diff options
Diffstat (limited to '77620-h')
| -rw-r--r-- | 77620-h/77620-h.htm | 5853 |
1 files changed, 5853 insertions, 0 deletions
diff --git a/77620-h/77620-h.htm b/77620-h/77620-h.htm new file mode 100644 index 0000000..ee36fc2 --- /dev/null +++ b/77620-h/77620-h.htm @@ -0,0 +1,5853 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Transitional//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-transitional.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Három mester: Balzac, Dickens, Dosztojevszkij by Stefan +Zweig | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +ul.lsoff { + list-style-type: none; + /* font-size: 90%; */ + text-align: justify; +/* columns: 2; */ +} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.blockquot2 { + margin-left: 50%; + font-size: 0.9em; + text-align: justify; + max-width: 20em; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.smcap { + font-variant: small-caps; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +ul.indented { + padding-left: 10%; + text-indent: -5%; + text-align: justify; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center"><span class="caption-largest"><u><span class= +"smcap">KULTURA és TUDOMÁNY</span></u></span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-150">STEFAN ZWEIG</span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">HÁROM +MESTER</span></p> +<p class="center"><span class="caption">BALZAC, DICKENS, +DOSZTOJEVSZKIJ</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-small">BEVEZETTE ÉS +FORDÍTOTTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption">TÉREY SÁNDOR</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class= +"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET +ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p> +<p class="center"><span class="caption">KIADÁSA</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-150">STEFAN ZWEIG</span></p> +<h1>HÁROM MESTER</h1> +<p class="center"><span class="caption-large">BALZAC, DICKENS, +DOSZTOJEVSZKIJ</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-small">BEVEZETTE ÉS +FORDÍTOTTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">TÉREY +SÁNDOR</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class= +"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET +ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p> +<p class="center"><span class="caption">KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT +NYOMDÁJA.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>BEVEZETÉS.</h2> +</div> +<h3>Stefan Zweig.</h3> +<p>A háborút megelőző kilencvenes és kilencszázas évekre úgy nézünk +ma vissza sóvárgó vágyakozással, mint Ovidius az aranykorra. Ezek +az évek tele voltak valami boldog lendülettel, nagy és tiszta +eszményekkel. A technika haladása közelebb hozta az embereket, a +határok nem voltak tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott +egy-egy nagy elme, a szociális haladás, béke, emberszeretet, +testvériesülés bajnokai. Így hittük. Ám Thomas Mann azt mondja: +«tévedés; ez a nehány évtized nem jelentett haladást, csak az +emberiség nagy lélekzetvétele volt két háború között… De mégis: +nagy és szabad lélekzetvétel volt és ő sem tagadhatja, hogy fehér +köntösben új szellemi ideák léptek a világ színpadára oly megváltó +önzetlenséggel, aminő csak egyszer volt a világon.»</p> +<p>Ebben az arasznyi időben megdöbbentő gyorsan változtak az +irodalmi irányok, keletkeztek, eltűntek, mintha a nagy kataklizma +előtt az emberiség mindent ki akart volna próbálni. Bécs külön +sziget volt a torlódó áramlatok közt. A nagy város, az +intellektualizmus legjobb otthona, műveltségében volt már valami +túléltség. A zenélőóra finoman szólt, de kerekei megkoptak. Egy +évtizednek <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span> sem kellett elmúlni s a tegnapi boldog Bécs +messzebb van tőlünk, mint a fin de siècle, letűnt világ, letűnt +emberek. Ha húsz évvel ezelőtt írt regényeket olvasunk, saját +korunkat, nem találjuk meg őket a ma életében. Ez Bécs tragédiája. +Ha nagy birodalmak szétmállanak, a kultúra, mely végre is csak +felépítmény, letöredezik. Megkapóan szól erről az elporlásról +Stefan Zweig Schnitzler 60 éves születésnapjára írt cikkében: a jó +Guszti hadnagy, Anatol, a Reigen hősei eltűntek Bécsből s más +komorabb, felhősebb lelkű embereknek adtak helyt.</p> +<p>Stefan Zweig jól ösmerte azt a másik Bécset. Ott született és +nőtt fel oly környezetben, hol nevelték a Schöngeistokat, ahol +vallás volt a művészet szeretete. Az Operában: Mahler Gusztáv, a +Burgszínházban: Kainz, a hangversenyteremben: Busoni s a +Rosé-kvartett, az irodalomban Schnitzler, Rilke és társai. Ott élt +az úri Bécsben, mint egyik novellája hőse, fiatalon, az élvezők +között, hol művészi tökéletességre viszik a sétát, a járkálást, a +tétlen szemlélődést. Ott van a kontinensen a legtöbb művészi +habitué, aki élvez, ízlése van s olykor «maga is próbálgat». +Zweigot életkörülményei szinte predesztinálták a litterary +gentleman szerepére, melynél csúfabb szóval nem sérthetnek művészt. +Gazdag szülők gyermeke, akik nem kívánták, hogy határozott pályát +válasszon. Filozófiát hallgat Bécsben, Berlinben, beutazza a +világot. Berlinben Peter Hille, Párisban Romain Rolland, +Brüsszelben Verhaeren, Firenzében Ellen Key a társasága. Kanada, +Kuba, Mexikó, India, Ceylon, Kína és Afrika ennek az utazásnak +földrajzi és lelki állomásai. <span class="pagenum"><a name= +"Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p> +<p>Mégis művész lett belőle. Bizonyára érezte a céhbeliek +gyanakodását, mert vagyon kényelmes árnyékában szerezte azt, amit +mások arcuk verítékével, gonddal és nyomorral küzködve gyüjtenek +be, akiknek hiányzik a «rendezett vagyoni viszonyok +vasbetonalapja», mint Peter Altenberg írja.</p> +<p>Zweignak ebben is szerencséje volt. Maga vallja, hogy nem talált +akadályra úgy, hogy már szinte bántotta. Minden elébejött, nem +érezte azt a nagyszerű izgalmat, mely a művészet szenvedélyes, +küzdelmes birtokbavételével jár. Igazi energiát csak az fejt ki, +akit támadnak. Zweigot nem támadta senki. Csak hívei és barátai +voltak. Így élt 18 éves korától harmincig, finom dolgokkal +bibelődve, egy verseskönyvvel, elbeszélésekkel, egy Paul Verlaine +kötettel és essaykkel, sőt a Bauernfeld-díjat is elnyerte.</p> +<p>A Neue Rundschauban is találkoztunk nevével. Élete e korszakát +maga nem becsüli sokra, mert önéletrajzában ezt írja:</p> +<p>«Az irodalom nem jelentette számomra az életet, csak az élet +kifejezésének egy lehetőségét.» Ám a művész erősebb volt benne a +viszonyoknál, környezeténél, minden, amit átélt és látott, +<i>élménnyé</i> vált benne, egyre erősebb és sűrített energiájú +élménnyé, mely közelhozta hozzá a tömörített élmények nagy +gyorsíróját: Balzacot, s az ideges kezekkel az emberi szenvedésnek +tornyot építő s a lelkeket onnan lezuhantató Dosztojevszkijt. Ők +éreztették meg vele az ember belső és külső élete ellentétének +tragédiáját, amelynek irodalmi kifejtése a lyrától a regény és a +dráma felé vitte. Új verseskönyve, első novellái a német +<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> +stílus rendkívüli gazdagodásai, darabjait a Burg-színház és német +színházak játsszák, lefordítja Verhaerent, Verlainet, essayket ír +Rimbaud, Rolland, Debordes Valmoreról, az irodalomban becsült neve +van. Ebbe a szép, színes, nyugodt és élvező életbe belerobban a +háború.</p> +<p>Aki a háború kitörésekor külföldön volt s átélte a nagy +zuhanást, mint változtak a barátságos arcok Megærává, mint dőlt le +minden, amit hívő lelkek évtizedeken át építettek: emberszeretet! +világbéke! aki gyalogolt Párizsból jövet utitáskájával a hátán, +mint egy batyus zsidó az utolsó állomástól a svájci határ felé, egy +falat kenyér, egy pohár víz nélkül, akit mindenki elkerült, mint +egy bélpoklost, mert magyar, német vagy osztrák volt, egyszóval: +boche! meg fogja érteni, mit élt át egy Zweig, kit a háború +Belgiumban talált. Még érezte Romain Rolland testvéri +kézszorítását, kitől nemrég vált el, úton Verhaerenhez, az ösztönző +jó baráthoz, akinek elsősorban köszönheti, hogy rátalált önmagára, +s hirtelen vissza kellett utaznia Ausztriába, a halálraszánt +monarchiába, a háborúba. Addig nagy kert volt Európa, hitte, minden +nemzet kertjéből magasra nőtt egy-egy ritka tő, a jövendő virágai, +<i>egymásnak</i> nyíltak s úgy tetszett, közel az idő, az alacsony +kerítéseket is le lehet bontani. Most fegyvernél, szuronynál, +shrapnelnél szörnyűbb volt az ébredés: száz millió ember lőtte, +vágta, égette, gyilkolta egymást.</p> +<p>Zweigban felébredt a harcos, aki küzdeni is tud az emberiség +ideáljaiért. Megírja «Jeremias» című darabját 1915-ben, – egy nép +drámáját, mely önmagát sodorja a mindent elpusztító háboruba – +<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> +mely a művész, az ember, a pacifista tiltakozása a céltalan +vérontás ellen Rollandra emlékeztető bátorsággal. És íme, csakhamar +ott áll vele együtt «a rettenhetlen baráttal, Európa élő +lelkiismeretével» au dessus de la mélée. 1917-ben Svájcba küldik, +hol a Jeremiast előadják s ahol Rollanddal együtt – «aki +valamennyiünknek, németek-, franciák-, oroszok- és semlegeseknek +erkölcsi vigasz, támasz és épülés volt» – dolgozott a lelkek +békéjéért. A háború után elsőnek csatlakozik a Barbusse alapította +Clarté-társasághoz, France, Barbusse, Brandes, Blasco Ibanez, +Wells, Rolland, Rictus, Steinlennel együtt, melynek programmját +mintha ő írta volna: «Azt akarjuk, hogy írók, művészek, tudósok, +akik átélték ezt a háborút s azok, akik csak elmélkedtek felette, +ebben az órában, mikor az összetépett emberiség fel akar szabadulni +az elnyomás elavult törvényei alól, egyesüljenek s teljesen +függetlenül, menten minden előítélettől vezetők és nevelők legyenek +a vérengzés után. A szabad lelkek e testvéri csoportja állandó őre +lesz a Gondolatnak.» (1919 május.) Zweig felolvasásokat tart +Svájcban, majd visszavonul a forrongó Bécsből Salzburgba, virágos +házába, hol családi otthont teremt magának s összeköttetést tart az +egész világ szellemi elitjével. Hivatásának tartja a lelkek +testvéri összekapcsolódását elősegíteni.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Zweig a modern német irodalom egyik legfinomabb stilisztája. +Nyelvének érzéki szépsége, belső ritmusa van. Verseiben elhalkítja +az érzéseket, csak annyi a melegség bennük, hogy a színek és szavak +összhangját ne zavarják (Silberne Saiten, <span class= +"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> Die frühen +Kränze). Idegvibráló, a történés minden mozzanatát nyomon kísérő, a +lelki küzdelmet gyorsírásszerűen megrögzítő novelláiból kiérzik, +hogy Bécs Freud városa (Erstes Erlebnis, Amok). Drámái az emberi +lélek rejtett zugaiba világítanak, szülő és gyermek, férfi és nő +közti örök ellentétbe, néma küzdelmekbe. (Haus am Meere, +Thersites). Stílusa tökéletességét tanulmányaiban éri el, melyekben +van muzsikáló lyra, erős lélekelemzés, tragikai mag. Teljesen +beleéli magát a nagy alkotók lelki életébe, megértő kézzel bontja +ki a zárt sorokból a mesterek életművét, tükröt tart elénk, melyben +önmagunkra ösmerünk. Ez az önmagunkra ösmerés egyik legmélyebb +értéke Zweig tanulmányainak; másik: igazi humanizmusa. Hiszi, hogy +missziója megjavítani az embert, vallja, hogy a humánus, a bölcs +ember a legjobb. Életfeladatul érzi közelebb hozni a nagy +alkotókat, világító fáklyaként adni őket az emberek kezébe, az +emberszeretet prófétája. A lelkiismeret alszik, az igazi költő +felébreszti és jobbá tesz bennünket.</p> +<p>Stefan Zweig életművének egyik legjellegzetesebb alkotását, a +«Világ építőmesterei» című ciklusának első könyvét, a «Három +mestert», Dickens, Balzac, Dosztojevszkijt, az első magyar +Zweig-kötetet adjuk itt a művelt magyar közönség kezébe.</p> +<p class="right"><i>A fordító.</i></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>ELŐSZÓ.</h2> +</div> +<div class="blockquot2"> +<p>Romain Rollandnak hálából derűs és borús években változatlan +barátságáért.</p> +</div> +<p>Balzac, Dickens és Dosztojevszkijről szóló e három kísérletet – +bár tíz évnyi idő alatt írtam – mégsem véletlen fűzi egy könyvvé. A +XIX-ik század három nagy és az én felfogásom szerint egyedüli +regényíróit típusként bemutatni azonos szándék vezérel: hisz +ellentétes egyéniségükkel egymást kiegészítik és a romanciernek, az +epikus világ alakítójának fogalmát tisztultabb alakban mutatják +be.</p> +<p>Ha itt Balzac, Dickens és Dosztojevszkijt a XIX-ik század +egyedüli nagy regényíróinak nevezem, e beállítással távolról sem +ösmerem félre Goethe, Keller Gottfried, Stendhal, Flaubert, +Tolstoj, Hugo Viktor és mások egyes műveinek nagyságát, kik közül +némelyiknek egy-egy regénye, kivált Balzac és Dickens +különválasztott életművét, messze felülmúlja. Úgy vélem ezért, +kifejezetten fel kell állítanom egy regény írója és a romancier +közötti benső és megdönthetetlen különbséget. Végső, legmagasabb +értelemben regényíró csak az enciklopédikus lángész, az univerzális +művész, aki – s itt műveinek terjedelme s alakjainak sokasága a +döntő érv – egész <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span> világot alkot, a földi világ mellett a +maga külön világát, külön típusokkal, melynek külön nehézkedési +törvénye, külön csillagos égboltja van. Aki minden alakot, minden +élményt annyira átitat lényével, hogy nem csak ő rá tipikus, hanem +reánk is azt a szimbólikus, mély benyomást teszi, ami sokszor arra +ösztönöz bennünket, hogy élményeket és embereket róluk nevezzünk el +úgyannyira, hogy az eleven életben azt mondjuk egy emberről: +balzac-i figura, dickensi alak, Dosztojevszkij természet. E +művészek mindegyike alakjaik tömegével oly egységes szemlélettel +teremt élettörvényt, életfelfogást, hogy belőle a világ új képe +támad. S könyvem főkép azt kísérli meg: hogy ezt a belső +törvényszerűséget, ezt a jellemformálást rejtett egységében +bemutassa, s megíratlan alcíme ez lehetne: A regényíró +lélektana.</p> +<p>E három regényíró mindegyikének meg van a maga külön légköre. +Balzacé a társadalom világa, Dickensé a család világa, +Dosztojevszkijé az egyén és a mindenség világa. Ha összehasonlítjuk +őket: e világok különbségeket mutatnak, de sohasem vállalkoztunk +arra, hogy e különbségekből értékítéleteket vonjunk le, vagy egy +művész nemzeti elemeit kedvezően vagy elítélően hangsúlyozzuk. +Minden nagy alkotó: egység, mely magában bírja határainak és +súlyának mértékét; – egy életművön belől csak specifikus súly +adódik, nem pedig abszolut súly az igazságosság serpenyőjében.</p> +<p>Mindhárom dolgozat feltételezi a művek ösmeretét: nem is +bevezetésül akarnak szolgálni, hanem összegezésül, tömörítésül, +kivonatul. És mert összefoglalnak, csak azt hozzák tudomásra, amit +személyileg is lényegesnek éreztünk. Ezt a <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> +szükségszerű hiányosságot legjobban sajnálom a Dosztojevszkijről +szóló essayben, mert mértéknélküli mértékét csakúgy nem bírja és +nem fogja sohase átfogni a legszélesebb tanulmány sem, akárcsak +Goetheét.</p> +<p>Egy francia, egy angol és egy orosz nagy alakjához örömmel +csatoltam volna hozzá egy német regényíró reprezentativ képét is, +ama legmagasabb értelemben vett epikai világformálóét, amint én a +romancier szót értelmezem. De sem a jelenben, sem a multban nem +találok egyetlenegy ily magasrangbélit sem. Könyvemnek talán az is +a célja, hogy a jövendő számára követelje s a még messze rejtőzőt +üdvözölje.</p> +<p>Salzburg, 1919.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15"><br /> +-15-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>BALZAC.</h2> +</div> +<p>Balzac 1799-ben született, Touraineben, a bőség megyéjében, +Rabelais derűs hazájában. A dátumot érdemes megismételni: 1799 +júniusa… Napoleon, akit a tetteitől már nyugtalanított világ még +csak Bonapartenak hívott, ebben az esztendőben jött meg Egyptomból, +félig győztes, félig szökevény. Idegen csillagképek alatt, a +pyramisok kőből való tanúi előtt harcolt, s aztán belefáradva +grandiózusan kezdett terve szívós keresztülvitelébe, parányi hajón +átsiklott Nelson leselkedő hadihajói között, hazaérkezte után pár +nap alatt összeszedett egy maroknyit híveiből, elsöpörte az +ellenszegülő Konventet és egy lendülettel magához ragadta a +Franciaország feletti uralmat. 1799, Balzac születési éve, az +Empire kezdete. Az új évszázad már nem ismeri többé a «petit +general»-t, sem a korzikai kalandort, hanem csak Napoleont, +Franciaország császárát. Még 10–15 év – Balzac gyermekkora – és a +hatalomra éhes kezek átölelik fél Európát, nagyravágyó álmai +ezalatt már sasszárnyakon repülik át az egész világot kelettől +nyugatig. Aki olyan intenzíven beleélte magát korába, mint Balzac, +arra nem maradhatott hatás nélkül, ha világba bepillantása első 16 +éve pontosan <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> egybeesik a világtörténelem talán +legfantasztikusabb korszakával, a császárság tizenhat +esztendejével. Korai élményei és vélt rendeltetése vajjon nem-é egy +hozzá hasonlónak külső és belső sorsát mutatják? Hogy valaki a kék +Földközi-tenger valamelyik szigetéről Párisba jöhetett, barát és +foglalkozás nélkül, név és tisztségek nélkül, s a gyeplőtlen +uralmat vakmerőn kézberagadta, magához rántotta és zablába +kényszerítette, hogy valaki, egy idegen, puszta kézzel úrrá legyen +Páris felett, aztán Franciaország s végül az egész világ felett, – +a világtörténelem e legszeszélyesebb kalandját nem legendák és +történetek, hitetlen fekete betűiből tanulta, hanem szomjasan +feltáruló érzékein át közvetlen, színesen az életébe nyomult bele, +s lelkének járatlan útjait ezer tarka emlékkel népesítette be. Ily +élmény szükségkép példaadás. A kis fiú Balzac talán a +proklamációkon tanult meg olvasni, melyek tömören, gőgösen, szinte +római ékesszólással távol győzelmekről meséltek, gyakorlatlan +gyermekújjai a térképen utánahúzták a napoleoni katonák útvonalát, +ma a Monte Cenis felett, holnap a Sierra Nevadán keresztül, +folyamokon át Németországba, hómezőkön át Oroszországba, a tengeren +át Gibraltárba, hol az angolok izzó ágyúgolyókkal gyujtották fel +hajóhadát, – míg Franciaország, mint egy megáradt folyam öntötte el +egész Európát. Katonákkal játszadozott talán az utcán, katonákkal, +akiknek arcába kozákkard írta éles jelét, éjszakánként talán +felriadt a haragosan dübörgő ágyúktól, melyek Ausztria felé +vonultak, hogy Austerlitznál szétzúzzák a jégpáncélt az orosz +lovasság lábai <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span> alatt. <i>Napoleon!</i> Ifjúságának +minden vágya feloldódhatott ebben a sarkantyúzó névben, +gondolatban, elképzelésben. Diadalív borult a nagy kert felé, mely +Párisból a világba vezet s rajta ki voltak vésve a fél világ +legyőzött városainak nevei, s hogy csaphatott át ez az uralomérzés +a legborzasztóbb csalódásba, mikor a büszke boltív alatt +zeneszóval, lobogó zászlókkal idegen csapatok vonultak át! Ami a +rohamátszáguldta világban odakünn <i>történt</i>, az befelé +élménnyé sűrült. Korán élte át a szellemi s az anyagi értékek +szörnyű átváltozását. Látta mint eresztették szélnek értéktelen +papirként az asszignátákat, melyek a köztársaság pecsétjével 100 és +1000 frankot igértek. Az aranypénzen, mely kezei közé került, majd +a lefejezett király kövérkés profilja, majd a szabadság jakobinus +sapkája, majd a konzul római arcéle, majd Napoleon volt császári +ornátusban. Ily rendkívüli felfordulások idején, mikor erkölcs, +pénz, ország, törvény, tekintély és minden, ami évszázadok óta +szigorú gátak közé volt szorítva, kiszáradt vagy kiöntött, még soha +át nem élt változások korában hamar rájöhetett minden érték +relativitására. Körüle örvénylett a világ és ha megszédülő +tekintete a viharzó hullámok felett áttekintést, szimbólumot, +csillagképet keresett, az események apálya s dagályában mindig az +az egy volt a mozgató, akitől minden rázkódás és hullámzás eredett. +És átélte őt magát: Napoleont. Látta, amint díszszemlére lovagol +akarata teremtményeivel, Rustán mamelukkal, Józseffel, akivel +Spanyolországot megajándékozta, Muratval, akivel Sziciliát +boldogította, Bernadottetal, az árulóval, <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> mind +valamennyivel, akiknek királyi koronát ötvöztetett és királyságokat +hódított, akiket multjuk jelentéktelenségéből felemelt jelene +tündöklésébe. Egy pillanat alatt sugárzott rá szivárványhártyájára +érzékelhetőn és elevenen egy kép, mely nagyobb volt a történelem +minden alakjánál: látta a nagy világhódítót! S vajjon világhódítót +látni nem egyet jelent-é gyermeknél azzal: hasonlóvá lenni? A világ +más két részén ugyanakkor még két világhódító pihent meg: egyik +Königsbergben, aki a világ zürzavarába áttekintésével egységet +teremtett és Weimarban, hol a költő nem kisebb mértékben lett világ +hódítója, mint Napoleon és hadserege. Ám mindez egyelőre még +érzékelhetlen távolságban volt Balzactól. Azt az ösztönt, hogy +mindig az egészre menjen, soha részletekre, hogy mohón a világ +teljességére törekedjék, ezt a láztüzes becsvágyat Napoleon példája +oltotta belé.</p> +<p>Ez a rendkívüli világakarás nem talált mindjárt útjára. Balzac +egyelőre nem döntött egy hivatás mellett sem. Ha két évvel előbb +születik, tizennyolc évével Napoleon katonája lett volna, Belle +Alliancenál a magaslatokat rohamozta volna meg, hová az angol +kartácsok lecsaptak; de a világtörténelem nem szereti az +ismétléseket. A napoleoni kor zivataros égboltja után langyos, +elpuhult, lankasztó nyári napok következtek. XVIII. Lajos alatt a +kard dísztárgy lett, a katona tányérnyaló udvaronc, a politikus +díszszónok, a magas állami tisztségeket nem a tett vasökle, a +véletlen rejtelmes bőségszarúja osztja, hanem puha női kezek +ajándékozzák a rangot és kegyet, a közélet elsekélyesedik, +ellaposul és szeliden <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span> ringó tóvá símul az események tajtékja. +Fegyverrel nem lehetett már világot hódítani. Napoleon soknak +mintaképe, még többnek elrémítő példa volt. Így nem maradt más, +mint a művészet. Balzac irogatni kezd. Ám nem úgy, mint a többiek, +pénzszerzésért, szórakozásért, könyvszekrény-tölteléknek, +boulevard-beszélgetésnek tárgyul: az irodalomban nem marsallbot, +hanem császári korona után sóvárog. Padlásszobában kezdi el. Első +regényeit, mintegy erőpróbául, álnév alatt írja. Ez még nem háború, +csak hadgyakorlat, harcjáték, még nem ütközet. Elégedetlen a +sikerrel, az eredmény nem elégíti ki, abbahagyja a mesterséget, más +foglalkozási ágakban próbálkozik három-négy éven át, irnok egy +közjegyzőnél, az irodában, megfigyel, lát, élvez, pillantása +behatol a világba s akkor újra kezdi. Most azonban már a +teljességre vágyó hatalmas akarattal, azzal a gigászian fanatikus +mohósággal, mely megveti a részleteket, az egyes jelenséget, az +elszakítottságot, a jelenést, hogy ne fogjon be mást, csak a nagy +körforgás lendületét, s meglesse az eredendő ösztönök titokzatos +gépezetét. Most már csak egy a célja: az események erjedéséből a +tiszta elementumot, a kúsza számokból az összeget, a hangzavarból +harmóniát, az élet teljességéből az esszenciát szedni, az egész +világot beszorítani retortáiba, újjáteremteni, «en raccourci» +pontos megrövidítésben, s az így leigázott világot saját lelkével +eltölteni, saját kezeivel kormányozni. Semmi se vesszen el a +sokféleségből, s hogy ezt a végtelenséget végessé, az elérhetetlent +emberi lehetőséggé összepréselje, arra csak egy mód van: az +összesűrítés. Minden erejét ráveti arra, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> a +jelenségeket összeszorítsa, szűrőn átnyomja, hol minden lényegtelen +visszamarad és csak a tiszta értékes anyag szivárog át, hogy aztán +ezeket a szétszórt forma-egységeket keze forróságával eggyé +olvassza, tengersokaságukat áttekinthető, szemlélhető rendszerré +egyesítse, amint Linné a növények milliárdjait szűk rendszerbe, a +vegyészek a megszámlálhatlan vegyi kapcsolatot egy marék elembe +osztották be, – ez most a becsvágya. Leegyszerűsíti a világot, hogy +aztán uralkodhassék rajta, s leigázva bekényszeríti a «Comédie +humaine» grandiózus börtönébe. Lepárló módszerével alakjai mind +típusokká válnak, a többség jellegzetes egybefoglalásaivá, kikről +minden feleslegest és lényegtelent lerázott a hallatlan erejű +művészakarat. Ezek a hatóerők az egyenesvonalú szenvedélyek, ezek a +tiszta típusok a színészek, ez a dekoratívvé egyszerűsített +környezet a Comédie humaine kulisszái. Töményít s az irodalomba +beviszi a központosító rendszer közigazgatását. Mint egy Napoleon, +Franciaországba öleli be az egész világot, Párissal, mint +központtal. S ezen körön belül, Párison belül is, újabb köröket +húz, a nemesség, papság, munkásság, költők, művészek, tudósok +cirkulusait. Ötven arisztokrata-szalonból teremt egyet, Cadigna +hercegnőét. Száz bankárból Nuncingen bárót, valamennyi uzsorásból +Gobsecet, az összes orvosokból Bianchon Horacet. Ezeket az +embereket szűk egymásközelben lakatja, gyakrabban érintkezteti, +vehemensen megküzdeti egymással. Hol az élet ezer játékfajtát +teremt, ő csak egyet. Nem ösmer kevert típust. Az ő világa +szegényebb, de erősebb a valóságnál. Mert alakjai kivonatok, +<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span> szenvedélyei őselemek, tragédiái +sűrítések. Mint Napoleon, Páris meghódításán kezdi. Azután vidéket +vidék után ragad magához, mondhatni minden megye kiküld egy-egy +szónokot Balzac parlamentjébe, – s mint Bonaparte, a győzelmes +konzul, csapataival ráveti magát minden országra. Nekiiramodik, +Norvégia fjordjaira küldi seregét, Spanyolország kiégett homokos +síkjaira, Egyptom tűzszínű ege alá, a Beresina jeges hídjára, még +nagy-nagy mintaképénél is messzebbre, mindenüvé elhat világakarása. +S amint Napoleon két hadjárat közti pihenőben megalkotta a Code +Napoleont, Balzac, a Comédie humaine világhódítását kipihenve, a +szerelemnek, a házasságnak erkölcsi kódexét írja meg elvi +értekezésekben, s nagy műveinek világotátfogó íve felé mosolyogva +illeszti fel a «Contes drolatiques» csintalan arabeszkjeit. A +legmélyebb nyomorból, parasztok kunyhójából a St.-Germain palotáiba +vándorol, behatol Napoleon termeibe, mindenütt feltépi a negyedik +falat és vele a zárt szobák titkait, katonákkal táboroz Bretagne +sátraiban, játszik a tőzsdén, belát a színházak kulisszái mögé, +megvigyázza a tudósok munkásságát, nincs a világnak zuga, hová +varázsló lámpája be ne világítana. Hadserege két-háromezer emberből +áll, s igazán földből gyúrta őket össze, puszta kezéből nőttek ki. +A semmiből lettek, meztelenek, ruhát dob reájuk, címeket s vagyont +ajándékoz nekik, mint marsalljainak Napoleon, ismét elveszi tőlük, +játszik velük, egymásra uszítja őket. Megszámlálhatlan az események +sokasága, végtelen a színtér, melyen az események lejátszódnak. A +Comédie humaine e világhódítása <span class="pagenum"><a name= +"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> egyedül álló az újkori +irodalomban, amint páratlan Napoleon a modern történelemben, az +egész összepréselt életnek ez a két kézben tartása. De Balzac +gyermekkori álma volt a világot meghódítani s nincs hatalmasabb +erejű, mint a valósággá vált ifjúkori szándék. Nem hiába írta +egyszer Napoleon arcképe alá: «Ce qu’il n’a pu achever par l’épée, +je l’accomplirai par la plume.»</p> +<p>S amilyen ő, olyanok a hősei. Mindegyik sóvárog a világ +meghódítása után. Központfutó erő kisodorja őket vidékről, +hazulról, Párisba. Ott van a csataterük. Ötvenezer fiatalember, +egész hadtest, kihasználatlan szűz erő, kitörésre vágyó, még nem +tisztult energia tódul elő s itt a szűk térben, mint a lövedékek +pattannak egymásra, megsemmisülnek, felszöknek, lerántják egymást +az örvénybe. Egyiknek sem készítettek helyet. A szónoki emelvényt +mindegyiknek meg kell maga számára hódítani s azt az acélkemény, +mégis hajlékony fémet, amit ifjúságnak hívnak, fegyverré +kovácsolni, energiáit robbantó anyaggá töményíteni. Balzac büszke +arra, elsőnek bizonyította be, hogy a civilizáció keretében ez a +küzdelem époly elkeseredett, mint künn a harctéren, s odakiáltja a +romantikusoknak: «Az én polgárias regényeim tragikusabbak a ti +szomorújátékaitoknál!» A könyörtelenség törvénye az, amit e +fiatalemberek Balzac regényeiben elsőnek megtanulnak. Tudják, +túlsokan vannak és – ez a kép Balzac kedvencéé, Vautriné, – fel +kell falják egymást, mint pókok egy bögrében. A fegyvert, melyet +ifjúságukból kovácsoltak, még be kell hogy mártsák a tapasztalás +égető mérgébe. Csak annak van igaza, aki felülmarad. A szélrózsa +mind <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span> a harminckét irányából jönnek, mint a +grande armée sansculottjai, a Páris felé vezető úton elrongyolják +cipőiket, ruháikon az országútak tapadó pora, s torkukat élvezetek +utáni rettentő szomjúság égeti. S amikor szétnéznek a divat, +gazdagság és hatalom új elvarázsoló világában, érzik, mily +értéktelen mindaz, amit magukkal hoztak, hogy e palotákat, ezeket a +nőket, a hatalmat elhódíthassák. Hogy képességeiket +kihasználhassák, át kell olvasztani mindent, az ifjúságot +szívóssággá, az okosságot ravaszsággá, a szépséget vétekké, a +bizalmat álnoksággá, a vakmerőséget alattomossággá. Balzac hősei +mind erős vágyódók, az egészre törnek. Mindegyik ugyanazt a +kalandot éli át: tilbury száguld el mellettük, a kerekek sárral +fecskendezik be őket, a kocsis ostort suhogtat, s bent a kocsiban – +haján ragyog az ékszer – egy fiatal asszony. Egy pillantás suhan +el. Csábító és szép, az élvezés szimbóluma. S minden Balzac hősnek +ebben a percben csak egy a kívánsága: Kell hogy enyém legyen ez az +asszony, a fogat, a szolgák, a gazdagság, Páris, a világ! +Elrontotta őket Napoleon példája, hogy a legalantasabbnak is nyitva +áll a hatalom útja. Nem úgy, mint vidéki őseik, szőlőskertért, +főispánságért, örökségért küzdenek, hanem már szimbólumokért: +hatalomért, a királyság liliomos napja fénykörébe felemelkedésért, +hol a pénz mint a víz pereg el az újjak között. Így lesznek belőlük +a nagy becsvágyók, akiknek Balzac erősebb izmokat, szenvedélyesebb +ékesszólást, energikusabb ösztönöket és gyorsultabb, de elevenebb +életet szán, mint másoknak. Emberek, akiknek álmai tettekre +váltódnak, <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> költők, akik, mint mondja, az élet +anyagából teremtenek. A zseni, a közönségestől oly elütőn, kettős +támadási móddal különleges utat tör magának. Hogy hatalomhoz +jussunk, külön utat kell lelni magunknak, vagy meg kell tanulni a +másikat, a társadalom módszereit. Az emberek tömegébe, akik +elállják előttünk a célt, úgy kell belerobbanni, gyilkosan, mint +egy ágyúgolyó vagy – mint Vautrin, az anarkista, Balzac kedvenc, +grandiózus alakja tanácsolja – mint a pestis, alattomosan csúszva +kell megmérgezni őket. A Quartier Latinben, hol Balzac maga is kis +szűk szobában kezdte, ott verődnek össze hősei is, a társadalmi +élet ősforrásai: Desplein, a medikus; Rastignac, a stréber; +Lambert, a böcsész; Bridau, a festő; Rubempré, az ujságíró – +fiatalemberek köre, akik még köszörületlen gyémántok, tiszta, +darabos karakterek, s mégis egész életük Vauquer meseszerű penziója +asztala köré csoportosul. S akkor, akkor formálódnak csak át ezek +az emberek s vesztik el eredeti lényüket, mikor beömlenek az élet +nagy retortáiba, megfőnek a szenvedélyek forróságában, s újra +kihülve, megmerevülnek a csalódásoktól, a társadalmi természet +sokféle hatásának, a mechanikus súrlódásnak, mágneses vonzásnak, +kémiai bomlásnak, molekuláris szétesésnek alávetetten. A szörnyű +sav, melynek neve Páris, egyiket feloldja, kieszi, kiválasztja, +eltünteti, kikristályosítja, másikat megkeményíti, megkövesíti. A +kémiai átalakulás minden hatásán keresztülmennek, a színeződésen, +egyesülésen, az egyes elemekből új komplexumok képződnek és tíz év +multán a felülmaradottak, általakultak jós mosolygással köszöntik +egymást <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> az élet csúcsán, Desplein, a híres orvos; +Rastignac, a miniszter; Bridau, a híres festő; míg Lambert és +Rubempré szétzúzódtak a lendítő kerék alatt.</p> +<p>Nem ok nélkül szerette Balzac a vegytant, nem hasztalan forgatta +Cuvier, Lavoisier műveit. A hatások és ellenhatások, a vegyi +vonzás, taszítás és vonzódás, a kiválasztódások és láncolatok, +szétbomlások és kikristályosodások e sokféle processzusában, az +összetett vegyületek atomokká egyszerűsödésében látta tisztábban, +mint bárhol másutt, a szociális összetétel tükörképét. Axiomája +volt az embernek a bel- és külvilágtól való egyetemes függősége, +hogy az a sokféleség épp úgy hat az egységre, amint az egység +viszont elhatározón hat a sokaságra, – ezt a felfogását, melyet ő +Lamarquismusnak nevezett el, Taine később fogalmakká merevítette – +hogy minden individuum <i>termék</i>, amelyet éghajlat, környezet, +szokások, véletlen s minden ami sorsdöntően megérinti, formálnak +azzá, aki, hogy minden egyén a maga lényegét atmoszférájából szívja +s viszont ő maga újra új atmoszférát sugároz ki magából. A művész +legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a szerves életnek a +szervetlenben való lenyomatait, az eleven életnek az elméletbe +markolását, társadalmi lény egy bizonyos pillanatban adott szellemi +tulajdona összeségét, egész korszakok eredményét megrajzolja. +Minden egymásba folyik, minden erő függőben van, egyik sem szabad. +Határtalan relativizmusa tagadott minden folytonosságot, még a +jellem folytonosságát is. Balzac alakjait mindig az eseményeken +formálta, a sors kezével szobrászoltatta, mint az agyagot. Hőseinek +még <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span> a neve sem állandó és egységes. Balzac +húsz regényében szerepel Rastignac báró, francia pair. Azt hisszük, +ismerjük már, az utcáról, vagy a Salonból, az ujságokból ezt a +kíméletlen törtetőt, a brutálisan kegyetlen párisi stréber +prototípusát, aki a törvény minden hézagán angolnasímasággal siklik +át és mesterin jelképezi a lezüllött társadalom erkölcseit. S +aztán… itt van egy regény, melyben szintén szerepel egy Rastignac, +szegény fiatal nemesember, kit szülei sok reménységgel és kevés +pénzzel Párisba küldenek, puha, szelid, szerény, érzelmes +természet. A regény elmondja, mint jut a Vauquer-penzióba, az +átalakulások e boszorkányüstjébe, Balzac zseniális összevonásainak +egyikébe, hol négy rosszul tapétázott fal közé temperamentumok és +jellemek egész seregét befoglalta, s itt látja az ismeretlen Lear +király: Goriot apó tragédiáját, látja, hogy a Faubourg St. Germain +álfényű hercegnői mohón mint lopják meg öreg atyjukat, látja a +társadalom minden aljasságát, tragédiába feloldottan. S mikor végre +a túljónak koporsóját kívüle nem követi más, csak egy szolga és +cselédlány csupán, mikor a Père Lachaise magaslatáról abban a +haragvó órában úgy látja lábai előtt elterülni Párist zavaros +piszkos-sárgán, mint egy gonosz fekélyt, akkor az élet minden +bölcseségének tudója. E percben hallja fülébe csengeni a fegyenc +Vautrin hangját, tanításait, hogy az emberrel úgy kell bánni, mint +a postakocsi lovaival, hajszolni és a célnál dögleni hagyni, ebben +a percben válik belőle a többi regények Rastignac bárója, a +kíméletlen, könyörtelen stréber, Páris pairje. S Balzac minden hőse +átéli ezt a percet <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> az élet keresztútján. Katonái lesznek a +mindenkinek mindenki elleni harcának, valamennyien előre rohannak, +s egyik holtteste felett vezet a másik útja. Mindegyiknek meg van a +maga Rubikonja, Waterlooja, s Balzac rámutat, hogy a palotákban, +kunyhókban és bányákban ugyanily csaták folynak, s hogy papok, +orvosok, katonák, ügyvédek lerongyolt viseltes ruhái alatt +ugyanazon ösztönök szabadulnak el, azt jól tudja Vautrin, az +anarkista, aki mindegyik szerepbe beéli magát és tíz álöltözetben +játszik Balzac regényeiben, de mindig, tudatosan ugyanaz. A modern +élet kiegyenlített felülete alatt a harcok földalatt dúlnak tovább. +A külső egyenlősítésnek ellene szegül a belső becsvágy. Minthogy +senkinek a számára sem tartanak fenn helyet, mint hajdan a +királynak, a nemességnek, a papoknak, mindenkinek joga van bármely +helyre, ami megtízszerezi feszültségüket. A lehetőségek csökkenése +az életben az energiák megkétszereződésében nyilvánul.</p> +<p>Balzacot ez izgatja: az energiáknak ez a gyilkos és öngyilkos +harca. Szenvedélye, hogy a cél elérésére fordított erőket, a +tudatos életakarás kifejezését ne hatásukban, hanem lényegükben +rajzolja. Mindegy neki, hogy ez az erő jó vagy rossz, hat vagy +elpazarlódik, az a fő, hogy erős legyen. Erőteljesség, akarat a fő, +mert ez az embertől ered, siker és dicsőség semmit sem jelent, mert +véletlen dolga. A félénk kis tolvaj, ki a péküzlet asztaláról egy +kenyeret csúsztat újjasába, úntat, a hivatásos nagy tolvaj, aki +nemcsak a nyereségért, hanem szenvedélyből rabol, kinek egész +exisztenciája feloldódik a mindent magához ragadás fogalmában: +grandiózus valami. A történetírás <span class="pagenum"><a name= +"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> feladata a hatásokat, a +tényeket megmérni; az intenzitást megállapítani Balzac szerint a +költő dolga. Tragikus csak a célt nem ért erő. Balzac a héros +oubliés-ket írja le, mert szerinte minden korszakban nem csak a +histórikusösmerte <i>egy</i> Napoleon van, aki 1796–1818 közt a +világot meghódította, Balzac négy-öt ilyet ismer. Az egyik talán +elesett Marengonál, Desaixnek hívták, a másikat az igazi Napoleon +Egyiptomba küldte, távol a nagy eseményektől, de talán a harmadik +szenvedte el a legszörnyűbb tragédiát: egy Napoleon lakott benne s +soha nem jutott el a harctérre, beszikkadt valami kis vidéki +fészekben, a helyett, hogy rohanó vízár lett volna belőle, de +azért, ha kis dolgokban is, nem kisebb energiát fogyasztott. Így +említ meg asszonyokat, kik odaadásuknál, szépségüknél fogva, a +Napkirály hercegnői közt is híressé váltak volna, akiknek neve úgy +zendült volna, mint a Pompadouré, Poitiers Dianáé, költőkről mesél, +kik elpusztultak, mert nem fogadta őket kegyébe az idő, akiknek +neve mellett elsuhant a hírnév s akiket költőnek kell majd híressé +tennie. Tudja, hogy az élet minden pillanata hallatlan tömegű +energiát pazarol el hatástalanul. Tudja, hogy Grandet Eugénia, az +érzelmes vidéki leányka, abban a percben, mikor fösvény atyjától +reszketve, pénztárcáját odaadja unokaöccsének, épp oly hős, mint +Jeanne D’Arc, akinek márványszobra ott ragyog minden francia város +piacán. Annyi karrier életrajzíróját nem vakíthatják el, nem +téveszthetik meg a sikerek, hiszen vegyileg elemezte a társadalmi +siker minden arcfestékét és kenőcsét. Balzac megvesztegethetlen +szeme, mely <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> egyedül energiák után kutat, a tények +zürzavarában mindig csak az eleven megfeszülést keresi, a Beresina +hídjának torlódásából, hol Napoleon szétrobbantott serege a hídon +át akar törni, hol egy pillanatban sűrült össze kétségbeesés, +aljasság és hősiesség százszor vázolt jelenete, kiragadja az igazi +valódi hősöket, a negyven hidászt, kiknek neveit senki se ismeri, s +akik három napon át álltak a mellig érő, fagyos jégtábláktól zajló +vízben, hogy azt a gyönge hidat megépítsék, melyen a hadsereg fele +megmenekülhetett. Tudja, hogy a befüggönyözött párisi ablakok +mögött minden pillanatban történnek tragédiák, melyek nem kisebbek +Julia halálánál, Wallenstein végénél, Lear kétségbeesésénél, s +mindig és újra ismételte a büszke mondatot: «Polgári regényeim +tragikusabbak, mint a ti szomorújátékaitok!» Romantikája belőlről +átélt. Vautrinja, ki polgári ruhában jár, épp oly grandiózus alak, +mint a Notre-Damei toronyőr harangjai között, Hugo Viktor +Quasimodója, és a lélek meredten sziklás tájai, a szenvedélyek és +mohóság bozótja éppoly borzalmas nagy stréberjeiben, mint az +Islandi Han iszonyú sziklabarlangjai. Balzac nem a díszletekben +keresi a nagyszerűséget, nem a történelmi vagy exótikus távlatban, +hanem a dimenziókfelettiben, a zártságában páratlan érzés fokozott +erősségében. Tudja, hogy minden érzés csak akkor válik jelentőssé, +ha töretlen az ereje, az ember csak akkor válik naggyá, ha egy +célra összpontosítja erejét, nem pazarolja el, nem töri szét kis +vágyakra, ha szenvedélye felissza a minden más szenvedélyre szánt +nedveket, ha rablás és elvetemültségtől lesz erős, amint +<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span> az ág kettőzött lendülettel virágzik ki, +ha a kertész az ikerágakat levágta, vagy elfojtotta. Így írta le a +szenvedély mániákusait, akik a világot egyetlen szimbólumban +látják, s a kibogozhatlan körtáncból egy értelmet hoznak le +maguknak. Erőműtanának sarkigazsága a szenvedélyek bizonyos +mechanikája, az a hit, hogy minden élet egyenlő erőmennyiséget +sugároz ki, akár ábrándokra fogyasztja el ezt az akaratvágyat, akár +ezer kis izgalomra forgácsolja szét, akár takarékosan hirtelen +heves kitörésekhez gyüjti fel, akár elpusztítja az élet tüzének +gyors égése vagy felrobbantásában. Nem él kevesebbet, aki +gyorsabban él, s aki egyvonalúan él, épp oly sokfélét élhet át. Oly +műre, mely csak típusokat akar leírni, egyedül az ily +monomaniákusok fontosak. Balzacot nem érdeklik a lagymatag emberek, +csak egész emberek, akik minden idegükkel, minden izmukkal, minden +gondolatukkal az élet egy ábrándján csüggnek: szerelmen, +művészeten, fösvénységen, odaadáson, bátorságon, lustaságon, +politikán, barátságon. Valamely tetszőleges szimbólumon, de ott +aztán egészen. Ezek a hommes à passion, magukteremtette vallás +fanatikusai se jobbra, se balra nem tekintenek. Eltérő nyelveken +beszélnek s nem értik meg egymást. Kínáld fel a műgyüjtőnek a világ +legszebb asszonyát: észre se fogja venni, a szerelmesnek karriert, +ügyet se vet rá, – a fösvénynek mást, mint pénzt, fel se fog +tekinteni pénzesládájáról. El van veszve, ha elcsábíttatja magát, +ha elhagyja a szerette szenvedélyt egy másik kedvéért. A nem +használt izmok elpetyhüdnek, évekig ki nem feszített húr +megkeményedik, s aki <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span> életében egyetlenegy szenvedély virtuóza +volt, egyetlenegy érzés atlétája, minden más területen kontár és +nyápic. A monomániává felkorbácsolt szenvedély legyűr minden mást, +aláássa forrásukat s kiszáradni hagyja, de minden izgalomértéküket +magába szívja. Szerelem, féltékenység, gyász, kimerülés és rajongás +minden fokozata és körforgása fösvénynél takarékosságban, a +gyüjtőnél gyüjtési dühben tükröződik, mert minden abszolut +tökéletesség az összes érzéslehetőségeket egyesíti. Az egyoldalúság +erőssége oly izgalmakat szerez, melyek felérnek az elhanyagolt +vágyak minden sokaságával. Innen gyökereznek Balzac nagy tragédiái. +Nuncingen, a milliókat gyüjtő pénzember, aki okosságban +túlszárnyalja Franciaország összes bankárait, együgyű gyermekké +válik egy kokott kezében, – a magát hírlapírásra vető költő +szétmorzsolódik, mint a búza a malomkövek közt. A világ minden +álomképe, minden szimbólum féltékeny, mint Jehova s nem tűr meg +maga mellett más szenvedélyeket. S e szenvedélyek közt nincs kisebb +vagy nagyobb, éppúgy nincs ranglétrájuk, mint az álmoknak vagy szép +tájaknak. Egyik sem jelentéktelen. «Miért ne lehetne az ostobaság +szomorújátékát megírni?» mondja Balzac, vagy a szégyenkezés, az +aggodalmaskodás, az unalom tragédiáját? Hiszen ezek is mozgató, +hajtó erők, ezek is jelentősek, ha erejük elég nagy, még a +legszegényesebb életútnak is megvan a maga lendülete és +szépséghatalma, mihelyt töretlenül visz előre vagy csak sorsa körül +kering. Ezeket az eredendő erőket, vagy helyesebben az igazi +eredendő erők ezer Proteusformáját, az emberek szívéből +kiszakítani, légköri nyomással felizzítani, <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> érzésekkel +felkorbácsolni, a gyűlölet és szerelem elixirjeitől megittasítani, +hogy őrjöngjenek mámorukban, a véletlen szégyenkövén szétzúzatni +egyiket, majd egymáshoz préselni és szétszakítani őket, +kapcsolatokat létesíteni, hidakat verni az álmok közt, fösvények és +gyüjtők közt, becsvágyók és erotikusok közt, az erők négyszögét +szüntelen eltolni, minden sorsban felszakítani a hullámhegy és +hullámvölgy fenyegető örvényét, felülről le- és alulról fölhajítani +őket s erre a cikázó játékra úgy meredni rá izzó szemekkel, mint +Gobsec Restaud grófnő gyémántjaira, a pislákoló lángot a fujtatóval +ismét feléleszteni, az embereket, mint a rabszolgákat felizgatni, +nem engedni, hogy pihenjenek, átvonszolni őket minden országon, +mint Napoleon a katonáit Ausztriából a Vendéeba, a tengerről +Egyiptomba és vissza Rómába, a Brandenburgi kapun át és aztán az +Alhambra lejtőjére, győzelmeken és legyőzetéseken át Moszkvába +végül, – a felét útközben temetetlen otthagyni, gránátzúzottan, +vagy a pusztai hó alatt, az egész világot kifaragni, mint a bábot, +kifesteni, mint egy tájat s aztán a bábjáték felett izgalmas +ujjakkal uralkodni, – ez volt az ő, ez volt Balzac monomániája.