Initial commit of ebook 77620 filesHEAD main

author: www-data <www-data@mail.pglaf.org> 2026-01-05 04:49:33 -0800
committer: www-data <www-data@mail.pglaf.org> 2026-01-05 04:49:33 -0800
commit: 0926905856c09fad46263a7af9fa85d964159d7e (patch)
tree: a637d8db163cab7b5242516e9fee377bc6546b8b /77620-h/77620-h.htm
1 files changed, 5853 insertions, 0 deletions
diff --git a/77620-h/77620-h.htm b/77620-h/77620-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..ee36fc2
--- /dev/null
+++ b/77620-h/77620-h.htm
@@ -0,0 +1,5853 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Transitional//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-transitional.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Három mester: Balzac, Dickens, Dosztojevszkij by Stefan
+Zweig | Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+ul.lsoff {
+ list-style-type: none;
+ /* font-size: 90%; */
+ text-align: justify;
+/*  columns: 2; */
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.blockquot2 {
+ margin-left: 50%;
+ font-size: 0.9em;
+ text-align: justify;
+ max-width: 20em;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+.smcap {
+ font-variant: small-caps;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+ul.indented {
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ text-align: justify;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-largest"><u><span class=
+"smcap">KULTURA és TUDOMÁNY</span></u></span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-150">STEFAN ZWEIG</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-largest">HÁROM
+MESTER</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">BALZAC, DICKENS,
+DOSZTOJEVSZKIJ</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">BEVEZETTE ÉS
+FORDÍTOTTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">TÉREY SÁNDOR</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class=
+"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET
+ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">KIADÁSA</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-150">STEFAN ZWEIG</span></p>
+<h1>HÁROM MESTER</h1>
+<p class="center"><span class="caption-large">BALZAC, DICKENS,
+DOSZTOJEVSZKIJ</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">BEVEZETTE ÉS
+FORDÍTOTTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-large">TÉREY
+SÁNDOR</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class=
+"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET
+ÉS KÖNYVNYOMDA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT
+NYOMDÁJA.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BEVEZETÉS.</h2>
+</div>
+<h3>Stefan Zweig.</h3>
+<p>A háborút megelőző kilencvenes és kilencszázas évekre úgy nézünk
+ma vissza sóvárgó vágyakozással, mint Ovidius az aranykorra. Ezek
+az évek tele voltak valami boldog lendülettel, nagy és tiszta
+eszményekkel. A technika haladása közelebb hozta az embereket, a
+határok nem voltak tilalomfák. Minden nemzetben felragyogott
+egy-egy nagy elme, a szociális haladás, béke, emberszeretet,
+testvériesülés bajnokai. Így hittük. Ám Thomas Mann azt mondja:
+«tévedés; ez a nehány évtized nem jelentett haladást, csak az
+emberiség nagy lélekzetvétele volt két háború között… De mégis:
+nagy és szabad lélekzetvétel volt és ő sem tagadhatja, hogy fehér
+köntösben új szellemi ideák léptek a világ színpadára oly megváltó
+önzetlenséggel, aminő csak egyszer volt a világon.»</p>
+<p>Ebben az arasznyi időben megdöbbentő gyorsan változtak az
+irodalmi irányok, keletkeztek, eltűntek, mintha a nagy kataklizma
+előtt az emberiség mindent ki akart volna próbálni. Bécs külön
+sziget volt a torlódó áramlatok közt. A nagy város, az
+intellektualizmus legjobb otthona, műveltségében volt már valami
+túléltség. A zenélőóra finoman szólt, de kerekei megkoptak. Egy
+évtizednek <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span> sem kellett elmúlni s a tegnapi boldog Bécs
+messzebb van tőlünk, mint a fin de siècle, letűnt világ, letűnt
+emberek. Ha húsz évvel ezelőtt írt regényeket olvasunk, saját
+korunkat, nem találjuk meg őket a ma életében. Ez Bécs tragédiája.
+Ha nagy birodalmak szétmállanak, a kultúra, mely végre is csak
+felépítmény, letöredezik. Megkapóan szól erről az elporlásról
+Stefan Zweig Schnitzler 60 éves születésnapjára írt cikkében: a jó
+Guszti hadnagy, Anatol, a Reigen hősei eltűntek Bécsből s más
+komorabb, felhősebb lelkű embereknek adtak helyt.</p>
+<p>Stefan Zweig jól ösmerte azt a másik Bécset. Ott született és
+nőtt fel oly környezetben, hol nevelték a Schöngeistokat, ahol
+vallás volt a művészet szeretete. Az Operában: Mahler Gusztáv, a
+Burgszínházban: Kainz, a hangversenyteremben: Busoni s a
+Rosé-kvartett, az irodalomban Schnitzler, Rilke és társai. Ott élt
+az úri Bécsben, mint egyik novellája hőse, fiatalon, az élvezők
+között, hol művészi tökéletességre viszik a sétát, a járkálást, a
+tétlen szemlélődést. Ott van a kontinensen a legtöbb művészi
+habitué, aki élvez, ízlése van s olykor «maga is próbálgat».
+Zweigot életkörülményei szinte predesztinálták a litterary
+gentleman szerepére, melynél csúfabb szóval nem sérthetnek művészt.
+Gazdag szülők gyermeke, akik nem kívánták, hogy határozott pályát
+válasszon. Filozófiát hallgat Bécsben, Berlinben, beutazza a
+világot. Berlinben Peter Hille, Párisban Romain Rolland,
+Brüsszelben Verhaeren, Firenzében Ellen Key a társasága. Kanada,
+Kuba, Mexikó, India, Ceylon, Kína és Afrika ennek az utazásnak
+földrajzi és lelki állomásai. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p>
+<p>Mégis művész lett belőle. Bizonyára érezte a céhbeliek
+gyanakodását, mert vagyon kényelmes árnyékában szerezte azt, amit
+mások arcuk verítékével, gonddal és nyomorral küzködve gyüjtenek
+be, akiknek hiányzik a «rendezett vagyoni viszonyok
+vasbetonalapja», mint Peter Altenberg írja.</p>
+<p>Zweignak ebben is szerencséje volt. Maga vallja, hogy nem talált
+akadályra úgy, hogy már szinte bántotta. Minden elébejött, nem
+érezte azt a nagyszerű izgalmat, mely a művészet szenvedélyes,
+küzdelmes birtokbavételével jár. Igazi energiát csak az fejt ki,
+akit támadnak. Zweigot nem támadta senki. Csak hívei és barátai
+voltak. Így élt 18 éves korától harmincig, finom dolgokkal
+bibelődve, egy verseskönyvvel, elbeszélésekkel, egy Paul Verlaine
+kötettel és essaykkel, sőt a Bauernfeld-díjat is elnyerte.</p>
+<p>A Neue Rundschauban is találkoztunk nevével. Élete e korszakát
+maga nem becsüli sokra, mert önéletrajzában ezt írja:</p>
+<p>«Az irodalom nem jelentette számomra az életet, csak az élet
+kifejezésének egy lehetőségét.» Ám a művész erősebb volt benne a
+viszonyoknál, környezeténél, minden, amit átélt és látott,
+<i>élménnyé</i> vált benne, egyre erősebb és sűrített energiájú
+élménnyé, mely közelhozta hozzá a tömörített élmények nagy
+gyorsíróját: Balzacot, s az ideges kezekkel az emberi szenvedésnek
+tornyot építő s a lelkeket onnan lezuhantató Dosztojevszkijt. Ők
+éreztették meg vele az ember belső és külső élete ellentétének
+tragédiáját, amelynek irodalmi kifejtése a lyrától a regény és a
+dráma felé vitte. Új verseskönyve, első novellái a német
+<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span>
+stílus rendkívüli gazdagodásai, darabjait a Burg-színház és német
+színházak játsszák, lefordítja Verhaerent, Verlainet, essayket ír
+Rimbaud, Rolland, Debordes Valmoreról, az irodalomban becsült neve
+van. Ebbe a szép, színes, nyugodt és élvező életbe belerobban a
+háború.</p>
+<p>Aki a háború kitörésekor külföldön volt s átélte a nagy
+zuhanást, mint változtak a barátságos arcok Megærává, mint dőlt le
+minden, amit hívő lelkek évtizedeken át építettek: emberszeretet!
+világbéke! aki gyalogolt Párizsból jövet utitáskájával a hátán,
+mint egy batyus zsidó az utolsó állomástól a svájci határ felé, egy
+falat kenyér, egy pohár víz nélkül, akit mindenki elkerült, mint
+egy bélpoklost, mert magyar, német vagy osztrák volt, egyszóval:
+boche! meg fogja érteni, mit élt át egy Zweig, kit a háború
+Belgiumban talált. Még érezte Romain Rolland testvéri
+kézszorítását, kitől nemrég vált el, úton Verhaerenhez, az ösztönző
+jó baráthoz, akinek elsősorban köszönheti, hogy rátalált önmagára,
+s hirtelen vissza kellett utaznia Ausztriába, a halálraszánt
+monarchiába, a háborúba. Addig nagy kert volt Európa, hitte, minden
+nemzet kertjéből magasra nőtt egy-egy ritka tő, a jövendő virágai,
+<i>egymásnak</i> nyíltak s úgy tetszett, közel az idő, az alacsony
+kerítéseket is le lehet bontani. Most fegyvernél, szuronynál,
+shrapnelnél szörnyűbb volt az ébredés: száz millió ember lőtte,
+vágta, égette, gyilkolta egymást.</p>
+<p>Zweigban felébredt a harcos, aki küzdeni is tud az emberiség
+ideáljaiért. Megírja «Jeremias» című darabját 1915-ben, – egy nép
+drámáját, mely önmagát sodorja a mindent elpusztító háboruba –
+<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span>
+mely a művész, az ember, a pacifista tiltakozása a céltalan
+vérontás ellen Rollandra emlékeztető bátorsággal. És íme, csakhamar
+ott áll vele együtt «a rettenhetlen baráttal, Európa élő
+lelkiismeretével» au dessus de la mélée. 1917-ben Svájcba küldik,
+hol a Jeremiast előadják s ahol Rollanddal együtt – «aki
+valamennyiünknek, németek-, franciák-, oroszok- és semlegeseknek
+erkölcsi vigasz, támasz és épülés volt» – dolgozott a lelkek
+békéjéért. A háború után elsőnek csatlakozik a Barbusse alapította
+Clarté-társasághoz, France, Barbusse, Brandes, Blasco Ibanez,
+Wells, Rolland, Rictus, Steinlennel együtt, melynek programmját
+mintha ő írta volna: «Azt akarjuk, hogy írók, művészek, tudósok,
+akik átélték ezt a háborút s azok, akik csak elmélkedtek felette,
+ebben az órában, mikor az összetépett emberiség fel akar szabadulni
+az elnyomás elavult törvényei alól, egyesüljenek s teljesen
+függetlenül, menten minden előítélettől vezetők és nevelők legyenek
+a vérengzés után. A szabad lelkek e testvéri csoportja állandó őre
+lesz a Gondolatnak.» (1919 május.) Zweig felolvasásokat tart
+Svájcban, majd visszavonul a forrongó Bécsből Salzburgba, virágos
+házába, hol családi otthont teremt magának s összeköttetést tart az
+egész világ szellemi elitjével. Hivatásának tartja a lelkek
+testvéri összekapcsolódását elősegíteni.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Zweig a modern német irodalom egyik legfinomabb stilisztája.
+Nyelvének érzéki szépsége, belső ritmusa van. Verseiben elhalkítja
+az érzéseket, csak annyi a melegség bennük, hogy a színek és szavak
+összhangját ne zavarják (Silberne Saiten, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> Die frühen
+Kränze). Idegvibráló, a történés minden mozzanatát nyomon kísérő, a
+lelki küzdelmet gyorsírásszerűen megrögzítő novelláiból kiérzik,
+hogy Bécs Freud városa (Erstes Erlebnis, Amok). Drámái az emberi
+lélek rejtett zugaiba világítanak, szülő és gyermek, férfi és nő
+közti örök ellentétbe, néma küzdelmekbe. (Haus am Meere,
+Thersites). Stílusa tökéletességét tanulmányaiban éri el, melyekben
+van muzsikáló lyra, erős lélekelemzés, tragikai mag. Teljesen
+beleéli magát a nagy alkotók lelki életébe, megértő kézzel bontja
+ki a zárt sorokból a mesterek életművét, tükröt tart elénk, melyben
+önmagunkra ösmerünk. Ez az önmagunkra ösmerés egyik legmélyebb
+értéke Zweig tanulmányainak; másik: igazi humanizmusa. Hiszi, hogy
+missziója megjavítani az embert, vallja, hogy a humánus, a bölcs
+ember a legjobb. Életfeladatul érzi közelebb hozni a nagy
+alkotókat, világító fáklyaként adni őket az emberek kezébe, az
+emberszeretet prófétája. A lelkiismeret alszik, az igazi költő
+felébreszti és jobbá tesz bennünket.</p>
+<p>Stefan Zweig életművének egyik legjellegzetesebb alkotását, a
+«Világ építőmesterei» című ciklusának első könyvét, a «Három
+mestert», Dickens, Balzac, Dosztojevszkijt, az első magyar
+Zweig-kötetet adjuk itt a művelt magyar közönség kezébe.</p>
+<p class="right"><i>A fordító.</i></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELŐSZÓ.</h2>
+</div>
+<div class="blockquot2">
+<p>Romain Rollandnak hálából derűs és borús években változatlan
+barátságáért.</p>
+</div>
+<p>Balzac, Dickens és Dosztojevszkijről szóló e három kísérletet –
+bár tíz évnyi idő alatt írtam – mégsem véletlen fűzi egy könyvvé. A
+XIX-ik század három nagy és az én felfogásom szerint egyedüli
+regényíróit típusként bemutatni azonos szándék vezérel: hisz
+ellentétes egyéniségükkel egymást kiegészítik és a romanciernek, az
+epikus világ alakítójának fogalmát tisztultabb alakban mutatják
+be.</p>
+<p>Ha itt Balzac, Dickens és Dosztojevszkijt a XIX-ik század
+egyedüli nagy regényíróinak nevezem, e beállítással távolról sem
+ösmerem félre Goethe, Keller Gottfried, Stendhal, Flaubert,
+Tolstoj, Hugo Viktor és mások egyes műveinek nagyságát, kik közül
+némelyiknek egy-egy regénye, kivált Balzac és Dickens
+különválasztott életművét, messze felülmúlja. Úgy vélem ezért,
+kifejezetten fel kell állítanom egy regény írója és a romancier
+közötti benső és megdönthetetlen különbséget. Végső, legmagasabb
+értelemben regényíró csak az enciklopédikus lángész, az univerzális
+művész, aki – s itt műveinek terjedelme s alakjainak sokasága a
+döntő érv – egész <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> világot alkot, a földi világ mellett a
+maga külön világát, külön típusokkal, melynek külön nehézkedési
+törvénye, külön csillagos égboltja van. Aki minden alakot, minden
+élményt annyira átitat lényével, hogy nem csak ő rá tipikus, hanem
+reánk is azt a szimbólikus, mély benyomást teszi, ami sokszor arra
+ösztönöz bennünket, hogy élményeket és embereket róluk nevezzünk el
+úgyannyira, hogy az eleven életben azt mondjuk egy emberről:
+balzac-i figura, dickensi alak, Dosztojevszkij természet. E
+művészek mindegyike alakjaik tömegével oly egységes szemlélettel
+teremt élettörvényt, életfelfogást, hogy belőle a világ új képe
+támad. S könyvem főkép azt kísérli meg: hogy ezt a belső
+törvényszerűséget, ezt a jellemformálást rejtett egységében
+bemutassa, s megíratlan alcíme ez lehetne: A regényíró
+lélektana.</p>
+<p>E három regényíró mindegyikének meg van a maga külön légköre.
+Balzacé a társadalom világa, Dickensé a család világa,
+Dosztojevszkijé az egyén és a mindenség világa. Ha összehasonlítjuk
+őket: e világok különbségeket mutatnak, de sohasem vállalkoztunk
+arra, hogy e különbségekből értékítéleteket vonjunk le, vagy egy
+művész nemzeti elemeit kedvezően vagy elítélően hangsúlyozzuk.
+Minden nagy alkotó: egység, mely magában bírja határainak és
+súlyának mértékét; – egy életművön belől csak specifikus súly
+adódik, nem pedig abszolut súly az igazságosság serpenyőjében.</p>
+<p>Mindhárom dolgozat feltételezi a művek ösmeretét: nem is
+bevezetésül akarnak szolgálni, hanem összegezésül, tömörítésül,
+kivonatul. És mert összefoglalnak, csak azt hozzák tudomásra, amit
+személyileg is lényegesnek éreztünk. Ezt a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span>
+szükségszerű hiányosságot legjobban sajnálom a Dosztojevszkijről
+szóló essayben, mert mértéknélküli mértékét csakúgy nem bírja és
+nem fogja sohase átfogni a legszélesebb tanulmány sem, akárcsak
+Goetheét.</p>
+<p>Egy francia, egy angol és egy orosz nagy alakjához örömmel
+csatoltam volna hozzá egy német regényíró reprezentativ képét is,
+ama legmagasabb értelemben vett epikai világformálóét, amint én a
+romancier szót értelmezem. De sem a jelenben, sem a multban nem
+találok egyetlenegy ily magasrangbélit sem. Könyvemnek talán az is
+a célja, hogy a jövendő számára követelje s a még messze rejtőzőt
+üdvözölje.</p>
+<p>Salzburg, 1919.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15"><br />
+-15-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BALZAC.</h2>
+</div>
+<p>Balzac 1799-ben született, Touraineben, a bőség megyéjében,
+Rabelais derűs hazájában. A dátumot érdemes megismételni: 1799
+júniusa… Napoleon, akit a tetteitől már nyugtalanított világ még
+csak Bonapartenak hívott, ebben az esztendőben jött meg Egyptomból,
+félig győztes, félig szökevény. Idegen csillagképek alatt, a
+pyramisok kőből való tanúi előtt harcolt, s aztán belefáradva
+grandiózusan kezdett terve szívós keresztülvitelébe, parányi hajón
+átsiklott Nelson leselkedő hadihajói között, hazaérkezte után pár
+nap alatt összeszedett egy maroknyit híveiből, elsöpörte az
+ellenszegülő Konventet és egy lendülettel magához ragadta a
+Franciaország feletti uralmat. 1799, Balzac születési éve, az
+Empire kezdete. Az új évszázad már nem ismeri többé a «petit
+general»-t, sem a korzikai kalandort, hanem csak Napoleont,
+Franciaország császárát. Még 10–15 év – Balzac gyermekkora – és a
+hatalomra éhes kezek átölelik fél Európát, nagyravágyó álmai
+ezalatt már sasszárnyakon repülik át az egész világot kelettől
+nyugatig. Aki olyan intenzíven beleélte magát korába, mint Balzac,
+arra nem maradhatott hatás nélkül, ha világba bepillantása első 16
+éve pontosan <span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span> egybeesik a világtörténelem talán
+legfantasztikusabb korszakával, a császárság tizenhat
+esztendejével. Korai élményei és vélt rendeltetése vajjon nem-é egy
+hozzá hasonlónak külső és belső sorsát mutatják? Hogy valaki a kék
+Földközi-tenger valamelyik szigetéről Párisba jöhetett, barát és
+foglalkozás nélkül, név és tisztségek nélkül, s a gyeplőtlen
+uralmat vakmerőn kézberagadta, magához rántotta és zablába
+kényszerítette, hogy valaki, egy idegen, puszta kézzel úrrá legyen
+Páris felett, aztán Franciaország s végül az egész világ felett, –
+a világtörténelem e legszeszélyesebb kalandját nem legendák és
+történetek, hitetlen fekete betűiből tanulta, hanem szomjasan
+feltáruló érzékein át közvetlen, színesen az életébe nyomult bele,
+s lelkének járatlan útjait ezer tarka emlékkel népesítette be. Ily
+élmény szükségkép példaadás. A kis fiú Balzac talán a
+proklamációkon tanult meg olvasni, melyek tömören, gőgösen, szinte
+római ékesszólással távol győzelmekről meséltek, gyakorlatlan
+gyermekújjai a térképen utánahúzták a napoleoni katonák útvonalát,
+ma a Monte Cenis felett, holnap a Sierra Nevadán keresztül,
+folyamokon át Németországba, hómezőkön át Oroszországba, a tengeren
+át Gibraltárba, hol az angolok izzó ágyúgolyókkal gyujtották fel
+hajóhadát, – míg Franciaország, mint egy megáradt folyam öntötte el
+egész Európát. Katonákkal játszadozott talán az utcán, katonákkal,
+akiknek arcába kozákkard írta éles jelét, éjszakánként talán
+felriadt a haragosan dübörgő ágyúktól, melyek Ausztria felé
+vonultak, hogy Austerlitznál szétzúzzák a jégpáncélt az orosz
+lovasság lábai <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span> alatt. <i>Napoleon!</i> Ifjúságának
+minden vágya feloldódhatott ebben a sarkantyúzó névben,
+gondolatban, elképzelésben. Diadalív borult a nagy kert felé, mely
+Párisból a világba vezet s rajta ki voltak vésve a fél világ
+legyőzött városainak nevei, s hogy csaphatott át ez az uralomérzés
+a legborzasztóbb csalódásba, mikor a büszke boltív alatt
+zeneszóval, lobogó zászlókkal idegen csapatok vonultak át! Ami a
+rohamátszáguldta világban odakünn <i>történt</i>, az befelé
+élménnyé sűrült. Korán élte át a szellemi s az anyagi értékek
+szörnyű átváltozását. Látta mint eresztették szélnek értéktelen
+papirként az asszignátákat, melyek a köztársaság pecsétjével 100 és
+1000 frankot igértek. Az aranypénzen, mely kezei közé került, majd
+a lefejezett király kövérkés profilja, majd a szabadság jakobinus
+sapkája, majd a konzul római arcéle, majd Napoleon volt császári
+ornátusban. Ily rendkívüli felfordulások idején, mikor erkölcs,
+pénz, ország, törvény, tekintély és minden, ami évszázadok óta
+szigorú gátak közé volt szorítva, kiszáradt vagy kiöntött, még soha
+át nem élt változások korában hamar rájöhetett minden érték
+relativitására. Körüle örvénylett a világ és ha megszédülő
+tekintete a viharzó hullámok felett áttekintést, szimbólumot,
+csillagképet keresett, az események apálya s dagályában mindig az
+az egy volt a mozgató, akitől minden rázkódás és hullámzás eredett.
+És átélte őt magát: Napoleont. Látta, amint díszszemlére lovagol
+akarata teremtményeivel, Rustán mamelukkal, Józseffel, akivel
+Spanyolországot megajándékozta, Muratval, akivel Sziciliát
+boldogította, Bernadottetal, az árulóval, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> mind
+valamennyivel, akiknek királyi koronát ötvöztetett és királyságokat
+hódított, akiket multjuk jelentéktelenségéből felemelt jelene
+tündöklésébe. Egy pillanat alatt sugárzott rá szivárványhártyájára
+érzékelhetőn és elevenen egy kép, mely nagyobb volt a történelem
+minden alakjánál: látta a nagy világhódítót! S vajjon világhódítót
+látni nem egyet jelent-é gyermeknél azzal: hasonlóvá lenni? A világ
+más két részén ugyanakkor még két világhódító pihent meg: egyik
+Königsbergben, aki a világ zürzavarába áttekintésével egységet
+teremtett és Weimarban, hol a költő nem kisebb mértékben lett világ
+hódítója, mint Napoleon és hadserege. Ám mindez egyelőre még
+érzékelhetlen távolságban volt Balzactól. Azt az ösztönt, hogy
+mindig az egészre menjen, soha részletekre, hogy mohón a világ
+teljességére törekedjék, ezt a láztüzes becsvágyat Napoleon példája
+oltotta belé.</p>
+<p>Ez a rendkívüli világakarás nem talált mindjárt útjára. Balzac
+egyelőre nem döntött egy hivatás mellett sem. Ha két évvel előbb
+születik, tizennyolc évével Napoleon katonája lett volna, Belle
+Alliancenál a magaslatokat rohamozta volna meg, hová az angol
+kartácsok lecsaptak; de a világtörténelem nem szereti az
+ismétléseket. A napoleoni kor zivataros égboltja után langyos,
+elpuhult, lankasztó nyári napok következtek. XVIII. Lajos alatt a
+kard dísztárgy lett, a katona tányérnyaló udvaronc, a politikus
+díszszónok, a magas állami tisztségeket nem a tett vasökle, a
+véletlen rejtelmes bőségszarúja osztja, hanem puha női kezek
+ajándékozzák a rangot és kegyet, a közélet elsekélyesedik,
+ellaposul és szeliden <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span> ringó tóvá símul az események tajtékja.
+Fegyverrel nem lehetett már világot hódítani. Napoleon soknak
+mintaképe, még többnek elrémítő példa volt. Így nem maradt más,
+mint a művészet. Balzac irogatni kezd. Ám nem úgy, mint a többiek,
+pénzszerzésért, szórakozásért, könyvszekrény-tölteléknek,
+boulevard-beszélgetésnek tárgyul: az irodalomban nem marsallbot,
+hanem császári korona után sóvárog. Padlásszobában kezdi el. Első
+regényeit, mintegy erőpróbául, álnév alatt írja. Ez még nem háború,
+csak hadgyakorlat, harcjáték, még nem ütközet. Elégedetlen a
+sikerrel, az eredmény nem elégíti ki, abbahagyja a mesterséget, más
+foglalkozási ágakban próbálkozik három-négy éven át, irnok egy
+közjegyzőnél, az irodában, megfigyel, lát, élvez, pillantása
+behatol a világba s akkor újra kezdi. Most azonban már a
+teljességre vágyó hatalmas akarattal, azzal a gigászian fanatikus
+mohósággal, mely megveti a részleteket, az egyes jelenséget, az
+elszakítottságot, a jelenést, hogy ne fogjon be mást, csak a nagy
+körforgás lendületét, s meglesse az eredendő ösztönök titokzatos
+gépezetét. Most már csak egy a célja: az események erjedéséből a
+tiszta elementumot, a kúsza számokból az összeget, a hangzavarból
+harmóniát, az élet teljességéből az esszenciát szedni, az egész
+világot beszorítani retortáiba, újjáteremteni, «en raccourci»
+pontos megrövidítésben, s az így leigázott világot saját lelkével
+eltölteni, saját kezeivel kormányozni. Semmi se vesszen el a
+sokféleségből, s hogy ezt a végtelenséget végessé, az elérhetetlent
+emberi lehetőséggé összepréselje, arra csak egy mód van: az
+összesűrítés. Minden erejét ráveti arra, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> a
+jelenségeket összeszorítsa, szűrőn átnyomja, hol minden lényegtelen
+visszamarad és csak a tiszta értékes anyag szivárog át, hogy aztán
+ezeket a szétszórt forma-egységeket keze forróságával eggyé
+olvassza, tengersokaságukat áttekinthető, szemlélhető rendszerré
+egyesítse, amint Linné a növények milliárdjait szűk rendszerbe, a
+vegyészek a megszámlálhatlan vegyi kapcsolatot egy marék elembe
+osztották be, – ez most a becsvágya. Leegyszerűsíti a világot, hogy
+aztán uralkodhassék rajta, s leigázva bekényszeríti a «Comédie
+humaine» grandiózus börtönébe. Lepárló módszerével alakjai mind
+típusokká válnak, a többség jellegzetes egybefoglalásaivá, kikről
+minden feleslegest és lényegtelent lerázott a hallatlan erejű
+művészakarat. Ezek a hatóerők az egyenesvonalú szenvedélyek, ezek a
+tiszta típusok a színészek, ez a dekoratívvé egyszerűsített
+környezet a Comédie humaine kulisszái. Töményít s az irodalomba
+beviszi a központosító rendszer közigazgatását. Mint egy Napoleon,
+Franciaországba öleli be az egész világot, Párissal, mint
+központtal. S ezen körön belül, Párison belül is, újabb köröket
+húz, a nemesség, papság, munkásság, költők, művészek, tudósok
+cirkulusait. Ötven arisztokrata-szalonból teremt egyet, Cadigna
+hercegnőét. Száz bankárból Nuncingen bárót, valamennyi uzsorásból
+Gobsecet, az összes orvosokból Bianchon Horacet. Ezeket az
+embereket szűk egymásközelben lakatja, gyakrabban érintkezteti,
+vehemensen megküzdeti egymással. Hol az élet ezer játékfajtát
+teremt, ő csak egyet. Nem ösmer kevert típust. Az ő világa
+szegényebb, de erősebb a valóságnál. Mert alakjai kivonatok,
+<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span> szenvedélyei őselemek, tragédiái
+sűrítések. Mint Napoleon, Páris meghódításán kezdi. Azután vidéket
+vidék után ragad magához, mondhatni minden megye kiküld egy-egy
+szónokot Balzac parlamentjébe, – s mint Bonaparte, a győzelmes
+konzul, csapataival ráveti magát minden országra. Nekiiramodik,
+Norvégia fjordjaira küldi seregét, Spanyolország kiégett homokos
+síkjaira, Egyptom tűzszínű ege alá, a Beresina jeges hídjára, még
+nagy-nagy mintaképénél is messzebbre, mindenüvé elhat világakarása.
+S amint Napoleon két hadjárat közti pihenőben megalkotta a Code
+Napoleont, Balzac, a Comédie humaine világhódítását kipihenve, a
+szerelemnek, a házasságnak erkölcsi kódexét írja meg elvi
+értekezésekben, s nagy műveinek világotátfogó íve felé mosolyogva
+illeszti fel a «Contes drolatiques» csintalan arabeszkjeit. A
+legmélyebb nyomorból, parasztok kunyhójából a St.-Germain palotáiba
+vándorol, behatol Napoleon termeibe, mindenütt feltépi a negyedik
+falat és vele a zárt szobák titkait, katonákkal táboroz Bretagne
+sátraiban, játszik a tőzsdén, belát a színházak kulisszái mögé,
+megvigyázza a tudósok munkásságát, nincs a világnak zuga, hová
+varázsló lámpája be ne világítana. Hadserege két-háromezer emberből
+áll, s igazán földből gyúrta őket össze, puszta kezéből nőttek ki.
+A semmiből lettek, meztelenek, ruhát dob reájuk, címeket s vagyont
+ajándékoz nekik, mint marsalljainak Napoleon, ismét elveszi tőlük,
+játszik velük, egymásra uszítja őket. Megszámlálhatlan az események
+sokasága, végtelen a színtér, melyen az események lejátszódnak. A
+Comédie humaine e világhódítása <span class="pagenum"><a name=
+"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> egyedül álló az újkori
+irodalomban, amint páratlan Napoleon a modern történelemben, az
+egész összepréselt életnek ez a két kézben tartása. De Balzac
+gyermekkori álma volt a világot meghódítani s nincs hatalmasabb
+erejű, mint a valósággá vált ifjúkori szándék. Nem hiába írta
+egyszer Napoleon arcképe alá: «Ce qu’il n’a pu achever par l’épée,
+je l’accomplirai par la plume.»</p>
+<p>S amilyen ő, olyanok a hősei. Mindegyik sóvárog a világ
+meghódítása után. Központfutó erő kisodorja őket vidékről,
+hazulról, Párisba. Ott van a csataterük. Ötvenezer fiatalember,
+egész hadtest, kihasználatlan szűz erő, kitörésre vágyó, még nem
+tisztult energia tódul elő s itt a szűk térben, mint a lövedékek
+pattannak egymásra, megsemmisülnek, felszöknek, lerántják egymást
+az örvénybe. Egyiknek sem készítettek helyet. A szónoki emelvényt
+mindegyiknek meg kell maga számára hódítani s azt az acélkemény,
+mégis hajlékony fémet, amit ifjúságnak hívnak, fegyverré
+kovácsolni, energiáit robbantó anyaggá töményíteni. Balzac büszke
+arra, elsőnek bizonyította be, hogy a civilizáció keretében ez a
+küzdelem époly elkeseredett, mint künn a harctéren, s odakiáltja a
+romantikusoknak: «Az én polgárias regényeim tragikusabbak a ti
+szomorújátékaitoknál!» A könyörtelenség törvénye az, amit e
+fiatalemberek Balzac regényeiben elsőnek megtanulnak. Tudják,
+túlsokan vannak és – ez a kép Balzac kedvencéé, Vautriné, – fel
+kell falják egymást, mint pókok egy bögrében. A fegyvert, melyet
+ifjúságukból kovácsoltak, még be kell hogy mártsák a tapasztalás
+égető mérgébe. Csak annak van igaza, aki felülmarad. A szélrózsa
+mind <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span> a harminckét irányából jönnek, mint a
+grande armée sansculottjai, a Páris felé vezető úton elrongyolják
+cipőiket, ruháikon az országútak tapadó pora, s torkukat élvezetek
+utáni rettentő szomjúság égeti. S amikor szétnéznek a divat,
+gazdagság és hatalom új elvarázsoló világában, érzik, mily
+értéktelen mindaz, amit magukkal hoztak, hogy e palotákat, ezeket a
+nőket, a hatalmat elhódíthassák. Hogy képességeiket
+kihasználhassák, át kell olvasztani mindent, az ifjúságot
+szívóssággá, az okosságot ravaszsággá, a szépséget vétekké, a
+bizalmat álnoksággá, a vakmerőséget alattomossággá. Balzac hősei
+mind erős vágyódók, az egészre törnek. Mindegyik ugyanazt a
+kalandot éli át: tilbury száguld el mellettük, a kerekek sárral
+fecskendezik be őket, a kocsis ostort suhogtat, s bent a kocsiban –
+haján ragyog az ékszer – egy fiatal asszony. Egy pillantás suhan
+el. Csábító és szép, az élvezés szimbóluma. S minden Balzac hősnek
+ebben a percben csak egy a kívánsága: Kell hogy enyém legyen ez az
+asszony, a fogat, a szolgák, a gazdagság, Páris, a világ!
+Elrontotta őket Napoleon példája, hogy a legalantasabbnak is nyitva
+áll a hatalom útja. Nem úgy, mint vidéki őseik, szőlőskertért,
+főispánságért, örökségért küzdenek, hanem már szimbólumokért:
+hatalomért, a királyság liliomos napja fénykörébe felemelkedésért,
+hol a pénz mint a víz pereg el az újjak között. Így lesznek belőlük
+a nagy becsvágyók, akiknek Balzac erősebb izmokat, szenvedélyesebb
+ékesszólást, energikusabb ösztönöket és gyorsultabb, de elevenebb
+életet szán, mint másoknak. Emberek, akiknek álmai tettekre
+váltódnak, <span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> költők, akik, mint mondja, az élet
+anyagából teremtenek. A zseni, a közönségestől oly elütőn, kettős
+támadási móddal különleges utat tör magának. Hogy hatalomhoz
+jussunk, külön utat kell lelni magunknak, vagy meg kell tanulni a
+másikat, a társadalom módszereit. Az emberek tömegébe, akik
+elállják előttünk a célt, úgy kell belerobbanni, gyilkosan, mint
+egy ágyúgolyó vagy – mint Vautrin, az anarkista, Balzac kedvenc,
+grandiózus alakja tanácsolja – mint a pestis, alattomosan csúszva
+kell megmérgezni őket. A Quartier Latinben, hol Balzac maga is kis
+szűk szobában kezdte, ott verődnek össze hősei is, a társadalmi
+élet ősforrásai: Desplein, a medikus; Rastignac, a stréber;
+Lambert, a böcsész; Bridau, a festő; Rubempré, az ujságíró –
+fiatalemberek köre, akik még köszörületlen gyémántok, tiszta,
+darabos karakterek, s mégis egész életük Vauquer meseszerű penziója
+asztala köré csoportosul. S akkor, akkor formálódnak csak át ezek
+az emberek s vesztik el eredeti lényüket, mikor beömlenek az élet
+nagy retortáiba, megfőnek a szenvedélyek forróságában, s újra
+kihülve, megmerevülnek a csalódásoktól, a társadalmi természet
+sokféle hatásának, a mechanikus súrlódásnak, mágneses vonzásnak,
+kémiai bomlásnak, molekuláris szétesésnek alávetetten. A szörnyű
+sav, melynek neve Páris, egyiket feloldja, kieszi, kiválasztja,
+eltünteti, kikristályosítja, másikat megkeményíti, megkövesíti. A
+kémiai átalakulás minden hatásán keresztülmennek, a színeződésen,
+egyesülésen, az egyes elemekből új komplexumok képződnek és tíz év
+multán a felülmaradottak, általakultak jós mosolygással köszöntik
+egymást <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
+"Page_25">-25-</a></span> az élet csúcsán, Desplein, a híres orvos;
+Rastignac, a miniszter; Bridau, a híres festő; míg Lambert és
+Rubempré szétzúzódtak a lendítő kerék alatt.</p>
+<p>Nem ok nélkül szerette Balzac a vegytant, nem hasztalan forgatta
+Cuvier, Lavoisier műveit. A hatások és ellenhatások, a vegyi
+vonzás, taszítás és vonzódás, a kiválasztódások és láncolatok,
+szétbomlások és kikristályosodások e sokféle processzusában, az
+összetett vegyületek atomokká egyszerűsödésében látta tisztábban,
+mint bárhol másutt, a szociális összetétel tükörképét. Axiomája
+volt az embernek a bel- és külvilágtól való egyetemes függősége,
+hogy az a sokféleség épp úgy hat az egységre, amint az egység
+viszont elhatározón hat a sokaságra, – ezt a felfogását, melyet ő
+Lamarquismusnak nevezett el, Taine később fogalmakká merevítette –
+hogy minden individuum <i>termék</i>, amelyet éghajlat, környezet,
+szokások, véletlen s minden ami sorsdöntően megérinti, formálnak
+azzá, aki, hogy minden egyén a maga lényegét atmoszférájából szívja
+s viszont ő maga újra új atmoszférát sugároz ki magából. A művész
+legfőbb feladatának azt tartotta, hogy a szerves életnek a
+szervetlenben való lenyomatait, az eleven életnek az elméletbe
+markolását, társadalmi lény egy bizonyos pillanatban adott szellemi
+tulajdona összeségét, egész korszakok eredményét megrajzolja.
+Minden egymásba folyik, minden erő függőben van, egyik sem szabad.
+Határtalan relativizmusa tagadott minden folytonosságot, még a
+jellem folytonosságát is. Balzac alakjait mindig az eseményeken
+formálta, a sors kezével szobrászoltatta, mint az agyagot. Hőseinek
+még <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span> a neve sem állandó és egységes. Balzac
+húsz regényében szerepel Rastignac báró, francia pair. Azt hisszük,
+ismerjük már, az utcáról, vagy a Salonból, az ujságokból ezt a
+kíméletlen törtetőt, a brutálisan kegyetlen párisi stréber
+prototípusát, aki a törvény minden hézagán angolnasímasággal siklik
+át és mesterin jelképezi a lezüllött társadalom erkölcseit. S
+aztán… itt van egy regény, melyben szintén szerepel egy Rastignac,
+szegény fiatal nemesember, kit szülei sok reménységgel és kevés
+pénzzel Párisba küldenek, puha, szelid, szerény, érzelmes
+természet. A regény elmondja, mint jut a Vauquer-penzióba, az
+átalakulások e boszorkányüstjébe, Balzac zseniális összevonásainak
+egyikébe, hol négy rosszul tapétázott fal közé temperamentumok és
+jellemek egész seregét befoglalta, s itt látja az ismeretlen Lear
+király: Goriot apó tragédiáját, látja, hogy a Faubourg St. Germain
+álfényű hercegnői mohón mint lopják meg öreg atyjukat, látja a
+társadalom minden aljasságát, tragédiába feloldottan. S mikor végre
+a túljónak koporsóját kívüle nem követi más, csak egy szolga és
+cselédlány csupán, mikor a Père Lachaise magaslatáról abban a
+haragvó órában úgy látja lábai előtt elterülni Párist zavaros
+piszkos-sárgán, mint egy gonosz fekélyt, akkor az élet minden
+bölcseségének tudója. E percben hallja fülébe csengeni a fegyenc
+Vautrin hangját, tanításait, hogy az emberrel úgy kell bánni, mint
+a postakocsi lovaival, hajszolni és a célnál dögleni hagyni, ebben
+a percben válik belőle a többi regények Rastignac bárója, a
+kíméletlen, könyörtelen stréber, Páris pairje. S Balzac minden hőse
+átéli ezt a percet <span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> az élet keresztútján. Katonái lesznek a
+mindenkinek mindenki elleni harcának, valamennyien előre rohannak,
+s egyik holtteste felett vezet a másik útja. Mindegyiknek meg van a
+maga Rubikonja, Waterlooja, s Balzac rámutat, hogy a palotákban,
+kunyhókban és bányákban ugyanily csaták folynak, s hogy papok,
+orvosok, katonák, ügyvédek lerongyolt viseltes ruhái alatt
+ugyanazon ösztönök szabadulnak el, azt jól tudja Vautrin, az
+anarkista, aki mindegyik szerepbe beéli magát és tíz álöltözetben
+játszik Balzac regényeiben, de mindig, tudatosan ugyanaz. A modern
+élet kiegyenlített felülete alatt a harcok földalatt dúlnak tovább.
