1 files changed, 4110 insertions, 0 deletions

diff --git a/77642-0.txt b/77642-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..4dcae1b
--- /dev/null
+++ b/77642-0.txt
@@ -0,0 +1,4110 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77642 ***
+
+AZ ÖRDÖG
+
+VIGJÁTÉK HÁROM FELVONÁSBAN
+
+IRTA
+
+MOLNÁR FERENC
+
+Tizenegyedik kiadás
+
+BUDAPEST
+
+FRANKLIN-TÁRSULAT
+
+magyar irod. intézet és könyvnyomda
+
+KIADÁSA
+
+Franklin-Társulat nyomdája
+
+HEGEDŰS GYULÁNAK
+
+
+AZ ÖRDÖG
+
+
+
+
+SZEMÉLYEK.
+
+   László        _Szerémy Zoltán_
+   Jolán         _Sz. Varsányi Irén_
+   János         _Fenyvesi Emil_
+   Az ördög      _Hegedűs Gyula_
+   Elza          _P. Gazsi Mariska_
+   Selyem Cinka  _Hegedűs Gyuláné_
+   András        _Győző Lajos_
+   Vendégek.
+
+*
+
+_Először adták a budapesti Vígszinházban 1907 április 10-én._
+
+*
+
+_Színpadokkal szemben kézirat. Az előadás joga és a színpadi példány
+Valentin Lajos színházi ügynöksége útján szerezhető meg._
+
+
+
+
+ELSŐ FELVONÁS.
+
+_Szín: szoba a festőműterem mellett, Jánosnál. Hátul balról üvegajtó,
+portière-rel a színpad felé. Ha nyílik, belátni a műterembe. Jobbról
+hátul vágott sarokban bejárat-ajtó. Balról elől ajtó. A háttérben a két
+ajtó közt antik szekrény. A szekrény előtt díszes terítővel leterített
+asztal, telerakva szobrokkal, edényekkel, arcképekkel, stb. Az asztaltól
+jobbra és balra szék. Balról leghátul antik szekrény. Balról elől a
+falhoz tolt asztal, olyanforma, mint a másik, csak kisebb. Az asztal
+mellett a falnál szék. Balról a szekrény és az asztal között a földön
+álló kleiderstokk teleaggatva színes jelmezekkel, sálokkal. Balról elől
+nagy, álló, aranyozott templomi fa-kandeláber, 12 villamos körtével.
+Balról elől_ _nagyon széles pamlag, szőnyeggel leborítva, rajta színes
+párnák. A pamlag előtt kicsiny, de nem alacsony asztalka.
+Dohányzókészlet van rajta. A pamlag előtt jobbról puff. Jobbról, hátul
+az ajtó előtt spanyolfal. Jobbról elől francia kandalló, melyből vörösen
+fénylik a parázs. A kandalló előtt, háttal a közönségnek, igen nagy,
+trónszerű, piros-arany karosszék, melynek támlája tökéletesen eltakarja
+azt, aki benne ül. A trónszék mellett, balról, alacsony török asztal
+könyvekkel. A szoba falain túlzottan sok, berámázott és berámázatlan
+kép, rajz, vázlat. Színes szövetek, miseruhák a falon. Gipszszobrok,
+fejek. Szőnyegek. A mennyezetről nagyon cifra, inkább táncterembe való
+csillár függ le. Délután három óra._
+
+
+ELSŐ JELENET.
+
+János, András, majd Cinka.
+
+_A szín egy pillanatra üres._
+
+János _belép kalapban és téli kabátban, ezeket leveti_. András! –
+András!
+
+András _előjön a műteremből_.
+
+János. Hol mászkálsz?
+
+András. Sehol kérem.
+
+János. Az ajtó tárva-nyitva, akárki bejöhet. _András a műterembe rohan
+és bársonykabátot hoz ki. Mialatt András benn van._ Hol a mai ujság?
+_Megtalálja_. Na mi lesz? _András bejön és rásegíti a kabátot, János
+rágyújt._ A szabó már kivasalta a frakkomat?
+
+András. Egy óra mulva küldi, nagyságos úr.
+
+János. Jó. _Pénzt ad neki._ Itt egy korona! Eredj le a fehérnemüshöz,
+vegyél egy frakkhoz való fehér batiszt nyakkendőt. A régit vidd el
+mintának. _András indul._ Megállj. Készíts ki az ágyra kemény inget,
+manzsettát, gallért. Keresd meg a kis gyöngyházgombokat, ott vannak a
+felső fiókban egy gyufaskatulyában. Várj. Add vissza a koronát.
+_Megtörténik_. Itt egy ötös. Vegyél egy pár nyolcas számú fehér báli
+keztyűt is. Majd elszámolsz. Mielőtt lemégy, eridj be a műterembe, tedd
+fel a dobogóra a velencei széket. Három órakor jön Lászlóné ő méltósága,
+portréhoz ülni. Attól kezdve senkinek se vagyok itthon. _Közben
+végigdőlt a kanapén._ Add ide a hamutartót. _Megtörténik_. Mehetsz.
+
+András. Kérem, nagyságos úr.
+
+János. Mi az?
+
+András. Itt a Cinka.
+
+János. Hol?
+
+András. Bent az atelierban.
+
+János. Menjen haza. Nem kell. _Lapoz az ujságban._
+
+András _az üvegajtóhoz megy_. Nagysád. _Eltávolító kézmozdulattal._ Ma
+nem kell modell.
+
+Cinka _belép_. Jó napot. _Nincs válasz._ Ma nem festesz?
+
+János. Nem. _Lapoz._
+
+_András bemegy a műterembe._
+
+Cinka _búsan_. Alászolgája. _Visszafordul_. És holnap?
+
+János. Holnap se.
+
+Cinka. Alászolgája. _A szemét törli._ Te már nem szeretsz engem, te már
+nem szeretsz engem.
+
+János. Kezdődik megint.
+
+Cinka. Már ősz óta nem szeretsz. Én ezt mindjárt láttam, mikor
+tájképeket kezdtél festeni. Mikor szeretsz, mindig az aktomat fested.
+Tudom én, mit jelent az, mikor a tájképek gyönnek.
+
+János. Buta vagy, Cinka.
+
+Cinka. Tudom. Felöltözve minden modell buta.
+
+János. Eridj szépen haza.
+
+Cinka. Csak küldj, csak küldj. Menjek szépen haza. Már egy hét óta
+mindig úgy megyek el innen, hogy le sem vetkőztem. Hát mi vagyok én?
+_Sírva fakadt de rögtön abbahagyta._ Én ám tudok mindent.
+
+János. Igen?
+
+Cinka. Nézz rám. Nézz csak rám. Te megnősülsz. Merd a szemembe mondani,
+hogy nem.
+
+János. Nem.
+
+Cinka. Na ja, majd te nem mered a szemembe mondani. Egy Tóth Elza nevű
+lányt veszel el. A barátod felesége, a Lászlóné hozta össze a dolgot.
+Merd a szemembe… különben, hiszen hiába, mert te belemondasz a szemembe
+akármit.
+
+János. Honnan veszed mindezt, angyal?
+
+Cinka. Egy ilyen szép fiatal asszony, mint ez a Lászlóné! Ahelyett, hogy
+ő maga barátkoznék veled, hát megházasít. Tudod, mert azt nem bántam
+volna. Engem úgyse szeretsz. Mindig tájképeket festesz.
+
+János. Hát most mit akarsz tőlem?
+
+Cinka _átfogja a nyakát_. Semmit. Az ilyen szegény akt, mint én, nem
+akarhat semmit. Ha ti meg akartok nősülni, mink aktok csinálhatunk
+akármit, mégis elveszitek a privátot. Mondd legalább, hogy szeretsz.
+
+János. Ühüm.
+
+Cinka. Hümmög. A régi szeretőm, a Náray, szebben hümmögött.
+
+János. Mindenki úgy hümmög, ahogy tud.
+
+Cinka. Ezt is csak akttal lehet csinálni. Ismerem én már a festők
+szerelmét. Előbb: «édesem, drágám, Fornarinám, Fornarinám, micsoda háta,
+micsoda keble, micsoda vonala!» Aztán később: «sárga a bőröd, sárga a
+bőröd.» – Aztán még később: «ma nem érek rá.» Aztán a tájkép és püff,
+vége. Szeretsz?
+
+János _mosolyogva_. Igen.
+
+Cinka. Ha úriember volnál, most megigérnéd nekem, hogy feleségül veszel.
+Látod a Náray úriember volt, az mindig megigérte. Az nem volt smucig.
+Még ez se legyen nekünk? Unsz, unsz?
+
+János. Hiszen, ha nem unnálak, már rég szakítottam volna veled. Gyere,
+édes kis unalmam. _Megcsókolja_. Menj angyalom, menj haza, menj, menj!
+
+Cinka. Holnap se jőjjek? Holnapután se?
+
+János. Nem.
+
+Cinka. Hát már soha nem fogod festeni az aktomat?
+
+János. Majd este elmegyek hozzád, Lászlóékhoz az estélyre úgyis csak
+tizenegykor megyek.
+
+Cinka. De hát hogy fogsz festeni nálunk? Nem is látsz. Még a gáz sincs
+bevezetve. Csak petróleum-lámpa ég.
+
+János _az ajtónál_. Hát majd elfújjuk. Szervusz.
+
+_András belép és átmegy a műterembe. Cinka elmegy. János meggyujtja
+elaludt szivarját, a pamlaghoz megy, előveszi az ujságot és lefekszik.
+Éles csöngetés. Hirtelen felugrik. Kissé izgatottan szól._
+
+János. András!
+
+András. Nyitom!
+
+_Átszalad a színen András, ki a bejáratajtón, melyet nyitva hagy. János
+a nyakkendőjét gyorsan megigazítja. Az ujságot leteszi. A szivart
+belenyomja a hamutartóba. Haját elrendezi. A belépők elé megy. András
+künn marad._
+
+
+MÁSODIK JELENET.
+
+János, László, Jolán.
+
+_László és Jolán belép._
+
+János. Csókolom a kezét. Szervusz. _Üdvözlések._
+
+László _siet_. Fiam, én csak idehoztam az asszonyt. Szaladok vissza az
+irodámba.
+
+Jolán _körülnéz_. Hát magánál ilyen?
+
+János. Úgy-e furcsa? Cifra szemétdomb.
+
+László. Előbb azt gondoltuk, hogy ne ma kezdd meg festeni az arcképét.
+Ha hat évig tudtunk rá várni, ráért volna még holnapig. De az asszonyt
+oly idegessé teszi a készülődés erre a mai estélyre, hogy idehoztam.
+Tudod-e, hogy ez a házszentelő az első estélyünk?
+
+Jolán. Muszáj volt. Fiam, annyi revánssal tartozunk.
+
+László. Bár már túl lennénk rajta. Nem szeretem a flancot. Én
+Freebodynál tanultam az üzletet, Londonban. Annak kilencven milliója van
+és még sohse adott estélyt. Csak ezen a nyomorult Pesten kell. Mikor
+jőjjek az asszonyért?
+
+János. Korán sötétedik. Háromnegyed óra mulva már nem lehet pingálni.
+
+László. Tehát?
+
+János _órájára néz_. Négy óra körül.
+
+Jolán _egy aktra mutat_. Ez a kép kicsoda?
+
+János. Egy modell.
+
+Jolán. Meg mertem volna rá esküdni. Az, aki most jött le a lépcsőn.
+
+László. Ja, a Selyem Cinka? Ezt meg kell nézni. _Indul a kép felé._ Azaz
+nem is kell megnézni, minden perc drága. Remélem, most már végzel az
+ilyen Cinkákkal! Te is oka vagy, hogy ezt az estélyt adjuk. Ugy-e?
+
+Jolán. Bizony. Ma fog végleg beleszeretni Tóth Elzába.
+
+János. A legjobb akarattal megyek. Visztek a vágóhídra. Nősülni!
+Nősülni!
+
+Jolán. Mily boldog lennék!
+
+László. Hát még én. Meg a lány is. Meg te is. Mindenki.
+
+János. Adja Isten. A lány nagyon kedves.
+
+Jolán. Hát még ha…
+
+János. Ha még egy szót szól, imádom is. De ez csak estére van kitűzve.
+
+László. Megyek. Az emberem minden percben telefonálhat. Fiuméból a
+kukorica ügyében. _Megcsókolja Jolánt._ Négykor érted jövök, fiam. Légy
+nyugodt. Gerbeaud mindent elvégez. Semmi gondod semmivel. Szervusztok.
+
+János. Nem félsz itt hagyni az asszonyt?
+
+László. Megmondjam őszintén? Azért sietek úgy, mert félek, hogy még
+meggondolom és visszaviszem.
+
+Jolán. Féltékeny vagy?
+
+László. Hazudjam? Akkor: nem. Ha nem félnék, hogy komikussá válok, azt
+mondanám: gyerekek, vigyázzatok magatokra. Isten áldjon meg. _El._
+
+
+HARMADIK JELENET.
+
+János, Jolán.
+
+_János kikísérte Lászlót. Visszajön. Az ajtót becsukja. Némán áll meg a
+küszöb mellett. Abban a pillanatban, mikor János visszajött, Jolán
+hevesen megrázkódott. Most végigsimítja homlokát._
+
+János. Mi az?
+
+Jolán _idegesen, halkan nevet_. Se… semmi.
+
+János _gyöngéden_. Megijedt valamitől?
+
+Jolán _nem felel_.
+
+János. Nos?
+
+Jolán _idegesen, zavartan, mintha félne tőle_. Tudja… ahogy most itt
+Alfréd elment, úgy éreztem, mintha otthagytak volna valahol.
+
+János. Hogyan?
+
+Jolán. Ilyen érzésem volt, mikor a mama otthagyott Drezdában, a
+panzióban. Hogy most itt maradok egyedül künn az idegen életben. Most
+majd magamnak kell gondolkoznom. Én… tudja, hisz hat évig soha nem
+akartam idejönni. _Körülnéz_. Mint valami boszorkánykonyha. Régiségek,
+furcsa állatok, fejek… Maga úgy áll köztük, mint valami varázsló. Amig
+az uram itt volt, észre se vettem. De mikor kiment, akkor egyszerre ezek
+a fejek mind rám néztek. _Megborzong_.
+
+János. Nem kell idegeskedni. Ez a szoba az atelierhoz tartozik és minden
+hölgy, akit lefestek, idejön.
+
+Jolán _nyugodtan_. És minden hölgyet, aki idejön, lefest?
+
+János. Nem.
+
+_Szünet_.
+
+Jolán. Hallotta, mit mondott az uram?
+
+János. Hallottam.
+
+Jolán. Hat év óta, mióta a felesége vagyok, s mióta maga a csöndes, jó,
+becsületes barátunk, egyszer-másszor tréfált erről. De most éreztem a
+hangján, hogy nem volt sok kedve a tréfához.
+
+János. Hogy féltékeny.
+
+Jolán. Nem. De először vagyok itt… magánál, magával, egyedül.
+
+János. Hat évig nem bolygattuk ezt a kérdést. Most, hogy úgy magától
+kipattant… de már hetek óta érzem, hogy ez szóba fog kerülni köztünk.
+
+Jolán. Pedig milyen jó, édes, csöndes nyugalom volt, hogy hat évig egy
+szót se beszéltünk róla. A tiszta lelkiismeret olyan, mint a langyos
+fürdő. Úgy – ül benne az ember. _Mutatja egy testmozdulattal, lehunyva
+szemét, hogy hogyan ül az ember a jó langyos vízben._
+
+János. Csütörtökön, mikor először volt szó arról, hogy lefestem, s hogy
+ide fog jönni, elpirult. Aztán rám nézett. Másképp, mint ahogy addig
+szokott nézni.
+
+Jolán. Ne beszéljünk róla. Nem, nem…
+
+János. Ne féljen tőlem. Ha más volnék, nem csudálnám a szavát. De így.
+Milyen jól esik most így… egyszer, ártatlanul… végiggondolni az egészet.
+Hét éve van. Én nevelő voltam az ura családjában és ott voltam, mikor
+először említették, hogy Alfrédnek feleségül kell vennie magát. Ez annak
+a napnak az estéjén volt, amelynek délutánján mi…
+
+Jolán _szeliden a kezére teszi a kezét, gyöngéd feddéssel_. János…
+
+János… megcsókoltuk egymást. Gyerekek voltunk. És én ágról-szakadt
+szegény fiú voltam, aki Alfrédot, meg a nővéreit rajzolni tanítottam… és
+maga még szegényebb volt, mint én: a lányok kis iskolai barátnéja, aki
+uzsonnázni jár a milliomos házba. Összenéztünk egyszer, a nagy,
+dúsgazdag familiában, mi ketten, két odacsöppent szegény ember. Egy
+koldus fiú, és egy koldus kisasszony. Mi értettük egymást. Aztán egy
+napon hallatlan szerencse kinálkozott magának. Alfréd bevallotta, hogy
+halálosan szereti.
+
+Jolán. Másnap.
+
+János. A csóknak, az első gyerekes, szűz csóknak a másnapján. Huszonnégy
+órával azután, hogy a két koldus egy pillanatra magára maradt az
+aranyos, csilláros szalonban, és hogy ezt a pillanatot egy csók töltötte
+ki, egy szegény, szomorú csók, ami… aminek most már az emléke is kihűlt.
+
+Jolán. Kihűlt János. Józan emberek lettünk. Azóta nem beszéltünk róla.
+_Ezt kérőleg mondta, mintegy, hogy ne folytassa._
+
+János. Nem. Maga feleségül ment Alfrédhez. A szegény hivatalnok lánya az
+udvari szobából az Andrássy-útra került, a László-palotába. És én
+külföldre mentem. Az ő pénzükön. És egy év mulva megjöttem. És még
+mindig szerettem. De akkor már szenvedéssel, lemondással. És az első
+napon, mikor felmentem magához s egyedül találtam, már én is úr voltam,
+már díjakat nyertem, ismert ember voltam, úsztam a pénzben, maga meg a
+saját palotájában állott, talpig selyemben, gyémántban és mikor egymásra
+néztünk, mégis csak a régi két kis fiatal koldus tekintete találkozott,
+de akkor… már nem csókoltuk meg egymást.
+
+Jolán. Édes János. Hagyjuk ezt.
+
+János. Itt vége is van. Azóta hat év telt el. Az urának barátjává
+lettem. Minden nap láttuk egymást. És egy szó, egy tekintet nem esett
+köztünk. Sohse mertem ajánlani, hogy lefestem, mert féltem ettől. Maga
+is érezte. Sőt az ura is érezte. Hát lemondtam erről is. Van-e még egy
+ilyen történet a világon? Én nem szégyenlem magamat érte.
+
+Jolán _kezet fog vele_. Édes, becsületes jó barátom.
+
+János _gyöngéden_. No, megnyugodott? Nem fél már, ugy-e?
+
+Jolán. Az uram hangja riasztott meg. Hisz ő majdnem tudja, hogy mi
+hogyan voltunk és soha, soha nem is gondolt semmit… De őt is megzavarta
+az, hogy mi ide jöttünk. Hat évig nem jöttünk. És most… itt vagyok. Hát
+ez gondolatokat ébreszt. És én félek attól, hogy gondolkoznom kell.
+Ettől ijedtem meg. Ettől féltem, mert egymástól nekünk már nem kell
+félnünk. Mi már nem szeretjük egymást és még az is szép tőlünk, hogy
+erre az emlékre emlékszünk. Ugy-e?
+
+János. Úgy van.
+
+Jolán. Mert hiszen, ha szeretnők egymást, maga nem nősülne meg. Igazam
+van, úgy-e?
+
+János. Igaza van.
+
+Jolán. És megnősül. Én tudom, hogy boldog lesz, ha megnősül és maga
+tudja, hogy én is boldog leszek, hiszen én akartam, hogy megnősüljön, én
+szerzek magának szép, okos feleséget.
+
+János. Igen.
+
+Jolán. Hát most… ne gondoljunk… _fojtott hangon, erőltetett mosollyal_…
+semmit. Jó? _A kezét nyujtja, bátran, nyiltan._
+
+János. Jó. _Erősen, férfiasan szorítanak kezet_. És…
+
+Jolán. És térjünk a tárgyra. Nem szóltunk semmit, nem történt semmi.
+Jónapot, művész úr. Azért jöttem, hogy tessék lefesteni.
+
+János _más hangon_. Az este emlékezetből csináltam a képéhez egy
+vázlatot. Oh, hiszen sokat csináltam már. De most már egészen másként
+látom.
+
+Jolán. Miért?
+
+János. Nem tudom. Tegnap még csak a felszínét láttam. De most, itt…
+megint belülről látom. Most úgy ragyog a tekintete, mint a gyémántból a
+tűz.
+
+Jolán. Az istenért, János, hiszen megegyeztünk, hogy… vége.
+
+János. Nem tudtam egyszerre. Majd… lassacskán… megint abbahagyom.
+
+Jolán _nyiltan, becsületes komolysággal_. Nekem nem kellett volna ide
+eljönnöm.
+
+János. Akkor sohse értettem volna meg az arcát.
+
+Jolán. János, vegye a festéket, palettát és gyerünk, ha már itt vagyunk.
+Essünk túl rajta.
+
+János. Igaza van. Essünk túl rajta.
+
+Jolán. Hát kezdje. Mit kell csinálnom?
+
+János. Mindenekelőtt tegye le a kalapját, meg a kabátját. _Mögéje megy
+és a kalaptűjéhez nyúl._
+
+Jolán _elhúzódik_. Majd én. _Egymásra néznek._ Nem szabad rólam… levenni
+valamit. _Csönd. Leveszi kalapját._
+
+János. Parfümözi a haját?
+
+Jolán. Én? Soha.
+
+János. Akkor ez… természetes illata a hajnak… Nagyon közel álltam hozzá.
+
+_Csönd._
+
+Jolán. Most tanulmányoz?
+
+János. Igen. Az ura azt kívánja, hogy mellkép legyen a portré.
+
+Jolán. Igen. Az övé lesz, ő parancsol. Én jobb szerettem volna egész
+alakot, kalappal, utcai ruhában.
+
+János. Ő dekolltált mellképet akar. Sállal a válla körül. Ez ugyan
+édeskés… de ha neki így kell… _Sálokat akaszt le a fogasról._ Már ki is
+kerestem egy csomó török sált.
+
+Jolán. Tehát?
+
+János. Tehát mellkép. A nyaka szabadon.
+
+Jolán. Igen.
+
+János. Hát akkor… siessünk, mert sötétedik. Itt vannak a kendők, ebben a
+skatulyában van tű… és én majd bemegyek a műterembe addig.
+
+Jolán. Addig? Meddig?
+
+János. Amíg maga… Hát ahhoz, hogy a válla szabadon legyen… a… a blúzát
+le kell…
+
+Jolán. Hogyan.
+
+János _zavartan_. Mintha otthon volna. Ezt az ajtót bezárom. _Bezárja a
+bejáratajtót._ Igy, ni. Bemegyek az atelierbe és ezt az ajtót zárja
+magára, amíg… _a küszöbön áll. Benéz a műterembe. Halkan._ Hű… hogy esik
+a hó. _Kinéz az asszonyra._
+
+Jolán _zavartan_. Esik?
+
+János. Nagyon. _Szünet._
+
+Jolán. Ne… ne, hagyjuk, inkább talán… talán holnap… vagy… most egy
+kicsit nem jól érzem magam… _ezt mind_ _nehezen mondta. Most hirtelen
+megnyugodva._ És akkor elhoznám a szobalányomat.
+
+János _a küszöbön_. Aztán kérdezné az ura, hogy miért… és különben is.