</p> +<p>Mert Balzac maga egyike volt a legnagyobb monomániákusoknak, +aminőket könyveiben megörökített. Csalódottan, mert minden álmát +összetörte a kiméletlen világ, mely nem szereti a szegényeket és +kezdőket, begubózott csendjébe és önmagából világszimbólumot +teremtett. Világot, mely az övé volt, melyen uralkodott, s amely +vele együtt pusztult el. A valóság elszáguldott <span class= +"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> mellette +és nem is nyúlt utána, oda volt láncolva íróasztalához, alakjainak +erdejében élt, mint Magus a műgyüjtő, képei között. Huszonöt éves +korától kezdve a valóság alig érdekelte máskép, mint anyag, +tüzelőszer, amellyel külön világa lendítőkerekét hajthatta s ha +kivételt tett, tragédia lett belőle. Szinte tudatosan ment el az +élő valóság mellett, mert az a nyugtalanító érzése volt, hogy reá +nézve csak fájdalmat hozó lehet saját és ama világ bármely +érintkezése. Este nyolc órakor kimerülten hullott az ágyba, négy +órát aludt s éjfélkor felkeltette magát; mikor hangos környezete, +Páris égő szemét lehúnyta, mikor homályba borultak a zúgó utcák, a +világ eltűnt, akkor támadt fel az övé, s akkor építette fel a maga +világát, a másik mellett, külön maga eldarabolta elemekből, órákon +át lázas extázisban élt, lankadó érzékeit újra s újra feketekávéval +ajzva fel. Így dolgozott napi tíz, tizenkét, néha tizennyolc órán +át, míg valami kiragadta ebből a világból vissza a valóságba. A +felébredés e perceiben lehetett az a tekintete, melyet Rodin +örökített meg szobrán, a végtelen egekből felriadás, a felejtett +valóságba visszazuhanás, ez a borzalmasan nagyszerű, majdnem +sikoltó tekintet, a borzongó vállon a ruhát összefogó kézzel, az +álomból felriasztott alvajárónak mozdulatával, akire valaki durván +rákiáltott, nevén szólítva. Egy költőnél sem volt a művébe +felolvadás, az elmerülés intenzitása, álmaiban való hite ily erős, +a hallucináció sehol oly közel az öncsalás határához. Az izgalmat +nem mindig tudta megállítani, mint egy gépet, a hatalmasan forgó +lendítő kerékre nem mindig tudott megálljt kiáltani, tükrözést és +<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span> valóságot megkülönböztetni, ezen és ama +világ közt éles határvonalat húzni. Egész könyvet töltenek meg az +adomák, mennyire hitt a munka lázában alakjai létezésében, tréfás +és mégis gyakran kegyetlen adomákkal teli könyvet. Barátja nyit rá, +Balzac rémülten rohan elébe: «Képzeld, a szerencsétlen megölte +magát» s csak mikor barátja ijedten hőköl vissza, veszi észre, hogy +akiről beszélt, hősnője, Grandet Eugénia, csak az ő csillagkörében +élt. S ami ezt az állandó, intenzív, sőt tökéletes hallucinációt az +őrültek házába való patológikus rögeszmétől megkülönbözteti, csak a +külső élet s a kigondolt valóság törvényeinek azonossága, a lét +azonos okozati összefüggései, alakjainak nem is annyira életformái, +mint inkább életlehetőségei, akik mintha most érkeztek volna +valahonnan s alig hogy szobája küszöbét átlépik, már benne vannak +műveiben. Ám ami e rögeszmének tartósságát, szívósságát és +befejezettségét illeti, ez az elmerülés a tökéletesen monomániás +ember elmélyedése volt, munkássága több mint szorgalom: láz, mámor, +álom és önkívület. Az elbűvölés palliativ szere volt, altatószer, +mely elfeledtette vele nagy életszomjúságát. Maga bevallotta, – aki +élvezni és pazarolni úgy tudott, mint senki más – hogy ez a lázas +tevékenység élvezeti eszköz volt számára. Az ilyen korláttalan +megkívánó minden más szenvedélyről csak úgy tudott lemondani, ha +pótolta mással, mint könyveinek monomániákusai. Az életérzés minden +felkorbácsolását, szerelmet, féltékenységet, kártyát, gazdagságot, +utazást, hírt és győzelmet nélkülözhetett, mert alkotásaival +hétszeresen kárpótolta magát. Az érzékek oly balgák, mint a +gyermekek. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span> A valódit a hamistól, a csalókát az +igazitól nem bírják megkülönböztetni. Jól akarnak csak lakni, +mindegy: élménnyel vagy álommal. Balzac egész életében megcsalta +érzékeit, élvezeteket hazudott nekik, ahelyett, hogy tényleg adott +volna belőlük, éhségüket ételek illatával csillapította, melyeket +meg kellett vonni magától. Szenvedélyesen résztvett teremtette +alakjainak élvezeteiben: ez volt az élménye. Hiszen ő volt, aki +most azt a tíz Lajosaranyat odadobta a játékasztalra, aki reszketve +állt ott, míg a roulette forgott, aki a nyereség csengő halmazát +égő újjakkal beseperte, s ő volt az, aki a színházban a nagy sikert +kivívta, aki csapatával a magaslatokat megrohamozta, földalatti +aknáival a tőzsdét alapjaiban megrendítette, teremtményeinek minden +gyönyörűsége tulajdona volt, ők voltak az extázisok, melyekben +külsőleg oly szegényes élete kiélte magát. Úgy játszott ezekkel az +emberekkel, mint Gobsec, az uzsorás, a pénzkölcsönért +reményvesztetten hozzájött megkínzottakkal, akikre horgát +kivetette, s akiknek fájdalmát, gyönyörét és kínját úgy figyelte +meg, mint a többé-kevésbbé tehetséges színészek játékát. S az ő +szíve szólal meg Gobsec piszkos köntöse alatt: «Azt hiszi, nem +fontos az, ha az ember így behatolhat az emberi szív legrejtettebb +redőibe, ha ott oly mélyre hatolunk, hogy mezítelen látjuk magunk +előtt?» Ő, az akarat varázslója, máséból olvasztott magának álomból +életet. Azt beszélik róla, hogy ifjúságában padlásszobájában, mikor +szerény vacsoráját, a száraz kenyeret ette, az asztalra krétával +rajzolta rá a tányérok körvonalait és középre válogatott kedvenc +ételei nevét írta be, hogy a száraz kenyérben <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> pusztán +akarata szuggeszciójával a legpazarabb ételek ízét érezhesse. S +amint az ízt úgy ízlelte hite szerint, mint ahogy valóságban ízlett +volna, valószínűleg úgy szívta korlátlanul magába az élet minden +ingerét könyvei elixirjéből, szegénységét megcsalta alattvalói +gazdagságával és pazarlásával. Örökös adósságok gondja közt, +hitelezőktől zaklatottan, bizonnyal valami érzéki gyönyörűséget +érzett, mikor leírta: százezer frank évjáradék. Ő volt az, aki +duskált Magus Elie képeiben, aki mint Goriot apó szerette azt a két +grófnőt, aki Seraphitussal szédítő magasra szállt Norvégia soha nem +látta fjordjai fölé, aki Rubemprével élvezte az asszonyok +tekintetében a csodálatot, ő maga volt, aki mindez emberekből a +gyönyörűséget úgy ontotta ki, mint a lávát, akiknek a föld édes és +keserű füveiből örömet és bánatot főzött. Nem volt még költő, aki +így együtt élvezett volna alakjaival. Épp azokon a helyeken, hol az +úgy kívánta gazdagság bűbáját írja le, még erotikus kalandjainál is +erősebben érezzük a magamegbűvölte mámorát, a magányos ember +ópiumálmait. Ez volt legmélyebb szenvedélye, a számoszlopok fel- és +levonultatása, a mohó nyerészkedés és a nagy összegek elolvadása, a +tőkének kézről-kézre dobálása, mérlegekben duskálás, az értékek +viharos zuhanása, a végtelenbe érő felemelkedések és bukások. Mint +valami záport, úgy zúdít rá milliókat egy koldusra, gyönge kezek +közt elolvadni enged tőkéket, mint higanyt, gyönyörködve festi a +Faubourgok palotáit, a pénz bűbáját. Ezt a szót: millió, milliárd, +dadogja valami ájult, tovább-már-nem-bírom-mondani módon, az érzéki +megkívánás végső hörgésével. <span class="pagenum"><a name= +"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> A termek pompás berendezése +úgy sorakozik fel kéjesen, mint egy szerail asszonyai, a hatalom +jelvényeit úgy ragyogtatja meg, mint a koronagyémántokat. Ez a láz +beégette magát kézirataiba is. Látni, mint dagadnak meg az előbb +nyugodt, formás sorok, mint a haragvó homlokán az erek, mint +ingadoznak, gyorsulnak, egymást őrülten kergetik, s látszik rajtuk +a kávé nyoma, mellyel a kimerült idegeket előre hajszolta, szinte +hallani a nyugság nélküli túlfűtött gép kattogó lihegését, az +alkotó fanatikus, mániákus vonaglását, az ige e Don Juanjának +sóvárgását, egy emberét, aki mindent birtokolni s mindenen +uralkodni akar. Látjuk – mert sohasem volt megelégedve magával – a +korrektura ívekben viharos kitörését, melyek merev szerkezetét újra +s újra feltépte, mint a lázbeteg a sebkötést, hogy a már merevedő, +kihülő testbe mégegyszer beleöntse sorainak lüktető piros +vérét.</p> +<p>Ezt a titáni munkát nem lehetne megérteni, ha nem telt volna +benne gyönyörűsége s még annál is több: egy oly embernek volt +egyetlen életlehetősége, aki aszkéta módra lemondott a hatalom +minden más formájáról, egy túlszenvedélyesnek, kinek egyetlen +megnyilatkozási módja a művészet volt. Egyszer-kétszer futólag +beleálmodta magát más matériába is. Próbálkozott a gyakorlati +élettel, amikor egyszer teremtő erejében kétségeskedve a pénz igazi +hatalmát akarta, spekuláns lett, nyomdát és ujságot alapított. De a +sors sajátos iróniája, melyet készen tart az eretnekek számára, +hogy ő, aki könyveiben mindent tudott, a tőzsde embereinek +fogásait, a kis és nagy üzletek ravaszkodásait, az uzsorások +<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> furfangját, aki ösmerte minden tárgy +értékét, aki műveiben száz és száz embernek teremtett exisztenciát, +helyes céltudatossággal nyert nagy vagyonokat, aki Grandet, +Popinot, Crevel Goriot, Bridau, Nuncingen, Wehrbrust és Gobsecet +gazdaggá tette: elvesztette egész tőkéjét, csúfosan megbukott és +csak az adósságok rettentő ólomsúlya maradt meg neki, amelyet aztán +széles teherhordó vállain életének félévszázadán lihegve kellett +hurcolnia, a leghallatlanabb munka rabszolgájaként, mely alatt egy +nap megpattant erekkel szótlan rogyott össze. Borzasztóan +megbosszulta magát az elhagyott szenvedély féltékenysége, az +egyetlen szenvedélyé, melynek odaadta magát. Még a szerelem is, +mely másnál átélés és valóság csodálatos egybeálmodása, nála +álomból lett élménnyé. Hanska grófnőt, aki később felesége lett, az +«étrangère»-t, akihez azokat a híres leveleket írta, már akkor +szenvedélyesen szerette, mikor még nem is látta, szerette már +akkor, mikor még olyan elképzelés volt, mint az aranyszemű lány, +mint Delphine és Grandet Eugénia. Aki igazi író, annak a teremtésen +s megálmodáson kívül minden más szenvedély csak tévelygés. «L’homme +des lettres doit s’abstenir des femmes, elles font perdre son +temps, on doit se borner á leur écrire, cela forme le style» az író +tartózkodjék a nőktől, elpazaroltatják vele az idejét, csak írni +szabad nekik, ez stílusképző, mondta Téophile Gautiernak. Szívből +nem is Hanska asszonyt szerette, hanem hozzá való szerelmét, nem +azokat a helyzeteket amelyeket átélt, hanem azokat, melyeket +kigondolt, s a való utáni szomjúságát addig csillapította +illuziókkal, <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> addig játszott képekkel és jelmezekkel, +míg mint a legizgatóbb jelenetekben a színész, maga is hitt +szenvedélyében. Az alkotás szenvedélyének szüntelen áldozott, az +elégés benső folyamatát addig tartóztatta fel, míg a tűz +fellángolt, kitört, mig tönkrement belé. Élete, mint rejtelmes +novellájának elvarázsolt szamárbőre, minden új kívánság +teljesültén, minden új könyvével összébb zsugorodott és mint a +játékos a kártyának, az iszákos a bornak, az ópiumszívó a baljós +végzetes pipának, a kéjenc az asszonyoknak, úgy lett áldozata +monomániájának. Tönkrement vágyainak túlságos beteljesülésén.</p> +<p>Az csak természetes, hogy ily kolosszális akarat, mely vérrel, +élettel s feszültséggel úgy telített meg álmokat, hogy hullámzásai +époly erősek lettek, mint a valóság tüneményei, hogy ily rendkívüli +varázserejű akarat az élet titkát saját mágiájában látta és önmagát +világtörvénnyé emelte. Nem lehetett annak tulajdonképeni +bölcselete, aki semmit sem árult el önmagáról, s aki nem volt talán +más, mint örök változó, akinek nem volt szüksége alakra, mint +Proteusnak, mert mindenkit megtestesített magában, aki mint egy +dervis, kóbor szellem, ezer alak testébe rejtőzött és életének +útvesztőjében eltűnt, ma optimista, altruista, holnap pesszimista +és relativista, aki úgy kapcsolta ki és be magában a véleményeket +és értékeket, mint a villamos áramot. Senkinek se adott igazat, de +semmit se helytelenített. Balzac csak elfogadta a mások véleményét +– épousé les opinions des autres, nincs megfelelő magyar kifejezés +arra, mikor valaki spontán átveszi mások véleményét anélkül, hogy +azonosítaná magát <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span> vele – behatolt alakjainak pillantásába, +szívkamrájába és szenvedélyeik és bűneik sodrában velük tartott. +Egyet talált csak igaznak és változhatlannak: hatalmas akaratát, +ezt a szezámos varázsszót, mely neki, az idegennek, ösmeretlen +emberlelkek barlangát felnyitotta, levezette érzéseik sötét +mélységébe, ahonnan élményeik legnemesebb drágaköveivel megrakodva +újra felbukkanhatott. Hajlott rá jobban, mint bárki más, hogy az +akaratnak a szellemin is túl az anyagi világra ható erőt +tulajdonítson, hogy életelvnek és világtörvénynek érezze. Tudta +hogy ez a fluidum, az akarat, mely egy Napoleonból kisugározva a +világot megrázta, birodalmakat döntött meg, fejedelmeket teremtett, +milliók sorsát összekúszálta, hogy ez az anyagtalan rezgés, a +szellemnek tisztán légköri nyomása kell, hogy az anyagban is nyomot +hagyjon, arcvonásokat átszobrászoljon és a test egész fizikumába +beömöljön. Mert amint a pillanatnyi felindulás minden embernél +emeli az arckifejezés erejét, még ostoba arcokat is megszépít, +mennél inkább képes a tartós akarat, az állandó szenvedély az +arcvonások anyagát kiformálni! Balzac úgy nézett fel az emberarcra, +mint kőbevésett életakaratra, ércbeöntött jellemzésre, s amint a +régész megkövesült maradványokból egész ős kultúrát bír felösmerni, +a költő feladatául tekintette, hogy egy emberarcból, a körüle +lebegő légkörből belső kultúráját megösmerje. Ez az arcisme +kedveltette meg vele Gall tanítását, aki az agyban székelő +képességek térképét rajzolta meg, ezért tanulmányozta Lavatert, aki +a történelemben nem látott egyebet, mint hússá és vérré vált +életakaratot, mintegy kifelé <span class="pagenum"><a name= +"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> fordult karaktert. Mindent +szeretett, ami elősegítette ezt a bűvészetet, a belső és külső +titokzatos kölcsönhatását. Hitt Mesmer tanításában, az akaratnak +egy médiumról másikra való mágneses átvitelében, hitt abban, hogy +az újjak akaratkisugárzó tűzhálók, ezt a nézetet egybekapcsolta +Svedenborg misztikus átszellemítéseivel, s ezt a még teoriává sem +sűrűsödött kedvtelését Lambert Louisnak, kedvencének tanításában +foglalta egybe, aki «chemiste de la volonté», az akarat vegyésze +volt, különös, fiatalon elhalt valaki, kiben Balzac különösmód +egyesítette önarcképét és benső tökéletesbülés utáni vágyát s +akihez minden alakja közt legtöbbet vett saját életéből. Minden arc +olyan volt előtte, mint megoldásra váró rejtvény. Azt állította, +hogy minden arcban valamely állat képe ismerhető fel, hitte, hogy +titkos jelről felösmerhető, ki van halálra szánva s azzal +dicsekedett, hogy minden járókelőnek foglalkozását arcáról, +mozdulatairól és ruházatáról le tudja olvasni.</p> +<p>De a meglátás legfőbb bűvészetét még nem is ebben az intuitiv +felismerésben látta, hiszen ez csak a létezőt, a jelenlevőt +mutatta. Mélységesen vágyott azokhoz hasonlítani, akik +központosított erőkkel nemcsak a pillanatnyit, hanem a mult nyomait +és a jövendőt is kiszimatolják egy kinyujtott kézből, szeretett +volna a tenyérjósok, jövendőmondók, horoskop-felállítók, «látók», s +mindazok testvére lenni, akiknek megadatott a «seconde vue» +adománya, akik azt állítják, hogy a külsőből a belső életet, +határozott vonalakból a határtalanságot tudják felismerni s a +tenyér vékony vonalaiból meglátják a bejárt életutat s a jövőbe +vezető homályos ösvényt. Ilyen bűvészlátása <span class= +"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> Balzac +szerint csak annak van, aki intelligenciáját nem forgácsolja szét +ezer irányba, hanem – a koncentráció gondolata Balzacnál +unos-untalan visszatér – egyetlen cél felé fordulva, mindent erre +tartogat magában. A «seconde vue» adománya nemcsak a bűvészeké és a +látnokoké, a seconde vue, a hirtelen látnoki felismerés, a zseni +kétségbevonhatlan ismertető jele, meg van az anyáknál gyermekeikkel +szemben, Despleinnél, az orvosnál is megvan, aki a beteg zavaros +betegség-képéből kínlódása okát és valószínű élettartamát határozza +meg, meg van Napoleonnál, a zseniális hadvezérnél, aki azonnal +felösmeri a helyet, ahová brigádjait bedobja, hogy a csata sorsát +eldöntse, a csábító Marsaynak is birtokában van, aki a futó +pillanatot ragadja meg, melyben bármely asszony elbukik, Nuncingen, +a tőzsdejátékosnak, aki kellő pillanatban robbantja ki a nagy +tőzsdei coupot; a lélek égboltja mindezen csillagjósai befelé +hatoló pillantásuknak köszönik tudományukat, mellyel, mint valami +messzelátóval, olyan horizontokat is meglátnak, hol a puszta szem +csak szürke kaoszt vesz észre. A költő látomása és a tudós +levezetése, a villámgyors, hirtelen megértés és a lassú logikus +felismerés közt itt rejlik a rokonság. Balzac, aki néha maga is +értetlenül állt ösztönös áttekintő képessége előtt, s aki talán +gyakran rémülten, bódult fejjel nézhetett megfoghatatlan +életművére, a meg nem mérhető filozófiájához, misztikumokhoz volt +kénytelen menekülni, melyhez már nem volt elég de Maistre közkeletű +katolicizmusa. S benső lényébe beoltott ez a csepp bűvészet, ez a +megfoghatatlan, melytől művészete nemcsak az élet vegyésze, hanem +aranycsinálója <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> lett, mutatja határértékét az utódokkal, +az utánzókkal, kivált Zolával szemben, aki követ kőre hordott össze +ott, ahol Balzacnak csak a varázsgyűrűt kellett megforgatni s máris +ezer ablaku palota szökkent magasba. Bármily hatalmas is életműve +erőkifejtése, az első benyomás mégis bűvészet és nem munka, nem +kölcsönzött, hanem ajándékozó és gazdagító élet.</p> +<p>Mert Balzac – s ez áthatlan felhőként lebeg mint titok alakja +körül – az alkotás éveiben nem tanult és nem kísérletezett többé, +nem figyelte az életet, mint Zola, aki regényírás előtt minden +egyes alakjáról bordereaut készített, nem mint Flaubert, aki újjnyi +vékony könyvéhez egész könyvtárakat buvárolt át. Balzac ritkán tért +vissza abba a világba, mely regényeinek világán kívül esett, mint +börtönbe, be volt zárva álmainak világába, odaszögezve a munka +kínpadához s inkább megbizonyosodást, mint információt hozott +magával, ha egyszer-egyszer futólag kiruccant a való világba, ha +kiadóival ment veszekedni, vagy korrekturát vitt a nyomdába, egyik +barátjánál ebédelt, vagy Páris régiségboltjait kutatta át. Mert +mielőtt még az íráshoz fogott volna, valami titokzatos módon már +áthatotta az egész élet tudománya, ott hevert benne összegyüjtve, +felraktározva. Shakespeare szinte misztikus alakja mellett ez a +világirodalom legnagyobb rejtélye: hogyan, mikor, honnan gyüjtötte +be ezt a roppant, minden foglalkozási ágból, anyagból, +vérmérsékletből, jelenségekből összehordott készletét. Hiszen csak +fiatal éveiben, három-négy esztendeig volt foglalkozása, írnok egy +ügyvédnél, majd kiadó, aztán diák, de ezekben az években +<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span> mindent magába szívott, tények +teljességgel megmagyarázhatlan, beláthatatlan tömegét, mindenféle +karakterek és jelenségek ösmeretét. Tekintete borzasztó erővel, +mohón szívhatta fel, amivel útján találkozott, mint egy vampir +ragadta magához belsejébe, emlékezőtehetségébe, hol semmisem +sárgult el, nem tűnt el, nem keveredett s nem romlott el, minden +ott hevert rendben, begyüjtve, feltornyosulva, mindig készenlétben, +lényeges oldalával kifelé fordulva, szinte rugókra járó +frissességgel pattanva fel, ha akaratával és óhajával csak +megérintette őket. Mindentudó volt Balzac, ösmerte a pereket, a +csatákat, a tőzsdemanővereket, a telekspekulációt, a vegyészet +titkait, az illatszergyárosok fortélyait, a művészek fogásait, a +teologusok vitatkozásait, a hírlapok üzemét, a színházak s egy +másik színpad, a politika, szemfényvesztését. Ösmerte a vidéket, +Párist, a világot ő, a «connaisseur en flânerie» úgy olvasott az +utcák kúsza vonalaiban, mint egy könyvben, tudta minden házról, +mikor, kinek a számára és ki építette, az ajtók feletti címerek +heraldikáját kihüvelyezte, az építési stílusról ráösmert a korra, +tudta a lakbérek nagyságát, emberekkel népesítette be az +emeleteket, butorokat rakott a szobákba, boldogság vagy +szerencsétlenség légkörét fújta rájuk és a sors láthatatlan hálóját +szőtte egyik emeletről a másikra fel. Enciklopedikus ismeretei +voltak, tudta mit ér egy Palma di Vecchio festmény, mennyibe kerül +egy hold legelő, egy csipkecsokor, úri fogat és szolgatartás, +ösmerte a divaturacsok életét, akik adósságok közt vegetálva, egy +évben húszezer frankot költenek; <span class="pagenum"><a name= +"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> s ha két lappal tovább +lapozunk, íme a szegényes évjáradékból élő exisztenciája, akinek +kínosan kicirkalmazott életében már katasztrófát jelent egy +elszakadt esernyő, betört üvegtábla. Ismét pár lappal odább, az +egészen szegények közt vagyunk, követi őket, amint pár sousjukat +megkeresik, a szegény auvergnei vízhordót, akinek egyetlen vágya, +hogy ne maga húzza hordóját, hanem egy kis, egészen kis lovacskát +vehessen, ösmeri a diákot, és a varrónőt, a nagyváros e vegetáló +teremtményeit. Ezer vidék tárul fel készen arra, hogy sorsainak +alakító hátteréül szolgáljon, s mindegyiket tisztábban látja egy +rápillantásra, mint mások, akik évekig ott éltek. Mindent tudott, +amit csak egyszer futólag súrolt tekintete, s – ez a művész +sajátságos paradoxonja – azt is tudta, amit soha nem ismert, +álmaiból rajzolta meg Norvégia fjordjait és Saragossa sáncait és +olyanok voltak, mint valóságban. Meglátásának villámgyorsasága +megriasztó. Úgy tűnik fel, mintha s mindazt, amit mások eltakarva, +ezerféle öltözékben láttak, azt ő meztelen és csupaszon ösmerte +meg. Minden dolgon látott egy jelt, minden tárgyhoz volt egy +kulcsa, mellyel a felületet megnyithatta, hogy bensőjüket +megmutathassák neki. Megnyiltak előtte az arcok, s úgy hullott +tudatába minden, mint a gyümölcsből a mag. A lényegtelenségek +redőzetéből egy rántással szakítja ki a lényegest, nem +rétegről-rétegre lassan vájva, hogy egészen kiáshassa, hanem +mintegy puskaporral robbantva fel az élet aranybányáit. S a +valóságos életformákkal együtt megragadja a megfoghatatlant, a +boldogság és balsors gáznemű felettük lebegő légkörét is, az ég és +föld közt <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= +"Page_46">-46-</a></span> himbálózó megrázkódtatásokat, a közeli +exploziókat, a levegő tornádóit. Amit mások, mint valami +üvegszekrényben hidegen és nyugodtan, körvonalokban láttak meg, azt +bűvészi érzékenysége úgy sejti meg, mint a hőmérő oszlopa a levegő +melegségét.</p> +<p>Balzac lángesze ebben a borzasztóan nagy összehasonlíthatlanul +ösztönös tudásban van. Amit még a művészhez tartozónak vélünk: az +erőelosztást, rendezést, alakítást, egybetartást és feloldást, azt +már nem érezzük oly tisztán Balzacban. Azt lehetne mondani, hogy +annyira zseni volt, hogy már nem is lehet művésznek nevezni. «Une +telle force n’a pas besoin d’art». Ekkora erőnek nincs szüksége +művészetre, ez a mondás rá is illik. Oly grandiózus nagy erő volt +az övé valóban, hogy ellenszegült minden szelidítésnek, mint az +őserdők vadjai, oly szép ez az erő, mint egy dsungel, rohanó vízár, +zivatar, mint minden dolog, melyeknek szépsége egyedül +kifejezésrejutásuk erejében rejlik. Ennek a szépségnek nincs +szüksége szimmetriára, díszletezésre, segítő gondos elosztásra, +mert erejének korláttalan sokféleségével hat. Balzac sohase +komponálta regényeit előre, úgy elveszett bennük, mint egy nagy +szenvedélyben, úgy dőzsölt bennük, mintha selymek vagy meztelen +friss női test volnának. Alakokat vázol, Franciaország összes +megyéiből, családjaiból, osztályaiból úgy sorozza be őket, mint +Napoleon katonáit, ezredekbe osztja őket, egyiket huszárnak, +másikat tüzérnek, harmadikat a trénhez, fegyverük serpenyőjére +puskaport önt és aztán átengedi őket benső fékezhetlen erejüknek. A +Comedie Humaineből – szép, bár utólag <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> írt +előszava dacára, – hiányzik az átgondolt terv. Mert az életben +sincs tervszerűség, ezért ez is tervszerűtlen, nem akar erkölcsi +célzatot, sem áttekintést, örökké változón az örökké változót +akarja bemutatni, ebben az apályban és dagályban nincs tartós erő, +csak pillanatnyi hatás, mint a hold titokzatos vonzásában, +testnélküli, felhőből és fényből szőtt légkör, amelyet korszaknak +neveznek. Ennek az új világrendszernek egyetlen törvénye, hogy +mindaz, ami egyidőben egymásra hat, önmagát is megváltoztatja, +senki sem hat korlátlanul, mint egy Isten, aki csak kívülről löki +az eseményeket, hanem az összes emberek, akiknek változó +csoportosulása teremt meg egy korszakot, maguk viszont ennek a +korszaknak teremtményei, mert erkölcsük, érzéseik éppoly +felépítmények, mint ők maguk. Hogy minden csak viszonylagosság; +amit Párisban erkölcsnek hívnak, az már bűn az Azori-szigeteken, +hogy nincsenek örök fogalmak, s hogy a legszenvedélyesebb +embereknek úgy kell értékelniök a világot, mint Balzac az asszonyt +értékeli: annyit ér, amennyibe kerül. A költőnek, mert nem adatott +meg neki – hisz ő is kora gyermeke, terméke – ebből a +forgandóságból maradandót alkotni, csak az lehet a feladata, hogy +korának légköri nyomását, szellemi állapotát vázolja, a társadalmi +erők kölcsönhatását, melyek a molekulák millióiba lelket adtak, +összeillesztették és aztán szétdarabolták őket. A társadalmi +légáramlatok meteorologusának, az akarat matematikusának, a +szenvedélyek kémikusának, a nemzeti ősformák geologusának sokoldalú +tudósnak kell lennie, aki korának testét mindenféle tudományos +eszközzel megvizsgálja <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span> s kikopogtatja, egyben pedig mindenféle +tény gyüjtőjének, a tájak festőjének, eszmék katonájának: ilyenné +válni volt Balzac becsvágya s ezért volt oly fáradhatlan a +grandiózus és a legparányibb dolgok felrajzolásában egyaránt. +Életműve, Taine szavával élve, Shakespeare óta az emberi +dokumentumok leghatalmasabb tárháza. Sajnos, kortársainak és sok +mai embernek szemében Balzac csak regényíró. Ha így szemléljük, az +esztétika szemüvegén át nézzük, nem látszik oly emberfölötti +nagynak. Voltakép kevés standard munkát írt. De Balzacot nem egyes +műveiből kell megítélni, hanem az összességből, úgy kell ránézni, +mint egy tájra, melynek völgyei és hegyei, határtalan horizontja, +áruló szakadékai és rohanó árja van. Vele kezdődik, sőt ha +Dosztojevszkij nem jött volna, azt mondtuk volna, vele végződik a +regénynek, mint a lelki világ enciklopédiájának gondolata. Előtte a +költők csak kétféle módon tudták az események lusta motorját +megindítani: vagy kívülről ható véletleneket szerkesztettek, ami +éles szélként kapott a vitorlákba s előrehajtotta a járművet, vagy +belülről ható erőül egyedül az erotikus ösztönt, a szerelmi +bonyodalmat választották. Balzac «transponálta» az erotikumot. +Kétféle vágyakozót ismert (mert mint említettük, csak a vágyakozók, +az ambiciózusak érdekelték), a tulajdonképeni értelemben vett +erotikust, tehát néhány férfit és csaknem valamennyi nőt, akiknek +csillaga egyedül a szerelem, e csillag alatt születnek és +pusztulnak el. De hogy az erotikában felolvadó erők nem az +egyedüliek, hogy a szenvedélyek bonyodalma más embereknél egy +csöppel <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span> sem kisebb, s anélkül, hogy a mozgató +őserő elporzanék, vagy szétforgácsolódnék, más formákban és más +szimbolumokban éli ki magát, ezzel az erőteljes felismeréssel +Balzac regényművészete óriásan sokoldalúvá vált.</p> +<p>De még egy másik forrásból is táplálta Balzac regényeit: +belevitte a pénzt! Mert semmiféle állandó értéket nem ismert el, +mint kortársainak titoknoka, mint a viszonyok statisztikusa +pontosan megfigyelte a dolgok külső, erkölcsi, politikai, +esztétikai értékét és különösen a tárgyaknak azt az általános +érvényű értékét, mely korunkban csaknem megközelíti a tárgyak +abszolut értékét: a pénzértéket. Mióta az arisztokrácia előjogai +megszüntek, a társadalmi különbségek nivellálódása folytán a +társadalmi élet mozgató ereje, vére a pénz lett. Minden tárgyat +értékével, minden szenvedélyt a hozott anyagi áldozattal, minden +embert bevételével lehet meghatározni. Balzac azt is feladatául +tűzte ki, kikutatni, hogy a lelkiismeret bizonyos atmoszférájának +mily számok felelnek meg. A pénz körforgásban van regényeiben. +Nemcsak a nagy vagyonok gyarapodását és széthullását, a tőzsde vad +spekulációit írta le, nemcsak a nagy csatákat, hol épp annyi +energiát használnak fel, mint Lipcsénél vagy Waterloonál, nemcsak a +fösvénységből, gyűlöletből, pazarlási vágyból, ambicióból +pénzgyüjtők húszféle típusát, nemcsak azokat az embereket, akik a +pénzt a pénz kedvéért szeretik, azokat, akik a pénzben csak a +szimbólumot szeretik, azokat, akiknek a pénz csak eszköz céljaik +eléréséhez, de Balzac volt az, aki elsőnek s merészen ezer példában +mutatta be, hogy a pénz <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= +"Page_50">-50-</a></span> még a legfinomabb, legnemesebb, +leglelkibb érzésekbe is beleszivárog. Amint mi az életben +akaratlanul, az ő hősei is mind számolgatnak. Kezdői, amint +Párizsba jönnek, hamar megtanulják, mibe kerül egy látogatás a jó +társaságban, elegáns ruhák, fényes cipők, új fogat, lakás, +cselédség, ezer és ezer apróság, melyet mind megtanulni és +megfizetni kell. Ösmerik, milyen sorscsapás az, ha lenézik őket +divatjamult mellényük miatt, hamar rájönnek, hogy csak a pénz vagy +a pénz látszata nyitja meg az ajtókat s ezekből az apró szüntelen +megaláztatásokból nőnek ki a nagy szenvedélyek és a szívós +kitartások. Balzac velük megy. Kiszámítja a pazarlók kiadásait, az +uzsorások kamatjait, a kereskedők hasznát, a dandyk adósságait, az +összegeket, melyekkel a politikusokat megvesztegetik. S mert a pénz +az egyetemes becsvágy anyagi lecsapódása, mert behatol minden +érzésbe: a társadalmi élet, a beteg test kriziseit, kórtanát +megösmerendő mikroszkópiai vizsgálat alá vette a vért, hogy +aranytartalmát némikép megállapíthassa. Mert minden élet ezzel van +telítve, a meghajszolt tüdőknek ez az oxigénje, senki sem +nélkülözheti; a becsvágyónak szüksége van rá becsvágyához, a +szerelmesnek boldogságához és hogy legkevésbé nélkülözheti a +művész, azt legjobban tudta ő maga, aki vállain százezer frank +adósság Atlaszát hordta, ezt a borzasztó súlyt, melyet néha a munka +extázisában egy-egy pillanatra lehajított vállairól s amely végül +mégis rázuhant s összetörte.</p> +<p>Balzac regényvilága végeláthatatlan. Nyolcvan kötetében benne +van kora, egy világ, egész nemzedék. Soha azelőtt nem akartak még +tudatosan <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span> ily hatalmas alkotást és soha nem nyert +szebb jutalmat emberfölötti vakmerő akarat. Azoknak, akik este, +hétköznapi világukból menekülve, élvezni, pihenni akarnak, izgalmat +és játékos változatosságot nyujt, – a drámaírónak anyagot száz +szomorújátékhoz, a tudósnak – csak úgy odavetve, mint a jóllakott +asztaláról a morzsák – problémák és ösztönzések egész tömegét, a +szerelmesnek a rajongások példaképül szolgáló lángolását. +Leghatalmasabb azonban az az örökség, amit költőknek hagyott. A +«Comédie Humaine» tervezetében a befejezett regények mellett ott +van negyven megiratlan regényterve, egyiknek a címe Moszkva, a +másiké a Wagrami síkság, amazé Wien meghódoltatása, emezé a +Szenvedélyek élete. Szinte szerencse, hogy nem bírta mindezt +befejezni. Balzac azt mondta egyszer: «Az zseni, aki gondolatait +bármikor tettre tudja váltani. De az igazi nagy lángész nem +fejtheti ki szüntelen ezt a tevékenységet, hiszen akkor hasonlóvá +válnék Istenhez». És ha Balzac mindezt befejezhette, a szenvedélyek +és események körét önmagába visszavezethette volna, műve a +végtelenségbe nőne. Elérhetlen nagyságában óriási lett volna, +minden elkövetkezőnek elriasztásul, míg így páratlan torso, az +elérhetetlen felé törő minden teremtő akaratnak leghatalmasabb +ösztönzője, legnagyszerűbb példaképe.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53"><br /> +-53-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>DICKENS.</h2> +</div> +<p>Ne könyvektől és életrajzoktól kérdezzétek meg, mennyire +szerették Dickenst kortársai. Szeretet csak élőszóban dobog +elevenen. Legjobb, ha olyan angollal meséltetünk magunknak róla, +akinek gyermekemlékei még visszanyúlnak amaz első sikerek idejéig, +oly valakivel, aki még ötven év multán sem bír rászokni arra, hogy +a Pickvickek költőjét Dickensnek nevezze, hanem változatlanul, régi +bizalmas, meghitt álnevén: Boznak. Visszaemlékező elbúsuló +megilletődésükből megérthetjük a tömegek lelkesedését, akik akkor +viharos lelkesedéssel kapkodták a havonta megjelenő kék +regényfüzeteket, melyek ma – könyvgyüjtők legdrágább ritkaságai – +fiókokban és szekrényekben sárgulnak. Akkortájt – így beszélte el +nekem egy az «old Dickensians» közül, – a postanapon nem volt +türelmük otthon bevárni a küldöncöt, aki végre hozta táskájában Boz +új kék füzetét. Egész hónapon keresztül áhítozták, várták, +reménykedtek, vitatkoztak, vajjon Copperfield Dorát fogja elvenni, +vagy Ágnest, örültek, hogy Micawber viszonyai ismét válságosra +fordultak, hiszen tudták, hogy jó kedélyével és forró punccsal +hősiesen meg fog vele birkózni! és most bevárják, míg a lomha +postakocsin <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> jön a postás és megoldja mindezen víg +talányokat? Nem, nem ment volna, nem bírták volna ki. S évről-évre, +öregek, ifjak, a megjelenés napján kétmértföldre eléje mentek a +postásnak, csak hogy hamarabb jussanak füzeteikhez. Hazafelé +ballagva máris hozzáfogtak az olvasáshoz, egyik a másik válla +felett pillantgatott be a füzetbe, mások hangosan olvasták fel és +csak a derék családapák loholtak hosszú léptekkel haza, hogy a +zsákmányt minél hamarabb láthassa az asszony vagy a gyerekek. Amint +ez a városka, úgy szerette akkor Dickenst minden falu, minden +város, az egész ország s túl Anglián az egész világ angolul beszélő +népe, szerették a megösmerkedés első percétől halála órájáig. A +tizenkilencedik században sehol a világon nincs mása ily +változatlanul szívélyes viszonynak költő és nemzete között. Mint +egy rakéta, úgy lángolt fel ez a hír, de nem aludt ki soha többé, +mint állócsillag tündökölt a világ égboltján. A Pickvickek első +füzetét 400 példányban nyomatták, a tizenötödiket már 40,000-ben, +hírneve ily lavinarohanással gördült rá korára. Németországba is +mihamar megtalálta útját, a garasos kis füzeteknek százai és ezrei +derűt és kacagást hintettek még oly elvadult szívek barázdáiba is, +Amerikába, Ausztráliába és Kanadába vándorolt a kis Nickleby +Miklós, a szegény Twist Olivér és a kimeríthetlennek sok más ezer +alakja. Ma milliónyi Dickens-könyv van forgalomban, nagy, kicsi, +vastag és vékony könyvek, olcsók szegények számára és az amerikai +legdrágább kiadás, melyet valaha költő munkáiból rendeztek (azt +hiszem, háromszázezer márkába kerül ez a milliárdosok <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> számára +készült kiadás), de mindezen könyvekben ma is, mint hajdan ott +fészkel az a boldog kacagás, hogy felénk csendüljön, mint csicsergő +madár, mihelyt fellapozzuk. Példátlan ennek a szerzőnek sikere: s +ha az évek során nem fokozódott, csak azért volt, mert a +szenvedélynek nem volt már több fokozata. Mikor Dickens rászánta +magát, hogy nyilvános felolvasásokat tartson, mikor először állt +szemtől-szembe közönségével, egész Anglia meg volt bolondulva. +Megostromolták a termeket, megtöltötték zsufolásig, a rajongók +felkapaszkodtak még a terem oszlopaira is, alábújtak az +emelvénynek, csakhogy a szeretett költőt hallhassák. Amerikában +kemény téli hidegekben magukkal hozott matracokon a jegypénztárak +előtt aludtak az emberek, pincérek hozták az ennivalót a közeli +vendéglőkből, de a tolongás kibírhatatlan volt. De minden terem +kicsinek bizonyult s végül Brooklynban egy templomot jelöltek ki +felolvasóteremnek a költő számára. A szószékről olvasta fel Twist +Olivér kalandjait és a kis Nell históriáját. Ez a hírnév nem volt +szeszélyes, félretolta Scott Waltert, egész életén át +elhomályosította Thakeray zsenijét, s mikor a láng kialudt, +végignyilallt valami egész Anglián. Idegen emberek kezdtek beszélni +róla egymásnak az utcán, s megdöbbenés fogta el egész Londont, mint +egy vesztett csata után. Shakespeare és Fielding közé temették el +Anglia Pantheonjába a Westminster apátságba, ezren és ezren +tódultak ravatalához, s a szerény síremléket napokon át +elborították a virágok és koszorúk. És még ma is, negyven év +multán, alig mehetünk el nyugvóhelye mellett, <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> hogy +nehány hálás kéz reászórta virágot ne lelnénk, a dicsőség és +szeretet nem hervadt el annyi év után sem. Ma is, mint akkor, midőn +Anglia a Névtelennek, a Mitsemsejtőnek váratlan ajándékul a +világhírt nyomta kezébe, Dickens az egész világnak legkedveltebb, +legkörülrajongottabb, legünnepeltebb írója.</p> +<p>Egy költő művének ily rendkívüli, egyformán, szélesen átfogó és +mély hatása csak két, legtöbbször egymással szemben álló elemnek +ritka egybetalálkozásából fejthető meg: egy lángeszű embernek kora +hagyományaival való azonosságából. Rendszerint a hagyomány és a +lángész úgy állanak szemközt egymással, mint tűz és víz. Sőt a +zseni egyik ösmertető jele, hogy egy még csak leendő tradiciónak +mintegy megtestesűléseként az elmultnak ellensége, hogy mint egy új +nemzedéknek ősapja a kihaló régi törzs ellen vérbosszút esküszik. A +zseni és kora két külön világ, s bár kicserélik egymással fényüket +és árnyaikat, de más és más szférákban keringnek, bolygó pályájukon +találkoznak egymással, de soha nem egyesülnek. És most itt van a +csillagos ég ama ritka tüneménye, mikor egyik bolygó árnyéka a +másik ragyogó tányérját annyira elfödi, kitölti, hogy a kettő eggyé +olvad: Dickens ennek a századnak egyetlen nagy költője, akinek +benső meggyőződése kora szellemi törekvéseivel azonos. Regénye +tökéletesen olyan, mint az akkori Angolország ízlése, műve az angol +hagyományok megtestesülése: Dickens a csatornán túli hatvan millió +embernek humora, megfigyelése, erkölcse, esztétikája, szellemi és +művészi tartalma, egészen különös, néha oly idegen s néha oly +megkapóan rokonszenves <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> életérzése. Nem ő alkotta műveit, hanem +az angol tradició, a modern kultúrák közt a legerősebb, a +leggazdagabb, legkülöncebb és azért legveszedelmesebb is. Eleven +erejét nem szabad lebecsülnünk. Minden angol angolabb, mint a német +ember német. Az angol természet egy ember szellemi szervezetén nem +holmi lakkfesték, ráfestett szín, hanem egészen vérébe hatolt, +életritmusát szabályozó valami, s átlüktet az egyén legbensőbb, +legtitkosabb, legőseredetibb tulajdonán: a művészetén. Az angol +ember mint művész is inkább faji jellegű, mint a német vagy +francia. Angliában ezért minden művész, minden igazi költő küzdött +a benne rejlő angollal, de a legbuzgóbb, legkétségbeesettebb +gyűlölettel sem bírta a tradiciót legyűrni magában. Finom erekkel +mélyen lenyúl az a lélek talajába, s aki az angol jelleget ki +akarja tépni, tönkreteszi az egész szervezetet, mely e sebtől +elvérez. Nehány arisztokrata a szabad világpolgárság utáni +vágyódásában megkísérelte: Byron, Shelley, Oscar Wilde meg akarták +semmisíteni magukban az angolt, mert gyűlölték az angolok +örök-polgári voltát. De csak önön életüket zúzták széjjel. Az angol +hagyomány a világon a legerősebb, a leggyőzelmesebb, de a +művészetre a legveszedelmesebb. Legveszedelmesebb, mert alattomos: +nem valami fagyos pusztaság, nem rideg és barátságtalan, sőt meleg +tűzhellyel és szelid kényelemmel csalogat, de be van kerítve +erkölcsi határokkal, korlátoz, szabályokat állít fel és nem fér +össze a szabad művészi ösztönnel. Szerény lakás, hol megáll a +levegő, az élet viharai elől megvédett, derüs, barátságos és +vendégszerető, igazi «home», a polgári megelégedettség +kandallótüzével, <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span> de mégis börtön annak, akinek hazája +széles e világ, akinek legmélyebb gyönyörűsége a végtelenségben +nomádul boldog kalandos csapongás. Dickens kényelmesen +belehelyezkedett az angol tradiciókba, otthonosan berendezkedett +annak négy fala közt. Jól érezte magát a hazai légkörben és soha +életében nem lépte át Anglia művészi, erkölcsi vagy esztétikai +korlátjait. Nem volt forradalmár. A művész szépen megfért benne az +angollal, sőt lassanként egészen felolvadt benne. Amit Dickens +alkotott, szilárdan és biztosan áll az angol hagyományok ezeréves +talpazatán, soha sem hajlik el tőle, csak talán néha egy +hajszálnyira, de palotája bűbájos architekturával mégis nem hitt +magasba szökkenti tornyait. Műve népének tudatalatti, művészetté +vált akarata, és ha költészetének intenzitását, ritka kiválóságait +és elhanyagolt lehetőségeit elhatároljuk, egyben mindig Anglia az, +akivel perbe szállunk.</p> +<p>Dickens legfőbb költői kifejezése az angol tradicióknak, +Napoleon hősi százada, a dicsőséges mult s a jövő álma, az +imperializmus között. Ha a nagyszerű helyett, melyre zsenije +predesztinálta, csak rendkívülit alkotott, nem Anglia, nem a faj +akadályozta meg benne, hanem a véletlen körülmény: Anglia +Viktória-korszaka. Shakespeare maga is egy angol korszak legfensőbb +lehetősége, költői beteljesülése volt: az Erzsébet-kornak, a +tetterős, fiatalos hevű, életörömmel telt Angliának, mely először +nyújtotta ki kezét a világuralom felé, amely túlhabzó erőtől +forrott és vibrált. Shakespeare a tett, az akarat, az energia +századának fia volt. Új horizontok bukkantak fel, Amerikában +kalandos birodalmakat szereztek, <span class="pagenum"><a name= +"Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> ősi ellenséget morzsoltak +szét, Olaszországból átvilágított az északi ködbe a renaissance +tüze, Isten és vallás lett trónvesztes s a világot újra meg kellett +telíteni új, eleven értékekkel. Shakespeare a hősi Anglia +inkarnációja volt, Dickens csak a bourgeois Anglia szimbóluma. Más +királynőnek, a szelid, háziasszonyos, jelentéktelen old queen +Viktóriának volt loyalis alattvalója, lelkesültség és szenvedély +nélküli, szenteskedő, kényelmes, rendezett állam polgára. +Szárnyalását lenyügözte a kor súlya, mely nem volt éhes, csak +emészteni akart, hajóinak vitorláival lankadt szellő játszott csak, +semmi sem hajtotta el az angol partoktól az ösmeretlenség +veszedelmes szépségei felé, az úttalan végtelenségbe. Óvatosan +mindig a megszokott, az otthonos, az átöröklött mellett maradt s ha +Shakespeare a mohó Anglia vakmerősége, Dickens a jóllakott ország +óvatossága. 