+A külső egyenlősítésnek ellene szegül a belső becsvágy. Minthogy
+senkinek a számára sem tartanak fenn helyet, mint hajdan a
+királynak, a nemességnek, a papoknak, mindenkinek joga van bármely
+helyre, ami megtízszerezi feszültségüket. A lehetőségek csökkenése
+az életben az energiák megkétszereződésében nyilvánul.</p>
+<p>Balzacot ez izgatja: az energiáknak ez a gyilkos és öngyilkos
+harca. Szenvedélye, hogy a cél elérésére fordított erőket, a
+tudatos életakarás kifejezését ne hatásukban, hanem lényegükben
+rajzolja. Mindegy neki, hogy ez az erő jó vagy rossz, hat vagy
+elpazarlódik, az a fő, hogy erős legyen. Erőteljesség, akarat a fő,
+mert ez az embertől ered, siker és dicsőség semmit sem jelent, mert
+véletlen dolga. A félénk kis tolvaj, ki a péküzlet asztaláról egy
+kenyeret csúsztat újjasába, úntat, a hivatásos nagy tolvaj, aki
+nemcsak a nyereségért, hanem szenvedélyből rabol, kinek egész
+exisztenciája feloldódik a mindent magához ragadás fogalmában:
+grandiózus valami. A történetírás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> feladata a hatásokat, a
+tényeket megmérni; az intenzitást megállapítani Balzac szerint a
+költő dolga. Tragikus csak a célt nem ért erő. Balzac a héros
+oubliés-ket írja le, mert szerinte minden korszakban nem csak a
+histórikusösmerte <i>egy</i> Napoleon van, aki 1796–1818 közt a
+világot meghódította, Balzac négy-öt ilyet ismer. Az egyik talán
+elesett Marengonál, Desaixnek hívták, a másikat az igazi Napoleon
+Egyiptomba küldte, távol a nagy eseményektől, de talán a harmadik
+szenvedte el a legszörnyűbb tragédiát: egy Napoleon lakott benne s
+soha nem jutott el a harctérre, beszikkadt valami kis vidéki
+fészekben, a helyett, hogy rohanó vízár lett volna belőle, de
+azért, ha kis dolgokban is, nem kisebb energiát fogyasztott. Így
+említ meg asszonyokat, kik odaadásuknál, szépségüknél fogva, a
+Napkirály hercegnői közt is híressé váltak volna, akiknek neve úgy
+zendült volna, mint a Pompadouré, Poitiers Dianáé, költőkről mesél,
+kik elpusztultak, mert nem fogadta őket kegyébe az idő, akiknek
+neve mellett elsuhant a hírnév s akiket költőnek kell majd híressé
+tennie. Tudja, hogy az élet minden pillanata hallatlan tömegű
+energiát pazarol el hatástalanul. Tudja, hogy Grandet Eugénia, az
+érzelmes vidéki leányka, abban a percben, mikor fösvény atyjától
+reszketve, pénztárcáját odaadja unokaöccsének, épp oly hős, mint
+Jeanne D’Arc, akinek márványszobra ott ragyog minden francia város
+piacán. Annyi karrier életrajzíróját nem vakíthatják el, nem
+téveszthetik meg a sikerek, hiszen vegyileg elemezte a társadalmi
+siker minden arcfestékét és kenőcsét. Balzac megvesztegethetlen
+szeme, mely <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span> egyedül energiák után kutat, a tények
+zürzavarában mindig csak az eleven megfeszülést keresi, a Beresina
+hídjának torlódásából, hol Napoleon szétrobbantott serege a hídon
+át akar törni, hol egy pillanatban sűrült össze kétségbeesés,
+aljasság és hősiesség százszor vázolt jelenete, kiragadja az igazi
+valódi hősöket, a negyven hidászt, kiknek neveit senki se ismeri, s
+akik három napon át álltak a mellig érő, fagyos jégtábláktól zajló
+vízben, hogy azt a gyönge hidat megépítsék, melyen a hadsereg fele
+megmenekülhetett. Tudja, hogy a befüggönyözött párisi ablakok
+mögött minden pillanatban történnek tragédiák, melyek nem kisebbek
+Julia halálánál, Wallenstein végénél, Lear kétségbeesésénél, s
+mindig és újra ismételte a büszke mondatot: «Polgári regényeim
+tragikusabbak, mint a ti szomorújátékaitok!» Romantikája belőlről
+átélt. Vautrinja, ki polgári ruhában jár, épp oly grandiózus alak,
+mint a Notre-Damei toronyőr harangjai között, Hugo Viktor
+Quasimodója, és a lélek meredten sziklás tájai, a szenvedélyek és
+mohóság bozótja éppoly borzalmas nagy stréberjeiben, mint az
+Islandi Han iszonyú sziklabarlangjai. Balzac nem a díszletekben
+keresi a nagyszerűséget, nem a történelmi vagy exótikus távlatban,
+hanem a dimenziókfelettiben, a zártságában páratlan érzés fokozott
+erősségében. Tudja, hogy minden érzés csak akkor válik jelentőssé,
+ha töretlen az ereje, az ember csak akkor válik naggyá, ha egy
+célra összpontosítja erejét, nem pazarolja el, nem töri szét kis
+vágyakra, ha szenvedélye felissza a minden más szenvedélyre szánt
+nedveket, ha rablás és elvetemültségtől lesz erős, amint
+<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span> az ág kettőzött lendülettel virágzik ki,
+ha a kertész az ikerágakat levágta, vagy elfojtotta. Így írta le a
+szenvedély mániákusait, akik a világot egyetlen szimbólumban
+látják, s a kibogozhatlan körtáncból egy értelmet hoznak le
+maguknak. Erőműtanának sarkigazsága a szenvedélyek bizonyos
+mechanikája, az a hit, hogy minden élet egyenlő erőmennyiséget
+sugároz ki, akár ábrándokra fogyasztja el ezt az akaratvágyat, akár
+ezer kis izgalomra forgácsolja szét, akár takarékosan hirtelen
+heves kitörésekhez gyüjti fel, akár elpusztítja az élet tüzének
+gyors égése vagy felrobbantásában. Nem él kevesebbet, aki
+gyorsabban él, s aki egyvonalúan él, épp oly sokfélét élhet át. Oly
+műre, mely csak típusokat akar leírni, egyedül az ily
+monomaniákusok fontosak. Balzacot nem érdeklik a lagymatag emberek,
+csak egész emberek, akik minden idegükkel, minden izmukkal, minden
+gondolatukkal az élet egy ábrándján csüggnek: szerelmen,
+művészeten, fösvénységen, odaadáson, bátorságon, lustaságon,
+politikán, barátságon. Valamely tetszőleges szimbólumon, de ott
+aztán egészen. Ezek a hommes à passion, magukteremtette vallás
+fanatikusai se jobbra, se balra nem tekintenek. Eltérő nyelveken
+beszélnek s nem értik meg egymást. Kínáld fel a műgyüjtőnek a világ
+legszebb asszonyát: észre se fogja venni, a szerelmesnek karriert,
+ügyet se vet rá, – a fösvénynek mást, mint pénzt, fel se fog
+tekinteni pénzesládájáról. El van veszve, ha elcsábíttatja magát,
+ha elhagyja a szerette szenvedélyt egy másik kedvéért. A nem
+használt izmok elpetyhüdnek, évekig ki nem feszített húr
+megkeményedik, s aki <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span> életében egyetlenegy szenvedély virtuóza
+volt, egyetlenegy érzés atlétája, minden más területen kontár és
+nyápic. A monomániává felkorbácsolt szenvedély legyűr minden mást,
+aláássa forrásukat s kiszáradni hagyja, de minden izgalomértéküket
+magába szívja. Szerelem, féltékenység, gyász, kimerülés és rajongás
+minden fokozata és körforgása fösvénynél takarékosságban, a
+gyüjtőnél gyüjtési dühben tükröződik, mert minden abszolut
+tökéletesség az összes érzéslehetőségeket egyesíti. Az egyoldalúság
+erőssége oly izgalmakat szerez, melyek felérnek az elhanyagolt
+vágyak minden sokaságával. Innen gyökereznek Balzac nagy tragédiái.
+Nuncingen, a milliókat gyüjtő pénzember, aki okosságban
+túlszárnyalja Franciaország összes bankárait, együgyű gyermekké
+válik egy kokott kezében, – a magát hírlapírásra vető költő
+szétmorzsolódik, mint a búza a malomkövek közt. A világ minden
+álomképe, minden szimbólum féltékeny, mint Jehova s nem tűr meg
+maga mellett más szenvedélyeket. S e szenvedélyek közt nincs kisebb
+vagy nagyobb, éppúgy nincs ranglétrájuk, mint az álmoknak vagy szép
+tájaknak. Egyik sem jelentéktelen. «Miért ne lehetne az ostobaság
+szomorújátékát megírni?» mondja Balzac, vagy a szégyenkezés, az
+aggodalmaskodás, az unalom tragédiáját? Hiszen ezek is mozgató,
+hajtó erők, ezek is jelentősek, ha erejük elég nagy, még a
+legszegényesebb életútnak is megvan a maga lendülete és
+szépséghatalma, mihelyt töretlenül visz előre vagy csak sorsa körül
+kering. Ezeket az eredendő erőket, vagy helyesebben az igazi
+eredendő erők ezer Proteusformáját, az emberek szívéből
+kiszakítani, légköri nyomással felizzítani, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> érzésekkel
+felkorbácsolni, a gyűlölet és szerelem elixirjeitől megittasítani,
+hogy őrjöngjenek mámorukban, a véletlen szégyenkövén szétzúzatni
+egyiket, majd egymáshoz préselni és szétszakítani őket,
+kapcsolatokat létesíteni, hidakat verni az álmok közt, fösvények és
+gyüjtők közt, becsvágyók és erotikusok közt, az erők négyszögét
+szüntelen eltolni, minden sorsban felszakítani a hullámhegy és
+hullámvölgy fenyegető örvényét, felülről le- és alulról fölhajítani
+őket s erre a cikázó játékra úgy meredni rá izzó szemekkel, mint
+Gobsec Restaud grófnő gyémántjaira, a pislákoló lángot a fujtatóval
+ismét feléleszteni, az embereket, mint a rabszolgákat felizgatni,
+nem engedni, hogy pihenjenek, átvonszolni őket minden országon,
+mint Napoleon a katonáit Ausztriából a Vendéeba, a tengerről
+Egyiptomba és vissza Rómába, a Brandenburgi kapun át és aztán az
+Alhambra lejtőjére, győzelmeken és legyőzetéseken át Moszkvába
+végül, – a felét útközben temetetlen otthagyni, gránátzúzottan,
+vagy a pusztai hó alatt, az egész világot kifaragni, mint a bábot,
+kifesteni, mint egy tájat s aztán a bábjáték felett izgalmas
+ujjakkal uralkodni, – ez volt az ő, ez volt Balzac monomániája.</p>
+<p>Mert Balzac maga egyike volt a legnagyobb monomániákusoknak,
+aminőket könyveiben megörökített. Csalódottan, mert minden álmát
+összetörte a kiméletlen világ, mely nem szereti a szegényeket és
+kezdőket, begubózott csendjébe és önmagából világszimbólumot
+teremtett. Világot, mely az övé volt, melyen uralkodott, s amely
+vele együtt pusztult el. A valóság elszáguldott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> mellette
+és nem is nyúlt utána, oda volt láncolva íróasztalához, alakjainak
+erdejében élt, mint Magus a műgyüjtő, képei között. Huszonöt éves
+korától kezdve a valóság alig érdekelte máskép, mint anyag,
+tüzelőszer, amellyel külön világa lendítőkerekét hajthatta s ha
+kivételt tett, tragédia lett belőle. Szinte tudatosan ment el az
+élő valóság mellett, mert az a nyugtalanító érzése volt, hogy reá
+nézve csak fájdalmat hozó lehet saját és ama világ bármely
+érintkezése. Este nyolc órakor kimerülten hullott az ágyba, négy
+órát aludt s éjfélkor felkeltette magát; mikor hangos környezete,
+Páris égő szemét lehúnyta, mikor homályba borultak a zúgó utcák, a
+világ eltűnt, akkor támadt fel az övé, s akkor építette fel a maga
+világát, a másik mellett, külön maga eldarabolta elemekből, órákon
+át lázas extázisban élt, lankadó érzékeit újra s újra feketekávéval
+ajzva fel. Így dolgozott napi tíz, tizenkét, néha tizennyolc órán
+át, míg valami kiragadta ebből a világból vissza a valóságba. A
+felébredés e perceiben lehetett az a tekintete, melyet Rodin
+örökített meg szobrán, a végtelen egekből felriadás, a felejtett
+valóságba visszazuhanás, ez a borzalmasan nagyszerű, majdnem
+sikoltó tekintet, a borzongó vállon a ruhát összefogó kézzel, az
+álomból felriasztott alvajárónak mozdulatával, akire valaki durván
+rákiáltott, nevén szólítva. Egy költőnél sem volt a művébe
+felolvadás, az elmerülés intenzitása, álmaiban való hite ily erős,
+a hallucináció sehol oly közel az öncsalás határához. Az izgalmat
+nem mindig tudta megállítani, mint egy gépet, a hatalmasan forgó
+lendítő kerékre nem mindig tudott megálljt kiáltani, tükrözést és
+<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span> valóságot megkülönböztetni, ezen és ama
+világ közt éles határvonalat húzni. Egész könyvet töltenek meg az
+adomák, mennyire hitt a munka lázában alakjai létezésében, tréfás
+és mégis gyakran kegyetlen adomákkal teli könyvet. Barátja nyit rá,
+Balzac rémülten rohan elébe: «Képzeld, a szerencsétlen megölte
+magát» s csak mikor barátja ijedten hőköl vissza, veszi észre, hogy
+akiről beszélt, hősnője, Grandet Eugénia, csak az ő csillagkörében
+élt. S ami ezt az állandó, intenzív, sőt tökéletes hallucinációt az
+őrültek házába való patológikus rögeszmétől megkülönbözteti, csak a
+külső élet s a kigondolt valóság törvényeinek azonossága, a lét
+azonos okozati összefüggései, alakjainak nem is annyira életformái,
+mint inkább életlehetőségei, akik mintha most érkeztek volna
+valahonnan s alig hogy szobája küszöbét átlépik, már benne vannak
+műveiben. Ám ami e rögeszmének tartósságát, szívósságát és
+befejezettségét illeti, ez az elmerülés a tökéletesen monomániás
+ember elmélyedése volt, munkássága több mint szorgalom: láz, mámor,
+álom és önkívület. Az elbűvölés palliativ szere volt, altatószer,
+mely elfeledtette vele nagy életszomjúságát. Maga bevallotta, – aki
+élvezni és pazarolni úgy tudott, mint senki más – hogy ez a lázas
+tevékenység élvezeti eszköz volt számára. Az ilyen korláttalan
+megkívánó minden más szenvedélyről csak úgy tudott lemondani, ha
+pótolta mással, mint könyveinek monomániákusai. Az életérzés minden
+felkorbácsolását, szerelmet, féltékenységet, kártyát, gazdagságot,
+utazást, hírt és győzelmet nélkülözhetett, mert alkotásaival
+hétszeresen kárpótolta magát. Az érzékek oly balgák, mint a
+gyermekek. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span> A valódit a hamistól, a csalókát az
+igazitól nem bírják megkülönböztetni. Jól akarnak csak lakni,
+mindegy: élménnyel vagy álommal. Balzac egész életében megcsalta
+érzékeit, élvezeteket hazudott nekik, ahelyett, hogy tényleg adott
+volna belőlük, éhségüket ételek illatával csillapította, melyeket
+meg kellett vonni magától. Szenvedélyesen résztvett teremtette
+alakjainak élvezeteiben: ez volt az élménye. Hiszen ő volt, aki
+most azt a tíz Lajosaranyat odadobta a játékasztalra, aki reszketve
+állt ott, míg a roulette forgott, aki a nyereség csengő halmazát
+égő újjakkal beseperte, s ő volt az, aki a színházban a nagy sikert
+kivívta, aki csapatával a magaslatokat megrohamozta, földalatti
+aknáival a tőzsdét alapjaiban megrendítette, teremtményeinek minden
+gyönyörűsége tulajdona volt, ők voltak az extázisok, melyekben
+külsőleg oly szegényes élete kiélte magát. Úgy játszott ezekkel az
+emberekkel, mint Gobsec, az uzsorás, a pénzkölcsönért
+reményvesztetten hozzájött megkínzottakkal, akikre horgát
+kivetette, s akiknek fájdalmát, gyönyörét és kínját úgy figyelte
+meg, mint a többé-kevésbbé tehetséges színészek játékát. S az ő
+szíve szólal meg Gobsec piszkos köntöse alatt: «Azt hiszi, nem
+fontos az, ha az ember így behatolhat az emberi szív legrejtettebb
+redőibe, ha ott oly mélyre hatolunk, hogy mezítelen látjuk magunk
+előtt?» Ő, az akarat varázslója, máséból olvasztott magának álomból
+életet. Azt beszélik róla, hogy ifjúságában padlásszobájában, mikor
+szerény vacsoráját, a száraz kenyeret ette, az asztalra krétával
+rajzolta rá a tányérok körvonalait és középre válogatott kedvenc
+ételei nevét írta be, hogy a száraz kenyérben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> pusztán
+akarata szuggeszciójával a legpazarabb ételek ízét érezhesse. S
+amint az ízt úgy ízlelte hite szerint, mint ahogy valóságban ízlett
+volna, valószínűleg úgy szívta korlátlanul magába az élet minden
+ingerét könyvei elixirjéből, szegénységét megcsalta alattvalói
+gazdagságával és pazarlásával. Örökös adósságok gondja közt,
+hitelezőktől zaklatottan, bizonnyal valami érzéki gyönyörűséget
+érzett, mikor leírta: százezer frank évjáradék. Ő volt az, aki
+duskált Magus Elie képeiben, aki mint Goriot apó szerette azt a két
+grófnőt, aki Seraphitussal szédítő magasra szállt Norvégia soha nem
+látta fjordjai fölé, aki Rubemprével élvezte az asszonyok
+tekintetében a csodálatot, ő maga volt, aki mindez emberekből a
+gyönyörűséget úgy ontotta ki, mint a lávát, akiknek a föld édes és
+keserű füveiből örömet és bánatot főzött. Nem volt még költő, aki
+így együtt élvezett volna alakjaival. Épp azokon a helyeken, hol az
+úgy kívánta gazdagság bűbáját írja le, még erotikus kalandjainál is
+erősebben érezzük a magamegbűvölte mámorát, a magányos ember
+ópiumálmait. Ez volt legmélyebb szenvedélye, a számoszlopok fel- és
+levonultatása, a mohó nyerészkedés és a nagy összegek elolvadása, a
+tőkének kézről-kézre dobálása, mérlegekben duskálás, az értékek
+viharos zuhanása, a végtelenbe érő felemelkedések és bukások. Mint
+valami záport, úgy zúdít rá milliókat egy koldusra, gyönge kezek
+közt elolvadni enged tőkéket, mint higanyt, gyönyörködve festi a
+Faubourgok palotáit, a pénz bűbáját. Ezt a szót: millió, milliárd,
+dadogja valami ájult, tovább-már-nem-bírom-mondani módon, az érzéki
+megkívánás végső hörgésével. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> A termek pompás berendezése
+úgy sorakozik fel kéjesen, mint egy szerail asszonyai, a hatalom
+jelvényeit úgy ragyogtatja meg, mint a koronagyémántokat. Ez a láz
+beégette magát kézirataiba is. Látni, mint dagadnak meg az előbb
+nyugodt, formás sorok, mint a haragvó homlokán az erek, mint
+ingadoznak, gyorsulnak, egymást őrülten kergetik, s látszik rajtuk
+a kávé nyoma, mellyel a kimerült idegeket előre hajszolta, szinte
+hallani a nyugság nélküli túlfűtött gép kattogó lihegését, az
+alkotó fanatikus, mániákus vonaglását, az ige e Don Juanjának
+sóvárgását, egy emberét, aki mindent birtokolni s mindenen
+uralkodni akar. Látjuk – mert sohasem volt megelégedve magával – a
+korrektura ívekben viharos kitörését, melyek merev szerkezetét újra
+s újra feltépte, mint a lázbeteg a sebkötést, hogy a már merevedő,
+kihülő testbe mégegyszer beleöntse sorainak lüktető piros
+vérét.</p>
+<p>Ezt a titáni munkát nem lehetne megérteni, ha nem telt volna
+benne gyönyörűsége s még annál is több: egy oly embernek volt
+egyetlen életlehetősége, aki aszkéta módra lemondott a hatalom
+minden más formájáról, egy túlszenvedélyesnek, kinek egyetlen
+megnyilatkozási módja a művészet volt. Egyszer-kétszer futólag
+beleálmodta magát más matériába is. Próbálkozott a gyakorlati
+élettel, amikor egyszer teremtő erejében kétségeskedve a pénz igazi
+hatalmát akarta, spekuláns lett, nyomdát és ujságot alapított. De a
+sors sajátos iróniája, melyet készen tart az eretnekek számára,
+hogy ő, aki könyveiben mindent tudott, a tőzsde embereinek
+fogásait, a kis és nagy üzletek ravaszkodásait, az uzsorások
+<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> furfangját, aki ösmerte minden tárgy
+értékét, aki műveiben száz és száz embernek teremtett exisztenciát,
+helyes céltudatossággal nyert nagy vagyonokat, aki Grandet,
+Popinot, Crevel Goriot, Bridau, Nuncingen, Wehrbrust és Gobsecet
+gazdaggá tette: elvesztette egész tőkéjét, csúfosan megbukott és
+csak az adósságok rettentő ólomsúlya maradt meg neki, amelyet aztán
+széles teherhordó vállain életének félévszázadán lihegve kellett
+hurcolnia, a leghallatlanabb munka rabszolgájaként, mely alatt egy
+nap megpattant erekkel szótlan rogyott össze. Borzasztóan
+megbosszulta magát az elhagyott szenvedély féltékenysége, az
+egyetlen szenvedélyé, melynek odaadta magát. Még a szerelem is,
+mely másnál átélés és valóság csodálatos egybeálmodása, nála
+álomból lett élménnyé. Hanska grófnőt, aki később felesége lett, az
+«étrangère»-t, akihez azokat a híres leveleket írta, már akkor
+szenvedélyesen szerette, mikor még nem is látta, szerette már
+akkor, mikor még olyan elképzelés volt, mint az aranyszemű lány,
+mint Delphine és Grandet Eugénia. Aki igazi író, annak a teremtésen
+s megálmodáson kívül minden más szenvedély csak tévelygés. «L’homme
+des lettres doit s’abstenir des femmes, elles font perdre son
+temps, on doit se borner á leur écrire, cela forme le style» az író
+tartózkodjék a nőktől, elpazaroltatják vele az idejét, csak írni
+szabad nekik, ez stílusképző, mondta Téophile Gautiernak. Szívből
+nem is Hanska asszonyt szerette, hanem hozzá való szerelmét, nem
+azokat a helyzeteket amelyeket átélt, hanem azokat, melyeket
+kigondolt, s a való utáni szomjúságát addig csillapította
+illuziókkal, <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
+"Page_39">-39-</a></span> addig játszott képekkel és jelmezekkel,
+míg mint a legizgatóbb jelenetekben a színész, maga is hitt
+szenvedélyében. Az alkotás szenvedélyének szüntelen áldozott, az
+elégés benső folyamatát addig tartóztatta fel, míg a tűz
+fellángolt, kitört, mig tönkrement belé. Élete, mint rejtelmes
+novellájának elvarázsolt szamárbőre, minden új kívánság
+teljesültén, minden új könyvével összébb zsugorodott és mint a
+játékos a kártyának, az iszákos a bornak, az ópiumszívó a baljós
+végzetes pipának, a kéjenc az asszonyoknak, úgy lett áldozata
+monomániájának. Tönkrement vágyainak túlságos beteljesülésén.</p>
+<p>Az csak természetes, hogy ily kolosszális akarat, mely vérrel,
+élettel s feszültséggel úgy telített meg álmokat, hogy hullámzásai
+époly erősek lettek, mint a valóság tüneményei, hogy ily rendkívüli
+varázserejű akarat az élet titkát saját mágiájában látta és önmagát
+világtörvénnyé emelte. Nem lehetett annak tulajdonképeni
+bölcselete, aki semmit sem árult el önmagáról, s aki nem volt talán
+más, mint örök változó, akinek nem volt szüksége alakra, mint
+Proteusnak, mert mindenkit megtestesített magában, aki mint egy
+dervis, kóbor szellem, ezer alak testébe rejtőzött és életének
+útvesztőjében eltűnt, ma optimista, altruista, holnap pesszimista
+és relativista, aki úgy kapcsolta ki és be magában a véleményeket
+és értékeket, mint a villamos áramot. Senkinek se adott igazat, de
+semmit se helytelenített. Balzac csak elfogadta a mások véleményét
+– épousé les opinions des autres, nincs megfelelő magyar kifejezés
+arra, mikor valaki spontán átveszi mások véleményét anélkül, hogy
+azonosítaná magát <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span> vele – behatolt alakjainak pillantásába,
+szívkamrájába és szenvedélyeik és bűneik sodrában velük tartott.
+Egyet talált csak igaznak és változhatlannak: hatalmas akaratát,
+ezt a szezámos varázsszót, mely neki, az idegennek, ösmeretlen
+emberlelkek barlangát felnyitotta, levezette érzéseik sötét
+mélységébe, ahonnan élményeik legnemesebb drágaköveivel megrakodva
+újra felbukkanhatott. Hajlott rá jobban, mint bárki más, hogy az
+akaratnak a szellemin is túl az anyagi világra ható erőt
+tulajdonítson, hogy életelvnek és világtörvénynek érezze. Tudta
+hogy ez a fluidum, az akarat, mely egy Napoleonból kisugározva a
+világot megrázta, birodalmakat döntött meg, fejedelmeket teremtett,
+milliók sorsát összekúszálta, hogy ez az anyagtalan rezgés, a
+szellemnek tisztán légköri nyomása kell, hogy az anyagban is nyomot
+hagyjon, arcvonásokat átszobrászoljon és a test egész fizikumába
+beömöljön. Mert amint a pillanatnyi felindulás minden embernél
+emeli az arckifejezés erejét, még ostoba arcokat is megszépít,
+mennél inkább képes a tartós akarat, az állandó szenvedély az
+arcvonások anyagát kiformálni! Balzac úgy nézett fel az emberarcra,
+mint kőbevésett életakaratra, ércbeöntött jellemzésre, s amint a
+régész megkövesült maradványokból egész ős kultúrát bír felösmerni,
+a költő feladatául tekintette, hogy egy emberarcból, a körüle
+lebegő légkörből belső kultúráját megösmerje. Ez az arcisme
+kedveltette meg vele Gall tanítását, aki az agyban székelő
+képességek térképét rajzolta meg, ezért tanulmányozta Lavatert, aki
+a történelemben nem látott egyebet, mint hússá és vérré vált
+életakaratot, mintegy kifelé <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> fordult karaktert. Mindent
+szeretett, ami elősegítette ezt a bűvészetet, a belső és külső
+titokzatos kölcsönhatását. Hitt Mesmer tanításában, az akaratnak
+egy médiumról másikra való mágneses átvitelében, hitt abban, hogy
+az újjak akaratkisugárzó tűzhálók, ezt a nézetet egybekapcsolta
+Svedenborg misztikus átszellemítéseivel, s ezt a még teoriává sem
+sűrűsödött kedvtelését Lambert Louisnak, kedvencének tanításában
+foglalta egybe, aki «chemiste de la volonté», az akarat vegyésze
+volt, különös, fiatalon elhalt valaki, kiben Balzac különösmód
+egyesítette önarcképét és benső tökéletesbülés utáni vágyát s
+akihez minden alakja közt legtöbbet vett saját életéből. Minden arc
+olyan volt előtte, mint megoldásra váró rejtvény. Azt állította,
+hogy minden arcban valamely állat képe ismerhető fel, hitte, hogy
+titkos jelről felösmerhető, ki van halálra szánva s azzal
+dicsekedett, hogy minden járókelőnek foglalkozását arcáról,
+mozdulatairól és ruházatáról le tudja olvasni.</p>
+<p>De a meglátás legfőbb bűvészetét még nem is ebben az intuitiv
+felismerésben látta, hiszen ez csak a létezőt, a jelenlevőt
+mutatta. Mélységesen vágyott azokhoz hasonlítani, akik
+központosított erőkkel nemcsak a pillanatnyit, hanem a mult nyomait
+és a jövendőt is kiszimatolják egy kinyujtott kézből, szeretett
+volna a tenyérjósok, jövendőmondók, horoskop-felállítók, «látók», s
+mindazok testvére lenni, akiknek megadatott a «seconde vue»
+adománya, akik azt állítják, hogy a külsőből a belső életet,
+határozott vonalakból a határtalanságot tudják felismerni s a
+tenyér vékony vonalaiból meglátják a bejárt életutat s a jövőbe
+vezető homályos ösvényt. Ilyen bűvészlátása <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> Balzac
+szerint csak annak van, aki intelligenciáját nem forgácsolja szét
+ezer irányba, hanem – a koncentráció gondolata Balzacnál
+unos-untalan visszatér – egyetlen cél felé fordulva, mindent erre
+tartogat magában. A «seconde vue» adománya nemcsak a bűvészeké és a
+látnokoké, a seconde vue, a hirtelen látnoki felismerés, a zseni
+kétségbevonhatlan ismertető jele, meg van az anyáknál gyermekeikkel
+szemben, Despleinnél, az orvosnál is megvan, aki a beteg zavaros
+betegség-képéből kínlódása okát és valószínű élettartamát határozza
+meg, meg van Napoleonnál, a zseniális hadvezérnél, aki azonnal
+felösmeri a helyet, ahová brigádjait bedobja, hogy a csata sorsát
+eldöntse, a csábító Marsaynak is birtokában van, aki a futó
+pillanatot ragadja meg, melyben bármely asszony elbukik, Nuncingen,
+a tőzsdejátékosnak, aki kellő pillanatban robbantja ki a nagy
+tőzsdei coupot; a lélek égboltja mindezen csillagjósai befelé
+hatoló pillantásuknak köszönik tudományukat, mellyel, mint valami
+messzelátóval, olyan horizontokat is meglátnak, hol a puszta szem
+csak szürke kaoszt vesz észre. A költő látomása és a tudós
+levezetése, a villámgyors, hirtelen megértés és a lassú logikus
+felismerés közt itt rejlik a rokonság. Balzac, aki néha maga is
+értetlenül állt ösztönös áttekintő képessége előtt, s aki talán
+gyakran rémülten, bódult fejjel nézhetett megfoghatatlan
+életművére, a meg nem mérhető filozófiájához, misztikumokhoz volt
+kénytelen menekülni, melyhez már nem volt elég de Maistre közkeletű
+katolicizmusa. S benső lényébe beoltott ez a csepp bűvészet, ez a
+megfoghatatlan, melytől művészete nemcsak az élet vegyésze, hanem
+aranycsinálója <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span> lett, mutatja határértékét az utódokkal,
+az utánzókkal, kivált Zolával szemben, aki követ kőre hordott össze
+ott, ahol Balzacnak csak a varázsgyűrűt kellett megforgatni s máris
+ezer ablaku palota szökkent magasba. Bármily hatalmas is életműve
+erőkifejtése, az első benyomás mégis bűvészet és nem munka, nem
+kölcsönzött, hanem ajándékozó és gazdagító élet.</p>
+<p>Mert Balzac – s ez áthatlan felhőként lebeg mint titok alakja
+körül – az alkotás éveiben nem tanult és nem kísérletezett többé,
+nem figyelte az életet, mint Zola, aki regényírás előtt minden
+egyes alakjáról bordereaut készített, nem mint Flaubert, aki újjnyi
+vékony könyvéhez egész könyvtárakat buvárolt át. Balzac ritkán tért
+vissza abba a világba, mely regényeinek világán kívül esett, mint
+börtönbe, be volt zárva álmainak világába, odaszögezve a munka
+kínpadához s inkább megbizonyosodást, mint információt hozott
+magával, ha egyszer-egyszer futólag kiruccant a való világba, ha
+kiadóival ment veszekedni, vagy korrekturát vitt a nyomdába, egyik
+barátjánál ebédelt, vagy Páris régiségboltjait kutatta át. Mert
+mielőtt még az íráshoz fogott volna, valami titokzatos módon már
+áthatotta az egész élet tudománya, ott hevert benne összegyüjtve,
+felraktározva. Shakespeare szinte misztikus alakja mellett ez a
+világirodalom legnagyobb rejtélye: hogyan, mikor, honnan gyüjtötte
+be ezt a roppant, minden foglalkozási ágból, anyagból,
+vérmérsékletből, jelenségekből összehordott készletét. Hiszen csak
+fiatal éveiben, három-négy esztendeig volt foglalkozása, írnok egy
+ügyvédnél, majd kiadó, aztán diák, de ezekben az években
+<span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> mindent magába szívott, tények
+teljességgel megmagyarázhatlan, beláthatatlan tömegét, mindenféle
+karakterek és jelenségek ösmeretét. Tekintete borzasztó erővel,
+mohón szívhatta fel, amivel útján találkozott, mint egy vampir
+ragadta magához belsejébe, emlékezőtehetségébe, hol semmisem
+sárgult el, nem tűnt el, nem keveredett s nem romlott el, minden
+ott hevert rendben, begyüjtve, feltornyosulva, mindig készenlétben,
+lényeges oldalával kifelé fordulva, szinte rugókra járó
+frissességgel pattanva fel, ha akaratával és óhajával csak
+megérintette őket. Mindentudó volt Balzac, ösmerte a pereket, a
+csatákat, a tőzsdemanővereket, a telekspekulációt, a vegyészet
+titkait, az illatszergyárosok fortélyait, a művészek fogásait, a
+teologusok vitatkozásait, a hírlapok üzemét, a színházak s egy
+másik színpad, a politika, szemfényvesztését. Ösmerte a vidéket,
+Párist, a világot ő, a «connaisseur en flânerie» úgy olvasott az
+utcák kúsza vonalaiban, mint egy könyvben, tudta minden házról,
+mikor, kinek a számára és ki építette, az ajtók feletti címerek
+heraldikáját kihüvelyezte, az építési stílusról ráösmert a korra,
+tudta a lakbérek nagyságát, emberekkel népesítette be az
+emeleteket, butorokat rakott a szobákba, boldogság vagy
+szerencsétlenség légkörét fújta rájuk és a sors láthatatlan hálóját
+szőtte egyik emeletről a másikra fel. Enciklopedikus ismeretei
+voltak, tudta mit ér egy Palma di Vecchio festmény, mennyibe kerül
+egy hold legelő, egy csipkecsokor, úri fogat és szolgatartás,
+ösmerte a divaturacsok életét, akik adósságok közt vegetálva, egy
+évben húszezer frankot költenek; <span class="pagenum"><a name=
+"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> s ha két lappal tovább
+lapozunk, íme a szegényes évjáradékból élő exisztenciája, akinek
+kínosan kicirkalmazott életében már katasztrófát jelent egy
+elszakadt esernyő, betört üvegtábla. Ismét pár lappal odább, az
+egészen szegények közt vagyunk, követi őket, amint pár sousjukat
+megkeresik, a szegény auvergnei vízhordót, akinek egyetlen vágya,
+hogy ne maga húzza hordóját, hanem egy kis, egészen kis lovacskát
+vehessen, ösmeri a diákot, és a varrónőt, a nagyváros e vegetáló
+teremtményeit. Ezer vidék tárul fel készen arra, hogy sorsainak
+alakító hátteréül szolgáljon, s mindegyiket tisztábban látja egy
+rápillantásra, mint mások, akik évekig ott éltek. Mindent tudott,
+amit csak egyszer futólag súrolt tekintete, s – ez a művész
+sajátságos paradoxonja – azt is tudta, amit soha nem ismert,
+álmaiból rajzolta meg Norvégia fjordjait és Saragossa sáncait és
+olyanok voltak, mint valóságban. Meglátásának villámgyorsasága
+megriasztó. Úgy tűnik fel, mintha s mindazt, amit mások eltakarva,
+ezerféle öltözékben láttak, azt ő meztelen és csupaszon ösmerte
+meg. Minden dolgon látott egy jelt, minden tárgyhoz volt egy
+kulcsa, mellyel a felületet megnyithatta, hogy bensőjüket
+megmutathassák neki. Megnyiltak előtte az arcok, s úgy hullott
+tudatába minden, mint a gyümölcsből a mag. A lényegtelenségek
+redőzetéből egy rántással szakítja ki a lényegest, nem
+rétegről-rétegre lassan vájva, hogy egészen kiáshassa, hanem
+mintegy puskaporral robbantva fel az élet aranybányáit. S a
+valóságos életformákkal együtt megragadja a megfoghatatlant, a
+boldogság és balsors gáznemű felettük lebegő légkörét is, az ég és
+föld közt <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span> himbálózó megrázkódtatásokat, a közeli
+exploziókat, a levegő tornádóit. Amit mások, mint valami
+üvegszekrényben hidegen és nyugodtan, körvonalokban láttak meg, azt
+bűvészi érzékenysége úgy sejti meg, mint a hőmérő oszlopa a levegő
+melegségét.</p>
+<p>Balzac lángesze ebben a borzasztóan nagy összehasonlíthatlanul
+ösztönös tudásban van. Amit még a művészhez tartozónak vélünk: az
+erőelosztást, rendezést, alakítást, egybetartást és feloldást, azt
+már nem érezzük oly tisztán Balzacban. Azt lehetne mondani, hogy
+annyira zseni volt, hogy már nem is lehet művésznek nevezni. «Une
+telle force n’a pas besoin d’art». Ekkora erőnek nincs szüksége
+művészetre, ez a mondás rá is illik. Oly grandiózus nagy erő volt
+az övé valóban, hogy ellenszegült minden szelidítésnek, mint az
+őserdők vadjai, oly szép ez az erő, mint egy dsungel, rohanó vízár,
+zivatar, mint minden dolog, melyeknek szépsége egyedül
+kifejezésrejutásuk erejében rejlik. Ennek a szépségnek nincs
+szüksége szimmetriára, díszletezésre, segítő gondos elosztásra,
+mert erejének korláttalan sokféleségével hat. Balzac sohase
+komponálta regényeit előre, úgy elveszett bennük, mint egy nagy
+szenvedélyben, úgy dőzsölt bennük, mintha selymek vagy meztelen
+friss női test volnának. Alakokat vázol, Franciaország összes
+megyéiből, családjaiból, osztályaiból úgy sorozza be őket, mint
+Napoleon katonáit, ezredekbe osztja őket, egyiket huszárnak,
+másikat tüzérnek, harmadikat a trénhez, fegyverük serpenyőjére
+puskaport önt és aztán átengedi őket benső fékezhetlen erejüknek. A
+Comedie Humaineből – szép, bár utólag <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> írt
+előszava dacára, – hiányzik az átgondolt terv. Mert az életben
+sincs tervszerűség, ezért ez is tervszerűtlen, nem akar erkölcsi
+célzatot, sem áttekintést, örökké változón az örökké változót
+akarja bemutatni, ebben az apályban és dagályban nincs tartós erő,
+csak pillanatnyi hatás, mint a hold titokzatos vonzásában,
+testnélküli, felhőből és fényből szőtt légkör, amelyet korszaknak
+neveznek. Ennek az új világrendszernek egyetlen törvénye, hogy
+mindaz, ami egyidőben egymásra hat, önmagát is megváltoztatja,
+senki sem hat korlátlanul, mint egy Isten, aki csak kívülről löki
+az eseményeket, hanem az összes emberek, akiknek változó
+csoportosulása teremt meg egy korszakot, maguk viszont ennek a
+korszaknak teremtményei, mert erkölcsük, érzéseik éppoly
+felépítmények, mint ők maguk. Hogy minden csak viszonylagosság;
+amit Párisban erkölcsnek hívnak, az már bűn az Azori-szigeteken,
+hogy nincsenek örök fogalmak, s hogy a legszenvedélyesebb
+embereknek úgy kell értékelniök a világot, mint Balzac az asszonyt
+értékeli: annyit ér, amennyibe kerül. A költőnek, mert nem adatott
+meg neki – hisz ő is kora gyermeke, terméke – ebből a
+forgandóságból maradandót alkotni, csak az lehet a feladata, hogy
+korának légköri nyomását, szellemi állapotát vázolja, a társadalmi
+erők kölcsönhatását, melyek a molekulák millióiba lelket adtak,
+összeillesztették és aztán szétdarabolták őket. A társadalmi
+légáramlatok meteorologusának, az akarat matematikusának, a
+szenvedélyek kémikusának, a nemzeti ősformák geologusának sokoldalú
+tudósnak kell lennie, aki korának testét mindenféle tudományos
+eszközzel megvizsgálja <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span> s kikopogtatja, egyben pedig mindenféle
+tény gyüjtőjének, a tájak festőjének, eszmék katonájának: ilyenné
+válni volt Balzac becsvágya s ezért volt oly fáradhatlan a
+grandiózus és a legparányibb dolgok felrajzolásában egyaránt.