+Ha ezt itt bezárja. _Benéz_. Hogy esik! Ha így esik, ilyen nagy
+pihékben… ez elfogja a világosságot… de nem baj… legalább keresnek a
+szegény emberek… _Ezt az egészet halkan, akadozva mondta, miközben hol
+az asszonyra nézett, hol be a műterem nagy ablaka felé, s ezalatt
+lassan, zavartan, az ajtófélfával babrálva, csöndesen behúzódott a
+műterembe és most óvatosan, lassan becsukja az ajtót kívülről._
+
+_Jolán, aki eddig háttal állott a műteremajtónak, és némán nézett maga
+elé, most összerezzen és odanéz. Aztán leküzdi a zavarát, odamegy és
+bátran bezárja az ajtót. Lassan visszajön előre, kigombolja a nyakán a
+blúzt, aztán megijed és a nyitott blúzt összefogja. Leül. Ülve újra
+kezdi, lassan kigombolja az egészet, de nem veti le. Mustrál a sálok
+közt. Egyet kiválaszt. Aztán nyugodtan, naivul, mint aki egyedül érzi
+magát, leveti a_ _blúzt és a nagy trónszék karfájára akarja tenni. Mikor
+odaér és kinyujtja a kezét, felsikolt, visszaretten, elejti a blúzt és
+hamarosan betakarja mellét, vállát a sállal. A nagy trónszékből
+vigyorogva kel föl az ördög._
+
+
+NEGYEDIK JELENET.
+
+Jolán, az ördög.
+
+_Az ördög 35–38 éves, karcsú, csinos fekete ember. A fejében valami
+kevés van a klasszikus Mefisztó-maszkból. Az arcbőre sötét. A haja ékbe
+font. A szemöldöke kissé ferde. Lakkcipő, sötét nadrág, redingote, nagy
+écharpe az öltözéke. A legtökéletesebb, legdivatosabb elegancia. A
+nadrág nagyon szűk. A cipő nagyon hosszú és hegyes orrú. A kabát
+derékban szűk, alól erősen harangalakú._
+
+Az ördög. Pardon, asszonyom. Elejtett valamit. _Udvariasan felveszi a
+blúzt és feléje nyujtja._
+
+Jolán _rémülettel nézi és gépiesen átveszi tőle a blúzt._
+
+Az ördög. Engedelmet kérek… ebédről jöttem ide… János nem volt itthon…
+vártam… aztán ebben a nagy székben elnyomott az álom. _A szemét
+dörzsöli._ Bocsásson meg, hogy épp akkor keltem fel, amikor méltóságod
+le akart vetkőzni.
+
+Jolán _rémült felháborodással_. Kérem! Uram!
+
+Az ördög _hidegen_. Tudom, asszonyom. Ez gyanusitás. Ön azért jött ide…
+
+Jolán. Hogy arcképemet festessem.
+
+Az ördög. Én egyszer a feleségemet egy fogorvosnál csíptem rajta. A
+gyanusítást ő se tűrte. De aztán becsületből ki is huzatta egy
+egészséges fogát.
+
+Jolán. De én…
+
+Az ördög _kedvesen_. Én tudom, hogy önnek igaza van. De – ha akarom,
+hiszem, ha akarom, nem. Az igazsága nincs lenyelhető formába öltöztetve.
+Meztelen igazság. Legalább is – félig már meztelen.
+
+Jolán _felháborodva_. Nem is tudom, uram, miért tűröm ezt a hallatlan
+beszédet. Egy idegen ember, aki itt meglep és… _az üvegajtóhoz rohan,
+kinyitja_. János!
+
+
+ÖTÖDIK JELENET.
+
+Jolán, az ördög, János.
+
+János _megjelenik a küszöbön_. _Meglepetten nézi az ördögöt._
+
+Az ördög _hirtelen, röviden_. Szervusz.
+
+János _csudálkozva megy feléje_. Szer… szervusz.
+
+Az ördög _gyorsan_. Már nem méltóztatol rám emlékezni. Monte Carlóban.
+
+János. Ah!
+
+Az ördög. Azon az izgatott napon.
+
+János. Tudom már, tudom. Ősszel, mikor egyszer minden pénzem elveszett a
+ruletten. A hátam mögött állott egy sötét tekintetű ember… _rámutat_… te
+voltál… még megijedtem, mert előbb úgy rémlett, hogy a croupier helyén
+is te ültél… és mikor vesztettem, mintha vigyorogtál volna rám,… de
+emlékszem… a hátam mögött álltál és mikor minden elveszett, ismeretlenül
+egy marék aranyat nyujtottál felém.
+
+Az ördög. Te visszautasítottad… kérő arccal.
+
+János. Aztán…
+
+Az ördög. Aztán elfogadtad… tiltakozó arccal.
+
+János. Öt perc alatt mindent visszanyertem vele. Még nyertem rá húszezer
+frankot. Babonás ereje volt annak a marék aranynak. Még emlékszem…
+feltünt, mikor átadtad… a kezedtől meleg volt… szinte forró.
+
+Az ördög. Aztán visszaadtad és azt mondtad: «Vacsorázzunk együtt». Én
+azt mondtam: «Sajnálom, de este utazom Spanyolországba. Hanem majd
+meglátogatlak otthon, mikor egyszer szükség lesz reám». Hát most… itt
+vagyok.
+
+János _már nyugodtabban_. Igen. Hozott Isten.
+
+Az ördög. Pardon, magam jöttem.
+
+János. Igen. _Zavartan néz rá._
+
+Az ördög. A székben, a tűz mellett elaludtam.
+
+Jolán _ijedten_. De hiszen… mikor mi az urammal jöttünk… én világosan
+emlékszem, a szék üres volt! Nem ült ott senki!
+
+Az ördög _ellentmondást nem türő hangon_. Akkor talán én tévedek,
+asszonyom.
+
+_Halálos csönd. Furcsán néznek az ördögre._
+
+János _zavartan_. Parancsolj helyet foglalni. Bemutatlak… izé… a nevedet
+igazán…
+
+Az ördög. A név csak akkor fontos, ha az ember maga nincs jelen. Mert
+akkor a név egy írott arc. De ha az ember maga is itt van, mindegy.
+Válassz: Kovács, Szabó, Durand, Mayer… mellékes. Mondjuk: Kovács. Ha
+akarod: doktor Kovács.
+
+János _nagyon zavartan_. Doktor Kovács.
+
+_Az ördög kezet csókol._
+
+Az ördög. Más körülmények közt most venném a kalapomat és elmennék. De a
+tapintat kötelez, hogy ebben a kínos percben a nyakadon maradjak.
+_Leül._
+
+Jolán. Még most sem ocsudtam fel ebből a… _hirtelen újra felháborodik._
+Képzelje János, ez az úr megengedte magának…
+
+Az ördög _hirtelen_. Régen halt meg a férje?
+
+Jolán. Nem, kérem. Nem vagyok özvegy.
+
+Az ördög. Elváltak?
+
+Jolán. Nem.
+
+Az ördög. Mert nem értem, hogy az önt ért inzultust egy harmadiknak
+panaszolja fel. Ez a férj ügye. _Jánoshoz_. De ha te parancsolod, neked
+is állok rendelkezésedre. _A székből kiveszi a cilinderét._ De ez
+esetben, asszonyom… ez beismerés.
+
+János. Mit jelent ez a titokzatosság? Mi ez? Nem értek semmit. Maga… te
+idepottyansz hozzám, azt se tudom, hol jöttél be, mikor jöttél be,… a
+hideg futkároz a hátamon… és úgy viselkedel, mintha itt bárkit is
+valamin… ki kell mondanom a szót… rajtakaptál volna.
+
+Jolán. Igen! Igen!
+
+Az ördög. Én velem most gorombáskodni is lehet, mert én nem mehetek el.
+
+Jolán. Ugyan miért?
+
+Az ördög. Mert ez azt mondaná: «Magatokra hagylak, pardon, hogy zavartam
+a mulatságot». Az ittmaradásom bizonyítja, hogy nem gondolok semmi
+rosszat.
+
+János. Én pedig ezt a szívességet nem fogadom el ajándékba. Ez nekem
+jár!
+
+Az ördög _némán meghajtja magát_.
+
+_Kínos szünet._
+
+Az ördög. És most, hogy rendben vagyunk, beszéljünk másról. – Esik a hó.
+
+_Csönd. Az asszony bámulva áll a műteremajtó mellett._
+
+Az ördög. Készül valami szép a tavaszi tárlatra? _Csönd._
+
+János _kelletlenül_. Talán… küldök.
+
+_Csönd. Az ördög cigarettára gyujt._
+
+Az ördög. Megengedi, asszonyom?
+
+Jolán _erre hirtelen felébred a bámulatból, hirtelen bemegy a műterembe
+és úgy becsapja az ajtót, hogy csak úgy durran_.
+
+
+HATODIK JELENET.
+
+János, az ördög.
+
+Az ördög _szünet után_. Temperamentumos asszony. Szép asszony.
+
+János _oda se néz_. Igen.
+
+Az ördög. Kár, hogy nem szereti az urát.
+
+János _hirtelen feléje fordul_.
+
+Az ördög. Hogy honnan tudom? Onnan, hogy mikor bajban volt, te jutottál
+az eszébe.
+
+János _a dohányzószerviszt bosszusan csapja az asztalra_.
+
+Az ördög. Nem szereti az urát, tehát az ura vagy ordináré ember, vagy
+lángész. Ezt a kettőt nem szokták szeretni. Az asszony nem szereti a
+földszintet, mert fél, hogy valaki bemászik az élete ablakán. A magas
+emeletre meg – nehéz feljárni. Az ő ideáljuk… _kezével mutatja a közepes
+színvonalat_… a mezzanin.
+
+János _az órájára néz idegesen és a műteremajtó felé megy_.
+
+Az ördög _kényelmesen végigdől egy széken, nagy füstöt fuj és hidegen
+mondja._ A vállát már másodszor látom.
+
+János. Micsoda?
+
+Az ördög. Először Párisban láttam a Louvre-múzeumban. Akkor egy
+Aphrodite-szobor válla volt. Úgy-e, hogy olyan?
+
+János _kelletlenül_. Nem tudom.
+
+Az ördög _felül_. _Gonosz gúnnyal._ Melyiket nem láttad?
+
+János. Az Aphroditéét – láttam.
+
+Az ördög. Hát akkor hidd el nekem, mert én szerencsés voltam mind a
+kettőt láthatni. Alkaménesz óta csak egy szobrászt tudok, aki ilyen
+vállakat gömbölyít.
+
+János. Kicsoda?
+
+Az ördög. A jólét. Ilyen apró, puha vonalak csak olyan nők testén
+vannak, akik nagyon finom ételeket esznek. Ez az asszony egy
+milliomosnak a felesége.
+
+János _újra, türelmetlenül a műteremajtó felé megy._
+
+Az ördög. Most öltözik?
+
+János _idegesen_. Igen.
+
+Az ördög. Van a műteremben tükör?
+
+János. Van.
+
+Az ördög. Akkor ez egy tisztességes asszony.
+
+János _kérdőleg bámul rá_.
+
+Az ördög. Aki tükör mellett is ily sokáig öltözik, annak nincs
+gyakorlata a vetkőzésben.
+
+János. Nekem ugyan ehhez a hölgyhöz semmi közöm, de ez ízléstelen volt.
+
+Az ördög _felkel_. Ezt sértő szándékkal mondtad?
+
+János _támadólag_. Igen!
+
+Az ördög _leül_. Akkor te pedig tisztességes ember vagy.
+
+János _rábámul_.
+
+Az ördög. Ilyen helyzetben, ilyen végtelen ostobául csak tisztességes
+ember viselkedhetik.
+
+
+HETEDIK JELENET.
+
+Voltak, Jolán, majd András.
+
+Jolán _belép felöltözve, rá se néz az ördögre, Jánoshoz siet._ Hány óra?
+
+Az ördög. Tíz perc mulva itt lesz.
+
+Jolán _haragosan_. Kicsoda?
+
+Az ördög. Az ura.
+
+Jolán _elbámul_. Hát akkor ön mégsem aludt ott a székben.
+
+Az ördög. Dehogy nem. Csakhogy a «hány óra», mindig a férjét jelenti. És
+az asszonyi sejtés mindig pont tíz perccel előre érzi meg a férjet. Ha
+ez a tíz perc nem volna, több volna az elvált asszony, mint fű a réten.
+
+Jolán _kezébe veszi a kalapját_. Hát nem lesz vége ennek a témának?
+
+Az ördög. Én már másról kezdtem beszélni. Időről, tárlatról. De János
+tért vissza erre a tárgyra.
+
+Jolán. János?
+
+János. Én? Egy árva szóval sem…
+
+Az ördög _közbevág_. De egy árva mozdulattal. Fölkelt, megnézte az
+óráját és idegesen ment az ajtó felé. Félt szegény.
+
+János. Ugyan mitől?
+
+Az ördög _Jolánhoz_. Hogy az ura aközben talál jönni, miközben ön
+öltözik. És okosan félt.
+
+Jolán. Már megint… ⎫
+                   ⎬ _Egyszerre_.
+János. Micsoda…    ⎭
+
+Az ördög. Kérem, kérem, kérem. Hadd mondom meg. Mi történik? Bejön az
+ura. Azt mondja: «Na, itt vagyok, hadd látom a megkezdett képet!» Kép –
+az nincs. – Ugy-e? János nem is nyúlt az ecsethez. Az ura elcsodálkozik.
+– Hallgat. – Megdöbben. – Valami furcsa szorongást érez a torkában.
+Nehezen jön belőle a szó és azt mondja: «Hát igen, de ha nem volt
+festés… semmi… – hát akkor _miért öltözik?_» Képzelje el ezt a
+pillanatot. Hárman kínosan bámulnak egymásra. János mond valamit, de
+akkor ez már semmi. Nem történt semmi rossz és mégis baj van. Tudják, mi
+ez? Ez a látszat. Gazságból kivágja magát az ember, de a látszat, az
+ragad, mint az enyv. Akármit mondasz, rossz. Akármerre mozdulsz, jobban
+beleragadsz. És egy ilyen pillanat örökre beleül a férj szívébe.
+_Jolánhoz_. Hadd váljak barátjává ennek a furcsa helyzetnek a révén,
+amibe kerültem. Hazamennek együtt és az ura egy szót se szól az úton. És
+ha maga azt kérdi: «Miért hallgatsz?» – akkor már vér csöpög a szívéről.
+Még ha annyit mond is: «Menjünk kocsin!» – ez is rossz, ez is átkos,
+gyanus, kínzó, e mögött is keres valamit.
+
+János. De még ha így is volna… nem vagyunk ketten? Itt vagy te!
+
+Az ördög _gonosz hidegséggel_. Úgy van. Itt vagyok én, aki egy szóval ki
+tudom magukat húzni a látszatból. De én egy furcsa, bolond, szinte
+ijesztő természet vagyok, s ahogy magamat ismerem, képes vagyok arra,
+hogy egy árva szót sem szólok. Kínos csönd. Aztán ezt mondom: «Pardon.
+Sajnálom, hogy én is rosszkor jöttem.» Veszem a kalapomat és –
+diszkréten el. Sőt még dadogok is, ha kell.
+
+Jolán. Micsoda tréfa ez? De hiszen ez gyalázat, amit beszél!
+
+Az ördög. Feltétlenül az. De ez még nem minden. Vagyok olyan korrekt
+úriember, hogy ha most az ura bejön, előbb konstatálom, hogy nincs egy
+ecsetvonás sem, aztán – bocsánatot kérek tőle.
+
+Jolán. Miért?
+
+Az ördög. Amért végignéztem, látatlanul, akaratlanul az ön vetkőzését.
+
+Jolán _rémülten_. Kicsoda maga?
+
+Az ördög. Valaki vagyok, aki a kellő pillanatban jött. Sehonnan se
+jöttem és sehova se megyek. _Nagyon nyomatékosan._ Itt vagyok! _Az
+asztalra üt._
+
+Jolán. Mit jelent ez a csapda? Mit akar tőlem? Belekapaszkodik egy
+gonosz látszatba… öt perce ismerem… és a torkomra teszi a kezét.
+
+Az ördög. Ez csak a tisztelet jele. Más szép asszonynál, öt perc multán,
+nem oda teszem.
+
+János _felpattan_. Nem fogom tűrni! _Az ördög felé megy, aki
+mozdulatlanul, emelt fővel áll._
+
+_Ebben a pillanatban csöndesen bejön András a bejáratajtón és rögtön meg
+is szólal._
+
+András _megáll az ajtóban_. Frakkot hoztak a szabótól. De nem a
+nagyságos úr frakkja.
+
+Az ördög. Jó. Tegyék be a hálószobába. _András indul._
+
+János. De ha nem az enyém.
+
+Az ördög _egyik kezével int Andrásnak, hogy mehet. András el is megy. A
+másik kezével visszatartja az András felé induló Jánost._ Csak maradj.
+Az enyém. Az én frakkom.
+
+János. Hogyan…
+
+Az ördög. Összegyűrődött a táskámban és kivasaltattam. A szabót
+ideadreszáltam. Át kell öltöznöm, mert ma estére meg vagyok híva egy
+szép asszonyhoz estélyre. Városligeti fasor 65. Gróf Schellenburg-villa.
+
+Jolán _ijedten_. De hiszen a gróf… már nem lakik ott. Kinevezték
+követségi tanácsosnak… a villát eladta. Mi vettük meg.
+
+Az ördög. Tudom. Beszéltem vele Párisban.
+
+Jolán. Hát ott most csak mi lakunk… és nálunk van estély.
+
+Az ördög. Vagy… megint tévedtem volna: nem vagyok talán meghíva?
+
+Jolán _lehajtja a fejét, halkan_. De igen. Meg van híva.
+
+Az ördög. Asszonyom, ön az imént azt kérdezte: mit akarok öntől. Ezt
+akartam. Köszönöm.
+
+_Szünet._
+
+Jolán. De az uram…
+
+Az ördög. El lesz tőlem ragadtatva. Fiuméből jövök és kellemes hírül
+hozom neki, hogy az amerikai kukorica füstöl, mert dohos lett a hajón.
+
+Jolán _hirtelen, érdeklődve_. Az amerikai tengeri füstöl?
+
+Az ördög. Mégis szereti az urát. Örül neki, hogy füstöl?
+
+Jolán. Örülök. Mi tudniillik… _szégyenlősen_… haussera játszunk.
+
+János. Mit jelent az, ha füstöl?
+
+Az ördög. Az azt jelenti, hogy ő méltósága férje sokszor tízezer
+forintot fog nyerni a tőzsdén s erre a füsthírre megkapja az új
+toalettet, amit kért.
+
+Jolán. Hát azt is tudja, hogy új ruhát kértem?
+
+Az ördög _az asszony kalapjára mutat_. A kalapja látom, új. Valamit meg
+csak kell kérni hozzá.
+
+Jolán. Ön talán nős ember?
+
+Az ördög. Nem. De azért meglátom az ilyet. A feleség egyébként is olyan,
+mint a monokli. Elegáns viselet, de nélküle jobban lát az ember.
+
+Jolán. Miért mondja ezt?
+
+Az ördög. Mert maga meg akarja házasítani Jánost, én meg le akarom őt
+erről beszélni.
+
+János. De… Kérlek…
+
+Az ördög _közbevág_. Ne szólj. Művész ne házasodjék meg. Az asszony
+esküszik: mindhalálig melletted lesz. Másnap egyet lép és elébed áll.
+
+Jolán. De nem az igazi asszony!
+
+Az ördög. Igaza van. De igazi asszony mindig csak egy van: másnak a
+felesége.
+
+Jolán. Pfuj. Milyen cinikus gondolat.
+
+Az ördög. Nem. Praktikus csupán. Az olyan tigrisnek, amely egy embert
+már fölfalt, a hátára kell ülni. Mindig meg kell várni, míg egy a
+torkába ugrik. Csak ezzel a módszerrel érdemes bemenni az őserdőbe.
+
+Jolán. De ha már az első férfi, a férj erős! Ha már az megszelidíti a
+tigrist! Ezt hogy hívják?
+
+Az ördög. Ezt állatszelidítőnek hívják. És pénzért mutogatják,
+ketrecben, a nyavalyás tigrisével együtt.
+
+János. Nem kell a tigrisek közé menni. Otthon kell maradni.
+
+Az ördög. De te már nem maradtál otthon! Te már elmentél hazulról, mikor
+művész lettél és ezért ott hagytad a meleg hivatalt, a kényelmes polgári
+erkölcsöt és a fix fizetést. Te már benne vagy a rengetegben! Neked már
+küzdened kell! Ne menj te férjnek! Ah, hiszen, ha… _más hangon,
+kettőjükre mutatva_ milyen csodaszép pár volnátok, így, ketten.
+
+Jolán _feláll és homlokára téve a kezét, elfordul_.
+
+_Innen kezdve a jelenés végéig majdnem egészen besötétedik, csak a
+kandalló világít pirosló fénnyel, a puffon ülő ördögre._
+
+János. Komolyan kérlek…
+
+Az ördög _szavába vág_. Föl kell ébredni, ez az élet kulcsa, és ezt
+eltitkolják előttetek. Te tele vagy tűzzel, tehetséggel… ez az asszony
+forró és szép…
+
+János. Most nagyon komolyan kérlek… reszket a szívem, mikor a szemedbe
+nézek… hagyd abba… Ne beszélj. Mi hat esztendő óta nyugodtan…
+
+Az ördög _innen kezdve halkan, rábeszélőleg, melegen duruzsuló hangon,
+majdnem suttogva beszél. Egy-egy felháborodást mozdulattal csillapít el.
+Egyre nagyobb hévvel beszél, egyre melegszik_. Akármit mondasz, a szemed
+int nekem: «ne hidd, hazudik!» Én a szemetekkel beszélek. A szem az
+emberi tisztesség biztonsági lámpája. Mikor már minden sötét a
+hazugságtól, az ő kis reszkető fénye titkosan csillog.
+
+János. Ne vágj mindig a szavamba! Hat esztendő óta nyugodtan élünk
+együtt. Jolán nem törődik velem és én… én… közömbös… közömbös… én…
+
+Az ördög _hirtelen_. Mit fizetsz, amért most a szavadba vágok?
+
+_Csönd. János lehajtja a fejét._
+
+Jolán. Nem tudom, mit tud erről ön, aki, úgylátom, mindent tud. De aki
+Jánost csak egyetlen rossz gondolattal gyanusítja, az romlott lélek…
+
+Az ördög. Hát ez rossz, ez a gondolat? Dehogy rossz! Jó ez, jó meleg,
+sugárzik belőle minden, ami fényes öröm csak van ebben a ti szomorú
+életetekben! Csak meg kell érte fizetni, adta fösvény népség! Ha bort
+iszol, tönkremégy belé. De amíg részeg vagy, kis fehér angyalok
+muzsikálnak a szívedbe. Megfizetsz érte, de megéri. A cukortól elvásik a
+fogatok. De édes volt. A legszebb nótáitokba belehal, aki csinálta.
+Szegény emberi virtus, spórolni, ellökni a bort, a nótát, az asszony
+száját… A legutolsó faggyúgyertya megtanít arra, hogy érdemes
+elpusztulni egy kis melegért, meg egy kis világosságért. Az élet arra
+való, hogy elégjetek benne! Forrni kell, égni, másokon végigtiporni!
+Tudom, tudom, komisz beszéd. Azt mondja a nagy tan: szeressétek egymást.