1812-ben született. Alig hogy szemeit kinyitotta, +elsötétül a világ, a nagy láng kialszik, mely az európai államok +korhadt gerendáit elégéssel fenyegette. Waterloonál a gárda +megtörik az angol gyalogságon, Anglia meg van mentve és ősellensége +távol szigeten, egyedül, hatalom és trón nélkül pusztul el. Ezt nem +élte át Dickens, ő már nem látta a világ lángját, nem látta, amint +Európa egyik végétől a másikig két tűzoszlop összecsapott, +tekintete Anglia ködébe révedt el. Mint ifjú, nem talál már +hősöket, a hősi kor letűnt. Vannak, akik ezt nem akarják elhinni +Angliában, a rohanó idő küllőit erővel és lelkesültséggel vissza +akarják tartani, a világnak visszaadni a régi, zúgó lendületet… de +Anglia nyugalmat akar és eltaszítja őket. Visszamenekülnek, +<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> romantikát hajszolva, titkos zugaikba, +szegény kis szikrákból próbálják a tüzet újra felszítani, de a sors +nem hagyja, hogy kényszerítsék. Shelley beleful a tyrrheni +tengerbe, Byron lord elég lázában Missolunghinál, ez a kor nem tűr +többé kalandokat. A világnak hamúszíne van. Anglia kényelmesen +lakomázza fel a még véres zsákmányt; a polgár, a kereskedő, az +ügynök: király, és mint nyugágyon nyujtózik a trónon. Anglia +emészt. Hogy abban az időben tetszéssel találkozzék egy művészet, +digestivnek kellett lennie, nem volt szabad zavarnia, nem volt +szabad vad érzéseket keltenie, csak simogatni és cirógatni, +szentimentális lehetett csak és nem tragikus. Nem akartak többé +borzadályt, mely villámként hasít a szívbe, elállítja a lélegzetet, +megfagyasztja a vért, – hiszen oly jól ismerte mindezt a valóságos +életből, mikor a hírlapok jöttek Francia- és Oroszországból, – +legfeljebb kis hátborzongást kívántak, dorombolást és játékot, mely +a mese színes gombolyagát ide-oda gurítja. Az akkori emberek +kandallóművészetet akartak, könyveket, melyeket kényelmesen a +kandalló mellett lehessen olvasni, míg a vihar csapkodja az +ajtófélfákat, s amelyeknek sok kis veszélytelen lángja úgy +pattogjon, mint a kandalló tüze lángnyelvei, művészetet, mely a +szívet felmelegítse, mint a tea s nem olyat, mely boldogan és +lobogva mámorossá teszi. A tegnapelőtti győzők annyira nyugtalanok +lettek, hogy önön erős érzéseiktől is féltek, csak megtartani és +megőrizni akartak, nem merészelni és változtatni többé. A +könyvekben csakúgy, mint az életben, csak jól felhangolt +szenvedélyeket szerettek, nem viharzó extázisokat, <span class= +"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> mindig +csak normális érzéseket, melyek illemtudóan sétálgatnak. Angliában +akkor a boldogság egyértelmű volt a nyugodt szemlélődéssel, az +esztétika az erkölcsösséggel, érzékiség annyit jelentett, mint +prüdéria, nemzeti érzés: alattvalói hűség, szerelem: házasság. Az +élet minden értéke vérszegénnyé vált. Anglia megelégedett s nem +akar semmiféle változást. A művészetnek, hogy ily jóllakott nemzet +értékelhesse, valahogy szintén megelégedettnek kellett lennie, a +fennálló rendet dícsérnie és nem azon <i>túl</i> akarnia. S a +kényelmes, barátságos, könnyen emészthető művészet utáni vágy +megtalálta a maga lángelméjét, mint egykor Erzsébet királynő kora a +maga Shakespearejét. Dickens az akkori Anglia teremtővé vált +művészeti szükséglete. Hírnevét az alkotta meg, hogy kellő percben +jött, s az a tragédiája, hogy úrrá lett rajta ez a szükséglet. +Művészete a jóllakott Anglia kényelmének hypokrita moráljából +táplálkozott, s ha nem rejlenék oly rendkívüli költői alkotóerő +művei mögött, ha az érzések belső színtelensége felett nem ragyogna +aranyosan csillámló-villámló humora, akkor csak annak az angol +világnak volna értékes, s számunkra éppoly közönbössé vált volna, +mint az a sok ezer regény, melyet a csatornán túl ügyeskezű emberek +gyártanak. Csak ha az ember egész lelkéből gyűlöli a viktoriai éra +hypokrita korlátoltságát, csak akkor mérhetjük meg teljes +csodálattal annak az embernek zsenijét, aki ránkkényszerítette, +hogy a jóllakott lomhaságnak ezt az utálatos, visszataszító világát +érdekesnek, sőt szeretetreméltónak találjuk, aki az élet +legbanálisabb, prózáját költészetté változtatta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> +<p>Dickens soha nem küzdött <i>ezen</i> Anglia ellen. De mélyen, a +tudatalattiban, a művész birkózott benne az angollal. Eredetileg +erősen és biztos léptekkel indult, lassanként azonban elfárasztotta +korának puha, néha szívós, néha lágy homokja és végül mind +gyakrabban és gyakrabban lépett rá a hagyomány kitaposott +ösvényére. Dickenst legyűrte saját kora, s ha sorsára gondolok, +mindig Gullivernek a liliputiakkal való kalandja jut eszembe. Míg +az óriás alszik, a törpék ezer kis szállal kötözik a földhöz, az +ébredezőt leszorítják s nem engedik addig szabadon, míg nem +kapitulál és meg nem esküszik, hogy nem sérti meg soha az ország +törvényeit. Az angol tradició így fonta be és tartotta foglyul +Dickenst a névtelenség álmában, sikerekkel láncolta le az angol +röghöz, berántotta a hírnévbe s megkötözte vele a kezeit. Hosszú, +szomorú gyermekség után gyorsíró lett a parlamentben, egyszer +megpróbált kis karcolatokat írni, nem annyira impulzív költői +szükségérzetből, mint inkább azért, hogy bevételét szaporítsa. Az +első kísérlet sikerült, egy ujság szerződtette. Aztán egy kiadó +szatirikus széljegyzeteket kért tőle egy klubhoz, mely tulajdonkép +az angol gentryől való karikaturák szövege lett volna. Dickens +belement. És sikerült, minden várakozáson felül sikerült. A +Pickwick-klub első füzetei példa nélküli sikert hoztak, két hónap +mulva Boz a nemzet írója lett. A siker többre késztette és a +Pickwickből regény lett. Ez is sikerült. A kis hálók, a nemzeti +dicsőség titkos bilincsei még szorosabban fonódnak rá. A tetszés +egyik műtől a másikhoz hajszolja, és mindjobban beszorítja a +korabeli ízlés szélirányába. <span class="pagenum"><a name= +"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> S a tetszésből, pénzbeli +sikerből, s a művészi akarat büszke öntudatából a legkúszáltabban +összefont százezer háló most már szorosan odakötötte, ott tartotta +az angol földön, amíg behódolt és megfogadta magában, hogy sohasem +lépi át hazájának esztétikai és erkölcsi törvényeit. Az angol +tradició, a polgári ízlés hatalmába került, modern Gulliver a +liliputok között. Csodálatos fantáziája, mely sasként lebeghetett +volna e szűk világ felett, beleakadt a siker béklyóiba. Művészeti +előretörését, művészi röptét lehúzza a benső megelégedettség +ólomsúlya. Dickens elégedett ember volt. Meg volt elégedve a +világgal, Angliával, kortársaival s azok is ő vele, kölcsönösen +egymáshoz akartak hasonlítani. Nem volt meg benne a fenyítni képes +haragvó szeretet, mely felráz, sarkantyuz és felemel, nem volt meg +benne a nagy művész ősereje, aki Istennel perlekedik, eldobja a +világot és önön akarata szerint formálja újjá. Dickens szelíd, +istenfélő volt, a fennálló rendet jóakaratúan csodálta, örökké +gyermeki játékos kedvvel gyönyörködött benne. Megelégedett volt. +Nem akart sokat. Valaha egész szegény, sorsfeledte, világijedt +fiúcska volt, akinek ifjúságát nyomorult foglalkozások őrölték meg. +Akkor tarka, színes vágyai voltak, de mindenki visszalökte hosszú +és makacsul viselt megfélemlítésbe. Ez égette a lelkét. Gyermekkora +volt tulajdonkép egyetlen tragikusan költői élménye, s itt +vettetett el teremtő akarata magva a néma fájdalom termékeny +talajába; legmélyebb lelki vágya az volt, mikor hatása lehetősége +és ereje végtelenbe nyilt, hogy ezt a gyermekkort megbosszulja. +Segíteni akart regényeivel minden <span class="pagenum"><a name= +"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> szegény, elhagyott, +elfeledett gyermeken, kik, mint egykor ő maga, igazságtalanul +szenvedtek rossz tanítók, elhanyagolt iskolák, közönyös szülők, a +legtöbb ember nembánom, szeretetlen, önző magatartása miatt. Meg +akarta menteni számukra a gyermeki örömök pár színes virágát, +melyek az ő lelke kertjében elhervadtak, mert nem érte jóság +harmata. Az élet később mindent megadott neki, nem volt oka +panaszkodni rá, de a gyermekkor bosszúért kiáltott benne. S +költészetének az volt egyetlen erkölcsi célja, benső életakarata, +hogy segítsen e gyengéken, korának életviszonyain itt akart +javítani. Az állam normáit nem tagadta meg, nem ágaskodott fel +ellene, nem rázta ökleit haragosan az egész nemzedék ellen, a +törvényhozók, polgárok, a társadalmi hazugságok ellen, hanem +vigyázatos ujjal mutatott rá itt-ott a nyílt sebekre. Anglia az +egyetlen ország Európában, hol akkor, 48-ban, nem volt forradalom +és ő sem akart felfordulást, ujjáteremtést, csak javítást és +javulást, a társadalmi jogtalanságok jelenségeit, ahol tövisük +nagyon élesen és sebzőn vágott a húsba, le akarta köszörülni, +enyhíteni, de sohasem a benső okot, a gyökeret kiásni és +elpusztítani. Mint igazi angol, nem mert az erkölcs fundamentumához +nyúlni, mert a konzervatívnak az szentek szentje, oltár, +evangélium. Korának ez a megelégedettsége, langyos +temperamentumának párlata a legjellemzőbb Dickensre. Sem hősei, sem +ő nem akartak sokat az élettől. A balzaci hős mohó és uralomvágyó, +hatalom utáni nagyravágyó kívánságok égnek benne. Semmi sem elég +neki, mindegyik éhes, világhódító, <span class="pagenum"><a name= +"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> felforgató, anarchista és +zsarnok egyszemélyben. Napoleoni a temperamentumuk. Dosztojevszkij +hősei is tüzesek és rajongók, akaratuk ereje elhajítja a világot és +isteni elégedetlenséggel nyúl a való életen túl az igaz élet felé, +nem polgárok és emberek akarnak lenni, hanem minden alázatosságon +átragyog mindegyiken a veszedelmes gőg: üdvözítőnek lenni. A +balzaci hős leigázni, Dosztojevszkij hőse meggyőzni akarja a +világot. Mindegyikük a mindennapiságon túl van íjjra feszítve, s a +nyíl iránya a végtelen. Dickens alakjai mind szerények. Istenem, +mit is akarnak? Egy évre száz fontot, csinos asszonyt, egy tucat +gyereket, jó barátoknak barátságos terített asztalt, London mellett +kerti házat, az ablak előtt zöld lombokkal, kis kerttel és egy +marék boldogsággal. Ideáljuk nyárspolgári, kispolgári: ezzel +számolnunk kell Dickensnél. Hősei bensőjükben nem kívánják a világ +rendjének megváltoztatását, nem akarnak sem gazdagok, sem szegények +lenni, csak a kényelmes középszert akarják, a boltosok és +napszámosok bölcs életigazságát, mely oly veszedelmes a művészre. +Dickens ideáljai felvették a szegény környezet színeit. Művei +mögött mint alkotó, mint a kaosz megfékezője, nem haragos Isten áll +gigászian és emberfelettin, hanem megelégedett szemlélő, loyalis +polgár. Dickens összes regényeinek polgári a levegője.</p> +<p>Nagy és felejthetetlen tette voltaképen ez volt: felfedezte a +burzsoázia romantikáját és a prózaiság költészetét. Első volt, aki +a nemzet legköltőietlenebb hétköznapiságát költői ünnepnappá +változtatta. Ezen a tompa szürkeségen át napot ragyogtatott; és aki +Angliában egyszer látta, <span class="pagenum"><a name="Page_66" +id="Page_66">-66-</a></span> milyen ragyogó az az aranyos fény, +amint a felkelő nap a köd zavaros sűrűjén átsugárzik, az tudhatja +csak, mily boldoggá tehette a költő nemzetét, amikor az ólmos +borulatból való felszabadulásnak ezt a pillanatát művészi ajándékul +adta neki. Dickens az angol hétköznap aranygyűrűje, az egyszerű +dolgok és egyszerű emberek dicsfénye, Anglia idillje. Hőseit, +sorsukat a külvárosok szűk utcáiból kereste ki, amelyek mellett más +költők elmentek anélkül, hogy észrevették volna, mert hőseiket az +arisztokrata szalónok ragyogó csillárjai alatt, a tündérmesék +elvarázsolt erdeinek útjain keresték, távolit, szokatlant és +rendkívülit kutattak. Számukra a polgár az anyaggá vált földi +nehézkedési erő volt, ők pedig csak tüzes, értékes, rajongva +feltörő lelkeket akartak, a lírai, a hősi embert. Dickens nem +szégyelte az egész egyszerű napszámost hőssé avatni. Ő maga is +selfmademan volt, alulról jött és a milieu iránt megható +kegyelettel viseltetett. A mindennapiért csodálatosan lelkesedett, +egészen értéktelen nagyapói dolgok, az élet lomkamrája iránt. +Könyvei szintén ilyen «régiségek boltjai», mindenféle lim-lommal, +amelyet más értéktelennek tartott volna, különösségek és tréfás +semmiségek összevisszasága, amelyek évtizedekig hiába várnak a +gyüjtőre. Ő azonban elővette ezeket a régi, értéktelen, porlepte +dolgokat, fényesre tisztogatta, összeillesztgette és vidámságának +napfényébe állította. És íme egyszerre hallatlan fénnyel +felragyognak. Így vette elő egyszerű emberek szívéből a sok kis +megvetett érzést, megleste óraművüket, összeillesztette, amíg ismét +elevenen tik-takoltak. És hirtelen, mint valami kis zenélő-órák, +elkezdenek zümmögni, dudolni és azután <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> énekelni, +halkan, valami multszázadbeli melódiát, amely kedvesebb, mint a +legendák országa lovagjainak komor balladái és a tenger asszonyának +dalai. Dickens az elfelejtés hamurakásából így kotorta elő az egész +polgári világot és kifényesítve összeillesztette: csak az ő +műveiben váltak élő világgá. Bolondságaikat és korlátoltságaikat +felfoghatóvá, szépségeiket szeretetteljesen megérthetővé tette, +babonáikat új és igen költői mithológiává változtatta. Novelláiban +a tűzhely tücskének cirpelése zenévé vált, a szilveszteri harangok +emberi nyelven beszélnek és a karácsonyi éjszaka varázsa a +költészetet kibékíti a vallásos érzéssel. A kis ünnepekből mély +értelmet merített: hozzásegítette ezeket az egyszerű embereket +ahhoz, hogy mindennapi életük költészetét felfedezzék, ami eddig is +legkedvesebbjük volt, még kedvesebbé tette otthonukat, a szűk +szobát, ahol a kandalló piros lángokban pattog, a száradó fa +szikrázik, a teafőző zümmög és dalol az asztalon és ahová a +vágynélküli exisztenciák elzárkóznak a mohó viharok, a világ vad +vakmerőségei elől. A mindennapiság költészetére akarta megtanítani +mindazokat, akiket a sors mindennapiságba száműzött. Ezreknek és +millióknak mutatta meg, hogy az ő szegényes életükben hová ér le az +örökkévalóság, hol fekszik a hétköznapok hamuja alá rejtve a szelid +örömök szikrája, megtanította őket, hogy vidám, kellemes parázzsá +szítsák fel újra. Segíteni akart a szegényeken és gyermekeken. Ami +aztán az életnek e középszerűségét szellemileg vagy anyagilag +meghaladta, ellenszenves volt előtte; teljes szívéből csak a +megszokottat, az általánost szerette. <span class= +"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> Haragudott +a gazdagokra és az arisztokratákra, az élet kiváltságosaira. +Könyveiben gazemberek és fösvényekként szerepelnek, nem is portrék, +hanem karikaturák. Nem szerette őket. Gyakran, nagyon is sokszor, +vitte a leveleket atyjának a marshaleai adósok börtönébe, látta a +végrehajtót, ismerte a pénzhiány gondjait, éveken át ült Hungerford +Stairsben egészen fenn kis, piszkos, napnemérte szobában, +cipőkrémet kent dobozokba és naponta száz és száz tégelyt kötött át +spárgával, míg kis gyermekkezei kivörösödtek és szemeiből a +megalázottság könnyei hulltak. Nagyon is jól ismerte a londoni +utcák hideg, ködös reggelein az éhséget és nélkülözést. Akkor senki +sem segített rajta, a hintók elrobogtak, a lovagló urak +elszáguldtak, a kapuk nem nyíltak meg a fázós kis fiú előtt. Csak +kis embereknél tapasztalt jóságot, s csak nekik akarta viszonozni, +amit adtak. Költészete elsősorban demokratikus, – nem szociális, +mert nincs érzéke a radikalizmus iránt – szeretet és részvét +patetikus tüze lángol benne. Ott szeretett legjobban élni, a +polgári világban, a szegényház és életjáradék közötti rétegben, +csak ily egyszerű emberek közt érezte jól magát. Kényelmesen, +részletesen festi le lakásaikat, mintha ő maga is ott laknék +köztük, tarka és mindig napfény aranyával átszőtt sorsokat fon +számukra, álmodja szerény álmaikat, ügyvédje, papja, kedvence, +ragyogó, örökké melegítő napja egyszerű, szürke tónusú +világuknak.</p> +<p>S mily gazdaggá lett általa a kis exisztenciák szerény élete! Az +egész polgári mindenség, házi felszerelésével, foglalkozásai tarka +össze-visszaságával, <span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> érzései beláthatlan vegyületeivel +könyveiben újra külön világ rangjára emelkedett, melynek csillagai +és Istenei vannak. A kis emberek élete álló vizének alacsony, alig +hullámzó víztükre alatt vigyázó szeme kincseket sejtett meg és +finommívű hálójával napfényre hozta. A forgatagból embereket +halászott ki, óh mennyi embert, száz és száz alakot, egy kis város +benépesítésére is elegendőt. Felejthetlen alakok vannak köztük, +akik megöröklődtek az irodalomban és mintha a népi fogalomkörbe +tartoznának, mint valóságok: Pickwick és Weller Sam, Pecksniff és +Trotwood Betsy, mind, mind, akiknek csak neve is bűbájosan mosolygó +emlékeket ébreszt fel bennünk. Milyen gazdagság van e regényekben! +Copperfield Dávidnak csak epizódjai elegendők arra, hogy egy más +író egész irodalmi tevékenységét egy életen át ellássák adatokkal; +Dickens regényei ezért a bőség és szüntelen mozgalmasság értelmében +vett igazi regények, nem pedig kiszélesített lélektani novellák, +mint a mi német regényeink. Nincsenek benne holt pontok, üres, +homokos területek, az események folytonos apálya és dagálya bennük, +s igazán kifürkészhetlenek s beláthatlanok, mint a tenger. Alig +bírja az ember nyüzsgő alakjainak vidám és szeszélyes sokaságát +áttekinteni, odatódulnak a szívnek színpadára, egyik a másikat +leszorítja, elcikáznak előttünk. A világvárosok habjából úgy +merülnek fel, mint a habtaréj, lezuhannak az események vízesésébe, +de újra felbukkannak, felszállnak és lebuknak, átölelik vagy +eltaszítják egymást és mégis egyik mozdulat sem véletlen, a +mulattató zürzavar mögött Rend kormányoz és a szálak mindig s újra +színes szőnyeggé <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> szövődnek össze. Látszólag mintha csak +elsétálna egy alak előttünk, de nem tűnik el, valamennyien +kiegészítik, segítik egymást, ellenségeskednek, fényt vagy árnyékot +halmoznak. A cselekmény gombolyagát macskaszerű játékkal ide-oda +gördítik kúsza, vidám és komoly bonyodalmak, az érzés minden +lehetősége gazdag skálában csendül fel és le, ujjongás, borzadály +és öröm túlsága egybekeveredik; majd a megindultság, majd a +fékevesztett vidámság könnyei ragyognak. Felhők felhőznek, +szétszakadnak, újból tornyosulnak, ám végre a zivatartól +megtisztult levegő csodaszép napfényben ragyog. Némely regénye ezer +kis csatának Iliásza, istenek nélküli, földi világ Iliásza, +némelyik pedig csak szerény, békességes idyll, de a pazar +sokféleség bélyegét mindegyik magán viseli: a kitűnő regények +csakúgy, mint az olvashatlanok. És valamennyiben, a legvadabban, a +legmélabúsabban, a tragikus vidék szikláin mindenütt apró +kedvességek nyílnak, mint a virágok. Ezek az elfelejthetlenül bájos +dolgok szerényen, elrejtőzve, mint a kis ibolyák, mindenfelől +kivirulnak könyvei roppant füvészkertjében, várnak ránk, s a +meredek események sötét kőzeteiről gondtalan vidámság patakja +csevegve csörgedez alá mindenütt. Dickensnél találunk fejezeteket, +melyeket hatásukban csak a szabad természettel lehet összemérni, +oly tiszták, emberi ösztönöktől ment isteni érintetlenségben, +vidám, szelid humanizmusuk tündöklő napfényében. Már csak érettük +is szeretni kell Dickenst, mert ezeket a kis kunsztokat oly pazarul +szórta el műveiben, hogy bőségük már nagysággá vált. Ki is bírná +elősorolni alakjait, e kúsza, joviális, jólelkű, <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> kissé +komikus és mégis mindig oly mulatságos embereket? Minden +rigolyáikkal és egyéni különcségeikkel mutatja be őket, a +legkülönösebb foglalkozásokban, bebonyolódva a legmulattatóbb +kalandokba. De bármily sokan is vannak, egyik sem hasonlít a +másikhoz, a legkisebb részletig személyszerint, minuciózusan +kidolgozottak, nincs bennük semmi öntvényszerű, vagy másolat, +minden csupa érzék és elevenség, nem kitalált, hanem meglátott +lények. S aki meglátta őket, teljességgel páratlan szemű költő.</p> +<p>Ennek a szemnek pontossága összehasonlíthatlan, csodálatos, +csalhatatlan műszer. Dickens zsenije a meglátásban van. Nézzük meg +bármely ifjúkori és a meglett férfikori képét: mindegyik ezt a +különös szempárt uralja. Ez a szem nem az ihlet mámorában forgó +vagy elégikusan fátyolozott költő-szem, nem puha, odaadó vagy +tüzesen látnoki. Angol ember szeme: hideg, szürke, éles ragyogású, +mint az acél. Mint egy páncélszekrény, acélból való, s benne minden +eléghetlenűl, elveszíthetlenűl, szinte légmentesen elzártan pihent, +amit valaha, tegnap, vagy sok évvel azelőtt a külvilág megőrzésre +átadott: a fenséges csak úgy, mint a mindennapi, egy londoni +füszeresbolt valamely színes cégtáblája, melyet elképzelhetlen +régen, talán ötéves korában látott, vagy virágban álló fa, épp ott +az ablak előtt. Semmit sem vesztett el ez a szem, erősebb volt az +időnél, az emlékezet kincseskamrájába takarékosan rakott be +benyomást benyomás után, míg a költőnek szüksége volt rá. Semmi sem +tűnt el feledésbe, semmi sem halványult vagy sápadt el, minden ott +feküdt beraktározva, nedvdúsan <span class="pagenum"><a name= +"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> és illatosan várt, színesen +és tisztán, semmi sem pusztult el s nem hervadt el. Nincs párja +Dickens látása emlékezőtehetségének. Acélos bárdjával vágta át a +gyermekkor ködét, Copperfield Dávidban, ebben a burkolt +önéletrajzban a kétéves gyermeknek anyjához, cselédlányhoz való +emlékeit mint éles szilhuetteket hasítja le a tudatalatti +hátteréről. Dickensnél nem találunk határozatlan körvonalakat, +pontosságra kényszerít, s nem enged képzeletünknek sok lehetőséget. +Szobrászoló ereje az olvasó fantáziájának nem hagy szabad akaratot, +szinte erőszakot tesz rajta (ez az oka, hogy képzelőtehetség +nélküli nemzetének ideális költője lett). Állítsatok húsz +rajzolóművészt könyvei elé s rajzoltassátok le velük Copperfield és +a Pickwickek képeit, a képek valahogy hasonlítani fognak egymáshoz +és megmagyarázhatlan egyformaságban mutatnak vagy egy kövér urat +fehér mellényben s a szemüvegek mögül kitekintő jóságos szemekkel, +vagy a Yarmontba vivő postakocsin egy csinos, szőke, félénk +fiúcskát… Dickens oly élesen, oly aprólékosan rajzol, hogy +kénytelenek vagyunk követni hipnotizáló tekintetét; nem volt meg +neki Balzac bűvészi látása, melyben az emberek szenvedélyeik tüzes +felhőjéből zűrzavaros küzdés után bukkantak elő, hanem egészen +földi tekintete volt, kis emberi dolgokat a tengerész, a vadász +sólyomtekintetével látott meg. Ám – így írta egyszer – a kicsiségek +adják meg az élet értelmét. Kis megfigyelések után kap pillantása, +látja a ruhák foltjait, a zavarodottság ügyetlen kis mozdulatait, s +mikor gazdájuk dühbe gurul, meglátja a sötét paróka alól kibomló +vörös haj fürtjeit. Érzi <span class="pagenum"><a name="Page_73" +id="Page_73">-73-</a></span> az árnyalatokat, s egy kézszorításnál +kitapintja mindegyik újj mozdulását, egy mosoly minden nüanszát. +Irodalmi korszaka előtt évekig gyorsíró volt a parlamentben és +gyakorlatot szerzett abban, hogy a részletest összegezze, egy +jellel egy szót, kis kacskaringóval egy egész mondatot. És később a +valóság valami költői gyorsírás-művészetét alkalmazta, hol kis +jelek állanak leírás helyett, s a tények tarkaságából a megfigyelés +esszenciáját desztillálja. Hallatlan éleslátása volt ezekhez a kis +külsőségekhez, semmise rejtőzhetett el szeme elől, s mint valami +fényképezőgépen a jó zárókészülék, a pillanat ezredrészében fogott +meg egy kézmozdulatot, egy mozdulást. Mindent észrevett. +Éleslátását csak fokozta még látásának sajátos fénytörése, mely a +tárgynak nem természetes nagyságú tükörképét adta vissza, hanem +görbe tükörként a jellegzetest túlozta. Dickens alakjainak +jellegzetes vonásait mindig aláhúzza, az objektív szögből átviszi +őket a felfokozottba, torzításba. Intenzívebbek lesznek, +szimbólumokká válnak általa. A kövér Pickwick lelkileg is gömbölyű, +a sovány Jingle lelke is száraz, a rossz sátánná lesz, a jó +teremtett tökéletességgé. Dickens túloz, mint minden nagy művész, +de nem a nagyszerűség, hanem a humor irányában. Előadásmódjának +egész kimondhatlanul mulattató hatása nem hangulat, nem pajkos +túlelevenség nála, hanem benne van a szemnek sajátos fénytörési +képességében, mely túlélességével az élet összes jelenségeit +valahogy csodálatossá és komikussá torzítva tükröztette vissza.</p> +<p>Valóban: ebben az egyéni optikában, és nem annyira kissé mindig +polgárias lelkében rejlik <span class="pagenum"><a name="Page_74" +id="Page_74">-74-</a></span> Dickens zsenije. Dickens voltakép nem +volt soha lélekbuvár, aki varázserővel ragadja meg az emberek +lelkét és világos vagy borús magból titokzatos máguserővel +szökkenti fel színekben és formákban a dolgokat. Az ő lélektana a +szemmelláthatónál kezdődött, külsőségekkel jellemez, igaz, a +legfinomabb és leghajszálabb jelekkel, amelyeket csak költőileg +éleslátású szem vesz észre. Mint az angol bölcselők, nem +feltételezésekkel, hanem ismertető jelekkel dolgozik. A lélek +legjelentéktelenebb, egészen materiális megnyilvánulásait figyeli +meg és különös, karrikizáló optikájával szembeszökővé teszi az +egész jellemet. A jelekből ismerjük fel a fajt. Creakle tanítónak +halk hangja van, nehezen leli meg a szavakat. S az ember érzi, mint +borzadnak, félnek a gyermekek ettől az embertől, kinek ereit +kidagasztja homlokán a beszéd erőlködése. Heep Uriásnak hideg, +nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés, +kígyószerű aljasság. Kis dolgok ezek, külsőségek, de mindig +olyanok, melyek a lélekre hatnak. Gyakran holmi megelevenült +kényszerképzet, amit ábrázol, egy képzet, mely emberrel van +körülöntve és azt bábként mozgatja. Máskor emberét kísérője +karakterizálja, mert mi volna Pickwick Weller Sam nélkül, Dóra Jip +nélkül, Barnaby a hollók nélkül, Kit Pony nélkül, s az alak +sajátszerűségeit nem magán a modellen, hanem groteszk árnyékán +rajzolja le. Karakter nála mindig kis jelek összesége, de oly +élesvágásúak, hogy maradéktalan egybeillenek és a mozaikból kitűnő +képet alkotnak. Épp ezért rendszerint csak külsőleg hatnak, +szembeötlőn, a szem intenzíven emlékszik <span class= +"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> rájuk, de +az érzés csak homályosan. Ha megnevezzük, nevén szólítjuk Balzac +vagy Dosztojevszkij egy hősét, Goriot apót, vagy Raszkolnikowot, a +válasz egy érzés, odaadásra, kétségbeesésre, a szenvedély kaoszára +való emlékezés. Ha Pickwicket említjük, képet látunk, joviális +bácsit tekintélyes embonpointnel, mellényén aranygombokkal. S itt +érezzük: Dickens alakjaira valahogy úgy emlékszünk, mint festett +képekre, Dosztojevszkij és Balzacéra mint muzsikára. Emezek +intuitive alkotnak, Dickens csak reprodukál, azok lelki, Dickens +testi szemmel. Nem ott fogja meg a lelket, ahol kísértetként a +látnoki szellemidézés hétszeresen ízzó fényétől kényszerítve, a +tudatalatti éjszakájából előtűnik, hanem a testetlen fluidumra ott +vigyáz rá, ahol a valóságban csapódik le, a lelki élet ezernyi +hatását a testi mivoltában lesi meg, ott azonban nem hagy +megfigyeletlen egyet sem. Képzelőtehetsége voltakép csak +<i>nézés</i>, s ezért csak annak a középső szférának érzéseit és +alakjait láttatja meg, akik a földi világból valók, alakjai csak a +normális érzések mérsékelt hőmérsékletében plasztikusak. A +szenvedély forrpontján, mint viaszfigurák olvadnak el az +érzelmességben, vagy gyűlölettől merevülnek meg s eltörnek. +Dickensnek csak az egyenesvonalú karakterek sikerülnek, nem azok a +sokkal érdekesebbek, kik a jótól rosszhoz, Istentől az állathoz +ezer és ezer átmenetben jutnak el. Alakjai mindig egyértelműek, +vagy kitűnő hősök, vagy gyalázatos gazemberek, eleve +elrendeléstermészetek, szentek glóriájával vagy bitó bélyegével a +homlokukon. A good és wicked, az érzelmes <span class= +"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> és +érzéketlen közt ingadozik világa. Azon túl, a titokzatos +összefüggések, a misztikus összekapcsolások világába, művészete nem +talál ösvényre. A nagyszerűt nem lehet megfogni, a hősiességet nem +lehet eltanulni. Dickens dicsősége és tragédiája, hogy lángész és +hagyomány, hallatlan és banális közt mindig a középúton maradt: a +földi világ szabályozott pályáján, kedvesen és megragadón, +kényelmesen és polgárian.</p> +<p>Ám nem elégedett meg ezzel a dicsőséggel, az idillikus ember +tragikumra vágyódott. Mindig törekedett a tragédia felé, de mindig +csak melodráma lett belőle. Tehetségének itt volt a határa. Ezek a +kísérletek nem valami örvendetesek: lehet, Angliában nagyértékű +alkotásoknak tartják a «Két város történetét», a «Bleak-House»-t, a +mi érzésünkben nincs visszhangjuk, mert széles gesztusuk nem +természetes. A tragikus felé való erőltetettségük igazán +csodálatraméltó, e regényekben Dickens összeesküvéseket tornyosít, +hősei feje felé nagy katasztrófák sziklatömbjeit görgeti, viharos +éjszakák, népfelkelések és forradalmak borzongását idézi fel, s a +borzalom és rémület egész készülékét nekiszabadítja. Ám az a +fenséges borzongás még sem fut át rajtunk, csak hátborzongatás, az +ijedelem puszta testi reflexe áll elő, nem pedig a lélek borzadása. +Könyveiből soha nem törnek elő azok a mély megrázkódtatások, +zivatarszerű hatások, hol a szív szorongva vár a villámos +kirobbanásra. Dickens veszedelmeket veszedelmekre halmoz, de nem +ijeszt meg vele. Dosztojewszkinél néha szakadékok ásítanak, az +embernek eláll a lélekzete, ha érzi, mint szakad szívére ez a +sötétség, a névtelen <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span> örvény; lábunk alatt meginog a talaj, +hirtelen szédülést érzünk, égő, de édes szédületet, az ember +szeretne lezuhanni és ugyanakkor visszaborzad ez érzés elől, hol +gyönyör és fájdalom oly rettenetes magas hőfokig fehérenizzók, hogy +nem lehet többé őket egymástól megkülönböztetni. Dickensnél is +vannak ily szakadékok. Feltépi őket, sötétséggel telíti, +megmutatja, mily veszedelmesek, ám mégis, nem borzadunk össze, nem +érezzük a szellemi lezuhanás amaz édes szédületét, mely talán a +művészi élvezet legfőbb gyönyöre. Nála valahogy mindig biztonságban +érezzük magunkat, mintha karfához támaszkodnánk, tudjuk, hogy nem +engedi, hogy lezuhanjunk, tudjuk, hősei nem pusztulnak el, a két +angyal, a részvét vagy igazságosság, akik fehér szárnyakkal +lebegnek ez angol költő világa felett, sértetlenül viszi őket át +minden mélységen és szakadékon. Dickensből hiányzik a brutalitás, +az igazi tragédia bátorsága. Nem heroikus, csak szentimentális. A +tragikum dacolniakarás, a szentimentalizmus könny utáni vágyódás. +Dickens sohasem jutott el a kétségbeesett fájdalom végső, néma, +könnytelen hatalmáig, a legfensőbb komoly érzés nála a szelid +megindultság, – mint Dora halála Copperfieldben – melyet oly +mesterin tud rajzolni. Ha egyszer széles lendülettel indul is el, a +részvét mindig karjába kapaszkodik. Az elemek viharát mindig +lecsillapítja a részvét (gyakran avas) olaja, a hatalmas utáni +akaratot legyűri az angol «román» érzelmes hagyománya. Mert +Angliában a regény meséje voltakép csak arra szolgál, hogy a +megszokott erkölcsi elveket illusztrálja, a sors dallamán mindig +átzeng, mint valami verkli: <span class="pagenum"><a name="Page_78" +id="Page_78">-78-</a></span> «Légy mindig hű és becsületes». A +regény befejezése apokalipszis legyen, világítélet, a jók +felemelkedjenek, a rosszak megbűnhödjenek. Ezt az osztó igazságot, +sajnos, belevitte Dickens legtöbb regényébe, hol a gazfickók +vízbefulnak, egymást gyilkolják, a gőgösök és gazdagok +csődbejutnak, s a hősök melegen ülnek a gyapjúzsákon. Az angol +ember ma se szereti a drámát, melynek végén nem lélegezhet fel +megkönnyebbülten, hogy ezen a világon mégis minden rendben van. S +az angol erkölcsi érzés ezen hypertrópiája Dickens legnagyszerűbb, +tragikus regényinspirációit is valahogy megjózanította. Műveinek +világnézete, a beleépített pörgetyű, mely forogva az egyensúlyt +fentartja bennük, nem a szabad művész, hanem az angol polgár +igazságszeretete. Dickens megcenzurázza az érzéseket, ahelyett, +hogy szabadon engedné hatni őket, nem hagyja mint Balzac, hogy +elemi erővel feltajtékozzanak, hanem gödrökkel és gátakkal +csatornákba vezeti le, hogy a polgári erkölcs malomkerekét +forgassák. A predikátor, a tiszteletes, a commonsens bölcselkedő, +az iskolamester, láthatatlanul egy széken ülnek vele a művész +műhelyében és beleszólnak: arra késztetik, hogy komoly regénye a +szabad valóság alázatos mása helyett fiatalembereknek szóló +mintakép és intelem legyen. Természetesen, a gutgesinntséget jól +jutalmazták: mikor Dickens meghalt, a winchesteri érsek +megdícsérhette könyveit, hogy bármelyiket oda lehet adni egy +gyermek kezébe is, de épp az, hogy az életet nem valóságában +mutatta meg, hanem úgy, amint azt gyermekeknek mesélik, csökkenti +meggyőző erejét. A nem angoloknak <span class="pagenum"><a name= +"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> kissé túlságosan dagad és +feszűl az erkölcsösségtől. Hogy Dickens-hős lehessen valaki, +erények mintaképének, puritán ideálnak kell lennie. Fieldingnél, +Smolletnél, akik szintén angolok voltak, bár oly évszázad +gyermekei, mely jobban élvezte az életet, egyáltalán nem ártott a +hősnek, ha valami parázs verekedésnél betörte ellenfelének az +orrát, vagy ha a nemes hölgy iránti tüzes szerelme dacára +komornájával egy ágyban hált. Dickensnél még a kéjencek sem +engednek meg maguknak ilyen szörnyűségeket. Még kicsapongó alakjai +is voltakép ártalmatlan emberek, élvezeteik olyanok, hogy még egy +aggszűz is pirulás nélkül olvashatja. Itt van Swiveller Dick, a +«libertin». Miben is áll erkölcstelensége? Istenem, hát négy pohár +alet iszik meg kettő helyett, igen pontatlanul fizeti a számláit, +kicsit kimarad este, ez az egész. De végül a legjobb időben örököl, +– szerény vagyont természetesen – s igazán becsületesen elveszi azt +a leányt, aki az erény útjára segítette. Még a gazemberek sem +igazán erkölcstelenek Dickensnél, minden gonosz ösztönük dacára is +higított a vérük. Az erotikátlanság angol hazugsága bélyeget nyom +minden Dickens-regényre, a kancsalszemű álszenteskedés, mely nem +látja meg, akit nem akar meglátni, Dickens fürkésző tekintetét +elfordítja a valóságtól. Viktória angol királynő megakadályozta +Dickenst abban, hogy a tökéletesen tragikus regényt megírja, mely +szíve legbensőbb vágya volt. S talán egészen lehúzta volna +jóllakott középszerűségébe, a népszerűség lenyügöző ölelésével +talán a maga szexuális hazugsága védőjéül tette volna meg, ha nem +nyilt volna szabadon a <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> művésznek egy egész világ, melybe +alkotási vágya elmenekülhetett, ha nem lett volna meg az az ezüstös +szárnyverése, mely büszkén feléje emelte ilyen célszerűségek sötét +szempontjain: boldog és csaknem földöntúli humora.</p> +<p>Ez az egy boldogságos, ideálisan szabad világ, melyre nem +nehezült rá Anglia köde, a gyermekkor birodalma. Az angol hazugság +elvágja az emberekben az érzékiséget s a felnőtteket igája alá +vonja, a gyermekek azonban paradicsomi nemtörődömséggel élhetik ki +érzéseiket, még nem angolok, csak kis fényes emberpalánták, tarka +világukat még nem árnyékolja be az angol álszenteskedés +kéményfüstje. S itt, hol Dickens akadályozatlan, angol polgári +lelkiismeretétől felszabadulva tehetett-vehetett: halhatatlant +alkotott. Regényeiben a gyermekség évei páratlanul szépek, azt +hiszem, a világirodalomban soha el nem mulnak ezek az alakok, a +kora gyermekség derűs és komoly epizódjai. Ki fogná valaha +elfeledni a kis Nell odysszeáját, amint ősz nagyapjával a nagy +városok korma és füstjéből a mezők serkedő zöldjébe megy, +ártatlanul és szeliden és angyali mosolyát minden akadályon és +veszedelmen átmenti egész halála órájáig. Ez megható s távol van +minden szentimentalizmustól, mert valódi, igazi emberi érzést +mutat. Itt van Traddles, a felfuvódott nadrágú kövér fiú, aki a +verések feletti fájdalmát csontvázak rajzolásába önti. Kitt, a +hívek híve, a kis Nickleby és az az egy, aki mindenütt visszatér, +«a csinos, nagyon kis fiú, akivel nem a legbarátságosabban bánnak» +s aki nem más, mint maga Dickens Károly, a költő, aki saját +gyermekkorának örömét és bánatát <span class="pagenum"><a name= +"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> halhatatlanná tette, mint +senki más. Újra és újra mesél erről a megalázott, elhagyott, +megfélemlített, álmodozó fiúról, akit szülei árván hagytak, s itt +ékesszólása könnyfátyolos, dallamos hangja zengő és érces, mint a +harangoké. Feledhetetlen ez a gyermeki kar Dickens regényeiben. +Egyetlen szivárvánnyá borul itt sírás és kacagás, fenséges és +nevetséges, és újjá, soha nem hallott széppé békülnek össze +szentimentális és fenséges, tragikus és komikus, ábránd és való. +Itt legyűri angolságát, földi voltát, itt Dickens korlátlanul nagy +és páratlan. Ha szobrot állítanának neki, akkor gyermeki láncnak +kell márványból ércalakját körülövezni, mint védelmezőjükét, +atyjukét, testvérükét. Mert a gyermekséget, mint az emberek +legtisztább nyilvánulását szerette. Ha szimpatikussá akarja tenni +egy alakját, gyermekesnek rajzolja. A gyermekek kedvéért még azokat +is szerette, akik már nem gyermekek, hanem gyermekesek voltak: a +gyengeelméjűeket és az elmezavarodottakat. Mindegyik regényében +szerepel egy ily szelid bolond, akinek szegény elborult elméje mint +valami fehér madár röpdös a gondokkal és panaszokkal teli világ +felett, aki előtt az élet nem probléma, nem fáradság és feladat, +hanem csak boldog, teljességgel érthetetlen, de szép játék. +Megindító nézni, hogy rajzolja ezeket az embereket. Vigyázva nyúl +hozzájuk, mint a betegekhez, s mint valami glóriát, sok-sok jóságot +illeszt a fejük köré. Boldogak előtte, mert örökké a gyermekkor +paradicsomában maradhatnak. Mert Dickens műveiben a gyermekkor: +paradicsom. Ha Dickens-regényt olvasok, mindig valami fájdalmas +aggódást érzek gyermekalakjai <span class="pagenum"><a name= +"Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> felnőttén; mert tudom, most +veszendőbe megy a legédesebb, a legvisszahozhatlanabb, a költői +szép most mindennapisággal elegyül, a tiszta igazság az angol +hazugsággal. S ezt az érzést ő is osztja lelkében. Nem szívesen +engedi ki kedvenc hőseit az életbe. Nem kíséri el őket soha öreg +korukba, ahol banálisakká válnak, az élet boltosaivá és +napszámosaivá, elbúcsúzik tőlük, ha átvezette őket a házasság +templomajtaján, minden akadályon keresztül a kényelmes exisztencia +tükörsíma kikötőjébe. S azt a gyermeket, aki legkedvesebbje volt a +tarka sorban, akiben egy drága, korán elhalt emlékét örökítette +meg, a kis Nellt nem is engedte a csalódások, a hazugságok +világába. Megtartotta mindvégig a gyermekség paradicsomában, +lezárta a szelid kék szemeket, s a gyermekkor világosságából, mit +sem gyanítva engedte átsiklani a halál homályába. Túlságosan +szerette ahhoz, hogy erre a világra való lett volna.</p> +<p>Mert ez a világ Dickensnél, mint már mondtam, a polgári, +szerény, fáradt és jóllakott Anglia, az élet hallatlan +lehetőségeinek szűk szelete. Ily szegény világot csak nagy érzés +tehet gazdaggá. Balzac a polgárt gyűlölete által tette naggyá, +Dosztojevszkij üdvözítő-szeretetével. És Dickens a művész, szintén +megváltja embereit a földi súlytól, mely rájuk nehézkedik: humora +által. Nem objektív fontoskodással figyeli ezt a kispolgári +világot, nem harsogja a derék emberek, az egyedül boldogító +szorgalom és józanság himnuszát, mely oly ellenszenvessé teszi a +német hazai ipar legtöbb regénytermékét. Hanem rákacsint, +ráhunyorít embereire jóságosan és mégis vidáman és mint Keller +Gottfried és Raabe Vilmos, <span class="pagenum"><a name="Page_83" +id="Page_83">-83-</a></span> egy kissé nevetségessé teszi őket +liliputi gondjaikkal. De barátságos, jóindulatú módon nevetségessé, +úgy, hogy az ember csak még jobban szereti őket minden rigolyáikkal +és furcsaságaikkal együtt. Ez a humor napként ragyog művei felett, +szerény tájait egyszerre vidámmá és végtelen kedvessé teszi, tele +ezer gyönyörködtető csodával, ettől a jóságos melegítő lángtól +minden elevenebbé, valószínűbbé lesz, még az álkönnyek is +gyémántként ragyognak, s a kis szenvedélyek úgy lángolnak, mint a +valóságos tűzvész. Dickens humora örökre minden idők fölé emeli +műveit, megmenti az angolok szokott unalmától, s a hazugságot is +legyőzi mosolyával. Arielként lebeg ez a humor könyvei levegőjében, +megtölti meghitt muzsikával, tánc forgatagába, uj életörömbe +ragadja. Mindenütt jelenvaló. Még a legsötétebb zürzavarok, +bonyodalmak aknájában is felcsillan, mint egy bányászlámpa, +megoldja a túlságos feszültségeket, s az irónia halk kísérete +megszelidíti a nagyon érzelmest, a túlzottat, a groteszket +megárnyékolja, ez a mindent kibékítő, kiegyenlítő, elmulhatlan +Dickens életművében. Ez a humor is, mint minden Dickensnél, +természetesen angol, hamisítatlan angol. Hiányzik belőle az +érzékiség, nem feledkezik meg magáról, sohasem ittasul meg önön +hangulatától és sohasem csapongó. Még túlzásában is mértéket tart, +nem csuklik és böffen, mint Rabelais, nem hány bukfencet bolondos +jókedvében, mint Cervantes és nem ugrik fejest a lehetetlenbe, mint +az amerikai humor. Mindig talpon és hűvös marad. Dickens, mint +minden angol, csak ajka szélével mosolyog, nem egész testével. +Vidámsága <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span> nem égeti el önmagát, csak ragyog, és +fényét beleszikrázza az emberek ereibe, tündöklő ezer kis tűz, mint +a szellemek lidérclángosan csúfolkodó, elragadó képe a valóság +közepette. Humora is – ez már Dickens sorsa, hogy mindig +középszerrel járjon – kiegyenlítődés az érzés mámora, a szilaj +hangulat és a hidegen mosolygó irónia között. Humora nem +hasonlítható a többi nagy angol írókhoz sem. Nincs benne semmi +Sterne csípős, szétboncoló iróniájából, sem Fielding szélesre +taposott, langyos, nemesemberi derekasságából, nem edzi, marja bele +humorát az emberbe fájdalmasan, mint Thakeray, csak jóleső és +sohase fájó, s kezük s fejük fölött, mint a napfény gyűrűzése, +jókedvűen játszi. Nem akar erkölcsös és nem szatirikus lenni, sem +valami ünnepélyes komolyságot alárejteni a bohócsipkának. +Egyáltalában nem akar semmit. Létezik. Léte szándék nélküli és +magától értetődő, a huncutkodás már benne van Dickens sajátos +szemállásában, elkacskaringózza és túlozza az alakokat, mulatságos +arányokat ad nekik, komikus ficamokat, melyeken milliók derültek +fel. Ebben a körben minden ragyogó, szinte világítanak belőlről, +még a gazembereknek és csirkefogóknak is humor-glóriája van, az +egész világnak valahogy mosolyogni kell, ha Dickens rátekint. +Minden csillog, forog, s egy ködös ország napsugárvágya végre +betelt. A nyelv cigánykereket hány, a mondatok egymásba fonódnak, +elfutnak, talányosdit játszanak, kérdéseket dobnak egymáshoz, +bosszantják egymást, tévelyegnek, majd egy hangulatban táncra +perdülnek. Ez a humor megingathatlan. Ízes a sexualitás sója +nélkül, melyet az angol konyha megtagadott <span class= +"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> tőle, az +sem hozta zavarba, hogy a költő mögött már ott állott a +szedőgyerek, mert lett légyen lázas, inséges és bosszús Dickens, +máskép, mint derűsen, nem is tudott írni. Humora ellenállhatatlan, +megült a nagyszerűen éles szemekben és csak akkor aludt ki, mikor +örök álomra zárultak. A földi élet nem tudta kikezdeni és az időnek +sem fog sikerülni ez. Mert nem birok embert elképzelni, aki ne +szeretne oly elbeszélést, mint a «Tücsök a tűzhelyen», aki e +könyvek némely epizódjánál ne derülne fel. A lelki szükségletek +csakúgy változásnak alávetettek, mint az irodalmiak. De míg az +emberekben él a vágy a derű után, a jóleső nyugalom azon óráiban, +hol az életakarat pihen és az embert az élet érzésének szelid +hullámai ringatják, amikor az ember nem vágyik semmi másra, csak a +szív ártatlan dallamos izgalmára, Angliában és az egész világon e +páratlan könyveket fogják kézbe venni.</p> +<p>S ebben áll ezeknek a földi, nagyon is földi műveknek nagysága +és halhatatlansága: nap süt bennük, ragyog és melegít. A nagy +remekműveknél nem csupán az intenzitást kell figyelnünk, nemcsak a +férfit, aki mögöttük áll, hanem kifelé hatásukat, tömeghatásukat +is. S Dickensről, mint századunkban senki másról, elmondhatjuk, +hogy a világörömöt gyarapította. Millió szem úszott könnyekben +könyvei olvastán, s ezrek, kiknek a nevetés lehervadt vagy eltünt +ajkáról, újra megtanultak mosolyogni: az irodalmi jelentőségen +messze túlér a hatása. Gazdag emberek elgondolkoztak rajta és +alapítványokat tettek, mikor a Chereby-testvérekről olvastak, +kőszívek meglágyultak, tény, hogy gyermekek több alamizsnát +<span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span> kaptak az utcán, mikor Twist Olivér +megjelent, a kormány megjavította a szegényházakat s ellenőrzése +alá vette a magániskolákat. Dickens által erősebb lett Angliában a +részvét és jóakarat és sok sok szegény és szerencsétlen sorsa +enyhült. Jól tudom, hogy egy remekmű esztétikai értékelésének nincs +köze ily rendkívüli hatásokhoz. De mégis fontosak, mert azt +mutatják, hogy minden valóban nagy műalkotás a fantázia világán +túl, hol a teremtő akarat varázsosan szabadon szárnyalhat, a való +világban is változásokat képes előidézni. A lényegben, a látható +világban, az érzés erejének temperamentumában való változásokat. +Dickens – más költőkkel ellentétben, akik csak maguk számára +követeltek részvétet és bátorítást, – korának vidámságát és +életkedvét növelte, vérkeringését gyorsította. A világ derűsebb +lett azóta, hogy a parlament fiatal gyorsírója tollat vett kezébe, +hogy emberek és sorsok írója legyen. Kora számára örömet szerzett +és átmentette későbbi generációk számára a «merry old England» +vidámságát, a napoleoni háborúk és az imperializmus közti Angliáét. +Sok-sok év mulva is vissza fognak tekinteni ebbe a már +nagyapó-világba, különös, eltünedezett foglalkozási ágaival, +melyeket régen szétmorzsolt az ipari élet mozsártörője, s vágyódni +ezen élet után, mely gondtalan, egyszerű, csöndes vidámsággal volt +teli. Dickens költői megteremtője az angol idyllnek: ez főműve. Ne +becsüljük le a hatalmas alkotásokhoz mérve ezt a halkított +megelégedést, az idyll is örökkévaló, ősidőktől visszatérő. A +Georgikon vagy Bukolikon a menekülő, a vágy reszketését +<span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span> kipihenő ember költeménye feltámadt itt, +amint a nemzedékek váltakozásával mindig és újra fel fog támadni. +Jön, hogy eltűnjék újra, izgalmak közti pihenőnek, kifáradás utáni +erőszerzésnek, a megnyugvás percének a szüntelen dobogó szív +számára. Vannak, akik hatalmat teremtenek, mások csöndet. Az élet +nagy költeményéhez Dickens a világnak a csönd egy percét +ajándékozta. A világ ma hangosabb, a gépek dübörögnek, az idő +lendítő kereke hatalmasabb lendülettel zúg. De az idyll +halhatatlan, mert életöröm van benne, visszatér újra, mint viharok +után az ég kékje, a lélek válságai és megrázkódtatásai után az élet +örök derűje. S így fog újra és újra előtűnni Dickens a feledésből, +amikor az embereknek vidámságra lesz szükségük és a szenvedély +túlfeszültségétől kifáradva, még a leghalkabb dolgokból is ki +akarják hallani a költészet lélekkelteljes muzsikáját.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89"><br /> +-89-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>DOSZTOJEVSZKIJ.</h2> +</div> +<div class="blockquot2"> +<p>«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross!»</p> +<p class="right"><i>Goethe.</i></p> +</div> +<h3>Előhang.</h3> +<p>Dosztojevszkijről és lelki világunkra való jelentőségéről hozzá +méltóan írni nehéz és felelősséggel teljes, mert ennek az +Egyetlennek nagyságához és erejéhez új mértékre van szükség.