+Életműve, Taine szavával élve, Shakespeare óta az emberi
+dokumentumok leghatalmasabb tárháza. Sajnos, kortársainak és sok
+mai embernek szemében Balzac csak regényíró. Ha így szemléljük, az
+esztétika szemüvegén át nézzük, nem látszik oly emberfölötti
+nagynak. Voltakép kevés standard munkát írt. De Balzacot nem egyes
+műveiből kell megítélni, hanem az összességből, úgy kell ránézni,
+mint egy tájra, melynek völgyei és hegyei, határtalan horizontja,
+áruló szakadékai és rohanó árja van. Vele kezdődik, sőt ha
+Dosztojevszkij nem jött volna, azt mondtuk volna, vele végződik a
+regénynek, mint a lelki világ enciklopédiájának gondolata. Előtte a
+költők csak kétféle módon tudták az események lusta motorját
+megindítani: vagy kívülről ható véletleneket szerkesztettek, ami
+éles szélként kapott a vitorlákba s előrehajtotta a járművet, vagy
+belülről ható erőül egyedül az erotikus ösztönt, a szerelmi
+bonyodalmat választották. Balzac «transponálta» az erotikumot.
+Kétféle vágyakozót ismert (mert mint említettük, csak a vágyakozók,
+az ambiciózusak érdekelték), a tulajdonképeni értelemben vett
+erotikust, tehát néhány férfit és csaknem valamennyi nőt, akiknek
+csillaga egyedül a szerelem, e csillag alatt születnek és
+pusztulnak el. De hogy az erotikában felolvadó erők nem az
+egyedüliek, hogy a szenvedélyek bonyodalma más embereknél egy
+csöppel <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span> sem kisebb, s anélkül, hogy a mozgató
+őserő elporzanék, vagy szétforgácsolódnék, más formákban és más
+szimbolumokban éli ki magát, ezzel az erőteljes felismeréssel
+Balzac regényművészete óriásan sokoldalúvá vált.</p>
+<p>De még egy másik forrásból is táplálta Balzac regényeit:
+belevitte a pénzt! Mert semmiféle állandó értéket nem ismert el,
+mint kortársainak titoknoka, mint a viszonyok statisztikusa
+pontosan megfigyelte a dolgok külső, erkölcsi, politikai,
+esztétikai értékét és különösen a tárgyaknak azt az általános
+érvényű értékét, mely korunkban csaknem megközelíti a tárgyak
+abszolut értékét: a pénzértéket. Mióta az arisztokrácia előjogai
+megszüntek, a társadalmi különbségek nivellálódása folytán a
+társadalmi élet mozgató ereje, vére a pénz lett. Minden tárgyat
+értékével, minden szenvedélyt a hozott anyagi áldozattal, minden
+embert bevételével lehet meghatározni. Balzac azt is feladatául
+tűzte ki, kikutatni, hogy a lelkiismeret bizonyos atmoszférájának
+mily számok felelnek meg. A pénz körforgásban van regényeiben.
+Nemcsak a nagy vagyonok gyarapodását és széthullását, a tőzsde vad
+spekulációit írta le, nemcsak a nagy csatákat, hol épp annyi
+energiát használnak fel, mint Lipcsénél vagy Waterloonál, nemcsak a
+fösvénységből, gyűlöletből, pazarlási vágyból, ambicióból
+pénzgyüjtők húszféle típusát, nemcsak azokat az embereket, akik a
+pénzt a pénz kedvéért szeretik, azokat, akik a pénzben csak a
+szimbólumot szeretik, azokat, akiknek a pénz csak eszköz céljaik
+eléréséhez, de Balzac volt az, aki elsőnek s merészen ezer példában
+mutatta be, hogy a pénz <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
+"Page_50">-50-</a></span> még a legfinomabb, legnemesebb,
+leglelkibb érzésekbe is beleszivárog. Amint mi az életben
+akaratlanul, az ő hősei is mind számolgatnak. Kezdői, amint
+Párizsba jönnek, hamar megtanulják, mibe kerül egy látogatás a jó
+társaságban, elegáns ruhák, fényes cipők, új fogat, lakás,
+cselédség, ezer és ezer apróság, melyet mind megtanulni és
+megfizetni kell. Ösmerik, milyen sorscsapás az, ha lenézik őket
+divatjamult mellényük miatt, hamar rájönnek, hogy csak a pénz vagy
+a pénz látszata nyitja meg az ajtókat s ezekből az apró szüntelen
+megaláztatásokból nőnek ki a nagy szenvedélyek és a szívós
+kitartások. Balzac velük megy. Kiszámítja a pazarlók kiadásait, az
+uzsorások kamatjait, a kereskedők hasznát, a dandyk adósságait, az
+összegeket, melyekkel a politikusokat megvesztegetik. S mert a pénz
+az egyetemes becsvágy anyagi lecsapódása, mert behatol minden
+érzésbe: a társadalmi élet, a beteg test kriziseit, kórtanát
+megösmerendő mikroszkópiai vizsgálat alá vette a vért, hogy
+aranytartalmát némikép megállapíthassa. Mert minden élet ezzel van
+telítve, a meghajszolt tüdőknek ez az oxigénje, senki sem
+nélkülözheti; a becsvágyónak szüksége van rá becsvágyához, a
+szerelmesnek boldogságához és hogy legkevésbé nélkülözheti a
+művész, azt legjobban tudta ő maga, aki vállain százezer frank
+adósság Atlaszát hordta, ezt a borzasztó súlyt, melyet néha a munka
+extázisában egy-egy pillanatra lehajított vállairól s amely végül
+mégis rázuhant s összetörte.</p>
+<p>Balzac regényvilága végeláthatatlan. Nyolcvan kötetében benne
+van kora, egy világ, egész nemzedék. Soha azelőtt nem akartak még
+tudatosan <span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span> ily hatalmas alkotást és soha nem nyert
+szebb jutalmat emberfölötti vakmerő akarat. Azoknak, akik este,
+hétköznapi világukból menekülve, élvezni, pihenni akarnak, izgalmat
+és játékos változatosságot nyujt, – a drámaírónak anyagot száz
+szomorújátékhoz, a tudósnak – csak úgy odavetve, mint a jóllakott
+asztaláról a morzsák – problémák és ösztönzések egész tömegét, a
+szerelmesnek a rajongások példaképül szolgáló lángolását.
+Leghatalmasabb azonban az az örökség, amit költőknek hagyott. A
+«Comédie Humaine» tervezetében a befejezett regények mellett ott
+van negyven megiratlan regényterve, egyiknek a címe Moszkva, a
+másiké a Wagrami síkság, amazé Wien meghódoltatása, emezé a
+Szenvedélyek élete. Szinte szerencse, hogy nem bírta mindezt
+befejezni. Balzac azt mondta egyszer: «Az zseni, aki gondolatait
+bármikor tettre tudja váltani. De az igazi nagy lángész nem
+fejtheti ki szüntelen ezt a tevékenységet, hiszen akkor hasonlóvá
+válnék Istenhez». És ha Balzac mindezt befejezhette, a szenvedélyek
+és események körét önmagába visszavezethette volna, műve a
+végtelenségbe nőne. Elérhetlen nagyságában óriási lett volna,
+minden elkövetkezőnek elriasztásul, míg így páratlan torso, az
+elérhetetlen felé törő minden teremtő akaratnak leghatalmasabb
+ösztönzője, legnagyszerűbb példaképe.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53"><br />
+-53-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>DICKENS.</h2>
+</div>
+<p>Ne könyvektől és életrajzoktól kérdezzétek meg, mennyire
+szerették Dickenst kortársai. Szeretet csak élőszóban dobog
+elevenen. Legjobb, ha olyan angollal meséltetünk magunknak róla,
+akinek gyermekemlékei még visszanyúlnak amaz első sikerek idejéig,
+oly valakivel, aki még ötven év multán sem bír rászokni arra, hogy
+a Pickvickek költőjét Dickensnek nevezze, hanem változatlanul, régi
+bizalmas, meghitt álnevén: Boznak. Visszaemlékező elbúsuló
+megilletődésükből megérthetjük a tömegek lelkesedését, akik akkor
+viharos lelkesedéssel kapkodták a havonta megjelenő kék
+regényfüzeteket, melyek ma – könyvgyüjtők legdrágább ritkaságai –
+fiókokban és szekrényekben sárgulnak. Akkortájt – így beszélte el
+nekem egy az «old Dickensians» közül, – a postanapon nem volt
+türelmük otthon bevárni a küldöncöt, aki végre hozta táskájában Boz
+új kék füzetét. Egész hónapon keresztül áhítozták, várták,
+reménykedtek, vitatkoztak, vajjon Copperfield Dorát fogja elvenni,
+vagy Ágnest, örültek, hogy Micawber viszonyai ismét válságosra
+fordultak, hiszen tudták, hogy jó kedélyével és forró punccsal
+hősiesen meg fog vele birkózni! és most bevárják, míg a lomha
+postakocsin <span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> jön a postás és megoldja mindezen víg
+talányokat? Nem, nem ment volna, nem bírták volna ki. S évről-évre,
+öregek, ifjak, a megjelenés napján kétmértföldre eléje mentek a
+postásnak, csak hogy hamarabb jussanak füzeteikhez. Hazafelé
+ballagva máris hozzáfogtak az olvasáshoz, egyik a másik válla
+felett pillantgatott be a füzetbe, mások hangosan olvasták fel és
+csak a derék családapák loholtak hosszú léptekkel haza, hogy a
+zsákmányt minél hamarabb láthassa az asszony vagy a gyerekek. Amint
+ez a városka, úgy szerette akkor Dickenst minden falu, minden
+város, az egész ország s túl Anglián az egész világ angolul beszélő
+népe, szerették a megösmerkedés első percétől halála órájáig. A
+tizenkilencedik században sehol a világon nincs mása ily
+változatlanul szívélyes viszonynak költő és nemzete között. Mint
+egy rakéta, úgy lángolt fel ez a hír, de nem aludt ki soha többé,
+mint állócsillag tündökölt a világ égboltján. A Pickvickek első
+füzetét 400 példányban nyomatták, a tizenötödiket már 40,000-ben,
+hírneve ily lavinarohanással gördült rá korára. Németországba is
+mihamar megtalálta útját, a garasos kis füzeteknek százai és ezrei
+derűt és kacagást hintettek még oly elvadult szívek barázdáiba is,
+Amerikába, Ausztráliába és Kanadába vándorolt a kis Nickleby
+Miklós, a szegény Twist Olivér és a kimeríthetlennek sok más ezer
+alakja. Ma milliónyi Dickens-könyv van forgalomban, nagy, kicsi,
+vastag és vékony könyvek, olcsók szegények számára és az amerikai
+legdrágább kiadás, melyet valaha költő munkáiból rendeztek (azt
+hiszem, háromszázezer márkába kerül ez a milliárdosok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> számára
+készült kiadás), de mindezen könyvekben ma is, mint hajdan ott
+fészkel az a boldog kacagás, hogy felénk csendüljön, mint csicsergő
+madár, mihelyt fellapozzuk. Példátlan ennek a szerzőnek sikere: s
+ha az évek során nem fokozódott, csak azért volt, mert a
+szenvedélynek nem volt már több fokozata. Mikor Dickens rászánta
+magát, hogy nyilvános felolvasásokat tartson, mikor először állt
+szemtől-szembe közönségével, egész Anglia meg volt bolondulva.
+Megostromolták a termeket, megtöltötték zsufolásig, a rajongók
+felkapaszkodtak még a terem oszlopaira is, alábújtak az
+emelvénynek, csakhogy a szeretett költőt hallhassák. Amerikában
+kemény téli hidegekben magukkal hozott matracokon a jegypénztárak
+előtt aludtak az emberek, pincérek hozták az ennivalót a közeli
+vendéglőkből, de a tolongás kibírhatatlan volt. De minden terem
+kicsinek bizonyult s végül Brooklynban egy templomot jelöltek ki
+felolvasóteremnek a költő számára. A szószékről olvasta fel Twist
+Olivér kalandjait és a kis Nell históriáját. Ez a hírnév nem volt
+szeszélyes, félretolta Scott Waltert, egész életén át
+elhomályosította Thakeray zsenijét, s mikor a láng kialudt,
+végignyilallt valami egész Anglián. Idegen emberek kezdtek beszélni
+róla egymásnak az utcán, s megdöbbenés fogta el egész Londont, mint
+egy vesztett csata után. Shakespeare és Fielding közé temették el
+Anglia Pantheonjába a Westminster apátságba, ezren és ezren
+tódultak ravatalához, s a szerény síremléket napokon át
+elborították a virágok és koszorúk. És még ma is, negyven év
+multán, alig mehetünk el nyugvóhelye mellett, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> hogy
+nehány hálás kéz reászórta virágot ne lelnénk, a dicsőség és
+szeretet nem hervadt el annyi év után sem. Ma is, mint akkor, midőn
+Anglia a Névtelennek, a Mitsemsejtőnek váratlan ajándékul a
+világhírt nyomta kezébe, Dickens az egész világnak legkedveltebb,
+legkörülrajongottabb, legünnepeltebb írója.</p>
+<p>Egy költő művének ily rendkívüli, egyformán, szélesen átfogó és
+mély hatása csak két, legtöbbször egymással szemben álló elemnek
+ritka egybetalálkozásából fejthető meg: egy lángeszű embernek kora
+hagyományaival való azonosságából. Rendszerint a hagyomány és a
+lángész úgy állanak szemközt egymással, mint tűz és víz. Sőt a
+zseni egyik ösmertető jele, hogy egy még csak leendő tradiciónak
+mintegy megtestesűléseként az elmultnak ellensége, hogy mint egy új
+nemzedéknek ősapja a kihaló régi törzs ellen vérbosszút esküszik. A
+zseni és kora két külön világ, s bár kicserélik egymással fényüket
+és árnyaikat, de más és más szférákban keringnek, bolygó pályájukon
+találkoznak egymással, de soha nem egyesülnek. És most itt van a
+csillagos ég ama ritka tüneménye, mikor egyik bolygó árnyéka a
+másik ragyogó tányérját annyira elfödi, kitölti, hogy a kettő eggyé
+olvad: Dickens ennek a századnak egyetlen nagy költője, akinek
+benső meggyőződése kora szellemi törekvéseivel azonos. Regénye
+tökéletesen olyan, mint az akkori Angolország ízlése, műve az angol
+hagyományok megtestesülése: Dickens a csatornán túli hatvan millió
+embernek humora, megfigyelése, erkölcse, esztétikája, szellemi és
+művészi tartalma, egészen különös, néha oly idegen s néha oly
+megkapóan rokonszenves <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> életérzése. Nem ő alkotta műveit, hanem
+az angol tradició, a modern kultúrák közt a legerősebb, a
+leggazdagabb, legkülöncebb és azért legveszedelmesebb is. Eleven
+erejét nem szabad lebecsülnünk. Minden angol angolabb, mint a német
+ember német. Az angol természet egy ember szellemi szervezetén nem
+holmi lakkfesték, ráfestett szín, hanem egészen vérébe hatolt,
+életritmusát szabályozó valami, s átlüktet az egyén legbensőbb,
+legtitkosabb, legőseredetibb tulajdonán: a művészetén. Az angol
+ember mint művész is inkább faji jellegű, mint a német vagy
+francia. Angliában ezért minden művész, minden igazi költő küzdött
+a benne rejlő angollal, de a legbuzgóbb, legkétségbeesettebb
+gyűlölettel sem bírta a tradiciót legyűrni magában. Finom erekkel
+mélyen lenyúl az a lélek talajába, s aki az angol jelleget ki
+akarja tépni, tönkreteszi az egész szervezetet, mely e sebtől
+elvérez. Nehány arisztokrata a szabad világpolgárság utáni
+vágyódásában megkísérelte: Byron, Shelley, Oscar Wilde meg akarták
+semmisíteni magukban az angolt, mert gyűlölték az angolok
+örök-polgári voltát. De csak önön életüket zúzták széjjel. Az angol
+hagyomány a világon a legerősebb, a leggyőzelmesebb, de a
+művészetre a legveszedelmesebb. Legveszedelmesebb, mert alattomos:
+nem valami fagyos pusztaság, nem rideg és barátságtalan, sőt meleg
+tűzhellyel és szelid kényelemmel csalogat, de be van kerítve
+erkölcsi határokkal, korlátoz, szabályokat állít fel és nem fér
+össze a szabad művészi ösztönnel. Szerény lakás, hol megáll a
+levegő, az élet viharai elől megvédett, derüs, barátságos és
+vendégszerető, igazi «home», a polgári megelégedettség
+kandallótüzével, <span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span> de mégis börtön annak, akinek hazája
+széles e világ, akinek legmélyebb gyönyörűsége a végtelenségben
+nomádul boldog kalandos csapongás. Dickens kényelmesen
+belehelyezkedett az angol tradiciókba, otthonosan berendezkedett
+annak négy fala közt. Jól érezte magát a hazai légkörben és soha
+életében nem lépte át Anglia művészi, erkölcsi vagy esztétikai
+korlátjait. Nem volt forradalmár. A művész szépen megfért benne az
+angollal, sőt lassanként egészen felolvadt benne. Amit Dickens
+alkotott, szilárdan és biztosan áll az angol hagyományok ezeréves
+talpazatán, soha sem hajlik el tőle, csak talán néha egy
+hajszálnyira, de palotája bűbájos architekturával mégis nem hitt
+magasba szökkenti tornyait. Műve népének tudatalatti, művészetté
+vált akarata, és ha költészetének intenzitását, ritka kiválóságait
+és elhanyagolt lehetőségeit elhatároljuk, egyben mindig Anglia az,
+akivel perbe szállunk.</p>
+<p>Dickens legfőbb költői kifejezése az angol tradicióknak,
+Napoleon hősi százada, a dicsőséges mult s a jövő álma, az
+imperializmus között. Ha a nagyszerű helyett, melyre zsenije
+predesztinálta, csak rendkívülit alkotott, nem Anglia, nem a faj
+akadályozta meg benne, hanem a véletlen körülmény: Anglia
+Viktória-korszaka. Shakespeare maga is egy angol korszak legfensőbb
+lehetősége, költői beteljesülése volt: az Erzsébet-kornak, a
+tetterős, fiatalos hevű, életörömmel telt Angliának, mely először
+nyújtotta ki kezét a világuralom felé, amely túlhabzó erőtől
+forrott és vibrált. Shakespeare a tett, az akarat, az energia
+századának fia volt. Új horizontok bukkantak fel, Amerikában
+kalandos birodalmakat szereztek, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> ősi ellenséget morzsoltak
+szét, Olaszországból átvilágított az északi ködbe a renaissance
+tüze, Isten és vallás lett trónvesztes s a világot újra meg kellett
+telíteni új, eleven értékekkel. Shakespeare a hősi Anglia
+inkarnációja volt, Dickens csak a bourgeois Anglia szimbóluma. Más
+királynőnek, a szelid, háziasszonyos, jelentéktelen old queen
+Viktóriának volt loyalis alattvalója, lelkesültség és szenvedély
+nélküli, szenteskedő, kényelmes, rendezett állam polgára.
+Szárnyalását lenyügözte a kor súlya, mely nem volt éhes, csak
+emészteni akart, hajóinak vitorláival lankadt szellő játszott csak,
+semmi sem hajtotta el az angol partoktól az ösmeretlenség
+veszedelmes szépségei felé, az úttalan végtelenségbe. Óvatosan
+mindig a megszokott, az otthonos, az átöröklött mellett maradt s ha
+Shakespeare a mohó Anglia vakmerősége, Dickens a jóllakott ország
+óvatossága. 1812-ben született. Alig hogy szemeit kinyitotta,
+elsötétül a világ, a nagy láng kialszik, mely az európai államok
+korhadt gerendáit elégéssel fenyegette. Waterloonál a gárda
+megtörik az angol gyalogságon, Anglia meg van mentve és ősellensége
+távol szigeten, egyedül, hatalom és trón nélkül pusztul el. Ezt nem
+élte át Dickens, ő már nem látta a világ lángját, nem látta, amint
+Európa egyik végétől a másikig két tűzoszlop összecsapott,
+tekintete Anglia ködébe révedt el. Mint ifjú, nem talál már
+hősöket, a hősi kor letűnt. Vannak, akik ezt nem akarják elhinni
+Angliában, a rohanó idő küllőit erővel és lelkesültséggel vissza
+akarják tartani, a világnak visszaadni a régi, zúgó lendületet… de
+Anglia nyugalmat akar és eltaszítja őket. Visszamenekülnek,
+<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span> romantikát hajszolva, titkos zugaikba,
+szegény kis szikrákból próbálják a tüzet újra felszítani, de a sors
+nem hagyja, hogy kényszerítsék. Shelley beleful a tyrrheni
+tengerbe, Byron lord elég lázában Missolunghinál, ez a kor nem tűr
+többé kalandokat. A világnak hamúszíne van. Anglia kényelmesen
+lakomázza fel a még véres zsákmányt; a polgár, a kereskedő, az
+ügynök: király, és mint nyugágyon nyujtózik a trónon. Anglia
+emészt. Hogy abban az időben tetszéssel találkozzék egy művészet,
+digestivnek kellett lennie, nem volt szabad zavarnia, nem volt
+szabad vad érzéseket keltenie, csak simogatni és cirógatni,
+szentimentális lehetett csak és nem tragikus. Nem akartak többé
+borzadályt, mely villámként hasít a szívbe, elállítja a lélegzetet,
+megfagyasztja a vért, – hiszen oly jól ismerte mindezt a valóságos
+életből, mikor a hírlapok jöttek Francia- és Oroszországból, –
+legfeljebb kis hátborzongást kívántak, dorombolást és játékot, mely
+a mese színes gombolyagát ide-oda gurítja. Az akkori emberek
+kandallóművészetet akartak, könyveket, melyeket kényelmesen a
+kandalló mellett lehessen olvasni, míg a vihar csapkodja az
+ajtófélfákat, s amelyeknek sok kis veszélytelen lángja úgy
+pattogjon, mint a kandalló tüze lángnyelvei, művészetet, mely a
+szívet felmelegítse, mint a tea s nem olyat, mely boldogan és
+lobogva mámorossá teszi. A tegnapelőtti győzők annyira nyugtalanok
+lettek, hogy önön erős érzéseiktől is féltek, csak megtartani és
+megőrizni akartak, nem merészelni és változtatni többé. A
+könyvekben csakúgy, mint az életben, csak jól felhangolt
+szenvedélyeket szerettek, nem viharzó extázisokat, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> mindig
+csak normális érzéseket, melyek illemtudóan sétálgatnak. Angliában
+akkor a boldogság egyértelmű volt a nyugodt szemlélődéssel, az
+esztétika az erkölcsösséggel, érzékiség annyit jelentett, mint
+prüdéria, nemzeti érzés: alattvalói hűség, szerelem: házasság. Az
+élet minden értéke vérszegénnyé vált. Anglia megelégedett s nem
+akar semmiféle változást. A művészetnek, hogy ily jóllakott nemzet
+értékelhesse, valahogy szintén megelégedettnek kellett lennie, a
+fennálló rendet dícsérnie és nem azon <i>túl</i> akarnia. S a
+kényelmes, barátságos, könnyen emészthető művészet utáni vágy
+megtalálta a maga lángelméjét, mint egykor Erzsébet királynő kora a
+maga Shakespearejét. Dickens az akkori Anglia teremtővé vált
+művészeti szükséglete. Hírnevét az alkotta meg, hogy kellő percben
+jött, s az a tragédiája, hogy úrrá lett rajta ez a szükséglet.
+Művészete a jóllakott Anglia kényelmének hypokrita moráljából
+táplálkozott, s ha nem rejlenék oly rendkívüli költői alkotóerő
+művei mögött, ha az érzések belső színtelensége felett nem ragyogna
+aranyosan csillámló-villámló humora, akkor csak annak az angol
+világnak volna értékes, s számunkra éppoly közönbössé vált volna,
+mint az a sok ezer regény, melyet a csatornán túl ügyeskezű emberek
+gyártanak. Csak ha az ember egész lelkéből gyűlöli a viktoriai éra
+hypokrita korlátoltságát, csak akkor mérhetjük meg teljes
+csodálattal annak az embernek zsenijét, aki ránkkényszerítette,
+hogy a jóllakott lomhaságnak ezt az utálatos, visszataszító világát
+érdekesnek, sőt szeretetreméltónak találjuk, aki az élet
+legbanálisabb, prózáját költészetté változtatta. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p>
+<p>Dickens soha nem küzdött <i>ezen</i> Anglia ellen. De mélyen, a
+tudatalattiban, a művész birkózott benne az angollal. Eredetileg
+erősen és biztos léptekkel indult, lassanként azonban elfárasztotta
+korának puha, néha szívós, néha lágy homokja és végül mind
+gyakrabban és gyakrabban lépett rá a hagyomány kitaposott
+ösvényére. Dickenst legyűrte saját kora, s ha sorsára gondolok,
+mindig Gullivernek a liliputiakkal való kalandja jut eszembe. Míg
+az óriás alszik, a törpék ezer kis szállal kötözik a földhöz, az
+ébredezőt leszorítják s nem engedik addig szabadon, míg nem
+kapitulál és meg nem esküszik, hogy nem sérti meg soha az ország
+törvényeit. Az angol tradició így fonta be és tartotta foglyul
+Dickenst a névtelenség álmában, sikerekkel láncolta le az angol
+röghöz, berántotta a hírnévbe s megkötözte vele a kezeit. Hosszú,
+szomorú gyermekség után gyorsíró lett a parlamentben, egyszer
+megpróbált kis karcolatokat írni, nem annyira impulzív költői
+szükségérzetből, mint inkább azért, hogy bevételét szaporítsa. Az
+első kísérlet sikerült, egy ujság szerződtette. Aztán egy kiadó
+szatirikus széljegyzeteket kért tőle egy klubhoz, mely tulajdonkép
+az angol gentryől való karikaturák szövege lett volna. Dickens
+belement. És sikerült, minden várakozáson felül sikerült. A
+Pickwick-klub első füzetei példa nélküli sikert hoztak, két hónap
+mulva Boz a nemzet írója lett. A siker többre késztette és a
+Pickwickből regény lett. Ez is sikerült. A kis hálók, a nemzeti
+dicsőség titkos bilincsei még szorosabban fonódnak rá. A tetszés
+egyik műtől a másikhoz hajszolja, és mindjobban beszorítja a
+korabeli ízlés szélirányába. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> S a tetszésből, pénzbeli
+sikerből, s a művészi akarat büszke öntudatából a legkúszáltabban
+összefont százezer háló most már szorosan odakötötte, ott tartotta
+az angol földön, amíg behódolt és megfogadta magában, hogy sohasem
+lépi át hazájának esztétikai és erkölcsi törvényeit. Az angol
+tradició, a polgári ízlés hatalmába került, modern Gulliver a
+liliputok között. Csodálatos fantáziája, mely sasként lebeghetett
+volna e szűk világ felett, beleakadt a siker béklyóiba. Művészeti
+előretörését, művészi röptét lehúzza a benső megelégedettség
+ólomsúlya. Dickens elégedett ember volt. Meg volt elégedve a
+világgal, Angliával, kortársaival s azok is ő vele, kölcsönösen
+egymáshoz akartak hasonlítani. Nem volt meg benne a fenyítni képes
+haragvó szeretet, mely felráz, sarkantyuz és felemel, nem volt meg
+benne a nagy művész ősereje, aki Istennel perlekedik, eldobja a
+világot és önön akarata szerint formálja újjá. Dickens szelíd,
+istenfélő volt, a fennálló rendet jóakaratúan csodálta, örökké
+gyermeki játékos kedvvel gyönyörködött benne. Megelégedett volt.
+Nem akart sokat. Valaha egész szegény, sorsfeledte, világijedt
+fiúcska volt, akinek ifjúságát nyomorult foglalkozások őrölték meg.
+Akkor tarka, színes vágyai voltak, de mindenki visszalökte hosszú
+és makacsul viselt megfélemlítésbe. Ez égette a lelkét. Gyermekkora
+volt tulajdonkép egyetlen tragikusan költői élménye, s itt
+vettetett el teremtő akarata magva a néma fájdalom termékeny
+talajába; legmélyebb lelki vágya az volt, mikor hatása lehetősége
+és ereje végtelenbe nyilt, hogy ezt a gyermekkort megbosszulja.
+Segíteni akart regényeivel minden <span class="pagenum"><a name=
+"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> szegény, elhagyott,
+elfeledett gyermeken, kik, mint egykor ő maga, igazságtalanul
+szenvedtek rossz tanítók, elhanyagolt iskolák, közönyös szülők, a
+legtöbb ember nembánom, szeretetlen, önző magatartása miatt. Meg
+akarta menteni számukra a gyermeki örömök pár színes virágát,
+melyek az ő lelke kertjében elhervadtak, mert nem érte jóság
+harmata. Az élet később mindent megadott neki, nem volt oka
+panaszkodni rá, de a gyermekkor bosszúért kiáltott benne. S
+költészetének az volt egyetlen erkölcsi célja, benső életakarata,
+hogy segítsen e gyengéken, korának életviszonyain itt akart
+javítani. Az állam normáit nem tagadta meg, nem ágaskodott fel
+ellene, nem rázta ökleit haragosan az egész nemzedék ellen, a
+törvényhozók, polgárok, a társadalmi hazugságok ellen, hanem
+vigyázatos ujjal mutatott rá itt-ott a nyílt sebekre. Anglia az
+egyetlen ország Európában, hol akkor, 48-ban, nem volt forradalom
+és ő sem akart felfordulást, ujjáteremtést, csak javítást és
+javulást, a társadalmi jogtalanságok jelenségeit, ahol tövisük
+nagyon élesen és sebzőn vágott a húsba, le akarta köszörülni,
+enyhíteni, de sohasem a benső okot, a gyökeret kiásni és
+elpusztítani. Mint igazi angol, nem mert az erkölcs fundamentumához
+nyúlni, mert a konzervatívnak az szentek szentje, oltár,
+evangélium. Korának ez a megelégedettsége, langyos
+temperamentumának párlata a legjellemzőbb Dickensre. Sem hősei, sem
+ő nem akartak sokat az élettől. A balzaci hős mohó és uralomvágyó,
+hatalom utáni nagyravágyó kívánságok égnek benne. Semmi sem elég
+neki, mindegyik éhes, világhódító, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> felforgató, anarchista és
+zsarnok egyszemélyben. Napoleoni a temperamentumuk. Dosztojevszkij
+hősei is tüzesek és rajongók, akaratuk ereje elhajítja a világot és
+isteni elégedetlenséggel nyúl a való életen túl az igaz élet felé,
+nem polgárok és emberek akarnak lenni, hanem minden alázatosságon
+átragyog mindegyiken a veszedelmes gőg: üdvözítőnek lenni. A
+balzaci hős leigázni, Dosztojevszkij hőse meggyőzni akarja a
+világot. Mindegyikük a mindennapiságon túl van íjjra feszítve, s a
+nyíl iránya a végtelen. Dickens alakjai mind szerények. Istenem,
+mit is akarnak? Egy évre száz fontot, csinos asszonyt, egy tucat
+gyereket, jó barátoknak barátságos terített asztalt, London mellett
+kerti házat, az ablak előtt zöld lombokkal, kis kerttel és egy
+marék boldogsággal. Ideáljuk nyárspolgári, kispolgári: ezzel
+számolnunk kell Dickensnél. Hősei bensőjükben nem kívánják a világ
+rendjének megváltoztatását, nem akarnak sem gazdagok, sem szegények
+lenni, csak a kényelmes középszert akarják, a boltosok és
+napszámosok bölcs életigazságát, mely oly veszedelmes a művészre.
+Dickens ideáljai felvették a szegény környezet színeit. Művei
+mögött mint alkotó, mint a kaosz megfékezője, nem haragos Isten áll
+gigászian és emberfelettin, hanem megelégedett szemlélő, loyalis
+polgár. Dickens összes regényeinek polgári a levegője.</p>
+<p>Nagy és felejthetetlen tette voltaképen ez volt: felfedezte a
+burzsoázia romantikáját és a prózaiság költészetét. Első volt, aki
+a nemzet legköltőietlenebb hétköznapiságát költői ünnepnappá
+változtatta. Ezen a tompa szürkeségen át napot ragyogtatott; és aki
+Angliában egyszer látta, <span class="pagenum"><a name="Page_66"
+id="Page_66">-66-</a></span> milyen ragyogó az az aranyos fény,
+amint a felkelő nap a köd zavaros sűrűjén átsugárzik, az tudhatja
+csak, mily boldoggá tehette a költő nemzetét, amikor az ólmos
+borulatból való felszabadulásnak ezt a pillanatát művészi ajándékul
+adta neki. Dickens az angol hétköznap aranygyűrűje, az egyszerű
+dolgok és egyszerű emberek dicsfénye, Anglia idillje. Hőseit,
+sorsukat a külvárosok szűk utcáiból kereste ki, amelyek mellett más
+költők elmentek anélkül, hogy észrevették volna, mert hőseiket az
+arisztokrata szalónok ragyogó csillárjai alatt, a tündérmesék
+elvarázsolt erdeinek útjain keresték, távolit, szokatlant és
+rendkívülit kutattak. Számukra a polgár az anyaggá vált földi
+nehézkedési erő volt, ők pedig csak tüzes, értékes, rajongva
+feltörő lelkeket akartak, a lírai, a hősi embert. Dickens nem
+szégyelte az egész egyszerű napszámost hőssé avatni. Ő maga is
+selfmademan volt, alulról jött és a milieu iránt megható
+kegyelettel viseltetett. A mindennapiért csodálatosan lelkesedett,
+egészen értéktelen nagyapói dolgok, az élet lomkamrája iránt.
+Könyvei szintén ilyen «régiségek boltjai», mindenféle lim-lommal,
+amelyet más értéktelennek tartott volna, különösségek és tréfás
+semmiségek összevisszasága, amelyek évtizedekig hiába várnak a
+gyüjtőre. Ő azonban elővette ezeket a régi, értéktelen, porlepte
+dolgokat, fényesre tisztogatta, összeillesztgette és vidámságának
+napfényébe állította. És íme egyszerre hallatlan fénnyel
+felragyognak. Így vette elő egyszerű emberek szívéből a sok kis
+megvetett érzést, megleste óraművüket, összeillesztette, amíg ismét
+elevenen tik-takoltak. És hirtelen, mint valami kis zenélő-órák,
+elkezdenek zümmögni, dudolni és azután <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> énekelni,
+halkan, valami multszázadbeli melódiát, amely kedvesebb, mint a
+legendák országa lovagjainak komor balladái és a tenger asszonyának
+dalai. Dickens az elfelejtés hamurakásából így kotorta elő az egész
+polgári világot és kifényesítve összeillesztette: csak az ő
+műveiben váltak élő világgá. Bolondságaikat és korlátoltságaikat
+felfoghatóvá, szépségeiket szeretetteljesen megérthetővé tette,
+babonáikat új és igen költői mithológiává változtatta. Novelláiban
+a tűzhely tücskének cirpelése zenévé vált, a szilveszteri harangok
+emberi nyelven beszélnek és a karácsonyi éjszaka varázsa a
+költészetet kibékíti a vallásos érzéssel. A kis ünnepekből mély
+értelmet merített: hozzásegítette ezeket az egyszerű embereket
+ahhoz, hogy mindennapi életük költészetét felfedezzék, ami eddig is
+legkedvesebbjük volt, még kedvesebbé tette otthonukat, a szűk
+szobát, ahol a kandalló piros lángokban pattog, a száradó fa
+szikrázik, a teafőző zümmög és dalol az asztalon és ahová a
+vágynélküli exisztenciák elzárkóznak a mohó viharok, a világ vad
+vakmerőségei elől. A mindennapiság költészetére akarta megtanítani
+mindazokat, akiket a sors mindennapiságba száműzött. Ezreknek és
+millióknak mutatta meg, hogy az ő szegényes életükben hová ér le az
+örökkévalóság, hol fekszik a hétköznapok hamuja alá rejtve a szelid
+örömök szikrája, megtanította őket, hogy vidám, kellemes parázzsá
+szítsák fel újra. Segíteni akart a szegényeken és gyermekeken. Ami
+aztán az életnek e középszerűségét szellemileg vagy anyagilag
+meghaladta, ellenszenves volt előtte; teljes szívéből csak a
+megszokottat, az általánost szerette. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> Haragudott
+a gazdagokra és az arisztokratákra, az élet kiváltságosaira.
