Initial commit of ebook 77739 filesHEADmain

1 files changed, 4105 insertions, 0 deletions

diff --git a/77739-0.txt b/77739-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..45b9abe
--- /dev/null
+++ b/77739-0.txt
@@ -0,0 +1,4105 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77739 ***
+
+TORMAY CÉCILE
+
+VIASZFIGURÁK
+
+BUDAPEST
+
+_Singer és Wolfner kiadása_
+
+1920
+
+_Második kiadás 6–9 ezer_
+
+_Fenntartunk minden jogot, a forditásét is._
+
+_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1920._
+
+Budapesti Hirlap nyomdája.
+
+
+
+
+Időtlen bolt.
+
+Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi,
+zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kisértetiesen kongott az emberek
+lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás.
+Olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették észre
+és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett.
+Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a
+fejüket és a tekintetük sohasem találkozott.
+
+Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett
+negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek tulsó
+végében barátságtalan vén ház állt.
+
+A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől,
+mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki.
+Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját
+csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot
+keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa,
+kicsiny bolt, mely az íves, fekete kapu mellett húzódott meg a falban.
+
+Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett vijjogni
+kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet nyomott és füstös volt. A padló
+süppedt és a magas küszöbről zökkenve léptek az emberek a homályos
+helyiségbe, melyben, mióta a legöregebbek csak emlékezni tudtak,
+görnyedten és változatlanul ült magas székén a boltos. Ha szünetelt a
+munka, egykedvűen forgatta mállott üzletkönyvét. Ilyenkor a forduló
+lapok szele, egyenletes időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a
+finom, idegenszerü mérleg selyemszálon függő tányérkáit.
+
+A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított újjai
+ropogtak volna, csontszerüen ropogtak a polcok. A szúette deszkákon,
+akár csak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes cserépedények
+álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös padlóján lépések
+jártak, az edények összecsörrentek és hirtelen édeskésen fanyar szagok
+szűrődtek át a dohos levegőn.
+
+A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő volt.
+Egyik mutatóján halálfőt viselt, a másikon egy emberi szívet. A szív
+mutatója csak a perceket jelezte; a halálfő mutatója többet győzött: az
+az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos lapján, lankadatlan
+hajszában keresztezte egymás útját az élet és a halál két végzetes
+mutatója, a rozsdás csengő egyre vijjogott az ajtófélfán.
+
+Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték meg.
+Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben topogó lábak
+türelmetlensége, falhoz szorított testek surlódása hallatszott.
+
+A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár érzéketlen
+nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze nesztelenül dolgozott
+tovább és hártyaszerű szemhéja sohasem rezdült meg. Egészen mozdulatlan
+volt, mintha ráfagyott volna az opálszínű szemgolyókra, eltakarva a
+csodálatos pupillák felét, melyekben nem merült el a külső világ képe.
+Minden kép csak a felületükön maradt és mint sötét vizek jegének a
+tükréről, dermedten, holtan verődött róluk vissza.
+
+Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt hitték,
+hogy mosolyog és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni kezdtek. De ő nem
+hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt.
+
+Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen lágy
+elemek vegyültek és leheletszerűen, elragadó asszonyi arc suhant el az
+arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult vonásait hirtelen
+fiatal erő kapcsolta össze és ő a csábítás férfiarcú lárváját mutatta a
+vevőnek.
+
+Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta áruját a
+kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. Voltak olyanok,
+akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, akárhogyan szólították,
+mintha az ő neve lett volna mindennek a neve, ami után emberek
+vágyódnak, amitől emberek félnek. Megértette… és sietett, ha fel akarták
+tartóztatni és sohasem felelt, hogy ha hívták.
+
+Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, amit az
+emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a boldogságot és
+keverte-keverte vegyítette, hogy többnek lássék.
+
+Aztán fizetésre került a sor. A kalmár felnyitotta mállott üzleti
+könyvét. Lélegzetfojtó csendben, lassan húzta végig mutatóújját a két
+rovaton: Tartozik… Követel… És a vevők verejtékes kínban fizettek
+roppant árakat.
+
+Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A boltos nem
+adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a
+boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet.
+
+Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongók között. A
+boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell: ő a koronájával
+fizetett… Már mások jöttek a nyomában. Mások és ujra mások. Öregek,
+ifjak, papok, szinészek, durva gyármunkások, előkelő dámák, parasztok,
+remegő iskolásfiúk.
+
+Festett képű céda leány állt a kalmár-asztal előtt. Eddig cifra, zenés
+házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő utcalámpák
+alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével fizetett.
+
+Egy katona… fiatal, szinte gyermek még. A bátrak keresztjét akarta. Kék
+szeme világát adta érte.
+
+A nagy államférfi… Krétafehér lett az arca, mikor egy hideg gyémántköves
+csillagért a becsületével kellett a boltosnak fizetnie. Utána valaki egy
+zacskó aranyért a szabadságát adta oda. Aztán szép pár fiatal emberre
+került sor. Mámorosan mosolyogtak és szorosan fogták egymás kezét. Az
+alku hamar ment. A férfi, kitől nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének
+kincséért vett boldogságot. Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta,
+mocsoktalan multjával fizetett.
+
+Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. Erősen
+körvonalozódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy szegény kis
+varróleány. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy egyetlen vasárnapi
+délutánt betöltő, szegény kis boldogságot.
+
+Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a
+halálmadár. Hosszúhajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja
+újjából kiállt a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a
+fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni az ő
+boldogságát: akadémiák koszorúját… világraszóló hírnevet. Mire
+nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta: öreg
+ember lett belőle.
+
+A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a tompa
+ütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. Kapkodni, sietni
+kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. Számára nem létezett idő: ő
+nem nézett az órára soha…
+
+Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten
+tapogatódzva közeledett az éjszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk hagyta
+fekete újja nyomát. A szél fütyölt és a boltban, az ódon mécses kanócán
+önmagától kigyult a láng. Egy darabig ingott, mint aki magasból ugrik,
+aztán erőre kapott és csak az ajtónyílás légáramlása szerint szállt és
+emelkedett.
+
+Sokszor ütött az óra. Az ajtónyílás ritkulni kezdett. Már nem vijjogott
+a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan megnyugodott.
+Kék világa derengve szőtte át a csendet.
+
+A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről élettelenül
+verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az emberek
+boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte nyereségét, aztán
+hideg kezével besöpörte zöld kötényébe az egészet. Megfordult és
+ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult hátra a bolt tulsó végébe, hol
+egy falüregben fekete függöny alatt, kicsiny, ólomkarikás ablak
+rejtőzött.
+
+A boltos feltárta az ablakot és kihajolt a nyiláson. Alatta sötét
+végtelen semmi volt… Csak egy pillanatig pihent a mély semmi felett,
+aztán kifordította kötényéből az ablakon át napi keresetét.
+
+Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az ürbe az óriási
+kincs: ifjúság, dicsőség, mult és jövő, királyi koronák, szépség,
+szabadság, becsület,… mindaz, aminek csak addig van értéke, mig emberek
+tartják a kezük között.
+
+Mikor odalennről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos becsukta az
+ablakot és visszament asztalához.
+
+Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a szeglet irányából. Mialatt a
+kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta újjait a homlokán.
+Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás férfiarcú
+lárvájává tömörültek össze. Igy fordult a vevőhöz és emlékezetében ekkor
+felderengett, hogy már reggel óta… tegnap óta, talán régtől fogva látta
+azt az alázatos, várakozó árnyat, mely most felsóhajtott. De vannak
+olyanok, akiket a kalmár nem vesz észre mindjárt; vannak olyanok,
+akikről hosszú időn át megfeledkezik…
+
+– Ki vagy te? – kérdezte és a szája alig mozdult.
+
+– A gyermekem anyja vagyok, – felelt egy halk suttogás, melyben mégis
+olyan mindenható erő rejlett, hogy az árnyékból egyszerre élő asszonyt
+formált.
+
+– Boldogságot akarsz venni?
+
+– A gyermekem számára, – mondotta elszántan az asszony.
+
+A kalmár mozdulatlan szemhéja mintha megrezdült volna az opálszínű
+szemgolyók felett. Boltjában időtlen idők óta árulta azt, amit az
+emberek boldogságnak neveznek, de a vevők mindig csak önmaguknak
+vásároltak, csak önmagukért fizettek. Ez a szenvedő, halvány asszony:
+egy gyermek édes anyja, ez volt az első, aki másnak akart venni és a
+sajátjából akart fizetni.
+
+A boltos megint közömbös lett. Elővette avult üzletkönyvét. Mutatóújját
+lassan végighúzta a két nagy rovaton: Tartozik… Követel… Becsapta a
+könyvet és megrázta a fejét.
+
+– Nincs semmid a világon. Ugyan minek az árán akartál a gyermekednek
+boldogságot venni?
+
+– A magam boldogsága árán, – felelte az asszony és hangja olyan
+végtelenül tiszta volt, mint aminő csak az lehet, amit könnyekkel mostak
+fehérre.
+
+– Az alku áll. Fizess! – dörmögte a boltos, mialatt előrenyult és
+szörnyű két kezével felszakította az asszony fiatal mellét. Aztán a
+tátongó seb vérző nyílása fölé hajolt és belenézett vásárlója szívébe.
+Ebben a percben meglátta azt a boldogságot, melyet felkínáltak neki.
+
+A kalmár, aki semmi felett sem csodálkozik… elcsodálkozott.
+
+– Nagy árat kinálsz, – mondotta komoran, – és tudod-e, hogy ennél az
+alkunál még túl is kell fizetned a portékámat? Még ráadás is jár! Mert
+igazi boldogságot csak úgy adhatok a gyermekednek, ha nem sejti meg az
+áldozatodat és nem lesz érte hálás soha… Állod még az üzletet?
+
+A halvány vevő intett és a kalmár nem várt tovább. Kérlelhetetlenül
+belemarkolt az asszony sebesült mellébe és égő, szerelmes szívéből
+kitépte szeretőjének a képét.
+
+A boltban egy pillanatra megdermedt a csend. Fenn a titokzatos órán
+találkozott a két mutató és a halál rávetette futó árnyékát az életre.
+
+
+
+
+Fehér halál.
+
+A nehéz, téli ég lassan sülyedt le a magasból. Az ég és a vad Karsztok
+között összeszorult az éjszaka sötétje. Aztán, csak úgy magától,
+meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni kezdett lefelé az
+ég.
+
+Esésétől egy éjszaka alatt fehér lett a karsztvilág.
+
+A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a hó. A
+kőmező felett, a repülő, fehér termésben, mint óriási kaszás, aratott a
+szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott és szétverte
+megint.
+
+Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már
+lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy feküdtek
+a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a hó. Csak
+legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, se bokor nem
+nőtt már, élt egy magányos kunyhó. Ijedten lélegzett a havas
+förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst szivárgott
+elő.
+
+Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete ajtó
+kinyilt olykor. Egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta fejét a
+nyílásban. Nyaka előrenyúlt, hosszu haja mereven himbálódzott kétoldalt
+a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a havazásba. Utóbb
+lassú, alázatos mozdulatokkal kezdett hajlongani, mintha köszöngetne
+valakinek. Közben a hegyomlások felé nézett, ahol a mélység felett, a
+kerengő hóviharban, egy sötét feszület állt. A legény többször, erősen a
+mellére ütött és hirtelen megint visszabújt.
+
+A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok között,
+hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorbotok álltak. Egy rozsdás
+kampón, állatkolompok között, száritott halak függtek ferdén, mereven. A
+halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő fojtós volt a füsttől. A
+lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy fekete barlangban, emberek
+ültek a tűz körül.
+
+A hosszúhaju legény mellett egy leány kuporgott. Szoknyáján az öccse
+guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe egy-egy
+pillanatra kerekre fuvódott, szeme kidülledt az erőlködéstől. Ilyenkor a
+tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a falon. Mialatt lélegzetet vett, a
+fény megint visszahullott a zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony
+arca kicsiny és ráncos.
+
+A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól egy
+borzas ember emelte fel a fejét. Arca fakó volt, nagy orra és kiülő álla
+olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. Nyöszörögve
+rimánkodott.
+
+A kunyhóban senki se mozdult. Az öreg ember újra kezdte:
+
+– Eredj Ilia, eredj legalább te…
+
+A hosszúhaju pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a havazásba.
+Közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották.
+
+A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg ember
+köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a többi
+pásztort, aki idején lement a hegyekről. Egyszerre maga elé bámult és
+szorongva kérdezte:
+
+– A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? – Hirtelen a
+nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem
+szólt senkihez sem.
+
+– Luca, – mondotta az öreg, – Luca…
+
+De az ember hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér
+szőrszálak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó
+szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni azért mégis lusta volt.
+
+Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított hangosan,
+csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az újjain, hány
+napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a havasról. Jován volt
+mindig az utolsó a pásztorok között. Mindenkije meghalt, hát nem
+szeretett a falujában lenni. És most már ő is elment innen… Ilia az
+ötödik újjához ért. Abbahagyta az egészet és közelebb csúszott a
+leányhoz:
+
+– Mila, rám hallgatnál-e?
+
+A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá bujjék.
+Meleget tartott a közelsége.
+
+Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Arca szánalmas kifejezést
+öltött, amig erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, mintha a
+bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan megtudta, hogy csak
+Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg akarta volna ezt neki
+mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért mégsem szólt semmit. A
+szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a fejét.
+
+Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a leányra.
+Sohase mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen és tavaszkor
+beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán beteg lett az öreg.
+Nyár derekán utána jött az egész házanépe. Kuruzsló parasztot is hoztak,
+papot is hívtak. A kuruzsló holdtöltekor kutyacsontot temetett a küszöb
+alá. A pap egész napig jött a hegyeken át és ráadásul két külön ezüst
+koronát kért azért, mert megigérte, hogy útközben még hazamenet is fog
+imádkozni.
+
+A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a sziklaparton, a
+fekete feszület körül.
+
+A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és a
+hegyek népét.
+
+Aztán elmult az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák kihültek az
+ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a pásztorok elmentek
+mind és elhajtották magukkal a beteg gazda marháját.
+
+A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, egyre
+halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja és
+szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének felszálló
+buborékja.
+
+A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig csak
+tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az öreg pásztor,
+de se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben leesett a hó az égből.
+
+Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet hirtelen
+megrántottak. A zsiros, mállott báránybőrök között felkönyökölt a gazda.
+Borzas szemöldöke összehúzódott és szeme önzőn hunyorgott, mialatt
+egymásután megnézett mindenkit a házban. Mintha számlálta volna őket,
+nem menekült-e el valaki közülök. A melle fütyölni kezdett, a hangja is
+fütyölt.
+
+– Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta…
+
+A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és lehellete melegen áradt a
+nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét.
+
+Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája szögletesen mozgott, mint
+a kérődző barmoké. Aztán a fia felé fordult. Hangja megint alázatos
+lett.
+
+– Luca, te… nézz mán ki egy kicsit.
+
+Az ember leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat nyujtotta
+lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. Az öreg akadozó
+hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az ijedtség. Mint egy
+alaktalan állat kúszott át hozzá és ráfeküdt a mellére. Luca kinlódva
+lélegzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre félni kezdett ő is.
+
+Félrerugta a kutyát az útból. Kibujt az ajtón. Kinn már nem fújt a szél.
+Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt és a
+mértföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a kisérteties
+hegyekre.
+
+Luca szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. Egyszerre
+a nyakához kapott.
+
+– Krisztus segits!…
+
+Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyulni a
+hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart fogózni
+valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Ugy érezte, hogy
+sülyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, fehér iszap. Élni,
+élni, akárhogy, csak élni…
+
+És Luca a menekülő állat rohanásával iramodott neki a zimankónak.
+
+Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel, aztán hirtelen
+lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. Ismét talpra
+ugrott. Egy ideig forogva kereste az irányt… Támolyogva, bukdácsolva
+futott tovább… Már másodszor nyargalt át a hómezők holt sivatagján,
+vissza-visszatérve, rémesen kerengve egy láthatatlan vonalon, melyen a
+hó mindig újra betakarta előbbeni nyomát. Tébolyodottan kereste a
+sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. Letérdelt. Két kezével túrta a
+havat. Arcát előre tólta, mint egy kutya, amely gödröt kapar. Egyszerre
+nem ismert meg többé semmit, nem emlékezett semmire. Mit akart? Miért
+jött ide? Lehunyta a szemét, de hiába, a szemhéja mintha meghasadt
+volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a kérlelhetetlenül tóduló
+havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a torkába is. Felugrott és
+rettenetesen kitátotta a száját, de nem bírt kiáltani. Megint csak futni
+kezdett és őrjöngve cipelte, hajszolta a testét a vakfehér kavargáson
+át.
+
+Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy kiesett
+fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyügözött torzképek,
+feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg pásztor mozdult meg
+elsőnek. Hamuszürke arca előbujt a homályból. A tűz fénye beleesett a
+szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a levegőben:
+
+– Szétütöm a fejét… Szétütöm…
+
+Ilia a leányra nézett.
+
+– Mi az? Mit akarsz – dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya
+egyszerre ránehezedett az ő mellére is.
+
+Ilia a füléhez hajolt:
+
+– A bátyád elvitte innen a bőrét.
+
+A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg:
+
+– Átkozott kutyája!… Nézd meg, Ilia, hol marad?… Istenem, Istenem. Ne
+hagyjatok itt ti is…
+
+Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogy ha kiereszti a
+házból, ez sem jön vissza többet. Egyszerre bújtak ki mindketten az ajtó
+nyílásán.
+
+Odakinn néma nagy magány volt minden. Luca nyomát rég betakarta a havon
+a hó.
+
+– Elment…
+
+Mila hangja sűrű és idegenszerű volt.
+
+Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A másiknak a
+szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt Milánál.
+Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. A külső
+világosságban mintha hirtelen megcsunyult volna a leány. Nem volt olyan
+többé, mint tavaly, mikor megszerette. Akkor kivánatos és telt volt a
+csípője és a melle hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor
+vörös volt az arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia soha sem látott
+nála szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle,
+kegyetlenül örült, hogy csúnyának látja és sok mindenre visszaemlékezik,
+amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta őt. Eszébe jutott,
+hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd alatt és hogy Mila a
+többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a táncban és kitörte a karját.
+Minden átmenet nélkül hirtelen az anyja jutott eszébe és a kis húga,
+akinek kalárist igért. Bizonyosan kijönnek elejbe mindennap a falu
+végére és sokat törlik a szemüket. Otthon pedig, a tűzhely szélén készen
+áll a kékvirágos köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett.
+Dohány is van az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen
+leányért, akit a favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor
+ő kitörte a karját.
+
+Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja sebesen
+himbálódzott a füle mellett és szeme egyszerre keresni kezdte a
+sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem látszott többé.
+Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a homlokán apró, hideg
+szúrásokat érzett, mintha megszámlálhatatlan kis kés esett volna nyitott
+pengéjével az arcába.
+
+A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy elfogja, ha
+menekülni akar. Ilia, mint egy ugrásra kész fenyegetést érezte a leány
+közelségét: hátrálni kezdett, de Mila utána ment és talán azért is, mert
+fázott, hozzá simult.
+
+A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen forróság
+nyilallott végig. Lélegzete rövid lett, a nézése bárgyú. Egyszerre nem
+tudta többé azt, amit az előbb tudott és sovány, fiatal arca megint
+szánalmas kifejezésű lett. Már nem gyűlölte a leányt, már nem látta
+csúnyának. Az anyja, a húga, a kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány
+kiment a fejéből.
+
+– Az ember nem bátor magáért, – mondotta meghunyászkodottan. – Csak
+másokért, Mila, csak másokért… hogy ha látják.
+
+Térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint közös
+lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. Tekintetük a
+havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete kereszten. A
+kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület az égbe. Túl rajta
+megszünt a hegytető. Felette a magasság, alatta a mélység tele volt
+kerengő, rajzó pehellyel.
+
+Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a hóban.
+
+Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál pedig
+hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra.
+
+Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek kidugta
+fejét a nyíláson és szepegve mozgatta állát előre, hátra, mintha
+integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. Benn a
+vigasztalan, bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön az öreg
+pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős sírástól.
+
+– Itt hagynak… Itt hagynak.
+
+Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lucáról nem kérdezett
+semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett magára és
+elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, hiszen most már
+nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a többiek is viselték.
+Megoszlott. Könnyebb lett.
+
+Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett; Mila is.
+Mindannyian. És ettől kezdve alattomosan, kegyetlenül őrizni kezdték
+egymást, hogy senki se szökhessék el közülük.