</p> +<p>Azt hisszük, mikor a költő közelébe érünk, hogy zárt életműre +találtunk s íme, végtelenségre bukkanunk, világrendszerre, melynek +külön bolygórendszere és éterének külön muzsikája van. A lélek +bátorságát veszti, hiszen lehetetlen ezt a világot valaha +maradéktalanul bejárni, bűvereje nagyon idegen első megismerésre, +gondolatmenete nagyon messze, végtelenbe felhőzik, híradása +túlságosan szokatlan ahhoz, hogy lelkünk úgy pillantson fel erre az +égre, mint a megszokott égboltra. Dosztojevszkij nem jelent semmit, +ha nem belőlről éljük át. Vele együttérzésünk s együttszenvedésünk +erejét önmagunkban kell előbb megvizsgálni s megacélozni mélyen, +hogy megérzésünk új és fokozott legyen: lényünk legzártabb, +legtitkosabb rétegéig, gyökeréig kell leásnunk, hogy felfedezzük +humanizmusának első pillantásra fantasztikus, majd csodálatosan +igaz kapcsolatait. Csak ott remélhetjük, hogy Dosztojevszkijbe +kapcsolódhatunk: <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span> egészen a mélységben, gyökerünket +gyökerébe eresztve, lényünk örökkévaló, megváltozhatlan talajában, +hiszen ez az orosz vidék oly szokatlan földi szemnek, ez az orosz +tájék, mely oly úttalan, mint hazája pusztái s mily más világ, mint +a mi világunk! A barátságtalan láthatáron semmi kedves, ritkán int +szelíd óra pihenőre. Az érzés villámokkal terhes misztikus borulata +a lélek fagyos, sokszor jeges világosságával váltakozik s az +égbolton nem melegítő nap süt, de titokzatosan vérszínű északi fény +lobog alá. Dosztojevszkij világába lépve, ősvilági tájra, misztikus +világra találunk, mely ősrégi és szűzies egyben, s mint örök elemek +közelében, az embert valami édes borzalom remegteti meg. A csodálat +szeretne sokáig hívőn itt időzni és mégis valami sejtelem inti az +elfogódott szívet: itt nem szabad magunkat örökre otthonosan +érezni, vissza kell térnünk a mi melegebb, barátságosabb, bár +szűkebb világunkba. Szégyenkezve érezzük, túlságosan nagy ez az +ércből való tájék a hétköznapi látásnak, túlságosan erős, fojtó a +lihegő lélegzetnek ez a majd nyomasztóan jeges, majd szikrázó +levegő. És a lélek elmenekülne ekkora borzadály fensége elől, ha +nem volna kifeszítve e könyörtelenül tragikus, megdöbbentően földi +tájék felé a jóságnak végtelen, csillagvilágos égboltozatja, amely +a mi világunknak is égboltja, de e lélek éles hidegétől sokkal +magasabbra boltozott a végtelenbe, mint a mi mérsékelt égtájainkon. +Csak a nyugodt pillantás érzi meg először ennek a végtelen földi +gyásznak végtelen vigasztalását, ha e tájról annak égboltjára +tekintünk és akkor sejtjük borzadályában a nagyszerűt, sötétségében +az Istent. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span></p> +<p>Dosztojevszkij művei iránti hódolatunkat izzó szeretetté +átváltoztatni csak végső értelmébe való bepillantás képes, csak +egyéniségébe ható legbelsőbb meglátás tárja fel előttünk ennek az +orosz embernek mélységésen testvéri, örök emberi voltát. De mily +végtelen és mily labirintusos e hatalmas szív legbensejébe +leszállás, mert az a páratlan életmű, amely kiterjedésében +hatalmas, messzeségében ijesztő, abban a mértékben lesz +titokzatosabb, amint végnélküli távolából végtelen mélységébe +behatolni akarunk. Mindenütt át van itatva titkokkal. Alakjainak +mindegyikétől akna vezet le a földi élet démoni mélységébe, a +lelkibe való minden fellendülés szárnycsapásával Isten arcát +érinti. Munkájának minden lapja mögött, alakjainak arca mögött, +álruháinak minden redőjében, minden hajtásában örök éjszaka pihen +és örök fény sugárzik: mert Dosztojevszkij élete rendeltetése és +sorsa alakulása által az emberiség minden titkával maradéktalanul +testvérisült. Halál és őrület, álom és égetően nyilt valóság között +áll az ő világa. Egyéni problémái mindenütt az emberiség egy +megoldhatatlan kérdésével határosak, minden egyes bevilágított +felület a végtelenséget tükrözi vissza. Mint ember, mint költő, +mint orosz, mint politikus, mint próféta, lénye mindenütt az +örökkévalóságot sugározza. Végére járni nem lehet, nem visz út +szíve legeslegmélyebb szakadékához. Csak lelkesedés közeledhet +hozzá és ez is a szégyenkezés alázatában, hogy érezzük, +kicsinyebbek vagyunk, mint az ember misztériuma iránti odaadó +szeretete.</p> +<p>Ő maga, Dosztojevszkij, sohasem nyujt kezet, hogy magához +segítsen. Korunk hatalmas épületének <span class="pagenum"><a name= +"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> többi építőmesterei +kinyilatkoztatták akaratukat. Wagner műve mellé +programmagyarázatot, vitázó védekezést adott, Tolsztoj +felszakította hétköznapi életének minden ajtaját, hogy minden +kíváncsi beléphessen és minden kérdést megválaszoljon. +Dosztojevszkij azonban sohasem árulta el terveit, csak magában a +befejezett műben, a terveket elégette a teremtés kohójában. +Hallgatag és félénk volt egész életében, még külsőségeire, testi +mivoltára is alig van tanunk. Barátai csak az ifjúnak voltak, mint +férfi magános ember volt, az egész emberiséghez való szeretete +fogyatkozását látta volna abban, ha egyeseknek adja magát. Levelei +is csak existenciájának végszükségét, megkínzott testének +szenvedéseit árulják el. De bármennyire is panaszok és +segélykiáltások, mégis mintha csukott ajkuak volnának. Életének sok +esztendeje, egész gyermekkora homályba borult és már a Ma előtt is, +Ő, akinek tekintetét felgyúlni még sokan látták a mi korunkból, +emberileg valami egész távolivá és érzékfölöttivé vált, legendává, +hőssé és szentté. Az igazságnak és a sejtelemnek az a félhomálya, +amely Homér, Dante és Shakespeare fenséges arcait körülfogja, az Ő +képét is földöntúlivá emeli előttünk. Sorsát nem dokumentumokból, +hanem egyedül a megértő és tudatos szeretetből lehet +megformálni.</p> +<p>Így egyedül és vezető nélkül kell tapogatóznunk e labirintus +szívéhez és Ariadne fonalát saját életünk szenvedélyeiből kell +legombolyítanunk. Mert minél mélyebben szállunk alá Benne, annál +mélyebben érezzük önmagunkat. Csak akkor, ha igazi, örökemberi +lényünkhöz eljutottunk, akkor <span class="pagenum"><a name= +"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> érünk közel Ő hozzá is. Aki +sokat tud önmagáról, sokat tud Ő róla is, aki mint senki más, +minden emberinek legvégső mértéke volt. És ez az út művei felé +átvisz a szenvedélyek minden tisztító tüzén, a bűnök minden poklán, +a földi szenvedésnek minden lépcsőfokán: az embereknek kínja, az +emberiség kínja, a művész kínja és a végső, a legkegyetlenebb: az +Isten-kín. Sötét az út és belülről kell felizzani szenvedélyeinknek +és igazságszeretetünknek, hogy el ne tévedjünk, saját mélységeinken +kell először átvándorolunk, mielőtt az Övébe merészkednénk. +Nincsenek hírnökei, egyedül az élmény vezet Dosztojevszkijhez. És +nincs más tanuja, csak a művésznek testben és lélekben misztikus +Szentháromsága: Arca, sorsa és művei.</p> +<h3>Az arc.</h3> +<p>Arca először úgy néz ki, mintha egy paraszté volna. Agyagszínű, +szinte szennyesen ráncos, beesett arc, melyet felszántott sok +esztendő szenvedése, a felmart bőr szomjasan és elégetve feszül ki, +mert húsz esztendei nyomorúság vámpirja kiszívta vérét és színét. +Jobbra és balra, mint két hatalmas kőtömb, merednek ki a szláv +arccsontok, a kemény szájat, a törékeny állat ellepi a szakáll +kúsza bozótja. Föld, szikla és erdő, tragikusan elementáris tájék, +ezek Dosztojevszkij arcának mélységei. Minden sötét, rögös és +szépség nélkül való ebben a paraszti, majdnem koldusarcban; +laposan, színtelen, sugárzás nélkül sötétül: egy darab sziklára +tévedt orosz pusztaság. Még a szemek, ezek a mélyen beesett szemek +sem tudnak üregeikből e szikkadt agyagra fényt <span class= +"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> sugárzani, +mert előretörő fényük nem kifelé su gárzik tisztán és vakítóan, +hanem mélyen be, magába a vérbe süti pusztító, önmagát fogyasztó, +éles tekintetét. Ha bezárulnak e szemek, az arcon rögtön elterül a +halál, – és az az ideges magas feszültség, amely különben +összetartja a széteső vonásokat, alábukik a letargikus +élettelenségbe.</p> +<p>Amint művei, úgy arca is az érzések körtáncának borzongását +kelti fel, amelyhez lassan félelem és azután szenvedélyesen növekvő +elbűvöltségben csodálat társul. Mert arcának csak alsó része borul +el e komoran fenséges természetes gyászba. Mint egy kupola, vakító +fehéren és boltozatosan emelkedik a zárt, szűk paraszti arc felé +kimagasulva a homlok feltörő domborulata. Árnyékból és sötétségből, +fehéren és kikovácsolva szökken fel a lelki dóm; kemény márvány a +húsnak puha agyaga és a hajzatnak zilált őserdeje fölött. Ebben az +arcban minden fény felfelé süt és ha az ember rátekint képére, +akkor mindig csak ezt az egyetlenegyet érzi, ezt a szélesen +hatalmas, királyi homlokot, amely mindennél sugárzóbban ragyog és +úgy tetszik, mintha kiszélesülne, mennél inkább komorul és pusztul +a betegségben vénülő arc. Úgy áll magasan és megdönthetetlenül +törékeny testének esendő volta felett, mint az élet, mint a lélek +dicsfénye, mint mennybolt a földi gyász felett. És egyetlen képen +sem ragyog a győzelmes lélek szent palotája dicsőségesebben, mint +azon a napon, a halottaságyon, ahol a szemhéjak ernyedten hullnak a +megtört szemek felé, ahol a megsápadt kezek fakón és mégis erősen, +mohón ölelik körül a keresztet (azt a <span class= +"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> szegényes, +kis fakeresztet, amelyet egyszer egy parasztasszony ajándékozott a +fegyencnek). És ekkor, mint reggel a kelő nap a még éjszakai tájék +fölé, reásugárzik az arcra, amelyből elszállt a lélek és +fényességével ugyanazt hirdeti, mint minden munkája, hogy a lélek +és a hit megváltották a tompa, alsóbbrendű, testi életből. A végső +mélységben van mindig Dosztojevszkij végső nagysága és sohasem szól +hozzánk hatalmasabban arca, mint halálában.</p> +<h3>Életének tragédiája.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>«Non vi si pensa quanto sangue costa.»</p> +<p class="right"><i>Dante.</i></p> +</div> +<p>Dosztojevszkijről első benyomásunk mindig a borzadály, és csak +második a nagyszerűség. Sorsa is első, futó pillantásra oly +kegyetlen és közönséges, amint arca paraszti és mindennapi. +Először, mint valami érthetetlen mártiriumságot érezzük, mert a +kínzásnak minden eszközével gyötri hat évtized ezt a törékeny +testet. A nyomorúság reszelője ledörzsöli fiatalságáról és +aggkoráról az élet minden édességét. A testi fájdalom fűrésze +csikorog csontjaiban, a nélkülözések csavarja keményen belefúr +egészen az életidegéig, az idegek égő drótjai folytonosan +vonaglanak és összekúszálódnak tagjain keresztül, az élvezetek +finom fullánkja izgatja telhetetlenül szenvedélyeit. Nem menekül +meg egy kíntól sem és nem feledkezik meg róla egyetlen gyötrelem. +Ez a sors első pillantásra érthetetlen kegyetlenségnek, vakon +dühöngő ellenségeskedésnek látszik, csak visszapillantva értjük +meg, hogy azért kovácsolódott oly <span class="pagenum"><a name= +"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> kemény kalapáccsá, mert +örökkévalót akart belőle sulykolni, azért volt oly hatalmas, hogy +méltó legyen ehhez a Hatalmashoz. Mert semmit sem mér kényelmesen +ennek a Megmérhetetlennek, sehol sem hasonlít élete futása a XIX-ik +század többi költőinek jól kikövezett, széles járdájához. Mindenütt +érezzük a sötét Sorsistennek kedvét, hogy erejét e legerősebben +kipróbálja. Dosztojevszkij sorsa ó-testamentumi, hősies és semmiben +sem újkori és polgári. Mint Jákobnak, örökké küzdeni kell az +angyallal, örökké fellázadni Isten ellen és örökké meghajolni, mint +Jóbnak. Sohasem hagyja biztonságban, nem hagyja lustálkodni, mindig +kell, hogy érezze az Istent, aki bünteti Őt, mert szereti. Egy +pillanatig sem pihenhet boldogságban, mert útjának a végtelenbe +kell érnie. Néha úgy látszik, hogy sorsa démona már-már szünetet +tart haragjában és megengedi neki, mint annyi másnak, hogy az élet +közönséges országútját járhassa, de ismét és újra kinyúlik a +hatalmas kéz és visszahajítja őt a sűrűségbe, az égő csipkebokorba. +Ha a magasba röpíti, csak azért van, hogy annál mélyebb szakadékba +buktassa le, hogy megtanítsa az extázisnak és a kétségbeesésnek +széles skálájára, felemeli a reménykedés magaslatára, ahol más +gyengék gyönyörűségben olvadnak el és leveti a szenvedés örvényébe, +ahol mindenki más szétzúzódik a fájdalomtól és mint Jóbot, a +legteljesebb biztonságnak pillanatában zúzza széjjel, elveszi tőle +feleségét és gyermekét, betegséget zudít rá, megvetéssel sujtja, +hogy ne szünjön meg az Istennel perlekedni és csak annál inkább övé +legyen szüntelen lázongásában és szüntelen reménykedésében. Úgy +tetszik, mintha <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span> a közönbös embereknek ez a kor, ezt az +Egyet fentartotta volna, megmutatni, hogy ezen a mi világunkon a +kéjnek és kínnak még milyen titáni mértéke lehetséges. És +Dosztojevszkij, mintha érezné homályosan maga felett ezt a hatalmas +akaratot, sohasem küzd sorsa ellen, sohasem rázza öklét. Sebes +teste vonagló reszketésekbe ágaskodik fel, leveleiből mint vérömlés +szakad fel néha forró kiáltás, de a lélek, a hit mindig leküzdi a +lázadást. Az, ami misztikusan tudatos Dosztojevszkijben, érzi ennek +a kéznek szentségét és sorsának tragikusan gyümölcshozó értelmét. +Mert szenved, megszereti a szenvedést és kínlódásának tudatos +tüzével a maga korát és az egész világát átfűti.</p> +<p>Háromszor szökken fel élete magasba és háromszor zuhan alá. Már +korán ajnározza a dicsőség édes étkeivel; már első könyve nevessé +teszi, de gyorsan megragadja a kemény ököl és visszalódítja a +névtelenségbe, a fegyházba, katorgára, Szibériába. Még erősebben és +bátrabban bukkan fel újra: «Emlékek a halottas házból» egész +Oroszországot önkívületbe ejtik. A cár is könnyeket hullat a +könyvre, az orosz fiatalság lángol érte. Folyóiratot alapít, hangja +zengőn szól az egész néphez, megírja első regényeit. Ekkor +égszakadásként összeomlik anyagi exisztenciája, adósság és gondok +kikorbácsolják hazájából, betegség rágja be magát testébe, +nomádként bolyongja be egész Európát, nemzetétől elfelejtve. Ám +nélkülözések és munkák sok esztendeje után harmadszor is felbukkan +az embertelen nyomorúság szürke tócsájából: Puskin emlékezetére +tartott beszéde úgy mutatja újra, mint hazájának prófétáját, +<span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span> legeslegelső költőjét. Most már hírneve +kitörölhetetlen. De éppen ekkor lesújt rá újra a vaskéz és egész +népének ujjongó lelkesedése ájultan torlódik meg koporsója előtt. A +sorsnak nincs rá többé szüksége, a kegyetlen bölcs Akarat mindent +elért és lényéből kivonta azt, ami a legdrágább benne: a lélek +gyümölcsét és könyörtelenül dobja el a test üres hüvelyét.</p> +<p>E tudatos kegyetlenségen keresztül vált Dosztojevszkij élete +remekművé és életrajza tragédiává. És csodálatos szimbolizmussal +művészi munkája sorsa tipikus képét ölti magára. Titokzatos +azonosságok, misztikus összefüggések, csodálatos visszatükrözésekre +bukkanunk, amelyeket nem lehet sem megmagyarázni, sem megfejteni. +Már életének kezdete is szimbólum. Dosztojevszkij szegényházban +született. Már élete első órája is kijelöli exisztenciája helyét, +valahol félre, a lenézettek közt, közel az élet aljához és mégis +emberi sorsok közepette, szenvedés, fájdalmak és halál +szomszédságában. Soha, utolsó órájáig nem tudott kimenekülni ebből +a környezetből (munkásnegyedben halt meg, negyedik emeleti +zuglakásban), élete 56 súlyos évén keresztül az élet szegényházában +marad, nyomorúságosan, szegényen, betegen, nélkülözve. Atyja, mint +Schilleré, nemesi származású katonaorvos, anyja parasztvér: az +orosz népnek mindkét forrása megtermékenyítőleg folyik össze +életében. Szigorúan vallásos nevelés már korán rajongássá váltja +érzékiségét. Ott, a moszkvai szegényházban, egy szűk zugban, +amelyet fivérével oszt meg, élte le élete első éveit. Az első évek: +az ember nem meri mondani: gyermeksége, mert <span class= +"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> ez a +fogalom valahogy egészen elkallódott az életéből. Sohasem beszélt +róla és Dosztojevszkij némasága mindig szégyenkezés, vagy idegen +részvéttől való büszke félelem. Ott, ahol más költőknél tarka képek +mosolyogva rajzanak, gyengéd emlékezések és édes sajnálkozások, ott +életrajza csak szürke, üres folt. De ha az ember mélyebben tekint a +megteremtette gyermek-alakok égő szemébe, mégis úgy tetszik, mintha +ráismernénk. Olyan lehetett mint Koljä, koránérett, tele +fantáziával egészen a hallucinációig és tele azzal a cikázó +bizonytalan tűzzel, hogy valami nagy legyen belőle, tele azzal az +erőszakos és gyermekes fanatizmussal, hogy túlnőjjön önmagán és +«szenvedjen az egész emberiségért». Mint a kis Njetosa Neszvanova +tele kellett, hogy legyen szerelemmel és egyszersmind a hisztérikus +aggodalommal, hogy elárulja magát. És mint Iljutska, a részeg +kapitány fia, a házi bajok miatti szégyennel és a nélkülözések +nyomorúságával tele, de mégis mindig készen arra, hogy +hozzátartozóit a világ előtt megvédelmezze.</p> +<p>És mikor aztán fiatalemberként ebből a sötét világból előlép, +mintha elmosták volna gyermekségét. Oda menekül minden ki nem +elégített ember örökkévaló földi országába, az elhagyottak +menedékhelyére, a könyvek tarka és veszélyes világába. Fivérével +együtt végtelenül sokat olvasott akkor, napokon és éjszakákon át, – +mert ő a Kielégíthetetlen, már akkor is minden hajlamot egészen a +bűnig fokozott fel – és ez a fantasztikus világ még jobban +eltávolítja a valóságtól. Tele az emberiség iránti legizzóbb +lelkesedéssel, mégis a betegességig embergyűlölő és zárkózott. +Zsarátnok <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span> és jég egyszerre, a legveszedelmesebb +magánosság fanatikusa. Szenvedélyei zavarosan tétováznak és ezekben +a «pinceévekben» keresztül megy a kicsapongás minden homályos +útján, de mindig egyedül, ahol kéjt utálat, boldogságot bűnbánat +követ és mindig összeharapott szájjal. Mert nincs pénze, csak +néhány rubelért, katonának áll: de ott sem talál egyetlen barátra +sem. Egynéhány komor suhancév. Mint könyveinek hősei, egy zugolyban +özönvíz előtti életet él álmodozva, elgondolkozva, a gondolatnak és +az érzékeknek minden titkos bűnével. Nagyravágyásának még nincs meg +az útja, önmagára figyel és kikölti erejét. Gyönyörűséggel és +borzadállyal érzi, mint forr mélyen benne, szereti és féli ezt az +erőt és nem mer megmozdulni, nehogy elpusztítsa homályos +életrekelését. Egynéhány évig marad a magánosságnak és a +hallgatásnak ebben a fekete, alaktalan bábállapotában, hypochondria +lepi meg, valami misztikus halálfélelem, gyakran a világtól, +önmagától való rémület és valami ősi borzadály saját lelkének +zűrzavarától. Éjente fordítja Balzac Eugenie Grandet-ját és +Schiller Don Carlos-át, hogy zavaros anyagi helyzetén segítsen +(pénzét, igen jellemzően, a legellentétesebb hajlamokra, +alamizsnákra és kicsapongásokra költi). E napok ködös homályából +formálódnak ki lassan alakjai és a félelemnek és extázisnak e ködös +álomszerű világában végre megérik első költői műve: «Szegény +emberek» című kis regénye.</p> +<p>1844-ben, 24 éves korában, írta ezt a mesteri embertanulmányt, +ő, a legmagánosabb ember, «szenvedélyes tűzzel, csaknem könnyek +között». Az alkotta meg, amivel legmélyebben aláztatott +<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> meg: a szegénysége és legnagyobb ereje, +a szenvedések iránti szeretete, végtelen részvét áldotta meg azt. A +leírt lapokat bizalmatlanul nézi. Mintha egy kérdést sejtene bennük +sorsához, a döntést és csak nehezen határozza el magát, hogy +Nekrasoffra a költőre bízza a kézirat bírálatát. Két nap telik el, +semmi válasz. Egyedül, tépelődve ül otthon éjszaka, dolgozik, a +lámpa kialvóban. Négy órakor hajnalban, hirtelen hevesen megrántják +a csengőt és a csodálkozva ajtót nyitó Dosztojevszkij karjaiba esik +Nekrasoff, átöleli, megcsókolja és ujjongva üdvözli. Ő és egy +barátja együtt olvasták a kéziratot egész éjszakán át, figyeltek, +ujjongtak és sírtak és a végén egyikük se bírta megállani, meg +kellett, hogy öleljék. Dosztojevszkij életében ez az első pillanat, +ez az éjféli csengetés, amely a dicsőséghez hívja. Hajnalpirkadásig +beszélgetnek a barátok, boldog elragadtatásban, forró szavakban. +Nekrasoff akkor Bjelinskihez, Oroszország mindenható kritikusához +siet. «Új Gogolyunk van!» kiáltja már az ajtóban, a kéziratot +zászlóként lobogtatva. «Nálatok úgy nőnek a Gogolyok, mint a +gombák», dörmögi a bizalmatlan, akit bosszant ez a nagy lelkesedés. +De mikor Dosztojevszkij másnap felkeresi, át van változva. «Nos, +fel bírja fogni egyáltalában, hogy mit alkotott itt!» kiált rá +felindultan a zavarodott fiatalemberre. Borzalom és édes borzongás +lepi meg Dosztojevszkijt ettől az új, hirtelen rászakadó +dicsőségtől. Mint az álomjáró megy le a lépcsőkön, az utcaszegleten +elkábulva áll meg. Most először érzi, de nem meri hinni, hogy mind +az a homályos és veszedelmes, amely szívét felzavarta, talán az a +nagy <span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span> és hatalmas, melyről gyermekségében +kúsza álmokat álmodott: a halhatatlanság, az egész világért való +szenvedés. Felmagasztosultság és szégyenkezés, büszkeség és alázat +hullámzanak át a lelkén és nem tudja, hogy melyik hangnak higyjen. +Ittasultan bolyong az utcákon és könnyeibe boldogság és fájdalom +vegyülnek.</p> +<p>Milyen melodráma Dosztojevszkijnek költői felfedezése! Életének +folyása itt is titokzatosan utánozza műveit. Ebben is, mint +azokban, nyers körvonalakban hátborzongató regény banális +romantikája, a sorscsapásokban valami gyermekesen primitív érzik és +csak belső nagysága és igazsága emeli fel a nagyszerűségig. +Dosztojevszkij életében is a kezdet gyakran melodráma, de mindig +tragédia válik belőle. Egész élete feszültségre van berendezve; +minden átmenet nélkül egyes pillanatokba sűrűlnek össze a döntő +események és az extázisnak, vagy alázuhanásnak tíz vagy húsz ilyen +pillanatába van egész sorsa leszögezve. Élete epileptikus +rohamainak – egy pillanatnyi extázis és ájult összeomlás – lehetne +ezeket nevezni. Minden extázis megett ott áll már fenyegetően az +elernyedt érzés szürke borongása és a sűrűsödő felhőkből +alattomosan gyűlik össze az új gyilkos életvillám. Minden +felemelkedést alázuhanással fizet meg és a kegyelemnek ezt az egy +pillanatát a robotnak és kétségbeesésnek sok, reménytelen órájával. +A dicsőség, ez a ragyogó abroncs, amelyet Bjelinski abban az órában +fejére tesz, egyben első gyűrűje is annak a bilincsnek, amelyen +Dosztojevszkij fegyencként, egész életén keresztül, a munka súlyos +golyóját csörömpölve hurcolja… Első könyve, <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> +«Világos éjszakák», az utolsó is, amelyet szabad emberként, egyedül +a teremtés gyönyöréért alkotott. Költeni, ettől kezdve már csak azt +jelenti néki: szerezni, visszafizetni, törleszteni, mert minden +munka, amelyhez ettől fogva hozzákezd, már az első sortól kezdve +előlegekkel megterhelt, a még meg sem született gyermeket már +eladta foglalkozása rabszolgaságában. Most már örökké oda van +láncolva az irodalom bagnójához, egész életén keresztül sikolt a +megbilincselt kétségbeesett kiáltással szabadság után, de csak a +halál töri szét láncait. Még kezdő, még nem érzi első +gyönyörűségében a kínokat. Egynéhány elbeszélést gyorsan befejez és +már új regényt tervez.</p> +<p>Ekkor sorsa felemeli intő újját. Rávigyázó démona nem engedi, +hogy könnyű legyen élete. És hogy ismerni tanulja minden +mélységében, az ő Istene, akit szeret, kipróbálja őt.</p> +<p>Ujra, mint akkor, amaz éjszakán, megszólal a csengő. +Dosztojevszkij csodálkozva nyit ajtót, de ezúttal a csengetyűszó +nem az élet hangja, nem újjongó barát, nem dicsőség hírnöke, hanem +a halál hívása. Tisztek és kozákok nyomulnak a szobába, a +megriasztottat elfogják, papirjait lepecsételik. Négy hónapig +sanyarog a Szent Pál-erőd cellájában, anélkül, hogy csak sejtené is +a bűnt, amellyel vádolják. Részt vett néhány felizgult fiatalember +beszélgetésében, akiket túlozva Petrasevszki-összeesküvőknek +neveztek el. Ez az egész bűne és elfogatása kétség telenül +félreértés. És mégis lesújt reá, mint a villám, az ítélet, a +legszigorúbb büntetés, a főbelövetés. <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> +<p>Sorsa ismét egy új pillanattá sűrűlt össze, életének legszűkebb +és leggazdagabb, végtelen pillanatává, amelyben élet és halál +ajkukat izzó csókban értetik egymáshoz. Hajnali szürkületben kilenc +társával együtt kihozzák a börtönből, halottas ingbe öltöztetik, +kezét-lábát odakötözik a bitófához és bekötik a szemét. Még hallja, +a mint felolvassák halálos ítéletét, dobok peregnek, egész sorsa +össze van préselve egy marék várakozásba, végtelen kétségbeesésbe +és végtelen életvágyba, egyetlen időmolekulába. Ekkor a tiszt +felemeli kezét, int a fehér zsebkendővel és felolvassa a +megkegyelmezést, amely a halálos ítéletet szibériai fogsággá +változtatja.</p> +<p>Első fiatal dicsőségéből így zuhan alá a névtelenség örvényébe. +Négy éven keresztül egész horizontját ezerötszáz tölgyfakaró +határolja, ezeken számolja el napról-napra sírva a négyszer 365 +napot. Fogolytársai: betörők, tolvajok, gyilkosok; munkája: +alabástromfejtés, téglahordás, hólapátolás. Az egyetlen könyv, +amelyet olvashat, a biblia, egy rühes kutya és egy csonka szárnyú +sas egyetlen barátai. Négy esztendeig élt a «halottas házban», az +alvilágban, árnyék az árnyékok között, névtelenül, elfelejtve. +Mikor aztán lefürészelik a láncot kisebzett lábáról és a karók, ez +a barna, korhadt fal, elmarad mögötte, más ember lett belőle. +Egészsége tönkrement, dicsősége elporladt, exisztenciája +megsemmisült. Csak életkedve maradt sértetlen és sérthetetlen, mert +meggyötört testének olvadó viaszából, sugárzóbban, mint valaha, +lángol fel az ihlet izzó lángja. Még néhány évig Szibériában kell +maradnia, félig szabadlábon, de nem engedik <span class= +"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> meg +neki, hogy csak egy sort is nyilvánosságra hozhasson. Ott a +száműzetésben, a legkeserűbb kétségbeesésben és magánosságban köti +meg azt a különös házasságot első feleségével, egy beteg és különc +asszonnyal, aki részvétteljes szerelmét kedvetlenül viszonozza. Van +az önfeláldozásnak valami homályos tragédiája ebben az +elhatározásában – a kíváncsiság és a hódolat elől örökre elzártan – +és csak sejthetjük a «Megalázottak és megsértettek» néhány +célzásából ennek a fantasztikus áldozatnak néma hősiességét.</p> +<p>Mikor visszatér Szent-Pétervárra: elfelejtett ember. Irodalmi +pártolói magára hagyták, barátai eltűntek. De bátran és erőteljesen +küzdi ki magát a hullámból, amely lesujtotta, ismét a napfényre. +«Emlékek a halottasházból», fegyenckorának ez az utólérhetetlen +rajzolása, egész Oroszországot felrázza közönyösségéből. Rémülve +fedezi fel az egész nemzet, hogy nyugodtnak látszó világának síma +rétege alatt, lélegzetnyi közelségben, egy más világ él, minden +szenvedések purgatóriuma. A vád lángja felcsap egészen a Kremlig, a +cár felzokog a könyvet olvasván, ezer ajkon zendül fel +Dosztojevszkij neve. Egyetlen év alatt épül fel dicsősége palotája, +magasabban és tartósabban, mint valaha. Az újra feltámadott, +testvérével együtt folyóiratot alapít, amelyet csaknem egyedül, +maga ír, és a költőhöz társul a prédikátor, a politikus, a +«Præceptor Russiæ». Viharosan szól a visszhang, a folyóirat +rendkívüli elterjedtségnek örvend. Új regényt fejez be, alattomosan +hunyorgó szemekkel csalogatja a szerencse. Úgy látszik, +Dosztojevszkij sorsa mindörökre biztosítva van. <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> +<p>De még egyszer így szól a sötét Akarat, mely életét kormányozza: +korai még. Még egy földi kín ismeretlen előtte, a száműzetés +martiriuma és a mindennapi nyomorult megélhetés maró gyötrelme. +Szibéria és a Katorga, Oroszországnak legborzasztóbb torzképe, még +mindig «otthon» volt, most meg kell, hogy ismerje a nomádok sátor +utáni vágyát és nemzete iránti őserejű szerelmét. Még egyszer +vissza kell térnie a névtelenségbe, még mélyebben lesülyedni a +homályba, mielőtt nemzetének költője, heroldja lehetne. Ismét +lecsap a villám, a megsemmisülés egy pillanata: a folyóiratot +betiltják. Újra csak egy félreértés, de éppen olyan gyilkoló, mint +az első. És ettől fogva vihar-viharra, borzasztó dolgok szakadnak +életére. Felesége meghal, nemsokára azután fivére, aki egyúttal +legjobb barátja és segítőtársa. Két család adósságai nehezülnek reá +ólomsúllyal és az elviselhetetlen terhek meggörbítik hátgerincét. +Még küzd kétségbeesetten, lázasan dolgozik éjjel-nappal, ír, +szerkeszt, maga szed, csakhogy pénzt takarítson meg, hogy megmentse +becsületét, exisztenciáját. De a sors erősebb, mint ő. Egy éjszaka +gonosztevő gyanánt menekül hitelezői elől ki a világba.</p> +<p>Ekkor kezdődik meg az az éveken át tartó, céltalan vándorlás az +európai száműzetésen át, az Oroszországtól, életének éltető +forrásától való szörnyű elszakadás, amely még jobban meggyötörte +lelkét, mint a Katorga kerítése. Szörnyű elgondolni is, hogy a +legnagyobb orosz költő, nemzedékének géniusza, a halhatatlanság +hírnöke, pénztelenül, hontalanul, céltalanul bolyongjon +országról-országra. Csak nehezen lel szállásra <span class= +"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> kis, +alacsony szobákban, melyeket megtölt a szegénység párája, hol az +epilepszia démona beleváj idegeibe, adósságok, váltók, +kötelezettségek munkáról-munkára hajszolják, zavar és szégyenkezés +városról-városra űzik. Ha egy sugárnyi boldogság ragyog az életébe, +akkor a sors mindjárt új, sötét felhőket von eléje. Gyorsírónője, +egy fiatal leány, lett a második felesége, de az első gyermeket, +akivel megajándékozza, már néhány nap mulva elragadja a gyengeség, +a száműzetés nyomorúsága. Ha Szibéria purgatóriuma, előcsarnoka +szenvedéseinek, Franciaország, Németország, Olaszország bizonyára a +pokol. Alig bírja az ember elképzelni ezt a tragikus életmódot. +Valahányszor Drezdában végigmegyek az utcákon, valahol egy kis, +alacsony, piszkos ház előtt, megfog valami, mintha tán itt lakott +volna ő, kis szász szatócsok és ügynökök között, fent a negyedik +emeleten egyedül, végtelen egyedül ebben az idegen üzletes +világban. Senkisem ismerte ezekben az években. Egy órányi +távolságra Naumburgban lakik Nietzsche, az egyetlen, aki megértette +volna. Wagner, Hebbel, Flaubert, Gottfried Keller kortársak, itt +vannak, de nem tud róluk semmit és ők sem tudnak róla semmit. Mint +egy nagy, veszedelmes állat, borzasan és viseltes ruhákban félénken +bújik elő barlangjából az utcákra, mindig ugyanazon egy úton +Drezdában, Genfben vagy Párisban; egy kávéházba, egy klubba, csak +azért, hogy orosz ujságokat olvashasson. Orosz földet akar érezni, +az otthoni cirill betűk puszta látását, a hazai szónak elröppenő +lehelletét. Gyakran letelepedik valamelyik képteremben, nem a +művészet iránti <span class="pagenum"><a name="Page_108" id= +"Page_108">-108-</a></span> szeretetből, mert örökké bizánci +barbár, képromboló maradt, hanem azért, hogy átmelegedjék. Nem tud +semmit azokról az emberekről, akik körülötte élnek, csak gyűlöli +őket, mert nem oroszok, gyűlöli a németeket Németországban, a +franciákat Franciaországban. Szíve csak Oroszország felé figyel, +csak a test vegetál részvétlenül ebben az idegen világban. Nincs +német, francia, vagy olasz költő, aki vele való beszélgetésről vagy +találkozásról adna számot. Csak a bankban ismerik, ahová nap-nap +után sápadtan jön a pénztárhoz és izgalomtól remegő hangon kérdezi, +hogy vajjon nem jött-e meg Oroszországból az utalvány, a száz +rubel, amelyért kis, idegen emberek előtt, már ezerszer csúszott +térden. Az alkalmazottak már kinevetik a szegény bolondot és örökös +várakozását. A zálogházban is állandó vendég; mindenét +elzálogosította ott, sőt egyszer az utolsó nadrágját is, csak hogy +táviratot küldhessen Pétervárra, egyikét azoknak a velőkig ható +jajkiáltásoknak, amelyek sikoltva mindig visszatérnek leveleiben. +Összeszorul az ember szíve, ha olvassa ennek a Hatalmasnak +kéznyaló, farkcsóválóan alázatos leveleit, amelyekben a könyörögte +tiz rubelért ötször emlegeti az Üdvözítőt, ezeket a borzasztó +leveleket, amelyek lihegnek, jajgatnak és nyöszörögnek egy marék +nyomorult pénzért. Éjszakákon át dolgozik és ír, mialatt felesége +mellette gyermekágyban kínlódik, mialatt az epilepszia már feszíti +karmait, hogy az életet torkából kiszorítsa, mialatt a háziasszony +a lakbérért rendőrökkel fenyegetőzik és a szülésznő a fizetségért +szitkozódik – és így írja meg a «Raszkolnyikov»-ot, <span class= +"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> az +«Idióták»-at, a «Démonok»-at, a «Játékos»-t, a XIX. század e +monumentális műveit, egész lelki világunk univerzális alkotásait. A +munka mentsvára és a gyötrelme. Ezekben mintha Oroszországban, +otthon élne. Ha pihen, akkor újra Európában gyötrődik, amely az ő +Katorgája. Éppen ezért mindig mélyebben ássa be magát műveibe. Ők +az elixir, amely ittassá teszi, ők a játék, amelytől megkínzott +idegei a legmagasabb gyönyörűségig feszülnek ki. És közben mohón +számolja, mint egykor a fegyház léceit, a napokat. Ha egyszer +hazatérhetne, akár mint koldus, de csak haza, haza! Nyomorúságában +örökös kiáltása: Oroszország, Oroszország! De még mindig nem szabad +visszatérnie, még mindig névtelenül kell maradnia a nagy mű +kedvéért, idegen utcák mártirja, kiáltás és panasz nélküli +magánosan tűrő. Még mindig az élet férgeinél kell laknia, mielőtt +felszállhatna az örök dicsőség nagyszerű pompájába. Teste +lesoványodott a nélkülözésektől, mind gyakrabban sujtanak le a +betegségek pörölycsapásai agyvelejére, úgy hogy elhomályosult +tudattal, napokig kábultan fekszik, s fel-felújuló erejével, +támolyogva az íróasztalhoz vonszolja magát. Ötven éves +Dosztojevszkij, de évezredek kínját élte keresztül.</p> +<p>És ekkor végre az utolsó, legfenyegetőbb pillanatban így szól a +sorsa: «Elég volt!» Isten ismét Jób felé fordítja arcát: 52 éves +korában Dosztojevszkij visszatérhet Oroszországba. Könyvei emeltek +szót érte, Turgenyeff, Tolsztoj mind árnyékban maradnak. +Oroszország már csak reá tekint. Az «Egy író naplója» népe +heroldjává avatta és végső erejével és legfensőbb művészettel +befejezi <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span> népe jövőjéhez írott végrendeletét, a +«Karamasoff fivérek»-et. Most végre leleplezi sorsa célját és a +megpróbáltatottnak a legmagasabb boldogság egy pillanatát +ajándékozza, bizonyságul annak, hogy életének magvai végtelen +vetésbe szökkentek. Végül egy pillanatban Dosztojevszkij dicsősége +is úgy összepréselődik, mint egykor gyötrelme, villámot küld le reá +Isten, de most nem olyant, amely lesujtja, hanem olyant, amely őt, +mint prófétáját tüzes szekeren röpíti fel az örökkévalóságba. +Puskin századik születésnapjára elhivattak Oroszország nagy költői +ünnepi beszéd tartására. Turgenyev, a nyugatos, a költő, aki egy +életen át elbitorolja tőle a dicsőséget, szól elsőnek és beszél +langyos és barátságos helyeslés között. Ám a következő napon +Dosztojevszkijé a szó és úgy emeli fel szavát démoni ittasságban, +mint egy mennykövet. Az extázis tüzével, mely halk, rekedt +hangjából hirtelen úgy tör ki, mint egy zivatar, hirdeti az orosz +kiengesztelődés szent misszióját, mint a learatott kalászok +borulnak hallgatói térdre. A terem megreng a lelkesedés +kirobbanásában, asszonyok csókolják a kezeit, egy tanuló ájultan +esik össze előtte és az összes többi szónokok lemondanak arról, +hogy utána beszéljenek. A lelkesedés végtelenbe nő és tüzesen +ragyog fel a glória tövissel koronázott feje felett.</p> +<p>Ezt akarta még a sorsa; sugárzó pillanatban megmutatni +küldetésének beteljesülését, művének diadalát. Ekkor – a +szín-gyümölcs megmentetett, – elhajítja testének elszáradt +hüvelyét. 1881 február 10-én meghal Dosztojevszkij. Egy pillanatra +szótlan gyász nyilallik át egész Oroszországon. <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> Ám +aztán anélkül, hogy előre megbeszélték volna, egyszerre, a +legtávolibb városokból is küldöttségek utaznak fel, hogy a +végtisztességet megadják neki. Az ezer palotájú város minden +szögletéből áramlik, későn! későn már! a tömeg rajongó szeretete, +mindenki a halottat akarja látni, akiről életében oly soká +elfeledkeztek. Az utca, ahol fel van ravatalozva, feketéll, forrong +a néptől, sötét tömegek árja lepi el borzongó némaságban a +munkásház lépcsőit és tölti meg a szűk szobákat egészen a +koporsóig. Pár óra mulva a virágdísz, amelyre felravatalozták, +eltűnt, mert száz és száz kéz viszi el a virágokat, mint drága +relikviákat. A szűk szobákban oly fojtó lesz a lég, hogy a +gyertyáknak nincs levegőjük és kialszanak. Mind sűrűbben áramlanak +a tömegek, hullám hullámra tör meg a halotton. Rohamuktól meginog a +koporsó és már-már leszakad. Az özvegynek és a megrémült +gyermekeknek kezükkel kell fenntartani. A rendőrfőnök be akarja +tiltani a nyilvános temetést, mert a diákok a fegyenc láncait +akarják koporsója után vinni, de végül is nem meri, mert a +lelkesedés oly nagy, hogy fegyverekkel kényszerítették volna ki a +részvételt. És a temetési menetben hirtelen Dosztojevszkij +legszentebb álma, az egységes Oroszország egy órányi időre +valósággá válik. Amint műveiben is a testvéri érzés üdvözűltségében +Oroszország minden rendű és rangú népe, úgy válnak koporsója mögött +százezerek fájdalmuk által egyetlen tömeggé, fiatal hercegek, +aranyruhás pópák, munkások, diákok, tisztek, lakájok és koldusok +mind valamennyien, templomi zászlók és jelvények lobogó erdeje +alatt, egy <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span> hangon siratják a drága halottat. A +templom, amelyben beszentelik, egyetlen nagy virágos kert és a +nyitott sír előtt minden párt egyesül a szeretet és csodálat +esküjében. Utolsó órájában így ajándékozza nemzetének a kibékülés +egy pillanatát és még egyszer összetartja démoni erővel korának az +őrületig kifeszült ellentéteit. És utolsó útja után, mint a +halottnak szánt nagyszerű üdvlövés, felrobban a borzasztó +földalatti akna: a forradalom. Három héttel később meggyilkolják a +cárt, mennydörög a lázadás, a megfenyítés villámai cikáznak át az +országon: mint Beethoven, Dosztojevszkij is az elemek szent +lázadásában, zivatarban hal meg.</p> +<h3>Sorsának értelme.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>Ein Meister bin ich worden Zu tragen Lust und Leid, Und meine +Lust zu leiden, Ward mir zur Seligkeit.</p> +<p class="right"><i>Gottfried Keller.</i></p> +</div> +<p>Dosztojevszkij és sorsa között szüntelen áll a harc, +szeretetteljes ellenségeskedés különös módján. Sorsa minden +összeütközést fájdalmasan hegyez ki feléje, minden ellentétet a +megszakadásig fájdalmasan feszít ki; szereti az élet s mégis +fájtatja, és ő is szereti, mert oly erősen megragadja, mert ez a +mindent megértő a szenvedésben ismeri fel a legerősebb +érzéslehetőséget. Sorsa sohasem engedi szabadon, újra és újra +leigázza, hogy ezt az egy hivő embert hatalmának és dicsőségének +örök vértanújává avassa. Mint Jákob küzd vele, életének végtelen +éjszakáján, <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span> a halál hajnalpirkadásáig és nem engedi +ki görcsös öleléséből, mielőtt meg nem áldotta. És Dosztojevszkij, +«Isten szolgája» megérti e küldetés nagyságát és legnagyobb +boldogságát abban találja, hogy végtelen hatalmak örök legyőzöttje +legyen. Lázas ajakkal csókolja keresztjét: «Nincs érzés, mely az +ember számára szükségesebb volna, mint a Hatalmas előtt +meghajolhatni!» Sorsának terhétől térdrerogyva, jámboran emeli fel +kezeit és bizonygatja az élet szent nagyságát.</p> +<p>A sors e jobbágyságában így lett Dosztojevszkij alázatosság és +belátás útján minden szenvedés nagy legyőzője, a testamentumok +ideje óta a leghatalmasabb Mester, a nagy átértékelő. Csak azért +vált erőszakoskodóvá, mert sorsa is erőszakoskodott, a +kalapácsütések, amelyek életének üllőjére csaptak, elsősorban belső +erejét kovácsolták meg. Minél mélyebbre zuhan a teste, annál +magasabbra szárnyal fel hite; minél többet szenved, mint ember, +annál üdvözültebben ismeri fel a világfájdalom értelmét és +szükségét. Amor fati, a sorshoz való odaadó szeretet, amelyet +Nietzsche az élet legtermékenyebb törvényéül dicsőít, minden +ellenségeskedésben csak a teljességet érezteti vele, minden +megpróbáltatásban csak az üdvösséget. Mint Bileam, a +kiválasztottnak minden átok áldássá, minden megalázás +felmagasztaltatássá változik. Szibériában, bilincsbe vert lábakkal +himnuszt ír a cárhoz, aki őt ártatlanul halálra ítéltette és +számunkra érthetetlen alázattal csókolja meg újra a kezet, amely +megfenyítette. Alig, hogy mint Lázár koporsójából, kísérteti +halványan feltámad, mindig kész bizonyságot tenni az élet szépsége +mellett és mindennapi <span class="pagenum"><a name="Page_114" id= +"Page_114">-114-</a></span> halódásából, görcseiből és epileptikus +vonaglásaiból még habzó szájjal összeszedi magát, hogy azt az +Istent dicsőíthesse, aki ezt a megpróbáltatást küldte reá. Megnyíló +lelkében minden szenvedés a szenvedéshez való új szeretetet +támaszt, kielégíti sóvárgó, flagelláns szomjúságát új mártírkoronák +után. Ha keményen rásújt a sorsa, véresen összeroskadva már új +csapások után sóhajtozik. Minden lesújtó villámot felfog és amitől +el kellett volna égnie, átváltoztatja lelki tűzzé és teremtő +rajongássá.</p> +<p>Az élmény ily démoni átváltoztató erejével szemben a külső +sorsnak elvész minden hatalma. Ami büntetésnek és megpróbáltatásnak +látszik, az a megértőnek segítség, ami mást térdre roskaszt, az +állítja még csak talpra a költőt. Ami gyengébbet szétmorzsolt +volna, az csak megacélozta erejét e rajongónak. A század, amely oly +szívesen játszik jelképekkel, hasonló élmény hasonló kettős +hatására már mutatott példát. Korunk másik költőjét, Wilde Oszkárt +hasonló villámcsapás éri. Mindketten híres írók, nemesi rangúak, +exisztenciájuknak polgári köréből egy nap fegyházba zuhannak alá. +Míg azonban a költő Wilde úgy morzsolódik szét e megpróbáltatásban, +mint egy mozsárban, a költő Dosztojevszkij éppen ettől formálódik +ki, mint az ízzó tégelyben az érc. Mert Wilde, akinek még van +társadalmi érzéke, a társasági ember külső ösztönével meggyalázva +érzi magát a polgári szégyenbélyeg által és legborzasztóbb +lealázása az a fürdő Reading Goalban, ahol ápolt, úri testét be +kell meríteni a már tíz más fegyenc által bemocskolt vízbe. A +gentleman, ez az egészen <span class="pagenum"><a name="Page_115" +id="Page_115">-115-</a></span> különjogú osztály kultúrája borzong +össze benne az utálattól, közönséges emberekkel fizikailag +keveredéstől. Dosztojevszkij a minden rendek felett való új ember, +sorsittas lélekkel vágyódik e felé a közösség felé, s ugyanaz a +piszkos fürdő gőgjének purgatóriuma. És mikor segít egy zsíros +tatáron, rajongva éli át a lábmosás keresztény misztériumát. +Wildet, akiben a lord túlélte az embert, a fegyencek között az a +félelem gyötri, hogy azok talán magukhoz hasonlónak tartják. +Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok +megtagadják tőle a testvéri közösséget, mert minden távolságot, +minden nemtestvériségét úgy tekinti, mint emberi mivolta +szégyenfoltját, elégtelenségét. Amint szén és gyémánt azonos +elemek, úgy ez a kettős sors a két költőre nézve egy és mégsem +ugyanaz. Wilde «kész», amikor a fegyházból kijön, Dosztojevszkij +akkor kezdi. Wilde értéktelen salakká ég el ugyanabban a tűzben, +amely Dosztojevszkijt szikrázó keménységűvé formálja. Wildet +megfenyítik, mint egy szolgát, mert védekezik, Dosztojevszkij +győzedelmeskedik sorsa felett, mert szereti sorsát.</p> +<p>Dosztojevszkij úgy átformálja megpróbáltatásait, úgy átértékeli +megaláztatásait, hogy csak a legkeményebb sors méltó hozzá. Mert +életének épp külső veszedelmeiből szerzi meg a legmagasabb belső +biztonságot, szenvedései nyereséggé válnak, bűnei gyarapodássá, +gátjai magasba töréssé. Valami démoni átértékelő erőnél fogva +Szibéria, a katorga, az epilepszia, a szegénység, a játékdüh, a +bujaság, lényének mindezek a válságai megtermékenyítik művészetét, +mert amint az emberek, a robbanó viheder veszélye között, +<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span> mélyen a biztos földi élet sétateres +felülete alatt, a bányák legfeketébb mélységéből nyerik a +legértékesebb fémeket, úgy bányássza a művész leglángolóbb +igazságait, legmélyebb megismeréseit lénye legveszélyesebb +örvényeiből. Művészi szempontból tragédiának, erkölcsi szempontból +páratlan vívmánynak tekinthetjük Dosztojevszkij életét, mert az +ember győzelme sorsa felett, a külső életnek belső bűvészettel +átértékelése.