+<p>Szemmel tartották a leányt, vétkeiről jegyzéket vezettek… Az
+első bűn azonban, a miért tényleg elitélte őt az egész város, az
+vala, hogy egyszer az ünnepi szent-mise folyásában, ép a sanctus
+nagy perczei alatt, mikor a hívők földre borulva imádták
+<span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> az Urat, Gemma felvetette a fejét.
+Tekintetét a Tolomeiek czímeres stallumára függesztette, aztán – oh
+borzalom – reá mosolygott az ifju Signor Grifonera.</p>
+<p>Bár a templom népe földig hajolt s a barátok a Chorus
+faragványai mögött hatrét görbültek az áhítattól, a kövér Fra
+Filippo pedig szokásos meghatottságában épen akkor pillantott a
+mennyezetre, félszemmel mégis mindenki meglátta ezt a szentségtörő
+mosolyt…</p>
+<p>A szerzetesek megbotránkozva rázták fejüket. Az urak és
+asszonyságok győzelmesen súgtak össze.</p>
+<p>A városi szóbeszéd azonban még be sem telhetett e nagy
+eseménynyel, mikor Gemma második égbekiáltó bűne is
+bekövetkezett.</p>
+<p>Egy forró nyári délutánon, midőn ugyanis Fra Mino, a hires
+assisibeli barát a San Giovanni szószékéről predikált, Gemma,
+Signor Grifonéval, mindenek szemeláttára kiosont a templomból…
+Mialatt pedig a szent férfiú dörgő hangon hirdette az eljövendő
+végitéletet s áhítatos gyönyörrel beszélt a pokol kínjairól és a
+férgekről, melyek majdan az emberiség vétkes testét elemésztik,
+azalatt ő a kolostor kertjének virágai között, Isten mosolygó
+napfényében megcsókolta kedvesét…</p>
+<p>A szerzetesek felháborodva értesültek Gemma elvetemültségéről,
+de mint jó pásztorok, egyideig még elnézték, sőt mennyei türelemmel
+bocsátották meg bűneit. Mellesleg megjegyezve, a Tolomeiek nagy
+hatalomnak örvendettek ekkortájt s Signor Grifone kalandozásaiból
+hazatérve, a rablott kincsekből <span class="pagenum"><a name=
+"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> mindenkor keresztényi
+áhítattal áldozott a szerzetnek is.</p>
+<p>Igy hát Gemma és kedvese nyugodtan élhettek szerelmüknek. És ki
+tudja, meddig tartott volna boldogságuk, ha egy estén Grifone
+hazatértében a Duomo alatti szűk lépcsőn össze nem akad a mámoros
+Pandolfo Buonsignorival. Az óriás termetü fiatal nemes kaczagva
+csapott a Tolomei vállára:</p>
+<p>– A szeretődtől jössz?</p>
+<p>– Ne szólj így róla… mert – dörögte Grifone s a kardjához
+kapott.</p>
+<p>– Mert… per Bacco, csak csendesen!… Ha akarom, holnap az
+enyém!</p>
+<p>Grifone kardot rántott…</p>
+<p>Pár pillanat mulva, mikor a zajra a városkaputól egy katona
+szövétnekkel kezében odaért, az óriás Pandolfo már holtan feküdt a
+lépcső aljában… Szájából a vér, mint egy sötét vörös szalag
+gombolyodott ki a kövezetre.</p>
+<p>Grifone csak egy perczig örült győzelmének, aztán eszébe jutott,
+hogy futnia kell, ha élni akar.</p>
+<p>A capitano di giustizia magas hivatalát ez idő szerint ugyanis
+Pandolfo atyja, a kegyetlenségéről hires Astorre Buonsignori
+viselte.</p>
+<p>A Tolomeinek tehát menekülnie kellett, még csak Gemmától sem
+vehetett búcsút… Később azután híre járt a városban, hogy
+felcsapott a firenzeiekhez condottiernek.</p>
+<p>Gemma hosszú napokon át szótlanul üldögélt kicsiny szobájában.