+Könyveiben gazemberek és fösvényekként szerepelnek, nem is portrék,
+hanem karikaturák. Nem szerette őket. Gyakran, nagyon is sokszor,
+vitte a leveleket atyjának a marshaleai adósok börtönébe, látta a
+végrehajtót, ismerte a pénzhiány gondjait, éveken át ült Hungerford
+Stairsben egészen fenn kis, piszkos, napnemérte szobában,
+cipőkrémet kent dobozokba és naponta száz és száz tégelyt kötött át
+spárgával, míg kis gyermekkezei kivörösödtek és szemeiből a
+megalázottság könnyei hulltak. Nagyon is jól ismerte a londoni
+utcák hideg, ködös reggelein az éhséget és nélkülözést. Akkor senki
+sem segített rajta, a hintók elrobogtak, a lovagló urak
+elszáguldtak, a kapuk nem nyíltak meg a fázós kis fiú előtt. Csak
+kis embereknél tapasztalt jóságot, s csak nekik akarta viszonozni,
+amit adtak. Költészete elsősorban demokratikus, – nem szociális,
+mert nincs érzéke a radikalizmus iránt – szeretet és részvét
+patetikus tüze lángol benne. Ott szeretett legjobban élni, a
+polgári világban, a szegényház és életjáradék közötti rétegben,
+csak ily egyszerű emberek közt érezte jól magát. Kényelmesen,
+részletesen festi le lakásaikat, mintha ő maga is ott laknék
+köztük, tarka és mindig napfény aranyával átszőtt sorsokat fon
+számukra, álmodja szerény álmaikat, ügyvédje, papja, kedvence,
+ragyogó, örökké melegítő napja egyszerű, szürke tónusú
+világuknak.</p>
+<p>S mily gazdaggá lett általa a kis exisztenciák szerény élete! Az
+egész polgári mindenség, házi felszerelésével, foglalkozásai tarka
+össze-visszaságával, <span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span> érzései beláthatlan vegyületeivel
+könyveiben újra külön világ rangjára emelkedett, melynek csillagai
+és Istenei vannak. A kis emberek élete álló vizének alacsony, alig
+hullámzó víztükre alatt vigyázó szeme kincseket sejtett meg és
+finommívű hálójával napfényre hozta. A forgatagból embereket
+halászott ki, óh mennyi embert, száz és száz alakot, egy kis város
+benépesítésére is elegendőt. Felejthetlen alakok vannak köztük,
+akik megöröklődtek az irodalomban és mintha a népi fogalomkörbe
+tartoznának, mint valóságok: Pickwick és Weller Sam, Pecksniff és
+Trotwood Betsy, mind, mind, akiknek csak neve is bűbájosan mosolygó
+emlékeket ébreszt fel bennünk. Milyen gazdagság van e regényekben!
+Copperfield Dávidnak csak epizódjai elegendők arra, hogy egy más
+író egész irodalmi tevékenységét egy életen át ellássák adatokkal;
+Dickens regényei ezért a bőség és szüntelen mozgalmasság értelmében
+vett igazi regények, nem pedig kiszélesített lélektani novellák,
+mint a mi német regényeink. Nincsenek benne holt pontok, üres,
+homokos területek, az események folytonos apálya és dagálya bennük,
+s igazán kifürkészhetlenek s beláthatlanok, mint a tenger. Alig
+bírja az ember nyüzsgő alakjainak vidám és szeszélyes sokaságát
+áttekinteni, odatódulnak a szívnek színpadára, egyik a másikat
+leszorítja, elcikáznak előttünk. A világvárosok habjából úgy
+merülnek fel, mint a habtaréj, lezuhannak az események vízesésébe,
+de újra felbukkannak, felszállnak és lebuknak, átölelik vagy
+eltaszítják egymást és mégis egyik mozdulat sem véletlen, a
+mulattató zürzavar mögött Rend kormányoz és a szálak mindig s újra
+színes szőnyeggé <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> szövődnek össze. Látszólag mintha csak
+elsétálna egy alak előttünk, de nem tűnik el, valamennyien
+kiegészítik, segítik egymást, ellenségeskednek, fényt vagy árnyékot
+halmoznak. A cselekmény gombolyagát macskaszerű játékkal ide-oda
+gördítik kúsza, vidám és komoly bonyodalmak, az érzés minden
+lehetősége gazdag skálában csendül fel és le, ujjongás, borzadály
+és öröm túlsága egybekeveredik; majd a megindultság, majd a
+fékevesztett vidámság könnyei ragyognak. Felhők felhőznek,
+szétszakadnak, újból tornyosulnak, ám végre a zivatartól
+megtisztult levegő csodaszép napfényben ragyog. Némely regénye ezer
+kis csatának Iliásza, istenek nélküli, földi világ Iliásza,
+némelyik pedig csak szerény, békességes idyll, de a pazar
+sokféleség bélyegét mindegyik magán viseli: a kitűnő regények
+csakúgy, mint az olvashatlanok. És valamennyiben, a legvadabban, a
+legmélabúsabban, a tragikus vidék szikláin mindenütt apró
+kedvességek nyílnak, mint a virágok. Ezek az elfelejthetlenül bájos
+dolgok szerényen, elrejtőzve, mint a kis ibolyák, mindenfelől
+kivirulnak könyvei roppant füvészkertjében, várnak ránk, s a
+meredek események sötét kőzeteiről gondtalan vidámság patakja
+csevegve csörgedez alá mindenütt. Dickensnél találunk fejezeteket,
+melyeket hatásukban csak a szabad természettel lehet összemérni,
+oly tiszták, emberi ösztönöktől ment isteni érintetlenségben,
+vidám, szelid humanizmusuk tündöklő napfényében. Már csak érettük
+is szeretni kell Dickenst, mert ezeket a kis kunsztokat oly pazarul
+szórta el műveiben, hogy bőségük már nagysággá vált. Ki is bírná
+elősorolni alakjait, e kúsza, joviális, jólelkű, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> kissé
+komikus és mégis mindig oly mulatságos embereket? Minden
+rigolyáikkal és egyéni különcségeikkel mutatja be őket, a
+legkülönösebb foglalkozásokban, bebonyolódva a legmulattatóbb
+kalandokba. De bármily sokan is vannak, egyik sem hasonlít a
+másikhoz, a legkisebb részletig személyszerint, minuciózusan
+kidolgozottak, nincs bennük semmi öntvényszerű, vagy másolat,
+minden csupa érzék és elevenség, nem kitalált, hanem meglátott
+lények. S aki meglátta őket, teljességgel páratlan szemű költő.</p>
+<p>Ennek a szemnek pontossága összehasonlíthatlan, csodálatos,
+csalhatatlan műszer. Dickens zsenije a meglátásban van. Nézzük meg
+bármely ifjúkori és a meglett férfikori képét: mindegyik ezt a
+különös szempárt uralja. Ez a szem nem az ihlet mámorában forgó
+vagy elégikusan fátyolozott költő-szem, nem puha, odaadó vagy
+tüzesen látnoki. Angol ember szeme: hideg, szürke, éles ragyogású,
+mint az acél. Mint egy páncélszekrény, acélból való, s benne minden
+eléghetlenűl, elveszíthetlenűl, szinte légmentesen elzártan pihent,
+amit valaha, tegnap, vagy sok évvel azelőtt a külvilág megőrzésre
+átadott: a fenséges csak úgy, mint a mindennapi, egy londoni
+füszeresbolt valamely színes cégtáblája, melyet elképzelhetlen
+régen, talán ötéves korában látott, vagy virágban álló fa, épp ott
+az ablak előtt. Semmit sem vesztett el ez a szem, erősebb volt az
+időnél, az emlékezet kincseskamrájába takarékosan rakott be
+benyomást benyomás után, míg a költőnek szüksége volt rá. Semmi sem
+tűnt el feledésbe, semmi sem halványult vagy sápadt el, minden ott
+feküdt beraktározva, nedvdúsan <span class="pagenum"><a name=
+"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> és illatosan várt, színesen
+és tisztán, semmi sem pusztult el s nem hervadt el. Nincs párja
+Dickens látása emlékezőtehetségének. Acélos bárdjával vágta át a
+gyermekkor ködét, Copperfield Dávidban, ebben a burkolt
+önéletrajzban a kétéves gyermeknek anyjához, cselédlányhoz való
+emlékeit mint éles szilhuetteket hasítja le a tudatalatti
+hátteréről. Dickensnél nem találunk határozatlan körvonalakat,
+pontosságra kényszerít, s nem enged képzeletünknek sok lehetőséget.
+Szobrászoló ereje az olvasó fantáziájának nem hagy szabad akaratot,
+szinte erőszakot tesz rajta (ez az oka, hogy képzelőtehetség
+nélküli nemzetének ideális költője lett). Állítsatok húsz
+rajzolóművészt könyvei elé s rajzoltassátok le velük Copperfield és
+a Pickwickek képeit, a képek valahogy hasonlítani fognak egymáshoz
+és megmagyarázhatlan egyformaságban mutatnak vagy egy kövér urat
+fehér mellényben s a szemüvegek mögül kitekintő jóságos szemekkel,
+vagy a Yarmontba vivő postakocsin egy csinos, szőke, félénk
+fiúcskát… Dickens oly élesen, oly aprólékosan rajzol, hogy
+kénytelenek vagyunk követni hipnotizáló tekintetét; nem volt meg
+neki Balzac bűvészi látása, melyben az emberek szenvedélyeik tüzes
+felhőjéből zűrzavaros küzdés után bukkantak elő, hanem egészen
+földi tekintete volt, kis emberi dolgokat a tengerész, a vadász
+sólyomtekintetével látott meg. Ám – így írta egyszer – a kicsiségek
+adják meg az élet értelmét. Kis megfigyelések után kap pillantása,
+látja a ruhák foltjait, a zavarodottság ügyetlen kis mozdulatait, s
+mikor gazdájuk dühbe gurul, meglátja a sötét paróka alól kibomló
+vörös haj fürtjeit. Érzi <span class="pagenum"><a name="Page_73"
+id="Page_73">-73-</a></span> az árnyalatokat, s egy kézszorításnál
+kitapintja mindegyik újj mozdulását, egy mosoly minden nüanszát.
+Irodalmi korszaka előtt évekig gyorsíró volt a parlamentben és
+gyakorlatot szerzett abban, hogy a részletest összegezze, egy
+jellel egy szót, kis kacskaringóval egy egész mondatot. És később a
+valóság valami költői gyorsírás-művészetét alkalmazta, hol kis
+jelek állanak leírás helyett, s a tények tarkaságából a megfigyelés
+esszenciáját desztillálja. Hallatlan éleslátása volt ezekhez a kis
+külsőségekhez, semmise rejtőzhetett el szeme elől, s mint valami
+fényképezőgépen a jó zárókészülék, a pillanat ezredrészében fogott
+meg egy kézmozdulatot, egy mozdulást. Mindent észrevett.
+Éleslátását csak fokozta még látásának sajátos fénytörése, mely a
+tárgynak nem természetes nagyságú tükörképét adta vissza, hanem
+görbe tükörként a jellegzetest túlozta. Dickens alakjainak
+jellegzetes vonásait mindig aláhúzza, az objektív szögből átviszi
+őket a felfokozottba, torzításba. Intenzívebbek lesznek,
+szimbólumokká válnak általa. A kövér Pickwick lelkileg is gömbölyű,
+a sovány Jingle lelke is száraz, a rossz sátánná lesz, a jó
+teremtett tökéletességgé. Dickens túloz, mint minden nagy művész,
+de nem a nagyszerűség, hanem a humor irányában. Előadásmódjának
+egész kimondhatlanul mulattató hatása nem hangulat, nem pajkos
+túlelevenség nála, hanem benne van a szemnek sajátos fénytörési
+képességében, mely túlélességével az élet összes jelenségeit
+valahogy csodálatossá és komikussá torzítva tükröztette vissza.</p>
+<p>Valóban: ebben az egyéni optikában, és nem annyira kissé mindig
+polgárias lelkében rejlik <span class="pagenum"><a name="Page_74"
+id="Page_74">-74-</a></span> Dickens zsenije. Dickens voltakép nem
+volt soha lélekbuvár, aki varázserővel ragadja meg az emberek
+lelkét és világos vagy borús magból titokzatos máguserővel
+szökkenti fel színekben és formákban a dolgokat. Az ő lélektana a
+szemmelláthatónál kezdődött, külsőségekkel jellemez, igaz, a
+legfinomabb és leghajszálabb jelekkel, amelyeket csak költőileg
+éleslátású szem vesz észre. Mint az angol bölcselők, nem
+feltételezésekkel, hanem ismertető jelekkel dolgozik. A lélek
+legjelentéktelenebb, egészen materiális megnyilvánulásait figyeli
+meg és különös, karrikizáló optikájával szembeszökővé teszi az
+egész jellemet. A jelekből ismerjük fel a fajt. Creakle tanítónak
+halk hangja van, nehezen leli meg a szavakat. S az ember érzi, mint
+borzadnak, félnek a gyermekek ettől az embertől, kinek ereit
+kidagasztja homlokán a beszéd erőlködése. Heep Uriásnak hideg,
+nedves kezei vannak, az alakból csak úgy árad a kényelmetlen érzés,
+kígyószerű aljasság. Kis dolgok ezek, külsőségek, de mindig
+olyanok, melyek a lélekre hatnak. Gyakran holmi megelevenült
+kényszerképzet, amit ábrázol, egy képzet, mely emberrel van
+körülöntve és azt bábként mozgatja. Máskor emberét kísérője
+karakterizálja, mert mi volna Pickwick Weller Sam nélkül, Dóra Jip
+nélkül, Barnaby a hollók nélkül, Kit Pony nélkül, s az alak
+sajátszerűségeit nem magán a modellen, hanem groteszk árnyékán
+rajzolja le. Karakter nála mindig kis jelek összesége, de oly
+élesvágásúak, hogy maradéktalan egybeillenek és a mozaikból kitűnő
+képet alkotnak. Épp ezért rendszerint csak külsőleg hatnak,
+szembeötlőn, a szem intenzíven emlékszik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> rájuk, de
+az érzés csak homályosan. Ha megnevezzük, nevén szólítjuk Balzac
+vagy Dosztojevszkij egy hősét, Goriot apót, vagy Raszkolnikowot, a
+válasz egy érzés, odaadásra, kétségbeesésre, a szenvedély kaoszára
+való emlékezés. Ha Pickwicket említjük, képet látunk, joviális
+bácsit tekintélyes embonpointnel, mellényén aranygombokkal. S itt
+érezzük: Dickens alakjaira valahogy úgy emlékszünk, mint festett
+képekre, Dosztojevszkij és Balzacéra mint muzsikára. Emezek
+intuitive alkotnak, Dickens csak reprodukál, azok lelki, Dickens
+testi szemmel. Nem ott fogja meg a lelket, ahol kísértetként a
+látnoki szellemidézés hétszeresen ízzó fényétől kényszerítve, a
+tudatalatti éjszakájából előtűnik, hanem a testetlen fluidumra ott
+vigyáz rá, ahol a valóságban csapódik le, a lelki élet ezernyi
+hatását a testi mivoltában lesi meg, ott azonban nem hagy
+megfigyeletlen egyet sem. Képzelőtehetsége voltakép csak
+<i>nézés</i>, s ezért csak annak a középső szférának érzéseit és
+alakjait láttatja meg, akik a földi világból valók, alakjai csak a
+normális érzések mérsékelt hőmérsékletében plasztikusak. A
+szenvedély forrpontján, mint viaszfigurák olvadnak el az
+érzelmességben, vagy gyűlölettől merevülnek meg s eltörnek.
+Dickensnek csak az egyenesvonalú karakterek sikerülnek, nem azok a
+sokkal érdekesebbek, kik a jótól rosszhoz, Istentől az állathoz
+ezer és ezer átmenetben jutnak el. Alakjai mindig egyértelműek,
+vagy kitűnő hősök, vagy gyalázatos gazemberek, eleve
+elrendeléstermészetek, szentek glóriájával vagy bitó bélyegével a
+homlokukon. A good és wicked, az érzelmes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> és
+érzéketlen közt ingadozik világa. Azon túl, a titokzatos
+összefüggések, a misztikus összekapcsolások világába, művészete nem
+talál ösvényre. A nagyszerűt nem lehet megfogni, a hősiességet nem
+lehet eltanulni. Dickens dicsősége és tragédiája, hogy lángész és
+hagyomány, hallatlan és banális közt mindig a középúton maradt: a
+földi világ szabályozott pályáján, kedvesen és megragadón,
+kényelmesen és polgárian.</p>
+<p>Ám nem elégedett meg ezzel a dicsőséggel, az idillikus ember
+tragikumra vágyódott. Mindig törekedett a tragédia felé, de mindig
+csak melodráma lett belőle. Tehetségének itt volt a határa. Ezek a
+kísérletek nem valami örvendetesek: lehet, Angliában nagyértékű
+alkotásoknak tartják a «Két város történetét», a «Bleak-House»-t, a
+mi érzésünkben nincs visszhangjuk, mert széles gesztusuk nem
+természetes. A tragikus felé való erőltetettségük igazán
+csodálatraméltó, e regényekben Dickens összeesküvéseket tornyosít,
+hősei feje felé nagy katasztrófák sziklatömbjeit görgeti, viharos
+éjszakák, népfelkelések és forradalmak borzongását idézi fel, s a
+borzalom és rémület egész készülékét nekiszabadítja. Ám az a
+fenséges borzongás még sem fut át rajtunk, csak hátborzongatás, az
+ijedelem puszta testi reflexe áll elő, nem pedig a lélek borzadása.
+Könyveiből soha nem törnek elő azok a mély megrázkódtatások,
+zivatarszerű hatások, hol a szív szorongva vár a villámos
+kirobbanásra. Dickens veszedelmeket veszedelmekre halmoz, de nem
+ijeszt meg vele. Dosztojewszkinél néha szakadékok ásítanak, az
+embernek eláll a lélekzete, ha érzi, mint szakad szívére ez a
+sötétség, a névtelen <span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span> örvény; lábunk alatt meginog a talaj,
+hirtelen szédülést érzünk, égő, de édes szédületet, az ember
+szeretne lezuhanni és ugyanakkor visszaborzad ez érzés elől, hol
+gyönyör és fájdalom oly rettenetes magas hőfokig fehérenizzók, hogy
+nem lehet többé őket egymástól megkülönböztetni. Dickensnél is
+vannak ily szakadékok. Feltépi őket, sötétséggel telíti,
+megmutatja, mily veszedelmesek, ám mégis, nem borzadunk össze, nem
+érezzük a szellemi lezuhanás amaz édes szédületét, mely talán a
+művészi élvezet legfőbb gyönyöre. Nála valahogy mindig biztonságban
+érezzük magunkat, mintha karfához támaszkodnánk, tudjuk, hogy nem
+engedi, hogy lezuhanjunk, tudjuk, hősei nem pusztulnak el, a két
+angyal, a részvét vagy igazságosság, akik fehér szárnyakkal
+lebegnek ez angol költő világa felett, sértetlenül viszi őket át
+minden mélységen és szakadékon. Dickensből hiányzik a brutalitás,
+az igazi tragédia bátorsága. Nem heroikus, csak szentimentális. A
+tragikum dacolniakarás, a szentimentalizmus könny utáni vágyódás.
+Dickens sohasem jutott el a kétségbeesett fájdalom végső, néma,
+könnytelen hatalmáig, a legfensőbb komoly érzés nála a szelid
+megindultság, – mint Dora halála Copperfieldben – melyet oly
+mesterin tud rajzolni. Ha egyszer széles lendülettel indul is el, a
+részvét mindig karjába kapaszkodik. Az elemek viharát mindig
+lecsillapítja a részvét (gyakran avas) olaja, a hatalmas utáni
+akaratot legyűri az angol «román» érzelmes hagyománya. Mert
+Angliában a regény meséje voltakép csak arra szolgál, hogy a
+megszokott erkölcsi elveket illusztrálja, a sors dallamán mindig
+átzeng, mint valami verkli: <span class="pagenum"><a name="Page_78"
+id="Page_78">-78-</a></span> «Légy mindig hű és becsületes». A
+regény befejezése apokalipszis legyen, világítélet, a jók
+felemelkedjenek, a rosszak megbűnhödjenek. Ezt az osztó igazságot,
+sajnos, belevitte Dickens legtöbb regényébe, hol a gazfickók
+vízbefulnak, egymást gyilkolják, a gőgösök és gazdagok
+csődbejutnak, s a hősök melegen ülnek a gyapjúzsákon. Az angol
+ember ma se szereti a drámát, melynek végén nem lélegezhet fel
+megkönnyebbülten, hogy ezen a világon mégis minden rendben van. S
+az angol erkölcsi érzés ezen hypertrópiája Dickens legnagyszerűbb,
+tragikus regényinspirációit is valahogy megjózanította. Műveinek
+világnézete, a beleépített pörgetyű, mely forogva az egyensúlyt
+fentartja bennük, nem a szabad művész, hanem az angol polgár
+igazságszeretete. Dickens megcenzurázza az érzéseket, ahelyett,
+hogy szabadon engedné hatni őket, nem hagyja mint Balzac, hogy
+elemi erővel feltajtékozzanak, hanem gödrökkel és gátakkal
+csatornákba vezeti le, hogy a polgári erkölcs malomkerekét
+forgassák. A predikátor, a tiszteletes, a commonsens bölcselkedő,
+az iskolamester, láthatatlanul egy széken ülnek vele a művész
+műhelyében és beleszólnak: arra késztetik, hogy komoly regénye a
+szabad valóság alázatos mása helyett fiatalembereknek szóló
+mintakép és intelem legyen. Természetesen, a gutgesinntséget jól
+jutalmazták: mikor Dickens meghalt, a winchesteri érsek
+megdícsérhette könyveit, hogy bármelyiket oda lehet adni egy
+gyermek kezébe is, de épp az, hogy az életet nem valóságában
+mutatta meg, hanem úgy, amint azt gyermekeknek mesélik, csökkenti
+meggyőző erejét. A nem angoloknak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> kissé túlságosan dagad és
+feszűl az erkölcsösségtől. Hogy Dickens-hős lehessen valaki,
+erények mintaképének, puritán ideálnak kell lennie. Fieldingnél,
+Smolletnél, akik szintén angolok voltak, bár oly évszázad
+gyermekei, mely jobban élvezte az életet, egyáltalán nem ártott a
+hősnek, ha valami parázs verekedésnél betörte ellenfelének az
+orrát, vagy ha a nemes hölgy iránti tüzes szerelme dacára
+komornájával egy ágyban hált. Dickensnél még a kéjencek sem
+engednek meg maguknak ilyen szörnyűségeket. Még kicsapongó alakjai
+is voltakép ártalmatlan emberek, élvezeteik olyanok, hogy még egy
+aggszűz is pirulás nélkül olvashatja. Itt van Swiveller Dick, a
+«libertin». Miben is áll erkölcstelensége? Istenem, hát négy pohár
+alet iszik meg kettő helyett, igen pontatlanul fizeti a számláit,
+kicsit kimarad este, ez az egész. De végül a legjobb időben örököl,
+– szerény vagyont természetesen – s igazán becsületesen elveszi azt
+a leányt, aki az erény útjára segítette. Még a gazemberek sem
+igazán erkölcstelenek Dickensnél, minden gonosz ösztönük dacára is
+higított a vérük. Az erotikátlanság angol hazugsága bélyeget nyom
+minden Dickens-regényre, a kancsalszemű álszenteskedés, mely nem
+látja meg, akit nem akar meglátni, Dickens fürkésző tekintetét
+elfordítja a valóságtól. Viktória angol királynő megakadályozta
+Dickenst abban, hogy a tökéletesen tragikus regényt megírja, mely
+szíve legbensőbb vágya volt. S talán egészen lehúzta volna
+jóllakott középszerűségébe, a népszerűség lenyügöző ölelésével
+talán a maga szexuális hazugsága védőjéül tette volna meg, ha nem
+nyilt volna szabadon a <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span> művésznek egy egész világ, melybe
+alkotási vágya elmenekülhetett, ha nem lett volna meg az az ezüstös
+szárnyverése, mely büszkén feléje emelte ilyen célszerűségek sötét
+szempontjain: boldog és csaknem földöntúli humora.</p>
+<p>Ez az egy boldogságos, ideálisan szabad világ, melyre nem
+nehezült rá Anglia köde, a gyermekkor birodalma. Az angol hazugság
+elvágja az emberekben az érzékiséget s a felnőtteket igája alá
+vonja, a gyermekek azonban paradicsomi nemtörődömséggel élhetik ki
+érzéseiket, még nem angolok, csak kis fényes emberpalánták, tarka
+világukat még nem árnyékolja be az angol álszenteskedés
+kéményfüstje. S itt, hol Dickens akadályozatlan, angol polgári
+lelkiismeretétől felszabadulva tehetett-vehetett: halhatatlant
+alkotott. Regényeiben a gyermekség évei páratlanul szépek, azt
+hiszem, a világirodalomban soha el nem mulnak ezek az alakok, a
+kora gyermekség derűs és komoly epizódjai. Ki fogná valaha
+elfeledni a kis Nell odysszeáját, amint ősz nagyapjával a nagy
+városok korma és füstjéből a mezők serkedő zöldjébe megy,
+ártatlanul és szeliden és angyali mosolyát minden akadályon és
+veszedelmen átmenti egész halála órájáig. Ez megható s távol van
+minden szentimentalizmustól, mert valódi, igazi emberi érzést
+mutat. Itt van Traddles, a felfuvódott nadrágú kövér fiú, aki a
+verések feletti fájdalmát csontvázak rajzolásába önti. Kitt, a
+hívek híve, a kis Nickleby és az az egy, aki mindenütt visszatér,
+«a csinos, nagyon kis fiú, akivel nem a legbarátságosabban bánnak»
+s aki nem más, mint maga Dickens Károly, a költő, aki saját
+gyermekkorának örömét és bánatát <span class="pagenum"><a name=
+"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> halhatatlanná tette, mint
+senki más. Újra és újra mesél erről a megalázott, elhagyott,
+megfélemlített, álmodozó fiúról, akit szülei árván hagytak, s itt
+ékesszólása könnyfátyolos, dallamos hangja zengő és érces, mint a
+harangoké. Feledhetetlen ez a gyermeki kar Dickens regényeiben.
+Egyetlen szivárvánnyá borul itt sírás és kacagás, fenséges és
+nevetséges, és újjá, soha nem hallott széppé békülnek össze
+szentimentális és fenséges, tragikus és komikus, ábránd és való.
+Itt legyűri angolságát, földi voltát, itt Dickens korlátlanul nagy
+és páratlan. Ha szobrot állítanának neki, akkor gyermeki láncnak
+kell márványból ércalakját körülövezni, mint védelmezőjükét,
+atyjukét, testvérükét. Mert a gyermekséget, mint az emberek
+legtisztább nyilvánulását szerette. Ha szimpatikussá akarja tenni
+egy alakját, gyermekesnek rajzolja. A gyermekek kedvéért még azokat
+is szerette, akik már nem gyermekek, hanem gyermekesek voltak: a
+gyengeelméjűeket és az elmezavarodottakat. Mindegyik regényében
+szerepel egy ily szelid bolond, akinek szegény elborult elméje mint
+valami fehér madár röpdös a gondokkal és panaszokkal teli világ
+felett, aki előtt az élet nem probléma, nem fáradság és feladat,
+hanem csak boldog, teljességgel érthetetlen, de szép játék.
+Megindító nézni, hogy rajzolja ezeket az embereket. Vigyázva nyúl
+hozzájuk, mint a betegekhez, s mint valami glóriát, sok-sok jóságot
+illeszt a fejük köré. Boldogak előtte, mert örökké a gyermekkor
+paradicsomában maradhatnak. Mert Dickens műveiben a gyermekkor:
+paradicsom. Ha Dickens-regényt olvasok, mindig valami fájdalmas
+aggódást érzek gyermekalakjai <span class="pagenum"><a name=
+"Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> felnőttén; mert tudom, most
+veszendőbe megy a legédesebb, a legvisszahozhatlanabb, a költői
+szép most mindennapisággal elegyül, a tiszta igazság az angol
+hazugsággal. S ezt az érzést ő is osztja lelkében. Nem szívesen
+engedi ki kedvenc hőseit az életbe. Nem kíséri el őket soha öreg
+korukba, ahol banálisakká válnak, az élet boltosaivá és
+napszámosaivá, elbúcsúzik tőlük, ha átvezette őket a házasság
+templomajtaján, minden akadályon keresztül a kényelmes exisztencia
+tükörsíma kikötőjébe. S azt a gyermeket, aki legkedvesebbje volt a
+tarka sorban, akiben egy drága, korán elhalt emlékét örökítette
+meg, a kis Nellt nem is engedte a csalódások, a hazugságok
+világába. Megtartotta mindvégig a gyermekség paradicsomában,
+lezárta a szelid kék szemeket, s a gyermekkor világosságából, mit
+sem gyanítva engedte átsiklani a halál homályába. Túlságosan
+szerette ahhoz, hogy erre a világra való lett volna.</p>
+<p>Mert ez a világ Dickensnél, mint már mondtam, a polgári,
+szerény, fáradt és jóllakott Anglia, az élet hallatlan
+lehetőségeinek szűk szelete. Ily szegény világot csak nagy érzés
+tehet gazdaggá. Balzac a polgárt gyűlölete által tette naggyá,
+Dosztojevszkij üdvözítő-szeretetével. És Dickens a művész, szintén
+megváltja embereit a földi súlytól, mely rájuk nehézkedik: humora
+által. Nem objektív fontoskodással figyeli ezt a kispolgári
+világot, nem harsogja a derék emberek, az egyedül boldogító
+szorgalom és józanság himnuszát, mely oly ellenszenvessé teszi a
+német hazai ipar legtöbb regénytermékét. Hanem rákacsint,
+ráhunyorít embereire jóságosan és mégis vidáman és mint Keller
+Gottfried és Raabe Vilmos, <span class="pagenum"><a name="Page_83"
+id="Page_83">-83-</a></span> egy kissé nevetségessé teszi őket
+liliputi gondjaikkal. De barátságos, jóindulatú módon nevetségessé,
+úgy, hogy az ember csak még jobban szereti őket minden rigolyáikkal
+és furcsaságaikkal együtt. Ez a humor napként ragyog művei felett,
+szerény tájait egyszerre vidámmá és végtelen kedvessé teszi, tele
+ezer gyönyörködtető csodával, ettől a jóságos melegítő lángtól
+minden elevenebbé, valószínűbbé lesz, még az álkönnyek is
+gyémántként ragyognak, s a kis szenvedélyek úgy lángolnak, mint a
+valóságos tűzvész. Dickens humora örökre minden idők fölé emeli
+műveit, megmenti az angolok szokott unalmától, s a hazugságot is
+legyőzi mosolyával. Arielként lebeg ez a humor könyvei levegőjében,
+megtölti meghitt muzsikával, tánc forgatagába, uj életörömbe
+ragadja. Mindenütt jelenvaló. Még a legsötétebb zürzavarok,
+bonyodalmak aknájában is felcsillan, mint egy bányászlámpa,
+megoldja a túlságos feszültségeket, s az irónia halk kísérete
+megszelidíti a nagyon érzelmest, a túlzottat, a groteszket
+megárnyékolja, ez a mindent kibékítő, kiegyenlítő, elmulhatlan
+Dickens életművében. Ez a humor is, mint minden Dickensnél,
+természetesen angol, hamisítatlan angol. Hiányzik belőle az
+érzékiség, nem feledkezik meg magáról, sohasem ittasul meg önön
+hangulatától és sohasem csapongó. Még túlzásában is mértéket tart,
+nem csuklik és böffen, mint Rabelais, nem hány bukfencet bolondos
+jókedvében, mint Cervantes és nem ugrik fejest a lehetetlenbe, mint
+az amerikai humor. Mindig talpon és hűvös marad. Dickens, mint
+minden angol, csak ajka szélével mosolyog, nem egész testével.
+Vidámsága <span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span> nem égeti el önmagát, csak ragyog, és
+fényét beleszikrázza az emberek ereibe, tündöklő ezer kis tűz, mint
+a szellemek lidérclángosan csúfolkodó, elragadó képe a valóság
+közepette. Humora is – ez már Dickens sorsa, hogy mindig
+középszerrel járjon – kiegyenlítődés az érzés mámora, a szilaj
+hangulat és a hidegen mosolygó irónia között. Humora nem
+hasonlítható a többi nagy angol írókhoz sem. Nincs benne semmi
+Sterne csípős, szétboncoló iróniájából, sem Fielding szélesre
+taposott, langyos, nemesemberi derekasságából, nem edzi, marja bele
+humorát az emberbe fájdalmasan, mint Thakeray, csak jóleső és
+sohase fájó, s kezük s fejük fölött, mint a napfény gyűrűzése,
+jókedvűen játszi. Nem akar erkölcsös és nem szatirikus lenni, sem
+valami ünnepélyes komolyságot alárejteni a bohócsipkának.
+Egyáltalában nem akar semmit. Létezik. Léte szándék nélküli és
+magától értetődő, a huncutkodás már benne van Dickens sajátos
+szemállásában, elkacskaringózza és túlozza az alakokat, mulatságos
+arányokat ad nekik, komikus ficamokat, melyeken milliók derültek
+fel. Ebben a körben minden ragyogó, szinte világítanak belőlről,
+még a gazembereknek és csirkefogóknak is humor-glóriája van, az
+egész világnak valahogy mosolyogni kell, ha Dickens rátekint.
+Minden csillog, forog, s egy ködös ország napsugárvágya végre
+betelt. A nyelv cigánykereket hány, a mondatok egymásba fonódnak,
+elfutnak, talányosdit játszanak, kérdéseket dobnak egymáshoz,
+bosszantják egymást, tévelyegnek, majd egy hangulatban táncra
+perdülnek. Ez a humor megingathatlan. Ízes a sexualitás sója
+nélkül, melyet az angol konyha megtagadott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> tőle, az
+sem hozta zavarba, hogy a költő mögött már ott állott a
+szedőgyerek, mert lett légyen lázas, inséges és bosszús Dickens,
+máskép, mint derűsen, nem is tudott írni. Humora ellenállhatatlan,
+megült a nagyszerűen éles szemekben és csak akkor aludt ki, mikor
+örök álomra zárultak. A földi élet nem tudta kikezdeni és az időnek
+sem fog sikerülni ez. Mert nem birok embert elképzelni, aki ne
+szeretne oly elbeszélést, mint a «Tücsök a tűzhelyen», aki e
+könyvek némely epizódjánál ne derülne fel. A lelki szükségletek
+csakúgy változásnak alávetettek, mint az irodalmiak. De míg az
+emberekben él a vágy a derű után, a jóleső nyugalom azon óráiban,
+hol az életakarat pihen és az embert az élet érzésének szelid
+hullámai ringatják, amikor az ember nem vágyik semmi másra, csak a
+szív ártatlan dallamos izgalmára, Angliában és az egész világon e
+páratlan könyveket fogják kézbe venni.</p>
+<p>S ebben áll ezeknek a földi, nagyon is földi műveknek nagysága
+és halhatatlansága: nap süt bennük, ragyog és melegít. A nagy
+remekműveknél nem csupán az intenzitást kell figyelnünk, nemcsak a
+férfit, aki mögöttük áll, hanem kifelé hatásukat, tömeghatásukat
+is. S Dickensről, mint századunkban senki másról, elmondhatjuk,
+hogy a világörömöt gyarapította. Millió szem úszott könnyekben
+könyvei olvastán, s ezrek, kiknek a nevetés lehervadt vagy eltünt
+ajkáról, újra megtanultak mosolyogni: az irodalmi jelentőségen
+messze túlér a hatása. Gazdag emberek elgondolkoztak rajta és
+alapítványokat tettek, mikor a Chereby-testvérekről olvastak,
+kőszívek meglágyultak, tény, hogy gyermekek több alamizsnát
+<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span> kaptak az utcán, mikor Twist Olivér
+megjelent, a kormány megjavította a szegényházakat s ellenőrzése
+alá vette a magániskolákat. Dickens által erősebb lett Angliában a
+részvét és jóakarat és sok sok szegény és szerencsétlen sorsa
+enyhült. Jól tudom, hogy egy remekmű esztétikai értékelésének nincs
+köze ily rendkívüli hatásokhoz. De mégis fontosak, mert azt
+mutatják, hogy minden valóban nagy műalkotás a fantázia világán
+túl, hol a teremtő akarat varázsosan szabadon szárnyalhat, a való
+világban is változásokat képes előidézni. A lényegben, a látható
+világban, az érzés erejének temperamentumában való változásokat.
+Dickens – más költőkkel ellentétben, akik csak maguk számára
+követeltek részvétet és bátorítást, – korának vidámságát és
+életkedvét növelte, vérkeringését gyorsította. A világ derűsebb
+lett azóta, hogy a parlament fiatal gyorsírója tollat vett kezébe,
+hogy emberek és sorsok írója legyen. Kora számára örömet szerzett
+és átmentette későbbi generációk számára a «merry old England»
+vidámságát, a napoleoni háborúk és az imperializmus közti Angliáét.
+Sok-sok év mulva is vissza fognak tekinteni ebbe a már
+nagyapó-világba, különös, eltünedezett foglalkozási ágaival,
+melyeket régen szétmorzsolt az ipari élet mozsártörője, s vágyódni
+ezen élet után, mely gondtalan, egyszerű, csöndes vidámsággal volt
+teli. Dickens költői megteremtője az angol idyllnek: ez főműve. Ne
+becsüljük le a hatalmas alkotásokhoz mérve ezt a halkított
+megelégedést, az idyll is örökkévaló, ősidőktől visszatérő. A
+Georgikon vagy Bukolikon a menekülő, a vágy reszketését
+<span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span> kipihenő ember költeménye feltámadt itt,
+amint a nemzedékek váltakozásával mindig és újra fel fog támadni.
+Jön, hogy eltűnjék újra, izgalmak közti pihenőnek, kifáradás utáni
+erőszerzésnek, a megnyugvás percének a szüntelen dobogó szív
+számára. Vannak, akik hatalmat teremtenek, mások csöndet. Az élet
+nagy költeményéhez Dickens a világnak a csönd egy percét
+ajándékozta. A világ ma hangosabb, a gépek dübörögnek, az idő
+lendítő kereke hatalmasabb lendülettel zúg. De az idyll
+halhatatlan, mert életöröm van benne, visszatér újra, mint viharok
+után az ég kékje, a lélek válságai és megrázkódtatásai után az élet
+örök derűje. S így fog újra és újra előtűnni Dickens a feledésből,
+amikor az embereknek vidámságra lesz szükségük és a szenvedély
+túlfeszültségétől kifáradva, még a leghalkabb dolgokból is ki
+akarják hallani a költészet lélekkelteljes muzsikáját.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
+"Page_88">-88-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89"><br />
+-89-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>DOSZTOJEVSZKIJ.</h2>
+</div>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross!»</p>
+<p class="right"><i>Goethe.</i></p>
+</div>
+<h3>Előhang.</h3>
+<p>Dosztojevszkijről és lelki világunkra való jelentőségéről hozzá
+méltóan írni nehéz és felelősséggel teljes, mert ennek az
+Egyetlennek nagyságához és erejéhez új mértékre van szükség.</p>
+<p>Azt hisszük, mikor a költő közelébe érünk, hogy zárt életműre
+találtunk s íme, végtelenségre bukkanunk, világrendszerre, melynek
+külön bolygórendszere és éterének külön muzsikája van. A lélek
+bátorságát veszti, hiszen lehetetlen ezt a világot valaha
+maradéktalanul bejárni, bűvereje nagyon idegen első megismerésre,
+gondolatmenete nagyon messze, végtelenbe felhőzik, híradása
+túlságosan szokatlan ahhoz, hogy lelkünk úgy pillantson fel erre az
+égre, mint a megszokott égboltra. Dosztojevszkij nem jelent semmit,
+ha nem belőlről éljük át. Vele együttérzésünk s együttszenvedésünk
+erejét önmagunkban kell előbb megvizsgálni s megacélozni mélyen,
+hogy megérzésünk új és fokozott legyen: lényünk legzártabb,
+legtitkosabb rétegéig, gyökeréig kell leásnunk, hogy felfedezzük
+humanizmusának első pillantásra fantasztikus, majd csodálatosan
+igaz kapcsolatait. Csak ott remélhetjük, hogy Dosztojevszkijbe
+kapcsolódhatunk: <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span> egészen a mélységben, gyökerünket
+gyökerébe eresztve, lényünk örökkévaló, megváltozhatlan talajában,
+hiszen ez az orosz vidék oly szokatlan földi szemnek, ez az orosz
+tájék, mely oly úttalan, mint hazája pusztái s mily más világ, mint
+a mi világunk! A barátságtalan láthatáron semmi kedves, ritkán int
+szelíd óra pihenőre. Az érzés villámokkal terhes misztikus borulata
+a lélek fagyos, sokszor jeges világosságával váltakozik s az
+égbolton nem melegítő nap süt, de titokzatosan vérszínű északi fény
+lobog alá. Dosztojevszkij világába lépve, ősvilági tájra, misztikus
+világra találunk, mely ősrégi és szűzies egyben, s mint örök elemek
+közelében, az embert valami édes borzalom remegteti meg. A csodálat
+szeretne sokáig hívőn itt időzni és mégis valami sejtelem inti az
+elfogódott szívet: itt nem szabad magunkat örökre otthonosan
+érezni, vissza kell térnünk a mi melegebb, barátságosabb, bár
+szűkebb világunkba. Szégyenkezve érezzük, túlságosan nagy ez az
+ércből való tájék a hétköznapi látásnak, túlságosan erős, fojtó a
+lihegő lélegzetnek ez a majd nyomasztóan jeges, majd szikrázó
+levegő. És a lélek elmenekülne ekkora borzadály fensége elől, ha
+nem volna kifeszítve e könyörtelenül tragikus, megdöbbentően földi
+tájék felé a jóságnak végtelen, csillagvilágos égboltozatja, amely
+a mi világunknak is égboltja, de e lélek éles hidegétől sokkal
+magasabbra boltozott a végtelenbe, mint a mi mérsékelt égtájainkon.