+De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pár millió éves kis
+élet-korotokkal. Ezért voltak ennek a gondolatnak csak aszkétái,
+vértanui, vagy hazugjai. Ne hazudjunk. A diadalmas világ a kedves és
+okos komiszaké, ide nézzetek rám, az enyém a világ, és amit én itt a
+fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása… ez nem vízzel
+keresztel, hanem tűzzel… érted fiam? Magatokat szeressétek, puha
+bársonyban járjatok, igyatok sok édes bort, csókoljátok egymás száját és
+részegedjetek meg, gyermekeim, részegedjetek meg…
+
+_Éles csöngetés. Senkise mozdul._
+
+Jolán _megbabonázva, nagyon halkan_. Az uram.
+
+Az ördög _bosszusan, hangosan térdére csap. Feláll. Egészen más, hideg
+gúnyos hangon, mint aki dühös, amért megzavarták._ A kukorica!
+
+
+NYOLCADIK JELENET.
+
+Voltak, András, László.
+
+_András kinyitja az ajtót és László belép. András bejön utána. László
+megáll a küszöb előtt. János és Jolán feláll._
+
+László. Elkéstem egy kicsit. A pincérekkel sok baj volt és a fiumei
+ember még mindig nem telefonált. A sötétben üldögéltek?
+
+_András egyet csavar a falon. A kandeláber kigyullad. András el._
+
+László _észreveszi az ördögöt_. Pardon, László vagyok.
+
+Az ördög _mormog valamit_.
+
+Jolán. Egy furcsa úr, akihez létrával fog menni a halottkém.
+
+László. Van szerencsém.
+
+Az ördög. Azt akarja mondani, hogy az akasztófán végzem? Nem. A
+halottégetés híve vagyok. Az gyönyörű dolog. Egyszer láttam egy
+stanicliban egy egész berlini családot. Nagyon megható volt.
+
+László _udvariasan nevet_. Bizarr gondolat. _Körülnéz_. No gyerekek, hol
+a kép, hol a kép? Égek a kiváncsiságtól. Hadd látom.
+
+János. Nem láthatod, mert nincs.
+
+László. Hát nem festettél? _Órájára néz._ Másfél óra telt el.
+
+János. Nem.
+
+_Szünet._
+
+János. Sötétedett és mikor hozzá akartam fogni…
+
+László. De hát… amíg be nem sötétedett?
+
+Az ördög _előlép_. Én vagyok az oka. Jöttem és eldiskuráltuk az időt. De
+a méltóságos asszony elmésen fizetett ki az alkalmatlankodásomért.
+Meghívott ma estére.
+
+László. Igen. Nagyon örülök.
+
+Az ördög. Nem jövök üres kézzel. Tegnap Fiuméban kukoricakirályokkal
+beszéltem.
+
+László. Tudom, tudom, baj van. Füstöl az amerikai.
+
+Jolán _ijedten_. Hát az nekünk nem jó?
+
+László. Bizony nem. Életemben először titkoltam el előtted, hogy
+baissere játszom.
+
+János. Mit csinál az, aki baissere játszik?
+
+Az ördög. Magának vermet ás, hogy más essen bele. Megnyugtathatom, az
+amerikai nem dohos.
+
+László. Nem füstöl?
+
+Az ördög. Nem.
+
+Jolán. De hiszen az előbb azt mondta…
+
+Az ördög. Az egy hajó kéményének a füstje volt. Csak meg tudok
+különböztetni egy tengeri hajót egy hajó tengeritől!
+
+János. Furcsálom az értesüléseidet.
+
+Az ördög. Ezt láttam. Hát már mindent titkoljak el, amit láttam?
+
+László. Ön kereskedő?
+
+Az ördög. Nem. De azért néha rossz helyen rossz időben kereskedem.
+
+János _belevág_. Csak tizenegy felé jöhetek…
+
+_Diskurál vele._
+
+Jolán _az ördöghöz_. Azonnal akarok magával beszélni, négyszem közt.
+_Körülnéz_. De hogyan?
+
+Az ördög. Hogyan? Így ni. _Lászlóhoz._ Akar látni valami rosszat? Nézzük
+meg azt a szénvázlatot, amit János tegnap csinált őméltóságáról.
+
+László. Hol van?
+
+Az ördög. A műteremben.
+
+László _a műterem felé indul_. De hát miért nem festettél ma semmit? Mit
+csináltatok? _Jánossal el a műterembe. Az asszony utánuk. Leghátul az
+ördög. Mikor az ördög a küszöbhöz ér, megszólítja Jolánt._
+
+Az ördög. Én itt maradok. Jőjjön ki.
+
+_Visszafordul. A bejáraton belép Cinka._
+
+
+KILENCEDIK JELENET.
+
+Az ördög, Cinka.
+
+Cinka. Bocsánatot kérek…
+
+Az ördög. A művész urat keresi?
+
+Cinka _izgatottan_. Igen.
+
+Az ördög. Várjon fiam az előszobában. Most megrendelők vannak itt.
+_Kitolja, kiszól utána._ Csak üljön le, mindjárt elmennek. _Visszajön_.
+
+
+TIZEDIK JELENET.
+
+Az ördög, Jolán.
+
+Jolán _besiet_. Azért akartam magával négyszem közt maradni, hogy
+megmondjam…
+
+Az ördög. Ez hazugság.
+
+Jolán. Micsoda?
+
+Az ördög. Akármi, amit mond. Azért akar velem beszélni, mert érezte,
+hogy az ura rosszkor jött. Magát ez bántja.
+
+Jolán. De higyje el nekem…
+
+Az ördög. Ilyet meg asszony ne mondjon.
+
+Jolán. De ha igazat akarok mondani!
+
+Az ördög. Ha igazat mond, akkor csal! Maguk nők csak hazudjanak szépen,
+így még megértjük egymást valahogy.
+
+Jolán. De hát már teljesen az lesz a vége, hogy azt gondolom és azt
+mondom, amit maga akar?
+
+Az ördög. Ott még nem tartunk, fájdalom. Mit parancsol velem?
+
+Jolán. Meg akarom kérni, hogy ne jőjjön el ma este hozzánk.
+
+Az ördög. Hm.
+
+Jolán. Most két perc alatt lélekzethez jutottam. Én boldog és
+tisztességes asszony vagyok. Az is maradok. És bánt a maga frivol
+hangja, a szava, a gondolata, meg az a rejtett erő, amivel valami cél
+felé megy. Már rajtakaptam magam, hogy érdekelt amit mondott. De hála
+istennek, belecsöngetett a szónoklatába a drága jó uram. Jókor jött.
+
+Az ördög. Csattanónak jött a mondatom végére. Én néztem a maga arcát.
+Hohó madame! Abban a percben mi hárman _egy_ párton voltunk!
+
+Jolán. Könyörgöm, hagyja abba.
+
+Az ördög. Hogyan! Már – fél?
+
+Jolán. Nem. _Ridegen, hivatalosan._ Kérem, ne jőjjön el hozzánk ma este.
+
+Az ördög. El fogok jönni.
+
+Jolán. És ha az uram fogja mondani, hogy ne jőjjön?
+
+Az ördög. Az ura azt fogja mondani, hogy jőjjek.
+
+Jolán. És ha én az _uram előtt_ fogom felszólítani, hogy ne jőjjön el?
+
+Az ördög. Alkudjunk. Mondok valamit. Ha ma délután, itt az ura előtt,
+még egyszer meg nem hív, nem megyek el. De ha még egyszer meghív, ott
+leszek.
+
+Jolán _megkönnyebbülten_. Ez már beszéd. Lássa, most kedves volt. Szinte
+kezdek megnyugodni.
+
+
+TIZENEGYEDIK JELENET.
+
+Voltak, János, László.
+
+_János és László kijönnek a műteremből. László rögtön az ördöggel kezd
+diskurálni, János pedig Jolán felé megy._
+
+Jolán. Megyünk?
+
+László. Igen. Öltözz, fiam.
+
+János _fölsegíti Jolánra a kabátot_. Most látom, milyen rossz a vázlat.
+
+Jolán. Ne nézzen így, János.
+
+János. Ha nem is nézem, látom.
+
+Jolán _kezefejével eltakarja az arcát_. Nem fog lefesteni, János.
+Gyerünk innen,… haza, haza, haza… _Az Ördög és László felé indul._
+
+Az ördög _felkiált_. Hogyan? Ön képviseli Pesten Freebody barátomat?
+
+László. Barátja?
+
+Az ördög. Húsz éve. Most is náluk laktam Londonban! Tudja hogy… _Fanyar
+arcot vág_… baj van?
+
+László. Érdekes! Ön már a második, aki ilyesmit mond.
+
+Az ördög. A fiatal Freebody elvesz egy Fleury-Ravarin lányt. A
+Fleury-Ravarin-cégről pedig egész Európában tudják, hogy a tönk szélén
+áll.
+
+László. Tudom. _Megdöbbenve_. Annak a lányát veszi el?
+
+Az ördög. Az még nem volna baj. De hogy lábraállítsa a részvényeket… de
+ez nagyon hosszú história és nekem most sürgős dolgom van. _Indul_.
+
+László _visszatartja_. De kérem! Roppantul érdekel! Képzelheti, hisz az
+én bőrömről is van szó!
+
+Az ördög. Majd egyszer elmondom.
+
+László. Hát ma este… hiszen hozzánk jön.
+
+Az ördög. Apropos. Jó, hogy említette. _Jolánra néz._ Épp most
+exkuzáltam magam a méltóságos asszonynál. Nem mehetek el. Az imént
+jutott eszembe, hogy ma este föl kell mennem az angol főkonzulhoz.
+
+László. Hát holnap reggel.
+
+Az ördög _bocsánatkérő mozdulattal_. Hajnalban utazom.
+
+László. Nekem ez az információ kell. Erőszakot fogok alkalmazni. Édesem,
+kérd meg, hogy jőjjön el.
+
+Jolán _zavarban_. De ha fontos dolga van.
+
+Az ördög. Na hát… fontosnak épen nem nagyon fontos. Egy kis áldozattal…
+
+László. Na lássa!
+
+Jolán. A világért sem akarom, hogy áldozatot hozzon.
+
+Az ördög _homlokára csap_. Oh, bocsánatot! Most jut eszembe, hogy az
+angol konzul nincs is Pesten! Így hát ha ő méltósága…
+
+László. Na, Jolán! _A kalapját veszi._
+
+Jolán _megadja magát_. Akkor… legyen szerencsénk.
+
+Az ördög. Pardon, asszonyom. Nem jól hallottam.
+
+Jolán. Legyen szerencsénk.
+
+Az ördög _összecsapja a bokáját_. Köszönöm.
+
+László _Jánoshoz_. Te előbb máshová mész?
+
+János. Egy műkereskedő…
+
+László. Nősülni jösz és még mindig… műkereskedők?
+
+Jolán _érdeklődve_. Mi az?
+
+János. Az izé… a…
+
+Az ördög. Pszt! _Szünet_. Nem kopogtattak az ajtón? _Mind figyelnek._
+
+László. Nem hallottam.
+
+Az ördög. Most megint. Alighanem itt a műkereskedő. _Kinyitja a
+bejáratajtót._ Ja, maga az, szivem? Tessék. _Beereszti Cinkát._
+
+Cinka. Jó estét.
+
+János. Jó estét.
+
+Az ördög _Lászlóhoz halkan_. Legyünk diszkrétek. Gyerünk. _Cinka mereven
+nézi Jolánt._
+
+Az ördög. A műkereskedő.
+
+László. Szervusz. _Előre megy sunyi nevetéssel._
+
+Az ördög _Jolánhoz_. Maga nem nevet?
+
+Jolán. Nem.
+
+János _a műterem felé mutat_. Kérem, kisasszony, mindjárt jövök.
+
+Az ördög. Kérem? kisasszony? Ez jó.
+
+János. Kezét csókolom.
+
+Jolán _néma főhajtással indul_.
+
+Az ördög _útját állja_. Most én hálás leszek a meghívásért. Én vissza
+jövök ám ezek közé, mert tetszik tudni, én úgy itt felejtem a
+télikabátomat, mint annak a rendje! _Kezet csókol Jolánnak, aki
+visszanéz Jánosra és Cinkára. Jolán el._
+
+András _rásegítvén az ördögre az általa a kezébe adott kabátot_. Kérem,
+ez a gazdám kabátja.
+
+Az ördög. Fogja be a száját! _El._ _András fejcsóválva utána._
+
+
+TIZENKETTEDIK JELENET.
+
+János, Cinka.
+
+János. Minek jöttél ide? Mit akarsz? Hát nem megmondtam, hogy elmegyek
+hozzád?
+
+Cinka _sírásra álló hangon_. Most szégyeltél a privát előtt.
+
+János. De ha megmondtam, hogy elmegyek! Mit akarsz?
+
+Cinka. Lent ültem a kávéházban és meggondoltam… mégis… édes János…
+_Belekapaszkodik_… ne nősülj meg.
+
+János. Összetöröd a galléromat.
+
+Cinka. Tudod, az előbb még nem bántam. De most, mikor láttam, hogy
+idejöttek ezek, a szivemre szaladt az egész ügy. Ne nősülj meg.
+
+János _elérzékenyül_. Na ne sírj mindig, fiam. Az nem szép.
+_Megsimogatja_.
+
+Cinka _kedvesen_. Ugy-e rémisztő buta vagyok?
+
+János. Igen, igen, fiam. Most kedves vagy. Látod, így szeretlek, ha
+ilyen szép buta vagy. Most majd fogok veled szépen, nyugodtan beszélni
+arról a házasságról. Na gyere fiam. Maradj most itt. Jó is, hogy most
+itt vagy. Vesd le szépen a kabátkádat. Így ni. _Lesegíti róla félig._ Én
+vagyok a te barátod, és te vagy az én… az én… az én… az én…
+
+
+TIZENHARMADIK JELENET.
+
+Voltak, az ördög.
+
+Az ördög _nesztelenül lép be és folytatja a mondatot_… az én… az én… az
+én télikabátom itt maradt. Az ostoba inasod a tiedet adta rám. _Leveti_.
+Hát én már mindig olyankor jövök, amikor nőket vetkőztetsz?
+
+Cinka _rémülten_. Micsoda? _Visszakapja a kabátját._ Hát még ez is?
+
+Az ördög. Mi ez? Női szabónál vagyok?
+
+Cinka _kitörő sírással el_.
+
+
+TIZENNEGYEDIK JELENET.
+
+János, az ördög.
+
+János. Na ezt szépen elintézted.
+
+Az ördög. Ha ez köszönet, szivesen.
+
+János _udvariatlanul_. Majd behozatom a kabátodat. Nem tartóztatlak.
+
+Az ördög. Leszakadt az akasztója. Az inasod most varrja. Ha készen lesz,
+behozza. Borzasztó volt!
+
+János. Mi?
+
+Az ördög. Hogy ez az asszony hogy belekapaszkodott az ura karjába.
+Menekült hozzá valami elől.
+
+János. Csak nem akarod azt mondani, hogy előlem?
+
+Az ördög. Mondd, édesem. Jó – szamárnak lenni?
+
+János. Nem kéne veled szóba állnom, de bosszant, hogy okos ember létedre
+ezt nem érted. Ezzel az asszonnyal hat éve mindennap látjuk egymást és
+soha, soha nem jutott eszembe, hogy… és ha egy pillanatra mégis,… hát
+kinevettem magamat.
+
+Az ördög. Csak rá kell nézni. Akkor a tiéd, amikor akarod. Csak a
+kezedet kell kinyujtani utána. És a szerencsédet, a boldogságodat
+jelenti… a nagy életet, amelyen lusta vagy elindulni! Más ember egy
+életen át küzd egy ilyen asszonyért, te meg találod. Talált kincs!
+
+János. Éppen nem talált kincs.
+
+Az ördög. Tavaly, ősszel, szeptember hatodikán – még a dátumot is
+megjegyeztem – egy nagyon hátborzongató történet esett meg velem. A
+nyári ruháimat eltettem, az őszieket vettem elő, s öltözködés közben, az
+egyik őszi mellényem zsebében találtam egy aranyat, amely ott lapult, ki
+tudja mióta. Ejnye – mondom – talált pénz! Nézegetem, forgatom – ugyan
+mikor felejthettem ezt a zsebemben? És ahogy nézem, egyszerre csak
+kiesik a kezemből. Valahova elgurult. Hát lehajoltam utána. Keresem, nem
+találom sehol. Idegessé tett, hogy így nyomtalanul eltünt, kutatom,
+nincs sehol. Keresem egy félórát, háromnegyed órát, – nincs. Most már
+bántott, hajszolt valami, most már a fogamat összeszorítva, dühvel
+kerestem, észre se vettem, hogy bútorokat döntök fel, – nincs. Behívom
+az inast. Kerestük együtt, estig. Már csurgott rólam a veríték,
+reszketett a kezem az izgatottságtól, éreztem, hogy meg _kell_ találnom
+ezt az aranyat, – de hiába volt minden. Akkor egyszerre felugrom és
+rákiáltok az inasra: «Te megtaláltad és zsebrevágtad, gazember!» Az inas
+dühbe jön, gorombán felel vissza. Meg akarom ütni – villan egyet a szeme
+és előkapja a bicskáját. A revolveremhez nyúltam. _Kivesz a zsebéből egy
+fényes revolvert és szép lassan leteszi az asztalra._ Ezzel a
+revolverrel, ezzel, ni… látod? Ezzel a revolverrel, majdnem embert öltem
+egy aranyért, ami nem kellett, amiről addig nem is tudtam, amit
+találtam, de ami abban a percben, hogy volt, megvolt. Az enyém volt.
+
+János _kissé zavartan_. Én… én… a talált pénzt borravalónak adom.
+
+Az ördög. Én is annak akartam adni. De elgurult! És ami gurul előlünk,
+annak utána megyünk! Azt kergetjük! Hisz ez a férfi! És utána mégy te is
+a talált aranyadnak, ha majd egyszer gurul előled! És akkor, ami addig
+talált arany, rongyos arany volt, szép, fényes arannyá válik, ami
+csillog, ami drága, ami kéne!
+
+János. Talált aranyért revolverhez nyúlni!
+
+Az ördög. Így drágul meg majd ez a kis asszony is a szemedben. Majd
+érzed: ez szárnyakat adott volna! Ez meleg, színes! Az ő forró
+lélekzetén a legszebb lázak gyúlnak! Majd mondod, ha gurul: nagy ember
+lehettem volna… művészet? Dehogy! A szeretőd kedvéért, hogy egyre jobban
+és halálosabban csókoljon! _Kezébe akad a sál, ami Jolánon volt._ Ez az
+a sál, ami azon a szép, édes mellén volt.
+
+János _halkan, érzékien_. Olyan a melle, mint egy kis párna.
+
+Az ördög. A szeme alvó parázs. Mint a fátyollal letakart gyémánt.
+
+János _halkan ismétli_… mint a gyémánt…
+
+Az ördög. Két szép ember. Ez felfokozza a gyönyörűséget. Nem az esik jól
+neked, hogy ő szép, hanem, hogy te vagy szép!
+
+János _nagy izgalomban_. Hiszen te megbolondítasz… te itt tragédiát
+főzöl… romlásba viszel… ne beszélj!!
+
+Az ördög. Megint félsz! Takarékoskodol! Mikor az élet csak akkor kincs,
+ha pazarolják!
+
+János. De… miért mondod ezeket… hogyan… miért… _ijedten_… Ki küldött
+téged?
+
+Az ördög _elsötétült arccal_. Senki. Itt vagyok.
+
+János. Nem. Tudod? Nem! Nem kell a talált arany! Esztendőkig jártam
+körüle, majd csak elmegyek mellette most is!
+
+Az ördög _hirtelen_. És ha majd elgurul előled? Ha elviszi más?
+
+János _felháborodva_. Kicsoda?
+
+Az ördög _diadallal_. Én!
+
+_Szünet_.
+
+János. Te???
+
+Az ördög. Ma este! Ma éjjel! Egy estén az enyém! Úgy játszom vele, ahogy
+akarok! És odajön, ahova viszem! Hahó! Hatezer év óta nem volt ilyen
+szeretőm!
+
+János _rémülten_. Mit mondtál?
+
+Az ördög. Szeretőm! Úgy fog hajlani, ahogy hajlítom! Gyere el ma este
+oda a szalonjába, a csillárja alá, a parfümbe, a sok meleg lélekzet közé
+és nézd végig, hogyan szédül el egy asszony! Mire kihajnalodik…
+
+János. Elég!
+
+Az ördög. És akkor jössz te is! Szaladsz a kincsed után! És minden
+órában, amiről nem tudod, hogy hol töltötte, nálam volt! A ligetben
+látsz egy lefüggönyözött kocsit. Megdobban a szived: «Kik ülnek ebben?»
+Tudod, kik? Mi ülünk majd benne! És az utcasarkon két összebujt ember
+surran előled. Megijedsz: Kik voltak ezek? Mi voltunk! És minden
+kocsiban mi ülünk, minden sötét utcában mi osonunk, ketten – minden
+függöny mögött, ahol hirtelen elalszik egy lámpa, mi öleljük egymást és
+kinézünk a forró szobából, rád, a te vad, szerelmes, szomorú, sápadt
+arcodba, a te ijedt szemedbe, és össze fogunk bújni és nevetni fogunk
+rajtad, édesen, melegen…
+
+János _a legnagyobb izgatottságban_. Elég volt!!
+
+Az ördög _egy hanggal fölébe csap_. Nevetni fogunk rajtad, te szomorú
+ember, te alkalom-elszalasztó, és ő fog jobban nevetni, édesen,
+sikoltozva, mint akit csiklandoz egy férfi!
+
+János _ordítva_. Te!!! _Rácsap a revolverre. Az ördög villámgyorsan
+lecsap a kezére._
+
+_Szünet_.
+
+_János lehajtja a fejét. Lassan elhúzza az ördög keze alól a kezét.
+Aztán az ördög is elveszi a kezét a pisztolyról. János a földre néz.
+Ebben a pillanatban nesztelenül megjelenik András az ördög mögött a
+bundával. Az ajtót nyitva hagyta. Most rásegíti az ördögre a bundát és
+az ajtóhoz áll. Az ördög a cilinderét a kezébe veszi. Az asztalhoz lép,
+elveszi onnan lassan a revolvert. A kezében tartja._
+
+Az ördög _nagyon halkan, szomorú mosollyal,_ _atyai, meleg, vontatott
+hangon._ Látod fiam. Te is hozzányulsz… talált aranyért… ehhez a
+revolverhez…
+
+_Fölteszi a cilinderét és nem veszi le szemét Jánosról. János egy helyen
+áll és komoran néz a földre. Az ördög lassan az ajtóhoz megy. A
+küszöbről visszanéz. Villan egyet a szeme. Aztán eltünik. András
+csöndesen beteszi utána az ajtót és némán áll mellette. Egy pillanatnyi
+szünet. Aztán hirtelen a függöny._
+
+
+
+
+MÁSODIK FELVONÁS.
+
+_Hall, a László-villában. Háttérben balról ajtó, melytől 8–10 lépcső
+vezet le. Jobbról s a háttér jobbfelén télikert üvegfallal a kertre.
+Jobbról elől ajtó. Kanapé, fotelek, asztal íróeszközzel. Történik aznap
+éjszaka éjfél után._
+
+
+ELSŐ JELENET.
+
+Vendégek, majd Elza, az ördög.
+
+_Mikor a függöny felgördül, urak és hölgyek sétálnak a hallban és a
+télikertben. A hátsó ajtó, mely egy díszes szalonba nyílik, nyitva van.
+Az emeletről keringő hallatszik fojtott hangon, cigánybanda játssza._
+
+Első hölgy. Ki az a fekete ember, kit maga az előbb a faképnél hagyott?