+
+Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A falban
+olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, mely minden
+pillanattal jobban megvakult, de azért tovább is konokul, gonoszan
+nézett be a házba. Hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya harapódzott el.
+Az ereszről ősz pillák ereszkedtek le rá, alól puha, fehér szemhéj
+dagadt bele.
+
+Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek
+utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila elfordította
+arcát a tűztől. Az ablakra nézett. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy egy
+torz emberi fej tolódik bele a világtalan nyílásba és megint eltünik.
+Aztán mintha valaki járkálna a ház körül… Nem hallatszottak a lépések a
+hóban, az sem hallatszott, hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila
+azért mégis bizonyos volt benne, hogy odakinn történik valami.
+
+Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát összeráncolva tartotta a
+levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és az asszony
+kinyitották a szemüket.
+
+A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az ajtó
+kinyilt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva Luca állt.
+
+– Luca… motyogta az öreg asszony. – Luca…
+
+Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett hátra,
+mintha félne, hogy odakintről utána nyul valami, felnyalábolja, megint
+belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki újra körbe kell futnia és
+újra csak ide kell visszatérnie.
+
+A térde behajlott. Kimerülten dült a falnak. Reszkető testéről tompa
+csattanással esett le az olvadó hó.
+
+A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, kárörvendőn
+vigyorgott maga elé. Ez a lelketlen vigyorgás lassan átterjedt a többiek
+arcára is. Csak az asszony maradt Luca mellett. Kötényével szárította a
+haját és a szeme közé lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény
+öreg teste melegét. Luca feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a
+kutyáját, az embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca.
+Eszébe jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, reménykedni bírt, mikor ide
+gondolt, és azt hitte, hogy közben valami jó csodának kellett történnie
+a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem történt, semmi sem
+változott. A válla rángatódzni kezkett. Két kezét a szemére szorította.
+
+Az arcokról eltünt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt mindannyian
+megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. Lucával közelebb jött
+az emberek zsibbadt agyához az, ami odakinn történik. A hó körülzárja
+őket, be akar áradni, meg akar fojtani mindenkit…
+
+A gyerek felsikított.
+
+Az emberek szeme beesett, hátuk puposan elferdült, mintha hirtelen
+megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése úgy hangzott,
+mintha mindannyiuknak a hangja lett volna.
+
+– Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát…
+
+Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor már
+egészen körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy mit keres. Újból kezdte. A
+sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe nyúlna, előre
+tólta a kezét.
+
+– Hamar… Kialszik…
+
+Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában hangtalanul
+nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul meredt csípője
+mellett a levegőbe.
+
+Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a fejét.
+
+Mila oda ugrott és megragadta a vállát:
+
+– Elfogyott?
+
+Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis
+rikácsolt, mikor beszélt.
+
+Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán szürke, mint a kövek a falban.
+
+– Megfagyunk, – mondotta sokszor egymásután és hangja alig hasonlított
+emberi hanghoz.
+
+– Megfagyunk! – ordította Luca túl hangosan, hogy az atyja is meghallja,
+hogy ő is féljen, ha már mindennek az oka volt.
+
+A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senki sem hitt a
+másiknak, mindenik kapkodva keresett a sötétben.
+
+A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még mindig a
+földön térdeltek.
+
+Luca volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az ajtónak.
+Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha hóval lenne
+tele. Keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült ujjakkal kapott
+a fejéhez…
+
+Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy valami ide-oda
+kezd billenni az agyában és fenekestől felfordul a homloka mögött.
+
+Az öreg asszony fásultságát visszatérítette a többiek rémülete. Elővette
+a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. Óvatosan tett egy
+darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni kezdte a tüzet,
+csendesen, megindítóan, mintha semmi se történt volna.
+
+Luca falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. A füstös
+kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, megint
+reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán feljönnek
+értük a pásztorok. A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, a mennyezeten
+óriás kezek szétterülő árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni
+kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha
+nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza
+fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend
+rettenetes lett.
+
+Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson többé.
+
+– Megfagyunk, – dünnyögte szinte titokzatosan, de már nem értette, mit
+jelent ez. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, melyben gőzöl a forró
+tej a tűzhely szélén. Világosan kezdte látni a nagy buzavirágokat a
+köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, a dohányt az asztalon. És a
+huga énekel… Míg erre gondolt, könnyei lassan csurogtak végig az arcán.
+
+– Ő énekel – mondotta szeliden – és én megfagyok.
+
+Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjszakája és az ablak előtt, a
+tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, estek
+keresztül a hópelyhek.
+
+Senki se bírt aludni.
+
+A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták fel.
+Utána a küszöb korhadt deszkája került a tűzre, a gyerek egyetlen
+játéka: a fütyölős faparipa, a rongyok, a szemét.
+
+És a reggel még mindig nem tudott megvirradni. Luca dideregve kúszott az
+apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a parázsba vetette. Az
+öreg könyörögve nézett reá, de nem védekezett.
+
+Ez volt az utolsó eltüzelni való. Ezután nem volt más egyéb a házban. És
+kinn sem volt semmi a hegyeken, se fa, se bokor. Halott kövek a halott
+hó alatt.
+
+A széna füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, épp úgy,
+mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. Fölfutottak a
+falon. Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és közepükben kék láng
+ágaskodott. A széna szálai vörösek lettek, mint az izzó drót és
+csavarodva zsugorodtak össze.
+
+Némán, kétségbeesetten nézték mindannyian. Egy marok széna, aztán
+egészen hideg lesz. Egy marok széna az élet, aztán meg kell halni.
+
+A füstpatkányok megint előmásztak a tűzből. Egy pillanatra nagyon sokan
+lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig erőszakosan kezdett
+befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a kövek között, az ajtó
+résein, megfogta a falat, a görnyedt hátakat. Aztán előbbre csúszott… az
+arcokat törölte el. Egyszerre nem látszott többé semmi. És a kifosztott
+kunyhó iszonyodva sóhajtott fel a sötétben.
+
+Rémült bénulás fogta el az embereket. Gondolataik már nem követték
+egymást. Mint fájdalmas lökések, járták át nagy időközökkel öntudatukat.
+
+– Meghalunk…
+
+A sötétben hirtelen nagyobb lett a hideg. Kínja beleharapott az emberi
+húsba, megmarta az arcokat, a csontokat kezdte rágni.
+
+Egy ujabb lökés jött az emberek fejébe. Felfogták, hogy soká tart, amíg
+meg lehet halni.
+
+Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya türelmesen,
+reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva imádkozott.
+Valaki káromkodott. Aztán abba maradt minden, mintha a kunyhó
+hallgatóznék az éjszakában és megint csak újra kezdődött az egész.
+
+Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a hópelyhek.
+Nagy lomha pihék. Néha megálltak a levegőben, zeg-zugosan botorkáltak,
+aztán rohanni kezdtek és veszettül követték egymást. Közöttük jött be a
+reggel a házba. Émelyítő fehér világosságában csak az arcok maradtak meg
+kékes foltokul.
+
+Megint multak az órák. Az ablak üvegje meghasadt, az ajtón repedések
+támadtak a hidegtől. És az emberek olyan gépiesen mozogtak a négy fal
+között, mint a csendes őrültek. Az időre már nem emlékeztek. Nem tudta
+megmondani senki, mennyi telt el belőle. Olykor világos volt, olykor
+sötét, de a hó azért csak hullott tovább.
+
+Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. Beesett
+arccal, kiálló sárga pofacsontokkal nyúlt el a hátán, mint egy lélegző
+halott. Luca összehúzódva feküdt mellette a földön. Fagyástól dagadt
+képébe belenyomódtak az elszenesedett szilánkok, mégsem emelte fel a
+fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, hogy el ne haljon egészen.
+
+Az asszony, mikor senki se nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét és a
+gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje volt
+eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a haldoklók
+imádságát. Mikor befejezte, mintha valami eszébe jutott volna, az
+ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul hajladozott a ferde
+nyilás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a kövekben és kinézett a
+hegyomlások irányába, oda, hol Krisztus feszülete állt.
+
+Mila követte az anyja tekintetét. Luca is felült, a többiek is arra felé
+néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és legyürt gondolat
+vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan pillantottak a földre
+és olyan kusza mozdulattal vetettek magukra keresztet, mintha fejükről
+és vállukról akarták volna leszaggatni a vallást, az ájtatos hitet,
+valamit ami nem látszott és mégis gúzsba kötötte a testüket.
+
+Luca szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta mindnyájunknak a
+gondolatát.
+
+– Az a kereszt fából van…
+
+Többet nem mert mondani. Elég volt. A rég kisértő gondolat előjött a
+lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, hatalmasan, követelőn,
+betöltötte a házat, nem maradt tőle másnak helye. És a halálfélelemtől
+kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak.
+
+Az a kereszt fából van… Az emberek agyában kinlódva küzdött a homályos
+hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul lélegzett, megfagyó
+lehelletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A vad hideg pedig, mint
+emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a szívük felé.
+
+– Megfagyunk, – dadogta Ilia és félig lehunyt szemmel Milára nézett.
+
+A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megkeményedtek, de ő már
+nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett és közben
+reszketett egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a csontjai fájtak.
+
+Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka idegenszerűen
+ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett a föld felé. A
+legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét kitárva, csattanva
+terült el a hideg hamuban.
+
+– Megfagyunk, – de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, melynek
+értelme elkopott a végtelen ismétlésben. – Megfagyunk! – orditotta, –
+pedig a kereszt fából van.
+
+Egy szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az átfagyott
+házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utolszor kinyitotta volna félholt
+szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, hangtalanul,
+könyörögve, tegye meg azt, amit senki se mer megtenni.
+
+Luca négykézláb mászott a baltáig és félszegen tólta Ilia felé. Az
+asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt.
+
+Egy pillanatra beáradt a külső világosság a haldokló kunyhóba és a hó
+mint fehér rém tódult a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott az ajtó.
+A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az ablak repedt
+üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá verődtek.
+
+Szörnyű finom kis nesz. Mintha halottak jeges, fehér újjai kopogtattak
+volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a házba.
+
+Kinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott. Olykor
+lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kis vártatva megint előtünt,
+mintha alulról tólták volna fel és megint elmerült, mintha visszahúzták
+volna.
+
+Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két karját
+többször egymásután felemelte a levegőbe, mint a megfagyó madarak
+csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassu zsibbadás lepte
+meg. Közömbös lett előtte minden, a szenvedés is, a félelem is, a halál
+is. Nem akart volna többé lélegzeni. A hideg levegő járása fájt a
+mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. Legyen vége hamar mindennek.
+És közben mégis hallotta, amint az előbbeni akarása, az ő hangjával
+beszél gyöngén, messziről és könyörög az Urhoz bocsássa meg, amit neki
+meg kell tennie, mert olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti
+őt.
+
+Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátraeresztette a fejét.
+
+Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a magasból,
+fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjitő csenden át ég és
+föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. Az ég valahol messze
+fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem látszott belőlük semmi
+sem. Közöttük csak hó volt már a világon és Krisztus és az ember.
+
+Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe.
+
+A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha egy közelgő
+ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták fejüket és
+össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet.
+
+Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés hallatszott át
+a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották ezt a hangot. Aztán
+távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, ünnepélyesen, mint mikor
+egy élő fa kidől.
+
+Percek multak el, míg Luca fel merte emelni fejét az ablaknyilásáig.
+
+Kinn egyenletes, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó feszülete nem
+állt többé a kiugró sziklán ég és föld között.
+
+Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledült, borzasztón egyedül volt.
+Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos fáradtság
+és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De Luca feje
+visszarándult az ablaknyilásból és ő magára hagyatottan, kapkodva,
+mintha tüzes vashoz nyulna, lefeszítette az Ur bádogképét a keresztről.
+Mialatt a kezében tartotta, sírni kezdett, arcához szorította a rozsdás
+bádogot és sokszor megcsókolta rajta a kihullott szegek nyomát. Aztán
+áhítatosan letette maga mellé Krisztus képét a hóba és széthasogatta a
+fát.
+
+Karjában vitte be a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, amennyit
+elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle vonaglott az
+erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött.
+
+Mikor utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, mintha
+várna valamit, aztán bátortalalanul körüljártatta szemét a kunyhóban.
+
+Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de senki sem szólt hozzá,
+senki sem nyúlt a kereszt fájához.
+
+Ilia felsóhajtott. Megtörölte ködmönébe a kezét és hozzáfogott, hogy
+tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett dörzsölnie a
+fát, karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa kilobbant. Végre egy
+szikra éledt. Kicsiny vörös szem, mely belenézett az emberek szemébe.
+
+Vinnyogó öröm tagolatlan hangja járta át a levegőt.
+
+Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Finom ropogás
+hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő pattogás. Füst
+kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és fellobbant az első
+láng. A szegletből elvadult, gémberedett alakok vonszolták magukat a tűz
+felé. A begörbült kezek kinyiltak, nyomorék, görcsös újjak mozogtak a
+levegőben, az arcok előre tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén,
+ahogy a tűz sütötte őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és
+állati meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben.
+
+– Még… még…
+
+Ilia egy nagy hasábot tett a lángra. A nedves fa elnyomta a tüzet, aztán
+mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy láng, mely kerek lyukon
+bujt át és sziszegve nőtt a levegőben.
+
+Megértették mindnyájan… A magányos láng a kereszt szögének helyén tört
+elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus fejének formája, mely a
+megfeketedett fában világosan maradt meg a bádog-kép alatt. Aztán, mint
+izzó vér borította el a tűz az oldaltcsukló fő tövises vonalát; víz
+freccsent a levegőbe… Pattogó szikrák hullottak szét.
+
+Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy Iliának ne
+szóljon a tekintetük.
+
+És míg az alacsony tető alatt erősen lobogott a láng, kinn ritkulni
+kezdtek a hópelyhek, mintha elolvadtak volna a kunyhó melegétől, mintha
+a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörü feltámadása szétáradt
+volna az egész világra.
+
+A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, benn
+pedig megint emberekké lettek az emberek.
+
+– Te tetted, – mondotta Luca és félrerugta a baltát, mintha bűnös
+szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz pillantást
+vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül nézett a legényre.
+Az asszony és a gyerek közel bujt egymáshoz, mintha ellenség volna a
+házban.
+
+Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a
+kereszt melege, mint egy szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett
+emberek.
+
+
+
+
+A fuvola.
+
+Adimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek városa.
+Korinthos virága összegyült. A fáklyák rózsák között égtek és eltaposott
+rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az árnyékban kymbalonok
+csendültek. Háromlábú urnákból tarsosi fűszerek füstje emelkedett. Az
+aranykelyhekben az aranynál gazdagabban csillant fel a bor és az
+oszlopok körül fiatal rableányok szőtték nesztelen táncukat.
+
+De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának voltak a
+foglyai mindannyian.
+
+Biboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok mesterei,
+szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, tengerjáró
+kalandorok, barbár országok idegen fejedelmei. Forró leheletüktől
+megingott a fáklyák lángja, reszketett az éji lég. Korinthos szomjazott.
+
+Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassu pillantása alatt
+elsápadtak az arcok.
+
+– Aphroditére! – kiáltotta a szobrász Myron. – Te szebb vagy a
+szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron
+agyagjából formálnám meg szobrodat.
+
+– Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam benne
+az örök igazságot, – mondotta Aristippos, a kecses ifjú bölcs.
+
+Egy gazdag bithyniai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé.
+
+– És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyomat, felajánlom minden
+rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba jönnél, tied
+lenne házam a kraneai úton.
+
+Lais hallgatagon mosolygott tovább. A syriai fejedelem szemében vad
+tűzzel lobbant fel a kivánás.
+
+– Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kinálok én, melyet
+aranyfövényes folyó szel át és egyetlen éjszakádért Aegeos tengerének
+egy myrthus-fedte szigetét vetem lábad elé.
+
+Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, kit Euripidesnek hívtak,
+megcsókolta Lais saruját.
+
+– Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, csak
+élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, koronák
+abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot kínálom neked.
+
+Lais elfordította a fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén bölcsre
+tévedt, ki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán.
+
+– És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem igérsz és nem kérsz
+semmit?
+
+Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel kopasz
+fejét.
+
+– Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai elémbe állt és én
+csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged csak arra
+kérlek,… állj közém és a nap közé.
+
+– Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad tízezer
+drachmával.
+
+A vén bölcs felsóhajtott:
+
+– Neked kevés, nekem sok volna, sok arra, hogy megvásároljak egy
+kiábrándulást.
+
+De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a
+pillanatban egy ifjú ember haladt át. Ránézett és nem bírt mosolyogni
+többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. Összemarkolta
+nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy elhárítsa magáról
+sovár tekintetüket.
+
+– Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont.
+
+Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és zúgolódva
+húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; Myron az
+isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre meghallották a zenét,
+meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság kifáradt és a vendégek
+elszéledtek a kertek éji árnyékában.
+
+A hetaira felemelkedett a biborról és fejedelmi mozdulattal hívta
+magához az ifjút. Dereka körül, mint élő virágon a harmat, megcsillantak
+a gyöngyök.
+
+– Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak!
+
+Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Arca szép volt, akár egy
+érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak szeme, az
+alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, kiket Myron örökített
+meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy névtelen költő volt,
+aki ódáit a külvárosok népe előtt énekelte.
+
+– Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem tudsz te
+szeretni?
+
+– Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy a
+furfangos bűbájnak, mellyel össze lehet törni a férfiak szívét. Az
+elmúlt isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le magát az
+Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta minden javait.
+
+– Nekem higyj, ne a többieknek…
+
+– Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű
+hazugság vagy.
+
+– Minden hazugság a földön. A szépség a múlandóság hazugsága, a szerelem
+a régi sötét ösztönök hazugsága és a világ boldogsága… az asszonyok
+hazugsága. Szeress engem, ó Dorion, és én megtanítalak a boldogságra.
+
+Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen karját.
+
+– Ne illess! Én olyan kezeket szeretek, melyek csak vélem enyelegnek,
+olyan ajkakat szeretek, melyek csak engem csókolnak. A pirenei vizekre!
+Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az
+éjszakákat látnám, melyeket más karok között virrasztottál át, a
+csókjaidban mindig annak az aranynak a csengését hallanám, amellyel
+megfizettek.
+
+– Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais vagyok? Ó,
+Dorion, ha tudnád!… Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani,
+hogyan lettem hetaira.
+
+Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le rá a
+nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni kezdett.
+
+– Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. Társnőmmel
+eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és így kerestem
+meg kenyeremet. Egy napon, – nem felejtem el soha, – a kikötőbe,
+valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg tengerész
+összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam virradatig.
+„Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?“ És ott sírtam
+még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap fölkelt, mikor társnőm
+egy másik fuvolásleánnyal haladt el mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú
+volt a hajukba fonva, átölelve tartották egymást, – nevettek és vígságuk
+megsebezte magányos szívemet. Nem tudom, hogyan, ekkor hirtelen eszembe
+jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény volt,
+mint én és mégis byssosból szőtt peplost és borostyánkőnyakéket viselt.
+Pedig neki sem volt fuvolája. De estende, mikor azúrszínű lett a város,
+mintha az ég szállt volna le a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó
+sikátorokban, megközelítette a férfiakat és… reggelre mindig volt egy
+ezüst drachmája. „Egy ezüst drachmán új fuvolát vehetnék“ – gondoltam
+szívdobogva. És este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a
+kanyargó, szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám
+nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot vizsgálják:
+„Szép vagy, fiatal vagy!“
+
+Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is.
+
+– Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!“
+És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! az volt
+egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén kapu alatt,
+melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos üvegekben
+illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos,
+illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát
+akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem mennyi pénzért adnák. Egy
+ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam. De
+jaj nekem, egy pillanat múltán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az
+illatszer… és fuvolám nem volt.
+
+Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este,
+mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a kanyargó
+sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és reggelre volt egy
+másik ezüst drachmám. Siettem, siettem, hogy megvegyem a fuvolát. Higyj
+nekem, a kalinitide Athenére, nem volt más gondolatom, csak ez. De amint
+mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán
+ezüstpikkelyes kigyó-karpereceket árultak. És én gyermekkorom óta
+kívántam egy ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden
+leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem volt… A syracusai
+kínálta, félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én
+visszanéztem… Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és – fuvolát nem
+vettem aznapon sem.
+
+Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a mellére, mintha
+könnyét keresné a gyöngyök között.
+
+– Ó, Dorion, és azután is estende, mikor a város megtelt azúrral, mintha
+az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a tekervényes, szűk
+sikátorokban és megközelitettem a férfiakat. De hídd meg, mindig újra
+csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, hogy megvegyem a fuvolámat.
