diff options
Diffstat (limited to '77780-0.txt')
| -rw-r--r-- | 77780-0.txt | 7709 |
1 files changed, 7709 insertions, 0 deletions
diff --git a/77780-0.txt b/77780-0.txt new file mode 100644 index 0000000..8f416a7 --- /dev/null +++ b/77780-0.txt @@ -0,0 +1,7709 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77780 *** + +MAGYAR REGÉNYIRÓK + +KÉPES KIADÁSA + +Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja + +MIKSZÁTH KÁLMÁN + +12. KÖTET + +ABAFI + +Irta + +BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +magyar irod. intézet és könyvnyomda + +1908 + +ABAFI + +REGÉNY + +IRTA + +BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS + +WINKLER ELEMÉR RAJZAIVAL + +BUDAPEST + +FRANKLIN-TÁRSULAT + +magyar irod. intézet és könyvnyomda + +1908 + +_Minden jog fentartva._ + +Franklin-Társulat nyomdája. + + + + +ELŐSZÓ. + +Egy lélek-rajzot adok itt az olvasó kezébe. Czélzása komoly s oda megy +ki, hogy erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély +útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rosszra: de végre +lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni. + +Bár e történetben a belső életet fogtam fel, igyekeztem annak külső +elevenséget is adni s az egésznek komoly irányát egymástól egészen +különböző helyzetein egy történetnek keresztűlfüzni, melyben több az +igaz, mint a költött; s melyben mind a nagy olvasó-közönségre, mind a +míveltebb olvasóra számítottam dolgozásomat. – Ha helyes volt-e +tapintásom; ha sikerült-e jó szándékom az olvasó-közönség fogja +megitélni. + +_Első kiadása megjelent 1836-ban._ + + + + +FALUSI LAK. + +Eredj fiam! monda ő. + +_Walter Scott._ + +A szép Maros völgyében Alvincz a legkiesb falvak egyike Erdélyben. +Termékeny szántóföldek simulnak alatta, gazdag aratást igérve a +szorgalmas földmívelőnek; a Maroson túl elevenzöld szőlőhegyek +emelkednek, melyek alatt regényes fekvésben tünnek ki a szemben fekvő +Borbereknek egyszerű szalmafödelei. + +A helység közepe táján láthatók ősz falai egy hajdan fejedelmi +kastélynak, mely történetünk idejében épségben állott. Az épületnek két +magas szárnya áll még, melynek egyikébe a kapu nyílik magas boltozat +alatt; a más két oldal rom jelenben s csak rakhelyül használtatik. Ennek +egyik szögletében mutatják még egy-két fennálló falait azon teremnek, +melyben Martinusius Györgyöt megölték s kivetették az ablakon, hol több +ideig temetetlen sorvadtak tagjai. + +E szép fekvésű falunak napnyugoti végén volt egy alacsony, egyszerű +falusi lak, sötét, félig meszelt falakkal, milyeket most is sok helyt +láthatni úton kívüli falukon. Magas, éles födél, zsindelylyel födött +kémény, a tornácz alig másfél könyöknyi széles s az oda vezető keskeny +lépcsők idomtalan fahasábokból egymáshoz jól-rosszul illesztve. A +tornáczon, melyet durván faragott négyszegű gerendák támogattak, jobbra +félig nyilt fahombár állt, födele kender-csomókkal terhelve; mellette +jobbra egy rosszul abroncsolt hordócska, melynek meszes, felül szétváló +dongái, tartalmára mutattak, balra lócza, vastag ingó lábakkal; az ajtó +mellett, mely egy nemébe az előszobának nyílék, a másik oldalon +kendertiló s egy pár alacsony székecske. Túl ezeken az elhintett zab- és +árpa-szemeken tyúkok s csibék kapkodtak. + +Ezen egyszerű lakot boronás kerítés körözé, némely szakait idő s rossz +szomszédok rostélylyá ritkíták. Az udvarka balján szalmával födött ól s +mellette kaputlan szekérszín nyúlt el; túl egy boglya széna s két +sertéshízó állott, röfögő s néha orraikat kidugó lakóikkal. + +Az épület három szobából s egy pitvarból áll, az utóbbinak végében a +konyha rejtezék füstös magányban. Mert jelenben sem tűzhelyén tűz s +edény, sem körüle sürgő gazdasszony nem látszék; csak egy-két fazék, +fakanalak s több effélék függtek szép rendetlenségben falairól. A +konyhától balra nyíló szobában a ház egyetlen cselédje, egy öreg asszony +lakott. A jobb oldal két szobából állt: egyike az udvar felől, másikának +egyetlen ablaka durván szilvásba nyílt. Az udvar felőli jó tágas volt; +egy nagy nyitott kemencze s kandalló egyszerre, foglalá el majdnem +nyolczad részét. Ezzel szemközt durva, vörössel hímzett vánkosokkal +ölnyire vetett nyoszolya nyugvék, melyen néhol az egykori czifra festés +nyomai látszottak. A két, karikákkal berakott, ónos ablakkal ellátott +fal mellett, festett ládák, szeszélyes alakú pohárszék s néhány faszék +állottak; az ajtóval szemközti falat hosszú tölgyasztal foglalá el. +Minden középszerűségen alóli, kényelmetlen helyzetére mutata a ház +birtokosának. + +Timárné asszony, özvegye Timár Istók uramnak, a helység hajdani +jegyzőjének, birá e lakot egyetlen fiával, Timár Miskával, ki jelenben a +három tanulási év után haza kerűlvén, ház körüli dolgokkal, alvással és +néha egy-egy látogatással a falusi csapszékben «A sánta kakashoz», tölté +vagy henyélé el idejét. + +Az asszony magas, szikár, mozgékony öreg, kökénysötét szemekkel s igen +okos arczczal, melybe a hatvan év szokott redőit véste már, üle a +kandalló tűzhelyén; fejét sötétkék kendő födé hosszan lenyuló +szöglettel: ingén felül, mely a szombat közeledését árulá el szennyével, +fekete, nyitott mellény, vagy váll neme, vala öltve; szoknyája hasonló +színű; védve elül házi vászonból készült kötőből, melynek tisztasága +különös ellentétben volt a többi öltözetnek avult kinézésével. Bánatos +vonásai, nyugtalan fülelés, s sokszori ablakhoz közelítése gyaníttatták, +hogy valakit vár. + +Fia, Miska, húsz évű, köznapi arczú fiú, az egyik festett ládán ült. +Maga elébe bámuló szürke szemei, felvetett ajkai, duzzogásra mutattak. +Öltözete durva posztóbóli kék nadrág s ujjatlan dolmány volt, hasonló +színű anyagból. + +– Istenem! – mond az öreg, fölkelve helyéből s az egyik ablakhoz tipegve +– még nem jő Sári, sem a szomszéd. Elveszett szegény Zsiga örökre! mit +tegyek? – rebegett fuldokló hangon, fejére kulcsolt kezekkel. + +– Ej – felelt Miska – ne búsuljon, anyámasszony! kilencz évű fiú nem oly +könnyen vész el, egyébiránt is a gyermek szemes, hátha szándékosan +illant el a háztól! + +– Oh – felel az öreg dorgáló hangon, mely szinte sírólag hangzék – adná +Isten, hogy úgy volna! talán csak előkerülne valahára. De félek, +eltévedt az erdőben valahol, s vagy farkas eszi meg, vagy éhhel hal. +Hej, fiú, lelkeden lesz a szegény gyermek! nem kerested oly +szorgalommal, mint kelle. + +Miska bosszúsan kelt föl a tulipános szekrényről. Anyám! – szólt – újra +azt mondom, a gyermek el nem veszett; rossz pénz nem vész el. +Emlékezik-e ked, a minap, midőn rálegyintett a guzsalylyal, nem azt +mondá: «nem tart az örökké!» + +– A mind igaz; de mit mond anyja, ha ide jő? ez pedig minden pillanatban +megeshetik. – Miska, ne resteld, járd még egyszer össze az erdőt s +tudakozódjál a vidékben róla. – Ezzel az öreg felnyitván az egyik ládát, +annak oldalt lévő váluforma rekesze födelét fölemelé s egy hólyagocskát +mutata elő: – Itt, fiam! a mit hét év alatt összezsugorgattam, szép új +ezüst pénz; kilencz nehéz gomb kitelik zöld dolmányodra belőle: a tied, +ha Zsigát előkeríted. + +A ház örököse vigyorogva pillantott a pénzre. – Ám legyen! – szólt, +süvegét fölvéve. – Én megyek, fölnyergelem a szürkét, de ha nem lelem, +engem ne okozzon anyámasszony! + +Az öreg könnyebbedni látszék. Míg fia távozott, újra a kandalló +tűzhelyén vőn helyet, folytatva fonását. Nem kevés gond lepte meg az +öreget; a kis Zsiga nem volt gyermeke. Négy évvel ezelőtt, késő őszi +estve jöve egy szép fiatal asszonyka hozzá a kis Zsigával; ez bízta a +kisdedet gondviselésére. Azóta többször jelent meg és soha sem üres +kézzel s mindig igéretekkel; melyek, mivel időről időre teljesültek, az +öregnél készpénz értékűek valának. Ki volt atyja a kisdednek s ki anyja? +nem tudá. Mély titok látszék születésén lebegni; de azon szenvedélyes +szeretetből, melylyel az őt átadó nő viselteték a kis Zsigához, könnyen +lehete benne az anyát megismerni, kinek különös nézetei lehetének +fiával. – Neveld, – monda sokszor az öreg Timárnénak, – erős, mindent +tűrni tudó férfinak Zsigámat! ne kíméld semmi fáradságtól; tudjon +hideget, meleget, éhséget s szomjat szenvedni; legyen dolog- s +munkabíró; szíve, ha akarod, jó, de nem lágy, tanuljon keveset, de jól, +szóval: váljék férfiúvá, ki erős testben-lélekben, szokjék jókor magára +lenni, magával elégülten; mert – mond önkénytelen kitörő könyekkel, +melyeket mintegy szégyenleni látszaték – sorsa neki az: hogy egyedül +álljon az élet hullámai közt, zajok tördeljenek szirt-keblén, s bírjon +ellenni tudni mindentől; tudja, mi szükség egy megtagadó életre, de nem +sokat, nem szükségtelent. + +Az öreg figyelve hallgatá a sajátságos nevelési elveket, félig gyanítva, +félig fel nem foghatva szellemöket s föltevé magában, részint +vonzódásból a bájos gyermekhez, melyet ez önkénytelen idézett elő, +részint haszonvágyból, melytől ment nem vala egészen: e kívánatoknak +kitelhetőleg megfelelni. + +Zsigát röviden tartotta; minden héten kétszer ment csak az egyházfihoz, +hol írás- és olvasásban meglehetős előmenetelt tőn. A ház körül minden +dologban osztozék: barmot, lovat, sertést étetett, sepert, tapasztott, +szóval semmitől sem vala szabad magát elvonni. – Az öreg két lovát ő +vivé többnyire itatni, s ilyenkor felkapván hátára hol egyiknek, hol +másiknak, nem ritkán kalandozá a fél határt össze rajtok, portól s +verejtéktől födve tért néha ilyen lovaglásból, nem kis bosszújára a +zsémbelődő gyámanyának, haza. Juhait ő őrzé s néha napokat töltött +azokkal erdők szélein, vagy a dús fűtől hullámzó legelőkön. + +Miskának haza jötte után, az öreg nem vala oly kirekesztőleg gondos +gyámfia iránt; bár ez némileg szívébe tudá magát lopni s ártatlan +enyelgéseivel s néha csínyjeivel is mulattatá az öreget. A gyerek komoly +volt inkább, mint vidám; de épen ritkasága szívömledéseinek s +enyelgéseinek tevé azokat érdekesbekké. Minden, a mit tett, mélyen +érzett volt. S ha gyámanyjának néha, bár ritkán, nyakába ugrott: nem +lehete e szíves, lélekteljes szeretet kifejezését viszonzat nélkül +hagyni. Enyelgéseinek is sajátságos kifejezései, szinte korántúliak +valának. Minden az öregben fojthatatlan részvétet teremte elő gyámfia +iránt. – Miska nem úgy érzett; ő féltékeny látszék lenni s anyjának +szívességéből nem örömest osztozék mással; bár azt sem megérdemleni, sem +viszonozni nem tudá. Egyébiránt szenvedhető kímélettel bánt a kis +Zsigával, bár hunyorogva nyugvék olykor szeme rajta s a gyermek +gyanítható anyjának ajándékait nem veszté el szemei elől; de mind e +mellett inkább keserű, mint engedékeny volt, a hol csak egyedül lehete +véle. + +A gyermeket gyámanyja egy nappal elébb, mint e családdal megismerkedénk, +tizenegy juhával s három kecskéivel az erdő szélére küldé legeltetni. +Késő estve a juhok magokban tértek vissza; az öreg azonnal fiát, ki némi +kaján kárvágy szétvillanását arczán rosszul födözheté, küldé utána. – +Miska elment keresni, vagy nem keresni, ő tudja; de bosszúsan s morogva +tért vissza reggel, a gyermek nélkül. Az öreg a dolgot, úgy látszék, +nagyon szívére vette. – Míg a kis gyámfiú mindennap látkörében +mutatkozék, nem is sejté, mennyire szereti vagy megszokta; most +elvesztvén, nyugtalan keserűség nehézkedék szívére, egyrészt szeretet a +kisded iránt, másrészt aggódás, ha anyja visszakívánja s mindezek +mellett jövedelmének nem kis csökkenése. Mert néha a kis Zsigáért nyert +élelembér tartá a lelket a szegény családban. + +Nyugtalan járt-kelt az öreg, a fonás sem haladott; s azon fájdalmas, +kellemetlen érzés környezé szívét, mely a hasztalan várakozással párosul +mindig. Elveszettnek nem hívé a gyermeket; arra ez igen szemes és +életrevaló volt. Vagy eltévedt tehát, a mi az akkori időkben még +járatlanabb rengeteg öblözeteiben sem ritka, sem csodás nem vala; vagy +önszándéka bírta eltávozásra, a mi kétszeresen sérté az öreget, azon +nyugtató öntudat mellett, hogy arra okot nem adott. E kétes tünődés, +ezen önbátorítás, tünő remény s várakozás közti habozás alatt egy negyed +óra telt el a másik után; már éji szállására sietett a nap királya, +egyenes halvány sugárokat lövelve fel a hegyek homlokai fölött; a falu +csordája bömbölve tért vissza porfellegtől környezve, s ave-ra kondult +meg az ősi kastélynak ércz nyelve: s még sem Sára, az öreg szolgáló, sem +szomszédja, kik a Zsiga fölkeresésére mentek, vissza nem tértek. Miska +is jó ideje, hogy eltávozott már. Az esti homálynak szokott kísérője, a +kettőzött remegés, körülfogá rémképeivel az öreg keblét s kínos fájdalom +hata szívére. Úgy látszék, most, mintha kis gyámfiát valóban el kellene +vesztenie s könnyek szivárgának pilláira; egybetett kezekkel, görnyedező +helyzetben sírt az egyik ládára ülve csendesen, éneklő panaszait +hallatva néha. + + + + +AMAZON. + +Polgári hölgy, homályos születésű bizonyára, de kecscsel teljes. + +_Victor Hugó._ + +Lassú topogás hallék az udvarban és gyenge csikorgása a léczkapunak. Az +öreg házi eb egy-két ugatás után elhallgatott s azon nyiszorgást +hallatá, melyet szinte állati nevetésnek mondhatnánk s melylyel e hű +állat ismerőst üdvözöl. Az öreg föleszmélt. «Hollá? kiált egy nem +ismeretlen hang, nincs senki itt, ki lovamat ólba vezesse? He hollá, +Miska vagy Sári nem hallotok?» – Az öreg sietve ugrék fel helyéből, de +szintoly megdöbbentve s kétes habozó léptekkel tipegett ki a szobából. + +Egy-két percz mulva magas nőalak lépett a szobába. Jelentő keleti +vonásai, szép tartása s karcsú termete, szóval igen meglepő külseje +volt. Fején csúcsos vörös süveg nyugvék, melynek lahajló vége szinte +válláig ért; keskeny fekete prémzet keríté a föveget, mely alól hosszú, +több rétbe hajtott s két csinos, gazdag üstököt képző hajtekercs nyúlék +le vörös szalaggal átfonva; derekát rövid, testhez szoruló, sötét-zöld +mentécske födé, keskeny, ritka lánczkészülettel s apró gombokkal. Ez +alatt nehéz selyemszövetű szoknya nyúlt le jóval bokán felül s a kis +keskeny alapokat piros szattyán folyá körül. Könnyű ív volt vállán +átvetve s szép mívű tőr, egyetlen zöld jászp markolattal s két szárnyas +nyílvessző pikkelyezett szíjövébe szúrva; keze könnyű ostorral +enyelgett. + +A szép hölgy a szoba közepén állt meg s leemelvén ívét válláról, az +asztalra tevé azt; s a kandalló tűzhelyén foglalt helyet. Arczán +békétlen várakozás fellege sötétlék; néha-néha az ajtó felé pillanta, a +tapaszos padlatot csapkodva ostorával. + +Nemsokára belépett az öreg. – Anyám – mond a szép idegen, – hogy +vagytok? hol Zsigám? rég nem szorítottam már szívemhez, szólítsd be jó +öreg! + +Timárné szótlan állt a nő előtt, mintegy tanakodva magában, mit +kellessék tennie. – No, – mond amaz, – mit kétkedel? siess! – Az öreg +arczán hirtelen sápadtság ömle el, szemeit összeszorítá s úgy látszék, +szólni akar. Szembetünő volt neme az erőlködésnek arczában s inai szinte +reszkettek. + +– Öreg! – szólt a nő, felvetve nagy, sötét szemeit azzal a kérdő +tekintettel, mely többnyire előhirnöke a megdöbbenésnek. – Mi lett? +miért állasz előttem, mintha le volnál a padlóhoz szegezve? mit jelent e +síri hallgatás, e szánandólag gyáva arczkifejezés, mely semmit mondva, a +vért kezdi fagylalni ereimben? Asszony! az egekre mondom, mi ez? szólj! + +Az öreg térdre roskadt előtte s összetévén száraz kezeit, fölveté reá +szemét. Fájdalom, félelem s mély keserűség valának vésve arczának +kifejezésébe, de szólni nem tudott. Mit is mondott, mit is mondhatott +volna! Mint szobor térdelt az elrémült nő előtt, ki óriási dühösség +hatalmától leigézve állt előtte öklözött kezekkel, öbleikből kikölt +szemekkel lángolva, szederjes ajkakkal, egy új Tysiphone. – Asszony! – +mond, – ördög! ah nincs név, mely reád illenék, nyugalmam hóhérja, +rettenetes, szólj! egy szót, egy hangot! – Ekkor egy lépést tőn előre s +ököllel üte az öreg homlokára, ki hátra roskadt s fél kézzel a földhöz +támaszkodva nyujtá elé mintegy védelmére a másikat. – Irgalom! – szólt +az öreg tört, rebegő hangon, – irgalom, asszonyom! + +– Hol a fiam? – folytatá mély, ércztelen hangon a nő, kinek lángba +borult arczán a düh bíborát fakó sápadtság váltá fel. Összeszorított +ajkakkal, mintegy rövidre szedve indulatainak gyeplőit, állt +bosszú-cherubként rendítő nyugalomban. – Hol fiam? – mond újra piruló +arczczal. – Összeégett a szó ajkaidon, nincs-e hang kebledben? hol fiam? +oh egek! hol fiam? – Tudod-e nyomorult, hogy én csak ő benne élek? +Nélküle nem vagyok, nem voltam. A multat, mint a jövendőt elnyeli e +veszteség iszonyúsága. Hol gyermekem? borzasztó! – s térdre hullt a nő, +rettenetes volt haragjában s fájdalmában, mely szenvedélyes áradásban +ömlött el szívébe, szenvedélyesebben mint önmaga. Összeszorítá kezeit: – +Isten – mond – irtózatos, de igazságos! a mint mondják, Úr! ott fenn, +vagy itt alant, szelid vagy borzasztó, hallj engemet, ha vagy! ha nem +képzet hatalmad: add fiamat vissza s vedd éltemet érte! vagy – mond +felugorva s tőrét kiragadva szíjából – ha haszonleső vagy, ha bérért +irgalmazsz: szólj, adj jelt, hány életet kívánsz ez egyért, tizet, +százat, ezret? – mond alig érthetőn s végig omolva a padlón. + +Az öreg leírhatatlan rémülésben állott, nem tuda szólani s látván így +ezen iszonyú teremtést ember, Isten s önmaga ellen dühödni s +összerogyni, sietve kisurrant a házból. Az ajtóban megállva egy perczig, +kiáltá be rémült harsány hangon: – Zsiga eltévedt, talán még él! – s +ezzel hirtelen becsapta azt s úgy tetszék, mintha a kulcsot reá +fordítaná. + +A nő eszmélni kezdett. – Talán él! – kiáltott, vagy inkább ordított +őrült kaczajjal – hol, hol? – kérdé, az ajtóhoz rohanva, melyet zárva +talált s megragadván azt, óriási erővel megrázta, hogy sarkaiból azonnal +kiemelve, reá hanyatlott s félretaszítván, kirohant a nyíláson. + + + + +SEMMIRE-KELLŐ. + +Éltem, s annak legjobb része köszöni hű gondodat. + +_Walter Scott._ + +A míg ezek Alvinczen történnek, tekintsünk a Fehérvárról oda menő útra. +Ez a Maros mellett vonul el szép hajlatokban. A tágas völgynek, melyet +Erdély legszebb folyója öntöz, termékeny szőnyegét menedékes virító +hegyek övedzik, két oldalt szőlőkkel, sűrű erdőkkel s néhol +szántóföldekkel, melyek vagy feketén tüntetik ki felszaggatott kebleiket +a zöld gyep közül, vagy sárga kalászokkal dúsan inganak arany +hullámokban. A vidék nyilt, kies, örömet, kényelmet elővarázslón hat +egyszerű pompával az utasra. Itt-ott a hegyek oldalában, vagy a tágas +völgy síma tányérán falvak terülnek el, melyek közül magasan emelkednek +ki sötét zsindely-födeleikkel a földesurak mezei lakjai, szellős +jegenyéktől körülárnyékolva, házi csend s szelid otthonosság szellemét +lehelvén. + +E szép vidéken látunk halkkal léptetni egy lovagot. Szép barna kanczája +leereszti fejét fáradtan, kantárja hosszan lóg le, vagy mint kímélet +vagy mint gondatlanság gazdájától, ki iromlását kísérni látszatik +összhangzó teste lógatásával. Így látva távolról, gondolhatni, hogy +szunnyad, vagy egy közel tanyán terhelt fejét nehezen bírja már. A lovag +egész alakján gondatlan önfeledés tűnik fel, nem csak szinte semmit +mondó kifejezésében egyébiránt szenvedhető arczának, hanem szennyes +voltából, rendetlen öltözetének is. Fiatal, a mint látszik, alig húsz, +huszonkét évű: hosszas arcza be van esve s fakó sápadtság terül rajta, +inkább rendetlen élet, éjszakázás s kiállott fáradtság következménye, +mint betegségé. Nagy, fekete szemei szinte idegenül világolnak ki e tört +vonásokból s vékonyodott orra, sápadt ajkai mintegy meghazudtolják a +szem elevenségét, mely azonban inkább szeszes nedvek lángtartalmát +szikrázza vissza, mint lelkének lobogását. Fejét nyuszt-kalpag födi +betört tetővel, alig billegve feje hátulsó részén! ez alól fésületlen +omlanak ki sötét hajhullámok, portól s verejtéktől összecsapzottan. +Sötét, már talányos színű dolmány, bal vállán félig letörve, földi +testének felső részét, nyitva s több gombnak híjával: hasonló színű +nadrág s kopott csizma, szárait; oldalról szépmívű ezüst kard lóg +számtalanszor összetoldott s kötözött kardszíján. – A lovag félig álmos, +félig ittas, de egyike sem annyira, hogy magával jól tehetetlen lenne; +közelebb tekintve gazdag háznép úgynevezett veszett gyermekéhez hasonló. +Szunnyadozva s néha fel-felkapva fejét, halad az úton elé, keveset +figyelve az előtte s körüle terjedő szép vidékre; csendes egyforma +menetelét csak nyeregszíjának megtágulása szakasztja félbe, melyet +szorosabban von leszállva olykor. Úgy látszik azonban, hogy a bevett +ebéd s az azt kísérő szőlőnedv gőzei halkkal oszlanak fejében, a mit +egyenesb tartásából s lova nógatásából lehet észrevenni. Így halad ő jó +darab ideig. + +Már a nap a bérczek mögé hanyatlott, haldokló sugarakkal aranyozva +taréjukat s végig nyújtva a völgybe a hegyek árnyait. A Maros zöld tükre +hosszú vörös vonallal mosolyogja vissza végső világát: midőn lovagunkat +távol nyögés teszi figyelmessé. Emberünk eszmélni látszatik, de +fájdalmatlan egykedvűsége tiltja a további fürkészést; azonban a nyögés +haladtában mindinkább közeledik s az úttól nem messze egy bokor alatt +megpillant egy gyermeket. Első tekintetre úgy látszik, mintha valami +hirtelen betegség érte volna azt. Vizsgaság, nem egyéb, bírta a mi +mámoros utazónkat közelítésre. A ló horkanva ellenkezett ura +nógatásával, ki oda érkezvén, durván támadta meg a gyermeket, miért +ijeszti lovát nyögésivel; de jobban megtekintve a mintegy kilencz évűt, +könnyen láthatá, hogy helyzetének borzasztó volta, nem békétlenség vagy +makacsság sajtolá kebléből e szívrepesztő hangokat. + +Úgy nézett ki a szép arczú, érdekes tekintetű fiúcska, mint ki súlyos +nyavalyából lábbadoz. Azon olvadékony sápadtság, a tört szemek, a néma +reszketegség ajkai körül, mely szinte őrültségre mutata, vagy legalább a +rémülés fő fokára, nem mondhatni, meghaták, de legalább meglepék a +lovagot. A gyermeknek meglehetős anyagból készült, bár összerongyolt +ruhája tehetős szülőkre mutatott: számos karczolatok halvány arczán s +kis kezecskéin, melyeket szótlan kérőleg foga össze, minden erejéből +törekedvén fél fekvő helyzetéből fölemelkedni, azt láttaták, hogy +szegényke bokrok s tövisek közt bolyongott. + +A lovag darab sajtot vévén ki nyeregkápájában függő tarisznyájából, +odaveté azt az esdeklőnek úgy, mint ki az ebnek vet falatot, nem +félelemből, nem szánakodásból, csakhogy ugatni szűnjék. – Ki fia vagy? – +kérdé nem a legszelidebb hangon – s hol jársz itt? – A gyermek fájdalom +s kétségbeesés rángásával vonásaiban, szólni akart, de nem volt ereje +arra. Alvincz tornya emelkedék gőzleplében az esti szürkületnek távolról +s födelének csúcsai a búcsuzó napnak arányában csillámlottak; arra +mutatott visszarogyva fekvő helyzetébe. + +– Itt – mond a lovag, az oda vetett sajtra mutatva – egy kis sajt, +egyél! jő erre majd több utas is, valaki haza vezet: nekem sem kedvem, +sem időm reá; de huzódjál közelebb az úthoz; itt, ha szavad eláll s csak +ily halkan nyögdécselsz, az ördög sem vesz észre. – A gyermeknek, a +lovag beszéde kezdetével, örömsugár derült kétes habozással arczán, de +végszavai néma kétségbeesésbe dönték vissza. + +Lehetetlen volt ezen ártatlan kisdedet így elhagyva s megtörve, +borzasztó fájdalmában látni részvét nélkül: de a durva kalandor szívének +jégkérge nem oszlék el s megfordítván lovát, távozni kezdett. A gyermek +észrevévén szándékát, minden erejét egybeszedé s oda vonszolván magát +közelébe, fojtott s fuldoklástól rebegő hangon kiálta, vagy inkább +visíta égbeemelt kezekkel: – Jó uram, az Istenért, ne hagyj itt! az +Istenért, oh ne hagyj itt! – A lovag távozék. Úgy látszott arczának +békétlen vonásaiból, mintha unalmára volna a szerencsétlennek esdeklése. +A gyermek elnémult, elereszté magát, s földhez szorult arczczal zokoga +alig hallhatólag; néha harsány kiáltás hatá meg a haldokló fülét. +Megállt végre s nemét a belső harcznak érzé szívében; mélyen s kétesen +nyilatkozott keblében valami, a mi készteté segíteni, egy belső szózat, +a lélek önkénytelen mozdulata: talán újra nem részvét, hanem valami +belérzet neme, mely olykor a legromlottabb szívet akaratlan lepi meg. +Alvincz nem volt messze, a gyermeknek terhe könnyű s ott, gondolá: az +alkalmatlan súlytól megmenekedhetik az első mezei laknál. Darabig +határozatlan állott, végre megfordítván lovát, a gyermekhez ügetett s +leszállván lováról, fölemelé azt, maga elébe helyezvén a nyeregbe. A fiú +hála s váratlan örömtől elragadtatva, mintha újra ereje éledne, nyaka +körül foná karjait; szép ártatlan arcza, sűrű könnyek zápora közt, +nevetett, sírt egyszerre. A durva férfiú érzett valamit, maga sem tudta +mit, de szívének elfogódása kellemes volt. Úgy látszék arczából, hogy +szinte megdöbbent. Egy jó tett önjutalmának soha nem ismert képe, +ujságának bájával karolá szívét körül. + +[Illustration: – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon.] + +Szabadultának előérzete szavakra olvadt a kisded ajkain, köszönetének +ártatlan, szívig ható, egyszerű kifejezése akárkit is boldogított volna. +A lovag érzett ilyes valamit, de sötéten, mint az éji homályban alakuló, +szétfolyó árnyait a képzeletnek. Kérdésére képes volt a gyermek már azon +rövid óranegyed alatt, melyet Alvinczig töltének, darabolt rebegő +előadásban annyit tudtára adni, hogy árva, szegény özvegy tartja pénzért +s anyja néha látogatja meg; hogy juhokat őrizvén tegnap, elaludt s +felébredvén, nem látá a juhokat többé s vélvén, hogy az erdőbe tévedtek, +keresni kezdé, így beljebb-beljebb hatva eltévedt, az éjszakát rémülve s +kétségbeesés közt az erdőben töltötte s alig tuda másnap addig vergődni, +hol a lovag találta. + + + + +ÖRÖM. + +Miként háláljam ezt? + +_Voltaire._ + +Akkor hagytuk el az ismeretlen nőt Alvinczen, midőn a sarkából kiemelt +ajtót félrevetvén, a pitvarba lépett. + +Ekkor hatá meg füleit a kapu nyikorgása; a házi eb csaholt s az est +csendén keresztül dörge egy durva, de érczteljes férfiú-hang: – Itthon +vagyunk-e már? ajtót nyissatok! + +A nő a sötét pitvarban állt, melynek ajtaja zárva volt még, mintegy +levarázsoltan a hangtól, mely inkább veszély-, mint örömjósló látszék +lenni. Az öreg Timárnénak sikoltása hallatszék kívülről, azon neme a +sikoltásnak, melyet asszonyokban hirtelen öröm vagy ijedtség, szóval +valami váratlan szokott előidézni. + +– Itt la! emeld le, öreg, a nyeregből! – mond az elébb hallott +férfiú-hang. Alkalmasint gyaníthatjuk már, kié a hang s ki a leemelt. +Valóban az a lovag, kit a fehérvári úton találtunk, hozta magával a lelt +gyermeket, ki nem más volt, mint Zsiga. Azon örömkiömlést, mely itt +egyszerre minden arczot úgyszólván felbuktatott, csak képzelni lehet; ez +kinek-kinek véralkata szerint, kiözönlésének hevében vagy lanyhaságában, +egészen egy természetű volt az azt megelőző bánat, fájdalom, +kétségbeesés és unalom hullámzásaival. + +A nő szenvedélyes mindenben, az volt örömében is; a lovagot szívéhez +szorította, a mit az, szokott egykedvűséggel eleinte, azután a tűz +világánál a meg nem vetendő hálaadót jobban szemügyre vévén, durva +szívességgel fogadott. Sírt, nevetett a nő, őrültnek vélné, ki most +látja először. Az öreg, bár hibásnak hiheté is magát, megjövén a +gyermek, némi bántódást színlett s bocsánatkéréseivel fukarabb lőn; mint +oly sokszor történik, hogy a hölgyek szándékos hibáikat is mentve hiszik +történetes orvoslás által; itt pedig az öreget szándékos bűn nem +terhelé. + +Legszívrehatóbb a kis Zsigának színletlen égi öröme volt. A gyermek +szinte angyallá szépült, így az öröm bíborától körül hajnallott +arczczal; s bár anyjának karjai közé futott s ismét futott, bár két kis +kezét örömtől részegülten s szótlan nyujtá az öregnek: mégis azon +elragadtatás s a hév, melylyel a durva lovagon függöttek szemei, +tolmácsai forró hálájának, felülmult mindent. Ezt látni kellett; toll +nincs, mely leírhatná. Vegyük ezekhez a lovagnak feszes tartását s azon +kapkodás nemét, mely a neveletlent oly helyzetekben szokta önkénytelen +meglepni, melyek újak előtte, s bizonyos elegyéket arczvonásaiban a +megelégedés, az unalom s azon óhajtás közt, bár mindennek vége lenne +már; akkor bírjuk azon színeket, melyekkel ezen érdekes rajzot +bevégezhetjük. + +A fiatal nő ölében tartá fiát, simogatta homlokát, könnyeivel áztatá +sebeit s megigazítván az ágyat, abba helyezé gyöngéd gonddal. Nemsokára +be voltak kötve sebei s tálacskában forró leves párolga számára. Minő +irtózatos haragjában s szenvedélyes örömében: oly bájjal teljes, nyájas +s egészen női volt anyai foglalatosságában: szeme részegülten függött +gyermekén, minden nyögésire elsápadt, minden kivánatára élénk hévvel +ugrott fel, azt rögtön teljesítő. + +Valamennyire lecsillapodván az indulatok, a nő hév részvéttel tudakolá a +lovag nevét, ki már több ízben távozni akart, de a kit a szép hölgy +kérései marasztának. A kérdett egyszeriben felelt: – Nevem Abafi[1] +Olivér! Nem sokat ér a név – mond durva kaczajjal – annyit, mint +gazdája! + +– Ah – felelt a nő – Abafi Olivér! a név szép, édesen hangzik fülemben, +mint a tett szívemben, mely azt velem megismerteté. Mi vagyok én! – +folytatá, élénken ragadva meg kezét Abafinak s szívéhez szorítva azt – +egy nyomorult, ki ennyi jót soha meg nem hálálhatok. Oh! szóljon, mit +tegyek, mit tehetek? Egy életem van, az a kegyedé holtig, minden percze +ennek, minden dobogása szívemnek. + +– No, szép asszonyka! én háládat elfogadom s ha minden percze életednek +enyém: úgy enyém vagy te is, úgye? – mond Abafi, körülöltve karját a nő +derekán s kebléhez szorítva őt, ki nem ellenzé. + +– Igen, igen! – kiált fel ez, nyaka körül fonva karjait; – elég boldog +vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé. + +A lovag hevülni kezdett, ölébe húzván a csinos amazont, kinek arcza +lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik. + +Ekkor a kis Zsiga megszólalt: – Anyám! itt a mellemen nagyon sajog a +seb. + +A nő felugrott hirtelen s a gyermek ágyánál termett. + +– Hol? – kérdé elhalaványodva – kedves kis angyalom! + +A gyermek hevesen szorítá fejecskéjét anyjának keblére. + +– Itt – felelt mellére mutatva – édes jó anyám! de már nem fáj úgy, +mióta mellettem vagy. + +A hölgy azonnal leoldá a köteléket a sebről s azt könnyes szemekkel +tekintve meg, újra megmosá s bekötözé; kifejezhetetlen gyöngédséggel s +szeretettel szavaiban vigasztalván kis fiát, ki mellől nem mozdult +többet. + +Abafi bosszúsan toppantott lábával. – Nem tudom – mond, mormogva magában +– mikor lelem ily melegen a menyecskét többé! – Végre eltávozott s a +fiatal nő kikisérte. – Mi még látjuk egymást? – mond ez, nyakába +borulva. Igen, igen! – felelt a másik – látjuk, még pedig sokszor. + +Suttogva szólottak még darabig, Timárné asszony nem kis bosszúságára, ki +örömest hallotta volna, mit beszélgetnek. Heves kézszorítás után lóra +ült Abafi, a szép nő fiához sietett. + + + + +ABAFI. + +Két párt, mely győz s veszt váltva. + +_Polyb_. + +Abafi Olivér, Abafi Gedeonnak fia, előkelő családból származott. Atyja +nagybirtokú ember volt, de egyetlen fiát nem a legnagyobb gonddal +nevelteté. Ennek egyrészt sokszori távolléte volt oka, mert ő számtalan +csatákban őszült meg s férfiúban csak hadi tulajdonokat tuda becsülni; +másrészt Olivérnek magának kevés hajlama a tanulásra. A gyermek +többnyire magára hagyva, bár igen éles esze és fogalma volt, mégis +keveset tanult. Hogy ily körülményekben egészen tudatlan nem maradt, azt +azon szerfölötti könnyűségnek köszönheté, melylyel tanult, midőn néha ki +nem kerülheté: s nagy emlékező tehetségének, mely okozá, hogy az egyszer +megtanultat nem igen feledé el többé. + +Olivér jól-rosszul elvégzé iskoláit, de aljas társaságokba elegyedvén, +minden hibák tanyát vertek szívében. Ő szép ifjú lett volna, talán akkor +tájban a legszebbek egyike, ha rendetlen élet, szenvedélyei és folyton +űzött kicsapongásai a rózsákat le nem hervasztanák arczáról. Mert +termete magas és karcsú, e mellett ideges s erőteljes volt, vagy +legalább az erő azon anyagát hordá magában, mely később egészen +kifejlvén, oly félelmes nagyságra növekedett; s mivé lett volna még +rendesebb élet után! – Vonásai lelkesek s nemesek voltak; tiszta római +arczél, gyönyörű vágású fekete szemek, finom száj, jelentő homlok – +képét egygyé a legérdekesbek közül tevék. De e termet összegörnyedett; a +szemeken álmatlan éjszakák súlya nehézkedett; orra lecsüggött s ajkain a +korhelység egyik bélyege – hámló cserepesség terjedt, arczán olvadékony +nyavalygó sápadtság terült; s így elgázolva, néha szinte rút volt. + +A mint most megjelent előttünk, szíve el volt romolva. Mi a szánakodás, +mi az együttérzés, mi a részvét? nem tudta. Lelke örök mámorban +ringatva, semmi nagyról, nemesről nem gondolkodott; a jelen élvezete, +durva örömök s tisztátalan, elcsavart szeszély, volt azon kör, melyben +mozga s éle. + +Azonban mind e rothadás közben is, a figyelmes emberismerő, bizonyos +durva erőt, valami nemét a lelkületnek, nem tagadhatá el tőle egészen; +ezen erő mindenből kitetszék. Ha valahol veszekedés vagy verekedés volt, +Olivér abból soha ki nem maradt; de vívótársul mindig a legerősbet +választá, s többnyire győztes lőn. Ivók közt első ivónak tartatott s +addig nem igen szűnt meg, míg mind az asztal alá nem ivá czimboráit, a +nélkül, hogy ital neki különösen ártana. Testi gyakorlatokban ritka múlá +fölül: kopjáját fogadásból merte szegfőre robbantani; akár a nem rég +divatba jött, de még mindig ritka ravaszos fegyverrel, akár a szokottabb +kanóczossal czélra talált: lovas, vadász, híres volt. – S ki egyszer +markának vagy öklének súlyát érezte, örömest kerülte ki útját, főként, +ha Olivérünknek feje nem egészen tiszta volt. + +[Illustration: Abafi Olivér.] + +Az örökös dobzódás végre őt nemébe a kábultságnak helyzé, mely oly rokon +az őrültség első jelenségeivel s nem ritkán azzá is fejlik ki; de e +mámoros lét világos perczeiben néha meglepte őt egy érzés, egy belső +vád, melynek romlottságukban is gyáva lények néha önkénytelen hódolnak, +a nélkül, hogy tisztán értenék a belső sugallást, mintegy szolgailag +teljesítve jól-rosszul a félig értett parancsot; de a mely belső váddal, +titkos ösztönnel, vagy lelki, szinte emberen túli nyilatkozással, kiben +lelki erő van, ha az gonosz irányt vett is, vívni szokott: czáfolja, +legyőzi végre s ha enged a titkos bírónak, egyelőre ez bizonyosan nem jó +czélból, nem a jónak helyes fölfogásából ered, hanem egyéb okokból; +például, összehasonlítja a jót és rosszat, a mit tett s a mit a titkos +bíró kárhoztat s a mit elmulasztott, a mit amaz javal; s így +megtörténik, hogy néha talán csupa szeszélyből a jobbat választja. + +Abafi nem egyszer volt már oly esetben, hogy történet, körülmények, néha +választás őt jóra bírták, nem mint jóra, hanem mint reá nézve akkor, +midőn a jó történet, kivánatosbra. + +Bármily megromlott vala szíve, nem mellőzheté el egyébiránt élénk +fogalma s hatós elméje, kézzel fogható következményét egy jó tettnek: +hogy az benne, egybehasonlítva a rossz tettek múló gyönyörével, talán +hasznával is, kellemes érzést idézett elő; jótett után többnyire vígabb, +nyugodtabb volt. Ő maga ezt eleinte minden további utógondolat nélkül +vette észre; később egy nemével a meglepetésnek, tovább-tovább +figyelemmel s végre bizonyos számítással a jótett következményére, mely, +miként tapasztalá, soha sem maradt ki. + +Ha valahol lármás, aljas társaságban virrasztva, kanták, ütlegek közt +töltött egy éjszakát, magát másnap kedvtelennek érzé. Egy vadászatban +például, nem vehete azzal a szenvedélylyel részt, mint máskor s ez +bosszantá. + +Olykor toppantott lábával, föltéve magában, legalább akkor, midőn két +időtöltés közt választása van, vagy egyik a másikat követi: föl nem +áldozni a kellemesbet, hiúságának, büszkeségének hizelgőbbet a +selejtesbért s mely végződvén, egészen megszűnt s visszhangja vagy +utóhangja sem a más, sem önemlékében nem marad. Így lassanként Abafiban +két párt képeződött s indulatai, szenvedélyei egyelőre gyönge, habozó, +végre kemény, szilárd ellenhatásra találtak. Mivel lelki erőt Abafitól +eltagadni nem lehete, bizonyos durva örömet érzett magában, ha +indulatinak olykor ura lehetett. + +– Te volnál az, ki tudna szenvedélyeinek parancsolni? te iszos kanta? te +szivattyú – mondta neki egykor ittas társaságban szomszédja. + +Abafit ez sértette; s mint durvát, neveletlent, semmi nemesb neméről az +elégtételnek nem tudót, nem csudálhatjuk, ha boros szomszédját derekon +öltve fölemelé magasan s körülcsóválván a megrémült ivók fölött, a nyílt +ajtón dobá ki s ez hat hétig sínlé az önkénytelen repülést; de talán +bámulni fogjuk Abafit, ha azon mondását teljesítettet hogy igen is tud +parancsolni jó és rossz szenvedélyeinek, ha akar: s három holdig +társaságba nem megy, nem iszik, nem verekedik, nem vadász, nem lovagol. + +E belső viszály keblében, e kétfelé válása a jó és rossz ingereknek, +bizonyos alapult állást vőn benne halkan. S így ritka tette maradt +önbírálatlan; sokszor, talán többnyire, rosszabb ingerek, aljasb vágyak +vívták ki az elsőséget; eleinte minden utóvád, minden késői czáfolat +nélkül; de végre ritkán tehetett rosszat úgy, hogy azt legalább részben +s némileg ne bánná meg. Ez az ő lelkületének bizonyos ingatagság +bélyegét nyomá fel, mely talán épen azért, mivel soha el nem maradt, +lelkületének állományával olvadt össze s annak kiegészítő részévé lőn. + +Ily belső vitában láttuk Abafit nem régiben, midőn Szászvárosra +szándékozván, hol háza volt, útjában az eltévedt Zsigát pillantá meg. +Csalatkoznánk azt állítva, hogy e belső csatában az unalom, jórai +restség és valami között, mi rokon a részvéttel, a nélkül, hogy az lenne +– a jó győzött légyen. Én azt hiszem, lélektani nézetből, hogy ekkor +inkább egy önkénytelen mozdulata lelkének s a jelen pillanatnyi hatása +bírta őt jóra. + +De maga eleibe ültetve a kis fiút, a vita lelkében más színt válta. +Bizonyos megnyugvást vett önmagában észre. A gyermeknek ártatlan, +szenvedélyes hálája jól esett nékie s egy új öröm neme volt, édesebb +mindazoknál, melyeket eddig érzett; s a ki figyelmesen követi Abafinak +élte fonalát, veheti észre, hogy e történet lelkére nagy hatással volt. +Kezdte tisztán látni a jó és rossz közti különbséget s feltevé először +életében ily határozottan magában, e belső megnyugvást, ezen önjutalmat +többször is előidézni. + +Miként fogadta Abafi a szép nő s anyának háláját, láttuk s tőle egyebet +nem is várhattunk. A nő indulatos odaolvadása s minden gyöngédségtől +ment aljas maga-átadása, nemesebben gondolkozó lélekben bizonyosan hideg +visszavonulást okozott volna. Nem úgy Abafiban, ki inkább volt +megromolva, inkább pillanatnyi kielégítéséhez szenvedélyeinek szokott, +mint hogy őt ily könnyen ajánlkozó szerelem-kaland aggodalomba hozhatná. +A kis Zsiga közbeszólása nélkül, aligha a nő még engedékenyebb, hősünk +még sürgetőbb nem lett volna. + +Hogy a szép nő anyai örömét s forró háláját ily furcsa, szinte +őrültséggel határos alakban tünteté elő, minden olvasót méltán +meglephetett, nem egészen azonban az emberismerőt, ki néha a +legellenkezőbb indulatoknak együtt megférhetését a lélekben +tapasztalhatá. Egy anya, ki gyermekének él, ki kész minden pillanatban +mindenét gyermekéért feláldozni, nem érdektelen jelenet s meleg +részvétet idéz elő; de visszatántorgunk s fagy környezi szívünket, ha +ugyanazon teremtés, kit anyaérzet hőssé czímez, az első jöttnek képes +szerelmét egészen s tartózkodás nélkül odavetni. De hogy ezt érthessük, +tovább kell fűznünk e történet fonalát, – s talán akkor jobb, világosb +lesz fogalmunk. + + + + +KOLOSVÁR 1594-BEN. + +Mit jelent e zaj? + +_Jakab_. + +Egy érdekes tájt, agg omladékot, vagy csak fatömeget is, festőileg +leírni, nehéz feladat; mennyivel nehezebb egész várost képzetben +előteremteni, összeszedni mint gyúltükörbe az egyes színsugárokat, míg +azokból kép olvadt össze, mely igaz is, érdekes is. De ha mindez nehéz s +a szó teljes értelmében szinte kivihetetlen: még sokkal nehezebb egy +tájnak vagy városnak arczulatját elővarázsolni azaz: szavakba önteni +azon benyomást, melyet egy helynek minősége idéz elő minden oldalú +fogalom után. + +Bámuljuk méltán a festőt, ki eredetijének nemcsak vonásait s alakját +találja el, de képes lelket lehelni képmásaiba zagy tájfestéseibe; mert +ő holt vászonra eleven életet ihlet, szemei szólnak, homloka jelent, +ajka mond s egésze igéz, hat, vonz, vagy visszataszít: szóval festvénye +néz, lehel, nyilatkozik. De az író is érdemel némi méltánylást, ki holt +írlapjára életet önt; kinek sorain haladva képek fejlődnek le, érdekek +nyilatkoznak s élet s indulatok állnak elő. + +Ily szempontból véve a feladást, nem annyira külső alakját, mint +arczulatát, physiognomiáját Kolosvárnak e történet korában, szeretném +megismertetni. + +Kolosvárnak arcza, valamint most, úgy akkor is hasonló volt azon neméhez +az emberi arczoknak, melyek általános benyomással nem bírnak, s +melyeknek érdekük a közelítő önségéből fejlik ki; de hasonlíta azokhoz +is, melyek többszöri látáskor nyernek. Különös, de némileg lélektani +fogalmon alapul, hogy Kolosvárnak lakóit kell ismerni, hogy azt szépnek +találjuk s ez a visszásnak tetsző állítás e történetnek korára is illik. +Van sok ilyen visszás eset, mely létezik; oka nem magyarázhatlan, de nem +is szembeszökő. Van sok férfiú, ki igen szép ezredes, de igen rút +zászlótartó lenne. Megesik néha, hogy egy társaságba elismert, szép +férfiú lép be; de történetesen épen ott nem lévén személye ismeretes, +semmi benyomást nem okoz, észre nem veszik, ha azonban megnevezi valaki +s így tudva van, ki légyen, azonnal széppé s érdekessé válik. Ebben van +valami, mit tagadni nem lehet. + +Ha valaki Kolosvártt van s főterén megállva, jobbra-balra tekint s ott +egy házat megpillant, melynek külsője tetszetlen, de belsőjének +csinossága s a szíves-lelkes gazda ismeretes a néző előtt: ő azt +bizonyosan más szemmel tekinti s ha így minden téren, minden utczában, +ház és ház, ablak s ablak mosolyg felé, kedves, mívelt, érdekes +lakójával s lakónéjával: a város maga szebbé válik képzetében. + +Valóságos fogalma tehát ezen érdekes magyar városka arczáról csak annak +lehet, ki számtalan szeretetreméltó családját ismeri jelenben, vagy +ismerte e történet korában; s ennek Kolosvár mint csinos, vidám, egészen +magyar szellemű város, a magyar szívesség s egyenesség, a mívelt +társalkodás lakhelye, bizonyosan tetszeni fog s hasonló leend oly ember +arczához, ki mellett egyelőre kis részvéttel megyünk el, kivel másodszor +szóba állunk, kit harmadszor keresünk, végre nehezen, igen-igen nehezen +válunk el tőle. + +E történet idejében a hidelvét s a sz. péteri külvárost kivéve, melyek +gyéren hintett egyszerű falusi épületeikkel vonultak el a kapukon kívül, +a többi külváros még nem létezett. + +A várost környező hegyek sűrű erdőkkel borzadtak az ég felé. A +Kis-Szamos óriási ezüst kigyóként hajlongott réteken, szántóföldeken s +berkeken keresztül s egész csillámló menete födetlen, látható volt. A +körüle virító természet erőteljes ifjú zöldében, regényes bájt hinte +maga körül. A város és Kolos helysége közt tágas hézag terült, a +Tordakapun kívül pedig szinte semmi épület sem látszott még. + +Kolosvár, mint minden kerített városaink, sajátságos tekintetű volt +hajdanában. Pusztán s fenyegető homlokkal előre nyujtott paizsként, +könyöklötték sötét koczkákból emelt falak körül, melyeknek rovátkos +gallérja nem állt védtelen s zajtalan, mint jelenben. A falakat széles +árok övedzé s védék izmos négyszögű tornyok, keskeny lövő nyilatokkal +ellátva; felvonó hidak vezettek a szeszélyes alakú kapukon keresztül a +vár kebelébe, melynek elejét leeresztésre kész, hegyes aljú rostélyok +foglalák el. A kapuk jókor zárattak be s a lakosok bizonyos hadi-rendhez +voltak szokva. Azon vidám élet s szorgalom, pezsgés, mely most szinte +köznapi: akkor csak különös, nagyobbszerű esetekben mutatkozott, mint +kivétel. + +Mindezek Kolosvárnak külről durva, védelemre kész, hadi tekintetet +adának. Esténkint olyan volt, mint zárt méhkas, melyben kétes zúgás +morajlott. + +Belseje, magas födeleivel, egyenetlen, kiáltó, sötét színekre koczkásan +mázolt épületeivel, némi szeszély szellemét önté el rajta, mely talán +széptani szempontból tekintve ízlés elleni volt, de mégis érdekkel bírt. + +Azon része a városnak, melyet most Óvárnak neveznek, volt a legépületesb +tekervényes utczáival s egyetlen piaczával. Az úgynevezett nagy-térről +ide vezető utczának egyik szögletében áll még most is azon ház, hol +Mátyás királyunk született. + +A többi része a városnak ritkábban volt ellátva épületekkel, melyek közt +néhol hosszú deszkakerítések vonultak el. A tágas térnek egyik +oldalában, a szép, gót ízlésű egyház, akkoron még fennálló tornyával, a +tágas térnek alacsonyabb házai közt állott nagyszerű méltóságában, +ünnepélyes ájtatosság szellemétől elszigetelve, nyugton, magányosan, +tiszteletet s imádást előidézve. + +A város lakosainak is sajátságos tekintetük volt. A mostanitól egészen +különböző viselet, kocsik, nagyobbára lovak is, egészen más alakot s +hogy úgy szóljak, más kerítvényt adának nekiek. Hosszú bő menték, tágas +zekék, térdig érő dolmányok, kalpag, süveg, csákó, a régiség czímjét +lehelék alakjaikra. Az egészen más arczszellem, durvább nyelv, nyersebb +szokások s a mostanitól különböző módja az öröm, harag s bánat +kifejezésének, még nevelék e hajdanszerűséget. Gyakori nyugtalanságok +akkori időben elfuvák a városi lakos arczáról azon polgári +egykedvűséget, azon kényelemérzet szellemét, mely őt jelenben czímezi. + +Az a békés otthonosság, a mindennapi élet csendes, változatlan +folyamából eredt nyugodtság, nem létezett hajdan. De több erő, több +önérzet mutatkozék az arczvonásokban. Volt valami kihívó, valami +feleletre kész és elszánt, a szem, a homlok kifejezésében, a mit +jelenben békés polgárnál hiába keresnénk. + +De induljunk a magas, négyszögű bástyától védett, sötét Magyar-kapun be. +A jobbra-balra vonuló házak nagyobbára hamuszínű s fehér koczkákra +vannak festve, néhányat kivéve, melyeken vagy kiáltó színeik tűnnek ki, +vagy avult egyszínű meszelés látszik. Kövezet nincsen, de az utcza jól +ki van porondozva; a házak mellett itt-ott magas jegenyék s nyárfák +nyúlnak fel, melyek közül feketéllik, szürkül vagy fehérlik a magas +zsindely- vagy deszkafödél. Csak két magasb ház van az egész utczában +egy-egy emeletes, az első közel a kapuhoz jobbra s másik balra, az +utczának dereka táján, a Közép-utczába vezető sikátor szögletében; +egyenetlen, ízlés nélküli faragásokkal terhelt ablakokkal, melyekből +ezúttal két cselédfő nyúlik ki, le-lehajolva a tér felé tóduló néphez. +Az egyik ősz férfiú-fő, lenyúló bajuszszal, mellette seprünyél nyúlik +fel; a másik csinos, tükör-síma hajú leány-fő, nyaka mellett jobbra +lecsüngő hosszú hajtekercscsel, keze piszkos törlőrongygyal +fölfegyverkezve. + +Épen most léptet el az ablak alatt egy fiatal barna ember: világoskék, +czomb közepéig érő dolmány födi apró rézgombokkal derekát, mely körül +medvekaczagány van vetve; a medvének feje, fényes, vörös kristály +szemeivel s bársony szegélyével, széles mellén nyugszik; csinos, de erős +ezüst lánczon függ nehéz ezüst nyelű, vas gombú buzogánya s ezüst kardja +oldalán; szép eleven lovának karcsú nyakát veregetve áll meg az ablak +előtt. + +– Itthon még gazdád? Kelemen! – szólt a lenéző öreg szolgához. + +– A gyűlésbe indult a kis templomba – felelt az öreg köszöntve a +fejével. + +– A gyűlésbe? – mond az ifjú – hát késtem, úgy-e? Mit jelent ez a +zajongó nép, mely száját tátva özönlik az utczán végig? + +Az öregnek képe elkomorult s bizodalmas suttogó hangon mond: + +– S azt kegyed nem tudná? – Uram! borzasztó nap virrad Kolosvárra! a +téren faalkotmányt emeltek, mindenki feszült várakozásban; azt mondják, +néhányak fejébe kerül. + +A lovag kérdőleg függeszté szemeit az öreg szolgára. – A fejedelem +itthon van-e? + +– Itthon! – viszonzá keserű nevetéssel az öreg. – Az asszony-fők tudják +csókjairól, a férfi-fők a felettök felvont pallosról. + +A lovag fejcsóválva folytatá útját. Az öreg gondolkozva bámult az +utczára le. + +– Ki volt ez? Kelemen bácsi! – kérdé az egészséges, piros leány, a +törlőrongygyal kezében. + +– Daczó Péter – felelt odavetve a kérdett. + +– Még nem láttam – jegyzé meg a leány, rázva ki a port törlőrongyából. + +– Kit láthattál te! – felelt a másik – nyolcz nap óta, mióta Csikból ide +kerültél! + + + + +FAALKOTMÁNY. + +Neve vérpad. + +_Müller_. + +Míg ezek így beszélgettek, egy vaskos ember fényes zsíros bőrsipkával +fejében, nyakon függő s derekán átszorított bőr-előkötővel ment az +utczán nagy sietséggel. Feltűrt ingujja, kormos karja, egybehuzott apró +szemei s a tűz közeléből arczára szállt hamvas füstmaradványok kovácsra +mutattak. Épen az emeletes háznak kapúja előtt haladott, midőn egy +fiatal, sugár, kék festett vászonkötős ifjúval könnyű zöld zekében, +találkozott. + +– Hová? – mond