+
+A második hölgy. Nem tudom.
+
+Egy úr. Velem is kellemetlenkedett. Tizenkét évvel ezelőtt
+magyarosítottam a nevemet, még a régi nevemen szólított.
+
+Első hölgy. Ki az? Kellemetlen fráter.
+
+Második hölgy. Odamegy az uramhoz és azt mondja neki: Ma olyan hideg
+lesz éjszaka, hogy az ön fogai vacogni fognak a pohárban.
+
+Egy hölgy. Jolán azt mondja, hogy Száki János hivatta meg. Annak a
+barátja. _Közben lárma._
+
+Első kövér hölgy _jön le a lépcsőn_. Hallatlan.
+
+Többen. Micsoda?
+
+A kövér. Az a fekete ember, a Száki barátja, védelmébe vette Tóth Elzát,
+a szemtelen Elzát és maliciákat mond mindenkinek, aki Elzát bántja. Én
+például azt mondtam az Elzának: fiam, magát ma este itt férjhez fogják
+adni, örülök, hogy végre baleknak látom. Hát azt mondja nekem: önök
+pedig elefántok. Én tudom, mi az elefánt, de az én termetemmel, ha ezt
+nekem mondják… _Szörnyűködés_.
+
+Az egyik. Jön! jön! Elzával jön! Én nem akarok vele találkozni!
+
+A másik. Én se! _Elmenekülnek a télikerten át. Több úr vigan utánuk
+szalad._
+
+Egy úr _fenn az ajtónál_. Jön!
+
+_Hirtelen csönd támad. Az az úr is elmenekül. Fenn az ajtóban megjelenik
+az ördög, karonfogva Elzával. Lassan jönnek le a lépcsőn. Mögöttük
+becsukódik az ajtó és elhallgat a zene._
+
+Az ördög _a hölgyekhez_. Itt nagyon nagy a csönd hölgyeim. Ahol ennyi
+hölgy hallgat, ott rosszat beszéltek valakiről.
+
+_Halk nevetés. Duruzsoló, társalgó moraj indul meg. Az ördög előre jön
+Elzával._
+
+Elza. Miért hozott ide? Azt mondtam, olyan helyre vezessen, ahol
+négyszemközt beszélhetünk.
+
+Az ördög. Nem telik bele öt perc, négyszemközt leszünk. Csak meg kell
+mondani mindenkinek azt, amitől elmegy. Aki ehhez ért, az tudja, mi a
+magány.
+
+Elza. Miért mond maga mindenkinek kellemetlenségeket?
+
+Az ördög. Ma éjjel itt egy feladatot kell véghez vinnem, és ehhez
+szükségem van az egyedüllétre. Na már most, ha kellemes vagyok,
+körülrajong a társaság. Ha hallgatok, hozzám jönnek azok az öreg urak,
+akiket senki sem hallgat végig és nem mennek le a nyakamról. Hát
+kellemetlen vagyok, mert magam akarok lenni. A malicia a gőgös lények
+rovarpora. És most bízza rám a takarítást. _A kövér hölgyhöz lép._ Ne
+vegye sértésnek, amit az imént mondtam. Mi itt ma valamennyien elefántok
+vagyunk.
+
+A kövér. Köszönöm. Újból köszönöm.
+
+Az ördög. Ez csak névleg házszentelő estély. Valójában nagy
+elefánt-estély. Mi ma azért vagyunk itt, hogy ne lássuk, mikor Lászlóné
+férjhezadja a szemtelen Elzát.
+
+Első hölgy. Hallottam, Száki Jánossal boronálják össze.
+
+A kövér. Ez nagyon szép, nemes dolog.
+
+Az ördög. Ez új divat: megházasítani az udvarlót.
+
+Második hölgy. Hiába gúnyolódik, ez legalább becsületes.
+
+Harmadik hölgy. Tisztességes.
+
+Az ördög. Mikor a férfi kezd veszedelmessé válni, mikor méltóztat
+érezni, hogy: Jesszusom, ez az ember nagyon is érdekel – mikor nem
+tetszik tudni bróm nélkül elaludni, ha ott vacsorál maguknál, akkor
+hirtelen fogják és feleséget szereznek neki. Én tudok egy hölgyet, aki
+már két embert rázott le így. Az egyik egy mérnök volt.
+
+Második hölgy _találva érzi magát_. Ne menjünk egy pohár pezsgőre a
+buffetbe? _Egy másik nővel elmegy a lépcsőn._
+
+Az ördög _a kövér nőhöz_. A tisztességben maradásnak ez az egyetlen
+trükkje, amit Pesten eszeltek ki. Ebben a lusta városban. Máshol
+végigélik az asszonyok a szerelmeiket. Vagy félre lépnek, vagy
+megküzdenek magukkal, belesoványodnak, beletörődnek, – de ez a parasztos
+megoldás, a drámának ez az elkerülése, ez a mienk. Nem szeretem az olyan
+lelki drámát, amely helyszerzéssel végződik. Az ilyen asszony nem hősnő,
+hanem cupringer.
+
+A kövér. Óh!
+
+Az ördög. Maguk sohasem tornáztak. Maguk nincsenek lelki válságokra
+berendezve, mint a francia, vagy az orosz nők. Maguk nem gyalogolnak
+keresztül vizen, sáron, havon. Maguk konfortábliba ülnek, testileg is,
+lelkileg is. Csak drámát ne! Még a szinházban se! A nyugtalanító férfi –
+el! Fort mit Schaden. És ezt nevezik a magyar írók az asszonyi élet
+rejtelmeinek. Emelem poharamat a budapesti nőkre. _Két-három nő
+sértődötten el._
+
+Első úr. Ön rútul gondolkozik a mi hölgyeinkről.
+
+A kövér. Csak mondják meg neki. _A második úrra mutat._ Ide nézzen
+Bodajki úrra. Ez még abból az iskolából való, amely tisztelte a nőket.
+Férfiakkal szemben bátor. Velünk olyan, mint a kezes bárány.
+
+Az ördög _végignéz rajta_. Nem szeretem az olyan bárányt, amelyik
+váltókon kezes. _A második úr sértődötten távozik._
+
+Első úr. Ön rútul gondolkodik a mi hölgyeinkről.
+
+Az ördög. Nem rútul. Szabadon. Én szabadgondolkozó vagyok. Ne ijedjen
+meg ettől a szótól. Ez Pesten azt jelenti, hogy szabad gondolkodni. Nem
+azt, hogy muszáj. _Az első úr sértődötten el._
+
+A kövér. Mit csinál maga, ha majd olyan emberre akad, aki nem dugja
+zsebre a maliciáit, mint ezek. Valami bátor emberre. Bár itt volna az
+uram. Az egyszer megütött egy cirkuszi birkozót.
+
+Az ördög. Gyáva fráter!
+
+A kövér. Micsoda?
+
+Az ördög. Most már nem ez a bátorság, nagysád. Azelőtt ahhoz kellett
+bátorság, hogy megüssek egy atlétát. Merjen az ura nyilvánosan megütni
+egy nyomorékot. Akkor elhiszem róla, hogy bátor ember.
+
+A kövér. No ez szép. A szamárról van följegyezve, hogy megrúgja a
+haldokló oroszlánt.
+
+Az ördög. Ojjé! a szamaraknak már egész új eljárásuk van. Megcsókolják a
+haldokló oroszlánt. Hátha felgyógyul?
+
+A kövér. Magával nem lehet bírni.
+
+Negyedik hölgy. Christennével hiába kezd. Azt nem főzi le. Ő köztünk a
+legférfiasabb asszony.
+
+Az ördög. A férfiasság szép dolog. A jó szivar illatos úgy-e? De mit
+tart ön az olyan gyöngyvirágról, amelynek szivarszaga van?
+
+A kövér _a negyedik hölgyhöz_. Ezt neked köszönhetem. _Sértődötten el._
+
+Negyedik hölgy. No maga ugyan finoman beszélt ezzel a hölggyel.
+
+Az ördög. Csak nem fogok vele finoman beszélni! Nézze meg az ember!
+Hiszen ez úri asszony, nem konyhaszolgáló!
+
+Negyedik hölgy. Nekem ebből elég volt. _El._
+
+Az ördög _ötödik hölgyhöz, aki egy hölggyel beszélt._ Ennek a hölgynek
+az ura kárpitos.
+
+Ötödik hölgy. Igen. Honnan tudja?
+
+Az ördög. A ruhájáról. Ilyen szövetben ma már csak fotelek és diványok
+járnak. De meg ne mondja neki.
+
+Ötödik hölgy _nevet_. Hová gondol. _Nevetve a másik nőhöz megy._ Te…
+
+Az ördög _Elzához_. Most el fogja neki mondani.
+
+Ötödik hölgy _a hatodikhoz_. De add a szavadat, hogy nem fogsz
+megharagudni érte.
+
+Az ördög. Most a szavát fogja adni.
+
+Hatodik hölgy. Szavamat adom.
+
+Ötödik hölgy. Azt mondta, hogy… _Beszél vele._
+
+Az ördög. És most meg fog haragudni.
+
+Hatodik hölgy. Szemtelenség!
+
+Elza. Miért mondta ezt neki?
+
+Az ördög. Hogy kimenjen.
+
+Elza. Miért nem mondta neki magának?
+
+Az ördög. Hogy összevesszenek.
+
+Ötödik hölgy. Ez a legnagyobb arrogáncia. _Kimegy._
+
+Hatodik hölgy. De Lili, na ne haragudj… _Utána szalad._
+
+Az ördög. Kettőt egy csapásra. _Körülnéz és meglátja az utolsó embert,
+akit még nem mart ki. Ez egy éltes úr. Oda megy hozzá._
+
+Az éltes úr _fölkel_. Radványi Radó vagyok.
+
+Az ördög _ismétli_. Radványi Radó. Hm…
+
+Az éltes úr. Igenis, Radványi Radó.
+
+Az ördög. Hm. Ismeri ön azt a régi, jó magyar nevet, hogy: Füspök?
+
+Az éltes úr. Ismerem.
+
+Az ördög. Füspök. Ha az ember látja, Püspöknek olvassa, mint ahogy az
+értelem kívánja. Első látásra megesküdnék rá, hogy Püspök és csak ha
+aztán jól megnézi, akkor látja, hogy nem Püspök, hanem Füspök.
+
+Az éltes úr. Mit akar ezzel mondani?
+
+Az ördög. Semmit. Csak ez jut mindig eszembe, mikor kitért izraelitát
+látok. Első látásra Püspök. Utóbb kisül, hogy már régen Füspök.
+
+Az éltes úr _sértődötten el_.
+
+Az ördög _Elzához_. És most, hogy magunkra maradtunk, parancsoljon
+velem.
+
+
+MÁSODIK JELENET.
+
+Elza, az ördög.
+
+Elza. Azért húztam félre, mert nekem is mondott valami kellemetlent,
+amire felelni akarok. _Figyel a zenére._ Négyest táncolnak. Lemond róla?
+
+Az ördög. Egy négyesről egy kettesért, mindig.
+
+Elza. Megvet engem, hogy udvariaskodik velem?
+
+Az ördög. Nem. Magamat vetem meg, ha udvarias vagyok.
+
+Elza. Azt már szeretem, ha így beszél.
+
+Mert velem nem szokás udvariaskodni. Én rajtam minden férfi kipróbálja,
+hogy milyen goromba tud lenni. Nekem olyan arrogáns hírem van, hogy…
+
+Az ördög. Tudom.
+
+Elza. Úgy hívnak, hogy szemtelen Elza.
+
+Az ördög. Tudom.
+
+Elza. Engem zavarba hoz azzal, ha gyöngéd. Akkor én nem tudok epét
+kifejteni. Kérem legyen valamivel gorombább, hiszen azért választottam
+éppen magát a sok frakkos alak közül, mert olyan kellemetlen.
+
+Az ördög. Kegyeskedjék parancsolni velem, kedves nagysád.
+
+Elza. Hát hogy szemtelenkedjem én most magával?
+
+Az ördög. Hódoló szolgája vagyok, csináljon velem, amit akar.
+
+Elza. Pfuj, milyen neveletlen. _Feláll_.
+
+Az ördög. Végeztünk?
+
+Elza _hirtelen_. Nem. Mikor a négyesre beharangoztak, valami olyat
+mondott, amiből arra következtettem, hogy Jánosnak barátja. Úgy van?
+
+Az ördög. Úgy.
+
+Elza. Tudja, én az ilyen frakkos alakokat, mint maga, nem veszem
+komolyan. Amit így estélyen beszélnek, az olyan, mint a tegnapi ujság.
+De nevettek rajtam a frakkosok, meg a félmeztelenek.
+
+Az ördög. Kicsodák?
+
+Elza. A nők. Hát ezt az egyet nem akarom. Nevetséges nem akarok lenni.
+Elhatároztam, hogy fölvilágosítom a közvéleményt. A maga kérdése kapóra
+jött. Hallgasson ide. Üljön le.
+
+Az ördög. Köszönöm. _Nem ül le._
+
+Elza. Üljön le, ha mondom. Nem udvariasság ez. Szeretem, ha ül az,
+akivel beszélek. Ülő emberrel szemben könnyebben van igaza az embernek.
+
+Az ördög. Kérem. _Leül._
+
+Elza. Maga azt kérdezi tőlem, hogy én vagyok-e az, akit hozzá adnak
+Jánoshoz? Így kérdezte, úgy-e?
+
+Az ördög. Így.
+
+Elza. Nem úgy, hogy én vagyok-e az, aki hozzá megy?
+
+Az ördög. Nem így.
+
+Elza. Hát igenis én vagyok az. De én rajtam ne mulasson senki, mert én
+mindent tudok. Érti? Tudom, mi van.
+
+Az ördög. Értem. _Fel akar kelni._
+
+Elza. Üljön le. Nekem ne jőjjenek gratulálni, hogy aztán, ha elmennek, a
+markukba nevessenek. Én nem veszem be a maszlagot. Érti? Én tudom, kik
+maguk. Maguk mind egy maffiába tartoznak. Maguk mind férjhez akarnak
+engem ehhez a fiúhoz kenni.
+
+Az ördög. Pardon.
+
+Elza. Léha fráterek, akiknek a veséjükbe látok. Én hozzá megyek, ha
+megkér. Tudja? Én hozzá megyek.
+
+Az ördög. Nem hiszem.
+
+Elza. Akár hiszi, akár nem. A felesége leszek.
+
+Az ördög. Hát ha már megtisztelt a bizalmával, hadd mondom meg én is a
+magamét. Nem lesz ebből semmi. _Fölkel._
+
+Elza. Üljön le.
+
+Az ördög. Pardon, most üljön le maga, mert most nekem kezd igazam lenni.
+Én tudom az intim okát ennek a partinak. De ön… _Arra megy egy inas._
+Kérem. _Az inas megáll._ Itt a ruhatári számom. A téli kabátomban van
+egy sárga bőrtárca. Hozza azt be.
+
+Inas. Igenis. _El._
+
+Az ördög. Ön vagy nem tudja az okát, vagy…
+
+Elza. Vagy?
+
+Az ördög. Vagy nem akarja tudni. Ön belemegy abba, hogy…
+
+Elza. Mibe megyek bele? Nem kell kanyarognia, hisz ép ezt akarom
+megmondani. Belemegyek abba, hogy felesége legyek egy férfinek, aki egy
+más nőt szeret. Mondjak olyat, amitől elájul? Hát én belemegyek abba,
+hogy nászútra menjek egy emberrel, aki még akkor is egy más nőre fog
+gondolni és aki a legszebbet, amit férfi nőnek adhat, a fantáziáját ott
+hagyta egy asszonynál, mikor engem elvett. Maga nem ismeri a szemtelen
+Elzát.
+
+_Az inas behozza a bőrtárcát, átnyujtja az ördögnek és kimegy._
+
+Az ördög. Nem is hittem, hogy ennyire izgatja ez a téma.
+
+Elza _növekvő izgalommal_. De én rajtam ne nevessen senki! Ne higyjék,
+hogy maguk hecceltek bele. Ne mulassanak rajtam! Vegyék tudomásul
+frakkosok és félmeztelenek, hogy én tudom, hová megyek. Tudom, kinek a
+kedvéért megyek. És büszkén, fölemelt fejjel megyek! Mindent tudok és
+mégis hozzá megyek.
+
+Az ördög. Miért? _Kinyitja a bőrtárcát._
+
+Elza. Mert… szeretem ezt az embert! _Hirtelen néma sírásba fullad._
+
+Az ördög. Parancsoljon! _A nyitott nécessaireből egy finom női
+zsebkendőt húz elő és átadja._ Ezt a bőrtáskát mindig magamnál hordom,
+mikor nők közé megyek. Ez egy sírási neszesszér. Ebben megvan minden,
+ami a női síráshoz szükséges. Mindenekelőtt zsebkendő.
+
+Elza _átveszi a zsebkendőt_. _A szemét törülve._ Szeretem. _A következők
+alatt az ördög sorra mindenfélét vesz elő a táskából és sorrend szerint
+átadja Elzának, aki mindent gépiesen átvesz_ _és használ. 1. kis tükröt,
+2. kis fésűt, mellyel Elza a frufruját igazítja, 3. puderes tupflit, 4.
+puderes skatulyát, mellyel Elza a szeme vörösségét tünteti el. Az itt
+következő beszélgetés ezalatt folyik._
+
+Az ördög. Hát ez az a híres szemtelenség?
+
+Elza. Nem ez az. Mikor négyesre harangoztak, még fiatal lány voltam.
+Most már öregasszony vagyok. Maga volt az első, akinél el akartam
+kezdeni a közvélemény csinálást. És már itt megbuktam. Mit csináljak?
+
+Az ördög. Szép kisasszony, neki kell menni a küzdelemnek. Nyiltan kell!
+Támadni kell! Szépnek kell lenni.
+
+Elza. Még azt is megpróbálom.
+
+Az ördög. Szemébe kell nézni annak az asszonynak. Úgy-e érzi néha, hogy
+nehéz küzdeni egy asszony ellen… tudom, hogy lánynak ez a
+legkeservesebb… hogy az ellenfele már… izé… ivott a szerelemből, hogy
+ért hozzá… hogy… Mondjak olyat, amitől elájul?
+
+Elza. Mondjon.
+
+Az ördög. Hogy ez az asszony már felszabadult ennél a mesterségnél…
+
+Elza. Akkor?
+
+Az ördög. Akkor gondoljon arra… én mondom magának, bennem nincs sok
+szív, de férfi vagyok a fejem búbjától a talpamig… egy nagy dolog van a
+világon… a legnagyobb erő még a legszebb, legingerlőbb asszonnyal
+szemben is… szűznek lenni!
+
+Elza _puderezve magát_. Gondolja?
+
+Az ördög. És _így_ kell szembeszállni vele. Hogy ő is neki vaduljon! Nem
+kell félni tőle!
+
+Elza. Gondolja?
+
+Az ördög. Hogy ő is bele menjen a háborúba. Hogy amikor már mindenikük
+kijátszotta a utolsó aduját is, akkor maga még mindig megállhasson vele
+szemben fölemelt fejjel, mint mondani tetszett és arcába mosolyoghasson
+a szűz lány rettenetes fölényével. Hímpor, hímpor, frisseség,
+érintetlenség!
+
+Elza. Szabad nekem ezt hallgatnom, amit maga beszél?
+
+Az ördög. Nem szabad, de ép azért csak hallgassa. Győzni fog. És most
+menjen, táncoljon vele. De ne utánozza az asszonyokat. Ne kacérkodjék.
+Ne szemtelenkedjék.
+
+Elza. Hisz én utálom magamat, mikor szemtelen vagyok, de muszáj, mert
+különben hol az egyéniségem?
+
+Az ördög. Ugyan, ugyan. Süsse le a szemét, szégyelje azt a szép fehér
+nyakát, nézzen félve, reszketve a fiú szemébe, éreztesse vele azt, ami
+lányban a legizgatóbb: hogy maga zsákmány, aki vár az édes elrablásra.
+Föl a fejet kis lány. Na, ne lógjunk így. Így ni. És ha még egyszer az
+életben valaki magának azt mondja, hogy szemtelen, mondja meg neki, hogy
+egyszer egy idegen úrral félre vonult a hallba és azt hitte, hogy le
+fogja főzni, túl fogja kiabálni és attól az úrtól oly csöndesen, oly
+piszén, oly szerényen, úgy lefőzve és megcsöndesedve ment el, hogy az az
+úr mélyen elszégyelte magát és azon kezdett gondolkozni, vajjon nem ő-e
+a legnagyobb gazember ezen a világon? Amiben talán igaza is volt.
+
+_A lépcsőig kísérte. Fenn a lépcső fölött az ajtóban megjelenik János._
+
+
+HARMADIK JELENET.
+
+Elza, János, az ördög.
+
+_Elza hirtelen hátat fordít neki és az ördöghöz fordul._
+
+Elza. Hát ne szemtelenkedjem?
+
+Az ördög. Nem. _János lejön._
+
+János. Kerestem mindenütt, kis Elza.
+
+Elza _lesüti szemét_. Igen.
+
+János. Miért vonult ide?
+
+Elza. Magányra volt szükségem. Akit érdekelek, az úgy is megtalál.
+
+János. Szomorúnak látszik. Olyan kis lányos így. Valami bánata van.
+
+Elza. Óh nincs.
+
+János. Fenn a táncteremben majdnem asszonyos volt, friss, vidám, kacér,
+most meg ilyen csöndes. Mi történt magával? _Körülnéz, meglátja az
+ördögöt._ Ja?? Most már értem.
+
+Az ördög. Ne hidd, hogy én szomorítottam el.
+
+János _Elzához közel megy_. Nem is hiszi, mennyivel szebb így. A másik
+modora nem áll jól magának. Ez az igazi. Az ember szeretné dédelgetni,
+vigasztalni, bocsásson meg, de az ölébe venni, simogatni.
+
+Elza _szégyenlősen_. De János…
+
+Az ördög. Megbocsájtanak, de üdvözölnöm kell a háziasszonyt. _Felszalad
+a lépcsőn, el. János és Elza helyet foglalnak a színpad jobbfelén._
+
+Elza. Ki ez az ember? Félek tőle.
+
+János. Állítólag ismerősöm. Erőszakkal a barátom. Én egy neuraszthéniás
+bölcsnek nézem. De ne róla beszéljünk. Örülök, hogy magát ilyennek
+látom. Ebben a romlott, forró levegőben… Nem érzi, hogy ma itt különösen
+forró, izgató a levegő.
+
+Elza. De igen. Mintha valami vad meleg szél fújna. Olyan, mint a
+sirokkó. Én úgy félek.
+
+János. Ezt se mondta még soha. Pedig mily jó bátorítani egy szép
+gyereket, mikor fél. _Az ördög megjelenik fent az ajtóban, Jolánnal
+karonfogva. Lejönnek és balról helyezkednek el. Az ördög köhécsel._
+
+
+NEGYEDIK JELENET.
+
+Az ördög, Jolán, János, Elza.
+
+Jolán. Nem. Talán ne zavarjuk az ifjú párt.
+
+Az ördög. Nem kell túlságosan tapintatosnak lenni. _Helyet mutat balról
+Jolánnak. Leülnek._
+
+Elza. Itt van Jolán, nem érdekli?
+
+János. Már üdvözöltem. Beszéljünk magáról. Ma mindennél jobban érdekel
+az, hogy… _Beszélnek._
+
+Jolán. Úgy látom, ezek végre megtalálták egymást.
+
+Az ördög. Lehet. Kellemetlenül érinti?
+
+Jolán. A világért sem.