</p> +<p>Mindenekfelett példa nélkül való a szellemi életerőnek a +törékeny, gyarló test feletti győzelme. Ne felejtsük el, hogy +Dosztojevszkij beteg volt, hogy ezeket az ércből való, halhatatlan +műveket szétpattanó, roskadt testtel, vonagló, cikázva szikrázó +idegekkel teremtette. Testét átnyársalta a legszörnyűbb baj, a +halál örökké jelenvaló borzalmas jelképe, az epilepszia. +Dosztojevszkij művészi élete teljes harminc esztendejében +epileptikus volt. Irásközben, az utcán, beszélgetésben, néha még +álmában is a «fojtogató démon» keze hirtelen torkába vágja karmait +és míg hab ül ajka szélére, oly hirtelen vágja földhöz, hogy a +meglepett test esésében véresre üti magát. Már mint ideges gyermek +érzi különös hallucinációkban, borzalmas lelki feszültségben a +veszedelem távol villanását, a «szent betegséget» azonban először a +fegyház kovácsolja villámmá. Idegeinek borzasztó túlfeszültsége ott +préselődik rettentővé és mint minden balsors, mint a szegénység és +a nélkülözések, testi baja is híven követi Dosztojevszkijt utolsó +órájáig. Különös, a meggyötrött soha egy szóval sem lázad fel a +megpróbáltatás ellen. Sohasem panaszkodott testi fogyatkozása +miatt, mint Beethoven süketsége, <span class="pagenum"><a name= +"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> Byron sánta lába, mint +Rousseau hólyagbaja felett, sehol sincs nyoma sem, hogy valaha +komolyabb gyógyulást keresett volna rá. Bizonyosnak vehetjük a +legvalószínűtlenebbet, hogy azzal a végtelen amor fatival, ezt a +betegségét is szerette, mint minden bűnét és minden baját, úgy +szerette, mint egy sorscsapást. A költő megfigyelő vágya megfékezi +az ember szenvedését. Dosztojevszkij úr lesz szenvedései felett, +mert megfigyeli őket. Életének legnagyobb veszedelme, az +epilepszia, művészetének legfensőbb titkává válik; ebből az +állapotából soha nem ismert titokzatos szépségeket szűr le, az «Én» +csodálatos, kábult előérzet-pillanataiban meggyülemlett +önkívületét. Itt éli át a legborzasztóbb összesűrítésben, bent az +életben a halált s az ily halál előtti pillanatban a lét +legerősebb, mámorosító esszenciáját, az «önmagát-megérzés» +lélektanilag fokozott feszültségét. Mint valami varázsos +szimbólumot, sorsa mindig visszahozza vérébe életének legmélyebben +átélt pillanatát, azt a percet a Szemenovskij-téren, azért, hogy +soha el ne felejtse érzése a minden és a semmi közötti irtózatos +ellentétet. Itt is homály borul tekintetére, itt is úgy ömlik ki +testéből a lélek, mint víz a túlságosan telemert s eldőlt +csészéből, kifeszített szárnyakkal már Istenéhez remeg fel, már +érzi a testnélküli lebegésben a földöntúli fényt, egy más világ +sugarát és irgalmát, már alásülyedt a föld, már megzendültek a +mennyek és akkor a felébredés mennydörgése összezúzva ismét +visszahajítja a hétköznapi életbe. Valahányszor Dosztojevszkij ezt +az egy pillanatot leírja, a boldogság álomszerű érzését, amelybe +hihetetlen éles megfigyelőképessége <span class="pagenum"><a name= +"Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> lelket önt, a +visszaemlékezéstől és a borzongás pillanatától, hangja szenvedélyes +himnusszá válik: «Ti egészséges emberek, nem is sejtitek, – így +prédikál lelkesülve – milyen csodálatos gyönyör hatja át az +epileptikust a roham előtti pillanatban. Mohamed meséli el a +Koránban, hogy a paradicsomban volt az alatt a rövid idő alatt, +amíg korsója feldőlt és a víz kiömlött belőle – és az összes balga +bölcsek azt állítják, hogy hazug és csaló. Ez azonban nem áll, mert +nem hazudik, bizonyára volt a paradicsomban egy epileptikus rohama +alatt, mert talán ő is szenvedett e betegségben, mint én! Sohase +tudom, a gyönyörűség e pillanata órákig tart-e, de higyjétek meg +nekem, az élet minden örömét sem cserélném el vele.»</p> +<p>Ezekben az izzó pillanatokban Dosztojevszkij tekintete +felülemelkedik a világon és lobogó mindentátérzésben öleli át a +végtelenséget. Ám elhallgatja a keserű bűnhödést, amellyel Istenhez +való minden görcsös közelítést megfizet. A pillanatok kristályát +szörnyű összeomlás hasogató cserepekké zúzza össze, megtört +tagokkal és tompult elmével zuhan vissza a földi éjszakába, mint +egy új Ikarus. A végtelen fénytől még káprázó lélek fáradságosan +tapogatózik vissza a test börtönébe, a lét földjén, mint a férgek, +vakon csúsznak az érzékek, amelyek még előbb üdvözült suhanással +fogták körül Isten arculatját. Minden roham után valami idióta +tompultság fogja el Dosztojevszkijt, amelynek egész borzadályát +önkínzó világossággal rajzolta le Myskin hercegben. Ott fekszik az +ágyban, összetört, gyakran szétzúzott tagokkal, nyelve nem +engedelmeskedik a hangoknak, <span class="pagenum"><a name= +"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> keze nem bírja a tollat, +mogorván és lesujtva húzódik vissza az emberektől. Agyvelejének +bevilágító sugára, amely előbb harmónikus összefoglalásban ezer +részletet egyesített, megtört, nem emlékszik vissza a legközelebbi +dolgokra sem, elszakadt az életfonál, amely őt a világgal, műveivel +összeköti. Egyszer éppen a «Démonok» írása közben éri a roham és +utána borzadva veszi észre, hogy nem emlékszik többé kigondolt +története eseményére, sőt még hősének nevét is elfelejtette. +Kínlódva kell ismét beleélni magát önnön alkotásába, az ellankadt +viziókat kegyetlen akarattal hajszolja, míg újra teljes +világosságban állnak előtte, míg újabb roham ismét mindent +összerombol. Így keletkeznek utolsó, leghatalmasabb regényei, +hátgerincében az epilepszia irtózatával, a halál keserű utóízével +ajkán, nélkülözésektől és gondoktól hajszolva. Alkotóereje a halál +és őrület szélén alvajáró biztonságával tör a magasba, ebből a +folytonos halódásból nő fel az örökké feltámadónak az a démoni +ereje, amellyel mohón öleli át az életet s kipréseli belőle azt, +ami benne erőteljességben és szenvedélyben a legfenségesebb.</p> +<p>Ennek a betegségnek, ennek a démoni balsorsnak Dosztojevszkij +ugyannyit köszön, mint Tolsztoj egészséges voltának. (Mereskovszkij +ezt az ellentétet vakító szellemességgel vezette le.) Ez röpítette +fel a legkoncentráltabb érzésállapotokig, amelyekhez a normális +megérzés sohasem jutott volna el. Ez adta neki azt a titokzatos +bepillantást az érzések alvilágába és a lélek tudatalatti +birodalmába. Lényének ez a nagyszerű kétlakisága, hogy a +legizgatóbb álomban is ébren <span class="pagenum"><a name= +"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> volt, hogy az érzés +labirintusának legvégére is be tudott surranni értelme, tette őt +képessé arra, hogy a lelki történéseknek elsőnek tudta +metafizikáját adni és tökéletesen vázolni azt, amit a tudomány +analitikus bonckése a halott klinikai eseten csak tökéletlenül +tudott kitapogatni. Mint Odysseus, a világ vándora, az alvilág +hirnöke, úgy hozza fel ő, az egyedül élve-visszatérő, az árnyékok +és lángok alvilágából a legkínzóbb leírásokat és vérével és ajkának +hideg borzongásával tanusítja az élet és halál közötti nem sejtett +állapotok létezését. Éppen betegségének köszönheti művészete +legmagasabb fokát, a Stendhal által formulázott, «d’inventer des +sensations inédites»-t, hogy teljes trópikus kifejlődésben +mutathasson be érzéseket, amelyek mindnyájunknál megvannak +csírájukban és csak vérünk hűvös éghajlata miatt nem jutnak el a +megérésig. A beteg finom hallása érzékelteti vele a lélek legvégső +szavait. Mielőtt deliriumba sülyed, fokozott érzékenysége a +legerősebb hatással méri fel az érzékek legfinomabb remegéseit és +az előérzet pillanatainak misztikus éleslátásában megadatott neki a +második arc jövőbelátó adománya, az összefüggések bűvészete. Oh, +csodálatos, a szív minden válságában gyümölcshozó átalakulás! +Dosztojevszkij, a művész minden veszedelmet a tulajdonává +kényszerít és az ember is új méretű új nagyságokat szerez általa. +Mert boldogság és szenvedés, az érzés két végpontja, számára nem +más, mint összehasonlíthatatlanul fokozott intenzitás, nem az +átlagos élet hétköznapi mértékeivel mér, hanem saját indulata izzó +fokozataival. A boldogság tetőfoka másoknál: egy tájat <span class= +"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> +élvezni, egy asszonyt bírni, harmóniát érezni, mindez azonban csak +földi viszonyok megengedte bírlalás. Dosztojevszkijnél az érzés +forrpontjai már az elviselhetetlenben, a halálosban vannak. +Boldogsága a görcsös feszültség, a tajtékos görcs, szenvedése az +összezúzatás, a collapsus, az összeomlás, de mindig villámszerűen +összesűrített lelkiállapotok, amelyek a földi létben nem tarthatnak +sokáig, amelyek olyan forrpontot érnek el, hogy nincs pillanat, +mely soká kezében bírná tartani és fájdalomtól felszisszenve el +kell ejtenie. Aki az életben folytonosan átéli a halált, az +őseredetibb borzongást érez, mint a közönséges ember, aki átérezte +a testnélküli lebegést, magasabbfokú gyönyört ismer, mint a test, +amely sohasem hagyta el a kemény földet. A boldogságról való +fogalma az elragadtatás, a kínlódásról való fogalma a +megsemmisülés. Éppen ezért alakjai boldogsága nem fokozott +vidámságban áll, hanem csillámlik és ég, mint a tűz, visszatartott +könnyektől reszket és veszedelmektől tikkasztó, elviselhetetlen, +tarthatatlan állapot, inkább szenvedés, mint élvezet. Kínlódásában +ismét van valami, amely már áthidalta a tompa, fojtogató, súlyos +aggodalom és borzongás köznapiságát: a jéghideg, majdnem mosolygó +világosság, a keserűség utáni ördögi vágy, amely nem ismer +könnyeket, száraz, dörgő nevetés és démoni vigyorgás, amely már +szinte élvezet. Soha ő előtte senkinek sem tárult így fel az +érzések ellentétje, soha a világ senkinek oly fájdalmas messziségre +nem feszült ki, mint a rajongás és megsemmisülés e két új pólusa +között, amelyet öröm és szenvedés minden megszokott földi mértékén +túl állított fel magának. <span class="pagenum"><a name="Page_122" +id="Page_122">-122-</a></span></p> +<p>Dosztojevszkijt csak ebből a polaritásból, melyet sorsa vésett +rá, lehet megérteni. Kétfelé hasadt életének áldozata és – mint +sorsának szenvedélyes igenlője, – ellentétjeinek fanatikusa. +Művészi temperamentumának izzó tüze csak ez ellentéteknek folytonos +összekoccanásából támad és a helyett, hogy egyesítné a +veleszületett kettéhasadást, ez a mértéket nem ismerő ember még +szélesebbre szakítja, éggé és pokollá és a tátongó seb nem gyógyul +be még az alkotás izzó, lelki lázában sem. Dosztojevszkij, a +művész, az ellentétek legtökéletesebb terméke, a művészetnek és +talán az emberiségnek is legnagyobb dualistája. Lényének ez az +ősakarata egyik szenvedélye által szimbólikusan látható formába +ömlik: ez a hazárd-játék iránti beteges szeretete. Már mint gyermek +szenvedélyes kártyás, de Európában ismeri meg igazán idegeinek +ördögi tükrét, a vörös és feketét, a roulette-asztalt, ezt a +primitív kettősségében oly kegyetlenül veszedelmes játékot. +Baden-Baden zöld asztala, Montecarló játékbarlangja szerzik meg +számára Európában a legnagyobb gyönyörűséget, jobban hipnotizálják +idegeit, mint a sixtusi Madonna, Michelangelo szobrai, a Dél tájai +és az egész világ művészete és kultúrája. Mert itt van feszültség, +döntés, – fekete vagy piros, páros vagy páratlan, szerencse vagy +megsemmisülés, nyereség vagy veszteség – a forgó kerék egyetlen +másodpercébe összepréselve; itt van a tömörített feszültség a +szökellő ellentétek azon fájdalmasan-kéjes villámlásában, mely +egyedül felel meg jellemének. A szelíd átmenetek, a +kiegyenlítődések, langyos fokozások elviselhetetlenek lázas +türelmetlenségének, nem <span class="pagenum"><a name="Page_123" +id="Page_123">-123-</a></span> akar német módra, «Wurstmacher» +módra pénzt szerezni, körültekintéssel, takarékossággal, +számítással, őt a véletlen, a teljes odaadás izgatja. Külső sorsa +alakulását utánozza a zöld asztal melletti tudatos-öntudatlan +örökös kihívásban: a döntésnek egyetlen pillanattá megkurtítását, +az élessé kihegyezett izgalmat, mely izzó tűjét mélyen az idegbe +fúrja, s rejtelmesen hasonlít az epileptikus villám megérzése és +lesujtása pillanatához és ahhoz a felejthetetlen pillanathoz a +Szemenovskij-téren. Amint a sors vele, úgy játszik most ő a +sorssal: a véletlent művészi feszültséggé ingerli, amikor léte +biztosítva van, remegő kezekkel akkor dobja egész exisztenciáját a +zöld asztalra. Dosztojevszkij nem pénzéhségből játszik, hanem +valami hallatlan, «illetlen» Karamasoff-szerű életszomjból, mely +mindent a legerősebb kivonatban akar érezni, a szédülés utáni +beteges vágyból, abból a sajátságosan kéjes «torony-érzésből», mely +arra késztet, hogy a mélység felé hajoljunk. Mert szereti ezt az +örvényt, az élet mélységét, a véletlen démoniságát, fanatikus +alázattal szereti a hatalmakat, amelyek erősebbek, mint saját +ereje, és örökös ingerléssel mindig lehívja fejére a gyilkos +villámokat. Dosztojevszkij a szerencsejátékban is sorsát hívja ki, +amit feltesz egy kártyalapra, az nem pénz és nem az utolsó garasa, +hanem egész exisztenciája, amit nyer, az a legmagasabbfokú +idegizgalom, halálos borzongás, ősfélelem, démonikus világátérzés. +Dosztojevszkij még az arany-méregből is az Istenség utáni új +szomjúságot oltotta magába.</p> +<p>Természetes, hogy ezt a szenvedélyt is, mint minden mást, minden +mértéken felül, egészen a <span class="pagenum"><a name="Page_124" +id="Page_124">-124-</a></span> bűnözésig űzte. E titáni +vérmérséklet előtt megállás, elővigyázat, meggondolás mind idegen: +«Mindenütt és egész életemen keresztül mindig átléptem a +határokat!» És ez a határokat átlépés művészi szempontból nagysága +és emberileg veszedelme: mert nem áll meg a polgári erkölcsi +kerítésénél és senkisem tudja pontosan megmondani, hogy élete +mennyire lépte át a jogi határokat és hőseinek gonosztevő +ösztöneiből mennyit váltott tettre. Egyik-másikról van +bizonyságunk, de ezek mind csekélységek. Mint gyermek csalt a +kártyajátékban és mint a «Bűn és bűnhödés» tragikus bolondja, +Marmeládov, pálinka utáni mohóságból felesége harisnyáit, épp úgy +lopja ki Dosztojevszkij felesége pénzét és egy ruháját a +szekrényből, hogy a rouletten eljátssza. Hogy érzéki kicsapongásai +a «pinceévekből» mennyire hullámoztak át perverzitásba, +Swidrigailov, Stravrogin és Karamasoff Fedor, a «kéj pókjaiból» +mennyi háló szövődött át sexuális életébe, azt az életrajzírók nem +merik fejtegetni. Hajlamai és perverzitásai, ezek is mind a +romlottság és ártatlanság ellentétének szertelen mohóságában +gyökereznek, de nem lényeges ezeket a legendákat és találgatásokat +(bármennyire is kézenfekvők) magyarázgatni. Fontos csak félre nem +ismerni, hogy Dosztojevszkij-Karamasoffal a megváltóval, a +szenttel, Aljósával vérrokon ellenlábasa, a kéjenc, aljas, +túlizgatott érzékiségű Fedor.</p> +<p>Csak egy bizonyos: Dosztojevszkij érzékiségében is átlépte a +polgári mértéket és pedig nem Goethe írta szelid értelemben, aki +egykor azokat a híres szavakat mondta, hogy elevenen érez +<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span> magában képességet mindenféle +gyalázatosságra és bűnre. Goethe egész óriási fejlődése egyetlen +hatalmas erőlködés, hogy ezeket a veszélyesen felburjánzott +csirákat magából kiirtsa. Olimpusi harmóniát akart, legfőbb vágya +az ellentétek lerombolása, vérének lehiggasztása, az erők nyugodt +egyensúlya. Megöli magában az érzékiséget és az erkölcs kedvéért +művészetére nézve súlyos vérveszteséggel kiirtja magából lassanként +az összes veszélyes csírákat, természetes, hogy ezekkel együtt +erejéből is sok megsemmisül. Dosztojevszkij azonban, aki +kettősségében is szenvedélyes, mint mindenben, amit az élettől +kapott, nem akar a megmerevítő harmóniáig jutni, nem köti meg +ellentéteit az isteni harmóniában, hanem szétválasztja Isten és +ördöggé és a kettő közé állítja a világot. Végnélküli életet akar. +És életnek csak azt tekinti, amely állandó villamos kisülés az +ellentétek pólusai között. Ami csira benne volt, jóság és +rosszaság, veszélyes és a világot előre vivő, annak ki kell törnie, +tropikus szenvedélyében minden kivirágzik és gyümölcsöt hoz. Hagyja +bűneit vadul felburjánozni, gonosztevő ösztöneit is akadálytalan +engedi világgá menni. Szereti vétkeit, betegségét, a játékot, +gonoszságát és még a bujaságot is, mert az a test metafizikája, az +élvezetek végtelen akarása. Goethe antik Apollo-féle akar lenni, +Dosztojevszkij Bachchus. Nem akar olimpusi, Istenhez hasonló lenni, +hanem csak erős ember. Erkölcse nem klasszicitást, szabályt akar, +hanem intenzitást. Helyesen élni számára azt jelenti: erősen és +mindent átélni, mindkettőt egyszerre, a jót és rosszat és mind a +kettőt legerősebb, legmámorosítóbb módon. Ezért <span class= +"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> nem +keresett Dosztojevszkij sohasem szabályt, hanem mindig csak +teljességet. Ezzel szemben Tolsztoj, munkája közben, nyugtalanul +kel fel, megáll, otthagyja a művészetet és egész életén át kínozza +magát, hogy vajjon mi a jó, mi a rossz, helyesen élt-e, vagy nem. +Tolsztoj élete ezért oktató, mint egy tankönyv, egy pamflet, +Dosztojevszkij élete remekmű, tragédia, balsors. Nem tudatosan, +célszerűen cselekszik, nem vizsgálja meg magát, csak magát erősíti. +Tolsztoj az összes halálos bűnökkel vádolja magát, hangosan, az +egész nép előtt. Dosztojevszkij hallgat, de hallgatása többet +beszél Szodomáról, mint Tolsztoj minden önvádja. Dosztojevszkij nem +akarja magát megítélni, megváltoztatni, megjavítani, csak mindig +egyet: önmagát erőssé tenni. A gonosz ellen, veszélyes természete +ellen nem fejt ki semmiféle ellenállást, ellenkezőleg, szereti ezt +a veszélyt, mint hajtóerőt, mint ösztönzőt, isteníti bűnét a +bűnbánat, – és büszkeségét az alázat kedvéért. Gyermekes volna +elhallgatni lényének démoniságát (amely oly közel testvér az +Istenihez), ha őt erkölcsileg mentegetni akarnók, megmenteni a +polgári mérték kicsinyes harmóniája számára azt, amiben a +mértéktelenség elementáris szépsége vagyon.</p> +<p>Aki a Karamasoffot, az «Ifjúságban» a diák alakját, a «Démonok» +Stravroginját, a «Raskolnikoff» Swidrigailovját, a test e +fanatikusait, a bujaság nagy megszállottjait, az erkölcstelenség e +tudós mestereit megteremtette, az bizonyára tudatosan átélte +életében az érzékiség legalacsonyabb formáit, mert a kicsapongások +szellemi szeretete szükséges ahhoz, hogy ezeket az alakokat +borzalmas <span class="pagenum"><a name="Page_127" id= +"Page_127">-127-</a></span> valóságukban bemutathassa. Hihetetlen +ingerlékenysége ismerte az erotikát kettős értelmében, ismerte a +testi ittasultságot, amely az iszapban támolyog és fajtalansággá +válik, egész a legfinomabb szellemi lejtőig, hol gonoszsággá és +bűnné merevül, megismerte az erotikát minden álarca alatt és +megértő pillantással mosolyog őrjöngésére. És ismeri őt legnemesebb +változataiban, ahol a szerelem testetlen részvét, lelki könyörület, +világtestvériség és hulló könny. Mindezek a titokzatos esszenciák +megvoltak benne és pedig mint minden valódi költőben, nemcsak +elilló vegyi nyomokban, hanem a legtisztább, legerősebb +kivonatokban. Minden kicsapongást az érzékek szexuális izgalmával +és szinte kitapintható remegésével vázol és sokat közülök +valószínűleg gyönyörűséggel át is élt. Ezzel nem azt akarom mondani +(nehogy vadidegenek talán így értsék), hogy Dosztojevszkij kéjenc +volt, «Lebemann», aki gyönyörűséget talál a testiségben. Ő csak úgy +szerette a kéjt, mint a kínzást, ösztönök jobbágya, hatalmas testi +és lelki kíváncsiság rabja volt, amelyek őt vesszőkkel korbácsolták +bele a veszedelembe, a félreutak tüskés sűrűjébe. Vágya sem valami +közönséges élvezés, hanem az egész érzéki életerő játéka és +odaadása; az epilepszia titokzatos, viharos, fojtó levegőjének újra +és újra érezni akarása, az érzékek koncentrációja a kéj előtti +néhány veszedelmes, megfeszült másodpercben és azután a megbánásba +való tompa zuhanás. A kéjben nemcsak a veszély ragyogását, az +idegek játékát, – mely öntestében oly természetes – szereti, hanem +a fojtott szemérem és tudatosság különös <span class= +"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> +keverékével minden kéjben az ellentétet keresi, a bűnbánat alját, a +meggyalázásban az ártatlanságot, a bűntettben a veszélyt. +Dosztojevszkij érzékisége labirint, amelyben minden út +összefonódott, egy és ugyanazon testben szomszédosak Isten és az +állat és így kell értelmezni a Karamasoffok szimbólumát, hol +Aljósa, az angyal, a szent, éppen Fedornak, a kegyetlen «kéjpóknak» +a fia. A kéj termi a tisztaságot, a bűn a nagyságot, a gyönyörűség +a szenvedést és a szenvedés viszont a gyönyörűséget. Az ellentétek +örökké találkoznak, ég és pokol, Isten és ördög között feszül ki az +ő világa.</p> +<p>Dosztojevszkijnek végső és egyetlen titka, rajongásának teremtő +tűzforrása ezért az amor fati, egész kettéhasadt sorsához való +határtalan, tudatosan védtelen, teljes odaadása. Éppen mert oly +hatalmas életet szabtak ki számára, ahol az érzések +megmérhetlensége szenvedésben tárult fel, ezért szerette a +kegyetlenül-jóságos, istenien érthetetlen, örökké megtanulhatatlan, +örökké misztikus életet. Mert mértéke a teljesség, a végtelenség. +Sohasem akart szelid hullámverésű életet, csak önmagát még +koncentráltabbnak, még intenzívebbnek és ezért sohasem tért ki a +belső és külső veszedelmek elől, hiszen azok az izgalom +lehetőségei, az idegek felhevítői. Minden csirát, a jónak és +rossznak a csiráját, ami benne volt, minden szenvedélyt, minden +bűnt önextázis és lelkesültség által felfokozott és mindenttudó +véréből semmi vészthozót nem irtott ki. A játékos benne teljesen +odaadja önmagát betétül a hatalmak szenvedélyes játékába, mert +létének egész gyönyörűségét csak a fekete és <span class= +"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> vörös, +az élet vagy halál gurulásában érzi szédítően-édesen. «Te +beállítottál ide engem, te is fogsz innen kivezetni» ez a válasza, +mint Goethenek a természethez. Sohasem jut eszébe, «corriger la +fortune», sorsát elkerülni, felhigítani. Sohasem keres +tökéletességet, befejezést, nyugalomban való véget, csak az életnek +szenvedésben való felfokozását. Mindig magasabbra dobja fel +érzéseit új feszültségekig, mert nem önmagát akarja elnyerni, hanem +az érzések legfőbb summáját. Nem akar kristállyá meredni, mint +Goethe, hogy a nyugtalan kaoszt ezer kristálylapjával tükrözze +hidegen, hanem önmagát naponként elpusztító láng akar lenni, hogy +mindennap újból épüljön, örökké ismételni magát, de mindig +fokozottabb erővel és kifeszültebb ellentétekben. Nem akar élet +felett úrkodni, hanem az életet érezni, sorsának nem parancsolója, +hanem fanatikus jobbágya lenni. És csak így, mint «Isten-szolga», +mint mindenek között legodaadóbb, így vált minden emberinek +tudósává.</p> +<p>Dosztojevszkij sorsa feletti úrkodást visszaadta a sorsnak és a +véletlen Idő felett ezért lett oly hatalmassá élete. Ő, a démoni +ember, az örök hatalmak alattvalója; alakjában újra feltámadnak +korunk tiszta, dokumentált világosságában, mégegyszer, misztikus +időknek rég eltűntnek hitt költői, a látnok, a nagy őrjöngő, a +sorsember. Ebben a titáni alakban van valami ősidőkből való és +hősies. Az idők lapályából más irodalmi munkák, mint virágos hegyek +emelkednek ki, alkotó őserőnek tanubizonyságai ugyan, de +időtartamuk korlátolt és csúcsaik még ott is hozzáférhetők, hol +fehér hókoronájuk végtelenbe <span class="pagenum"><a name= +"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> ér. Dosztojevszkij +munkáinak hegycsúcsa fantasztikus szürke, vulkáni eredetű, +terméketlen kőzet. Mégis széttépett szívének kráteréből izzó láva +ér le világunk legbensőbb tűzfolyós magváig; itt kezdetek +kezdetével való összefüggésre, az őserő elemeivel való kapcsolatra +bukkanunk, és borzongva érezzük sorsában és műveiben minden +emberiességnek titokzatos mélységét.</p> +<h3>Dosztojevszkij alakjai.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>«Oh, ne higyjetek az ember egységében.»</p> +<p class="right"><i>Dosztojevszkij.</i></p> +</div> +<p>Ő maga is vulkáni, ezért hősei is vulkáni eredetűek, mert minden +ember végül is bizonysága az Istennek, aki megteremtette. Nem +helyezkednek be békésen a mi világunkba, hanem érzésükkel mindenütt +a legősibb problémákig nyúlnak le. A modern idegember párosul +bennük a teremtés első lényével, aki az életből még nem tud +egyebet, csak saját szenvedélyét, és a legvégsőbb meglátással +egyidejűleg, a világ első kérdéseit dadogja. Formáik még nincsenek +kihülve, kőzetük még nem rétegeződött, arcuk még nem símult ki. +Örökké befejezetlenek és ezért kétszeresen elevenek. Hiszen a +tökéletes ember egyszersmind lezárt valami és Dosztojevszkijnél +minden a végtelen felé törekszik. Ő az embereket csak addig tartja +hősnek, művészi kiformálásra érdemesnek, amíg önmagukkal +meghasonlottak, míg problematikus természetűek. A tökéleteseket, a +megéretteket lerázza magáról, mint gyümölcsét a fa. Dosztojevszkij +csak addig szereti az alakjait, amíg szenvednek, amíg a saját +életének fokozott, kettéhasadt <span class="pagenum"><a name= +"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> alakját öltik magukra, +amíg kaosz van bennük, amely sorssá akar átváltozni.</p> +<p>Állítsuk hőseit egy más kép elé, hogy csodálatos +különlegességüket jobban megérthessük. Hívjuk fel emlékezetünkbe +Balzac egy hősét, mint a francia regény típusát és akkor egyszerre +valami egyenesvonalúra, körülhatároltra és belsően zártra gondolunk +öntudatlanul. Fogalom, oly érthető és szabályos, mint egy mértani +ábra. Balzac minden hőse egyetlen, lelki vegyészettel pontosan +meghatározható anyagból készült. Mind elemek és éppen ezért annak +összes lényeges tulajdonságaival bírnak és ezért erkölcsi és lelki +reakciójuk is tipikus. Már nem is emberek, hanem szinte emberré +vált tulajdonságok, egy szenvedély preciziós gépei. Balzacnál +minden név mellé pótlékul egy tulajdonságot tehetünk: Rastignac +annyi, mint nagyravágyás. Goriot annyi, mint önfeláldozás, Vautrin +annyi, mint anarchia. Ez emberek mindegyikénél egy uralkodó +ösztönerő minden más belső erőt magához ragadott és a központi +életakarat irányába kényszerített. E hősök jellemtanilag +osztályozhatók, lelkükbe az ösztön egyetlen rugója van beépítve, +amely őket meghatározott energiaforrással hajtja az emberi +társadalmon keresztül; e fiatal embereket úgy hajítja bele az +életbe, mint egy lövedéket. Az ember szinte szeretné legmagasabb +értelemben vett automatáknak nevezni őket, annál a precisiónál +fogva, amellyel az élet minden egyes ingerére reagálnak és tényleg, +a technikához értő, mint egy gépnél, kiszámíthatja előre +erőkifejtésüket és ellenállásukat. Ha az ember belejön Balzac +olvasásába, akkor előre megmondhatjuk, <span class= +"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> mint +reagálnak jellemei az eseményekre, amint kiszámíthatjuk egy kődobás +paraboláját a lendület erejéből és a kő súlyából. Grandet, a +Harpagon, oly mértékben lesz fösvényebb, amint leánya önfeláldozóbb +és hősiesebb. És Goriotról már előre lehet tudni, akkor, mikor még +tűrhető jólétben élt és parókáját gondosan puderezte, hogy egyszer +el fogja adni még a mellényét is leányaiért és utolsó vagyonát, az +ezüstkészletét összetörni. Szükségképpen így kell cselekednie, +jellemének egységénél fogva, ösztönből, amelyet földi test csak +tökéletlenül önt emberi alakba. Balzacnak épp úgy, mint Viktor +Hugonak, Scottnak, Dickensnek alakjai, mind primitívek, egyszínűek, +cél felé törekvők. Egységek és éppen ezért az erkölcs mérlegén +megmérhetők. Ebben a szellemi világban csak a véletlen, amellyel +találkoznak, sokszínű és ezer alkatú. Amaz epikusoknál az élmény +sokféle, az ember az egység és a regény voltaképpen harc a földi +hatalmakkal a hatalomért. Balzacnak és az egész francia +regényirodalomnak hősei vagy erősebbek vagy gyengébbek, mint a +társadalom ellenállása. Legyőzik az életet, vagy pedig a kerekek +alá kerülnek.</p> +<p>A német regény hőse, amelynek típusául Wilhelm Meisterre vagy a +Zöld Henrikre gondoljunk, nem oly biztos a maga céljában. Sok hang +zendül benne; lélektanilag differenciált, lelkileg polyphon. Lelkén +keresztül egybefolynak a jó és a rossz, az erős és a gyenge, +eredete zürzavar és az ifjúság köde befátyolozza tiszta tekintetét. +Még ki nem forrott ellenszegülő erőket érez magában, nincs benne +harmónia, de lelkesíti egység <span class="pagenum"><a name= +"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> iránti akarata. A német +zseni végeredményben mindig rendre törekszik. És mindezek a +«fejlődést» ábrázoló regények a német hősökben nem fejlesztenek ki +mást, csak az egyéniséget. Az erőket azért gyüjtik, hogy az embert +derekas német ideállá emeljék, mivel Goethe szavai szerint «a +jellem a világ folyamában képződik ki». Az élet összerázta elemek a +kiküzdött nyugalomban kikristályosulnak, a tanoncévekből előlép a +Mester és mind e könyvek végső lapjáról, a Zöld Henrikből, a +Hyperionból, Wilhelm Meisterből, Ofterdingenből, a tisztult szem +tetterősen tekint egy tiszta világba. Az élet kibékül az ideállal; +az elrendezett erők nem pazarlóan, kúszáltan, hanem a legmagasabb +célra összegyüjtve működnek. Goethének és minden németnek hősei +legmagasabb életformájukban valósulnak meg, dolgosak és +szorgalmasak lesznek, tanulnak az élet tapasztalataiból.</p> +<p>Dosztojevszkij hősei azonban nem keresnek és nem is találnak a +valóságos élethez való kapcsolatot: ebben van különösségük. +Egyáltalában nem is akarnak a valóságban élni, hanem a kezdet +kezdetétől fogva azon túl, a végtelenben. Sorsuk nem valami külső +sorsban, hanem belső értelemben él számukra. Az ő világuk nem e +földről való. Értékeknek, címeknek, hatalomnak és pénznek, minden +látható tulajdonnak álképei, nem jelentenek számukra sem célbeli +értéket, mint Balzacnál, sem pedig eszközt, mint a németeknél. Ezen +a világon ők egyáltalában semmit sem akar nak keresztülvinni, sem +megtartani, sem rendbeszedni. Nem takarékoskodnak önmagukkal, +ellenkezőleg, elpazarolják magukat, nem számolnak <span class= +"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> és +örökké beszámíthatatlanok maradnak. Az, ami rendszertelen +lényükben, először tétlen és fantasztikus álmodozóknak mutatja +őket, de pillantásuk csak azért tetszik üresnek, mert nem kifelé +bámul, hanem lánggal és tűzzel mindig önmagába, saját lényébe +sugároz vissza. Az orosz ember mindig az egészre megy. Önmagukat +akarják érezni és az életet, de nem annak árny- vagy tükörképét, a +külső valóságot, hanem a nagy, titokzatos elemierőket, az egyetemes +hatalmat, a létérzést. Bárhová ásson is be az ember mélyebben +Dosztojevszkij művébe, mindenütt, mint földalatti forrás buzog ez +az egészen kezdetleges, csaknem vegetativ fanatikus életösztön, a +létérzés, ez az egészen ősi ösztön, amely nem boldogságot, vagy +szenvedést akar, amelyek már egyedi formái az életnek, nem +értékeléseket, megkülönböztetéseket, hanem a teljesen egységes +gyönyört, amit az ember a lélegzésnél érez. Az ősforrásból akarnak +inni, nem pedig a városok és utcák kútjaiból, az örökkévalóságot, a +végtelenséget akarják magukban érezni és levetkezni a +mindennapiságot. Csak egy örök világot ismernek és nem egy +szociálist. Nem akarják az életet sem megtanulni, sem legyőzni, +mintegy meztelenül csak érezni akarják és érzik, mint a létezés +önkívületét.</p> +<p>Világszerelemből idegenei e világnak, a valósághoz való +szenvedélyből valószínűtlenül hatnak és Dosztojevszkij hősei első +pillantásra kissé együgyűeknek tetszenek. Nincs semmi előre +megállapított irányuk, sem látható céljuk, ezek a mégis már felnőtt +emberek, mint vakok, vagy részegek csetlenek-botlanak a világban. +Megállnak, körülnéznek, minden kérdést megkérdeznek és <span class= +"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> választ +se várva rohannak tovább az ismeretlenbe, úgy tetszik, egészen +frissen léptek világunkba és még nem szoktak bele. És az ember alig +érti meg ezeket a Dosztojevszkij-embereket, ha nem gondol arra: +hogy ezek mind oroszok, egy olyan nép gyermekei, amely +ezeresztendős barbár öntudatlanságból belerohant európai kultúránk +közepébe. A régi, patriarkális kultúrától elszakítva, az újba még +bele nem szokva, középúton állanak mind egy útjelző keresztnél és +az egyes ember bizonytalansága az egész népben benne van. Mi +európaiak úgy élünk a régi tradiciókban, mint meleg szobában. A +XIX. századnak, Dosztojevszkij idejének orosza elégette maga mögött +a barbár előidők fából épült kunyhóját, de új házát még nem +építette fel. Valamennyien gyökerüket vesztettek, irányt +tévesztettek. Még öklükben az ifjúságnak ereje, a barbárnak ereje, +de ösztönüket megzavarta a problémák ezerfélesége: csupaerő kezük +nem tudja, hogy mibe fogjon. Így mindenhez hozzányulnak és még +sincs elegük. Az egész nép sorsából, minden egyes Dosztojevszkij +ember tragikumát, kettéhasadását és gátlását érezzük ki. Ez az +Oroszország a XIX. század közepén nem tudja, hogy merre menjen: +nyugatra, vagy keletre, Európába, vagy Ázsiába, Pétervárra, a +«mesterséges városba», a kultúrába, vagy pedig vissza a +parasztbirtokra, a pusztára. Turgenyev előrelöki, Tolsztoj pedig +visszalöki őket. Minden nyugtalanság. A cárizmus közvetlenül +kommunista-anarchizmussal áll szemben és az ősöktől örökölt +igazhitűség, fanatikus és őrjöngő istentagadásba ugrik át. Semmi +sem áll a talpán, semminek sincs sem értéke, <span class= +"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> sem +mértéke ezekben az időkben; a hit csillagai már nem ragyognak fejük +felett és a törvény már régen nincsen szívükbe vésve. A +Dosztojevszkij-emberek egy nagy tradició földjéből kiszakított +gyökértelenek, igazi oroszok, átmeneti emberek, új kezdet káoszával +szívükben, gátlásokkal és bizonytalanságokkal megrakva. Mindig +megijedtek és megfélemlítettek, mindig alázottnak és megsértettnek +érzik magukat és mindezt nemzetüknek egyetlen ősérzéséből: mert nem +tudják, hogy kicsodák? Mert nem tudják, hogy sokat, vagy keveset +érnek-e? Örökösen a büszkeség és a megalázkodás, a túlzott +önbecsülés és az önmegvetés szélén állanak, mindig mások felé +pillantanak és mindnyájukat őrjöngő aggodalom emészti, hogy talán +nevetségesek. Folyton szégyenkeznek, majd egy elviselt prémgallér +miatt, majd egész nemzetük miatt, de mindig-mindig szégyenkeznek, +nyugtalanok, felzavartak. Túlhatalmas érzésüknek nincs pihenője, +nincs vezetője, egyiküknek sincs mértéke, törvénye, tradiciója, +amelyhez támaszkodhatnának, nincs kezükben az öröklött világnézetek +mankója. Mindnyájan ismeretlen világban állnak, mérték nélkül és +tanácstalanul. Kérdésükre sehol nem kapnak választ, nincs útjuk, +amely el volna egyengetve. Átmeneti időnek, kezdetnek emberei +valamennyien. Mindegyik egy Cortez, hátuk mögött felégetett hidak, +előttük az ismeretlenség.</p> +<p>De éppen az a csodálatos, hogy, mert új kornak az emberei, +mindegyikben újra kezdődik az egész világ. Hogy mindazok a +kérdések, amelyek nálunk már hideg fogalmakká meredtek, nekik még +vérükben lángolnak. A mi kényelmesen kitaposott <span class= +"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> útjaink +erkölcsi karfáikkal és etikai útmutatóikkal előttük még +ismeretlenek: mindig és mindenütt bozóton keresztül mennek a +végtelenbe, a határtalanba. Sehol a bizonyosság templomtornyai, a +biztonság hídjai: minden szent ősvilág. Mindegyik úgy érzi magát, +mint Lenin és Trockij Oroszországa, hogy az egész világrendet újból +fel kell építeni. Éppen ebben van a kultúrájába már belekérgesedett +Európára nézve az orosz ember leírhatatlan értéke, hogy itt egy még +elhasználatlan kíváncsiság az élet minden kérdését még egyszer +odaállítja a végtelenség elé. Hogyha mi már ellustultunk +kultúránktól, mások még lángolnak. Dosztojevszkijnél minden egyes +hős mégegyszer revidiálja az összes problémákat, vérző kezekkel ő +maga állítja fel a jó és a rossz határköveit és minden egyes a maga +káoszából teremti meg újból a világot. Nála mindenki új Krisztusnak +hirdetője, szolgája, a harmadik birodalom mártirja és hirdetője. +Még az elkezdés káosza van bennük, de egyben az első nap pirkadása, +amely a földre a világosságot teremtette és a hatodik napnak +megsejtése, amely az új embert létrehozta. Hősei új világ útépítői. +Dosztojevszkij regénye az új embernek, az orosz lélek öléből való +születésének a mitosza.</p> +<p>A mitosz, különösen, ha nemzeti, erős hitet kíván. Ezért ne +próbáljuk ezeket az embereket az értelem kristályüvegén át nézni. +Csak testvéri érzéssel lehet megérteni őket. A «common sens»-nek, +angolnak, amerikainak, praktikus embernek a négy Karamasoff négy +különböző bolond gyanánt tűnhetik fel, Dosztojevszkij egész +tragikus világa bolondok házának. Mert ami eddig az <span class= +"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> +egyszerű, egységes emberi életnek alfája és omegája volt és örökké +az lesz, az az ő szemükben a legközönyösebb a földön, tudniillik: +boldognak lenni. Üssétek fel az ötvenezer könyvet, amit Európa +évről-évre termel, miről is szólnak: a boldogságról! Egy asszony +akar egy férfit, vagy valaki gazdag, hatalmas és közbecsült akar +lenni. Dickensnél minden kívánság vége csinos családi ház a +zöldben, vidám gyermeksereggel, Balzacnál kastély, pairséggel és +milliókkal. És ha körülnézünk az utcákon, a butikokban, az alacsony +szobákban, a ragyogó termekben, mit akarnak ott az emberek? +Boldogok, megelégedettek, gazdagok, hatalmasak akarnak lenni. És ki +akarja ezeket Dosztojevszkij emberei közül? Senki. Egyetlen egy +sem! Sehol sem akarnak megállapodni: még a boldogságban sem. +Mindnyájan még ezen is túl akarnak, mert az a «magasabbrendű +szívük» van, amely gyötri magát. Boldognak lenni közönyös előttük, +a megelégedettség is közönyös, a gazdagságot inkább megvetik, mint +kívánják. Ezek a különcök nem akarnak semmit abból, amit az egész +mai emberiség akar. Nincs józaneszük, semmit sem akarnak, ami erről +a világról való.</p> +<p>Talán megelégedettek? Az élet flegmatikusai, közönbösek, vagy +aszkéták? Ellenkezőleg! Dosztojevszkij emberei, mint mondtam, egy +új kezdet emberei. Minden zsenialitásuk és gyémántragyogású +értelmük mellett gyermeki szívük és gyermekes vágyaik vannak! Nem +ezt, vagy amazt akarják, hanem mindent akarnak és mindent nagyon +erősen akarnak, a jót és a rosszat, a forrót és a hideget, a közelt +és a távolt. Túlzók, <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= +"Page_139">-139-</a></span> mértéktelenek. Azt mondtam fentebb, +semmit sem akarnak, ami erről a világról való. Rosszul mondtam! Nem +holmi részt akarnak belőle, hanem mindent, egész érzését, egész +mélységét, magát az életet. Ne felejtsük el, hogy nem valami gyönge +legények, nem Lovelace-ok, nem Hamletek, nem Wertherek és nem +Rénék, – kemény izmaik vannak és brutálisan éhezik az életet. Ezek +a Dosztojevszkij emberek, Karamasoffok, a «sóvárgás vadállatai», +azzal az «illetlenül fanatikus» életvággyal bírnak, amely a kehely +utolsó cseppjét is felissza, mielőtt falhoz vágná. Minden dologban +a felső fokot keresik, mindenütt az érzések vörös izzását, ahol a +mindennapiság közönséges ötvözetei szétolvadnak és nem marad más, +mint a tűzfolyós égető világérzés. Mint az Amokfutók, belerohannak +az életbe, a vágyból a bűnbánatba, a megbánásból vissza a tetthez, +a bűnből a vallomásba, a vallomásból a rajongásba, és sorsuk minden +utcáján keresztül végül a legvégsőbe, amíg összeroskadnak, habzik a +szájuk, vagy amíg valaki leteríti őket. Oh, ezeknek az embereknek +életszomja! – egy egész új nemzedék, egy egész új emberiség sóvárog +ajkaikon világ, tudás, igazság felé! Keressetek, mutassatok +egyetlen embert Dosztojevszkij művében, aki nyugodtan lélegzik, aki +pihen, aki célját elérte! Egy sem, egyetlen egy sem! Mind őrült +versenyfutásban rohannak a magasba, vagy a mélybe, – mert Aljósa +formulája szerint, aki az első lépcsőre rálépett, annak a legfelső +lépcsőfokra kell törekednie, – fagyottan és tüzesen hozzányulnak +mindenhez, mohóskodnak, ezek a kielégítetlenek, ezek a +mértéktelenek, akik mértéküket <span class="pagenum"><a name= +"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> csak a végtelenben +keresik és találják meg. Erejük húrjairól, amely örökké ki van +feszítve, mint nyilakat röpítik magukat az égbe, mindig az +elérhetetlen irányában, mindig a csillagokra célozva, mindegyik egy +láng, a nyugtalanság tűzcsóvája. És a nyugtalanság kín. Ezért +Dosztojevszkij hősei mind nagy szenvedők. Mindegyiknek eltorzult az +arca, mindnyájan lázban, görcsben, feszültségben élnek. Egy nagy +francia ijedten nevezte Dosztojevszkij világát idegbetegek +kórházának és valóban az első, felületes pillantásra, milyen +zavaros, milyen fantasztikus világ! Kocsmaszobák pálinkabűzzel, +börtöncellák, elővárosok zuglakásai, bordélyok és kocsmák utcái és +ott rembrandti félhomályban önkívületben levő alakok gomolyaga, a +gyilkos, áldozatának vérével felemelt kezein, a részeges, +hallgatósága röheje között, a sárgacédulás leány az utca +félhomályában, az utcasarkon kolduló epileptikus gyermek, a +hétszeres gyilkos Szibéria katorgájában, a játékos játszócimborái +öklei közt, Rogosin, aki felesége bezárt szobája előtt, mint egy +állat vonaglik, a becsületes tolvaj, amint piszkos ágyán haldoklik, +oh az érzések milyen alvilága, a szenvedés milyen Hadesze! Oh, +milyen tragikus egy emberiség, milyen orosz, szürke, örökké borult, +alacsony ég hajol ezek fölé az alakok fölé, a szívnek és a tájnak +milyen homálya! Balsors vidékei, kétségbeesés pusztái, irgalom és +igazságosság nélküli pokol tüze ez.</p> +<p>És ez az emberiség, ez az orosz világ, első pillantásra milyen +zavart, sötét, idegen, ellenszenves! Elárasztja a szenvedés, mert +ez a föld, mint Karamasoff Iván olyan bőszen mondja, <span class= +"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> +«legbensőbb magváig könnyekkel van átitatva». De amint +Dosztojevszkij arca csak első pillantásra komor, agyagos, +lenyomott, paraszti és meghajolt, de aztán homlokának fénye beesett +vonásainak földiségét besugározza és kiragyog hitének mélysége, úgy +sugározza át műveiben az érzéketlen anyagot a szellem világossága. +Úgy látszik, mintha Dosztojevszkij világát egyedül szenvedésből +alkotta volna. Mégis alakjai szenvedéseinek summája csak látszólag +nagyobb, mint bármely más regényben. Mert ezek az emberek +Dosztojevszkij gyermekei, mind érzésének változatai, ellentétről +ellentétre hajszolják és túlozzák azt. És ez a szenvedés, +önnönszenvedésük, gyakran legmélyebb boldogságuk. Valami hat +bennük, ami a boldogság gyönyörűségével a búbánatot, a fájdalom +gyönyörűségét állítja szembe: szenvedésük egyben boldogságuk is, +beleakaszkodnak a fogaikkal, a keblükön melengetik, kezeikkel +cirógatják és egész lelkükkel szeretik. És csak akkor volnának +igazán boldogtalanok, ha nem szeretnék. Ez a csere, a belső +érzéseknek tomboló, ujjongó kicserélése, Dosztojevszkij embereinek +ez az örökös átértékelése, talán egy példán mutatható be legjobban +és én egyet választok ki, mely ezer alakban visszatérő: azt a +szenvedést, amely egy embert tényleges, vagy képzelt lealázás +következtében ér. Valakit, egy egyszerű, szerény, érzékeny +teremtést, legyen kishivatalnok, vagy tábornok leánya, megsértenek. +Büszkeségében megsértik egy szóval, vagy talán egy semmiséggel. Ez +az első sértés, az alapaffektus, amely az egész szervezetet +fellázítja. Az ember szenved. Meg van sértve, lesben <span class= +"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> áll, +feszülten vár új sértésre. És a második sértés is megjön, tehát +voltaképpen szenvedés – halmozás. De különös, most már nem fáj. A +megsértett ugyan panaszkodik, kiált, vagy jajgat, de panasza már +többé nem őszinte, mert hiszen szereti ezt a sértést. Ebben az +örökös «önszégyenre való emlékezésben van valami természetellenesen +titkos élvezet». A megsértett büszkeség helyébe új lép: mártirnak +lenni. És ekkor szomjúság fogja el új sértések után, mind több és +több után. Most már maga idézi elő, túlozza, kiköveteli: a +szenvedés most már vágyódása, sóvárgása és gyönyörűsége: megalázták +és ezért (a mértéknélküli ember) egészen lealázott akar lenni. És +ezután, most már nem adja többé oda szenvedését, összeharapott +fogakkal szorosan tartja, aki segíteni akar rajta, a szerető ember: +az ellenség. Így vágja a kis Nelly az orvosnak arcába háromszor is +az orvosságot, így löki vissza Raszkolnyikov Szonját, így harapja +meg Iljutska a jámbor Aljosa újját, – szeretetből, szenvedésükhöz +való fanatikus szeretetből. És mind-mind szeretik a szenvedést, +mert benne a szeretett életet oly erősen érezik, mert tudják, «ezen +a földön csak szenvedés által lehet igazán szeretni», és ezt +akarják, ezt mindenekelőtt! Ez nekik a lét legerősebb bizonysága, a +cogito, ergo sum, «gondolkodom, tehát vagyok», helyébe ezt teszik: +«szenvedek, tehát vagyok». És ez az «Én vagyok» Dosztojevszkijnél +és minden alakjánál az élet legfensőbb diadala. A világérzés +legfelsőbb foka. Dimitrij a börtönben ehhez az «én vagyok»-hoz +ujjongja a nagy himnuszt, a létezés gyönyörűségéhez, és éppen ehhez +az életszeretethez valamennyiüknek <span class="pagenum"><a name= +"Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> elsősorban szenvedésre +van szükségük. Azt mondtam, hogy csak látszólag nagyobb +Dosztojevszkijnél a szenvedések summája, mint a többi összes +költőknél. Mert ha van világ, ahol nincsen könyörtelenség, ahol +minden szakadékból még vezet ki egy út, minden szerencsétlenségből +rajongás, minden kétségbeeséséből még remény, úgy ez az ő világa. +Hiszen mi más az ő életműve, mint modern apostoltörténetek +sorozata, a szenvedésből lélek által való megváltás legendája? Az +élet hitéhez megtérés, a megismeréshez való kalváriajárás? +Damaszkus felé vivő út egész világunkon keresztül?