ez, – Gúti uram! + +– Ej, – felelt a kérdett, alig pihegve, – Szalánczi uramhoz a tömlöczbe! +otthon nem leltem. Három hónapi vasalás árával tartozik s ha elütik a +fejét, mert ma, – folytatá fejéhez nyúlva, – a magaméban sem bízom, nem +tudom, ki fizet érette. – Ezzel elsietett balra a nagy tér felé. + +Ott körültekintve három embert látunk a Szín-utcza végénél egy lapos +kövön állani, mely padként nyúlik a szegletház mellett. Úgy látszik, e +magasb helyzetet azért választották, hogy a piaczon történendőket +kényelmesben láthassák. + +Az egyik e három férfiú közül kétségen kívül kolosvári tehetős polgár +volt. Térdig érő világos szürke mentéje, fekete báránybőr prémmel s +fekete készülettel, övig volt alacsony, széles termetéhez gombolva; neme +a csákósüvegnek, hátul kacsa-fark gyanánt beletűzött strucztollal, s +fokosnemű bot kezében. Arcza egy vala azon ép, egészséges, +holdvilág-képek közül, melyek kényelmes életre mutatnak; orrán s állának +jobb részén a piruló réznek jelenségei mutatkoznak, de vonásainak +kifejezése józan itélőtehetségre mutatott. + +A másik tisztes szerzetes volt, avult barna daróczban, hátul lecsüngő +csuklyával, kötéllel körülövedzett derékkal, melyből hosszú olvasó +csüngött. A harmadik végre ép fiatal ember, vörös magas süveggel, +keskeny vidraprémmel, mely lekonyult fején. Világoskék mente volt rajta +nyitva, alatta ujjatlan hasonló színű dolmány s nadrág, melyre majdnem +térdig érő karmazsin-csizma vala húzva. Az egész alak, s a naptól +barnult szép férfiú-arcz, munkabíró falusi úrra mutatott. + +Mind a háromnak képén komolyság volt elöntve, bánatos kétkedő komolyság. +Néha pillantának a tér tulsó részén emelt faalkotmányra, mely fekete +szövettel bevonva, s Bátori Zsigmond úgynevezett kék testőreitől +körülbámulva s lézengve, síri egyszerűségben nyúlt fel a hullámzó +néptömeg fölött. + +Hogy e festői csomókba szigetelt néptömegről s az egész jelenet +sajátságairól fogalmunk legyen: képzeljünk egy magas négyszögű +alkotmányt feketén bevonva, mely a térnek a Közép-utcza felőli oldalához +közelebb esik mint közepéhez. Az alkotmány körül magas termetű férfiak +kék dolmányban s nadrágban, rezes kardokkal oldalaikon állottak +hézagonkint, a közeledni törekvő népet tartóztatva; fejeiken úgynevezett +csatlós fekete süveg nyugvék, hosszan nyuló kéken bélelt szárnynyal, +kezeikben nehéz fegyvereket tartottak, melyek közül többnek csak gyujtó +lyuka volt, minden készület nélkül s kanóczczal sült el. + +Miként az egyes lakosoknak, úgy a századokkal ezelőtti +népcsoportozatoknak is, a mostanitól lényegesen különböző tekintetük +volt. + +A mostaniaknak általános színe sötét, ezt a kalapok s divatosb sötét +színek okozzák. A ruházat maga karcsít, testhez szorul s a jelen nép +együttvéve némi könnyűséggel bír, tán azon méltóság s komoly szellem +rovására, mely őt hajdan nemzeti öltözetében, kiáltóbb színeivel s +keletiebb bőségével ruháinak jelelé. + +A régiekben e könnyűség vagy élénkség inkább az arcz kifejezésében s az +általános szellemben mutatkozott, mely azon s abból lehele. A vonások +jelöltebbek voltak. Nem látszék az arczon a kényesztés gyöngédsége, mely +azt jelenben talán szebbé teszi, de bizonyosan nem oly érdekessé, mint +hajdan volt. + +Bár századokon keresztül a nép, főként csoportozásaiban, ugyanaz marad, +mégis a jelen történet korában feltünt rajta az, mit jobban nem tudok +kifejezni, mintha három századdal fiatalabb létének nevezem. + +Az alkotmány körül, sűrűn ömledező, a jövők-menők által mindig újuló s +változó népgyűrű alakult, körülhintve az oda egyenkint sietők ritkább +karimájától. E gyűrűn túl csomókban állt a nép. Egyike ezeknek hosszasan +vonult el a nagy gót egyház mellett; kisebbek, itt-ott a házak alatt. A +tágas utczákból folyton-folyva a térre szivárgó sokaság több patakot +képeze, mely az alkotmány körüli sűrű néptömegbe mint tágas tóba +enyészett el, mindig dagasztva, szélesítve annak terjedelmét. + +Ezen élénk képet az akkori különös kinézésű sötét vagy tarka színekre +mázolt házak keríték körül, milyeneket még most is láthatni a téren, a +Magyar-, Híd- és Szín-utczában néhol. + +Minden ablak rakva volt nézőkkel; körültekintve a szem, több hölgyet, +mint férfiút látott, többnyire bámuló kifejezéssel, csak itt-ott tünt +fel azon könnyelmű egykedvűség, melyet váratlan esetek meg nem +rezzentenek; vagy a szívetlen ujságvágy, mely nemét a borzasztó +kedvtöltésnek találja a legiszonyúbb szemlében. + +– Minő egészen más tekintete van e térnek most! – mond bús hangon a +polgári ember a szerzeteshez fordulva, – mint 1571-ben, midőn. Bátori +István lovagla végig! A középkapú felől jöve itt keresztül, mint erdélyi +fejedelem, a nép ittas öröme s szenvedélyes fölhevülése közt. + +– Vagy 1576-ban, – szólt a szerzetes, – mikor a lengyel követeket +fogadta Bátori s köztök az egykor oly szép Bátori Gizellát láttuk, az +ősz Zamoiszki nejét, kik lengyel királylyá választatását hozák hírül + +– Van az akkori jelenetnek némi hasonlatossága a mostanival, – mond a +falusi úr nyers hangjával közbeszólva. – Mint most, úgy akkor is némi +komolyság ült a kolosváriak arczán. Tudja-e még atyaságod, – folytatá a +szerzeteshez fordulva, – azon féltékeny rezzentség nemét, mely akkor az +erdélyieket elfoglalá? Olyan volt ez, mint midőn egy szíves gazda +mindennapi vendégét nagyobb úrhoz tudja hivottnak s neme az irígységnek +lepi meg. Sokan Bátori Istvánnak rossz néven vették azon egykedvűségét, +egy kis örömsugártól körülfényelve, mely fölemeltetésekor látszék rajta. + +– Furcsa! – jegyzé meg fejcsóválva az öreg polgár, – hogy a nép többsége +oly kevéssé képes a szív belső mozdulatairól itélni. Én, elhiheti +kegyed, a fájdalom könyeit láttam Bátorinak szép nagy fekete szemeiben +csillogni. + +– Emlékeznek-e kegyetek, – mond, kék kendőjét ujja alól kihúzva s a port +törölve képéről a szerzetes, – arra a mondására az akkor alig tíz évű +Bátori Zsigmondnak, hogy ő mint erdélyi fejedelem, hazáját három +koronáért sem hagyná oda? + +– Igen, igen! – felel a polgári ember, különös arczkifejezéssel, mintha +e mondás emlékezete visszás benyomást okozna benne s ellentételben lenne +azzal, a mi később történt, – a kis Zsigmondnak e nyilatkozása akkor +szájról-szájra ment s szép előérzettel kecsegteté kebleinket, de nem is +ok nélkül, – tevé hozzá gúnyredőkbe szedve ajkait. + +– Csendesen, urak! – suttogott a szerzetes, – a falaknak is füleik +vannak itt; kilenczvenharmadikban, mikor a kancsal Bucella +Lengyelországban járt, az özvegy koronát újra Bátori főre keríteni: +eszembe jutott nekem is a kis Zsiga mondása, – hej! akkor még nem volt +Zsigmond. De a korona helyett Gyulafi Istók, a harminczezer forintot, +melyet István király hagyott végrendeletében Zsigmondnak, sem hozhatá el +egészen. + +– A jó fejedelem szereti a változást, – mond a polgár, – tavalig törökök +valánk, akkor, tudják kegyetek, csikorgó télben jött ide Bátori András, +a bibornok Cumuleussal, kit a kolosvári nép erővel Komlósinak bérmált; s +a török hold helyett Rudolf ajánlataira kezdénk hajlani. + +A szerzetes gondolkodni látszaték. + +– Mióta a fejedelem haza jött Kővárról, valami veszélyjósló lebeg egész +lénye körül. A minapi elfogatások, a mai készületek eléggé bizonyítják, +hogy önállásúbb kiván lenni s nem szenved tanácsadót maga körül. + +– Mégis, – szólt a polgári ember, – inkább kellene érett férfiak +javaslatát, mint éretlen szenvedélyek sugallását követnie. + +– Nincs egy is jelen tettei közül! – kiált fel a falusi úr jóslóilag, – +melyet meg ne bánna; ismerem mint magam fiát! + +– Soha, mondják, nem tesz úgy csekélységekben is rendelést, – szólt a +polgár keserű mosolylyal, – hogy meg ne változtassa. Az udvariak e +habozást ismervén, első rendelését ritkán teljesítik. + +– Bár, – kiált fel kitörő haraggal a szerzetes, – veszett volna Kőváron! +Boldizsárnak szíve nem jobb az övénél, de legalább férfiú s tud akarni. + + + + +HÁROM HÖLGY. + +Mi rezzent úgy titeket? + +_Rousseau_. + +A nagy térnek azon részén, mely a Torda-utczától balra a Közép-utcza +felé nyulik, jelenben a faalkotmánytól jobbra esik, a többi házak közt +kitünik egy, közel a Közép-utcza elejét képező városházához, széles +kiálló erkélyével. Ablakai e gót mívű erkélynek, mely a magas, hegyes +boltozatú kapú fölött vonult el, nyitva álltak s három igen szép hölgyet +láttatának. Az első érdekes gyermekképű leányka, alig az asszonyiság +előestéjén, az erkély párkányára könyöklött. Úgy látszott, hogy a körüle +történőkre nem sokat ügyel; haja művészi tekercsbe gyűrűdzék feje +fölött, melybe néhány bogláros tű volt tűzve; a tekercs elejét +gyöngyökből fűzött párta keríté körül. Ez Csáki Gizella volt, árva +hölgy, gazdag házból. E gyermeki alak mellett magas, karcsú, halvány nő +állt, leírhatlan kellemű arczczal. Egy vala ez azon hajdani jelentő +képek közül, melyeket régi köveken s pénzeken látunk még, s melyek +szinte eltüntek az élők köréből. Dús sötét hajzat, keskeny sima homlok, +kiálló hajlott orr, teljes ajkak, gömbölyű állacska s a szemek nagyok, +lángolók, sötétek. + +A szép nőnek piros bársony folyt végig tagjain festői redőkben s fején +finom csipkékből lehelt főkötő nyugvék, melynek éléből aranynyal hímzett +fátyol szaladt végig termetén, festői árnyazatát képezve a jelentő +alaknak. + +Ilyen vala Mikola Margit, Gyulafiné! Ki egyszer látta, sohasem feledé el +e lelket s fajt mutató hölgyet. Neme azon érdeknek, melyet ezen arcz +előidézett, nem volt oly érzelgő, milyet közönségesen igéző külső bájol +el. Tisztelet, vonzódás, féltékeny tartózkodással vegyülve, olvadának +össze a meglepő hatásra, melyet Margit teremte elő mindenütt, a hol +megjelent. + +A harmadik végre, egy teljes, kerek arczú hölgy, inkább kisded, mint +nagy. A szűz egészség hajnala, mely e vidám jósággal teljes arczon +veszteglett, a szelid mosoly ajkai körül, a hófehér karok, e szépnél +szebb gödrös kezecskék s az egész tömött, mégis csinos termet, e bájos +alaknak látásakor vágyakkal s gerjekkel tölté be a keblet. Ez Zsombori +Judit volt, a Mikola-háznak közel rokona s jelenben látogatóul +Margitnál. + +– Ki az a szép lovag, ki a Közép-utcza felől léptet csendesen felénk? – +szólt Gizella, fölemelve magát s hátra hajtva fejét Judithoz. + +– Nem ismerem, – felelt a kérdett egykedvűleg, kék válla gyöngyfüzérével +enyelegve. + +– Abafi Olivér, – szólt azon mély ezüst hangon Margit, mely oly ritka s +szinte közép a fiatal férfiú s az érett asszonyi hang között. + +– Olivér? – kiált föl Judit, rábámulva, – lehetetlen. + +– Miért? – kérdé Margit, reá függesztve azon szempárt, melynek ha +egyikét lehellené festő elefánt-agyarra, kiki ráismerne Mikola Margitra. + +– Olivér? – kétkedett Judit, – az az Olivér? ki,… de nem, nem! + +– Igen, mondom, – erősíté sajátságos hangnyomattal Margit, – ezer közül +kiismerném. + +– Nem vitatkozom veled, Margit! de ha ő, úgy nagyot változott. Midőn +utoljára láttam itt Kolosvártt, inkább csatlóshoz, mint Abafi-ivadékhoz +hasonlított s hogy nézett ki! Egek, minő különbség! + +– Külsőleg talán! de a lélek, mely annyira tévedt, mint az övé, nehezen +változik, – jegyzé meg Margit, mély sóhajt fojtva magába, melynek +eltitkolása rózsákkal önté el halvány arczát. + +– Ha valóban ő az? de igen, igen! – mond Judit rejthetlen meglepetéssel, +– már itt van közel! ő az! minden vonás az övé… A pongyola szennyes +öltözet eltünt, a halvány arcz teljesebb; a durva pór gőgöt, a nemtelen +tartást nemes büszkeség szelleme s úri mozdulatok válták fel. S mégis ő +az! Nézd e szemjárást! minő vad, mondhatni kegyetlen tekintete… +összeszorított ajkai szenvedélyre mutatnak, mégis minő érdekteljes ember +ez az Olivér! mennyi férfiasság, mennyi erő! + +– Eszembe jut önkénytelen, – szólt közbe Margit, – a mit atyám oly +sokszor mond Olivérről: «Meglássátok, ebből még ember lesz!» + +– S miből gyanítja ezt az öreg úr? – kérdé Gizella + +– Sok erő van benne, szokja mondani, – felel Margit, – tud akarni, s ki +ezt tudja, abban reménylek mindig. + +– Különösek vagyunk mi hölgyek, – jegyzé meg Judit fájdalmas mosolylyal +ajkai körül, – mi a rosszat is érdekesnek találjuk néha, miért utáljuk a +hibákat oly határozottan másban? s miért érezzük szívünket önkénytelen +meglepetve azon óhajtástól, hogy Olivérnek hibáit mentegessük?… + +– Ah! – mond Margit, – ki áll oly fokán a tökélynek, hogy a mások +hibáinak mentegetése ne szolgálna némileg önnyugtatására? Te is örömest +mented-e ki az Olivér hibáit? jó szelíd angyal. + +Önkénytelen szívéhez szorítá ekkor a Judit kezét, de szintoly hirtelen +ereszté el, mintha megbánná. + +– Oh, igen! – szólt ez, – szívemből, – s Margitra tekintett egygyel azon +mély tekintetek közül, melyek oly sokat mondanak s mely láttatá, hogy +ezt Judit nem czélzás nélkül mondá. + +Margit kezét nyujtá újra Juditnak. Festői volt e kéznyujtás, mint minden +mozdulata s mind e mellett nem keresett, hanem természetes, királynéhoz +hasonlított a magas erkélyben, kinek egy kézszorítása boldogít s ki azt +nem látszaték tudni, s halkan hozzá hajolva mondá Juditnak: + +– Csalatkozol, ártatlan, vidám teremtés! Nem értesz engem. Ah én magamat +sem értem! + +Egy éles sikoltást tőn a kis Gizella s lángba borult arczára tapasztá +kezeit, mint a ki hirtelen égő házat pillant meg. Szólásra nyilt szája +mintegy görcstől körülfeszítve láttatá összeszorított fogait és sietve +rohant a beltermekbe. + +Margit és Judit kitekintének s fagylalt arczvonásokkal követék hirtelen +Gizellát. + +Néhány perczczel eltávozásuk után, egy semmit mondó köznapi cselédarcz +bámult ki az erkélyből, meredt szemekkel nézve szét; azután az ablakokat +gondosan bezárta s eltávozott. + + + + +RÁSA-HÁZ. + +Külről vidám, fekete sötét belül. + +_Plutarch_. + +Azon oldalán a térnek, melyen az alkotmány volt felállítva, egy +sajátságos külsejű házat mellőzénk el észrevétlen; részint a sok körüle +tóduló emberek foglalván el figyelmünket, másrészt, mivel a tér tágasb +része s a ház közt a faalkotmány maga zárta el látásunkat. E ház azonban +mind különös kinézése, mind belső elrendezése, mind végre nevezetes +lakója Carigli tekintetében, megérdemli a közelebb megtekintést. + +Minden időben vannak emberek, kiket ízlésükben, tetteikben, sőt +módjokban is némi szeszély vezérel; helyzetök, nevelésök, vagy a magokat +ez által megkülönböztetni akarás okozza ezen erkölcsi balgaságot. De +valamint az élet érdekes tarkasága őszinte kivánatossá teszi az irány s +a nézetek néholi kisikamlását s a különczöktől, bárminő nevetségesek +legyenek, némi érdeket nem lehet megtagadni; úgy ez anyagi tárgyakról is +szól. Azon város, például, mely egészen szeszélyes épületek tömege +lenne, bizonyosan minden helyesb ízlésű embert nevetségre bírna, de +egy-két épület, mely mind alakjára, mind a rajta enyelgő szellemre +nézve, úgyszólván kiválik a többi közül s a szemnek nyugvó pontot ád, +nem kellemetlen. + +Ilyen volt az is, melyet említénk. Birtokosa Bogner Imre, gazdag +kereskedő, kinek még két háza volt Kolosvártt; ezt egyedül szeszélyének +kielégítésére építette. + +A lak emeletes volt, egészen új, szerfölött magas födele vörösre festve, +s elül hegyes, toronyforma csúcsba végződött s annyira kinyult, hogy a +legnagyobb záporban ázás veszélye nélkül lehete a ház előtt mulatni. +Ezen első része a födélnek nyitva állt s igen czifra mívű fakarzat +védte, melybe csak a födélen keresztül lehete jutni. + +A felső emelet közepe táján két, az akkori időben szokatlan nagyságú +ablak szorosan egymás mellett, szinte egygyé olvadt; csak keskeny, +eleven vörösre festett oszlop választá el őket egymástól. Mellettök +jobbra-balra hat-hat kisebb ablak nyilt; a felső három-három kerek, az +alsók négyszögűek. + +A felső emeletet, a ház alsó osztályától, egész hosszában elfolyó, +keskeny zsindelyfödél választá el, mely koczkásan vörösre s fehérre volt +festve. A feljebb leírt kettős ablak alatt magas, kerek boltozatú kapú +mélyedett, s e mellett, jobbra-balra két ablak, czifra zöldre festett s +aranyozásokkal terhelt rostélyzattal. + +A kolosváriak ezen épületet Rása-háznak nevezték, vagy mivel birtokosa +rása-kereskedés által juta annyi tehetségre ily házat építhetni; vagy +mivel a háznak tarka, ízlésnélküli színei egymásra rakott sok színű +rása-szövetre emlékeztettek. Ritka idegen ment el előtte a nélkül, hogy +el ne mosolyodjék s birtokosa nevét ne tudakolná, ki nem kis elégedéssel +szokta mondani, hogy házát senki sem hagyja egy tekintetre. A +kolosváriak úgy megszokták, hogy szinte észre sem vették többé; mint egy +különös tekintetű férfiút előre ki-ki bámul vagy nevet s kiről végre +elhiteti magával, hogy rajta semmi különös nincsen. + +A kapún bemenve, jobbra meredek hágcsó vezete a felső emeletbe, +deszkákból összeállítva, a tartózkodókat kétfelől zöld kötelek képezék, +a lépcsők durva szürke daróczczal voltak beborítva. Közepe táján e +hágcsó megszakadt s jobbra kanyarodott fel egy tágas, négyszögű +tornáczra, mely előszobát képezve, az udvar felől nyitva állt, védve +zöld és vörös sűrű rostélyzat által, mely karzatként vonult végig rajta. + +E nyilt előszobának a hágcsókkal szemközti falán két kép függött, ölnyi +magasságú; az egyik Loyola Ignáczot, a másik Ribadeneirát ábrázolá egész +nagyságokban. A két kép közt oszlop gyanánt állt azon régi tornácz-órák +egyike, milyeket még néhol, mint a sötétebb századok emlékét, láthatni +hazánkban most is. – Jobbra Ribadeneira képe alatt középnagyságú +tölgyasztal mellett magas támaszú, czifra faragású fa-karszékeken ült +két ifjú, előre nyujtott lábakkal, kényelmes helyzetben. Az egyik szép +szőke legényke, alig tizenhét évű, egészséges kerek arczczal, eleven +szemekkel, meggyszín dolmányban, kék mellényben s nadrágban keskeny +aranykészülettel. A másik hasonlóul szőke, hosszas arczú s talán még +fiatalabb, fekete bársony dolmányban s mellényben, vörös nadrágban, +hasonlóul aranykészülettel. Előttük az asztalon alacsony, nyuszttal +prémezett süvegek hevertek. Az ifjak suttogva beszélgettek egymással. + +Balra ezen leírt faltól, közel a hágcsókhoz, magas, vörösre festett s +felül félkerek rostélylyal ellátott, gót ízlésű ajtó állt. A mellette +jobbra nyuló tölgylóczán egy szolgai alakú lény ült, barna öltözetben, +egygyel azon semmit mondó kidagadt arczok közül, melyek kényelmes +semmittevés s jó élés által bizonyos lanyha kifejezést nyernek. E +parancsra fülelő mozgonynak nyilt, kerek szemei maga eleibe bámultak. +Közel hozzá látjuk azon kék öltözetű, medvekaczagányos férfiút, kivel a +Magyar-utczában találkozánk, s ki egy volt Bátori Zsigmond úgynevezett +kék testőrei közül. + +A testőr várakozni látszaték s komolyan nézett az ajtó felé. – Mikola! – +hangzék ki a teremből egyjén azon sajátságos fél visító, fél mély +hangoknak, melyeket meg kell szoknunk, hogy szünjenek fülsértők lenni. + +Erre a fekete dolmányos ifjú felugorván székéről, a magas, félig nyitott +ajtón keresztül a belső szobába lépett. + +– Milyen hamar mozdul Mikola, – mond társa, a testőrhöz fordulva, tegnap +minden megszólításra engemet küldött be maga helyett. + +– Ennek okát könnyű kitalálni, – felelt a barna legény a lóczán, – ma +jobb kedve van a fejedelemnek, mint tegnap. + +– Jobb? – kérdé az előbb szóló, – igaz, hiszen a régi dolmány van még +rajta, ilyenkor vagy igen jó kedve van, vagy sok dolga. Máskor háromszor +megcseréli, míg valami délig marad rajta. + +Az ajtó csikorga s a barna inte ujjával az ifjúnak, ki tüstént +elhallgatott. A kinyilt ajtón Mikola jött ki, a kék testőrnek intve, ki +azonnal bement. + +– A vállamra vert a fejedelem, – mond Mikola, – rég nem láttam ily jó +kedvében. + +– Mondott-e valamit? – kérdi a másik ifjú. + +– Nem sokat. Daczót parancsolá be magához s nekem mondá, hogy délután +lovakat rendeljek Szamosfalvára, három hintóba. De még várok egy kissé; +tudod, a fejedelem nem igen szokott első parancs mellett maradni. + +– Igaz, – felelt a másik. – A minap épen úgy jártam, reggelijét kivánta +s én azonnal elszaladtam parancsát teljesíteni; ő meg gondolkozott s a +reggeli előtt egy lovaglást akart tenni s mivel én már elmentem, +megdorgála. + +– Mondám, úgy-e, Szágfi! hogy udvarnál nagy okosság tudni, mikor kelljen +késni, mikor sietni? + +– Haha! – felel az ifjú Szágfi, fojtott nevetéssel, – egész tanító +lettél. – No, – mond tréfásan, meghajtva magát előtte, – ezután mindig +kész követője leszek a kegyed tanácsának, nagy jó uram! + +Azonban Daczó kijött az ajtón. – Mikola! – mond ez, – a fejedelem +délután nem szekerezik ki. + +– Gondolám, – felelt ez mosolyogva s jelentőleg inte Szágfinak +szemeivel. + +– Holnap indulunk Fehérvárra; épen most vevém ő nagyságának végparancsát +lovak, társzekerek s egyebek iránt. Isten veletek! – Ezzel Daczó +leléptete a hágcsókon. + +A magas ajtó újra kinyilt. – Cyrille! – szólt a már egyszer hallott éles +hang. – A barna ember felkelt. + +Hogy világos fogalmunk lehessen a következő jelenetről, megállunk az +ajtó előtt. Az előttünk nyiló szobában minden, a mit látunk, oly különös +és meglepő, hogy részletesb leírást érdemel. + +A nagy, tágas ajtó, egészen fekete szövettel bevont szobába vezet; +szemben nyílnak az utczára azon nagy, széles, majdnem ajtónyi ablakok, +melyek kívülről tekintve is, ezen épületnek olyszerű kinézést adnak, +mint a milyennel például egy széles törpe ember bírna, kinek egyetlen +nagy cyclopi szeme meredezne homloka közepén. + +Közel az ablakhoz balra, tölgyasztal nyulik, négyszegű, kikerekített +szögletekkel s félkörbe kifelé hajló, czifra faragásokkal terhelt +lábakkal. Rajta egyszerű fatál s ezen zöld levelekre elrakosgatva friss +fügék. + +Mellette a fal felől magas hátú, barna bőrrel bevont, mély karosszéket +látunk, úgy helyhezve, hogy az abban ülő kényelmesen láthat a piaczra, a +nélkül, hogy őt kívülről észre lehetne venni. + +E karosszékben, a mint ülve alkalmasint ki lehete venni, inkább magas, +mint középszerű férfiú ült, fiatal, egészséges arczczal, kijelelt, de +nem úri, nem nemes vonásokkal. Szőke haja sűrű, de rövid fürtökben +simult nyakához; homloka egy volt azon kiálló homlokok közül, melyek +szinte olyszerűek, mintha toldva vagy dagadva volnának. Szeme kék, nem +nagy s kifejezés nélküli; orra görbe, vastag, kiálló, közép a sas- és +bagolyorr közt, de inkább hasonló az utóbbihoz; szája közönséges, fogai +épek. Ezen arcznak, mely együtt véve, a szó közönséges értelmében rút +nem volt, kifejezése csak további vizsgálat után mutatkozék. Volt igen +is e kiálló homlokon s ezeken a kék szemeken valami durvaság s +kegyetlenség szelleme; volt azon fogtüntető mosolyban s a feszes +tartásban elegye a hiúságnak s büszkeségnek; de figyelemmel tekintve az +egészet, önkénytelen meglepetve érzé magát a vizsgáló azon +meggyőződéstől, hogy az egész arczon valami habozás, valami határozatlan +ingatagság mutatkozik. E fiatal, erőteljes, széles vállú férfiún +violaszín bársony, térdig érő dolmány volt könyökig érő bő ujjakkal, +melyek, és a nyitott dolmány alól narancsszín ujjas, rövid dolmány +sárgállék ki. Mind a két öltöny terhelve gazdag ezüst hímzésekkel; a +nadrág czombközepig szintúgy narancsszín s gazdagon ezüsttel hímezett +vala, alább violaszín s lábát fekete topán födé. Dereka körül gazdagmívű +bogláros, vert s aranyozott öv szorula. + +Mellette görnyedező állásban különös alakot látunk, kinek tekintete +bizonyos félelmes tartózkodást, s hogy úgy szóljak, veszélyjósló +idegenkedést idéz elő. E magas, száraz férfiúnak arcza hosszas és +halvány volt; fejének hátulsó részét gyéren lepék körül azon hollószín +hajmaradványok, melyeknek része előre, a homlok elfödésére volt fésülve. +Az igen magas homlok felső része sima, redőtlen, de alább a széles, sűrű +szemöldek körül, számos redőkbe borult. Nagy, kiálló, hólyagos, +szembetünőleg kancsal szemek tekintetének kisérteti kifejezést adának; +szép római orra, keskeny, összeszorult finom ajkai némi gúnyszeszélyre +mutatának; de egész arcza színlett ájtatosság s erőltetett nyájasság +szellemétől volt körüllehelve. Felső ajkát ritka, s a száj két szögletei +felé behajló bajusz födé; hegyes állán keskeny, gyér szakáll vonult +körül. Öltözete fekete volt és bő, derekához fényes szíjjal leszorítva. + +Szemben a tölgyasztallal egyszerű fanyoszolya volt helyezve; a rajta +nyugvó szalmát borzas medvebőr födé; fejénél a széken néhány vastag +kötet hevert. Azon két falnak közepén, melyek egyikének közelében az +asztal, másika mellett a nyoszolya állt, két ajtó vezetett jobbra-balra +a mellékszobákba, melyek jelenben zárva valának. S mivel a szobát fedő +fekete szövet ezen ajtókat is borítá, csak kilincseiket lehete közelről +kivenni. A szobába nyiló ajtónak jobbjára, a szegletben, magas zöld +kemencze emelkedett, majdnem a gerendás tetőig; baljára pedig tölgy +térdeplő állt, melynek felső keskeny párkányát magas fekete feszület, +egy halálfő s a fövényóra foglalák el. + +E butorozás azon szerzetesi egyszerűséget s öntagadást mutatá, mely +akkoron a Loyola-szerzet szorgalmas, nagy befolyású fiait jelelé. + + + + +A VERES EMBER. + +Ahol a veres ember. + +_Victor Hugo_. + +Azon pillanatban, melyben Mikola Margit az iszonyodás minden jeleivel +arczán s tagmozdulatain hagyá el az erkélyt, lépett Cyrill a szobába, +melynek két ablaka nyitva állt s a belépőnek tágas látkört nyita a +piaczra. Az első, mit megpillantott, a fa-alkotmány volt, sötét dombján +egy keleti barna férfiú, veres palástba burkolva, fekete süveggel, +melyen vörös toll ingadozék. Oldala mellett nyúlt fel a széles pallos, +nagy keresztet képző markolatával. Az alkotmányon s e veszélyt jósló +alakon túl, látszék a mindig sűrűbb csomókba elszigetelt nép s az +ablakon által hallatszék azon kétes moraj, mely népcsoportozással +szokott együtt járni s nem ritkán előhirnöke a lázadásnak. + +Cyrill behúzta az ajtót maga után s azon aggálylyal állt meg a magas +férfiú előtt, mely többnyire meglepi a szűkkeblűeket nagytekintetű +férfiakkali érintésekben. + +Azon kellemetlen hangon, melyet kétszer hallánk a szobából úgyszólván +kisivítni, mond a fekete férfiú, a karszékben ülőhöz fordulva: + +– Most lép az alkotmányra a veres palástos. – Ezután közeledék +Cyrillhez, kezével a tér azon részére mutatva, hol nem régiben a polgár, +a falusi úr s egy szerzetes beszélgetésüknek valánk tanúi. – Eredj – +szólt, kemény tekintetet vetvén a reszkető Cyrillre – amoda, nézd jól, +merre mutatok, a Szín-utcza szögletéhez, s mondd meg azon szerzetesnek ő +nagysága[2] akaratját, hogy azonnal a kolostorba térjen vissza, s ma ne +láttassa többé magát. + +[Illustration: – Most lép az alkotmányra a veres palástos!] + +A karszékben ülő férfiú jóváhagyólag intett fejével, míg Cyrill a vett +parancs teljesítése végett, rákként vonult az ajtó felé s onnan ki; emez +a magas férfiúhoz fordult fejével: + +– Bucella! – szólítá szép, teljes hangon, – azt hiszem, hogy a jó +kolosváriak beelégedhettek az eddigi szemlével, mi ezután következik, +kevesebb tanú előtt is megtörténhetik. + +– Ha Nagyságod parancsolja, – válaszolt ez azon kész alázatos +hódolattal, mely udvari embereknek szinte másik természetökké válik, – +ezen tüstént segíthetünk, Mikola! – kiált ki az ajtón Bucella. + +– Jó, – mond a másik egykedvűleg, – de megállj! vagy… igen, igen. + +Bucellának szólítására, a szép fiatal Mikola áll meg a szobában, azon +könnyűséggel s aggatlansággal, melyet a fiatal erő szokás által tesz +sajátjává. + +– Eredj – szólt a szőke férfiú parancsoló hangon, – azonnal a térre s +mondd meg Nagy Péternek, ki amott az egyház körül lovagol: az utczákon +doboltassa ki, hogy minden polgár térjen lakába, egy óranegyed alatt a +tér s az arra nyíló ablakok üresek legyenek s a testőrökön kívül egy +lelket se lássak. + +– Tüstént, – felelt ez, s mélyen meghajtva magát, az ajtó felé fordult. + +– Megállj! – mond az előbb szóló, – még egyet! – Eredj első parancsom +teljesítése után Gesztihez a kis templomba s ha lehet, észrevétlen add +ezt kezébe. – Ezzel kivevén egy tekercset kebléből, a magas férfiúnak +nyújtá, ki azt azonnal a távozni készülő Mikolának adá át. – Megállj! +küldj testőreim közül egyet a monostor kapuin kívül, ott áll Keresztúri +a kővári hadakkal; mondd, hogy készen álljon az első parancsra a városba +nyomulni. A Középkapu előtt Kornis Gáspár máramarosi csapatjai s egy +része a Bocskai seregeinek áll. Ezeknek vidd meg részemről, hogy négy +osztályra szakadva, foglalják el a Híd-utczát, a Magyar-, Közép- és +Torda-utczákat. Csendesen álljanak, de a térre senkit se merjenek +bocsátani. + +Bucella csendesen hallgatott egy darabig, végre közeledett a szóló +füléhez: + +– Az óvár, – úgymond, – egészen üresen áll, jó volna… + +– Igaz, – mond ez hirtelen, – Keresztúri küldjön ötven embert az óvári +térre. + +Mikola újra meghajtá magát s távozni készült. + +– Még egyet, – mond Bátori, – rendeléseimet egyenkint bízd meghitt +testőreim néhányaira, hogy szétnyargalván, mentül előbb teljesedjenek. + +– Lesz egy kis baja Gesztinek, – jegyzé meg a fejedelem, – a rendeket +együtt tartani. + +– Ő jártas ember, – felelt Bucella. – Egyébiránt lesz, hiszem, annyi +tapintata, a legérdekesb tárgyat indítványba hozni, s ezáltal a rendek +figyelmét elfoglalni. + +– Nem akarom, hogy az igazságnak e keserű, de szükséges cselekvése, +foganatlan esdeklések által késleltessék. Gondolom, orvos! kedves dolgot +teszek Isten előtt. + +– Mikor ő szent fölsége a büntetői tisztet adta földi helyetteseinek, a +fejedelmeknek kezeikbe: egyszersmind belátással is megajándékozta őket, +mely szükséges a büntetés helyes alkalmazására. + +– Hibázni emberi, Bucella! De ezek, kik szemben szeretetet, hűséget, +hódolást színlettek, s mögöttem véres boszúra esküdtek, megérdemlik a +halált. A gyávák!… azt gondolták, mindig nőtlen gyermekkel lesz dolguk. +Hol van most Boldizsár bátyánknak kevélysége? A Szamosujvárról hozzám +írt levele s a Kovasóczié, ama tanácscsal kész cancelláré, eléggé +bizonyítják: mennyire megaláztattak. De hol késik Carigli atyánk? + +– Ő, a mint famulusa, Cyrill mondá, ájtatosságát végzi ilyenkor a nagy +egyházban, – felelt Bucella, – s ez nála hosszasan tart. + +– A szemle, mely előttünk áll, nem is neki való; bár ő nézetimet helyben +hagyja, – jegyzé meg a fejedelem. + +– Az én lelkem távol van attól, nagyságos uram! – mond Bucella színlett +alázatossággal, – ily fontos viszonyokba avatkozni. Szeretnék mint +békeangyal fellépni s a barátság, egyezség szellemét a haragvó keblekbe +lehelni; de magasb, szentebb érdek lelkesít s én az Isten legalázatosb +szolgája… nem merek szent sugallásainak ellenszegülni; büntető ujját +láttam akkor, midőn a pártosok elfogattak, az övét most, midőn egy +részök bűnhödik s méltán bűnhödik! mert kedvesebb a pogány iga s +nemtelen szolgaság előttök a szent atya áldásánál, a hatalmas Rudolf +pártfogásánál s az istenfélő fejedelem akaratjánál, – utolsó szavait az +olasz mély főhajtással követé. + +– Sokat törődtem e terven, Bucella! – mond Bátori, kis szünet után. – A +török jó szomszéd, ha fizetünk, nyugszunk; de ha ő hever, háborog a +német: cselszövényei fújják az alvó szikrát hamupalástja alatt; ha pedig +hozzá állunk, a török kezében vagyunk, már is koboznak tatárai +határunkon, s ha Deli Markó nem állna őrt alvatlan szemekkel: a kóborló +hordák hazánk veséiben dúlnának. De akármint fontolgatom a dolgot, +nekem, ki az országlás nehéz terhét előbb-utóbb úgy is lerázom +vállaimról, jobb hazámat keresztény fejedelem védelme alatt tartani, +mint török járom alatt hagyni. + +– Istenes a nagyságod szándéka, az ő felsége s a római szent atya áldása +fogja azt követni. Most állandóság kell, szilárd állandóság. + +– Oh, ne félj! – erősíté élénken a fejedelem, gúnynyal vegyült +mosolylyal. – Ismerem én azon jó atyafit, Boldizsárt, ki minden +hizelgései mellett örömest ülne székembe; ismerem a tanácsurakat, kik +Szamosujvárra érkeztemkor kétszín hódolattal járultak előmbe, s kik +addig nem látott fénynyel s pompával kisértek Szamosfalváról idáig; de +az nap estve még egybegyűltek Kendi Gábornál, halált esküve fejemre. + +Míg a fejedelem s Bucella így beszélgetnek, a kék őrsereg csapatokban +gyűlönge hol gyalog, hol lóháton: s a dob egyhangú robaja tudatá minden +utczában a fejedelmi parancsot. + +A nép nagy sokaságra gyűlt a téren, kevés hézag volt már látható s a +csoportozat komoly meglepetést árult el; – a mindig hangosb zaj s moraj +fenyegető alakot kezde magára ölteni; heves kézmozdulatok valának +kivehetők; a fa-alkotmányhoz közelebb-közelebb tódula a sokaság; csak +egy merész vezető kellett, hogy a zsivaj tetté alakuljon. + +«Szét az alkotmánynyal!» «Tépjétek össze a hóhért!» «Menjünk a +Rása-háznak! ott Zsigmond Cariglinél!» Ilyenek hallatszának itt-ott; bár +még a fejedelem fülihez nem juthattak. + +Épen jókor éré e veszélyes mozgásban hullámzókat a fejedelmi parancs, +melyet a csoportozó őrsereg, heves közbemunkálata által, sürgetőbbé +tett. Előbb részenkint, utóbb nagy tömegekben kezdett a nép oszolni s +egy negyedóra mulva a tér tisztán s néptelen állott. A magas fekete +alkotmány látszott egyedül, s rajta a verespalástos, vért fagylaló +nyugalomban. Körüle a testőrsereg tágas négyszeget képezett, melyben föl +és le lovaglának a csapatok nagyjai, meg-megállva, vagy rendet +parancsolva kinyújtott buzogányaikkal. + +Közel a Rása-házhoz, egy sötét épületnek ősz kapujából jövének ki néhány +barna, bő zekékbe öltözött csatlósok; fejeiken magas, fekete, tekert +csákókkal; kezeikben széles élű, hosszú kopjákkal. Közöttük lépdelt +csendesen, leeresztett fővel egy magas, erős férfiú, hosszú ősz +szakállal; testét hófehér ing födé térdig; szárain meggyszín, gazdagul +aranynyal terhelt nadrág volt, kezein s lábain nehéz békók csörgettek. + +– Ez Kendi Sándor! – mond egy a testőrök közül, – hogy kell a tisztes +öregnek így elveszni! + +– Nyugtalan, heves öreg, – szólt a másik, – egyébiránt, nekünk mi +gondunk rá! + +Néma csend fogá el az őrcsapatot. + +A fejedelem egykedvűleg nyúlt el a tágas karszékben. + +– Bucella! – mond, egy fügét fölvéve a fatálból, – a fügék rosszak, mint +az emberek; rosszak, mert ép, virító külsejök fűszeres illatot lehelnek; +de belül rothadásnak indultak. + +– Az öreg, büszke Kendi lép föl az alkotmányra, – suttogá Bucella, a +térre tekintve, s nem ügyelve a fejedelem megjegyzésére, minő kevélyen +tekint szét, mintha sajnálná, hogy ily kevés nézője van hős halálának. Ő +sem kohol több tervet fejedelme vesztére, kit atyaként tanácsolni, +vezérleni kelle, nem gonosz czimboraságba elegyedni vesztére. + +– Két jó füge sincs, – szólt a fejedelem – Carigli atyánk tálában. +Látszik, hogy magas falakról visszavert napsugárok érlelték boszujokban, +nem a szép Olaszhon gyöngéd szelletei. Oh Bucella! mikor visz sorsom oda +valahára e sok zürzavarból! + +– Nincs többé! – mond Bucella, egészen elfoglalva az irtózatos szemlével +– most mutatja fejét körül a vesztés embere. + +– Hirtelen bánt vele, – jegyzé meg a fejedelem, arra nézve egygyel azon +tekintetek közül, melyek borzadást s irtózást idéznek elő, durva, +kielégített boszúnak villámit szórván. + +– Nehéz a fejedelmi tiszt! – szólt Bucella, szemét hunyorítva erőltetett +bánattal, – de égből szállt; s adja a seregek ura, hogy Nagyságod soká +viselhesse még, az Istennek s anyaszentegyháznak díszére! + +– Csak az erdélyiek is ezt óhajtsák! – viszonzá a fejedelem, dörzsölve +homlokát, melyen sötét komolyság kezde szétvonulni. + +– A czél szentsége igazolja a keserű útat annak elérésére, uram +fejedelem! e vallás nemtője jóváhagyólag int Nagyságodnak. – Ha ez a +párt elenyészett, akkor a jég meg van törve s több ellenkezéstől nem +tarthatunk. + +– Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra. + +– Literati Györgyöt. A tudós úr nem oly bátran megy a hágcsókra, mint az +előbbi,… ketten vezetik. + +Egy-két percz mulva növekedő moraj hallatszék az ablakon be. Boszúság s +harag vonult szét az ősz testőrök marczona képein, neme azon borzasztó +komoly haragnak, mely oly fenyegető. + +[Illustration: – Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a +fa-alkotmányva.] + +– Mi történt? – kiált fölegyenesedve a fejedelem, lángba borult +arczczal, – tulajdon testőreim hangja ez? + +– Második csapásra esett el Literati, – felel Bucella, minden felindulás +nélkül, – oly eset, mely kedvetlen, de nem első s utolsó sem leend! + +– Ha végzi munkáját a hóhér, – mond a fejedelem indulatosan – +Szamosujvárra vele! Nem szeretem a kínzást… Szágfi! – kiált mennydörgő +hangon. + +Szágfi belépett. + +– Kornis Gáspár jőjjön tüstént! + +– Az most lovagol a rendek közt, – szólt Bucella gúnymosolylyal, melyet +a fejedelemnek sajátságos jószívűsége idézett veszélyjósló arczára, ha +jól vehetem ki, – folytatá közelebb lépve az ablakhoz s összehúzva +szemeit, mint ki röviden lát – mellette jő Keresztúri. + +– A moraj szűnik, – szól a fejedelem, – maradhatsz Szágfi! No, – +folytatá, arczát megcsipkedvén két ujjal Szágfinak – mit csinálnak a +szép hölgyek Kolosvártt, hányat ismersz már? + +– Keveset s csak az ablakból, nagyságos uram! – felelt az apród, majdnem +reszketve, mint a ki ezen irtózatos pillanatban ily kérdést nem várt. + +– Úgy kötél-hágcsóról gondolkozzál, fiú! – mond, vállára téve kezét +Bátori – vagy lantról hogy ők jőjjenek le. Kiléphetsz Szágfi! + +Szágfi eltávozott. + +– A csend egészen helyreállott, – mond Bucella, – amott Bocskai lovagol +a Torda-utcza felől. + +– Kit vezetnek elő? + +– Kendi Gábort, – felelt a kérdett. + +– Nem mondottam-e, hogy ő utoljára maradjon? + +– Már hadd menjen a többi után, – válaszolt Bucella, – elébb vagy utóbb… +mit sem tesz. + +– Jó! – mond a fejedelem, – Forrót s Iffiut a tömlöczben végeztetem ki. + +– Félre, nyomorult! – hangzott a térről a szobába. + +– Ki ez újra? – kérdé a fejedelem, kezére nehezkedve emelvén fel magát +félig üléséből, szikrázó szemekkel. + +– Kendi, mint látom, nem engedi szemét bekötni. + +– A makacs! – mond Bátori, visszaereszkedve karszékébe. + +– Félre, mondom! – hallatszott újra, – nehogy kettőnk közül te lásd +előbb a túlvilág kapuját! + +Zúgás terjedt a testőrök között: + +– Nem kell bántani! ne kössék be szemeit, ha nem akarja. + +Kendi rémítő nyugalommal állt a bakó mellett a magas alkotmányon. +Minekelőtte letérdelne a végcsapást kötetlen szemekkel fogadni, a +Rása-ház felé fordult: + +– Gyermek-fejedelem! nem vagy távol ide, gyanítom, – kiált ismeretes, +átható hangjával, – szálljon minden csepp ártatlanul kiontott vér reád s +maradékidra, zsarnok kölyök, hetedíziglen. + +Bátori szemére tapasztá kezeit, arcza vonaglott, boszú s harag dühe +lobogott szemében, inte kezével. + +– Végezz, hóhér! – sivított ki a Rása-házból a Bucella veszély-jósló +hangja. + +Egy-két percz mulva körülkerült, üstökön tartva, a Kendi testetlen feje. + +Nemsokára megnyíltak az ég csatornái, heves zápor ömlött az alkotmányra, +s a kivégzettek vérét mosta le. Ezt akkoridőben Kolosvártt ártatlanságuk +jeléül vették. + + + + +FOGADÁS KÖVETKEZMÉNYEI. + +Szavamnak embere valék. + +_Kind_. + +Előbb láttuk Abafit a Mikola-ház erkélyénél ellovagolni. Margit ráismert +azonnal, de igen kevesen mások Kolosvártt. Nehéz is lett volna ez annak, +ki őt ezelőtt egy évvel látta; a hosszú, száraz, elkényszeredett arcz, +lélek, szín s kifejezés nélkül, szép tojásdad gömbölyűséget váltott; a +redőkbe vonult sápadt homlok redőtlen simává domborodott; a fésületlen +összecsapzott haj fényes barna csigákban olvadt le vállain, s szemeinek +veszélyes tüzök, vérmes karikáik eltűntek, s a szép, sötét, hosszú +szálaktól fedett, tűzzel és lélekkel teljes szem parancsolni s hódítni +látszék egyszerre. Kiegyenesedve férfias, hajlékony, kecscsel teljes +termete, széles vállai, tartós erőre, karcsú dereka hajlékony +ügyességre, kis kezei s lábai nemesb fajra mutatának. Így, mint most +látjuk, nem volt szebb férfiú nálánál Erdélyben. Végigléptetvén az +utczán, senki sem mehetett el mellette, többszöri visszatekintés nélkül. + +Feljebb volt említve Abafinak egykor tett nyilatkozása, hogy három +holdig mindentől elvonja magát, mi máskor szenvedélye volt. A mostani +megjelenése előtt hősünknek Kolosvártt, fél évvel telt el a három hold, +s a megromlott aljas Abafi – szavának embere volt. + +Mi birta őt ennyi öntagadásra, nehéz érteni; azonban lélektani +szempontból kiindulva, mégis megmagyarázható. Láttuk gondolatinak +menetelét, s hogy neki estek, körülmények által történetesen tévén jót, +már fogalma volt tett következményei közti különbségről. Ő akkor tájban, +mikor e nemét a fogadásnak vagy inkább nyilatkozásnak tevé, semmi sem +volt kevésbbé talán, mint nemes büszke; s így szinte bizonyosan +állíthatjuk, hogy nem a nemes büszkeség sugallása, nem annak megmutatási +vágya, hogy lelke erősebb szenvedélyeinél, birta őt ily szilárd +ellenszegülésre maga ellen. Könnyen meglehet s valószínű, hogy durva +dacz egy őt megszégyenítni akarót megczáfolni, ösztönözte őt +kifakadásra, melynek egész terjedelmét maga sem gondolta meg; de ki +levén már mondva a fogadás, egy neme azon álszégyennek, mely ha alacsony +tett kivitelét igérte volna is, őt a fogadás megnyerésére szintúgy +unszolná, erősíté s edzé szándékát. + +Nem kis feladat volt ez oly embernek, ki nem írt, nem olvasott; +gazdaságát ugarban hagyta, kinek elmés beszélgetés, barátságos közlés – +élvezet nem valának, sőt ki a szó nemesb értelmében szeretni sem tudott. + +Az első hét unalom közt tölt el. Nem egyszer kiálta valamelyik +apródjának bor s kanták után. A kantát előhozták, olykor ajkával érinté +karimáját; de eszébe jutott elvont gúnykifejezése azon arcznak, mely őt +boros kantának, szivattyúnak nevezte s távol vetette el magától a teli +edényt, hogy a padlón végig folyt annak tartalma. Az estéket, az +átásított ment-jött nap után, az udvari pappal tölté el, vagy +cselédeivel pörlekedve. Minden unalmára volt s óriási erővel vonák +szenvedélyei a szokott helyekre s a szokott kedvtöltésekhez; de óriási +erő volt e durva tőkében s nemes anyag, ha Isten és körülmény engedi, +nagyra idomulandó egykor! s ezen őserő segíté őt, adott szavát szigorú +szilárdsággal a legapróbb részletekig megtartani. + +Néhány nap mulva Abafiban némi változás volt észrevehető. Jobban aludt, +a sok éjszakázástól s a rendetlen élettől elgyengült test észrevehetőleg +épült, a rég elmulasztott álom után. Ő egy nemét kezdé érezni azon +könnyedségnek és vidámságnak, mely többnyire a rendes életet követi. +Derültebben ébredt föl, nem tetszék élte oly unalmasnak; szinte meg volt +lepetve azon tapasztalás által, hogy így élve boldogabb, vidámabb, +erősebb. Ezen önkénytelen s a testi nedvek egyensúlyba jövetele által +előidézett jólétnek más boldogítóbb, de szintoly természetes következése +is volt. Cselédjei, kik eddig benne csak a házsártos, zsémbelődő, +mámoros parancsnokot ismerték, nem viseltetének hozzá azon szívességgel, +melylyel kegyes, gyöngéd, s engedékeny úr szokott szolgáltatni. Most +többszöri jókedvét láták uroknak, mintegy újra születtek, kétszeres +örömmel s készséggel teljesíték parancsait; meg volt cselekvésökben s +alkalmaztatásokban iránta az a kiváló valami, a mit durva úr +cselédjeiben hiába keresnénk. + +Kezde Abafi, egészsége helyreállván, kedvet kapni munkásságra. Fogadása +tiltá a lovaglást, vadászatot, s így azon egy-két nemesb szenvedelmet +is, mely éltének mámortalan hézagait pótlák ki azelőtt. Az idő üres és +hosszú kezdett lenni az épülő, erőteljes ifjúnak. Gazdasága után látott, +előre bizonyosan csak unalomból s jobb híján, később némi növekedő +ingerből, melyet nem tudott magának megmagyarázni; de melynek gyökerére +a gondolkozó könnyen rátalál. A siker s halkkal szenvedélylyé váló +kedvelése a mezei foglalatosságnak okozá ezt. Két hold mulva a vidékben +kiméléssel kezdték az egykor megvetéssel vagy szánakozással kisért nevet +emlegetni. Még el nem tölt a három hold s voltak, kik őt tisztelettel +nevezték. Ki e változást, vagy inkább nemesülését kedélyének figyelmes +szemmel kisérte, nem tagadhatá meg tőle nemét az önkénytelen +becsülésnek. + +Szerencséjére Abafinak, – mert mi sokszor vezetnek körülmények az +életben! – udvari lelkésze világos fejű, helyes nézetű férfiú volt, sok +észszel s tudománynyal. Ennek ily éleslátását nem kerülheté el az út, +melyen hősünk haladott. Ő szerette az ifjút, kit sokszor horda ölében +egykor, – valami atyai volt ezen indulatban; adott szavának megtartására +ő biztatá leginkább, tudta oly móddal e szép, férfias elhatározást +kiemelni, mely Abafinak hizelkedett. Egyetlennek nevezé a maga nemében, +s sokszor állítá: ő az a férfiú, kitől minden nagy, szép és nemes +kitelik; mert sok lelki erő van benne, csak akarnia kell. Ő +figyelmezteté később jó kinézésére, újuló erejére s több +következményeire a rendes életnek. – Olivér szerette az öreg szerzetest; +előbb ezen indulat durva lelkében csak belérzeti, állati ragaszkodás +volt megszokott lényhez, kinek híja terhelő lett volna, mint sokszor +vagyunk egy öreg házi arczczal, melyet tíz-húsz évig látunk körülünk, s +mely ha távol van, valaminek hijával érezzük magunkat. Sokszor hű eb +vagy megszokott madárka s az udvaron árnyat szétömlesztő agg tölgy, +hasonló hatást gyakorolnak. De e szokásos szeretet halkkal becsüléssé +nemesült, kezdé előbb megszenvedni, később ízlelni, végre óhajtani a +tiszteletreméltó férfiú társaságát; s ha néha a tudományos lelkész +figyelmezteté őt arra, hogy Erdély nagyjai fegyverrel ellenség előtt, +észszel-szóval a zöld asztal körül szolgálják honukat: bizonyos rejtett +vágy keletkezett keblében, mely mindig erősebb, tisztább s nemesb +alakban tűnt fel, honáért is tehetni valamit. Ily nemesedési fokon volt +jelenben, midőn Kolosvárra érkezett. + +Darab idő óta egy bájos fiúcska volt az Abafi udvarában, udvari +lelkészének felügyelete alatt. Senki sem tudá, kié a gyermek; de a ki +látta, védhetlen vonzalmat érzett iránta; Olivér szerfelett kedvelte s +annak hév ragaszkodása érzéseinek higgasztására nagy befolyású volt. Ki +legyen a fiú? gyaníthatjuk. + +Már czíme a könyvnek tudatja, hogy szerzőjének nem czélja Erdély +történeteinek részleteit megismertetni; azonban elkerülhetetlen azokról +rövid, összevont említést tenni, mint a mely a jelen történettel +sokoldalú összefüggésben van s némileg mérleg hősünk cselekvéseinek s +viszonyainak megitélésökre. + +Bátori Zsigmond visszakerülvén Kővárról, hol kevés ideig tartózkodott s +azt gyaníttatá, hogy a fejedelemségről örökre mondott le, egyelőre +mindenkihez a legnagyobb szívességet színlelé; de egyszerre +megváltozott. Régen féltékeny aggodalommal nézte ő Bátori Boldizsárnak +naponkint növekedő befolyását, melyet hadi gyakorlottságának, nagy +műveltségének köszönhetett. Boldizsár deli, lélek s erőteljes férfiú +volt, nagy gonddal neveltetve Bátori Istvántól, s ki fiatal korában +beutazta Dán-, Norvég-, Angol-, Franczia- s Spanyolországot. – A +fejedelem vagy valóban hitte, hogy élete ellen törekszik bátyja, vagy +legalább félelmes vágytársat gyanított benne. Ennek következésében +huszonnyolczadik augusztusban 1594. egy vasárnap délelőtt, némely +oklevelek közlésének ürügye alatt a rendekkel, azokat magához gyűjté; s +míg az urak az irományok olvasásával foglalatoskodtak: Király Albert s +Fekete János a terembe léptek, kiket a fejedelem nevében foglyoknak +nyilatkoztattak. Ezek voltak: Kendi Sándor és Ferencz, Iffiú János, +mostoha atyja Bátori István, Boldizsár és Andrásnak, mint férje Mailáth +Margitnak, az idősb Bátori András özvegyének; Kovasóczi Farkas, Kendi +Gábor, Forró, Bornemisza s Gerendi János, Lónyai Albert, Cseszeliczki +Boldizsár, Szalánczi és Literati György. – Bátori Boldizsár és Kovasóczi +kevéssel azután Szamosujvárra küldettek; azon urak pedig, kiknek +kegyetlen s törvénytelen kivégeztetésüknek tanui valánk, harminczadik +augusztusban Kolosvártt veszték életöket; bár a fejedelem egyelőre Siger +János és Huet Albert – a rendektől hozzá küldött követeknek megigérte, +hogy velök törvény útján kívül semmi sem fog történni. – Azon nap, +melyen a kolosvári téren a fa-alkotmány már hajnalban felállíttatott, +még senki bizonyost a fejedelem szándékáról nem tudott. A nép, mint +minden váratlan esetben, a térre gyűlöngött, ki egyet, ki mást gondolt. +Azon néma gond sülyedt a lakosok elméjére, mely az embert ellenállhatlan +nagy történetekkor szokta meglepni; hogy többen ki fognak végeztetni, +gyanítá mindenki. S mivel épen azon tájban nevezetes havasalföldi rablók +ültek fogva Kolosvártt, része a lakosoknak azoknak halálát jóslá. + +De térjünk Abafihoz, benne sok bátorság volt; gyakori vadászatok, melyek +abban az időben nem egyszeri életveszélylyel párosultak, lélekjelenlétét +idézték elő, s azon nemét az önérzetnek s önbizodalomnak fejték ki, mely +a bátorságot edzi és neveli. + +Első zsenge fiatal évei őt épen romlottsága miatt helyzék durva aljas +körökbe, hol megtámadásoknak, pór-bántalmaknak, gúnynak volt kitéve, s +ezekre hirtelen kelle néha felelni vagy szóval vagy