+
+Az ördög. Menjünk máshová?
+
+Jolán. Nem, nem. Örülök, mikor ily szépen látom fejlődni a fáradozásom
+gyümölcsét. _Beszélnek._
+
+Elza. Ezek rólunk beszélnek.
+
+János. Ne törődjék vele. Örüljünk, hogy végre egy pillanatra magunk
+maradtunk. Boldog vagyok, mert úgy érzem, hogy ma este végre fölfedeztem
+magát.
+
+Elza. Miért néz mindig oda?
+
+János. Csak épen… véletlenül. _Beszélnek._
+
+Jolán. Hagyjuk őket. Hát mégis eljött, erőszakos ember.
+
+Az ördög. Nem jöttem ok nélkül. Ma délután vállalkoztam valamire.
+
+Jolán. Mire?
+
+Az ördög. Megigértem valakinek, hogy a mai éjszakán elcsavarom az ön
+fejét.
+
+Jolán. Kinek igérte meg?
+
+Az ördög. Jánosnak. Még a részleteket is sziveskedtem előre bejelenteni.
+
+Jolán. És János?
+
+Az ördög. Hogy mit mondott?
+
+Jolán. Tűrte ezt?
+
+Az ördög. Felelt valamit. Mondhatom, kissé meglepő volt a felelet. De
+most nem mondom meg, félek, hogy bántaná magát.
+
+Jolán. Nem bánt. Mondhatja bátran.
+
+Az ördög. Majd talán később. Folyton a túlsó oldalra néz.
+
+Jolán. Nem. _Hirtelen_. Érdekes szeme van magának.
+
+János. Más világ. Ahány nő, annyi világ. Maga nekem új világot jelent.
+
+Elza. Ugyan mit jelenthet egy ilyen nagy művésznek az én kis leány
+életem?
+
+János. Talán mindent.
+
+Az ördög. Mintha aludnék. De ha egyszer valaki megcsókolja a szemét,
+fölébred a tekintete és én látom, mennyi forró asszonyiság ég a maga
+alvó szemében.
+
+Jolán. Nem szeretem, ha így beszél. Olyan érzés, mintha gyujtogatna.
+
+Az ördög. A kis fehér keze már ég. Érzem, ahogy a kezemhez ér.
+
+Jolán _kacéran_. Úgy-e az gyerekes volna, ha most elhúznám innen a
+kezemet. _A kezük, ahogy egymás mellett ülnek összeér._
+
+János. Az ejt gondolkodóba, hogy még ilyen szelidnek nem láttam.
+
+Elza. Nem tudom, de mintha magával szemben egészen más volnék.
+
+János. Szinte szégyellem a régi bűneimet, mikor a tiszta gyermekarcába
+nézek.
+
+Elza. Talán ettől olyan meleg a tekintete. Süti a homlokomat.
+
+Az ördög. Délután óta csudálatosan kivirágzott az arca.
+
+Jolán. Talán azért, mert egy különös valaki ül mellettem, egy ismeretlen
+lény, akiről csak azt érzem, hogy férfi, de annak aztán az!
+
+Az ördög. Megszépül, mikor ezt a szót mondja: férfi. Milyen szép lehet,
+mikor már nem mondja.
+
+János. Oh egy ilyen érzés letörli a régi bűnöket. Modern embernek az
+első szerelme rendszerint egy utolsó lány. De az első lány aztán az
+utolsó szerelme.
+
+Elza. Én még soha nem voltam szerelmes. De már kétszer ábrándultam ki.
+
+Az ördög. Arra vagyok büszke, ha egy asszonynak ismeretlenül tetszem.
+Akkor tudom, hogy magamért szeret.
+
+Jolán. Annyiban igaza van, hogy… az ismeretlenség határozottan…
+határozottan…
+
+János. Illuzió dolgában… ami az illuziókat… ami azt illeti…
+
+Az ördög. Ezért nem teszek önnek vallomásokat.
+
+Jolán. Igen… vallomások? Nem hinném, hogy… habár… tényleg… nézet dolga…
+különben…
+
+Elza. Nem jól nevelik a mai lányokat.
+
+János. Semmi kétség… a leánynevelés nálunk… a közfelfogás… alapjában
+véve… tulajdonképen…
+
+Jolán… a lényege… a lényege a dolognak…
+
+János… tulajdonképen…
+
+Elza _hirtelen feláll_. Kísérjen fel kérem az emeletre. Bodajkinak
+igértem a második négyest.
+
+János _feláll_. Már megy?
+
+Elza _majdnem sírva_. _Sürgető hangon._ Igen. Igen. Jőjjön. _János áll._
+Jőjjön.
+
+_Elza a lépcső felé megy. János utána. Mikor elhaladnak Jolán mögött,
+Jolán hanyagul hátra szól._
+
+Jolán. Te nem táncolsz?
+
+Az ördög _udvariasan feláll_.
+
+Elza _megáll_. Hogy táncolnék, mikor állok. _Egy lépést tesz a lépcső
+felé._ Élesen. De most táncolni megyek.
+
+Jolán _feláll_. Csak menj fiam.
+
+Elza. Én ugyan utálom a táncolást, de ma táncolok reggelig, ha másért
+nem, hát azért, mert vannak, akiknek ez nem tetszik. És amíg ilyen van,
+addig táncolok, még ha térdig kopik is a lábam! _Dacosan néz rá.
+Pillanatnyi szünet. Jolán egy lépést tesz feléje, mintha mondani akarna
+neki valamit, de János közibük lépve, karját nyujtja Elzának és mind a
+ketten sietve lemennek a lépcsőn._
+
+
+ÖTÖDIK JELENET.
+
+Jolán, az ördög.
+
+_Az eddigi vontatott, alakoskodó hang helyébe friss, harcos hang lép. A
+beszédek gyorsan, izgatottan követik egymást._
+
+Jolán. Hallotta ezt?
+
+Az ördög. Igen.
+
+Jolán. Ez a lány nagyon biztos a dolgában, hogy így mer velem beszélni.
+Eddig ezt nem merte. _Hirtelen_. János szereti ezt a lányt.
+
+Az ördög. Megálljunk. Most, lássa, most megmondom, mit felelt nekem
+délután János.
+
+Jolán. Mikor arra vállalkozott, hogy…
+
+Az ördög. Hogy elcsavarom a fejét. Le akart lőni.
+
+Jolán _titkolt örömmel_. János?
+
+Az ördög. Ő, személyesen. Ezzel a revolverrel ni! _Megmutatja_. Elvettem
+tőle.
+
+Jolán. Magát le akarta lőni énmiattam.
+
+Az ördög. Rám fogta ezt a revolvert, amely mind a hat golyóra meg van
+töltve.
+
+Jolán. Délután még meg akarta ölni. Miattam. És most mégis ilyen
+nyugodtan nézte, látta, tűrte, hogy suttog a fülembe, hogy udvarol, hogy
+én magához hajolok, hogy összeér a kezünk, hogy szinte túl megyünk azon
+a határon… Hiszen ez… ez megszerette ezt a lányt.
+
+Az ördög. Tessék. Hát érdemes asszonyért embert ölni?
+
+Jolán. Elhiszem, hogy megtette, mert becsül, mert tisztel, mert maga
+bizonyára olyanokat mondott, amik… ezért hálás is vagyok neki. De azt
+látom, hogy ezek tetszenek egymásnak. Ezek szeretni fogják egymást.
+
+Az ördög. Érdekes, mennyire felháborítja önt, hogy egy kedves terve
+sikerült.
+
+Jolán. Hát azt hiszi, hogy sikerült?
+
+Az ördög. Nem tudom. De tudom a módját, amivel erre a kérdésre választ
+kaphatunk.
+
+Jolán. Hogyan?
+
+Az ördög. Tisztázzuk kérem. Délután meg akart ölni, mert bejelentettem
+neki, hogy ön az enyém lesz. Én azt mondom, hogy ez szerelem. Ne mondja,
+hogy tisztelet. Tiszteletből mozsárágyút szoktak elsütni. A revolver az
+egészen más. Ezzel szemben ön azt mondja: a lányt szereti. Hogy
+melyikünknek van igaza, azt mondja meg ő maga.
+
+Jolán _tiltakozólag_. Kérem…
+
+Az ördög. Tudom. Pardon. Tudom, hogy ez önt csak annyiban érdekli, mert
+öntől ered ennek a házasságnak a terve és szeretné, nagyon szeretné, ha
+a dolog… izé… sikerülne. De épp ezért érdekli.
+
+Jolán. Érdekel, érdekel.
+
+Az ördög. Ő fogja megmondani, melyik volt komoly. A délutáni merénylet,
+vagy ez a kivonulás. Jó?
+
+Jolán. Hogyan… beszélni vele?
+
+Az ördög. Nem.
+
+Jolán. Csak nem hallgatózni?
+
+Az ördög. Nem.
+
+Jolán. Hát?
+
+Az ördög. Mint minden nehéz csomót, úgy ezt is vágni kell. Van én nekem
+egy módszerem erre. Már sokszor bevált. De ígérje meg, hogy nem kérdez
+részleteket.
+
+Jolán. Nos?
+
+Az ördög. Ez egy kisérlet, az én találmányom. Ez a leghígabb
+limonádé-oldatban is halálbiztosan kimutatja a férfit. A dolog meglepően
+egyszerű. Az imént a lépcsőházban láttam önt egy hosszú, uszályos
+belépőben.
+
+Jolán. Igen.
+
+Az ördög. Menjen és vegye ezt magára. Tűzze össze jól, hogy ne lássék ki
+egyéb, mint födetlen válla, a nyaka, meg a cipője orra. Aztán jőjjön le
+ide. Ő minden kérdés, célzás nélkül el fogja árulni magát. Méltóságod
+mindent meg fog tudni, anélkül, hogy egyebet csinálna, mint hogy itt
+van.
+
+Jolán. Furcsán kezdődik a kisérlet. És maga olyan furcsán néz rám, hogy
+kiváncsiskodás nélkül engedelmeskedem. Néha megvillan a szeme, és akkor
+úgy érzem, mintha az egész emberiség minden esze a maga homloka mögött
+volna.
+
+Az ördög. Ilyen kevésre becsül?
+
+Jolán. Most mindjárt menjek?
+
+Az ördög. Most mindjárt. Ha valakinek feltűnik, mondja egyszerűen, hogy
+fázik.
+
+Jolán _izgatottan_. De ha az sül ki, hogy…
+
+_János megjelenik a lépcső fölött._
+
+Az ördög _nem néz hátra_. Jön. Ez a pillanat.
+
+Jolán. Megyek. _Izgatottan kapja föl a sleppjét és elszalad._
+
+
+HATODIK JELENET.
+
+János, az ördög.
+
+János _lesiet a lépcsőn_. Ki volt az, aki most innen kiszaladt?
+
+Az ördög. Innen?
+
+János. Igen. Mikor bejöttem, valaki ott kiszaladt. Mintha azért szaladt
+volna ki, mert én jöttem.
+
+Az ördög. Nem szaladt innen ki senki. _Cigarettára gyujt._ _Szünet._
+
+Az ördög. Elragadó teremtés az a kis fehér lány.
+
+János. Igen. _Szünet._
+
+Az ördög. Rosszkedvűnek látszol.
+
+János. Én? Nem. Nincs valami különös jó kedvem, de nincs is rá okom…
+
+Az ördög. Csak nem vagy még az esti beszélgetésünk hatása alatt.
+
+János. Na hallod, ha azt hiszed, hogy nekem nincs egyéb gondom, mint…
+mint…
+
+Az ördög. Hát persze, persze. _Kicsit_ _gondolkozik_. Nem érdekes az,
+hogy az ember néha belelovagol valamibe, mint én ma délután, és csak
+aztán jön rá, hogy: a teremburáját, minek csináltam én ezt az egészet?
+Nem voltam izléses. Mi?
+
+János. Oh kérlek.
+
+Az ördög. Igazán távol van tőlem még a gondolata is annak, hogy ő
+méltóságát olyan szemmel nézzem, mint nem tudom én… valami…
+
+János. Ejnye de furcsán beszélsz, nem ismerek rád.
+
+Az ördög. Nem, csak kellemetlen rám nézve.
+
+János. Micsoda?
+
+Az ördög. Hogy feltüzeltem magam, meg talán téged is, és a beszéd
+hevében olyan hangot mertem magamnak megengedni egy úri asszonyról
+beszélvén, amit sajnálok. Szeretném a falba verni a fejemet. És pláne
+semmi közöm nincs hozzá. Kedves, csinos, derék kis asszony. És azzal
+vége. Hagyjuk ezt a témát.
+
+János. Nagyon furcsa vagy.
+
+Az ördög. Parancsolsz egy cigarettát?
+
+János _kelletlenül_. Nem. Köszönöm.
+
+_Kínos szünet._
+
+Az ördög. Gyere fel a buffetbe. Megiszunk egy cognacot. Nagyszerű
+Martelljük van.
+
+János. Nem. Nincs rá gusztusom.
+
+Az ördög. Mondom, rossz kedved van. Talán valami kellemetlenséged volt?
+
+János. Nem volt semmi.
+
+Az ördög. Hát akkor miért vagy ilyen kelletlen? Ilyen morózus.
+
+János. Ha nagyon érdekel, én meg is mondom neked.
+
+Az ördög. Nem szoktam indiszkrét lenni.
+
+János. Én neked nagyon szívesen megmondom.
+
+Az ördög. Kérlek, hagyjuk. _Indul_.
+
+János. Ne hagyjuk. Ha talán téged most már nem is érdekel, engem kezd
+borzasztóan érdekelni, hogy miért vagyok rosszkedvű. Engem megdöbbent az
+a változás, amin, _órájára nézve_… öt órai idő alatt átmentél. Ez a
+változás izgat engem. De valahogy azt ne hidd, hogy őméltósága miatt
+beszélek most egy kicsit izgatottan veled. Jobb, ha ezt az ügyet nyiltan
+kiküszöböljük.
+
+Az ördög. Természetesen!
+
+János. Én ide azzal a szent elhatározással jöttem, hogy azt a kis lányt
+megkérem. Hónapok óta készülök erre, most csak megerősödtem abban a
+hitemben, hogy boldog leszek vele.
+
+Az ördög. Bravó. Látod ezt már szeretem. _Kezet nyujt, amit János nem
+fogad el._
+
+János. Gratulálsz? Helyesled?
+
+Az ördög. El vagyok ragadtatva. Ez végre józan beszéd. Miért nézel úgy
+rám?
+
+János _közel megy hozzá_. Az a nő, aki innen az imént kiszaladt, Jolán
+volt.
+
+Az ördög. Ugyan te bolond. _Lesüti a szemét._
+
+János _rekedten, rosszul titkolva nagy izgatottságát_. Öregem, nekem
+megmondhatod, én egy szegény, nősülésre ítélt legény vagyok. Én igazán
+nem…
+
+Az ördög. De ugyan kérlek… hogy… hogy… hogy gondolhatod, hogy őméltósága
+épen mikor… És különben is miért szaladt volna ki?
+
+János _kínosan nevet_. Én már nem vagyok ám az, aki hét órakor voltam.
+Lehűtötte a fejemet ez a tizenhárom fok nulla alatt.
+
+Az ördög. Tizenhárom fok van nulla alatt? Ne mondd.
+
+János. Annyi. _Rövid szünet, mely alatt fájdalmas mosollyal nézi._
+Nagyon érdekelnek a hőmérsékleti viszonyok?
+
+Az ördög. Nem… de… nulla alatt tizenhárom, ez igazán ritkaság… pláne
+december elején.
+
+János. Pláne december elején. _Mosolyogva néz._ Délután még nem voltál
+ilyen élhetetlen.
+
+Az ördög _zavart színlel_. Élhetetlen?
+
+János. Úgy viseled magad, mint valami jogász.
+
+Az ördög _földre süti szemét_. Mennyiben… Jogász?
+
+János _végignézi_. Nem vagy te úriember, doktor.
+
+Az ördög. Hogy értsem ezt?
+
+János. Érted, ahogy akarod. Úri embernek lenni, ehhez tehetség is kell.
+Úgy látom, neked nincs ehhez tehetséged.
+
+Az ördög. Mi ez?
+
+János. Aki nem tud tökéletesen titkolni olyasmit, aminek az eltitkolása
+gentleman kötelesség, az nem úri ember. De nem tehet róla.
+
+Az ördög. Hogy eltitkolok valamit?
+
+János. De rosszul.
+
+Az ördög. Ugyan mit?
+
+János. Ismétlem, az a nő, aki innen az imént kiszaladt, Jolán volt.
+Nekem megmondhatod, én innen ma mint vőlegény fogok távozni. Velem nem
+kell számolni. És én tudok diszkrét lenni. Nos?
+
+Az ördög. Nem… de… bár komoly ember vagy… ma nem, nem, megint ostoba
+voltam, megint elgaloppoztam magam. Gyerünk fel a táncterembe. _Indul_.
+
+János _megfogja a karját, tréfásan_. Na ne izélj öreg. Úri emberek közt
+vagyunk. Engem nem érdekel az a hölgy, sokkal jobban érdekelsz te, meg
+egy ilyen gyors siker. Az istállóját neki, hát amiért férj leszek, hadd
+tanulom én is meg a módját. No, te… hát na!
+
+Az ördög. Gentleman vagy. Nem kérdezem, mondom. Igen.
+
+János. Igen.
+
+Az ördög. És tudod, mi az élet?
+
+János. Igen.
+
+Az ördög. És ma délután nem voltam nálad és nem mondtam semmit. Eléggé
+sajnálom, amit mondtam. És… Hát amit itt a házasságról beszéltél, az
+mind egy férfi komoly szava. Ebben ne is merjek kételkedni. _János
+igenlőleg int._ Becsületszó. _János kezet ad neki._ Ülj le. Nem is
+tudod, mennyire megkönnyebbültem. Most fellélekzem, mert van valaki,
+akiről tudom, hogy hideg és okos, akinek az én szerelmi ügyemhez semmi
+érdeke nem fűződik, szóval, aki az a hideg harmadik… remélem… még van
+időd, ha talán, amit az előbb mondtál…
+
+János. Szó sincs róla. Az elképzelhető leghidegebb harmadik vagyok.
+Szóval jó volt a megfigyelésem?
+
+Az ördög _némán igent int a fejével_.
+
+_Szünet._
+
+János. Látod, hidegen hagy a dolog. De érdekel, nem tagadom. Már csak
+azért is, mert magam is férj leszek nemsokára. Jó ismerni a technikát.
+
+Az ördög. Ne kívánd ezt. Mindenki, aki a gazság technikáját ismeri, már
+tartalékos gazember.
+
+János. És az asszony?
+
+Az ördög. Hogyan… az asszony?
+
+János. Ilyen hamar megszédült?
+
+Az ördög _kézmozdulattal inti, hogy de még mennyire_.
+
+János. És a férje?
+
+Az ördög. Vak. Süket. Sánta.
+
+János _rosszul titkolt fájdalmassággal_. Ma délután, nálam, ott
+beszélted tele a fejét.
+
+Az ördög. Meg vagyok rémülve tőle. Annyira elvesztette a fejét, a
+józanságát… Azt hiszem, csalódtunk benne mind a ketten, mikor azt
+hittük, hogy ártatlan teremtés. Rettenetesen ügyes nő, aki úgylátom,
+megdöbbentő módon ért ahhoz, hogyan kell a környezetét becsapni, és be
+is csapja már ki tudja, mióta. Vagy az is lehet, hogy jóbecsületű
+asszony, túlságosan is ártatlan, és akkor megijedek magamtól, mert azt
+kell hinnem, hogy valami hipnotikus hatással vagyok rá, hogy ily
+gyorsan, ily könnyen… és ezt nem szeretném, mert ez nem kellemes dolog,
+ha tudom is én… valami beteges idegzetű… hiszen érted!
+
+János. Értem.
+
+Az ördög. Ez a félelem kínoz, ezért örülök, hogy ilyen okos emberrel
+beszélhetek róla. Kolosszális nő. Fantasztikus, bátor, olyan vakmerő,
+hogy elhül bennem a vér. Bolondul szereti a veszélyt. A minél nagyobbat.
+És tudod, most még tele vannak az ilyen nehézségek gyönyörrel,
+felkorbácsolják a lelkemet… egy csók… az ajtó mögött, amely előtt a férj
+egy lépésnyire áll… és most valami, amit ép akkor beszéltünk meg, amikor
+te jöttél… és… amikor ő… kiszaladt… mert… ő volt az.
+
+János. Nos? Nos?
+
+Az ördög. Vad ötletünk támadt. Azt mondtam neki: ma itt estély van
+nálad. Itt van egész Pest. Mind a sok bankigazgató, képviselő, ügyvéd,
+egyetemi tanár a feleségével, mind az a sok ember, akinek a
+tiszteletéből élsz. Vannak vagy százharmincan. Mert úgy-e, annyian
+vannak?
+
+János. Igen, igen.
+
+Az ördög. Azt mondtam: Fogd magad, menj fel a szobádba. És öltözködjél
+addig, amíg nem lesz rajtad más, mint csak az a belépő. Érted? Semmi
+más. Egy modern Monna Vanna. A cipőd és a selyemharisnyád, mert ezt
+látják. De azontúl semmi. Ahogy az isten megteremtett, egyszer
+jókedvében és… és… és a belépő.
+
+János. Ezt mondtad neki?
+
+Az ördög. Ezt.
+
+János. És ő?
+
+Az ördög. Belement. Be fog jönni ide, aztán velem a nagy szalonba a
+százharminc vendég közé, az egész világ elé, födetlenül, ruhátlanul,
+mint egy pogány istennő, aki részeg valami nagyon édes bortól és el
+akarja kábítani a szeretőjét valami istenien vakmerő dologgal… Tudod,
+hogy a karomon vezessem… és…
+
+János. Hogyan?
+
+Az ördög. Fölveszi a belépőjét… és nem lesz alatta semmi. És ezt csak én
+fogom tudni meg ő… Meg… most már te. Hát ez valami rettenetesen szép
+érzés lehet. Ilyen izgató keverékét az asszonyi édességnek és a nagy
+veszedelemnek nem is tudtam elképzelni. És ez az első nap. Most képzeld,
+milyen szerető lesz ebből az asszonyból! Miket talál ez ki! Micsoda
+olthatatlan szenvedély! Micsoda izgató érdekesség! Lobog bennem a vér,
+magas, piros lánggal, ha erre gondolok! Haj hó!!
+
+János _kitörve_. Hazudsz!
+
+Az ördög. Micsoda?
+
+János. Hazudsz te kalandor.
+
+Az ördög. Bocsáss meg… de hiszen most te kelepcébe csaltál engem…
+megcsaltál… te szereted azt az asszonyt!
+
+János. Hát tudd meg, igenis szeretem. De hogy sejtelmed legyen róla,
+mennyire szeretem, tudd meg azt is, hogy meg fogok nősülni.
+
+Az ördög. Hogyan…
+
+János. Hallgattam itt ezt a vérlázító hazugságot, amit kieszeltél.