+Anyja hiába vigasztalta. Most már igazán teljesen védtelen volt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>És ekkor a kegyes szerzetesek, a boszút lihegő Astorre
+Buonsignori buzdítására, gátat engedtek visszatartott haragjuknak s
+nagy szigorral fordultak ellene. Megfigyelték minden cselekedetét –
+de egy ideig földi bűnt nem találtak benne. A misékre nap-nap után
+eljárt, bűnrecsábító mosolyát mintha elfeledte volna, szép szemét
+nem vetette fel többé a sanctus alatt, sőt estende, mikor az egész
+város elsötétült s csak a csodatevő Szűz-Mária szobor előtt égett a
+mécsvilág, még ott is ájtatoskodva térdepelt órák hosszant…</p>
+<p>Igy teltek a hetek. A kegyes szerzet buzgó szolgái s az Astorre
+Buonsignori kémkedő inasai már-már belefáradtak a leselkedésbe,
+mikor végre egy este a kövér Fra Filippo, ki egy szép halért, vagy
+koppasztott csirkéért mindenkor hajlandó volt elengedni a
+penitentiát, néhány társával a Boldogasszonyszobor tájékára
+tévedt.</p>
+<p>Gemma ekkor is ott térdelt a fal tövében s szőke fejét a mécshez
+hajtva, buzgólkodni látszott.</p>
+<p>Fra Filippo régóta haragudott a leányra. Nem tudta néki
+megbocsájtani, hogy ha gyónni jött, csak bűneit rakta le az ő
+ölébe, a csirkéket és más egyéb apróságokat pedig következetesen
+otthon feledte. Mikor most megpillantotta, gondolt egyet, aztán
+vastag újját, miként egy terjedelmes vörös pecsétet, ajkára
+illesztette.</p>
+<p>Mindenki elnémult. A csendet csak Gemma szaggatott sóhajai
+törték meg, majd egyszerre olyas zizgő hang hallatszott, mintha
+pergament-lapot forgatnának. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span></p>
+<p>A kövér barát lábújjhegyre ágaskodott… Egy pillanatig szinte
+megkövesedve állt helyén, azután hirtelen felkapta két oldalt
+csuháját s alattomosan oda penderedett a gyanútlan leányhoz.</p>
+<p>A következő percben diadalmasan tépett ki valamit Gemma kezéből.
+A leány kétségbeesetten kapott utána:</p>
+<p>– Jaj Istenem!… Miért bántanak?</p>
+<p>De Fra Filippo ekkor már magasan lobogtatott feje fölött egy
+teleírt lapot, melynek aljában szép nagy betükkel ott ékeskedett a
+Signor Grifone büszke neve.</p>
+<p>A barátok kiváncsian futottak köréje. Aztán egyszeribe
+megértettek mindent. Kiderült a Gemma bűne! Nem imádkozni járt ő a
+csodatevő Szűz Máriához, hanem – a kedvese szerelmes levelét
+olvasta ott a mécsvilág előtt.</p>
+<p>– Nem tudtam, hogy vétkezem! – nyöszörgött a leány.</p>
+<p>– Bűnhödnöd kell! – ordították fenyegetőzve a nekidühödt
+szerzetesek s két frate menten elrohant Astorre Buonsignorihoz. Fra
+Filippo társaival a kolostorba hurczoltatta Gemmát.</p>
+<p>… És még az éjjel itéletet hoztak a szerzetesek az aranyhajú
+Gemma felett. Signor Astorre, mikor hírül vette az égbekiáltó
+bűntettet, felkaczagott, de aztán mást gondolt. Összeült a
+nagyszakállú alchimistával, Messen Thomasoval s híres
+astrologusával és eltörte ő is a pálczát Grifone kedvese fölött.