</p> +<p>Dosztojevszkij műveiben az ember a legvégsőbb igazságért, +legemberibb énjéért küzd. Gyilkosságot követnek el, vagy egy +asszony szerelemre gyullad, ez mind mellékes, külső dolog, színfal. +Regénye a legbensőbb emberben, a lélek szobájában, a szellem +világában játszódik le: a véletlenek, az események, a külső élet +sorsfordulatai csak jelszavak, gépezet, szcenikai keret. A tragédia +mindig belőlről való. És mindig azt jelenti: akadályokat leküzdeni, +igazságért harcolni. Mindegyik hőse megkérdezi önmagától, mint +Oroszország: Ki vagyok én? Mit érek? Önmagát, vagy talán lényének +legfelsőbb fokát a tarthatatlanban, az ürben, az időtlenségben +keresi. Arra az emberre akar magában ismerni, aki Isten színe előtt +való és vallomást akar tenni. Mert minden Dosztojevszki-embernek az +igazság több, mint szükséglet, valami kicsapongás, gyönyörűség és a +vallomás a legszentebb élvezet, feszültség. Épp a vallomással tör +Dosztojevszkinél, az egyetemes, a benső, az Istenember, a földi +<span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span> emberen át és testi létén tör át az +igazság: az Isten. Oh, micsoda gyönyörűséggel játszanak ezért a +vallomással, mint rejtik el és mint Raskolnikoff, Porphyri +Petrovics előtt, titkon mindig megmutatják és ismét eldugják, hogy +aztán később önmagukat túlkiáltva, többet ismerjenek be, mint +amennyi igaz, amikor örjöngő maguk-megmutatásában hibáikat +felfedezik, bűnt és erényt összekevernek, itt, csak itt, az igaz +énért való küzdelemben vannak Dosztojevszkijnek igazi feszültségei. +Itt, embereinek nagy harcában, a szívnek hatalmas hőskölteményében, +egészen bent, ahol az orosz, az idegenszerű felemészti magát, itt +válik tragédiája először egészen miénkké, általános emberivé. Itt +válik alakjainak tipikus sorsa jelentőssé és megrázóvá. És itt +éljük át Dosztojevszkijnek az új emberről, minden földi emberben az +egyetemes emberről való mithoszát, az önmagából való születés +misztériumában.</p> +<p>Az önmagából születés misztériuma: így nevezem Dosztojevszkij +világegyetemében, világteremtésében, az új ember megalkotását. És +szeretném megpróbálni Dosztojevszkij minden karakterének történetét +egyszerre elbeszélni, mint valami mithoszt, mert mindezeknek a +különféle, százszor variált embereknek végeredményben egységes +sorsuk van. Mindnyájan egyetlen élménynek változatait élik át: az +emberré lételt. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij művészete mindig a +központra, lélektanában emberre az emberben céloz, az abszolut, +elvont, messze minden kultúrális réteg mögötti emberre. A legtöbb +művész előtt ezek a rétegek még lényegesek, az átlagregények +meséje, társadalmi, társasági, erotikus vagy megszokott +<span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span> légkörben játszódik le és rétegekhez +tapad. Dosztojevszkij, mert iránya központi, mindig az egyetemes +emberire, az egyetemes énre bukkan az emberben. Mindig ezt a végső +embert alkotja és küldetésének formái is azonosak. Minden hősének +kezdete egyforma. Mint igazi oroszok, saját életerejüktől +nyugtalanok. A serdültség, az érzéki és szellemi felébredés éveiben +vidám és szabad tekintetük elkomorul, nyomasztón érzik, mint erjed +bennük valami erő, titokzatos szorongás; valami bezárt, növekvő, +felbuggyanó akar kiszakadni gyermekruháikból. Titokzatos terhesség +teszi álmodozóvá őket: az új ember, aki bennük csirázik, de még nem +tudnak róla. Dohos szobákban, csaknem az «elvadultságig» magánosan +ülnek, magános szögletekben és napokon-éjeken át gondolkoznak, +gondolkoznak maguk felett. Éveken keresztül gyötrődnek ebben a +sajátságos ataraxiában és a lélekmerevségnek e csaknem buddhista +állapotában kitartanak és mélyen saját testük felé hajolnak, hogy, +mint az asszonyok az első hónapokban, annak a második szívnek a +lüktetését magukon megfigyeljék. A megtermékenyülésnek minden +titokzatos stádiumát átélik: a haláltól való hisztérikus félelmet, +az élettől való borzongást, beteges kegyetlen vágyakat, perverz +érzéki kívánságokat.</p> +<p>Végre tudják, hogy valami új eszmétől termékenyültek meg és most +már próbálják felfedezni a titkot. Gondolataikat kiköszörülik, amíg +hegyesek és élesek lesznek, mint a bonctani eszközök, állapotukat +felboncolják, szorongattatásukat fanatikus beszélgetésekben +tagolják szét, agyukat betegre gondolják, míg attól lehet félni, +hogy <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span> őrületbe gyúl ki, összes gondolataikat +egyetlen rögeszmévé kovácsolják, – melyet a legvégsőbb végezetig +elgondolnak, – veszedelmes csúccsá, mely kezükben önmaguk ellen +fordul. Kirillow, Schatov, Raskolnikoff, Karamasoff Iván, +mindezeknek a magánosoknak van «saját» ideájuk, a nihilizmus, az +altruizmus, a napoleoni világtéboly és mindezt ebben a beteges +magánosságban költötték ki. Fegyvert akarnak kezükbe az új ember +ellen, amely belőlük válandó, büszkeségük védekezni akar ellene, le +akarja gyűrni. Mások ezt a titokzatos csirát, ezt a szorongató, +erjedő életfájdalmat, felkorbácsolt érzékekkel akarják legázolni. +Hogy a képnél maradjunk, a magzatot el akarják hajtani, amint az +asszonyok lépcsőkről ugrálnak le, vagy pedig tánccal és méreggel +akarják magukat megszabadítani a nem kívánatostól. Tombolnak, hogy +azt a halk szívverést magukban túlharsogják, sőt gyakran önmagukat +is elpusztítják, csakhogy ezt a csirát elpusztíthassák. Szándékosan +belevesznek ezekbe az évekbe. Isznak, játszanak, kicsapongók +lesznek és mindezt a legszélsőbb őrületig fanatikusan (mert hiszen +különben nem volnának Dosztojevszkij-emberek). A bűnhöz nem valami +lusta vágy, hanem fájdalom kergeti őket. Nem a nyugalomért és az +álomért isznak, ez nem német ivás a puha ágyért, hanem a mámorért, +rögeszméjük elfelejtéséért, ez a játék nem pénzre megy, hanem +időpusztításra, kicsapongásuk nem a kéjért van, hanem azért, hogy a +túlzásban önönmértéküket elveszítsék. Tudni akarják, hogy kicsodák +és ezért keresik a határokat. Énjüknek legkülsőbb szélét akarják +megismerni, túlhevültségben és <span class="pagenum"><a name= +"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> lehülésben, de +mindenekelőtt önnön mélységüket. E vágyakban fel az Istenig +lángolnak, az állatig sülyednek alá, de mindig azért, hogy magukban +az embert megrögzítsék. Vagy megpróbálják, mert önmagukat nem +ismerik, legalább magukat megmutatni. Koljä vonat alá veti magát, +hogy bizonyságot tegyen bátorságáról, Raskolnikoff meggyilkolja az +öreg asszonyt, hogy Napoleon elméletét bebizonyítsa, valamennyien +többet tesznek, mint amennyit voltaképpen akarnak, csak azért, hogy +az érzés legszélsőbb határáig eljussanak. Hogy emberi voltuk +mértékét, önnön mélységüket megismerjék, minden mélységbe levetik +magukat. Érzékiességből kicsapongásba rohannak, kicsapongásból +kegyetlenségbe és onnan le, annak legalsóbb végéig, a hideg, +lelketlen, kiszámított gonoszságig, mindezt azonban átváltozott +szeretetből, saját lényüknek megismerése utáni vágyból, mely a +vallási tébollyal rokon. Bölcs éberségből őrültség körkörébe +rohannak, lelki kíváncsiságuk az érzékek perverziójává válik, +bűneik gyermekgyalázásba és gyilkosságba gyúlnak, de jellemző +valamennyiükre a fokozott kéjben fokozott kiábrándulás és +őrjöngésük legalsóbb szakadékáig szikrázik fanatikus megbánásuk +tudatának lángja.</p> +<p>De minél jobban belehajszolják magukat a gondolkodás és az +érzékiség túlzásába, annál közelebb érnek önmagukhoz, és minél +jobban akarják önmagukat megsemmisíteni, annál inkább nyerik vissza +magukat. Szomorú bacchanáliáik csak vonaglások, bűneik csak az +önmagából való születés görcsei. Önkínzásuk a belső ember héját +teszi csak tönkre és voltaképpen a legmagasabb <span class= +"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> +értelemben vett önmentés. Minél jobban kifeszülnek, minél jobban +görbülnek és összecsavarodnak, öntudatlanul annál jobban segítik +elő a születést. Mert ez az új lény csak a legégetőbb fájdalmak +közt jöhet a világra. Valami borzasztónak, valami idegennek kell +hozzásegíteni őket a szabaduláshoz, valami hatalomnak kell a +legnehezebb órában bábául szegődni, a jóságnak, az örök emberi +szeretetnek kell segíteni rajtuk. Valami rendkívüli tett, +bűncselekmény, amely minden érzéküket a kétségbeesésig feszíti meg, +szükséges ahhoz, hogy az ártatlanság megszülessék és mint az +életben, itt is minden születést halálos veszedelem árnyal be. Az +emberi képességnek két legszélsőbb ereje, a halál és az élet, ebben +a pillanatban bensően összeforr.</p> +<p>Dosztojevszkij emberi mithosza az tehát, hogy minden egyes ember +komor, sokféle énjét, az igaz embernek, a tisztán isteni lénynek +őserejű csirája termékenyíti meg (a középkori világnézet azon +ősemberének csirája, aki ment az eredendő bűntől). Hogy ez az ős, +örök ember, a kultúrember halandó testéből megszülessék, ez a +legfőbb feladat és a legigazibb földi kötelesség. Mindenki meg van +termékenyítve, mert az élet senkit sem dob el magától, minden +halandóban egy boldog percben szerelemmel fogant meg, csak nem +mindenki szüli meg magzatát. Soknál lelki lustaságban rothad el, +meghal és megmérgezi őt. Mások vajudás közben halnak meg és csak a +gyermek, az eszme jön a világra. Kirilov, az a valaki, aki meg +kell, hogy ölje magát, hogy igazán igaz maradhasson és Schatov, az +a valaki, akit meggyilkolnak, hogy igazságáról bizonyságot tegyen. +<span class="pagenum"><a name="Page_149" id= +"Page_149">-149-</a></span></p> +<p>De a többiek, Dosztojevszkij heroikus hősei: Sossima, +Raskolnikoff, Stapanowits, Rogosin, Karamasoff Dimitrij, +megsemmisítik társadalmi énjüket, belső lényüknek sötét hernyóját, +hogy a kihalt alakból, mint a pillangók a csúszómászókból, mint +szárnyalók, a földhözragadtakból, mint fölemelkedettek +felröpüljenek. A lelki gátlások kérge széttörik, kiárad a lélek, az +egyetemes emberi lélek és visszaömlik a végtelenbe. Minden +személyes, minden egyéni megszünik bennük és éppen ezért +tökéletesülésük pillanatában mindezek az alakok teljesen hasonlók +egymáshoz. Alig lehet Aljosát a staretztől, Karamasoffot +Raskolnikofftól megkülönböztetni, amint vétkükből könnyáztatott +arccal az új élet világosságába lépnek. Dosztojevszkij minden +regényének vége a görög tragédia katharzisa, a nagy vezeklés: az +eldörgő zivatarok és a megtisztult levegő felett felgyúl a +szivárvány fenséges glóriája, a kiengesztelődés legszentebb orosz +szimbóluma.</p> +<p>Csak amikor Dosztojevszkij hősei magukból a tiszta embert +megszülték, akkor lépnek az igazi közösségbe. Balzacnál a hős akkor +diadalmaskodik, ha a társadalmat legyőzi, Dickensnél, hogyha +társadalmi rétegébe, a polgári életbe, családba, hivatásba békésen +besorozta magát. A közösség, amelyre Dosztojevszkij hősei +törekszenek, már nem társadalmi többé, hanem vallásos, nem +társaságot keres, hanem világtestvériséget és műveiben az egyetlen +hierarchia saját szíve legmélyebb rejtekéhez s ezzel a misztikus +közösséghez való eljutás. Minden regénye végül is arról a +legbensőbb emberről szól: túl a szociális emberen, a társadalom +közbenső állomásain, fél-büszkeségek és <span class= +"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> ferde +gyűlöleteken túl; az egyéni ember egyetemes emberré lett, mindegyik +széttörte magánosságát, kevélykedő elkülönözöttségét és végtelen +alázatban és izzó szeretetben üdvözli szíve minden más emberben a +testvért, a tiszta embert. Ez a legvégső, megtisztult ember nem +ismer többé különbségeket, sem társadalmi osztálytudatot, lelke, +amely meztelen, mint a paradicsomban, nem ismer szeméremérzetet, +büszkeséget, gyülöletet és megvetést. Bűnösök és bukott nők, +gyilkosok és szentek, fejedelmek és részegek beszélgetnek egymással +életük e legalsóbb s legigazabb énjében, minden réteg egymásba +olvad, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Dosztojevszkijnél döntő +az, hogy egy ember mennyire válik igazzá és mennyire jut el a +valódi emberséghez. Hogy ez a vezeklés, az önmagát visszanyerés +mint jön létre, közönbös. Nincs kicsapongás, amely bepiszkít, nincs +bűn, amely megront, Isten előtt nincs más bíró, csak a +lelkiismeret. Jog és jogtalanság, jó és gonosz, ezek a szavak +elomlanak a szenvedések tüzében. Aki igaz az akarásban, az +megvezekelt: mert aki igaz, az alázatos. Aki eljutott a +megismeréshez, megért mindent és tudja, «hogy az emberi elme +törvényei még olyannyira kikutatlanok és titokzatosak, hogy +nincsenek sem alapos orvosok, sem végérvényesen ítélő bírák»; +tudja, vagy senki sem bűnös, vagy mindenki, senkinek sem szabad +bírónak lenni, mindenki csak testvér a testvérrel. Dosztojevszkij +világában ezért nincsenek teljesen romlottak, nincsenek +«gazemberek», poklok és «alsó körök», mint Dantenél, melyekből maga +Krisztus sem képes az elítélteket magához emelni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> Csak +tisztítótüzet ismer és tudja, hogy a tévelygő ember lelkileg még +mindig ragyogóbb és közelebb van az igaz emberhez, mint a büszkék, +a hidegek, a korrektek, akiknek keblében a lélek polgári +törvényszerűséggé fagyott. Az ő igaz emberei szenvedtek, azért +tisztelik a szenvedést és ezzel a föld legvégső titkát. Aki +szenved, már testvér a részvétben, és minden embernek testvére, +mert csak a belső emberre, a testvérre tekintenek és idegen tőlük a +félelem. Megvan a fenkölt képességük, melyet egyszer tipikusan +orosznak nevezett, hogy nem tudnak soká gyűlölni és ezért minden +földi dolog határtalan megértésére képesek. Még perelnek gyakran +egymással, még gyötrődnek, mert szeretetüket szégyenlik magukban, +mert alázatukat gyengeségnek tartják és még nem sejtik, hogy ebben +van az emberiség legfélelmetesebb ereje. De egy benső hang már +ismeri az igazságot. Mialatt szavakkal hadakoznak és gyalázzák +egymást, a benső szemek már régóta üdvözült megértéssel pillantanak +egymásra és szenvedő ajkuk csókolja a testvér szájat. A meztelen, +az örök ember felösmerte egymást és a testvéri felismerésben való +engesztelődés misztériuma, a lelkeknek ez az orfeuszi éneke, +Dosztojevszkij sötét művének lírai zenéje.</p> +<h3>Valóság és képzelet.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>«Mi lehet számomra fantasztikusabb, mint a valóság?»</p> +<p class="right"><i>Dosztojevszkij.</i></p> +</div> +<p>Dosztojevszkij embere az igazságot, elhatárolt létének közvetlen +valóságát keresi. Igazságot, a mindenségnek közvetlen lényegét +keresi Dosztojevszkij, <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span> a művész. Következetesen realista: +mindig a legvégsőbb határig megy el, ahol a formák tükörképükhöz: +az ellentétekhez, oly titokzatosan hasonlóvá lesznek, úgy, – hogy +ez a valóság a középszerhez szokott mindennapi tekintetnek +fantasztikusnak tűnik fel. «Én a realizmust egészen odáig szeretem, +hol már fantasztikussá válik», mondja ő maga, «mert mi lehet +fantasztikusabb és váratlanabb, sőt valószínűtlenebb, mint maga a +valóság?» Az Igazság – ezt egy művésznél sem érzi az ember +erősebben, mint Dosztojevszkijnél, – nem a valószínűség mögött, +hanem szinte szemközt van vele. Túl van a közönséges, lélektanilag +járatlan szem látóképességén; amint puszta szemmel mikroszkóp +nélkül egy vízcseppben tiszta, tükröző egységet, mikroszkóppal +azonban nyüzsgő sokféleséget és az infusóriák miriádnyi kaoszát +látjuk, egy világot, ahol eddig csak egységes formát vettünk észre, +úgy ismer fel a művész magasabbrendű realizmussal igazságokat, +amelyek képtelennek tűnnek fel azzal szemben, melyet +érzékelünk.</p> +<p>Ezt a magasabb, vagy talán mélyebb igazságot megismerni, amely +mélyen, szinte a dolgok bőre alatt fekszik, már közel minden lét +szíve közepéhez, ez volt Dosztojevszkij szenvedélye. Egyszerre +akarja az embert megismerni, mint egységet és sokféleséget, puszta +szemmel és átható pillantásra egyformán igaznak és ezért látnoki és +mindentudó realizmusát, melyben a mikroszkóp ereje és a jós látnoki +képessége egyesül, mintegy fal választja el attól, amit elsőnek a +franciák neveztek el naturalizmusnak és a valóság művészetének. +Mert noha Dosztojevszkij analiziseiben alaposabb és <span class= +"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> +mélyebbre hatol, mint bárki azok közül, akik magukat «következetes +naturalisták»-nak nevezik (ami alatt azt értik, hogy egészen a +határig mennek, holott Dosztojevszkij minden határon túl megy), +pszichológiája mégis az alkotó lélek más köréből való. Zola +idejének szabatos naturalizmusa egyenesen a tudományból lépett ki. +Kifordított kísérleti lélektan, szorgalomhoz és izzadsághoz, +tanulmányokhoz és tapasztalatokhoz kötött; Flaubert agyveleje +retortájában lepárolja a párisi Nemzeti Könyvtár 2000 kötetét, hogy +a «Tentation» vagy a «Salambô» eredeti színeit megtalálja, Zola, +mint valami ujságíró, három hónapon át szaladgál +jegyzőkönyvecskéjével a tőzsdére, az árúházakba és műtermekbe, +mielőtt regényeit megírná, hogy modelleket rajzoljon és tényeket +szedjen össze. E világmásolóknál a valóság hideg, kiszámítható, +feltárt anyag. Mindnyájan a fényképész nyílt, mérlegelő, +meghatározó pillantásával nézik a dolgokat. Gyüjtik, rendezik, +keverik, lepárolják az élet egyes elemeit a művészet e hűvös +tudósai és a kapcsolatokkal, oldatokkal vegyészkednek.</p> +<p>Ellenben a Dosztojevszkij-féle művészi megfigyelő folyamatot nem +lehet elválasztani a démonitól. Ha amazoknak a tudomány +művészkedés, az övé bűvészkedés. Nem kísérleti vegytan: hanem a +valóság alchimiája, a léleknek nem csillagászata, hanem +csillagjóslása. Nem hideg kutató. Izzó hallucinációkban mered az +élet mélységébe, mint valami démoni szorongásos álomban. És mégis +szökellő látománya tökéletesebb, mint amazok rendszeres +szemlélődése. Nem gyüjt és mégis mindene megvan, nem számolgat +<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span> és mértéke mégis csalhatatlan. +Kórismejóslatai a titokzatos betegséget a jelenségek lázában fogják +meg a nélkül, hogy újját csak hozzá is értetné a dolgok +érveréséhez. Tudásában van valami az álmok jövőbelátásából és +művészetében valami a szemfényvesztésből. Bűvészként áthatol az +élet kérgén és az édes, felszökő nedvekből iszik. Pillantása +mindenttudó lényének önnön mélységeiből száll fel, démoni +természetének velejéből és idegéből és mégis valószínűségében és +realitásában felülmúl minden realistát. Misztikusan mindent +belülről fedez fel. Csak egy jel és már Faustként megfogja az egész +világot. Egy pillantás és már kész a kép. Nem kell sokat rajzolnia, +nem kell a részletek talyigásmunkáját végeznie. Bűbájossággal +rajzol. Gondoljunk csak ennek a nagy realistának hatalmas +alakjaira: Raskolnikoff, Aljosa, Fedor Karamasoff, Myskinre, +ezekre, akik mindannyiunk előtt oly elevenen élnek érzésünkben. +Hogy rajzolja őket? Valami festői gyorsírással, talán három sorban +írja le őket. Talán csak egy jelzőt mond róluk, négy-öt egyszerű +mondatban írja le arcukat és ez az egész. Koruk, foglalkozásuk, +rangjuk, ruházatuk, hajuk színe, arckifejezésük, a személyleírásnak +mind ez a látszólag oly lényeges része, gyorsírói rövidséggel van +összefoglalva. És mégis minden alak mily izzón él a vérünkben. +Hasonlítsuk csak össze ezt a bűvészi realizmust egy «következetes +naturalistának» szabatos leírásával. Zóla, mielőtt munkához lát, +egész leltárt vesz fel alakjairól, valóságos körözőlevelet +szövegez, szinte minden ember számára, aki regénye küszöbét átlépi, +útlevelet állít ki (ma már <span class="pagenum"><a name="Page_155" +id="Page_155">-155-</a></span> bepillanthatunk ezekbe a különös +dokumentumokba), megméri, hány centiméter magas, lejegyzi, hány +foga hiányzik, megszámolja arcán a szemölcsöket, végigsimítja +szakállát, vajjon durva, vagy finom-e, bőrén kitapogat minden +dudort, megérinti a körmeit, ismeri embereinek hangját, lélekzetét, +követi vérüket, örökségüket, terheltségüket, fellapozza +folyószámlájukat a bankban, hogy bevételeiket megtudja. Megméri, +ami külsőleg egyáltalában megmérhető. És mégis, alig, hogy az +alakok megmozdulnak, a látomány egysége elröppen, a mesterséges +mozaik ezer darabra törik össze. Valami lelki szörnyeteg marad +hátra, nem pedig egy eleven ember.</p> +<p>Ez a hibája az ily művészetnek: a francia naturalisták a regény +kezdetén hőseiket nyugalmi állapotukban vázolják pontosan, mikor +mintegy lelki álomban pihennek és ezért képük olyan, mint a halotti +maszkok hasztalan hűsége. Az ember a holtat, az alakot, nem pedig +az életet látja benne. Azonban éppen ott, ahol ez a naturalizmus +végződik, ott kezdődik Dosztojevszkij ijedelmesen nagy +naturalizmusa. Az ő emberei csak izgalomban, szenvedélyben, +felfokozott állapotukban lesznek plasztikussá. Míg amazok a lelket +a testen keresztül próbálják ábrázolni, ő a testet a lelken +keresztül rajzolja és csak mikor alakjainak vonásait szenvedély +feszíti és markolja, amikor szemük érzéstől lesz fátyolos, amikor +lehull róluk a polgári csendnek, a lélek merevségének maszkja, +akkor lesz a képe először képszerű. Csak amikor már izzóvá váltak +alakjai, akkor lép Dosztojevszkij a látnok, a műhöz, hogy +kiformálja. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span></p> +<p>Dosztojevszkij első felvázolásának eleinte homályos és kissé +árnyékszerű körvonalai tehát szándékosak és nem véletlenek. +Regényeibe úgy lépünk, mint egy sötét szobába. Csak körvonalakat +látunk, érthetetlen hangokat hallunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy +kiéi. Csak lassanként szokjuk meg, a szem megélesül és mint a +rembrandti festményekről, a mély sötétségből beleragyog az +emberekbe valami finom, lelki fluidum. Csak amikor szenvedélytől +lángolnak, akkor lépnek ki a világosságra. Dosztojevszkijnél az +embernek lángolni kell, hogy látható legyen, idegeinek +megpattanásig megfeszültnek kell lenniök, hogy megcsendüljenek: «A +test csak a lélek kedvéért, a kép csak a szenvedély ábrázolására +való.» Csak amikor már át vannak fűtve, amikor abba a különös +lázállapotba jutnak – hiszen a Dosztojevszkij-emberek mind vándorló +lázállapotok, – akkor kezdődik démoni realizmusa, akkor kezdődik az +a részletek utáni varázsos vadászat, csak akkor lopakodik utána a +legkisebb mozdulatnak, ássa ki a mosolyokat, mászik be a kúszált +érzések görbe rókalyukába és gondolataiknak minden lábnyomát +egészen a tudatalatti árnyékbirodalomig kíséri. Minden mozdulat +plasztikusan rajzolódik ki, minden gondolat kristálytiszta lesz és +minél jobban bebonyolódnak a hajszolt lelkek a drámaiságba, annál +jobban izzanak belülről és annál átlátszóbbá válik lényük. Éppen a +leglehetetlenebb, a szinte túlvilági, beteges, hipnotikus, +önkívületi, epileptikus állapotukat rajzolja Dosztojevszkij egy +klinikai diagnózis pontosságával, mértani ábra tiszta körrajzával. +A legfinomabb árnyalat sem mosódik el, a legkisebb rezgés sem +<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span> tűnik el kiélesedett érzékei előtt, ott +ahol más művészek felmondják a szolgálatot és elfordítják arcukat, +szinte elkáprázva a természetfeletti fénytől, ott válik +Dosztojevszkij realizmusa a legláthatóbbá. És ezek a pillanatok, +ahol az ember lehetőségei legszélsőbb határát éri el, ahol a tudás +már őrületté, a szenvedély már bűnné válik, azok műveinek +legfelejthetetlenebb látomásai.</p> +<p>Ha felhívjuk lelkünkben Raskolnikoff képét, akkor nem az utcán +vagy szobájában ődöngő alaknak, nem 25 éves fiatal orvosnak, nem +ilyen és ilyen külső sajátosságú embernek látjuk, hanem azonnal +feltámad bennünk tébolyult szenvedélyének drámai viziója, amint +reszkető kezekkel, hideg veritékkel a homlokán, szinte becsukott +szemekkel lopózkodik fel a ház lépcsőjén, ahol gyilkolt és +titokzatos önkívületben, hogy kínjait még egyszer érzékin élvezze, +meghúzza a bádogcsengőt a meggyilkolt ajtajánál. Látjuk Karamasoff +Dimitrijt a kihallgatás purgatóriumában, dühtől tajtékozva, +szenvedélytől lihegve, amint az asztalt széttöri örjöngő ökleivel. +Képszerűen csak akkor látjuk Dosztojevszkijnél az embert, amikor +legmagasabb, legfeszültebb izgalmi állapotában érzéseinek +végpontjához érkezett. Amint Leonardo nagyszerű karrikaturáiban a +test groteszkségeit, fizikai rendellenességeit ott rajzolja, ahol +túllépi a mindennapi formákat, úgy ragadja meg Dosztojevszkij az +emberek lelkét a túlzás pillanatában, azokban a másodpercekben, +ahol az ember áthajol lehetőségeinek legszélsőbb korlátján is. +Gyűlöli a közbenső állapotot, mint minden harmóniát, mint minden +kiegyezést. Művészi <span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span> szenvedélyét csak a rendkívüli, a +láthatatlan, a démoni izgatja legszélsőbb realizmusra. A +rendkívülinek összehasonlíthatatlanul legnagyobb szobrásza, a +felizgatott beteg lélek legnagyobb anatomusa, akit a művészet +valaha ismert.</p> +<p>Az a titokzatos eszköz, amellyel Dosztojevszkij embereinek +mélységébe hatol: a szó! Goethe tekintete által vázol, ő szemember, +Dosztojevszkij fülember; Wagner találta el legszerencsésebben ezt a +megkülönböztetést. Dosztojevszkijnek kell, hogy embereit beszélni +hallja, beszéltesse, hogy kézzelfoghatón érezzük őket és +Mereskovszkij a két orosz epikusról szóló lángeszű analizisében +kifejezetten megmondta: Tolsztojnál hallunk, mert látunk, +Dosztojevszkijnél látunk, mert hallunk. Az ő emberei árnyékok és +lárvák, amíg meg nem szólalnak, a szó az a nedves harmat, amely +felfrissíti a lelküket. Beszélgetésben tárul fel belsejük, mint +valami fantasztikus virág, megmutatják színeiket, termékenységük +porzóit. Beszélgetés közben felmelegednek, felébrednek lelki +álmukból és csak – mint említettem – ez ébredő, szenvedélyes ember +felé fordul Dosztojevszkij művészi szenvedélye. A szót kicsalja a +lélekből, hogy aztán magát a lelket is megfoghassa. A részleteknek +ez a démoni lélektani éleslátása Dosztojevszkijnél végső fokon nem +más, mint hihetetlenül finom hallás. A világirodalom nem ismer +tökéletesebb plasztikus alkotást, mint Dosztojevszkij embereinek +kijelentéseit. A szórend szimbólikus, a szóképzés jellegzetes, +semmi sem véletlen, minden félbeszakított szótag, minden elpattant +hang maga a szükségesség. Minden szünet, minden ismétlés, minden +lélegzetvétel, minden dadogás <span class="pagenum"><a name= +"Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> lényeges, mert a +kimondott szó alatt mindig érezzük az elfojtott együttrezgést; a +beszéddel együtt árad fel a lélek egész titokzatos izgalma. +Dosztojevszkijnél a beszédből nemcsak azt tudjuk meg, amit az egyes +ember mond, vagy mondani akar, hanem azt is, amit elhallgat. És a +lelki hallásnak ez a lángeszű realizmusa tökéletesen behatol a +szavak titokzatos állapotába, az ittas, zavaros beszéd mocsaras +felületébe, az epileptikus roham szárnyaló, lihegő révületébe, a +hazug zavartságok bozótjába. A felhevült beszéd gőzéből támad fel a +lélek és a lélekből lassanként kikristályosodik a test. Anélkül, +hogy az ember tudná, a szó ködéből, a beszéd ópiumfüstjéből testi +képben száll fel a beszélő viziója. Amit mások szorgalmasan +összerakott mozaikkal, színnel, rajzzal és elhatárolással érnek el, +Dosztojevszkijnél látományszerűen gomolyog ki a kép a szóból. +Dosztojevszkijnél szinte delejes álomban álmodjuk meg alakjait, +mihelyt beszélni halljuk őket. Dosztojevszkijnek nincs szüksége rá, +hogy grafikusan rajzoljon, mert beszédének hipnozisában mi magunk +leszünk látnokokká.</p> +<p>Egy példát hozok fel: a «Félkegyelmű»-ben az öreg, patologikusan +hazug tábornok Myskin herceggel sétál és elmeséli emlékeit. +Hazudozik, mind mélyebben belecsúszik hazugságaiba és egészen +belebonyolódik. Beszél, beszél, beszél. Oldalakon keresztül folynak +hazugságai.</p> +<p>Dosztojevszkij egy sorral sem írja le tartását, azonban +beszédéből, botlásaiból, fennakadásaiból, ideges sietségéből +kiérzem, mint megy Myskin mellett, mint bonyolódik bele beszédébe, +látom, amint feltekint és a hercegre óvatos oldalpillantást +<span class="pagenum"><a name="Page_160" id= +"Page_160">-160-</a></span> vet, hogy vajjon elhiszi-e; látom, +amint megáll, remélve, hogy a herceg félbe fogja szakítani. Látom, +amint izzadság gyöngyözik homlokán, látom, hogy eleinte lelkesült +arca most görcsösen megvonaglik a félelemtől, látom, amint +összekuporodik, mint egy kutya, amely fél a veréstől és aztán látom +a herceget, aki átérzi és lefojtja a hazugnak minden erőfeszítését. +Hol van ez megírva Dosztojevszkijben? Sehol! Egyetlen egy sorban +sem! És mégis indulatos világossággal látom az arc minden egyes +redőjét. Valahol a beszédben, a hangsúlyozásban, a szótagok +elhelyezésében van a látnok csodaszere és a visszaadás művészete +olyan mágikus, hogy még az elkerülhetetlen finomságvesztés dacára +is, melyet a bármely idegen nyelvre fordítás okoz, ott remeg +alakjainak egész lelke. Az ember egész karaktere Dosztojevszkijnél +beszédének ritmusában van. És ez az összesűrítés lángeszű +intuitiójának gyakran parányi kis részlettel, néha egy szótaggal +sikerül. Mikor Karamasoff Fedor a Grusenkának írt levele borítékára +a név mellé odaírja: «Kis báránykám!» akkor látni lehet a szenilis +kéjenc arcát, rossz fogait, amelyeken át a nyál csurog mosolygásra +rántott ajkaira és ha az «Emlékek a halottasházból» szadisztikus +majorja a botbüntetésnél azt kiáltja: Üs-sed, Üs-sed! ebben a kis +idézetben benne van egész jelleme, egy égő kép, a sóvárgás +lihegése, a tétova szemek, a kivörösödött arc, a gonosz kéj +hörgése. Dosztojevszkijnél ezek a kis realisztikus részletek, +amelyek hegyes horgokként akaszkodnak be érzésünkbe és +ellenállhatatlanul belerántanak az idegen élménybe, művészetének +legválogatottabb eszközei <span class="pagenum"><a name="Page_161" +id="Page_161">-161-</a></span> és egyben az intuitív realizmusnak a +programmos naturalizmus feletti nagyszerű diadala. És +Dosztojevszkij még nem is nagyon pazarolja ezeket a részleteket. +Egyetlenegyet helyez oda, ahol mások százat használnak fel, de a +legvégső igazságnak ezeket a kis, kegyetlen részleteit valami kéjes +«raffinement»-nal tartogatja és a legmagasabb izgalmaknak éppen +abban a pillanatában lep meg velük, amikor az ember legkevésbbé +várja. A rajongás kelyhébe könyörtelen kézzel mindig beleönti a +földi létnek egy epecsöppjét, mert valóság és igazság előtte +egyértelmű az antiromantikussal és antiszentimentálissal. +Dosztojevszkij és ezt nem szabad egy percig sem elfelejteni, +ellentéteinek nemcsak foglya, hanem prédikátora is. Szenvedélye, a +művészetben is, az élet két végét, a legkegyetlenebb, +legmeztelenebb és legsárosabb valóságot, a legnemesebb, +legfenségesebb álmokkal összepárosítani. Azt akarja, hogy minden +földiben érezzük az istenit, a valóságban a képzeletet, a +fenségesben a közönségest, a leszűrt lélekben a föld roszizű sóját +és mindezt mindig egyszerre. Azt akarja, hogy meghasonlottan +élvezzünk, amint ő maga is meghasonlottan érez, itt sem tűr +összhangot, kiegyezést. Minden művében megvan ez a késéles +széttagoltság, sátáni részletezéssel a legfinomabb pillanatokat +szétbontja és az élet legszentebb dolgaiból is kivigyorog +banalitása. Csak a «Félkegyelmű» tragédiájára emlékeztetek, hogy +láthatóvá tegyem az ellentétek ily pillanatát. Rogosin meggyilkolja +Natasát és most Myskint, a fivért keresi. Rátalál az utcán és +kezével megérinti. Nem is kell, hogy egymáshoz szóljanak, mert a +borzasztó sejtelem már mindent előre tud. <span class= +"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> Az +utcán át bemennek a házba, ahol a meggyilkolt fekszik. Nagyságnak +és ünnepélyességnek valami szörnyű előérzete támad fel az egyikben, +megzendül a világ. Egy élet mindkét ellensége, érzésben testvérek, +odalépnek a szobában a meggyilkolthoz. Natasa ott fekszik halottan. +Érezzük, hogy ezek az emberek most a legvégsőt is meg fogják +egymásnak mondani, amint szemben állanak az asszony hullájánál, aki +összeveszítette őket. És aztán megindul a beszélgetés, – és a +meztelen, brutális, izzón földi, ördögien szellemi tárgyilagosság +arculüt minden égit. Arról beszélnek mint első, legfontosabbról: +vajjon a hulla szagos lesz-e. És Rogosin csontvágó +tárgyilagossággal beszéli el, hogy jó «amerikai viaszkosvásznat» +vett és «négy kis üveg fertőtlenítő folyadékot» öntött rá.</p> +<p>Ezek a részletek azok, amelyeket én Dosztojevszkijnél +szadisztikusnak, sátáninak nevezek, mert itt a realizmus több, mint +puszta technikai műfogás, mert metafizikai bosszú, titokzatos +kéjnek kitörése, hatalmas, irónikus kiábrándítás. A «négy kis üveg» +számszerűsége, «amerikai viaszkosvászon!» a részletek borzalmas +pontossága nem más, mint a lelki harmónia szándékos feldúlása, az +érzés egysége elleni irtózatos lázadás. Itt az igazság, önmagát +túllépve, már kicsapongássá, vétekké és kínzássá válik és +Dosztojevszkijt elviselhetetlenné tennék az érzések egéből a +valóság piszkos kőbányáiba való e borzalmas lezuhanások, hogyha ily +hatalmas ellentéteknek nem volna hasonló ellentét-párja, ha nem +támadna fel nála valami rendkívüli lelki rajongás a durva való +legmocskosabb szögletében is. <span class="pagenum"><a name= +"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> Gondoljunk csak vissza +Dosztojevszkij világára. Tisztán társadalmilag, az egész egy +féreglyuk, az élet csatornájának széle, mindenütt a szegénység és +nyomorúság legfojtóbb légkörében. Mert regényellenes és mert +ellensége az érzés túltengésének, szándékos tudatossággal +színhelyül mindig a banalitást választja. Csupa piszkos +pincehelyiség, amely sörtől és pálinkától bűzlik, szűk, fojtó +«koporsó» szobák, amelyeket csak fafalak választanak el egymástól, +sohasem szalonok, hôtelek, paloták, irodák. És embereiben +szándékosan nincs semmi különös «érdekfeszítő»; tüdővészes +asszonyok, elzüllött diákok, semmittevők, tékozlók, naplopók, de +sohasem társadalmi egyéniségek. Éppen ebbe a komor mindennapiságba +állítja korának legnagyobb tragédiáit. Minden képzeletet +felülmúlóan emelkedik ki a nyomorúságosból a fenséges. Semmi sem +hat démonibban nála, mint a külső józanságnak és lelki mámornak, a +földi szegénységnek és a jóság pazarlásának ez az ellentéte. +Korcsmákban részeg emberek hirdetik a «harmadik birodalom» +megjöttét és szentje, Aljósa, azalatt beszéli el a legszebb +legendát, amíg egy utcaleány ül az ölében. Mulatókban és +kártyabarlangokban bontakoznak ki a jóság és jelenések apostolai és +Raskolnikoff legfenségesebb jelenete, ahol a gyilkos földreveti +magát és az egész emberiség szenvedése előtt meghajtja a fejét, egy +dadogó szabónál, Kapernaumovnál játszódik le, egy utcaleány szobája +szegletében.</p> +<p>Szenvedélyessége átdobogja az egész életet, meg nem szakított +váltakozó áramban, forrón, vagy hidegen, hidegen vagy forrón, de +sohasem <span class="pagenum"><a name="Page_164" id= +"Page_164">-164-</a></span> langyosan, egészen az apokalipszis +értelmében. Az ellentétek őrjöngésében a költő mindig +szemtől-szembe állítja a fenségest a banálissal és a felizgatott +érzéseket egyik nyugtalanságból a másikba kergeti. Dosztojevszkij +regényeinél ezért soha nem jutunk pihenőre, sohasem ölel körül az +olvasás szelid, muzikális ritmusa, sohasem hagy nyugodt lélekzetet +vennünk, az olvasó mindig nyugtalanul rezzen fel, mintha elektromos +ütések érnék és mindig izzóbb, égőbb, nyugtalanabb, kíváncsibb +lapról-lapra. Amíg költői hatalmában vagyunk, hozzá hasonlókká +válunk. Amint önmagában, az örökké dualistában, a kettéhasadás +keresztfájára feszített emberben, mint alakjaiban, úgy az olvasóban +is szétrobbantja Dosztojevszkij az érzés egységét.</p> +<p>Előadásának örök sajátszerűsége ez, és lebecsülés volna oly +ipari kifejezéssel illetni, mint «technika», mert ez a művészet +közvetlenül Dosztojevszkij egyéniségéből ered, érzésének égő, ősi +kettéhasadásából. Világa megnyilatkozó igazság és titok, egyben a +valóságnak delejes álmú felismerése, tudomány és bűvészet. A +legmegfoghatlanabb érthetővé válik és a megérthető megfoghatlanná; +mert bár a problémák a lehetőségek legszélsőbb szélén tulhajolnak, +sohasem zuhannak alá az alaktalanságba. Alakjainak látnoki és +reális részletei hallatlan erővel markolnak bele a földi valóságba +és sohasem siklanak át valami árnyékvilágba. Akit Dosztojevszkij +lerajzol, annak lényét látnokilag, idegszálainak legvégsőbb +összekuszáltságáig ismeri, álmainak tengerfenekéig nyúl le, elkapja +szenvedélye lázát, átszűri ittasságát, a lelki élmény egy +lélegzetvétele <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= +"Page_165">-165-</a></span> sem vész el nála és egy gondolatot sem +ugrik át. Művészetének foglya körül a lélektani láncot +szemről-szemre kovácsolja. Nincsenek nála lélektani tévedések, +nincs bonyodalom, amelyet látnoki értelme, távolba látó logikája át +ne sugározna. Sohasem vét és nem hibázik a belső igazság ellen. A +léleknek és a látomásnak mily beláthatlan, elpusztíthatlan remek +palotáit építi fel! Petrovics Porfirnak és Raskolnikoffnak +szóharca, a bűnök felépítése, a Karamasoffok logikai labirintja +páratlan szellemi felépítmény, hibátlan, mint a mathematika és +mégis mámorosító, mint a zene. A szellem legfensőbb erőit a lélek +látnoki voltával új mély igazsággá egyesítik, mélyebbé, mint aminőt +az emberiség valaha ismert.</p> +<p>De mégis – erre a kérdésre felelnünk kell – miért hat az +igazságának démoni tökéletessége dacára, Dosztojevszkij életműve, +minden földi mű legföldibbje, földöntúlian reánk; világ ez, de +mégsem mienk, hanem mellette, vagy felette való. Miért állunk benne +legmélyebb érzésünkkel és miért vagyunk hozzá valahogy idegenek? +Regényeiben miért ég valami mesterséges fény, miért +hallucinációkkal és álmokkal teli? Miért érezzük ezt a legtúlzóbb +realistát inkább alvajárónak, mint a valóság szobrászolójának? +Miért nincs minden tűz, sőt túlfűtöttség dacára termékenyítő +napsugár benne, hanem valami fájó, véres és vakító északi fény, az +életnek ember valaha adta legigazabb ábrázolását miért nem érezzük +mégsem úgy, mint a való életet? Mint saját életünket?</p> +<p>Megpróbálok felelni reá. Dosztojevszkijnél a másokkal +összehasonlítás legmagasabb mértéke <span class="pagenum"><a name= +"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> is kicsi, csak a +világirodalom legfenségesebbjeit, leghalhatatlanabbjait lehet +hozzámérni. Én előttem a Karamasoffok tragédiája nem kisebb, mint +az Oresteia bonyodalmai, Homér epikája, és Goethe műveinek fenséges +körrajza. Mindezek a művek sokkal egyszerűbbek, szerényebbek, +megismerésben kevésbbé gazdagok, és nem oly jövővel terhesek, mint +a Dosztojevszkijé. De mégis valahogy szelidebbek és barátságosabbak +lelkünkhöz, az érzés megoldását adják, míg Dosztojevszkij csak a +megismerést adja. Azt hiszem, ennek a felszabadulásnak köszönik, +hogy nem oly emberiek, nem csak emberiek. A ragyogó égnek, a +világnak, mezőknek és réteknek lélegzete, az ég csillagtekintete, +mint szent keret veszi őket körül, ahová az elijesztett érzés +felszabadulva menekül, és fellélegzik. Homérban a csatáknak, az +emberek legvéresebb mészárlásainak közepette pár sor leírás áll, és +beszívjuk a tenger sós lehelletét, a véres szintér felett +Görögország ezüstös fénye ragyog és érzésünk boldogan ösmer rá, +hogy az emberek dübörgő küzdelme kis, semmis bolondság a dolgok +örök voltával szemben. Fellélegzünk, meg vagyunk váltva az emberi +bánattól. Faustnak is meg van a maga Husvétvasárnapja, amikor önnön +kínja a szétdúlt természetbe lendül és ujjongását beledobja a +világtavaszba. Mindezekben a művekben a természet megvált a földi +világtól, az emberek világától. Dosztojevszkijnél azonban hiányzik +a tájék, hiányzik a kiszabadulás. Az ő kozmosa nem a világ, hanem +csak az Ember. Süket a muzsikához, vak a képekhez, nem érzi a +tájékot, a természettel, művészettel <span class="pagenum"><a name= +"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> szemben valami borzalmas +közönbösséggel viseltetik: ez az ára kifürkészhetetlen, +összehasonlíthatatlan emberismeretének. És minden Csak-Emberi az +elégtelenség bánatát rejti magába. Az ő istene csak a lélekben +lakik és nem a tárgyakban, hiányzik belőle a pantheizmusnak az a +drága magva, amely a német és a görög műveket oly boldogítóvá és +felszabadítóvá teszi. Dosztojevszkij művei szellőzetlen szobákban, +sáros utcákon, füstös korcsmákban játszódnak le valahogy, fojtón +emberi és nagyon is emberi levegő van bent, amelyen nem zúgat át +megtisztítóan az égboltok szele és az évszakok rohanása. Próbáljunk +csak visszaemlékezni hatalmas műveire: a «Raskolnikoff»-ra, a +«Karamasoffra», a «Félkegyelmű»-re, vajjon melyik évszakban, melyik +vidéken játszódnak le, nyáron, tavasszal, vagy ősszel? Talán meg is +mondja valahol, de nem érzi az ember. Az ember belélegzi, érzi, +kóstolja, de nem éli át. Valahol a szív legsötétebb kamrájában +játszódnak le, amelyet a felismerés villámcsapásai cikázón +világítanak meg, az agyvelő légüres üregében, csillagtalan, +virágtalan, csend és hallgatás nélkül. Lelkeiknek égboltját +elhomályosítja a nagyvárosok kéményfüstje. Hiányzanak nála az +emberitől való megváltás nyugvópontjai, azok a lelki pihenők, +amelyek az ember legértékesebbjei, melyek legboldogabbá teszik, +mikor tekintete önmagáról és a szenvedéseiről az érzéketlen, +szenvedélytelen világ felé fordul. És ez az árnyékszerű könyveiben: +nyomornak és sötétségnek szürke faláról domborulnak alakjai, nem +állnak szabadon és tisztán, való világban, <span class= +"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> hanem +pusztán az érzés végtelenségében. Az ő köre a lélek világa és nem a +természet az ő országa, hanem csak az Emberiség.</p> +<p>De az ő emberisége, bármily csodálatosan valószerű minden egyes +részlete, bármily hibátlan logikai szerkezete, összességében mégis +bizonyos mértékben valószerűtlen: valami tapad hozzájuk az álmok +alakjaiból, és lépésük úgy tűnik az ürben, mint az árnyékoké. Ezzel +nem azt mondtam, hogy nem volnának valamiképpen valóságok. Sőt +ellenkezőleg: túlságosan azok! Mert Dosztojevszkij pszichológiája +hibátlan, de embereit nem plasztikusan, hanem valami fenséges +távlatból nézi és érzi át, mert egyesegyedül lélekből és nem +egyúttal testiségből formáltak. Dosztojevszkij embereit csak mozgó +és ruhába öltöztetett érzéseknek ösmerjük, idegekből és lélekből +való lényeknek, akiknél csaknem elfelejtjük, hogy vérük húson át +folyik. Az ember valahogyan nem is testileg nyúl hozzájuk. Műveinek +húszezer oldalán sehol sem olvassuk, hogy alakjainak valamelyike +ülne, ennék, innék, mert mindig csak éreznek, beszélnek, vagy +harcolnak. Nem is alszanak (hacsak tán nem nappali álmodozásban), +nem nyugszanak, mindig lázasak, mindig gondolkodnak. Sohasem élnek +élettanilag, mint a növények vagy állatok, mindig izgatottak, +nyugtalanok, megfeszültek, és mindig ébren vannak. Ébren, sőt +túléberen. Mindig lényüknek felfokozottságában. Mindegyik bírja +Dostojevszkij lelki áttekintőképességét, valamennyien távolbalátók, +telepátikusok, hallucinálók, mind jósok és lényüknek legbensőbb +mélyéig át vannak itatva a lélektan tudományával. Emlékezzünk csak +reá, <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= +"Page_169">-169-</a></span> a közönséges, banális életben az +emberek azért állanak egymással és a sorssal harcban, mert nem +értik meg egymást, mert csak földi értelemmel bírnak. Shakespeare, +az emberiség másik nagy lélekbuvára, tragédiái felét erre a velünk +született tudatlanságra, erre a sötétségből való alapra építi, +amely ember és ember között, mint valami vaksors, mint a +megbotránkozás köve fekszik. Lear nem bízik a leányában, mert nem +is sejti nemeslelkűségét, a szeretet nagyságát, amely elsáncolja +magát a szemérmetesség mögé, Othello ismét Jágóra hallgat, mint +besugóra, Caesar szereti Brutust, a gyilkosát, és valamennyien a +földi világ valódi lényegének: a csalódásnak áldozatai. +Shakespearenél éppen úgy, mint a való életben, a félreértés, a +földi képességek elhatároltsága, teremtő tragikai erővé, minden +összeütközés forrásává válik. Ám Dosztojevszkij mindentudó emberei +nem ismerik a félreértést. Mindegyik mint egy próféta sejti meg a +másikat, a legvégső határig maradéktalan megértik egymást, a +szavakat szinte kiszívják a szájból, még mielőtt kimondták volna és +az érzés méhéből előre kiveszik a gondolatokat. Megszimatolnak, +megsejtenek egymásról mindent előre, sohasem csalatkoznak, sohasem +csudálkoznak és titokzatos megérzésben mindegyik lelkét átfogja a +másik gondolata. A nem ismert, a tudatalatti náluk túlfejlett, +valamennyien próféták, táltosok és látók, akiket Dosztojevszkij +lényének és tudásának misztikus átható képességével ruház fel. Hogy +jobban megérttessem magam, egy példát választok: Philipovna Natasát +Rogosin meggyilkolja. Már az első napon, amikor az asszony +<span class="pagenum"><a name="Page_170" id= +"Page_170">-170-</a></span> megpillantja, tudja és valahányszor az +övé lesz, tudja, hogy meg fogja gyilkolni, elmenekül előle, mert +tudja és visszatér hozzá, mert vágyódik elkerülhetetlen sorsa után. +Már hónapokkal előbb ösmeri a kést is, amely majd szívét átszúrja. +Rogosin is tudja, ő is ismeri a kést és éppen így Myskin. Ajkai +reszketnek, ha egyszer véletlenül, beszédközben, Rogosin játszani +kezd ezzel a késsel. És Karamasoff Fedor meggyilkolásánál +hasonlóképpen mindenki tudja a leglehetetlenebbet. A staretz térdre +hull, mert megérzi a bűnt, sőt a gúnyolódó Rakitin is meg tudja +fejteni e jeleket. Aljosa megcsókolja atyja vállát, amikor búcsúzik +tőle, érzése is sejti, hogy nem fogja többé viszontlátni. Ivan +Tsermasnajába utazik, hogy ne legyen tanuja a gyilkosságnak. A +piszkos Smerdjakoff mosolyogva előre megmondja neki. Mind, mind +tudják azt a napot és órát és a helyet, valami prófétai ihlet +túlzásában, amely valószínűtlennek látszik sokoldalúsága miatt. +Valamennyien próféták, felismerők, mindent megértők.