+Csak a nyugodt pillantás érzi meg először ennek a végtelen földi
+gyásznak végtelen vigasztalását, ha e tájról annak égboltjára
+tekintünk és akkor sejtjük borzadályában a nagyszerűt, sötétségében
+az Istent. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span></p>
+<p>Dosztojevszkij művei iránti hódolatunkat izzó szeretetté
+átváltoztatni csak végső értelmébe való bepillantás képes, csak
+egyéniségébe ható legbelsőbb meglátás tárja fel előttünk ennek az
+orosz embernek mélységésen testvéri, örök emberi voltát. De mily
+végtelen és mily labirintusos e hatalmas szív legbensejébe
+leszállás, mert az a páratlan életmű, amely kiterjedésében
+hatalmas, messzeségében ijesztő, abban a mértékben lesz
+titokzatosabb, amint végnélküli távolából végtelen mélységébe
+behatolni akarunk. Mindenütt át van itatva titkokkal. Alakjainak
+mindegyikétől akna vezet le a földi élet démoni mélységébe, a
+lelkibe való minden fellendülés szárnycsapásával Isten arcát
+érinti. Munkájának minden lapja mögött, alakjainak arca mögött,
+álruháinak minden redőjében, minden hajtásában örök éjszaka pihen
+és örök fény sugárzik: mert Dosztojevszkij élete rendeltetése és
+sorsa alakulása által az emberiség minden titkával maradéktalanul
+testvérisült. Halál és őrület, álom és égetően nyilt valóság között
+áll az ő világa. Egyéni problémái mindenütt az emberiség egy
+megoldhatatlan kérdésével határosak, minden egyes bevilágított
+felület a végtelenséget tükrözi vissza. Mint ember, mint költő,
+mint orosz, mint politikus, mint próféta, lénye mindenütt az
+örökkévalóságot sugározza. Végére járni nem lehet, nem visz út
+szíve legeslegmélyebb szakadékához. Csak lelkesedés közeledhet
+hozzá és ez is a szégyenkezés alázatában, hogy érezzük,
+kicsinyebbek vagyunk, mint az ember misztériuma iránti odaadó
+szeretete.</p>
+<p>Ő maga, Dosztojevszkij, sohasem nyujt kezet, hogy magához
+segítsen. Korunk hatalmas épületének <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> többi építőmesterei
+kinyilatkoztatták akaratukat. Wagner műve mellé
+programmagyarázatot, vitázó védekezést adott, Tolsztoj
+felszakította hétköznapi életének minden ajtaját, hogy minden
+kíváncsi beléphessen és minden kérdést megválaszoljon.
+Dosztojevszkij azonban sohasem árulta el terveit, csak magában a
+befejezett műben, a terveket elégette a teremtés kohójában.
+Hallgatag és félénk volt egész életében, még külsőségeire, testi
+mivoltára is alig van tanunk. Barátai csak az ifjúnak voltak, mint
+férfi magános ember volt, az egész emberiséghez való szeretete
+fogyatkozását látta volna abban, ha egyeseknek adja magát. Levelei
+is csak existenciájának végszükségét, megkínzott testének
+szenvedéseit árulják el. De bármennyire is panaszok és
+segélykiáltások, mégis mintha csukott ajkuak volnának. Életének sok
+esztendeje, egész gyermekkora homályba borult és már a Ma előtt is,
+Ő, akinek tekintetét felgyúlni még sokan látták a mi korunkból,
+emberileg valami egész távolivá és érzékfölöttivé vált, legendává,
+hőssé és szentté. Az igazságnak és a sejtelemnek az a félhomálya,
+amely Homér, Dante és Shakespeare fenséges arcait körülfogja, az Ő
+képét is földöntúlivá emeli előttünk. Sorsát nem dokumentumokból,
+hanem egyedül a megértő és tudatos szeretetből lehet
+megformálni.</p>
+<p>Így egyedül és vezető nélkül kell tapogatóznunk e labirintus
+szívéhez és Ariadne fonalát saját életünk szenvedélyeiből kell
+legombolyítanunk. Mert minél mélyebben szállunk alá Benne, annál
+mélyebben érezzük önmagunkat. Csak akkor, ha igazi, örökemberi
+lényünkhöz eljutottunk, akkor <span class="pagenum"><a name=
+"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> érünk közel Ő hozzá is. Aki
+sokat tud önmagáról, sokat tud Ő róla is, aki mint senki más,
+minden emberinek legvégső mértéke volt. És ez az út művei felé
+átvisz a szenvedélyek minden tisztító tüzén, a bűnök minden poklán,
+a földi szenvedésnek minden lépcsőfokán: az embereknek kínja, az
+emberiség kínja, a művész kínja és a végső, a legkegyetlenebb: az
+Isten-kín. Sötét az út és belülről kell felizzani szenvedélyeinknek
+és igazságszeretetünknek, hogy el ne tévedjünk, saját mélységeinken
+kell először átvándorolunk, mielőtt az Övébe merészkednénk.
+Nincsenek hírnökei, egyedül az élmény vezet Dosztojevszkijhez. És
+nincs más tanuja, csak a művésznek testben és lélekben misztikus
+Szentháromsága: Arca, sorsa és művei.</p>
+<h3>Az arc.</h3>
+<p>Arca először úgy néz ki, mintha egy paraszté volna. Agyagszínű,
+szinte szennyesen ráncos, beesett arc, melyet felszántott sok
+esztendő szenvedése, a felmart bőr szomjasan és elégetve feszül ki,
+mert húsz esztendei nyomorúság vámpirja kiszívta vérét és színét.
+Jobbra és balra, mint két hatalmas kőtömb, merednek ki a szláv
+arccsontok, a kemény szájat, a törékeny állat ellepi a szakáll
+kúsza bozótja. Föld, szikla és erdő, tragikusan elementáris tájék,
+ezek Dosztojevszkij arcának mélységei. Minden sötét, rögös és
+szépség nélkül való ebben a paraszti, majdnem koldusarcban;
+laposan, színtelen, sugárzás nélkül sötétül: egy darab sziklára
+tévedt orosz pusztaság. Még a szemek, ezek a mélyen beesett szemek
+sem tudnak üregeikből e szikkadt agyagra fényt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> sugárzani,
+mert előretörő fényük nem kifelé su gárzik tisztán és vakítóan,
+hanem mélyen be, magába a vérbe süti pusztító, önmagát fogyasztó,
+éles tekintetét. Ha bezárulnak e szemek, az arcon rögtön elterül a
+halál, – és az az ideges magas feszültség, amely különben
+összetartja a széteső vonásokat, alábukik a letargikus
+élettelenségbe.</p>
+<p>Amint művei, úgy arca is az érzések körtáncának borzongását
+kelti fel, amelyhez lassan félelem és azután szenvedélyesen növekvő
+elbűvöltségben csodálat társul. Mert arcának csak alsó része borul
+el e komoran fenséges természetes gyászba. Mint egy kupola, vakító
+fehéren és boltozatosan emelkedik a zárt, szűk paraszti arc felé
+kimagasulva a homlok feltörő domborulata. Árnyékból és sötétségből,
+fehéren és kikovácsolva szökken fel a lelki dóm; kemény márvány a
+húsnak puha agyaga és a hajzatnak zilált őserdeje fölött. Ebben az
+arcban minden fény felfelé süt és ha az ember rátekint képére,
+akkor mindig csak ezt az egyetlenegyet érzi, ezt a szélesen
+hatalmas, királyi homlokot, amely mindennél sugárzóbban ragyog és
+úgy tetszik, mintha kiszélesülne, mennél inkább komorul és pusztul
+a betegségben vénülő arc. Úgy áll magasan és megdönthetetlenül
+törékeny testének esendő volta felett, mint az élet, mint a lélek
+dicsfénye, mint mennybolt a földi gyász felett. És egyetlen képen
+sem ragyog a győzelmes lélek szent palotája dicsőségesebben, mint
+azon a napon, a halottaságyon, ahol a szemhéjak ernyedten hullnak a
+megtört szemek felé, ahol a megsápadt kezek fakón és mégis erősen,
+mohón ölelik körül a keresztet (azt a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> szegényes,
+kis fakeresztet, amelyet egyszer egy parasztasszony ajándékozott a
+fegyencnek). És ekkor, mint reggel a kelő nap a még éjszakai tájék
+fölé, reásugárzik az arcra, amelyből elszállt a lélek és
+fényességével ugyanazt hirdeti, mint minden munkája, hogy a lélek
+és a hit megváltották a tompa, alsóbbrendű, testi életből. A végső
+mélységben van mindig Dosztojevszkij végső nagysága és sohasem szól
+hozzánk hatalmasabban arca, mint halálában.</p>
+<h3>Életének tragédiája.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Non vi si pensa quanto sangue costa.»</p>
+<p class="right"><i>Dante.</i></p>
+</div>
+<p>Dosztojevszkijről első benyomásunk mindig a borzadály, és csak
+második a nagyszerűség. Sorsa is első, futó pillantásra oly
+kegyetlen és közönséges, amint arca paraszti és mindennapi.
+Először, mint valami érthetetlen mártiriumságot érezzük, mert a
+kínzásnak minden eszközével gyötri hat évtized ezt a törékeny
+testet. A nyomorúság reszelője ledörzsöli fiatalságáról és
+aggkoráról az élet minden édességét. A testi fájdalom fűrésze
+csikorog csontjaiban, a nélkülözések csavarja keményen belefúr
+egészen az életidegéig, az idegek égő drótjai folytonosan
+vonaglanak és összekúszálódnak tagjain keresztül, az élvezetek
+finom fullánkja izgatja telhetetlenül szenvedélyeit. Nem menekül
+meg egy kíntól sem és nem feledkezik meg róla egyetlen gyötrelem.
+Ez a sors első pillantásra érthetetlen kegyetlenségnek, vakon
+dühöngő ellenségeskedésnek látszik, csak visszapillantva értjük
+meg, hogy azért kovácsolódott oly <span class="pagenum"><a name=
+"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> kemény kalapáccsá, mert
+örökkévalót akart belőle sulykolni, azért volt oly hatalmas, hogy
+méltó legyen ehhez a Hatalmashoz. Mert semmit sem mér kényelmesen
+ennek a Megmérhetetlennek, sehol sem hasonlít élete futása a XIX-ik
+század többi költőinek jól kikövezett, széles járdájához. Mindenütt
+érezzük a sötét Sorsistennek kedvét, hogy erejét e legerősebben
+kipróbálja. Dosztojevszkij sorsa ó-testamentumi, hősies és semmiben
+sem újkori és polgári. Mint Jákobnak, örökké küzdeni kell az
+angyallal, örökké fellázadni Isten ellen és örökké meghajolni, mint
+Jóbnak. Sohasem hagyja biztonságban, nem hagyja lustálkodni, mindig
+kell, hogy érezze az Istent, aki bünteti Őt, mert szereti. Egy
+pillanatig sem pihenhet boldogságban, mert útjának a végtelenbe
+kell érnie. Néha úgy látszik, hogy sorsa démona már-már szünetet
+tart haragjában és megengedi neki, mint annyi másnak, hogy az élet
+közönséges országútját járhassa, de ismét és újra kinyúlik a
+hatalmas kéz és visszahajítja őt a sűrűségbe, az égő csipkebokorba.
+Ha a magasba röpíti, csak azért van, hogy annál mélyebb szakadékba
+buktassa le, hogy megtanítsa az extázisnak és a kétségbeesésnek
+széles skálájára, felemeli a reménykedés magaslatára, ahol más
+gyengék gyönyörűségben olvadnak el és leveti a szenvedés örvényébe,
+ahol mindenki más szétzúzódik a fájdalomtól és mint Jóbot, a
+legteljesebb biztonságnak pillanatában zúzza széjjel, elveszi tőle
+feleségét és gyermekét, betegséget zudít rá, megvetéssel sujtja,
+hogy ne szünjön meg az Istennel perlekedni és csak annál inkább övé
+legyen szüntelen lázongásában és szüntelen reménykedésében. Úgy
+tetszik, mintha <span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span> a közönbös embereknek ez a kor, ezt az
+Egyet fentartotta volna, megmutatni, hogy ezen a mi világunkon a
+kéjnek és kínnak még milyen titáni mértéke lehetséges. És
+Dosztojevszkij, mintha érezné homályosan maga felett ezt a hatalmas
+akaratot, sohasem küzd sorsa ellen, sohasem rázza öklét. Sebes
+teste vonagló reszketésekbe ágaskodik fel, leveleiből mint vérömlés
+szakad fel néha forró kiáltás, de a lélek, a hit mindig leküzdi a
+lázadást. Az, ami misztikusan tudatos Dosztojevszkijben, érzi ennek
+a kéznek szentségét és sorsának tragikusan gyümölcshozó értelmét.
+Mert szenved, megszereti a szenvedést és kínlódásának tudatos
+tüzével a maga korát és az egész világát átfűti.</p>
+<p>Háromszor szökken fel élete magasba és háromszor zuhan alá. Már
+korán ajnározza a dicsőség édes étkeivel; már első könyve nevessé
+teszi, de gyorsan megragadja a kemény ököl és visszalódítja a
+névtelenségbe, a fegyházba, katorgára, Szibériába. Még erősebben és
+bátrabban bukkan fel újra: «Emlékek a halottas házból» egész
+Oroszországot önkívületbe ejtik. A cár is könnyeket hullat a
+könyvre, az orosz fiatalság lángol érte. Folyóiratot alapít, hangja
+zengőn szól az egész néphez, megírja első regényeit. Ekkor
+égszakadásként összeomlik anyagi exisztenciája, adósság és gondok
+kikorbácsolják hazájából, betegség rágja be magát testébe,
+nomádként bolyongja be egész Európát, nemzetétől elfelejtve. Ám
+nélkülözések és munkák sok esztendeje után harmadszor is felbukkan
+az embertelen nyomorúság szürke tócsájából: Puskin emlékezetére
+tartott beszéde úgy mutatja újra, mint hazájának prófétáját,
+<span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span> legeslegelső költőjét. Most már hírneve
+kitörölhetetlen. De éppen ekkor lesújt rá újra a vaskéz és egész
+népének ujjongó lelkesedése ájultan torlódik meg koporsója előtt. A
+sorsnak nincs rá többé szüksége, a kegyetlen bölcs Akarat mindent
+elért és lényéből kivonta azt, ami a legdrágább benne: a lélek
+gyümölcsét és könyörtelenül dobja el a test üres hüvelyét.</p>
+<p>E tudatos kegyetlenségen keresztül vált Dosztojevszkij élete
+remekművé és életrajza tragédiává. És csodálatos szimbolizmussal
+művészi munkája sorsa tipikus képét ölti magára. Titokzatos
+azonosságok, misztikus összefüggések, csodálatos visszatükrözésekre
+bukkanunk, amelyeket nem lehet sem megmagyarázni, sem megfejteni.
+Már életének kezdete is szimbólum. Dosztojevszkij szegényházban
+született. Már élete első órája is kijelöli exisztenciája helyét,
+valahol félre, a lenézettek közt, közel az élet aljához és mégis
+emberi sorsok közepette, szenvedés, fájdalmak és halál
+szomszédságában. Soha, utolsó órájáig nem tudott kimenekülni ebből
+a környezetből (munkásnegyedben halt meg, negyedik emeleti
+zuglakásban), élete 56 súlyos évén keresztül az élet szegényházában
+marad, nyomorúságosan, szegényen, betegen, nélkülözve. Atyja, mint
+Schilleré, nemesi származású katonaorvos, anyja parasztvér: az
+orosz népnek mindkét forrása megtermékenyítőleg folyik össze
+életében. Szigorúan vallásos nevelés már korán rajongássá váltja
+érzékiségét. Ott, a moszkvai szegényházban, egy szűk zugban,
+amelyet fivérével oszt meg, élte le élete első éveit. Az első évek:
+az ember nem meri mondani: gyermeksége, mert <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> ez a
+fogalom valahogy egészen elkallódott az életéből. Sohasem beszélt
+róla és Dosztojevszkij némasága mindig szégyenkezés, vagy idegen
+részvéttől való büszke félelem. Ott, ahol más költőknél tarka képek
+mosolyogva rajzanak, gyengéd emlékezések és édes sajnálkozások, ott
+életrajza csak szürke, üres folt. De ha az ember mélyebben tekint a
+megteremtette gyermek-alakok égő szemébe, mégis úgy tetszik, mintha
+ráismernénk. Olyan lehetett mint Koljä, koránérett, tele
+fantáziával egészen a hallucinációig és tele azzal a cikázó
+bizonytalan tűzzel, hogy valami nagy legyen belőle, tele azzal az
+erőszakos és gyermekes fanatizmussal, hogy túlnőjjön önmagán és
+«szenvedjen az egész emberiségért». Mint a kis Njetosa Neszvanova
+tele kellett, hogy legyen szerelemmel és egyszersmind a hisztérikus
+aggodalommal, hogy elárulja magát. És mint Iljutska, a részeg
+kapitány fia, a házi bajok miatti szégyennel és a nélkülözések
+nyomorúságával tele, de mégis mindig készen arra, hogy
+hozzátartozóit a világ előtt megvédelmezze.</p>
+<p>És mikor aztán fiatalemberként ebből a sötét világból előlép,
+mintha elmosták volna gyermekségét. Oda menekül minden ki nem
+elégített ember örökkévaló földi országába, az elhagyottak
+menedékhelyére, a könyvek tarka és veszélyes világába. Fivérével
+együtt végtelenül sokat olvasott akkor, napokon és éjszakákon át, –
+mert ő a Kielégíthetetlen, már akkor is minden hajlamot egészen a
+bűnig fokozott fel – és ez a fantasztikus világ még jobban
+eltávolítja a valóságtól. Tele az emberiség iránti legizzóbb
+lelkesedéssel, mégis a betegességig embergyűlölő és zárkózott.
+Zsarátnok <span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span> és jég egyszerre, a legveszedelmesebb
+magánosság fanatikusa. Szenvedélyei zavarosan tétováznak és ezekben
+a «pinceévekben» keresztül megy a kicsapongás minden homályos
+útján, de mindig egyedül, ahol kéjt utálat, boldogságot bűnbánat
+követ és mindig összeharapott szájjal. Mert nincs pénze, csak
+néhány rubelért, katonának áll: de ott sem talál egyetlen barátra
+sem. Egynéhány komor suhancév. Mint könyveinek hősei, egy zugolyban
+özönvíz előtti életet él álmodozva, elgondolkozva, a gondolatnak és
+az érzékeknek minden titkos bűnével. Nagyravágyásának még nincs meg
+az útja, önmagára figyel és kikölti erejét. Gyönyörűséggel és
+borzadállyal érzi, mint forr mélyen benne, szereti és féli ezt az
+erőt és nem mer megmozdulni, nehogy elpusztítsa homályos
+életrekelését. Egynéhány évig marad a magánosságnak és a
+hallgatásnak ebben a fekete, alaktalan bábállapotában, hypochondria
+lepi meg, valami misztikus halálfélelem, gyakran a világtól,
+önmagától való rémület és valami ősi borzadály saját lelkének
+zűrzavarától. Éjente fordítja Balzac Eugenie Grandet-ját és
+Schiller Don Carlos-át, hogy zavaros anyagi helyzetén segítsen
+(pénzét, igen jellemzően, a legellentétesebb hajlamokra,
+alamizsnákra és kicsapongásokra költi). E napok ködös homályából
+formálódnak ki lassan alakjai és a félelemnek és extázisnak e ködös
+álomszerű világában végre megérik első költői műve: «Szegény
+emberek» című kis regénye.</p>
+<p>1844-ben, 24 éves korában, írta ezt a mesteri embertanulmányt,
+ő, a legmagánosabb ember, «szenvedélyes tűzzel, csaknem könnyek
+között». Az alkotta meg, amivel legmélyebben aláztatott
+<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> meg: a szegénysége és legnagyobb ereje,
+a szenvedések iránti szeretete, végtelen részvét áldotta meg azt. A
+leírt lapokat bizalmatlanul nézi. Mintha egy kérdést sejtene bennük
+sorsához, a döntést és csak nehezen határozza el magát, hogy
+Nekrasoffra a költőre bízza a kézirat bírálatát. Két nap telik el,
+semmi válasz. Egyedül, tépelődve ül otthon éjszaka, dolgozik, a
+lámpa kialvóban. Négy órakor hajnalban, hirtelen hevesen megrántják
+a csengőt és a csodálkozva ajtót nyitó Dosztojevszkij karjaiba esik
+Nekrasoff, átöleli, megcsókolja és ujjongva üdvözli. Ő és egy
+barátja együtt olvasták a kéziratot egész éjszakán át, figyeltek,
+ujjongtak és sírtak és a végén egyikük se bírta megállani, meg
+kellett, hogy öleljék. Dosztojevszkij életében ez az első pillanat,
+ez az éjféli csengetés, amely a dicsőséghez hívja. Hajnalpirkadásig
+beszélgetnek a barátok, boldog elragadtatásban, forró szavakban.
+Nekrasoff akkor Bjelinskihez, Oroszország mindenható kritikusához
+siet. «Új Gogolyunk van!» kiáltja már az ajtóban, a kéziratot
+zászlóként lobogtatva. «Nálatok úgy nőnek a Gogolyok, mint a
+gombák», dörmögi a bizalmatlan, akit bosszant ez a nagy lelkesedés.
+De mikor Dosztojevszkij másnap felkeresi, át van változva. «Nos,
+fel bírja fogni egyáltalában, hogy mit alkotott itt!» kiált rá
+felindultan a zavarodott fiatalemberre. Borzalom és édes borzongás
+lepi meg Dosztojevszkijt ettől az új, hirtelen rászakadó
+dicsőségtől. Mint az álomjáró megy le a lépcsőkön, az utcaszegleten
+elkábulva áll meg. Most először érzi, de nem meri hinni, hogy mind
+az a homályos és veszedelmes, amely szívét felzavarta, talán az a
+nagy <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span> és hatalmas, melyről gyermekségében
+kúsza álmokat álmodott: a halhatatlanság, az egész világért való
+szenvedés. Felmagasztosultság és szégyenkezés, büszkeség és alázat
+hullámzanak át a lelkén és nem tudja, hogy melyik hangnak higyjen.
+Ittasultan bolyong az utcákon és könnyeibe boldogság és fájdalom
+vegyülnek.</p>
+<p>Milyen melodráma Dosztojevszkijnek költői felfedezése! Életének
+folyása itt is titokzatosan utánozza műveit. Ebben is, mint
+azokban, nyers körvonalakban hátborzongató regény banális
+romantikája, a sorscsapásokban valami gyermekesen primitív érzik és
+csak belső nagysága és igazsága emeli fel a nagyszerűségig.
+Dosztojevszkij életében is a kezdet gyakran melodráma, de mindig
+tragédia válik belőle. Egész élete feszültségre van berendezve;
+minden átmenet nélkül egyes pillanatokba sűrűlnek össze a döntő
+események és az extázisnak, vagy alázuhanásnak tíz vagy húsz ilyen
+pillanatába van egész sorsa leszögezve. Élete epileptikus
+rohamainak – egy pillanatnyi extázis és ájult összeomlás – lehetne
+ezeket nevezni. Minden extázis megett ott áll már fenyegetően az
+elernyedt érzés szürke borongása és a sűrűsödő felhőkből
+alattomosan gyűlik össze az új gyilkos életvillám. Minden
+felemelkedést alázuhanással fizet meg és a kegyelemnek ezt az egy
+pillanatát a robotnak és kétségbeesésnek sok, reménytelen órájával.
+A dicsőség, ez a ragyogó abroncs, amelyet Bjelinski abban az órában
+fejére tesz, egyben első gyűrűje is annak a bilincsnek, amelyen
+Dosztojevszkij fegyencként, egész életén keresztül, a munka súlyos
+golyóját csörömpölve hurcolja… Első könyve, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span>
+«Világos éjszakák», az utolsó is, amelyet szabad emberként, egyedül
+a teremtés gyönyöréért alkotott. Költeni, ettől kezdve már csak azt
+jelenti néki: szerezni, visszafizetni, törleszteni, mert minden
+munka, amelyhez ettől fogva hozzákezd, már az első sortól kezdve
+előlegekkel megterhelt, a még meg sem született gyermeket már
+eladta foglalkozása rabszolgaságában. Most már örökké oda van
+láncolva az irodalom bagnójához, egész életén keresztül sikolt a
+megbilincselt kétségbeesett kiáltással szabadság után, de csak a
+halál töri szét láncait. Még kezdő, még nem érzi első
+gyönyörűségében a kínokat. Egynéhány elbeszélést gyorsan befejez és
+már új regényt tervez.</p>
+<p>Ekkor sorsa felemeli intő újját. Rávigyázó démona nem engedi,
+hogy könnyű legyen élete. És hogy ismerni tanulja minden
+mélységében, az ő Istene, akit szeret, kipróbálja őt.</p>
+<p>Ujra, mint akkor, amaz éjszakán, megszólal a csengő.
+Dosztojevszkij csodálkozva nyit ajtót, de ezúttal a csengetyűszó
+nem az élet hangja, nem újjongó barát, nem dicsőség hírnöke, hanem
+a halál hívása. Tisztek és kozákok nyomulnak a szobába, a
+megriasztottat elfogják, papirjait lepecsételik. Négy hónapig
+sanyarog a Szent Pál-erőd cellájában, anélkül, hogy csak sejtené is
+a bűnt, amellyel vádolják. Részt vett néhány felizgult fiatalember
+beszélgetésében, akiket túlozva Petrasevszki-összeesküvőknek
+neveztek el. Ez az egész bűne és elfogatása kétség telenül
+félreértés. És mégis lesújt reá, mint a villám, az ítélet, a
+legszigorúbb büntetés, a főbelövetés. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>Sorsa ismét egy új pillanattá sűrűlt össze, életének legszűkebb
+és leggazdagabb, végtelen pillanatává, amelyben élet és halál
+ajkukat izzó csókban értetik egymáshoz. Hajnali szürkületben kilenc
+társával együtt kihozzák a börtönből, halottas ingbe öltöztetik,
+kezét-lábát odakötözik a bitófához és bekötik a szemét. Még hallja,
+a mint felolvassák halálos ítéletét, dobok peregnek, egész sorsa
+össze van préselve egy marék várakozásba, végtelen kétségbeesésbe
+és végtelen életvágyba, egyetlen időmolekulába. Ekkor a tiszt
+felemeli kezét, int a fehér zsebkendővel és felolvassa a
+megkegyelmezést, amely a halálos ítéletet szibériai fogsággá
+változtatja.</p>
+<p>Első fiatal dicsőségéből így zuhan alá a névtelenség örvényébe.
+Négy éven keresztül egész horizontját ezerötszáz tölgyfakaró
+határolja, ezeken számolja el napról-napra sírva a négyszer 365
+napot. Fogolytársai: betörők, tolvajok, gyilkosok; munkája:
+alabástromfejtés, téglahordás, hólapátolás. Az egyetlen könyv,
+amelyet olvashat, a biblia, egy rühes kutya és egy csonka szárnyú
+sas egyetlen barátai. Négy esztendeig élt a «halottas házban», az
+alvilágban, árnyék az árnyékok között, névtelenül, elfelejtve.
+Mikor aztán lefürészelik a láncot kisebzett lábáról és a karók, ez
+a barna, korhadt fal, elmarad mögötte, más ember lett belőle.
+Egészsége tönkrement, dicsősége elporladt, exisztenciája
+megsemmisült. Csak életkedve maradt sértetlen és sérthetetlen, mert
+meggyötört testének olvadó viaszából, sugárzóbban, mint valaha,
+lángol fel az ihlet izzó lángja. Még néhány évig Szibériában kell
+maradnia, félig szabadlábon, de nem engedik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> meg
+neki, hogy csak egy sort is nyilvánosságra hozhasson. Ott a
+száműzetésben, a legkeserűbb kétségbeesésben és magánosságban köti
+meg azt a különös házasságot első feleségével, egy beteg és különc
+asszonnyal, aki részvétteljes szerelmét kedvetlenül viszonozza. Van
+az önfeláldozásnak valami homályos tragédiája ebben az
+elhatározásában – a kíváncsiság és a hódolat elől örökre elzártan –
+és csak sejthetjük a «Megalázottak és megsértettek» néhány
+célzásából ennek a fantasztikus áldozatnak néma hősiességét.</p>
+<p>Mikor visszatér Szent-Pétervárra: elfelejtett ember. Irodalmi
+pártolói magára hagyták, barátai eltűntek. De bátran és erőteljesen
+küzdi ki magát a hullámból, amely lesujtotta, ismét a napfényre.
+«Emlékek a halottasházból», fegyenckorának ez az utólérhetetlen
+rajzolása, egész Oroszországot felrázza közönyösségéből. Rémülve
+fedezi fel az egész nemzet, hogy nyugodtnak látszó világának síma
+rétege alatt, lélegzetnyi közelségben, egy más világ él, minden
+szenvedések purgatóriuma. A vád lángja felcsap egészen a Kremlig, a
+cár felzokog a könyvet olvasván, ezer ajkon zendül fel
+Dosztojevszkij neve. Egyetlen év alatt épül fel dicsősége palotája,
+magasabban és tartósabban, mint valaha. Az újra feltámadott,
+testvérével együtt folyóiratot alapít, amelyet csaknem egyedül,
+maga ír, és a költőhöz társul a prédikátor, a politikus, a
+«Præceptor Russiæ». Viharosan szól a visszhang, a folyóirat
+rendkívüli elterjedtségnek örvend. Új regényt fejez be, alattomosan
+hunyorgó szemekkel csalogatja a szerencse. Úgy látszik,
+Dosztojevszkij sorsa mindörökre biztosítva van. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>De még egyszer így szól a sötét Akarat, mely életét kormányozza:
+korai még. Még egy földi kín ismeretlen előtte, a száműzetés
+martiriuma és a mindennapi nyomorult megélhetés maró gyötrelme.
+Szibéria és a Katorga, Oroszországnak legborzasztóbb torzképe, még
+mindig «otthon» volt, most meg kell, hogy ismerje a nomádok sátor
+utáni vágyát és nemzete iránti őserejű szerelmét. Még egyszer
+vissza kell térnie a névtelenségbe, még mélyebben lesülyedni a
+homályba, mielőtt nemzetének költője, heroldja lehetne. Ismét
+lecsap a villám, a megsemmisülés egy pillanata: a folyóiratot
+betiltják. Újra csak egy félreértés, de éppen olyan gyilkoló, mint
+az első. És ettől fogva vihar-viharra, borzasztó dolgok szakadnak
+életére. Felesége meghal, nemsokára azután fivére, aki egyúttal
+legjobb barátja és segítőtársa. Két család adósságai nehezülnek reá
+ólomsúllyal és az elviselhetetlen terhek meggörbítik hátgerincét.
+Még küzd kétségbeesetten, lázasan dolgozik éjjel-nappal, ír,
+szerkeszt, maga szed, csakhogy pénzt takarítson meg, hogy megmentse
+becsületét, exisztenciáját. De a sors erősebb, mint ő. Egy éjszaka
+gonosztevő gyanánt menekül hitelezői elől ki a világba.</p>
+<p>Ekkor kezdődik meg az az éveken át tartó, céltalan vándorlás az
+európai száműzetésen át, az Oroszországtól, életének éltető
+forrásától való szörnyű elszakadás, amely még jobban meggyötörte
+lelkét, mint a Katorga kerítése. Szörnyű elgondolni is, hogy a
+legnagyobb orosz költő, nemzedékének géniusza, a halhatatlanság
+hírnöke, pénztelenül, hontalanul, céltalanul bolyongjon
+országról-országra. Csak nehezen lel szállásra <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> kis,
+alacsony szobákban, melyeket megtölt a szegénység párája, hol az
+epilepszia démona beleváj idegeibe, adósságok, váltók,
+kötelezettségek munkáról-munkára hajszolják, zavar és szégyenkezés
+városról-városra űzik. Ha egy sugárnyi boldogság ragyog az életébe,
+akkor a sors mindjárt új, sötét felhőket von eléje. Gyorsírónője,
+egy fiatal leány, lett a második felesége, de az első gyermeket,
+akivel megajándékozza, már néhány nap mulva elragadja a gyengeség,
+a száműzetés nyomorúsága. Ha Szibéria purgatóriuma, előcsarnoka
+szenvedéseinek, Franciaország, Németország, Olaszország bizonyára a
+pokol. Alig bírja az ember elképzelni ezt a tragikus életmódot.
+Valahányszor Drezdában végigmegyek az utcákon, valahol egy kis,
+alacsony, piszkos ház előtt, megfog valami, mintha tán itt lakott
+volna ő, kis szász szatócsok és ügynökök között, fent a negyedik
+emeleten egyedül, végtelen egyedül ebben az idegen üzletes
+világban. Senkisem ismerte ezekben az években. Egy órányi
+távolságra Naumburgban lakik Nietzsche, az egyetlen, aki megértette
+volna. Wagner, Hebbel, Flaubert, Gottfried Keller kortársak, itt
+vannak, de nem tud róluk semmit és ők sem tudnak róla semmit. Mint
+egy nagy, veszedelmes állat, borzasan és viseltes ruhákban félénken
+bújik elő barlangjából az utcákra, mindig ugyanazon egy úton
+Drezdában, Genfben vagy Párisban; egy kávéházba, egy klubba, csak
+azért, hogy orosz ujságokat olvashasson. Orosz földet akar érezni,
+az otthoni cirill betűk puszta látását, a hazai szónak elröppenő
+lehelletét. Gyakran letelepedik valamelyik képteremben, nem a
+művészet iránti <span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
+"Page_108">-108-</a></span> szeretetből, mert örökké bizánci
+barbár, képromboló maradt, hanem azért, hogy átmelegedjék. Nem tud
+semmit azokról az emberekről, akik körülötte élnek, csak gyűlöli
+őket, mert nem oroszok, gyűlöli a németeket Németországban, a
+franciákat Franciaországban. Szíve csak Oroszország felé figyel,
+csak a test vegetál részvétlenül ebben az idegen világban. Nincs
+német, francia, vagy olasz költő, aki vele való beszélgetésről vagy
+találkozásról adna számot. Csak a bankban ismerik, ahová nap-nap
+után sápadtan jön a pénztárhoz és izgalomtól remegő hangon kérdezi,
+hogy vajjon nem jött-e meg Oroszországból az utalvány, a száz
+rubel, amelyért kis, idegen emberek előtt, már ezerszer csúszott
+térden. Az alkalmazottak már kinevetik a szegény bolondot és örökös
+várakozását. A zálogházban is állandó vendég; mindenét
+elzálogosította ott, sőt egyszer az utolsó nadrágját is, csak hogy
+táviratot küldhessen Pétervárra, egyikét azoknak a velőkig ható
+jajkiáltásoknak, amelyek sikoltva mindig visszatérnek leveleiben.
+Összeszorul az ember szíve, ha olvassa ennek a Hatalmasnak
+kéznyaló, farkcsóválóan alázatos leveleit, amelyekben a könyörögte
+tiz rubelért ötször emlegeti az Üdvözítőt, ezeket a borzasztó
+leveleket, amelyek lihegnek, jajgatnak és nyöszörögnek egy marék
+nyomorult pénzért. Éjszakákon át dolgozik és ír, mialatt felesége
+mellette gyermekágyban kínlódik, mialatt az epilepszia már feszíti
+karmait, hogy az életet torkából kiszorítsa, mialatt a háziasszony
+a lakbérért rendőrökkel fenyegetőzik és a szülésznő a fizetségért
+szitkozódik – és így írja meg a «Raszkolnyikov»-ot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> az
+«Idióták»-at, a «Démonok»-at, a «Játékos»-t, a XIX. század e
+monumentális műveit, egész lelki világunk univerzális alkotásait. A
+munka mentsvára és a gyötrelme. Ezekben mintha Oroszországban,
+otthon élne. Ha pihen, akkor újra Európában gyötrődik, amely az ő
+Katorgája. Éppen ezért mindig mélyebben ássa be magát műveibe. Ők
+az elixir, amely ittassá teszi, ők a játék, amelytől megkínzott
+idegei a legmagasabb gyönyörűségig feszülnek ki. És közben mohón
+számolja, mint egykor a fegyház léceit, a napokat. Ha egyszer
+hazatérhetne, akár mint koldus, de csak haza, haza! Nyomorúságában
+örökös kiáltása: Oroszország, Oroszország! De még mindig nem szabad
+visszatérnie, még mindig névtelenül kell maradnia a nagy mű
+kedvéért, idegen utcák mártirja, kiáltás és panasz nélküli
+magánosan tűrő. Még mindig az élet férgeinél kell laknia, mielőtt
+felszállhatna az örök dicsőség nagyszerű pompájába. Teste
+lesoványodott a nélkülözésektől, mind gyakrabban sujtanak le a
+betegségek pörölycsapásai agyvelejére, úgy hogy elhomályosult
+tudattal, napokig kábultan fekszik, s fel-felújuló erejével,
+támolyogva az íróasztalhoz vonszolja magát. Ötven éves
+Dosztojevszkij, de évezredek kínját élte keresztül.</p>
+<p>És ekkor végre az utolsó, legfenyegetőbb pillanatban így szól a
+sorsa: «Elég volt!» Isten ismét Jób felé fordítja arcát: 52 éves
+korában Dosztojevszkij visszatérhet Oroszországba. Könyvei emeltek
+szót érte, Turgenyeff, Tolsztoj mind árnyékban maradnak.
+Oroszország már csak reá tekint. Az «Egy író naplója» népe
+heroldjává avatta és végső erejével és legfensőbb művészettel
+befejezi <span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span> népe jövőjéhez írott végrendeletét, a
+«Karamasoff fivérek»-et. Most végre leleplezi sorsa célját és a
+megpróbáltatottnak a legmagasabb boldogság egy pillanatát
+ajándékozza, bizonyságul annak, hogy életének magvai végtelen
+vetésbe szökkentek. Végül egy pillanatban Dosztojevszkij dicsősége
+is úgy összepréselődik, mint egykor gyötrelme, villámot küld le reá
+Isten, de most nem olyant, amely lesujtja, hanem olyant, amely őt,
+mint prófétáját tüzes szekeren röpíti fel az örökkévalóságba.