tettel; adós ritkán +maradt az ily viszontorlással, s ez egyelőre benne gyengétlen, heves +feleletre készséget fejtett ki. + +Lassankint ezen aljas körökben sajátjává tett készség, minden gúnyt, a +kikelést maga ellen visszaidézni, – elméjét elkészíté azon nemesb +készségre is, mely a helytelen bántalmat méltósággal veri hátra; a +feleletek neme nem nyert gyöngédséget mindjárt, csak elméje készséget, s +így természetesen, mikor gondolkozása szebb irányt vőn, ez is nemesedni, +higgadni kezdett. Abafi halkkal észrevette magában, hogy ő nemesebb +tárgyakhoz is bír azon feleleti s észrevételi készséggel, melyet azelőtt +durva tréfák visszatorlására használt csak. + +E készség s természetes bátorsága, magyarázhatóvá s érthetővé teszik +azt, hogy erkölcseinek szelidülésre indultok után, némi ingert sejtett +lelkében, e tehetséget nagyobb, közhatásúbb esetekben is használni; +sejté már, hogy ha egyszer életében azon helytelen álszégyent képes lesz +legyőzni, mely őt közhelyeken szólástól tiltá eddig: ő a hon ügyében +hasznos munkás részt veend. Meg volt az akarat benne Erdélynek akkori +kétes viszonyaiba szóval s tettel beléelegyedni. + +Volt társalkodási szavalásaiban, mióta rendesebben élt, valami folyó s +természetes: örömest hallá őt az ember szólani. Lovaglási, vadászati, +szerelmi történetecskéit vígan, szeszélylyel tudta előadni: s így a +nagyobb dolgokbani szóláshoz is bírt már némi tehetséggel; a durva anyag +– hogy úgy szóljak – megvolt, csak tisztulni, higgadni kellett annak. + +Nevelése annyira el volt hanyagolva, mint láttuk, hogy ő keveset tudott; +de szerencséjére, vettük észre azt is, hogy ő sok akarattal bír, hogy +lelke lassanként önerejében kezde bizakodni, nem csodálhatjuk tehát őt, +ha az elmulasztott évek ürét aczél-szorgalommal igyekezett betölteni. +Nagy segítségére volt újra e szándékában nagy tudományú s művelt udvari +lelkésze s még többel a Mikola-ház, melyhez vérség, szomszédság csatlák +s ennek nemtője a remek, egyetlen Margit, ki iránt Abafi egy nemével a +remegő, tartózkodó ájtatosságnak viselteték. Úgy állott előtte Margit, +méltán, mint elérhetlen. Ha valaki neki azt mondotta, hogy Margit +szeret: ő azt nem hitte s nem színlés volt e nem hivés; nem annak +gondolása, hogy oly érzékeny s a szó legnemesb értelmében asszonyi lény, +mint Margit, ne tudna szeretni, – nem! hanem azon czáfolhatlan +meggyőződés lelkében, hogy nincs férfi, ki őt érdemlené, s különös merő +képzete annak, hogy az érzések határa a Margittali érintésekben – a +becsülés. + +Bizonyosan érdekteljes Abafi lelkének e fényülése és simulása mindenki +előtt, kit az erény, az erkölcsiség nemes föltételekre hevít, Abafi +kezde lelkében ily érdeket önmaga iránt sejdíteni; s így azon hiedelem, +hogy neki nemesülnie kell, s emberien szólva a tökély délpontját +elérheti: szinte folytonos, szinte kedvencz képzetévé idomult. + + + + +EGY SZÓNOK. + +Ki vagy, s kinek hínak. + +_M. Cottin._ + +Abafi szállásáról, hol keveset időzött, az egybegyűlt ország rendei közé +sietett. + +Oly kétségben tudta Bátori Zsigmond a kolosváriakat tartani, mint +fentebb láttuk, hogy senki sem gyanítá a fejedelemnek szándékát, s így a +rendek az elfogott hon nagyjainak ügyökben szólának még akkor, mikor +néhányan közülök már megszüntek élni. + +Abafi volt első, ki fölkelt. Minden szem rábámult; nagyobb része az ott +levőknek nem ismerhete rá; oly nagy volt a mosti s egykori Abafi közt a +különbség. Egyszerű fekete selyem kamuka dolmány, mellény s nadrág födé +deli, mérték- s idomteljes tagjait oly keskeny készülettel, mely szinte +láthatlan volt. Csak szép-őseitől rámaradt, drága kövekkel terhelt, +görbe kardja láttatá benne az agg Abafi-ház gazdag ivadékát. + +Bátran kelt föl helyéből; nagy, lelkes szemei körülszárnyalták a +rábámuló sokaságot. Neme azon habozásnak, mely szinte félelemmel párul +első felszólaláskor, nagy gyülekezetben, lepte meg őt; arcza +elhalaványult, komoly kétkedés vonaglott keresztül vonásain; szemei +előtt, mintha hálózva lennének, szikrák szökdeltek, s a nagy, tágas +egyház boltjairól, úgy tetszék neki, – mintha az embertömegre alant sűrű +köd ereszkednék. + +Rebegő volt a hang, melylyel megszólalt, de azon lelki erő, mely +fővonása volt lelkületének, halkkal győzedelmes lőn álfélelmén és +álszégyenén. Mindig teljesebbé, mindig érczesebbé vált hangja, s végre +minden szava a szép gót egyház legtávolabb rejtekeiben is hallható s +érthető lett. + +Tiszta, minden keresettségtől ment s egyszerű volt előadása. Nem +kárhoztatá a fejedelemnek azon óhajtását, hogy keresztény frigyeseket +keressen; kivánta, bár a szelid, égből szállt vallás mindenhová +terjeszthetné szárnyait, boldogítva s közelítve embert Istenhez. De épen +e tiszta, égből szállt hitből huzá ki bizonyítványait; adott szó s eskü +megtartását e vallás parancsolja. Leirá röviden azon nyugalmat, mely +Erdély völgyein terjedt a bölcs Bátori István idejében, – s minő jó s +nyugalmas szomszéd tud az ozman lenni, ha kivánatai teljesülnek; +mennyiszer engedett, hol tisztán tudta Erdély a teljesítendők +lehetetlenségét bebizonyítani. Eleven szinekkel festé azon hatalmat, +mely ha felizgattatik, oly sokszor vesztére volt a honnak. +Kinyilatkoztatá, hogy jelenben is az erdélyi rendek habozása s a +fejedelemnek ismeretes szándéka, a török iránti hitet megszegni, tatárok +csordáit csalta az országba; végre a természet egyszerű szavaival azon +ínséget, melyet a tatárfutások okoztak; családokat s egyeseket nevezett, +kik örök fogságra s szolgaságra jutottak. S ha, – mond – van egy párt +országunk megszaggatott keblében, mely az adott eskü iránti hűségből s a +közel veszélytőli tartástól ösztönözve, nem örömest áll vagy állott a +fejedelem óhajtására: oly bünös, oly kárhoztató-e? – Tagadá, hogy azok, +kiket a fejedelem fogságra vettetett, élete ellen törekedtek volna; azon +őszinte hódolás, visszatértekor Kővárról, eléggé bizonyította, mily +készek a rendek választott fejedelmöknek hódolni. Lélekkel s erővel +teljesen tére ki a hős Boldizsár, a lelkes Kendiek, az Iffiú és Forró +dicséretére, s kérte a rendeket, hogy követség által igyekezzenek a +veszélyt hátráltatni, mely fejök fölött összevonult. + +– Ne féljen, – mond szép hévvel szavaiban s lelkes kifejezéssel +arczában, – a Bátori István unokaöcscse Erdélyben; vonjunk érczfalat: a +hűség, a magyar bizalom s egyezség érczfalát a fejedelem körül; de ő is +feledje a múltat, adjon bizodalmat bizodalomért. A fejedelmi jogok +legszebbike, megbocsáthatni a vétkesnek vagy tévelyedettnek; s kiket +ellenségeinek hitt, barátjai lesznek! s ám legyenek! mert nagy szükség +lesz közös akaratra s erőre, ha a török ellen hitet szegünk, ki emelt +karddal áll készen határainkon. + +Minden ember bámúlt Abafira; nem az egyszerű beszéden, melyben sem erő, +sem bizonyítvány elég nem volt a körülmények veszélyes nagyságához +képest: de a bátorságon s nyílt egyenességen, melylyel Abafi ily +veszélyes időben, midőn vélemények különbsége a vesztőhelyre vitte +Erdély leglelkesebb férfiait, szólni mert. + +Többen is hallaták véleményöket, többnyire a kivégzendők ügyében; s a +gyülés határozata szerint, számos követség járúlt a fejedelemhez. + +A hirtelen zápor megszünt, az ég tiszta volt újra; a Kendiek, Forrók, +Literati stb. megszűntek már élni, mikor a követség a Rása-házhoz +érkezett, számtalan sokaságtól kisértetve. – Bátori kijött eleikbe; +Carigli állott mellette, egyszerű szerzetes öltözetében, komoly +tekintetű férfiú, szabályos római arczczal s mély tüzű szemekkel és +Bucella, a fejedelem házi orvosa. Testőreinek szoros félköre képezett +kék, zordon medvebőröktől átfonott falat háta s oldalai mellett. Abafi +szólalt fel újra, az őt remegve s ijedten követő sokaság közül. Nyers, +élénk, érthető volt már hangja s szemében a lelkesedés szép tüze +lobogott; hajtott fővel kezdé beszédét, inkább mellére a fejedelemnek, +mint arczára sugárzó szemekkel; de később halkkal fölegyenesedék, s úgy +tetszett, mintha magasról tekintene le az őt körülözönlő sokaságra; a ki +itt ismeretlen, őt tartaná a fejedelemnek: annyi méltóság, annyi fönség +lebegett egész férfiasan szép alakján. + +Azon bátor tartással s szép, teljes hanggal, mely úgyszólván minden +Bátorinak sajátja volt, szólt a fiatal Zsigmond a követséghez. + +Kinyilatkoztatá, hogy a kivégeztettek vesztére s életére törekedtek, +méreggel, tőrrel, fegyverrel szándékoztak őt kivégezni, a tatárokat +akarták az országba hozni; hogy a magokat kisebb csoportokban a széleken +mutatni kezdő tatárok is az ő biztatásokra jöttek. Mindezeket, mint +igéré a fejedelem, oklevelekkel fogja bebizonyítani; de a mi soha sem +történt meg. Egyébiránt kérte, hogy ne nyugtalankodjanak, mert ő +erőszakot nem kiván tenni; sőt a mint hiszi, több szüksége van a rendek +hűségére s együttmunkálatára a török ellen, mint hogy őket el akarná +idegeníteni. + +Komoly tünődéssel és sok veszély előérzetével széledtek haza a jöttek. + +A fejedelem Abafihoz fordult. – Mi a kegyed neve? – szólt azon a +rezzent, megvető hangon, melylyel nagy urak szoktak valakit +megszólítani, ki előttük kellemetlen, s kinek mutatni kivánják egyrészt +hatalmok s helyzetök föntebbségét, másrészt azon kicsinylést, mely oly +szégyenítő és sértő egyszersmind. + +– Abafi Olivér – felelt a kérdett szerényen. + +– Abafi Olivér! Még emlékezem, – mondá a fejedelem, hosszú tekintettel +végig jártatván szemeit Abafin – egyre; Olivér – igen, igen; de az nem +kegyed! a Gedeon fia? egy neveletlen, vesztegető, aljas ember, kit csak +rossz híréről ismerünk? + +– Nagyságos uram! – válaszolá Abafi, nem rejthetvén el megszégyenülését, +melynek lángja körüllobogá arczát, – hiszem, hogy valóban nem azon Abafi +Olivért látja maga előtt, kiről a hír talán nagyítva, de nem egészen +igaztalanul, annyi rosszat hoza Nagyságod elébe. Legalább azon erős +elhatározott akarat él keblemben: magamban soha amaz aljas Olivérre nem +ismertetni. + +– Értem, – viszonzá Bátori tetszhető megvetéssel vonásaiban; – egy +megtért juhocska! igen – folytatá gúnymosolylyal, az ilyen mindig +kedvesebb a nyájőrnek! De ha még a tökélyhágcsón nem haladt kegyed oly +magasra, hogy jó tanácsot be ne vehessen: jusson eszébe, hogy az egyszer +eltévedtet szemmel szokták tartani, s hogy – bármi nyájas legyen, nem +üdvös a kolompot nyakába kötni, nehogy a nyájt maga után téveszsze. + +Abafi értette a vágást, melyet a fejedelem szavai foglaltak magokban. + +– Minden óhajtásom az, – felelt szelid hangejtéssel, rezzentségét magába +fojtva, – hogy tetteim ismeretesek legyenek, nagyságos uram! még a +rosszak is, mivel azoknak megemlítésök vagy kárhoztatások nem fog süket +fülre, nem zárt kebelre bennem lelni. A kolompra nem vágytam soha, s nem +is engem, a serdülőt, érett férfiakat illet az, – folytatá czélzással +teljes tekintetet vetve a fiatal Zsigmondra. + +A fejedelem rövid főhajtással érteté Abafival, hogy távozhat. + +Volt valami e veszélyt jósló főhajtásban s a sötét tekintetben, melylyel +mintegy átszegé Abafit. + +– Még egyet, – mondá hirtelen megfordúlva, s igen közel lépve Abafihoz, +lángba borúlt arczczal s átható hangon: – El ne felejtsd, ifjú barátom! +hogy a tévedt juhra, ha valaki kolompot kötne, le szokták tépni nyakáról +s a hirtelenség miatt – folytatá a kegyetlenség sajátságos mosolyával, – +néha a nyak is oda vesz! + +A fejedelem hirtelen eltávozott. Abafi néhány perczig gondolkodva állott +még, azután a Mikola-ház felé vevé utját. + +[Illustration: – Még egyet! – mondá hirtelen megfordulva s igen közel +lépve Abafihoz…] + + + + +VENDÉGLŐ. + +Kész a vacsora. + +_Balsac_. + +A Torda-utczából jobbra kanyarodik be egy keskeny, tetszetlen utczácska, +a kolosváriak szólásmódján sikátor, az úgynevezett Búza-utcza, melynek +közepe táján egy magas, kiálló födelű, hosszú alházban lakott Gúti Mózes +uram, kit már egyszer pillanatra láttunk: becsületes, középrendű polgár, +s első kovács Kolosvártt, hű nejével, Orsolya asszonyommal. – A műhely a +háznak jobb végén volt, nyitott, égés jeleit s a korom bélyegeit +előtüntető, rosszul összerótt ajtajával, melybe betekintve, a széles, +több mázsányi üllő, a tűzhely izzó szeneivel s hűtő mocsárkával s a két +nagy, hatalmas tüdejű fuvók valának kivehetők; körülök több kormos, +széles vállú legény sürgött, nehéz munkájokat könnyű kénynyel folytatva, +s hol durva, a torokból gajdolva bús czifra dalokat, hol szurkos ajakkal +fütyölve s nevetközve. + +Ezen egyszerű s a mint látszék, gonddal meszelt, s az említett +szégyenoldalt kivéve, tisztán tartott háznak bal végén nyílt a tágas +kapu, egy tekintetet engedve a jobbra nyiló ajtóra, melyhez két +idomtalan kőlépcső vezetett, s az udvarra hosszú zárt szinével, s előtte +feltornyozott fahasábokkal. – A ház közepét hosszú kisded ablaksor +foglalá el, vértezve sűrű, czifra rostélyoktól, melyekről mint önművéről +Gúti Mózes uram nem kis véleménynyel volt; s a hányszor háza előtt +elment, olyan «anche io sono pittore» neműt gondola. + +Történetünk korában csapszékek, korcsmák, méhserszugolyok s több ezekhez +hasonló aljasb gyűlhelyek voltak Kolosvártt. De a magyar +vendégszeretetet-gyakorló számos úri család szükségtelenné tette a +vendéglőket. Azonban, mint tudjuk, van egy neme az embereknek, mely +inkább szeret parancsolni, mint magát máshoz alkalmazni, s főként mikor +mulat, a feszességet gyűlöli; még azon nemét is, mely csupa +szívességből, s az ember iránti gondoskodásból, marasztásból stb. áll. +Ezekre számitá igen okosan Gúti Mózes uram azon tervét, hogy házánál jó +fizetésért, gyűlések, ünnepek s farsangi hetek alkalmára, terített +asztalt tartson; neje főzte ízes kolosvári étkekkel, főként káposztával +s a már akkor ismert kolosvári kenyérrel s a vidék legjobb boraival +rakottat. A magyar konyhának középrendű malasztjaival, az akkori +csemegékkel, mint székely s tordai pogácsa, mézzel készített gyümölcsök, +méhser s több effélékkel tuda mindig udvarlani vendégeinek. E bőség, a +gazda vidám szívessége s Orsolya asszonynak ismert konyhai nézetei, +ismeretei, asztalát ritkán hagyák vendégtelen. + +Egy az utczára ablakzó hosszú terem volt e nem egészen haszonvágy +nélküli vendégszeretetre szánva. Hosszú, keskeny tölgyasztal, mindig +tiszta, bár nem finom abroszszal terített; magas kemencze, négyszegű +kályhákból összerakva s farostélytól védve, több szalmaszék, néhány kis +lócza, melyekre a vendégek lábaikat helyzék, s egy rostélyzott +pohárszék, felül üvegkarikákkal berakva, s alul három széles fiókból +álló – egésziték ki az egyszerű bútorozást, két kisebb asztalkával, a +jövőmenő ivók számára. Két ajtajának egyike a kapu közébe, másika az +udvar felé nyuló mellékszobába nyílt. + +Három nappal az előbbi szakban történtek után látjuk Orsolya asszonyt +tiszta kötővel s egy rakás közönséges tányérral az asztal körül sürögni. +– Mózes uram verejtéktől fénylő homlokkal érkezett nem rég a műhelyből s +a kemencze közelében álló rostély mellett ült tág szalmaszéken, lábát +egy kis lóczán elnyújtva. Fényes bőrsipkája félre volt vágva fején, +melylyel le-lemártogatott a padló felé, mint a kinek szemhéjain +önkénytelen álom mákjai nehezkednek. + +Míg Mózes a cyclopi munkát hevergeté ki, addig neje czifra keskeny +szalmaszőnyegecskét gombolyíta az asztal közepére, s óriási nagy +kolosvári kenyeret helyezett közepére; sótartók s néhány czifra kancsók +állák körül az Orsolya asszony sütői remekét. – Már a gazda egészen +elszenderedék, midőn hű nője a pohárszékből egy tányér keskenyen +vagdalt, s csinosan felmáglyázott székely pogácsát vett ki s azt az +asztalra helyzé. Míg így nagy gonddal készűlne a közel vacsorára s a +tányérokat rakosgatná: a kis Tóbiás, a ház örököse, holdvilág képű, alig +kilencz évű piros gyerkőcze, lopódzék be a csenddel nyitott ajtón, s az +asztal alá suhanván, míg anyja előre-hátra tipegett, nagy ügyességgel +kezdé a székely pogácsa szeleteit lesikkasztani az abrosz alá. Ez +darabig szép sikerrel folyt; azonban egy ügyetlen odanyulás a máglyát +kihozván egyensúlyából: az egész mesterséges, eddig csak apadó építmény +halk csörgéssel összeomlott. Ezt hallani s a félig nyílt ajtón +kisuhanni, Tóbiásnak egy pillanatába került. A csörgés oly észrevehetlen +volt, hogy Orsolya asszony tágúlt fülhártyáit kikerülé. Néhány percz +múlva játjuk a kis csenész gömbölyű arczát az ajtón betekintgetni s +nemsokára a szürke czirmos, egy öreg házi eb, kullogott be a gyermektől +nógatva. + +Arra az oldalára az asztalnak tekintvén később Orsolya, hol a mézes +építmény állt, tüstént észrevette a romlást s egy légyverővel a jámbor +czirmost, melyre egyedül lehet gyanúja, hangos szidalmak közt kiugratá +az ajtón. + +– Ej kincsem, – mondá fölébredve s szemét dörzsölgetve Mózes, – mi a +manó baj van megint? Egy pillanatig sem szunnyadhat az ember a nehéz +munka után! + +– Kedtől, – szól boszúsan Orsolya, – az egész asztalt elhordhatnák! +Nézze csak, mit művelt az öreg czirmos; nem is tud az már egyebet, csak +enni s aludni. + +– Hagyd szegényt! eleget tett, míg megvénült; hadd heverjen már ő is; de +– folytatá az ablakra tekintve – késődik az idő, még egy vendégünk sem +érkezik. + +– Ma kettővel mindenesetre kevesebb lesz, – jegyzé meg a nő. – Nem +hiszem, hogy Abafi és Betlen urak eljönének a tegnapi vita után. Csak +azt bánom, hogy benn nem lehettem; bizony csendesebben végződött volna. +Ked csak a szemeit mereszti; pedig a házi gazda dolga a rendet +helyrehozni, – zsémbelt Orsolya, összerakva a mézes szeleteket s feltéve +a pohárszék tetejére. + +– Így la! – mond – ide csak fel nem ér az orra czirmos uramnak. + +– De affélékbe nem elegyedem, – felelt kényelmesen elnyújtva lábait +Mózes; – nehogy rám is kerüljön a sor. A ki pert oszt, ritkán teheti a +nélkül, hogy egyiket vagy másikat meg ne sértse. Eddig az a +részrehajlatlanság, melylyel szenvedőleg viselém magamat, tartá fenn +becsületét házamnak vendégeim előtt. Aztán Orsolya, egy-két szót én is +szólottam békéltetve, kérő hangon; de mit ér főként Abafinál! hallgat is +az okos szóra, ha tele a feje. + +– Hát tegnap tele volt? hiszen a mióta ide jár, e napokban – úgyszólván +– ő volt az az, egy, ki mindig józanon ment haza és rendesen viselé +magát, alig ismertek reá a többiek. Emlékezik-e még ked, taval, mikor +itt az asztalra vetettünk neki meg Vas Mártonnak ágyat, s reggel egyik +sem tudta, hogy jött ide? + +– Igen ám! no mi igaz, igaz, Abafi nagyot változott; de tegnap aligha +nem szállt az utolsó pohár a fejébe; hiszen úgy felpattant Betlenre, +hogy mindnyájan azt hittük, az ablakon röpíti ki. + +– Hm, hm! – mond Orsolya, – s olyan csekélységért; hiszen mi rossz van +abban, ha valaki egy hölgynek falut igér csókjáért? + +– Rossz? – szólt a gazda mosolyogva, – teringettét! nemhogy rossz volna, +anyjuk, sőt jó! s ha minden csókodért falut adnának, enned sem maradna +idő. + +– Bohó! – mond ez, összeillesztvén képét, egy szemérmes tekintettel, – +de talán nem is az bántotta Abafit. Ugyan mondja ked, miként volt az +egész dolog; tegnap úgy elhadarta, hogy egy szót nem tudok belőle. + +– Betlen és Abafi a szép asszonyokról beszélgettek, – felelt Mózes +ásítva, ki egyet, ki mást dicsért. A Mikola-ház jött szóba. Vetted-e +észre, – mond Betlen – a kis Gizellát Mikoláéknál? égnek nincs szebb +angyala nálánál! + +– Gyerek, – felelt a másik, – szép, de ügyetlen; megszólításomra +fülhegyig felpirul, s ha reá tekintek történetesen, úgy lekapja rólam +szemeit, mintha bünt követett volna el; s aztán a Mikola-háznál ki +vehetné őt észre! + +– Igaz, – mond erre Betlen, – neked, csak egyre van szemed ott, +Margitra. Az ízlés nem rossz. Tudok valakit, ki egykor azt +nyilatkoztatá, hogy egy csókjáért Margitnak kész, választva, egy falut +adni. Nekem nincsenek oly bőven faluim, de egy öreg telket magam sem +szánnék. + +Erre összeránczolá Abafi homlokát. + +– Elég! – mondá. + +De Betlen folytatá: – Nem szánnék; de a csóknak azon hosszúk – +negyedóráig tartók – egyikének kellene lenni. + +Elég! – szólt újra, fölkelve helyéből Abafi, lángoló arczczal. – Betlen! +ha barátok akarunk maradni, több tisztelettel szólj egy asszonyról, +kinek én nevét sem merem hiába felvenni. + +– Te tréfálsz! – felelt Betlen, különös tekintettel jártatván végig +Abafin szemeit, melyben inkább valami kihivó, mint engesztelő látszaték. +– Nem remélem, hogy itt az oktató szerepét akarnád magadra venni; s mi +sértő lehet abban, ha Betlen Mikola Margit csókjára vágyik? + +– Sem én, sem Betlen! sem Isten, sem ember! ha csak nincs szándéka +oldalom mellett vesztegelő törököm vasával ismeretségbe esni. Készen áll +az mindig – mond Abafi mind arczának kifejezésében, mind egész +tartásában dühösen, – ellened gyermek, s azon kérkedő szájhős ellen, +kinek azt hiszem, több a faluja, mint józan esze! + +– Ez furcsa! – kiált fel Betlen, – s a mint látom, a dombai bor szól +belőled; de hibázasz, ha véled, hogy Betlen valaha Abafi előtt +hátralépjen: jó magyar vas lóg oldalam mellett s a te pogányodnak +megfelel mindig. Csak a másik ne feleljen meg neked oly hamar; annak +több vasa áll készen. + +Az ily nyiltszivű nyilatkozók számára a falut Bátori Zsigmond ajánlotta. +De nyugodt lehetsz, tőlem meg nem hallja. + +– Ő, vagy akárki! – felelt Abafi durva kitöréssel. Így váltának néhány +pár szót még, s kirohantak. + +– Hm! sopánkodott Orsolya, – sajnálom, hogy házamnál történt; de azt +hiszem, Margit mélyebben nézett az Abafi szemeibe… s ez az oka. + +– Kell is – mond fejbillentve Mózes, – neki az oly úri nő; ő nem igen +válogat! + +– Ki tudja, ha igaz-e? Én nem tudok Abafiról annyi rosszat hinni, a +mennyit róla mondanak. Valami szeretetreméltó van abban az emberben, s +ked maga ellen szól; még tegnap, hogy eldicsérte. + +– Az igaz, – viszonzá Mózes, – hogy más ember, mint csak egy évvel +ezelőtt; de még sem jó vele egy tálból cseresznyét enni, mint tegnap +vevém észre. Egyébiránt a dolog nem ütne szeget fejembe, ha az a különös +két ember, ki darab idő óta estenkint negyed kapuját iszsza amott a kis +asztal mellett, nem lett volna jelen; ezeknek különös gondjuk van +Abafira, mindig szemmel tartják. + +– Ki tudnám én találni, – jegyzé meg suttogva Orsolya, kik azon sötét +képű emberek; de jobb hallgatni. + +Az öreg fölkelt helyéből, halkkal folytatván, mintha félne, hogy valaki +meghallja. – Csakugyan igazad lehet; de vajjon mit véthetett Abafi, hogy +ily gonddal kisérik lépteit? + +– Nem hallád? – mond Orsolya, némi felsőség szellemét sugárzó arczczal, +mint ki érzi magában, hogy figyelmét semmi sem kerüli el, hogy a +fejedelem szándéka ellen szólott a gyűlésben? az olyan embert most +szemmel szokják tartani. + + + + +A KIS TÓBIÁS. + +A világ egy büzhödt mocsár. + +_Shakespeare_. + +Még tovább is folytatná talán a házaspár beszédét; de a nyílt ajtón +Betlen, Kenderesi, Tolcsvai s többen jövének be s otthonos könnyűdséggel +tevén s vetvén le jobbra-balra a székekre s a pohárszék alsó széleire +süvegöket s kardjaikat, helyet foglalának az asztal körül. Orsolya +asszony figyelmes szemmel nézett Betlenre, kinek jobb karja fekete +kendőn nyugvék nyakáról, azután étel után látott. Mózes gazda is az üres +kancsókat kezdé szedegetni az asztalról. + +Az egész társaságon azon neme volt a komoly elszórtságnak, melyet egy +szomorú közhatású eset szokott előidézni: s bár a jöttek közt volt +néhány, ki a közdolgokban részt nem vett, s lelke nem ismeré azon +együttérzést, mely egyenesen történt bajt közössé varázsol, még sem +hangzék az öreg kovács szobájában a könnyelmű tréfa viadal, s azon vidor +zaj, melyet máskor a Torda-utcza szögletéig lehete hallani. + +E komoly odabámulást egy veszélyes időszak történeteire, könnyen +megmagyarázhatja az, ki a három nappal ezelőtt történtekre +visszaemlékezik. Erdélyben majd minden családot vérségi s baráti kötelék +olvaszt össze; s így ritka volt, ki vagy rokonát vagy barátját ne +siratta vagy féltette volna. Komoly, tompa tünődés s a boszúnak, a +rezzentségnek egyes kitörései, hatalmas indulat-kiömlésekben +nyilatkozának egyelőre, úgyszólván mindenki kárhoztatá a fejedelem +tettét, és szomorú előérzettel edzé szívét több hasonlókhoz. A fájdalom +s a meglepetés első sajgó szívszorulatai tágúlván, kiki szokott élte +fonalát fűzé odább, a fiatalság régi gyűlhelyeit kezdé látogatni; de az +azokat más körülményekben körülsugárzó élénk kedvcsapongás hibázott. + +Orsolya nemsokára, párolgó tálakkal raká meg az asztalt. + +Tolcsvai szembe ült Betlennel, kinek arcza halványabb volt a szokottnál. +– Farkas! – kezdé ez a részvét kifejezésével szép vonásaiban, – mély-e a +seb, melyet kaptál? + +– Szót sem érdemel, – felelt Betlen, – csontot nem sértett, s anyámnak +csalhatatlan gyógyszere már is sokat könnyített fájdalmamon. De hol +Abafi? nekem igérte ide jöttét. + +– S ő sértetlen maradt? – kérdé Kenderesi, egy komoly tekintetű szőke +ifjú, gazdálkodván magának az előtte párolgó tálból. + +– Most igen, – felelt nevetve Betlen, – hatalmas vágást ejték vala +karján, de kardom lapjára fordúlt, s a felelet reá ez volt, – folytatá, +karjára verve tenyerével. + +– Én az Abafi bátorságát s erejét, – jegyzé meg Tolcsvai, – tudom +becsűlni; megvallom, ha azon neme a bátorságnak, mely a kar erejében áll +csak, egyedül létezik, mintegy elszigetelve, s a bátorság más nemesb +nemének hiján, nem sokat tartok róla; a durva gladiatort csak megvetni +tudnám. + +– Hibázasz, – szólt Betlen, – ha benne csak gladiatort látsz; ő a szó +nemesb értelmében is tud bátor lenni: mutatja azon félelmetlen +nyilatkozás a gyűlésben, s a fejedelem előtt, mely adja az ég, vesztére +ne vezesse. + +– Én egyszer bámúltam lélekjelenlétét, – mond Kenderesi. – Tudod-e +Tolcsvai! a belényvadászaton, midőn egy folt belényt azon borzasztó +magasságról a mélységbe ugrattunk? Ő legelül volt, szélsebességgel űzött +két belényt maga előtt emelt kopjáival, midőn hirtelen, alig két +lépésnyire tőle, ásíta az örvény feléje. Én közel valék s elveszettnek +hivém. Ekkor hirtelen kantárrántással ada más irányt lovának, s mentve +lőn. De ím itt jő, Isten hozott Olivér! jer közénkbe! csillog a piros +bor a kancsókban előttünk, s van ok búfeledésre, jer! + +Abafinak egész tartásában valami különös volt; a ki őt tegnap látta, +alig ismert volna reá. Egyszerű barna zekéje nyitva állott ingének felső +részével, s láttatá széles domború mellét; kardját egy szögletbe veté, +veres süvegét az asztalra; arcza lángolt, szemei szikráztak, leveté +magát egy szalmaszékbe, közel Betlenhez, némán nyújtva kezét neki +különös kifejezéssel arczában, melyben részvét s vad dacz valának +vegyűlve. + +– Isten köztetek! – mond Tolcsvaihoz fordúlva. – Igen, bort ide! és +sokat!… Mit is tehetünk jobbat! – mond vad kaczajjal. – Rossz ez a +világ! gyáva és aljas. A ki itt jobbúlni akarna, csörgő süveget kellene +rakni fejére… Bort, mondom, bort! + +Betlen s a többiek bámúlva szegezték reá szemeiket. + +– Mi lelt Olivér barátom? – mond első, – szólj! Mióta vér folyt +közöttünk, szorosabban van szívem hozzád csatolva; felelj, mi a baj!… +Őrt álljak-e egy zordon éjjel helyetted? vagy megvíjjak tízzel éretted? +mi bánt? + +– A világ, az emberek, magam, s minden, – felelt Abafi, az asztalra ütve +öklével, hogy a kanták tánczoltak körüle. – Egy fejedelmi gyermek öleti +le hazánk első férfiait; egy gyermek szabja árát a Mikola Margit +öleléseinek, melyek ördögöt istenítnének. + +Betlen fölemelkedett helyéből, kérdőleg függesztve szemeit a szólóra. + +– Nem téged értelek! – mond ez, kezet nyújtva, hah, – pokol! hogy ezt +kell látnom s tűrnöm! Gyáva félelem fogja el az ősz férfiakat, kik a had +viharai közt váltak azokká, s mind ez kiért, miért?… Ah, hagyjatok +hallgatnom, mert szégyenleni kezdem, hogy rokka helyett kopját szorítok +markomba… Bort, mondom, bort! – s az előtte álló kancsót felragadván, +utolsó csöppig kiüríté s egy szögletbe vágta, hogy cserepei szétugráltak +a szobában. + +– Ördögöt! – kiálta fel Tolcsvai, – te hadat izentél az emberiségnek, +Olivér? Tudod-e, hogy veszélyes időkben kell helyt állani az észnek. +Hideg erő s fontolás ellenmérge az erőszaknak, nem boszú, mely szavakban +árad; s nemde, Abafi vér foly ereidben? + +– Értelek, – felelt Olivér, – az Abafiak hűsége ismeretes. Nem gyűlölöm +én Bátorit; de irtózom tetteitől, melyek minden szívet elidegenítnek +tőle; s gyűlölöm Gesztit, az olaszokat, kik körüle sürögnek s +elébb-utóbb vízre viszik a habozó, ingatag fejedelmet… Legyen hideg, ki +tud; én nem tudok. Egy pokol lángja feszíti keblemet, s a mit +visszafojték óriási erővel öbleibe, most tör ki. + +– Tudod-e, barátom! – szólt közbe Kenderesi, – jó lesz egy kis +higgasztóval élni; ha forrásban a vér, hűtni kell: hűlt erő az igaz erő. + +– Bor, – mond Abafi, – s szép leányok! ez kell nekem most, nem egyéb. + +A fiatal urak tovább is folytaták beszélgetésöket. Olivér lángolt; +minden szava, minden mozdulata különös elegyét képezé a férfias méltó +rezzentségnek, s nem-férfias gyáva panaszkodásnak. A bor nem könnyen +ártott nekie: de még is jelenben némi hevülést érze tőle. + +Míg így beszélgetének, a kis Tóbiás besurrant az ajtón, s azon +figyelmet, melylyel Mózes és Orsolya a beszélgetőkre ügyeltek, vagy +megállva hátaik mögött, vagy kifordúlva kivánataik teljesítésökre, igen +tudta használni; szétjártatá nagy kerek szemeit a szobában, az asztalon, +a székeken, az ablak párkányain, míg végre a pohárszék tetején +biztosított mézes máglyán nyugodtak meg, mely vágyainak világító +tornyaként pillongata reá, a magasból. A kis Tóbiás azon csintalan +összeszedésével arczának, melylyel a gyerekek a figyelmet kivánják +kikerűlni, emele föl egy faszéket, s közelíte vele a pohárszékhez, +megmegállva, s ha anyja vagy atyja arra tekintének, a szék elébe vonúla, +hogy kis termete azt elfödje. Így haladt ő halkkal, míg czélt érve, +széke a pohárszék közelébe volt helyezve. Ekkor hasonló ügyességgel a +kis lóczák egyikét emelé föl s a székre illeszté. Így a hágcsó készen +lévén, csendesen fölmászott előbb a székre s onnan a kis lóczára, emelt +karral próbálgatván, ha elérheti-e a tányért. + +Míg a kis Tóbiás ily csellel igyekezett a czirmosra kent csínyben újra +részesűlni: ifjaink az asztalnál nekihevűltek már, főként Abafin egészen +látható volt, mint igyekszik elméjét elszórni s magát hajdani +szenvedélyeinek átengedni. Nemsokára hangos hahoták s nem a legillendőbb +tréfák válták föl a komoly indulatok kiömlését, mint ilyen helyeken, s +bor közt gyakran történik. + +Ekkor nyilt meg az ajtó, s két férfiú lépett be leemelt süveggel, +szótlan foglalva helyet egy kisebb asztalnál. Az egyik barna, nagyszemű +öreges ember, egészen kopasz homlokkal, bal szemét fekete szalag borítá +s állát hosszú, széles, sűrű szakáll födé; fekete dolmány simúlt izmos +tagjaira, melynek nagyobb részét egy bő, sötét színű köpenyeg burkolá +el: a másik fiatal, hadi tekintetű ficzkó volt; mindkettőjöknek álla +sötét kendővel lévén körülkerítve, vonásaikat csak félig lehetett +kivenni. + +Orsolya mérges tekintetet vetve a bejöttekre, valamit sugott férje +fülébe. Mózes azzal az arczkifejezéssel, mely a kénytelen szívességet +jeleli, lépett közelebb hozzájok, kik halk hangon bort és sajtot +parancsoltak. + +Míg a tisztes kovácsné a vett parancs teljesítésére sietett, Kenderesi +fölkelt az asztaltól. – Barátim! – mond, – tudok egy jó helyet közel a +vár falához a Közép-kapu felé, Sára asszonynál, hol jó bor s szép +leányok, jámbor teremtések vannak. Itt, – folytatá, megvető tekintetet +vetve a bejöttekre, – fellegesedik az idő, ki jő velem?… Abafi… bor s +leányok! jer! + +Mindnyájan felugrottak. A kis asztal mellett ülő, fiatalabb férfiú +összeszorítá ajkait… Ebben a pillanatban nyúlt fel kezével a kis Tóbiás, +lábujjhegyen emelkedve, a pohárszék tetejére. De Mózes uram is ekkor +vette észre, miben jár a kis ház örököse; s lekerítvén nadrágszíját, +azzal a kárvágyó mosolylyal, mely némely szülőknek sajátjuk, ha +gyermekeiket csínyben érik, közelített feléje. A kis csenész hátra +tekintett s atyjának szándékát észrevevén, hirtelen el akarta bocsátani +a tányért; azonban elvesztvén egyensúlyát azzal együtt, melybe fogódzni +akart, nagy csörömpöléssel a földre zuhant; s épen az ajtó felé közelítő +Abafinak lábaig hempergett, fülhasító ordítással. + +A gyermek jót ütött az orrán, mely vérzett; de mind e mellett is Mózes +gazda szíjjával szeldelni kezdé, szorosan tartván a kézzel-lábbal +kapálódzó fiút gallérjánál, kinek az ajtón bejövő Orsolya segítségére +érkezett, minden erejéből igyekezvén férjét lecsillapítani. + +Abafi darabig szótlan nézte a sajátságos jelenetet; arczán komoly felleg +vonúlt el, úgy tetszék, mintha mély gondolatok lepnék meg, mintha valami +kétes visszaemlékezés világolna agyában. – Ne kinozzák a szegény +gyerkőczét! – mond érzékeny hangon, – a kárt megfizetem én. – Ezzel a +többiekhez fordúlt. – Isten veletek! – folytatá határozott hangon, – én +itt maradok. + +– S te nem jősz? – kérdé Betlen. + +– Nem! – felel Abafi kurtán. + +– Nem! s miért? – mond Tolcsvai s Kenderesi egyszerre, + +– Ej! – szólt Betlen, – hagyjátok! ő nem jő, ha kimondotta; ismerem az +Abafi-főt. No, – tevé hozzá nevetve, – Isten veled, Olivér!… máskor… + +Ezzel mindnyájan kimentek. Abafi csendesen foglalt helyet a kemencze +mellett. + +– Mi az idő, Orsolya? – mond, magához intve a kis Tóbiást s simogatva +képét. + +– Tíz óra lesz már, – felel ez. + +– Még egy negyedórát pihenek itt, – mond Abafi, – aztán haza megyek. + +A férfiak a kis asztal mellett suttogva beszélgetének együtt; az ifjabb +néha-néha Abafira szegzé szemeit, s tekintetének vad lángja mély +gyülölségre mutatott. Nemsokára fölkeltek, s elhagyták a szobát. + +Mózes bizodalmasan közeledett Abafihoz. + +– Uram! – mond, – vette-e kegyed észre ama két bagolyt a kis asztal +mellett? + +– Nem először, – felelt a kérdezett, – mi közöm velek! + +– Nem tanácsképen szólok, uram! – folytatá Mózes félsuttogó hangon, – de +ezek nem jóban járnak. + +– S hiszed-e, viszonzá Olivér mosolyogva, hogy két ilyen nyomorúlt +megijeszthetne? + +– Az nem, uram! de ki tudja, mi a szándékuk, s hányan lehetnek! + +– Ne aggódjál, jó gazda! – folytatá búcsuzva, – lelkem tiszta, kardom +éles, szívem helyén: mitől tarthatnék? + +Mózes rázta a fejét. – Én gyanítok valamit, de lelkem nyugodt, mert +kimondám. Jó éjszakát! – folytatá, búcsúzva a távozó Abafitól, ki e +közben kardját köté fel, valamit nyomván a kis Tóbiás kezébe, kinek +arczát örömsugár borítá el. + +– Jó éjtszakát! – viszonzá Abafi. + + + + +SIKOLTÁS. + +Én egyedül vagyok ellenséged, nem más. + +_Corn. Nepos._ + +Csendesen, mély gondolatokba merülve haladott Abafi a Búza-utczán végig; +a Torda-utcza szögleténél balra térve, a piacz felé vette útját. Méltán +bámulhat az olvasó hősünkön, ki úgyszólván visszaesve hajdani +szenvedélyeibe, lépett a Mózes szobájába, s bort s leányokat óhajtva, s +midőn talán némi keserű érzéssel láttuk őt egy kétértelmű ház felé +indulóban; egyszerre megáll, s elhatározottan kinyilatkoztatja, hogy nem +megyen. + +Ily visszaesések könnyen megmagyarázhatók. Nem egyszer sülyedt ő rövid +időre, régi életmódjába vissza: s nem mindig volt azon lelki éberség +őrként gátlója önfeledésének, mely most tartóztatá hátra. Dicséretére +állíthatjuk azonban, hogy darab idő óta minden ily visszaesés, ha az +indulatok ingerültsége eloszlott, neki fájdalmat okozott; s azon keserű +érzés, mely őt meglepte, midőn lelke mámorából ébredt, mindíg élesebb, +mindíg fojtóbb lőn; s így azon erő, mely száguldó szenvedélyeinek +legyőzésökre kivántaték, mindíg edződött, a legtermészetesb úton. + +Míg egy rossz vagy aljas tettnek megbánása neki kevesebb fájdalmat +okozott, addig nehezebben is tudott annak ellentállni; de mióta mélyen +szívében feszűltebb húr pendült meg: a rossz tett megbánása által +okozott fájdalom előérzete, mintegy segédje azon erőnek, mely +kivántaték, hogy indulatinak ellentálljon. + +Többször az életben egy csekélységnek nagy következései vannak. A büszke +ember hányszor tulajdonítja egyedül lelki fönségének s erejének néha egy +kis körülményke következményeit. + +Gondolhatta-e Orsolya asszony, midőn gondosan szeldelé a tordai pogácsát +vendégei számára, hogy ezeket a kis Tóbiás fogja megtizedelni? s hogy e +tettének következménye egy ember fejében oly eszmének fog életet adni, +mely őt a helyes útra téríti, ki talán megizelítvén újra az aljas +örömöket, örökre elveszett volna a jónak. + +Midőn Abafi a kis Tóbiást földön látta maga előtt: eleven szinekkel +állott előtte, életének egyik legérdekesb jelenete, a kis Zsigának +megmentése; jutott tisztán eszébe, szívének, lelkének akkori aljas +iránya. Emlékezett, hogy ez vala indulatinak úgyszólván napforduló +pontja. Lassan, fénysugárként világúltak elméjében azon szép, nemes +föltételek, melyeket még kevés napokkal ezelőtt oly forrón ölelt +kebléhez, miként hivé, hogy lelke nemesűlhet; s gondolá, hogy halad +óriási léptekkel a tökélynek. Szorúlva érzé szívét, szégyenleni kezdé, +hogy abban oly kevés erő van azon az úton, melyet tűze ki magának, +megmaradhatni. – Nem! – mond szép felhevüléssel, – nem térek ki az útból +többé. Mi pótolja, mi pótolhatja az életben vissza azon égi nyugalmat, +melyet jótettek öntudata önt el a kebelbe? Érzem az erőt lelkemben. Nem! +utálva legyen örökre minden aljas! S e pillanattól fogva erősen és +szilárdul a rény tiszta ösvényét követem. + +Így fűződék gondolat gondolathoz. Abafi átlátá, hogy az, a mi őt szinte +visszasülyeszté, fájdalmatlan semmiségébe, még nem oly körölmény, melyet +férfiú-erő le nem győzhetne. + +Az igaz, hogy szégyenűlten tekintett szét a gyűlésben; s látva azon sok +réműlt arczot maga körűl, neme a megvetésnek lepte meg szívét. Első +fölléptének a polgári pályán nem volt sikere… S bármiként okoskodjunk, +oly tettnek sikeretlensége, mely nagy lelki erőbe került, igen +visszaijesztő, s mintegy czáfolatát tekinti első nézetre az elme, azon +czél helyességének, mely vezérlé tettünket… A fejedelem szavai szívét +mélyen sebzék. Bár e szavak némileg helyzetének fontosb voltát jelelék +ki, a mit Abafi elméje igen is tuda észrevenni. Szándékának tisztasága +szűz lobogásában tűnt föl képzetében; nemes volt, mit óhajta. Lelkes +honfiak ügyében szólalt fel, s azon keserű érzet környezé őt, mely +minden emelkedettebb kedély előtt oly ismeretes, s mely ólomsúlylyal +nehezedik a lélekre, midőn tetteink nemes czélzása félreértetik: s midőn +szép, boldogító remény helyett sivatag, lelketlen valót talál a cselekvő +útjában. + +Így fölhevűlve, s visszaidézve fellengéseiből, a köznapi aljnak avába, +nem bámúlhatunk Abafin, ha beteg, szenvedő lelke, mint a sinlő test, +érzékenyebb, bántalmakra rezzenhetőbb lőn. S talán a lelkes, érzéssel +teljes, bár kissé könnyelmű Betlen czélzás nélküli enyelgése, őt jobb +órában szintoly enyelgő tréfa-czáfolatra birná, milyen ártatlan volt a +megtámadás. Az a szives közelítés, melylyel Olivér fellobbanását s annak +véres következését kivánta kárpótlani s a regényes lángoló barátság, +mely a két ifjút holtig csatlá egymáshoz, elég bizonyítványa az egykori +s a mostani Abafi közti külömbségnek. + +A Betlenneli összecsapásban, lélektani elvekből kiindúlva, visszaesést +az emberismerő nem talál. A legnemesebb lelkekben vannak fölhevülések, s +a legjobb ember lehet pillanatokig igazságtalan, főleg ingerlett +állapotban, s ha az indulat, mely vezérli, nemes. Ilyen volt minden +tekintetben, a mely Olivért lobbanásba hozta: nővédelem, lovagi +tartozás. + +Az oly természetes visszaesések egyike leginkább hősünk panaszos +kikeléseiben mutatkozott, s azon odaengedésben, mely őt szinte aljas +örömök örvényébe sülyeszté… A tökélynek indúlt Abafi mélyen érzett, +hallgatott, és cselekedett volna, ha azt szükségesnek látta vala; a +tökély útjából kitörő panaszkodott, ingadozott szép feltételeiben, s +kétségbe indult önmaga iránt; de a visszaesésnek legczáfolhatatlanabb +jelensége, az okokon kapkodás volt e visszaesések mentségére. + +Az ő nemtője: vagy történet, vagy egy kis körülmény azonban, mint +láttuk, visszaigazítják őt a helyes ösvényre, s állíthatjuk, hogy azon +szép elhatározás: többé aljast nem tenni, aljast nem gondolni, nem volt +még soha ily szilárd, ily erő- s akaratteljes benne, mint jelenben. + +Csendesen haladt Abafi az éji sötétben; a roppant egyház szeszélyes +tornyának árnya széles reszkető vonalban olvadt keresztül az egész tér +hosszán; magasról bámult le az éj királynéja, fénylő udvarának +seregéből, a komoly hadi tekintetű városra, s ezüst párázati +átömledeztek a gót torony faragásain, dicskoszorút ívezve körülök. +Minden utcza néma és néptelen volt; csak azon esti nesz, mely néha suhan +a légen keresztül az æol-hárfa elhaló hangjaiként, enyelgett az Abafi +halló érzékével. Egy mécsesnek vereses ragyogványa látszék még a +Rása-háznak nagy ablakából, kétes világot ömlesztve körüle, s egy hosszú +árnyék vonult el s vissza az ablaknál, alkalmasint az álmatlan Cariglié. +Olivér folytatá útját. A mint a térnek majd közepe tájára érkezett, halk +susogást hallott mögötte, olyat, mint a selyemszöveté a sima +deszkázaton; hátra tekintett s csöndes léptekkel sötét köpönyegbe +burkolt lényt látott maga után haladni. Abafi megállapodék. Több +bátorság s több bizodalom volt emberünkben, ismert, úgyszólván óriási +erejéhez, minthogy e kullogónak követése némileg nevetséges ne lenne +előtte. Azonban kardját előbbre rántá s nyugton ment odább; alig ért a +széles Közép-utczába, midőn hirtelen egy sötét kapunak öbléből három +ember rohant ki meztelen kardokkal. A támadók arczainak alsó része +kendőkkel volt beburkolva, s öltözetük sötét színű. + +[Illustration: Hirtelen egy sötét kapunak öléből három ember rohant ki +meztelen kardokkal.] + +Olivérnek úgy tetszett, mintha kettejében a Gúti Mózes szobájában ivó +kétes alakokra ismerne. + +– Add meg magadat! – mond az egyik mély hangon, – minden védelem +sikeretlen. + +Abafi kardot rántott, s a felelet e megszólításra hatalmas vágás volt, +mely a szólót azonnal földhöz teríté. A más kettő heves viadalt kezdett. +Hősünk nem feledvén az őt követő rejtélyes személyt, nehogy hátul +támadtassék meg, a fal felé vonult, sebes kardcsapásaival hátrálva az +ellentörekedők sűrű vágásait. + +Míg így vivna kétes szerencsével, a közel Mikola-ház erkélyének egyik +ablakából halk sikoltás hasított az éj csendjén keresztül. + +– Ördög szállt-e beléd! – mond egyik a vivók közül, félrevetvén kardját +s buzogányát ragadván elő, melylyel hévvel támadá meg Abafit. + +– Ketten egy ellen! – megszólalt ekkor egy, Olivér előtt nem ismeretlen +hang, s a buzogányos férfiú földre terűlt. + +Abafi hirtelen torkon ragadá a megmaradott harmadikat, s visszafordúlt a +védelemre jötthöz, kiben az őt követőre ismert. + +– Nem köszönöm, – mond, – éji madár! közbejöttödet; hátulról ejtéd el +támadómat, s az nem férfias. + +– Veszni hagyjalak-e? – felelt az ismeretes hang, félrelépve. – Egy +ellen nem védnélek. Orgyilkosok ellen nincs lovagi szabály. + +– Te vagy! – szólt Abafi észrevehető meglepetéssel, – te, nem +kértelek-e, – folytatá szelid, de mégis szemrehányó hangon, – hogy ne +kövesd lépteimet? + +– Taníts meg előbb, érzéketlen! arra, hogy ezt tenni tudjam, – felelt a +segítségére jött szép ifjú s mély bánatos kifejezés ült keleti vonásain. +– Nem kivánok én semmit, Olivér! de míg vér buzog ereimben, a nap mely +éltemet világítja, te vagy! S mégis mi csekélység az ahhoz mérve, mit én +tehetek, mit te cselekedtél s cselekszel. + +– Elég! – mond Abafi kitérőleg, – elég! – Ekkor kezét nyujtá az ifjúnak, +s mondhatatlan szivességgel, hangjában, folytatá: – Nincs balul véve, te +jó, hiv, hálás lélek, de távozzál; jó éjtszakát! + +A kétes lény hallható zokogással távozott, Olivérnek kebléből +önkénytelen sóhaj emelkedett. + +– Te pedig, – mond megtámadójához, ki meredten, mintegy kővé válva +veszteglett vasmarkának súlya alatt, – harmadrésze azon nyomorúlt +egésznek, mely Abafival akart mérkőzni, igen kicsiny vagy boszúmra! sem +a te, sem a küldőd, sem a társaid nevöket nem vágyom tudni. Itt, – +folytatá, erszényét a porba vetve, – emlékezzél ezen órára, melyben +kezem tartott kőszoborként maga előtt! – S ezzel egyet fordítván rajta, +a két másikra zuhantá, s távozott. A védelmére jött ifjú más felé vevé +útját. + +Ekkor fölemelkedett a lesujtott orgyilkos, fél ülő helyzetben öklére +támaszkodva; arczán a dühösség lángja lobogott, s felragadván tőrét, +Abafi után hajítá; a tőr ennek füle mellett sivított el, s egy-két +lépésre előtte furódott a földbe. + +Abafi egy lépést tőn hátra, megállt, s hosszú megvető tekintetet vetve a +nyomorúlt gyilkosra, szótlan távozott el. + +Az ifjú hirtelen fölkapta a tőrt a földről, s a gyilkoshoz sietett. + +– Ne bántsd! – kiált hátra parancsoló hangon Abafi, – távozzál! + +Az ifjú a tőrt keblébe rejtette, küzdeni látszék magával, s vontatva +távozott el, mintegy varázshatalomtól nógatva. + +– Én, én egyedül vagyok ellenséged. Abafi! – rebegte a gyilkos, – én, s +leszek, míg vér forr ereimben! átok reád minden lépteidre nyomorúlt. – +Utolsó szava szinte fuldokló volt, s fájdalmasan hánykódott a földön még +pihegő, vérbe ázott társai között. + + + + +A MIKOLA-HÁZ. + +Különbözők, de kedvesek mindketten. + +_Moor_. + +Vannak arczok, melyek nemzeti bélyeggel bírnak, s mutatványai azon +összes családi arczkifejezésnek, mely egész nemzet többségében feltűnő. +«Ha angolt akarsz látni», mond Utasi, «nézd Master Blomot; a hosszas +arcz, a kiálló hólyagos, igen világos szemek, vörhenyes haj, hatalmas +orr, az ábránd, elszórtság egész lényén, s lelkesűlő vonalai arczának, +ha tárgya heviti, benne egy tekintetre megismertetik az angolt. Vagy Don +Velasco Hermosot tekintsd, s ha a kevély castiliaiban spanyolt akarsz +megismerni, nézd barna gömbölyű arczát, sötét kerek szemeit! az egyenes, +inkább rövid mint hosszú, tompa végű orrot, a dagadó ajkakat, a +méltóságot lépteiben, a keresettséget mozdulataiban, s az egész alakján +szétsugárzó rátartást,… s őt azonnal spanyolnak fogod látni. + +Igy vannak egyes családok, egyes háztájak, melyeket, ha megismerünk, +általános képzetünk leend egy egész nemzet bizonyos osztályának +háztartásáról. + +Ily mutatványi, vagy minta-család volt Erdélyben a Mikola-ház. Ki ezt +látta, annak alkalmasint lehete általános képzete minden gazdag erdélyi +család háztartásáról, szokásairól, kedvtöltéseiről azon korban, melyben +történetünk mozog. + +Akár falun, akár városon mulatott ezen érdekes család, feltűnt körében +azon egyszerű szíves emberszeretet, a fitogtatás nélküli vendégbecsűlés, +azon bájló mód, mely mindenkit kényelmes helyzetbe tud tenni, s kevés +perczek alatt házinak, ismerősnek varázsolja a legidegenebbeket. Gazdag +aranyozott bútorok, nagy-értékű szőnyegek, nehéz selyem-kárpitok; ezüst +a legnagyobb bőségben, szinte minden szükségre, még konyha edényre s +lópatkóra is használva; számtalan cseléd, az akkori izlés szerint, +kiáltó színekbe öltözve; egy pár óriási csatlós, apródok, irnokok, +tisztek, számtartók, kulcsárok; egy tisztes, vidámtekintetű nyájas +udvari lelkész, s végre az udvari bolond, mint szükséges kiegészítő +része az akkori fényesb háztartásnak. + +Nyárban nyitott ajtó, ablak; könnyű, többnyire selyem vagy rása +öltözetek, nyerítő ló az udvaron, ugató ebek sokasága, s egy barna, +kurta, zömök peczér, hosszú kürttel s rövid vaskos lábakkal, ásítva a +sötét kapu homályában. + +Télben meleg lobogó tűz a nyitott, szeszélyes alakú kemenczékben vagy +falba vájt kandallókban. Csinos, bő, finom prémzetü téli öltözetek. Egy +tágas leányok-szobája, a nyitott kandalló körül gyűlt fonó asszonyokkal, +kik víg mesélgetéssel űzik a hosszú téli est unalmait, s köztük néha az +annyira ismert, erdélyiesen holtig szép, éltes háziasszony; vagy +mosolygó, rózsapiros, galambszelid leánya. S mind e kedves, házias +jeleneteken a szép egyetértés, a gondos rend, s a magyar otthonosság +bájló ihlete állt ragyogva: a fagyos udvarról belépő, zúzos bajuszú +vadász, vagy lovaglásából csatakosan hazatérő, kedvelt, várt és félt +háziúr, számtalan mosolygó arcztól fogadva, s az udvaron borzas, +fülhegyig burkolt, medve- vagy belényvadászok izmos kopjákkal, +toporzékoló apró lovakon. + +Nem volt Erdélyben látogattabb, szerettebb, becsültebb háznép akkor, +mint a Mikola-ház, s oly varázszsal birt azon kedves elfogadó szellem, +mely rajta elömlött, hogy kiki azt magáénak tekinté. Jól esett a szelid +hölgynek, ha szép dolgozással szaporíthatá ékitményeit; a zordon +vadásznak, ha őzet aggathatott a konyha előtti fogasra, vagy buzogányt, +kopját cserélhetett az öreg Mikola Miklóssal, kinek arcza az ő +mindenkori vidám, kényelmes, egészséges kifejezésével, szinte jól esett +a szemnek. + +Mikola Miklós mintegy ötvenhét évű, közép termetű, teljes, erős, ideges +férfiú volt, félig őszbe vegyűlt, s a feje tetején igen ritka haját +tőbbnyire gazdagon zsinórral terhelt bársony süveg födé, melyet csak az +asztal előtti s utáni imádság közben, s az