+És még sem vettem meg soha!… Igy lettem az az isteni Lais, akinek
+Korinthos népe szobrokat emel templomaiban, az a híres Lais, akit
+egyedül Dorion nem szeret.
+
+Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátra hajlította
+és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen szépségét.
+
+– Ne hagyj ez éjszaka magamra. Maradj velem!
+
+Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, homályos lett a
+tekintete, de ő azért mégis nevetni akart:
+
+– Szép vagy! Fiatal vagy…
+
+És elindultak együtt Lais háza felé.
+
+Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a hymnusok, a
+táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a lombokat, a
+virágokat, elakadt a kertek lélegzete. Lais ment el… És Dorionnal lassan
+haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok alatt. Nyomában halkléptű
+rabszolgák vitték az üres hordágyat.
+
+Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. Nászvirágok
+koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át a küszöbön.
+
+… Mire eljött a rózsaújju hajnal, a mámorban földúlt nyugágy mellett,
+Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű és súlyos
+volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű szemében,
+melyet mérhetetlenül megnagyított az éjszaka, szomjasan koldult a
+szerelem.
+
+Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, mellyel a férfi
+arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. Összecsatolta vállán
+köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vetett a hetaira
+térdére.
+
+– Lais, ezen a drachmán vedd meg végre a fuvoládat.
+
+Elment. Belélegzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal tiport végig
+a harmatos földön.
+
+A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rabnői énekelték a virradat
+hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai közeledett a
+márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem birodalmakat érő ajándékait
+hozták Korinthos legszebb asszonyának.
+
+Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji képeket.
+
+Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos ormára és
+fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és ezüstöt öntött a
+kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen szárnyas erőt érezte
+visszatérni szívére Lais nagy óráját.
+
+Ajkán újra élt a Lais isteni ajka, szemében újra égett győzelmes
+pillantása és lüktető vérében kigyuladt a hetaira valamennyi csókja. Az
+éjjeli láz kiszárította a torkát. Vágytól őrjöngve, emésztő, vad
+szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek felé és sápadtan,
+lihegve ért el a márványoszlopos házhoz.
+
+De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a
+világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja.
+
+
+
+
+A veszély.
+
+A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. Vizes, szürke
+szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak.
+
+Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott föl a
+révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, a hideg
+szürkeségen fehér tajtékú forradások villantak föl szüntelenül.
+
+Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem szitkozódott.
+Türelmes mozdulatokkal simította ki arcából lobogó ősz haját és arra
+felé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig ért.
+
+Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult,
+mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a fiát…
+az unokáját. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész életen át
+várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen egyszer nem jöttek
+vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindig adja vissza a partnak a
+halászokat. A part pedig vár, mint az asszonyok, vár, vár és két karját
+kitárja.
+
+A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A terecskén
+hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb előtt
+elhallgattak egy pillanatra… annyi időre, míg valaki térdet hajt, aztán
+felelgetve kattogtak tovább egymás mellett a tenger felé.
+
+Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába nézett és
+erőlködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól sűrű levegőn át,
+fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte egy másik jött. Hátrább még
+egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a templomfal alatt.
+
+Már négyen álltak a révgát partján; kemény ajakkal, félig lehúnyt
+szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, egyenként,
+szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a végtelen
+szürkeségben.
+
+A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan kezdtek jönni
+az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, olyan mozgással, mint
+az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, kicsiny öregek, akiket
+meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi viharokban. A bőrük száraz
+és kemény volt, mint az avult vitorla. Félfülükben apró függő lógott.
+Mikor a révgátra értek, nyakukba húzták a bojtos, kötött sapkát és
+leültek a kövekre. Aszott kezük, mint a parton száradó tengeri moszat,
+tétlenül zsugorodott össze az ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen
+szorították a rövidszárú tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig
+eltartson benne a dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről.
+Közben sokat köptek, de mindig a föld felé, soha a tengerbe.
+
+Hoo… Halló…
+
+A vén halászok hunyorgatva néztek ki a nagy vízre. Messze, messze, két
+hullám között fölbukkant és eltünt valami.
+
+Hoo… hoo… halló…
+
+Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon billegő
+madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. Vitorlák
+nőttek ki a vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok. Az árbockötelek,
+mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren.
+
+Az ég egyre lejebb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, lucskosan
+nyargalt a vízről a föld felé.
+
+A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló sörénye
+lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő levegőben. Aztán
+soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett a falu felé.
+Gallérját veszettül ringatta a szél. Kalapját régen elvitte. Mintha
+menedéket keresett volna előle, benézett a házak ablakán, kopogott a
+zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a révgáton volt. A vándorló
+is arrafelé fordult, de az emberek nem vetettek rá ügyet. Szívük a
+szemükbe szállt. Feszülten, némán néztek a vízre mindannyian.
+
+A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. A rév
+előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillanatra fehér tajtékzimankó táncolt a
+kiálló szirtek körül. Eltüntek, mintha hóförgeteg nyelte volna el őket,
+aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó rémek és fekete
+szájnyílásukból bugyborékolva ömlött ki a beszívott víz. A hullám bőgve
+esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a tenger, megrepedezett,
+márványos lett messzire.
+
+– Hoo… Halló…
+
+Kinn, a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok bárkái.
+Eltüntek a vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, közelebb voltak a
+révhez.
+
+Csend lett. A zátonyok!… Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz alatt és
+a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt közöttük. Egy
+hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, mint egy vad ló.
+Farára ült, aztán orral bukott előre a hullámvölgybe és a víz
+szétcsattant körülötte.
+
+– Donald!…
+
+Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. Senki sem
+törődött vele. Az asszony pedig, mintha szégyelte volna a kiáltását,
+szájára szorította a kezét… Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a
+zátony fölött, épp azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért
+formált, ahol elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem
+látta őket soha többé.
+
+– Donald, – mondotta az asszony egészen halkan és az arca krétafehér
+lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg templomban.
+
+– Hoo… Halló…
+
+A part kiáltott, a tenger felelt.
+
+A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan
+duzzadtak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány
+remegett. Lucskos fedélzetén az emberek, mint az ördögök ordítoztak.
+Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével nekifeküdt a kormánynak
+és ő is ordított.
+
+– Hoo… Halló…
+
+Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva húzódtak össze.
+A vasmacska beleharapott a vízbe.
+
+Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán jött a
+többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár a gyulladt
+seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, nyakukba hajló
+viaszosvászon-fövegükről csorgott a víz.
+
+A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő egyszerre
+halszagú lett. Nagy kosarakban ezüst között turkáltak a hajósfiúk.
+Körülöttük görbecsőrű sirályok csapkodták a vizet.
+
+A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A
+hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak.
+Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek
+hallgattak. Csendesek, szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok.
+
+Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, rettenetes
+szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan számlálta a partra
+ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha gyereket ringatna a
+dalával.
+
+A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és lóbálta a
+fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor ott járt
+szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. A
+legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká,
+keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán… harmadnapra
+kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. A szája nyitva
+volt. Látszott a sok apró foga. A szeme is nyitva volt és úgy nézett ki,
+mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze hiányzott, azt elvitték a
+halak. Az asszony pedig kiült a partra és énekelt, mintha gyereket
+ringatna.
+
+– Hoo… Halló…
+
+Az utolsó hajó járt a zátonyok között és az anyóka, aki elsőnek jött,
+végsőnek maradt a parton.
+
+– Angus, Angus, – motyogta és mialatt szorongva nézett a zátonyok felé,
+öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a bárka kinn a tengeren.
+
+A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő is nézte
+a hajót.
+
+Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba verődve
+húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak az ingó
+árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ csepegett bele a
+tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a víz mozgása szerint
+szétfolyt, összezsugorodott és elterült megint.
+
+A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és
+belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen kinyitotta
+egyetlen vörös szemét és keresztülnézett az ágaskodó hullámokon. A
+tajték vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél elkapta a habját és a
+sötétségen át repülő rongyokban dobálta a partra.
+
+Éjszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn tántorgott a
+zátonyok között.
+
+Az öreg asszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A
+vándorló szánakozva nézett rá. Az asszony fölsóhajtott. Az ember is
+sóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak egészen
+idegenek egymásnak.
+
+– Mindig ilyen rossz errefelé a tenger?
+
+– Sokszor ilyen, – mondotta az asszony alázatosan.
+
+– A fiad az ott kinn?
+
+– Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, a
+nagyapja se.
+
+Az ember borzongva nézett a víz felé, hol a sötétben nem látszott többé
+a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni készült.
+
+– Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök.
+
+– Messziről? – ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn nézett
+bele az éjszakába. Messziről?… De nem tudta fölfogni, hogy az ember
+földön járva is jöhet messziről.
+
+– Ott… ott…
+
+A világitótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a feketeségből a
+hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka fedélzetén, az emberek
+mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. És megint sötétbe tűnt az
+egész.
+
+– Itthon vannak, – mormogta az anyóka csendesen és a vándorló felé
+fordult, mintha öntudatlanul adni akart volna neki valamit abból a
+jóból, amit érzett.
+
+– Isten áldjon, – mondotta az ember – és összemarkolta mellén a lobogó
+gallérköpönyeget.
+
+– Négy szöglete van a szobánknak, – dünnyögte az asszony – és mi csak
+ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is.
+
+Az ember bólintott:
+
+– Hajnalban úgyis tovább megyek.
+
+Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony másra is bírt
+gondolni.
+
+– Aztán hová mégy?
+
+– A városba.
+
+– A nagy városban? – kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha ez a
+szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi azt, aki
+közel merészkedik hozzá.
+
+– Nem kell oda menni, – dadogta kisvártatva és szegény agyában egyszerre
+sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen sok fuvarosszekér
+és hajók és lámpák. Köd, hideg nyomorúság és rossz leányok és minden
+bűn, amiről valaha életében hallott. – Nem jó odamenni, – ismételte
+csökönyösen és csak rázta a fejét.
+
+– Hát te soha se voltál ott?
+
+– Soha! – mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra.
+
+Az ember csodálkozva nézett rá:
+
+– Pedig közel van ide…
+
+– Közel?… Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a közelséget el
+akarná taszítani a kezével.
+
+– És ő? Ő se volt ott? – kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt arrafelé
+intett, hol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, megzúzott
+bordákkal úszott be a révbe.
+
+– Ő se, – felelte az asszony szárazon.
+
+Körülöttük a partot véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok
+marcangolták. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A távol
+éjszakában egy eltévedt gőzös szirénje tülkölt, mintha magányos kínjában
+a láthatatlan révhez rimánkodott volna.
+
+Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra.
+
+– Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem engedem!
+
+Az idegen semmit sem értett többé.
+
+Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen borzalmával
+mondotta:
+
+– A városban túlsok a veszély…
+
+
+
+
+Boldogasszony Arkádiában.
+
+Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok alatt
+emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú sorban
+ragyogtak a ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi szellőnek
+kifüggesztett virágfűzérek láncai és az ünnepélyes csendben egy-egy
+rózsa szirma nesztelenül hullott le az előcsarnokban őrködő szent
+delphinek és galambok kőformáira. Az áldozati oltáron meggyújtott
+myrthus fűszeres füstje, mint egy ottfeledett, néma hymnus karcsún,
+egyenesen szállt föl az árkádiai istenek azúrjába…
+
+Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem érintette
+immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek helyett csak
+magányos hyácintusok szaggatták föl. Az ősi cyprusok roskadozva hajoltak
+meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem szálltak le többé
+Aphrodite galambjai és a szent hetairák könnyü térdei körül nem vertek
+többé hullámokat a bokrok virágzó gallyai.
+
+De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas Phigalia felől
+egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. Megpihentek a pusztuló
+templom oszlopai alatt és mert Palesztina felé arra vitt az út, új
+oltárt emeltek a régi fölé és reá helyezték az istenasszony szobrát,
+mely a bozótba zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezítelen
+márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú
+fürteit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz
+aureolával koronázták meg.
+
+Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét
+lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. Felhői
+mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők fölött és az
+annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva nevettek a
+szellőben száz meg száz ezüstajkukkal… A nagy Nyár behatolt az újra
+fölszentelt templomba és hasonlóvá tette önmagához. Beletükrözte szőke
+ragyogását a háromlábú pogány urna szentelt vizébe, meggyujtotta az
+ereklyetartót, a mécsek és a kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva
+borult Krisztus szűz anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül
+emelkedett az árnyak között. Aztán… megérintette a Nyár egy égő sugárral
+a mozdulatlan kőkezet.
+
+És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az élet; a
+dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva köntös ráncai
+alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony szíve. A szent Szűz
+homloka körül lángott fogott a nehéz, byzanci aureola, meleg lehelete
+nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett szeme fölött megrezdültek a
+hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű mozdulattal vált el élettelen
+talapzatától és leszállt oltárának lépcsőin.
+
+A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva
+tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az ismeretlen
+gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. Egész lelke riadtan
+fordult hátra. És újból látta a nazarethi kunyhót, Judea szelid halmait,
+pálmák árnyékában a kutat, falainak övében a lármás Jeruzsálemet, a
+mezítelen Golgothát. Szeme megtelt könnyel és pillantása az égre
+menekült, mely mélyebb volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni
+fia tekintett, mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves
+partjain.
+
+„Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, a
+mi élt és tiszta volt.“ És mintha ez a gondolat kézenfogta volna a
+Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai alól.
+
+A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a
+földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az aureolás
+szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a legfehérebb és a
+Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a templom
+lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy
+utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte,
+mint légies virágok, koszorúban ringtak a pillangók.
+
+És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a mozdulattól
+homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű fátyola alatt
+fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból. Mintegy
+álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az
+érintetlen fű közé helyezte.
+
+Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélegzete és, mintha még mindig
+álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette szomorú
+fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos
+hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott.
+
+Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná
+törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából szeme
+szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök ifjúságot, mely a
+mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen végiglüktetett…
+Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy jöttére
+kivirágzottak itt a myrthusok?
+
+Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony egy szentségtörő
+ajak lehelletét érezte a nyakán. Két karját védekezve emelte föl;
+riadtan fordult hátra.
+
+Maga mögött egy szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors repülés
+után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett alá.
+
+– Aeolos és Eos szülötte vagyok, – mondotta dallamosan. – Nem ismersz
+hát reám?
+
+A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a messzeségbe,
+hol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. És mintha onnan, a
+szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött volna feléje az
+elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és mosolyogni kezdett ő is.
+
+– Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!…
+
+– Te mondád, – susogta a tavasz szárnyas szelleme. – Dicsértessék a
+visszatérted.
+
+A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, földre sütötte a
+szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és eltakarták a
+galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt volna, mielőtt a
+csillag leszállt Bethlehemben, régebben, sokkal régebben, a végtelen
+időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az első virág kinyílt,
+mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő nemcsak az a szegény,
+alázatos asszony, aki egy judeai falu kútjából merte a vizet és kit
+önakaratán kívül választott az Ur angyala. Egy másik végzete is volt.
+Nemcsak Isten fiának adott ő életet, de talán a világ boldogságának is.
+
+Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre elszállt,
+csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A fák törzsökében
+asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták magukat a lombok
+között, asszonyi testek lüktettek a források felszínén. Az erdők
+mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás hallatszott és a Visszatérő
+lépte alatt, mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok
+nyíltak a mezőn.
+
+– Narcissos! – kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új volt, hogy
+összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a távolból visszatérő
+kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy szomorú leány formáját
+látta meg.
+
+– Echo! – szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve indult
+le a domboldalon a gránátalmaligeten át, melynek gallyain egyszerre
+termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, amint feje fölött nagy
+gazdagságukban megpattantak a biboralmák, hallotta, mikor lábához
+hullottak, föltárva leves drágaköveiket.
+
+Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen csillogott a fű
+között és e percben döbbenve emlékezett: újból látta a szép királyi
+pásztort, ki a választás mozdulatával nyújtotta neki az itélet
+aranyalmáját. Mint akkor régen, most is csak szépségének pompáját
+viselte volna? Fátyoltalan volt hát megint?… És egy istenasszony
+léptével haladt tovább a völgy felé.
+
+Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok között futott
+az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött az érdes szírteknek,
+zsongva hömpölygött a sima kavics fölött. De egyszerre a domb felől
+közeledő léptek neszére várakozó, fenséges csend támadt a völgyben.
+Elhallgattak a suttogó platánok, elnémultak az állhatatlan vizek és a
+rengeteg egy pillanatra visszatartotta nagy lélegzetét. A folyó megállt
+medrében, ragyogó béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan
+tükörré lett. És a kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul
+tiszta testet látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb
+hajzat koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden
+csillagzatok hatalma.
+
+– Aphrodite! Aphrodite!
+
+Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, a
+harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a szelek
+megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták, vitték magukkal mint repülő
+lantok húrjai.
+
+– Aphrodite!
+
+A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről, hamadryádok
+váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót sűrűjéből
+szőröstestü, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, kacagás hallatszott
+az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák rőt oszlopközén dübörgő
+vágtatással nyargaltak át a kentaurok csapatai.
+
+– Aphrodite!
+
+És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta láng, a
+gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja lobogott a
+szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és kezében a végzetes
+íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka.
+
+– Aphrodite!
+
+Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az éjek
+megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, aki
+uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő földben, a mély
+tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva egy, ki a fiatal
+földnek szépséget és szerelmet adott és az elaggott világnak reménységet
+ad.
+
+Olyan mozdulattal tárta ki karját, mintha egyetlen ölelésben akarná
+átfogni a mindenséget.
+
+– Mily álomból ébredek? – Pillantása híveire tévedt. – Élnétek
+valamennyien?
+
+– Élünk, – felelt egy óriási zengő kar. – A te öved az élet örök köre. A
+te leheletedben élünk. Mi a Természet vagyunk.
+
+– És én? Ki volnék én?
+
+– Te, – csendült a kar szava, – te minden asszony és minden istennő
+vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, ki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt
+adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Óh, csillagok, óh,
+tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen
+forgatagában kerengsz.
+
+A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső határait
+és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a kecskelábú, kóbor
+isten, a nagy Pán vezette.
+
+– Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy soha el
+nem múló örömödben élhessünk tovább.
+
+De ekkor hirtelen egy szomoruan édes hang hullámzott el az ujjongó dal
+fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy csend támadt
+köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden teremtményeken, mert
+ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy messze napon a keleti égen
+emelkedett, ismét látták a vér szent fátyolát, mely mint baljóslatu
+felhő a szemhatártól a szemhatárig terjedt és hallották a szelet, mely
+végtelen siránkozásba csapott át.
+
+Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang édes,
+szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a lengő bronz
+ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő fekete keresztet és a
+kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott volt a szárnyas gyermek, a
+szép lángoló ifjú, gyilkos cyprusnyíllal, csalhatatlan aranyíjjal a
+kezében.
+
+Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el… az ő fiai a legnagyobb
+istenek… És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? Jobban melyiket
+szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, vagy azt, akit minden
+ember megsebzett? Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki
+mindenkiért szenvedett? A myrthus-koszorúsat? A tövis-koronásat?
+
+Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt meggyötört
+test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le fejét. Ez a mozdulat
+istenibb volt a szépségnél.
+
+Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába
+zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem
+fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a nagy
+Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt vágtatása. Nem
+állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy fölvegye fátyolát, csak az
+aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. Aztán fátyolosan, megkoronázva
+haladt tovább a gyászos cyprusok felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt
+benne minden boldog emlék; leigázva némult el örökre.
+
+És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen lassú
+borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé titokzatos homály
+ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, egyetlen egyszer,
+visszavágyóan hátrafordult. Feje fölött szárnycsattogás hallatszott. Az
+alkony komor tüzében fehér galambok seregei oszlottak szét és eltüntek
+az esthajnalcsillag ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult
+ki a boltozatból.
+
+A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett az
+oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná lett a
+fogadalmi kincs. Az éjszaka olyan hideg és szegényes volt, mint a
+nazarethi kunyhóban, hová az Ur hirnöke elhozta neki a csodás igét:…
+Ave… gratia plena: benedicta tu inter mulieres.
+
+Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajjal megadta magát az ijedt csendnek.
+Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik térde felé, érezte, hogy
+szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül.
+
+Fölhaladt a lépcsők fokán; elfoglalta talapzatát; megtalálta a régi
+mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, ereiben
+színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya alatt tömören
+keményedtek össze a szállongó, könnyü fürtök. Szíve nem dobogott többé
+és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, emléktelen kőszoborrá
+változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző vizében egy pillanatra
+viszontlátta önmagát.
+
+
+
+
+Az egyiptomi aranykigyó.