+Puskin századik születésnapjára elhivattak Oroszország nagy költői
+ünnepi beszéd tartására. Turgenyev, a nyugatos, a költő, aki egy
+életen át elbitorolja tőle a dicsőséget, szól elsőnek és beszél
+langyos és barátságos helyeslés között. Ám a következő napon
+Dosztojevszkijé a szó és úgy emeli fel szavát démoni ittasságban,
+mint egy mennykövet. Az extázis tüzével, mely halk, rekedt
+hangjából hirtelen úgy tör ki, mint egy zivatar, hirdeti az orosz
+kiengesztelődés szent misszióját, mint a learatott kalászok
+borulnak hallgatói térdre. A terem megreng a lelkesedés
+kirobbanásában, asszonyok csókolják a kezeit, egy tanuló ájultan
+esik össze előtte és az összes többi szónokok lemondanak arról,
+hogy utána beszéljenek. A lelkesedés végtelenbe nő és tüzesen
+ragyog fel a glória tövissel koronázott feje felett.</p>
+<p>Ezt akarta még a sorsa; sugárzó pillanatban megmutatni
+küldetésének beteljesülését, művének diadalát. Ekkor – a
+szín-gyümölcs megmentetett, – elhajítja testének elszáradt
+hüvelyét. 1881 február 10-én meghal Dosztojevszkij. Egy pillanatra
+szótlan gyász nyilallik át egész Oroszországon. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> Ám
+aztán anélkül, hogy előre megbeszélték volna, egyszerre, a
+legtávolibb városokból is küldöttségek utaznak fel, hogy a
+végtisztességet megadják neki. Az ezer palotájú város minden
+szögletéből áramlik, későn! későn már! a tömeg rajongó szeretete,
+mindenki a halottat akarja látni, akiről életében oly soká
+elfeledkeztek. Az utca, ahol fel van ravatalozva, feketéll, forrong
+a néptől, sötét tömegek árja lepi el borzongó némaságban a
+munkásház lépcsőit és tölti meg a szűk szobákat egészen a
+koporsóig. Pár óra mulva a virágdísz, amelyre felravatalozták,
+eltűnt, mert száz és száz kéz viszi el a virágokat, mint drága
+relikviákat. A szűk szobákban oly fojtó lesz a lég, hogy a
+gyertyáknak nincs levegőjük és kialszanak. Mind sűrűbben áramlanak
+a tömegek, hullám hullámra tör meg a halotton. Rohamuktól meginog a
+koporsó és már-már leszakad. Az özvegynek és a megrémült
+gyermekeknek kezükkel kell fenntartani. A rendőrfőnök be akarja
+tiltani a nyilvános temetést, mert a diákok a fegyenc láncait
+akarják koporsója után vinni, de végül is nem meri, mert a
+lelkesedés oly nagy, hogy fegyverekkel kényszerítették volna ki a
+részvételt. És a temetési menetben hirtelen Dosztojevszkij
+legszentebb álma, az egységes Oroszország egy órányi időre
+valósággá válik. Amint műveiben is a testvéri érzés üdvözűltségében
+Oroszország minden rendű és rangú népe, úgy válnak koporsója mögött
+százezerek fájdalmuk által egyetlen tömeggé, fiatal hercegek,
+aranyruhás pópák, munkások, diákok, tisztek, lakájok és koldusok
+mind valamennyien, templomi zászlók és jelvények lobogó erdeje
+alatt, egy <span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
+"Page_112">-112-</a></span> hangon siratják a drága halottat. A
+templom, amelyben beszentelik, egyetlen nagy virágos kert és a
+nyitott sír előtt minden párt egyesül a szeretet és csodálat
+esküjében. Utolsó órájában így ajándékozza nemzetének a kibékülés
+egy pillanatát és még egyszer összetartja démoni erővel korának az
+őrületig kifeszült ellentéteit. És utolsó útja után, mint a
+halottnak szánt nagyszerű üdvlövés, felrobban a borzasztó
+földalatti akna: a forradalom. Három héttel később meggyilkolják a
+cárt, mennydörög a lázadás, a megfenyítés villámai cikáznak át az
+országon: mint Beethoven, Dosztojevszkij is az elemek szent
+lázadásában, zivatarban hal meg.</p>
+<h3>Sorsának értelme.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>Ein Meister bin ich worden Zu tragen Lust und Leid, Und meine
+Lust zu leiden, Ward mir zur Seligkeit.</p>
+<p class="right"><i>Gottfried Keller.</i></p>
+</div>
+<p>Dosztojevszkij és sorsa között szüntelen áll a harc,
+szeretetteljes ellenségeskedés különös módján. Sorsa minden
+összeütközést fájdalmasan hegyez ki feléje, minden ellentétet a
+megszakadásig fájdalmasan feszít ki; szereti az élet s mégis
+fájtatja, és ő is szereti, mert oly erősen megragadja, mert ez a
+mindent megértő a szenvedésben ismeri fel a legerősebb
+érzéslehetőséget. Sorsa sohasem engedi szabadon, újra és újra
+leigázza, hogy ezt az egy hivő embert hatalmának és dicsőségének
+örök vértanújává avassa. Mint Jákob küzd vele, életének végtelen
+éjszakáján, <span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
+"Page_113">-113-</a></span> a halál hajnalpirkadásáig és nem engedi
+ki görcsös öleléséből, mielőtt meg nem áldotta. És Dosztojevszkij,
+«Isten szolgája» megérti e küldetés nagyságát és legnagyobb
+boldogságát abban találja, hogy végtelen hatalmak örök legyőzöttje
+legyen. Lázas ajakkal csókolja keresztjét: «Nincs érzés, mely az
+ember számára szükségesebb volna, mint a Hatalmas előtt
+meghajolhatni!» Sorsának terhétől térdrerogyva, jámboran emeli fel
+kezeit és bizonygatja az élet szent nagyságát.</p>
+<p>A sors e jobbágyságában így lett Dosztojevszkij alázatosság és
+belátás útján minden szenvedés nagy legyőzője, a testamentumok
+ideje óta a leghatalmasabb Mester, a nagy átértékelő. Csak azért
+vált erőszakoskodóvá, mert sorsa is erőszakoskodott, a
+kalapácsütések, amelyek életének üllőjére csaptak, elsősorban belső
+erejét kovácsolták meg. Minél mélyebbre zuhan a teste, annál
+magasabbra szárnyal fel hite; minél többet szenved, mint ember,
+annál üdvözültebben ismeri fel a világfájdalom értelmét és
+szükségét. Amor fati, a sorshoz való odaadó szeretet, amelyet
+Nietzsche az élet legtermékenyebb törvényéül dicsőít, minden
+ellenségeskedésben csak a teljességet érezteti vele, minden
+megpróbáltatásban csak az üdvösséget. Mint Bileam, a
+kiválasztottnak minden átok áldássá, minden megalázás
+felmagasztaltatássá változik. Szibériában, bilincsbe vert lábakkal
+himnuszt ír a cárhoz, aki őt ártatlanul halálra ítéltette és
+számunkra érthetetlen alázattal csókolja meg újra a kezet, amely
+megfenyítette. Alig, hogy mint Lázár koporsójából, kísérteti
+halványan feltámad, mindig kész bizonyságot tenni az élet szépsége
+mellett és mindennapi <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span> halódásából, görcseiből és epileptikus
+vonaglásaiból még habzó szájjal összeszedi magát, hogy azt az
+Istent dicsőíthesse, aki ezt a megpróbáltatást küldte reá. Megnyíló
+lelkében minden szenvedés a szenvedéshez való új szeretetet
+támaszt, kielégíti sóvárgó, flagelláns szomjúságát új mártírkoronák
+után. Ha keményen rásújt a sorsa, véresen összeroskadva már új
+csapások után sóhajtozik. Minden lesújtó villámot felfog és amitől
+el kellett volna égnie, átváltoztatja lelki tűzzé és teremtő
+rajongássá.</p>
+<p>Az élmény ily démoni átváltoztató erejével szemben a külső
+sorsnak elvész minden hatalma. Ami büntetésnek és megpróbáltatásnak
+látszik, az a megértőnek segítség, ami mást térdre roskaszt, az
+állítja még csak talpra a költőt. Ami gyengébbet szétmorzsolt
+volna, az csak megacélozta erejét e rajongónak. A század, amely oly
+szívesen játszik jelképekkel, hasonló élmény hasonló kettős
+hatására már mutatott példát. Korunk másik költőjét, Wilde Oszkárt
+hasonló villámcsapás éri. Mindketten híres írók, nemesi rangúak,
+exisztenciájuknak polgári köréből egy nap fegyházba zuhannak alá.
+Míg azonban a költő Wilde úgy morzsolódik szét e megpróbáltatásban,
+mint egy mozsárban, a költő Dosztojevszkij éppen ettől formálódik
+ki, mint az ízzó tégelyben az érc. Mert Wilde, akinek még van
+társadalmi érzéke, a társasági ember külső ösztönével meggyalázva
+érzi magát a polgári szégyenbélyeg által és legborzasztóbb
+lealázása az a fürdő Reading Goalban, ahol ápolt, úri testét be
+kell meríteni a már tíz más fegyenc által bemocskolt vízbe. A
+gentleman, ez az egészen <span class="pagenum"><a name="Page_115"
+id="Page_115">-115-</a></span> különjogú osztály kultúrája borzong
+össze benne az utálattól, közönséges emberekkel fizikailag
+keveredéstől. Dosztojevszkij a minden rendek felett való új ember,
+sorsittas lélekkel vágyódik e felé a közösség felé, s ugyanaz a
+piszkos fürdő gőgjének purgatóriuma. És mikor segít egy zsíros
+tatáron, rajongva éli át a lábmosás keresztény misztériumát.
+Wildet, akiben a lord túlélte az embert, a fegyencek között az a
+félelem gyötri, hogy azok talán magukhoz hasonlónak tartják.
+Dosztojevszkij csak addig szenved, amíg a tolvajok és gyilkosok
+megtagadják tőle a testvéri közösséget, mert minden távolságot,
+minden nemtestvériségét úgy tekinti, mint emberi mivolta
+szégyenfoltját, elégtelenségét. Amint szén és gyémánt azonos
+elemek, úgy ez a kettős sors a két költőre nézve egy és mégsem
+ugyanaz. Wilde «kész», amikor a fegyházból kijön, Dosztojevszkij
+akkor kezdi. Wilde értéktelen salakká ég el ugyanabban a tűzben,
+amely Dosztojevszkijt szikrázó keménységűvé formálja. Wildet
+megfenyítik, mint egy szolgát, mert védekezik, Dosztojevszkij
+győzedelmeskedik sorsa felett, mert szereti sorsát.</p>
+<p>Dosztojevszkij úgy átformálja megpróbáltatásait, úgy átértékeli
+megaláztatásait, hogy csak a legkeményebb sors méltó hozzá. Mert
+életének épp külső veszedelmeiből szerzi meg a legmagasabb belső
+biztonságot, szenvedései nyereséggé válnak, bűnei gyarapodássá,
+gátjai magasba töréssé. Valami démoni átértékelő erőnél fogva
+Szibéria, a katorga, az epilepszia, a szegénység, a játékdüh, a
+bujaság, lényének mindezek a válságai megtermékenyítik művészetét,
+mert amint az emberek, a robbanó viheder veszélye között,
+<span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span> mélyen a biztos földi élet sétateres
+felülete alatt, a bányák legfeketébb mélységéből nyerik a
+legértékesebb fémeket, úgy bányássza a művész leglángolóbb
+igazságait, legmélyebb megismeréseit lénye legveszélyesebb
+örvényeiből. Művészi szempontból tragédiának, erkölcsi szempontból
+páratlan vívmánynak tekinthetjük Dosztojevszkij életét, mert az
+ember győzelme sorsa felett, a külső életnek belső bűvészettel
+átértékelése.</p>
+<p>Mindenekfelett példa nélkül való a szellemi életerőnek a
+törékeny, gyarló test feletti győzelme. Ne felejtsük el, hogy
+Dosztojevszkij beteg volt, hogy ezeket az ércből való, halhatatlan
+műveket szétpattanó, roskadt testtel, vonagló, cikázva szikrázó
+idegekkel teremtette. Testét átnyársalta a legszörnyűbb baj, a
+halál örökké jelenvaló borzalmas jelképe, az epilepszia.
+Dosztojevszkij művészi élete teljes harminc esztendejében
+epileptikus volt. Irásközben, az utcán, beszélgetésben, néha még
+álmában is a «fojtogató démon» keze hirtelen torkába vágja karmait
+és míg hab ül ajka szélére, oly hirtelen vágja földhöz, hogy a
+meglepett test esésében véresre üti magát. Már mint ideges gyermek
+érzi különös hallucinációkban, borzalmas lelki feszültségben a
+veszedelem távol villanását, a «szent betegséget» azonban először a
+fegyház kovácsolja villámmá. Idegeinek borzasztó túlfeszültsége ott
+préselődik rettentővé és mint minden balsors, mint a szegénység és
+a nélkülözések, testi baja is híven követi Dosztojevszkijt utolsó
+órájáig. Különös, a meggyötrött soha egy szóval sem lázad fel a
+megpróbáltatás ellen. Sohasem panaszkodott testi fogyatkozása
+miatt, mint Beethoven süketsége, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> Byron sánta lába, mint
+Rousseau hólyagbaja felett, sehol sincs nyoma sem, hogy valaha
+komolyabb gyógyulást keresett volna rá. Bizonyosnak vehetjük a
+legvalószínűtlenebbet, hogy azzal a végtelen amor fatival, ezt a
+betegségét is szerette, mint minden bűnét és minden baját, úgy
+szerette, mint egy sorscsapást. A költő megfigyelő vágya megfékezi
+az ember szenvedését. Dosztojevszkij úr lesz szenvedései felett,
+mert megfigyeli őket. Életének legnagyobb veszedelme, az
+epilepszia, művészetének legfensőbb titkává válik; ebből az
+állapotából soha nem ismert titokzatos szépségeket szűr le, az «Én»
+csodálatos, kábult előérzet-pillanataiban meggyülemlett
+önkívületét. Itt éli át a legborzasztóbb összesűrítésben, bent az
+életben a halált s az ily halál előtti pillanatban a lét
+legerősebb, mámorosító esszenciáját, az «önmagát-megérzés»
+lélektanilag fokozott feszültségét. Mint valami varázsos
+szimbólumot, sorsa mindig visszahozza vérébe életének legmélyebben
+átélt pillanatát, azt a percet a Szemenovskij-téren, azért, hogy
+soha el ne felejtse érzése a minden és a semmi közötti irtózatos
+ellentétet. Itt is homály borul tekintetére, itt is úgy ömlik ki
+testéből a lélek, mint víz a túlságosan telemert s eldőlt
+csészéből, kifeszített szárnyakkal már Istenéhez remeg fel, már
+érzi a testnélküli lebegésben a földöntúli fényt, egy más világ
+sugarát és irgalmát, már alásülyedt a föld, már megzendültek a
+mennyek és akkor a felébredés mennydörgése összezúzva ismét
+visszahajítja a hétköznapi életbe. Valahányszor Dosztojevszkij ezt
+az egy pillanatot leírja, a boldogság álomszerű érzését, amelybe
+hihetetlen éles megfigyelőképessége <span class="pagenum"><a name=
+"Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> lelket önt, a
+visszaemlékezéstől és a borzongás pillanatától, hangja szenvedélyes
+himnusszá válik: «Ti egészséges emberek, nem is sejtitek, – így
+prédikál lelkesülve – milyen csodálatos gyönyör hatja át az
+epileptikust a roham előtti pillanatban. Mohamed meséli el a
+Koránban, hogy a paradicsomban volt az alatt a rövid idő alatt,
+amíg korsója feldőlt és a víz kiömlött belőle – és az összes balga
+bölcsek azt állítják, hogy hazug és csaló. Ez azonban nem áll, mert
+nem hazudik, bizonyára volt a paradicsomban egy epileptikus rohama
+alatt, mert talán ő is szenvedett e betegségben, mint én! Sohase
+tudom, a gyönyörűség e pillanata órákig tart-e, de higyjétek meg
+nekem, az élet minden örömét sem cserélném el vele.»</p>
+<p>Ezekben az izzó pillanatokban Dosztojevszkij tekintete
+felülemelkedik a világon és lobogó mindentátérzésben öleli át a
+végtelenséget. Ám elhallgatja a keserű bűnhödést, amellyel Istenhez
+való minden görcsös közelítést megfizet. A pillanatok kristályát
+szörnyű összeomlás hasogató cserepekké zúzza össze, megtört
+tagokkal és tompult elmével zuhan vissza a földi éjszakába, mint
+egy új Ikarus. A végtelen fénytől még káprázó lélek fáradságosan
+tapogatózik vissza a test börtönébe, a lét földjén, mint a férgek,
+vakon csúsznak az érzékek, amelyek még előbb üdvözült suhanással
+fogták körül Isten arculatját. Minden roham után valami idióta
+tompultság fogja el Dosztojevszkijt, amelynek egész borzadályát
+önkínzó világossággal rajzolta le Myskin hercegben. Ott fekszik az
+ágyban, összetört, gyakran szétzúzott tagokkal, nyelve nem
+engedelmeskedik a hangoknak, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> keze nem bírja a tollat,
+mogorván és lesujtva húzódik vissza az emberektől. Agyvelejének
+bevilágító sugára, amely előbb harmónikus összefoglalásban ezer
+részletet egyesített, megtört, nem emlékszik vissza a legközelebbi
+dolgokra sem, elszakadt az életfonál, amely őt a világgal, műveivel
+összeköti. Egyszer éppen a «Démonok» írása közben éri a roham és
+utána borzadva veszi észre, hogy nem emlékszik többé kigondolt
+története eseményére, sőt még hősének nevét is elfelejtette.
+Kínlódva kell ismét beleélni magát önnön alkotásába, az ellankadt
+viziókat kegyetlen akarattal hajszolja, míg újra teljes
+világosságban állnak előtte, míg újabb roham ismét mindent
+összerombol. Így keletkeznek utolsó, leghatalmasabb regényei,
+hátgerincében az epilepszia irtózatával, a halál keserű utóízével
+ajkán, nélkülözésektől és gondoktól hajszolva. Alkotóereje a halál
+és őrület szélén alvajáró biztonságával tör a magasba, ebből a
+folytonos halódásból nő fel az örökké feltámadónak az a démoni
+ereje, amellyel mohón öleli át az életet s kipréseli belőle azt,
+ami benne erőteljességben és szenvedélyben a legfenségesebb.</p>
+<p>Ennek a betegségnek, ennek a démoni balsorsnak Dosztojevszkij
+ugyannyit köszön, mint Tolsztoj egészséges voltának. (Mereskovszkij
+ezt az ellentétet vakító szellemességgel vezette le.) Ez röpítette
+fel a legkoncentráltabb érzésállapotokig, amelyekhez a normális
+megérzés sohasem jutott volna el. Ez adta neki azt a titokzatos
+bepillantást az érzések alvilágába és a lélek tudatalatti
+birodalmába. Lényének ez a nagyszerű kétlakisága, hogy a
+legizgatóbb álomban is ébren <span class="pagenum"><a name=
+"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> volt, hogy az érzés
+labirintusának legvégére is be tudott surranni értelme, tette őt
+képessé arra, hogy a lelki történéseknek elsőnek tudta
+metafizikáját adni és tökéletesen vázolni azt, amit a tudomány
+analitikus bonckése a halott klinikai eseten csak tökéletlenül
+tudott kitapogatni. Mint Odysseus, a világ vándora, az alvilág
+hirnöke, úgy hozza fel ő, az egyedül élve-visszatérő, az árnyékok
+és lángok alvilágából a legkínzóbb leírásokat és vérével és ajkának
+hideg borzongásával tanusítja az élet és halál közötti nem sejtett
+állapotok létezését. Éppen betegségének köszönheti művészete
+legmagasabb fokát, a Stendhal által formulázott, «d’inventer des
+sensations inédites»-t, hogy teljes trópikus kifejlődésben
+mutathasson be érzéseket, amelyek mindnyájunknál megvannak
+csírájukban és csak vérünk hűvös éghajlata miatt nem jutnak el a
+megérésig. A beteg finom hallása érzékelteti vele a lélek legvégső
+szavait. Mielőtt deliriumba sülyed, fokozott érzékenysége a
+legerősebb hatással méri fel az érzékek legfinomabb remegéseit és
+az előérzet pillanatainak misztikus éleslátásában megadatott neki a
+második arc jövőbelátó adománya, az összefüggések bűvészete. Oh,
+csodálatos, a szív minden válságában gyümölcshozó átalakulás!
+Dosztojevszkij, a művész minden veszedelmet a tulajdonává
+kényszerít és az ember is új méretű új nagyságokat szerez általa.
+Mert boldogság és szenvedés, az érzés két végpontja, számára nem
+más, mint összehasonlíthatatlanul fokozott intenzitás, nem az
+átlagos élet hétköznapi mértékeivel mér, hanem saját indulata izzó
+fokozataival. A boldogság tetőfoka másoknál: egy tájat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span>
+élvezni, egy asszonyt bírni, harmóniát érezni, mindez azonban csak
+földi viszonyok megengedte bírlalás. Dosztojevszkijnél az érzés
+forrpontjai már az elviselhetetlenben, a halálosban vannak.
+Boldogsága a görcsös feszültség, a tajtékos görcs, szenvedése az
+összezúzatás, a collapsus, az összeomlás, de mindig villámszerűen
+összesűrített lelkiállapotok, amelyek a földi létben nem tarthatnak
+sokáig, amelyek olyan forrpontot érnek el, hogy nincs pillanat,
+mely soká kezében bírná tartani és fájdalomtól felszisszenve el
+kell ejtenie. Aki az életben folytonosan átéli a halált, az
+őseredetibb borzongást érez, mint a közönséges ember, aki átérezte
+a testnélküli lebegést, magasabbfokú gyönyört ismer, mint a test,
+amely sohasem hagyta el a kemény földet. A boldogságról való
+fogalma az elragadtatás, a kínlódásról való fogalma a
+megsemmisülés. Éppen ezért alakjai boldogsága nem fokozott
+vidámságban áll, hanem csillámlik és ég, mint a tűz, visszatartott
+könnyektől reszket és veszedelmektől tikkasztó, elviselhetetlen,
+tarthatatlan állapot, inkább szenvedés, mint élvezet. Kínlódásában
+ismét van valami, amely már áthidalta a tompa, fojtogató, súlyos
+aggodalom és borzongás köznapiságát: a jéghideg, majdnem mosolygó
+világosság, a keserűség utáni ördögi vágy, amely nem ismer
+könnyeket, száraz, dörgő nevetés és démoni vigyorgás, amely már
+szinte élvezet. Soha ő előtte senkinek sem tárult így fel az
+érzések ellentétje, soha a világ senkinek oly fájdalmas messziségre
+nem feszült ki, mint a rajongás és megsemmisülés e két új pólusa
+között, amelyet öröm és szenvedés minden megszokott földi mértékén
+túl állított fel magának. <span class="pagenum"><a name="Page_122"
+id="Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>Dosztojevszkijt csak ebből a polaritásból, melyet sorsa vésett
+rá, lehet megérteni. Kétfelé hasadt életének áldozata és – mint
+sorsának szenvedélyes igenlője, – ellentétjeinek fanatikusa.
+Művészi temperamentumának izzó tüze csak ez ellentéteknek folytonos
+összekoccanásából támad és a helyett, hogy egyesítné a
+veleszületett kettéhasadást, ez a mértéket nem ismerő ember még
+szélesebbre szakítja, éggé és pokollá és a tátongó seb nem gyógyul
+be még az alkotás izzó, lelki lázában sem. Dosztojevszkij, a
+művész, az ellentétek legtökéletesebb terméke, a művészetnek és
+talán az emberiségnek is legnagyobb dualistája. Lényének ez az
+ősakarata egyik szenvedélye által szimbólikusan látható formába
+ömlik: ez a hazárd-játék iránti beteges szeretete. Már mint gyermek
+szenvedélyes kártyás, de Európában ismeri meg igazán idegeinek
+ördögi tükrét, a vörös és feketét, a roulette-asztalt, ezt a
+primitív kettősségében oly kegyetlenül veszedelmes játékot.
+Baden-Baden zöld asztala, Montecarló játékbarlangja szerzik meg
+számára Európában a legnagyobb gyönyörűséget, jobban hipnotizálják
+idegeit, mint a sixtusi Madonna, Michelangelo szobrai, a Dél tájai
+és az egész világ művészete és kultúrája. Mert itt van feszültség,
+döntés, – fekete vagy piros, páros vagy páratlan, szerencse vagy
+megsemmisülés, nyereség vagy veszteség – a forgó kerék egyetlen
+másodpercébe összepréselve; itt van a tömörített feszültség a
+szökellő ellentétek azon fájdalmasan-kéjes villámlásában, mely
+egyedül felel meg jellemének. A szelíd átmenetek, a
+kiegyenlítődések, langyos fokozások elviselhetetlenek lázas
+türelmetlenségének, nem <span class="pagenum"><a name="Page_123"
+id="Page_123">-123-</a></span> akar német módra, «Wurstmacher»
+módra pénzt szerezni, körültekintéssel, takarékossággal,
+számítással, őt a véletlen, a teljes odaadás izgatja. Külső sorsa
+alakulását utánozza a zöld asztal melletti tudatos-öntudatlan
+örökös kihívásban: a döntésnek egyetlen pillanattá megkurtítását,
+az élessé kihegyezett izgalmat, mely izzó tűjét mélyen az idegbe
+fúrja, s rejtelmesen hasonlít az epileptikus villám megérzése és
+lesujtása pillanatához és ahhoz a felejthetetlen pillanathoz a
+Szemenovskij-téren. Amint a sors vele, úgy játszik most ő a
+sorssal: a véletlent művészi feszültséggé ingerli, amikor léte
+biztosítva van, remegő kezekkel akkor dobja egész exisztenciáját a
+zöld asztalra. Dosztojevszkij nem pénzéhségből játszik, hanem
+valami hallatlan, «illetlen» Karamasoff-szerű életszomjból, mely
+mindent a legerősebb kivonatban akar érezni, a szédülés utáni
+beteges vágyból, abból a sajátságosan kéjes «torony-érzésből», mely
+arra késztet, hogy a mélység felé hajoljunk. Mert szereti ezt az
+örvényt, az élet mélységét, a véletlen démoniságát, fanatikus
+alázattal szereti a hatalmakat, amelyek erősebbek, mint saját
+ereje, és örökös ingerléssel mindig lehívja fejére a gyilkos
+villámokat. Dosztojevszkij a szerencsejátékban is sorsát hívja ki,
+amit feltesz egy kártyalapra, az nem pénz és nem az utolsó garasa,
+hanem egész exisztenciája, amit nyer, az a legmagasabbfokú
+idegizgalom, halálos borzongás, ősfélelem, démonikus világátérzés.
+Dosztojevszkij még az arany-méregből is az Istenség utáni új
+szomjúságot oltotta magába.</p>
+<p>Természetes, hogy ezt a szenvedélyt is, mint minden mást, minden
+mértéken felül, egészen a <span class="pagenum"><a name="Page_124"
+id="Page_124">-124-</a></span> bűnözésig űzte. E titáni
+vérmérséklet előtt megállás, elővigyázat, meggondolás mind idegen:
+«Mindenütt és egész életemen keresztül mindig átléptem a
+határokat!» És ez a határokat átlépés művészi szempontból nagysága
+és emberileg veszedelme: mert nem áll meg a polgári erkölcsi
+kerítésénél és senkisem tudja pontosan megmondani, hogy élete
+mennyire lépte át a jogi határokat és hőseinek gonosztevő
+ösztöneiből mennyit váltott tettre. Egyik-másikról van
+bizonyságunk, de ezek mind csekélységek. Mint gyermek csalt a
+kártyajátékban és mint a «Bűn és bűnhödés» tragikus bolondja,
+Marmeládov, pálinka utáni mohóságból felesége harisnyáit, épp úgy
+lopja ki Dosztojevszkij felesége pénzét és egy ruháját a
+szekrényből, hogy a rouletten eljátssza. Hogy érzéki kicsapongásai
+a «pinceévekből» mennyire hullámoztak át perverzitásba,
+Swidrigailov, Stravrogin és Karamasoff Fedor, a «kéj pókjaiból»
+mennyi háló szövődött át sexuális életébe, azt az életrajzírók nem
+merik fejtegetni. Hajlamai és perverzitásai, ezek is mind a
+romlottság és ártatlanság ellentétének szertelen mohóságában
+gyökereznek, de nem lényeges ezeket a legendákat és találgatásokat
+(bármennyire is kézenfekvők) magyarázgatni. Fontos csak félre nem
+ismerni, hogy Dosztojevszkij-Karamasoffal a megváltóval, a
+szenttel, Aljósával vérrokon ellenlábasa, a kéjenc, aljas,
+túlizgatott érzékiségű Fedor.</p>
+<p>Csak egy bizonyos: Dosztojevszkij érzékiségében is átlépte a
+polgári mértéket és pedig nem Goethe írta szelid értelemben, aki
+egykor azokat a híres szavakat mondta, hogy elevenen érez
+<span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span> magában képességet mindenféle
+gyalázatosságra és bűnre. Goethe egész óriási fejlődése egyetlen
+hatalmas erőlködés, hogy ezeket a veszélyesen felburjánzott
+csirákat magából kiirtsa. Olimpusi harmóniát akart, legfőbb vágya
+az ellentétek lerombolása, vérének lehiggasztása, az erők nyugodt
+egyensúlya. Megöli magában az érzékiséget és az erkölcs kedvéért
+művészetére nézve súlyos vérveszteséggel kiirtja magából lassanként
+az összes veszélyes csírákat, természetes, hogy ezekkel együtt
+erejéből is sok megsemmisül. Dosztojevszkij azonban, aki
+kettősségében is szenvedélyes, mint mindenben, amit az élettől
+kapott, nem akar a megmerevítő harmóniáig jutni, nem köti meg
+ellentéteit az isteni harmóniában, hanem szétválasztja Isten és
+ördöggé és a kettő közé állítja a világot. Végnélküli életet akar.
+És életnek csak azt tekinti, amely állandó villamos kisülés az
+ellentétek pólusai között. Ami csira benne volt, jóság és
+rosszaság, veszélyes és a világot előre vivő, annak ki kell törnie,
+tropikus szenvedélyében minden kivirágzik és gyümölcsöt hoz. Hagyja
+bűneit vadul felburjánozni, gonosztevő ösztöneit is akadálytalan
+engedi világgá menni. Szereti vétkeit, betegségét, a játékot,
+gonoszságát és még a bujaságot is, mert az a test metafizikája, az
+élvezetek végtelen akarása. Goethe antik Apollo-féle akar lenni,
+Dosztojevszkij Bachchus. Nem akar olimpusi, Istenhez hasonló lenni,
+hanem csak erős ember. Erkölcse nem klasszicitást, szabályt akar,
+hanem intenzitást. Helyesen élni számára azt jelenti: erősen és
+mindent átélni, mindkettőt egyszerre, a jót és rosszat és mind a
+kettőt legerősebb, legmámorosítóbb módon. Ezért <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> nem
+keresett Dosztojevszkij sohasem szabályt, hanem mindig csak
+teljességet. Ezzel szemben Tolsztoj, munkája közben, nyugtalanul
+kel fel, megáll, otthagyja a művészetet és egész életén át kínozza
+magát, hogy vajjon mi a jó, mi a rossz, helyesen élt-e, vagy nem.
+Tolsztoj élete ezért oktató, mint egy tankönyv, egy pamflet,
+Dosztojevszkij élete remekmű, tragédia, balsors. Nem tudatosan,
+célszerűen cselekszik, nem vizsgálja meg magát, csak magát erősíti.
+Tolsztoj az összes halálos bűnökkel vádolja magát, hangosan, az
+egész nép előtt. Dosztojevszkij hallgat, de hallgatása többet
+beszél Szodomáról, mint Tolsztoj minden önvádja. Dosztojevszkij nem
+akarja magát megítélni, megváltoztatni, megjavítani, csak mindig
+egyet: önmagát erőssé tenni. A gonosz ellen, veszélyes természete
+ellen nem fejt ki semmiféle ellenállást, ellenkezőleg, szereti ezt
+a veszélyt, mint hajtóerőt, mint ösztönzőt, isteníti bűnét a
+bűnbánat, – és büszkeségét az alázat kedvéért. Gyermekes volna
+elhallgatni lényének démoniságát (amely oly közel testvér az
+Istenihez), ha őt erkölcsileg mentegetni akarnók, megmenteni a
+polgári mérték kicsinyes harmóniája számára azt, amiben a
+mértéktelenség elementáris szépsége vagyon.</p>
+<p>Aki a Karamasoffot, az «Ifjúságban» a diák alakját, a «Démonok»
+Stravroginját, a «Raskolnikoff» Swidrigailovját, a test e
+fanatikusait, a bujaság nagy megszállottjait, az erkölcstelenség e
+tudós mestereit megteremtette, az bizonyára tudatosan átélte
+életében az érzékiség legalacsonyabb formáit, mert a kicsapongások
+szellemi szeretete szükséges ahhoz, hogy ezeket az alakokat
+borzalmas <span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span> valóságukban bemutathassa. Hihetetlen
+ingerlékenysége ismerte az erotikát kettős értelmében, ismerte a
+testi ittasultságot, amely az iszapban támolyog és fajtalansággá
+válik, egész a legfinomabb szellemi lejtőig, hol gonoszsággá és
+bűnné merevül, megismerte az erotikát minden álarca alatt és
+megértő pillantással mosolyog őrjöngésére. És ismeri őt legnemesebb
+változataiban, ahol a szerelem testetlen részvét, lelki könyörület,
+világtestvériség és hulló könny. Mindezek a titokzatos esszenciák
+megvoltak benne és pedig mint minden valódi költőben, nemcsak
+elilló vegyi nyomokban, hanem a legtisztább, legerősebb
+kivonatokban. Minden kicsapongást az érzékek szexuális izgalmával
+és szinte kitapintható remegésével vázol és sokat közülök
+valószínűleg gyönyörűséggel át is élt. Ezzel nem azt akarom mondani
+(nehogy vadidegenek talán így értsék), hogy Dosztojevszkij kéjenc
+volt, «Lebemann», aki gyönyörűséget talál a testiségben. Ő csak úgy
+szerette a kéjt, mint a kínzást, ösztönök jobbágya, hatalmas testi
+és lelki kíváncsiság rabja volt, amelyek őt vesszőkkel korbácsolták
+bele a veszedelembe, a félreutak tüskés sűrűjébe. Vágya sem valami
+közönséges élvezés, hanem az egész érzéki életerő játéka és
+odaadása; az epilepszia titokzatos, viharos, fojtó levegőjének újra
+és újra érezni akarása, az érzékek koncentrációja a kéj előtti
+néhány veszedelmes, megfeszült másodpercben és azután a megbánásba
+való tompa zuhanás. A kéjben nemcsak a veszély ragyogását, az
+idegek játékát, – mely öntestében oly természetes – szereti, hanem
+a fojtott szemérem és tudatosság különös <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span>
+keverékével minden kéjben az ellentétet keresi, a bűnbánat alját, a
+meggyalázásban az ártatlanságot, a bűntettben a veszélyt.
+Dosztojevszkij érzékisége labirint, amelyben minden út
+összefonódott, egy és ugyanazon testben szomszédosak Isten és az
+állat és így kell értelmezni a Karamasoffok szimbólumát, hol
+Aljósa, az angyal, a szent, éppen Fedornak, a kegyetlen «kéjpóknak»
+a fia. A kéj termi a tisztaságot, a bűn a nagyságot, a gyönyörűség
+a szenvedést és a szenvedés viszont a gyönyörűséget. Az ellentétek
+örökké találkoznak, ég és pokol, Isten és ördög között feszül ki az
+ő világa.</p>
+<p>Dosztojevszkijnek végső és egyetlen titka, rajongásának teremtő
+tűzforrása ezért az amor fati, egész kettéhasadt sorsához való
+határtalan, tudatosan védtelen, teljes odaadása. Éppen mert oly
+hatalmas életet szabtak ki számára, ahol az érzések
+megmérhetlensége szenvedésben tárult fel, ezért szerette a
+kegyetlenül-jóságos, istenien érthetetlen, örökké megtanulhatatlan,
+örökké misztikus életet. Mert mértéke a teljesség, a végtelenség.
+Sohasem akart szelid hullámverésű életet, csak önmagát még
+koncentráltabbnak, még intenzívebbnek és ezért sohasem tért ki a
+belső és külső veszedelmek elől, hiszen azok az izgalom
+lehetőségei, az idegek felhevítői. Minden csirát, a jónak és
+rossznak a csiráját, ami benne volt, minden szenvedélyt, minden
+bűnt önextázis és lelkesültség által felfokozott és mindenttudó
+véréből semmi vészthozót nem irtott ki. A játékos benne teljesen
+odaadja önmagát betétül a hatalmak szenvedélyes játékába, mert
+létének egész gyönyörűségét csak a fekete és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> vörös,
+az élet vagy halál gurulásában érzi szédítően-édesen. «Te
+beállítottál ide engem, te is fogsz innen kivezetni» ez a válasza,
+mint Goethenek a természethez. Sohasem jut eszébe, «corriger la
+fortune», sorsát elkerülni, felhigítani. Sohasem keres
+tökéletességet, befejezést, nyugalomban való véget, csak az életnek
+szenvedésben való felfokozását. Mindig magasabbra dobja fel
+érzéseit új feszültségekig, mert nem önmagát akarja elnyerni, hanem
+az érzések legfőbb summáját. Nem akar kristállyá meredni, mint
+Goethe, hogy a nyugtalan kaoszt ezer kristálylapjával tükrözze
+hidegen, hanem önmagát naponként elpusztító láng akar lenni, hogy
+mindennap újból épüljön, örökké ismételni magát, de mindig
+fokozottabb erővel és kifeszültebb ellentétekben. Nem akar élet
+felett úrkodni, hanem az életet érezni, sorsának nem parancsolója,
+hanem fanatikus jobbágya lenni. És csak így, mint «Isten-szolga»,
+mint mindenek között legodaadóbb, így vált minden emberinek
+tudósává.</p>
+<p>Dosztojevszkij sorsa feletti úrkodást visszaadta a sorsnak és a
+véletlen Idő felett ezért lett oly hatalmassá élete. Ő, a démoni
+ember, az örök hatalmak alattvalója; alakjában újra feltámadnak
+korunk tiszta, dokumentált világosságában, mégegyszer, misztikus
+időknek rég eltűntnek hitt költői, a látnok, a nagy őrjöngő, a
+sorsember. Ebben a titáni alakban van valami ősidőkből való és
+hősies. Az idők lapályából más irodalmi munkák, mint virágos hegyek
+emelkednek ki, alkotó őserőnek tanubizonyságai ugyan, de
+időtartamuk korlátolt és csúcsaik még ott is hozzáférhetők, hol
+fehér hókoronájuk végtelenbe <span class="pagenum"><a name=
+"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> ér. Dosztojevszkij
+munkáinak hegycsúcsa fantasztikus szürke, vulkáni eredetű,
+terméketlen kőzet. Mégis széttépett szívének kráteréből izzó láva
+ér le világunk legbensőbb tűzfolyós magváig; itt kezdetek
+kezdetével való összefüggésre, az őserő elemeivel való kapcsolatra
+bukkanunk, és borzongva érezzük sorsában és műveiben minden
+emberiességnek titokzatos mélységét.</p>
+<h3>Dosztojevszkij alakjai.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Oh, ne higyjetek az ember egységében.»</p>
+<p class="right"><i>Dosztojevszkij.</i></p>
+</div>
+<p>Ő maga is vulkáni, ezért hősei is vulkáni eredetűek, mert minden
+ember végül is bizonysága az Istennek, aki megteremtette. Nem
+helyezkednek be békésen a mi világunkba, hanem érzésükkel mindenütt
+a legősibb problémákig nyúlnak le. A modern idegember párosul
+bennük a teremtés első lényével, aki az életből még nem tud
+egyebet, csak saját szenvedélyét, és a legvégsőbb meglátással
+egyidejűleg, a világ első kérdéseit dadogja. Formáik még nincsenek
+kihülve, kőzetük még nem rétegeződött, arcuk még nem símult ki.