+Nézem, hogyan mulattatja magát egy romlott idegrendszer egy ilyen
+gondolattal. Mert ezt itt a magad mulatságára hazudtad. Százat ismerek
+ilyet, aki hazudik nőkről, nem is azért, hogy hencegjen, hanem hogy
+mialatt hazudik, élvezzen. De ha csak vallomást akartál kicsikarni
+belőlem: igenis szeretem. És az én szerelmem tiszta, szent, én ennek a
+szerelemnek kiállok az útjából, érted? Elveszek feleségül egy szegény
+kis lányt, kiegyezem a boldogtalanságommal. De a fél életemet feláldozom
+ennek az asszonynak a tisztességéért, meg azért a tudatért, hogy talán ő
+is szenved én miattam. Hogy ne rántsam le az ő tiszta, hófehér lelkét
+egy piszkos hotelszerelem sarába… Hazugságokba, bujkálások, véres,
+sáros, piszkos könyek közé… amikről te nem tudsz, mert piszkos vagy
+magad is, mint a többi, mert méltatlan vagy még arra is, hogy a cipője
+porát lecsókoljad. És most meg foglak büntetni azért, amiért elárultam
+magamat. A gaz hazugságodért ki foglak kergetni innen, a saját
+felelősségemre, a magam úri passziójából, mintha téli kabátot loptál
+volna. És figyelmeztetlek, hogy jobban teszed, ha csöndesen, elegánsan,
+magadtól mégy el, mert abban a nem várt esetben, ha nem mennél el
+magadtól, én megfogom a gallérodat és kidoblak. Takarodjál!
+
+Az ördög _nagyon komolyan, gőgösen néz rá, csípőjére tett kézzel_. Most
+megint hozzányúlnál ahhoz a revolverhez, de tisztelettel
+figyelmeztetlek, hogy most nálam van.
+
+János _feléje megy_. Azt mondtam, hogy takarodjál. _Az ördög egyre
+hátrál a lépcső felé._ Ebben a pillanatban ezen a világon semmitől sem
+félek. _Támadólag megy feléje, az ördög hátrál, néhány lépcsőfokon föl
+is megy, aztán hirtelen a csukott ajtóra néz, mely ebben a pillanatban
+kinyílik. Kiegyenesedik. Diadalmas örömmel néz Jánosra._
+
+Az ördög. Itt van! _Nagy csönd. A két férfi némán áll egy kis ideig. Az
+ördög a lépcsőn félre áll, mintegy egymaga áll sorfalat az érkező
+Jolánnak. Jolán belép az ajtón, felemelt_ _fővel, félig lehunyt szemmel,
+lassan, méltóságteljesen jön le a lépcsőn. Mikor leér, lassan fölemeli a
+szemét és ránéz Jánosra. Az ördög lejön utána. Jolánon nagyon gazdag,
+földig érő, uszályos belépő van, melyből csak a cipője orra látszik ki,
+s mely födetlenül hagyja dekoltált vállát. A belépő elől nyílik, de most
+földig össze van fogva._
+
+
+HETEDIK JELENET.
+
+János, az ördög, Jolán, majd László.
+
+_Jolán nyitva hagyta az ajtót, úgy, hogy most nagyon fojtott, halk zene
+hallatszik. Valami fájdalmas keringő._
+
+Jolán. Még ma nem is beszéltem magával János.
+
+János _mereven nézi a köpenyt_. _Halkan az ördöghöz._ Mi ez?
+
+Az ördög. Ez egy belépő. _Fölényesen mosolyog és szorosan Jolán mellé
+áll._
+
+Jolán. Úgy látszik, az estélyünk mégis sikerült. Az emberek jól érzik
+magukat. A fiatalság olyan bolondul táncol, mintha a lányoknak mindnek
+ez volna az első báljuk, a férfiaknak meg az utolsó.
+
+Az ördög. Csupa mámor a levegő. A jó pezsgő gőze száll. Furcsa, hogy
+ebben a mulató milieuben János ilyen szomorúnak látszik.
+
+Jolán. Szomorú?
+
+János. Nem! Jól mondta, csak annak látszom. Belül e pillanatban olyan
+víg vagyok, amilyen még nem voltam soha életemben.
+
+Jolán. Ennek örülök.
+
+János. Húsz éves vagyok, gyerek vagyok, szamár vagyok.
+
+Az ördög _vígan_. Na-na-na.
+
+János _Jolánhoz_. Higyje el. Tombol bennem valami vad vígság. Ilyet még
+nem hallott tőlem, de szeretném magamat leinni a sárgaföldig.
+
+Jolán. János! Maga mondja ezt? Soha életében nem ivott egy korty bort.
+
+János. Ma csupa olyan dolgok történnek velem, amik soha életemben nem
+fordultak elő. Például még soha életemben nem nősültem.
+
+Jolán. És ma nősül?
+
+János. Feltétlenül.
+
+Az ördög. Én már gratuláltam is neki. Vérbeli kis lány.
+
+János. Ő is csak bálvány, amit faragok magamnak, hogy a magam szívét
+szeressem benne. Ezért szép. A bálvány maga kő, fa, kóc, csepű vagy
+pláne rongy. Minden rongy.
+
+Az ördög. Mégis csak keserű vagy belül is.
+
+János. Ez a legénybúcsú keserűsége. Az ember kiadja magából az utolsó
+epét és aztán jön a tiszta, derűs élet, a nyugalom, a szent boldogság, a
+szűz lány és a szűz szerelem.
+
+Jolán. El vagyok ragadtatva magától.
+
+János. Undoritó, hogy ma mindenkinek tetszem.
+
+Jolán. Úgy látom János, maga már ivott. Legalább a tónusából dűl az
+alkohol.
+
+János. No végre, hogy nem tetszem.
+
+Az ördög. Ma kötekedő hangulatban van. Hozzám is szigorú volt.
+
+János _nem tudva magát türtőztetni_. Meg fog hűlni. Miért nem veti le a
+belépőjét.
+
+Az ördög. Valószinűleg, mert fázik.
+
+Jolán _összébb vonja magán a belépőt_. Fázom.
+
+Az ördög. Ha nem tudnám, hogy az ilyen kicsinyesség távol van öntől, még
+azt hinném, hogy azért nem veti le, mert szép és drága.
+
+Jolán. Ne foglalkozzunk annyit evvel a belépővel. _Jánoshoz_. Láttam,
+nagyon jól érezte magát a kis lánnyal.
+
+János. Nagyon.
+
+Az ördög. Mulatságos volt, hogy hogyan beszélt egymással ez a két
+különböző ember. Én szeretem az ilyen pikantériákat.
+
+Jolán _körülnéz_. Én nem tudom… Maguk nem fáznak itt? Mintha hideg
+volna.
+
+Az ördög. Én is azt akartam mondani az előbb.
+
+János. Olyan meleg van, hogy… valóságos forróság.
+
+Jolán. Tudja isten, én mégis fázom.
+
+Az ördög. Talán nincs elég melegen öltözve. Ez meggondolatlanság.
+
+Jolán. Előbb-utóbb rájön az ember, hogy ami ezen a világon édes, az mind
+meggondolatlanság.
+
+János _izgatottan_. A vakmerőség is édes?
+
+Jolán. Mit érdekli ez magát? Volt már maga valaha életében vakmerő?
+
+János _végleg elvesztve önuralmát_. Nem féltek tőlem? _Jolán megretten._
+
+Az ördög _hidegen_. Én még a bevégzett férjektől sem félek. Hogy félnék
+egy vőlegénytől? _A téli kert felől besiet László._
+
+László _az állás szerint Jánoshoz ér legelőször_. Összeesküvés?
+
+Az ördög. Nem. _László karonfogja Jánost és lassan oldalt megy vele._
+
+László _halkan_. Na, mi van a kis Elzával? _Csöndesen beszélnek._
+
+Jolán _a színpad másik oldalán az ördöghöz_ _hirtelen._ Mit mondott maga
+erről a belépőről ennek az embernek?
+
+Az ördög. A belépőről semmit nem mondtam. Arról beszéltem, ami alatta
+van.
+
+Jolán. Maga ennek az embernek… csak nem azt mondta, hogy…
+
+Az ördög. Nos.
+
+Jolán. Az izgatottságából, a beszédjéből azt veszem ki… csak nem hitette
+el vele, hogy ez alatt… nincs… Feleljen!
+
+Az ördög. Eltalálta.
+
+Jolán. De hisz ez iszonyú!
+
+Az ördög. Nem szeretem ezt a felháborodást. Maga az első célzásnál
+nagyon jól tudta, hogy mit mondtam neki, és örült ennek, mert látta,
+hogy sikerült a kisérletem, hogy most el fogja magát árulni, most kitör
+belőle a féltékenység, a szerelem, a vad szenvedély… látta a szemén,
+érezte a hangján, hogy ő most elképzeli magát ez alatt a belépő alatt és
+a csontjai reszketnek erre a gondolatra… ezt maga látta, ezt maga
+élvezte, ezt maga nagyon jól tudta.
+
+Jolán. Hogy meri azt mondani, hogy tudtam? Ha ezt tudtam volna…
+
+Az ördög. Kérem, maga az első célzásra ledobhatta volna magáról a
+belépőt, vagy kinyithatta volna, vagy kinyitná most. Hiszen még most sem
+nyitja ki!
+
+Jolán _a szemébe néz nagyon fölényesen_. Honnan tudja maga azt, hogy én
+nem voltam tisztában a maga ötletével már akkor, mikor ezt a belépőt
+fölvettem?
+
+Az ördög _meglepődve_. Hogyan…
+
+Jolán. Hát azt hiszi, nem értettem rögtön?
+
+Az ördög. Hogyan… kitalálta a gondolatomat?
+
+Jolán. Ki én.
+
+Az ördög. Szóval most ön… úgy van, ahogy mondtam, vagy úgy… ahogy ő
+gondolja?
+
+Jolán. Na, édesem! Most mutassa meg mit tud! Most tessék kombinálni!
+
+_János ez utolsó szavak alatt a lépcsőig kísérte_ _Lászlót, aki sietve
+távozik. János megvárja, míg becsukódik mögötte az ajtó, aztán hirtelen
+Jolánhoz lép._
+
+János. Jolán…
+
+Jolán _a támadó föllépésre az ördöghöz fordul_. Doktor, megigérte, hogy
+elkísér… körül kell járnom a termeket… az uramat se láttam egy fél óra
+óta… százharminc vendégem van… illik mindenikkel legalább egy szót
+váltani. Kérem a karját.
+
+Az ördög. Nem is hiszi, milyen örömmel… _A karját nyujtja feléje._
+Gyerünk.
+
+Jolán _hanyagul hátra szól_. János… maga nem jön?
+
+János. Nem. _Hirtelen_. De maga itt marad.
+
+Jolán _megáll, még mindig az ördög karján_. Tessék?
+
+János. Itt marad.
+
+Az ördög _agressziv hangon_. Hogyan!
+
+János. Mert én akarom. Itt marad, mert egy szóm volna önhöz. _Az ördög
+elereszti az asszony karját._ Kérlek, te is itt maradhatsz. Illetve…
+neked is azt parancsolom, hogy maradj itt.
+
+Az ördög _egy lépést tesz feléje_. Mi ez?
+
+Jolán _kezét a homlokára teszi_. _Nagyon izgatottan._ Kérem, doktor,
+vezessen azonnal a szobámba… nem jól érzem magam…
+
+János _mint aki átvette a parancsnokságot_. Innen nem mozdul senki. _A
+lépcsőre lép, becsapja az ajtót, a zene ezért elvágódik._ Számoljunk le
+egy kicsit.
+
+Jolán _nagyon izgatottan_. Kérem, doktor, azonnal nyujtsa a karját és
+vezessen a szobámba.
+
+Az ördög _nyugodtan_. Méltóságos asszonyom, minden tekintetben
+rendelkezésére állok.
+
+János _Jolán elé lép_. Itt fog maradni. Ne kényszerítsen arra, hogy
+megérintsem.
+
+Jolán _dacosan_. Hozzám akar nyúlni? Ha őrült, elvitetem!
+
+Az ördög _fenyegetőleg áll elébe_. Ha azonban nem őrült… _A szemébe
+néz._
+
+János. Jolán, kérem, vesse le a belépőjét.
+
+Jolán _élesen_. Nem.
+
+János. Jolán, vesse le a belépőjét.
+
+Jolán _az ördögre néz_. Kénytelen vagyok az ön védelmét kérni… az uram
+nincs itt… a ház tele van vendégekkel…
+
+Az ördög _közibük áll_.
+
+Jolán _félre_. Vergődik… De mindent megérdemel.
+
+János. Nem veti le. Nem meri levetni.
+
+Jolán _nem felel_.
+
+János. Én… a halálba megyek. _Jolán válla felé kap, hogy lerántsa róla a
+belépőt. Az ördög kivédi a mozdulatot, elkapja János karját, mielőtt még
+Jolánt érinthette volna és nem ereszti el._
+
+Jolán _fölegyenesedik_. Miért nem engedte, hogy letépje rólam? _Csönd.
+Az ördög lassan elereszti János karját._
+
+Az ördög _halkan, szégyenlősen, de őszintén_. Mert ebben a pillanatban,
+méltóságos asszonyom, magam sem tudom, hogy hogy áll az az ügy az
+öltözetével. _Csönd_.
+
+Jolán _az ördöghöz_. Kérem, doktor, segitse le a belépőmet. _Feléje
+fordítja a vállát._
+
+Az ördög. Asszonyom… nem merem.
+
+János. Én igen… _utána nyúl vadul._
+
+Jolán _felsikolt_. Nem! _Görcsösen összefogja a belépőt. Az ördög
+bámulva áll, aztán megvakarja a tarkóját, mint aki jelzi, hogy baj van.
+A két férfi megdöbbenve, mozdulatlanul áll. Jolán lassan indul a lépcső
+felé._
+
+Jolán _az első lépcsőfokon megáll és visszanéz_. _Fájdalmas
+megvetéssel._ Férfiak.
+
+_Fent az ajtóban megjelenik László._
+
+László. Az urak meg fognak bocsátani édesem, de a kegyelmes úr most
+elmegy. Illik, hogy néhány szót szólj hozzá. Gyere fiam.
+
+Jolán _a lépcsőn_. Kérlek Alfréd, segítsd le a belépőmet. Háttal áll a
+két úrnak.
+
+László. Nagyon szívesen angyalom. _Leveszi róla a belépőt és a karjára
+veti. Jolán az iménti estélyi ruhájában van._
+
+Jolán. És most gyerünk. _Sietve el Lászlóval az ajtón. János
+megszédülten néz utána._ _Csönd és pillanatnyi szünet. Aztán felriad
+János és az ördög felé fordul._
+
+János. Mi volt ez? _Ökölre szorított kézzel, támadólag lép az ördög
+felé._
+
+_Az ördög, aki az első támadó mozdulatra már a revolverzsebéhez nyult,
+most hirtelen előkapja a revolvert és gyorsan János jobb kezébe adja.
+János gépiesen átveszi._
+
+Az ördög. Vigyázz, meg van töltve.
+
+_Az ördög nyugodtan, a legnagyobb biztonságban nézeget másfelé, mint aki
+érzi, hogy nem történhetik semmi baja. János az első pillanatban
+mozdulatot tesz a revolverrel, de aztán érzi, hogy nem tudja, mit
+csináljon vele. Leereszti, csöndesen a fotelbe ejti, lehorgasztja a
+fejét és hátat fordít az ördögnek._
+
+Az ördög _aki ezalatt lassan, nyugodtan átsétált jobb felé, nagyon
+csöndesen._ Ha most nem adok egy töltött revolvert a kezébe, hogy
+lelőjjön vele, még talán meg is ütött volna. _A télikerten át elsétál._
+
+
+NYOLCADIK JELENET.
+
+János, majd Elza.
+
+_János még mindig áll. Most a télikert felől belép Elza, utcára öltözve,
+beburkolt fejjel, belépőben, mint ahogyan bálból mennek haza a leányok._
+
+Elza _a bejárathoz közel marad_. Halkan. Mi már megyünk. A legtöbb
+vendég el is ment.
+
+János _az első szóra már megfordult és nézte Elzát. Most hirtelen
+felkiált._ Édes, szép, szegény, kis gyerek. _Feléje indul, látszik, hogy
+most meg akarja csókolni. De abban a pillanatban, amint két lépésnyire
+ér hozzá, hirtelen megjelenik az ördög és nyugodtan átsétál közöttük.
+Megáll._
+
+Inas _jobbról nesztelenül jön, Elzához_. A kedves mama őnagysága lent
+vár a vesztibülben.
+
+János. Lekísérem. _Jobbra kifelé indulnak, lassan._
+
+Az ördög _az inashoz_. Maga pedig menjen velük és vigyázzon, hogy el ne
+csússzék a havon a kisasszony, mikor beszáll a kocsiba. _Inas el._
+
+_Az ördög nyugodtan ahhoz a fotelhez sétál, amelyben a revolvere van,
+elveszi onnan és zsebre dugja. A lépcső felől belép Jolán._
+
+
+KILENCEDIK JELENET.
+
+Az ördög, Jolán, majd László.
+
+Jolán _sietve jön le az asztal felé_. A maga kisérlete sikerült. _Leül
+az asztalhoz._
+
+Az ördög. Mit csinál?
+
+Jolán _tollat fog_. Levelet írok. Megnézheti kinek. _Ír._
+
+Az ördög. Nagyságos Száki János úrnak. Ez csak a boríték. Mi lesz benne?
+
+Jolán _nagyon izgatottan_. A megoldás lesz benne. _Homlokára teszi a
+kezét._ Nem tudok többé a szemébe nézni. Mikor most az előcsarnokban
+találkozott a pillantásunk, azt hittem, összeesem. Ennek a néhány
+vendégnek, aki még itt van azt mondtam, hogy rosszul érzem magam és
+visszavonulok. Már mennek úgy is, négy óra van. _A tollhoz nyúl._
+
+Az ördög. És mit akar írni?
+
+Jolán. Levelet. Rettenetesen sikerült a maga próbája. Megírom neki, hogy
+azonnal takarodjék, menjen el rögtön. Elhitte rólam ezt az aljasságot…
+ezt a… Ezzel legalább örökre vége mindennek. Ne lássam soha többé, mert…
+
+Az ördög. Mert szereti.
+
+Jolán _megijed_. Mi? _Erőt vesz magán._ Nem, mert azt tette, amit tett.
+És most írom, rögtön írom, amíg izzik a gyűlöletem.
+
+Az ördög. Sajnálom, hogy éppen én…
+
+Jolán. Nem haragszom. Sőt köszönöm. Minden rosszasága mellett maga okos
+embernek látszik. Nekem olyan szolgálatot tett, amiért mindent
+megbocsátok. _A tollhoz nyúl._ És ha ezt a levelet megkapja, akkor
+legalább örökre visszatér a nyugalmam, amely már ma éjszaka majdnem
+elveszett.
+
+Az ördög. Felajánlok még egy szolgálatot.
+
+Jolán. Mit?
+
+Az ördög. Én kezdtem, hadd végezzem is én. Azt hiszem… talán jó volna ha
+én diktálnám azt a levelet. Nekem most hidegebb a fejem, mint a magáé.
+Szigorú, kitiltó levelet. Maga talán nem is tudna.
+
+Jolán. Gondolja?
+
+Az ördög. Röviden, szárazon, örökre.
+
+Jolán _hirtelen elhatározással_. Diktálja!
+
+Az ördög. De olyan lesz, mint mondta. Nagyon szigorú.
+
+Jolán _tollal a kezében_. Olyan, olyan.
+
+Az ördög. És örökre.
+
+Jolán. Örökre.
+
+Az ördög. Hát írja, – Uram! _Könnyedén a fotel hátára támaszkodik és
+Jolán válla fölött nézi az írást._
+
+Jolán _ismétli, leírja_. Uram!
+
+Az ördög. «Amint ezt a levelet elolvasta, azonnal menjen el a
+közelemből. Ne is kérdezősködjék. Menjen el. Soha többé az életben mi
+ketten nem fogjuk látni egymást. Arról, hogy én ne lássam, gondoskodni
+fogok magam. Hogy ön ne lásson, erről ön fog gondoskodni, ha ugyan
+maradt még a lelkében valami csöpp tisztességérzés.»
+
+Jolán. Érzés.
+
+Az ördög. «Én önt próbára tettem, mert komolyan vettem a mi kettőnk
+testvéri viszonyát. Ön engem megsértett abban, ami nekem a legszentebb.
+Tele vagyok fájdalommal, s ennek ön az oka, aki még ma délután azt
+hazudta nekem, hogy egy férfi szent hitével tisztel. Az a testvéri hang,
+amelyen délután beszéltünk, úgy hatott rám, mint valami balzsam. Boldog
+és tiszta voltam. És mi történt? Most e próbán elhitte rólam a
+legrosszabbat, amit nőről el lehet hinni. Mert elvakult. Mert nem úgy
+szeret, mint a testvérét, hanem úgy, mint ahogy bűnös asszonyokat szokás
+szeretni. És ez a szerelme…»
+
+Jolán _visszanéz az ördögre_.
+
+Az ördög. «… ez a szerelme, mely délután még megnyugtató volt, itt
+megmutatkozott a maga igazi formájában. Nem szebb, nem különb ez, mint
+akármelyik más férfi vágya, aki bírni akar engem. Meg vagyok csalva.
+Örökre elvette a lelkem nyugalmát. Amióta elárulta magát, önre gondolok,
+érzek valahol egy férfit, akit kínoz a szomjúság utánam. Tudom, hogy nem
+tud aludni. Az én fehér karommal álmodik ébren. Érzem a távolból a
+nyugtalanságát és ez halálra izgat. Kikezdi a lelkemet. Most már az én
+szent csöndességemnek is vége. Férfival álmodó asszony lettem, és ebből
+nem lehet kigyógyulni. Most már én tudom a földiségét ennek a
+szerelemnek, most már nem tudok az uram szeme közé nézni, most
+fölszabadítottam minden érzékemet. A hallgatásom most már nem csöndes
+szomorúság, hanem elfojtott tombolás, amibe bele fogok pusztulni.
+Mindennek vége, kiszabadult belőlem az asszony, a becsület láncára vert
+szerelmes asszony. Választanom kell: meghaljak-e, vagy kínlódjam. Vannak
+pillanataim, mikor megbocsátok a gonoszságának. Vad, féltékeny hím volt
+mikor a ruhát le akarta tépni rólam. A természetes érzésem azt súgja: ez
+szép volt, ez a férfi szeret és ilyenkor újonganék, hiszen szeret az,
+akiért magamra vettem egy egész élet szenvedését, hiszen nem kell mást
+tennem, mint csak az ő vállára kell hajtanom ezt az elkínzott, izzó, kis
+fejemet, hiszen ott meg van minden vigasztalás, hiszen a te egy csókod…»
+
+Jolán _visszanéz_.
+
+Az ördög. «A te egy csókod mindenért megvált engem, hiszen a te ölelésed
+az én megsemmisülésem, minden fájdalomnak a vége, hiszen, ha egyszer oda
+bujhatnék a melledre, elkészülve a legvadabb öleléseidre, mint a
+martalékod, akkor akár meg is halhatnék mindjárt, mert akkor bevégződött
+rám nézve az élet. A melledre bújni, a szemedbe mosolyogni, félve,
+reszketve, de várva minden rosszat, amitől félek. Most minden, minden
+elsülyedt, eltünt körülem, nem látok mást mint a te forró szádat, ami
+arra született, hogy én rátapasszam az én szomjas, szegény számat…
+
+_Jolán lázasan ír, majd hogy az asztalra nem hajtja a fejét._
+
+ezt a szenvedőt, ezt a minden csókon keresztül is szűzet, ami a tied
+János, a tied, vedd el, elbágyadva adom oda a te mohó férfiszádnak, vedd
+el, hiszen addig vagyok csak szegény, amíg mindent el nem vettél tőlem.
+Ma éjszaka virrassz miattam, mint ahogy én is virrasztani fogok te
+éretted, édesen rossz lelkiismerettel, hogy tudjam, hogy te sem alszol,
+hogy a nagy fényes szemed felém néz a távolból, felém, aki reszketve,
+sírva, meghódolva, megbukottan várlak, várlak, minden szerelmes
+gondolatommal várlak… áldjon meg az isten.»