+
+Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át dolgozott.
+Elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra gondolt, sokkal
+ünnepélyesebbnek képzelte el. Most, hogy bekövetkezett, kopottan
+változatlan maradt körülötte minden. Az óra tovább ketyegett a falon. Az
+íróasztali lámpa épp úgy füstölt, mint az előbb. Nem történt semmi
+különös pedig – ő befejezte „Egyiptom pusztulásának“ tizedik kötetét.
+
+Elhasznált pergament-arcán sajátságosan kezdtek mozogni az aszott
+ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden alatt, a lelke
+legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett… Torzan
+széthúzódott: elfelejtette a mosolygást régen.
+
+Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, – a
+saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott.
+
+Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a thebaei
+sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak sok ezeréves
+néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és obeliscusok kőmondáit…
+kemény gránitromokból és lepkekönnyű papyrus-tekercsekből tanult.
+
+Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint egy rablott
+kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott hosszabbak
+és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a történelem
+bölcsészetének az algebrájával zavartalanul magyarázhatta meg Egyiptom
+pusztulásának valódi okát.
+
+Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött szaggatta
+szét a mondák ködfátyolát. A másodikban összerombolta a hyksosok
+pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az évezredek
+bűvöletével… Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába göngyölt mumiáiról
+a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a Ramsesek és Tunidák és a
+saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. Megölte az actiumi tenger és a
+Nilusmente valamennyi meséjét.
+
+Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a
+mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és
+sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával bizonyította be hetedik
+kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely az imperátor Antoniust egy
+királyi hysterika – a degenerált Kleopátra rabjává alacsonyította, a
+psychosisnak egyik fajtája volt. A hátralevő három kötetben azután a
+pharaók birodalmának végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan
+törvényeivel igazolta.
+
+Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontossággal vezette végig
+harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folio-köteten…
+
+Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát… Fáradt gyengédséggel
+pillantott le a kéziratára és mintha elismerést várna valahonnan,
+tétován körülnézett a penészfoltos négy fal között.
+
+Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a meddő
+karosszékek. Sohase használta őket senki. Az elferdült könyvespolcról
+kifejezéstelenül meredtek rá a mállott kézikönyvek. Rég kivette a
+lelküket, nem volt többé köze hozzájuk.
+
+Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség tőle indult
+ki és szétáradt az íróasztalon… Valaminő halvány, ijedt kérdés kezdett
+botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni holnap? Holnap és azután?
+Az üresség még egyre terjedt. Elharapódzott a dohos divány, a székek, a
+könyvespolcok fölött. Kivájta a bútorokat a helyükből és maga állt
+mindenüvé. Aztán kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak
+hirtelen eszébe jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs
+senki. Sehol sincs valaki. Az üresség pedg ment tovább, ment és nyelte a
+távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember
+kereső gondolatai megérkeztek.
+
+Először esett meg vele életében, hogy észrevette a magányosságát.
+
+Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. Hát
+csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna!
+
+Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől gémberedett
+testét a karosszékből.
+
+A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a szobában.
+Kidugta a fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. Kinyitotta az
+ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az íróasztalához és
+ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra nézett.
+
+Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját régen
+eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig… Ő csak
+aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok ezer év
+előtt meghaltak már.
+
+Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, távol
+vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki… Iskolásfiú volt még
+akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az akácok
+virágoztak és a nagy egyiptologus rossz verseket írt. Azóta sok idő
+eltelt. A városkában már régen vén tudósnak hívták a gyerekek és a
+szomszéd utcában szomorúan, lassan megöregedett egy szép barna leány.
+
+Ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők fölött, ütni
+kezdett a plébánia-templom toronyórája. Az öreg nem számlálta, hányat
+üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről mondott valamit. Az időről,
+amely múlik, vagy talán már el is múlt.
+
+A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett. Kiszívott kanócán
+körbe-körbe szaladgált a láng. Leguggolt, pislogott… Egyszerre nem volt
+ott többé.
+
+A vén tudós sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. Az egymás
+fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi agyagváza sima,
+hűvös kis testéhez ért a keze. Ki tudja, mióta állt már az íróasztalán?
+Lomtár volt. Apró régiségeket tartott benne. Ahogy jobban odanézett, úgy
+rémlett neki, mintha látná a sötétben. A formáját, a színét és szája
+előtt a szétgurult régiségeket.
+
+Nem értette, mi történt. Idegesen pillantott maga mögé… Odakintről, a
+vasrácsra hajló akácgallyak között, gyöngéd, enyhe holdvilág derengett
+be az ablakon. Mire visszafordult, már ezüstös köd káprázott az
+íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és megfeledkezett róla.
+Nézegetni kezdte a kicsiny régiségeket. Kéziratán ezeréves
+scarabaeus-kövek, múmiapólyák foszlányai, zöldmázos terracotta-fetisek
+hevertek. Közöttük egy elvékonyult arany kigyókarperec.
+
+A multkoriban… Megrázta a fejét… Azelőtt volt; vagy harminc év előtt.
+Luxor, – de lehet, hogy Abu Simbel környékéről hozta magával az apró
+holmit. A pikkelyes aranykígyót pedig?… Most már emlékezett: egy
+tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. És azóta sohasem akadt
+ideje, hogy tudományos alapon határozza meg a kis karkötő korát és
+muzeális értékét.
+
+Egy pillanatra valaminő kötelességszerü kényszert érzett, hogy
+világosságot gyújtson és elővegye a nagyítóüvegét, de azért mégsem
+mozdult. Furcsa, jóleső fáradság lepte meg. Lefegyverzetten, zsibbadtan
+pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és semmivel sem függne
+össze többé. A fejében kerekek voltak, melyeken azelőtt szíjak forogtak
+és munkára kényszerítették a kerekeket. A szíjak könnyen, simán
+lesiklottak. Most maguknak forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek
+semmit. És ez jó volt.
+
+A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között, izgatott terhes szél.
+Szagok sodródtak vele és zöld színekre kellett gondolnia tőle. Mintha
+virágos rétek repültek volna át a városon és erdők és hegyi vízek és
+fölszántott, nedves barázdák.
+
+Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az
+íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélegzett. Egyszerre meghökkent…
+Olyasmit érzett, mintha fejében a fölszabadult kerekek visszafelé
+forognának, elferdülve, sebesen. Egy pillanatig tartott. Aztán már nem
+birt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínütlenül elbillent minden.
+Mintha a holdfény és a sokszagu, bomlott szél légverése nyúlt volna a
+dolgokhoz.
+
+A holdfény, a veszedelmes hamisító… Nem gondolta tovább a gondolatát, de
+azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy kivonja magát a hold
+világosságából. Mozdulata közben elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom
+testén emelkedni és horpadni kezdtek az aranypikkelyek. Aztán, mintha
+fészekben lenne, hirtelen karikába csavarodott a pharaók históriája
+fölött. Lapos kis fejét emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha
+látna.
+
+A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt mereven nézte, a
+nilusmenti kigyó ott a holdfényen, rejtélyesen hívni kezdte a Mesét. Az
+öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a könyve Kleopátrájára,
+hanem arra a másikra kellett gondolnia. Az jött feléje, tapadó ezüstös
+fátylai alatt, isteni mezítelenségében. Jött… És egyszerre egész
+bűbájával kilépett a megöltnek hitt meséből az az álomszemű egyiptomi
+királyasszony, aki Antonius ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy
+percre visszatartotta a világ lélegzetét.
+
+Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva pislogott, mintha
+gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykigyó urrá lett Egyiptom
+tizkötetes pusztulása fölött… De csak egy pillanatra. A tudós már nem
+gyönyörködött. Hirtelen zavaros aggodalmat érzett. Hátha az a régi mese
+az élet és az igazság és az ő könyve, az agyrém? Hátha nem a kilobbanó
+nagy vénségben, hanem magában a nagy, lángoló ifjúságban: a szerelemben
+van benne Egyiptom igazi története?
+
+Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének a tántorgó
+elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. Begörbülő ujjai
+között szánalmasan kezdett remegni a feje és szegény öreg szeme
+kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha várna valakit, aki neki ad
+igazat. De onnan, az ajtó felől, megint csak az üresség tudata állt
+eléje. Senkije sem volt a világon. Behúnyta a szemét és fölsóhajtott.
+Valaminő tévedés lehetett az életében… Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a
+tévedés a könyvében is? Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy
+mind a kettőben megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem…
+
+Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg fölrezzent és
+kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az íróasztaláról. A
+becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos penész-szag érzett és
+„Egyiptom pusztulásának“ fehérlő kéziratán, a kis aranykígyó, már csak
+egy darab élettelen archeológia volt.
+
+A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott volna és
+egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt nézett,
+köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette a vázába az
+aranykígyót és… a tíz kötet indexére és a halhatatlanságra gondolt.
+
+
+
+
+Ő volt.
+
+A nagy orosz mocsarak felől repülő, fehér förgeteget hajtott a szél a
+határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított
+fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján kisértetiesen
+követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, eltünő apró
+fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott volna lefelé a
+hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny lángsor
+szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha
+láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó
+ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai
+élni kezdtek a zimankó alatt…
+
+Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az
+országútján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi
+korcsma felé.
+
+A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott
+darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül
+fáradtan, szótlanul ittak az emberek.
+
+Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók. Az egyetlen széken egy
+katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok
+között vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel,
+fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek
+vinnyogott.
+
+A korcsmáros időnként bedugta fejét a söntés felől és egy darab szénnel
+számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.
+
+A fuvarosok pálinkát akartak.
+
+Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott.
+Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte és
+hunyorogva átnézett lyukas talpán.
+
+A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén
+tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös
+és fényes volt a fagyástól.
+
+Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön
+kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú asszony felült
+és szitkozódva hívta az Istent.
+
+– Hiába hívod, úgy se jön!
+
+– Bezzeg nem jön, – dörmögte a félszemű ember, – nálam se járt soha.
+
+– Nálam se…
+
+– Az Isten is olyan, mint a pénz… csak az urakhoz megy.
+
+Egy hórihorgas, borzas diák fölsóhajtott:
+
+– Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna,
+azt már igazán…
+
+Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és egy
+csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme
+sajátságosan égett, kiálló pofacsontján tüzelt a feszes bőr. Rekedten
+rivalt a diákra:
+
+– Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!… Mindennek vége legyen!
+
+A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:
+
+– De hát mi lesz, ha semmi se lesz?
+
+– Hát semmi! Az a legegyszerűbb…
+
+A félszemü közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.
+
+– Honnan kerülsz ide, testvér?
+
+– Az asztal alól, – dörmögte a katonaviselt.
+
+A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.
+
+A tüdővészes ember sebes, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán
+olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.
+
+– Szibériából?… – ismételte ijedten a félszemű és hirtelen odébb
+húzódott.
+
+A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.
+
+– Te is megszöktél?
+
+Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva rettentően és a köhögése
+úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.
+
+– Sokan voltatok odaát? – kérdezte a diák elgondolkozva.
+
+– Sokan…
+
+– Hát ők hol maradtak?
+
+Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az asztal
+deszkáját.
+
+A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett.
+
+A katonaviselt oldalba lökte.
+
+– Tán vársz valakit?
+
+– Csendőrt vár! – a diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok
+zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok.
+
+– Se Isten, se cár, se urak, se semmi!…
+
+A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az
+asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros
+fenyegetődzött.
+
+A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.
+
+– Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte,
+mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.
+
+– Nem állnék föl senki előtt! – a félszemű dühösen rázta csizmáját a
+levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár.
+
+– Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a
+fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.
+
+– Fogd be a szád! – rivalt rá a katonaviselt.
+
+– Te fogd be a szád! – kiáltoztak a munkások ellenségesen. – Te se a
+cárnak, csak a ruhájának állnál föl.
+
+– Hiszen a ruha a cár! – üvöltötte a borzas diák. – A csendőr is csak
+ruha, az urak is csak ruhák!
+
+A félszemű csúfolodva vigyorgott a katonaviselt emberre.
+
+– Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy
+nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt…
+
+Az orosz szárazon köhögött.
+
+– Minden csak ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda,
+mondja annak, aki elhiszi… Egy pillanatra lopva, elégedetten
+föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta
+tovább az asztal deszkáját.
+
+A katonaviselt nem mert többet szólni. A munkások lázba jöttek.
+
+– Nem tiszteljük senki ruháját!
+
+– Nem tisztelünk semmit!
+
+– Csak a pálinkát…
+
+– Az éhséget!
+
+– Azt se, amíg lopni lehet!…
+
+– Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!
+
+A félszemü tenyérével csapkodta a padlót.
+
+– Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen… Nincs olyan…
+
+A korcsma fölött ebben a pillanatban, nyugalmas, érces szárnycsapással
+suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege…
+Odakinn tompán zúgott át a hóviharon a templomi harangok éjféli szava.
+
+– Karácsony van. Krisztus a földre jött, – mondotta a vöröshajú asszony
+a szegletben és keresztet vetett.
+
+Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok
+gyűlölködő izgalma, mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás
+kifejezése tükröződött az ittas szemekben.
+
+Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók,
+mindannyian elmúlt karácsonyéjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok,
+éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák…
+
+– Nem állunk föl… dadogta egy hang halkan, csökönyösen.
+
+– Nem állunk föl… – hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a
+harangzúgás szorította volna össze a torkukat.
+
+És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A
+harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy
+sötétből a korcsmaszobába.
+
+Odabenn hirtelen csend támadt.
+
+A hóviharban rongyos daróckaftánban egy koldus állt a küszöbön. Az arca
+halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a vállára.
+Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség
+magányos szomorúságával nézett az emberekre.
+
+És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre fölálltak valamennyien…
+
+A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki
+ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő
+újja eltakarta mellén összekulcsolt két kezét. Lépte nem vert zajt a
+megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis
+mintha köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett
+arcokat.
+
+Mindenki ránézett és… senki se tudta, hogyan történt, – egyszerre nem
+volt ott többé…
+
+Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Értelmetlen
+zsibbadt kifejezéssel fordultak össze a tekintetek.
+
+– De hát miért álltunk föl?
+
+– Ő volt, – mondotta az asszony halkan.
+
+
+
+
+Te csak dolgozzál.
+
+Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a
+madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte a korom a
+cégérnek oda mázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá.
+
+Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeleti
+folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba kicsiny és
+kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az ágy felett,
+köröskörül a sötét üregekben, a zeg-zúgos falon. Kalitkák álltak az
+ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen
+széken is.
+
+Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem
+használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól
+lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha
+kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek
+négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait.
+
+Munka közben kimért, kicsiny lendülésekkel, furcsán szökdécselt ide-oda.
+Csőrös orrát bedugta a drótszálak között a madarakhoz és nagy csupasz
+száját szinte fájdalmasan összecsucsorította. Mialatt fütyölt, arca
+sajátságosan gondtelt kifejezést öltött. Félig lehunyta a szemét, kiálló
+gégecsontja pedig, mint egy szivattyú, fáradhatatlanul járt fel-le a
+gallérja nyilásában. Hangja ilyenkor túlcsattogta a madarak hangját.
+Kihallatszott az udvarra és az ajtószárnyra kiakasztott rozsdás
+kalitkából visszafelelt még a mogorva öreg rigó is.
+
+Ha a madárkereskedő elhallgatott egy pillanatra, hogy lélegzetet vegyen,
+egyszerre úgy hangzott, mintha temérdek pattogó kis óra kezdett volna
+ketyegni a csendben. A sok apró madár falánkul csipegette a kendermagot.
+A szoba olyan lett, akár egy órásbolt. Köröskörül ketyegő nesz surrant
+végig a falon. A kalitkákban, mint az ingák, ide-oda lendültek a
+madarak.
+
+Az udvarról bekiáltott a gombkötőmester inasa:
+
+– Jó reggelt Pintyőke!
+
+A madárkereskedő mérgesen kapta fel a fejét. Csupasz szája kinyilt és
+mint egy vékony hasítás, szinte egyik fülétől a másikig szaladt.
+
+A suhanc vásottan nevetett. Pintyőke pedig hirtelen becsukta a száját,
+mert homályosan maga is érezte, hogy ebben a pillanatban olyan volt,
+mint egy madár.
+
+Mint egy madár… Ezzel kosarazta ki a mozsár-utcai özvegy asszony, mikor
+megkérte a kezét. Ezt kiabálták utána az utcabeli gyerekek. Mindig ezt,
+– mindenütt.
+
+Lehorgasztotta a fejét. És mialatt sovány, köszvényes mutatóujjával
+megfenyegette a gombkötőinast, szórakozottan visszabújt a kalitkák közé.
+Nem ért rá, hogy igazságot tegyen a gyerekkel. Ő nem ért rá soha
+semmire…
+
+Pedig vevője ritkán akadt. Mintha elfogytak volna a régi ábrándos iparos
+kisasszonyok, a külvárosi iskolásleányok, a magányos öreg varrónők, a
+cselédszerzőnék, a planétás asszonyok…
+
+Pintyőke nem bánta. Szerette a madarait. Külön-külön szerette
+mindegyiket és örült, ha nem vitték el őket hirtelen és egy kicsikét az
+övéi lehettek.
+
+A kapu felől lépések jöttek át az udvar kövezetén. Fülelni kezdett.
+Megismerte a közeledő nagy, nyugodt lépéseket.
+
+„Az öreg lesz“. Szívesen kikukkantott volna az ajtón. De most igazán nem
+hagyhatta félben a tanítást.
+
+Mialatt lélekszakadva fütyölte végig a kis cinke leckéjét, valaki
+megállt az ajtónyílásban. Nem szólt, nem mozdult, csak állt és
+sajátságos, szánakozó mosollyal nézte a madárkereskedőt.
+
+Pintyőke megtörölte fütyöléstől nedves száját a keze fejével.
+Felpillantott. Csakugyan az öreg volt. Mint máskor, most is kiválasztott
+egy madarat. Alkuvás nélkül fizetett. Fogta a kalitkát, bólintott,
+elment.
+
+Sietség nélkül ment a kapu irányába. És hatalmas kezében, a lépte
+szerint, nyugalmasan lóbálta a kis kalitkát.
+
+Pintyőke egy pillanatig meredten nézett utána. Már nagyon sok madarat
+adott el neki, de azért nem tudott róla semmit.
+
+– Furcsa… furcsa… motyogta magában aztán, a szó közepén hirtelen másra
+gondolt. Eszébe jutott, hogy a sármánynak nem adott vizet. Fontoskodva
+visszaugrott a küszöbről. Egészen úgy ugrott, mintha kalitkában egyik
+nádvesszőről szökkent volna át a másikra.
+
+Az udvaron végig csoszogott a házmesterné és a hátulsó lépcső aknájában
+meggyujtotta a gázt. A nyitott láng süvítve fütyölt a légvonatban. Ettől
+a nesztől, mintha alkonyati jeladás lett volna, felberzentették tollukat
+a madarak. Álmosan, inogva, gomolyagba fúvódtak a kalitkarudakon.
+Szárnyuk alá dugták a fejüket. Puha, pici pelyhek libbentek le a
+drótházikók kendermagos homokjára.
+
+Lassan-lassan Pintyőke is elálmosodott. Bóbiskolva megvacsorált a
+térdén. Megette a salátaleveleket, melyeket a madarak meghagytak, aztán
+óvatosan bebújt a kalitkák között az ágyába.
+
+Korán feküdt, korán kelt. Minden reggel szürkület előtt indult útnak.
+Ilyenkor vesszőket vitt a hóna alatt és a kezében üres kalitkát, meg egy
+vasfazékban madárfogó lépet.
+
+Ismerte az erdőt a városon túl; ismerte a fészekfosztó fiúkat. Olyan
+régen ismerte már őket, hogy közben sok iskolakerülő fiúból ember lett,
+a cserjésből pedig erdő és irtás és megint csak erdő. Új fészkek, új
+fészekfosztók… Csak Pintyőke élete nem változott.
+
+Egy napon azonban mégis történt valami. A madárkereskedő egyhangu életét
+csodálatos esemény zavarta meg. Odakinn az erdőn egy cinege akadt a
+lépesvesszőjére, mely olyan gyönyörűen fütyölt, mint ahogy csak az ő
+madarai tudtak fütyölni. A kezébe vette, nézegette. Ráismert. Az ő régi
+kedves kis cinkéje volt, melyet az elmúlt tavaszon adott el valakinek.
+Kinek is? Egyszerre eszébe jutott az öreg.
+
+Ezentúl gyakran gondolt reá és amit azelőtt sohase tett, munka közben
+sűrűn pillantgatott az ajtó felé Szerette volna tudni, hogyan szökött
+meg a madár? Összeszedi a bátorságát. Megkérdi az öregtől. Beszélni fog
+vele!