egyházban szokott leemelni. +Arcza kerek, piros, egészséget lehelő, s igen vidám kifejezésű volt, kék +szemeiben a szivesség sugárzott; szép horgas orra, ép fogakat előtüntető +ajkai, s többnyire redőtlen homloka, azon kellemes érzést idézték elő, +mely az embernek oly jól esik valakinek ellenében, kit többnyire vidámon +talál. + +Mint mindenütt azonban, úgy a Mikola-háznál is emelkedtek fellegek néha, +melyek a házi csend, az otthonos örömök egét, mely ez életvidor család +fölött boltozott, alkonyíták. Margitnak férje, Gyulafi Bálint, +történetünk kezdete előtt négy évvel húnyt el; nemsokára követé őt +Mikola Miklósnak neje, Abafi Mária, Erdély egyik legszebb és leglelkesb +asszonya. Mindkettőnek halála mély gyászba borítá nemcsak az egész +családot, de az egész háznépet. Ezek az emberek nem úgy örültek, mint +mások. Volt valami összes, s valami sajátságos e közös bánatban, melyben +az utolsó cseléd is részt vőn. Az első fájdalmat később ábránd, +komolyság követte, s végre az idő enyhité, s a Mikola-családba az +otthonos öröm köszönt be újra. + +Egy fia s egy leánya volt Mikola Miklósnak. A fia jelenben, alig +tizenhat évű, Bátori Zsigmond udvarában nemes apródi szolgálatot tett, s +majd mindig a fejedelem közelében volt, hol találkoztunk véle. Leánya +Margit, Gyulafiné (ezt is láttuk a Mikola-ház erkélyében) szép özvegy, +mintegy huszonhét évű lehetett. + +Margit egy volt azon ritka, regényes lények közűl, kik mindenütt, hol +megjelentek, élénk érdeket s tündéri bájt terjesztenek maguk körül. +Szépsége, a méltóság, mely őt körülsugárzá, bizonyos eredetiség minden +mozdulatában s tettében, őt a köznapi világtól elválasztva, mintájaként +jövendő, felvilágosodottabb század élőinek tünteté elő; s ezen +átszivárgás a jövendőből jelenbe, oly hajdanszerű, oly szabályteljes +alakban mutatkozott, hogy benne egykori századok asszonyát, jövő +századok világától körűlfénylve lehetett képzelni. + +Volt valami Margitban, a mi távol tartá a legmerészebbet. Nem kevélység, +nem hidegség, nem tekintetének méltósága, hanem azon báj, mely +varázsihletként sugárzott ki belőle, s nemét a mesés igézetnek képezé. + +S e lelkes, remekszerű lény, kinek minden tette hibátlan, minden +mozdulata festői, minden hangja égi, nem volt szerencsés. Feltűnt valami +benne, főként fiatalabb korában, mondhatni túlvilági, földön nem honos, +a mi okozá, hogy őt földi öröm egészen boldoggá nem teheté. Alig tölte +be tizenhat évet, mikor férjhez ment. Férje gazdag, szép, talán jó is +bizonyos tekintetben, de könnyelmű ember volt. Se nem érté, se nem +méltánylá nőjét, kit atyjának óhajtása s nézetei vezetének karjai közé. +Egy fiacskájuk volt, ki Gyulafi távollétében jött világra; s úgy +látszék, azon hév ragaszkodás, azon szenvedélyes szeretet, melylyel +Margit a kisdedhez viselteték, őt honosítani kezdék a földön, s +kibékéltetni sorsával; de férjének halála előtt még, elveszté +fiacskáját. Az udvari pap meghitteinek megjóslá a gyermek halálát jóval +előre, mire őt különös körülmény indítá. A kis Bálintnak jobb vállán +születésekor kis fekete kereszt vala látható, mely különös és sok +beszédre alkalmat adó jel azonban, születése után néhány hét múlva +eltűnt, s a fiú, bár vonásaiban keveset változott, jóval szikárabbá lőn. + +Férjének halála bizonyos ábránd komolyságot áraszta Margit képére. Ő +Gyulafit talán soha sem szerette; de oly hibátlan teremtés, kinek egész +lelke csupa gyöngédség volt: nem élhetett ily közel viszonyban valakivel +a nélkül, hogy lelke teljes erejéből ne igyekezzék azzal a képzettel +megbarátkozni, hogy szíve is vonz férjéhez. A lelkes hölgy e hármas +veszteség után sem volt megtörve; s habár az emberismerő bizonyosan +erőtetésre akadt is rá egész magaviseletében: a többség benne mégis a +komoly ugyan, de nyájas, semmiből magát ki nem vonó háziasszonyt, a +mindenkihez illően szives hölgyet találá. Sokan igyekeztek a gazdag, +felséges özvegynek szerelmét megnyerni, de czélt távolról sem érhettek; +s a mi ezen egyetlent oly kiválólag különbözteté több nőtársaitól, az +volt, hogy őt egy visszaidézett kérő sem gyűlölheté. Mindenki szinte +nevetségesnek tartotta Margit ellen szólani vagy őt hibáztatni; oly +önkénytelen, oly legyőző volt az irántai közvélemény. + +E feltűnő tulajdonokat Margit egyrészt lelkes anyja nevelésének, +másrészt vele született gyöngédségének köszönheté. Hamari özvegysége s +anyjának halála őt jókor önállóvá tevék. Az öreg Mikola sem volt ment +azon tartózkodástól, mely Gyulafinak ellenében önkénytelenné vált; s így +azon elsőségi viszonyt akaratlan s öntudatlan gyakorlá Margit, mely egy +családban a feltűnő tulajdonokkal jár, akkor is, ha ezeknek birtokosuk +idejére fiatalabb azoknál, kikre lelkének fönségével hat. + +E két gyermeke mellett volt még Mikola Miklósnak egy közel rokona, Csáki +Gízella, a háznál; tizenöt évű leányka, ki, gazdag szüléi elhalván, +Mikolánál mint nagybátyjánál s gyámnokánál lakott. Előző szelídséggel s +rokonszeretettel ölelte az angyali gyermeket Mikola s lelkes leánya +Margit, ki özvegysége óta atyjánál tartózkodott. + +Ha Gyulafiné, mint idomteljes szobor remekebb korból, hajdanszerű, +tisztúlt, szabályos vonásaival, szobrászi tagjaival, visszaemlékezetként +művészibb századra, lepte meg a nézőt; Gizellában, az egészen női +Gizellában is sajátságos érdek volt. Mint a fejlő rózsa, mely a tavaszi +harmat gyöngyeit szívja először félig nyílt kelyhébe; mint a madár, mely +anyafészekben első kiröpte után pihen, körülbámúlva azon légkört, melyet +egykor szabad országként hasítand szárnyacskáival keresztül; mint a +lázas betegnek első éber gondolatja, mely őt magának az életnek s +kedveseinek adja vissza; oly varázs, oly tündéri báj ömledt el e bájos +gyermeken. Érzékeny a szó legszebb, legnemesebb, lágyabb értelmében: +olyan volt szíve, mint az aeolhárfa, melyet egy gyönge szellet sóhaja +hangokra olvaszt. A mi mást komolylyá tett, a Gizella sötét kék szemeibe +könnyeket csalt, s a mi másnak édes kínnal szorítá keblét: az őt +felmagasztalá, túltevé a világon. Egy angyal volt ilyenkor, a kin át- s +körűlsugárzik a mennyek mennyének dicse. Tagjai mintha nemesb anyagból +olvadtak volna össze; érzékei mintegy kapcsolatban lévők, régiebb, +emberen túlibb szellemekkel, oly finomak, oly benyomást fogadók, oly +hirtelen izgathatók valának. Félénk, külső veszélyekkor egy csattanás +elejté lábáról; egy ismeretlen fény remegésbe hozá, s mégis poklát a +kínnak tudá szótlan hókeble alatt szendergetni. + +Ártatlan mint angyal, tiszta mint a liliom tavaszi leple. Ő mint tizenöt +évű, gyermekebb volt sok nyolcz évűnél; oly tisztúlt, oly szentesűlt +volt e kedves teremtés, hogy mindent átlátszóvá szűrt, megnemesített +maga körül, s a legdurvább szóhajtó, nemét a védhetlen varázsnak érzé +körében, mely őt tiltá ezen égből szállt előtt illetlent vagy szögest +vagy tisztátlant szólani, bár szólhatott volna bátran; mert neki, a +tisztának, minden tiszta volt. + +Abafi Olivér, mint egyik legközelebbi rokona a Mikola-háznak, megjelent +ott néha, már igen fiatal korában s atyja életében. Első megjelenései a +Mikola-háznál egészen érdek nélküliek voltak. Sokkal fiatalabb volt az +öreg Mikolánál; vadabb, neveletlenebb, mint hogy a lelkes Margit, vagy +annak később férje is, ki bár szeszélylyel teljes és könnyelmű, egy volt +Erdély legműveltebb ifjai közül, vele örömmel társalkodhatnék. Ő a +Mikola-háznál többnyire a szótlan, asztal végén ülő, bús magyar szerepét +játszá, duzzadt arczczal, melyen könnyen látható volt, mennyivel jobb +szivvel mulatna bagoly-kunyhójában, vagy ismert kopók s agarak +társaságában. + +Az öreg Mikola volt az első, ki az akkor ép, ideges, elhatározott +tekintetü gyermekre figyelmes lőn, s másokat is figyelmeztetett; de mind +e mellett is Abafi sem kedves, sem kedvetlen jelenés nem volt, s egy +maradt azon szánandók közül, kikről elmentük után, a jelenvoltakat +elszámlálván, utoljára szokják mondani: «ő is itt volt». + +Azonban az emberismerő, ki e durva gyermeket némi figyelemre méltatá, +veheté észre: mint függeszté ájtatos bámulással olykor nagy sötét +szemeit Margitra; mint örül, ha ez megszólítja, milyen kész lángoló +arczczal parancsit teljesítni, s hogy mindez nem azon gyöngéd szerelmet +lehelő odaolvadással, hanem egy nemével a remegő tiszteletnek történik, +melylyel néha tanítvány viseltetik oktatója iránt, kitől félni tanúlt, +de kit tisztel is, s kinek kedvét keresi; mert jóváhagyásával tisztelve +érzi magát. + +Szinte lehetetlen gondolni, hogy a bár ritkán megjelenő, de iránta +mindíg egyiránt hév tisztelettel viseltető Olivérnek legfiatalabb +korában s durvaságának ellenére is szinte fellengő, bár többnyire néma +hódolását Gyulafiné észre ne vette volna. Az a Margit, ki senkit meg nem +külömböztete, ki mindenkihez angyali szelidséggel s méltósággal teljes +nyájassággal viseltetett: Abafi iránt némileg el látszék elveitől térni. +Az igaz, hogy iránta sem volt melegebb, közelítőbb, sőt talán hidegebb, +figyelmetlenebb; de mivel őt mégis észrevette, mivel néha önfeledéseit, +helytelen tetteit mentegeté; mivel néha egy vagy másnak teljesítésére +felszólítá az úgy szólván megvetettet, senkivel észre nem vettet, s ki +iránt legközelebb rokoni bizonyos felsőségi viszonyt vevének föl; ezt +Abafi természetesen mint megkülönböztetést tekinté, ha nem is maga +iránt, legalább a mások vele bánásokkali egybehasonlításban! s ebből +világos, hogy Margit csak az Abafi szemében tért el szokott módjától, a +valóságban mindíg hasonló maradt magához. + +Atyjának halála után Olivér gazdag birtokába lépett. Féket eresztvén +ekkor szenvedélyeinek, mindig mélyebben s mélyebben sülyedt. Aljas +czimboraság, durva kedvtöltések tölték be a napok s éjek mámoros +hézagait. Csak vadászat s lovaglás válták fel nemesb foglalatosságként +néha az előbbenieket s edzék meg benne azon természetes makacs +bátorságot, s azon szinte óriási testi erőt, melyek természet ajándékai +valának. Ritkábban jelent meg a Mikola-háznál, hol az öreg Mikolának jól +vélt gúnymosolya, s a lelkes Margit csendes, szomor, feddő tekintete +terhére valának. Így haladt több idő szennyes örömök közt, aljas körben +átélve vagy áttombolva, nem egészen világos perczek híján, addig, míg őt +ezen történet elején a fehérvári úton találtuk először. Ezen idő óta +láttuk gondolatainak menetelét, s e villámsugára egy nemesb iránynak +lelkében, őt ujra a Mikola-házhoz kezdé vonni. Tündér fénykörében tiszta +erkölcsiségnek állt újra Margit előtte, gyermeki éveinek bálványa, kit +félt és imáda; serdülő fiatalságának horgonya, mely őt szebb, nemesb +világhoz ragasztá s Kolosvártt létekor már majd mindennapos volt a +Mikola-háznál. + +Gyulafiné igen jól ismerte azon szelid hatalom erejét, melylyel ő +Olivért hódolásra birta, s némi érdeket kezde keblében sejdíteni, már +Kolosvárra érkezte előtt is, oly ifjú iránt, ki csupán lelki erejének +sugallásából, önállást kezdett nyerni magának, alapot lépteinek, irányt +gondolkozásának. Margit érzé magában, hogy ő nem volt üres, szótlan +személy a nézőjátékban; tudta, hogy egy tekintete, jóváhagyó mosolya, +kézszorítása, minő hatásúak; tudta, hogy egy szava szivesen adva, s a +maga helyén, nincs elveszve soha. Bámulhatunk-e, ha mindezek összevéve, +érdekessé tevék előtte azon férfiút, ki közfigyelmet kezdett +gerjeszteni, s kinek minden tette jóslás volt nagy jövendőre. + +Ritkán fejlik érdek férfiú iránt asszonyi szívben azon gyöngéd szellemi +elegyék nélkül, mely az arczra bibort, a szívbe melegebb dobogást idéz +elő; s így nem lelke egyedül Margitnak, szive is részrehajlóvá lőn +Olivér iránt. Talán nem volt szerelem, a mit Margit érzett; de +bizonyosan igen rokon indulat a szerelemmel. Sokszor kétség keletkezett +a hölgy kebelében iránta. Lehet-e ember nemes valaha, ki már nemtelen, +aljas volt egykor? Megbirja-e földi kebel azon harczot, mely szükséges, +hogy valaki úgyszólván önmagából nemesüljön ki? s e kétség őt komolylyá +tevé pillanatokra. De a hölgyi szívnek sajátja azon bizodalom, melylyel +ragaszkodik az iránti képzeteihez, ki érdekes előtte. Így Margit is +bizott Abafiban; kezdé hinni, hogy ő győzend, s lelki ereje letiporja +végre minden aljas szenvedélyek rugódozásait: s e hiedelem nevelé, +magasztalá, edzé azon gyöngéd részvétet, mely őt, kegyenczéhez vonzá! s +néha ejte szót, villant tekintete, emelkedék sóhaj, melyek gyaníttaták, +mennyire érdekes Abafi előtte. Annyi bizonyos, hogy Margit önérzetei +iránt nem volt tisztában, midőn már némelyek bizonyosnak hitték, hogy ő +Olivért szereti. + +Abafiban azonban ily indulat nem volt. Gyermekkora óta Margittal +növekedvén, legközelebb rokona a háznak; szeretetében valami testvéri, +valami egészen szellemi volt. Ő, mint föllebb is láttuk, Gyulafinénak +lényét még fellengőbb szempontból fogta föl, mint a többi látogatói a +Mikola-háznak. Már azon ájtatosság neme, melylyel ő Margitot tisztelé, +minden földi vágyat kirekesztett kebléből; s bár különös, de mégis igaz, +hogy ő nem hihette, hogy Margit valakit szerethessen a szó földi +értelmében, s a szentségtörés egy nemének hitte volna, az inkább +anyaként tisztelt iránt hiú vágyakat édelgetni keblében; azért +változhatlan tartózkodás jelelé azon ájtatosságot, melylyel ő Margitnak +hódolt, s melyben a nemnek külömbsége egészen ki volt feledve. + +Leghűsebb s zártabb Olivér iránt a kis Csáki Gizella volt. Tudjuk, hogy +ő volt első, kinek Abafi szemébe tünt, midőn a Mikola-ház erkélye alatt +ellovagolt. Ha a vidám Judit ezt néha enyelgésből említé Gizella előtt: +fülhegyig felpirúlt, s néha meg is haragudott. + +Ha Abafi megszólítá, úgy látszott, mintha szégyen borítaná el, s a vidám +gyermek Abafi jelenlétében szinte duzzadt s szótlan volt. Margit azt +hitte, hogy ellenállhatlan idegenkedés az, a mit Gizella Olivér ellen +érez, s ez sebzé őt. Nem egyszer szólt magasztalva róla, Gizella lesüté +szemeit s hallgatott. Szembetünőleg kerülé Abafi társaságát, s ha néha +történetesen szeme a deli, gyönyörű ifjún nyugvék: hirtelen, +megszégyenülve kapta le róla. + +Sokan különbözőül magyarázták a serdülő szűznek e különös magaviseletét. +Tudni, hallani kellett neki a Mikola-háznál Abafinak előbbi rendetlen +életét; s gyöngéd tisztasága lelkének kellemetlenül lehetett érintve oly +ember jelenléte által, kit ő megromlottnak hitt, bár Gizellának arról, +mi a romlottság, tiszta képzete nem volt, s ő attól csak mint ismeretlen +rossztól borzadott. Már azt hitte, hogy talán Abafinak kevés figyelme +iránta, okozá e visszavonulást: mert Olivér úgyszólván reá sem nézett, s +őt egészen mint gyermeket tekinté; s mind megszólításban, mely ezeriben +egyszer történt, mind enyelgéseiben, volt valami, a mi Gizellának +ellenében csak gyermekhez szólott. + +Sem dicsérni, sem gyalázni, sőt még említeni sem hallá senki Gizellától +Abafit, mióta többször járt a házhoz, s ha néha víg kedvvel beszélgetett +leánytársai között, vagy a fiatalabb férfiakkal: Olivérnek csak meg +kellett jelenni, hogy Gizella azonnal elnémuljon. + +Egyszer kérdé Margit: + +– Miért gyűlölöd Abafit? a ki, bárminő megromlott is lehetett egykor, +most egészen megváltozott, s egy a legérdekesebb fiatal emberek közül +Erdélyben. + +– Én nem gyűlölök, – felelt lesütve szemeit Gizella – senkit. S mi +érdeke lehetne ily gyermek becsülésének Abafi előtt, ki engem észre sem +vesz? + +– Okát én sem tudom megfogni, – viszonzá Margit – de azt hiszem, +becsülni fogod, ha mélyebb tekintetet vetsz szívébe. Ő mindenesetre nem +mindennapi ember. + +– Kérlek, – mond Gizella lángba borult arczczal – kedves Margitom! ne +említsd őt; én még gyermek vagyok, nincs is annyi itélő tehetségem, +valakinek érdemeit átlátni. S ha szeretsz, ne szólj Abafiról többet; +igérd ezt nekem! – mond, angyali jósággal nyújtva szép kezecskéit +Margitnak. + +– Nem tudtak megfogni, Gizella! Ám legyen, én elő nem hozom többet; de +ha jön, légy barátságosabb iránta: észrevehetné hidegségedet s fájna +neki! + +– Fájna! – mond Gizella kétkedő mosolylyal. – Ő azt nem fogja +észrevenni, Margit! – S ekkor kérve emelé szemeit Gyulafinéra, mintha az +egész beszélgetés terhére esnék. + +Margit elhallgatott, s halkkal meggyőződött arról, hogy Gizellának +hidegsége Olivér iránt orvosolhatlan, vagy ismeretlen körülménynek +okozatja, melyet kifürkészni tiltá gyöngédsége. + + + + +ELEVEN SZOBOR. + +Oh, mit keressz itt? + +_Wieland_. + +Az éjjel, mikor Abafi Gúti Mózes uramtól haza ballagott s +megtámadtatott, sikoltást hallottunk a Mikola-ház erkélyéből, s így +gyaníthatjuk, hogy valaki az Abafi viadalát észrevette. Ez úgy is volt. + +Mióta a véres jelenetek kétes aggodalomba sülyeszték az elméket +Kolosvártt: az ijedtség s borzadás a kis Gizellára veszélyes befolyást +gyakorlott. Nem alhatott; néha szorult keble mély sohajjal látszék magán +könnyítni akarni, s az egész lényén szembetünő elcsüggedés mutatkozott. +– Később fekszem le – mond egykor Margitnak – talán jobban elalhatom. – +S ez föl nem tünt sekinek, mivel Gizella nem egyszer varrt vagy font, a +mi akkori időben a legnagyobb házaknál divatban volt, késő éjfélig. + +Ő a szép füszerteljes augusztusi éjeket az erkélyben virrasztá, míg +önkénytelen sülyedt késő álom szemhéjaira. Miért ült ő itt s nem másutt, +mi űzte álmát, mi emelé szűz keblét, miért csillogott ragyogó gyöngye a +fájdalomnak titkon s látatlan selyem pilláin? ki tudná megfejteni. Egy +világ az emberi kebel, s érzések ezrei számtalan vegyületben hullámzanak +titkos redőiben. + +Azon éjjel is, midőn Olivér a tiszta holdvilágította éjen csöndesen +folytatá lépteit a néptelen téren keresztül: az erkélyben volt Gizella; +az oda nyiló tágas szobának egyik nehéz, faragásokkal terhelt asztalán +haldoklott a félig olajtalan mécsesnek hármas lobogványa, mint az aggkor +végnapjai, néha-néha perczegve föl, halk neszszel, s elsötétülve megint. + +Ott ült a szép gyermek, gyermek-alakban s ártatlanságban, szűz vágyakban +s érzésekben; szép halavány arczán a zsenge, fejlődő vonalak +szunnyadtak, előérzeteként egy szebb, egészen kifejlendő idomteljes +jövendőnek; félig bágyadtan nehezkedtek nagy éjsötét szemeire annak +héjai; s így tekinte föl az ég csendes királynéjára, mely +sugárpalástjának közepette komoly nyájasan olvada földhöz, ezüst +habokban. Ki az ő keblébe látott, ki tudta volna, mi zajong ott, mi +fenyeget azt szétrepeszteni? bámult volna rajta: ah, de ezt senki sem +tudta! + +Látta Abafit csendes haladtában, s fölkelvén székéről, kisérte +szemeivel: ábránd, komolyság tünt fel vonásain, s valami fájdalmas egész +tekintetében. Sikoltása bizonyítja, hogy a viadalt látta; igen is látta, +miként támadtaték meg Olivér, minő nyugodtan nyúl kardjához, miként +rogyik össze előtte az első, ki kardot emelt reá; mindezt látta, de +többet nem. Neme a lázas hidegnek szaladott végig minden idegein; +tagjait feszülve érzé; hirtelen forróság szinte perzselve ömlött el, +váratlan követve a tagjain zsibbadó fagyot; ólomsúly nehézkedett +szemeire, térdeit érzé megtörni, s egy sikoltással rogyott végig az +erkélyen; válla egy széknek szögletét surlá hullásában, s vakító haván +keresztül fiatal vére serkedezett. + +Minden mély álomban volt a Mikola-háznál. Margit, ki már a múlt napokban +megszokta Gizellának késő lefektét, rég az ágyban pihent; lelke álom +karjai közt merengett, s álmak űzték egymást, létesítve avagy semmisítve +legtitkosb vágyait lelkének. + +Éjfél után lehetett: az éji őr, az akkor divatos, hosszú kürtön hallatá +kisérteti énekét; s még hangzék távolabb s távolabb egyhangú dala, több +társainak mindig halkabb visszhangjától ismételve. + +Gizella megmozdult, fölveté égi szemeit, a mécses el volt aluva; a +halvány hold adott ezen éjjeli jelenetnek kétes festői világítást; +fölemelte fejét, maga elébe bámult. Valami őrült volt e fagylaló +tekintetben. Végre fölemelkedett, egyik hideg kezére támaszkodva, s így +ült némán, gondolat, erő, nézés nélkül egy szoborkővé vált tekintettel: +Phidiás vagy Praxiteles, a kétségbeesés oda bámulását így véste volna ki +a hideg márványból. + +Darab ideig ült így ő; azonban Margit fölébredt, s a szobájában pislogó +mécses világa meggyőzé őt, hogy Gizella még le nem feküdt. A hófehér +ágynak kárpitjai szétvonva tünteték ki a nehéz, aranynyal áttört szövetű +paplant, mely félig hátra volt vetve, – s a nyomatlan dagadó párnákat +láttatá; hol Gizella ily későn? gondolá s a termeken át hangzék dalszerű +hangján Margitnak: – Gizella! Gizella! + + + + +SZESZÉLY.[3] + +Igen, igen, igen! mondá, a szavakat hirtelen s gyorsan ejtve ki. + +_Walter Scott_. + +Másnap este felé középnagyságú terem nyílik fel előttünk; falait +sötétvörös kamuka födi. Egyetlen magas, felülfestett üvegekkel, alant +fehér ónas karikákkal berakott ablaka a kolosvári térre néz. A szoba +hosszat négyszeget képez; az utczára nyiló ablakkal szemben áll egy +magas, czifra faragású ajtó, aranyozott párkányokkal. Ezen ajtótól +jobbra-balra látunk két magas kárpitos ágyat: hófehér patyolat, szép +redőkbe szedve, foly le rólok; ezeken túl két hosszú, nagy virágú +szövettel bevont pamlag nyúlik kétfelől, szemben egymással, s mindegyike +előtt csinosmívű asztalka, rakva asszonyi munkákkal, ollóval, selyemmel, +s félig végzett himzésekkel. Az ablaktól jobbra-balra két, fehérrel +bevont asztal simul a falhoz, mindkettő nagy ezüst tükörrel, melyek +fölül gömbölyük s hátulsó támasz segedelmével állanak. Ezek körül sok +apróbb s nagyobb ezüst, többnyire hólyagos mívű edények és szelenczék, +félig vagy egészen megaranyozva, s néhány, becses kövekkel kirakva. Ezen +öltöző asztaloknak egyik főékességök a nagy ezüst korsók; egyik a +Mikola-, másik a Csáki-czímerrel. Alakjok, alant öblös, gömbölyű, felül +nyulánk, vékony; s egy pár tömeges, aranyozatlan gyertyatartó. + +A magas ablak előtt nehéz, veres kárpit folyt le, jelenben ezt egészen +eltakarva, s a szoba közepében négy lánggal ömlik el a lenyuló mécsesnek +világa. + +A magas ajtótól balra helyzett ágynak kárpitjai félrevonvák; lábánál +tágas karszék nyugszik, s ebben látjuk Mikola Margitot ülni: lelkes +szemei a legmélyebb részvéttel vannak az ágyra függesztve. Egyszerű házi +öltözete folyt le szép tagjain, könnyű redőkben, s egyik karja a szék +jobb párkányán nyugszik. Az ágyban látjuk, mint egy patyolat-fellegben a +kis Gizellát feküdni. A ki Guidó angyalait látta, ki Correggio Ámorát +bámulta, annak lehet némi fogalma azon látványról, mely itt tünik +szemünkbe. A szép gyermeki fő behúnyt szemekkel s reszkető mosolylyal +ajkai körül, pihent a párnák közt, melyek mintegy kerítvényt képeztek +körüle. Sűrű fürtei szétválva, gazdag hullámokban, gyürűdzék körül havát +homlokának, hajnalát arczának s márványát keblének s vállainak. Karjai a +pamlagon kívül nyúltak el, s félig föltüremlett inge alól idomteljes +gömbölyűséggel igézék a szemet, mely félig kitünő vállain, keblének +liliom halmai s karjai közt szédelgő kétkedéssel andalgott, választni +akarva s nem választhatva. Csendesen látszék szunnyadni. Ekkor megnyílt +a szobának magas ajtaja, s egy éltes, komoly férfiú széles, őszbe +vegyült szakállal s hosszú, redőzött öltözetben lépett be, melyet +derekához sima szíj szoríta; hóna alatt kis czéderfa-ládácskát tartott, +rakott mívűt, s néhol gyöngyházzal ékesítettet. Csendesen közelített az +ágyhoz, helybenhagyó fejintéssel viszonozván a Gyulafiné +figyelmeztetését az alvóra. + +– Hogy van betegünk? – kérdé az öreg férfiú suttogó hangon. + +– Álma, úgy látszik, csendesebb mióta az erkélyből magán kívül ide +hoztuk – felelt Margit fojtott hangon. – Még ily nyugodtan nem volt. De +jó volna, édes Áron, ha üterét megtapogatná én úgy látom, most sem +egészen ment a forróságtól. + +– Azt hiszem, – viszonzá Áron hasonló hangon – ez a láznak közelítését +jelenti, egyébiránt az álom legjobb orvosi szer… ne háborítsuk. Néhány +óra múlva újra ide jövök: addig az előbbi szert jónak látnám mással +fölváltani. – Ezzel kivévén ládácskájából egy üvegcsét, oda nyujtá +Margitnak. – Itt, – mond, – a csillapító nedv, melyből nem több öt +cseppnél tiszta vízben lesz adandó; de csak a láz közti nyugodtabb +szakában a betegnek. Margit helybenhagyólag intett, s Áron csendesen, s +a betegtől észrevétlenül távozott. + +Akkori időben, ha voltak is néhol honi orvosok, a legnagyobb házaknak +több bizodalmuk volt külföldről számos bizonyítványokkal érkezett +idegenekhez, kik között nem egy zsidó vala. Ilyen, s méltán nevezetes +volt Áron, s azért mind a fejedelemnél, kit Kőváron veszedelmes +torokfájástól mentett meg, mind számos erdélyi úri családnál bejártas. + +Az orvos távozása után, úgy látszék, hogy azon nyugalmas alvást, melynek +édjét mosolygó ajkakkal éldelé a kedves Gizella, nyugtalan lázzal +hánykolódás váltja fel. Szemeit félig nyitá meg, s föl-fölemelgetvén +fejét, kezét jobbra-balra voná el képe előtt, mintha füstöt akarna +elhárítani tekintete elől. Ajkai mozdulni kezdettek, mint azé, ki szól; +de hang nem hallatszék. + +– Oh! – mond végre megrázkódva s felnyitva szemeit, melyek hirtelen +behunyódtak újra – minő égi lakhely ez! Olivér, nézd!… ott a +rózsabokor!… mennyi nyílt rózsa!… minő színvegyület? – Elnémult újra; +kis szünet után arczát a legszebb pír futá el, szemei ismét felnyíltak, +egész tekintetében sugárzó magasztaltság tündöklött. Égi volt, valóban +égi s szinte félelmes, avatlan szem előtt; mind azon nemében a +betegségeknek, mely a kórt testin felüli tehetségével a tisztán látásnak +ruházza fel. + +Leírhatlan szép arczának öröm s boldogság lehelt minden vonásaiból. + +– Kedves, héven szeretett Olivérem! – mond – szívem választottja, jer, +ülj ide mellém?… hogy háláljam meg neked szerelmedet? Oh, boldogság! – +folytatá szinte dalhangon, – te szeretsz, te enyém vagy! Ez álom!… nem, +nem!… úgy-e nem? – rebegte, előre nyújtva két kezét, mintha más kezeket +szorítana. – Ezek a te kezeid, Olivér! azok, melyekkel támadóidat sujtád +a porba? s melyekkel Gizelládat oly édesen, oly lágyan, oly forrón +szorítod szívedhez! + +Margit eszmélt. + +– Egek! – mond – most értek mindent; ő szeret! – s kezeit szemeire +tapasztván, fakadó könyüket törle azokon szét. – Igen, – ismétlé – ő +szeret! A mi lángolva ég, bár elfojtva, keblemben: most érzem egész +védhetlen erejében én is… Szegény gyermek! oh, több ez láznál! ezek +jelenségei az őrültségnek. Istenem! mit tegyek? hivjak-e valakit?… most +csendes újra? – folytatá tünődve. – Nem, nem!… E tiszta, ez angyali +gyermek legmélyebb, legrejtettebb titkát adjam által másoknak?… Nem… ez +szentségtörés lenne. + +Gizella újra fölriadt álmából; arcza elhalványodott, ajkai remegtek; +olvadékony sápadtság futá el tagjait, félig nyitott szemei meredten +néztek, s kezei összeszorítva maga elébe voltak feszítve, mintegy +védőleg; harsány éles sikoltás hangzott ki ajkairól. + +– Oh egek, – kiált fel – három egy ellen!… Oh, az ő! az Olivér!… Ő és +én! hiszen az csak egy; – s kebléhez szorítá kezét s ájultan rogyott +vissza párnáira. Nem soká hevert így, eltünt a fakó sápadtság, s az ég +szellemei mosolygottak ajkai körül; s gyöngéd ezüst hangkiejtéssel, +szerelem lángjában izzó szemekkel szólalt meg: – Oh, ne! nem, jó Olivér! +– mond, kezét védőleg emelve föl, – ládd, az nem szabad!… Oh ne kivánd! +– Újra hallgatott, s kis szünet után folytatá; – Igazad van, oh +mindenem!… hiszen te az én kedves egyetlen férjem vagy! az az Olivér, +kit első megpillantásától fogva forró hévvel ölel szivem!… Igen – +rebegte, s seraphi mosoly játszék ajkai körül, – házasok adhatnak csókot +egymásnak, úgy-e, Olivér? vagy ők is vétkeznek, ha teszik? – mond, mély +szeméremmel lesütve szemeit. Oh, – folytatá lángoló arczczal – te +ámitasz, Olivér? vagy nem, én hiszek neked, jer, – ismétlé, terjesztett +karokkal – jer! – a levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig +bezáródtak, arcza havát sötétebb pír borítá el, majdnem kereken tünve ki +bőre liliomán, mintha elvarázsolva egy eddig nem ismert gyönyör által, +azon édes, szenderítő andalgás nehézkednék érzékeire, mely az élvezet +édjét követi. – Oh! – mondá, vagy rebegé. + +Mit kelle Margitnak érzeni e bájteljes, de rá nézve keserű, szívszorító +jelenetkor, nehéz leírni. Világos talán most először, hogy Olivért +szereti. Lelkéből olvasott lázas hevében a kis Gizella, s minden szava +az ő ártatlan, több mint gyermeki, az ő angyali tisztaságában a Margit +szívéhez szólott. Ő asszony volt, s talán nem érdemes annyi becsülésre, +ha minden gyengeségtől ment lett volna. Neme a féltékenységnek kezdé +keblét összefűzni; de az erényes nő mintegy önmagától borzadva szegzé +minden lelki erejét ezen őt meglepő eszmének ellenébe. + +– Ah! – mond hallhatlan, mintegy lelkében, – én is asszony vagyok, +gyenge asszony! s én hihetém… balgatag csalódás! hogy ment vagyok minden +gyöngeségtől. Minő érzet ez, mely engem meglepett! Én Olivért szeretem, +én Olivért féltem: neme a gyűlölségnek emeli fejét érzésim zajából e +tiszta angyal ellen, ki némán tud ennyi szerelmet szűz keblébe fojtani, +s ki most sem szól, hajh! csak őrültsége függeszt szavakat ajkaira! S +van-e jogom Olivért félteni? szeret-e ő engemet?… Oh, ne csald meg +magad, hiú nő! nem szerelem, nem azon gyöngédségből szállt indulat az, +mely őt hozzád vonja: megszokott tisztelet nem egyéb; s én szeretem, én +imádom! – folytatá kitörő könnyekkel. De nem! ne lássa soha senki +Margitot gyengének, ne a világ, ne Abafi, – tevé lágy, szerelemteljes +hangon hozzá, – ne senki! + +[Illustration: A levegőt csókolá meg maga előtt s szemei félig +bezáródtak…] + +Gizella azonban nyugtalan hánykódott az ágyban; a forró láz teljes +mértékben fogta körül. Ajkai fölcserepesedtek, arcza lángolt, szemei +őrült meredten álltak félig felnyitva, s hó keble gyorsan emelkedék föl +s le. Újra felrázkódott lázas mámorából; borzadva szorítá össze ajkait, +kezei jártak, mintha valamit tapintana velök. + +– Egek! – mond alig érthetőleg, be mély e seb! – Légy nyugton, – rebegte +gyöngéd hangon – lelkem Olivérem! a szer, melyet reá illeszték, hatós; +enyhülést fogsz tapasztalni. Magam szedtem sziklás bérczeken a fűszeres +növényeket, s Margit utasítása szerint készült az ír. Légy nyugodt! – +ismétlé a részvét legjelentőbb kifejezésével arczában. Úgy-e sajog, +kedvesem! nagyon? mintha magam érzeném. Nyugaszd ide vállamra fejedet! +félre simítom sürű fürteidet homlokodról. Oh, be forró homlokod! – mond, +kezével simogatva a paplant maga előtt. Újra elhallgatott, s csendesen +látszék szunnyadni. – Te nem szólasz! – kérdé rebegő hangon, mintegy +eszmélve, – nem ismersz-e engem, kedvesem? én vagyok Gizella, a te hív +nőd, a te kis Gizellád, ki tégedet oly forrón, oly kimondhatatlanul +szeret! Gizellád, a te Gizellád, kinek annyi kedves nevet tudsz adni! +kinek nincs gondolatja, csak te, és mindig te! + +Margit változó érzések közt merengve hallgatá a szép angyali beteget, s +hol lágy kezecskéit szorítá gyengén, hol homlokát törülgeté. + +– Szegény, – mond – ily ifjú, ily mélyen érző, ily szenvedélyes! hová +vezethet ez? Oh, ha őt boldoggá tehetném, őt és Olivért! Igen, ez igen +kedves, igen boldogító lenne reám nézve is. + +Margitban nem volt azon lanyha, beteges érzelgés, mely oly sok hölgyben +feltünő. Ő szeretett, önmaga előtt sem tagadhatá többé, s e pillanatban +mélyen s czáfolhatlanul nyilatkozott lelkében ezen öntudat. De miként +maga minden köznapin túli fönségével bírt az érzésnek: úgy benne az +indulatok is nemesek voltak, s lelki ereje nem engedé, hogy szenvedélyei +őt ferde útra téveszthessék. + +Érzé mélyen lelkében Margit, hogy minden nemes lélek az életben bizonyos +czélra törekszik, s ha nem teszi, nem élt, vagy élte állati tengéssé +aljasult. Atyjának hanyatló napjait otthonos örömök szelid bájaival +körülövedzeni, gazdag birtokaiban a nép jólétére mindent elkövetni, +fohászokat szüntetni, könyűket törölni, titkon, nem látva senkitől: az +vala azon szép, azon jóltevő kör, melyben szerényen s zajtalan éldelé +szívörömeit. Most, midőn a Gizella titkos szenvedélye ily különös úton +nyilatkozék előtte: komolyabb gondolatok környezék lelkét. Kezdé +fontolgatni, hogy ő Olivérnél idősb, s talán egykor nem tudná őt oly +egészen boldogítni, mint azt nemes szíve óhajtá, s mily mérhetetlen +fájdalom lenne azt, kit annyira szeretett, maga iránt hűlve látni; de +hát ha azon hódolás, így füzé odább gondolatit, mely sokkal szembetünőbb +volt, mint hogy észrevétlen maradhatna, nem is szerelem!… Volt egy +szózat a Margit keblében, mely ezt neki mindig s mindig újra sugallá: «Ő +testvéri szeretetet érez irántad, ő tiszteleten épült barátsággal +vonzódik hozzád, s miért szenvedélyek lobogását elegyítni ezen érzések +szelid melegéhez! Így mindig fog ő irántam érezni! igen, s talán mindig +forróbban, s én leszek legigazabb, legmeghittebb barátnéja.» Így űzte +egy gondolat a másikát. Minden föltétele Margitnak a jövendőre, nemes +lelki erővel teljes s hozzá illő volt. + +Ő látta, tudta, hogy Olivér Gizella iránt semmit sem érez, sőt az +ártatlan gyermeket szinte észre sem veszi. + +– Oh, – mond magában – nem volna-e isteni, dicső, e két szivet egymáshoz +közelíthetni? – Újra mélyen látszék Margit gondolkozni; de folytatá: – +Ha Abafi kitörne azon útból, melyet magas lelke szép pályaként tűze +elébe, s ha visszasülyedne aljas szenvedélyeinek özönébe: Gizella, az +ártatlan, a tiszta, az égi! csak köznapi ember közelébe jutna, s +mindazon fájdalmakért s azon keserű csalódásért magamat kellene +vádolnom. Nem, nem! ez irtózatos lenne. + +Szép nagy tervnek vázlata kezdett a Margit nemes lelkében alakulni. + +– Igen! – mond, s könny ereszkedék szeme héjaira, s keble magasabban +emelkedett; – Gizellát kiművelni, a nemes anyagot a tökélyre fölvezetni, +s hatni az Olivér lelkére, megedzeni szép föltételeit, biztatni útjában; +s ha így egymáshoz érdemesekké idomúltak, ha egymást észrevették, +megismerték, talán szeretik: kezeiket egybe tenni s a mennynek gyönyörét +éldelni egykor oly boldogságban, melyet, legyőzvén önszenvedélyét, maga +teremte elő. – Ez volt terve Margitnak, s bár szive megtörnék, kivívandó +a sors s maga ellen. + +Gizella felnyitá újra szemeit; Margit csöndesen fogta meg kezét. + +– Hogy érzed magadat, édes jó angyalom? – kérdé. + +– Szomjas vagyok, – szólt, föleszmélve Gizella. – Oh ne, – mond – ne azt +a sűrű italt, vizet adj, Olivér! kristálytisztát, mint az én szerelmem. + +– Gizella! – mond újra Margit, vizet adván neki egy pohárban, melyet az +mohón vive ajkaihoz – nem ismersz engem? + +– Igen, igen, igen! – mond őrült sebességgel Gizella. – Hogyne! hiszen +te királyné vagy. Nem, nem! te hatalmas tündér vagy, üvegből van +öltözeted, mely szép redőkben olvad tagjaidra, s arany rózsák inganak +halántékaid körül. Igen, – folytatá, maga elébe bámulva, – öltözeteden +át látom szivedet verni. Oh, mely tiszta az!… Oh! – kiált fel, félig +fölemelkedve, kis szünet után, – hiszen te Margit vagy, a jó Margit… – s +ekkor lázas hévvel foná gyöngéd karjait a Gyulafiné nyaka körül. + +– Reám ismersz-e, kedves? – szólt Margit újra, könnyel tölt szemekkel, +simogatva, s egy csókot olvasztva ajkaira. + +– Reád? – felelt a gyermek, szenvedélylyel legeltetve szemeit a Margit +szép vonásain. – Te, jó angyal! ha ismerlek-e? hiszen minden +boldogságomat neked köszönhetem. Te szereted őt, úgy, mint én szeretem, +vagy nem… oh nem! úgy nem szerethet senki. Az ő lelke az enyém, vére +dobog szívemben, s egy tekintete… ah, nincs szó kifejezni! minő boldoggá +tesz! s te lemondál róla, érettem, az egyszerű gyermekért, te, Margit! +az asszonyok elsője, az imádott Margit!… Miként háláljam meg én azt +neked? Oh! – folytatá, s könnyek ereszkedtek szemeibe, – jól tudtad te, +hogy én nélküle nem élhetek! láttad néma keservét szivemnek, láttad +álmatlan éjeimet! Mindezt láttad, – mond, s mintegy elfáradva +képzeteiben, elhallgatott újra. Kis szünet után folytatá, szorosan +szorítva a Gyulafiné kezét szivéhez, – te mindent tudtál, és hallgattál +mint én!… és cselekedtél!… Te tevéd össze kezeinket, te nyitád meg a +mennyek-mennyének kapuit előttünk! – Gizella arczát dicsfény látszék +körülsugározni. + +Láza szünni kezdett halkkal, lehellete csöndesebb lőn, a lobogó tűz +szemeiben gyöngéd lánggá olvada, s álom nehezkedék szemeire. Margit néma +tünődésben ült mellette. Egy kép terjed előtte, s lefejlődésében láta +egy rajzot, s képzete népesíté azt, s mindenütt magát látta, mint +jóltevő tündért, – s komolyan látá magát s némán. Csak olykor villant +örömsugár szét arczán, s az örömsugárt nem az ő ege lövelé körüle. + +– Igen, – mond Margit, s gyengéd csókot nyoma újra a Gizella homlokára, +– teljesülni fog álmad, ha teljesülhető! s én élni fogok nem gyáva +panaszok közt, nem utálva az életet, bár reményfosztva s képzelt egemből +kirekesztve! – folytatá mély sóhajjal, – élni s munkálni, míg dobog ez a +szív; míg hat, szól, izgat a lélek keblemben! + + + + +CSETÁTYE BOLI. + +Mi az újság? + +_Victor Hugo_. + +Ha Péter egyházát Rómában, vagy a westminsterit Londonban, tekinti a +szem: bámúlva hódol az emberi kéz, az emberi elme műveinek. Óriási +boltozatok, roppant s mégis karcsú oszlopokon nehezkedve, az +ájtatosságra hevítő szent homály belől, a bámulatos méltóság, a bátor +emelkedés külről, az építészet nagyszerű fogásaiban a lelket emelik, az +ember kevélyebbé lesz, mintegy látva magát odább s túlélve munkáiban. +Szép a művészet, jeles, bájoló; de eredményeivel hasonlítva mi és +mekkora a természet, minő roppant művek keletkeznek titkos műhelyeiből! +Vízözön, tűzhányó hegyek, földingások munkásai. Hegyeket zúz, völgyeket +tölt, barlangokat váj, s bármit tesz, legkisebb művei kicsinységekben +nagyok, csodás voltok miatt; s a legnagyobbak, ha fegyverkezett szem +tekinti azokat legapróbb részleteikben, elérhetlen finomságúak. Egy +angol tű nagyitóüvegen át nézve, durva, egyenetlen vasdarab; a méhnek +fulánkja milliomszor nagyítva, síma s görötlen, mint a gyöngyház. + +Szóval: az emberi kéz munkálatainak szépsége csalódás, a természetéinek +valóság. Művei kevélylyé teszik az embert, a természetéi megszégyenítik: +itt a mérleg különbségek méltánylására. + +Hegyek ormain szabadabban lehel a tágúlt kebel, szárnyakra vágy, s a +szem bűvös tükrébe egy világot fogad fel, alatta terjed a vidék s a +magasban oly nagynak hiszi magát a kis ember! A tenger síkján, ha +rubinkoronával emelkedik a királyi nap, vagy violaszín fellegek közt +hanyatlik vízsírjába, végig csillogva, hosszú fénylő vonalban, a zöld +elem hánykódó zománczán: a kebel elfogódik, mintegy elszigetelve a +lakott földtől, s eltépetve azok köréből, kikhez szív-vágyai olvasztják +ezer lánczczal s érzéssel; minden tartalékja önmaga! A ház, mely +hullámokon nyargal vele, önkészítménye; a tű, mely rögtét vezérli, +öntalálmánya; s a czél, melyre törekszik, önidézetű. + +De a barlangok sötét odvában, a mély hegytüdőkben, körülbámulva roppant +függőleges sziklaszeletektől, körül lehelve a mély sötétség avától: +különös, mondhatlan báj varázsolja le az embert; elfogódás, vallási +gerjelmek emelkednek, tünnek s jelennek. A pokol torkaiban a lélek +mennyről gondolkozik s láthatatlan szárnyakkal emelkedik ördögi tanyáról +Istenhez föl, azon örök szellemhez, ki mindezt teremté s műveiben +önmagát teremti, idézi, állítja elő, elragadván s érzékenyítvén az +embernek lelkét, felszívja magához a földit s leszivárogtatja az égit a +földhöz. + +Erdélynek egyik legszebb barlangja messze a havasföldi szélektől, a +volkáni szoros közelében van, s jelenben neve Csetátye Boli, a mi +magyarul Boli várát teszi, s egy Boli nevű pórtól veszi nevezetét, ki +itt egyedül több hétig védé magát száguldó törökök s tatárok ellen. + +Hegyes, egyenetlen sziklahegy, majdnem meztelen hever, viritó zöld +fatömegekkel borzadozó halmok közt, mintegy biztos helyzetében kevélyen +éghez tekintve föl. A nagy útról kanyargó ösvény vezet a hegy tulsó +oldalához, hol feketén, avúlt torokkal tátong a Boli barlangjának sötét +nyilása. Néhány lépéssel beljebb hirtelen kiöblül, magasan dagadva fel, +óriási egyházként mutatkozik a vándor előtt: kiálló sziklaormain két +oldalról természetes karzat vonul magasan, számtalan üregekkel. A tág +öböl éjféli végein zuhogva csattog kövecseken keresztül egy hegyi +folyam; szélessége több ölnyi, mélysége ritka helyt kevesebb +könyöknyinél. A barlang keblében ásott utat magának a jéghideg folyam +sötétzöld habjaival, s meredek falait nyaldosva hajlong bús morajjal +jobbra kanyarodva a sziklák alatt, s medrével utat képezve a hegyeken +keresztül, vagy barlangit, vagy a hol födetlen, az ég azurjától +kárpitoltat. + +Azon időben, melyben a jelen történet fonalát felfogtuk, a barlang élénk +képet bájol előnkbe; magasan, füstgomolytól fátyolozva, tűz lobog annak +hűsében, nagy hasábokon átrecsegve; oldalaiban hosszú sorban lovak +rágódnak, eleikbe halmozott zöld füvön, nyerítve s tobogva; a tűzhöz +közel, lombokra terített farkas-bőrökön hever hordócskára könyökölve egy +meglepő tekintetű férfiú; a mennyire ezen helyzetben kivehetjük, teste +zömök s ideges, arcza komoly; magasan költ homlokán kevés hajszálak +tengenek, nyiltan hagyva fejének alsó részét; kora mintegy hatvan évre +mutat, fejének alsó részét sűrű, sötétveres haj födözi, tömött csigákban +lapulva nyakához; homlokának felső része síma és hófehér, mint azoké, +kik azt többnyire födve tartják, közel a szemöld íveihez azonban, +tetszhető redősor mutatkozik, keresztülmetszve két mélyebbtől, melyek +szemöldei közt vonulnak fölfelé s indulatos hevességre mutatnak. Vékony, +magas, vége felé hirtelen legörbülő orra, tekintetének némi sajátságot +ád, melyet kihólyagzó, igen világos, nagy kék szemei még növelnek; finom +ajkai széles szájának félig nyitva állanak s hosszú, hófehér fogsort +tüntetnek elő, erőre s épségre mutatva; állát sűrű veres bajusz és +szakáll födi. Öltözete egyszerű, nyitott barna zekéből áll, mely alól +szétnyílt inge fehérlik, szőrös, naptól sült mellét kitüntetve; szárait +bőrnadrág folyja körül, évek szennyével fénylő s lábain durva tág csizma +van. + +Nem messze e férfiúhoz, kinek némi felsőségi tekintete látszaték lenni a +többiek közt, a tűz körül festői csomókban állanak magas, napsütötte +képű emberek, vagy nehéz vasfonalingekben, vagy hófehér +farkas-kaczagányokban, súlyos fegyverekkel s azok nélkül; tovább az +itt-ott halmozó romokon ülnek néhányan komoly arczczal s élénk +kézmozdulatokkal; egy-két lapos követ, vagy üres hordót, melynek feneke +fölfelé van fordítva, könyöklenek vagy térdelnek körül, mások, harsány +szóváltás és kaczaj közt, koczkákkal űzve unalmokat. Ezen elcsomózott +embertömegek közt szállonganak egyesek föl, le, a tűz s lovaik körül. + +Az egész arcz- és alakvegyületen némi durva erő szelleme lehelt s a +sajátságos csoportozatok körül a máglya sötétpiros lobogványa ömleszté +kétes habozó fényét, óriási rémekként nyujtva fel a barlangnak +szirtoldalain sötét árnyait a bennlevőknek. A jelenet nagyszerűen +regényes volt. + +Körültekintve a vészjósló tarka tömeg közt az ember, őket tolvajoknak +vagy hadfiaknak vélné. + +Különösen szembe tünt két csinos férfiú, mind arczuknak fehérsége, mind +öltözetüknek finomsága által. Tagjaikon sötétszínű, térden fölül érő +dolmányok voltak, vert aranyozott s kövekkel terhelt széles boglárokkal, +melyek kapocs gyanánt szorították azokat össze; oldalaikon drága kardok +csüngöttek s egész tekintetök arra mutatott, hogy nem rég vannak e vad +sereg közt. – Keresztbefont karokkal nyugton, sőt szinte vidáman álltak +a tűz mellett egymással beszélgetve s keveset figyelve a többiekre. + +– Boldizsár! – mondá az idősb, mintegy negyven éves férfiú, kerek, +piros, egészséges kinézésű arczczal s ideges tagokkal, – kinek kezére +jutnak a szép Cseszeliczki-jószágok? + +– Ki tudja, – felel a fiatalabb egykedvűleg a másikhoz fordúlva, hogy a +máglyának lángja egészen láttatá szép fiatal jelentő arczát, tűzzel +teljes kék szemeivel, – valami sehonnainak az olasz földről, Béla +bátyám! mint a Lónyai-birtok nagy része. + +A két beszélő valóban Cseszeliczki Boldizsár, előkelő, igen eszes fiatal +ember és Lónyai Béla voltak. Az első eszéről, az utóbbi vitézségéről +ismeretes férfiú, kinek megkegyelmezett ugyan a fejedelem, de jószágait +elszedé s Lónyait száműzé. + +Sólyomnak nevezték Cseszeliczkit gyorsaságáról, Csatárnak Lónyait hadi +híreiért. + +E seregben mindenkinek álneve volt. + +Sólyom hallgatott kis ideig. – Ej bátyám! – mond, ki tudja, mit hoz a +jövendő. Mig jókedv s erő van, addig két ily férfiú keresztülúszhat az +élet hullámain! + +– Igaz! – felelt Csatár végigvonva kezét szép hosszú szakállán, – míg bő +vagyonunkban ültünk, csatát és bajt óhajtánk; most benne vagyunk. +Búsuljon, a ki akar és tud, én nem! + +– Soká kalandoz Villám, – szól a farkasbőrökön ülő férfiú, Csatárhoz +fordúlva, – aligha nem szúrt le egy pár tatárt útjában; csak baja ne +lenne. + +– Ne féltsd Markó, – vigasztalá Csatár, – a tűzről pattant leányt; ez is +jobban illenék férfiúnak mint hölgynek. A minap két kóborló tatár vette +űzőbe; de alig vette észre szándékukat, azonnal visszafordult. +Úgysegélyjen, nem bánta volna a két tatár, ha ment volna; egyik ott +hagyta fogát, a másik jó nefelejtset vitt magával. + +– De Villám is jó ütleget kapott kopja nyéllel, – szól közbe Sólyom, +közelebb lépve – szekéren vontuk a barlangba. Most is látszik a nehéz +keréknek vágása a patakban. + +A ki Csetátye Boliban járt, e kerékvágást mai napig is láthatja; talán +azóta sem járt több szekér arra. + +– Igaz! – viszonzá Markó – de esküt is tőn, hogy ide hozza fejét a +tatárnak, a ki akkor megszabadult. + +– Ej! – mond nevetve egy zömök férfiú, közel Markóhoz kopjára +támaszkodva – ki is lehet azt szemelni a sok közül! meglakol az első +érette, kit talál. + +Tompa kürtrivallás hangzott be a barlangba, százszorozva az öblökbe +vonúlt visszhangtól. A férfiak azonnal fölugrottak s fegyvereikhez +nyultak, a barlang nyilásához vonulva, melynek sötét torkán ugratott egy +komoly tekintetű lovag be. Öltözetének keresetlen egyszerűsége, kék +dolmány s egy körüle kanyarított medve-kaczagány őt az itt-levők +egyikének jelelé. Mintegy harminczöt évű lehetett, arcza szabályos, +hideg komoly, de jelentő volt; a szenvedély kora redőket szántott +homlokára, mely ritkás hajjal nyúlt fel magasra. + +– Halló, Dandár! – kiált rá a vezér visszatérve a tűzhöz – nem vártalak +ily jókor! Mi a hír Kolosvártt? Látom, jól megszalasztád a Karvalyt, +szakad a tajték róla. – Ezzel újra leheveredett a farkasbőrökre. + +– Jól jöttem – felelt a megszólított, leszállva lováról. – Vezessétek, +de csak itt a barlangban; kívül nem tiszta a lég: tar-főket láttam a +sűrűben bolyongani s mint baglyoknak, csillogtak szemeik a rengetegből +felém! + +– Úgy szerencséről szólhatsz, – jegyzé meg Sólyom, közelebb lépve hozzá, +– hogy bántatlanul hagytak. + +– Messze láttad-e őket ide? – kérdé Markó nyugodtan. + +– Mintegy két órányira, – felelt Dandár, közeledve a tűzhöz. – Aligha +valami tervök nincs! Mert bár észrevettek, nem bujtak ki a sűrűből s még +kopját sem vetettek felém. + +– Kevesen lehetnek, – mond egykedvűleg a vezér – ez az oka. + +– Én is azt hiszem, mert csak megzaklattak volna; bár a Karvalyomnak egy +sem hágna nyomába. + +– Hányan mentek el innen Törővel, Botos? + +– Nyolczan, – felelt a zömök férfiú, ki az előbb szólalt meg. + +– Mindenesetre, – folytatá Markó, – készen állunk. Bár Villám volna már +itthon! + +– Villámot nem féltem, – szól közbe Botos – száznak is túljár az eszén! + +– Ülj ide Dandár! – szól Markó az újon jötthez fordulva, – a tűz mellé, +s ti is közeledjetek! Itt a kulacs! tudom szomjas vagy, vad toborzó, +igyál s szólj! + +Dandár jót húzott a kulacsból s leheveredett, végignyújtva ideges +tagjait a bozontos farkasbőrökön. + +Az egész csoport a tűz köré tódult, szemeik figyelemmel voltak Dandárra +szegezve. + +– Tudjátok-e, – kezdé ez, – mi a legújabb hír? Déván hallottam. +Szalánczy Lászlót tulajdon kastélyában, Branyicskán, a fejedelem emberei +összevagdalták. + +– Mióta a törökkel bomlik a frigy, keveset gondol a fejedelem az okos +követtel.[4] – S hát a fejedelem? – kérdé Markó. + +– Ő készül, – felelt Dandár. – A törökkel, mint mondják, egészen +felbomlott a béke. + +– Úgy gyűlni fog dolgunk! – kiálta fel Markó. – Gondoltam én azt előre, +mihelyt a Boldizsár és Kovasóczi kivégeztetésöket Szamosujváron +hallottam; s a Kendi Ferenczét s Bornemisza Jánosét Gyaluban. + +– Nem jó hírt hozok nektek sem, Sólyom s Csatár! + +– Mi rosszat hozhatnál? – mond nevetve Csatár – míg kardom lóg oldalomon +s szívem nem ficzamlik ki helyéből, nincs baj! + +– Míg bor s szép hölgyek vannak, – folytatá Sólyom, – min aggódnánk? mi +túl vagyunk úgy is már mindenen. + +– Jószágaitokat elosztotta a fejedelem s te – Csatár – száműzve vagy +Magyarországra! + +– Oda közel vagyok s mehetek ma, – felel Csatár, Markó felé fordulva +kérdő tekintettel. + +– Jó helyt vagy itt! – nyugtatá meg Markó s képén azon önbizalom tünt +fel, mely neki sajátja volt. – A határok királya vagyok, – folytatá +felállva s büszkén tekintve maga körül Deli Markó. – Ha jó dolga van +Zsigmondnak, nem fog újat húzni velem!