+
+_Szünet. Az ördög, aki a székre hajolva az utolsó szavakat már a fülébe
+suttogta az_ _asszonynak, most elhagyja a fotelt. Az asszony ráhajlik a
+levélre. Aztán felnéz._
+
+Jolán. Mit írtam én itt le?
+
+Az ördög. Egy nagyon szigorú, kitiltó levelet.
+
+Jolán. Írtam… szégyellem, hogy leírtam, de mikor láttam, hogy mit akar,
+már csak arra voltam kiváncsi, hogy tudom-e abbahagyni. Nem tudtam.
+Istenem… a toll vitte a kezemet. _Nézi a levelet._ Most lefőzött.
+
+Az ördög _elveszi az asztalról a levelet, beteszi a borítékba._
+
+Jolán _rémülten_. Mit csinál?
+
+Az ördög _hidegen_. Átadom a levelet a címzettnek.
+
+Jolán _felsikolt_. Csak nem gondolja, hogy… ah! de hiszen csak tudja,
+hogy nem akartam én ezt leírni.
+
+Az ördög _hidegen_. Asszony néha nem akarja azt, amit ír. De mindig azt
+írja, amit akar.
+
+Jolán. De hiszen én ezt nem neki írtam… magamnak írtam! _Nagy
+rémületben._ De hiszen… _A lépcső felől belép László._
+
+László. Nini. _Az ördögre mutat._
+
+Az ördög. Parancsol!
+
+László. Ez aztán a derék ember, már mindenki elment, ő még mindig
+mulattatja a háziasszonyt.
+
+Az ördög _zsebre dugja a levelet_. Ilyen kedves társaságban, mint a
+méltóságos asszony, nem csoda, ha elfeledkezem mindenkiről.
+
+László. Megiszik velünk egy pohár cognacot? Így kedélyesen… en famille.
+
+Az ördög. Köszönöm. Nekem holnap korán reggel fontos látogatást kell
+tennem. _Meghajol_. Méltóságos asszonyom… _Kezet nyujt Lászlónak_…
+nagyon örültem, hogy ebben a vendégszerető házban tölthettem egy estét.
+Köszönöm.
+
+László. Részemről a szerencse. Remélem, máskor is megtisztel.
+
+Az ördög _némán meghajol, indul a télikert felé_.
+
+Jolán, _mikor látja, hogy az ördög el akar_ _menni a levéllel,
+felcsuklik, halkan sikoltva._
+
+_Az ördög sarkon fordul._
+
+Az ördög. Parancsol!
+
+Jolán _halálos rémületben, de mosolyt erőltetve, mintha semmiségről
+volna szó_. Itt az asztalon… egy… cédula volt… véletlenül… nem vette
+magához? _Nagyon sírhatnék._
+
+Az ördög _az íróasztalára mutat_. Ott? Valami reklámcédula volt… De ha
+talán László urat érdekli… _Hirtelen a belső zsebéhez nyúl._
+
+Jolán _hirtelen, halálos rémületben_. Nem! _Hirtelen elcsöndesült
+hangon_… hacsak az volt… _halkan, keservesen nevet_.
+
+Az ördög _nagyon halkan_. Kezét csókolom. _Hirtelen elmegy a télikerten
+át._
+
+
+TIZEDIK JELENET.
+
+Jolán, László.
+
+László _visszajön onnan, ameddig elkísérte az ördögöt. Fáradtnak
+látszik._ Nagy munka volt ez az estély édesem… Láttam, hogy fárasztott
+téged… Elvonultál, angolosan…
+
+Jolán _végig simítja homlokát_. Igen.
+
+László. Látom, téged izgat ez. De meg is szépít. Ma gyönyörű voltál.
+Mintha ma este virágzottál volna ki. Szeretnélek mindig így látni.
+_Jolán az asztalhoz támaszkodik._ Fáradt vagy? _Jolán igent int._
+
+László _hozzája megy_. Édes szép kis feleségem… Az enyém vagy, ugy-e?
+
+Jolán. Igen.
+
+László _megcsókolja_. Édes…
+
+Jolán _kelletlenül_. Kérlek…
+
+László _az órájára néz_. Négy óra mult. Gyere szépen édes fiam… vesd le
+szépen ezt a királynői ruhád… és pihenj le szépen az ágyacskádba…
+_Hozzája bújik_… Igen?
+
+Jolán. Hagyj kérlek… nagyon ideges vagyok…
+
+László. Hogy ég az arcod, mint a tűz…
+
+Jolán _nagyon idegesen, szinte durván_. Alfréd.
+
+László. Jó, megyek. _Jobbfelé indul._ Itt akarsz maradni?
+
+Jolán. Itt ülök még egy kicsit. Hagyj, kérlek.
+
+László. Jó.
+
+_Szünet. Inas a télikert felől jön._
+
+Jolán. Mit akar?
+
+Inas _nagyon halkan_. A csillárokat jöttem eloltani méltóságos
+asszonyom.
+
+Jolán. Oltson el mindent.
+
+_Az inas eloltja előbb a télikert világítását, aztán felmegy a lépcsőn
+és ott eloltva az összes többi világosságot, kimegy az ajtón. Most a
+télikert üvegfalán kilátni a kertbe, mely hóval van borítva és melyen
+ragyog a holdfény. Kis szünet. Aztán László nagyon csöndesen szól._
+
+László. Virrasztani akarsz itt fiam? Okosabb, ha aludni mégy. _Vár,
+aztán vállat von és elmegy._
+
+Jolán _fáradt, nagyon csöndes hangon_. Okosabb, ha aludni megyek?
+_Lassan, megadva magát, az ajtó felé indul. Ebben a pillanatban látszik,
+amint az ördög a kertben az üvegfal mentén jobbról jön. Az üvegfalnál_
+_megáll, benéz. Cilinder, bunda van rajta, égő szivar a szájában. Aztán
+elmegy az üvegfal mögött balra. A kert hátterén fehér kőfal van. Ezen,
+amint elmegy, hirtelen óriásira nő, felszalad az árnyéka._
+
+Jolán. Nem megyek.
+
+_A fotelbe veti magát. Legördül a függöny._
+
+
+
+
+HARMADIK FELVONÁS.
+
+_Ugyanaz a szín, mint az első felvonásban. Délután fél három óra._
+
+
+ELSŐ JELENET.
+
+Az ördög, András.
+
+_Mikor a függöny felgördül, az ördög a szoba közepén áll, András pedig
+jobbról, a bejáratajtó közelében._
+
+Az ördög. Mit akar?
+
+András. Fel akarok menni a nagyságos úrhoz jelenteni, hogy egy hölgy van
+itt.
+
+Az ördög. Miféle hölgy?
+
+András. Úri hölgy.
+
+Az ördög. És mit akar?
+
+András. Beszélni akar a nagyságos úrral. Mondtam neki, hogy a nagyságos
+úr az éjjel bálban volt és még mindig nem kelt föl, de erre azt mondta,
+hogy majd megvárja.
+
+Az ördög. Ismeri maga azt a hölgyet? Volt az már itt?
+
+András. Nem volt itt soha.
+
+Az ördög. Bocsássa be. _András el, belép Elza._
+
+
+MÁSODIK JELENET.
+
+Az ördög, Elza.
+
+Az ördög. Ah?!
+
+Elza. Maga itt is itt van? Micsoda maga itt? Titkár?
+
+Az ördög. Jóbarát vagyok, semmi más. Véletlenül talál itt. Kezét
+csókolom.
+
+Elza. Jónapot. Nekem nem mondták, hogy van itt valaki. Akkor nem is
+jöttem volna be. De ha csak maga az a valaki, hát most már itt maradok.
+_Leül, majdnem háttal neki._
+
+Az ördög. János az éjjel – ma reggel jött haza.
+
+Elza. Tudom. Mit jelent ez?
+
+Az ördög. Azt jelenti, hogy még mindig az ágyban fekszik. Én már
+nyolckor talpon voltam, ő meg még délután fél háromkor is fekszik. De
+lehet, hogy már öltözik. Bejelentsem neki talán a kedves meglepetést?
+
+Elza. Nem szükséges, megvárom. Legalább körülnézek itt. Én tudniillik
+még nem voltam itt soha.
+
+Az ördög. Tudom.
+
+Elza. Honnan tudja?
+
+Az ördög. Az inastól. Az, hogy egy nő mindennap idejár, titok maradhat
+az inas előtt. Azt, hogy még soha nem volt itt, nem lehet előtte
+eltitkolni.
+
+Elza. Magam jöttem ide. Tudja, hogy ez nem illik?
+
+Az ördög. Tudom.
+
+Elza. Honnan tudja?
+
+Az ördög. Ezt is az inastól. Azt mondta, hogy aki künn vár, – úrilány.
+
+Elza. Láttam rajta, hogy annak tart. Ez az inas az első férfi Pesten,
+aki úgy beszélt velem, ahogy úrilánnyal beszélni illik.
+
+Az ördög. Kokottnak nézte. Tévedett.
+
+Elza. Én tévedtem. Úgy látszik, itt nem ő az inas.
+
+Az ördög. Nem tévedett. Ő az inas. Amennyiben nem anyakönyvvezető.
+
+Elza. Miért?
+
+Az ördög. Úrilány előtt egy garzonlakás ajtaját csak két ember nyithatja
+ki. Vagy az inas, vagy az anyakönyvvezető. Gusztus dolga, ki melyiket
+választja.
+
+Elza. Figyelmeztetem, hogy én egyszer egy barátnőm lakásán egy férfit,
+aki mikor magunkra maradtunk, megcsókolt, tettleg inzultáltam.
+
+Az ördög. Én pedig egyszer egy barátom lakásán egy nőt, aki mikor
+magunkra maradtunk, tettleg inzultált, megcsókoltam.
+
+Elza. Ez itt nem a maga barátjának a lakása. Ez itt festőműterem, ahova
+eljöhet mindenki portrét rendelni. Ez így van. Ne csináljon ilyen gúnyos
+képet.
+
+Az ördög. Pardon, nem én vagyok a festő. Én olyan képet csinálok,
+amilyen nekem tetszik.
+
+Elza. Mi van abban, ha én idejövök lefestetni magamat? Akár, ha egyedül
+is? Ez ellen nagyon kevés kifogás eshetik.
+
+Az ördög. Kifogás: kevés. Ráfogás: sok.
+
+Elza. Mondja mindjárt, hogy azt fogják rám, hogy a szeretője akarok
+lenni!
+
+Az ördög. Azt nem. De súlyosabbat. Hogy akar a felesége lenni.
+_Csönget._
+
+Elza. És ha ez nekem eszem ágában sincs?
+
+Az ördög. Akkor én legyek juhászkutya hat hétig. _Megjelenik András az
+ajtóban._ András… azt a kis sárga bőrtáskát… a télikabátomból. _András
+el._
+
+Elza. Ne féljen, ma nem fogok sírni.
+
+Az ördög. Nem félek. Én csak a nevető nőktől félek. _Átveszi a táskát,
+leteszi._ Miért jött ide?
+
+Elza. Ma meg akarom rendelni az arcképemet Száki Jánosnál, és e célból
+mindennap ide fogok jönni.
+
+Az ördög. Mindennap ide fog jönni, és e célból megrendeli az arcképét.
+
+Elza. Frakkos nem tagadja meg magát. Bosztont táncol a mondatokkal. Hol
+előretolja, hol megfordítja őket. De én szívesen táncolok úgy, ahogy
+maga vezet. Én ma föltettem magamban, hogy elkezdem a harcot. Most
+mindennap egy óráig itt fogok ülni vele, kettesben, szép pózban,
+kicsinosítva, és meg fogom mutatni, mit tudok.
+
+Az ördög. Magába akarja szerettetni.
+
+Elza. Mindennap egy óráig, másfél óráig a szemembe kell néznie.
+Befolyást gyakorolok rá. Más boldog lányok másként kapják a szerelmet.
+Én nekem, úgy látszik, küzdenem kell érte. Kiülöm magamnak.
+
+Az ördög. Nem tudja, hogy van itt még valaki, aki idejár a portréját
+lefestetni?
+
+Elza. Tudom. Azért jövök én is. Harcoljunk egyforma eszközökkel.
+Meglássuk, kinek a portréja sikerül jobban.
+
+Az ördög. Micsoda bátor hang! Tegnap még nem beszélt így!
+
+Elza. Tudja, tegnap még haboztam. Azt tanácsolta, hogy küzdjek.
+Gondoltam: szép, amit mond, de… aludjunk rá egyet. Én óvatos lány vagyok
+ám. Én az ilyesmire nemcsak egyet, hanem kettőt is szoktam aludni. Egyet
+pro, és egyet kontra.
+
+Az ördög. Nos és?
+
+Elza. Nem tudtam elaludni. Épp azokon az éjszakákon nem tud elaludni az
+ember, amikor olyasmik történnek vele, amikre jó volna aludni egyet.
+Úgy-e, ez szomorú?
+
+Az ördög. És miért nem várta meg a holnapot?
+
+Elza. Mert örülök, hogy egyszer életemben vad és meggondolatlan vagyok.
+Most beledobom magamat a küzdelembe, így álmatlanul, izgatottan,
+idegesen, amíg bolond vagyok. Oly szép, oly izgató volt az a tanács,
+amit adott!… és olyan becsületes…
+
+Az ördög. Ezt kikérem magamnak.
+
+Elza. Miért?
+
+Az ördög. Mert becsületes ember nem adhat ilyen tanácsot fiatal
+úrikisasszonynak.
+
+Elza. Hogyan?
+
+Az ördög. Nagyon sietett az éjjel. Nem várta meg a végét. A vége az lett
+volna, hogy hagyja ezt. Maga nem alkalmas az ilyen harcra.
+
+Elza. Miért? Úgy érzem, elég okos és elég bátor vagyok!
+
+Az ördög. Ön okos és bátor. Egyesíti magában egy tudós és egy oroszlán
+tulajdonságait. Csak az a baj, hogy olyan bátor, mint egy tudós és olyan
+okos, mint egy oroszlán.
+
+Elza _megroppanva, kislányosan_. De hát… mit csináljak?
+
+Az ördög. Akinél üveg van, az ne kezdjen verekedést. Vagy ne sajnálja
+összetörni az üveget.
+
+Elza. Szomorú alak lehetek… nézzen rám. Ki vagyok én? Egy kis szerelmes
+lány, aki itt áll egyedül az élet közepén… nem aludt, nem evett… lázas a
+virrasztástól… elvesztette az eszét… idejött egyedül… Csak most veszem
+észre, milyen borzasztót csináltam, mikor idejöttem… huh! _Ijedten
+rázkódik össze._ Mit csináljak?
+
+Az ördög. Maga szereti azt az embert?
+
+Elza. Szeretem.
+
+Az ördög. Volt már erről szó maguk közt?
+
+Elza. Soha.
+
+Az ördög. Szóval János csak épp kezdett úgy viselkedni, hogy…
+
+Elza. Igen.
+
+Az ördög. És maga nem éreztette Jolánnal, hogy szereti a fiút?
+
+Elza. Nem. Akartam, de már nem volt rá időm tegnap.
+
+Az ördög. Feleljen őszintén. Van-e tudomása arról…
+
+Elza. Borzasztó ez. Úgy kérdez, mint valami biró.
+
+Az ördög. Nem. Maga felel úgy, mint valami vádlott. Álljon fel, kis
+lány. Én majd leülök. Azt akarom, hogy magának legyen igaza. Tudja-e
+azt, hogy János Jolánt szereti? Vigyázzunk: szereti, de a legbensőbb
+becsülés határán belül.
+
+Elza. Ismerem ezt a becsülést. Volt egy szobalányunk, aki a mamát
+méltóságos asszonynak nevezte, és ellopta közben a fél staffirungját.
+
+Az ördög. Kis lány, beszéljen több tisztelettel azokról a dolgokról,
+amikkel a nőket becsapják. Ha ezek a komisz hazugságok nem volnának,
+olyan volna a szerelmi életünk, mint a macskáké.
+
+Elza. Utálom a hazugságot.
+
+Az ördög. A hazugságokat, fiam, tisztelni kell. Mátyás királlyal meghalt
+az igazság, és mégis megvagyunk. De ha egyszer valamelyik királlyal meg
+talál halni a hazugság, lemehetünk a fenébe!
+
+Elza. Hát jó, elhiszem, hogy becsüli.
+
+Az ördög. Szóval tudja, hogy a fiú szereti.
+
+Elza. Hogy tudom-e? Egyebet se tudok.
+
+Az ördög. Akkor beláthatja, nincs mást tennie, mint kiállani az útból.
+Lemondani.
+
+Elza. De hát miért mondta tegnap, hogy küzdjek? Mikor tanácsot kértem.
+
+Az ördög. Nem én mondtam édesem. Maga mondatta velem. A magyar nyelv
+egyik legnagyobb hazugsága ez a kifejezés: tanácsot kérni. Az ember
+sohse kér tanácsot. Az ember ad egy tanácsot másnak, a maga számára, és
+ezt hallani akarja. A tanácsadó tükör, amiben, a kétkedő ember megnézi
+magát. Aki még mindig nem tudja, hogy mikor tanácsot ad, csak tükör, az
+megérdemli, hogy befoncsorozzák.
+
+Elza. Hiszen, ha tudnék lemondani!
+
+Az ördög. Tanulja meg!
+
+Elza. Kitől? Az anyám nem tud lemondani egy premiérről. Az apám nem tud
+lemondani egy szivarról. Egész életemben arra tanítottak, hogy minden
+van, ami kell. És most mondjak le egyszerre mindenről? Hol vegyem? Hol
+vegyem?
+
+Az ördög. Hiszen maga okos lány. Vannak nők, akik abból élnek, hogy
+minden órában lemondanak egy férfiról.
+
+Elza. Az istenért… kikről beszél?
+
+Az ördög. Ne vesse meg a rossz nőket. Tőlük tanulunk csókolni mi
+férfiak, és tőlük tanulnak velünk bánni, maguk, nők. Tisztelje a rossz
+nőket, fiam, mert ezt a tudományt ők tartják fenn. Ők vigyáznak az örök
+tűzre, nem a Vesztaszüzek. Engem csak az vigasztal, hogy a tudomány még
+a Vesztaszüzekről is kimutatta, hogy rossz nők voltak. Különben, mit
+tudom én. Én nem tartottam nekik az – örök tüzet.
+
+Elza. De hát hol vegyek én egy rossz nőt?
+
+Az ördög. Hát… leánynak bizony nehéz egy kicsit. Hm. Lássuk csak. Hiszen
+az első nő, akivel az életben találkozunk, már félrelépett nő: a dada.
+Él még a dadája?
+
+Elza. Az én dadám tisztességes nő volt.
+
+Az ördög. Fogadni mertem volna. A szobalányuk csinos?
+
+Elza. Nem. Csunya. Önkéntes az öcsém.
+
+Az ördög. Baj, baj. Megálljunk csak! Megvan. Hát majd én beiratom magát
+a lemondás iskolájába. _Az ajtóhoz megy kiszól._ Cinka… miért vár, fiam,
+az előszobában? Hisz megfázik. Jőjjön be, várjon itt, itt be van fűtve.
+_Bevezeti Cinkát. Cinka némán meghajol Elza felé. Elza viszonozza a
+köszönést. Cinka leül._
+
+_Csönd_.
+
+Az ördög _tüntetően köszörüli a torkát_. Khm, khm. _Nézegeti őket._
+
+_Szünet_.
+
+Az ördög _mintha unatkoznék_. Bizony, bizony…
+
+_Szünet_.
+
+Az ördög _hangosan kezd dudolni egy dalt, mint aki magában van és nem
+tud mit csinálni, közben szép lassan kimegy a bal első ajtón, ravaszul
+visszanézve rájuk._
+
+
+HARMADIK JELENET.
+
+Cinka, Elza.
+
+_Egyideig szünet, aztán megszólal Cinka._
+
+Cinka. Nagyságos asszony is a festőt várja?
+
+Elza. Igen.
+
+Cinka. Én is. _Szünet_. A festő lumpolt az éjjel, és ilyenkor mindig
+sokáig alszik.
+
+Elza. Igen.
+
+Cinka. Igen. Hát ha az ember már sokáig nem alszik, akkor… aludni kell.
+
+Elza. Igen.
+
+Cinka. Nagyságos asszony talán a portréját festeti vele?
+
+Elza. Szeretném.
+
+Cinka. Mert én mindenkit ismerek, aki ide szokott járni. Én itt itthon
+vagyok. Én itt modell vagyok. Itt mindig csak engem festenek, mikor
+ingyen festenek. Nagyságos asszonynak jó Lenbachos feje van.
+
+Elza. Kegyed már harmadszor mondja nekem: nagyságos asszony. Én még
+leány vagyok.
+
+Cinka. Bocsánat. Én már nem vagyok leány és mégse vagyok nagyságos
+asszony. Nevem Seiden Cecillia, de ezek a festők csak Selyem Cinkának
+hívnak. De azért én a keresztlevelemben Seiden vagyok. Született Seiden.
+
+Elza. Az én nevem Tóth Elza.
+
+_Szünet. Cinka nagyot néz._
+
+Cinka. Hallottam már nagysád nevét. Igen. Ismerjük mink, jómódú nő
+tetszik lenni. Gazdag házilány. Tudom. Mink Budán laktunk, de tönkre
+mentünk.
+
+Elza _sajnálkozva_. Ugyan…
+
+Cinka. Nem baj. Én a kórusban voltam, a Népszinháznál, és az volt a
+bajom, hogy megismerkedtem egy gyógyszerésszel, egy főhadnaggyal meg egy
+szerkesztővel. A szerkesztő nagyon édes ember volt. Úgy hítták, hogy
+Zrínyi.
+
+Elza. Szép név.
+
+Cinka. De Adolf.
+
+Elza. Az már baj. _Szünet_.
+
+Cinka. Én ismerem ám kegyedet.
+
+Elza. Honnan?
+
+Cinka. Csak úgy névről. De én tudom hogy… kegyed kicsoda… Én itt modell
+vagyok. A házhoz tartozom. Én adom mosásba a fehérneműjét.
+
+Elza. És… nem lop a mosóné?
+
+Cinka. Nem, kérem. Csak tépi a ruhát. Én tudom a festőnek a dolgait.
+
+Elza. Érdeklik önt az ő dolgai?
+
+Cinka. Oh igen. De most már nem leszek nála modell.
+
+Elza. Miért?
+
+Cinka. Mert megnősül.
+
+Elza. Amért megnősül, festő marad továbbra is. Akkor is kell neki
+modell.
+
+Cinka. Na ja, de… az egészen más. Egy legénymodell az más. Nekem nincs
+szivem az ilyenhez. Tetszik tudni… én… én a fehérneműjét adtam mosásba…
+aztán most menjek… csak festeni… az a szívire megy az embernek. Nem
+mondom, hogy bánom, neki jobb, hanem… minek egyem le a májamat.
+
+Elza. Kegyed szereti a festőt?
+
+Cinka. Oh, nagyon jó fiú.
+
+Elza. Festi önt most?
+
+Cinka. Nem. Most mindig vagy tájat fest, vagy udvari tanácsost.
+
+Elza. Hát akkor ön most nem mint modell van itt.
+
+Cinka. Én mindig mint modell vagyok itt. Mink mindig mint modell megyünk
+a festőhöz. Ő az oka, ha ő nem mint festő viselkedik.
+
+Elza. Kérem, kérem. Kisasszony olyasmiről akar velem beszélni, amihez
+nekem semmi közöm.