+
+Hanem aztán, mikor egy napon újra eljött az öreg és szó nélkül
+megvásárolta másodszor is ugyanazt a cinkét, Pintyőkének tátva maradt a
+szája és nem mert kérdezősködni. Hideg borzongás futott végig a hátán.
+Először jutott eszébe, hogy ez a sajátságos vevője nem változott, amióta
+ismeri. Először gondolt arra, hogy vajjon hová viszi az ő madarait?
+
+Mikor a küszöbről utána nézett, érezte, hogy nem birja elviselni a
+bizonytalanságot. Izgalmában nagyra szánta magát. Hirtelen leakasztotta
+az ajtószárnyról a kifüggesztett kalitkákat. Rázárta a madaraira az
+ajtót és a fal mellé lapulva, szökdécselő, furcsa lépésével utána osont
+az öregnek.
+
+A szennyes, fülledt bérkaszárnyák elmaradtak. Gyárak, földszintes
+udvarok, házikók, üres telkek, zöldséges kertek… A város elfáradt,
+megállt. Az öreg pedig még egyre ment előre, nagy, nyugodt lépéssel és
+kezében csendesen lóbálta a kis nádkalitkát.
+
+Már látszott az erdő. A sötétzöld háttéren fehéren világított az
+aggastyán fedetlen, galambősz feje.
+
+A madárkereskedő szinte bánni kezdte, hogy otthagyta a madarait, a
+temérdek sürgős munkát és így bolondjában szalad világgá. Ebben a
+pillanatban egyszerre váratlanul megállt az öreg.
+
+Pintyőke is megállt. Lenyügözve, lihegő mellel hajolt előre.
+Kimeresztette a szemét. Azt hitte, nem jól lát.
+
+Az öreg felnyitotta a kalitkát és a cinke sietség nélkül, lassan
+kiugrált az ajtaján. Aztán felszökkent, mintha a levegőbe hajították
+volna és nyílsebesen nekirepült az erdőnek.
+
+Pintyőke felordított:
+
+– Mit csinál! Hogy meri…
+
+Az öreg a hang irányába fordította a fejét. Mikor megpillantotta a
+hadonászó embert, kissé felrántotta a fél vállát.
+
+Pintyőke tájtékzott a dühtől.
+
+– A madaram…
+
+Az öreg nyugalmasan mosolygott.
+
+– Megvettem, hát az enyém volt!
+
+Pintyőke harciasan szétvetette a lábát. Két kezét a nadrágzsebébe nyomta
+és olyan mérgesen belemarkolt a tulajdon zsebébe, mintha a nadrágjánál
+fogva, önmagát akarta volna a levegőbe emelni és az öreg arcába dobni.
+
+– Megvette… fuldokolta fenyegetően, – de hát mi az ördögnek vette meg?
+
+– Hogy eleresszem! – Az öreg nagy, messze tekintettel elnézett az erdők
+felett. Aztán lepillantott Pintyőkére és szeliden folytatta. – Jobb
+szerettem volna, ha nem tudod meg. De ha már így esett, hát igyekezzél
+elfelejteni, amit láttál.
+
+A madárkereskedőt meglepte a hang, a szó. Valami megrezdült a belsejében
+és mint mikor a madaraknak fütyölt, félig lehunyta a szemét. Az arca
+végtelenül gondtelt kifejezést öltött. Gégecsontja, mint egy szivattyú,
+izgatottan járt fel-le a gallérja nyílásában. Egyszerre elferdült a
+szája és mintha keskeny mellében összeestek volna a csontok, inge felett
+behorpadt az elnyütt, rövid kis kabát. Megérezte, hogy milyen kiéhezett
+és szánalomkeltő a formája és ezalatt úgy rémlett neki, mintha felfogná
+az öreg gondolatát.
+
+– Igaz, hogy rosszul megy az üzlet, – panaszolta szomorúan. – Rosszul
+megy már régen… De ha segíteni akart rajtam, miért tette így? Miért nem
+adta ide inkább egyszerűen a pénzt? Hiszen annyit vesződöm. Olyan korán
+kelek. Töröm magam szélben, hóban, rossz időben. Az ázott fák sikosak. A
+köszvény is kinoz. És a sok fütyölés, tanítás, semmiért… Csak, hogy
+kinyissa a kalitkákat.
+
+– Hogy a madaraiddal mi történik, ha már egyszer elvégezted a magad
+munkáját, az reád nézve mindegy legyen.
+
+– Madarakat fogni, hogy eleresszék őket… sóhajtotta az emberke megértés
+nélkül, fájdalmasan.
+
+Az öreg mélyen, erősen a szeme közé nézett:
+
+– A fontos az, hogy dolgoztál és hitted, hogy érdemes. Most pedig eredj
+haza. Ne gondolj arra, amit láttál. Csak dolgozzál tovább. Mert mialatt
+dolgozol, érzed, hogy élsz és el tudod felejteni, hogy meg fogsz halni.
+És… ezért tesztek ti mindent, amit tesztek.
+
+
+
+
+A mesekönyv kis hercegnője.
+
+Egy réges-régi mesekönyvben éldegélt az aranyhajú kis hercegnő. Mióta
+vissza tudott emlékezni, mindig ott élt a könyvben egy színes kép
+tornyos lovagvárának az erkélyén és nagy ibolyakék szemével
+mozdulatlanul nézett le a tájra, mely sohasem változott.
+
+A kis hercegnő olyan szép és olyan szőke volt, mint amilyenek csak a
+tündérmesék hercegnői lehetnek. Aranyhímes, hattyúfehér ruhát viselt,
+gyöngyös kis tarsoly függött a csípőjén és a kezében egy liliomot
+tartott. De ez az örökös liliom fárasztotta őt, nem volt értéke a
+szemében, mert eddig még senki sem akarta elvenni tőle… El szerette
+volna dobni. Ki szeretett volna futni a képből, hogy meglássa valahára,
+milyen túl a mesén a világ.
+
+Rég megúnt mindent odabenn a könyvben. Únta a sárgasugaras napot, mert
+mindig sütött a felhőtlen égen; únta a vérpiros rózsákat, mert mindig
+nyíltak a bástyák falán és mindennél jobban únta azt a bársonyzekés,
+ifjú hegedőst, aki pávatollas fövegével egy virágzó hársfasor mélyéből
+jött feléje, szüntelenül jött… jött és sohasem ért el hozzá.
+
+Kimondhatatlanul egyhangúnak találta az életet és szinte már nem bírta
+többé elviselni, mikor váratlanul egy kézzel írott csodálatos papirlap
+került a mesekönyv nyomtatott lapjai közé. Valaki titkolódzva, éjnek
+idején egy levelet bújtatott el a könyvben. A levél meglapult a mesék
+között és egészen csendben volt. Meg se mozdult, de azért körülötte
+virágszagú melegség szűrődött át az avult lapokon, mintha nyugtalanítóan
+a tavasz áradt volna ki belőle.
+
+Ez a tavasz megérintette a kis hercegnő kicsiny, sóvárgó testét.
+Vágyakozni kezdett valami után, amit nem ismert. A szeme idegenszerűen
+nagy lett és az arcocskája halavány. Kínlódott a mondhatatlan,
+mozdulatlan, hontalan vágytól. És egyszer, mikor kinn a világban
+véletlenül éppen éjszaka volt, míg a képen konokul sütött tovább a sárga
+nap, kétségbeesésében segítségért kiáltott.
+
+A mesekönyv száz lapján hangzott át a kiáltása és egy vén varázslónő,
+aki a szomszédos kép festett rengetegében éldegélt, meghallotta a
+kiáltást és megszánta az unatkozó hercegnőt.
+
+A varázslónő kunyhója felett a várkert sáfránszínű örökös napja helyében
+a mesék soha sem fogyó ezüstös holdkorongja világított. A pávatollas
+hegedős helyett pedig kígyók és békák igyekeztek előre mozdulatlanul. A
+varázslónő is tudta hát, milyen szomorú az egyhangúság és arra is
+emlékezett, hogy hajdanában, mikor még nem volt ilyen kopott és öreg,
+gyakorta elkalandozott a mesekönyvből a változó világba.
+
+A vén boszorkányok szívesen oktatják ki a fiatal hercegnőket… Ő sem
+tétovázott sokáig. Fejébe nyomta csodahegyes süvegét, beburkolta magát
+bűvös köpenyegébe, aztán hirtelen átnyargalt a mesekönyv száz nyomtatott
+lapján. Lihegve nyargalt a fekete sorok között, a fehér dülőútakon és
+betoppant a lovagvár napsütötte kertjébe.
+
+A varázsvessző megsuhogtatta a levegőt, és az erkélyen csengőn
+felnevetett a kis hercegnő. Első mozdulatával eldobta a liliomot, aztán
+kecsesen összekapta aranyhímes pici uszályát és boldogan iramodott át a
+lovagtermen, a hosszú folyosókon.
+
+Már a toronylépcsőn szökdécselt lefelé. Siető alakja a lépcső
+fordulóinál sebesen bukkant fel és sebesen tűnt tova az apró ablakok
+nyilása mögött. Egyre lejebb látszott, mintha sülyedt volna a toronyban.
+Fátyola, mint egy fehér ostorcsapás lobogva, hirtelen kanyarodott utána.
+Egyszerre csak kiszaladt a várkapun, de nem a hű hegedős felé, aki már
+olyan régen jött, hanem ki a kertből, a képből kiszaladt a lap fehér
+peremére.
+
+Mintha felhőkön át szűrődött volna, a mesék messzeségéből, tompultan
+hangzott utána a varázslónő intelme.
+
+– Vigyázz te Operenciás királyok leánya! Térj haza az első kakasszóra,
+különben szörnyen meglakolsz…
+
+– Visszajövök időre! – kiáltotta a kis hercegnő könnyedén és egy merész
+szökéssel beleugrott a mesekönyvből a valóságba.
+
+A zökkenés nagy volt és a hercegnő megtántorodott egy pillanatra. Egy
+könyves polcon állt, fenn a magasban. Szepegve kapaszkodott a polc
+faragványaiba és ibolyakék szeme csodálkozva nézett bele a világba. A
+világ tele volt könyvvel. A világ sötét volt. Csak a tulsó végében
+sütött rózsaszín selyemháztető alatt egy kicsiny nap. Fényénél halvány
+fiatal asszony olvasott egy levelet.
+
+A kis hercegnő figyelmesen nézte őt és meglepődve ismert rá a kezére.
+Hiszen az a szép gyűrűs kéz rejtette el a mesekönyvbe a nyugtalanító
+levelet, melyből a tavasz áradt… Más egyéb is jutott az eszébe. –
+Réges-régen, hajdanában, mikor az asszony még rövid ruhácskában járt és
+a haja lobogott a szélben és a mesekönyv minden éjjel a párnája alatt
+aludt, – akkoriban nagyon jó pajtások voltak ők ketten.
+
+Azóta magasra nőtt az egykori vásott kis leány, megszépült és
+megváltozott. Szelidebb lett; most szinte elfogódottnak látszott.
+Minduntalan előlről kezdte olvasni a levelet, minduntalan a kandalló
+oszlopos órájára nézett.
+
+Az óra ütött. Az asszony hirtelen felállt és sajátságosan mosolygott. Ez
+a mosoly az ajkán maradt, míg lábújjhegyen az ajtóhoz nem ért. Egy
+pillanatig hallgatódzott, aztán feltárta az ajtót. Langyos, mámoros
+éjszaka igézete, trücskök halk cirpelése, idegenszerü messze madárfütty
+áradt a szobába. Az asszony hátra eresztette a fejét és
+ellenállhatatlanul ment ki a szabad ég alá, úgy, mintha oda akarta volna
+adni magát az éjszakának, mintha a boldogságba menne…
+
+A kis hercegnő is oda vágyott menni. Egyszerre minden áron szabadulni
+akart a polcról a bőrköpenyes, selyem- és papirruhás könyvek közül. De a
+polc kegyetlenül magas volt és ő gyenge és kicsiny.
+
+Szerencsére a szomszédos könyvben egy ifjú veronai nemes lakott, akit
+Romeonak hívtak. Az ifjú veronai mindig kéznél tartott egy kötélhágcsót.
+Lovagiasan felajánlotta a hágcsót a kis hercegnőnek és mivel járatos
+volt az ilyesmiben, lesegítette őt a magasból az ablakdeszkára.
+
+A nyitott ablakon át egy futórózsa gallya nyúlt be a szobába. A kis
+hercegnő megfogódzott benne. A gally meghajlott alatta, átemelte a falon
+és szeliden letette a kertbe.
+
+A kert, csodák-csodája, egészen olyan volt, mint a kis hercegnő mesebeli
+kertje. Csak a nap volt más az égen. Sugártalanul világított, kéken,
+andalítón, szeliden. Ezüstös fényében rózsák nyiltak a várfalán.
+Tornyok, erkélyek mindenütt… és a virágzó hársfasor zöld mélyéből egy
+férfi közeledett épp úgy, mint a hű hegedős. Csakhogy ez jobban sietett.
+Minden lélegzettel fogyott a távolság és egyszerre ott állt a kis
+hercegnő előtt.
+
+– Te vagy a világ legszebb és legszőkébb hercegnője, – suttogta
+elragadtatva.
+
+– És te, ki vagy? Hogy hívnak? – kérdezte szívdobogva a kis hercegnő.
+
+– Szeretőnek hívnak, – mondotta az idegen.
+
+– Szerető?… Milyen szép neved van…
+
+Az idegen lehajolt és megcsókolta őt.
+
+– Mi volt ez, – a kis hercegnő pirulva rezzent, össze, – hiszen az ajkad
+most mondta a legszebbet, most, mikor nem beszélt.
+
+– Csak egy csók volt, amit mondtam.
+
+– Nem értelek. Az én mesémben sohasem volt szó ilyesmiről. Beszélj, mi
+hát a csók?
+
+– A csók… a szótalan szó: a mondhatatlan megmondása, – felelt az idegen.
+
+– Szeretem a mondhatatlant, – suttogta önfeledten a kis hercegnő, –
+mondd meg még egyszer nekem.
+
+És ezentúl minden éjjel kiszökött meséjéből a valóságba, hogy a Szerető
+szótlan ajkát beszélni érezze az ajkán.
+
+Nap-nap után csak az első kakasszó vetette haza. A virradat homályában
+nem egyszer találkozott a szép halavány asszonnyal. Ő is ilyenkor tért
+meg, ő is sietett. Mint az árnyak surrantak el egymás mellett és a kis
+hercegnő észrevétlen beosont a mesekönyvbe.
+
+Odabenn időközben csendesen, csendesen sok minden megváltozott. A
+liliom, melyet reggelenként felemelt a földről, szomorúan hervadt. A hű
+hegedős a hársak alatt egyre halványabb lett.
+
+Utóbb még a mesekönyv is megváltozott. Titkolódzni kezdett, hátrább
+került a polcon a többi könyv mögé és szelid lapjai között egyre
+veszedelmesebb, egyre forróbb leveleket bújtatott el. A levelekben
+rejtélyes tüzek égtek, lángok csaptak ki belőlük és a hevük megérintette
+a kis hercegnőt, mikor elhaladt mellettük, mikor kalandozásaira indult a
+mesekönyvből.
+
+Nyár volt a levelekben, kinn a világban is nyár volt, a kis hercegnő
+vérében is. Gyönyörű nyár, forró éjszakák.
+
+Sok éjszaka múlt… Olykor már fütyörészett a szél a kéményben; száraz
+lomb vergődött az ablaküvegen. A mesekönyvbe lassan, lassan hűvösödő,
+ködös levelek érkeztek. A napok rövidebbek lettek… rövidebbek lettek a
+levelek is. Egyre ritkábban jöttek és egy este, mikor a kis hercegnő
+útnak eredt a könyves polcról, sírva találta a szép halavány asszonyt és
+nem volt többé levél a kezében.
+
+Nem szánta meg. A boldogok a napot hordják a szemükben és szivárványt
+látnak még a könnyekben is… a mások könnyében. A kis hercegnő ekkor még
+nem tudta, mik a könnyek és nem tudta, hogy a nyár elmúlhat valaha.
+
+Pedig az idő, mely állva-álldogál a mesekönyvek színes képein, kinn a
+világban sietett, futott, rohant.
+
+Már elvirágoztak a rózsák. Fenn az égen, nagy ordas fellegeket görgetett
+a szél az éjszakák andalító ezüstös napja elé. És mint a mesekönyvbe
+rejtett utolsó levelek, olyan hűvös, ködös lett a levegő. Avar lett a
+lombból…
+
+A kis hercegnő fázott és félt az elhagyatott, sötét nagy kertben.
+Kedvese olyan gyakran, olyan hosszasan váratott magára. És azután, ha
+végre mégis eljött, egészen lassan jött a hársfasorban, majdnem olyan
+lassan, mint a hű hegedős.
+
+A kis hercegnő nem tudta ezt észre venni és esedező szerelemmel
+tartóztatta a Szeretőt, mikor sietve menni kívánt. Pedig… a kakas már
+régen kiáltott! De a kis hercegnők soha sem hallják meg a kakasszót, ha
+egy elmúló szerelmet akarnak maguknak visszakönyörögni.
+
+Soká könyörgött, soká késett… A kakas másodszor kiáltott és… mire újból
+éjszaka lett, beteljesült a varázslónő jóslata. A kis hercegnő szörnyen
+meglakolt… Akit légyottra várt, az nem jött el többé.
+
+Remegve járta be az őszi kertet. A szélben nyikorogva inogtak a fák.
+Tántorgó fagyos árnyak kúsztak körülötte a nedves föld felett. És ahogy
+futott, kísértetiesen jött eléje a megholt hársfasor.
+
+Iszonyodva hátrált, de hűséges kis hangja azért még mindig hívott
+valakit, aki nem felelt. Két kezébe temette az arcát. Mit keres ő itt?
+És egyszerre vissza akart volna menekülni a mesébe.
+
+De a mesébe vivő útat befújta a szél, eltemette az ősz… Csakis Valóság
+volt körülötte. És a fájdalom, mely ebben a pillanatban a szívébe
+kapott, nem a mesék, az emberek fájdalma volt, és nem a mesék, az
+emberek könnyei futották el a szemét. Ezek a keserű, igazi könnyek
+sápadtra mosták arcocskáját és a vad fájdalom, hattyúfehér ruhája alatt,
+épp ott a baloldalán, összetépett valamit…
+
+Mire sok tévelygés után, virradattal hazavergődött a mesekönyvbe… szíve
+felett elszakadt a papiros.
+
+Oda tette a kezét: ne lássák meg a mesében. De ettől kezdve hiába sütött
+a képen a nap, hiába nyiltak az örökrózsák, hiába jött a lombos
+hársfasorban a sóvárgó hegedős, ő nem tudta többé elfelejteni, hogy túl
+a könyvön, a Valóság országában elhervadtak a virágok, elmúlt a tavasz
+és elmúlt a nyár.
+
+„Vajjon az emberek is elbújnak-e a meséjükben, ha ősz lesz odakinn?“
+Erre gondolt és ugyanabban a pillanatban egy átfagyott, hideg kezecske
+leemelte a polcról a régi könyvet.
+
+A kis hercegnő felágaskodott, hogy lássa mi történik. És amint kihajolt
+az erkély könyöklőjén, hirtelen mozdulatától – éppen az ő képénél
+felnyilott a könyv.
+
+Ujjacskái között megingott a hervadt liliom. Régi barátnője, a szép
+halavány asszony állt előtte. De nem egyedül: valaki állt az oldalán.
+Valaki, akit Szeretőnek hívnak túl a mesén. A kis hercegnő remegni
+kezdett. A váracska is remegett, a tornyok is, a fák, a kék boltozat,
+még a könyv is remegett az asszony kezében. Majd, hogy nem összedült az
+egész mesebeli mindenség.
+
+A Szerető idegenül pillantott el kicsinyke kedvese felett, szinte úgy,
+mintha sohasem látta volna őt. A halavány asszony pedig elővette az égő,
+az első leveleket a könyvből. Tanúskodni hívta őket. Hívta őket, hogy
+vele könyörögjenek.
+
+– Mindig szeretni fogsz… Mindig… Azt mondtad nékem egyszer, régen.
+
+A Szerető megcsókolta, hogy elhallgattassa és közben más asszonyra
+gondolt. Menni akart, de azért igérte, hogy visszajön. Majd később…
+Hiszen nem szeretett így soha senki mást.
+
+– Nekem is ezt esküdte, – suttogta fájdalmasan a kis hercegnő. – Engem
+is elhagyott.