+Kegyetlen volt az itélet nagyon, de Astorre legalább így akart
+boszút állani Tolomein, <span class="pagenum"><a name="Page_156"
+id="Page_156">-156-</a></span> ha őt nem is, legalább a szerelmét
+akarta meggyalázni, elpusztítani.</p>
+<p>… Másnap még alig virradt és máris talpon volt az egész város.
+Az utczákon nyüzsgött a tömeg. Gyümölcsárúsok kosárral karjukon,
+mesteremberek szerszámmal a kezükben, nagy hangon beszéltek
+Gemmáról. A katonák alabárdjukra támaszkodva kérdezősködtek az
+ide-oda futkosó népségtől:</p>
+<p>– Hát miért itélték el?</p>
+<p>– Mit tudom én – kiáltotta egy tovarohanó aranyműves legény –
+tudják a papok és ez elég.</p>
+<p>A katona durván röhögött, de aztán megijedt s hirtelen keresztet
+vetett magára.</p>
+<p>E perczben elnémult a tömeg zsibongása. A Piazza del Campora
+torkoló Via Pellegrini palotái alatt felbukkantak a szerzetesek
+fehér csuhái. Elől Fra Filippo lépegetett, kezében a feszülettel,
+azután a penitensek szürke ingében támolyogva haladt Gemma; mögötte
+tömör sorokban vonultak fel az Astorre úr czifra csatlósai, a sunyi
+képű pribékek s a sisakos városi katonaság. A menetet vörös
+köpenyében Messer Morgante a sienai hóhér zárta be.</p>
+<p>– Ohó! – dörmögték néhányan a téren – Messer Morgante!… No ezt
+megnézzük!</p>
+<p>Gemma kisérete lépésről-lépésre növekedett. Mire a menet a
+hosszú girbe-görbe utczákon végig haladt s kiért a Porta Romana
+nagy barna íve alá, már több száz ember állta körül az elgyötört
+leányt.</p>
+<p>Útközben egymást tüzelték az emberek s hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span>
+meggyőzzék önmagukat, miszerint Istennek tetsző dolgot
+cselekesznek, nagyon hangosan beszéltek: a tulajdon
+lelkiismeretüket akarták túlkiabálni.</p>
+<p>– Meg kell büntetni – üvöltötte az egyik sienai bankár, kit
+Gemma hajdan visszautasított s kinek nehéz sárga aranyainál csak az
+arcza volt sárgább, a bűnei súlyosabbak.</p>
+<p>– Úgy kell neki, miért volt olyan büszke – kiáltozták az ifjú
+nemesek, a kik sehogy sem tudták megbocsájtani a leánynak, hogy nem
+lett olyan rossz, mint a minőnek ők hirdették…</p>
+<p>Mindenki haragudott, mindenki szítkozódott. Annyi tenger
+gyűlölködés közepette csak egy öreg asszony zokogott fájdalmasan a
+kapu mellett s, mintha a saját élete után nyúlna, reszketve tárta
+ki karjait boldogtalan gyermeke felé.</p>
+<p>– Anyám!… Anyám! – sikoltotta Gemma szívszakadva.</p>
+<p>– Kicsiny galambom! – nyöszörgött az öreg asszony s tán ők
+voltak az egyedüliek, a kik egy árva szót sem hallottak a Fra
+Filippo beszédéből, mikor nagyhangon Isten és Siena nevében
+kihirdette az itéletet.</p>
+<p>Az emberek helyeslőleg mormogtak:</p>
+<p>– Így van jól!… Le kell vágni a haját… úgy is a sátán adta neki…
+adjuk vissza hát a sátánnak.</p>
+<p>– Ki kell taszítani a városból – rikoltotta egy bőrkötényes
+munkás.</p>
+<p>– Ki kell taszítani az istentelent – dörmögte az Astorre
+Buonsignori bölcs astrológusa. – A csillagokból <span class=
+"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span>
+olvastam, hogy ha ez a bűnös asszony itt marad, a Madonna pestist