</p> +<p>Ebben a lélektanban felismerhetjük, hogy a művész előtt minden +igazságnak kétféle alakja van. Bár Dosztojevszkij az embert +mélyebben ismeri, mint előtte bárki más, mégis Shakespeare túltesz +rajta az emberiség ismeretében. Felismerte a lét vegyességét, a +közönségest és közönyöst a nagyszerű mellé állította, ott, ahol +Dosztojevszkij mindent a végtelenbe fokoz fel. Shakespeare a +világot a testben ismerte fel, Dosztojevszkij a szellemben. Az ő +világa talán a világ legtökéletesebb hallucinációja, a lélek mély +és prófétai álma, álom, mely túlszárnyal a valóságon, realizmus, +amely önmagán túl a fantasztikum világába ér. <span class= +"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> A +realizmuson felülemelkedő Dosztojevszkij, minden határok áthágója, +nem a valóságot rajzolja, mert a valóságot önönmagán túl +felfokozta.</p> +<p>A világot itt tehát belülről, egyedül a lélekből formálta +művészetté, belülről kötötte meg és belülről oldotta meg. A +művészet e legmélyebb és legemberibb fajának nincsenek ősei az +irodalomban, sem Oroszországban, sehol a világon. Ennek az +életműnek csak a messzeségben vannak testvérei. Kínlódása néha a +görög tragédiákra emlékeztet, ez az emberfeletti kín az emberekben, +akik a túlhatalmas sors karmai között vergődnek és talán +Michel-Angelóra emlékeztet a léleknek misztikus, megkövesült, +megoldhatatlan szomorúságával. Mégis Dosztojevszkijnek minden +időkön át Rembrandt az igazi testvére. Mind a ketten kínlódás, +nélkülözés, megvetésből álló életből származnak, a földi lét +kitagadottjai, akiket a pénz vesszői korbácsoltak alá az emberi lét +legmélyebb fenekéig. Mindketten ösmerik az ellentétek teremtő +értelmét, a sötétség és világosság örök küzdelmét és tudják, hogy +nincs mélyebb szépség a lélek szent szépségénél, amelyet a lét +egyszerűségéből merítenek. Amint Dosztojevszkij szentjeit orosz +parasztok, játékosok és gonosztevők közül választja, úgy alakítja +Rembrandt bibliai képeit a kikötők utcáiról felszedett modellekből: +mert mindkettő úgy látja, hogy az élet legalantabb formáiba valami +titokzatos, új szépség van berejtve, mindkettő a nép söpredékében +találja meg Krisztusát. Mindketten ismerik a földi erők, a fény és +homály örökös játékát és ellenjátékát, amely az élőben és a +lelkiben egyforma erővel uralkodik és itt is, ott is az élet +legmélyebb <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span> sötétségéből veszik a sugárzást. Minél +mélyebben tekint az ember Rembrandt képeinek, Dosztojevszkij +könyveinek mélységébe, annál jobban látja a világi és szellemi +formák végső titkának kiküzdését: az általános emberszeretetet. És +ahol a lélek elsőbb csak árnybavesző alakokat, komor valóságot vél +látni, mélyebbre pillantva felismeri megismerő gyönyörűséggel a +kivívott világosságot, azt a szent sugárzást, amely, mint valami +mártirkorona ül az élet legvégső dolgain.</p> +<h3>Építészet és szenvedély.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>«Nem szeret az igazán, aki mértékkel szeret!»</p> +<p class="right"><i>La Boetie.</i></p> +</div> +<p>«Mindent egész a szenvedélyességig űzöl», Philipovna Natasa e +mondása Dosztojevszkij minden emberére ráillik, de valamennyi +között Dosztojevszkijt találja legjobban szíven. Ez a hatalmas az +életjelenségek elé csak szenvedéllyel tud lépni és azért +legodaadóbb szerelmében legszenvedélyesebb: a művészetben. +Természetes, hogy a teremtő folyamat, a művészi fáradozás nála nem +rendszeresen felépítő, hidegen számító, mint egy épületnél. +Dosztojevszkij lázban ír, lázban gondolkodik, lázban él. Keze alatt +kettős veréssel ver a pulzusa, amint a szavakat, mint valami elomló +kis gyöngyláncokat, végigpergeti a papiron (idegesen kurtított +betűkkel ír, mint minden heves ember) és idegei szinte görcsösen +vonaglanak. Az alkotás nála önkívület, kínzás, gyönyörűség, +összeomlás, fájdalomig fokozott kéj, kéjig fokozott fájdalom, +örökös feszültség, túlhatalmas életének örökké ismétlődő vulkánikus +kitörése. <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= +"Page_173">-173-</a></span> «Könnyek között» írta a 22 éves +Dosztojevszkij első regényét, a «Szegény emberek»-et és azóta +minden műve válság, betegség. «Idegesen, kínok és gondok közt +dolgozom. Hogyha megerőltetve dolgozom, fizikailag is beteg vagyok» +és tényleg az epilepsia, titokzatos betegsége, lázas, gyulladt +ritmussal, sötét, tompa gátlással nyomul be művének legfinomabb +remegésébe is. De Dosztojevszkij mindig lényének teljességével, +hisztérikus dühvel alkot. Még művének legkisebb, látszólag közönbös +része, mint például hirlapi cikkei is, szenvedélyének tüzes +tégelyében olvadtak meg és ömlöttek formába. Sohasem alkot költői +erejének csak levált, szabadonható részével, könnyen, mintegy +csuklóból, a technika játékos könnyűségével, hanem a történésbe +mindig egész fizikai izgalmát beledobja és alakjaival élete +legvégső idegéig szenved és együttérez. Minden műve őrült +viharverésben, mintegy robbanólag árad szörnyű légnyomáson át. +Dosztojevszkij nem tud benső részvét nélkül alkotni s reá is illik +az ismert mondás Stendhalról: «Lorsqu’il n’avait pas d’émotion, il +était sans esprit!» Hogyha Dosztojevszkij nem volt szenvedélyes, +akkor nem volt költő.</p> +<p>De a szenvedély épp oly bomlasztó elemmé válik a művészetben, +amennyire alkotni képes. Az erők káoszát teremti, amelyből a tiszta +szellem váltja csak ki az örök formákat. Minden művészetnek +szüksége van a nyugtalanságra, mint az alkotóerő ösztönzőjére, de +épp annyira van szüksége fölényesen megfontolt nyugalomra, amikor a +tökéletességet mérlegeli. Dosztojevszkijnek hatalmas, a valóságot +mintegy gyémántként átfúró szelleme ismeri azt a márványszerű, +acélos <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span> hidegséget, amely körüllebegi a nagy +műalkotásokat. Szereti, isteníti a nagy építészeti formákat, a +pompás méreteket, terveket készít a világ fenséges rendjéről, de az +alapzatot újra és újra elönti szenvedélyes érzése. Az örök +kettősség szív és lélek között, művébe is behatol és itt mint a +művészi formák és szenvedély ellentéte mutatkozik. Hiába próbál +Dosztojevszkij, mint művész, tárgyilagosan alkotni, kívülmaradni, +csak elbeszélni és formálni, epikusnak lenni, az események +elbeszélője, az érzések analitikusa lenni. Ellenállhatatlanul +ragadja magával szenvedélye, szenvedésben és együttérzésben mindig +be, a saját világába. Dosztojevszkijnek legtökéletesebb műveiben is +van valami a kezdet zűrzavarából, sohasem éri el a harmóniát. +(«Gyűlölöm a harmóniát» – így kiált fel Karamasoff Iván, +Dosztojevszkij legtitkosabb gondolatainak elárulója.) Itt sincs +béke forma és akarat között, nincs kiegyezés, hanem örökös belső és +külső harc Óh, lényének örök kettőssége, amely minden formán +áthatol, a hideg kéregtől egész az izzó magig! Lényének örökös +dualizmusa az epikus műben felépítés és szenvedély közti harcot +jelenti.</p> +<p>Sohasem éri el Dosztojevszkij regényeiben azt, amit a szakember +«epikus előadásnak» nevez, a nagy titkot, mozgalmas eseményeket +nyugodt ábrázolásban megkötni, amit Homértől Kellerig és Tolsztojig +az ősök végtelen sorozata mesterről mesterre örökölt át. +Szenvedélyesen formálja világát és csak szenvedélyesen, izgalmi +állapotban élvezhetők. Könyveiben sohasem érezzük az otthonosságnak +azt a szelid, elringató ritmusos érzését, sohasem érezzük magunkat +az <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= +"Page_175">-175-</a></span> eseményeken kívül és biztonságban, mint +valami biztos parton, ahol a viharzó tenger örvénylését és +zűrzavarát, mint valami színjátékot figyeljük. Az ember nála mindig +fel van kavarva, tragédiába bonyolítva. Vérünkben úgy érezzük +alakjainak válságát, mint egy betegséget, és felkorbácsolt +érzésünkben úgy égnek a problémák, mint valami gyulladás. Összes +érzékeinkkel együtt belemárt izzó légkörébe, odalök a lélek +örvényének szélére, ahol lihegve, szédülő érzéssel, elfuló +lélegzettel állunk meg. És csak amikor érverésünk is olyan, mint az +övé, amikor mi is áldozatai lettünk démoni szenvedélyének, akkor +uraljuk mi a művet és akkor ural egészen bennünket. Dosztojevszkij +azt szereti, ha regényeit felfokozott, felizgatott emberek élvezik, +épp olyanok, aminőket hőseiül választ. A kölcsönkönyvtárak +fogyasztói, az olvasás kényelmes asztfaltbetyárai, a kitaposott +problémák járdáján sétálók, le kell mondjanak róla és ő is lemond +róluk. Csak az izzó ember, a szenvedélyre gyulladt, az érzésben +lángoló talál utat igazi szférájába.</p> +<p>Nem lehet eltagadni, eltitkolni, sem kiszépíteni: +Dosztojevszkijnek viszonya az olvasóhoz nem barátságos, nem +kellemes, hanem veszedelmes, kegyetlen, kéjes ösztönök ellentétével +van teli. Valami oly szenvedélyes viszony ez, mint férfi és asszony +közt, nem mint más költőknél, a barátságnak és bizalomnak viszonya. +Kortársai: Dickens, Keller Gottfried szelid rábeszéléssel, muzsikás +csalogatással hivogatják olvasóikat világukba, barátságosan +beszélgetve vonják be a történésbe, csak kíváncsiságát, +képzelőtehetségét izgatják, nem pedig, mint Dosztojevszkij egész +<span class="pagenum"><a name="Page_176" id= +"Page_176">-176-</a></span> felviharzó szívünket. Ő, a +szenvedélyes, egészen magáénak akar bennünket, nemcsak a +kíváncsiságunkat, érdeklődésünket, hanem egész lelkünket és egész +testi életünket kívánja. A belső légkört először villamossággal +tölti meg, és raffináltan fokozza érzékenységünket. Mintha +hipnotizálva volnánk, szenvedélyes akaratának hatása alatt +elveszítjük akaratunkat: Mint a varázsló tompa mormolása, +értelmünket végtelen és értelemnélküli hosszas beszélgetésekkel +fogja körül és titkokkal és célzásokkal izgatja fel részvétünket, +egészen mélyen bent. Nem tűri, hogy korán odaadjuk magunkat, az +előkészületek gyötrelmét fokozza kéjes hozzáértéssel, az emberben +lassan forrni kezd a nyugtalanság, de mindig halogatja, új alakok +előtérbe állításával, új képek lepergetésével az eseményekbe való +betekintést. Mindenttudó, kéjes erotikus, aki ördögi akaraterővel +tartja vissza a saját és a mi odaadásunkat, és ezzel a belső +nyomást, a légkör izgatottságát a végtelenségig fokozza. Fejünk +felett sorstól terhesen érezzük a tragikum felhőtáborát (milyen +soká tart Raskolnikoffban, míg megtudjuk, hogy mindezek az +érthetetlen lelkiállapotok gyilkossághoz való előkészületek és +idegeinkben mégis valami borzalmast érzünk előre!), a lélek +égboltján borzongó sejtések villámlanak. De Dosztojevszkij érzéki +kéjessége megmámorosodik a halogatás raffinementjában és az érzések +bőrét kis célzások tűszurásaival bizseregteti. Sátáni +vontatottsággal állít nagy jelenetei elé misztikus és +démoni-unalmas, hosszú fejezeteket, míg az idegemberben (más úgy +sem ért az ilyen dolgokhoz) lelki lázat, fizikai kínt teremt. Az +<span class="pagenum"><a name="Page_177" id= +"Page_177">-177-</a></span> ellentétek e fanatikusa a feszültség +gyönyörérzetét is egész a fájdalomig hajtja és csak amikor már forr +az érzés a szív túlfűtött kazánjában és a falak már majd +szétpattannak, akkor üt egyet a kalapáccsal szívünkre és akkor +cikázik el a fenséges pillanatok egyike, hol művének égboltjáról, +mint az istennyila sujt le szívünk mélyébe a megváltás. Csak amikor +a feszültség már elviselhetetlenné vált, akkor szakítja szét +Dosztojevszkij az epikus titkot és oldja fel a szétpattant érzést +puha, áramló, könnyektől nedves érzékenységgé.</p> +<p>Így fogja körül Dosztojevszkij ellenségesen, kéjesen, +raffináltan, szenvedélyesen olvasóját. Nem birkózva gyűri le őket, +hanem mint a gyilkos, aki órák és órákon át kering áldozata körül s +azután egy éles pillanattal átüti a szívet. Oly szenvedélyes önnön +lázongásában, hogy az ember kételkedik, vajjon lehet-e őt +egyáltalán epikusnak nevezni. Technikája robbantó, nem ás +lapátról-lapátra, kubikosként utat műveibe, hanem belülről, a +legutolsó atómig megfeszült erővel robbantja fel a világot és a +megváltott szívet. Előkészületei egészen földalattiak és úgy hatnak +az olvasóra, mint összeesküvés, mint villámgyors meglepetés. +Sohasem tudjuk, bár érezzük, hogy katasztrófa elé megyünk, hogy +mely emberekbe ássa be tárnáinak aknajáratait, honnan és mely +órában következik be a borzalmas kitörés. Mindegyiktől akna vezet a +történet központjáig és minden egyes ember a szenvedély +gyujtóanyagával van megtöltve. Hogy ki fogja a gyujtózsinórt +meggyujtani (például, hogy ki fogja az azonos egy gondolattól +megmérgezettek közül <span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span> Karamasoff Fedort megölni), hallatlan +művészettel el van rejtve egészen az utolsó pillanatig, mert +Dosztojevszkij, aki mindent sejtetni enged, nem árul el semmit +titkából. Az ember csak érzi, hogy a sors, mint valami vakondok +ássa alá az élet felületét, ássa be keményen egészen szívünk alá az +aknát és az ember a végtelen feszültségben ellankad, emészti magát, +a perc azon kis részéig, amely aztán, mint valami villám hasítja át +a nyomasztó levegőt.</p> +<p>Dosztojevszkijnek, az epikusnak ezekre a kis percekre, a +helyzetek hallatlan összpontosítására, a leírás eddig nem ismert +súlyára és szélességére van szüksége. Ilyen intenzitást, ilyen +összpontosítást csak monumentális művészet érhet el, csak ősvilági +nagyságú és mitikus lendületű művészet. Itt a terjedelmesség nem +szószátyárság, hanem architektura: amint a piramisok csucsainak +óriási alapokra, Dosztojevszkij csúcsos magasságú jeleneteinek +regényei hatalmas méreteire van szüksége. És valóban, mint +hazájának nagy folyói: a Volga és a Dnyeper, úgy folynak az ő +regényei is tova. Valamennyiükben van valami folyamszerű és az élet +hatalmas sokasága lassan hullámozva gördül tova. Ezer és ezer +oldalon keresztül, néha a művészi alkotás partjait átlépve a +politikának sok görgetegét és a vitának sok kavicsát ragadják +magukkal. Gyakran, ahol az inspiráció kihagy, széles, homokos +helyeket találunk. Már-már úgy látszik, hogy kiapad. Az események +rohama akadozva és fáradságosan préseli át magát kanyarodókon és +zavarokon, az áramlás órákra megáll a dialógusok fövénybuckáin, +<span class="pagenum"><a name="Page_179" id= +"Page_179">-179-</a></span> míg ismét megtalálja mélységét és +szenvedélyének lendületét.</p> +<p>De aztán a tenger, a végtelenség közelében hirtelen elérjük a +rohanó folyam hallatlan helyeit, ahol a széles elbeszélés forgóvá +szorul, ahol a lapok szinte röpülnek, az iram aggasztó és az +elkapott lélek az érzés örvényébe zuhan alá. Már érezzük a közeli +mélységet, már mennydörög a vízesés, az egész széles, súlyos tömeg +hirtelen tajtékzó sebességgé válik és amint vízesés mágneses +erejétől vonzott elbeszélés habtorlata a katarzis felé áramlik, úgy +száguldunk át mi is önkéntelenül gyorsabban ezeken az oldalakon és +aztán mintegy szétzúzott érzéssel belerohanunk hirtelen az +események szakadékába.</p> +<p>És ez az érzés, ahol az élet óriási összege egy számmá sűrül +össze, a legvégső összpontosításnak ez az érzése, amely egyszerre +kínzó és szédítő és amelyet ő maga egyszer «toronyérzésnek» +nevezett, ez az isteni őrület, amely önnön mélységei felé hajol, +hogy a halálos lezuhanás üdvösségét megsejtve érezze, ez a +legvégsőbb érzés, amelyben az ember egész életével a halált is +megérzi, ezek egyben Dosztojevszkij nagy regénypiramisainak +láthatatlan csúcsai. Mintha minden regényét talán ezért, a fehéren +izzó érzés e pillanataiért írta volna. Dosztojevszkij húsz vagy +harminc ilyen nagyszerű helyzetet teremtett és valamennyien a +szenvedélyes összepréselés oly páratlan vehemenciájával bírnak, +hogy nemcsak első olvasásra, amikor az ember szinte védtelenül ki +van nekik szolgáltatva, hanem negyedszerre és ötödszörre is, mint +valami tüzes nyíl ütnek át a szívünkön. <span class= +"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> Az +ilyen pillanatokban az egész könyv összes alakjai összegyülnek +egyszerre egy szobába, valamennyien akaratuknak legvégső +feszültségében. Minden utca, minden folyó, minden erő +boszorkányosan egybefut és egyetlen gesztusban, egyetlen +mozdulatban, egyetlen szóban oldódik fel. Csak a «Démonok» azon +jelenetére emlékeztetek, ahol Satov arculütése «száraz csapásával» +szétszakítja a titkok pókhálóját, vagy ahol a «Félkegyelmű»-ben +Natasa a százezer rubelt tűzbe dobja, vagy a «Raskolnikoff» és a +«Karamasoff» vallomási jelenete. Művészetének e legmagasabb, már +nem is anyagszerű, hanem egészen elementáris erővel ható +pillanataiban a szenvedély és architektura maradéktalanul párosul. +Dosztojevszkij csak az extázisban egységes ember és csak ezekben a +kurta pillanatokban tökéletes művész. De ezek a jelenetek tisztán +művészi szempontból a művészetnek az ember feletti páratlan +diadalai, mert csak visszalapozva vesszük észre, hogy milyen +zseniális kiszámítottsággal vezetnek fel a lépcsők ehhez a +magaslathoz, hogy mily tudatos elosztással egészítik ki egymást +mágikusan emberek és körülmények, hogy a hatalmas ezer számjegyű és +összefont egyenlet mint oszlik fel hirtelen a legkisebb számban, az +érzés végső maradéknélküli egységében: az önkívületben. +Dosztojevszkijnek ez a legnagyobb művészi titka, hogy minden +regényét ilyen csúcsokig építi fel, amelyekben az érzés egész +villamos atmoszférája összegyül és amelyek a sors villámát hibátlan +biztonsággal fogják fel.</p> +<p>Rámutassunk-e még külön ez egyedülálló művészi forma eredetére, +amelynek Dosztojevszkij <span class="pagenum"><a name="Page_181" +id="Page_181">-181-</a></span> első ura és amellyel hasonló +mértékben talán sohasem fog bírni művész? Megmondjuk-e még, hogy az +összes életerőknek egyetlen pillanatban való ilyen felcikázása nem +más, mint saját életének és démoni betegségének kézzelfogható, +művészetté vált formája? Sohasem volt még oly gyümölcshozó művész +szenvedése, mint az epilepsziának ez a művészivé átváltoztatása, +mert soha Dosztojevszkij előtt nem tudta művészet az idő és tér ily +legkisebb egységébe az élet teljességének hasonló töményített +voltát beleszorítani. Ő, aki ott állott a Szemenovszkij-téren, +bekötött szemmel és két perc alatt egész elmult életét mégegyszer +átélte és aki minden epileptikus rohamnál a tántorgó szédület és a +székről a földre való kemény lezuhanás között, mint egy látomást, +világokat szállt át, csak ő tudta elérni azt a művészetet, hogy +dióhéjnyi időbe az események egész kosmosát ágyazza be. Csak ő +tudta ilyen robbanó pillanatok valószerűtlenségéből a démoni +valóságot kikényszeríteni, hogy ezt a tér és időt átívelő +képességét alig vesszük észre. Művei a tömörítésnek valóságos +csodái. Csak egy példát említek: Olvassuk el a «Félkegyelmű» első +kötetét, amely több ötszáz oldalnál. A sors forgószele kavarog, +lelkek káoszán röpülünk át, sokszámú embert elevenít meg belűlről. +Utcákon át vándorlunk velük, házakban ülünk és egyszerre, ha az +ember véletlen rágondol, akkor fedezi fel, hogy az eseményeknek ez +az egész óriási tömege alig 12 órai időtartam alatt folyt le, +reggeltől éjfélig. A «Karamasoff»-oknak fantasztikus világa éppen +így mindössze néhány napba, Raskolnikoffé egy hétbe van +összemarkolva, a tömörítés oly mesterművei, <span class= +"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> aminőt +epikus még soha és az élet maga is csak a legritkább pillanatokban +ért el. Talán csak Ödipusz antik tragédiája, amely déltől estig +való szűk időközben perget le egy egész életet és mult generációk +életét, ismeri a magaslatról a mélységbe, a mélységről a magaslatba +való őrült rohanást, a sors könyörtelen felhőszakadását, de egyben +a lelki zivatarok tisztító erejét is. Semmiféle epikus művel nem +hasonlítható össze ez a művészet és ezért hat Dosztojevszkij a +legnagyszerűbb pillanatokban, mint drámaíró és regényei úgy hatnak, +mint beburkolt átalakított drámák. Végső fokon a Karamasoffok +lelkek a görög tragédiák lelkéből és Shakespeare húsából és véréből +valók. Bennük meztelen, védtelen és kicsinyen áll az óriási ember a +sors tragikus égboltja alatt.</p> +<p>És különös, a lezuhanások legszenvedélyesebb pillanataiban +Dosztojevszkij regényei hirtelen elveszítik elbeszélő jellegüket +is. Az érzések forróságában leolvad a vékony epikus héj és +elpárolog. Nem marad más, csak a sápadt, fehéren izzó párbeszéd. +Dosztojevszkij regényeiben a nagy jelenetek csupasz, drámai +párbeszédek. Átültethetjük őket a színpadra, a nélkül, hogy egy +szót hozzá kellene fűzni, vagy elhagyni, úgy ki van faragva minden +egyes figura, a nagy regényeknek szélesen áramló tartalma bennük +oly annyira drámai jelenetekké sűrül össze. Dosztojevszkij tragikai +megérzése, amely mindig valami végleges, valami hatalmas feszültség +felé, villámszerű kirobbanásig szorítja, epikai remekműveit e +magaslati ponton szinte maradéktalanul drámaivá formálja át.</p> +<p>Azt, ami e jelenetekben drámailag, sőt színházi <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> erővel +hat, természetesen mindjárt felismerték a gyorskezű színházi +mesteremberek és boulevard-drámaírók még a filológusok előtt és +gyorsan összeácsoltak néhány robusztus színdarabot a +«Raskolnikoff»-ból, a «Félkegyelmű»-ből és a «Karamasoff»-ból. +Azonban itt látszott meg, mily siralmasan hajótörést szenved minden +kísérlet, mely Dosztojevszkij alakjait kívülről, testileg, +sorsukban akarja megfogni, mennyire nem lehet őket légkörükből, +lelki világukból kiemelni és ritmikus ingerlékenységük viharos +atmoszférájától elválasztani. Dramatizáltan ezek az alakok oly +meztelenül és élettelenül hatnak, mintha lehántott fatörzsek +volnának az eleven, suttogó, zúgó fakorona-eredetijükhöz +hasonlítva, amely az égig ér és mégis ezer titkos idegszállal az +epikai talajban gyökerezik. Az érrendszer, amely könyvei száz és +száz lapjára ágazik el, sötétségből, célzásokból és sejtelmekből +szívja legerősebb képalkotó erejét. Dosztojevszkij pszichológiája +nem éles lámpafényre való és kineveti «átdolgozóit» és +kivonatolóit. Mert ebben az epikai alvilágban titokzatos lelki +kapcsolatok, földalatti áramlatok és árnyalatok vannak. Hőse nem +látható mozdulatokból, hanem ezer és ezer kis látható célzásból +alakul és formálódik és az irodalom nem ismer pókhálószerűen +finomabbat, mint ezt a lelki hálózatot. Hogy az ember érezze az +elbeszélésnek subkután, mintegy a bőr alatt folyó folyamatosságát, +próbáljunk meg egy Dosztojevszkij regényt rövidített francia +kiadásban olvasni. Látszólag semmisem hiányzik belőle: az események +filmje gyorsabban gördül le, sőt az alakok még mozgékonyabbak, +zártabbak, szenvedélyesebbek. <span class="pagenum"><a name= +"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> De mégis valahogy +szegényesebbek, hiányzik lelkükből a csodálatosan irizáló fény, +légkörükből a szikrázó villamosság, a tikkasztó feszültség, amely a +kirobbanást oly borzalmassá és mégis oly jólesővé teszi. Valami +szét van törve bennük, amelyet nem lehet pótolni, a bűvös kör +megszakadt. És éppen ezekből a megrövidítési és dramatizálási +kísérletekből lehet legjobban megismerni Dosztojevszkij széles +stílusának értelmét, látszólagos bőbeszédűségének célszerűségét. +Mert a kis, elfutó, alkalmi célzások, amelyek egészen véletlennek +és feleslegesnek tűnnek fel, száz és száz oldallal később feleletre +találnak. Az elbeszélés felülete alatt rejtett villanyvezetékek +szaladnak, amelyek híreket visznek és titokzatos jeleket cserélnek. +Van nála lelki titkosírás, egészen parányi testi és lelki jelek, +amelyek értelmét csak a második, harmadik olvasás mutatja meg. +Nincs még epikus, aki a történés csontváza, a dialógok bőre alatt +az elbeszélésnek ilyen idegekkel átszőtt, az eseményeknek ily +földalatti láncolatával bírna. És mégis alig lehet rendszernek +nevezni: mert ezt a lélektani folyamatot magának az embernek +látszólagos önkényűségével és mégis titokzatos rendszerességével +lehet csak összehasonlítani. Míg a többi epikus művészek, különösen +Goethe, inkább a természetet igyekeznek utánozni, mint az embert és +a történést úgy élveztetik velünk szervesen, mint egy növényt, +felfestve, mint egy tájat, Dosztojevszkij regényeit úgy éljük át, +mint egy különösen mély és szenvedélyes emberrel való találkozást. +Dosztojevszkij remekművei örökkévalóan őseredeti, kettéhasadt, +tudatos, izgatottan-szenvedélyes ideglények, mindig <span class= +"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> csak +megerjedt hús és agy, sohasem acélos anyag, tisztán kiizzott elem. +Kiszámíthatlan és kifürkészhetlen, amilyen kifürkészhetlen a lélek +a test határán belől és a művészet formáin belől nincs párja.</p> +<p>Összehasonlíthatlan: művészetének csodálatossága, lélektanának +mesteri volta; túl van minden mértéken és minél mélyebben hatolunk +be művébe, annál valószínűtlenebbnek és hatalmasabbnak tűnik fel +nagysága. Ezzel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy ezek a +regények mind tökéletes mesterművek, sőt sokkal kevésbbé azok, mint +más szegényesebb művek, amelyek szűkebb kört fognak be és +kevesebbel is megelégszenek. A mértéknélküli elérheti az +örökkévalót, de nem tudja utánozni. Hallatlan építő munkájának sok +részét elmosta a szenvedély, sok hatalmas koncepciót tönkretett a +türelmetlenség. Ám Dosztojevszkijnek ez a türelmetlensége művészete +tragédiájától visszavezet élete tragédiájához, mely éppúgy, mint +Balzacnál, külső sors és nem belső könnyelműség, mert az élet +ösztökélte és túlságosan hajszolta ahhoz, hogy műveit tökéletesre +alkothatta volna. Ne felejtsük el, hogy keletkeztek ezek a művek! +Az egész regényt már előre eladta Dosztojevszkij, amikor még csak +az első fejezeteknél tartott, és minden munkája előlegről új +előlegre való hajtóvadászat. «Mint egy vén postagebe» úgy dolgozik, +az egész világ szökevénye, gyakran hiányzik ideje és nyugalma +ahhoz, hogy az utolsó simítást elvégezze és ezt tudja ő, minden +ember közt a legtudóbb és mint egy vétket, úgy érzi. «Látná csak +ön, mily állapotban dolgozom! Makulátlan mesterművet követel +<span class="pagenum"><a name="Page_186" id= +"Page_186">-186-</a></span> tőlem, de a legkeserűbb, +legnyomorultabb szükség gyorsasága kényszerít» – így kiált fel +elkeseredetten. Megátkozza Tolsztojt és Turgenyevet, akik +kényelmesen, birtokukon ülve kerekítik és rendezgethetik a sorokat +és akiktől különben semmitsem irigyel, mint ember. Nem fél a +szegénységtől, de a művész, akit a munka proletárjává +alacsonyítottak, művészi volta fékezhetetlen vágyódásából fellázad +a «földbirtokos-irodalom» ellen, mert szeretne egyszer végre +nyugodtan, tökéletest alkotni. Műveinek minden hibáját ismeri és +tudja, hogy amint epilepsziás rohama után enged a feszültség, a +remekmű megfeszült burkolata elveszti áthatlanságát és közönyös +dolgok is beleömlenek. Sokszor barátainak vagy feleségének kell őt +figyelmeztetni, amikor a kéziratot felolvassa, egy-egy durva +feledékenységre, melyet rohamtól elhomályosult elméjével elkövet. +Ez a proletár, a munka napszámosa, az előlegek rabszolgája, aki +legszörnyűbb nyomorúsága idején egymásután három gigászi regényt +ír, bensőleg a legtudatosabb artista. Fanatikusan szereti az +aranyműves munkát, a tökéletesítés filigránkodását. A szükség +korbácsa alatt is órák hosszát ötvöz és mintáz egyes oldalakat és +bár felesége éhezik és a szülésznőt még nem fizették ki, kétszer +megsemmisíti a «Félkegyelmű» kéziratát. A tökéleteshez való akarata +végtelen, de nyomorúsága is végtelen. Lelkéért ismét a két +legerőszakosabb hatalom küzd, a külső és a belső kényszer. Mint +művész is a kettősség nagy kettéhasítottja marad. Amint benne az +ember harmónia és nyugalom után, úgy szomjazik benne a művész +örökösen tökéletesség után. És amint ott, itt is <span class= +"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> +szétzúzott karokkal feszül rá sorsának keresztjére.</p> +<p>A művészet tehát, az egyedül-egyetlen, még az sem megváltás a +kettéhasadás e felfeszítettjének, még az is kín, nyugtalanság, +rohanás és menekülés, a hontalannak még az sem otthona. És a +szenvedély, amely alkotásra űzi, a tökéletességen túlhajszolja. Itt +is a tökéletességen túl kergeti az örökké elérhetetlen felé, nem +teljesen felépített csonka tornyokkal (mert úgy a Karamasoff, mint +a Raskolnikoff egy soha meg nem írt befejező részt igér) magasulnak +regényei palotái, a vallás égboltjára, az örök kérdések +felhőzetébe. Ne nevezzük regényeknek többé és ne epikai mértékkel +értékeljük őket: hiszen már rég nem pusztán irodalom ez, hanem +valami új, titkos kezdet, új emberről való mitosznak prófétai +előhangja, nyitánya és jóslata. Bármennyire is szereti +Dosztojevszkij a művészetet, még mindig nem ez a legvégsőbb számára +és mint minden fenséges orosz, ő is csak úgy tekinti a művészetét, +mint az embernek Istenhez, a megismerés felé vezető hídját. +Emlékezzünk csak: Gogoly a «Holt lelkek» után ott hagyja az +irodalmat és misztikus lesz, az új Oroszország titokzatos hírnöke. +Tolsztoj 60 éves korában elátkozza saját és más művészetét és a +jóságnak és igazságnak evangélistája lesz. Gorkij lemond a +dicsőségről és forradalmat hirdet. Dosztojevszkij végórájáig nem +ejtette el a tollat, de amit alkotott, már régtől fogva nem földi, +szűk értelemben vett remekmű, hanem a harmadik birodalom +evangéliuma, az új orosz világ valamilyen mitosza, apokaliptikus, +sötét és rejtélyes jóslat. Ennek az örökké elégedetlennek a +<span class="pagenum"><a name="Page_188" id= +"Page_188">-188-</a></span> művészet csak kezdet s befejezése a +végtelenbe ér. Csak lépcső volt számára és nem maga a templom. +Műveinek tökéletességében van valami nagyszerű, amit nem lehet +szavakba foglalni és éppen ezért, mert ezt a legvégsőt csak sejteni +lehet bennük és nincs mulandó formába öntve, utakká lettek, melyek +az emberiség és az emberek tökéletesbüléséhez visznek…</p> +<h3>A határok átlépője.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross.»</p> +<p class="right"><i>Goethe.</i></p> +</div> +<p>A tradició a multak határköve a jelen körül: aki a jövendőbe +akar eljutni, kell hogy átlépjen rajtuk. Mert a természet nem ismer +megállást a megismerésben. Látszólag rendet követel, de mégis csak +azt szereti, aki új rend kedvéért széttöri a határokat. Egyes +emberekből önnön erejének túlságával azokat a hódítókat teremti ki +magának, akik a lélek megszokott tájairól az ismeretlenség sötét +óceánjaira hajóznak, a szív új világrészeibe, a lélek új +szférájába. E vakmerő határátlépők nélkül az emberiség önmaga +foglya volna és a fejlődése körfutás. E nagy hírnökök nélkül, +akikben a természet mintegy önmagát küldi előre, nem volna +nemzedék, amely útját ismerné. A nagy álmodók nélkül az emberiség +nem ismerné fel legmélyebb értelmét. A világot nem a nyugodt +felfedezők, az otthon földrajztudósai tették tágassá, hanem a +desperádók, akik ismeretlen tengereken át új Indiákba utaztak; nem +a pszichológusok, a tudósok ismerték fel a <span class= +"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> modern +lélek egész mélységét, hanem a költők közt a mértéktelenek, a +határok átlépői.</p> +<p>Dosztojevszkij napjaink irodalmának nagy határátlépői között a +legnagyobb volt és senkisem fedezett fel a lélekben annyi új +világrészt, mint ez a háborgó, ez a mértéktelen, akinek, saját +bevallása szerint: «A megmérhetetlen és a végtelen oly szükséges +volt, mint maga a föld!» Sohasem állott meg, «mindenütt átléptem én +a határokat» – írta büszkén és önvádlóan egy levelében – +«mindenütt». És csaknem lehetetlen valamennyi tettét felsorolni, a +gondolat jeges gerincén való vándorlásait, a tudatalatti +legrejtettebb forrásáig való leszállását és az önmegismerés szédítő +csúcsaihoz való, csaknem holdkóros feljutást. Ahol nem volt járt +út, azt járta be és ott élt legszívesebben, ahol labirint és +zűrzavar volt. Soha azelőtt az emberiség nem ismerte fel ily mélyen +lelki lényének szerkezetét és rejtélyét; tisztábban látott, +tudatosabb lett és egyben érzésben titokzatosabb és istenibb. +Nélküle, minden mérték nagy áthágója nélkül, az emberiség kevésbé +ismerné veleszületett titkát és műveinek csúcsairól messzebbre +pillanthatunk be a jövendőbe, mint valaha!</p> +<p>Az első határ, amelyet Dosztojevszkij átlépett, az első +messzeség, amelyet előttünk megnyitott: Oroszország. Felfedezte +nemzetét a világ számára, európai tudatunkat kibővítette és elsőnek +ismertette meg velünk az orosz lelket, mint a világlélek egy +töredékét és legdrágább kincsét. Míg nem jött, Oroszország +Európának csak egy határ volt, Ázsiába való átmenet, színes folt a +térképen, és saját kultúránk barbár, már túlhaladott gyermekkora +<span class="pagenum"><a name="Page_190" id= +"Page_190">-190-</a></span> és multja. Elsőnek mutatta meg ebben a +pusztaságban a jövendő erőt, ő éreztette meg velünk Oroszországot, +mint új vallásosság lehetőségét, mint az emberiség nagy +költeményében az eljövendő Betűt. A világ szívét így gazdagította +új felismeréssel és új várakozással. Puskin (aki számunkra oly +nehezen hozzáférhető, mert költői nyelve minden fordításban +elveszti villamos erejét) csak az orosz arisztokráciával +ismertetett meg bennünket, Tolsztoj pedig az egyszerű, +patriarchálisan-paraszti emberrel, a régi, elfoszló, kiélt világ +lényével. Dosztojevszkij az első, aki lelkünket új lehetőségek +hírüladásával felgyujtotta, ő az első, aki ezen új nemzetnek +géniuszát fellángoltatja és odavisz bennünket, hogy csaknem +vágyakozunk arra, hogy orosz népének kezdetleges lelke és +világgyermeksége égő cseppjét a vén Európa fáradt, stagnáló +világába beleizzítsuk. És különösen ebben a háborúban éreztük, hogy +mindazt, amit Oroszországról tudtunk, csak ő általa tudtuk és ő +tette lehetővé, hogy ezt az ellenséges országot lelkünk +testvérhazájának érezhessük.</p> +<p>De a világnak Oroszországról való fogalma kultúrális +kibővítésénél (mert ezt talán Puskin is elérte volna, hogyha 37 +éves korában nem esik el pisztolypárbajban) még jelentősebb és +mélyebb lelki öntudatunknak az a borzasztó kiszélesbülése, amely az +irodalomban példanélkül való. Dosztojevszkij a lélekbuvárok +lélekbuvára. Mágikusan vonzza az emberi szív mélysége; az +ösmeretlen, a tudatalatti, a kifürkészhetetlen az ő igazi világa. +Shakespeare óta senki másnál nem tanultunk <span class= +"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> annyit +az érzés titkáról és korlátjainak mágikus törvényeiről, s mint +Odysseus, az egyetlen, aki Hadeszből, a földalatti világból +visszatért, ő a lélek alvilágáról mesél nekünk. Mert őt is, mint +Odysseust, Isten, démon kísérte. Betegsége, amely az érzés +magaslatára száguldott fel vele, amelyet közönséges halandó soha el +nem ér és amely lezúdította a borzalom és aggodalom állapotába, +amelyek már túl vannak az élet határán, tette képessé, hogy az +élettelennek és életfelettinek ebben a majd fagyos, majd tüzes +légkörében lélegzetet vehessen. Amint az éjjeli állatok a sötétben +látnak, ő is az öntudat e félhomályában tisztábban lát, mint más a +napvilágon. A tüzes elemek között, hol mások megégtek, ott érzi +csak az érzés igaz, jóleső melegét, túlnőtt messze az egészséges +lelken, bentlakott a beteg lélekben és ezzel az élet legmélyebb +titkában. Lehelletnyi közelségre világított arcába az őrületnek, +mint alvajáró járt biztosan az érzés háztetőin, amelyről az ébrek +és tudók ájultan alázuhantak. Dosztojevszkij mélyebben hatolt a +tudat alatti alvilágba, mint az orvosok, a jogászok, a +kriminalisták és lélekbuvárok. Mindazt, amit a tudomány csak később +fedezett fel és nevezett el, amelyet a holt ösmeretből, mint valami +bonckéssel, kísérletek útján kihámozott, mind a távolba érző, +hisztérikus, távolba halló és perverz jelenségeket jós +együttérzésével mindenkit megelőzve írta le. A lélek jelenségeit +egészen az őrület széléig (amely a lélek túlzása), egészen a bűn +széléig (amely az érzés túlzása) kutatta ki és ezzel a lélek új +földrészeinek végtelen területeit <span class="pagenum"><a name= +"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> járta be. Egy régi +tudomány könyvének utolsó lapját véle zárta le, Dosztojevszkij a +művészetben új lélektant kezdett meg.</p> +<p>Egy új lélektan: mert a lélek tudományának is meg vannak a maga +módszerei és a művészetnek, amely minden időkön keresztül végtelen +egységnek látszott, örökké új törvényekre van szüksége. Itt is +változik a tudás, a felismerés mindig új megoldások és +meghatározásokkal halad előre, és mint a kémia lecsökkentette +kísérletekkel a látszólag oszthatatlan őselemek számát, s viszont a +látszólag legegyszerűbben is összetételekre bukkant, így oldotta +fel a lélektan az érzés egységét, mind mélyebb és mélyebbre nyomuló +differenciálódással az ösztönök és ellenösztönök végtelenségébe. +Egyes emberek előrelátó zsenialitása dacára nem lehet félreismerni +a régi és az új lélektan közti határvonalat. Homértól messze, még +Shakespearen is túl voltaképp csak egyvonalú lélektant ismertünk. +Az ember még formula, csontba és húsba öltöztetett tulajdonság: +Odysseus ravasz, Achilles bátor, Ajax haragos, Nesztor bölcs… +Ezeknek az embereknek minden elhatározása, minden tette világosan +és nyíltan akaratuk lőtávolában fekszik. Még Shakespeare is, a régi +és új művészet fordulójának költője, úgy rajzolta embereit, hogy +lényöknek ellentmondó melódikáját mindig egy domináns fogja fel. De +épp ő az első, aki elsőnek küld embereket a lélek középkorából +újkori világunkba. Hamletjében teremti meg az első problematikus +természetet, a modern differenciált ember ősét. Itt törik meg az +akarat először, az új lélektan értelmében, különböző akadályokban; +itt kerül <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= +"Page_193">-193-</a></span> az önmegfigyelés tükre magába a lélekbe +s megteremti az önmagát felismerő embert, aki kétszeresen él, +kifelé és befelé egyszerre, aki tettekben gondolkozik és +gondolkodásban váltja magát valósággá. Itt éli az ember először az +életet, úgy, mint ahogy mi érezzük, érez, amint mi érzünk mostan, +igaz, hogy még csak a tudatnak félhomályában, mert a dán herceget +még babonás világ maradványai fogják körül és kényszerképzetek, +sejtelmek helyett még varázsitalok és szellemek hatnak nyugtalan +elméjére. De mégis, itt be van fejezve már az érzés kettősségének +borzasztó lélektani eseménye. A lélek új kontinensét felfedezték és +szabad útjuk van a jövendő kutatóknak. Byron, Goethe, Shelley, +Child Harold, Werther romantikus embere, aki lényének a józan +világgal szembehelyezkedett szenvedélyes ellentmondását örökös +ellentétként érzi, nyugtalanságával segíti elő az érzések kémiai +szétbomlását. Az exakt tudomány még néhány értékes egyéni +megismerésre bukkant. Ezután jön Stendhal. Ő már többet tud, mint +minden előzője az érzések kristályképződéséről, az érzelmek +sokféleségéről és átváltozó képességéről. Sejti a szív titkos +harcát minden egyes elhatározása előtt. De lángeszének lelki +lustasága, jellemének sétafikáló lomhasága még nem képes arra, hogy +a tudatalattinak egész dinamikájára rávilágítson.</p> +<p>Dosztojevszkij, az egységnek nagy elpusztítója, az örökös +dualista, hatol be elsőnek a titokba. Ő vagy senki más teremtette +meg az érzés tökéletes analizisét. Dosztojevszkijnél az érzések +egysége tömeggé foszlott szét, mintha embereibe más lelket +építettek volna be, mint a régi emberekbe. <span class= +"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> Minden +eddigi költőnek legvakmerőbb lelki analizise is felületesnek tűnik +fel e differenciáltság mellett, valahogy úgy hatnak, mint az +elektrotechnika harminc évvel ezelőtt kiadott tankönyve, amelyben +még csak kezdetleges dolgokról van szó, mely a lényegest még csak +nem is sejti. Lelki szférájában nincs egyszerű érzés, osztatlan +elem, minden konglomerát, közbenső állomás, átmeneti határállomás. +Az érzés végtelen visszásságban és zűrzavarban tétovázik, +ingadozik, míg tetté válik és az akaratnak és igazságnak +eszeveszett kicserélődése rázza össze-vissza az érzéseket. Az ember +azt hiszi, hogy egy elhatározásnak, egy vágynak legvégső széléig +jutott már el és mindig és újra egy másikra mutat vissza. +Gyűlölség, szerelem, kéj, gyengeség, hiúság, büszkeség, uralomvágy, +alázat, tisztelet, valamennyi ösztön örökös átváltozásban egymásba +fonódik. A lélek dzsungel, szent chaosz Dosztojevszkij műveiben. +Vannak nála: iszákosok tisztaság utáni vágyódásból, bűnösök a +bűnbánat utáni vágyból, lánymeggyalázók az ártatlanság +becsüléséből, istenkáromlók vallásos szükségből. Alakjai vágyódása +egyforma a visszautasítás, vagy a beteljesülés reményében. Dacuk, +hogyha az ember egészen szétbontja, nem más, mint elrejtett +szemérem, szerelmük csökevény gyűlölet, gyűlöletük elrejtett +szerelem. Ellentét ellentétet termékenyít meg. Találunk nála +kéjenceket a szenvedés utáni vágyból és önkínzókat kéj utáni +vágyból, akaratuk pergettyűje őrjöngő körforgásban forog. A vágyban +már az élvezetet élvezik, az élvezetben az undort, a tettben +élvezik a megbánást és a megbánásban visszaérzőn újra <span class= +"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> a +tettet. Egyszerre van náluk fent és lent, az érzéseknek +megsokszorosodása. Amit kezeik tesznek, arról nem tud a szívük, +szívük szaváról nem tud az ajkuk, minden egyes érzés kettéhasadt, +sokféle, sokértelmű. Sohasem sikerül Dosztojevszkijnél az érzések +egységére bukkanni, egy emberét sem lehet egy fogalom hálójában +megfogni. Nevezzük Karamasoff Fedort kéjencnek, ez a fogalom, úgy +látszik, mintha kimerítő volna és mégis: hiszen Swidrigailov is +kéjenc és a «Sihederek»-ben a névtelen diák is ilyen és mégis egész +világ van köztük és érzéseik között. Swidrigailovnál a kéj hideg, +lelketlen kicsapongás, ő a fajtalanság számító taktikusa. +Karamasoff kéjérzése viszont életvágy, az önbemocskolásig hajtott +kicsapongás, mély ösztön, belevegyülni az élet legaljába, mert +hiszen az is élet és az életkedv extázisában még ezt a legalsóbbat, +az alját is élvezni. Azok érzéshiányból kéjencek, ezek pedig annak +túlságából; ami ezeknél a lélek beteg izgalma, azoknál krónikus +gyulladás. Swidrigailov a kéj középutasa, akinek «bűnöcskéi» vannak +bűn helyett, kis piszkos állatka, érzékrovar és a másik, a névtelen +diák a «Sihederek»-ben, lelki gonoszságok szexualitásba átvitt +perverziója. Látjuk, hogy közöttük az érzések egész világa áll, +holott egyazon fogalom illik rájuk, s amint itt a kéj titokzatos +gyökereire és alkotó elemeire oszlott és differenciálódott, úgy +vezet vissza Dosztojevszkij minden érzést, minden ösztönt a +legmélyebb mélységbe, minden erőáramlat őseredetéhez, az én és a +világ, a talponállás és odaadás, büszkeség és alázat, tékozlás és +takarékosság, magánosság és közösség, centrifugális <span class= +"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> és +centripetális erő, önértékelés vagy önmegsemmisítés, én vagy Isten +közötti végső ellentéthez. Nevezzük őket ellentétpároknak, amint a +pillanat követeli, mindannyiszor a legvégsők, lélek és test közti +ama világ ősérzései. Sohasem tudtunk az érzések e nyüzsgő +sokféleségéről, lelki életünknek ily összevegyítettségéről annyit, +mint Dosztojevszkij óta.