+
+A halvány asszony a baloldalához kapott, mintha a ruhája alatt, bent
+mélyen elszakadt volna valami. És a szeme, reménytelen, szomorú szeme
+úgy nézett a levegőbe, mintha messze, messze akarna ellátni. Talán oda,
+ahonnan valamikor tavasszal útnak eredt.
+
+Ő is élt egykor egy mesében, álomszerü, szűzies szép mesében. Ő is
+kivágyott a nagy valóságba. És ő se hallotta meg a kakas szavát. Soká
+maradt. Későn indult vissza… Ki tudja, nem fújta-e be azóta az útat a
+szél? Ki tudja, visszatalál-e még valaha?
+
+
+
+
+Az apostol.
+
+Óvatosan nyújtotta előre a nyakát; a bozóton túl nem volt fal többé. Az
+árok szélén sárgafejű virágok inogtak. A réten boglyák sültek a
+napfényben és a füvön hosszú csíkban egy fa törzsének elnyúló árnyéka
+sötétlett. Az ég kék és magas volt.
+
+A férfi hátraeresztette a fejét és mosolygott. Aztán hirtelen
+félbenmaradt a mosolygása. Nyugtalanul pillantott maga elé, mintha a
+földön akarna valamit megtalálni, amit elvesztett… Cipője mellett fekete
+folt mozgott a fűben. A folt felmászott a fűszálakra, visszaesett,
+kínlódott, akár az emberek… Jó ideje meredt már rá, mire felfogta, hogy
+az a folt egy közönséges bogár. Érdeklődve hajolt előre, két tenyerét
+befelé görbülő térdére támasztotta és nevetni kezdett. Nyitott szájjal,
+halkan nevetett és már nem kereste a földön azt a gondolatot, melyet az
+előbb elvesztett.
+
+Elfelejtette, hogy van egy szörnyü, szomorú fal a világon. A csendes,
+szigorú ház, a fehérre meszelt, orvosságszagú folyosók, a rászedett
+őrök… még arról a nyitvahagyott kis ajtóról is megfeledkezett, amelyen
+át a szabadba menekült. Mint egy lyukon át, kiesett a fejéből az egész.
+Csak a bogarat figyelte… „Miféle bogarat?“ Egyszerre nem látta; ez is
+kiesett a fejéből. Összeráncolta a homlokát és tétovázva nézett körül.
+
+A réten érdesen világított végig a nap és a fa sudár törzsének az
+árnyéka lassan nyúlt át a szemközti erdő irányába.
+
+A férfi újból nevetni kezdett. Meggörbítette a hátát és óvatosan,
+lábújjhegyen belelépett a fatörzs árnyékába. Mintha keskeny, fekete
+pallón indult volna el egy napfényes erdei tó színe felett, két karját
+kitárta a levegőben. Hosszú teste indokolatlan ingadozással kereste az
+egyensúlyt.
+
+Az erdőszélen libák mozdultak a magas fűben. Az egyik boglya mögül álmos
+gyerekfej bújt elő. Mikor a férfi észrevette, integetni kezdett feléje,
+aztán sebesen ledobta kabátját. Az árnyék fekete csíkjáról nagy, elszánt
+ívben beleugrott a napfénybe és úszó mozdulatokkal közeledett a
+gyerekhez, mintha ki akarná menteni a tóból.
+
+Őt is meg kell mentenem, mindenkit meg kell mentenem…
+
+– Jer fel a hídra szívecském…
+
+A gyermek fürkészően nézett az idegenre.
+
+– Hát nem tudod? Hiszen itt víz van. Az ott a híd, az a fekete csík, –
+suttogta ő, mialatt gyöngéden, meggyőzően hajolt le a gyermekhez. A
+fejük olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért és nem láthatták
+egymást. Mind a ketten kacagni kezdtek.
+
+– Felmegyek a hídra, – mondotta a gyermek megértő bizalommal és billegő
+léptekkel indultak el egymás mögött a keskeny árnyékon. Sokszor végig
+mérték. Mikor elfáradtak, pontosan leültek az árnyék csíkjára és olyan
+óvatosan nyujtották előre a lábukat, mintha nem akarnák, hogy vízbe
+érjen a cipőjük.
+
+Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyermek bólintgatott és mindent
+egészen természetesnek talált. Örült, hogy új barátja, aki már nagy
+volt, mint az öregek, mégis elhitte és komolyan vette a játékot.
+Tetszett neki, hogy a rét egy tó, melyben el lehet merülni és az árnyék
+palló, melyről nem szabad lelépni. Ő is mesélni kezdett, mind a ketten
+meséltek és időnként együttérzően összekoccantották a fejüket.
+
+– És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az igazi
+vízben?
+
+A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át megint
+kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő felé.
+
+– Onnan jön ki a sötétség, – mondotta hirtelen szorongással, – már
+készülődnek az árnyékok.
+
+A gyermek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát.
+
+– De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az erdőben
+és ezüstöt ásnak a holdvilágnál?
+
+– És óriások is vannak, – felelte az idegen komoran, – azok igazán
+vannak. Én is óriás vagyok… Lehajtotta a fejét és alulról, kutatóan
+pillantott a gyermek arcába. Mikor látta, hogy nem kételkedik a
+szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében először érezte
+azoknak a boldogságát, akikben hisznek… Óriás vagyok, mormogta, mintha
+önmagának beszélne, – hiába tagadják a szigorú házban a vászonkabátosok.
+Nyomorultak! Rázzák a fejüket, amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és
+teszik magukat, mintha hinnének. De én átlátok rajtuk, – homlokára
+mutatott és mintha valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a
+levegőben, – igen ám, ezt tartják ott rólam, pedig… óriás vagyok.
+
+A gyermek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony és remegő
+volt, mikor megszólalt:
+
+– De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket?
+
+Az idegen szeliden rázta meg a fejét és a gyermek megnyugodva simult
+hozzá és úgy csüggött az ajkán, mintha újabb mesét várna.
+
+– Még… még, különben elmegyek…
+
+– Elmégy? Én is megyek, – mormogta a férfi sajátságos hangon. – Az
+árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindig világos van…
+
+– Hol? – kérdezte a gyermek érdeklődve. Ő sem szerette a sötétséget.
+
+– Odaát, – és az idegen vértelen keze, mint egy reszkető, sápadt folt
+emelkedett a levegőbe… Egyszerre nem reszketett többé a keze. A hangja
+erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze ragyogás
+tükröződnék benne. – Odaát mindig világos van és én elvezetlek a
+világosságba, mert tudom az utat…
+
+A gyermek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon egy
+búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly oda zarándokolt
+processiókor az édes anyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka előtt,
+egy asztalkán, sok viaszgyertya égett. Sok viaszgyertya, hosszúak,
+rövidek, tövig leolvadt gyűrűk, lábon maradt fekete kanócvégek. A
+lefolyó viasz egész napon át csepegett az asztalról és kemény tócsába
+dermedt a lépcső hideg kövén… Este lett, mire anyjával hazafelé indult.
+A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a szakadékot megkerülték, ő pedig
+titokban megette a mézeskalácsos szívet és vissza-vissza nézett a sötét
+erdőből és mindig újra látta a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában…
+Erre gondolt most is és a mézeskalácsos szívre, mely enyvízű volt a
+tükördarab körül, de különben jó volt. Szerette volna újra megenni.
+
+– Menjünk, – mondotta a gyermek éhes vágyódással.
+
+A férfi annyi céltalan tűztől kiégett szeme könnybelábbadt a hálától,
+mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. Valaki hitt
+benne, valaki rábízta magát…
+
+– Te velem jösz és a többiek követnek, – mondotta ünnepélyesen. Aztán
+sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyermek a meséi, a férfi
+a valósága felé ment és közben mind a ketten végtelen elragadtatással
+mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe értek, jutott eszébe a gyermeknek
+az eredi szakadék.
+
+– Azon a szakadékon nincs híd, mint a tavon…
+
+– Mindenütt van híd, – felelte a férfi rajongó, lázas hangon, –
+mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet menni. Az
+óriás átmegy a szakadék felett…
+
+– Átmegy… suttogta a gyermek és tudatlan szemében az a hívő, áldozatkész
+feltétlenség tükröződött, melyet csak a kinyilatkoztatók bírnak a
+követők tekintetéből kiváltani.
+
+Az idegennek varázslatos szavak jutottak eszébe a világosságról, az
+erdőn túlról, szavak, melyeket a gyermek ellenőrizetlenül szívott föl
+magába, szavak, melyekkel csak ködszerű igéreteket és meséket és
+látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, mámoros lett tőlük és
+szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem gondolkozott, egy belső
+áradás törte át lelkében a gátakat és sejtelmes kinyilatkoztatásokat
+sodort az ajkára…
+
+Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a hangja
+értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka már eltünt
+a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá lett a rét és
+elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé híd a tavon… Ott
+pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy sűrűsödő fal tömörült
+össze.
+
+A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, hogy utána jött és most elébe
+került az a szomorú, szörnyű fal, melytől elmenekült. Lenyügözött, régi
+kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt sötét haragok emlékei
+szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán fátyolszerűen átsuhant a csendes
+szigorú ház létezése és a világosság, melyet mások számára akart
+messze-messze valahol megtalálni, torzan, kisértetiesen derengett föl
+egy pillanatra a saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi
+történt? Hiszen az előbb még olyan egyszerű és biztos volt az út… A
+lépte akadozott, mintha földi indák között járna és szinte
+elviselhetetlenül nyugtalanítani kezdte az a nyugodt gyermekkéz, melyet
+a tenyerében tartott. Nehéz lett neki, túlnehéz volt neki a mindenre
+kész hit, mely tőle várta a világosságot és a beteljesülést.
+
+– Vezessen hát, siessünk, – suttogta a gyermek türelmetlenül.
+
+De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az
+erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat.
+Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem hitte
+többé önmagáról, hogy óriás.
+
+Elhagyta önmagát. Kételkedett és gyönge lett…
+
+A gyermek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az erősebbiknek a
+nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a kezét. Ő pedig a félúton
+megállók reménytelenül kettétörött mozdulatával megállt az erdőszélen.
+Nem létezett többé számára híd sehol… Verejtékes lett a homloka. Félteni
+kezdte saját magától azt, akit az előbb még vezetni akart.
+
+– Eredj innen, – suttogta megalázkodva. – eredj, amíg nem késő.
+
+A gyermek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak átengedte
+magát, az elvihette volna őt még a szerencsétlenségbe is, de a
+kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre megvető lett az arckifejezése.
+
+– Hát csak igérgetni tudtál?… – kérdezte ellenségesen. – Hát
+mézeskalácsot sem kapok?
+
+Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét:
+
+– Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz elvezetni
+a világosságba?
+
+– Nem viszlek oda…
+
+– Miért nem? – feleselt a gyermek ingerülten.
+
+– Mert… nem tudom… nem tudom többé az útat, – és azoknak a lemondásával
+sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, mikor elindultak
+feléje.
+
+– Megcsaltál! – rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. Felemelte az
+öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb lett.
+
+A férfi felordított.
+
+Ettől a hangtól megtorpant a gyermek. Ingadozott… hátrálni kezdett és
+folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, baljóslatúan
+belekúszott a sötétségbe.
+
+A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen hajolt előre.
+Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és karját keresztbe csapta a
+mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a testét, hogy ne tegyen kárt
+senkiben.
+
+Ebben a pillanatban egy nehéz, sebes madár suhogott el a feje felett.
+Még egy… még egy… Kövek suhogtak a levegőben, seregestől repültek,
+mintha temérdek kéz hajította volna őket… mindazoknak a keze, akikről
+azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most… ez a homlokát érte: egy kő a
+szeme közé csattant. Mint egy szétáradó, meleg kéz, valami elborította
+az arcát és lefelé nyomta. Felhördült, aztán tompa zuhanással elbukott.
+És a sötétben kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyermek.
+
+Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte.
+Megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt
+köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg
+nevetett volna megkövezett apostolán.
+
+
+
+
+Aeterna Hungaria.
+
+A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az öreg csárda
+ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába, bozontos üstökben,
+gyalúforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha kiáltani akart volna
+valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis ablakszeme ferdén nézett a
+vörös alkonyatba.
+
+A szemhatár tüze előtt apró fekete lovasok csapatai vonúltak el a Duna
+irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult volna
+útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy kartács bőgött le
+a síkra.
+
+A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok szálltak át
+az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a kipányvázott lovak.
+
+Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a
+zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a
+gyalúforgács fürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az ajtóban.
+Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát és a szemhatárt kémlelte.
+Kopott violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. Hosszú, egyenes
+kard lógott az oldalán. Széles, puha kalapjáról esőverte, színehagyott
+tollak fityegtek a nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja
+pedig kéken fekete, mint a hispánoké.
+
+Egy darabig még állva maradt, aztán megint visszabújt az ajtón.
+
+– Már ágyúznak Buda alatt, – dörmögte és felült az ablakdeszkára.
+
+A mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence tűzfénye
+megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a gunyáját. A szoba
+tulsó végében brandenburgiak ültek az asztalnál. Az innenső szegletben
+egy vallon úr fizette az italt. Körülötte veszedelmes arcú kalandorok
+könyököltek a cinkupák között. Minden nemzetségű idegenek voltak. A
+római császár ő majesztásának a zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó
+katonanép, melytől jobban félt, akit megvédtek, mint aki ellen
+hadakoztak.
+
+A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca
+klastromias kifejezést öltött.
+
+– Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot hirdet annak,
+aki a török ellen megy?
+
+– Bűnbocsánat neked… szabad zsákmányolás nekem! – kiáltotta a vallon
+gúnyosan.
+
+Akik értették a beszédüket, nyitott szájjal röhögtek.
+
+A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de azért
+keresztet vetett magára.
+
+A trevisóiak összenéztek.
+
+– Temérdek kincs van ám még Budán…
+
+– És szép török asszonyállatok…
+
+Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyattfekve aludt a
+szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt lebuggyant a padról,
+óriás flintáját magához ölelte, mintha asszonyt szorongatna.
+
+A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehére nedves.
+Trágár vágyakozás csattant ki a beszédjükből. Szennyes mozdulatok között
+koccantak a cinkupák.
+
+Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a tenyerén
+táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát szívott,
+melynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán oldalt nézett.
+A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. Belefordította a
+parazsat a nyakába.
+
+Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül nevettek. Az
+asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a kockajátékot. Nem látták
+már a kockát. A pipafüst sem látszott többé, csak nehéz, karcos szaga
+érzett a homályban.
+
+A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre sűrűbben
+hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen tértek be a pusztai
+csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor szabad katonák. Többnyire az
+ausztriai hercegségekből vetődtek át Magyarországba és mint az egyéb
+gyülevész hadinép, a Lotharingiai úr táborába igyekeztek, a pogány
+ellen, Buda ostromára.
+
+Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek alig
+fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben.
+
+A korcsmáros, egy sunyiképü sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás létrája
+felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az asztalra. Az
+öreg asszony bort hozott.
+
+Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás rázta meg az
+ablakokat.
+
+– Korcsmáros! Hej, ide!…
+
+A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendég
+hangját. Hírtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt remegve
+futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja korcába
+gyűrte a kötényét.
+
+– Mit hallani Budáról? – hangzott be odakintről.
+
+– Oh, mein Gott, – tördelte a szepegő sváb hang – tiszta időben olykor
+ágyúzást…
+
+– Marha!… Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az ostrom?
+
+A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A jövevény
+félrelódította a küszöbről.
+
+Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja csengett.
+Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy mozdult.
+
+Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme.
+
+Süvegje alól a szemébe lógott az üstöke. Araszos bajusza mellett,
+ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma látszott. A vállán
+akkora medvebőrt viselt, hogy amint járt, itt is, ott is, kiverte a
+cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni senki sem mert.
+
+Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra adták a
+nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából.
+
+– Guzon Gejza… – mormogták tisztelettel. És mindegyik hozzágondolta a
+másik nevét, amelyet kimondani nem mertek: A „Gézengúz…“ Veszedelmes
+kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, ellenség egyaránt.
+
+Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika.
+Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. Végre is
+a muskétás lócáját szemelte ki magának.
+
+Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul legördült a
+földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram pedig letelepedett
+a lóca kellő közepére és bort rendelt.
+
+Egyideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje felett,
+közben dörmögött és szidta a labanc mindenségét: úrnak érezte magát! De
+egyszerre felhorkant. Váratlanul, nagykevélyen, helyet foglalt valaki
+mellette. Dühösen nézett a tolakodóra.
+
+Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr kényeskedett,
+hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő haját megnövesztve
+hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta… Néhány percig csak
+dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha megúnta volna a dolgot,
+tempósan hátat fordított.
+
+Guzon uram rárivallt:
+
+– Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa felém!
+
+– Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne kommandérozzon
+nekem!
+
+A kuruc összeráncolta a homlokát.
+
+– Bató András?… A lipótvári végek katonája? Igaz a, most már ráeszmélek!
+Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a nyavalya…
+
+Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent
+haragjában.
+
+– Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csak úgy,
+mint kegyelmed, de még valamivel különb is!…
+
+– Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar vagyok, hát
+labanc létire ne mérje magát össze velem.
+
+– Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! – Bató András még mondani
+akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte a száját és
+nagyot nyelt, mintha vastag ételt evett volna.
+
+A császári emberek, ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és csehek csak
+egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. Alattomos kárörömmel
+hallgatták, mint piszkolja envérét ez a dölyfös ázsiai náció és
+összeintettek a szemükkel.
+
+Guzon uram hangosat ordított:
+
+– Korcsmáros, hej! Valami jófélét!
+
+A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez a kezét és
+hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak mellől.
+
+– Jobbat nekem! Hatputtonyost! – parancsolta Bató, hogy le ne maradjon.
+
+A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt sapkája
+kinyúlt a feje mögött és a bojtja lobogva fickándozott a levegőben. A
+császáriak összesúgtak:
+
+– Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól…
+
+– Hál’ Istennek, mindig így volt, – dünnyögte ásítva egy horgasorrú
+strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett és a fülére húzta a
+köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. Akinek nem jutott
+hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A brandenburgiak, mintha
+fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a szegletben… Lassan-lassan
+elcsendesedett a csárda. A mécses is álmos lett. Alig-alig lobbant.
+
+De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe:
+
+– A madárijesztő teremtésedet, sváb patkány, olajat ide! Nem vagyok én
+vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András labanc
+fiziognómiáját!
+
+– Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek, – tódította Bató uram, aki
+csak félig ült a lócán, – hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, mint
+valami boglyakemence.
+
+A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett maga
+mellett, de nem állhatta szó nélkül:
+
+– Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen, – a vacakban is,
+hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van rá.
+
+– Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét rángatta elő a török, meg
+hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig ugyancsak udvarolták,
+venálták azt a kutyafejű népet?
+
+Guzon szomorúan csüngesztette le a fejét.
+
+– Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább
+megcsalják kegyelmeteket Bécsben.
+
+– Az régen volt, – mondotta Bató András becsületes hittel. – Most minden
+másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megigérte a császár! Maga a
+hatalmas Leopold!
+
+– Sokszor megigérte, sohase tartotta! – Guzon súlyosan legyintett a
+kezével. – Ez a mi bajunk. Másnak mindig hiszünk, magunk között meg,
+tudja Isten, hogy van…
+
+– Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék,
+állhatatlanok voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza
+egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, rangos
+titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, ezért is
+hízott el a vérünkön az a pogány nadály.
+
+– Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény császár is a
+mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott rajtunk a török, meg a
+német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon hazánkban.
+
+Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a fejét.
+
+– Biz’ Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi magyarok egy
+szívvel.
+
+Aztán… Bató uram, meg a kuruc Guzon, mert egy harmadikat szidtak,
+megbékéltek egyidőre. Elkeseregtek a haza sorsán. Sóhajtoztak,
+hallgattak, olykor köptek is egy nagyot. Közbe gondűzőnek, a kupa
+fenekén keresték az igazságot.
+
+Mind a kettőjüknek fejébe szállt a bor. Megint hangosabbak lettek. Nem
+vették észre az idő mulását. Egyszerre csak odatapasztotta szürke arcát
+a hólyagos ablaküvegre, a lucskos októberi virradat.
+
+Kinn, az ólmos ködben, huszárok ügettek a katonák feneketlen
+országutján. Egyik-másik bezörgetett a csárda ablakán. Nyeregből
+kihajolva ittak, megint tovább poroszkáltak. A sövényen kakas
+kukorékolt. Mindennyelvű káromkodással ébredeztek a katonák. Fázósan
+ődöngtek elő a pajtából, ásítozva nyújtózkodtak. Néhányan már itattak,
+nyergeltek a gémeskútnál.
+
+Bató uram az ablak felé nézett.