… Itt, Sólyom! ezt hozták a +napokban Kornis Gáspártól. – Ezzel egy tekercset nyújta Sólyomnak. + +Sólyom a tűzhöz hajolva, végigfutotta a sorokat + +– Hm! – mond, – fejedelem jókor gondoskodik magáról; Mihály s Razván +vajdákkal már kezett fogott s a szélek óriásának tesz most igéretet. No, +– folytatá vígan, – szép birtokaim, kincseim, pénzem, minden – oda! a +fejedelem vette el; ő tudja miért; de mégis, – mond kirántva kardját s +lobogó arczczal körültekintve; Éljen Erdély! éljen a Bátori István +rokona! Én Erdély mellett állok, míg szivem dobog, míg karom feszül: s +ki úgy érez, mint én, rántsa ki kardját! + +S a kardok csörtetve zajgának ki sok hüvelyből s a barlang odvai rivalák +vissza: «Éljen Erdély!» + +Markó komolyan tekintett maga körül. – Éljen Erdély! – ismétlé nyugodt +hangon; – de ne hirtelenkedjünk! A török hatalmas. Jó lesz őt darabig +kétségben tartani az iránt, melyik párt legyen az, melyben állni +szándékozunk; a mit úgy is – folytatá kevélyen – én fogok elhatározni! + +– Emlékeztetlek – szól Csatár – igéretedre; én Erdély ellen kardot nem +rántok soha. + +– Én sem, én sem; – mond Sólyom és Botos egyszerre. + +– Mi sem! – zúg még néhány szózat a tágas öbölben. + +– Legrégibb baj- és hadtársad vagyok Markó! – kiált fel Dandár. – Nekem +senkim sincs a világon! atyai házam a te sereged, világom a baj s a +csata! Én követlek, merre s hová akarod! + +– Tudom, – felelt Markó komolyan, – mi köt le hozzám, vad kopjavető! +mennyire s meddig számolhatok reád; – s egy gúnymosoly vonult el ajkai +körül. – Ti pedig zajgók! tudjátok, hogy csak annyit kivánok tőletek, a +mennyire köteleztétek magatokat. Ez így szokás nálam! – Most csend +legyen! – szól mély hangon, s mint villámcsapás után néma csend lőn. + +Újra letelepedének a tűz mellé. + +– S mi egyéb hírt hozasz Dandár? – kérdé tovább Markó. + +– A fejedelem házasodni fog; mondják, styriai Károly leányát várja. + +– Hogyan? – jegyzé meg Markó fél mosolylyal, – hiszen Jósika Istvánt nem +rég küldé Olaszországba hasonló czélból. + +– Igen, – felelt Dandár, – de míg ő visszatér, a szép Cristiernát hozzák +Kolosvárra. A fejedelem, mint hallatszik, álruhában elébe ment, egyjével +olasz bohóczi közül. A készületek szerfelett nagyok; Bognernek,[5] +mondják, a mennyi kék és sárga szövete volt, mind megvette a város; s +még Szebenből is hoztak a sorompók behúzására. + +– S mire a sorompók? – kérdé Sólyom. + +– Lovagi játékokra, melyekben több lengyel s német úr vesz részt. + +– Karddal? – kérdé Csatár, – úgy megugratják a lengyel urakat. + +– Hosszú dsidákkal, németesen! – felelt Dandár, – a német herczegi hölgy +tiszteletére s talán kelevézzel is, ha arra kerül; úgy a lengyeleket ne +féltsd! + +– A német dsidaviadalt, – jegyzé meg Sólyom, – gyűlölöm; többnyire testi +erő határoz benne, nem ügyesség és bátorság. Én a kardot kedvelem. De +mégis szeretnék egy párt a homokba dönteni a vendégurakból. – Ördögöt! +mégis boszus, hogy ebből ki kell maradnunk! + +– Mit gondolsz, – kérdé Csatár, Sólyomhoz fordulva, – víni fog-e Abafi? + +– Oh – felel ez, – nincs kétség benne! s ha igen, – győzni. Az ily +viadal épen neki való; ő kettőt is leterít egyszerre! + +– Aligha vehet részt benne! – szól Dandár nehezen rejtett buzgósággal. + +– Talán száműzték őtet is? – vág közbe Sólyom, – úgy hozzánk kerül, +fogadom. + +– Azt nem hiszem, – mond Dandár s arcza szinte kékké sötétült – nem is +közünkbe való! Poharak és lágyszívű hölgyek közt helye, nem a barlangok +arszlányának körében! Egyébiránt is, – folytatá redőkbe vonva homlokát, +– hatalmas ellensége lehet. Ekkor elbeszélte Abafinak megtámadtatását a +kolosvári piaczon. + +– Bucella, mondják, – szólt Markó, – titkos ellensége s a fejedelmet +bujtatja. + +– Ha ez igaz, – mond Botos, – jó lesz, ha jókor gondoskodik magáról; +csak azon bámulok, hogy a fejedelem oly titkon járat nyomába; másokkal +rövidebben bánt. + +– Annak tudnám én okát, – felel Dandár, nem egészen habozás nélkül, +melyet azonban lehetőségig el akart titkolni. – Mikoláékkal nem akar +újat húzni Bátori. Abafi közel rokon a házhoz! de ez sem fogja őt +megmenteni, – folytatá összeszorítva ajkait. + +– Ha darabig kikerüli a fejedelem haragját, – jegyzé meg Sólyom, – +minden el lesz feledve; ismerem én Bátori Zsigmondot. + +A míg így beszélgettek a barlangnak sötét hadfiai, két lövés hallatszék +külről. Újra fölugrottak mindnyájan azon készséggel, mely gyakori +váratlan esetekre mindig éber lényeket jelel. + +– Ez tatár vagy Villám! – mond Deli Markó, körültekintve a félkörbe +szorult hős tömegre. + +– Villám! mondom én, – szólt mély hangon Dandár s valami nyugtalanság +tünt fel egész alakján. + +– Villám vagy tatár, – felelt Markó nyugton, – nem más. + + + + +VILLÁM. + +Félre, nyomorult! + +_Szilágyi_. + +A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag; a +bennlevők előtt mint szeszélyes festvény tünt föl, körülölelve a +nyiláson beömlő légnek azurjától. + +Szép karcsú volt a mén, mely játszva hordá könnyű terhét; igaz erdélyi +faj, nem a későbbi ivadék korcsos agyagjából gyúrott, fél spanyol, fél +meklenburgi, fél arab… szóval minden, csak erdélyi nem. Száraz egyenes +kis feje, tágan nyilt pirosló orr-öblökkel, karcsú, nyulánk nyak, vékony +fátyolként rajta elfolyó sörénynyel; nyílegyenes derék, száraz, de +ideges, nem igen vékony lábak, erős, biztos alj. Ilyen volt a lovag +paripája, tiszta csíki faj, tizennégy markon jóval felül. Elevenzöld +czafrangja veres rojtjaival lógott le fején s szépen illett almás-fakó +színéhez; magyar nyereg magas kápával, medvebőrrel födött, szorult +karcsu derekára; előrekapó lába s eleven vidám szemjárása, a könnyűség s +délczeg negéd képzetét létesíték. + +A lovag meggyszín, rövid dolmányban volt, melyen fölül ezüst fonalból +lánczozott hadi ing fénylett, szabályteljes tagjaihoz olvadva, +félkönyökig érő ujjakkal s derekához hosszú keskeny, törökszövetű +kendővel övezve; szárain szerfölött bő, törökös nadrág folyt le majd +szoknyaként s kis lábaihoz nyalkán sárga saruk szorulának; fején rövid +csikóbőr-kalpag hosszú strucztollal, három s többől összetoldva, mely a +hátulsó nyeregkápáig érhetne; de most önokozta szellőtől keringetve, +messze nyult lovagja után. + +[Illustration: A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal +lovag.] + +– Ez Villám! – mond egy hangon az egész csoport, előre nyúlt kopjákkal +állva, rendítő nyugalomban. + +– Honnan kóbor gyerek? – kiált elébe vígan Deli Markó, – porverejték +lepi arczádat. + +– Nem jő Villám üres kézzel! – kiáltott fel Botos, feléje lépvén s lova +kantárát megragadván, mely lesütött fővel vonszolá a váratlan +feltartóztatót egy-két lépéssel előre magával. + +Lángoló arczczal állt a szép ifjú a hadi tekintetű vad férfi-sereg közt; +baljában a kantár, jobbjában vért csepegve tátongó borzasztón, üstökénél +tartva egy tatárfő; s nyergén elül szépmívű török kard volt +keresztülfektetve. + +– Itt apó, a vásárfia! – mond Villám, mert ő volt; s egyet csóválván a +fővel, a porba sujtá Markó elébe. – S itt, – folytatá, a czifra ezüstös +kardot emelve ki nyergéből, – magamnak is valami! – Sólyom átalvevé a +kardot, azonban Villám könnyen szökött le lováról, veregetvén nyakát. + +– Ma meg vagyok elégedve, – hizelge, csókot nyomva homlokára, – Fecske! +nem lesz panaszod az abrakra. – Ezzel intett Botosnak, ki a lovat +beljebb vezeté a barlangba. + +Villám csinos karcsú termetű volt, inkább nagy, mint kicsiny s mintegy +huszonkét évű, bár különös férfias öltözetében alig látszék húsz évűnek. +Arcza tojásdad, keletien barnás és szerfelett érdekes. Víg könnyelműség, +kis rátartás ködével lebegett eleven jelentő vonásain. Mozdulatain, +szókiejtésén sajátságos kecs volt, melyet szép ezüst hangja növelt. + +Visszatérvén a férfiak előbbi helyzetökbe, Markó kezét nyujtá leányának, +ki kínálás nélkül nyult a farkas-bőrökön végig a tűz mellett, levetvén +kalpagját, mely alól, mint fogházból omlottak ki gesztenyeszín, bokáig +érő hajtekercsei. + +– Oldjátok le saruimat! – mond fél parancsoló, fél mosolygó hangon. + +Dandár azonnal közeledett. + +– Nem te! – mond, egy kemény tekintetet villantva a lehajló Dandárra +Villám s hirtelen rántá vissza lábát. + +Dandár fölegyenesedett, egész lényén elfojtott boszúság volt feltünő. + +A hölgy küzdeni látszott magával, ajkai mozogtak, mintha szólni akarna. + +– Nem! – szólt kis szünet után, szembetűnő megvetéssel jártatva végig +Dandáron szemeit, – nem árullak el! de, az egekre! őrizkedjél, mert +ismerlek. + +Dandár némán állott előtte; tekintete átszegezte Villámot s valami oly +mélyenbús és egyszersmind dühös volt e tekintetben, mi a vért fagylalá. + +Sólyom udvariasan hajlott le e közben kiszabadítni a szerfelett kicsiny +s keskeny lábacskákat sárga födelükből. + +– Mi lelt benneteket? – kérdé Markó, odabámulva s váltva Dandárra s +Villámra sülyesztve tekintetét. + +– Ő tudja! – felelt Dandár daczczal. + +– Semmi! – szólt Villám röviden, mindig szemmel tartva Dandárt. – Te +pedig apó; – folytatá, – bort hozass! szomjas vagyok. + +– Eredj, Vidor! – parancsolá az egy közel álló ifjúnak, – nézd körül a +kamrát, van-e még abból a pirosból; mert kényes a gyermek, bár elég +röviden tartottam! + +– Fejedre nőtt, vezér! – jegyzé meg a fiatal, szőke Vidor, sietve menvén +a barlangnak egyik kisebb öble felé, honnan nemsokára fakantával tért +vissza. – Itt, – mond, – a mi megmaradt! fehér van elég mindnyájunknak. + +– Idd meg magad, ha kell! – szólt Villám; jót ivék az odanyujtott +kantából s letévén azt közel magához. + +– Hol jártál, beszéld el! – szólítá fel Markó, simogatva homlokát, – hol +tevél szert azon üstökös gombra? az sem lehetett bakja a tatárnak. + +– Eléggé megforgattak a pogány ebek, – felelt Villám. – Alig egy +órányira innen észrevettem három kóborló tatárt; úgy látszék, sietve +kotródtak a hegyek felé. Fecske! mondám lovamnak, jó volna elvágni +útjokat; de egy három ellen!… Ej, gondolám, a ki mer, az nyer!… +Sarkantyumat neki szegzém a fakónak s míg ezt mondom, szemben valék a +három ebbel, kik azonnal kopját eresztének utánam. Tudjátok, hogy veti a +tatár kópjáját: elébb megcsóválja feje fölött, aztán czélra néz, megáll +s úgy robbant. Míg a kopja röpült, a fakó nem hevert; s a három kopja +Villám helyet földet ért! Ekkor sivítá az enyém mellben az egyik tart, +ki azonnal földre zuhant. De két másik rám rohant görbe kardokkal s míg +vívtunk jó sokáig, port keverve magunk körül: szemben egy csoport had +fia tünt elő. + +– Törő volt, – szólt közbe mosolygva Markó. + +– Igen, – felelt Villám, – ő és társai! A hogy a két tatár megpillantá +őtet, tovaillant; én is le a lóról. Gombodat itt nem hagyom! mondám: +arany bére Fehérváron. S leoldva a tatár kardját, lenyiszáltam, mint +tudtam: a kard s fő ide jött velem! Hé, nem elég ez hölgytől? férfiak! + +– Istenemre elég! – mond kezet nyujtva Markó, – férfiútól is. Már +halomra gyűlt a tatárfő: húsz van, úgy-e, Csatár? Holnap küldjük +Fehérvárra. + +– Nemsokára sűrűdni fog bajunk! – szólt vígan Sólyom, – a török készül s +az erdélyiek sem hevernek. + +– Ej, – mond Villám, minél több, annál jobb! csak kedv legyen s +egészség, úgy-e fiúk!… Éljen a baj s a csata! – kiált, vígan emelve föl +a fakantát. + +– Éljen! – zúg. + + + + +FEKETE LOVAG ÉJFÉLKOR. + +Éjfélkor, midőn rég nyugszik mindenki. + +_Körner_. + +De térjünk a fejedelemhez vissza. Bátori Zsigmondnak ismeretes, túlságig +habozó cselekvései, kegyetlen ölettetései, őt nagyobb részénél az +erdélyieknek, sőt a külső udvaroknál is, gyűlöletessé tevék. De mind e +mellett tagadni nem lehet, hogy bizonyos varázs ömlé körül a Bátori +nevet Erdélyben, mely részint a Bátori István bölcs s Erdélyre nézve +mindig emlékezetes uralkodási szakából magyarázható, másrészt azon egyes +kijelölt tulajdonokból, melyeknek híjával, – úgyszólván, – egy Bátori +sem volt. Ezek okozták, hogy mindegyiknek volt felekezete, regényes +hűséggel hozzá ragaszkodó. + +Ha Bátori Istvánt, a bölcs észszel s erénynyel dús fejedelmet, imádta +Erdély, mint később Lengyelország: úgy bámulta Andrásban tudományát, +tapasztalásait; szereté azon fényt, mely egyházi építéseiben +mutatkozott. Boldizsárt hasonlóul sokan kedvelték. A szép, élénk, bár +könnyelmű s cselszövénytől nem ment férfiúban hajdani lovagi szellem +vegyült, finomabb s az akkori időben ritkább műveltséggel; s neki, +főként Erdély szebb s fiatalabb női közt, nem kis pártja volt. + +De Zsigmond maga is tudott olykor egyeseket lekötelezni s bírt nemcsak +azon közvitézi személyes bátorsággal, mely oly mindennapi a katonai +életben; hanem némi vezéri felsőséggel is, mely nála némely esetekben +szinte meglepő volt, a mint ezt a törökök ellen folytatott, darabig +szerencsés háborui bizonyítják. + +Innen magyarázható, hogy a Bátori névhez még mindig ragaszkodó +erdélyieknek nagy része hajlandó volt jó reménység fejében Bátori +Zsigmondnak kegyetlenkedéseit, ha nem egészen megbocsátani, legalább +mentegetni s fiatal korának vagy rossz tanácsadóinak tulajdonítani, kik +igen ismervén ingatag gondolkozását, azt hasznokra tudták fordítani s +néha önszenvedélyeik aljas viszontorlását vagy boszúvágyát a fiatal, +gondatlan fejedelem rovására kielégíteni. + +Szembetünő bizonyítványai valának e személyes gyűlölség mutatkozásainak +azon sokszerű üldözések, melyeknek többen ki valának téve, a nélkül, +hogy üldöztetésöknek okát tudnák. + +Nagyobb része a kolosváriaknak az Abafi megtámadtatását a fejedelem +titkos boszújának tulajdonítá, kinek meghitt orvosa, Bucella Abafit egy +gondatlan nyilatkozásaért személyesen gyűlölte. Abafi egykor ország +mételyének nevezé őt s ezt a korzikai, viszonttorláshoz szokott komoly +olasz nem igen látszatott feledni akarni. + +Még valószínübb lett e hiedelem azon körülmény által, hogy Bucella +Lengyelországba küldetvén a fejedelem által, Abafin több baj nem +történt. + +Mások gyanítják, hogy Bucella ezen orgyilkolásra nem volt megbízva a +fejedelem által; de hitték, hogy ha czélt érhete, Bátori a dolgon inkább +örült, mint neheztelt volna, fel lévén ingerelve Abafi ellen, kinek +bátor felszólalása az országgyűlésen s a fejedelemmel szemben, +kellemetlen volt előtte. + +A ki Bátori Zsigmondot ismerte, egyáltalában nem csodálhatá, hogy az +Abafi elleni üldözések egyszerre megszüntek: még akkor sem, ha ezeket +egyenesen a fejedelem parancsolta volna. Szokott dolog volt Bátori +Zsigmondnak kegyében látni azokat holnap, kiket ma gyűlölt s viszont. +Minden tette e szeszélyes uralkodónak ingatagság bélyegét hordá homlokán +s kegyének mint gyűlölségének állhatatlansága közmondásos volt +Erdélyben. Egyébiránt a Mikola-ház egy volt azok közül, melyeket a +fejedelem legtöbbször látogatott meg s Margitnak magas lelke vele +szemben is kitünteté hódító varázsát. Ő a fejedelmet önkénytelen vonzá +magához s mégis illendő távolságban tudta tartani. De mind e mellett is, +hogy Abafit, mint a Mikola-ház közeli rokonát, kímélni látszatott, nem +legörömestebb szólt róla s őt nyugtalan, bár nem veszedelmes embernek +tartotta. + +Ha voltak sokan, kik ezt s ehhez hasonlót gyanítának s ha valószínűek +valának e gyanítások: mások azt hitték, hogy az Olivér megtámadásának +más az oka. Mert ha ő ellenére lenne a fejedelemnek, vagy ez tartana +tőle: bizonyosan vele is úgy bánhata, mint másokkal, kiket veszélyesnek +tartott; vagy módot lelhete őt kevesebb zajjal ártatlanná tenni. +Szintoly hihetetlennek látszék, hogy Bucella orgyilkosok által kívánta +kivégeztetni, kinek kevésbe került volna a fejedelmet nyílt erőszakra +bírni ellene. S ha a regényes hűséggel Bátoriakhoz ragaszkodó Abafiak +egyike, a fejedelem szándéka ellen szegzé is magát s ez őt boszantá: +Olivérnek egész föllépte új volt s Bátori többet elégnél gondolt tenni, +midőn őt meg akará szégyeníteni; miben czélt is ért… S így némi titok +látszék az Abafi viszonyain lebegni. + +A fejedelmet naponkint várták. Nevezetes nap volt a kolosváriakra Bátori +érkezése szép angyali nejével, kinek híre jóval előzte meg jöttét s kit +az akkori lovagi erdélyiek, hozzájok illő méltósággal kívántak fogadni. +A fejedelem, miután őt álruhában látta, Szászsebesen várta be, hova +sietve tért vissza, megelőzvén Cristiernát. + +Ha most valahol nemzeti ünnep tartatik, vagy más alkalommal, sokan és +sokképen akarnak vigadni: kevés fejtörésbe kerül ezereknek látni s +hallani, vágyát kielégíteni. Remek színészek, híres énekesek, műlovagok, +kötélen és földön tánczolók, nagy lovagi vagy katonai gyakorlatok és +szemlék napokat s heteket töltenek be; s habár mindezen látványok mentek +azon őskori erőtől, azon élénkebb indulatokra s érzékekre hatástól, mint +hajdan: épen műveltebb, higgadtabb gyöngédségök egy más szelidebb s +talán bájosabb módon hat az emberre. + +Történetünk korában egy nevezetes napnak hézagait, kellemes idő- s +kedvtöltésekkel betölteni, nehéz feladat volt, főként távol Erdélyben, +honnan a gyakori nyugtalanságok, a művészi élvezet szelid lengését +messze tilták. + +Néha vetődtek alakosak, kik szabálytalan s nem legillendőbb darabjaikkal +mulattatták a közönséget s az ország egyik végétől a másikig űzték +kalandos életüket; egyes nagyobb tehetségű uraktól pártolva, vagy a +fejedelmi háztól messzeföldről s nagy költséggel rövid időre, oda +rendelve… Egy híres erős ember, vagy íjász, vagy kopjavető láttatá +olykor ügyességét; vagy czigány hangászok űzték el a hosszú téli estvék +unalmait; de néha, nagyobb alkalmakkal, mint országszerte hangzó egyes +eset, történtek lovagi s gyalog viadalok, vagy hosszú dsidákkal lóháton, +egészen német tornák szellemében; vagy kardokkal, a magyar könnyű +lovag-viadalt képezve; vagy kelevézzel törökösen, mely mind irányzó +tehetségét, mind lélekjelenlétét a lovagnak volt képes kifejteni. Az +estvéket népes, arany- s ezüsttel pompás tánczmulatságok tölték be. Ezek +s egy ünnepélyes kiséret, lakodalmi vagy egyéb alkalmakkor, valának azon +kedvtöltések, hol az erdélyi, akkoron jóval keletiebb fényüzés +mutatkozott. + +De míg a fejedelem megérkezik, nem lesz érdektelen egy tekintetet +vetnünk a Mikola-házra s Abafira. + +A kis Gizella nem könnyen ugyan, de mégis néhány hét mulva, kiépült +betegségéből, mely egyedül váratlan rémülés következése volt. Margit +éjjel-nappal ápolá őt s volt valami magasztaltság azon részletes +gondoskodásban Gizella iránt, melynek nagyobbrészt köszönheté kiépülését +oly betegségből, melynek egyes szakai veszélyjóslók valának. S nem +testvéri, baráti, hanem anyai volt a szorgalom, mely Margitnak minden +tettéből tetszék ki, a benső jutalom égi gyönyöre sugárzott lelkes +vonásain, midőn e szép gondosságnak sikerét látta. Gyulafinénak +természetes gyöngédsége tiltá őt Gizellával csak távolról is sejtetni, +hogy avatottja titkának. Kettőzteté barátságát iránta, kiben +felgyógyulása óta nagy változás történt. A láz megnyujtá tagjait; ágyból +felkölte után bár gyenge s halvány, de egészen kifejlettnek látszék; s +midőn halkkal, szép tagjait az egészség újra kiidomítá, bár kedves +arczáról a rózsák elköltöztek, ő volt Erdély legszebb leánya; de azon +vidámság, mely őt annyira vonzóvá tevé, azon gyermeki kedvesség, mely +minden csekélységben örömét találja, melyet minden oly hamar izgat s +lobogtat, eltüntek. Szelid, nyájas maradott az angyali teremtés; de +komoly ábrándozás s neme a bús elszóródásnak vona felleget egész lénye +körül. Ő nem gyanítá, hogy Margit őt áttekinti; titkát szívének +legmélyebb redőiben vélte elrejtve. Ő szerencsétlen volt, mert remény és +kilátás nélkül szeretett. Gyulafinéról hivé, hogy Olivért szereti; azért +mindenkép titkolta szerelmét, mert Margitot imádta s becsülte. Ő +nyugodtnak látszék. + +Sokkal tisztább tapintata volt Margitnak, mint hogy a Gizella lelki +erején ne bámulna s azon áldozatot, melyet ezen angyal érette tenni +kivánt, ne érezte s méltányolta volna. Ő mindezt látta, tudta s lelke +bámulásba olvadt össze Gizelláéval. + +– Ő a serdülő leányka, múlja-e őt felül lelki erőben? ő tegye egy +reményteljes, fejlődő élet egész hosszú boldogságát mérlegbe, a Margit +minden tekintetben kisebb áldozatával? – ezt kérdé Gyulafiné magától. +Mert, bár ő lelkének teljes erejéből szerette Abafit, a mit már maga +előtt sem tagadhatott; de nem hivé, hogy közte s Olivér közt egy +házasság – ha valaha annyira jőne is – boldog lehetne. Abafinál jóval +idősb, lelkének gyöngéd szerénysége tiltá, sorsát az ifjúéval +összeolvasztani; mi egyébiránt talán akaratjától függött; oly mély vala +Olivérnek ragaszkodása a nemes hölgyhöz, bár mint bizonyost állíthatjuk, +egészen másnemű a szerelemnél. S így Margit föltevé magában, lassanként +a Gizella elméjét azon gondolattal megbarátkoztatni, hogy érczfal a +bájos gyermek s álmainak hőse közt nincsen s hogy Margitnak nincsenek +tervei jövendőre. + +Sokszor, de mindig a legszelidebb kimélettel szólt Gizellával Abafiról; +mondá, mennyire becsüli őt; de egyszersmind oly fordulatot tudott adni +beszédének, melyből Gizella gyaníthatá, hogy a szép özvegy férjhez többé +nem fog menni. S ha ilyenkor a remény mennyei sugára múló villanyával +szaladt minden idegein keresztül a szelid gyermeknek s szép arczának +havában a boldogság derüje hajnallott: ki csodálhatná? De oly igen el +tudta Gizella lelkének, szívének önkénytelen izgását rejteni, hogy néha +Margit maga kétkedővé lett indulatai iránt. + +Gizella halkkal meg kezde győződni arról, hogy nénje Abafit inkább +becsüli, mint szereti; de nem soha arról, hogy Abafi is így érez. Ő +kegyetlen öntagadással hiteté el magával, hogy Olivér Margitot imádja. + +Abafi gyakorta látogatá meg Gyulafinét, ki őt néha Gizellára is +figyelmezteté. Hősünk a bájos gyermeket szépnek s érdekesnek találta; +bár szívében egy húr sem pendült meg élénkebb hévvel érette. Többszöri +látás azonban s az Abafi figyelmesb alkalmazása iránta, kezdék őket +közeltetni egymáshoz; többször s néha komolyabb tárgyakról szóltak +együtt. S valami oly jósággal teljes, oly nyugodt, oly szelid volt a +Gizella egész alkalmazásában, hogy Abafi örömest kezde véle mulatni, +némi érdeket iránta venni. De csalatkoznék az olvasó, ha e közelítésben +távolról is a gerjedő szerelem első sugárait gyanítaná. Mindig kiválólag +feltünő volt a különbség azon élénk, forró csatlakozás közt, melylyel +szerelmesek keresik egymást, mely némaságban oly jelentő s boldogító – s +azon nyájas, udvarias alkalmazás közt, melylyel Abafi, Gizella iránt nem +hódoló, hanem kellemes, vidám társalkodó volt csak. + +Így teltek hetek s hónapok. Olivér nagy részét ezen időnek falun tölté +gazdaságával, szép lovaival s nagy vadászataival elfoglalva. Betlen +Farkas volt leggyakoribb látogatója, kivel barátsága naponkint szorosb +lőn. + +Abafit mindenki kezdé színlés nélkül becsülni s már nemcsak a szép +lovagi, mindenütt finom magaviseletű férfiút: hanem a tudományost, az +idegen nyelvekben jártast s az olvasottat; mert Abafi idejének nagy +részét új, fontos ismeretek megszerzésére fordítá s nagy sikerrel. + +Minden héten elzárkózott egy nap; Abafi magas várának rostélya le volt +eresztve; senki sem volt ilyenkor nála szokott látogatói közül, még +Betlen sem, ki e szeszélyét barátjának kímélettel tűrte; de midőn a vár +ősz tornyában éjfél kondult el: átrázva érczhangjait néma éjjeleken: egy +lovag közeledett az Abafi várához, – lova, öltözete egyszerű, fekete +volt; háromszor fútt rövid kürtjébe s a felvonó híd leereszkedett. Ha +fellegek csatáztak az éjféli égbolton, ha villám futosta át a fekete +fellegkárpitot; ha vihar dühöngött s az óriási bükkök nádként +ingadoztak: a fekete lovag nem maradt el; – s ha zápor özönlött vagy a +jég zuhogott le fényes fellegekből; vagy üvöltve álltak őrt éhes +farkasok vonítva szirt gerinczeken: a sötét lovag éjfélkor a kapu előtt +állott s a toronyőr a hármas kürtjelre leereszté a felvonó hidat. S ha +néha utas találta a néma lovagot jőni s az ábránd hold világítá keleti +vonalait fakó fényével: arcza oly vidám, oly örömteljes, oly sugárzó +volt; de ha találta, midőn a várból tért vissza, könny csillogott +szemeiben; s ha menve sivító fellegként tűnt el sebes száguldtában: +megtérve, halkkal léptetett csak… s vissza mindig… mindig visszatekinte. + +Az egyszerű természetes eset sok mondára nyujtott alkalmat s a babonás +nép ajkain néhol regévé alakult. + + + + +TÁNCZTEREM. + +Ő szelid, nyájas és jó. + +_Scuderi_. + +A szép Cristierna e közben gyorsan közeledett Kolosvárhoz. Mihelyt a +határokba lépett, azonnal tapasztalá azon lovagi szellem mutatkozását, +mely akkor távolléte mellett is Európa műveltebb tartományaiban sehol +otthonosabb nem volt, mint Erdélyben. Magyar őszinte szívesség tevé a +lovagi tisztelkedéseket a szépnem iránt érdekesbbekké. Minden +helységben, minden nyughelyen újabb meglepetések várták a fejedelmi +hölgyet, kinek szelid erkölcsétől s már hírében ismert szépségétől +jóltevő következményeket jóslottak az erdélyiek a nyers, habozó, +túlságig változékony Zsigmondra. Megérkeztének estéjén egész Kolosvár ki +volt világítva; több sorban fénylettek az akkori kisebb ablakokból a +mécsesek s néhol a világítónak szeszélye kiáltó színekre mázolt +képekben, vagy a történet jelességére czélzó írásokkal kívánta örömét +kifejezni. + +A fejedelmi csarnok minden tereme s szobája pompásan ki vala bútorozva s +a szem mindenütt nehéz selyem- s bársonyszöveteken nyugvék. Aranynyal +áttört kárpitok, aranyozott székek, aczéltükrök, török szőnyegek voltak +mindenütt láthatók s a falak kamukáin sárkányok s griffek bámultak ezer +vegyületben a nézőkre. + +Erdélynek völgyeiből ide gyűltek a tehetősb családok s vetekedve +kívánták az óhajtott fejedelemasszonynak rövid ott mulatását kellemessé +tenni. + +Nagy körtisztelkedés előzé meg a pompás vacsorát, melynek alkalmával +Erdélynek hölgyei mutattattak be Cristiernának. Ezek közt volt +Gyulafiné, a szép Mikola Margit; s első megjelenése azon kellemes +benyomást idézé elő a Cristierna szemeiben, melyet Margit sehol sem +hibázott el megtenni. A fejedelmi nő középnagyságú, finom termetű hölgy +volt, arczéle nemes, római; fürtjei selyemsímák s világos szőkék, szemei +gyönyörű vágásúak s égszínűek valának. Egész tartásában feltünt azon +nyugodt önbizalom s szerénység, mely nem ereszkedik le máshoz, de azt +emeli gyöngéd figyelemmel föl magához. Mindenkivel szólott, a férfiakkal +többnyire latinul, mely nyelven ha nem tökéletesen, de igen csinosan +beszélt; a nőkkel francziául, használván néha azon szavakat, melyeket +útjában a magyar nyelvből sajátjává tőn. + +Elvégződvén így azon körtisztelkedés elfogadása, mely egyes kérdésekben +s rövid feleletekben áll: a fejedelmi nő Mikola Margittal, Kornis +Gáspárral, Keresztúrival s másokkal beszélgetett. Valami oly szelid és +hódító volt egész alakján elöntve, hogy ezen első megjelenésekor soknak +megnyerte szívét, még azoknak is, kik a fejedelemnek más nőt óhajtottak +Olaszhonból. Az akkoron számos olasz Zsigmond udvarában, nemzetének +egész műveltebb hódolásával kivánta a fejedelemasszonynak kegyét +sajátává tenni, kinek azonban kiválólag nyájasb maga alkalmazása az +erdélyiek iránt, feltünő volt. + +Abafi ezen ünnepen nem volt jelen. Sokan úgy vélték, hogy vagy átall a +fejedelem előtt megjelenni, kinek neheztelése még emlékében van, vagy +nem akarja magát újabb tőröknek kitenni s ily nevezetes alkalommal ez +által figyelmet gerjeszteni. + +Margitnak mindjárt feltünt távolléte s Betlen Farkastól tudakolá őt, ki +maga sem tuda egyebet mondani, mint hogy néhány nappal ezelőtt +vadászaton látta barátját épen s egészségesen. + +Bátori azon közidőt, melyet a szép Cristierna másokkali beszélgetéssel +töltött el, használni kívánván, Margithoz közeledett s az est nagyobb +részét velei társalkodással töltötte. Lehet, hogy a lelkes nő ezen +alkalmat használta a fejedelmet Olivér iránt megengesztelni! annyi +bizonyos, hogy Betlentől – kit Zsigmond bátorságaért s azon regényes +szellemért, mely őt oly érdekessé tette, szenvedhetett – tudakolá +hollétét. + +Betlen újra erősíté, hogy őt a vadászaton látta. + +– Örülök – mond a fejedelem nyájas mosolylyal – ha leventéink edzik +erejöket s bátorságukat; lehet, hogy rövid napon komolyabb alkalom fogja +azt szükségessé tenni, mint vadászat. + +– Erdélynek fiai – viszonzá Betlen azon szép férfias tartással, melyben +kecs és méltóság párosultak – örülni fognak, ha Nagyságod őket csatákra +vezetendi s bizonyos vagyok benne, Abafi barátom nem lesz az utolsók +egyike, ki a Bátori-ház s Erdély java mellett fegyvert fog. + +– Igen, akarjuk – szólt Bátori nevetve – hogy igazat mondjon kegyed. +Inkább szeretjük őt – folytatá gúnymosolylyal – buzogánynyal kezében, +mint a szószéken látni, hol nem igen látszik helyén lenni. + +Betlen csöndesen állt a fejedelem előtt s úgy látszék, hogy felelni +akar; de ez folytatá: + +– Holnap, reménylem, hogy a lovagi Betlen nem fog hibázni a sorompók +közt. Jeles kelevézhajítók vannak vendégeink között: a fiatal Zamojszki +s amott ki Kornisnéval beszél, Szápai Kázmér; ezektől a babért elragadni +igen szép volna. + +– Nagyságos uram! – felelt Betlen, a kelevézjátékra be vagyok irva s az +egyik csapat vezérségével tisztelt meg. + +Bátori jóváhagyólag intett fejével. – Sajnálom – jegyzé meg bosszúsággal +arczkifejezésében – hogy a nemes játékból ki kell maradnom, nem a +legjobban érzem magamat s Bucella minden hevesebb mozgást eltiltott. – +Ezzel nyájas főhajtás után a közel álló Lugosihoz fordult a fejedelem. + +A teremnek egyik oszlopa mellett a szép Zsombori Juditot látjuk, deli +tagjain szalmaszín bársonyváll s szoknya foly le gazdag ezüst hímzéssel +s egy remek mívű párta, drága kövektől s gyöngyöktől csillogva, őt +valamivel magasbnak láttatja, mint a minő valóban. Ő ezen este +közfigyelmet gerjesztett. Mellette állt Bánfi János, magas, halavány +ifjú, szép magyaros vonásokkal s nagy barna szemekkel. Diószín dolmánya, +az akkoron divatos, nehéz selyem kamukából volt, arany törökös +levelekkel áttörve; aranyozott, vert ezüst, kék kövekkel gazdagon +terhelt készület pótlá ki a zsinórozást s öltözete egyjét tevé azon +apáról fiúra szálló díszöltözetek közül, melyek minden időben szépek +maradnak. Violaszín nadrág zsinórozás nélkül s zöld egyszerű topánka +egészíték ki öltözetét. + +Beszélgetésök tárgya Cristierna volt. – Úgy látszik – mond Bánfi fél +suttogó hangon – hogy a mi kedves fejedelemnénk nem oly vidám s boldog, +mint új nő közönségesen szokott lenni; a mint hallom, a fejedelem maga +is, nem azon szorgalmas előző, ki oly szelid teremtéssel el tudná távol +honát felejtetni. + +– Fejedelmek – mond Judit részvevő tekintetet vetve Cristiernára – nem +olynemű férjek, mint más emberek. Őket titkos érdekek, családi viszonyok +vezetik nőjeik karjai közé; várhatni-e Zsigmondtól, ki virágról virágra +száll, kit minden szép hölgyi szem rövid lobbanásba hoz, hogy példás +férj legyen? + +Bánfi gondolkozni látszott. + +– Margit – mond kis szünet után – még most is érővé teszi azon hatalmát, +melynek Bátori mindig hódolni látszott. + +– Hibázik Bánfi, ha ezt hiszi Margitról; nincs nő, ki kevésbbé számító +lenne, mint ő. Azon felsőség, melyet gyakorolni látszik, önkénytelen s +lehet észrevenni, hogy ő a fejedelmet soha sem keresi, sőt közelítését +oly természeti egykedvűséggel fogadja, mely őt minden gyanútól fölmenti; +ő más iránt is ilyen. + +– Az tagadhatlan – viszonzá Bánfi – ő mindig nyájas; maga a szép +fejedelemasszony is, a mint látszik, igen örömest mulat vele. + +– Én – mond Judit – nem a legjobb napokat jóslom Cristiernának, egész +lénye különböző a fejedelemétől; nem igen remélhetni köztök valaha azon +gyöngéd viszonyt, kölcsönös bizodalmat s engedékenységet, mely egyedül +képes házasokat boldogítani. A fejedelem változékony fog maradni végig; +s azt hiszem, egynek azon hölgyek közül, kiket meg szokott +különböztetni, nem sokba kerülne őt angyali hölgyétől elidegenítni. + +– Ez – mond Bánfi egy finom mosolylyal – alkalmasint közbenjárás nélkül +is meg fog történni: ha igaz, a mit hallok. + +– S az volna? – szólt Judit, reá függesztve tekintetét. + +– Egy gyöngéd titok, melyről nem örömest szólok, főként hölgy előtt – +mond Bánfi jelentő arczkifejezéssel. – A viszony köztök aligha valaha +több leend, mint testvéri. + +– Úgy megkimélem a közléstől – felel Judit hirtelen közbe szólva s +könnyű pirulattal tekintve föld felé. – Csáki Gizellát – folytatá, el +akarván fordítni a beszélgetés tárgyát – holnap fogják a fejedelemnének +bemutatni. + +– Egészen egészséges tehát? + +– Igen, kissé halvány még, de szép; oly szép, minél szebb nem lehet! A +fejedelemné néhány hölgyet óhajt az elsőbb családokból maga körül; +aligha Gizella ki fogja kerülhetni választását, pedig ő nem örömest +válna meg a Mikola-háztól; Margitban ott testvért, barátnét s anyát lelt +egyszerre. + +– S Gyulafiné is, úgy hiszem, nehezen tudná őt nélkülözni, bár +vigasztalhatlan nem maradna… Abafi sokszor van a Mikola-háznál s Margit +az ő szemeiben a hölgyek elsője. + +– Magam is azt hivém – jegyzé meg Judit – hogy azon tisztelet, melylyel +Abafi iránta viseltetik, nincs egészen szerelem híjával; de később +meggyőződtem arról, hogy Abafi valóban nem érzi azon gyöngéd indulat +hatalmát Margit iránt. + +– Oh – mond Bánfi – a szerelem egy Proteus, ezer alakba öltözik; s +megvallom, mindig veszedelmesbnek hiszem, ha kezdete lassú s más alakot +vesz fel, mint például tisztelet vagy barátság. Azon neme a hirtelen +szerelemnek, mely pillanat munkája, sokszor hirtelen is lobog el. + +– Az igaz szerelem – mond Judit némi magasztaltsággal – legyen évek vagy +pillanat műve, egy és örök!… s ha szűnik… nem volt soha szerelem! + +Többen közeledtek e pillanatban az érdekes párhoz. A beszélgetés +közönséges lőn: a fejedelemasszony útjáról, a holnapi lovagjátékokról, a +terem eddig ismeretlen fényű s ízlésű bútorairól s diszítményeiről folyt +a beszéd változtatva. Itt-ott a szögletekben fontosb érdekek s országos +viszonyok jövének szóba. A mellékteremben megzendült a hanga s a +fiatalság egyenkint a gazdagon világított mellékosztályokba vonult. + +[Illustration: Többen közeledtek e pillanatban az érdekes pártoz…] + +A fiatal Zamojszki, a Bátori-háznak rokona (mert bátyjának neje Bátori +Gizella volt), a fejedelemnéhez járult s őt lassú lengyelre szólítá fel. + +Keleti öltözete még emelé az érdekes leventének termetét. Majd bokáig +érő, redőkbe szedett s derekához gazdag hímzésű pánttal szorított +kurtkája, a legszebb hófehér selyemszövetből volt, mellén sűrű, apró +arany gombocskákkal; ezen fölül volt az úgynevezett lengyel kontus öltve +s ennek hasított ujjai lógtak vállai mögött: a felső öltözet égszín +bársony volt s gyöngéd hattyú-torok folyá körül. Kezében tartá könnyű +süvegét égszín bársonyból, keskeny hattyú-torok prémzettel, melynek +lekonyuló teteje négyszögű volt. + +A fejedelmi nőnek deli tagjait almaszín selyem kamuka öltözet, gyönyörű +hímzésekkel folyá körül; a főkötőjébe szúrt boglárok gyémántoktól +ragyogtak s hófehér nyakát nagy keleti gyöngyök számos sorai keríték. + +Ezen első párt követék a fejedelem Mikola Margittal s többen különböző +öltözetben, melyek közt feltünők voltak még azon német lovagok, kik a +fejedelemasszony kiséretében érkeztek Kolosvárra s kik közt Zobel s +Tattenbach közfigyelmet gerjesztének, mint több tornában győzedelmeikről +nevezetes lovagok. + +Bucella, az orvos, egyszerű fekete olasz öltözetében; Bazili, egy olasz +festő s több idegen adá a jelenetnek részint árnyát, részint tarkaságát. + + + + +TRENCSI-VÁR. + +Sok nép, nagy várakozásban. + +_Walter Scott._ + +Kolosvárnak a közép-kapu előtti külső tere, a most úgynevezett +Trencsi-vár, volt a lovagjátékokra elkészítve. A Magyar-kaputól kezdve e +tágas tér felé, hosszú, széles fenyő-sétasorok vezettek s ezek közelében +jobbra-balra, hirtelen készült erdő terjedett – egy meglepetés, melylyel +a kolosvári tanács a fejedelemnek kedveskedett. A megkivántató fenyvek a +nem távoli havasokból hozattak s rejtett helyen valának lerakva; a +lovagi játékokat megelőző éjjel szurattak a földbe festői csomókban, hol +ritka csoportozatot, hol sűrű tömeget képezve, hol egyenkint állva: s +így a széles, tágas térségben egy egészen természetes ligetet képezve, +melynek közepében volt a lovagi csatatérre vezető út hagyva. + +A Trencsi-várban egy tágas négyszeget látunk, magas deszka sorompókkal +körülkerítve, melyek kék és sárga szövettel vannak bevonva. Felettök +hézagonkint kék és sárgára festett oszlopok emelkednek sisakokkal, +vérttel s paizsokkal fölékesítve. E kerítvények azon részén, mely a +város felé nyúlik el, magas széles páholysor, rostélyozott karzatokkal +van emelve, hasonlóul sárga s kék szövetekkel bevonva, veres, sátoralakú +mennyezettel boltozva. A város felől tágas, menedékes lépcsők vezetnek a +külön erkélyekbe; ezeknek középsője, a többinél sokkal több pompával s +választékonysággal van ékesítve s azokat terjedtségben meghaladja. + +A leírtakkal szemben egy magas egyes páholy emelkedik, hasonló +készületű, a harczbirák számára. A csatatérnek közepette egy magas, +gótmívű faoszlopot látunk, toronyalakút, tetején négy lobogóval, az +erdélyi, styriai, lengyel s császári színekkel, melynek üres, öblös +közepében azon számtalan szép díj van lerakva, melyeket a fejedelem a +győzőknek készíttetett, mint fegyverek, billikomok, tigris-kaczagányok, +gyönyörű nyeregtakarók, több rendbeli czafrangok, csujtárok, mind +selyemből, aranynyal s ezüsttel terhelve. + +A Torda-kapu felőli oldalon a sorompók felnyithatók; a magas páholyok +előtt ülések foglalják el a helyet, a számos néző számára, melyek közül +a hátulsók mindig magasabbra emelkednek. A négyszegnek más két oldala +szabad, nehogy a hajított kelevézek sértők lehessenek. + +Azon pillanatban, melyben a sorompók elé érkeztünk, az egész igen élénk, +meglepő képet mutat. + +A fejedelem nejével már elfoglalta a középső páholyt, mögöttök Kornis +Gáspár, Geszti, Keresztúri erőteljes férfi-alakok díszes öltözetben s a +fiatal Zamojszki láthatók; Cristierna mellett két vidámképű éltes nő +sisakalakú főkötőkkel s hosszú fátyollal. A többi páholyok is tömve +voltak, csinosan, sőt részint gazdagon öltözött nézőkkel. Ezeknek +egyikében, mely jobbra harmadik volt a Bátoriétól, Mikola Margitot +veheté a néző észre; jobbjára Zsombori Judit, baljára Gizella ült. A +szögletben foglalt az öreg Mikola helyet, Gizella mellett s mellette +állott szép fia, ki ma nem volt szolgálatban. Judit mögött látjuk a +csinos, magas Bánfi Jánost. + +Gizella szembetűnőleg halvány, de valami oly bájló van egész lényén, +hogy minden szem rajta csüng s mindenki vágyik ezen érdekes teremtésnek +nevét tudni. + +A sorompók körüli lépcsőkön pezseg a néptömeg, nincs egy üres hely is; +hézagonkint a fejedelmi őrsereg hadfiai állanak medvekaczagányaikkal s +nehéz fegyvereikkel. + +A nézők sorain körültekintve, több ismerősre akadunk. A fejedelmi +páholysor mellett emelkedő lépcsők egyikén látjuk azon tisztes polgárt, +kit a kolosvári piaczon hallánk egy szerzetessel és falusi úrral +beszélgetni. Nem távol ettől ül a becsületes kovács, Gúti Mózes uram az +ő hű bordájával, Orsolya asszonyommal, mindkettőjök ünnepi öltözetben s +örömtől sugárzó arczokkal; mellettök, mint nem legkényelmesebb +ragasztékot, pillantjuk meg félig térden, félig ülve Tóbiást, kinek +fészkelődései és ügyetlen kérdései Orsolya asszonyt szokott +egykedvűségéből néha felrázák. + +A harczbírák erkélyének közelében egy ismerős arcz foglalja el +figyelmünket. Aligha e vaskos, duzzadt képű legény, rövid, réteges gombú +zöld dolmányban, világos-kék nadrágában, csúcsos báránybőr-süveggel +fejében, nem Timár Miska, kivel Alvinczen ismerkedtünk meg. Alakján +komoly tünődés tűnik fel; úgy látszik, mintha nagy terv kezdene agyában +alakulni; néha emeltebb fejtartása, szikrázó szemei s öklöző kezei, +készülő ökölbajnokra gyaníttatnak, ki még nincs tisztában az iránt, +kiálljon-e a síkra, vagy magában s képzetében vitézkedje ki magát, +mindenesetre olcsóbb áron. + +Közel a Mikola-páholyhoz áll, egy szerfölött érdekes arczú ifjú, kit ha +jobban megnézünk, úgy tetszik, mintha a keleti vonásokat, e sötét +szemeket, ezt a karcsú termetet s az egészen sajátságos lényt, már több +ízben s több alakban láttuk volna, még sem merjük ráfogni, hogy ő az; +annyira különbözik e kétes lénynek minden megjelenésekor alakja az +előbbitől, hogy szinte biztosabb most is őt idegennek hinnünk; mert +talán csak némi visszaemlékezéseket idéznek elő az érdekes vonások. Az +alig húsz évű ifjún, egyszerű, fűszín térdig érő zeke van, mely +tagjaikoz símulva, azoknak szobrászi szabályosságát még emelni látszik s +hasonló színű a nadrág; szerfölött kis lábait fekete szattyán borítja. +Bővebb zeke, hasonló színű, tágas, felül hasított ujjakkal, van alsó +ruhájára öltve, melyet síma bőröv, gazdag boglárokkal elhintve, szorít +derekához; kerek, hasonló színű süveg, keskeny tigris-prémmel s ingadozó +hosszú, széles, veres tollal, nyugszik barna fején; gesztenyeszín haja +vagy nyirott, vagy süveg alá van rejtve; csinos mívű ezüst kard, melyet +mintha már láttunk volna valahol, lóg válláról, veres, különös csomókba +fűzött kardkötőn; keresztbe font karokkal áll csöndesen, néha-néha vetve +fürkésző, szinte kérdő tekintetet az őt körülbolygó embertömegre, mintha +valakit keresne. + +A várfalak taréját számtalan nép lepi el s a sorompókon kívül, a magas +fenyvek alatt, apróbb tömegekben állanak a különböző színekbe öltözött +emberek. Az úgynevezett Felek hegyének azon részét, mely a város felé +tekintőnek baljára emelkedik, a szomszéd falvak lakói lepték el, a +nagyszerű szemlének életvidor, tarka s változatos tekintetet adva, +melyet a köröskörül felállított hintók, czifra készületű paripák s +cselédek még elevenebbé varázsoltak. + +A harczbírák páholya mellett két felől állított trombitások végre dobszó +által kisért jelt adának, melyet a város bástyáira szegzett taraczkok +dörgése viszonzott. + + + + +TORNYA MÁTÉ. + +A sorompó nyílik. + +_Arthur_. + +Ekkor a sorompók megnyíltak s egy majd ölnyi magas, vállas férfiú, +kijelölt vonásokkal lépett elő csendesen a küzdhely fövenyén. Hófehér +ing födte derekát, szárait egyszerű veres nadrág s lábaihoz sárga +topánka volt sűrű szíjsorokkal szorítva. Veres, majdnem lángoló haja +tömött csigákban hullt le vállaira s egész tekintetének oroszláni alakot +adott. Széles szemöldei, világoskék kisded szemei s borzas hosszú +bajusza, megjelenésének vad méltóságát még növelték s a könyökén felül +tűrt ing szabadon láttatá ideges, erőteljes karjait. + +E roppant ember, kinek egész alakján összehangzó kifejezése az erőnek s +önbizodalomnak nem kis érdekű volt, megérkezvén a tér közepébe, +körültekintett, vonásaiban azon neme a megvető kihivásnak volt +kifejezve, mely a gyávát egyszerre visszarettenti, de az erősnek +kétszeres ingert ád egy önhitt kérkedőnek megszégyenítésére. + +A polgári ember, kiben az előbb ismerőst találánk, szomszédjához, egy +kövér méhserkészítőhöz fordult. – Ez – mond – Máté, kinek régen +hallottuk már hírét; azt mondják, tizenöt mázsát föl tud emelni s +négygyel birkózik. + +– Ez Tornya – szólt a fejedelem, Cristiernához hajolva – becsületes +katonai emberünk, kinek bátyánk, István király, sok hasznát vette +hadaiban; a mint kinézése mutatja, aligha csökkent ereje, most még +erőteljesbnek látszik, mint őt gyermekkoromban bátyánk udvaránál láttam. + +Egy kis remegés volt a szelid fejedelmi nő ajkai körül látható. – Nem +lesz-e életveszélyes a viadal e Góliáttal? – kérdé. + +– Oh nem – felelt Bátori nevetve – ő hamar szokott bánni s ellensége +mindenesetre rövidebbet esik, mint német lovag, ha leemelik a nyeregből. + +A kövér méhser-készítő, kit az elébb szólíta meg tisztes polgári +ismerősünk, Mátéra bámult. – Úgy – mond – aligha vívótársra akad! + +– Ki tudja! – felelt a másik – a jutalom nagy s alkalmasint lesz, kit +kecsegtet. + +Igaza is volt a becsületes polgári embernek, mert a míg folytaták +beszédöket, az alatt egy vaskos ifjú, kiben azonnal Timár Miskára +ismerünk, állott ki a síkra; feltűrvén ingét, daczos merészséggel +tekintett az óriás szemébe, ki megvetőleg mosolygott bajusza alatt. + +– Jer! – mond Miska – én nem ijedek meg árnyékomtól s megyémben +választva vívok hárommal; lássuk, melyikünké lesz a díj! + +Máté végigjártatá a szilaj falusi bajnokon szemeit. – Készülj! – felelt +mély, szinte dörgő hangon – mert nem tudod, melyik pillanatban méred meg +a fövényt magad előtt. + +Ekkor képzelhetlen hirtelenséggel ölelé derékon a meglepett, +kézzel-lábbal kapálódzó Miskát s azt egész csendességgel körülcsóválván +feje fölött, a földre teríté maga elébe. + +A nézők összes hahotája követé ezt és Miska nehezen vánszorogva fel, az +embertömegbe vegyült. + +– Ezzel röviden bántak – jegyzé meg Gúti Mózes Orsolyához hajolva – nem +hiszem, hogy második akadjon. + +– Magam sem – felelt a nő, jót taszítva könyökével Tóbiáson. – Ej, +Tóbiás, ne fészkelődjél annyit, mind lekoptatod a szőrt szép +rása-szoknyámról s aztán ne rágódjál itt minden ember előtt azon a +kalácson, pszt, hallgass! + +Tóbiás a kalácsot zekéje alá rejté s nyitott szájjal bámult maga elébe. + +– Ni, ni! – kiált fel Orsolya, – hát az a csenevész legényke mit akar? +Csak nem vív meg Mátéval! + +– De úgy készül! – mond Gúti Mózes, nagy figyelemmel tekintve a +küzdhelyre, hol egy sugár ifjú érdekes vonásokkal s bátor tekintettel +közeledett Mátéhoz, ki nyugton állt, mint az oroszlán az őtet +körülcsaholó ebek előtt. + +A trombiták jelt adván, mindenek figyelme meleg részvéttel volt az ifjú +bajnokra fordítva; de e merész vállalkozat eredményén senki sem látszék +kétkedni. + +– Tudd meg, – mond a fejedelem Kornis Gáspárhoz fordulva, – ki ez az +ifjú! szeretnők őt testőreink közt látni. + +Kornis helybenhagyólag intett fejével. + +A Mikola-páholyban, ki Gizellát figyelemmel vizsgálta, láthatá, hogy reá +a játékoknak inkább terhelő, mint kellemes hatása van; minden új +jelenetre láng borítá arczát s keble föl- s leemelkedett; egy szót nem +tudott volna kiejteni, míg a vívás tartott… Margit, ki ily küzdéseknek +többször volt tanúja, nem érzé azon rettegést, mely a nőnemet nyugva s +szenvedőleg osztoztatja a férfiúveszélyben. Az öreg Mikolának pedig nagy +tréfája volt e szemlében s már a Miska esete hangos hahotára fakasztá. + +– Ezzel aligha még rövidebben nem bánik Máté, – mond, Margithoz és +Bánfihoz fordulva, – ez összetörik keze közt. + +Azonban a viadal kezdődött s a fiatal bajnok Máténak váratlan +megtámadását, melyben legtöbbet látszék az bízni, hirtelen ügyes +fordulattal kerülte ki. Tornya, a mi nagyon természetes volt, az +egyensúlyt kissé elveszté. Ezen ingadozó helyzetet hasznára fordítván az +ifjú, nyílsebességgel ugrott oldala mellé s szintoly hirtelen ragadván +meg egyik kezével mellét, másikkal nadrágszíját hátul, egyet fordított +vagy inkább taszított rajta s Máté hosszára zuhant a fövényre, egyenesen +magas kiálló orrára, melyből sűrűn patakzott a vér. + +Harsogó hosszas «éljen»-kiáltás harsogott. Máténak a harcz szabályai +szerint hátra kellett lépni s mivel a fiatal bajnokot senki sem idézte +többé vívásra: ő kiáltatott győztesnek. + +– Ki volt ez? – kérdé az öreg Mikola Bánfitól, alig térhetve magához +bámultából. – Most közeledik, ismeri-e öcsémuram? + +Bánfi kihajlott. Ekkor lépett a győztes bajnok a herczegi páholy felé s +mélyen meghajtva magát, fogadta el a fejedelemasszony kezeiből azon +gazdagon hímzett fehér, széles szalagot, mely a birkózásban győztes +számára volt szánva mint díszjel, minekelőtte a gazdag jutalmat a +játékok végén kezéhez venné. + +– Ez, – mond Bánfi, – Betlen Farkas. Alig ismerek reá egyszerű, barna +mellényben s feltűrt ingben. + +– Szép, hosszú fürtjeit süvegje alá rejtette, – mond Mikola, – másként +ráismertem volna. No, – folytatá, – ez nagy vakmerőség s igen balul +üthete ki. Csak azt bánom, hogy ily hamar vége szakadt az e nemű +vívásnak, mely engemet leginkább mulattat. + +A fejedelem, mint látszott, néhány nyájas szót intézett Betlenhez, ki +nemsokára kilépett a csatatérről. + + + + +HATTYÚ-LOVAG. + +Tiszta és szeplőtelen. + +_Müller_. + +A legérdekesb nemei közül az akkori lovagi gyakorlatoknak volt a +kelevéz-játék, úgy mint az több keleti népeknél s Európában mai napig a +töröknél gyakorlatban van. + +Hogy e kedvtöltést az erdélyi leventék Cristiernával s számos +vendégeivel egész sajátságában megismertessék, annak külről is egészen +keleti színt kivántak adni: huszonnégy serdülő lovag az első erdélyi +családokból; a jelenlevő lengyelek közül a fiatal Szápia és Zamojszki, s +a német lovag Zobel kivántak benne résztvenni. Két csapatra voltak a +vívók felosztva, kék és veresre; az elsőnek Betlen Farkas, a másiknak +Bánfi János voltak vezérei. Mindnyájoknak derekát rövid, hófehér, +gazdagon