+
+Cinka. Oh, kérem, ha én őszinte vagyok nagysádhoz, a nagysád is lehet
+velem őszinte. Én a nagysádot nem akarom sérteni.
+
+Elza. Tudom, de…
+
+Cinka. Pedig a nagysád okos lánynak látszik. Én tudom, hogy a nagysád
+az, aki arra van kiszemelve, hogy a festő elvegye.
+
+Elza _feláll_. Kérem.
+
+Cinka. No ja, ha a nagysád pikirozottan beszél! Én szeretem a nagysádot,
+én örülök, hogy olyan csinos… mert a festő is szép ember… én nem
+haragudnám önre, ha ön volna a modell, és én volnék a privát. Voltam én
+is privát. Mink Budán laktunk, de tönkrementünk.
+
+Elza. Bocsásson meg én nem…
+
+Cinka. Oh kérem, én kérek bocsánatot, ha talán megsértettem. Ne tessék
+hinni, hogy én azért neheztelek kegyedre… vagy hogy sajnálom a
+nagysádtól a festőt, vagy hogy irigykedek… én nagyon boldog leszek, ha
+hallom, hogy a festő jól él a nagysáddal. Nem vagyok azért buta lány.
+Nekem nem is fáj, hogy látom most itt nagysádot finom ruhában és
+egyáltalán olyan finoman… én tudom, hogy ennek így kell lenni… és
+őszintén meg is mondom kegyednek, én ma azért jöttem ide…
+
+Elza _részvéttel_. Kedves kisasszony… ne vegye rossz néven… ha talán
+valami olyat mondtam… de ez a váratlan találkozás egy kicsit idegessé
+tett, és…
+
+Cinka. Tudom érteni, kérem. Én is sokszor voltam ideges, amíg tönkre nem
+mentünk.
+
+Elza. Én barátilag szeretnék önnel beszélni.
+
+Cinka. Velem lehet is, mert én jó lány vagyok. Én már régen tudom, hogy
+a festő… megmondom kegyednek, azért jöttem ide, hogy… tudniillik tegnap
+este itt voltam… innen sértődve mentem el. Nem vesztünk össze, de tudom,
+hogy ő már un engem és máson jár az esze. Elszaladtam innét, mégis buta
+vagyok, mert még sírtam is. Aztán ő nagyon jó fiú, megsajnált, és
+mielőtt az estélyre ment, eljött hozzám, frakkban… De én letagadtattam
+magamat. Pedig tudtam, hogy azért jön, hogy kibékítsen. Csakhogy az már
+nekem nem kell. Slussz, hát slussz.
+
+Elza. Szerette magát?
+
+Cinka. Én szerettem őtet.
+
+Elza. És most?
+
+Cinka. Megmondom őszintén… ha egy férfi mást akar, nem lehet semmit
+csinálni. Ez olyan, mint az állomás, kérem. Az állomás ott áll, és a
+vonat jön. Aztán elmegy a vonat, de az állomás nem szalad utána. Most
+már ha az ember kis állomás, hát csak egy percig áll nála a vonat. Aztán
+gyön egy másik vonat.
+
+Elza. Ön szerette és mégis így beszél?
+
+Cinka. Szerettem. De a nagysádék azt hiszik, hogy ennek addig muszáj
+tartani, amíg mi nők szeretnénk. Ehhez gyakorlat kell kérem. Tegnap
+este, mikor nem eresztettem be, már gyakoroltam magamat. Most majd így
+lassan megszokom, hogy nem jön. Aztán, ha már megszoktam, akkor mindegy
+lesz már nekem is. Éljen jól.
+
+Elza. És hát akkor most miért van itt.
+
+Cinka. Mert azért mégis buta vagyok. Tegnap este okos voltam. Kezdtem
+leszokni róla. Ma megint megbutultam, kedvem támadt idejönni. Pedig
+tudtam, hogy hiába jövök. De az ember úgy elmegy néha… a szivit fájatni.
+
+_Sírni kezd, keresgéli a zsebkendőjét, de nem találja. Elza meglátja az
+asztalon az ördög sárga bőrtárcáját, szomorú mosollyal veszi ki belőle a
+zsebkendőt és Cinka felé nyujtja, aki átveszi._
+
+Elza. No, édes kisasszony…
+
+Cinka. Jó, hogy így eszembe jutott megint minden. Most már meg se várom.
+Megint gyakorolom magamat. Most el fogok menni, anélkül, hogy láttam
+volna. Tőlem ne tessék félni. Nem érdemes. Annál én okosabb nő vagyok.
+Most elmegyek. Szépen lemegyek a lépcsőn, és ide soha többé nem jövök
+vissza. Ez olyan biztos, mint a halál. Ha másképp csinálnám, csak
+magamat kínoznám meg. Hány óra kérem?
+
+Elza. Három.
+
+Cinka. Mert van itt egy fiatal festő a Kmetty-utcában… bizonyos
+Cserényi… nagyon tehetséges ember. Még nem állított ki, de fog. Annál
+van dolgom.
+
+Elza. Önt festi?
+
+Cinka. Már festett. Ma csak azért megyek, mert megigértem neki… izé… ott
+akarok lenni fél négykor… a mosóné jön hozzá. _Elszalad_.
+
+_Szünet. Elza utána néz. Azután egyszerre meggondolja magát, körülnéz,
+felugrik és sírásba fulladó hangon, melyet azonban elfojt, kiált utána._
+
+Elza. Kisasszony… Kisasszony… _keresi a ridiküljét, amit az asztalra
+tett, és megint megtalálja az ördög sárga táskáját. A földhöz vágja
+sírva._ Én is megyek, édes kisasszony… _Elrohan jobbra._
+
+
+NEGYEDIK JELENET.
+
+Az ördög, András.
+
+_Mikor Elza elment, csöngetés hallatszik. A csöngetésre belép András._
+
+András _egyenesen a nagy karosszékhez megy, megáll előtte._ A nagyságos
+úrnak méltóztatott csöngetni?
+
+Az ördög, _aki a karosszékben ül, most egy kicsit kihajol belőle, hogy
+lássák._ Igen, én csöngettem.
+
+András. Parancsol valamit?
+
+Az ördög. A teámmal mi van? Van a háznál rum?
+
+András. Van.
+
+Az ördög. Sok rumot hozzon hozzá. _Kijön a székből._ A nagyságos úr még
+öltözik?
+
+András. Igen.
+
+Az ördög. Kereste valaki délelőtt?
+
+András. A László méltóságosék szobalánya volt itt vagy háromszor.
+
+Az ördög. Mit akart?
+
+András. Hogy fölkelt-e már a nagyságos úr. Mondtam neki, hogy még alszik
+és ki van adva az ordré, hogy csak délután háromkor költsem fel.
+
+Az ördög. Más nem volt itt.
+
+András. Nem.
+
+Az ördög. Jól van. Gyerünk avval a teával. Majd hozza fel a gazdája
+szobájába. _El a műterem felé._
+
+
+ÖTÖDIK JELENET.
+
+András, Jolán.
+
+_Csöngetés, mikor az ördög kiment. András a bejáratajtón sietve el. Erre
+belép rögtön Jolán, utána András._
+
+Jolán _izgatottan viselkedik_. Itthon van a gazdája?
+
+András. Igenis, méltóságos asszony.
+
+Jolán. A szobalányom azzal jött vissza, hogy háromkor kel föl. Most pont
+három. Fölkelt már?
+
+András. Tíz perce kelt föl.
+
+Jolán. Amióta hazajött, egyfolytában aludt? Ezt azért kérdezem, mert
+tudni akarom, hogy hajnal óta, amikor hazajött, beszélt-e vele valaki.
+
+András. Nem költöttem fel.
+
+Jolán. Nem hoztak neki valami levelet?
+
+András. Nem.
+
+Jolán _megkönnyebbülten_. Hála istennek. _Andráshoz_. Azonnal jelentse
+be neki, hogy itt vagyok és beszélni akarok vele rögtön.
+
+András. Méltóságos asszonynak alighanem várnia kell néhány percig. Most
+jövök tőle. Még öltözik. Hanem ha parancsolja, szólok a doktor úrnak.
+
+Jolán _ijedten_. Micsoda doktornak?
+
+András. Akivel tegnap együtt méltóztattak itt lenni.
+
+Jolán. Az ott van nála?
+
+András. Igen.
+
+Jolán. Végem van. _Andráshoz_. Maga ott volt körülötte?
+
+András. Segíteni szoktam neki az öltözködésnél.
+
+Jolán. Nem látta, hogy az az ember átadott-e neki valami levelet… valami
+írást… valami cédulát?
+
+András. Meglehet, mert amikor ő jött, én kimentem.
+
+Jolán. Kéretem a doktor urat, hogy azonnal jőjjön le ide. Ne mondja,
+hogy én kéretem.
+
+András. Igenis. _Elsiet a műterem felé. Jolán egy pillanatig izgatottan
+jár fel-alá. Belép az ördög._
+
+
+HATODIK JELENET.
+
+Jolán, az ördög.
+
+Az ördög _mozdulatot tesz, melyen csodálkozik, hogy Jolán itt van._
+Hogyan? Ön az a hölgy, aki sürgősen beszélni óhajt velem?
+
+Jolán. Én.
+
+Az ördög. Parancsoljon velem. Hisz tudja, hogy mindig…
+
+Jolán. Egy szót se addig, míg a kérdésemre nem felelt. Reszketek. Nem is
+merem megkérdezni… nézzen rám… doktor…
+
+Az ördög. Átadtam!
+
+Jolán. Ah! _Nagyon halk sikolyt hallat. A szoba túlsó sarkába megy és
+ott leül. Mereven néz maga elé._
+
+Az ördög _a belépő Andráshoz, aki a teát hozza._ Ide tegye. Köszönöm.
+_András el a műterem felé._
+
+Jolán. És ő elolvasta?
+
+Az ördög. El. _Szünet. Az ördög a teával foglalkozik._
+
+Jolán. Istenem.
+
+Az ördög _miután kitöltötte a teát, melléje ül. Halkan beszél._ Mikor
+végig olvasta, akkor újra kezdte. Azt kérdezte tőlem: Tudod te, mi van
+ebben a levélben? Azt feleltem, hogy sejtelmem sincs róla. Mondtam, hogy
+én csak egy megbízható férfiember vagyok, akire maga rábízta ezt a
+levelet. És miután láttam, hogy a levél borzasztó hatást tett rá,
+kimentem diszkréten a szobából. De nem tudtam úgy sietni, hogy ne
+hallottam volna, amint a párnába rejtve a fejét, sírt.
+
+Jolán. Sírt. _Nem kérdi, hanem mondja._
+
+Az ördög. A síró férfit nem szeretem. De ha már hallottam… nem tehetek
+róla… nagy, boldog, férfias sírás volt, szeretném azt mondani, hogy
+diadalmas sírás.
+
+Jolán. Azért jöttem ide, mert meg akartam akadályozni, hogy megkapja azt
+a levelet, várni akartam itt, amíg fölkel, hogy én legyek az első,
+akivel ma beszél. Meg akartam kérni, hogy adja vissza felbontatlanul, ha
+megkapja. És elkéstem.
+
+Az ördög. Nem ön késett el. Én siettem. Most már, hogy végleg
+megtisztelt a bizalmával, boldog vagyok, hogy ilyen pontos voltam.
+
+Jolán. Hát komoly dolog az élet? Boldogság, boldogtalanság azon mulik,
+hogy valaki öt perccel három előtt jön-e, vagy öt perccel három után.
+
+Az ördög. Úgy van.
+
+Jolán _maga elé néz_. Sírt?
+
+Az ördög. A boldogságtól.
+
+Jolán. Mikor reggel fölébredtem, boldogan lustálkodtam vagy egy percig
+az ágyamban, tökéletesen megfeledkeztem mindenről, ami velem történt.
+Még üres volt a fejem az álomtól. Aztán egyszerre eszembe jutott minden.
+Mintha valaki kézzel a szivemre ütött volna. Mint a bolond, úgy
+kapkodtam magamra a ruhát. Az ön szállására szaladtam volna, de nem
+tudtam, hol lakik. Hát ideküldtem a cselédet, majdnem nyugodt voltam
+mostanáig… azt hittem, jókor érkezem… és most vége. Most már hiába
+minden. Hat évi csöndes szenvedés… minden felszabadult… Nem merek
+beszélni vele, és mégis érzem, hogy beszélnünk kell. Megszökném előle,
+de nem ő jön utánam, hanem az én levelem megy ő utána… azok után, amiket
+tegnap forró fejjel csináltam… üldözi… kínozza, égeti… és én…
+
+Az ördög. Nem lehet.
+
+Jolán. Hogy fogok a szemébe nézni? A nászéjszakámon… egy ember előtt,
+akit nem szerettem, mikor ketten maradtunk… reszkettem, haldokoltam… de
+a szemébe néztem. Most találkoznom kell vele… és nem tudom, mi lesz
+velem. _András átmegy a színen, a műterem felől jövet, elviszi az üres
+csészét, és jobbfelé megy a bejárat irányában._
+
+András. Már jön a nagyságos úr. _El._
+
+Az ördög. Én… megyek… el.
+
+Jolán _megfogja a karját_. Nem… ne menjen.
+
+Az ördög. Beláthatja, hogy nem maradhatok itt.
+
+Jolán. Maradjon. Most nem szabad vele négyszemközt beszélnem. Itt kell
+maradnia én miattam, hogy legyen itt valaki… hiszen maga tudja, mi van
+ebben a levélben.
+
+Az ördög. De ha itt maradok, nem lehet önök közt szó a levélről és akkor
+elhalasztódik mindaz, amit ön neki mondani akar. Én itt csak akadály
+vagyok.
+
+Jolán. Most már őszintén akarok vele beszélni. Még egyszer utoljára meg
+fogom kérni… _János hangja a színfal mögött._
+
+János hangja. András!
+
+Az ördög _hirtelen_. Jön.
+
+Jolán _hirtelen_. Hát… legalább maradjon a közelben.
+
+Az ördög _a bal ajtóra mutat_. Itt leszek. Ha úgy érzi, hogy szüksége
+van rám, hívjon. _El gyorsan, balra János megjelenik a műterem-ajtóban._
+
+
+HETEDIK JELENET.
+
+János, Jolán.
+
+János _belép_. _Némán, hosszan, kezet csókol Jolánnak. Halkan._ Énnekem
+most térden állva kellene bocsánatot kérnem attól, akit ezen a világon a
+legjobban tisztelek és becsülök, azért, amit az éjszaka tettem.
+
+Jolán _elhaló, gyönge hangon_. A doktor itt van a szomszéd szobában.
+Röviden beszéljünk, János. Én voltam a meggondolatlan, mert nekem nem
+volt elég ez a mi sok keserves évünk… felgyult a szívem, éreztem, hogy…
+bele kell mennem ebbe a próbába… oh, nem azért, mert tudni akartam…
+igaz-e a becsülése… János én azt tudom… _Kezet nyujt neki. János
+megfogja a kezét._ Egy pillanatra sem kételkedtem benne… de nem bírtam
+magammal… tudnom, éreznem kellett, szomjas voltam arra, hogy szeret-e…?
+úgy, ahogy én sejtettem… minden éjszakán… minden…
+
+János. Oh… _Megcsókolja a kezét. Aztán elbocsájtja. Inkább Jolán
+szabadítja ki a kezét a kezéből._
+
+Jolán. Huszonnégy óra alatt annyi minden történt velünk. Hiába vannak az
+évek és a századok… az egész emberiség története elfér egy napba, egy
+olyanba, mint ez a mi tegnapunk… Most megpróbálom… minden utolsó,
+szegény kis erőmet összeszedem… megpróbálom, el lehet-e mondanunk
+ugyanazt, amit ezen a helyen tegnap délután mondtunk el… tudunk-e még
+egyszer becsületesen kezet fogni egymással, mint tegnap… van-e még
+erőnk, hogy megujítsuk a mi szomorú szerződésünket… amit annyi hosszú
+esztendőn át állottunk…
+
+János. Jolán… édes kis lányom…
+
+Jolán. Nem lehetett máskép. Az a néhány perc, ami alatt az éjszaka
+éreztem, hogyan tüzel felém a szerelme… nem az, amit álomba fojtott,…
+hanem az, amiről eddig csak maga tudott… hogy megláthattam egy
+pillanatra azt, ami eddig csak a magáé volt, hogy fellángolt előttem,
+amit eddig parázsnak hazudott… felforralt, elvette az eszemet…
+belementem egy vad tréfába, hogy beleláthassak a lelkébe… mert nem
+akartam egyebet… nem voltam erős… nem tudtam megtagadni magamtól ezt a
+gyönyörűséget, oly közel volt, oly könnyű volt,… hogy csak egyszer
+lássam úgy rám nézni, ahogy akkor rám nézett,… hogy csak egyszer árulja
+el magát… először és utoljára.
+
+János. Édes kis leányom…
+
+Jolán. De megbűnhödtem ezért ez egy pillanatért. Megégtem. János. Most
+már azt se tudom ismételni, amit az előbb mondtam… arról a
+kézszorításról… elvesztem… János. _Lassan a székhez megy, leül. Nincs
+ereje. Kis szünet. Aztán fölemeli a fejét._ Szeretlek…
+
+János _hozzá siet_. Jolán… _Mikor hozzá ér, az asszony fölpattan a
+székről és egy halk, félig sírás, félig nevetéssel átöleli. Megcsókolják
+egymást._
+
+Jolán _hirtelen megriad, nagyon összerázkodik. Súgva._ A doktor… _a
+másik szoba felé mutat_… ott van. _A szájára teszi az ujját, jelezve,
+hogy legyen csönd. Súgva, lehúnyt szemmel, nagyon szemérmes
+dévajsággal._ Nem sejtette, mi van a levélben.
+
+János. Nem sejtette…
+
+Jolán. Nem.
+
+János. Melyik levélben?
+
+Jolán _mosolyogva_. Hogy-hogy?
+
+János. Édes szivem… milyen levélről beszélsz…?
+
+Jolán. A levelem… No, ne… ne tégy úgy… most diszkrét vagy és finom…
+beszélhetsz róla bátran… nem szégyellem… Félig öntudatlanul írtam, meg
+is bántam, de most már nem bánom. Büszke vagyok rá. Egy asszony nem
+mindig akarja azt, amit leír, de mindig azt írja, le, amit akar.
+Olvassuk el együtt.
+
+János. Jolán… én komolyan nem tudok levélről. Levelet írtál nekem?
+
+Jolán _megriadva_. Hogyan… _A szívére teszi a kezét._
+
+János. Nem. Nem kaptam.
+
+Jolán. Nem kaptad meg…
+
+János. Nem.
+
+Jolán. De hiszen… _egy pillanatra elhallgat, aztán az ajtóhoz rohan és
+felrántja. Az ördög belép._
+
+
+NYOLCADIK JELENET.
+
+Jolán, János, az ördög.
+
+Jolán _akadozva_. A… a… a… levelem… _Fürkészőleg nézi az arcát._
+
+Az ördög. Ezer bocsánat, méltóságos asszonyom… most jut eszembe, hogy… a
+levelet… elfelejtettem átadni. _A zsebébe nyúl és kihúzza._ Itt van.
+_Bocsánatkérő mozdulatot tesz. Kis szünet, mely alatt János ránéz, a
+Jolán szívére tett kézzel, ijedten, tanácstalanul néz hol rá, hol
+Jánosra. Az ördög finoman mosolyog._
+
+Az ördög _nagyon kedvesen, halkan_. Legyen a mentségem, hogy vannak
+levelek, amiket nem szükséges átadni…
+
+Jolán _az ördögre meredve_. Most látom, hogy nem tudom, ki ez az ember…
+
+Az ördög. De ha úgy gondolja… _János felé nyujtja a levelet._
+
+Jolán _hirtelen_. Nem! _János átvette a levelet._ Nem akarom, hogy
+elolvassa…
+
+János. Asszonyom… az ön parancsa.
+
+Jolán. Tépje el. _János eltépi a levelet._ A tűzbe… a tűzbe… _János a
+kandallóba dobja a levelet. A tűz fellobban._
+
+Az ördög. Én sajnálnám a legjobban, ha kellemetlenséget okoztam volna
+hanyagságommal.
+
+János _sértő hangon_. Már mégy?
+
+Az ördög. Négykor indul a vonatom, megyek. Mégegyszer bocsánat,
+méltóságos asszonyom. Így jár az, aki nem tudja, milyen fontos dolgot
+bíznak rá. Csak sejtettem volna is, hogy abban a levélben olyan lelki
+válságoknak…
+
+János _szigorúan_. Nem fogom megengedni, hogy bármily burkoltan is, de
+meggyanusítsad ezt a levelet. Őméltóságához engem a legmélyebb tisztelet
+köteléke fűz. Abban a levélben nem lehetett más, mint valami közömbös
+értesítés. Ezt te tudhatod a legjobban.
+
+Az ördög. Ebben igazad van. _Áll és vár._
+
+János. Le fogsz késni a vonatról.
+
+Az ördög _meghajol_. Asszonyom. _Kezet_ _fog Jánossal._ Szervusz. Még
+egyszer bocsánat a levélért. _El a bejáratajtón._
+
+
+KILENCEDIK JELENET.
+
+Jolán, János, majd az ördög.
+
+Jolán. Nem azt bánom, hogy nem adta át a levelet… Most már odaadnék egy
+csomó évet az életemből, ha nem dobattam volna a tűzbe.
+
+János. De hát mi volt abban a levélben?
+
+Jolán. Minden, amit tudsz. Minden, amit most el is mondtam. _A tűzbe
+néz._ És most ott ég… az első szerelmes levelem… az én szegény, reszkető
+kis írásom… amit együtt akartam veled olvasni. Igaza van. Nem volt rá
+szükség. De most szükség volna rá… azért kértem, mert ennél akartam most
+megrészegedni… most itt… nem tudok nélküle… nem tudom nélküle elveszteni
+a józanságomat… _Szenvedélyesen_. János… ott benn a műteremben… tegnap…
+láttam tokaji bort… adj inni belőle…
+
+János. Hozom… menyasszonyom! _A műterembe rohan. Jolán lassan, boldogan
+utána indul._
+
+Az ördög _belép a bejáratajtón, sapkában, bundával, kis utitáskával._ Ma
+határozottan szórakozott napom van. _Levelet húz elő a külső zsebéből._
+Hát nem egy számlát adtam oda az előbb ehelyett a levél helyett? _Átadja
+Jolánnak a levelet._
+
+Jolán _feltépi a levelet, ráismer_. _Örömmel sikolt fel._ Ez az! _A
+kebléhez szorítja._ János! _Berohan utána a műterembe._
+
+
+TIZEDIK JELENET.
+
+Az ördög egyedül.
+
+_Az ördög egyedül marad. Maga elé néz, nagyon komolyan. Aztán lassan a
+műteremajtóra néz. Majd megint a földre. A közönségre néz._
+
+_Miután mégegyszer a műterem ajtóra nézett, előrejön, egészen a szinpad
+elejére, arcán látszik,_ _hogy a közönségnek mondani akar valamit. Mikor
+odaért, egy pillanatig hallgat, aztán az artisták rendes mozdulatával és
+arckifejezésével, amellyel egy produkciót befejeznek, halkan, röviden,
+de élesen ennyit mond:_
+
+– Voilà!!
+
+_Hirtelen felkapja a táskáját, amit az előbb letett a földre és nagyon
+gyorsan távozik a bejáratajtón. Az ajtót becsapja. Nagyon rövidke
+szünet. Aztán hirtelen függöny._
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77642 ***