+
+– Hadd menjenek, – dörmögte gőgösen – megvárom, amíg magányosan mehetek.
+
+– Hát ugyan ki keverednék az ilyen jött-ment néppel, – felelte a kuruc.
+– Aztán meg, még ha utolsónak mennék, akkor is elsőnek érkezném. A
+kegyelmed parókás bécsi gazdái, ha máskor nem, ostromkor előre eresztik
+a magyart…
+
+Most már benn az ivóban is feltápászkodtak az emberek. Ki a kardját, ki
+a flintáját tisztogatta. A spanyol az ablaknál állt és az üvegbe
+tükrözte magát. Beletörölte arcát szennyes csipkegallérjába. Visszarázta
+homlokából a haját és kerek mozdulattal fejére tette a tollas kalapot.
+
+A trevisóiak tisztelettel nézték.
+
+– Mégis előkelő ember lehet, mennyit tisztálkodik!
+
+Ezalatt egyenkint másztak le a padlásról a vendégek a létrán. Aki
+tehette, fejberúgta az előttejárót. A csárda körül csapatosan keltek
+útra a katonák. A korcsmáros orditozott: a bor árát kérte. Az emberek
+hátbavágták, fizettek is valamicskét és kurjongatva mentek odébb a síkon
+elvonúló magyar huszárok után.
+
+Bató András várt még egyideig. Közben kiitta a borát. Guzon uram is
+fölállt. Hatalmas teste egyetlen ránditásával helyrelökte vállán a
+medvebőrt. Egész tenyerével nyomta fejébe a süvegét. Az arca egy
+pillanatra felfúvódott a visszatartott szótól, aztán – mégsem állta a
+hallgatást.
+
+– Ne kezdjük újra a beszédet, – dörmögte félvállról, – mert akárhogy is
+fontolgatnók, búcsúzóúl mégis amondó lennék, hogy csakis a kegyelmetek
+jezsuita, labanc praktikája hajtotta ezt a szerencsétlen nációt a török
+karjába. Adjon Isten! De ezért a bűnükért verje is meg kegyelmeteket!
+
+Bató András fölfortyant:
+
+– Fogja be a száját, Guzon uram, ha bölcsebbet nem tud. Úgyis hiába keni
+ránk. Tudjuk mi jól, hogy a kálomista kurucok adták el az országot a
+töröknek.
+
+Guzon, aki már indult volna, fenyegetően visszafordult.
+
+– Dehogy adtuk, – rivalta dühödten, – vették ők maguktól, egyenesen a
+császár kezéből. Ami pedig igaz, legyen igaz! Kollonich úr, az a hóhér
+cardinális, kerékbe törette a papjainkat; kinzókamráiban akart német
+szóra édesgetni minket. Pogányabb volt a pogánynál! A basák pedig
+megengedték, hogy magyarul beszéljünk, hogy a magunk módja szerint
+imádjuk az Istent.
+
+– Be is hódoltak ezért a gráciáért szépen a töröknek… Protestáns törökök
+kegyelmetek! Az üstökük helyébe kontyot növesszenek!
+
+A kurucnak szikrázott a szeme.
+
+– A labanc rézangyalát, hát kivel beszél itt kegyelmed? Én a hazámért
+verekszem, a hazámra esküdtem! Kegyelmed meg a miatyánkos császárra
+esküszik. Bitang zsoldért ontotta a vérét!
+
+– Én… zsoldos! – hörögte Bató András és belekékült az ajka. – Thököly
+volt az, meg az ő szegénylegény ármádiája, meg te… te Gézengúz!
+
+Guzon Gejza elbődült, mintha tagló érte volna a homlokát. Láncos
+buzogánya fütyölve repült elő a medvebőr alól. A szeme vérbe fordult.
+
+Bató András is megcsóválta a maga buzogányát. És a két magyar lihegő,
+sötét gyűlölettel egymásnak rohant…
+
+A korcsmáros, aki már jóideje csak az ablakon mert belesni, úgy
+elrémült, hogy élete párjával együtt a tyúkólba menekült. Az asszony
+valamennyi szoknyáját a fejére borította, a sváb meg behúnyta a szemét
+és ha egy-egy vad ordítás kihallszott a csárdából, bedugta az újját a
+fülébe.
+
+A nap megjárta az eget, mire a korcsmáros nagy óvatosan elő mert mászni
+az ólból. Hosszú orrán pókháló lógott. Kék mándlija csupa piszok volt.
+
+Köröskörül hallgatott a tájék. A nagy, nedves őszi csend ráfeküdt a
+földre. Buda felől nem bőgtek már az ágyúk. Csak a boltozat égett a
+Mátyás király vára felett, mintha túl a Dunán tüzet raktak volna
+éjszakára.
+
+Errébb, a zsoldosok úttalan országútján egy csapat lovas poroszkált.
+Ausztriai hercegségbeli emberek voltak javarészt, meg vegyesen csehek,
+morvák, szerviánusok. A csapat élén egy nagyparókás császári tiszt
+ügetett a csárda felé.
+
+A katonák kiabáltak. Hívták a korcsmárost. Sietős volt az útjuk. A budai
+győzelem hírével őket küldték világgá, ha nem is szagolták a puskaporát.
+
+Az emberek sebtiben csutakoltak a vályunál. A császári tiszt úr már
+indult volna a csárdába. De a küszöbön szitkozódva visszahőkölt. Egy
+szempillantás alatt mögötte tolongtak az emberei. A horgasorrú
+strázsamester előre dugta a fejét. A csehek, a szerviánusok bámészan
+néztek be a válla fölött a szobába.
+
+Odabenn veszett fölfordulás látszott. A kemence oldalában egy nagy lyuk
+tátotta a száját. Az asztalok, a lócák deszkája laposra hasalt a földön.
+És a romok között, egymás mellé bukva, véresen, eszmélet nélkül ott
+hevert a két magyar.
+
+A csehek és szerviánusok röhögve hunyorgattak össze. A sváb korcsmáros a
+füle tövét vakarta. Az asszony hangosan sírt és a kezét tördelte.
+
+O Du mein Herr… O Du mein Vater…
+
+– Ne jajgass, te asszony! – mordult rá a strázsamester. – Így van ez
+jól! – és a csizmája hegyével megrúgta a kuruc Guzon földre hullott
+híres szablyáját.
+
+A nagyparókás császári tiszt szétvetett két lábán hintálta a testét és
+gonoszul mosolygott.
+
+– Így van jól!… Ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el
+velük…
+
+
+
+
+Viaszfigurák.
+
+Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, mégis
+nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és ő
+felkönyökölve virrasztott.
+
+Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilyenkor
+hallgatódzva fennakadt a szivében a vér. Aztán gyorsan ömlött, mintha
+eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindig odébb mentek,
+elmúltak a csendben, mint az órák.
+
+És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el.
+
+Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És aztán,
+mert máshoz nem volt bátorsága, egy éjjelen elmenekült a reménytelenül
+kihült házból. A műteremben, mint a kisértetek, tapadó, vizes rongyokba
+burkoltan, eléje jöttek félbenmaradt szobrai. Nem állt meg.
+Lélekszakadva nyargalt le a meredek lépcsőn. Kiiramodott a kapun és
+minden erejéből futni kezdett. Futása riadozva visszhangzott föl
+utcahosszat, mintha a hajdani élete kiáltozott volna utána a kövezetből.
+Kuszán, bomlottan kiáltozott és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta
+fogni, hogy visszarántsa magához. De ő tovább rohant, messzebb, egyre
+messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok alatt.
+
+Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést érzett a
+fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn a nagy
+országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az elmult életéből
+csak azt vitte magával, – ami elől elfutott. Vitte két üres karjában,
+vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal egész lobogó, szomjas
+fiatalságában. Vitte nappalokon és éjszakákon, erdőkön és réteken át.
+
+Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohase bírt
+visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a
+tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő
+füvek között, lábon maradt öreg tenyészfák hüvösében. Nem messze tőle,
+egy kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze meggyújtotta,
+hűtlen lett hozzá, – nem volt ott többé.
+
+A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek semmiért. És ő
+belebámult, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe nézne,
+mintha önmagát sajnálná.
+
+Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért… Mire való ez? Mire
+való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele van ilyen
+tüzekkel…
+
+Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul.
+Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő
+lélegzése szerint lassan andalgott a napfényen az irtás füvei fölött. A
+napfény márványos lett tőle. A füst játszott. Megkerülte önmagát,
+áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében mint egy
+jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje tapadt a fekete
+kéreghez.
+
+Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyult az üregbe és kiemelte
+belőle a köpüt. A köpü szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz
+kis nesszel töredeztek össze az újjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a
+sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínü, szagos, meleg méz, messze
+virágok párzásának elorozott édessége.
+
+Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a
+viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész
+teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte
+fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátraeresztette a fejét, mintha
+csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltólta magától a viaszt.
+De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az újjai tétován
+belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe
+kaptak volna és a dalt keresnék.
+
+Fölragyogó nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme… Ujjai egy
+meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a
+vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az
+élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a
+viaszt. Megalázkodott előtte, hizelgett és parancsolt neki és emberölő
+vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet
+szeretett.
+
+Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükröződése
+volt, a szenvedésének a megvallása. Kivette a melléből, a kezében
+tartotta. És a kezében könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon.
+
+Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben
+mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi vad szerelmek láthatatlan vére
+lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű
+vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan
+hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat,
+az igazit, az élőt és belefektette a fűbe, hogy egészen a birtokába
+vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, felülről nézett le reá. Halálos
+komolyan, egyre közelebbről, olyan közelről, hogy nem láthatta többé.
+Lehunyta a szemét és a szája megérintette a viaszt. Nem vonta el,
+enyhülni hagyta rajta az ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár
+hidegjén. Aztán hosszasan önfeledten megcsókolta.
+
+Egy csók, az elmult kertek kulcsa… Csókolni kezdte a viaszajkat,
+szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a száj
+lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, felvette az ajka
+formáját, megfogta és nem engedte el.
+
+Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze
+tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással belevágta
+dühös tíz újját a viaszba. Letépte a szájáról, belemarkolászott,
+összegyömöszölte. Vádoló vad szavakkal beszélt hozzá és a két kezével
+kergette el magától, amit sajgó vággyal, koldulva előhivott. Visszaűzte
+a viaszba azt az arcot, amelyet szeretett.
+
+Nem látszott többé. Eltünt… Lihegve horgasztotta le a fejét, mintha
+futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő önmagához.
+Visszatért, kábultan, megalázva, de – ekkor fogta föl: az útból elhozott
+magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, melyet nehéz órájában a
+természet oly egyszerű fenséggel nyujtott oda vigaszul a fájdalmának,
+hogy nem vette észre a mozdulatát…
+
+És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő
+termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták őt a
+hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a halászok,
+mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany viaszából.
+
+Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, amire emlékezett és amiről
+álmodott, mindent… egyedül azt az arcot kerülte el a keze, amelyet
+szeretett. Nem hívta elő a viaszból többé soha. Nem hívta… de az az arc
+csodálatosan, fátumszerüen mégis benne volt mindenben, amit teremtett.
+Rejtélyes büvöletével ott bujdosott az idegen formák és vonalak mögött,
+a felszinen tükröződő képek alatt a mélyben. A művészet halhatatlan
+része: a vágy képe, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a
+szépség volt.
+
+A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle.
+
+A viaszfigurák mesterének úgy rémlett, nem felel neki többé az erdő és a
+folyók völgye.
+
+A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az erdőkön
+túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak a szépséget.
+Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, titokban. Az emberek
+nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit és nem köszöntötték.
+De ő tudta és mosolygott, csodálatos nagylelkü mosolygással.
+
+Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát meglátta
+az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. Zegzúgosan
+jött eléje a kövezet.
+
+Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme.
+
+A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott félszerben
+folytatódott és négy faoszlopon mélyen belekönyökölt az utcába.
+
+A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan lovat
+vasalt a félszer alatt a kovács… Ez a gondolata valahogyan oda kapcsolta
+őt a mogorva házhoz. Gyermekkora óta mindig szerette a kovácsműhelyeket.
+A tűz és az erő lakott bennük… Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét
+mélyében, a tűzfényben mozgó pörölyös embert… szerette a vasalásra váró,
+falnak támasztott kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire
+fognak még gurulni, az izzó patkókat az üllőn, melyek távol, idegen utak
+felé készülődnek.
+
+A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők utján, a Messzeségek kapujában
+állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindig rejtélyesen és
+ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda gondolt, mert hiszen
+számára minden, ami után vágyott, messze volt. A szerelme is… a
+művészetének a beteljesülése is. Már messze volt – még messze volt…
+
+Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban lásson. A
+nyitott félszer alatt az ajtófélfáról egy vaskampón nagy, rozsdás patkó
+lógott.
+
+„Ez szerencsét hoz“, gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó ideig
+várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki.
+
+Mögötte egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A
+fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen egy
+papirszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer alatt,
+átkiáltott hozzá:
+
+– Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza az. Meghalt a kovács. Csak a
+lelke jár haza kisérteni…
+
+A szekér zaja visszhangozva odébb dülöngött a házak között. A fuvaros
+hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül volt. „Meghalt a
+kovács… a senki háza ez…“ Csak egy pillanatig tétovázott. Vállát az
+ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is mindegy lehetett… Odabennről a
+dermedt csendből kihallatszott, amikor a zár nyelve ketté tört. Az ajtó
+kinyilt és a túloldali utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska,
+átsettenkedett a küszöbön.
+
+A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. Minden elmúlt és csendes
+volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan kürtőköpönyegben, a
+kohó szabad tűzhelye felett.
+
+Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott fejjel
+guggolt valaki… Jobban odanézett, már nevetett. Halk nevetése, a nagy
+csendben, neki ütődött a falnak és a ház mintha élni kezdett volna tőle.
+
+Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe gyökerezve, az
+üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal… Szemközt a fújtató, mint egy
+szárazbőrü óriás denevér, csucsorította a csőrét a kohó felé. Arra
+indult. Rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről és hirtelen világu tüzet
+gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a tűzhely előtt egy avult szőnyeg
+fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg puhát mutatott. A nyers viaszt
+tarisznyástól a feje alá gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen.
+
+Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a tűzfény
+a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró kalapácsütések,
+hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan furcsa, fulladt
+csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó vasat kalapáltak
+volna.
+
+Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Arrafele akarta
+fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a fejét.
+Az anyja keze jutott eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze és a
+gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne lásson olyant,
+amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett az arcán… Ennek az
+érintése gyönyörüen sajgott át a testén. Ez a kéz forró és türelmetlen
+volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. Fájdalmat okozott neki és ő
+mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy belecsókoljon a tenyerébe. De
+ágaskodó szája csak egy viaszarchoz ért… Félálomban emlékezni kezdett
+rá, hogy azt az arcot valamikor a saját szívéből vette ki. Hogyan került
+a szívébe? Pedig bizonyosan tudta, hogy azelőtt ott volt, hiszen onnan
+vette ki a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele
+tudott tenni a viaszba, ami fájt.
+
+Kis vártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, hogy a
+kovács ott áll a kürtőköpönyegnek dülve és egy csiptetőfogóval vasat
+hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka rávetődött a tűzre… A
+műhely elsötétült és az ő homloka mögött is kialudt, ami világos volt.
+
+Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett magában;
+mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák esdekelve az
+emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, ingyen, egészen
+ingyen fogja adni és az emberek hálából majd elviszik a hírét, messzire,
+túl a városon… ahhoz is, aki elment és nem tért vissza…
+
+Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az erdőkből?
+Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják egymásnak, amit
+tudnak?
+
+Az ajtó felé fordult. Megrázta a fejét… Másért jött. Nem kapni, – adni
+akart: szépséget akart adni a többieknek. Mialatt adakozó büszkeséggel
+erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek állnak és kiváncsian
+leselkednek a kovácsmühely ajtaja felé. A lámpatisztogató, aki létrával
+a vállán, fütyölve jött lefelé az utcán, egyszerre abbahagyta a
+fütyölést. Szétvetett lábbal megállt a kovácsműhely előtt és hetykén
+bekiáltott az ajtón.
+
+– Hát itt ki bújt meg?… Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan házat?
+
+– A kovácstól! – hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi gazda
+idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg deszkatáblája. A
+boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet pillantottak meg. Az
+idegen haja szőke volt, a szeme pedig mintha összebeszélt volna az
+éggel. Ha felfelé nézett, egészen kék és ragyogó lett és hideg és
+acélszínü, valahányszor az emberek tolakodó tekintetével találkozott.
+
+A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha le
+akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem kérdezősködött
+tovább és gyorsan odébb ment.
+
+Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos lakóját. A
+szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli gyerekek pedig nem
+féltek többé a kisértetes háztól. Szerették látni az idegent, aki
+reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a félszer alatt a boltíves
+falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat állított reá. Azt is szerették,
+hogy mindig olyanfélén pillant ki az utcába, mintha várakoznék.
+
+Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely előtt,
+elunták az ácsorgást és ők is odébb mentek.
+
+A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És miért nem
+állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott lett. Kifutott a
+ház elé: úgy nézett a szobraira, mintha az utcán elhaladó emberek
+futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. Valami vak
+nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az utcáról nézve már
+nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai… már egyáltalán nem
+tetszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk a keze melege,
+megszünt közte és köztük az összetartozás és ő eltávolodott tőlük, odébb
+ment, előbbre… sokkal előbbre.
+
+Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba és
+hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, melyet az
+erdőkből hozott magával a tarsolyában.
+
+Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerübbeket,
+igazabbakat, olyanokat, mint az élet… És mialatt önmagában mindent
+megtagadott, amit eddig teremtett és mindent attól várt, amit ezután fog
+teremteni, átsuhant a lelkén valami, ami talán a művészek imádsága volt:
+
+„Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a tegnapit…“
+
+Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben fogant meg
+egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi gyönyörűséggel hagyta
+átremegni magán a sejtés álomszerü, illanó varázsát, a keletkezés
+névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új élet első mozdulása rázta
+volna meg, felriadt és öntudata egy felette álló kényszerben, utána
+kapott a sejtésnek. Meg kellett fognia, alakot kellett adnia neki, ki
+kellett hoznia magából a létbe. Felelőtlen elragadtatásából egyetlen
+perc alatt vajudó küzdés lett.
+
+Két tenyere közé szorította fejét és üldözötten járkálni kezdett körben,
+a fal mentén. Soká járkált igy nem tudva a saját teste mozgásáról, míg
+végre a célhoz érők mozdulatával megállt.
+
+A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy viaszgöröngyöt.
+Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig mozdulatlanul
+tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és engedelmes lett, kivájt
+belőle egy darabot. Formálni kezdte.
+
+A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög
+fuvolásleányt…
+
+Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott órákon
+át és közben egy-egy pillanatig szinte kivülállóan figyelte magát.
+Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, agyában
+izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, aztán nem tudta
+miért, lankadtan elejtik amit markoltak és megalkuvásra készen már-már
+beérnék egy gyönge félig-meddiggel. Homlokán verejték gyöngyözött.
+Kényszerítette magát az akarásra. És néma diadalujjongások, gyermekes
+csüggedések, ijedt alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben
+két teremtő kezével kiszabaditotta a viaszból a szépséget.
+
+A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. Aztán
+elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És ő kicsiny
+és magányos lett megint.
+
+Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, hogy éhes.
+Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat kergetett a
+fejébe. Eszébe jutott, hogy talán még sem fogja a viaszfiguráit
+elajándékozni. Most még volt miből élnie, de később, ha majd mindene
+elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor árú lesz a művészetéből,
+megalázta. Árú… ez a szó úgy hangzott, mintha valami tompa csattanással
+a magasból a földre esett volna. Meg akarta magát vigasztalni.
+Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, sok pénze. Az emberek hihetetlen
+árakat fognak fizetni a szobraiért és ő fehér viaszt vásárolhat a
+munkájához, hótiszta fehér viaszt. És télen, ha az utcaszegleten a kicsi
+öreg asszonyok sebesen pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott
+kezüket, nem kell majd zsebredugott kézzel félre néznie, rettenetesen
+mindig félre nézni és úgy tenni, mintha nem látná őket.
+
+Adni fog nekik… mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait is
+odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni fog, hogy
+ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet megköszönni. Azt
+sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből odaadja magát egy másik
+embernek.
+
+Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen magának.
+Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, türelmetlenül
+rugott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindig barátságos volt
+hozzá.
+
+A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak.
+Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarró tűt meg puha gyapotfonalat?
+Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene jóvá tennie.
+
+A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kivánt, és nem törődött vele
+többet.