</p> +<p>Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a +szerelemben. A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész +irodalmat, amely évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi +és nő közötti központi érzésből, mint minden élet ősforrásából +indult ki, még mélyebbre lefelé és még magasabbra felfelé, a +legvégső megismerésig vitte el. A szerelem, mely más költőknél az +élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja, ő nála sohasem +őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a megbékélés +glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a percben +harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul +feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi +költőknél az életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva +nevetségesen primitívek. A szerelem, ez az isteni felhőből készült +varázspálca, megérinti az embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet +megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a +szerelmes szeret, boldog, ha eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha +nem kapja meg. Minden költőnél az emberiség mennyországa: +viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij mennyboltja még +magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a harmónia nála még +nem <span class="pagenum"><a name="Page_197" id= +"Page_197">-197-</a></span> egység. A szerelem előtte nem +boldogsági állapot, kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben +fájó örök seb, a szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés, +mint a közönséges perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik +egymást, akkor nem nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza +meg legjobban valójuk ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott, +mert szertelenségükben nem merülnek el, hanem azt még fokozni +igyekszenek. Kettősségük igazi gyermekei, nem állanak meg ennél a +végső pillanatnál. Megvetik a pillanat szelid kiegyenlítődését, +(amelyet mások legszebbnek tartanak) hol a szerető férfi és szerető +asszony egyformán és erősen szeretnek és szerettetnek, mert ez +harmónia volna, vég, határ és ők csak a határtalannak élnek. +Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni, amennyire őket +szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni, az, aki +többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés +őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból, +ami szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak +boldoggá, ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert +hiszen akkor ők azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit +sem követelnek érte és ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek +mesterénél, a gyűlölet a szerelemhez és a szerelem mindig úgy +hasonlít a gyűlölethez. Azokban a rövid időközökben is, amikor +egymást szinte koncentrikusan szeretik, az érzés egysége mégegyszer +szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem képesek arra, hogy +érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék egymást. Vagy +az egyikkel, vagy <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= +"Page_198">-198-</a></span> a másikkal szeretnek, a test és a lélek +soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait. +Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek, +lelkeik a szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket +gyönyörteljesen égetik el Titurel virágligeteiben. A kettős +szerelem jelensége, amely más költőknél a legkomplikáltabbak +egyike, nála mindennapi, magától értetődő. Philipowna Natasa lelki +lényével Myskint, a szelid angyalt szereti és nemi szenvedéllyel +ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe szerelmes. A templomajtó előtt +elszakítja magát a hercegtől, – a másik ágyába, s részeg +dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette áll és +rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy +hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé +fordul. És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első +csábítóját, szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával +egészen testetlenül Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából +szereti első urát, ugyanakkor rabszolgaságból, alázatosságból +Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek a fogalom átváltozásai, +amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt fognak össze +könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá szorították +össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük és száz +módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet +(Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff +Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy +ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan, +megmagyarázhatatlan, <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= +"Page_199">-199-</a></span> ősi jelenség, csoda; mindig +megmagyarázza és szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh, +végtelenek, végtelenek ezek az átváltozások és mindegyik közülük +más és más színben csillog, a hidegségtől faggyá dermed és ismét +felizzik végtelenül és áthatlanul, mint az élet sokfélesége. Csak +Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni. Meglátja Dimitrit egy +bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért meggyűlöli a férfit. +Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti, vagy +voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben +részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem +szeret mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és +látszólag minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a +gyűlölet rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a +pillanatban, ahol kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és +lealázása meg van bosszúlva, – szerelmes belé újra! +Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy szerelmi viszony. Lehet-e +ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az utolsó oldalon ketten +szeretik egymást végre és az élet minden akadályán keresztül +egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még csak +Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül +és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ +nagy tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága +nem egy asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a +világgal és az istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember +és tekintetét nem a nőkhöz <span class="pagenum"><a name="Page_200" +id="Page_200">-200-</a></span> emeli, hanem nyílt homlokkal fordul +Isten felé. Tragédiája több, mint a nemnek a nemhez, a férfinak a +nőhöz való tragédiája.</p> +<p>Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében, +az érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs +többé út tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni, +ezentul nem állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket +ő már szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak +és érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek +titokzatos közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül +világított. Ő volt az első, aki annak az embernek megsejtését adta, +akik voltaképp vagyunk, a multtal ellentétben, érzésben +differenciáltabban és megismeréssel megrakottabban, mint minden +előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az utolsó ötven +esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk +Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a +vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új +világ, amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a +határok, amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk.</p> +<p>A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat +tárt fel előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új +mértéket adott: soha halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek +halhatatlan titkáról. Azonban csodálatos: bármennyire is +kitágította önmagunkról ismereteinket, bármily sokat is tanultunk +tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a nagyszerű érzést: +alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit <span class= +"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> érezni. +Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá, +hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem +kevésbbé érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos +jelenségnek ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek +nevezték el, épp oly kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának +magasabb felismerése bennünk az emberiség iránti tiszteletet +megkisebbíteni. Éppen Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit +oly tudatosan mutatta fel előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések +anatomusa, korunk minden költőjénél mélyebben adja az univerzális +világérzést. És ő, aki mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki +más előtte, viseltetik a legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan +iránt, aki őt alkotta, az Isteni iránt, az Isten iránt.</p> +<h3>Az Istenkín.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>«Egész életemben kínzott engem Isten!»</p> +<p class="right"><i>Dosztojevszkij.</i></p> +</div> +<p>«Van Isten, vagy nincs?» kiált rá Karamasoff Iván abban a +borzasztó beszélgetésben «Doppelgängerjére», az ördögre. A kísértő +mosolyog. Nem siet felelni, hogy egy megkínzott emberről levegye a +legnehezebb terhet. «Dühös makacssággal» támadja Iván +istenőrjöngésében a sátánt, kell, hogy feleljen neki a lét e +legfontosabb kérdésére. Az ördög azonban csak szítja a +türelmetlenség tüzét. «Nem, igazán nem tudom» feleli a +kétségbeesettnek. Csakhogy az embert megkínozza, az Isten után való +kérdést válaszolatlan hagyja és meghagyja neki az Istenkínt. +<span class="pagenum"><a name="Page_202" id= +"Page_202">-202-</a></span></p> +<p>Dosztojevszkij minden alakjának és nem utolsóul önmagának +lelkében is benne van a sátán, aki az istenkérdést felveti és nem +felel reá. Valamennyiüknek meg van az a «magasabb szíve», amely +képes arra, hogy önmagát gyötörje e kínzó kérdésekkel. «Hisz Ön +Istenben?» támad rá hirtelen Stawrogin, egy másik, emberré vált +ördög az alázatos Satowra. Mint valami izzó acélt, gyilkolóan +szúrja be ezt a kérdést szívébe. Satow visszahőköl. Reszket, +elsápad, mert Dosztojevszkijnél éppen a legőszintébb emberek +reszketnek ez előtt a végső vallomás előtt (és ő, ő maga is +mennyire reszketett e miatt szentséges rettegésében!). És amikor +Stawrogin jobban és jobban szorongatja, a vértelen ajkak ezt a +kifogást dadogják: «Hiszek Oroszországban!» és csak Oroszország +kedvéért vallja magát istenhívőnek.</p> +<p>Dosztojevszkijnek minden művében ez a rejtett Isten a legfőbb +probléma, a bennünk lakozó Isten, a rajtunk kívüli Istennek +felébresztése. Mint igazi orosznak, a legnagyobbnak és +legemberibbnek, akit ez a milliónyi nép alkotott, saját +meghatározása szerint Istennek és a halhatatlanságnak ez a kérdése, +«az élet legfontosabbja». Nincs hőse, aki ezt a kérdést +kikerülhetné, úgy hozzájuk van nőve, mint tetteiknek árnyéka, majd +előttük szalad, majd pedig hátuk megett, mint Megbánás. Nem tudnak +menekülni előle és az egyetlen, aki megkísérli a tagadást, a +gondolat e borzasztó martirja, a «Démonok»-ban Kirilloff, meg kell, +hogy ölje magát, hogy Istent megölje és ezzel a többieknél is +szenvedélyesebben bizonyítsa létezését és azt, hogy nem lehet +kisiklani kezei közül. Figyeljük csak dialógusait, mint +<span class="pagenum"><a name="Page_203" id= +"Page_203">-203-</a></span> igyekeznek az emberek elkerülni, hogy +Őt megemlítsék, mint kerülik és térnek ki az útjából. Szívesebben +szeretnek a hétköznapi beszéd keretében, az angol regény «small +talk»-jában maradni, a jobbágyságról, asszonyokról, a sixtini +Madonnáról, Európáról beszélnek, azonban az Istenkérdés végtelen +ólomsúllyal nehezedik rá minden témára és végül mágikusan vonzza le +azt kifürkészhetetlen mélységébe. Dosztojevszkijnél minden +vitatkozás vagy az orosz gondolatnál, vagy az Istengondolatnál +végződik – és látjuk, hogy ez a két gondolat nála egy és ugyanaz. +Orosz emberek, az ő hősei, sem érzéseikben, sem gondolataikban nem +tudnak «megállj»-t találni, a tényleges világból elkerülhetetlenül +az elvonthoz, a végesből a végtelenhez, mindig a legvégére +kényszerülnek. És minden kérdésnek a vége az Istenkérdés. Ez az a +belső örvény, amely ideáikat menthetetlenül magával ragadja, +húsukban a genyt okozó szálka, amely lelkeiket lázzal telíti.</p> +<p>Lázzal. Mert az Isten – Dosztojevszkij Istene – minden +nyugtalanság principiuma, mert ő, az ellentétek ősatyja, egyben az +Igen és a Nem is. Nem mint a régi mesterek képein, a misztikusok +írásaiban: felhők felett szelid lebegő, üdvözülten alátekintő +fenségesség, – Dosztojevszkij Istene az ősellentétek villamos +sarkai közötti átszökő szikra, nem lény, hanem állapot, feszültségi +állapot, az érzések elégési processzusa, ő a tűz, a láng, aki +minden embert felhevít és túlhevít az önkívületben. Ő az ostor, aki +őket nyugodt, meleg testükből a végtelenségbe hajszolja, aki őket a +szavak és tettek túlzásaira csábítja, aki őket bűneiknek égő +csipkebokrába kergeti. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span> Olyan ő, mint hősei, mint az, aki őt +teremtette, elégedetlen Isten, akit nem gyűr le semmi erőfeszítés, +akit nem merít ki semmiféle gondolat és nem elégít ki semmiféle +odaadás. Ő az örök Elérhetetlen, minden kínlódás kínja és maga +Dosztojevszkij az, akinek szívéből feltör Kirillov jajkiáltása: +«Egész életemen keresztül kínzott engem az Isten!»</p> +<p>Ez Dosztojevszkij titka: Szüksége van Istenre és mégsem talál +reá. Néha már azt hiszi, hogy övé lett és rajongva öleli körül, de +tagadó ösztöne ismét a földre hajítja vissza. Senki sem ismerte fel +nála erősebben Isten szükségét. «Isten azért szükséges nekem – +mondta egyszer – mert ő az egyetlen lény, akit mindig lehet +szeretni», és egy más helyt: «Nincs az embernek szakadatlanabb és +kínzóbb aggodalma, mint valamire rátalálni, ami előtt meg kell +hajolni!» Hatvan esztendeig szenved ebben az Istenkínban és úgy +szereti Istent, mint minden szenvedését, jobban szereti, mint bármi +mást, mert ő minden szenvedés között a legősibb és a szenvedés +szeretete lényének legmélyebb gondolatát jelenti. Hatvan esztendeig +küzd, hogy elérjen hozzá és mint «az aszu fű» szomjazik a hit után. +Egységet akar, az örökké szétrobbantott, az örökké hajszolt +pihenőt, a szenvedélynek minden hullámtorlatán örökké gördített, az +önmagát szétömlesztő a deltát, a nyugalmat, a tengert keresi. +Megnyugvásnak álmodja meg magának az Istent, ám úgy találja meg +mint tüzet. Szeretne egészen kicsiny lenni, mint a lelki szegények, +hogy felolvadhasson benne, szeretne hinni abban a hitben, mint «a +tíz pud súlyú szatócsné», és ő a legtudatosabb, szeretné, ha +<span class="pagenum"><a name="Page_205" id= +"Page_205">-205-</a></span> nem tudna semmit, hogy hinni tudjon és +mint Verlaine könyörög: «Donnez-moi de la simplicité». Az az álma, +hogy agyveleje elégjen az érzésben, beleömöljön az Istennyugalomba, +állatiasan eltompulva. Oh, mint nyujtja ki kezeit feléje, tombol +áhitatosan, kiált, kiveti a logika szigonyait, hogy megfoghassa és +a bizonyságoknak legvakmerőbb csapdáit állítja fel, nyílként lövi +ki szenvedélyét, hogy eltalálja, szerelme Isten után való vágyódás, +csaknem «illetlen szenvedély», paroxizmus, túlzás.</p> +<p>De vajjon hívő-e, mert oly fanatikusan hinni akar? Vajjon +Dosztojevszkij, az Istenhivőségnek legrábeszélőbb védője, a +pravoszláv, vajjon maga is hivő volt-e, egy poeta christianissimus? +Bizonyára voltak ilyen percei: Amikor a végtelenbe reszket a lelke, +amikor görcsösen kapaszkodik Istenbe, amikor kezei közt tartja a +harmóniát, amelyet a földön nem bírt feltalálni, amikor a +kettéhasadás e keresztrefeszítettje feltámad az egyedülvaló +egekben. De mégis: valami még akkor is ébren marad benne és nem +olvad fel a lélek e tűzvészében. Amikor úgy látszik, hogy teljesen +feloldódott már az egészen földöntúli mámorban, az analizis ama +borzasztó szelleme bizalmatlanul áll lesben és megméri a tengert, +amelybe el akar sülyedni. A könyörtelen «Doppelgänger» védekezik a +személyiség feladása ellen. Az Istenkérdésben is ott tátong a +gyógyíthatatlan hasadék, amely mindegyikünkkel veleszületik, de +amelyet ily széles örvénnyé még egy földi ember sem szakított szét, +mint Dosztojevszkij. Egy lélekben minden ember közt a leghivőbb és +a legszélsőbb atheista egyben és hőseiben mindkét eshetőségnek +<span class="pagenum"><a name="Page_206" id= +"Page_206">-206-</a></span> poláris lehetőségeit egyforma +meggyőzően írta le, (anélkül, hogy magát meggyőzte volna, vagy +pedig döntött volna) a magát odaadó alázatosságot, a porszemet, +mely Istenben feloldódik, másrészt a legnagyszerűbb túlzást, +Istenné válni: «Elismerni, hogy van Isten és egyszersmind +elismerni, hogy mi magunk nem váltunk Istenné, őrültség volna, +amely öngyilkosságba kergeti az embert». És szíve mindkettőhöz +húzza, az Istenszolgához és az Istentagadóhoz, Aljosához és +Karamasoff Ivánhoz. Műveiben szüntelen zsinatot tart, de nem hoz +döntést, együtt van az Istenhivőkkel és az eretnekekkel. Hivő volta +az igen és a nem, a világ két pólusa közötti tüzes váltakozó áram, +Isten előtt is megmarad Dosztojevszkij az egység nagy +kitaszítottjának.</p> +<p>Így válik belőle Sisyphus, aki a megismerés magaslatára gördíti +fel a mindig visszahulló követ. Az örökké Isten felé fáradozó, akit +soha el nem ér. De vajjon nem tévedek: vajjon Dosztojevszkij nem-e +a hitnek legnagyobb prédikátora az emberek között? Vajjon műveiből +nem szól-e hatalmas orgonahimnusz Istenhez? Nem tanusítják-e összes +politikai, irodalmi munkái egyértelműen, parancsolólag, +kétségtelenül Isten szükséges voltát, létezését, nem rendelik-e el +mind valamennyien az igazhivőséget és nem vetik-é meg az +atheizmust, az Istentagadást, mint a legnagyobb bűnt? De ne +tévesszük itt össze az akaratot az igazsággal és a hitet a hit +követelésével. Dosztojevszkij, az örök megtérés költője, ez a +testté vált ellentét, a hitet szükségességül prédikálja és annál +buzgóbban prédikálja másoknak, minél kevésbbé hisz ő maga (az +állandó, biztos, nyugodt, <span class="pagenum"><a name="Page_207" +id="Page_207">-207-</a></span> bízó hitet értve ez alatt, a +«megtisztult lelkesedést», mint legfőbb kötelességet). Szibériából +ezt írja egy asszonynak: «Meg akarom Önnek írni magamról, hogy én +ennek a kornak gyermeke vagyok, a hitetlenség és kételkedés +gyermeke és valószínű, igen, tudom bizonyosan, hogy az fogok +maradni életem végéig. Mily borzasztóan kínzott engem és kínoz még +ma is a hit után való vágy, amely annál erősebb, minél több +ellenbizonyság áll előttem!» Soha ily világosan nem fejezte ki azt, +hogy: a hitetlenség érzetéből vágyódik hit után. És ez is +Dosztojevszkij fenséges átértékeléseinek egyike: éppen mert +<i>nem</i> hisz és ismeri a hitetlenség kínját, mert, saját szavai +szerint, a kínt mindig csak magáért szereti és részvéttel van mások +iránt, ezért prédikálja másoknak az egy Istenben való hitet, akiben +ő maga nem hisz. Isten megkínzottja Istenben üdvözült emberiséget, +a fájdalmasan hitnélküli boldogan hivőket akar. Hitetlenségének +keresztjére feszítve népének az orthodoxiát prédikálja, erőszakot +tesz felismerésén, mert tudja, hogy vele csak szétszakítana, +elégetne és hazugságot prédikál, szigorú, betűkhöz ragaszkodó +paraszti hitet, mert az boldogságot ad. Ő, akiben egy «mustármagnyi +hit» sincs, aki fellázad Isten ellen és amint maga büszkén +beismeri: «az Istentagadást oly erővel fejezte ki, mint senki más +Európában», azt követeli, hogy alávessék magukat a pópáknak. Az +embereket Istenkíntól megóvandó, – amelyet saját bőrén érzett, mint +senki más – az Istenszeretetet hirdeti. Mert tudja, hogy «az +ingadozás és a hit nyugtalansága lelkiismeretes embernek oly +borzasztó kín, hogy jobb volna, ha felakasztaná magát». Ő maga nem +tért <span class="pagenum"><a name="Page_208" id= +"Page_208">-208-</a></span> ki előle és mint egy martir fogadta be +magába a kétséget. De a végtelenül szeretett emberiséget meg akarja +menteni tőle és mint nagy inkvizitora, meg akarja menteni az +emberiséget a lelkiismereti szabadság kínjától és a tekintély holt +ritmusával akarja elringatni. És így a helyett, hogy gőgösen +tudásának igazságát hirdetné, a hitnek alázatos hazugságát teremti +meg. A vallásos problémát nemzetivé fordítja és isteni fanatizmust +olt belé. És mint leghívebb szolga a kérdésre: «Hisz Ön Istenben?» +életének legigazibb gyónásával felel: «Hiszek Oroszországban!»</p> +<p>Menekvése, kifogása, megmentése: Oroszország. Szavában itt már +nincs kettéhasadás, itt már dogmává válik. Mert Isten elzárta fülét +előtte: közötte és lelkiismerete között teremt magának Krisztust, +az új emberiség új hírnökét, az orosz Jézust. A valóságból, az +időből, hit iránti vágyát borzasztó a határozatlanság felé hajtja, +– mert csak a határozatlannak, határtalannak tudja magát ez a +mértéknélküli ember egészen odaadni, – Oroszország óriási +gondolatába, ebbe a zóba, amelyet hivő voltának minden +mértéktelenségével tölt meg. Mint új Keresztelő János hirdeti ezt a +soha nem látott Krisztust. De nevében beszél, Oroszország nevében, +az egész világ számára.</p> +<p>Ezek az ő messiási iratai, politikai cikkei és a Karamasoffok +némely kitörései homályosak. Zavarosan bukkan fel belőlük az új +Krisztus-arc, az új megváltás és általános béke gondolata. Bizánci +arc, kemény vonásokkal, szigorú redőkkel. Mint régi füsttől +megfeketült ikónokból, fekete, szúró szemek merednek reánk, +végtelen áhítattal, ám <span class="pagenum"><a name="Page_209" id= +"Page_209">-209-</a></span> egyben gyűlölettel és kegyetlenséggel. +És maga Dosztojevszkij is elrémítő, amikor nekünk európaiaknak, +mint eltévedt nyájnak, ezt az orosz Megváltót hirdeti. Mint egy +középkori gonosz, fanatikus szerzetes, aki a bizánci keresztet +korbácsul tartja a kezében, úgy áll a politikus, a vallásos +fanatikus velünk szemben. Mint lázbeteg, misztikus görcsökben +vonaglón hirdeti nekünk a tanítást, nem szelid papi beszédben, +hanem démoni haragkitörésekben robban ki végtelen szenvedélyessége. +Bunkókkal üt le minden ellenvetést és lázasan, gőggel övezve, +gyűlölettől égve rohanja meg az idő tribüneit. Habzik a szája és +reszkető kezekkel átkozza meg a világot.</p> +<p>Képrombolón, őrjöngőn, támad rá az európai kultúra szentségeire. +Mindent letapos ez a nagy romboló ideáljainkból, hogy az új, orosz +Krisztusnak utat csinálhasson. Egészen a tébolyig ér el moszkovita +türelmetlensége. Mi is az az európai kultúra? Temető, drága +sírokkal, de most már a rothadástól szagos, még trágyául sem való +az új vetésnek. <i>Az</i> egyedül orosz földből virágzik fel. A +franciák – hiú bolondok, a németek – közönséges virstlicsináló nép, +az angolok – a bölcselkedés kiskereskedői, a zsidók – +foghagymaszagú gőg, a katholicizmus – ördögtanítás, Krisztus +kigunyolása, a protestantizmus – okoskodó államvallás, valamennyien +torzképei az egyetlen igaz Istenhitnek: az orosz egyháznak. A pápa +– sátán tiarában, városaink Babylonok, az apokalipszis legnagyobb +szajhái, tudományunk – hiú szemfényvesztés, demokráciánk – +meglágyult agyvelők gyenge forrázata, a forradalom – bolondok és +elbolondítottak gaz csínye, a pacifizmus – vén <span class= +"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> +asszonyok fecsegése. Európának minden eszméje elvirágzott, +elhervadt virágcsokor, csak arra való, hogy sárba tapossák. Csak az +orosz gondolat az egyedül igaz, egyedül nagy, egyedül helyes. Mint +az Amoktól megszállott rohan az őrjöngő túlzó tovább és minden +ellentmondást ezzel a tőrrel szúr le: «Mi megértünk titeket, de ti +nem érttek meg bennünket!» és minden vita véresen összeomlik. «Mi +oroszok mindent megértünk, ti vagytok a korlátoltak!» rendeli. +Oroszország az egyedül igaz és Oroszországban minden: a cár és a +kancsuka, a pópa és a paraszt, a troika és az ikónok annál +igazabbak, minél európaellenesebbek, ázsiaiak, mongolok, tatárok, +annál igazabbak, minél konzervativabbak, maradiak, haladás +ellenségei, szellemnélküliek, bizánciak. Oh, mint tombolja itt ki +magát a nagy túlzó! Felujjong: «Legyünk ázsiaiak, legyünk +szarmaták, el Pétervártól, el az európai Pétervártól, vissza +Moszkvába, el Szibériába, az új Oroszország a harmadik birodalom!» +Ez az Istentől ittas középkori szerzetes e felett nem is tűr vitát. +Le az ésszel! Oroszország a dogma, amelyet ellentmondás nélkül kell +elfogadni. «Oroszországot nem ésszel, hanem hittel lehet +megérteni.» Aki nem borul térdre, az ellenség, Antikrisztus: +keresztes-hadjáratot ellene! Harsányan fuj be a háború kürtjébe. +Ausztriát szét kell zúzni, a félholdat letépni Konstantinápoly +Szófia-mecsetjéről, Németországot meg kell alázni, Angliát +legyőzni, – őrjöngő imperializmus, mely szerzetesi csuhába rejti el +gőgjét és így kiált fel: «Dieu le veut!» Az isteni birodalom +kedvéért az egész világ legyen Oroszországé.</p> +<p>Oroszország tehát a Krisztus, az új Megváltó <span class= +"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> és mi +vagyunk a pogányok. Semmi sem ment meg bennünket, elzüllötteket, +bűneink tisztító tüzéből; elkövettük az eredendő bűnt azzal, hogy +nem vagyunk oroszok. A mi világunk számára nincs hely ebben az új +harmadik birodalomban, kell, hogy előbb egész Európa beleolvadjon +az orosz világbirodalomba, az új Isten államába, mert csak akkor +lehet megváltani. Szó szerint azt mondja: «Minden embernek előbb +orosszá kell válni!» Akkor kezdődik csak az új világ! Oroszország +Isten választott népe: karddal kezében kell a földet meghódítania, +akkor fogja csak «végső szavát» mondani az emberiségnek. És ez a +végső szó Dosztojevszkijnél kibékülést jelent. Az orosz zsenit +abban a képességben látja, hogy mindent megért és minden ellentétet +meg tud oldani. Az orosz a mindent megértő és ezért a legmagasabb +értelemben vett engedékenység. És országa, a jövő állama: az +egyház, az emberi közösség egy formája, egymást megértés, +alárendeltség helyett. És mint valami nyitány, úgy hangzik a +világháború eseményeihez, (amely kezdetén az ő gondolataiból +táplálkozott, amint a végén Tolsztojéból), amikor azt mondja: +«Legyünk az elsők, akik a világnak hirdetik, hogy nem az egyéniség +és idegen nemzetiségek elnyomásával akarjuk elérni saját +felvirágzásunkat, hanem éppen ellenkezőleg, ezt minden nemzetek +legszabadabb és legönállóbb fejlődésében és testvéri egyesülésében +keressük!» Lenin és Trockij ebben a «igéret»-ben vannak, benne van +azonban a háború is, amelyet ő, minden ellentétek kifeszítésének +örökös ügyvédje oly szenvedélyesen dicsért. Általános kibékülés a +cél, de Oroszország. <span class="pagenum"><a name="Page_212" id= +"Page_212">-212-</a></span> az egyetlen út, amely «Keletről a +földet újjáteremteni fogja». Az Ural hegyein ki fog gyúlni az örök +fény és az egyszerű nép – nem pedig a tudatos szellem, nem az +európai kultúra, – fogja a föld sötét titkaival összeforrt erőkkel +a világot megváltani. Nem hatalom lesz, hanem dolgos szeretet, nem +a személyiségek viszálya, hanem örök emberi érzés és az új orosz +Krisztus a világbékét fogja hozni, az ellentétek feloldását. És a +tigris a bárány mellett fog legelni és az őz az oroszlán mellett; +hogy remeg Dosztojevszkij hangja, amikor a harmadik birodalomról +beszél, minden oroszok országáról a földön, mint reszket a hívő +extázisában, milyen csodálatos, a valóságok legtudatosabbja, +messiási álmaiban!</p> +<p>Mert az Oroszország szóba, az orosz gondolatba álmodja bele +Dosztojevszkij ezt a Krisztus-álmot, az ellentétek kibékítésének +gondolatát, amelyet életében, művészetében és Istenében hatvan éven +keresztül hiába keresett. De melyik ez az Oroszország, az igazi, a +reális, vagy a misztikus, a politikai vagy a prófétai? Mint +Dosztojevszkijnél: minden, mind a kettő egyszerre! Hiába kívánjuk +egy szenvedélyes embertől, hogy logikus legyen és hiába kérünk +indokolást dogmáihoz. Dosztojevszkij messiási irataiban, politikai, +irodalmi műveiben a fogalmak őrülten össze-vissza tántorognak. +Oroszország majd Krisztus, majd Isten, majd Nagy Péter birodalma, +majd az új Róma, a szellem és hatalom egyesülése, tiara és császári +korona, fővárosa majd Moszkva, majd Konstantinápoly, majd az új +Jeruzsálem. A legalázatosabb örök emberi ideálok hatalomra vágyó, +szlavofil, hódító ösztönökkel meghökkentően váltakoznak +<span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span> és megdöbbentő biztosságú politikai +horoszkopok, fantasztikus, apokaliptikus igéretekkel. Majd a +politika szorosába préseli be Oroszország fogalmát, majd a +végtelenbe emeli fel. És itt is, mint remekműveiben, a realizmus és +fantázia, a tűz és víz ugyanazon sistergő keveréke. Ami benne +démoni, őrjöngően túlzó, és amit regényeiben kénytelen mérsékelni, +itt pythiai jóslásokban szabadon éli ki: izzó szenvedélyének egész +ihletével prédikálja Oroszországot a világ üdvösségének, a világ +megváltójának, egyedüli üdvhozójának. Soha még Európának nem +hirdettek nemzeti eszmét, mint világgondolatot, gőgösebben, +zseniálisabban, kérőbben, csábítóbban, mámorosítóbban, rajongóbban, +mint Dosztojevszkij könyveiben az orosz gondolatot.</p> +<p>Fajának ez a fanatikusa olyan, mint egy nagy szervezet +szervetlen kinövése, ez a részvétnélküli, rajongó orosz szerzetes, +ez a gőgös csúfolkodó, ez a hitetlen hitvalló. Azonban +Dosztojevszkij egyéniségének egységéhez éppen ez szükséges. Ahol +Dosztojevszkijnél egy jelenséget nem értünk meg, szükségességét +ellentétében kell keresnünk. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij mindig +igen és nem, önmegsemmisítés és önmaga felé emelés, kihegyezett +ellentét. És ez a túlhajtott gőg csak ellenlábasa túlzott +alázatosságának, fokozott népi öntudata sarki ellentéte önmaga +túlizgatott személyes jelentéktelenségi érzésének. Egyszerre két +félre hasad szét: büszkeségre és alázatra. Személyiségét megalázza: +műveinek húsz kötetét hiába lapozzuk át a hiúság, büszkeség, a +túlzás, gőg, hivalkodás egy szava után! Csak önmaga +megkisebbítését, undort, vádat, lealázást találunk <span class= +"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> bennük. +Ami büszkeség van benne, azt fajába, népének gondolatába önti bele. +Ami elkülönített személyiségére vonatkozik, azt megsemmisíti és +mindazt, ami benne személytelen, orosz, örök emberi, azt +istenítésig emeli fel. Mert nem hisz Istenben, prédikálja Istent, +mert nem hisz magában, prófétája nemzetének és az emberiségnek. Az +ideálok világában is mártir, aki magát feszíti keresztre, hogy az +eszmét megváltsa.</p> +<p>Ez az ő nagy titka: az ellentétek által megtermékenyülni. +Kifeszíteni a végtelenbe, hogy az egész világot átfogja és azután a +belőle termő erőt a jövendőre felhasználni. A többi költők +ideáljukat rendszerint önnönszemélyiségük fokozásából teremtik meg, +amennyiben önmagukat másolva, megtisztítva, megjavítva, magasabb +fokra emelik és a jövendő embert valahogy önmaguknak megtisztult +típusa gyanánt mutatják be. Dosztojevszkij az ellentétember, az +alkotó dualista, önmagának ellentétjéből alkotja ideálját és +Istenét: és önmagát, az eleven embert, negativummá alázza. Csak +agyag, csak föld akar lenni, amelyből az új formát öntik és +baljának a jövendőbeli képen jobb felel meg, mélységének magaslat, +kétségeinek hit, kettéhasadásának egység! «Pusztuljak el én, csak a +többiek legyenek boldogok!» – staretzének ezt a mondását így +változtatja át gondolatban. Megsemmisül, hogy a jövendő emberében +feltámadjon.</p> +<p>Dosztojevszkij ideálja ezért: Nem olyannak lenni, mint amilyen. +Olyat érezni, amit nem érzett. Úgy gondolkozni, amint nem +gondolkodott. Nem úgy élni, ahogy ő él. Egyéni lényének legkisebb +részéig, vonásról-vonásra ellentéte az új <span class= +"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> ember, +önlényének minden árnyékából fény, minden homályából ragyogás +képződik. Így szól önmagához: «Nem!» s ebből teremti ki az új +emberiség felé szenvedélyesen kiáltott Igent! Egész a testiségig +folytatja önvoltának ezt a példátlan erkölcsi elítélését, a jövendő +ember kedvéért, az én megsemmisítését, az örökemberiért. Vegyük elő +képét, fényképét, halotti maszkját és tegyük mellé azon emberek +képét, akikben ideáljait formálta: Karamasoff Aljosa, Sossima, +Myskin herceg mellé, az orosz Krisztus e három vázlata mellé, +akiket üdvözítőül alkotott. És a legkisebb részletig minden vonal +az ő ellentmondó ellenlábasa. Dosztojevszkij arca komor, titokkal +és homállyal teli, – amazok arca nyílt, békés őszinteségű; az ő +hangja rekedt és kopott, amaz embereké szelid és halk. Az ő haja +sötét és kuszált, szemei mélyenfekvők és nyugtalanok, amazok arca +tisztult, sima hajtól körülövezett és szemeik nyugtalanság és +aggodalom nélkül ragyognak. Azt mondja róluk kifejezetten, hogy +egyenesen előre néznek és tekintetükben benne van a gyermekek édes +mosolya. Az ő ajkát a szenvedély és gúny gyorsan bevésődő ráncai +fogják körül és ezért nem tud nevetni, de Aljosa és Sossima fehér +fogaiból ragyog az önmagában bízó ember szabad mosolygása. +Vonásról-vonásra így állítja be saját képét, mint negativumot az új +képpel szemben. Az ő arca egy megkötözött emberé, aki szenvedélyek +rabszolgája, és akin rajta van a gondolatok terhe, amazoké benső +szabadságot, gátnélküliséget, lebegést fejez ki. Ő maga a +szétszakítottság, a kettősség, amazok összhang és egység. Ő az +énember, az önmagába bebörtönzött, <span class="pagenum"><a name= +"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> amazok az örök emberek, +akik lényüknek minden részéből Istenbe ömlenek át.</p> +<p>Soha ily tökéletesen nem teremtettek még önmegvetésből erkölcsi +ideált, az erkölcsi és szellemi világ egyetlen szférájában sem. +Önmagát elítélve, lényének ereit mintegy felmetszvén, önnönvérével +festi a jövendő ember képét. Ő még a szenvedélyes, a görcsös, a +nekiugró tigrisszerű mozdulatoknak volt az embere, lelkesedése még +az érzékek vagy idegek feszültségéből fellángoló villámfény, +amazoké a szelíd, de örökké mozzanatos szűzi ragyogás. Amazoké a +szelíd kitartás, amely tovább ér, mint az önkívület vad ugrásai, +amazoké az igazi alázatosság, amely nem fél a nevetségességtől. +Mások ők, mint az örökké lealázottak és megsértettek, az +akadályozottak és meggyötörtek. Amazok mindenki nyelvén tudnak és +mindenki megnyugvást érez közelükben, mert nincs bennük a félelem +örök hisztériája, hogy valakit megbántanak, vagy megbántódnak és +nem néznek kérdőn minden lépésnél maguk körül. Isten nem kínozza +többé, hanem megnyugtatja őket. Mindenttudók, de épp azért, mert +mindent tudnak és mindent megértenek, nem ítélnek el senkit és nem +ítélkeznek, nem törik a fejüket a dolgokon, hanem hálásan hisznek. +Különös: hogy ez az örök nyugtalankodó, az élet legfelsőbb formáját +a felvilágosodott, higgadt emberben látja és ez az egyenetlenkedő +legfelsőbb ideálul az egységet, ez a lázadó a meghódolást állítja +fel. Istenkínja Istenkéjjé kétsége bizonysággá, hisztériája +egységgé és szenvedése mindent átfogó boldogsággá vált bennük. Az +élet legmagasabb foka és legdrágábbja, legszebbje számára az, amit +ő a tudatos <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= +"Page_217">-217-</a></span> és tudatfeletti soha nem ismert és +amit, mint legfenségesebbet kíván az emberek számára: naivitást, a +szív gyermeki voltát, a szelíd, magától értetődő derűt.</p> +<p>Nézzétek legkedvesebb embereit, mint mennek: szelíd mosollyal az +ajkukon, mindent megértenek és mégsem büszkék, az élet titkában nem +úgy élnek, mint valami tüzes örvényben, hanem mint kék égboltot +vonják maguk felé. Az élet ősellenségét, «a fájdalmat és aggodalmat +legyőzték» és a dolgoknak végtelen testvériségében Istenben +üdvözültekké váltak. Felszabadultak saját énjüktől. Az emberek +legfőbb boldogsága a személytelenség, és így változtatja át a +legegyénibb ember Goethe bölcsességét új hitté.</p> +<p>A szellemi élet története nem ismeri egy ember ehhez hasonló +erkölcsi önmegsemmisítésének példáját, nem ismeri egy ideálnak +ellentétekből való ily termékeny kiteremtését. Dosztojevszkij +önmagának mártírjaként feszítette magát keresztre: tudását, hogy +hitvalló legyen, testét, hogy a művészet által az új embert +teremtse, egyéniségét, az összesség kedvéért. Mint típus el akar +pusztulni, hogy egy boldogabb, jobb emberiség támadjon, minden +szenvedést magára vesz mások boldogsága kedvéért. És ő, aki önmagát +ellentétei legfájdalmasabb távoláig feszítette hatvan éven át és +lényének mélységeit feldúlta, hogy Istenét és ezzel az élet +értelmét megtalálja, a felhalmozott megismeréseket félredobja az új +emberiség kedvéért, amelynek legmélyebb titkát, a legvégső, +legfelejthetetlenebb formuláját súgja meg: «Jobban szeretni az +életet, mint az élet értelmét!» <span class="pagenum"><a name= +"Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p> +<h3>Győzedelmes élet.</h3> +<div class="blockquot2"> +<p>«Bármilyen is volt az élet, mégis szép!»</p> +<p class="right"><i>Goethe.</i></p> +</div> +<p>Mily sötét az út Dosztojevszkij mélységein át, mily komor a +tája, mily nyomasztó végtelensége, mely oly titokzatosan hasonlít +tragikus arcához, amely magába szobrászolta az élet minden +fájdalmát! A szív szakadékos pokolkörei, a lélek bíboros +tisztítótüze, a legmélyebb bánya, amelyet valaha földi kéz az +érzések alvilágába ásott. Mennyi sötétség van ebben az emberi +világban, mennyi szenvedés ebben a sötétségben! Mennyi gyász az ő +földjén, ezen a földön, «amely legbensőbb kérgéig könnyekkel van +átitatva!» Mélységében a pokol körei sötétebbek, mint aminőknek +Dante, a látnok, egy évezreddel előbb megálmodta. Földi mivoltának +meg nem váltott áldozata, önnönérzésének mártírja, kit átölelnek a +szenvedélyek kígyói, akit a lélek minden ostorai kínoznak, ájult +lázadás áradatában tajtékozva, oh milyen világ Dosztojevszkijnek ez +a világa! Minden öröm elfalazva, minden remény száműzve, nincs +menekülés a szenvedés elől, amely végtelenül feltornyosuló fallal +veszi körül áldozatát! Nincs hát részvét, amely megváltsa embereit +mélységükből, nem robbantja szét apokaliptikus óra ezt a poklot, +amelyet egy Istenember teremtett kínjaiból?</p> +<p>Ebből a mélységből zavar és panasz árad, aminőt még nem hallott +az emberiség. Soha még életmű felett nem volt annyi sötétség! Még +Michel-Angelo alakjai is szelídebbek gyászukban <span class= +"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> és +Dante mélységei felett paradicsomának üdvözítő ragyogása fénylik. +Vajjon Dosztojevszkij műveiben az élet valóban csak örök éjszaka és +a szenvedés az élet egyetlen értelme? A lélek reszketve hajol e +mélységek felé és megborzong, mert testvéreitől csak kínt és +panaszt hall.</p> +<p>Ám ekkor egy szó száll fel a mélyből, szelíden és mégis magasan +lebegve a zűrzavarban, mint ahogy egy galamb felszáll a viharverte +tenger felé. Szelid a szó, de nagy az értelme és üdvözítő a hangja: +«Barátaim, ne féljetek az élettől!» És ebből a szóból csönd árad, +borzongva figyelnek a mélységek és a szó lebeg, felszáll, átszáll +minden kínlódást és azt mondja: «Az életet csak kínlódás által +tanulhatjuk meg szeretni!»</p> +<p>És a szenvedés e vigasztaló szavát ki mondja ki? Aki mind közt a +legszenvedőbb, maga Dosztojevszkij. A kitárt kezek még kétségei +keresztjére vannak feszítve, törékeny testében még ott vannak a +kínok szögei, de alázatosan csókolja meg ennek az életnek +mártírkeresztfáját és az ajkak szelíden mondják a nagy titkot a +felebarátoknak: «Azt hiszem, valamennyiünknek elsőbb az életet kell +szeretni tanulnunk!»</p> +<p>És szavaiból felpirkad a nap, az apokaliptikus óra. Felpattannak +a sírok és a börtönök: a mélységből felkelnek mind a halottak és +elcsukottak, mind-mind köréje sereglenek, hogy szavainak prófétái +legyenek, gyászukból fölemelkednek. A börtönökből tódulnak elő, +Szibéria katorgájából, láncukat csörgetve, zugszobákból, éjjeli +mulatókból és kolostorcellákból, mind-mind valamennyien a +szenvedélyek nagy szenvedői; még vér tapad kezeikhez, még ég +megkorbácsolt hátuk, még lealázottak <span class="pagenum"><a name= +"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> haragjukban és +elesettségükben, de a jajkiáltás már elhallgat szájukban és +könnyeikből bizalom ragyog. Oh Bileam örök csodája, amely az égő +ajkakon áldássá váltja az átkot, amint a mester hozsánnáját +hallják, a hozsannát, amely «a kétség minden tisztítótüzén +keresztülment». A legkomorabbak vannak legelől, a legszomorúbbak a +leghívőbbek, mind előre tolonganak, hogy bizonyítsák ezt a szót. +Durva és megsebzett szájukból a szenvedésnek himnusza, mint valami +hatalmas templomi ének árad fel, az önkívület őserejében, az élet +himnusza. Mind-mind itt vannak a martírok, hogy dicsőítsék az +életet. Karamasoff Dimitri, az ártatlanul elítélt, láncokkal kezén, +erejének teljességében újjong fel: «Minden szenvedést le fogok +győzni, csakhogy azt mondhassam magamnak: «én vagyok!» Ha vergődöm +a kínzópadon, akkor is tudom, hogy «én vagyok». A gályához láncolva +látom a napot és ha nem is látom, akkor is élek és tudom, hogy süt +a nap!» És Iván, a fivér odalép hozzá és hirdeti: «Nincs +kitörölhetetlenebb boldogtalanság a halálnál». És az élet rajongása +sugárként ég be szívébe és ő, az Istentagadó, így kiált fel: +«Szeretlek téged, Istenem, mert hatalmas az élet!» Trofimovits +István, az örök kételkedő, összekulcsolt kezekkel emelkedik fel +halálos ágyán és ezt dadogja: «Oh milyen szívesen élném az életet +újra, minden perc, minden pillanat üdvössége az embernek!» A hangok +mind tisztábbak, fénylőbbek, fenségesebbek lesznek. Myskin herceg, +akit kúsza lelkének ingadozó szárnyai visznek, zavartan tárja ki +karjait és így rajong: «Nem értem, hogy mehet el az ember egy fa +<span class="pagenum"><a name="Page_221" id= +"Page_221">-221-</a></span> előtt, a nélkül, hogy boldog volna, +mert él és mert szeretik… ennek az életnek minden lépésénél mennyi +sok csodálatos dolog van, dolgok, amelyeket még a legelvetemültebb +is csodálatosnak érez!» És Sossima így prédikál: «Akik Istent és az +életet megátkozzák, önmagukat átkozzák meg. Ha minden dolgot +szeretni fogsz, akkor Isten titka minden dologban megnyilvánul és +végül az egész világot mindent átfogó szeretettel fogod átölelni!» +És még a «zugutcából való ember» a kis félszeg Névtelen, kopott +köpenykéjében, ő is oda jön és széttárja karjait: «Az élet szépség, +csak a szenvedésben van lélek, óh milyen gyönyörű az élet!» A +«nevetséges ember» kilép álmaiból, hogy «a hatalmas életet +hirdesse», mind-mind férgekként másznak elő lényük zugolyaiból, +hogy együtt dalolják a nagy éneket. Egyik sem akar meghalni, egyik +sem akarja a szentül szeretett életet itthagyni, nincs oly mély +szenvedés, amelyet a halállal cserélne fel, a halállal, az örök +ellenféllel. És a pokol, a kétségbeesés homálya kemény falai +egyszerre visszhangozzák a sors dicsénekét, a tisztítótűzből +felgyúl a hála tüze. Fény, végtelen fény áramlik be, Dosztojevszkij +égboltja borul a föld fölé és mindenki felett zugva mennydörög az +utolsó szó, amelyet Dosztojevszkij leírt, a gyermekek szava a nagy +kőnél való beszédnél, a szent barbár kiáltás: «Az élet, hurrá!»</p> +<p>Oh csodálatos élet, aki magadnak tudatos akarattal mártírokat +teremtesz, hogy téged dícsérjenek, oh bölcs, kegyetlen élet, ki +jobbágyaiddá teszed a legnagyobbakat szenvedés által, hogy +diadalodat hirdessék! Jób örök kiáltását, mely évezredeken át +zendül, mert a csapásokban Istent <span class="pagenum"><a name= +"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> ismeri, Te újra és újra +hallani akarod és Dániel férfiainak diadalmi énekét, amíg testüket +tüzes kemence pörköli. Mindörökké daloló parazsat gyujtasz a költők +nyelvén, akiket szenvedőkké teszel, hogy örökké jobbágyaid legyenek +és Téged szerelemmel hívjanak! Beethovent a zene lelkével vered +meg, hogy megsüketülten Isten szárnycsapását hallja és a halál +angyalától megérintve az örömök himnuszát alkossa meg Neked, +Rembrandtot behajszolod a szegénység éjszakájába, hogy színekben +keresse a fényt, a Te örök fényedet, Dantet elűzöd hazájából, hogy +álmában meglássa az eget és a poklot, valamennyiüket korbácsoddal +kergetted végtelenségedbe! És őt, akit jobban korbácsoltál, mint +bárki mást, őt is szolgáddá kényszerítetted és íme tajtékzó +ajakkal, görcsökben vonagolva, hozsannát újjong feléd, a szent +hozsannát, «amely átment minden kétségek tisztítótüzén!» Oh mint +győzöl te az emberben, akit megszenvedtetsz, éjszakából nappalt +csinálsz, szenvedésből szerelmet és a pokolból hozol fel Magadnak +szent dícsérő éneket. Mert a legjobban szenvedő mindeneknek tudója, +és aki téged tud, az meg kell, hogy áldjon: és aki téged +legmélyebben megismert, íme lásd, erősebb bizonyságod, mint bárki +más és jobban szeretett téged, mint bárki más!</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_223" id= +"Page_223">-223-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Stefan Zweig könyvei.</h2> +</div> +<ul class="lsoff indented"> +<li>Silberne Saiten. Wien. Költemények.</li> +<li>Die frühen Kränze. 3. ezer. Költemények. Insel-Verlag.</li> +<li>Die gesammelten Gedichte. Költemények. Insel-Verlag.</li> +<li>Erstes Erlebnis. Négy történet. 16.–19. ezer. +Insel-Verlag.</li> +<li>Brennendes Geheimnis. Novella. (Insel-Bücherei. 122.) 55. +ezer.</li> +<li>Das Haus am Meer. Színmű két részben. Insel-Verlag.</li> +<li>Tersites. Szomorújáték három felvonásban. 2. ezer. +Insel-Verlag.</li> +<li>Der verwandelte Komödiant. Színjáték a német rokoko idejéből. +2. ezer. Insel-Verlag.</li> +<li>Jeremias. Drámai költemény kilenc képben. 25. ezer. +Insel-Verlag.</li> +<li>Legende eines Lebens. Kamarajáték három felvonásban. 4. ezer. +Insel-Verlag.</li> +<li>Der Zwang. Novella. (470 példányban Frans Masreel +fametszeteivel.)</li> +<li>Die Augen des ewigen Bruders. (Insel-Bücherei. 349.) 10. +ezer.</li> +<li>Drei Meister: Balzac, Dickens, Dosztojevszkij. 15. ezer. +Insel-Verlag.</li> +<li>Amok. Novellen einer Leidenschaft. 21. ezer. Insel-Verlag.</li> +<li>Der Kampf mit dem Demon: Hölderlin, Kleist, Nietzsche. +Insel-Verlag.</li> +<li><i>Írói életrajzok.</i> Verhaeren. Desbordes–Valmore. Romain +Rolland. Artur Rimbaud. Paul Verlaine.</li> +</ul> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_224" id= +"Page_224">-224-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Térey Sándor könyvei.</h2> +</div> +<h3>KÖLTEMÉNYEK:</h3> +<ul class="lsoff indented"> +<li><i>Versek.</i> Singer és Wolfner kiadása. Budapest. +(Elfogyott.)</li> +<li><i>A fehér hegedű.</i> Singer és Wolfner. (Elfogyott.)</li> +<li><i>Feltámadás.</i> Singer és Wolfner. II. kiadás.</li> +<li><i>A Magányos Ember.</i> Méliusz-kiadás.</li> +</ul> +<h3>PRÓZA:</h3> +<ul class="lsoff indented"> +<li><i>Visszatérés.</i> A Kisfaludy-Társaság Franklin-pályázatán I. +díjat nyert regény. Franklin-Társulat kiadása.</li> +<li><i>Leveleki Anna szerelme.</i> Kis regény a 40-es évekből. +(Kézirat.)</li> +<li><i>E. T. A. Hoffmann. J. P. Jacobsen. Hermann Bang. Stefan +Zweig.</i> Négy tanulmány. (Sajtó alatt.)</li> +</ul> +<h3>FORDÍTÁSOK:</h3> +<ul class="lsoff indented"> +<li><i>Baudelaire.</i> Versek a Fleurs du Malból. Athenaeum r.-t. +kiadása. II. kiadás. Bevezetéssel.</li> +<li><i>Verlaine válogatott versei.</i> Singer és Wolfner, 1924. II. +kiadás. Bevezetéssel.</li> +<li><i>André Ady:</i> Choix de poésies. Paris. Jouve et Cie +Editeurs. Avec un portrait d’Ady par Étienne Zádor, et précédé +d’une préface par Jean Mistler d’Auriol.</li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 ***</div> +</body> +</html> |