s ízléssel aranynyal hímzett rövid török ujjas födé, eredeti +sawl-lal derekukhoz övezve; ezen felül hasonló fehér szövetből rövid, +nyitott öltöny volt húzva, melynek vállain, ujjak helyett, szögletben +végződő, aranybojttal ékesített szárnyai voltak. Az első csapatbelieknek +szárait kék, a másiknak veres bő nadrág födte; lábaikra sárga topánka +szorult, sarkantyú nélkül, melyet a széles arab kengyelréz pótla ki; +oldalaikon török, becses kövekkel terhelt, sarlóalakú kardok függöttek. +A keleti veres süveget fejeiken hímzett patyolat folyá turbánalakban +körül, melyre tenyérnyi boglár, mellé hófehér kócsagtoll volt tűzve. + +Minekelőtte a munkához fognának, körüllovagolták a viadal terét +kettenkint, a legszebb s nemesebb fajú paripákon, tigrisbőr +nyereg-takarókkal; fejeiket s szügyeiket veres vagy kék, aranynyal +terhelt czafrangok, a csapatok színei szerint, lobogták körül. Minden +vívónak két egyszerű életlen fenyőbot vagy kopjanyél volt kezében, +hasonlóul a választott színre festve, két végeiket kék vagy veres +festékkel terhelt labdák foglalák el, úgy hogy a talált helyet az azon +maradó szín kitüntesse; csak azon foltok tekintetvén sebeknek, melyek +derékon felül a hófehér öltözeten igen tisztán lehetének kivehetők. + +Megkerülvén a sorompók közti helyet, melynek a páholyok felőli oldalában +több gyalog-csatlós állott, számos, a fentebb írt módon elkészített +kopjanyelekkel, leventéink kétfelé váltak s a játék elkezdődött. + +Köröskörül nyargalták szélsebességgel a tágas küzdhelyet; előbb +egyenkint kihíva egymást, később mindnyájan együtt víva. + +Bámulatra méltó ügyességgel kerülték ki egymásnak kelevézeit, lehajolva +nyargaló lovainak hirtelen kantárrántással más irányt adva, vagy a +repülő kelevézt kifogva kezeikkel s rögtön visszarobbantva a támadóra. A +csatázók nekihevültek már s lángoló arczaikon lobogott a kedvtöltés +gyönyöre; a lovak magok is, melyekről darabokban szakadt a tajték, víg +nyerítéssel s prüszköléssel látszottak a játék örömében osztozni. + +– Ez szép volt! – mond a fejedelemné, az egyik éltes nőhöz fordulva, – +Zamojszki három kelevézt került ki egyszerre; Betlen jeles lovag! – Az +idős nő helybenhagyólag intett fejével. + +– Nézd Bánfit! – szólt Margit Gizellához, – már kettőt talált s még +tiszta. – Gizella fojtva érzé leheletét; minden sebes fordulatra +összeszorítá ajkait, vagy szemét födé el kezecskéivel. + +Zamojszki s Szápia váltak ki a többeknek mindig apadó száma közül, +nemcsak azon lélekjelenléttel, melylyel lovaikat azon pillanatban tudák +oldalt vetni, midőn a néző már hitte, hogy a sorompókba zúzatnak, vagy +azt odább sodorják magokkal: hanem oly ügyességgel is, melylyel +mindeddig hófehér öltözetük folt nélkül maradott; bár sűrűn cserélt +kelevézeik mindig találtak. Már alig maradtak hatan a sorompók közt s +ezek számában még mindig sértetlen: Betlen és Bánfi. Mindazok, kiknek +derékon felül két foltjok volt, a harczbírák, mint legyőzötteket, +kiidézték a sorompók közül. + +– A lengyel urak, – mond a fejedelem, – aligha nem győznek e +gyakorlatban; nekik a kopja s kelevéz kedvencz fegyverök. + +– Betlen, Bánfi és Tasnádi igen ügyesek e játékban, – felelt Kornis, a +fejedelemhez fordulva. – Kár, hogy Abafi nincs jelen, ő alkalmasint +sokáig kétségessé tenné a viadalt. + +– Csodáljuk, – jegyzé meg Bátori hidegen, – hogy nemes gyakorlatokból +kivonja magát, főként ha azokban némi tökélylyel bír… Egy fiatal +leventéről van szó, – folytatá, Cristiernához hajolva, – kire sok +panaszunk volt egykor, de a ki, mint halljuk, nagyon megváltozott. + +– Bizonyossá merem Nagyságodat tenni, – erősíté Kornis, – hogy csak +különös baj tartóztathatja, vagy még megérkezik. Én a tornán szeretném +jelenlétét, mert abban alkalmasint nem kis dolgot adna a német uraknak. + +Élénk viadal kezdődék most s a szem alig kisérhette a nyíl szárnyain +fellegként a nézők előtt elsuhanó lovagokat. Egy lovag a kék színűek +közül kapta a második foltot; így a veres szín látszék győzni, melynek +vezére Bánfi s a lengyel Szápai és Tasnádi, egy csinos húsz évű ifjú, +kettőzött hévvel kezdék a veres Betlent s Zamojszkit kelevézeikkel +zaklatni. + +Kis szünet lőn s a harczbírák trombitajelére a nézők csak Szápiát és +Zamojszkit találták sértetlen. + +Ekkor jelent meg a sorompók előtt egy szép lovag; hattyúfehér ménjének +homlokát s szügyét pompás ezüst czafrang lógta körül s nyergét fehér +farkasbőr takarta el. Az ifjún fehér, ezüsttel hímzett dolmány volt, +csillámló boglárokkal terhelt övtől körülkerítve s hasonló színű nadrág +födé idomos szárait. Fehér, kerek süvegén hermelin-prémmel hosszú, +fénylő fehér toll ingadozott s vállain sűrű, gesztenyeszín hajhullámok +özönlöttek. Egy halk sikoltás hallék a Mikola-páholyból, midőn a deli +levente a sorompókon át néhány ugrással a csatatéren termett. + +– Te nem jól vagy, Gizella! – mond Margit, a hátra hanyatló leánynak +derekát átfogva. + +– Oh igen, igen! – nyugtatá ez, alig hallhatón rebegve, – nincs semmi +bajom! Muló szédülés csak, mindjárt megszünik. + +– Nem, kedves jó angyalom! – mond Margit részvéttel, – ez a szemle nem +idegeidhez való; nem mennénk-e haza? én elkisérlek. + +E pillanatban vette Margit a fehér lovagot szemügyre s gyanítván a +Gizella sikoltásának okát, mindenkép igyekezett őt bátorítani, a nélkül, +hogy vele sejdítését észrevétetné. + +Gizellának szemei a gyönyörú ifjúra voltak szegezve. Ő ily szépet, ily +delit sohasem látott; úgy tetszett neki, mintha minden homályba borulna +e méltósággal teljes lovagi alak előtt. + +A jöttet, első tekintetre csak egy ismeré meg az egész népes +embertömegben s ez egy Gizella volt; vagy azért, mivel Abafi ily +fényesen soha sem jelent meg, vagy mivel őt itt senki sem várta. +Második, ki ráismert, de csak akkor, midőn a páholysor elébe ugratott, +azon érdekes keleti vonású ifjú volt, kit az elébb láttunk fűszín +öltözetében; – s a harmadik, Margit. + +Abafi a fejedelmi páholy előtt megállván s tisztelettel meghajtván +magát, úgy látszék, mintha megdöbbent volna. Arcza elsápadt s újra +hirtelen pír lobogta azt körül; lelkes szemeit a fejedelmi nőnek szeraf +arczára függeszté s állott mintegy elvarázsolva. Úgy tetszett neki, +mintha a köznapi élet üréből a mennyek fényének kapuiba tekintene s nem +képzelt örömök édje nyilatkoznék. A mit képzete félig sejtett alakban, +lényképként idézett föl lelkében, azt látta valósulva a gyönyörű, +szelíd, szerény fejedelmi nőben, az egészen idegen s mégis oly +ismeretesben – előtte: egy bálvány, kit nem imáda, nem szerete, nem +becsüle, nem óhajta, kivel lelke olvadt egybe, ki elszívá őt önmagától s +magán kívül forrasztá idegen léthez és élethez. + +Így állott ő egy-két perczig szótlan, mintegy kiemelve önmagából s +odabámulva egy ismeretlen életbe. A fejedelem kérdő tekintetet vetett +reá, kinek szótlan merengése különös ellentétben volt gyors, tűzzel +teljes megjelenésével. + +Végre Olivér magához tért s szép, teljes hangján, szemeit mindig a +fejedelmi nő andalgó vonásain legeltetve, jelenté ki, hogy a győztes +lengyelek ellen az erdélyi kelevéz találó tehetségét vágynék kivívni, +egy – kettő ellen. + +A győztes bajnokok a viadalt csak egyenkint fogadák el; Szápia kimenvén +a sorompók közül, a Mikola-páholyban volt tanúja azon viadalnak, melynek +következésén, a Zamojszki nagy gyakorlottsága ismeretes lévén előtte, +nem kétkedett. + +– No, – mond alant a lóczán Gúti Mózes szomszédjának, egy csinos polgári +nőnek piros kerek arczczal s galambszelíd tekintettel, – aligha a +hattyúfehér paripából babos nem válik a viadal végével… Mi a tatár! – +kiált fel, Orsolyához hajolva, – hiszen ez Abafi! – Neje mosolyogva +intett a fejével igent. – No, úgy a kopasz sógor[6] jól hajoljon – +folytatá a férj – nyergébe, ennek, hallom, kelevéze mindig odarepül, a +hova küldik. + +[Illustration: Igy állott ő egy-két perczig szótlan…] + +Azon csinos, fiatal férfiú, kit fűszín öltözetében vevénk észre az +elébb, lejebb lépett a hágcsókról s a csatatéren a szolgálatra kész +csatlósok sorába állott, néhány földön heverő kelevézt szedvén föl, +élénk figyelemmel kisérte Abafinak minden mozdulatát. + +Közel hozzá, épen a páholysor bal végén állott egy tisztes öreg úr. +Öltözete előkelőre mutatott. – A fehér lovag vagy igen bízik magához, – +mond a közelállókhoz, – vagy nem tudta, mit tesz, mikor ily hófehéren +jelent meg a viadalra. + +A zöld ifjú reá vetette nagy, sötét szemeit s egy szerfelett nagyértékű +tőrt ragadván ki kebléből. – Itt, – mond, – egy tőr! melynek markolatja +fölér egy oláh faluval; és ezen kard, – folytatá, oldalán függő +fegyverére csapva, – fölül rajta, két arany ellen, hogy Abafin egy folt +sem lesz a viadal után. + +– A fogadás könnyű, – felelt az öreg úr mosolyogva, – ám legyen! jó +lesz, ha előre ide adod fegyvereidet. + +– Igen, igen! – erősíték nevetve néhányan a közel állók közül. + +Azonban a viadal elkezdődött s az azt bámuló embertömeg élénk részvéttel +kisérte a két deli lovag minden mozdulatát; igen észrevehető volt +azonban bizonyos részrehajlás Abafi iránt, mely sokképen mutatkozott a +nézők közt. + +– Ah! – hangzott az egész nézősokaságon keresztül, ha Olivér kiröpíti +kelevézét, mely mindig talált, de Zamojszkinak szerfelett ügyes +mozdulatai miatt, csak a lovát érhette; vagy ha a Zamojszkinak kelevéze +az Abafi feje fölött sivított el, mélyen a homokba fészkelve magát. +Hősünk, minden hajítását, minden fordulatát összes élénk biztatás +követé. + +A viadalt Abafi nyugton s egy helyen állva kezdé meg, vagy inkább várta +be. Zamojszki villámgyorsasággal rohant neki s alig két ölnyire hozzá +röpíté ki az első kelevézt, melyet Abafi roppant oldalugrással +kikerülve, a második feléje süvöltőt kikapá kezével s egyet perdítvén +rajta, visszarobbantá s a Zamojszki lovát találta szügybe, ki hirtelen +fordulattal, alig tenyérnyire a sorompóktól, kerülte ki a hatalmas +hajítást. + +Újra körül-körülnyargalták a tágas csatatért s a zöld ifjú két kelevézt +nyujtott Abafinak, mig Zamojszki is kettőt vőn által egy oda siető +csatlóstól. + +– Nem féltem Abafit, – mond a fejedelem. – Ez derék vívás! a Zamojszki +lovát két kelevéz érte már, az Abafié sértetlen… Derék! ez derék volt! – +mond újra a fejedelem Cristiernához, ki érdekkel kisérte Abafinak +mozdulatait, s mint ilyen esetekben történik, ő is pártot vett s mint +látszék, az a honi lovag részére hajlott. + +Igen szép jelenet volt, a Mikola-páholysorban Szápiának lobogó tüze, +melylyel a vívókat kisérte; az Abafi viadala szerfelett tetszett neki. – +Most, – mond, – Zamojszki találhatá derekát Abafinak, ha a másik +kelevézt hirtelen utána hajította volna az elsőnek. + +– Abafi győz, – kiált fel Margit. – Nézd, Gizella, a kék folt a +Zamojszki karján;… most újra egy a derekán! – Gizella halványan, mint +tetszholt ült némán; egy szót nem tudott szólani, csak keblének +emelkedése mutatá a belső vihart, mely abban zajlott. + +Olivér győzött. Az utolsó összeütközésben magasan emelt kelevézzel +rohant Zamojszkinak s megforgatván azt, maga elébe nyujtá karját, +hirtelen megrántva kantárát, hogy ménjének lábai, mint leszegezettek, +gyökereztek a földbe; de a kelevézt ki nem röpítette. Csel volt ez csak, +melyet midőn Zamojszki hirtelen fordulattal ki akart kerülni: Abafinak +nyílsebességgel repült egyik kelevéze karjára, a másik derekára. + +Összes százszorozott «éljen!» harsogott körül. Zamojszki félrevonult a +csatatérről s lova, melyről tajték patakzott, fáradtan ereszté le fejét. + +Még Szápia volt hátra, ki a Mikola-páholyt elhagyván, azon vidám, élénk +gyorsasággal termett a viadal-helyen, mely a bátorban akkor +legfeltünőbb, mikor magához méltó vívótársra akad. + +– Nem a legjobban áll fogadása, bátyám! – mond egy fiatal ember a fogadó +öreg nemeshez. + +– Még, – mond az öreg, – a nyerés csak fél; én Szápiára fogadtam inkább, +ki azt hiszem, győzend. + +A zöld ifjú csendesen mosolygott magában. – Még öt arany Abafira! – +mond, erszényéből gondosan kiszedve öt velenczei aranyt, mely +akkortájban sok pénz volt. + +Az öreg hallgatott s a viadal elkezdetett. Majdnem hasonló lévén az +elébb leírthoz, a képzelőtehetségre bízom annak minőségét: csak azon +megjegyzéssel kivánom azt segíteni, hogy Szápia mind lovának helyes +forgatásában, mind a kelevéz-viadal minden mozdulataiban Zamojszkit +jóval felülmulta. De mind e mellett Abafinak sűrű csapásai s e viadalban +nagy gyakorlottságából eredt biztos szemmértéke a győzelmet részére +hajlaták. Szápia három veres jegygyel, melyek egyike szívénél volt, +hátralépett a küzdhelyről. Minden ember a magyar lovagra bámult. +Tisztán, mint a bérczek hava, ő és lova, állt a győztes lángoló arczczal +s mégis oly nyugton. Körültekintve a szem, három érdekteljes arczot +látott örömsugáritól elöntve. A három arcz birtokosát könnyű kitalálni. + +Kis szünet után ijászok léptek a térre s bámulásra méltó ügyességet +mutattak. A legjobb lövő azon szép keleti arczú, zöld öltözetű ifjú +volt, kinek élénk részvéte az Abafi viadalában oly észrevehető vala. + + + + +ZOMÁNCZOS VITÉZ. + +Deli s bátor, oh nézd, s minő nyugodt. + +_Schiller_. + +Ezután nemsokára következett a komoly viadal fénylő vérttel s nehéz +rostélyos sisakkal. + +Ezen, annyira ismert s oly sokszor leírt viadal nemének részleteit +mellőzve, csak röviden említem, hogy minekutána Zobel lovag négy erdélyi +s két magyar leventén győztes lőn: a Keresztúri nehéz dsidája őt földhöz +terítette, néhány utána következővel együtt. Tattenbach győzé le végre +Keresztúrit s már a díj bizonyos birtokában vélte magát, mikor egy +vitéz, kék zománczú aczéllal borított, leeresztett sisakrostélylyal +jelent meg magas, hollófekete paripán. + +– Ez Bocskai István, – mond a fejedelem Cristiernának, – ismerem ezen +fekete paripát. Pajzán, úgy-e? – folytatá Kornishoz fordulva, ki +helybenhagyólag intett fejével. + +– Nem gondoltam, – szólt Kornis, – hogy Bocskai vívhasson. Ő tegnap igen +rosszul érzé magát; de egyébiránt is a fiatalság játékaiba nem örömest +elegyedik. Ő ellenség előtt s komoly csatákban van a maga helyén. + +– Úgy látom, – mond a fejedelemné, Bátorihoz hajolva, – erdélyi +leventéink nem örömest hagyják a babért idegen homlokára fűzni. Ez +Bocskai? – kérdé. + +– Igen, – felelt a fejedelem, – de megtörténhetik, hogy ezen viadalban +jeles német vendégünk lesz a győztes; a mit azért is hiszek, mivel +Bocskai valóban igen el volt még tegnap gyengülve. Sajnálom, hogy kitevé +magát; e neme a viadalnak ép erőt kiván. + +– Nagyságod, – mond Kornis, – alkalmasint adott volna gondot az idegen +lovagnak, ha egészsége engedné. + +– Két ily viadalban valék már győztes! – felelt Bátori. + +A Mikola-páholyban Gizellán szembetünő nyugtalanság látszék. Ő ily +viadalt még nem látott s már a többi is nagy hatással volt idegeire. – +Jár-e néha életveszélylyel az ily kopja-törés? – kérdé rebegő hangon +Margittól. + +– Életveszélylyel nem, vagy igen ritkán, – felelt a kérdett, – legalább +esetet nem tudok, mely azt igazolná; de a bukás olykor nehéz +mell-nyavalyákat okoz s igen veszélyes következésű lehet az egészségre. + +– Istenem! – sóhajtott Gizella elhalványodva, – mégis igen sok +mulatságnak! + +Ekkor ütközött a két lovag össze s a nehéz dsidák számtalan darabokban +hullottak szét a fövényre. + +Gizella behúnyta szemeit s szíve legmélyebb redőiben a kétség s fájdalom +hullámzott. + +– Oh egek! – rebegte s kezei görcsös hévvel szoríták a Margitéit. + +– Ej, – kiált fel az öreg Mikola, kit az érdekes szemle egészen +felhevített, – mit remegsz, Gizi? Nem féltem én Bocskait félholtan is. + +– Bocskait! – szólt Gizella tagadólag rázva angyali fejecskéjét, – a +vívó nem Bocskai. + +– Hát ki volna? – mond Mikola nevetve. + +Gizella hallgatott, de a kétség szorongató fájdalma reszketett minden +vonásain s közel volt az ájuláshoz. Margit nagy részvéttel igyekezett őt +megnyugtatni. + +Az első viadal-próba után a kék zománczos lovag, magas fehér lobogó +tollaival, a fejedelmi páholy elébe ugratott s ujan kezébe vett dsidáját +leeresztvén, tisztelettel teljes hangon kérte a fejedelmi nőt, hogy +férje nem viselhetvén e viadalban színeit, tiszteljen meg egy erdélyi +lovagot viselésök engedelmével, ki hiszi, hogy azoknak minden más szín +fölött kivívja az elsőséget. + +A fejedelmi nő kétkedni látszatott s egy kérdő tekintetet vete Bátorira. + +A fejedelem mosolygott. + +– Színei a szép Cristiernának, – mond udvarias nyájassággal, – biztos +kézben lesznek e bajnokunknál, kinek karja ismeretes előttünk. + +Bátoriné azon másolhatlan nyájassággal, mely neki később annyira +megnyeré az erdélyiek szívét, olda le derekáról egy vörös és fehér +szalagot gazdagon ezüsttel hímzettet s a lovagnak nyujtá. + +– Remélem, – mond méltósággal teljes szelídséggel, – hogy e szalaggal +kegyedet, érdemes lovag, nemcsak e bajnoki játékban avatom lovagunkká, +hanem férjemnek minden komoly csatáiban is élénk részvevőjévé. + +A rettenthetlen lovag, szinte reszketve nyult a szalag után, melyet +derekára kerítvén, a sűrű sisakrostélyon keresztül olvadtak tekintetének +sugárai a szép beszélő arczára; keblében keményebb viadal volt, mint a +melyre készült. A szív, mely eddig szeretni nem tudott, egy soha nem +ismert benyomás édes kínja alatt fűzödött össze. + +Mint szenvedő szeraf, ült Gizella a másik páholyban s egészen +elgyengülve, nyugodott szép arcza a Margit vállain. Ki tudná zaját azon +érzéseknek leírni, melyek keble alatt hullámzottak? + +Harsány «éljen!»-kiáltás, a szétcsomózott távolabb nézők visszhangjától +körülzúgva, ada eszméletet a szelíd leánykának. Tattenbach a fövényen +hevert s a fejedelmi páholy előtt állt a zománczos lovag, emelt +sisakrostélylyal. Gizella tudta, ki; az ő szíve sugallá meg nekie!… A +nap hőse, a győztes Abafi volt. Közel a fejedelmi páholyhoz, a zöld +öltözetű ifjú körültekintett, arcza sugárzott; ki őt így látta, azt +hiheté, hogy ő győzött. + + + + +SZÉP PÁR. + +Mint – – egymásnak teremtve. + +_Lessing_. + +A nap fényes mutatványait este ragyogó tánczmulatság fejezé be újra, +melyben Bátori Zsigmond eddig nem látott s még a mult esti pompát +felülmuló fénynyel vendéglé nem számos látogatóit. + +E szép gyülekezetben jelent meg Abafi, először életében régi +nemzetségének egész fényében, mint győztes, mint irígylett, mint +közfigyelmet nyert, a csarnokban. + +A fejedelem azt hitte utolsó viadala előtt, hogy Bocskai. A Bocskai lova +okozá ezt, melyet Abafi kevés napokkal azelőtt vett meg, alkalmasint +erre a viadalra s némi kis hasonlatosság az ő és a Bocskai méltósággal s +erővel teljes tartása közt. Bátori nem kevéssé volt meglepetve, Olivérre +ismervén; s lehet, hogy bátorságán, melyet talán a fejedelem +vakmerőségnek keresztelt, bámult; végre még egy kis keserűség is +lehetett a fejedelem kebelében Abafi ellen. S a Cristierna színeinek +viselése oly megkülönböztetés volt, melyet próbálatlan lovagtól, mint +Abafi, alkalmasint megtagadott volna, ha őt nem Bocskainak nézné; mely +hiedelemben megszólalása után is maradt a fejedelem, szavának ismeretlen +hangzását a sisak rostélyzatának tulajdonítván. + +Hősünk megjelenése mindenesetre nagy hatású volt. Nemcsak kiválólag +szép, férfias alakja, hanem azon finom társalkodási könnyűség, melyet +darab idő óta sajátjává tett s melyet főleg a Mikola-háznak köszönhete, +okozá ezt; de nevelte a közérdeket nyert győzedelme is s azon tisztelet +s figyelem, melylyel iránta a jelenlevő idegen lovagok viseltettek, kik +barátságát kérték s őt minden tekintetben elsőnek látszatának tekinteni. + +Első fellépés nagyobb körben s oly emberek közelében, kiket eddig +bizonyos távolságban szoktunk csak látni s némileg magunknál felsőbb +lényekként tekinteni: mindig érdekes s nagyfontosságú az életben; +mennyivel kellemesb, szinte fűszeresb a benyomás, melyet ily első +megjelenés idéz elő, midőn azt, közfigyelmet gerjesztve teheti valaki s +felléptekor oly tulajdonokkal bír, melyek másokban nemcsak a részvétet +idézik elő, melyet csinos alakú, előkelő ifjúnak első látása okoz, hanem +azon minden arczról visszasugárzó tisztelet is, mely csak érdem s kiváló +tulajdonok következménye. + +Hogy a fejedelmi nő, ki Abafinak fiatalabbkori kicsapongásait hallotta, +de első megpillantásakor benne már a férfiút a szó legszebb értelmében +ismerte meg: iránta azon figyelmes alkalmazással viselteték, mely +nemcsak egészen önkénytelen, de igen természetes is, – senki sem +bámulhatja. + +De az ifjú lelkében is sok másként állott már. Azon bizodalom önmagában, +melyet ismerünk már Abafiban, oly helyzetekben, hol testi erő s +gyakorlottság játszák az első szerepet, lassanként a lélek munkálataira +is átszivárgott. Ha benne némi hiúság vagy önhittség elegyedett azon +makacs bizakodásban, melylyel úgyszólván semmi testi erőt kivánó tetthez +nem fogott, bizonyos, szinte vak meggyőződés nélkül, hogy annak embere +leend s ez egy nemét az embereknek sérté: talán menthetővé teszi e vak +bizodalmat önerejében, különös természeti ajándéka az erőnek, melylyel +Abafi valóban bírt s azon szerencse, melylyel azt mindeddig teljes +sikerrel használta. Minél bizonyosabb lőn ő azonban erejében, minél több +győzedelem s tapasztalás nemesíté e bizakodást önérzetté: annál inkább +közeledett Olivér azon oly természetes szerénységhez, mely a tökélynek +válhatatlan követője. S ha nyers, daczos tekintete egykor, szerencsés +viadal, kivívott merény vagy sikerült erőfejlés után, kellemetlen +benyomást okoza másokban: halkan e vad nyereség komolyabb tartásnak s +végre szerénységnek ada helyet; s ő kezdé díszszel s kecscsel tudni +szenvedhetővé s érdekessé tenni felsőségét. + +S ezen oly természetes kifejlése lelkének, lassanként, egészen szellemi +tárgyakban is mutatkozott. Ő azon önérzetet, mely némi tárgyakra nézve +már létezett, más alkalmakkor is kezdé sejdíteni magában. Első fellépte +a polgári pályán edzé már e kiválólag nemesebb nemét a bizodalomnak +lelkében; s ő kezdé nemcsak hinni, hanem tudni, mennyire képes a lélek, +ha tud akarni. + +Abafit ezen időben már minden tekintetben Erdély legérdekesebb fiatal +emberének tarták s innen magyarázható, hogy azon önkénytelen hódolás, +mely a velei érintéseikben másoknak feltünt, neki nemcsak jól esett, +hanem őt szép föltételeiben edzé is. + +Abafinak külseje is igen meglepő volt ezen este. Öltözete egyszerű, +mégis választékos s nagy értékű volt. Sötét gesztenyeszín bársony +dolmánya keleti gyöngyökkel volt hímezve, sok ízléssel és nehéz, becses +kövekkel terhelt övvel derekához szorítva. Dolmánya alól hófehér, nehéz +selyemszövetű nadrágja, minden zsinórozás nélkül, az akkori divat +szerint, tünt ki; keskeny, csinos lábaihoz hasonló színetlen topánka +szorult. Nagybecsű kard oldalán s egészen tigrisbőr kerek süveg, szép +vert arany sastollal, egészíték ki az egyszerű, mégis pompás öltözetet. + +A fejedelmi nő a többek közt Abafihoz is szólott, egy-két dicsérő +kifejezéssel említvén győzedelmét s megköszönvén, hogy színeinek a nap +diadalát megszerzé. + +Abafi annyira el volt merülve a gyönyörű, érdekes hölgynek tekintetében, +hogy igen keveset felelhetett; s csak oly szerény s igénytelen hölgy, +mint Cristierna, mellőzheté észrevenni azon mély benyomást, melyet a +szép ifjúra tőn. + +A fejedelmi nő később Margittal mulatott; történetesen Gizella s Abafi +egymás mellett állottak. – Gyönyörű pár! – mond, Gizella s Abafira +mutatva. Gyulafiné szokott nyájasságával, helybenhagyólag intett +fejével. Tovább is beszélgettek s úgy látszik, a kis Gizella s Abafi +valának beszélgetésök tárgyai. + +Margitnak képén egész este komolyság tűnt fel: Cristiernának észrevétele +őt megdöbbenté. Különös az emberi szív; vannak húrjai, melyek oly mélyen +rejtettek, hogy ritkán pendülvén meg, szinte nem létezőknek gondoljuk. +Ilyen vala az is, mely most zendűlt meg szokatlan hanggal kebelében. A +fejedelmi nőnek czélzás nélküli észrevétele neki nem jól esett: ezt +érzé, szégyenlé. – Mi kedvetlen, mi sértő lehet abban, ha valaki e két +érdekes lényt, mely valóban oly illő egymáshoz, szép párnak nevezi? S +mégis azon észrevétel szívemet összefűzi! A magam szándékát mondta ki +Cristierna, s mégis fáj nekem; Abafi, oh igen! – gondolá magában, – ő +lelkes, szeretetreméltó férfiú! Ki így látja, tehet-e egyebet, mint őt +becsűlni! S Gizella, ezen angyali gyermek! minden tulajdonnal, mely +férfiút boldogíthat, oly hozzá illő, mind kellemeire, mind idejére +nézve. Szép pár! szép pár! – mondá lelkében, mintha e gondolatot meg +akarná szokni; s nemes lelkének minden erejét összeszedé s Gizellához +közelített. Soha nyájasabb, soha figyelmesebb nem volt az égi +gyermekhez, mint ezen estve. S Gizellának, bár az ő szívét is hasonló +neme az önkénytelen idegenkedésnek lepé meg, Margitnak szívessége iránta +jól esett és fájt egyszerre. Ő bár nem is gyanítá, hogy Margit az ő +szívébe tekintett, önmagának teve szemrehányásokat, hogy Abafit szereti; +vádolá magát, ezer szép feltét loboga föl lelkébe. – Hiszen ő téged nem +szeret – monda magában, – s miért képzelgesz, hiú leány! hogy ő téged +valaha szerethessen! Margit bírja szívét; s ki volna itt, ki őt úgy +megérdemlené? – Így tünődött magában; azonban a hanga elkezdődött. + +– Te Abafival tánczolsz? – mond Margit, kérdőleg függesztve reá szemeit, +egy oldaltekintettel a közel álló Olivérhez, ki őt hallhatá. Gizella +lángolt, s némileg rosszul esett neki e kérdés; de Abafi nyájasan +közeledett hozzá, s felkéré őt az első tánczra. + +Száz irígy szem nyugvék e bájos gyermeken, ki remegve nyújtá gömbölyű +karját Abafinak. Ingva kezdék lábai követni őt a mellékterembe; később +jóltevő melegség szaladt által minden idegein. Ő boldog volt; boldog +először életében, s a mit érzett, s a mi árvonulatként zajonga keblében, +édes volt és mondhatatlan. Margit utánok pillantott, egy könnycsepp +lopódzék szemeibe; s ki őt ismerte, nem kételkedett, hogy egyét élvezé +azon mennyei pillanatoknak, melyek jutalmául egy öngyőzedelemnek képezik +az örömek legnemesbikét. + + + + +HADI KÉSZÜLETEK. + + S megy mint lerontó zivatar, + A kis, de bátor had. + +_Vörösmarty_. + +A fényes ünnepély elvégződött, s a számos, Kolosvárra gyűlt vendég +Fehérvárra sietett, hová a lakodalom nagyszerű pompájára valának +hivatalosak. Ritka fénynyel ment az is véghez; végre az odagyűltek +halkkal eloszlottak. Azok közt, kik Cristiernának fényes kiséretét +képezék Fehérvárig, volt Abafi is. Ő majd mindennap látta Bátorinét, +kinek első napjai is Erdélyben nem a legkellemesbek valának. Férje +sohasem érzé iránta azon gyöngéd vonzódást, mely az életnek fűszere. +Másoknak tanácsa, a hatalmas császárrali rokonság óhajtása s országos +nézetek határozák őt e szövetségre. + +Cristiernának, az erénynyel teljes hölgynek, mélyen sebzé szívét azon +hidegség, melylyel a fiatal Zsigmond viselteték iránta; s ki őt mindig +látta s közelében lehetett, bámúlta azon vallási elszántságot, melylyel +szótlan panasz nélkül tűré az idegenkedést, melyet meg nem érdemlett. + +Azok közül, kiket a fejedelmi nőnek bájjal teljes nyájassága s +szelidsége közelébe varázslott, Olivérünk volt a legszorgosabbak közül. +Ő annyira nemesűlt s kiképezett lélekkel bírt már, hogy ezen érdekteljes +hölgynek egészen fel tudá fogni lelkületét. Minden, a mit Cristiernában +látott, új volt előtte. A finom szellemi termet, az érdekes vonások s +szenvedő, bágyadt tekintet, szívét meghaták. Ő, a mit iránta érzett, nem +érezte soha. Margit még mindig az asszonyok elsője volt képzetében! ő +most is hitte, hogy Margit, mint hölgy sokkal föntebb fokán áll a +tökélynek, mint Bátoriné: mégis, minő különös az emberi szív! azon mély +tisztelet, melyet e két lény iránt érzett, egészen különböző nemű volt. +Egy tekintete Cristiernának édes hévvel szaladt végig minden idegein; +egy nap, melyen őt nem látta, el vala veszve Abafi előtt. Első gondolata +fölébredtekor ő, végső ő, s mindig – mindig csak ő volt. Érezte, értette +a távolságot, mely örök érczfalat vona közte s azon angyal közt, kit +imádott. Látta azon nemes, minden vádon felül emelkedett tisztaságot, +mely a kitünő hölgynek legszebb vonása volt. Ő, a nő, hogy szerethetett +volna mást, mint férjét? A fejedelmi nő nem jöve itt kérdésbe; a nő +egyedül, bárkié. + +E hév, egészen regényes szenvedély nem maradt, nem is maradhatott +észrevétlen Cristierna előtt. Ő abban lovagi udvariságot, s mély +ragaszkodást látott csak; s az ő oly sokszor ellenségesen illetett +kedélyének s keserített szívének, – távol azoktól, kiket szeretett, +elszigetelve a világtól, melyben eddig élt, s hol szeretni s szerettetni +megszokott, – szerfölött kellemes volt azon érzés, melyet ily lovagnak +szenvedélyes ragaszkodása idézett elő. Oly tökéletes volt Bátoriné, hogy +szívéhez távolról sem férhetett azon gondolat, hogy ily nemes +hódolatban, mely minden tolakodástól ment, vétkes gerjedelmet +sejdíthessen: s azért szembetünő volt kegyessége s nyájassága Olivér +iránt. + +Ha dolgai voltak, rábízta azokat; ha valahová ment, kisérői sorában volt +Abafi, kinek dicséretére mondhatjuk, hogy e nemes érzésből eredt s +minden szenvedélytől ment figyelmet a legmélyebb alázattal fogadá; s +ment volt azon tettetett szerénységtől, azon néha-néha kisugárzó +hiuságtól, mely oly kitörő, s egyszersmind oly visszataszító e +kegyenczekben. S mennyire el tudá magaviseletében a gyanú legtávolabb +árnyát is tüntetni, s minő igénytelen s tiszta volt hódolása; szembetűnt +abból is, hogy Bátori maga kezde vonzódni hozzá. + +Ha az emberek legváltozóbbika, Bátori Zsigmond, ma gyűlölte azt, kit +nemsokára szeretve különböztetett meg, senki sem csodálta; s annál +természetesebb volt, hogy a fiatal, bátor fejedelemnek a férfias Abafi +tetszett, ki – bár számos tetteit kárhoztatá, ráöröklött hűséggel +ragaszkodék a Bátoriakhoz. Vadászataiban, testi gyakorlataiban ritkán +mellőzé el Olivért a fejedelem; s ha voltak titkos kalandjai +Zsigmondnak, melyeket vele nem tudata: ezt annak lehet tulajdonítani, +hogy a gyanús Bátori benne félelmes vágytársat képzelt; s egyébiránt is +volt valami Abafiban, mi tartózkodást idézett elő. + +Megtörténik sokszor az életben, hogy a ki egyenesen arra megyen ki: +magát mindig tökéletesíteni, végletekre vetődik, kiköltözik a világból, +magasztaltság teszi lelkét fellengzővé. Életének s indulatainak ily +szakában volt most Abafi; regényes bájt érze lelkében, hogy ő titkon +szeret s némán oly tökéletes lényt, kinek egész lelkét fel bírja fogni, +s ki mégis örök távolban van tőle, ki őt nem szereti, nem sejti, nem +érti, s kinek kegyességét azon pillanatban vesztené el, melyben +szenvedélyeitől el hagyná magát ragadtatni; mely a milyen tiszta, +egészen szellemi, egészen nemes: oly vétkessé válnék, ha azt elárulná. + +Nemsokára a fejedelemnek Fehérvárra érkezte után – gyors készületek +foglalák el egész Erdélyt. Az oláhországi s havasalföldi vajdák +szövetségre léptek Bátorival, ki maga vállalván föl az egyesűlt seregek +vezérségét, Erdélyben is nagyszámú hadakat gyűjtött… Deli Markó, egy +nevezetes hajdúvezér, kit ismerünk már, s ki a határszélen felsőségi +jogot gyakorlott, s hol a török, hol az erdélyiek mellett tartott, meg +vala nyerve vad csoportjával, s készűlt a fejedelemhez csatolni magát. + +Száműzöttek Magyar- s Erdélyországból, számos, hadnak edzett rácz, több +szerencsevadász s kalandorral egyesűltek seregében; mindig erdőkben, +barlangokban s szabad ég alatt tanyázott, s kész volt mindent eltűrni, +éhséget, szomjúságot, hideget, meleget; s ki bármi kis részben +gyöngeséget árúlt el, száműzve volt köréből örökre. + +Deli Markó szerette magát a szelek királyának s a barlangok arszlánának +hivatni, s egy volt azon különös lények közül, kikben ritkán látott +elegyéke van a legellenkezőbb indulatoknak, a rossznak s jónak. +Határtalan hatalmat szeretett s tudott gyakorlani emberei közt, nem +utált semmit úgy, mint ha más kivánta volna ezt fölötte gyakorlani. Kész +volt ellenségével a legaljasabb kétszinűséggel bánni; adott szavát, sőt +esküjét megszegni; hadban kegyetlen, vérengző; kegyelmet csatában nem +várhata tőle senki. De ha frigyesűl adta magát valakihez, a mit csak +bizonyos és többnyire rövid időre teve: e rövid idő alatt nem volt +hatalom, mely őt adott szavának másolására birhatá. Megvolt azon +bandítai szavatartás és becsületérzet benne, mely emberismerő előtt +örökös talány marad; s egy azon dolgok közül, melyek léteznek, de nem +magyarázhatók. E vad, makacs férfiú, kit ellensége félt, frigyese +gyűlölve keresett, alattvalója rettegve szeretett, lélek- és testben +óriás, hatalmas önmaga, s hatalmat nem türő mástól: egy leányka kormánya +alatt állt, ki őt ujja körül kerítheté, s ez a leányka Izidora volt, +vagy Villám, mint álnévvel nevezék; mert a Deli Markó csapatjában +mindenki köteles volt viszonyait, sőt nevét is feledni, s mindegyik +álnevet viselt valamely tulajdonáról, mint például Villám, azon +sebességről, melylyel mindenütt váratlan jelent meg. + +Abafi egy volt a legelsők közül, ki nem megvetendő zászlóaljjal sokasítá +a fejedelmi hadakat Besztercze közelében, mely gyűlhelyül volt kitűzve. + + + + +A FÜRDŐ. + + S szilaj fájdalmában + Borzadva kebele, + Az elszánt ifjú hölgy + Átokkal felele. + +_Vörösmarty_. + +Míg így a hadi készületek történnek, nem lesz érdektelen egy személyhez +közelítenünk, ki már többször megjelent e történetben, a kit mégis oly +kevéssé ismerünk. + +Deli Markó e tájban zord seregével egy erdőben tanyázott. Naponkint +sűrűdtek a kalandorok, s már indultát határozá a fejedelmi hadakhoz. Az +indulás előestéjét víg lakomázás előzé meg. Hosszú sorban vonúltak el a +sátrak tág erdőnyiláson, körülövedzve százados fenyvek tömegeitől. A +sátrak előtti tért lobogó máglyák világíták, körülülve s állva festői +embercsoportozatoktól. A hold sarlója csipkézett fellegek ködéből +pisloga le, s ezüstje halvány fényt olvaszta a fenyvek csúcsaira, +melyeknek derekaik a lobogó máglyáktól veresítve, az egész jelenetnek +azon szép tekintetet adták, mely éji s tűztől világított festvényekben +oly bájjal teljes. Ez a tűz ada egy piros gnómi világítást számtalan +marczona képnek is: s e had fiait, farkas- és medvekaczagányaikban, +vasfonál-ingeikben, s hideg pompájában nehéz fegyvereiknek, még +sajátságosabbakká tevé. + +A míg ezen élénk, zajos embertömeg dalolva, fütyörészve mozog s pezseg: +egy csinos, karcsú leánykát látunk a sátrak közül kilopódzni. Mint a híg +szellőé, könnyű és bájos mozdulata: s hol kis lábai a kövér erdei füvet +érintik, oly csekély, oly szellemi a nyomás, hogy a fű léptei után újra +fölemelkedik, mintha gyermek-kezecske simúlna végig rajta. A hölgy +sietve halad, s a sűrű fenyvek éjébe merűlve jelen s tűnik, mint a +képzet alakjai. Két szép tömött tekercsben nyúlik le sötét haja majd +bokáig; s a kecscsel teljes keleti arczon az éj lámpái enyelegnek kékes +sugárokkal. Könnyű ív, hű kisérője minden kalandjaiban, van vállára +vetve, s kisded kezecskéi két hosszú nyílvesszőt s hófehér ruhacsomót +tartanak. Zöld vállacska ömlik, vagy inkább olvad karcsú derekára, s +hófehér öltözet alatta; dereka körül keskeny, törökös kendővel van +övedzve, melyből egy becses markolatú tőr tűnik ki. Halad a csinos +teremtés elébb s elébb, s az erdő mindig sűrűbb, mindig tömöttebb; míg +végre kis nyiláshoz érkezik. Kövér, eleven-zöld gyep terűl ezen, éji +harmatba fürösztve, s léptei csillogó gyöngyöket tipornak. A nyilással +szemben keskeny hegyszorulatot látunk; ennek tart egyenesen a lányka, s +beljebb érvén, megállapodik egyjében Erdélynek azon oly ismeretes, +majdnem tündéri, völgykeblei közül, melyek mindent felülmúlnak regényes +bájjal, s melyeken számtalan mondák s regék visszaemlékezései +szunynyadnak. + +Magas sziklahátak nyúlnak itt fel, kis látkört képezve, de bájost, +elragadót. Az ég azúr paizsként öblözik a szirtek ormai felett, láttatja +a csillagoknak néhányait: a gönczöl szekere képezi a kellő pontot, e +körül eleven fénynyel ragyognak számtalan apróbb lakói a magas ürnek. Az +egyik szirtnek tetején ingadoz négy, festői csomóba szorúlt fenyő, éji +őrökként, s rezgő lombjaikon kanyarog által az új hold ezüst sarlója. + +Szemben azon szorulattal, melyen által a hölgy e bájos völgyecskébe +lépett, magas, egészen nyilt barlang látszik a holdtól félig világítva, +s beljebb oly sötét, hogy határai láthatatlanok. Tetejéből vízsugár +ereszkedik le oly csendesen, oly változatlan alakban, mint egy +üvegkötél, átszikrázva a kétes csillagfénytől. A vízsugár halk +csörgéssel egyesűl a barlang előtt terülő kristálytiszta vizszőnyeggel, +melyet tágas, közép mélységű sziklamedencze tart fogva mohos öblében; +széleit számtalan alakú erdei növények kerítik, szeszélyes gallért +képezve körüle. + +E víztükör oly csendes, oly átlátszó, oly fűszert lehelő, mintha a +természet maga fürdésre szánná; hófehér tajték s szivárványszinű +buborékok hemzsegnek a lefolyó vízsugár körül, tovább-tovább gyűrűdzve, +s halk hangájok ezüst csapkodása álomba ringatja ezen ábránd-táj +látogatóit. + +A hölgy közelébb lépett a vízmedenczéhez, leereszkedve a gyep dagadó +pamlagára; félre tevé, ivét melléje helyezvén nyilát s a fehér +ruhacsomót; csinos vállát kezdé kifűzni, s összeszedvén két hófehér +ujjacskáján annak zsinórait, letevé íve mellé, s a nyiladozó vállból +szabadúlva emelkedének hattyú-keblének halmai, patyolatingétől még +gerjesztőbbekké varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes +tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s még is látható; kibontá +sötét hajtekercseit, s szétszedvén hajait, felállott; s a mint áll, a +hajzat éje fellegpalástként habzik le bokáig rajta. + +Valami tündéri volt e jelenetben, a mit részint e helynek csendes bája s +azon ábrándszellem okoza, mely az ily völgykebleken andalog; másrészt e +ritka teremtésnek szerfölött érdekes külsője, melyet már Alvinczen s más +helyeken láttunk. + +A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a +vízbe, s sziszegve a víz hűvétől újra visszahúzta azokat, míg végre +halkkal belépett a szirtmedenczének olvadt üvegébe. Úgy látszott, hogy +szép tagjairól az utolsó hüvelyt is le akará ölteni, de vizsga +figyelemmel szétjártatva szemeit, magán hagyta azt; ülő-helyzetben +nyújtá el tagjait a meder csillámló homokjába, körülbuborékolva a víz +habjaitól. Így ült áztatva tagjait, s hosszú hajhullámait dörzsölgetve; +arczán inkább csendes vidámság, mint komoly ábrándozás volt kivehető. + +Míg fürdését bájjal teljes mozdulatokkal folytatá, úgy tetszett neki, +mintha zörej recsegdélne a lombokon keresztül, olyan, minőt az őz okoz, +midőn vadászra fülelve karikába nyílt szemekkel dugja ki fejét a +bozótból, vagy az esti szél egyes csapása rezzent félig száradt +gallyakon keresztül. + +[Illustration: A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyujtá +lábacskáit a vízbe.] + +A szép Izidora, kit nevén nevezhetünk már, kíssé meglepetve látszék s +egy tekintetet vetve ívére, mely közel hozzá hevert a gyepen, szemeit a +hallott nesznek tája felé jártatá. Ujra csend lőn. Nemsokára úgytetszett +neki, mintha a zörejt közelebb hallaná, de újra néma csenddel váltódék +fel, melyet csak a barlangtetőről gyöngyöző vízsugár andalgó, egyhangú +loccsanása szakaszta félbe. + +Izidora eszmélt, s már sokkal élénkebb figyelemmel tekintett maga körül. + +– Ki vagy? – kiálta egyszerre sikoltással kezdett hangon, szemei egy nem +messze tőle királyként emelkedő tölgy lombjaiban akadtak meg, melynek +tágas koronája félig árnyékolá a víz szőnyegét. Szétömleszté hirtelen +vállain nedves hajzatát, s a meder párkányához sietett; fölragadá ívét, +s gyakorlott kézzel feszíté azt ki, egy nyilat illesztvén reá; +rémületlen állt, nyílvégét a tölgy sűrűjének, melynek levélsátorából egy +szilaj férfi-fő nyúlt ki, ráirányozva szegzett lángoló szemekkel. + +– Távozzál! – kiált reá a hölgy, – vagy nyilam a fának derekához szegzi +szemtelen fejedet! – s minden mozdulatából látszék, hogy szavai nem üres +fenyegetést foglalnak magokban. + +– Izidora! – szólt mély, szomorú hangon a fő, mely szinte mint +szemrehányás hangzék, – Izidora! azért maradtam volna száz csatában +sértetlen hogy annak keze, kit oly mérhetlen érzéssel szeretek, verje +szivemet által? + +– Te vagy az, Dandár! irtózatos, te! s ajkaidra mered az Izidora nevét +venni? te nadály, ki szív-véremet akarád kiszíni! Oh, gyilkos! gyáva, +rejtélyes kigyó! – s ekkor újra szeméhez illeszté ívét. – Szállj le s +távozzál innen! mert mint nap a sötétséget, mint tisztaság a szennyet, +mint angyal az ördögöt gyűlöllek! + +A tölgy lombjaiban rezgett újra s a fő eltűnt, de kevés pillanatok múlva +Dandárnak ideges alakja, a medencze szélén termett fenyegető, +veszély-jósló állásban; szemei kidiózva öbleikből, egész arczán a +dühösség lángja lobogott, s ajkait kék homály borítá. – Lőjj! – mond, +egy kelevézt tartva föl kezében, – lőjj! az első csapás legyen a tied; +de jól találj! épen ide a szív közepébe, hol most is te élsz s élni +fogsz, míg dobog. Jól találj, mondom, Izidora! mert kelevézemet ismered, +s az találni fog. + +– Ne vedd ajkaidra e nevet többé! – felelt a leány, rászegezve nyilát +kevélyen, – Villám az én nevem! s atyám Deli Markó, a barlangok +arszlána, királya a határoknak! + +– Izidora! így, nem másként szólítlak, – rebegte Dandár enyhülő +haraggal, tekintetének vad sugárival szenvedélyesen körülfutva a +gyönyörű teremtést, melynek ázott patyolat-inge minden vonalát szobrászi +tökélylyel tünteté ki. – Tudod-e, mi örömest hallád egykor e nevet +tőlem? ah! mikor még azon karok, melyek halállal fenyegetnek most, oly +hévvel szorítának dobogó kebledhez! Hát minden, minden el van már +feledve? S szavaiban annyi lágyság, annyi szelidség hangzék, a mennyi +csak ezen elvadúlt lénytől kitelhetett. – Lőjj! – mond, – s ha vérem +szétfercsent hófehér ingeden, eredj, űlj paripára, s a dühös éjszak +szárnyain száguldj el Abafi várába!… Lőjj! s ha utolsó verése szivemnek +elhangzik, szorítsd karjaid közé a játékviadalok hősét! míg Dandár, kit +bámulál egykor, a csatákban férfiúvá edzett Dandár, temetetlen s +könnyezetlen porlik el! + +Izidora leemelte ívét újra. + +– Nem lövök, – mond, mintegy meggondolkodva, – ne égjen véred az én +lelkemen! de távozzál, az egekre, s mindenre, mi még neked! neked is +szent lehet, kérlek, távozzál! Átkozom azon pillanatot, melyben e gyönge +szív meghagyá magát nemtelen szerelemtől lepetni! Kiszaggatnám éltemből +azon órákat, melyekben téged, kaján tigris! szorítálak szivemhez. Ne +hizelkedjél magadnak; nem szerelem volt az! nem, nem, nem! szégyenemre +vallom, nem!… érzékhevülés, gyöngeség, alacsonyság, pokol, minden, a mit +akarsz, csak szerelem nem! + +– S te így szólasz, Izidora, te! ki a perczeket lested, ha nem jöttem; +te, ki hetekig búsongtál, ha betegség ért! te, ki tűz és láng valál! s +kiről, bármennyire szerettelek, hinnem kelle, hogy engemet inkább +szeretsz,… s mindezt egy emberért, kinek nevét sem hallád, mikor már +szíved az enyém volt. + +– Igen, igen! – mond Izidora, s arczát láng borítá el: érette! halljad +vesztedre s kínodra, orgyilkos! gyáva, kullogó!… érette, kit Istenként +imádok, kiért kész vagyok minden pillanatban meghalni, kinek egy +tekintete elég, az irántadi visszaemlékezés szennyére az örök feledés +palástját teríteni!… Ismered e tőrt? – mond, egy tőrt emelve fel. – Hah, +gyáva! hárman rohantok egy ellen![7] s mikor ő nagylelkűen kegyelmezett, +te nyomorúlt, ezzel akarád kivégezni!… E tőr az érczfal, mely köztem s +közted áll a föld közepétől az ég boltjáig! Tudom én, miben jársz régóta +már, alávaló! de rettegj! mert megismertetlek Abafival. + +– Hahaha! – mond vad kaczajjal Dandár, – Abafival! Rettegjen ő tőlem, s +rettegj te! – Ekkor hirtelen ugrással a vízmederig zuhant. + +Izidora neki ereszté nyilát, mely karját hasítá föl, de csak kissé: s +Dandár átölelvén karcsú derekát, a szenvedély vad lángjával szemében, +magához szorítá a hölgyet, igyekezvén tőrét kicsavarni kezéből. Izidora +a Dandár mellének feszíté kezét, s mindenkép törekedett magát tőle +kiszabadítani. + +– Ha, szelid galamb! – kiált Dandár, – hatalmamban vagy most. Magad +látod, többre mentem, mint hogy visszatérhessek. Jer! – folytatá, +fölemelve a hölgyet, ki a heves vívásban lankadni látszék, s kinek már +éles sikoltása körülhangzék a rengetegben, – jer! nagy kedvem van +Abafinak egy pár mennyei pillanatát elrabolni? De ne ordíts oly +borzasztón, nincs, ki védelmedre jőjjön! az enyém vagy! + +– Dandár! az ég villámira kérlek, – szólt Izidora az erőlködéstől +szakadozó hangon, – nem, nem kérlek, parancsolom, ereszsz!