+
+Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt ügyetlenül
+igyekezve soká foltozgatta a hosszú zsákvarró tűvel a rongyos szőnyeget.
+Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot igérően a kis fuvolás leány és
+tiszta mezítelenségéből szétáradt a szépség a kormos műhelyfalak között.
+
+A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig aludt.
+Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül fiatalnak és
+újnak érezte magát.
+
+Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres utcában
+még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindig éppen annak az
+ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva a külvárosi
+napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé igyekvő, az örökké
+fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit odabentről, a meleg szobából
+sajnálnak…
+
+Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét akarta
+megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca érzéketlen és
+mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat…
+
+Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, mely
+megállítja az odébb menőket. Később még sokszor, nagyon sokszor, –
+minden legutóbbi szobráról hitte ugyanezt. A tengerjáró ifjú halász… A
+vén tudós, a gyöngyös egyiptomi királyasszony… Kalitkáival két kezében a
+gondtelt kis madárkereskedő. De az emberek nem álltak meg. Talán
+erősebben kellene hozzájuk szólni, hogy fölnézzenek?…
+
+Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó csoportját; a
+hegyipásztort, akinek vad haja szinte lobogott a viaszban, mintha
+viharban állna, magasan fenn a hegytetőn és az őrült szobrát, aki a
+szakadék partján gyermeket vezet…
+
+Egyszer karácsony éjjelén, mikor jobb volt és elhagyatottabb, mint
+rendes hétköznapokon, a Megváltót hívta el magához a viaszból. Nem a
+mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, aki ismeri a
+járást a szegények között.
+
+Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. Ilyenkor kicsinyke hercegnőről
+mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, boszorkányról. Nyárban pedig,
+mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal faunokat formált. És a
+keze úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös lombokat hajlítana, mintha erdei
+forrásba merülne.
+
+Egy mezitelen gyermek Eros, karcsú és ragyogó, mint egy tiszta láng és a
+végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja ajka… Egy kicsiny
+Aphrodite szobor…
+
+Ezen a vaszfigurán sok napon és sok éjszakán át dolgozott. Már jóformán
+elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt a reggel a
+város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, hogy megtudja,
+miért harangoznak.
+
+Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a nagy
+templom felé.
+
+Boldogasszony napja van ma…
+
+Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak
+tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, egy lehelet könnyű
+viaszréteggel, mint egy földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan
+eltakarta a pogány istenasszony mezítelenségét. Gyöngéden összekulcsolta
+két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát tett. Boldogasszony
+szobrot formált belőle az ünnepre…
+
+Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és mint
+tegnap és mint azelőtt, várakozó nagy tekintetével kinézett az utcába.
+
+A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A sikátorokból
+mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok jöttek elő.
+Összefogódzkodva gyerekek haladtak az utca közepén. Szemközt, az üres
+háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor ütötte föl a
+fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke fehér abroszos
+asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és huszárokat, ehető
+szemüvegeket, rikítóra festett viaszgyümölcsöket rakott rá sorban és
+hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga viaszgyertyát akasztott fel
+a sátor oromrúdjára.
+
+A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák fölött a
+mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindig elmentek, most
+zsivajogva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt… Csődület támadt. A
+mozgékony emberke rikácsolva kínálta az asztal mögül a holmiját. A
+vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a fehér abroszról mindent.
+Aztán vitték az ablakok alatt, a viaszfigurák előtt a nefelejtskoszorús,
+angyalfejes, rózsabimbós vásári gyertyákat, a szentképes
+mézeskalács-sziveket és hazug színű viaszgyümölcsöket…
+
+Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irigység volt, amit
+érzett, nem csúnya hirtelen marást érzett a lelkén, hanem olyasfélét,
+mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón letördelték volna róla
+azt, ami fénylett.
+
+Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. Éppen
+ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos kis foltot néz, mely a
+kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamújára, mintha
+leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis tündér repült
+volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő valami könnyű és
+friss örömet érzett ennek a színes libegésnek a láttán. Olyan szép és
+csodálatos volt: a nap a hamúban…
+
+Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, akik nem
+látják a szépséget… Csupa szánalomból megint szeretni kezdte őket.
+Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, most mindjárt, ha
+véletlenül megállnának az ablaka alatt. Arra fele nézett félénken,
+szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak véletlenül történt volna.
+Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, senki…
+
+Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a
+szemükön át… a sebeik nyilásán át látják. És azután ők tanítják meg
+látni a többieket.
+
+Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a többiek
+között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell hozzá. Talán
+majd később. Talán korán jött… még várni kell.
+
+És mialatt ő várt, a ponyvasátoros nyomában elözönlötték az utcát a
+mézesbábosok és gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje csábította a
+másikat. Végre is annyian voltak és olyan lármásak, hogy a magisztrátus
+róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának“ az utcát. Ettől a nagy
+tisztességtől még merészebbek lettek a hírverő, élelmes bódésok. Rikító,
+hangos cégtáblák alatt jó pénzért már hamisított viaszból gyártott
+portékát árultak. És ha maguk között csunyán marakodtak is, a vevőikkel
+szemben összetartottak. Nem árulták el egymást és boltzárás után együtt
+ittak a „Három lúdtoll“ vendégfogadóban.
+
+A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A bódésok
+ezt nem tudták megbocsájtani és kárörömmel nézték, hogy mialatt nekik
+minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap után a kovácsműhely
+boltozott falnyílásába a szobrait.
+
+Az emberek még mindig elmentek mellettük. Bár ekkoriban már nemcsak a
+külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. Előkelő urak is
+jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, hogy a bűneikhez
+világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik fejében égették el a
+gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós koldusasszonyok asztalkáján.
+
+Ezek sem álltak meg… Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, már
+őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, mikor este
+hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a viaszfiguráit.
+Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő várakozó tekintetű
+szomorú szeme.
+
+Aztán egy késő őszi estén történt. Aznap korábban szedte be a szobrait a
+falüregből, mint különben. A „Gyertyaöntők“ utcáján hideg szél fújt
+végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek úgy zörögtek tőle a
+magasban, mintha a lámpák is vacogtak volna.
+
+Bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. Leült a
+szőnyegre és mert fázott, a térdére hajtotta a végét. Szemébe ötlött,
+hogy amióta megfoltozta, megint csak elszakadt. Szinte gépiesen kotorta
+elő a rozsdás vasdarabok közül a zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta.
+Befűzte és megint visszakuporodott a szőnyegre, de azért nem csinált
+semmit. A lángba nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt.
+
+Hát eljött az az idő, mikor az ember már nem várhat tovább?…
+
+A mellében sajátságos fájdalom emelkedett. Olyasfélét is érzett, mintha
+a szeme elzsibbadt volna és a nyaka, a térdei megbénulnának. Ez lenne a
+legjobb! Nem mozdulna többet, így ülve maradna és nem tenne egyáltalán
+semmit azért, hogy tovább éljen.
+
+A szél volt? Nem! Valaki zörgetett…
+
+Felszökött a földről és az alatt a pillanat alatt tündérmesék repültek
+át a képzeletén. Már az ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen,
+öntudat nélkül szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban
+félrehúzta a reteszt.
+
+A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a hidegben.
+Kövér pofája szinte rábuggyant az ajka szegletére, melynek a gödréből,
+mint két haragos kis furó, kemény pödört bajusz meredt ki.
+
+Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon beszélt.
+
+– Adjon egy csomag gyertyát. – Mikor a másik nem mozdult, szelidebben
+folytatta: – Kérem… hamar, sietek…
+
+A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, mintha
+nem tudná abba hagyni.
+
+– Én nem árulok gyertyát… Ott… menjen oda, azokhoz…
+
+A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett.
+
+– Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A
+házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy faggyúgyertyát. Ez
+nem elég. Ne vesztegessük az időt! Ahol ennyi viasz van, ott tán csak
+jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja, már, adjon legalább egy
+gyertyát. Megfizetem… jól megfizetem.
+
+A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan régóta
+várt?… Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába szeretett volna
+ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította a torkát. Hiába rázta
+a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta az élet és tudta, hogy a
+szobrai nem kellettek soha senkinek, az alatt is látta, hogy a kabátja
+rongyos és a keze olyan sovány, hogy sírni lehetne fölötte a
+szánalomtól.
+
+Megszánta magát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart valamit
+magáért, hogy legyen amiért érdemes a holnapot várni.
+
+A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.
+
+– Az Isten szerelmére meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem érek rá…
+
+De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak biztatta magát. Hátha az
+a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében lássa meg egy
+látni tudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva lélegzett. Sűrű és
+fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a fojtós sűrűségen át a
+testével kellene magának útat fúrnia, küzködő mozgással, lassan indult a
+falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott kezét és leemelte a kis
+fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, mintha a szívére akarná
+fektetni, aztán idegenül, rekedten nevetett.
+
+Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely előtt
+és bele tartotta a lángba a zsákvarró tű hegyét. A tű átizzott, egészen
+vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan hirtelen rángatódzó és
+mégis pontos mozdulatokkal, mint ahogy talán csak azok mozognak, akik
+ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a fonalat a fuvolásleány szép kis
+viasztestén. A viasz sistergett, mintha fájdalmában a szobor szisszent
+volna fel a kezében. Le kellett hunynia a szemét. Nem tartott soká. Már
+elvágta a fonalat a kicsiny viaszfej fölött.
+
+– Vigye, – mondotta kimerülten, – van benne kanóc.
+
+Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. Mulatságosnak
+találta az ötletet. Jóízüen nevetett és mialatt elégedetten átvette a
+viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le maga mellett az ülőre… Egy
+pillanattal később már behallatszott a nyitott ajtón át siető lépéseinek
+a távolodó kopogása.
+
+– Elviszi… mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? Kanócot
+húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért… Elviselhetetlen undor fogta el.
+A gyomra szinte émelyegni kezdett.
+
+– Nem engedem. Visszaveszem tőle… De hátha nem adja ide? A hangja
+elrekedt a félelemtől. Valami átbillent az agyában. Lázadó dühösen
+felkapta a tallért és kiiramodott az éjszakába.
+
+Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a fuvolásleányt és
+a szeme közé vágja a pénzét… Ez lehűtötte. Szó sincs róla. Ilyent nem
+bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és udvariasan oda nyujtaná
+neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy zavarom… Az a viaszfigura nem
+eladó“… Megállt egy pillanatra, hogy hallgatódzék. A lépések már messze
+hangzottak, valahol a szomszéd sikátorban. Utánuk rohant. Megint más
+irányból hallotta a kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a
+visszhangjukat.
+
+Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és minden
+szegletnél kapkodta a fejét és lélegzetvesztve nézett be a sikátorok
+barátságtalan sötét távlatába.
+
+Valahol egy kapu nyilt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra felé
+szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu.
+
+Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is hozzáért, de
+meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. Mozdulatlanul tartotta.
+Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha belülről kinyitnák a kaput? Mit
+is lehet ilyenkor mondani… Az ember lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha
+keresne valamit a földön, a küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék.
+Megszokásból egy kicsit a szívemhez nőtt. Csekélység… ne fáradjon,
+kérem, ne keresse.“ Ezt mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje,
+mosolyog és odébb megy.
+
+Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban kivilágosodott
+a kapu mellett két rácsos földszinti ablak.
+
+Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?… Mégis
+felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően
+belesett az ablakon. Egy izléstelen módos szobába látott. Középütt
+hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan kiöltözött
+asszonyok és csunya férfiak ültek. De ezek nem fogták meg a szemét. A
+szeme lázasan keresett tovább.
+
+Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek
+csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya a
+faggyúgyertya mellett.
+
+Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, hogy a
+kettő nem illik együvé… Esznek és isznak a világában és beszélnek,
+mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket a saját maguk
+hangos, közönséges megvallására.
+
+Egy őrült gondolata támadt. A hattyudal meséje. A haldokló szépségből
+zene árad… Talán hallszik odabenn a fuvolásleány hattyudala? Az emberek,
+ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami történik a levegőben. És talán
+ugyanabból a kényszerből beszélnek, mint azok az alacsonyrendüek, akik
+émelygősen, szinte parancsszóra beszédbe fognak, ha valaki a szobában
+egy hangszeren, a szívevérével zenélni kezd.
+
+A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson.
+
+A szobor kis feje körül könnyű lángoló fürtök lobogtak. Keskeny
+arcocskája rejtélyesen világitott. És a teste is világított, mintha
+meleg égő vér áradt volna le a belsején.
+
+Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra diadalmasan
+szép volt a kis szobor. Aztán mintha hirtelen kín járta volna át a
+tagjait, szinte megingott a talapzatán.
+
+A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem bírta
+elfordítani. Látnia kellett mindent.
+
+Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a görög
+leány fuvolát tartó két keze. Finom hangszere elferdült. A teste
+roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csipőit megfacsarta a tűz és a
+feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma áldozaté.
+
+Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan rántotta
+vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét régi,
+boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította.
+
+Elégetik… Nem lesz többé és amíg volt, soha senki se látta meg a
+szépségét…
+
+Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A válla
+surlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és vesztett
+egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. Menekült innen
+és nem vette észre az utcákat, amelyeken átrohant.
+
+Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a kovácsműhely
+pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész élete eszébe
+jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna visszamarkolni, keze
+bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta olyan erőfeszítéssel, hogy
+elfáradt tőle. Aztán megint eleresztette, mintha undorodva magasból
+ejtené le és lassan, céltalanul mozgatta felette az újjait a levegőben.
+
+Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a falipolcot
+látnia, melyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi viaszfigurát sem
+akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos boltívet nézte a feje
+felett. Ebben úgy elfáradt, hogy már nem is bírt gondolkozni. Különben
+mire való is lett volna az ő gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése
+jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül lehet
+eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak fáj, ha az
+ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem mást?
+
+Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökével azért
+mégis felemelte kissé a testét, feje hátra lógott, a szája kinyilt,
+mialatt hallgatódzott.
+
+Odakinn kopogtak az ajtón.
+
+Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben szegény
+kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit… Tőle! Mikor még ő
+kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy közben a haja is
+őszülni kezdett, nem nyilt ajtó és ő mindig kívül maradt.
+
+Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a félszertető
+alól.
+
+Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az előbb.
+Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz… egyre önmaga ellen… Ekkor vette
+észre a szőnyeg mellett a földön azt a pénzt, amelyet a fuvolásleányért
+kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze hozzá. De mégis… eszébe
+jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek az utcaszegleten. Ez végre
+megint egyszer olyan gondolat volt, aminek örülni lehetettt…
+
+Délfelé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. Fejébe
+szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az asztalon az égő
+fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá.
+
+A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és lesimította
+gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a fejében, amit az éjjel
+gondolt, minden javíthatatlanul várakozásteljes lett benne megint.
+Elfutotta a könny a szemét. Valósággal szeretni kezdte azt, aki
+kopogott. Hálás volt neki, hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta
+ki az ajtót, hogy bebocsássa.
+
+Egy finom külsejü fiatal úr állt a félszertető alatt. Megbillentette a
+kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és ostoba orrhangon, sietve
+beszélt.
+
+– Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon
+megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet… Olyasfélét…
+Bizalmaskodóan mosolygott. – Kettőnknek fog világítani. Hiszen érti…
+Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson…
+
+A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az
+állában. Újjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele
+nézett. Az ajtó nyilásán át az eget nézte.
+
+– Szép idő van, – mondotta kis vártatva tompa, távol hangon. – Nem
+gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett?
+
+– De kérem… A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és mintha meg
+akarta volna magát boszúlni, szemét fölényesen és gonoszul a mester
+rongyos kabátjára szegezte.
+
+Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha el
+akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a falipolc
+felé intett.
+
+– Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük.
+
+A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba jött,
+már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a mesterre.
+Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán alázatos, hogy a
+másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. Valaminő elfogadható
+magyarázatot szeretett volna számára kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét.
+
+– Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan drágák…
+– Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember most mindjárt
+el fog menni és ő megszabadul az egész kínszenvedéstől. Felpillantott,
+de a másik még egyre előtte állt.
+
+– Mire vár? – kérdezte tőle kétségbeesetten.
+
+– Hiszen én minden árat megfizetek…
+
+A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen
+változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, úgy
+rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, hanem
+sok, megszámlálhatatlanul sok emberé… A szemöldöke gúnyosan felhúzódott.
+Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába szeretett volna
+nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát. Egy félszegen megadó
+mozdulatot tett a levegőben.
+
+– Hát akkor válasszon…
+
+A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan kedves
+örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester nem bírt rá
+haragudni.
+
+– Köszönöm… igazán nagyon köszönöm. De a kanóc… Ugy-e kérem, lesz
+szíves…
+
+– Ne aggódjék, húzok bele kanócot is.
+
+Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán
+elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal között
+nagy és kifosztott lett a csend.
+
+Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki csupa
+különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben figurákat
+formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre mindenütt
+beszélni kezdtek róla. Valószinütlen titokzatos dolgokat beszéltek. És
+mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán adja a viaszfiguráit,
+hogy jóformán alig akarja őket eladni, nem szorul rá és kegy, ha valaki
+kap belőlük, akkor egy csapással divatba jött.
+
+Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a
+kovácsműhelybe.
+
+Világító viaszfigurák!… Az ötlet új volt és izgatta az unatkozó, bágyadt
+embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez előkelő, finom pazarlás volt.
+
+Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari hölgyek,
+tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, még az
+akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a viaszfiguráshoz.
+
+És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg kétségbeeséssel adta
+el egymásután a szobrait. Mint egy játékos, aki felrak minden tételt,
+mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával majd mindent visszanyer. Vigyék
+hát a szobrait! Vigyék, még ha ilyen megalázóan, kanócosan is viszik.
+Valahol egyszer talán csak mégis meg fogja látni valaki az igazi
+szépségüket és eljön hozzá és azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de
+ne legyen benne kanóc… És ezért az egyért nem sajnálja, ha elégetik
+valamennyi szobrát.
+
+Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra fogytak a
+polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett és a mester
+öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már virágzottak a fák. És ő
+sokszor fordította arrafelé az arcát és a kezét kinyújtotta a
+félszertető alól a napsütésbe.
+
+Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a
+kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette le
+többé a boltozott falnyilás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, csak ült
+felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy vesszővel
+lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács az acélt
+hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, melengette ott
+lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a viasz is, az acél is,
+és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a szépségnek is. De a tűz
+kialudt a kohóban…
+
+Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói
+csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. Lépések jártak a nyitott
+félszer alatt. Előkelő újjak kopogtattak finoman az ajtón.
+
+Ő még mindig a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a ház
+elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a kopogás.
+
+Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent megnézett a
+műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre és végighúzta
+rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és vállára vetette a
+tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei vad méhek tiszta
+viaszában elhozta ide a szépséget.
+
+Egy szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó lendülése elől
+hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kiváncsi csend támadt. Az előkelő
+dámák és finom urak mélyen hajlongtak…
+
+Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, mintha
+összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egy egyetlen arc lett.
+Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, amely hódolt neki. De ez
+már nem tartóztatta őt. Átlépte a küszöböt, fásultan intett be az üres
+polc felé.
+
+– Mind elvitték…
+
+Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien.
+
+– Türelmesek leszünk.
+
+– Várni fogunk.
+
+– Eljövünk holnap…
+
+Megrázta a fejét:
+
+– Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem… Áthaladt az emberek között.
+Elindult lefelé az utcán.
+
+Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha tartóztatni
+akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és ez szinte úgy
+hangzott, mintha messziről szólna vissza.
+
+– Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs
+tovább. Isten veletek…
+
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Időtlen bolt  3
+  Fehér halál  10
+  A fuvola  29
+  A veszély  37
+  Boldogasszony Arkádiában  45
+  Az egyiptomi aranykígyó  54
+  Ő volt  61
+  Te csak dolgozzál  67
+  A mesekönyv kis hercegnője  73
+  Az apostol  81
+  Aeterna Hungaria  89
+  Viaszfigurák  100
+
+
+
+
+TORMAY CÉCILE KÖNYVEI:
+
+A RÉGI HÁZ. Regény. 23–26. ezer.
+
+EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT. Regény. Harmadik kiadás.
+
+DAS ALTE HAUS. Hatodik kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.)
+
+MENSCHEN UNTER STEINEN. Második kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.)
+
+DET GAMLE HUS. Második kiadás. (Nyt Nordisk, Forlag
+Kobenhavn-Krisztiánia.)
+
+ULWINGS HUS. (Dahlbergs Forlags A. B. Stockholm.)
+
+AU PAYS DES PIERRES. Harmadik kiadás. (Calmann Lévy. Éditeur Paris.)
+
+APRÓ BÜNÖK. Novellák.
+
+APRÓDSZERELEM. Novellák.
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77739 ***