+küld városunkra.</p>
+<p>Rémült ordítozás hallatszott véges-végig a Via Romanán, Gemma
+sorsa eldőlt, a tétovázók is ellene fordultak. Száz kéz nyúlt
+feléje.</p>
+<p>A hóhér előre lépett. A leány, mintha csak most értette volna
+meg, hogy mi történik vele, halálosan elsápadt, szeme megtelt
+könnyel… Ekkor fonnyadtak el az ő arcán Siena legszebb rózsái,
+ekkor homályosult el az ő szemében Siena egének legkékebb
+darabja.</p>
+<p>Messer Morgante gyönyörködve vágta le azt a szőke hajat, mit
+Grifone úgy szeretett, az oktalan gyűlölködő tömeg pedig, mint
+vihar a fellegeket, tépte széjjel az aranykincset, szórta szerte a
+mezőn.</p>
+<p>Gemma ajkára egy jajszó sem jött. Szállongó fürteivel úgy állt
+ott az indulatos nép közepette, mint a fiesolei Fra Angelico
+valamelyik földre tévedt angyala. Utolsó tekintetével anyját
+kereste a dühös, lihegő emberáradatban. Aztán megragadták törékeny
+testét s kitaszították a város kapuján az elhagyatottságba, a
+pusztulásba.</p>
+<p>Mikor a kapu bezárult mögötte, egyideig szinte zavarodottan
+hallgatott a tömeg. Most, hogy végrehajtották az itéletet, mint
+akár a jóllakott ember, bután bámultak a légbe. Kedvetlenség
+szállotta meg a kedélyeket. Lehangoltan, dörmögve kezdett
+oszladozni a nép. Férfiak, nők kis csoportokba verődve tünedeztek
+el az utczák fordulóinál. Csak Gemma édesanyja sírt a kapu alatt,
+de jajszava nem keltett többé visszhangot sehol. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>Az útmenti mezőn ezalatt szeliden bogozta a szellő Gemma arany
+hajszálait a virágok szirmaira. Fenn a légben pacsirták kerengtek,
+azután egyszerre lecsaptak a mezőre s összeszedték, elvitték apró
+csőrükben a szőke selyemszálakat… Elvitték fészkükbe s, bár a
+városban senki sem merte hangosan kiejteni a Gemma bűnös nevét, még
+sok, sok tavaszt daloltak el a pacsirták az ő aranyfürtei
+közül…</p>
+<p>Benn a szűk sikátor végében pedig, ott, a falba mélyesztett
+szent szobornál csoda történt. Abban a perczben, a melyben Gemmát
+kitaszították a város kapuján, kialudt a mécses a Madonna
+előtt…</p>
+<p>Évszázadok múltak el azóta, de a Szent Szűz szobra előtt nem
+lehetett többé lángot gyujtani. Így emlékezteti a Boldogasszony
+minden időkön át Siena népét arra, hogy ő világít azoknak, a kik
+szeretni tudnak… hogy ő szereti azokat, a kik igazán szeretnek…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A Frate már régen hallgatott. Ujból visszatértünk a domboldali
+kolostor kapujához…</p>
+<p>Köszöntve búcsúztam a szerzetestől, de ő mintha még várt volna
+valamire. Egyszerre csak elém nyujtotta csontos kezét és halkan
+mondotta:</p>
+<p>– Signora mia!… Egy soldot… nálam hívebben Sienában senki sem
+tudta volna elmondani a Madonna mécsesének történetét…</p>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77825 ***</div>
+</body>
+</html>
author	www-data <www-data@mail.pglaf.org>	2026-01-31 19:32:50 -0800
committer	www-data <www-data@mail.pglaf.org>	2026-01-31 19:32:50 -0800
commit	8cd72d6855f33e503c9e815a4dd84288a0e1f61f (patch)
tree	f4ab3733b10ddd2ec322e6b3b36ef5277cfe6755 /77825-h