+Örökké befejezetlenek és ezért kétszeresen elevenek. Hiszen a
+tökéletes ember egyszersmind lezárt valami és Dosztojevszkijnél
+minden a végtelen felé törekszik. Ő az embereket csak addig tartja
+hősnek, művészi kiformálásra érdemesnek, amíg önmagukkal
+meghasonlottak, míg problematikus természetűek. A tökéleteseket, a
+megéretteket lerázza magáról, mint gyümölcsét a fa. Dosztojevszkij
+csak addig szereti az alakjait, amíg szenvednek, amíg a saját
+életének fokozott, kettéhasadt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> alakját öltik magukra,
+amíg kaosz van bennük, amely sorssá akar átváltozni.</p>
+<p>Állítsuk hőseit egy más kép elé, hogy csodálatos
+különlegességüket jobban megérthessük. Hívjuk fel emlékezetünkbe
+Balzac egy hősét, mint a francia regény típusát és akkor egyszerre
+valami egyenesvonalúra, körülhatároltra és belsően zártra gondolunk
+öntudatlanul. Fogalom, oly érthető és szabályos, mint egy mértani
+ábra. Balzac minden hőse egyetlen, lelki vegyészettel pontosan
+meghatározható anyagból készült. Mind elemek és éppen ezért annak
+összes lényeges tulajdonságaival bírnak és ezért erkölcsi és lelki
+reakciójuk is tipikus. Már nem is emberek, hanem szinte emberré
+vált tulajdonságok, egy szenvedély preciziós gépei. Balzacnál
+minden név mellé pótlékul egy tulajdonságot tehetünk: Rastignac
+annyi, mint nagyravágyás. Goriot annyi, mint önfeláldozás, Vautrin
+annyi, mint anarchia. Ez emberek mindegyikénél egy uralkodó
+ösztönerő minden más belső erőt magához ragadott és a központi
+életakarat irányába kényszerített. E hősök jellemtanilag
+osztályozhatók, lelkükbe az ösztön egyetlen rugója van beépítve,
+amely őket meghatározott energiaforrással hajtja az emberi
+társadalmon keresztül; e fiatal embereket úgy hajítja bele az
+életbe, mint egy lövedéket. Az ember szinte szeretné legmagasabb
+értelemben vett automatáknak nevezni őket, annál a precisiónál
+fogva, amellyel az élet minden egyes ingerére reagálnak és tényleg,
+a technikához értő, mint egy gépnél, kiszámíthatja előre
+erőkifejtésüket és ellenállásukat. Ha az ember belejön Balzac
+olvasásába, akkor előre megmondhatjuk, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> mint
+reagálnak jellemei az eseményekre, amint kiszámíthatjuk egy kődobás
+paraboláját a lendület erejéből és a kő súlyából. Grandet, a
+Harpagon, oly mértékben lesz fösvényebb, amint leánya önfeláldozóbb
+és hősiesebb. És Goriotról már előre lehet tudni, akkor, mikor még
+tűrhető jólétben élt és parókáját gondosan puderezte, hogy egyszer
+el fogja adni még a mellényét is leányaiért és utolsó vagyonát, az
+ezüstkészletét összetörni. Szükségképpen így kell cselekednie,
+jellemének egységénél fogva, ösztönből, amelyet földi test csak
+tökéletlenül önt emberi alakba. Balzacnak épp úgy, mint Viktor
+Hugonak, Scottnak, Dickensnek alakjai, mind primitívek, egyszínűek,
+cél felé törekvők. Egységek és éppen ezért az erkölcs mérlegén
+megmérhetők. Ebben a szellemi világban csak a véletlen, amellyel
+találkoznak, sokszínű és ezer alkatú. Amaz epikusoknál az élmény
+sokféle, az ember az egység és a regény voltaképpen harc a földi
+hatalmakkal a hatalomért. Balzacnak és az egész francia
+regényirodalomnak hősei vagy erősebbek vagy gyengébbek, mint a
+társadalom ellenállása. Legyőzik az életet, vagy pedig a kerekek
+alá kerülnek.</p>
+<p>A német regény hőse, amelynek típusául Wilhelm Meisterre vagy a
+Zöld Henrikre gondoljunk, nem oly biztos a maga céljában. Sok hang
+zendül benne; lélektanilag differenciált, lelkileg polyphon. Lelkén
+keresztül egybefolynak a jó és a rossz, az erős és a gyenge,
+eredete zürzavar és az ifjúság köde befátyolozza tiszta tekintetét.
+Még ki nem forrott ellenszegülő erőket érez magában, nincs benne
+harmónia, de lelkesíti egység <span class="pagenum"><a name=
+"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> iránti akarata. A német
+zseni végeredményben mindig rendre törekszik. És mindezek a
+«fejlődést» ábrázoló regények a német hősökben nem fejlesztenek ki
+mást, csak az egyéniséget. Az erőket azért gyüjtik, hogy az embert
+derekas német ideállá emeljék, mivel Goethe szavai szerint «a
+jellem a világ folyamában képződik ki». Az élet összerázta elemek a
+kiküzdött nyugalomban kikristályosulnak, a tanoncévekből előlép a
+Mester és mind e könyvek végső lapjáról, a Zöld Henrikből, a
+Hyperionból, Wilhelm Meisterből, Ofterdingenből, a tisztult szem
+tetterősen tekint egy tiszta világba. Az élet kibékül az ideállal;
+az elrendezett erők nem pazarlóan, kúszáltan, hanem a legmagasabb
+célra összegyüjtve működnek. Goethének és minden németnek hősei
+legmagasabb életformájukban valósulnak meg, dolgosak és
+szorgalmasak lesznek, tanulnak az élet tapasztalataiból.</p>
+<p>Dosztojevszkij hősei azonban nem keresnek és nem is találnak a
+valóságos élethez való kapcsolatot: ebben van különösségük.
+Egyáltalában nem is akarnak a valóságban élni, hanem a kezdet
+kezdetétől fogva azon túl, a végtelenben. Sorsuk nem valami külső
+sorsban, hanem belső értelemben él számukra. Az ő világuk nem e
+földről való. Értékeknek, címeknek, hatalomnak és pénznek, minden
+látható tulajdonnak álképei, nem jelentenek számukra sem célbeli
+értéket, mint Balzacnál, sem pedig eszközt, mint a németeknél. Ezen
+a világon ők egyáltalában semmit sem akar nak keresztülvinni, sem
+megtartani, sem rendbeszedni. Nem takarékoskodnak önmagukkal,
+ellenkezőleg, elpazarolják magukat, nem számolnak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> és
+örökké beszámíthatatlanok maradnak. Az, ami rendszertelen
+lényükben, először tétlen és fantasztikus álmodozóknak mutatja
+őket, de pillantásuk csak azért tetszik üresnek, mert nem kifelé
+bámul, hanem lánggal és tűzzel mindig önmagába, saját lényébe
+sugároz vissza. Az orosz ember mindig az egészre megy. Önmagukat
+akarják érezni és az életet, de nem annak árny- vagy tükörképét, a
+külső valóságot, hanem a nagy, titokzatos elemierőket, az egyetemes
+hatalmat, a létérzést. Bárhová ásson is be az ember mélyebben
+Dosztojevszkij művébe, mindenütt, mint földalatti forrás buzog ez
+az egészen kezdetleges, csaknem vegetativ fanatikus életösztön, a
+létérzés, ez az egészen ősi ösztön, amely nem boldogságot, vagy
+szenvedést akar, amelyek már egyedi formái az életnek, nem
+értékeléseket, megkülönböztetéseket, hanem a teljesen egységes
+gyönyört, amit az ember a lélegzésnél érez. Az ősforrásból akarnak
+inni, nem pedig a városok és utcák kútjaiból, az örökkévalóságot, a
+végtelenséget akarják magukban érezni és levetkezni a
+mindennapiságot. Csak egy örök világot ismernek és nem egy
+szociálist. Nem akarják az életet sem megtanulni, sem legyőzni,
+mintegy meztelenül csak érezni akarják és érzik, mint a létezés
+önkívületét.</p>
+<p>Világszerelemből idegenei e világnak, a valósághoz való
+szenvedélyből valószínűtlenül hatnak és Dosztojevszkij hősei első
+pillantásra kissé együgyűeknek tetszenek. Nincs semmi előre
+megállapított irányuk, sem látható céljuk, ezek a mégis már felnőtt
+emberek, mint vakok, vagy részegek csetlenek-botlanak a világban.
+Megállnak, körülnéznek, minden kérdést megkérdeznek és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> választ
+se várva rohannak tovább az ismeretlenbe, úgy tetszik, egészen
+frissen léptek világunkba és még nem szoktak bele. És az ember alig
+érti meg ezeket a Dosztojevszkij-embereket, ha nem gondol arra:
+hogy ezek mind oroszok, egy olyan nép gyermekei, amely
+ezeresztendős barbár öntudatlanságból belerohant európai kultúránk
+közepébe. A régi, patriarkális kultúrától elszakítva, az újba még
+bele nem szokva, középúton állanak mind egy útjelző keresztnél és
+az egyes ember bizonytalansága az egész népben benne van. Mi
+európaiak úgy élünk a régi tradiciókban, mint meleg szobában. A
+XIX. századnak, Dosztojevszkij idejének orosza elégette maga mögött
+a barbár előidők fából épült kunyhóját, de új házát még nem
+építette fel. Valamennyien gyökerüket vesztettek, irányt
+tévesztettek. Még öklükben az ifjúságnak ereje, a barbárnak ereje,
+de ösztönüket megzavarta a problémák ezerfélesége: csupaerő kezük
+nem tudja, hogy mibe fogjon. Így mindenhez hozzányulnak és még
+sincs elegük. Az egész nép sorsából, minden egyes Dosztojevszkij
+ember tragikumát, kettéhasadását és gátlását érezzük ki. Ez az
+Oroszország a XIX. század közepén nem tudja, hogy merre menjen:
+nyugatra, vagy keletre, Európába, vagy Ázsiába, Pétervárra, a
+«mesterséges városba», a kultúrába, vagy pedig vissza a
+parasztbirtokra, a pusztára. Turgenyev előrelöki, Tolsztoj pedig
+visszalöki őket. Minden nyugtalanság. A cárizmus közvetlenül
+kommunista-anarchizmussal áll szemben és az ősöktől örökölt
+igazhitűség, fanatikus és őrjöngő istentagadásba ugrik át. Semmi
+sem áll a talpán, semminek sincs sem értéke, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> sem
+mértéke ezekben az időkben; a hit csillagai már nem ragyognak fejük
+felett és a törvény már régen nincsen szívükbe vésve. A
+Dosztojevszkij-emberek egy nagy tradició földjéből kiszakított
+gyökértelenek, igazi oroszok, átmeneti emberek, új kezdet káoszával
+szívükben, gátlásokkal és bizonytalanságokkal megrakva. Mindig
+megijedtek és megfélemlítettek, mindig alázottnak és megsértettnek
+érzik magukat és mindezt nemzetüknek egyetlen ősérzéséből: mert nem
+tudják, hogy kicsodák? Mert nem tudják, hogy sokat, vagy keveset
+érnek-e? Örökösen a büszkeség és a megalázkodás, a túlzott
+önbecsülés és az önmegvetés szélén állanak, mindig mások felé
+pillantanak és mindnyájukat őrjöngő aggodalom emészti, hogy talán
+nevetségesek. Folyton szégyenkeznek, majd egy elviselt prémgallér
+miatt, majd egész nemzetük miatt, de mindig-mindig szégyenkeznek,
+nyugtalanok, felzavartak. Túlhatalmas érzésüknek nincs pihenője,
+nincs vezetője, egyiküknek sincs mértéke, törvénye, tradiciója,
+amelyhez támaszkodhatnának, nincs kezükben az öröklött világnézetek
+mankója. Mindnyájan ismeretlen világban állnak, mérték nélkül és
+tanácstalanul. Kérdésükre sehol nem kapnak választ, nincs útjuk,
+amely el volna egyengetve. Átmeneti időnek, kezdetnek emberei
+valamennyien. Mindegyik egy Cortez, hátuk mögött felégetett hidak,
+előttük az ismeretlenség.</p>
+<p>De éppen az a csodálatos, hogy, mert új kornak az emberei,
+mindegyikben újra kezdődik az egész világ. Hogy mindazok a
+kérdések, amelyek nálunk már hideg fogalmakká meredtek, nekik még
+vérükben lángolnak. A mi kényelmesen kitaposott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> útjaink
+erkölcsi karfáikkal és etikai útmutatóikkal előttük még
+ismeretlenek: mindig és mindenütt bozóton keresztül mennek a
+végtelenbe, a határtalanba. Sehol a bizonyosság templomtornyai, a
+biztonság hídjai: minden szent ősvilág. Mindegyik úgy érzi magát,
+mint Lenin és Trockij Oroszországa, hogy az egész világrendet újból
+fel kell építeni. Éppen ebben van a kultúrájába már belekérgesedett
+Európára nézve az orosz ember leírhatatlan értéke, hogy itt egy még
+elhasználatlan kíváncsiság az élet minden kérdését még egyszer
+odaállítja a végtelenség elé. Hogyha mi már ellustultunk
+kultúránktól, mások még lángolnak. Dosztojevszkijnél minden egyes
+hős mégegyszer revidiálja az összes problémákat, vérző kezekkel ő
+maga állítja fel a jó és a rossz határköveit és minden egyes a maga
+káoszából teremti meg újból a világot. Nála mindenki új Krisztusnak
+hirdetője, szolgája, a harmadik birodalom mártirja és hirdetője.
+Még az elkezdés káosza van bennük, de egyben az első nap pirkadása,
+amely a földre a világosságot teremtette és a hatodik napnak
+megsejtése, amely az új embert létrehozta. Hősei új világ útépítői.
+Dosztojevszkij regénye az új embernek, az orosz lélek öléből való
+születésének a mitosza.</p>
+<p>A mitosz, különösen, ha nemzeti, erős hitet kíván. Ezért ne
+próbáljuk ezeket az embereket az értelem kristályüvegén át nézni.
+Csak testvéri érzéssel lehet megérteni őket. A «common sens»-nek,
+angolnak, amerikainak, praktikus embernek a négy Karamasoff négy
+különböző bolond gyanánt tűnhetik fel, Dosztojevszkij egész
+tragikus világa bolondok házának. Mert ami eddig az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span>
+egyszerű, egységes emberi életnek alfája és omegája volt és örökké
+az lesz, az az ő szemükben a legközönyösebb a földön, tudniillik:
+boldognak lenni. Üssétek fel az ötvenezer könyvet, amit Európa
+évről-évre termel, miről is szólnak: a boldogságról! Egy asszony
+akar egy férfit, vagy valaki gazdag, hatalmas és közbecsült akar
+lenni. Dickensnél minden kívánság vége csinos családi ház a
+zöldben, vidám gyermeksereggel, Balzacnál kastély, pairséggel és
+milliókkal. És ha körülnézünk az utcákon, a butikokban, az alacsony
+szobákban, a ragyogó termekben, mit akarnak ott az emberek?
+Boldogok, megelégedettek, gazdagok, hatalmasak akarnak lenni. És ki
+akarja ezeket Dosztojevszkij emberei közül? Senki. Egyetlen egy
+sem! Sehol sem akarnak megállapodni: még a boldogságban sem.
+Mindnyájan még ezen is túl akarnak, mert az a «magasabbrendű
+szívük» van, amely gyötri magát. Boldognak lenni közönyös előttük,
+a megelégedettség is közönyös, a gazdagságot inkább megvetik, mint
+kívánják. Ezek a különcök nem akarnak semmit abból, amit az egész
+mai emberiség akar. Nincs józaneszük, semmit sem akarnak, ami erről
+a világról való.</p>
+<p>Talán megelégedettek? Az élet flegmatikusai, közönbösek, vagy
+aszkéták? Ellenkezőleg! Dosztojevszkij emberei, mint mondtam, egy
+új kezdet emberei. Minden zsenialitásuk és gyémántragyogású
+értelmük mellett gyermeki szívük és gyermekes vágyaik vannak! Nem
+ezt, vagy amazt akarják, hanem mindent akarnak és mindent nagyon
+erősen akarnak, a jót és a rosszat, a forrót és a hideget, a közelt
+és a távolt. Túlzók, <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span> mértéktelenek. Azt mondtam fentebb,
+semmit sem akarnak, ami erről a világról való. Rosszul mondtam! Nem
+holmi részt akarnak belőle, hanem mindent, egész érzését, egész
+mélységét, magát az életet. Ne felejtsük el, hogy nem valami gyönge
+legények, nem Lovelace-ok, nem Hamletek, nem Wertherek és nem
+Rénék, – kemény izmaik vannak és brutálisan éhezik az életet. Ezek
+a Dosztojevszkij emberek, Karamasoffok, a «sóvárgás vadállatai»,
+azzal az «illetlenül fanatikus» életvággyal bírnak, amely a kehely
+utolsó cseppjét is felissza, mielőtt falhoz vágná. Minden dologban
+a felső fokot keresik, mindenütt az érzések vörös izzását, ahol a
+mindennapiság közönséges ötvözetei szétolvadnak és nem marad más,
+mint a tűzfolyós égető világérzés. Mint az Amokfutók, belerohannak
+az életbe, a vágyból a bűnbánatba, a megbánásból vissza a tetthez,
+a bűnből a vallomásba, a vallomásból a rajongásba, és sorsuk minden
+utcáján keresztül végül a legvégsőbe, amíg összeroskadnak, habzik a
+szájuk, vagy amíg valaki leteríti őket. Oh, ezeknek az embereknek
+életszomja! – egy egész új nemzedék, egy egész új emberiség sóvárog
+ajkaikon világ, tudás, igazság felé! Keressetek, mutassatok
+egyetlen embert Dosztojevszkij művében, aki nyugodtan lélegzik, aki
+pihen, aki célját elérte! Egy sem, egyetlen egy sem! Mind őrült
+versenyfutásban rohannak a magasba, vagy a mélybe, – mert Aljósa
+formulája szerint, aki az első lépcsőre rálépett, annak a legfelső
+lépcsőfokra kell törekednie, – fagyottan és tüzesen hozzányulnak
+mindenhez, mohóskodnak, ezek a kielégítetlenek, ezek a
+mértéktelenek, akik mértéküket <span class="pagenum"><a name=
+"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> csak a végtelenben
+keresik és találják meg. Erejük húrjairól, amely örökké ki van
+feszítve, mint nyilakat röpítik magukat az égbe, mindig az
+elérhetetlen irányában, mindig a csillagokra célozva, mindegyik egy
+láng, a nyugtalanság tűzcsóvája. És a nyugtalanság kín. Ezért
+Dosztojevszkij hősei mind nagy szenvedők. Mindegyiknek eltorzult az
+arca, mindnyájan lázban, görcsben, feszültségben élnek. Egy nagy
+francia ijedten nevezte Dosztojevszkij világát idegbetegek
+kórházának és valóban az első, felületes pillantásra, milyen
+zavaros, milyen fantasztikus világ! Kocsmaszobák pálinkabűzzel,
+börtöncellák, elővárosok zuglakásai, bordélyok és kocsmák utcái és
+ott rembrandti félhomályban önkívületben levő alakok gomolyaga, a
+gyilkos, áldozatának vérével felemelt kezein, a részeges,
+hallgatósága röheje között, a sárgacédulás leány az utca
+félhomályában, az utcasarkon kolduló epileptikus gyermek, a
+hétszeres gyilkos Szibéria katorgájában, a játékos játszócimborái
+öklei közt, Rogosin, aki felesége bezárt szobája előtt, mint egy
+állat vonaglik, a becsületes tolvaj, amint piszkos ágyán haldoklik,
+oh az érzések milyen alvilága, a szenvedés milyen Hadesze! Oh,
+milyen tragikus egy emberiség, milyen orosz, szürke, örökké borult,
+alacsony ég hajol ezek fölé az alakok fölé, a szívnek és a tájnak
+milyen homálya! Balsors vidékei, kétségbeesés pusztái, irgalom és
+igazságosság nélküli pokol tüze ez.</p>
+<p>És ez az emberiség, ez az orosz világ, első pillantásra milyen
+zavart, sötét, idegen, ellenszenves! Elárasztja a szenvedés, mert
+ez a föld, mint Karamasoff Iván olyan bőszen mondja, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span>
+«legbensőbb magváig könnyekkel van átitatva». De amint
+Dosztojevszkij arca csak első pillantásra komor, agyagos,
+lenyomott, paraszti és meghajolt, de aztán homlokának fénye beesett
+vonásainak földiségét besugározza és kiragyog hitének mélysége, úgy
+sugározza át műveiben az érzéketlen anyagot a szellem világossága.
+Úgy látszik, mintha Dosztojevszkij világát egyedül szenvedésből
+alkotta volna. Mégis alakjai szenvedéseinek summája csak látszólag
+nagyobb, mint bármely más regényben. Mert ezek az emberek
+Dosztojevszkij gyermekei, mind érzésének változatai, ellentétről
+ellentétre hajszolják és túlozzák azt. És ez a szenvedés,
+önnönszenvedésük, gyakran legmélyebb boldogságuk. Valami hat
+bennük, ami a boldogság gyönyörűségével a búbánatot, a fájdalom
+gyönyörűségét állítja szembe: szenvedésük egyben boldogságuk is,
+beleakaszkodnak a fogaikkal, a keblükön melengetik, kezeikkel
+cirógatják és egész lelkükkel szeretik. És csak akkor volnának
+igazán boldogtalanok, ha nem szeretnék. Ez a csere, a belső
+érzéseknek tomboló, ujjongó kicserélése, Dosztojevszkij embereinek
+ez az örökös átértékelése, talán egy példán mutatható be legjobban
+és én egyet választok ki, mely ezer alakban visszatérő: azt a
+szenvedést, amely egy embert tényleges, vagy képzelt lealázás
+következtében ér. Valakit, egy egyszerű, szerény, érzékeny
+teremtést, legyen kishivatalnok, vagy tábornok leánya, megsértenek.
+Büszkeségében megsértik egy szóval, vagy talán egy semmiséggel. Ez
+az első sértés, az alapaffektus, amely az egész szervezetet
+fellázítja. Az ember szenved. Meg van sértve, lesben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> áll,
+feszülten vár új sértésre. És a második sértés is megjön, tehát
+voltaképpen szenvedés – halmozás. De különös, most már nem fáj. A
+megsértett ugyan panaszkodik, kiált, vagy jajgat, de panasza már
+többé nem őszinte, mert hiszen szereti ezt a sértést. Ebben az
+örökös «önszégyenre való emlékezésben van valami természetellenesen
+titkos élvezet». A megsértett büszkeség helyébe új lép: mártirnak
+lenni. És ekkor szomjúság fogja el új sértések után, mind több és
+több után. Most már maga idézi elő, túlozza, kiköveteli: a
+szenvedés most már vágyódása, sóvárgása és gyönyörűsége: megalázták
+és ezért (a mértéknélküli ember) egészen lealázott akar lenni. És
+ezután, most már nem adja többé oda szenvedését, összeharapott
+fogakkal szorosan tartja, aki segíteni akar rajta, a szerető ember:
+az ellenség. Így vágja a kis Nelly az orvosnak arcába háromszor is
+az orvosságot, így löki vissza Raszkolnyikov Szonját, így harapja
+meg Iljutska a jámbor Aljosa újját, – szeretetből, szenvedésükhöz
+való fanatikus szeretetből. És mind-mind szeretik a szenvedést,
+mert benne a szeretett életet oly erősen érezik, mert tudják, «ezen
+a földön csak szenvedés által lehet igazán szeretni», és ezt
+akarják, ezt mindenekelőtt! Ez nekik a lét legerősebb bizonysága, a
+cogito, ergo sum, «gondolkodom, tehát vagyok», helyébe ezt teszik:
+«szenvedek, tehát vagyok». És ez az «Én vagyok» Dosztojevszkijnél
+és minden alakjánál az élet legfensőbb diadala. A világérzés
+legfelsőbb foka. Dimitrij a börtönben ehhez az «én vagyok»-hoz
+ujjongja a nagy himnuszt, a létezés gyönyörűségéhez, és éppen ehhez
+az életszeretethez valamennyiüknek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> elsősorban szenvedésre
+van szükségük. Azt mondtam, hogy csak látszólag nagyobb
+Dosztojevszkijnél a szenvedések summája, mint a többi összes
+költőknél. Mert ha van világ, ahol nincsen könyörtelenség, ahol
+minden szakadékból még vezet ki egy út, minden szerencsétlenségből
+rajongás, minden kétségbeeséséből még remény, úgy ez az ő világa.
+Hiszen mi más az ő életműve, mint modern apostoltörténetek
+sorozata, a szenvedésből lélek által való megváltás legendája? Az
+élet hitéhez megtérés, a megismeréshez való kalváriajárás?
+Damaszkus felé vivő út egész világunkon keresztül?</p>
+<p>Dosztojevszkij műveiben az ember a legvégsőbb igazságért,
+legemberibb énjéért küzd. Gyilkosságot követnek el, vagy egy
+asszony szerelemre gyullad, ez mind mellékes, külső dolog, színfal.
+Regénye a legbensőbb emberben, a lélek szobájában, a szellem
+világában játszódik le: a véletlenek, az események, a külső élet
+sorsfordulatai csak jelszavak, gépezet, szcenikai keret. A tragédia
+mindig belőlről való. És mindig azt jelenti: akadályokat leküzdeni,
+igazságért harcolni. Mindegyik hőse megkérdezi önmagától, mint
+Oroszország: Ki vagyok én? Mit érek? Önmagát, vagy talán lényének
+legfelsőbb fokát a tarthatatlanban, az ürben, az időtlenségben
+keresi. Arra az emberre akar magában ismerni, aki Isten színe előtt
+való és vallomást akar tenni. Mert minden Dosztojevszki-embernek az
+igazság több, mint szükséglet, valami kicsapongás, gyönyörűség és a
+vallomás a legszentebb élvezet, feszültség. Épp a vallomással tör
+Dosztojevszkinél, az egyetemes, a benső, az Istenember, a földi
+<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span> emberen át és testi létén tör át az
+igazság: az Isten. Oh, micsoda gyönyörűséggel játszanak ezért a
+vallomással, mint rejtik el és mint Raskolnikoff, Porphyri
+Petrovics előtt, titkon mindig megmutatják és ismét eldugják, hogy
+aztán később önmagukat túlkiáltva, többet ismerjenek be, mint
+amennyi igaz, amikor örjöngő maguk-megmutatásában hibáikat
+felfedezik, bűnt és erényt összekevernek, itt, csak itt, az igaz
+énért való küzdelemben vannak Dosztojevszkijnek igazi feszültségei.
+Itt, embereinek nagy harcában, a szívnek hatalmas hőskölteményében,
+egészen bent, ahol az orosz, az idegenszerű felemészti magát, itt
+válik tragédiája először egészen miénkké, általános emberivé. Itt
+válik alakjainak tipikus sorsa jelentőssé és megrázóvá. És itt
+éljük át Dosztojevszkijnek az új emberről, minden földi emberben az
+egyetemes emberről való mithoszát, az önmagából való születés
+misztériumában.</p>
+<p>Az önmagából születés misztériuma: így nevezem Dosztojevszkij
+világegyetemében, világteremtésében, az új ember megalkotását. És
+szeretném megpróbálni Dosztojevszkij minden karakterének történetét
+egyszerre elbeszélni, mint valami mithoszt, mert mindezeknek a
+különféle, százszor variált embereknek végeredményben egységes
+sorsuk van. Mindnyájan egyetlen élménynek változatait élik át: az
+emberré lételt. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij művészete mindig a
+központra, lélektanában emberre az emberben céloz, az abszolut,
+elvont, messze minden kultúrális réteg mögötti emberre. A legtöbb
+művész előtt ezek a rétegek még lényegesek, az átlagregények
+meséje, társadalmi, társasági, erotikus vagy megszokott
+<span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span> légkörben játszódik le és rétegekhez
+tapad. Dosztojevszkij, mert iránya központi, mindig az egyetemes
+emberire, az egyetemes énre bukkan az emberben. Mindig ezt a végső
+embert alkotja és küldetésének formái is azonosak. Minden hősének
+kezdete egyforma. Mint igazi oroszok, saját életerejüktől
+nyugtalanok. A serdültség, az érzéki és szellemi felébredés éveiben
+vidám és szabad tekintetük elkomorul, nyomasztón érzik, mint erjed
+bennük valami erő, titokzatos szorongás; valami bezárt, növekvő,
+felbuggyanó akar kiszakadni gyermekruháikból. Titokzatos terhesség
+teszi álmodozóvá őket: az új ember, aki bennük csirázik, de még nem
+tudnak róla. Dohos szobákban, csaknem az «elvadultságig» magánosan
+ülnek, magános szögletekben és napokon-éjeken át gondolkoznak,
+gondolkoznak maguk felett. Éveken keresztül gyötrődnek ebben a
+sajátságos ataraxiában és a lélekmerevségnek e csaknem buddhista
+állapotában kitartanak és mélyen saját testük felé hajolnak, hogy,
+mint az asszonyok az első hónapokban, annak a második szívnek a
+lüktetését magukon megfigyeljék. A megtermékenyülésnek minden
+titokzatos stádiumát átélik: a haláltól való hisztérikus félelmet,
+az élettől való borzongást, beteges kegyetlen vágyakat, perverz
+érzéki kívánságokat.</p>
+<p>Végre tudják, hogy valami új eszmétől termékenyültek meg és most
+már próbálják felfedezni a titkot. Gondolataikat kiköszörülik, amíg
+hegyesek és élesek lesznek, mint a bonctani eszközök, állapotukat
+felboncolják, szorongattatásukat fanatikus beszélgetésekben
+tagolják szét, agyukat betegre gondolják, míg attól lehet félni,
+hogy <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span> őrületbe gyúl ki, összes gondolataikat
+egyetlen rögeszmévé kovácsolják, – melyet a legvégsőbb végezetig
+elgondolnak, – veszedelmes csúccsá, mely kezükben önmaguk ellen
+fordul. Kirillow, Schatov, Raskolnikoff, Karamasoff Iván,
+mindezeknek a magánosoknak van «saját» ideájuk, a nihilizmus, az
+altruizmus, a napoleoni világtéboly és mindezt ebben a beteges
+magánosságban költötték ki. Fegyvert akarnak kezükbe az új ember
+ellen, amely belőlük válandó, büszkeségük védekezni akar ellene, le
+akarja gyűrni. Mások ezt a titokzatos csirát, ezt a szorongató,
+erjedő életfájdalmat, felkorbácsolt érzékekkel akarják legázolni.
+Hogy a képnél maradjunk, a magzatot el akarják hajtani, amint az
+asszonyok lépcsőkről ugrálnak le, vagy pedig tánccal és méreggel
+akarják magukat megszabadítani a nem kívánatostól. Tombolnak, hogy
+azt a halk szívverést magukban túlharsogják, sőt gyakran önmagukat
+is elpusztítják, csakhogy ezt a csirát elpusztíthassák. Szándékosan
+belevesznek ezekbe az évekbe. Isznak, játszanak, kicsapongók
+lesznek és mindezt a legszélsőbb őrületig fanatikusan (mert hiszen
+különben nem volnának Dosztojevszkij-emberek). A bűnhöz nem valami
+lusta vágy, hanem fájdalom kergeti őket. Nem a nyugalomért és az
+álomért isznak, ez nem német ivás a puha ágyért, hanem a mámorért,
+rögeszméjük elfelejtéséért, ez a játék nem pénzre megy, hanem
+időpusztításra, kicsapongásuk nem a kéjért van, hanem azért, hogy a
+túlzásban önönmértéküket elveszítsék. Tudni akarják, hogy kicsodák
+és ezért keresik a határokat. Énjüknek legkülsőbb szélét akarják
+megismerni, túlhevültségben és <span class="pagenum"><a name=
+"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> lehülésben, de
+mindenekelőtt önnön mélységüket. E vágyakban fel az Istenig
+lángolnak, az állatig sülyednek alá, de mindig azért, hogy magukban
+az embert megrögzítsék. Vagy megpróbálják, mert önmagukat nem
+ismerik, legalább magukat megmutatni. Koljä vonat alá veti magát,
+hogy bizonyságot tegyen bátorságáról, Raskolnikoff meggyilkolja az
+öreg asszonyt, hogy Napoleon elméletét bebizonyítsa, valamennyien
+többet tesznek, mint amennyit voltaképpen akarnak, csak azért, hogy
+az érzés legszélsőbb határáig eljussanak. Hogy emberi voltuk
+mértékét, önnön mélységüket megismerjék, minden mélységbe levetik
+magukat. Érzékiességből kicsapongásba rohannak, kicsapongásból
+kegyetlenségbe és onnan le, annak legalsóbb végéig, a hideg,
+lelketlen, kiszámított gonoszságig, mindezt azonban átváltozott
+szeretetből, saját lényüknek megismerése utáni vágyból, mely a
+vallási tébollyal rokon. Bölcs éberségből őrültség körkörébe
+rohannak, lelki kíváncsiságuk az érzékek perverziójává válik,
+bűneik gyermekgyalázásba és gyilkosságba gyúlnak, de jellemző
+valamennyiükre a fokozott kéjben fokozott kiábrándulás és
+őrjöngésük legalsóbb szakadékáig szikrázik fanatikus megbánásuk
+tudatának lángja.</p>
+<p>De minél jobban belehajszolják magukat a gondolkodás és az
+érzékiség túlzásába, annál közelebb érnek önmagukhoz, és minél
+jobban akarják önmagukat megsemmisíteni, annál inkább nyerik vissza
+magukat. Szomorú bacchanáliáik csak vonaglások, bűneik csak az
+önmagából való születés görcsei. Önkínzásuk a belső ember héját
+teszi csak tönkre és voltaképpen a legmagasabb <span class=
+"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span>
+értelemben vett önmentés. Minél jobban kifeszülnek, minél jobban
+görbülnek és összecsavarodnak, öntudatlanul annál jobban segítik
+elő a születést. Mert ez az új lény csak a legégetőbb fájdalmak
+közt jöhet a világra. Valami borzasztónak, valami idegennek kell
+hozzásegíteni őket a szabaduláshoz, valami hatalomnak kell a
+legnehezebb órában bábául szegődni, a jóságnak, az örök emberi
+szeretetnek kell segíteni rajtuk. Valami rendkívüli tett,
+bűncselekmény, amely minden érzéküket a kétségbeesésig feszíti meg,
+szükséges ahhoz, hogy az ártatlanság megszülessék és mint az
+életben, itt is minden születést halálos veszedelem árnyal be. Az
+emberi képességnek két legszélsőbb ereje, a halál és az élet, ebben
+a pillanatban bensően összeforr.</p>
+<p>Dosztojevszkij emberi mithosza az tehát, hogy minden egyes ember
+komor, sokféle énjét, az igaz embernek, a tisztán isteni lénynek
+őserejű csirája termékenyíti meg (a középkori világnézet azon
+ősemberének csirája, aki ment az eredendő bűntől). Hogy ez az ős,
+örök ember, a kultúrember halandó testéből megszülessék, ez a
+legfőbb feladat és a legigazibb földi kötelesség. Mindenki meg van
+termékenyítve, mert az élet senkit sem dob el magától, minden
+halandóban egy boldog percben szerelemmel fogant meg, csak nem
+mindenki szüli meg magzatát. Soknál lelki lustaságban rothad el,
+meghal és megmérgezi őt. Mások vajudás közben halnak meg és csak a
+gyermek, az eszme jön a világra. Kirilov, az a valaki, aki meg
+kell, hogy ölje magát, hogy igazán igaz maradhasson és Schatov, az
+a valaki, akit meggyilkolnak, hogy igazságáról bizonyságot tegyen.
+<span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
+"Page_149">-149-</a></span></p>
+<p>De a többiek, Dosztojevszkij heroikus hősei: Sossima,
+Raskolnikoff, Stapanowits, Rogosin, Karamasoff Dimitrij,
+megsemmisítik társadalmi énjüket, belső lényüknek sötét hernyóját,
+hogy a kihalt alakból, mint a pillangók a csúszómászókból, mint
+szárnyalók, a földhözragadtakból, mint fölemelkedettek
+felröpüljenek. A lelki gátlások kérge széttörik, kiárad a lélek, az
+egyetemes emberi lélek és visszaömlik a végtelenbe. Minden
+személyes, minden egyéni megszünik bennük és éppen ezért
+tökéletesülésük pillanatában mindezek az alakok teljesen hasonlók
+egymáshoz. Alig lehet Aljosát a staretztől, Karamasoffot
+Raskolnikofftól megkülönböztetni, amint vétkükből könnyáztatott
+arccal az új élet világosságába lépnek. Dosztojevszkij minden
+regényének vége a görög tragédia katharzisa, a nagy vezeklés: az
+eldörgő zivatarok és a megtisztult levegő felett felgyúl a
+szivárvány fenséges glóriája, a kiengesztelődés legszentebb orosz
+szimbóluma.</p>
+<p>Csak amikor Dosztojevszkij hősei magukból a tiszta embert
+megszülték, akkor lépnek az igazi közösségbe. Balzacnál a hős akkor
+diadalmaskodik, ha a társadalmat legyőzi, Dickensnél, hogyha
+társadalmi rétegébe, a polgári életbe, családba, hivatásba békésen
+besorozta magát. A közösség, amelyre Dosztojevszkij hősei
+törekszenek, már nem társadalmi többé, hanem vallásos, nem
+társaságot keres, hanem világtestvériséget és műveiben az egyetlen
+hierarchia saját szíve legmélyebb rejtekéhez s ezzel a misztikus
+közösséghez való eljutás. Minden regénye végül is arról a
+legbensőbb emberről szól: túl a szociális emberen, a társadalom
+közbenső állomásain, fél-büszkeségek és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> ferde
+gyűlöleteken túl; az egyéni ember egyetemes emberré lett, mindegyik
+széttörte magánosságát, kevélykedő elkülönözöttségét és végtelen
+alázatban és izzó szeretetben üdvözli szíve minden más emberben a
+testvért, a tiszta embert. Ez a legvégső, megtisztult ember nem
+ismer többé különbségeket, sem társadalmi osztálytudatot, lelke,
+amely meztelen, mint a paradicsomban, nem ismer szeméremérzetet,
+büszkeséget, gyülöletet és megvetést. Bűnösök és bukott nők,
+gyilkosok és szentek, fejedelmek és részegek beszélgetnek egymással
+életük e legalsóbb s legigazabb énjében, minden réteg egymásba
+olvad, szív a szívvel, lélek a lélekkel. Dosztojevszkijnél döntő
+az, hogy egy ember mennyire válik igazzá és mennyire jut el a
+valódi emberséghez. Hogy ez a vezeklés, az önmagát visszanyerés
+mint jön létre, közönbös. Nincs kicsapongás, amely bepiszkít, nincs
+bűn, amely megront, Isten előtt nincs más bíró, csak a
+lelkiismeret. Jog és jogtalanság, jó és gonosz, ezek a szavak
+elomlanak a szenvedések tüzében. Aki igaz az akarásban, az
+megvezekelt: mert aki igaz, az alázatos. Aki eljutott a
+megismeréshez, megért mindent és tudja, «hogy az emberi elme
+törvényei még olyannyira kikutatlanok és titokzatosak, hogy
+nincsenek sem alapos orvosok, sem végérvényesen ítélő bírák»;
+tudja, vagy senki sem bűnös, vagy mindenki, senkinek sem szabad
+bírónak lenni, mindenki csak testvér a testvérrel. Dosztojevszkij
+világában ezért nincsenek teljesen romlottak, nincsenek
+«gazemberek», poklok és «alsó körök», mint Dantenél, melyekből maga
+Krisztus sem képes az elítélteket magához emelni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> Csak
+tisztítótüzet ismer és tudja, hogy a tévelygő ember lelkileg még
+mindig ragyogóbb és közelebb van az igaz emberhez, mint a büszkék,
+a hidegek, a korrektek, akiknek keblében a lélek polgári
+törvényszerűséggé fagyott. Az ő igaz emberei szenvedtek, azért
+tisztelik a szenvedést és ezzel a föld legvégső titkát. Aki
+szenved, már testvér a részvétben, és minden embernek testvére,
+mert csak a belső emberre, a testvérre tekintenek és idegen tőlük a
+félelem. Megvan a fenkölt képességük, melyet egyszer tipikusan
+orosznak nevezett, hogy nem tudnak soká gyűlölni és ezért minden
+földi dolog határtalan megértésére képesek. Még perelnek gyakran
+egymással, még gyötrődnek, mert szeretetüket szégyenlik magukban,
+mert alázatukat gyengeségnek tartják és még nem sejtik, hogy ebben
+van az emberiség legfélelmetesebb ereje. De egy benső hang már
+ismeri az igazságot. Mialatt szavakkal hadakoznak és gyalázzák
+egymást, a benső szemek már régóta üdvözült megértéssel pillantanak
+egymásra és szenvedő ajkuk csókolja a testvér szájat. A meztelen,
+az örök ember felösmerte egymást és a testvéri felismerésben való
+engesztelődés misztériuma, a lelkeknek ez az orfeuszi éneke,
+Dosztojevszkij sötét művének lírai zenéje.</p>
+<h3>Valóság és képzelet.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Mi lehet számomra fantasztikusabb, mint a valóság?»</p>
+<p class="right"><i>Dosztojevszkij.</i></p>
+</div>
+<p>Dosztojevszkij embere az igazságot, elhatárolt létének közvetlen
+valóságát keresi. Igazságot, a mindenségnek közvetlen lényegét
+keresi Dosztojevszkij, <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> a művész. Következetesen realista:
+mindig a legvégsőbb határig megy el, ahol a formák tükörképükhöz:
+az ellentétekhez, oly titokzatosan hasonlóvá lesznek, úgy, – hogy
+ez a valóság a középszerhez szokott mindennapi tekintetnek
+fantasztikusnak tűnik fel. «Én a realizmust egészen odáig szeretem,
+hol már fantasztikussá válik», mondja ő maga, «mert mi lehet
+fantasztikusabb és váratlanabb, sőt valószínűtlenebb, mint maga a
+valóság?» Az Igazság – ezt egy művésznél sem érzi az ember
+erősebben, mint Dosztojevszkijnél, – nem a valószínűség mögött,
+hanem szinte szemközt van vele. Túl van a közönséges, lélektanilag
+járatlan szem látóképességén; amint puszta szemmel mikroszkóp
+nélkül egy vízcseppben tiszta, tükröző egységet, mikroszkóppal
+azonban nyüzsgő sokféleséget és az infusóriák miriádnyi kaoszát
+látjuk, egy világot, ahol eddig csak egységes formát vettünk észre,
+úgy ismer fel a művész magasabbrendű realizmussal igazságokat,
+amelyek képtelennek tűnnek fel azzal szemben, melyet
+érzékelünk.</p>
+<p>Ezt a magasabb, vagy talán mélyebb igazságot megismerni, amely
+mélyen, szinte a dolgok bőre alatt fekszik, már közel minden lét
+szíve közepéhez, ez volt Dosztojevszkij szenvedélye. Egyszerre
+akarja az embert megismerni, mint egységet és sokféleséget, puszta
+szemmel és átható pillantásra egyformán igaznak és ezért látnoki és
+mindentudó realizmusát, melyben a mikroszkóp ereje és a jós látnoki
+képessége egyesül, mintegy fal választja el attól, amit elsőnek a
+franciák neveztek el naturalizmusnak és a valóság művészetének.