… Ah utálatos! +mint gyűlöllek, mint megvetlek, nyomorult! gondolod, hogy félek tőled? +Karjaid szorosan ölelnek; de tudom a leheletet magamba fojtani, s +körmeimet ásni utált tagjaidba: míg a fájdalom s dühösség őrültté tesz, +gyáva! mert annyi kell, hogy a Deli Markó leányába tőrt merj ütni. + +Némán haladt e közben az irtóztató, könnyű terhével, s belebb-belebb +vivé a rengetegbe. Már csak elhaló hangok hallatszának. + +Kevés idő múlva dühös ordítás zúgott ki az erdőből, mint egy sebzett +oroszláné, s a sűrű bokrokon keresztül szétszórt hajjal s kis részével +ingének, arczában a dühösség kifejezésével rohant ki Izidora, véres tőrt +tartva magasan. + +– Veszsz! – mond, – utálatos! még ölelésed előtt forgatám azon tőrt meg +oldalaidban, melylyel Olivért akartad a kolosvári téren kivégezni! + +Egy kelevéz sivított a sűrűből Izidorára. + +– Dühödt! – kiált ez, hirtelen fölkapva s visszarobbantva a kelevézt. S +fölragadván öltözetét, sietve távozott. + +Így érkezett meg atyjának sátrához, összekarmolva, lankadva s alig +pihegve. + +Deli Markó magánkívül rohant ki sátrából, s többed magával fölkobozá a +rengeteget, de Dandárt sehol sem találák. Lehet, hogy azon seb, melyet +Izidora küzdés közben ejtett, nem volt halálos. + +Másnap a szélek arszlána a fejedelmi hadak gyűlhelyére indúlt. + + + + +BÁTORI MINT VEZÉR. + +A titok fejtve van. + +_Atlincour_. + +Egybegyűlvén minden oldalról a seregek, Bátori a határokon túl vitte +hadait, egyesítvén azokat Mihály oláh és Razván moldvai vajdákéival. + +Sinán basa volt az ellenség nagyvezére. A háborút Zsigmond sok +szerencsével folytatá; több csatában verte meg a törököket. + +Azok közt, kik e háborúban nagy s hasznos szolgálatokat tőnek a +fejedelemnek, volt Abafi is, kinek egyben az utolsó csaták közül, +szerencséje volt a fejedelmet hat tatár közül, kik alkalmasint legyőzték +volna, kiszabadítani. Bátori e tett után kettőzött vonzódást érzett +megmentője iránt, mely mindig öregbedett, mióta annak vitézségét s hadi +ügyességét bővebben megismerte. A fejedelem őt mindenek közt +megkülönbözteté, s egy szép jószággal ajándékozá meg azok közül, +melyeket a nem régiben száműzöttektől s kivégzettektől elfoglaltatott. + +Abafi egy föltétel alatt fogadta el a kedvezést. Fejedelmi szavát kéré +tudniillik, hogy nem fogja bánni, akármi czélra használja ezen +ajándékot. Bátori szavát adta. + +Több szerencsés csata után a fejedelemtől fontos tudósításokkal +küldetett Erdélybe Abafi. Ő ott mint hős, több csatában győztes, s már +nagy tekintetű férfiú jelent meg. + +Cristiernánál tevé meg legelőbb is tisztelkedését, ki őt azon szerény +nyájassággal fogadá, mely e magas lelkű hölgyben oly szeretetreméltó +volt. + +Szivén hordá Abafi első ifjú szerelmét, s a hányszor Bátorinénak +közelében lehetett, mindannyiszor mondhatlan boldog volt… Sejdíté-e a +lelkes nő ezen vonzódásnak valódi minőségét hosszasb idő múlva? nem +lehet tudni; de volt egész alkalmazásában Abafi iránt valami, a mi ezt +gyaníttatá… Láttuk e történet folytában, hogy minekelőtte férje hadba +indúlt, örömest látta Abafit maga körül: megbizta néha, s a figyelem, +melylyel iránta viselteték, nem volt észrevehetetlen. Később, főként +Fehérvárott mostani mulatásakor, úgy tetszék, mintha Cristierna +valamennyire visszavonta volna magát tőle, a nélkül, hogy iránta +kevesebb szívességgel viseltetnék. Abafi, ki ezt talán egyedül vevé +észre, azt hitte, hogy a nemes hölgy lelkébe tekintett, s annyira +ismeretes erénye s finom gyöngédsége szabá elébe azon határokat, melyek +valamivel szűkebbnek tetszének, mint azelőtt voltak. Láttuk, hogy az +Abafi szerelmében regényes magasztaltság volt, s így mint bizonyost +állíthatjuk, hogy az angyal-tiszta nőnek nagyobb tartózkodása szerelmét +nem lankaszthatá, sőt hogy azt még fellengőbbé tette. + +– Ő áttekint engemet, – gondolá magában, – de mivel látja, mily szellemi +a hódolat, melylyel iránta viseltetem, nincs megsértve szerelmem által; +s volnék-e érdemes ezen égi kegyességre, ha nem volna szent előttem a +korlát, melyet szótlan szabott a szép Cristierna előmbe? – Abafi kettőzé +tiszteletét, s bármi forró volt az indulat, mely őt szíve imádottjához +vonzá, igyekezett azt, a mennyire lehetett, elrejteni… Csáki Gizella a +fejedelemné mellett volt már, s bár Mikola nehezen vált meg tőle, nem +lehete e kedves, jósággal teljes fejedelemnétől semmit megtagadni. +Margit még nehezebben tudá őt nélkülözni, fájdalmát csak az enyhíté, +hogy Gizellát sokszor láthatá. Bátoriné különös hajlandósággal +viselteték az érdekes leányka iránt, ki most tökéletesen kifejlett, s +Erdély legszebb hölgye volt. Bizonyos ábránd-komolyság, valami +szenvedőség, mely képén volt elöntve, kétszerezé a bájos lénynek +érdekét. Margit egyedül tudta e komolyság rejtett okát; s bár szívének +szerfölött jól esett volna a Gizella bizodalmával bírni, gyöngédsége nem +engedé őt kikérdezni; s midőn Cristierna Margittól tudakolá a leányka +komolyságának okát: Gyulafiné sokáig kikerülve felelt. + +– Gizellát bánat nyomja, – mond egykor a fejedelemné, – talán szüleit +kesergi az árva, vagy tőled elválása, jó Margit! teszi őt oly komolylyá! +Nem hiszed, mennyire óhajtanám, – folytatá a legrészvevőbb hangon, – őt +boldognak láthatni. + +– Meglehet, – felelt a kérdett nem kis nyuglansággal, – kegyelmes +asszonyom! hogy bánatjának egyik oka árvasága is; de szülőit oly korban +veszté el, hogy azokról tisztán nem emlékezik. Ez tehát, ha az ő +érzékeny szívébe olykor keserű érzést áraszt is, nem tenné őt oly +tartósan ábrándozóvá. Nagyságodat imádja, sorsával meg van elégedve, ezt +magától tudom: s így azt hiszem, hogy az idő elszéleszti azon +komolyságot is halkkal, mely nekem magamnak is igen feltünő. + +Cristierna gondolkodni látszatott. – Margit; – mond, – az én Gizellám +tégedet szeret, talán legtöbb bizodalma van irántad, igyekezzél +lelkének, szívének állapotjával megismerkedni. Nekem úgy tetszik, – +folytatá elfojtott sóhajjal, – hogy ő szeret. + +Margit hallgatott. Igaztalant nem akart mondani, az igazság kimondása +pedig mire vezethetett volna? Elárulni titkát barátnéjának, míg az +valóban titok volt, vétkesnek tetszék neki; mert Gizella forrón ölelte +kebléhez szenvedélyét. Magános órái voltak a legboldogabbak; ekkor +éldelé képzetében édeskeserű üdvét reménynélküli szerelmének; sohasem +árulá el azt egy szóval is. + +– Ha szeret, – mond Cristierna, – nem hihetem ezen angyali gyermekről, +hogy magához illetlent szeressen; de félek, hogy szívét olyannak +ajándékozta, ki talán azt meg érdemli, de kinek körülményei oly +különbözők a Gizelláétól, hogy rokonainak egyezésöket nem remélheti. + +– Azt nehezen hiszem, – felelt Margit. – Ő, úgyszólván, senkit sem ismer +mást, mint a kik az atyám házánál jelentek meg s ezek közt nagyságodnak +észrevétele egyikre sem illik. + +Többször beszélgetett Cristierna e tárgyról Margittal, de távolról sem +juta Abafi eszébe, ki a legszivesebb illendőséggel viselé magát az +érdekes leánykához, de a kin észrevehető volt, hogy szívét Gizella nem +bírja. + +Ezen beszélgetés után néhány nappal Abafi elbúcsúzott a fejedelemnétől, +visszasiető a harczmezőre s Zsigmond közelébe, ki neki rövid időt +engedett csak a kimaradásra. Gizella jelen volt. Abafi elbúcsúzván +Cristiernától, közelebb lépett a hölgyhöz. – Kedves Gizellám! – mond +(mert rokonsága engedé őt nevéről szólítani), – én holnap hajnalban +indulok. Nincs-e valaki, kinek izenetet vihetnék szép húgomtól? vagy +nincs-e egy jó kivánsága számomra? A hadi élet oly kétséges! s én kissé +babonás vagyok: ily jó lélek kívánsága talizmán, mely kedvet s erőt ád! + +Az Abafi beszéde vidáman s tréfásan volt adva, s nem egyéb enyelgésnél. +Ezen búcsúzó szavaknak nagy hatásuk volt Gizellára, úgy látszott, mintha +könny lopódznék szemhéjaira. Lágy kezét nyujtá a leventének. Oly bájjal +teljes volt e kéznyujtás, hogy Abafit magát meglepné, ha szíve annyira +el nem lenne foglalva. + +– Én egyet óhajtok csak, – mond szinte rebegő hangon Gizella, – hogy +kegyedet, jó Olivér! léptein azon áldás kövesse, melyet minden lelkes +leánya Erdélynek óhajt oly hősnek, mint Abafi! + +Abafi gyöngéd kézszorítással felelve, távozott. + +Cristierna jelentő tekintettel nyugtatá égszín szemeit Gizella finom +vonásain, melyekben különös elegye volt a boldogságnak s komolyságnak. + +Úgy tetszett Gizellának, mintha Abafi soha ily szívesen, soha ily +tisztelettel teljes udvariassággal nem szólott volna hozzá s +kézszorítása egy érzést ömleszte el egész valóján, mely sötét s kétes +visszaemlékezésben varázslá első álmainak tündérképeit. + +Ezen idő óta Bátoriné figyelemmel követé kegyenczének életét; sokszor +szóla Abafiról vele s a mi első tekintetre csak sejtés volt, bizonyossá +lőn. – Ő szeret! igen, – mondá magában Cristierna, – ő szereti Abafit. – +Margittal is közlé később észrevételét. Margit már elárulva látván kis +barátnéjának titkát, mindent elbeszélt a fejedelemnének, ki semmit sem +óhajta inkább, mint Gizellának boldogságát, kit leányának fogadott s +leányaként szeretett. Margit volt a nemtő, ki gyöngéd kezekkel szőtte ki +azon tervet, mely lelkében rég alakult már s melynek teljesülését kezdé +reményleni. + +Nem sok időre megérkezett Abafi a táborba. A rövid fegyvernyugvást +Zsigmond szokott mulatságaival tölté be, leginkább sólyomvadászattal, +mely kedvencz időtöltése volt. + +Ily vadászat alkalmával lovagla egykor Abafi mellette. + +– Olivér! – mond a fejedelem, – te egy titkot rejtegetsz előttem! egyet +azon titkok közül, – folytatá gúnymosolylyal, melyet az egész tábor +tud!… Te hallgatsz? + +Abafi elpirult. – Nagyságos uram! – mond, – a dolog nem titok, de +némileg talány előttem is. + +– Valamely jótékony tündér, – jegyzé meg Bátori nevetve, – megvallom, +szeretném, ha seregeimet is oly bőven ellátná eleséggel, mint téged +csemegékkel! + +Abafi az alvinczi kalandját elbeszélé a fejedelemnek, kolosvári +megtámadtatásával együtt. – Izidorának, – így folytatá, – ki itt is néha +megjelenik s kit nagyságod többször látott már,… születésén homály +lebeg; Deli Markó nem örömest szól róla. A hölgy, azt hiszem, szerelem +gyermeke. Kevéssel azután, hogy fiát Alvinczen visszaadtam neki, egy +levelét vettem, melynek következésében a gyermek most is udvari +lelkészem mellett van, ki őt gondosan neveli; s a tehetséggel teljes, +egyébiránt igen szép érdekes ifjú akármely családnak becsületére válnék. +Míg Izidorának fia Alvinczen volt, anyja minden héten meglátogatá; +ugyanezt tevé, s részint teszi azóta is, mióta nálam van. + +– Talán azon bizonyos éjjeli lovag, kiről hallottunk már valamit? + +– Ugyanaz. S a mily keveset gondol e mindenben sajátságos teremtés +azzal, mit róla mondanak vagy hisznek, oly kímélő irántam; s részint ez, +részint regényes iránya lelkének okozá, hogy látogatásait titokba akará +burkolni. + +– Örülök! – mond a fejedelem vidáman, – hogy benned nem komoly +megvetőjét találom az élet örömeinek; mert hogy látogatásának nem +egyedül anyai indulat volt oka, azt mostani gondoskodása is mutatja. + +– Nem akarok jobbnak látszani, – mond Abafi őszintén, – mint vagyok. + +– S szerette-e kegyed e férfiú-leányt? + +Abafi nem felelt mindjárt, mint a ki számot akar valamiről adni, mi +iránt maga sincs egészen tisztában. – Alig, – mond kis szünetre, – +gondolom, hogy az, mit Izidora iránt éreztem s talán most is érzek, +szerelem lenne; de nem tagadhatom, hogy azon ragaszkodás irántam, mely +még soha meg nem czáfolá magát,… azon példátlan hűség, mely minden +tettéből kitünik, szívemet nem hagyá s nem hagyhatá illetetlen,… aligha +egy részt éltemet is nekie nem köszönhetem. Mióta Nagyságod táborában +lenni szerencsém van, sátram mindennel bővelkedik, a mit itt a vidékben +találni lehet; s ha kérdem, ki hozta? cselédeim ritkán tudnak rá +felelni; minden, a mit megtudhattam, az, hogy egy csinos fiatal vitéz jő +néha éjjel a sátor közelébe s ha távozik, a nyílás előtt vagy tele +kosarat a vidék legízesb gyümölcseivel s török csemegékkel, vagy egy +vadat vagy egyebet találnak s mindig oly hirtelen távozik, hogy rá nem +ismerhetnek. + +– Kétségkívül ő az! – mond a fejedelem. – A leány, vagy nő, deli, +csinos! többször láttam Deli Markónál, de ezen elvadult teremtésben +ennyi hűséget nem gyanítottam volna! Atyja igen különbözik tőle. Az +igaz, hogy még eddig nekünk adott szavát meg nem szegte; de ezt csak egy +évre adá s ki tudja, mit tesz aztán!… Azon kolosvári megtámadás +tekintetében még homályban vagy? + +– Megvallom, – felelt Abafi, – hogy egészen abban! Izidora kikerülve +felel, ha kérdem, mint a ki valamit sejt, de titkolni akarja. Nagyságod +tudhatja, minő sokképen beszéltek erről! + +– Igen, – mond a fejedelem elfojtott sóhajtással, – éltemnek egyik +legkeserűbb szakában történt az; megcsalatva azoktól, kikben legtöbbet +bíztam, erőszakos módokhoz kelle nyulnom! + +A fejedelem elhallgatott. – Akkor, – mond kis szünet után, – nem volna +csoda, ha minden egyes erőszak nekem tulajdoníttaték! + +– Én, – mond Abafi, – a Bucella személyes gyűlöletének tulajdonítanám. + +– Nem a legjobb embered volt, – felelt Bátori nevetve, – de annyit nem +mert volna tenni. + +– Nem örömest emlékezem azon szomorú napokra vissza, nagyságos uram! – +szólt Abafi, – ha akkor Nagyságodat hív emberek körözik, sok nem történt +volna! + +– A Kendiek, – mond a fejedelem, – mindig titkos ellenségei s vágytársai +voltak a Bátoriaknak; Boldizsár bátyám pedig fejedelmi székünkre +vágyott, ezt maig is hiszem és sok ellenséget szerze nékem alattvalóim +közt! Te is egy voltál, Abafi. + +– Nagyságos uram! az Abafiaknak hűségök a Bátoriak iránt közmondássá +vált Erdélyben! s lehet Abafi a fejedelem tetteinek ellensége, de nem a +fejedelem személyének. + +– Ne folytassuk e tárgyat többé, – vág közbe komoly-kevélyen Bátori. – +Más a fejedelem élete, mások viszonyai, mint hogy azokról avatlan +helyesen itélhetne; hányan azok közül, kik oly könnyen itélnek egy +fejedelem tetteiről, lennének a legutáltabb zsarnokok, ha székébe +ülhetnének! A holtakról jót kellene szólnunk, vagy semmit; de egekre! +mondom, hiszem, hogy ez Boldizsárban teljesedett volna. + +Abafi látván, hogy a beszélgetés Bátorit kedvetlenné tevé, más tárgyra +kívánta azt fordítani. – Sinán basa, – mond, – úgy látszik, örül a +fegyvernyugvásnak. Nagyságod megbizonyítá Erdélynek, hogy a Bátori +fegyvernek erővé tudja tenni elismert hatalmát. + +– Minden szerencséjök mellett hadainknak meguntam – felelt a fejedelem – +a táborozást s inkább mint valaha, vágyok nyugalomra. Hidd, Abafi! +vannak órák, melyekben vágyaim tova ragadnak innen, boldogabb +éghajlatba. Az Olaszhon, a sok népes városok, a finomabb viselet, nyelv, +alkalmazás,… ellenállhatlan óhajtásokkal öntik el keblemet. + +– Oly szép, oly nagyszerű hivatás, – mond Abafi, – ezerek sorsára +ügyelni, ezereket boldogítani, hogy Nagyságodnak lelke a szép pályán, +melyre Isten jelelé, meg fogja azon nyugalmat lelni, melyet óhajt. Egy +szeretetreméltó fejedelemné közelében, diadalainak fényétől +körülsugározva, szebbek, nagyobbszerűek azon örömök, melyeket élvezhet, +mint Olaszország minden puhult gyönyörei, hol torzképe létezik csak a +hajdani nagyságnak. + +A fejedelem szívében újra oly húr volt megpendítve, mely őt komolylyá +tevé. Bizonyos idegenséget érzett ő Cristierna iránt, melyről nem tudott +magának számot adni. A fejedelmi fénynek közepette, nyugalomra vágyott +az a Bátori, ki letévén rövid időre az országos gondokat, kővári +nyugalmában újra azon zajt óhajtá vissza, melytől futni látszatott… +Cristierna szövetsége kívánatos volt előtte egyelőre, de alig lett ezen +óhajtásból valóság: az a hölgy, ki fejedelmi bíbor híjával is nemének +dísze vala, kiben minden tulajdon megvolt annak boldogítására, ki +mennyének közelébe juthata,… nem tudá szívét betölteni. + +Két lovag, kik a táborba visszatérő fejedelem elébe vágtattak s a +törököknek új mozdulatáról szólottak, ada elméjének némi elszóródást. + +– A napokban dolgunk lesz, – mond valamivel vidámabban, – én győzedelmet +reménylek. Mind e mellett, – folytatá különös mosolylyal, fél komolyan, +fél tréfásan, Abafihoz fordulva, halkan, – a selyemredős ruha, a vörös +bibornoki kalap s egy tágas, kényelmes csarnok a világ hajdani +királynéjának remekszerű romjai közt, felér minden kis dicsőségünkkel +itt!… Mit gondolsz, leventém? + + + + +A CSATA S KÖVETKEZÉSEI. + +Nem mély a seb. + +_Bulwer_. + +Keblem egy nagy éj ezentúl. + +_Tóth Lőrincz._ + +A fejedelemnek jóslata teljesült. Alig szűnt meg a rövid fegyvernyugvás, +Sinán basa zaklatni kezdé az őrszemeket. + +A magyar tábor igen alkalmas helyen volt. Egy hosszú, közép-magas +hegygerincz képeze tágas földemeletet, mely fölül lapos volt. E térséget +egyik oldalról mászhatlan szirtek, másikról tágas folyó s mocsárok +védék. E hegygerinczről ásítottak le Bátori nehéz ágyúi. Túri Gábor, egy +gyakorlott hadi tiszt, volt az ágyús seregnek parancsnoka. Barna +paripán, egyszerű fekete sallanggal s medvebőr nyeregtakaróval, lovagolt +fel s alá a hosszú ágyúsor előtt, hol rendeléseket téve, hol a +közvitézeket szólítva meg. Fejét nehéz gömbölyű sisak födé, tőr-forma +csúcsban végződő, derekán vas ing folyt le, ezen fölül farkas-kaczagány +volt kerítve. + +Egy ősz vitézhez közelíte Túri, ki hosszú ágyú mellett állott, néha +le-lepillantva a völgybe, hol már az ellenséges seregek összecsaptak. + +– Pered! – szólt Túri azon a nyugodt hangon, mely a bátorságot jeleli, – +Keresztúri csapatjának bal szárnyát zaklatja a tar; végy négy ágyút +magadhoz s vonulj velök jobbra azon halomra! (ekkor oda mutata) s küldj +néhány vas morgót közikbe! Siess! siess! – folytatá, letekintve a tágas +csatatérre, – hogy oda érhess, míg össze nem kapnak, nehogy jót, rosszat +ránts le a lábáról. + +Pered a vett parancsot azonnal teljesíté. – Te itt maradsz ezzel a +röviddel, – mond, egy ágyúshoz ugratva Pered, – kerekei rosszak, +összedől, míg a domra érünk. Siessetek. + +Négy ágyúba hirtelen be voltak a lovak fogva, s néhány percz múlva már +hallatszott szakadatlan mély dörgésök. + +– Használnak, – mond egy csinos fiatal ágyúshoz szólva Túri, – az én vas +gömböleim. Nézd, István! mint sepri őket szét. + +– Ej, – mond ez boszúsan, – miért kell itt ok nélkül az időt tölteni! +már egy órája, hogy itt veszteglünk. Ördög teringettét! nézzen oda +balra, vitéz úr! – kiált fel a fiatal ágyús lángoló arczczal, – az a +fejedelem!… ki van mellette? + +– Abafi, – mond hidegen Túri. – Nem, nem, – folytatá, figyelemmel +szegezve szemeit a csatatérre, – Bethlen; Abafinak ott lejebb látom +szürkéjét. Derekasint! – kiált Túri lángoló arczczal, – ez Bátorihoz +illő megtámadás volt! Erre tart a török! vigyázzatok legények! – mond, +végig nyargalva az ágyúsor előtt. Most fordúlnak; tüzet! + +Az ágyúk zúgása tölté be a levegőt, rettentő pusztítást téve a törökök +közt. + +Ekkor egy fiatal lovag ugrata föl a hegygerinczre. + +– Csakhogy reánk is került a sor! – mond vígan az ágyús István, mellette +álló pajtásának. – De Jankó! – folytatá, közelebb lépve a szomszéd +ágyúshoz, – te mindig igen föl irányzasz; nézz ide! így! – mond, +igazítva az ágyún, – ez a lövés talál bizonyosan; haha! + +– Hármat egyszerre, – riadt fel Jankó, – egyiknek épen a gombját szedte +le! + +Azon közben a lovag, kit az elébb észrevevénk, fölérkezett s Túri előtt +megállván, a hegygerincz bal végére mutatott. + +– A fejedelem parancsolja, – mond, hogy az egész ágyú-csapat sietve arra +az oldalra vonuljon; – Razván hadai (látja kegyed? amott ni! most siet +seregeink egyik csapatja arra) – nehezen tartják magokat. + +Túri azonnal Pered után küldött s nemsokára a hosszú ágyusor csörtetve +vonult balra. + +– Ezen két széles torkút itt hagyom. Te maradsz, István! – mond Túri a +fiatal ágyushoz – s le-leszólasz néha a völgybe. + +– Lesz gondom reá – mond ez, törülgetve az ágyuját – egy-két szóval belé +elegyedni, ha nem kedvemre fordul alant a dolog. + +Az ágyuk eltávoztak s nemsokára nagy segítségére valának Razván vajda +seregeinek, kinek a fejedelem védelmökre sietett. + +– Nagyságod igen koczkáztatja életét! – mond Abafi, ki épen Bátori mellé +érkezett – itt úgy hemzseg a nyíl, mint a zápor. Azon dombra lovagoljon +Nagyságod! onnan mindent jobban ki lehet venni. + +– Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát. + +– Hol? – kérdé ez hidegen. + +– A válladon; hát nem érzesz semmit? + +Abafi a vállára tekintett. + +– Kis karczolás, úgy hiszem. Én sietek amoda! – mond, hirtelen +sarkantyuba kapva lovát. + +Jó is volt Abafinak megérkezte csapatjaihoz. Ezek egy sűrű török +spahi-osztálytól megtámadva, hátrálni kezdtek. + +Abafi ott termett. + +– Ki mer itt hátrálni! – kiáltott, szaladó seregei előtt megállva. – +Vissza, vissza! – s áttörvén a tömegen, megfordítá azt a spahik nagy +veszedelmére, kik közül sokan a viadal helyén maradtak. + +Minden ponton meg volt verve az ellenség s kezde sietve hátra vonulni. + +Bátori ekkor érkezett Abafihoz. + +– Mihály vajdával – mond – meg vagyok ma elégedve. Ő még vív; te pedig +köttesd be sebedet! ha nem nagy is, s vérveszteség elgyengít s karodra +még szükség van. + +Alig ejté ki a fejedelem e szavakat, midőn Abafi lovastól összedőlt. +Abafi hirtelen fölugrott. + +– Isten hozzád, jó hív állat! – mond – te megkaptad a magadét. + +E pillanatban termett mellette egy csinos karcsú lovag; sisak-rostélya +le volt eresztve, melynek tetején hosszú, vörös toll ingadozék; derekát +ezüst ing födte s ezen fölül szép tigris-kaczagány lebegett, almás fakón +ült a fiatal vitéz, melyet aligha nem láttunk már valahol. + +[Illustration: – Te vérzel Abafi! – mond a fejedelem megfordítva lovát.] + +– Itt a ló, ló helyett! – mond leugorva lováról s a meglepett Abafinak +kezébe tekerve lova kantárszárát s míg ez rábámult, sietve távozott, a +sereg közé elegyedve, s nemsokára eltűnt szem elől. + +– Ki volt ez? – kérdé a fejedelem meglepetve. + +– Ki volna – felelt a kérdezett – Izidora, Villám! + +– A Markó leánya? – szólt a fejedelem. – Istenemre! ez segítség a maga +idejében. + +– Mindig s mindig ő? – mond Olivér különös arczkifejezéssel, melyben +bosszúság vegyült a részvét nemével, melyet magába akart fojtani. + +Abafi s Izidora közt valóban különös viszony volt. Első találkozásuk +után úgy láttuk, hogy ők talán igen is szoros viszonyban álltak. Hogy +Abafi visszavonta magát Izidorától később, több okunk van gyanítani; a +kolosvári téren hozzá intézett szavai Izidorának bizonyítják ezt s az +önmaga nyilatkozása is a fejedelem előtt. S mégis e szenvedélyes +teremtés, visszaidéztetése után is, mily forrón ragaszkodott hozzá, mily +béketűrőleg szenvedte idegenkedését, mely őt bizonyosan mélyen sebzé; +mindezt nemcsak szerelemből, hanem hálából is, azon lény iránt, ki őt az +élethez köté s a ki példátlanul szeretett fia iránt kegyes volt. Abafi, +úgyszólván nemcsak életét mentette meg, hanem neveléséről s jövendő +sorsáról is gondoskodott s ezt nem gyámnoki felelősséggel, hanem atyai s +testvéri indulattal. De Izidora szereté is Abafit oly forrón, oly +öntagadólag, oly számítás nélkül, hogy ezen indulat őt szinte +megnemesíté. S ez a hölgy, ki alig tizenhat éves, egykor egy fiatal +csábító karjai közt felede mindent; ki később, midőn ezen első tettének +következése őt vigyázóbbá tehetné, a Dandár vétkes szerelmének tárgya s +részese volt, ez a könnyelmű, sőt vétkes teremtés, már tudná fölfogni +lelkében azon gondolatot, hogy ily nemtelen lény Abafihoz érdemetlen. Ő, +ki a tatárfejeket önkezével vagdalta le, ki atyjának vad czimboráival +versengve ivott, játszott, tombolt: Abafi előtt szégyenlett boros +poharat vinni ajkaihoz, koczkát fogni kezébe s illetlen szót ejteni ki +ajkain; s mióta szerette egész boldogtalan hevével forró ifjú keblének: +neme a véthetlen undornak keletkezék lelkében Dandár iránt s mind +tetteiben, mind élete módjában volt valami, a mi őt nemének szelidebb +szelleméhez közelteté, ha nem is mindenben, a mit ily élet neméhez +szokottól, aligha mint lehetőt, kivánhatunk,… de igen sokban. + +Ő atyjánál növekedett föl férfiasan, vad férfiak közt. A pillanat +hatalma tevé őt bűnössé; alkalom s atyjának gondatlan engedékenysége +okozá, hogy a bűn ösvényén haladt. Lelkében azon komoly meggyőződés, +hogy ő jobb nem lehet, mint a milyen, azzal a daczczal volt vegyülve, +mely oly feltünő azokban, kiket sorsuk öntudatlan s önakaratlan ránt le +szennyes szenvedélyek örvényébe, kiknek szemeik csak akkor nyiladoznak s +kik csak akkor érik el az életnek gondolkozó korát, mikor a világ, mely +lelkeikben derült, csak aljas, visszahozhatlan tettek fekete sergét +sugározza körül s ha valóban nemes, erőteljes a lélek, mely ily mámorból +ébredez, önmagát utálja s veti meg. + +Az a hölgy, ki az első jöttnek odaveté a legszentebb tisztaságát és +szemérmét, ki éveket töltött azon feslett elszórtságban, mely +pillanatnyi kegyét osztja választás nélkül, soha, bármint jobbuljon is +meg, csendes, nyugodt többé nem lehet; hölgy, ki szemérmét veszté el, +mindent elvesztett… Ilyen volt Izidora. Ő, mióta Abafit szerette, +mindenkitől visszavonult; de az a gondolat, hogy Abafihoz érdemetlen s +hogy ez, ha valaha szerethetné őt, e szeretettel önmagát alacsonyítná +le, volt a féreg, mely emészté. + +– Nem szerethet! – monda olykor magában – hiszen én magam utálom s +gyűlölöm magamat. Anyja egy gyermeknek, kinek atyját nem szabad +neveznem! s ki ha élne is, megtagadná őt!… ágyasa a legnyomorultabb +semmire-kellőnek! egy hyéna, mely vérözönök közt nevekedék föl!… ily +iszonyú teremtés, hogy álmodhatnék azon férfiú szerelméről, kit nincs +asszony, ki megérdemelne! + +– Mint férfiú, mint ember akarom becsülését, háláját megérdemelni. – Így +tűnődött s e föltét volt tetteinek vezércsillaga. – Csak egykor, ha ő a +szerencsétlen Izidorát nem utálja, nem veti meg, ha hozzá illő nőnek +karjai közt boldog leend, tudja meg, mennyire szeretem én!… Nem, nem! – +mond kitörő könyekkel – akkor sem! hiszen ő megvetne, ő kinevetne. S ha +mint hölgy, kinek pillanatnyi kegyét szerelem nélkül gondolá birhatni, +utálatot érdemlek is: nem vagyok-e Villám, a barlangok arszlánának +rettegett leánya? – s nem vala-e fölbátorítása önmagának, ment egy +nemétől az önérzetnek, mely Villámban néha különbözött azon dölyftől, +mely nem ritkán homályosítja épen azon tetteknek becsét, melyek azt +előidézik. + +Abafi Izidorát nem szerette; ezt önmagának nyilatkoztatásából értettük. +De mi volt tehát az, a mit ő Izidora iránt érzett? Előre a szép, csinos +hölgy közeledése érzékeire hatott s Izidora, ha kevésbbé nyilt s +cselszövényesebb lett volna, alkalmasint könnyen elszédítheté Abafit. De +ezen egészen sajátságos teremtésnek lelkületében volt magát mindig úgy +adni, mint a milyen s így Abafi minden tettét s egész előbbi életét +tudta. Nem csodálhatjuk, ha benne, bármi aljas ember volt is az +Izidorávali ismeretségének első idejében, e nyilatkozások azon hideg +visszavonulást okozták, mely többnyire könnyen ajánlkozó szerelmi kaland +következménye. De a kis Zsiga szerfölött kedves volt előtte; +előmenetelét, csinosb maga-alkalmazását, számtalan ügyességét magának +tulajdonítá Abafi s méltán: a kis Zsiga az ő teremtménye volt: s a +gyermek kifejezhetlen hálája s azon egyszerű, szívéből özönlő +kedvkeresés, melylyel jóltevőjének úgyszólván gondolatját igyekezék +kitalálni, oly tündérerővel bírt, hogy el nem tudott volna lenni +nélküle. Föltevé magában őt boldoggá tenni s e feltét mindig erősb, +mindig határozottabb lőn az ő nemes s már mondhatjuk, nagy lelkében. +Izidora is érdekes volt előtte, egyrészt fiáért, kihez közös szeretet +csatlá őket; másrészt önragaszkodásaért Abafihoz, melyben valami oly +öntagadó, oly számítás nélküli volt, hogy Abafiban baráti hajlandóságot +és szánakodást idézett elő egyszerre s – mely lelkének jól esett, mivel +talán némi rokonsággal bírt az Abafi indulatainak jelen irányával; +csakhogy Abafi azon gerjedtséget, kiválást a köznapi életből s azon +magasztaltságot nem Izidora iránt, kinek ha személyét kedvelte is, +tetteit s előbbi életét utálnia kellett, hanem azon lény iránt érezte, +kit fiatal keblének minden tehetségéből s erejéből imádott – Cristierna +iránt. Izidorának példátlan hűsége őt érdekessé tevé előtte: s nem +csodálhatjuk, ha mindezen okoknak összes hatása, egyesülve a hála oly +nemes és gyöngéd érzetével, nagy, sőt mindig nevekedő erővel bírt; annál +is inkább, mivel Izidorának Abafivali társalkodása egészen más, +szelidebb, asszonyibb nemű volt, mint a milyennek, másokkali +érintéseiben e különös lénynek valánk tanui; s mivel végre Izidora +szerfelett csinos, kecscsel teljes hölgy volt, kit férfiúszem nem +tekinthete részvét s gerjedő vágyak nélkül. + +Ezen kissé hosszabb, de a történet tekintetében szükséges kitérés után, +forduljunk vissza a fejedelemhez s Abafihoz. + +Az ellenséges seregeknek visszavonulása után a fejedelem, számos +vezéreinek és segédjeinek kiséretében, kik közt Bocskai, Kornis, +Keresztúri, Abafi, Betlen s mások valának, igen vidáman tért vissza a +táborba, hol örömlövések s víg hanga várakozék reá s követőire. + +A seregnek része a völgyben maradt, álmatlan szemekkel virrasztva a +hosszú éji órákat által; néha-néha hallatszott egy lövés vagy csendes +csörtetés, a vizsgáló csapatok mozgását s jeladásait jelentő. A táborban +minden nyugalomra sietett a napnak hosszú küzdése után. + + + + +HÁLA S HALÁL. + + Folyj ki, folyj ki vérem, + Múlj el életem! + – – – – halni, + Szép halál nekem. + +_Garay_. + +Abafi sátra elébe érkezett; számos cselédei álltak az előtt. – A fakó ma +nálam marad – mond, leszállva s megveregetve nyakát az Izidora lovának – +jól tartsátok! – Egy ölnyi csatlós átvevé a lovat; Olivér sátrába +lépett. Nehéz, fehér s veres, négynyüstös vászonból volt az, hat +négyszög öl tágasságot képezett s finom török szövettel volt. A +nyílással szembeni bal szögletében vonult el a tábori ágy. Az ágy fejét +dagadó szarvasbőrpárna foglalá el s a takaró széles, világoszöld +köpenyeg volt; mellette két hosszas podgyász-zsák egymás mellé téve s +több rétbe hajtott török szőnyeggel födve, pamlagot képezett. Ezzel +szemben, földbe vert czövekektől tartott fogason, számos tükörsíma +fegyverei voltak aggatva. + +Egy öreg cseléd állt a sátorban. – Egészen besötétedett már, Péter – +mond Abafi s levevé sisakját – küldd el ezt a sok tátongó cselédet +innen; egyedül akarok lenni veled. + +Péter teljesíté a parancsot s visszatért egyedül. + +– Emeld ki e nehéz inget nyakamból – mond ura. + +– Az urfinak válla vérzik! – jegyzé meg búsan a szolga – a vas-szövet +ketté van vágva. + +– Várj – mond Abafi, leoldva karját – jobbról emeld… vigyázz… ne húzd +sebesen… így. – Péter gondosan leemelte a sodronyinget nyakából. + +– Szerencséje volt az urfinak ezzel az inggel, mert ketté esett volna +vállperecze. Vizet hozok; egészen összealudt vére a dolmányon. + +– Magam is nehezen bírom már a karom, de előbb levetem dolmányomat. – +Ezzel kigombolá öltönyét fél kézzel. + +– Uram! – mond Péter – csöndesen lehúzván jobb karjáról azt: – a másik +ujját jó lesz fölbontani; úgy tetszik, hogy válla földagadt. + +– Nem bánon. Nem láttál senkit? + +– Ma még nem; de azon köpönyegbe burkolt ember, ki tegnap betekintett a +sátorba, nem jóban járt; s míg utána ugrottam, a sűrűségbe vonult előlem +s többé nem láttam. + +– Villám volt. + +– Arra megesküszöm, hogy nem ő. + +– Hát ki? – szólt Abafi, ágyára dőlve – de erről később, most siess víz +után. + +A szolga kiment, nemsokára vas-edénybe vizet hozott s fekvő urának nagy +gonddal áztatá karját. – A seb nem mély – jegyzé meg az inas. – De mégis +jó volna az öreg Gyárfást előszólítani, ő nem igen messze van ide. + +– Nem bánom; de előbb, a hogy tudod, kösd be; mert újra vérezni kezd. + +Péter tépett rongygyal jól-rosszul berakta a sebet s fehér kendővel +körülkerítvén azt, a sátorból kilépett. + +Abafi, egészséges könyökére dőlve hevert ágyába. A sátor nyílásán által +látszott nem távol a tűz; s a táborban föl s alá járkáló őrök s a had +fiainak zsibongásuk, lónyerítés, fegyver-csörgetés egyesülének azon +élénk hadi zajra, mely a katonai életnek oly eleven, lármás alakot ád. + +Nemsokára Péter kilépte után a Villám fakója kapará a földet s nyeríte +harsányul künn. Egy csínos fiatal ember lépett ekkor a sátorba; zöld +köpönyeg volt rákerítve s fejét egyszerű veres süveg födé. + +– Te itt, Izidora! – kiált föl Abafi – jó lélek! fakód épen jött haza, +holnap visszavezettetem, ma még lakjék jól az én abrakomból. De mi +hozott ide? + +Izidora letevé köpönyegét s a besugárzó tűz fakó fénye világítá csinos +termetét, részvéttel közelíte Abafihoz. – Kegyed sebek kapott – mond – s +engem nyugtalanság hoz ide. Mély-e a seb? Istenem! hogy ezt mindjárt +észre nem vettem, még a csatahelyen bekötöztem volna. Mennyi vér +veszhetett el azóta! + +– Nyugtasd magad!… a seb csekély. Oldd le a köteléket, nézd meg; Gyárfás +után küldöttem; de a te kis gyöngéd kezed, hív lélek! jobban, +szelidebben fog azzal elbánni. + +Izidora azonnal ruhacsomót vevén ki kebléből, azt a szőnyegre tevé s a +sebnek kötelékét gondosan leoldva, műértőleg s határtalan gyöngédséggel +kötözé be azt újra. – A daganatra jó lesz e füveket megfőzetni – mond, +egy csomóra mutatva – reménylem, Gyárfás gyógymódomat helybenhagyandja. +Ezt a párnát kissé fölebb emelem… Így, most csendesen legyen!… Fáj-e +még? – kérdé, Abafira hajolva. – Egek! Én oda vagyok! – kiált, egyszerre +összedőlve. + +E pillanatban sivított egy nyílvessző Abafinak feje fölött a sátron +keresztül; az első Izidorát találta. + +– Hah! mi ez? – kiált Abafi, felugorva – Izidora, jó lélek! mi lelt?… +Egek! te vérzel… Segítség! + +Künn nagy lárma támadt; több szózat hallatszék s köztök vad káromlások. +Abafi felölelte Izidorát, ki alig pihegé: – Az atyámat, oh Olivér!… a +fiam!… egek! hogy kell meghalnom a nélkül, hogy őt lássam! – Itt elállt +szava s halálsápadtság futá el arczát. Abafi az ágyra helyezé. + +– Megállj, lator! – szólt egy ismerős hang a sátor előtt. + +Abafi kirohant. Péter, Gyárfás s Betlen tarták torkon fogva a +gonosztevőt, ki a sátorba lőtt s nyílvesszejét, mint ki jól tudja a +járást, egyenesen az ágynak irányzá. + +– Ki vagy? – szólt Betlen – Olivér! találva vagy-e? + +– Bár inkább én lennék! mond Abafi a legmélyebb fájdalommal – én +sértetlen maradtam. Oh, jer Farkas! segíts; szegény Villám oda van, +talán nem él már!… S te, Péter, siess a Deli Markó sátrába; ott a +völgyben van alant, jobbra, a fejedelem sátorához alig háromszáz +lépésnyire; a zöld lobogóról megismered. Vedd legjobb paripámat, siess!… +Ezen orgyilkost vigyétek Peredhez; életével felel róla. + +– Izidora, oh! – mond dühösen a gyilkos, – Izidora, s nem te Abafi? – +Oh, pokol! hogy hibázhaték így!… Izidora! – rebegte, – te vagy találva? +te, a kinek életeért ezret vetnék poklokra!… S te élsz Abafi! te, kire +irányoztam nyilamat. – S ki akará magát szabadítani az őt körülfogó +sokaságtól. + +– Ez Dandár, – hangzott ki a sátorból alig hallhatólag. – Oh irtózatos!… +Hála neked, Isten! hogy engemet talált. + +– Ne vigyetek! – mond Dandár, őrült szemeket vetve maga körül, – hadd +lássam egyszer még, egyetlen egyszer!… Ah, Izidora! átkozott legyen az +óra, melyben ívemet faragták! átkozott a kéz, mely azt feszítette! s +átkozott ezerszer te Abafi, kire irányoztam s kiért Izidorának kell +vesznie. + +Borzasztó volt Dandárt látni, kivel többen tíznél küzdöttek, s mégis +alig birtak vele. + +Dandár a nagy erőlködésben lankadni látszatott, nem küzde többet; szemei +kidagadtak, tajték borítá ajkait, alig szólhatott. – Ah! – mond, – +álljatok meg, egy perczig csak! látjátok, én csendes vagyok, mint egy +gyermek; én nem teszek semmit! Kössétek hátra kezeimet, – folytatá, +bánatosan körüljártatva szemeit s hátra tevé kezeit, – én tűröm, mint a +bárány!… Ah, csak még egyszer! vezessetek lábaihoz, hogy a port +csókoljam le saruiról, hogy még egyszer nyugodjék szeme rajtam, ha +haraggal is. Ássátok ki egyik szememet, hogy lássam pillanatig a +másikkal! aztán, – mond vadon fölkaczagva, – legyen a tietek az is! + +Újra körülfogták Dandárt, s hurczolni kezdték a sátor elől; dühösen +védte magát, nem kiáltott, nem ordított, egy bőgés neme volt, a mi mély +torokhangon gomolygott ki melléből, rémítve s iszonyítva. Így tudták +nagy bajjal távoztatni. + +Abafi, Betlen s Gyárfás azon közben a sátorba éptek. Abafi leirhatatlan +tekintettel függeszté szemeit Izidorára. – Oh, te hív, te jó lélek; +érettem kell-e neked ily fiatalon elveszni! De nyugodjál meg, fiad az +enyém, s az enyém marad, míg élek!… Oh, Gyárfás! mindenem a tied, ha +megmented. + +Izidora fölveté szemeit, valamit rebege, de érteni nem lehetett. + +Gyárfás azonnal dologhoz látott. Csendesen emelé ki a nyilat oldalából. +Izidora összeszorítá ajkait, de egy sóhaj nem rebbene föl azokról. +Gyárfás megvizsgálta sebét s azt gondosan bekötözte. – A seb még +gyógyítható, – biztatá Izidorát, – csak csendesen, kedves kisasszony! +itt e cseppek enyhíteni fogják a seblázat is. + +Izidora hitetlenül rázta fejét, s kezét Abafinak nyújtá: – Érzem, – +mond, – hogy meghalok! Oh, Olivér, te élj!… Isten, hálát adok neked!… +Légy atyja Zsigámnak, – folytatá, alig rebegve. S azon hölgy, ki vad +tűzzel veve részt a csatákban, ki minden egyéb volt, midőn kopjáját +robbantá ki, csak asszony nem, kinek ugar lelke csak férfi-örömet +ismert, hölgy csak gyengeségeiben volt, oly szelíd, oly egészen női, oly +érzékeny lőn e pillanatban, s arczán oly gyöngéd kifejezés alakult, hogy +benne senki nem ismerhete Villámra. + +Olivér egy indulat-elegygyel, melyre nincs nyelv, függeszté szemeit a +szép, most valóban nőileg szép hölgyre, megfogván kezeit. – Légy +nyugodt! – mond lágy hangon, – reménylem, sebed nem halálos, csak légy +nyugodt! + +– Oh, fiam, oh, kedves Zsigám! kedves kis szőke fejecském, a te szelíd, +jó szemeiddel,… Istenem! de távol, s milyen távol vagy tőlem! Ki fog +téged oly hévvel szívéhez szorítni, mint én! + +– Csendesen, kedves, jó lélek! kedves Izidorám! te élni fogsz: de +mindenesetre Zsigának, az én Zsigámnak atyja lesz. Az Isten előtt igérem +ezt neked, esküim legszentebbikével. + +– Oh, Olivér! a te Izidorád… a te fiad… egek!… a te Izidorád… én… a +véres Villám… a vad Dandár ágyasa,… a név, rény, szemérem nélküli +Izidora!… Ah, szív, repedj meg! légy, üdvös nekem, oh, halál!… én +éltem,… igen, oh igen, én éltem!… – Lángolva emelte szép, elhaló szemeit +Olivérre, s keblére szorítá kezeit, s mély fohász emelkedék… nem +kebléből, hanem lelkének izzó mélyéből, s pillái elfödék szemeit, arczán +olvadékony halványság sápadt körül, s lehellete föl látszék akadni… ő +elszenderült, vagy ájult, vagy meghalt. Márvány kép volt, melynek hideg +vonalain látszék nemesültebb lélek lebegni. + +Így nyugodt ő. Olivér nyugtalan járt sátrában. – Gyárfás! – mond, – +kivánj, a mit akarsz, de mentsd meg őt! Egy kín fűzi össze minden +idegeimet, oly hatalommal, milyet e szelíd indulatban nem gyaníték. + +– Uram! – szólt Gyárfás halkan s komolyan, – legyen férfiú! szoktassa +elméjét azon képzethez, hogy ő megszünt élni. + +– Megszünt! – mond Olivér elhalványodva. + +– Nem még, – felelt Gyárfás, – de két óránál többet nem merek neki +igérni. + +Abafi szótlan mereszté szemeit váltva Gyárfásra és Izidorára. + +– Ily fiatal, ily kecscsel teljes, ily hív!… s két óra! – mond mély +érzékenységgel szavában, – s érettem!… oh, ez fáj! és keserű nagyon. + +– Talán jobb volt így, – szólt Betlen, kezét nyújtva Abafinak. – Te +szeretted, igen, Olivér, ne tagadd, te szeretted! s mire vezethetett +volna ez?… Ő boldog! fiát elfogadtad; utolsó óráit közeledben tölti, a +kedves, érdekes teremtés! + +– Farkas, – te kegyetlen vagy, hideg okosságod e borzasztó perczeken +szívem metszi át. Szerettem vagy nem, mit tudom én azt most… Egy atya, +egy barát vesztesége irtózatos! S mi minden érzés, egybehasonlítva azon +példátlan ragaszkodással, melyet e szerencsétlen bizonyított irántam! Te +szívemet ismered, barátom! tudod minden redőiben titkát, s mit önmagam +előtt rettegek fölnyitni, tárva áll előtted. Igen, szerettem, mint +jóltevőt a leghálásabb szív szerethet, mint barátot a legforróbb barát, +s éltem hosszú évei nem lesznek képesek elfelejtetni velem ezen egészen +eredeti teremtést! + +A szőnyegre ült Olivér, közel Izidorához: testi fájdalma, sebe el volt +feledve; néma, szótlan tünődés nehezkedett lelkére. + +Izidora szunnyadni látszék, Betlen eltávozott, az orvos maradt egyedül +Olivérrel. + +Abafi fölkelt. Úgy tetszett, mintha valami fontos tárgy foglalná el +elméjét: egy helyre szegzé szemét… s különös, hogy arczán néha-néha +örömsugár villant keresztül. Nemesnek, szerfölött nemesnek kelle ezen +örömnek lenni; mert az Abafi arczának kifejezése oly nyugodttá, oly +érdekteljessé vált, a minő talán sohasem volt. + +Olivér az orvosnak kezét ragadta meg. – Gyárfás! mondja kegyed, nincs-e +semmi remény többé az Izidora éltéhez? + +– Nincs! + +Abafi sóhajtott. – Mit gondol? – folytatá, jelentő vizsgáló tekintetet +vetve Gyárfásra, – nagy öröm árthatna-e, siettetné-e halálát? + +– Neki csak perczei vannak hátra; s én azt hiszem, hogy öröm inkább +nyújtani, mint rövidítni fogja ezen perczek számát. + +– Tökéletesen hiszi-e ezt kegyed? + +– A mennyire ember lehet valamiről bizonyos, igen, – felelt Gyárfás, +figyelemmel meresztve szemét Abafira. – De én nem tudom fölfogni, mi +lehet azon öröm, melyet számára készít kegyed. + +– Mégis, mégis, – sóhajtott Abafi, s ezzel kilépett a sátorból, +parancsot ada egy csatlósnak, ki azonnal elsietett. + +Izidora eszmélni kezdett; arczán csendes, nyugodt komolyság volt; kezét +nyújtá Olivérnek. + +– Atyja Zsigámnak! – mond lágy, ércztelen hangon, – oh, tedd őt +boldoggá!… Egek! hogy őt nem láthatom most utolsó órámban!… Elválni az +élettől a nélkül, hogy gyenge karjai nyakamat átöleljék!… a nélkül, hogy +kis szájacskája rebegné: Anyám! + +Olivér közeledett hozzá, megfogá kezét, a legérzékenyebb hangon kérdé: – +Érzesz-e fájdalmat, Izidora! jó lélek, könnyebbülsz-e? + +Izidora könynyel telt szemét emelé Abafira. Valami kifejezhetlen báj +volt e tekintetben. – Ah, te jó; – rebegte, – érzem, minő gyöngéd, minő +boldogító azon érzékeny figyelem, melyet irántam mutatsz, Olivér! Nekem +nincs fájdalmam; csak egy:… három lénytől szakadni… oh, ez fáj! Atyám is +késik. + +– Nyugodjál meg, Izidorám! Ő jön, s nem akarod-e, hogy őt meglepjük +valamivel, mi talán bánatját enyhítené? + +Izidora figyelmezett. – Meglepni? – kérdé, – hogyan?… Ah, az ő fájdalma +irtózatos lesz! + +– Izidora! – mond Abafi, lelkes tekintetét nyugtatva a beteg leányon, +részvéttel teljes hangon, – tudsz-e nagy örömet elbírni? + +– Örömet? egek! talán fiam? – mond, s arczát lángoló öröm sugárzá körül. + +– Nem! – felelt Abafi, ráhajolva, – fiad az én fiam! ő boldog leend! s +talán érzékeny szíve megrepedne, ha anyját így szenvedni látná. Ő nincs +közel… s ez talán jobb így. + +Izidora elnémult. – Igaz, – mond kis szünet után, – én kegyetlen valék +vágyommal, őt sírni látni… oh az elébb ölne meg! + +– Nem volt-e valaha egy titkos óhajtásod, Izidora, vizsgáld meg +lelkedet, s el tudnád-e bírni annak teljesülését? + +– Nem, nem! – mond Izidora, tagadólag intve fejével, – nem olyan, mely +rögtön teljesülhetne + +Olivér szívéhez szorítá kezét Izidorának; szava elállott, mintha nem +merné, vagy nem tudná kimondani, a mi a lelkét hullámoztatja. + +Izidora bámuló tekintetet függesztett reá. + +– Izidorám, – folytatá Olivér, – legyél nőm! adj atyát fiadnak, s +engedd, hogy nevemet viselhesse azon lény, kinek annyi hálával +tartozom,… légy nőm! – s lehajlott rá s egy csókot nyomott ajkaira, s az +érzéstől elfogódva némán tekintett reá. + +– Oh! – mond Izidora, s két kezét szorítá keblére, s szeme égnek +emelkedett. Nem szólott, úgy nézett, mint a kit tündér ige levarázsol, +mint a vak, kinek orvos-kéz nyitja meg a szép világ ragyogványát. + +– Te hallgatsz! – szólt Olivér, simogatva homlokát. + +– Igen, igen, – kiált föl Izidora, – nem csalt meg szívem, midőn azon +férfiút imádtam, ki így égi angyalként áll előttem! Te Erdélynek +legszebb, leglelkesebb fia! te Abafi, kiért ezer szív eped, kire ezer +szív vágyik,… te tudnád ezt tenni! érettem, nyomorultért, ki oly +távolságra állok tőled, mint kelet nyugottól! + +– Csendesen, kedves, – nyugtatá Olivér. + +– Nem! – felelt szenvedélyesen Izidora, – hallja az egész világ, hogy +Abafi Olivér az emberek legnemesbike!… Oh, Olivér, eltaláltad; igen is, +volt egy titkos vágy keblemben, de oly titkos, hogy magam is e +pillanatban találtam reá. + +Az orvos közeledett. + +– Nem jó lesz, – mond, – a sok beszéd most, kedves kisasszony! + +– Olivér! – szólt Izidora, – lehetséges-e? Oh, ez álom, úgy-e?… Olivér +az enyém! az én férjem!… hát nem vagyok többé kirekesztve a világból?… +sorban állhatok azokkal, kiknek azon lehetőségért, hogy rád +számolhassanak, egy hosszú életet adtam volna?… A tied, oh! – mond +könnyek közt görcsösen nevetve, – Abafiné!… Fölléphetni a világban ily +férj oldalán, s büszkén nézni le az első királynéra; s mindezt annak +köszönhetni, kit imádok, ki előttem Istenként áll, magasan kiválva +mindenek fölött. + +– Én ártottam neked e nyilatkozással, – szólt Abafi, megragadva kezét +mély részvéttel, – ah, csendesedjél, nehogy magamat vádoljam, hogy azzal +hirtelenkedtem. + +– Nem, nem! – mond szenvedélyesen a hölgy, – nem halok meg! én élni +fogok!… Látod, minden fájdalom megszűnt!… Én ölelni fogom fiamat; én +leszek a legirigylettebb, a legboldogabb nő, oh, Olivér! – mond alig +hallhatón, s körülfoná karjait nyakán, s kebléhez voná őt, s lázas forró +arcza könnytől ázottan olvadt képéhez. + +Így szorítá Abafit magához, és mindig szorítá, s szemei bezáródtak, +ajkai elsápadtak, jégsúlylyal feszültek karjai Abafira,… Izidora nem +volt többé! + +– Ah, én megöltem! – kiált föl iszonyodva Abafi, ő meghalt!… Oh, +Gyárfás, mit cselekedtünk! – folytatá, fölkelve, s kezeit szemeire +tapasztva. + +– S kegyed vádolhatja-e magát? – nyugtatá Gyárfás égbe emelt szemekkel, +összetevén kezeit. – Ő neki meg kellett halni! nem volt mentség, ezt +bizonyíthatom; s kegyed a mennyet varázsolta elébe; ő soha boldogabb +talán nem volt, mint ezen órában. + +Némán állott Abafi a szép halott előtt, s világa a fájdalomnak hevert +ólomsúlylyal szívén… Kevés időre e szívrázó jelenet után belépett egy +tisztes szerzetes azon csatlósnak kiséretében, kit elébb elküldött +Abafi… Kezét nyújtá neki Olivér: – Későn, atyám! – szólt, a halottra +mutatva. + +Ló-tombolás hallatszék kívülről, s letoppanása egy nehéz testnek. – Ez a +barlangok arszlána, – mond Abafi, Deli Markó! + +[Illustration: Némán állott Abafi a szép halott előtt…] + + + + +A KIS ZSIGA. + + – – – tán gyermeked + – – – minden örömed + Emésztő sírba szállt. + +_Vörösmarty_. + +Izidorát másnap hadi pompával temették el; tizenkét levente vitte +zászlókra fektetve a szép halottat. Sírja előtt zárák egyszerű +koporsóba; így fogadá tetemeit, távol honától, a közelebbi helység +temetője. + +A Deli Markó fájdalmát leírni nincs toll. Nem panaszokban, nem +könnyekben mutatkozék ez. Néma, sötét, fagyos volt, mint egy téli sír. A +mosoly elköltözött ajkairól örökre; s úgy állt, mint egy éjszaki +jégtorony a hullámok közepette, várva, míg a vész aláássa alapját, +iszonyú dörgéssel zuhanó egykor össze. + +Dandárt a fejedelem általadá Markónak; de minekelőtte ez boszuját +állhatná, mely irtózatos lett volna, a gyilkost halva találták. Tátongó +seb volt fején, s a vér szélesen terjedt körüle a homokban. Őrei +állíták, hogy a reggelt előző éjtszakán tompa koppanást hallottak, mély +hörgéstől követve. A szerencsétlen azon a tőkén zúzta szét a fejét, +melyhez lánczolva volt. + +Abafi tette, mely Gyárfás és a szerzetes által esett tudtára a vad +bajnoknak, meghatá szívét. Két nappal a temetés után, melynek +ágyúdurrogásai pokolvisszhangként zúgtak még agyában, belépett a +barlangok arszlána Abafinak sátrába, és pedig aczéljában nehéz +fegyverzetének, s két nappal jötte után még látható volt nyoma lábának. + +Abafi szótlan fogadta őt. Arcza el volt a szép fiatal hősnek változva; +valami reszketegség ajkain, félig szemeire nehézkedő pillái s görnyedt +állása valának tanui: mennyire hatott ezen eset lelkére,… s +bizonyítványa annak, minő sokszerűek azon érzések, melyek a szivet +ostromolják. Szánakodás, hála, barátság egyesültek Abafiban, +veszteségének keserűségét nagyítók. S most, minekutána ezen érdekes +lény, ki úgy egész lelkéből az övé volt, megszünt lenni: ürt érzett +Abafi szívében, melyet csak az érthet, ki egykor szeretett barátját, de +barátját a szó legteljesebb értelmében, vesztette el. + +Deli Markó csendesen állt meg Abafi előtt. – Kegyed, – mond mély hangon +a barlangok arszlána, – nemes, nagylelkű férfiú! + +Abafi hallgatott, némán borúlt a komoly bajnok aczél vállára. + +– A mit leányomért tett, – mond Markó, – mert a jó szándékot egészen +tett gyanánt veszem, átköltözteté leányomnak lelkét az én keblembe: a +kegyedé vagyok, mint ő az volt véglehelletéig! – Itt elhallgatott, +széles kebléből fohász emelkedett, durva kezét nyujtá Abafinak. – Az én +életem, – folytatá Markó, – elveszté világát, sivataggá, télivé, +néptelenné vált: én mindent elvesztettem, mindent! önmagamat +gyermekemben. Oh, Izida! – mond azon mély szomorú hangon, mely szinte +kisérteti, szinte földalatti. + +– A mit tenni akartam, – felelt Abafi csöndesen, – nem tehetém meg; őt +az egész világ előtt nőmnek ismerni, fiának atyát adni, ezt akarám. Az +elsőt halála megakadályozá, a másiknak egész éltem lesz bizonysága, – +mond, kezét nyújtva Markónak. + +– S ha élt volna? – szólt Markó, – ha fiatal ereje legyőzte volna a +halált? akkor… Abafi? + +– Mikor kivántam jobbnak látszani, mint vagyok, Markó?! Végső +pillanatait boldogítni fia tekintetében, kiért élt, halt, őt +megnyugtatni, a világ előtt neki nevet adni, bár a sír szélén; ezt, s +ennyit akartam. De ha élt volna, soha Abafi nem szegte szavát, – +folytatá méltósággal teljes, de szelid hangon, – ő Abafiné maradt volna, +s én tudtam volna megadni s megszerezni neki azon tiszteletet, melyre +mint nőm számolhatott. + +Markó arczán örömsugár vonult el, szinte észrevehetetlen; darabig +szótlan állt Abafi előtt, azután nyugtalan járt a sátorban s a szőnyegre +ereszkedett, mint a ki hanyatlani érzi erejét. – Keblemben egy titok +hever, – mond Deli Markó, – melyet tovább abban zárva tartani nem +szükséges. + +– Titok? – szólt Abafi, figyelmezve. + +– Zsiga, – folytatá Markó, sötéten függesztve szemeit Abafira, – nem az +Izidora fia. + +Abafi megrázkódott, mintha tulajdon fiának sorsa jönne kérdésbe. – Nem? +– kérdé a meglepetés igézetével arcza kifejezésében, – nem az Izidora +fia? + +– Nem, – viszonzá Deli Markó csendesen. + +– Kié hát? s tudta-e ezt Izidora? + +– Nem tudta, boldogságára! s én nem birtam volna azt vele tudatni soha. + +– Ez talány előttem, – mond Abafi, – melyet meg nem foghatok. Szóljon +kegyed! az egekre kérem: szívem össze van fűzve. + +– Üljön ide mellém, – felelt Markó, – hallgasson ki csendesen s itéljen. + +– Izidora tiltott szövetség gyümölcse. Anyja előkelő családból +származott; neve örök titka szivemnek. Ritkán s rejtélyesen jöheték +anyjával össze csak… de ne többet erről. Izida férfiak közt növekedett; +mint gyermek már jeleit adá azon határozottságnak, elszántságnak, s +regényes iránynak, mely később őt egygyé tevé a legérdekesebb, a +legsajátságosabb teremtések közül. De minek ezt kegyednek mondani! + +Sóhaj emelé az Abafi keblét. + +– Minden ellenmondások mellett, melyek e különös teremtésben oly +atyafitlanul s mégis oly szorosan álltak egymás mellett: ő +szeretetreméltó gyermek volt. Gyengeségei, hibái, különösségei nevelése +rovására esnek… s talán, – folytatá Deli Markó kis szünet után, – az +enyémre. Igen… én túl a rendén engedékeny atya voltam!… Nagy szó, a mit +mondok, levente! még soha ember a szélek királyának ajkairól nem hallá: +ő parancsolt nekem s én féltem tőle!… Első botlásait én mentegettem. Ki +leányomat szerette, kedves volt előttem. Dandárrali szövetsége nem volt +titok. – Láng borítá el a Markó arczát, lábával toppantott, csörögve +zengett nehéz fegyverzete. – Dandár!… oh, gyáva… orgyilkos!… Ő nincs +többé… Ha él!… boszúm irtózatos lenne!… Mint árva jött seregembe, vad, +makacs kölyök volt, de erős hadban. Sok panaszom volt reá, de mindent +megbocsáték akkor neki; hiszen ő leányomat szerette!… s mégis! – Markó +elhallgatott; boszú, dühösség szikrázott szemeiből. + +– Szép volt Izida! oh, – folytatá szenvedélyesen Deli Markó, – szép! +szép, mint anyja! és tűz… láng… szenvedély, mint anyja! Ő vétkes lőn; +tiltott szerelmének gyümölcse egy gyönyörű fiúcska volt; s én, hiheti-e +kegyed! a helyett, hogy kárhoztatnám, a kisdednek bolondja valék,… egy +gyerekes nagyatya, ki azt órákig hordám ölemben. + +– S ki volt a gyerek atyja? – kérdé Abafi feszülve. + +– Leányom soha sem vallá meg. Én gyanítom, hogy Gyulafi Bálint, Mikola +Margit férje; mert akkortájban jószágainak közelében tanyáztunk, s az +egy éves fiatal férj örömestebb mulatott Izidámmal, – folytatá némi +rátartással Deli Markó, – mint Erdély első leányával, a híres Margittal. +De hallja kegyed tovább. A kis fiú a világra jött. Gyulafi Bálintnak +egyik jószágában; Izida igen el volt gyengülve, s darab ideig féltettem +életét. Még e gyengélkedő állapotban, melynek nagyobb részét kábult +álomban tölté, történt, hogy egy este sikoltást hallván, berohanok, s a +kis Zsigát a padlón találom mély sebbel homlokán. Izida fölrettent +mámoros álmából; azonnal az öreg asszony, kinél Izida feküdt, s a ki a +vidékben mint gyógyító nagy hírt szerzett magának, a gyereken, a hogy +tudott, segített; a seb nem volt mély, s kevés időre meggyógyult. A +milyen borzasztó volt ezen estekor az Izida fájdalma, oly kétszerezett +volt szeretete gyermeke iránt, midőn az fölgyógyult. Ugyanekkor… +jegyezze meg kegyed jól… vettem én a gyermeknek jobb vállán egy +keresztalakú, fekete jegyet észre, mely az előtt figyelmemet elkerülé. +Izidám fölgyógyult, a gyermek növekedett, s midőn ötödik évét éré, +leányom Alvinczen egy öreg ismerős asszonynak adá által, mivel tanyánk +gyakori változása s életnemünk nem engedé, hogy a gyermeknek növeléséről +gondoskodhassék… Mennyire szerette fiát leányom, tudja kegyed; miként +mindjárt Alvinczen termett egykor: úgy minden héten látá a kis Zsigát +kegyednél is; és mégis, – mond Deli Markó komor hangon, – a kis Zsiga +nem az ő fia volt! + +– A csomó mindig összeszőttebb, – szólt Abafi feszült figyelemmel. + +– Mindjárt világúlni fog a homály, – felelt Markó. – Ezelőtt mintegy +három évvel egy szerzetes lépett sátramba. Uram! – mond, – a +legfontosabb dolog kivánja, hogy kövess hirtelen Kérdéseimre nem akart +felelni. Én követém. A szomszéd falu felé mentünkben a szerzetes a +következőt beszélé nekem: + +– A napokban terhes beteghez hivattam. Midőn azon kunyhóba érkeztem, hol +a beteget igen veszélyes állapotban találtam, az könnyebbülni látszék. +Én melléje ültem; lelkészi hivatásom szellemétől indítva, a vallás +vigasztalásival kivántam aggódásain enyhíteni. A beteg kérő tekintettel +emelé szemeit rám. «Atyám!» rebegte, «én nagy bűnös vagyok, van-e +kegyelem Isten előtt, ha azt szívből megbánom? a mennyire lehet, jóvá +kivánom tenni.» Én igennel feleltem, s kértem, hogy szívét öntse ki +előttem, főként, ha még, a mit vétett, reményli helyre hozhatni. Az +asszony arra kért, hogy haladék nélkül kegyedhez menjek, s hirtelen +hozzá jövetelre birjam, bűnét minden név nevezése nélkül gyónván meg +nekem. + +– Beszéd közben, – folytatá Markó, – megérkeztünk egy alacsony kunyhóba, +hol a beteget, úgy, mint a szerzetes leírá, durva készítésű nyoszolyában +találtuk. Úgy látszott, hogy elméje egészen helyén van. A nőnek kérésére +a szerzetes eltávozott; én egy kis lóczán foglalék helyet ágya mellett. +A mit a nő nekem hosszasan sírás, sóhajtások közt előadott, röviden +mondom el… A beteg Gyulafi Bálintnál, a Mikola Margit kis fiának dajkája +volt akkor tájban, mikor az én kedves, – Markó elfogódott, – az én +kedves Izidám! – mond mély sóhajtás után, – betegágyban feküdt. A kis +Gyulafit, atyjának nevéről, Bálintnak keresztelték, s egy-két nappal +lehete idősb csak Izidám kis Zsigájánál. Gyulafi nem volt honn; fontos +követség kiséretében Lengyelországba ment, négy héttel nejének szülése +előtt; s onnan csak hetek múlva várták vissza. Margit gyermekét +szenvedélyesen szerette, s ha gyöngesége nem ellenzené, bizonyosan +önkeblén táplálta volna; de ezt nem tehetvén, anyai legédesebb +foglalatosságának e hiányát a legnagyobb gondossággal pótlá ki. Ritkán +távozhatott a dajka a gyermekkel szobájából; de megtörtént mégis +egyszer, hogy a dajka a gyönyörű nyári délutánt a kertben töltötte, s +gyümölcs után nyúlván, az egyensúlyt elveszté, s a gyermekkel +összerogyott. Azonnal vér borítá el a kis Bálintot, ez eszméletét +elveszté. A nő magán kívül rohant ijedtében, eltakarva a gyermeket, azon +öreg asszonyhoz, hol Izida szállva volt, s kit az előbb említék. Velei +tanácskozásának következése az lőn, hogy Izidám álmát hasznokra +fordítván, a Margit gyermekét helyezék a földre a bölcső mellé, mintha +onnan esett volna ki; s a dajka a másikra adván a Margit fiacskájának +öltönyeit, azt magával vivé!… A csere annál könnyebben megtörtént, mivel +a két gyermek gyanítható okokból hasonlíta egymáshoz, s a kunyhó igen +sötét volt. A többit már tudja kegyed, – mond Markó, félbeszakasztván +beszédét. + +– Ah! – kiált fel Abafi, – tehát a kis Zsiga a Margit fia volna, +Bálint?… Nem, nem! ez lehetetlen: hogy maradhatott ily sokáig titokban? +S mi birhatta az öreg asszonyt a tettre s elhallgatásra? + +– A tettre, – mond Deli Markó, – alkalmasint az, hogy a dajka tulajdon +leánya volt; s méltán tartott tőle, hogy kenyerét gondatlansága miatt +elveszti: annak elhallgatására pedig a tett maga. + +– De hát később, – kérdé Abafi, – mikor a Gyulafi vélt fia meghalt, s a +titok fölfedezése mindkettejöknek nagy jutalmat szerezhetett volna? + +– Akkor – felelt Markó – az én parancsom s az én erszényem. A gyermek a +fölfedezett titok után három holddal mula ki. + +– S mi birhatta rá kegyedet? – fürkészé Abafi, feddőleg nyugtatva +szemeit Deli Markón, s felállva mellőle. + +– S azt kérdi kegyed? – felelt Deli Markó hevülve, – kegyed, ki Izidát +ismerte! Neki megmondani, hogy fia nincsen; őt, a szenvedélyes anyát, ki +anyai érzetében élt, e boldog csalódástól fölébreszteni… annyi lett +volna, mint őt megölni. Ah! tehettem-e én ezt? én, Deli Markó, az atya, +ki életemet adtam volna egy boldog órájáért! + +Abafi komolyan tekintett Deli Markóra; de e komolyságon által villant +némi rejtett öröm, melyet, ki Abafinak vonzódását Margithoz ismeri, +tudni fogja megfejteni. – A tett, – mond Abafi komolyan, – nem volt +helyes, bajnok-társam, Markó! Hogy megtörténhetett, hogy így, s nem +másként esett: értem, megfoghatom; de jóvá nem hagyhatom. + +– S kegyed megölte volna Izidát? mert az lett volna a fölfedezésnek +bizonyos következése. Ezer báj, ezer öröm szorít másokat az élethez: ő +csak gyermekében élt!… a mi vész ölében a szirt a menekvőnek, az vala +neki anyai érzete! horgony, mely élte hajóját csatlá az élethez; mentő +ág a vízben süllyedőnek, s a kötél, mely az égő házból füst és lángok +között nyúlt le előtte… Oh, kegyed megölte volna! + +– Mit tettem volna, Markó! – felelt Olivér, kezet nyújtva, – nem tudom. +Ember vagyok, s nem akarom állítni magamról, mert… atya nem vagyok,… ha +egyébként cselekedtem volna-e? de anyát gyermekétől megfosztani azért, +hogy más abban a csalódásban éljen, hogy gyermeke van: helytelen tett. +Én hiszem magamról, hogy nem tehetném; de a hit s tudás közt még tág +hézag van; s én ember vagyok! + +Deli Markó csendesen állott Abafi előtt. Valami oly szenvedő, oly hideg, +keserű volt egész alakján elöntve, hogy amaz szorúlva érzé szívét. – Oh, +Markó! – mond, kezét ragadva, – a mi veszteségünk iszonyú! + +Deli némán szorítá Abafit kebléhez. + +Abafi leült újra. – Markó, – mond, – az előbeszélt történet valószínű. +Kegyed hiszi, talán tudja is; de azt be is kell bizonyítani, Mikola +Margit a legboldogabb teremtés leend e világon! de, hogy az lehessen, +minden kétséget el kell hárítanunk. + +– Az könnyen megeshetik, – szólt Deli Markó nyugodtan. – A dajka, +vallomása után, felgyógyult s él, anyja is még életben van; azon kivül a +keresztalakú jegy is bizonyit valamit. + +– S még valami! – kiált fel Abafi élénken, – igen, igen, nincs kétség! a +gyermek Margithoz hasonlít; ez régen föltünt nekem már. S az anyai +szívnek sugallása lesz az utolsó s legnagyobb bizonyítvány. + +Eleinte a gyermek egészen atyjához, Gyulafihoz hasonlított, – mond Deli +Markó, – később magam is vettem némi változást vonásaiban észre. Mindez +gyerekeken annyiszor történik, míg felnövekednek. + +Deli Markó hosszasan ült Abafinál, s együtt végezték, mit kellessék a +jövendőre tenni; mindenesetre pedig, hogy a dolog előre mély titokban +maradjon… Fejedelmi parancs szólítá őket később a Bátori Zsigmond +sátrába. + + + + +REMÉNYTELEN KIVÁNAT. + +Egek! ezt nem vártam. + +_Harro Haring._ + +A fejedelem a sátrába összegyült hősöknek tudtokra adá, hogy seregeit +haza vezeti. A törökök a Dunán átköltöztek, s ő azt hitte, hogy mostanra +eleget tett. Voltak sokan, kik szándékát hátrálni óhajtották, s ezek +közt Abafi is, ki bármint vágyott élte napjának, a szép Cristiernának +közelébe juthatni; de jelen szerencséjében a magyar- s oláhországi +seregeknek, jobbnak itélte a vasat addig verni, míg meleg. + +A habozó, változékony Bátori megúnta a táborozást, s visszavágyott +Erdélybe; nem hogy ott állandóul maradjon, hanem inkább, hogy egy régen +szívébe rejtett vágy teljesülésén dolgozhassék az udvarában létező +számos olasz urakkal, kik előtte oly érdekesnek festék Olaszországot, s +oly nyugalmasnak a bibornoki méltóságot, melyre titkon mindig vágyott. + +A seregek elindultak, s nemsokára a fejedelem is, az Abafi, Bocskai, +Keresztúri, Kornis Gáspár és Betlen kiséretökben, Erdélynek határiba +lépett. + +Érzések ezrei ostromlák az Olivér keblét. Izidora halála mélyen sebzé +hálás szívét. A Mikola Margit boldog meglepetésének előérzete hathatós +ír volt beteg kedélyére; de azon ürt, melyet lelkében érzett, nem +töltheté be egészen. Ő szeretett, remény s kinézés nélkül. A mit +Izidoráért tett, vagy inkább tenni akart, valamint elébb a táborban, úgy +később Erdélyben, sokképen itélték. A nagy többség meg nem foghatá őt, +bámulta kárhoztatva, bámulta jóváhagyva. Ki lelkületét egészen ismerte, +nem csodálkozott rajta: neki így s nem másként kelle s lehete +cselekedni. Margitot s Cristiernát az Abafi tette fölmagasztalá. A női +szívnek sajátja, ily elhatározások becsét helyes szempontból felfogni!… +Gizella hallgatott, de szívének mélyében szólt egy hang: boldog Izidora! + +Minél inkább közeledtek Fehérvárhoz, hol jelenben Cristierna tartá +udvarát: annál inkább feszíté Abafinak keblét azon kétes kín s +kéjvegyület, mely szívének jelen helyzetében igen is megfejthető: hogy +találja ő Cristiernát, ha a lelkes, erényes nő, már áttekintvén őt, már +gyanítván szenvedélyét, nem fogja-e hideg távolságban tartani! S – ha +igen, – mond Abafi, – ám legyen! az ő képe szivemben fog élni örökre! s +nincs az az áldozat, melyet érte nem tennék. – S valóban, oly egészen +szellemi, oly fellengő volt hódolása, hogy állításán nem kétkedhetünk. + +Megérkezett végre Bátori, győzedelmeinek fényétől dicsőitve; s az +erdélyiek méltánylói a hős s vitézi tetteknek, a múltat feledve, +kétszerezett figyelemmel s hódolattal fogadák ifjú fejedelmöket… +Cristierna hódító nyájassággal jöve eleibe, ki őt udvariasan, de hideg +tartózkodással üdvözlé. A mennyire sebzé szívét e nem érdemlett +visszaidéző bánásmódja férjének: annyira akará s tudá azt rejteni s ki +az ő angyali arczának nyájas, vidám kifejezését látta, őt boldognak +vélte volna. + +A szokott ünneplések s tisztelkedések végre elhangzottak. Abafi +jószágaiba ment. Első cselekvése volt a fejedelemtől nyert birtokot +Cseszeliczkinek visszaadni, kit Sólyom név alatt ismertünk meg a Deli +Markó szabad zsákmányosai közt s ki Lónyaival, vagy mint álnévvel +nevezék, Csatárral együtt, az utolsó hadban tett szolgálataikért, +egyebet puszta kegyelemnél nem nyerhetének. + +Bátori Abafinak e tettét nem a legjobb kedvvel vevé; de adott szavát +átallá ezúttal megszegni. + +Otthon Abafi épen találta s egészségesen a kis Bálintot, nem Zsigát +többé. Udvari lelkésze nem győzé eléggé a bájos gyermeknek előmenetelét, +igyekezetét dicsérni… Abafi s Deli Markó, ki őt kisérte, minden +bizonyítványokat a kis Bálint sorsáról megszereztek. Abafi mindent úgy +talált, miként azt neki Deli Markó elbeszélte. Nem volt több kétsége; s +így elbúcsuzott Markótól, ki zordon seregéhez tér vissza, ellenségesen +magával s a világgal… Abafi pedig Fehérvárra sietett s magával vitte a +kis Bálintot, kit előbb kimélve tudósita mindenről. Bálint vélt anyját +szerette; Abafihoz leirhatatlan hajlandósággal ragaszkodott; nem csoda +tehát, ha új helyzetének ismeretlen boldogsága vesztését vele nem +felejtheté. A gyermek bús, örömtelen volt, s mindig Izidorát sóhajtá +vissza. – Ki fog engemet, – mond Abafihoz simúlva, – úgy szeretni, mint +ő! ki anyám volt, igen anyám inkább, mint valaha más az lehetne! + +A hirtelen örömök hatása még zöldebb emlékben volt hősünk előtt, +minthogy Margittal boldogságát hirtelen s váratlan merné megismertetni, +ki jelenben Gizellának látogatására, atyjával, a vidám, öreg Mikola +Miklóssal, Fehérvárott volt. + +A gyermeket Abafi elrejté, s első látogatásakor Margitnál csak arra +figyelmezteté, hogy fiának születésekor keresztalakú jegy volt a vállán, +mely később eltünt; s nem lehet-e gyanítani, hogy a gyermek +elcseréltetett. + +Margit ezen észrevételen nem kevéssé ütközött meg; de azzal végzé +feleletét, hogy fia karjai közt végezé életét, s hogy ily jegyek sokszor +szűnnek vagy változnak meg. + +Másnap Abafi újra előhozta a dolgot, hozzá adván, hogy neki gyanúja van, +hogy e csere valóban megtörtént. + +Margit figyelmessé lőn. – Abafi! – kiált fel, – ily reményt gerjeszteni +anyai kebelben a nélkül, hogy valósúlhasson kegyetlenség! Ah, ne +szóljunk erről többet! ily boldogság… egek!… ily mennyei öröm nincs +földi életre számítva! + +De ha meg is valósulna! – mond Abafi, – s általam? + +Margit fölugrott helyéből. – Oh, Olivér! – rebegte, – nem, nem! hiszen +ez lehetetlen. + +Igy halkan szoktatván elméjét a valósághoz Abafi, kimélve s vigyázva az +egész titkot közlé Margittal. + +Az ő örömét leirni ki tudná? Egy új világ nyilatkozott előtte: ő anya +volt. S midőn a bájos, érdekes gyermeket szorítá kebléhez; midőn +arczában férjének s önvonásait feltalálta; midőn ezer csókkal illette +vállán a keresztalakú jegyet; midőn mindent… mindent megtudott, s a múlt +szenvedései összeolvadtak a jelen gazdag boldogságának melegétől: ő +akkor mennyben volt! – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől +elragadva, s égnek emelve könnyel telt szemeit, voná keblére gyermekét. +– Ah nem! – folytatá könnyek közt mosolyogva s kezét nyújtva Abafinak, – +van még egy! egyetlen egy, annak boldogsága, ki a menny üdvét varázslá +életemre, a ki arra oly érdemes! + +Mikola unokájának szerfölött örült; s nemsokára a történet egész +Erdélyben tudva lőn. + +A kis Bálint új helyzetét szerető nagyatyjának s az őt imádó anyjának +ápoló karjai közt könnyen megszokta. Ő gyermek volt; s nemsokára oly +édesen, oly szeretettel mondá Margitnak: «anyám!», mint egykor +Izidorának. + +Míg Abafi a Margit boldogságát meleg szorgalommal eszközlé: a +fejedelemasszonynak gyakran vala közelében, s többször látta Gizellát +is, a nélkül, hogy iránta többet érezne, mint azelőtt. Cristierna +mellett Abafi gondolni sem tuda egyebet, csak őtet! + +Néhány nappal azután, hogy a kis Bálint születése világosságra jött, +Bátoriné, kinek magaviseletében maga iránt semmi változást nem +tapasztalt Abafi,… őt magához hivatá. + +[Illustration: – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől +elragadva s égnek emelve könynyel telt szemeit.] + +Láttuk, hogy Fehérvártt utolsó létekor a fejedelemné nem hivatá őt oly +sokszor, s nem bizá meg annyiszor, mint azelőtt. Kétszeres vala tehát +öröme e parancsnak vételekor, s ő a szerelem szárnyain sietett a +fejedelmi hölgyhöz. + +Olvasó-szobájában találta Cristiernát, pamlagán ülve; arcza nyájas, de +komoly volt. – Isten hozta, lovag! – mond a fejedelemné, – közelebb, +közelebb! – S valami oly mondhatatlan báj volt egész alakján; oly +szelid, s nyájas volt tekintete, hogy Abafi elragadva s elmerűlve állott +szótlan előtte. + +– Nekem, – monda Cristierna, kevéssé vontatva, – egy kérésem van +kegyedhez. + +Abafi hallgatott! de arcza kifejezésében olvasható volt azon készség s +öröm, melyet Cristiernának kérése idézett elő. Úgy tetszék neki, mintha +ő soha ily kegyes, ily égien nyájas nem lett volna iránta. + +– A kérés fontos! – folytatá kis szünet után, mosolyogva függesztve +szemeit Abafira. + +Olivér hallgatott, arczát öröm lobogta körül, mintha mondaná: mennyire +boldogítja egy fontos kérésnek így előre bizonyos teljesíthetése. + +– A kegyed hallgatása, – szólt Cristierna, – kérésem teljesítését +biztosítja; de mondatlan s előre is igéri azt kegyed? + +Abafi szenvedélyes «igen»-nel felelt, + +– Bárminő nehéz, bárminő életre ható legyen? – folytatá, szemeit mindig +figyelemmel szegezve reá Cristierna. + +– Minél fontosabb, minél nehezebb: annál nagyobb örömmel! – viszonzá a +kérdett mérsékelt hangon, mintha indulatit kívánná fékezni. + +– De, – mond tovább Bátoriné, – ha a kérés egészen váratlan, – ha +kegyednek terhes teljesítése, ha keresztülvágja minden élet tervét, ha… + +– Ha lehetetlen! – felelt Abafi szenvedélyesen, – lehetővé teszem, +kegyelmes asszonyom! Én készen állok! kijelentése a parancsnak s +teljesítése egy! + +– Nem parancs, – igazitá ki szeliden a fejedelmi hölgy, – de egy +óhajtás, melyet szivem megszokott lehetőnek, teljesülhetőnek hinni, mely +engemet boldogítna! s hiszem, a kegyed boldogságát is eszközlendő lenne +egykor. + +– S mi az? asszonyom! ah, szóljon Nagyságod! hogy készségem, +óhajtásainak teljesítésében, legyen bizonyítványa: minő forrón, minő +teljes szivemből vágyok megnyugtatására valamit tehetni! bárminő +váratlan, bárminő széttörő életemnek minden tervét, bárminő elemei +legyen,… szóljon! + +A fejedelmi hölgy gondolkozni látszatott; pír futá el arcza havát; nem +minden megindulás nélkül szólt, rebegve: – Abafi! én kegyednek jó, +szerfölött érdekes, szeretetreméltó nőt választottam. + +Abafi elhalványodott; sötét komolyság borítá el homlokát hirtelen, s +volt valami szinte szemrehányó, szinte feddő arczának szép vonásain. Ily +ajánlást attól hallani, kit imádunk, s ki épen ezen ajánlás által +határozott visszaidézést jelent ki; még akkor is fájdalmas és keserű, +midőn szerelmünk viszonzatlan, s mikor azt annak tárgya nem is +gyaníthatja!… Ilyen helyzetben volt Abafi. Cristiernának a legszivesb, a +legrésztvevőbb hangon tett ajánlata sérté, sebzé Abafit. Önmaga +kárhoztatta szivének hullámzását; szégyenlé, hogy így elhagyá magát +áltatni indulatitól… Tudta, értette: szenvedélye minő merész, minő +helytelen; s még sem tuda meglepetésének oly hirtelen ura lenni, mint +máskor; érzette mélyen szívében, hogy szerelme tiszta, szenvedő, +öntagadó; hogy nincs abban semmi, a mi egy égi szerafot is sérthetne; s +mindennek meggondolása őt szótlan odabámulásba süllyeszté. + +Cristierna elhallgatott, vizsgáló tekintetét jártatva az ifjún. – Kegyed +elnémult! – mond végre; s nem volt e kifejezés egészen czélzás nélküli. + +– Kegyelmes asszonyom! – Ez volt mind az, a mit Olivér mondani, vagy +inkább rebegni tudott. + +– S oly nehéz Abafinak, – így fogta föl a beszéd folyamát a kis szünet +után Bátoriné – oly kivánatot létesítni, mely az én megnyugtatásomra +szolgálna! – A hölgy elpirult, mintha többet mondott volna, mint akart. + +Abafi nehezen lélekzett; egy helyre voltak szemei függesztve, belső +harcz emelé keblét, s arczán viharos rángás tünteté elő lelkének +hullámzását. Cristiernának utolsó szavai kitünteték, hogy őt +áttekintette, hogy vétkes, de nem… nem vétkes, csak helytelen +szenvedélye nem titok többé… Oh, finom ily esetben az asszonyi tapintat… +Láng borítá el arczát; fél térdre hullt a nő előtt, s azon hirtelen +elhatározással, mely Abafinak sajátja s vonása volt, midőn egy nagy +tettre szánta el magát, de csak olyanra, melynek nemes voltát átlátta, s +mely elveivel összhangzásban volt… felelt fölkelve (mert letérdeplésekor +feddő tekintetével találkozott Cristiernának): + +– Kegyelmes asszonyom! parancsa meglepett inkább, mint mondanom lehet és +szabad, – tevé alig hallhatólag hozzá, de, mivel az én imádott, az én +mélyen tisztelt uralkodónémtól jő: nekem csak egy feleletem lehet. + +– Lehet? – mond Cristierna, kérdőleg függesztve szemeit Abafira, s +tekintetében valami volt, a mi bizonyítá, hogy a kitétellel nincs +megelégedve. + +– Van! – felelt Abafi elhatározottan. + +Kis szünet lőn, melyben mind Cristierna, mind Olivér mély gondolatokba +voltak merűlve. + +– Abafi! – mond Cristierna, nem egészen erőltetés nélkül mosolyogva, – s +kegyed nem is kérdi, ki az, kit választottam? + +– Akárki legyen! – felelt Abafi – Nagyságod választá őt: én nyugodt +vagyok! – De arcza kifejezése czáfolni látszék állítását. + +A fejedelmi nő bájjal teljes hangon folytatá: + +– Remélem, Abafi! hogy választásom meg fogja tetszését nyerni. Azon +hölgy, kit ily jeles levente élete társául választottam, fogadott +leányom! s érdemes minden tekintetben ily férjre. Ő, – folytatá rövid +szünet után, figyelemmel tekintve Abafira – az én kedves, jó Gizellám! + +Abafi nem felelt. Arczában legkisebb változás, legkisebb árnyéklata a +meglepetésnek sem volt észrevehető. A fejedelmi nő akárkit nevezhetett +volna, neki mindegy volt e pillanatban… Azon hölgynek, kit imádott, +parancsát teljesíteni: ez állt előtte; minden egyébb semmivé olvadt e +gondolattal szemben. + +– S hogyan? – szólt Cristierna – kegyed hallgat? helytelen-e +választásom? + +– Gizella szeretetreméltó gyermek! s Nagyságodnak, – mond Abafi +magasztalt, de szenvedő hangon – fogadott leánya. + +Cristierna lesüté szemeit. Annyi elszántság, annyi bánatos, s annyi +jelentő volt az ifjú szavaiban, hogy szívét önkéntelen elérzékenyűlve +érzé. – Abafi! – rebegte mondhatlan lágysággal hangjában – én a kegyed +boldogságát akarom, s e bájos gyermekét is! Ő kegyedet szereti! ezt +tudom… Igen, szereti! fiatal szívének egész első zsenge lobogásával; s +kegyed… egy szép előérzet jósolja nekem… boldog leend. + +Abafi sóhajtott; lelke nem hiheté, nem gyaníthatá e boldogságot. + +– Remélem, folytatá Bátoriné bizodalmas hangon, fölkelve s közelítve az +ifjúhoz – remélem, sőt számolok rá, hogy kegyed ezen óhajtásomat egészen +magához illőleg fogja teljesíteni, a mint azt fejedelmi házunkhoz +leghivebb, legtökéletesb leventéjétől egyébként nem is várhatom. + +Kézcsókra nyujtá a szép angyali hölgy kezét Abafinak, ki azt gyöngéden +voná ajkaihoz. – Holnap kegyedet, mint Gizellának, az én Gizellámnak – +mond észrevehető czélzással s hangnyomattal – vőlegényét fogom viszont +látni! + +Abafi mélyen meghajtá magát, s szótlan távozott. + + + + +GIZELLA. + +Ők boldogok. + +_Shakespeare_. + +Másnap reggel Abafi Mikola Miklósnál volt. A két férfiú egyedül +beszélgetett… Mikola Miklósnak örömtől lángolt arcza; Abafi csendes, +vidám s nyájas volt, mint tőle, ki indulatit fékezné tudá és szoká, ki +félig semmit sem tett, lehetett várni. + +– Gizi! – mond Mikola Miklós, vidáman beszólva a szomszéd terembe, – +Gizi! jó gyermek, jer ki egy szóra! + +Gizella kilépett. + +Mikola Miklós szivéhez szorítá őt. – Kedves jó angyalom! – szólt, – bár +szívednek, a mit mondani akarok, szintannyi örömet okozna, mint nekem! + +Gizella meglepetve emeli szemeit Mikolára. + +– Gizi! – folytatá ez, megcsókolva homlokát vidáman, – én jó hírt mondok +neked, melynek minden leány örűl!… Találd el, Gizi! – folytatá +megcsipkedve arczát. + +Valami kétes előérzet lobogta lángjával körül az érdekes hölgynek +arczát. – Bátyám! – mond az ő kedves hangján, – mindig enyeleg: én nem +tudok találni. – Gizella földre tekintett, ajkai körül csendes mosoly +vonúlt el. + +– Kérő van a háznál! – kiált fel kiömölve az öreg. + +– Oh! – sóhajtott Gizella, fülhegyig fölpirúlva s újra elhalványodva. + +– Te hallgatsz? – kérdé Mikola. + +– Én nem megyek férjhez! – felelt Gizella komoly csendesen, + +– Soha? – mond vígan Mikola, mint a ki tervének sikerén nem kétkedik. + +– Kedves, jó Gizellám! – szólt Abafi. – Oly fontos, oly elhatározó +kérésem van az én szeretetreméltó Gizellámhoz, hogy azt igen komolyan +kivánom tenni. Tőlem – folytatá nagy szivességgel hangjában – tudja meg +azt, nem mástól, s feleljen nyugodtan s meggondolva rá! Ha reméli, hogy +velem boldog leend, ha szive szabad: én az enyémet kezemmel együtt +ajánlom azzal az igérettel, hogy éltem legszebb s legkedvesebb +kötelessége leend, ily szeretetreméltó hölgyet boldogitani. + +Gizella ingadozott lábain. – Kegyed, Abafi; – mond meglepetve s alig +hallhatólag, – Olivér! – tevé a leglágyabb, szinte dalhangon hozzá, – s +mi szülheti e hirtelen elhatározást? + +– Képedből látom, – mond Mikola kifakadva, – hogy te szereted Olivért. +Gizim! kosarat ne adj, nem szabad adnod! Jer! – folytatá élénk +vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az ifjúnak kezei közé adván, – ti +egymáséi vagytok! hiszen, – erősíté kezeit dörzsölgetve, s +gyönyörűséggel legeltetve szemeit a szép páron, az nem is lehet +másként!… Jer, Margit! – szólítá meg az épen belépő Gyulafinét, – jó +leányom, jer! végy részt örömünkben; Gizimnek férje van… Olivér! + +[Illustration: – Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt +s az ifjúnak kezei közé adván, – ti egymáséi vagytok!] + +Az öreg Mikola magán kivül volt örömében; s mindezt oly hirtelen, oly +élénkséggel tevé, hogy a míg Gizella észrevette: az Abafi karjai közt +volt. Minden álomnak tetszett neki! de az álom égi volt, s mint a ki +fölébredni fél, simúlt némán az ifjú keblére. + +Egy könnycsepp csillogott Margitnak szemében. Ő szótlan szorítá Gizellát +szívéhez, a nemes lélek! + +Egy kérdésünk lehet még; ha boldog volt-e e házasság? + +Abafi Cristiernát szerette. Láttuk, hogy e szerelemben valami lovagi s +regényes magasztaltság volt. Ő hölgyeért egészen e szellemben áldozta +fel magát, boldogítá azt, kit éltének csillaga, Cristierna, vezete +karjai közé, kit magáénak, kit leányának nevezett, kinek boldogsága őt +megnyugtatá. + +Abafi hitte, hogy Cristierna előtt szerelme nem titok; s mennyire volt e +hiedelem valószinű, az előbbiekből világos. Az erényes, lelkes nő őt +áttekintette végre, mert női gyöngéd tapintat előtt férfi-szerelem, +bárminő rejtett, titok soká nem maradhat, s így czélzása volt az ifjú +lelkének más irányt adni. Gizellát szerette, egynek a legérdekesb +teremtések közül tartá; hogy Abafit szereti, tudta. Ismerte Cristierna +Olivérnek regényes ragaszkodását szenvedélyéhez, s hitte, hogy azon +szenvedelem, melylyel iránta viseltetik, más viszonyok közt talán +szelidebb lobogású leend,… végre, hogy oly szerfelett érdekes lénynek +közelében, mint Gizella, ki még e felett Abafit imádja,… idővel másnak +fog helyet adni. + +Abafit annyi körülményekben láttuk már, hogy gondolkozását egészen +ismerjük. Láttuk, miként lőn aljas, minden rosszra hanyatló emberből +halkkal kiválólag feltűnő, minden tekintetben nemes, érdekes és +tiszteletre méltó férfiú; miként vált benne e szép irány a tökélyre, +magasztalt fellengéssé, egy regényes, reménytelen szerelem által; minő +készszé tevé őt e regényes szerelem, életének boldogságát oda áldozni! +de láttuk azt is, hogy Abafi mennyire embere szavának; hogy ő félig nem +tesz semmit; hogy a hála s kötelesség érzetének minő hatalma van szívén. +Mindezt tudva, könnyű lesz megfognunk, hogy ő, ha nem is boldog előre, +de nyugodt volt. Szerencséssé tenni a Cristierna fogadott leányát, minő +szép hivatás! így gondolá! jóváhagyó tekintetet nyerni attól, kit oly +mondhatatlanul szeretett s becsült, s kötelességét tenni, még pedig nem +félig, ne éreztetve, hogy csak azt teszi, de egészen s hozzá illőleg!… +ez vala azon szép, azon nemes pálya, mely előtt állott. + +S mily sokszerűen könnyité ezt Gizella, kivel lehetetlen volt ily szoros +s gyengéd viszonyban állni a nélkül, hogy neme a rokonérzetnek ne +fejlenék ki a lélekből. + +Abafiról, miként őt ismerjük, azt kell hinnünk, hogy Gizella iránt +figyelmes, részvéttel teljes, lovagi tisztelő volt inkább, mint férj +egyelőre; s mivel szövetségöket a szerelem édes, tiszta előélvezetei nem +előzték meg, ezeknek öröme, bája s újsága Gizellát házasságában +boldogítá. + +Gizella egy volt Erdély legtökéletesb hölgyei közül. Őt sokszor s közel +kelletett látni, hogy azon tiszteletet idézze elő, melyre annyira +érdemes volt. Tettekben, nem szavakban tűnt fel az ő lelkülete. +Tisztaság, szerénység: ez a két szó festi őt egészen. Ő Abafit szerette +úgy, mint nem más; s annyira tudta magát hozzá alkalmazni, annyira +szenvedélyeit, szokásait, szinte gondolatját kitalálni, hogy férje mély +részvét s hála nélkül nem tekintheté ezen ártatlan, tiszta, angyali +teremtést. + +Láttuk, hogy Gizella minő félénk volt, őt minden kis rémülés leejté +lábáról. Ez a férfias, bátor Abafinak nem lehet inyére, bár azt +gyöngédsége nem engedé soha nejével éreztetni. + +Gizella a világért lóra nem ült volna. Ki írhatja le Abafi meglepetését, +midőn egykor vadászatról térvén haza, legelevenebb paripáján gyönyörű +neje vágtata elébe. + +Igy halkkal szorosabb s szorosabb lőn azon érdekes szövetség, mely őket +közelíté egymáshoz. + +Abafinak egykor követségbe kelle mennie Bécsbe. Távolléte a szép +Gizellától oszlatá el a homályt végkép lelkében. Érezte, mennyire +szükségessé lett neki Gizella; érezte a boldogságnak első tiszta, minden +fellegzéstől ment örömével, hogy Gizellát szereti. A regényes +magasztaltság elmúlt! Gizella honosítá Abafit az életben; s most vált +belőle azon feltünő, érdekteljes férfiú, ki mennyire ember tökéletes +lehet, magáról elmondhatá, hogy… az! + +Abafi boldog volt. Mikola Margit fiának élt; tanúja volt naponkint az +Olivér s Gizella boldogságának; ő nem ismert több vágyat; ő Abafit +holtig szerette. Oly tökéletes lény, mint Margit, csak egyszer +szerethet. De elvei, erénye legyőzék szenvedélyét: szerelme egészen +testvéri alakot vőn magára. + +Gizellát ő nevelte; a mit tudott, a mi volt, nagyrészt Margitnak +köszönheté. + +Margit Abafinak regényes ragaszkodását Cristiernához ismerte; oly +észszel teljes hölgynek figyelmét ez ki nem kerülheté. Ő erősíté meg +Cristiernát azon tervében, melynek sikerét így egyrészt magának +tulajdoníthatá; s mennyi öntagadással, mennyi szerénységgel!… ez onnan +is kitűnik, hogy Abafi végig egyedül Cristiernának tulajdonítá, a mi +Margit nélkül aligha megtörtént volna. + +Igen, ő nem ismere több vágyat; s a kedves Mikola-ház, – főként mikor +Abafiék ott voltak, – vígabb, örömteljesb volt, mint valaha. + +Szép jószággal ajándékozta meg Margit az öreg Timárnét, kinek maradéki +maig is áldják porait; s egykori dajkája a kis Bálintnak sem lőn +feledve. + +Cristiernának s a fejedelemnek sorsa Erdély történeteiből ismeretes.[8] +A fejedelem Bátori András bibornoknak adta 1599-ben a fejedelemséget +által, de megbánta újra. Végre sok viszontagság után Európa több +részeiben bolyongott. Szép, mindentől becsűlt és szeretett nőjétől +elvált, s ez később szülőihez tért vissza. + +Deli Markó még egyszer jelenik meg Erdély történeteiben, a Bátori András +uralkodása alatt, vad seregével már egészen a komoly hadnak edzett +férfiú. Nemtője, a kedves Izidora nem volt többé! ki őt néha szelidebb +érzésekkel ismertetheté meg. + +Abafinak házassági boldogsága közmondássá vált Erdélyben. Cristiernának +emléke kedves volt neki holtig, s a kedves Gizellának, ki boldogságát +neki köszönheté. Sokszor mondá Abafi Gizellának, ki előtt titka nem +volt, mióta szereté: + +– Mindent a legjobban intézett a gondviselés. A mi Izidorához vonza, az +hála és szánakodás volt. Mikola Margit iránt a legmélyebb tisztelet +vegyül keblemben, testvéri szeretettel. Cristierna regényes +magasztaltsággal tölté be keblemet, s míg e szív dobog, az ő képe élni +fog abban; neki köszönhetem mennyemet. De a mit irántad érzek, te +kedves, jó, szelid angyal: az szerelem; igen, igen! – mond lángoló +arczczal, szenvedélyesen vonva Erdély legszebb asszonyát keblére, – az +szerelem! + + + + +JEGYZETEK. + +[Footnote 1: Kéretik az olvasó az _Abafi_ nevet az _Apafi_ névvel föl +nem cserélni.] + +[Footnote 2: Így czímezték akkori időben Erdélyország fejedelmeit.] + +[Footnote 3: Egy a legnehezebb költői feladatok közül az őrültséget vagy +lázas szeszélyt helyesen adni. Mind a két tárgy psychologia nélkül +gyermekességgé aljasúl s minden művelt olvasót úntat; de e nehéz feladat +helyes kivitele után a legnehezebb annak birálata. + +Némely író az ily őrülttel mindent össze-vissza beszéltet; néha betege +egyszerre megokosodik; az ember azt hinné, hogy bölcsen szól, ha az író +meg nem mondotta volna előre hogy szegényke kissé bolond. + +E munkában is jő egy lázas szeszélynek leirása elő; s minő nézetek +vezéreltek festésében, előadom. + +A mit a józan ész, a lelki s testi munkálatok helyes folyamában, +rendesen cselekszik, vagy mond: azt a lázas szeszély összezavarja, +fölbuktatja; e cselekvések s beszédek chaosában, a felületes olvasó +semmi összefüggést, semmi rendet nem talál; ő csak ugrásokat s szöges +ellentételeket pillant meg, s tágas hézagok terűlnek előtte. S ez az +összezúzása minden rendnek nála a lázas szeszélynek typusa. + +Van pedig az őrültségben vagy a lázas szeszélyben bizonyos, – hogy úgy +szóljak – szeszélyes folyamat; van valami összefüggése a képzeteknek, +olyan mint a hegyi pataké, mely sziklákon csattog le, néha köddé oszlik +hullásában, föld alá rejtőzik, eltűnik a szem elől, s újra fölbuzog egy +forrásban vagy csurgóban, tavakká terűl, vagy hatalmas folyókká nyúlik, +változik; de meg nem szakad. S épen azon ugrások, melyeket a felületes +elme hézagoknak gondol, képezik az egybefüggést, s egy, első tekintetre +észrevehetlen, de mégis létező kapcsolatot. + +Minden lázas szeszélyesnek van egy fő képzete, vagy merő képzete (idea +fixa), melyre mindig visszatér vagy visszaugrik, mely körül forog; néha +végtelen távolságra nyargal tőle, hallatlan ugrásokat tesz, vagy inkább +látszatik tenni, de újra visszaszökik. + +Tisztát képzel például, s ezzel összefűz mindent, a mi tiszta; s ha +tiszta szivvel bibelődik: jut kristály – üveg – víz s egyéb anyagilag +tiszta eszébe. + +Vannak az őrültségben, mint a szeszélyben, világos perczek: az +őrülteknél hosszabbak, órákig, néha napokig tartók; a szeszélyben, a +betegség minőségéhez képest, a láz vagy hagymáz ideje alatt, rövidebbek. +Ezen utóbbiaknál a világ-sugár néha pillanatokra töri által a mámoros +kábultságot; s így egy józan szót, egy rendes képzetet azonnal más +követ, mely hatalmas ugrást látszatik képezni. Sötét, csak perczekre +világuló visszaemlékezés, a képzeteknek társítása (associatio idearum), +s az előbb emlitett fő vagy merő-képzet, játszszák az őrültségben, mint +a szeszélyben a fő szerepet. + +A beteg a testi, anyagi tulajdonokat a lélekre ruházza, és fordítva, a +mit óhajt, a mit reményl, mitől retteg, mit szégyenel: valósítja; s néha +a valót, a létezőt, mint jövendőt vagy már nem létező múltat tekinti. De +valamint a valóságos életben semmit sem képzelhetünk egyebet, csak azt, +a mit tapasztalunk, azaz: a mi érzékeinkre hat; s úgynevezett új +gondolatok és találmányok – csak új egybetételek, új combinatiók; a +legszeszélyesb alakot állíthatják föl képzetünkben, mely nem volt soha, +s nem is lesz; ha azonban figyelemmel vizsgáljuk egyes részeit, azokban +semmi újra nem találunk: így az őrültség, a lázas szeszély torz +egybetételeit képezi a józan képzeteknek; képzetébe ötlik egy király, +ezzel egybefűzi az általános nagynak képzetét; s nem ritka, hogy második +szava magas hegy, óriás, a legnagyobb gyümölcs vagy ilyes valami lesz. A +nem psycholog ugrást lát e zordon ellentételekben, de a figyelmes +psycholog a zavarban megleli a folyamot. Alkalmazzuk ezt a jelen +munkára. + +Gizella, a gyöngéd idegű gyermek, szereti Olivért, látja, hogy hárman +megtámadják; ijedtében forró lázba esik. Szeszélyében a mit forrón +óhajt, bár gyermekien, tisztán, szeplőtlenül, mint önmaga, azt létesíti; +mert fő képzete az, hogy ő – Olivérnek nője. + +Első felszólaláskor magát tündérvidékben látja, az Olivérrel együttlét +őt boldogítja, a boldogság képzetével a jónak és ezzel rokon szépnek +képzete áll elő zavart elméjében. Ezt tovább fűzi; a szépnek képzete, a +virágok legszebbikét, a rózsát varázsolja elébe, rózsákat lát számtalan +színvegyületben. + +Ujra felszólal; újra fő képzete: Olivér, van előtte; maga mellé ülteti +őt. Ő neje Olivérnek, képzetében vele, mellette van, az együttlét +eszméjéből foly a maga mellé ültetés. + +Tovább fűzi szeszélyét; Olivér mellette ül; sötéten világlik által +elméjének mámorán, hogy a mit szeszélyben valósággal teremtett, ez +egykor óhajtás volt; egy őt boldogító valósággá válván ezen óhajtás, a +vett öröm vagy jónak képzetével rokonúl a hála képzete. Ő Olivérnek +köszöni, hálálja szerelmét: «hogy háláljam meg néked szeretetedet?» +mond. Ujra sötétűl agyában: a mit most létezőnek hisz, vágy volt egykor; +itt a kétkedés áll elő. «Ez álom!» így szól. «Nem, nem!» mond, előre +nyújtva kezét, mintha az Olivér kezeit szorítaná. Ezen férfiúkéz, mely +oly édesen szorul az övébe, eszébe juttatja az Olivér viadalát. «Ezek a +te kezeid! – szól, – melyekkel támadóidat sujtád a porba (itt +visszaugrik újra képzetében jelen helyzetére) s melyekkel oly lágyan +öleled Gizelládat». Elhallgat újra, s némán fonja szeszélyét odább; a +folyam meg nem szakad, a kéz, a megtámadók állnak előtte; «Három egy +ellen!» kiált fel, s újra a főképzetére tér vissza; Olivérrel együttléte +az egység képzetét idézi elő; a három megtámadónak száma az együttlét +egyes számát juttatja eszébe. «Ő és én, – így szól, – hiszen az csak +egy.» + +Ezt fűzi újra némán tovább: ő és Olivér egy, ők együtt vannak, egymás +mellett ülnek. Olivér egy csókot kiván nejétől, képzetében; az ártatlan, +angyaltiszta gyermek kétkedik; «Oh ne! – mond, – az nem szabad.» A +képzetek összeszövése vagy társítása eszébe tünteti, hogy házasok +csókolják egymást; a mit elméje társít, fűz odább, azt Olivér ajkaira +függeszti, s mintegy felelve mond: «Igazad van» stb., újra kétkedéseire +ugrik vissza: «vagy házasok is vétkeznek, ha teszik?» kérdi. «Te +ámítasz, Olivér!» S újra visszaugrik előbbi helyzetére, újra hisz és +megcsókolja férjét képzetében. + +A láz teljes mértékben körülfogja őt később; elméjében sötétebb képek +tűnnek elő; mindig merő képzetével bibelődve; Olivérnek megtámadtatását +fűzi odább: ezzel a sebesülhetés képzete egyesül; mitől retteg, azt +szeszélye létesíti; Olivér sebet kapott: a sebbel a gyógyítás képzete +társúl, ezzel a gyógyszerek; itt ezeknek előszerzésök jut eszébe, s +annak emlékezete, hogy Margittól ilyszerű utasításokat vett. Ő teszi az +irt a sebre, ő szedte a füszeres növényeket. + +Olivért bekötött sebbel szenvedve képzeli, ezzel a hallgatás képzete +egyesűl, «te hallgatsz», mond. Itt tovább megy. Olivér hallgat, talán +nem ismeri őt, – mert a szeszély nagyít mindent, s végletekre megy által +– te, «te nem ismersz engemet? én vagyok Gizella», szólt stb. + +Gizellának láza halkkal csendesűl, egy világos percz van szeszélyében, +fölnyitja szemeit, szomjat érez, s a Margit kérdésére vizet kér; a víz +képzetével egyesűl a tisztaság képzete, s ennek ellentétele a sűrűség; +«ne azt a sűrű italt, – mond, – kristálytisztát… – s újra a képzet, – +mint az én szerelmem!» + +«Ismersz-e?», kérdé Margit. A világos percz elmúlt: Margit, a feltűnő +remek nő, emlékezetében áll homályosan előtte: a remekség képzetével +rokon nagyságának képzete tűn föl elméjében, ezzel egy királyné képe +egyesül: «te királyné vagy»; szeszélye nem elégszik meg ezzel, még +nagyobbat ugrik: «te egy tündér vagy», mond, s viszaugrik a vízre, a +tisztaságra; s itt az üveg tűn föl elméjében, mint tiszta, mint átlátszó +anyag: «üvegből van öltözeted», mond stb. Újra a nagyság s ezzel rokon +érték képzete áll elő; a királynénak, a tündérnek halántékain, a virágok +királynéja ingadoz, a rózsa, még pedig a szépet az értékessel egyesítve, +– arany rózsa. + +Már szelidülvén láza, újra egy világos percz jön elő; megismeri +Margitot. + +Még nem tiszta elméje egészen, még tart némileg szeszélye; a +visszaemlékezések kezdenek tisztábban előtűnni. Eszébe jut, hogy Margit +Olivért szeretí; újra merő képzete áll előtte: Olivér az övé. Ezzel a +Margit lemondásának képzelt esetét társítja s létesíti egyszerre. Margit +lemondott képzetiben Olivérről, mert Olivér most az övé! ezt köszöni +Margitnak. Az elzárt, szótlan szerető gyermeknek nyelvét megoldja +szeszélye, s ő lelkének minden titkát elárulja; de minden szaván +átsugárzik a fő képzet, hogy Olivér – az övé.] + +[Footnote 4: Szalánczi Lászlót több nevezetes követségre használta +Bátori Zsigmond.] + +[Footnote 5: Nevezetes kereskedő akkori időben Kolosvárt, ki nem egyszer +segíté ki a fejedelmet is pénz dolgában.] + +[Footnote 6: Tréfás elnevezése a lengyeleknek, elől rövidre nyirt +hajokért.] + +[Footnote 7: Forrásaim a más két megtámadóról hallgatnak; alkalmasint +bitang bérgyilkosok lehettek.] + +[Footnote 8: Szükségesnek látom Erdély történeteiből * itt röviden azt +följegyezni, mi Bátori Zsigmondot illeti: + +1576-ban Bátori István, erdélyí fejedelem, lengyel királylyá +választatott. Erdély kormányát Bátori Kristófnak adá által, kinek fia, +Zsigmond, midőn Kristóf 1581-ben meghalt, csak kilencz éves volt, s +Erdélyt az ő nevében tanácsosok kormányozták. + +Bátori Istvánnak 1586-ban történt halála után, 1587-ben Zsigmond a +lengyel koronát követség által kereste, de siker nélkül. + +1594-ben, tehát egy évvel történetünk kezdete után, Zsigmond abban a +hiszemben, hogy Bátori Boldizsár és András az ő életére törekednek, +Kővárra szaladott. De nemsokára megbánván hirtelenkedését, visszatért; +ekkor látjuk őtet ezen történetben legelőször. + +* Lásd Betlen Farkas históriáját: Transylvánia etc.] + + + + +EGY-KÉT SZÓ AZ ERKÖLCSI HATÁSRÓL ÉS KÖLTŐI IGAZSÁGTÉTELRŐL, MINT +TOLDALÉK. + +Minden jó regénynek, novellának, elbeszélésnek kell egy fő képzetet +fölfogni, s azt bebizonyítani. + +Ha ez helyesen történik, akkor áll elő az erkölcsi hatás, mely vagy +egyenes (direct) vagy fordított (indirect). + +Ha a rény eleven, igéző színekkel festetik, s annak megkedveltetése +által az olvasó követésre buzdíttatik: akkor az erkölcsi hatás egyenes. + +Ha egy gonosztevőt állítunk elő, s ennek élet- s világszerű, találó +rajzát adhatjuk, s ezáltal a gonosz ellen undorodást idézhetünk elő: +akkor a hatás fordított. Óhajtjuk a rényt, mivel a szerzőnek sikerült +velünk a gonoszt, a gyávát, az aljast megutáltatni. + +Mind a két neme ezen erkölcsi hatásnak, művelt, gondolkozó olvasó előtt +el nem hibázza foganatját; ő az egyiket, mint a másikat föl tudja fogni, +de a műveletlen vagy fölületes, ki csak a történet folyamával +foglalatoskodik, s annak irányával, czélzásával, psychologiájával +keveset vagy semmit gondol: annál kétségen kivül a második, azaz +fordított erkölcsi hatás hamarább s hihetőbben van elveszve, mint az +első, azaz egyeneshatás, s így ott, hol nagyobb része az olvasó +közönségnek nem igen sokat olvasott, az író, ha szándéka tiszta, előbb +czélt ér: ha munkáiban egyenes erkölcsi hatást törekszik előidézni. + +Nálunk, hol a magyar írónak kevés olvasója van, és ezen kevés is, +szerfölött különböző fokán áll a műveltségnek, a legfinomabb tapintat +sem biztosíthatja őt arról, hogy munkája köztetszést nyerjen. + +Egy része az olvasó közönségnek a legműveltebb külnemzetek +literaturájával ismeretes; ennek következőleg kivánati magasbak: más +része keveset és rosszat olvasott; ezzel az írónak nehéz magát +megértetni. Van végre egy neme azon zavart agyúaknak, kik mindent valami +képzelt mintába szorítni, vagy egy, fejökben alakult rendszerhez akarnak +mérni; kik nem foghatják meg, s nem akarják megfogni, hogy a költő azon +perczben szűnik az lenni, melyben röptét korlátok szorítják, Mindenütt +avult nézetekre, ferde itéletekre s fonák fogalmakra akad az író: s +munkájának legjelentőbb oldalai el vannak veszve. + +Neki azon kell jelenben lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a +külső élettel kell bibelődnie, mely a nagyobb résznek ízléséhez szól, +mint a belsővel, mely csak a műveltebb gondolkozó olvasót mulattatja. + +Az erkölcsi hatást a költő vagy a valóságos világból, vagy egy +képzeltből, a létezőnél jobb- vagy rosszabból meríti. Vannak, kik egy +világot teremtenek, mely nem volt, nem is lesz. Tervök csalódáson +alapúl, s egy szeszélyes utópiának képzelt eseményeiből kivánnak +erkölcsi hatást előteremteni. + +A gondolkozni szerető olvasóban semmi sem törheti vagy zavarhatja meg az +erkölcsi hatást inkább, mint az a gondolat, hogy a mit olvasott, az csak +könyvben van és nem lehet úgy, a valóságos világban. + +Más írók az életet, a világot úgy fogják föl, mint az valóban létezik. +Az ő életök nem regényélet, az ő személyeik nem regényszemélyek, hanem +hív rajzai azon létező világ eseményeinek s személyeinek, melyben élünk, +s melyek köztünk járnak, + +A valódi világban nem egyszer győz egy gonosztevő, nem egyszer +tiszteltetik; s hányszor látja alacsony fondorságainak sikerét: míg a +derék, a becsületes, a rényes eltiporva, elfeledve közfigyelmetlenségnek +s talán megvetésnek van kitéve. + +A valóságos világban költői igazságtélel (poetische Gerechtigkeit) +nincsen; de vannak örök igazságok, melyek, ha ezerszer győz a gonosz, +ezerszer bukik a rény: örök igazságok maradnak; s melyekben bár mint +folyjon s végződjék egyeseknek sorsuk: mély erkölcsi tan létezik. + +Ezen erkölcsi tan nagyobbára fordított (indirect) vagy közvetett, s +fogalma mélyebb psychologiát kiván, mint egy költött, mesterkélt világ +vízenyős eseményeiből meritett, tetszőleg egyenes erkölcstani. + +Ezen utóbbi költött világban az igazságtétel sohasem marad el, vagy igen +ritkán. A rény többnyire jutalmat nyer, a gonosz bűnhödik: s ha néha +körülmények, görög fatum, vagy akármi egyébb szerencsétlen végét okozza +egy rényes személynek, tüstént követi azt annak szigorú bűnhödése, ki e +szerencsétlenséget előidézte. Ez egy futó s felületes tekintetre s +némely elméknél bír hatással, de veszélyes magvát hordja a romlottságnak +méhében. Mert a rény képzetével a siker képzetét, a gonoszéval a +bűnhödés képzetét szokja meg az elme egybekapcsolni: így az elsőt nem +önmagáért szeretni, az utóbbit nem önmagáért utálni. + +A valóságos világnak folyamából merített egyenes vagy fordított erkölcsi +tan, mindig biztosabb, mert valóságon, nem csalódásokon alapul. + +Még azon esetek is, melyekben a gonosz kivívja a győzedelmet a rény +felett, mély gyakorlati erkölcsi tant foglalnak magokban. Felülegesség +kétkedhetik ezen; mélység vissza fog ezen igazságra vezetni. + +Lehet-e például szebb jelenet, mint a rényt ellenekkeli küzdés közben +követni? S ha megbukik, ha tisztelet, siker, szerencse helyett gyalázat, +vesztések, szerencsétlenség követi is; már azon keserű érzés, mely az +olvasót meglepi, azon boszankodás, mely szívét szorítja; bizonyítványa +egy mély erkölcsi hatás munkásságának. + +Ha a gonosztevőnek tetteit siker, szerencse követi: ő ezerszerte +gyűlöletesbbé válik-előttünk. Magánosan áll akkor körülásítva +undokságától, utáljuk, s boszankodunk egyszerre reá: s így a hatás +kétszeres. Ha megbukik egy gonosztevő, némi szánakozás vegyül +boszankodásunkhoz, s az erkölcsi hatást gyengíti; vagy boszúállás +gyönyörét idézvén elő, szívünket vesztegeti meg. + +E rövid vizsgálatnak következménye az, hogy a valóságos világból, vagy +egy ahhoz hasonlóból merített világ- s életszerű képek mindig +biztosabbak, de hogy ezeknek helyes fogalmába ugrani nem lehet, erre +készülni kell, s az ábrándozáshoz szokott olvasót s nem-olvasót – nagy +ideje már a fellegekből leköltöztetni. + + + + +TARTALOM + + Előszó 5 + Falusi lak 7 + Amazon 15 + Semmirekellő 19 + Öröm 25 + Abafi 29 + Kolozsvár 1594-ben 36 + Fa-alkotmány 43 + Három hölgy 49 + Rása-ház 54 + A veres ember 62 + Fogadás következményei 73 + Egy szónok 82 + Vendéglő 89 + A kis Tóbiás 98 + Sikoltás 107 + A Mikola-ház 115 + Eleven szobor 129 + Szeszély 133 + Csetátye Boli 145 + Villám 158 + Fekete lovag éjfélkor 163 + Tánczterem 172 + Trencsi-vár 181 + Tornya Máté 186 + Hattyú-lovag 191 + Zománczos vitéz 201 + Szép pár 205 + Hadi készületek 211 + A fürdő 216 + Bátori mint vezér 226 + A csata s következései 237 + Hála és halál 247 + A kis Zsiga 260 + Reménytelen kivánat 271 + Gizella 282 + Jegyzetek 289 + + + + +KÉPJEGYZÉK. + +1. – Ki fia vagy? – kérdé nem a legszelidebb hangon 22 + +2. Abafi Olivér 29 + +3. Most lép az alkotmányra a veres palástos 62 + +4. – Kit hoznak most? – kérdé Bátori, lopva tekintvén a fa-alkotmányra +69 + +5. – Még egyet, – mondá hirtelen megfordulva, s igen közel lépve +Abafihoz 87 + +6. Hirtelen egy sötét kapunak öbléből három ember rohant ki meztelen +kardokkal 111 + +7. – A levegőt csókolá meg maga előtt, s szemei félig bezáródtak 138 + +8. A barlang száján vágtatott be e pillanatban egy fiatal lovag 158 + +9. Többen közeledtek e pillanatban az érdekes párhoz 178 + +10. Igy állott ő egy-két perczig szótlan 196 + +11. A hölgy a hűs meder párkányára ereszkedett s benyújtá lábacskáit a +vízbe 219 + +12. – Te vérzel, Abafi! – mond a fejedelem, megfordítva lovát 240 + +13. Némán állott Abafi a szép halott előtt 259 + +14. – Nincs kivánatom több az életben! – mond örömtől elragadva, s égnek +emelve könynyel telt szemeit 275 + +15. – Jer! – folytatá élénk vidámsággal, Abafihoz vezetvén őt, s az +ifjunak kezei közé adván – ti egymáséi vagytok! 283 + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77780 *** |