+Mert noha Dosztojevszkij analiziseiben alaposabb és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span>
+mélyebbre hatol, mint bárki azok közül, akik magukat «következetes
+naturalisták»-nak nevezik (ami alatt azt értik, hogy egészen a
+határig mennek, holott Dosztojevszkij minden határon túl megy),
+pszichológiája mégis az alkotó lélek más köréből való. Zola
+idejének szabatos naturalizmusa egyenesen a tudományból lépett ki.
+Kifordított kísérleti lélektan, szorgalomhoz és izzadsághoz,
+tanulmányokhoz és tapasztalatokhoz kötött; Flaubert agyveleje
+retortájában lepárolja a párisi Nemzeti Könyvtár 2000 kötetét, hogy
+a «Tentation» vagy a «Salambô» eredeti színeit megtalálja, Zola,
+mint valami ujságíró, három hónapon át szaladgál
+jegyzőkönyvecskéjével a tőzsdére, az árúházakba és műtermekbe,
+mielőtt regényeit megírná, hogy modelleket rajzoljon és tényeket
+szedjen össze. E világmásolóknál a valóság hideg, kiszámítható,
+feltárt anyag. Mindnyájan a fényképész nyílt, mérlegelő,
+meghatározó pillantásával nézik a dolgokat. Gyüjtik, rendezik,
+keverik, lepárolják az élet egyes elemeit a művészet e hűvös
+tudósai és a kapcsolatokkal, oldatokkal vegyészkednek.</p>
+<p>Ellenben a Dosztojevszkij-féle művészi megfigyelő folyamatot nem
+lehet elválasztani a démonitól. Ha amazoknak a tudomány
+művészkedés, az övé bűvészkedés. Nem kísérleti vegytan: hanem a
+valóság alchimiája, a léleknek nem csillagászata, hanem
+csillagjóslása. Nem hideg kutató. Izzó hallucinációkban mered az
+élet mélységébe, mint valami démoni szorongásos álomban. És mégis
+szökellő látománya tökéletesebb, mint amazok rendszeres
+szemlélődése. Nem gyüjt és mégis mindene megvan, nem számolgat
+<span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span> és mértéke mégis csalhatatlan.
+Kórismejóslatai a titokzatos betegséget a jelenségek lázában fogják
+meg a nélkül, hogy újját csak hozzá is értetné a dolgok
+érveréséhez. Tudásában van valami az álmok jövőbelátásából és
+művészetében valami a szemfényvesztésből. Bűvészként áthatol az
+élet kérgén és az édes, felszökő nedvekből iszik. Pillantása
+mindenttudó lényének önnön mélységeiből száll fel, démoni
+természetének velejéből és idegéből és mégis valószínűségében és
+realitásában felülmúl minden realistát. Misztikusan mindent
+belülről fedez fel. Csak egy jel és már Faustként megfogja az egész
+világot. Egy pillantás és már kész a kép. Nem kell sokat rajzolnia,
+nem kell a részletek talyigásmunkáját végeznie. Bűbájossággal
+rajzol. Gondoljunk csak ennek a nagy realistának hatalmas
+alakjaira: Raskolnikoff, Aljosa, Fedor Karamasoff, Myskinre,
+ezekre, akik mindannyiunk előtt oly elevenen élnek érzésünkben.
+Hogy rajzolja őket? Valami festői gyorsírással, talán három sorban
+írja le őket. Talán csak egy jelzőt mond róluk, négy-öt egyszerű
+mondatban írja le arcukat és ez az egész. Koruk, foglalkozásuk,
+rangjuk, ruházatuk, hajuk színe, arckifejezésük, a személyleírásnak
+mind ez a látszólag oly lényeges része, gyorsírói rövidséggel van
+összefoglalva. És mégis minden alak mily izzón él a vérünkben.
+Hasonlítsuk csak össze ezt a bűvészi realizmust egy «következetes
+naturalistának» szabatos leírásával. Zóla, mielőtt munkához lát,
+egész leltárt vesz fel alakjairól, valóságos körözőlevelet
+szövegez, szinte minden ember számára, aki regénye küszöbét átlépi,
+útlevelet állít ki (ma már <span class="pagenum"><a name="Page_155"
+id="Page_155">-155-</a></span> bepillanthatunk ezekbe a különös
+dokumentumokba), megméri, hány centiméter magas, lejegyzi, hány
+foga hiányzik, megszámolja arcán a szemölcsöket, végigsimítja
+szakállát, vajjon durva, vagy finom-e, bőrén kitapogat minden
+dudort, megérinti a körmeit, ismeri embereinek hangját, lélekzetét,
+követi vérüket, örökségüket, terheltségüket, fellapozza
+folyószámlájukat a bankban, hogy bevételeiket megtudja. Megméri,
+ami külsőleg egyáltalában megmérhető. És mégis, alig, hogy az
+alakok megmozdulnak, a látomány egysége elröppen, a mesterséges
+mozaik ezer darabra törik össze. Valami lelki szörnyeteg marad
+hátra, nem pedig egy eleven ember.</p>
+<p>Ez a hibája az ily művészetnek: a francia naturalisták a regény
+kezdetén hőseiket nyugalmi állapotukban vázolják pontosan, mikor
+mintegy lelki álomban pihennek és ezért képük olyan, mint a halotti
+maszkok hasztalan hűsége. Az ember a holtat, az alakot, nem pedig
+az életet látja benne. Azonban éppen ott, ahol ez a naturalizmus
+végződik, ott kezdődik Dosztojevszkij ijedelmesen nagy
+naturalizmusa. Az ő emberei csak izgalomban, szenvedélyben,
+felfokozott állapotukban lesznek plasztikussá. Míg amazok a lelket
+a testen keresztül próbálják ábrázolni, ő a testet a lelken
+keresztül rajzolja és csak mikor alakjainak vonásait szenvedély
+feszíti és markolja, amikor szemük érzéstől lesz fátyolos, amikor
+lehull róluk a polgári csendnek, a lélek merevségének maszkja,
+akkor lesz a képe először képszerű. Csak amikor már izzóvá váltak
+alakjai, akkor lép Dosztojevszkij a látnok, a műhöz, hogy
+kiformálja. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span></p>
+<p>Dosztojevszkij első felvázolásának eleinte homályos és kissé
+árnyékszerű körvonalai tehát szándékosak és nem véletlenek.
+Regényeibe úgy lépünk, mint egy sötét szobába. Csak körvonalakat
+látunk, érthetetlen hangokat hallunk, anélkül, hogy tudnánk, hogy
+kiéi. Csak lassanként szokjuk meg, a szem megélesül és mint a
+rembrandti festményekről, a mély sötétségből beleragyog az
+emberekbe valami finom, lelki fluidum. Csak amikor szenvedélytől
+lángolnak, akkor lépnek ki a világosságra. Dosztojevszkijnél az
+embernek lángolni kell, hogy látható legyen, idegeinek
+megpattanásig megfeszültnek kell lenniök, hogy megcsendüljenek: «A
+test csak a lélek kedvéért, a kép csak a szenvedély ábrázolására
+való.» Csak amikor már át vannak fűtve, amikor abba a különös
+lázállapotba jutnak – hiszen a Dosztojevszkij-emberek mind vándorló
+lázállapotok, – akkor kezdődik démoni realizmusa, akkor kezdődik az
+a részletek utáni varázsos vadászat, csak akkor lopakodik utána a
+legkisebb mozdulatnak, ássa ki a mosolyokat, mászik be a kúszált
+érzések görbe rókalyukába és gondolataiknak minden lábnyomát
+egészen a tudatalatti árnyékbirodalomig kíséri. Minden mozdulat
+plasztikusan rajzolódik ki, minden gondolat kristálytiszta lesz és
+minél jobban bebonyolódnak a hajszolt lelkek a drámaiságba, annál
+jobban izzanak belülről és annál átlátszóbbá válik lényük. Éppen a
+leglehetetlenebb, a szinte túlvilági, beteges, hipnotikus,
+önkívületi, epileptikus állapotukat rajzolja Dosztojevszkij egy
+klinikai diagnózis pontosságával, mértani ábra tiszta körrajzával.
+A legfinomabb árnyalat sem mosódik el, a legkisebb rezgés sem
+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span> tűnik el kiélesedett érzékei előtt, ott
+ahol más művészek felmondják a szolgálatot és elfordítják arcukat,
+szinte elkáprázva a természetfeletti fénytől, ott válik
+Dosztojevszkij realizmusa a legláthatóbbá. És ezek a pillanatok,
+ahol az ember lehetőségei legszélsőbb határát éri el, ahol a tudás
+már őrületté, a szenvedély már bűnné válik, azok műveinek
+legfelejthetetlenebb látomásai.</p>
+<p>Ha felhívjuk lelkünkben Raskolnikoff képét, akkor nem az utcán
+vagy szobájában ődöngő alaknak, nem 25 éves fiatal orvosnak, nem
+ilyen és ilyen külső sajátosságú embernek látjuk, hanem azonnal
+feltámad bennünk tébolyult szenvedélyének drámai viziója, amint
+reszkető kezekkel, hideg veritékkel a homlokán, szinte becsukott
+szemekkel lopózkodik fel a ház lépcsőjén, ahol gyilkolt és
+titokzatos önkívületben, hogy kínjait még egyszer érzékin élvezze,
+meghúzza a bádogcsengőt a meggyilkolt ajtajánál. Látjuk Karamasoff
+Dimitrijt a kihallgatás purgatóriumában, dühtől tajtékozva,
+szenvedélytől lihegve, amint az asztalt széttöri örjöngő ökleivel.
+Képszerűen csak akkor látjuk Dosztojevszkijnél az embert, amikor
+legmagasabb, legfeszültebb izgalmi állapotában érzéseinek
+végpontjához érkezett. Amint Leonardo nagyszerű karrikaturáiban a
+test groteszkségeit, fizikai rendellenességeit ott rajzolja, ahol
+túllépi a mindennapi formákat, úgy ragadja meg Dosztojevszkij az
+emberek lelkét a túlzás pillanatában, azokban a másodpercekben,
+ahol az ember áthajol lehetőségeinek legszélsőbb korlátján is.
+Gyűlöli a közbenső állapotot, mint minden harmóniát, mint minden
+kiegyezést. Művészi <span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span> szenvedélyét csak a rendkívüli, a
+láthatatlan, a démoni izgatja legszélsőbb realizmusra. A
+rendkívülinek összehasonlíthatatlanul legnagyobb szobrásza, a
+felizgatott beteg lélek legnagyobb anatomusa, akit a művészet
+valaha ismert.</p>
+<p>Az a titokzatos eszköz, amellyel Dosztojevszkij embereinek
+mélységébe hatol: a szó! Goethe tekintete által vázol, ő szemember,
+Dosztojevszkij fülember; Wagner találta el legszerencsésebben ezt a
+megkülönböztetést. Dosztojevszkijnek kell, hogy embereit beszélni
+hallja, beszéltesse, hogy kézzelfoghatón érezzük őket és
+Mereskovszkij a két orosz epikusról szóló lángeszű analizisében
+kifejezetten megmondta: Tolsztojnál hallunk, mert látunk,
+Dosztojevszkijnél látunk, mert hallunk. Az ő emberei árnyékok és
+lárvák, amíg meg nem szólalnak, a szó az a nedves harmat, amely
+felfrissíti a lelküket. Beszélgetésben tárul fel belsejük, mint
+valami fantasztikus virág, megmutatják színeiket, termékenységük
+porzóit. Beszélgetés közben felmelegednek, felébrednek lelki
+álmukból és csak – mint említettem – ez ébredő, szenvedélyes ember
+felé fordul Dosztojevszkij művészi szenvedélye. A szót kicsalja a
+lélekből, hogy aztán magát a lelket is megfoghassa. A részleteknek
+ez a démoni lélektani éleslátása Dosztojevszkijnél végső fokon nem
+más, mint hihetetlenül finom hallás. A világirodalom nem ismer
+tökéletesebb plasztikus alkotást, mint Dosztojevszkij embereinek
+kijelentéseit. A szórend szimbólikus, a szóképzés jellegzetes,
+semmi sem véletlen, minden félbeszakított szótag, minden elpattant
+hang maga a szükségesség. Minden szünet, minden ismétlés, minden
+lélegzetvétel, minden dadogás <span class="pagenum"><a name=
+"Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> lényeges, mert a
+kimondott szó alatt mindig érezzük az elfojtott együttrezgést; a
+beszéddel együtt árad fel a lélek egész titokzatos izgalma.
+Dosztojevszkijnél a beszédből nemcsak azt tudjuk meg, amit az egyes
+ember mond, vagy mondani akar, hanem azt is, amit elhallgat. És a
+lelki hallásnak ez a lángeszű realizmusa tökéletesen behatol a
+szavak titokzatos állapotába, az ittas, zavaros beszéd mocsaras
+felületébe, az epileptikus roham szárnyaló, lihegő révületébe, a
+hazug zavartságok bozótjába. A felhevült beszéd gőzéből támad fel a
+lélek és a lélekből lassanként kikristályosodik a test. Anélkül,
+hogy az ember tudná, a szó ködéből, a beszéd ópiumfüstjéből testi
+képben száll fel a beszélő viziója. Amit mások szorgalmasan
+összerakott mozaikkal, színnel, rajzzal és elhatárolással érnek el,
+Dosztojevszkijnél látományszerűen gomolyog ki a kép a szóból.
+Dosztojevszkijnél szinte delejes álomban álmodjuk meg alakjait,
+mihelyt beszélni halljuk őket. Dosztojevszkijnek nincs szüksége rá,
+hogy grafikusan rajzoljon, mert beszédének hipnozisában mi magunk
+leszünk látnokokká.</p>
+<p>Egy példát hozok fel: a «Félkegyelmű»-ben az öreg, patologikusan
+hazug tábornok Myskin herceggel sétál és elmeséli emlékeit.
+Hazudozik, mind mélyebben belecsúszik hazugságaiba és egészen
+belebonyolódik. Beszél, beszél, beszél. Oldalakon keresztül folynak
+hazugságai.</p>
+<p>Dosztojevszkij egy sorral sem írja le tartását, azonban
+beszédéből, botlásaiból, fennakadásaiból, ideges sietségéből
+kiérzem, mint megy Myskin mellett, mint bonyolódik bele beszédébe,
+látom, amint feltekint és a hercegre óvatos oldalpillantást
+<span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span> vet, hogy vajjon elhiszi-e; látom,
+amint megáll, remélve, hogy a herceg félbe fogja szakítani. Látom,
+amint izzadság gyöngyözik homlokán, látom, hogy eleinte lelkesült
+arca most görcsösen megvonaglik a félelemtől, látom, amint
+összekuporodik, mint egy kutya, amely fél a veréstől és aztán látom
+a herceget, aki átérzi és lefojtja a hazugnak minden erőfeszítését.
+Hol van ez megírva Dosztojevszkijben? Sehol! Egyetlen egy sorban
+sem! És mégis indulatos világossággal látom az arc minden egyes
+redőjét. Valahol a beszédben, a hangsúlyozásban, a szótagok
+elhelyezésében van a látnok csodaszere és a visszaadás művészete
+olyan mágikus, hogy még az elkerülhetetlen finomságvesztés dacára
+is, melyet a bármely idegen nyelvre fordítás okoz, ott remeg
+alakjainak egész lelke. Az ember egész karaktere Dosztojevszkijnél
+beszédének ritmusában van. És ez az összesűrítés lángeszű
+intuitiójának gyakran parányi kis részlettel, néha egy szótaggal
+sikerül. Mikor Karamasoff Fedor a Grusenkának írt levele borítékára
+a név mellé odaírja: «Kis báránykám!» akkor látni lehet a szenilis
+kéjenc arcát, rossz fogait, amelyeken át a nyál csurog mosolygásra
+rántott ajkaira és ha az «Emlékek a halottasházból» szadisztikus
+majorja a botbüntetésnél azt kiáltja: Üs-sed, Üs-sed! ebben a kis
+idézetben benne van egész jelleme, egy égő kép, a sóvárgás
+lihegése, a tétova szemek, a kivörösödött arc, a gonosz kéj
+hörgése. Dosztojevszkijnél ezek a kis realisztikus részletek,
+amelyek hegyes horgokként akaszkodnak be érzésünkbe és
+ellenállhatatlanul belerántanak az idegen élménybe, művészetének
+legválogatottabb eszközei <span class="pagenum"><a name="Page_161"
+id="Page_161">-161-</a></span> és egyben az intuitív realizmusnak a
+programmos naturalizmus feletti nagyszerű diadala. És
+Dosztojevszkij még nem is nagyon pazarolja ezeket a részleteket.
+Egyetlenegyet helyez oda, ahol mások százat használnak fel, de a
+legvégső igazságnak ezeket a kis, kegyetlen részleteit valami kéjes
+«raffinement»-nal tartogatja és a legmagasabb izgalmaknak éppen
+abban a pillanatában lep meg velük, amikor az ember legkevésbbé
+várja. A rajongás kelyhébe könyörtelen kézzel mindig beleönti a
+földi létnek egy epecsöppjét, mert valóság és igazság előtte
+egyértelmű az antiromantikussal és antiszentimentálissal.
+Dosztojevszkij és ezt nem szabad egy percig sem elfelejteni,
+ellentéteinek nemcsak foglya, hanem prédikátora is. Szenvedélye, a
+művészetben is, az élet két végét, a legkegyetlenebb,
+legmeztelenebb és legsárosabb valóságot, a legnemesebb,
+legfenségesebb álmokkal összepárosítani. Azt akarja, hogy minden
+földiben érezzük az istenit, a valóságban a képzeletet, a
+fenségesben a közönségest, a leszűrt lélekben a föld roszizű sóját
+és mindezt mindig egyszerre. Azt akarja, hogy meghasonlottan
+élvezzünk, amint ő maga is meghasonlottan érez, itt sem tűr
+összhangot, kiegyezést. Minden művében megvan ez a késéles
+széttagoltság, sátáni részletezéssel a legfinomabb pillanatokat
+szétbontja és az élet legszentebb dolgaiból is kivigyorog
+banalitása. Csak a «Félkegyelmű» tragédiájára emlékeztetek, hogy
+láthatóvá tegyem az ellentétek ily pillanatát. Rogosin meggyilkolja
+Natasát és most Myskint, a fivért keresi. Rátalál az utcán és
+kezével megérinti. Nem is kell, hogy egymáshoz szóljanak, mert a
+borzasztó sejtelem már mindent előre tud. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> Az
+utcán át bemennek a házba, ahol a meggyilkolt fekszik. Nagyságnak
+és ünnepélyességnek valami szörnyű előérzete támad fel az egyikben,
+megzendül a világ. Egy élet mindkét ellensége, érzésben testvérek,
+odalépnek a szobában a meggyilkolthoz. Natasa ott fekszik halottan.
+Érezzük, hogy ezek az emberek most a legvégsőt is meg fogják
+egymásnak mondani, amint szemben állanak az asszony hullájánál, aki
+összeveszítette őket. És aztán megindul a beszélgetés, – és a
+meztelen, brutális, izzón földi, ördögien szellemi tárgyilagosság
+arculüt minden égit. Arról beszélnek mint első, legfontosabbról:
+vajjon a hulla szagos lesz-e. És Rogosin csontvágó
+tárgyilagossággal beszéli el, hogy jó «amerikai viaszkosvásznat»
+vett és «négy kis üveg fertőtlenítő folyadékot» öntött rá.</p>
+<p>Ezek a részletek azok, amelyeket én Dosztojevszkijnél
+szadisztikusnak, sátáninak nevezek, mert itt a realizmus több, mint
+puszta technikai műfogás, mert metafizikai bosszú, titokzatos
+kéjnek kitörése, hatalmas, irónikus kiábrándítás. A «négy kis üveg»
+számszerűsége, «amerikai viaszkosvászon!» a részletek borzalmas
+pontossága nem más, mint a lelki harmónia szándékos feldúlása, az
+érzés egysége elleni irtózatos lázadás. Itt az igazság, önmagát
+túllépve, már kicsapongássá, vétekké és kínzássá válik és
+Dosztojevszkijt elviselhetetlenné tennék az érzések egéből a
+valóság piszkos kőbányáiba való e borzalmas lezuhanások, hogyha ily
+hatalmas ellentéteknek nem volna hasonló ellentét-párja, ha nem
+támadna fel nála valami rendkívüli lelki rajongás a durva való
+legmocskosabb szögletében is. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> Gondoljunk csak vissza
+Dosztojevszkij világára. Tisztán társadalmilag, az egész egy
+féreglyuk, az élet csatornájának széle, mindenütt a szegénység és
+nyomorúság legfojtóbb légkörében. Mert regényellenes és mert
+ellensége az érzés túltengésének, szándékos tudatossággal
+színhelyül mindig a banalitást választja. Csupa piszkos
+pincehelyiség, amely sörtől és pálinkától bűzlik, szűk, fojtó
+«koporsó» szobák, amelyeket csak fafalak választanak el egymástól,
+sohasem szalonok, hôtelek, paloták, irodák. És embereiben
+szándékosan nincs semmi különös «érdekfeszítő»; tüdővészes
+asszonyok, elzüllött diákok, semmittevők, tékozlók, naplopók, de
+sohasem társadalmi egyéniségek. Éppen ebbe a komor mindennapiságba
+állítja korának legnagyobb tragédiáit. Minden képzeletet
+felülmúlóan emelkedik ki a nyomorúságosból a fenséges. Semmi sem
+hat démonibban nála, mint a külső józanságnak és lelki mámornak, a
+földi szegénységnek és a jóság pazarlásának ez az ellentéte.
+Korcsmákban részeg emberek hirdetik a «harmadik birodalom»
+megjöttét és szentje, Aljósa, azalatt beszéli el a legszebb
+legendát, amíg egy utcaleány ül az ölében. Mulatókban és
+kártyabarlangokban bontakoznak ki a jóság és jelenések apostolai és
+Raskolnikoff legfenségesebb jelenete, ahol a gyilkos földreveti
+magát és az egész emberiség szenvedése előtt meghajtja a fejét, egy
+dadogó szabónál, Kapernaumovnál játszódik le, egy utcaleány szobája
+szegletében.</p>
+<p>Szenvedélyessége átdobogja az egész életet, meg nem szakított
+váltakozó áramban, forrón, vagy hidegen, hidegen vagy forrón, de
+sohasem <span class="pagenum"><a name="Page_164" id=
+"Page_164">-164-</a></span> langyosan, egészen az apokalipszis
+értelmében. Az ellentétek őrjöngésében a költő mindig
+szemtől-szembe állítja a fenségest a banálissal és a felizgatott
+érzéseket egyik nyugtalanságból a másikba kergeti. Dosztojevszkij
+regényeinél ezért soha nem jutunk pihenőre, sohasem ölel körül az
+olvasás szelid, muzikális ritmusa, sohasem hagy nyugodt lélekzetet
+vennünk, az olvasó mindig nyugtalanul rezzen fel, mintha elektromos
+ütések érnék és mindig izzóbb, égőbb, nyugtalanabb, kíváncsibb
+lapról-lapra. Amíg költői hatalmában vagyunk, hozzá hasonlókká
+válunk. Amint önmagában, az örökké dualistában, a kettéhasadás
+keresztfájára feszített emberben, mint alakjaiban, úgy az olvasóban
+is szétrobbantja Dosztojevszkij az érzés egységét.</p>
+<p>Előadásának örök sajátszerűsége ez, és lebecsülés volna oly
+ipari kifejezéssel illetni, mint «technika», mert ez a művészet
+közvetlenül Dosztojevszkij egyéniségéből ered, érzésének égő, ősi
+kettéhasadásából. Világa megnyilatkozó igazság és titok, egyben a
+valóságnak delejes álmú felismerése, tudomány és bűvészet. A
+legmegfoghatlanabb érthetővé válik és a megérthető megfoghatlanná;
+mert bár a problémák a lehetőségek legszélsőbb szélén tulhajolnak,
+sohasem zuhannak alá az alaktalanságba. Alakjainak látnoki és
+reális részletei hallatlan erővel markolnak bele a földi valóságba
+és sohasem siklanak át valami árnyékvilágba. Akit Dosztojevszkij
+lerajzol, annak lényét látnokilag, idegszálainak legvégsőbb
+összekuszáltságáig ismeri, álmainak tengerfenekéig nyúl le, elkapja
+szenvedélye lázát, átszűri ittasságát, a lelki élmény egy
+lélegzetvétele <span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
+"Page_165">-165-</a></span> sem vész el nála és egy gondolatot sem
+ugrik át. Művészetének foglya körül a lélektani láncot
+szemről-szemre kovácsolja. Nincsenek nála lélektani tévedések,
+nincs bonyodalom, amelyet látnoki értelme, távolba látó logikája át
+ne sugározna. Sohasem vét és nem hibázik a belső igazság ellen. A
+léleknek és a látomásnak mily beláthatlan, elpusztíthatlan remek
+palotáit építi fel! Petrovics Porfirnak és Raskolnikoffnak
+szóharca, a bűnök felépítése, a Karamasoffok logikai labirintja
+páratlan szellemi felépítmény, hibátlan, mint a mathematika és
+mégis mámorosító, mint a zene. A szellem legfensőbb erőit a lélek
+látnoki voltával új mély igazsággá egyesítik, mélyebbé, mint aminőt
+az emberiség valaha ismert.</p>
+<p>De mégis – erre a kérdésre felelnünk kell – miért hat az
+igazságának démoni tökéletessége dacára, Dosztojevszkij életműve,
+minden földi mű legföldibbje, földöntúlian reánk; világ ez, de
+mégsem mienk, hanem mellette, vagy felette való. Miért állunk benne
+legmélyebb érzésünkkel és miért vagyunk hozzá valahogy idegenek?
+Regényeiben miért ég valami mesterséges fény, miért
+hallucinációkkal és álmokkal teli? Miért érezzük ezt a legtúlzóbb
+realistát inkább alvajárónak, mint a valóság szobrászolójának?
+Miért nincs minden tűz, sőt túlfűtöttség dacára termékenyítő
+napsugár benne, hanem valami fájó, véres és vakító északi fény, az
+életnek ember valaha adta legigazabb ábrázolását miért nem érezzük
+mégsem úgy, mint a való életet? Mint saját életünket?</p>
+<p>Megpróbálok felelni reá. Dosztojevszkijnél a másokkal
+összehasonlítás legmagasabb mértéke <span class="pagenum"><a name=
+"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> is kicsi, csak a
+világirodalom legfenségesebbjeit, leghalhatatlanabbjait lehet
+hozzámérni. Én előttem a Karamasoffok tragédiája nem kisebb, mint
+az Oresteia bonyodalmai, Homér epikája, és Goethe műveinek fenséges
+körrajza. Mindezek a művek sokkal egyszerűbbek, szerényebbek,
+megismerésben kevésbbé gazdagok, és nem oly jövővel terhesek, mint
+a Dosztojevszkijé. De mégis valahogy szelidebbek és barátságosabbak
+lelkünkhöz, az érzés megoldását adják, míg Dosztojevszkij csak a
+megismerést adja. Azt hiszem, ennek a felszabadulásnak köszönik,
+hogy nem oly emberiek, nem csak emberiek. A ragyogó égnek, a
+világnak, mezőknek és réteknek lélegzete, az ég csillagtekintete,
+mint szent keret veszi őket körül, ahová az elijesztett érzés
+felszabadulva menekül, és fellélegzik. Homérban a csatáknak, az
+emberek legvéresebb mészárlásainak közepette pár sor leírás áll, és
+beszívjuk a tenger sós lehelletét, a véres szintér felett
+Görögország ezüstös fénye ragyog és érzésünk boldogan ösmer rá,
+hogy az emberek dübörgő küzdelme kis, semmis bolondság a dolgok
+örök voltával szemben. Fellélegzünk, meg vagyunk váltva az emberi
+bánattól. Faustnak is meg van a maga Husvétvasárnapja, amikor önnön
+kínja a szétdúlt természetbe lendül és ujjongását beledobja a
+világtavaszba. Mindezekben a művekben a természet megvált a földi
+világtól, az emberek világától. Dosztojevszkijnél azonban hiányzik
+a tájék, hiányzik a kiszabadulás. Az ő kozmosa nem a világ, hanem
+csak az Ember. Süket a muzsikához, vak a képekhez, nem érzi a
+tájékot, a természettel, művészettel <span class="pagenum"><a name=
+"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> szemben valami borzalmas
+közönbösséggel viseltetik: ez az ára kifürkészhetetlen,
+összehasonlíthatatlan emberismeretének. És minden Csak-Emberi az
+elégtelenség bánatát rejti magába. Az ő istene csak a lélekben
+lakik és nem a tárgyakban, hiányzik belőle a pantheizmusnak az a
+drága magva, amely a német és a görög műveket oly boldogítóvá és
+felszabadítóvá teszi. Dosztojevszkij művei szellőzetlen szobákban,
+sáros utcákon, füstös korcsmákban játszódnak le valahogy, fojtón
+emberi és nagyon is emberi levegő van bent, amelyen nem zúgat át
+megtisztítóan az égboltok szele és az évszakok rohanása. Próbáljunk
+csak visszaemlékezni hatalmas műveire: a «Raskolnikoff»-ra, a
+«Karamasoffra», a «Félkegyelmű»-re, vajjon melyik évszakban, melyik
+vidéken játszódnak le, nyáron, tavasszal, vagy ősszel? Talán meg is
+mondja valahol, de nem érzi az ember. Az ember belélegzi, érzi,
+kóstolja, de nem éli át. Valahol a szív legsötétebb kamrájában
+játszódnak le, amelyet a felismerés villámcsapásai cikázón
+világítanak meg, az agyvelő légüres üregében, csillagtalan,
+virágtalan, csend és hallgatás nélkül. Lelkeiknek égboltját
+elhomályosítja a nagyvárosok kéményfüstje. Hiányzanak nála az
+emberitől való megváltás nyugvópontjai, azok a lelki pihenők,
+amelyek az ember legértékesebbjei, melyek legboldogabbá teszik,
+mikor tekintete önmagáról és a szenvedéseiről az érzéketlen,
+szenvedélytelen világ felé fordul. És ez az árnyékszerű könyveiben:
+nyomornak és sötétségnek szürke faláról domborulnak alakjai, nem
+állnak szabadon és tisztán, való világban, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> hanem
+pusztán az érzés végtelenségében. Az ő köre a lélek világa és nem a
+természet az ő országa, hanem csak az Emberiség.</p>
+<p>De az ő emberisége, bármily csodálatosan valószerű minden egyes
+részlete, bármily hibátlan logikai szerkezete, összességében mégis
+bizonyos mértékben valószerűtlen: valami tapad hozzájuk az álmok
+alakjaiból, és lépésük úgy tűnik az ürben, mint az árnyékoké. Ezzel
+nem azt mondtam, hogy nem volnának valamiképpen valóságok. Sőt
+ellenkezőleg: túlságosan azok! Mert Dosztojevszkij pszichológiája
+hibátlan, de embereit nem plasztikusan, hanem valami fenséges
+távlatból nézi és érzi át, mert egyesegyedül lélekből és nem
+egyúttal testiségből formáltak. Dosztojevszkij embereit csak mozgó
+és ruhába öltöztetett érzéseknek ösmerjük, idegekből és lélekből
+való lényeknek, akiknél csaknem elfelejtjük, hogy vérük húson át
+folyik. Az ember valahogyan nem is testileg nyúl hozzájuk. Műveinek
+húszezer oldalán sehol sem olvassuk, hogy alakjainak valamelyike
+ülne, ennék, innék, mert mindig csak éreznek, beszélnek, vagy
+harcolnak. Nem is alszanak (hacsak tán nem nappali álmodozásban),
+nem nyugszanak, mindig lázasak, mindig gondolkodnak. Sohasem élnek
+élettanilag, mint a növények vagy állatok, mindig izgatottak,
+nyugtalanok, megfeszültek, és mindig ébren vannak. Ébren, sőt
+túléberen. Mindig lényüknek felfokozottságában. Mindegyik bírja
+Dostojevszkij lelki áttekintőképességét, valamennyien távolbalátók,
+telepátikusok, hallucinálók, mind jósok és lényüknek legbensőbb
+mélyéig át vannak itatva a lélektan tudományával. Emlékezzünk csak
+reá, <span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
+"Page_169">-169-</a></span> a közönséges, banális életben az
+emberek azért állanak egymással és a sorssal harcban, mert nem
+értik meg egymást, mert csak földi értelemmel bírnak. Shakespeare,
+az emberiség másik nagy lélekbuvára, tragédiái felét erre a velünk
+született tudatlanságra, erre a sötétségből való alapra építi,
+amely ember és ember között, mint valami vaksors, mint a
+megbotránkozás köve fekszik. Lear nem bízik a leányában, mert nem
+is sejti nemeslelkűségét, a szeretet nagyságát, amely elsáncolja
+magát a szemérmetesség mögé, Othello ismét Jágóra hallgat, mint
+besugóra, Caesar szereti Brutust, a gyilkosát, és valamennyien a
+földi világ valódi lényegének: a csalódásnak áldozatai.
+Shakespearenél éppen úgy, mint a való életben, a félreértés, a
+földi képességek elhatároltsága, teremtő tragikai erővé, minden
+összeütközés forrásává válik. Ám Dosztojevszkij mindentudó emberei
+nem ismerik a félreértést. Mindegyik mint egy próféta sejti meg a
+másikat, a legvégső határig maradéktalan megértik egymást, a
+szavakat szinte kiszívják a szájból, még mielőtt kimondták volna és
+az érzés méhéből előre kiveszik a gondolatokat. Megszimatolnak,
+megsejtenek egymásról mindent előre, sohasem csalatkoznak, sohasem
+csudálkoznak és titokzatos megérzésben mindegyik lelkét átfogja a
+másik gondolata. A nem ismert, a tudatalatti náluk túlfejlett,
+valamennyien próféták, táltosok és látók, akiket Dosztojevszkij
+lényének és tudásának misztikus átható képességével ruház fel. Hogy
+jobban megérttessem magam, egy példát választok: Philipovna Natasát
+Rogosin meggyilkolja. Már az első napon, amikor az asszony
+<span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> megpillantja, tudja és valahányszor az
+övé lesz, tudja, hogy meg fogja gyilkolni, elmenekül előle, mert
+tudja és visszatér hozzá, mert vágyódik elkerülhetetlen sorsa után.
+Már hónapokkal előbb ösmeri a kést is, amely majd szívét átszúrja.
+Rogosin is tudja, ő is ismeri a kést és éppen így Myskin. Ajkai
+reszketnek, ha egyszer véletlenül, beszédközben, Rogosin játszani
+kezd ezzel a késsel. És Karamasoff Fedor meggyilkolásánál
+hasonlóképpen mindenki tudja a leglehetetlenebbet. A staretz térdre
+hull, mert megérzi a bűnt, sőt a gúnyolódó Rakitin is meg tudja
+fejteni e jeleket. Aljosa megcsókolja atyja vállát, amikor búcsúzik
+tőle, érzése is sejti, hogy nem fogja többé viszontlátni. Ivan
+Tsermasnajába utazik, hogy ne legyen tanuja a gyilkosságnak. A
+piszkos Smerdjakoff mosolyogva előre megmondja neki. Mind, mind
+tudják azt a napot és órát és a helyet, valami prófétai ihlet
+túlzásában, amely valószínűtlennek látszik sokoldalúsága miatt.
+Valamennyien próféták, felismerők, mindent megértők.</p>
+<p>Ebben a lélektanban felismerhetjük, hogy a művész előtt minden
+igazságnak kétféle alakja van. Bár Dosztojevszkij az embert
+mélyebben ismeri, mint előtte bárki más, mégis Shakespeare túltesz
+rajta az emberiség ismeretében. Felismerte a lét vegyességét, a
+közönségest és közönyöst a nagyszerű mellé állította, ott, ahol
+Dosztojevszkij mindent a végtelenbe fokoz fel. Shakespeare a
+világot a testben ismerte fel, Dosztojevszkij a szellemben. Az ő
+világa talán a világ legtökéletesebb hallucinációja, a lélek mély
+és prófétai álma, álom, mely túlszárnyal a valóságon, realizmus,
+amely önmagán túl a fantasztikum világába ér. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> A
+realizmuson felülemelkedő Dosztojevszkij, minden határok áthágója,
+nem a valóságot rajzolja, mert a valóságot önönmagán túl
+felfokozta.</p>
+<p>A világot itt tehát belülről, egyedül a lélekből formálta
+művészetté, belülről kötötte meg és belülről oldotta meg. A
+művészet e legmélyebb és legemberibb fajának nincsenek ősei az
+irodalomban, sem Oroszországban, sehol a világon. Ennek az
+életműnek csak a messzeségben vannak testvérei. Kínlódása néha a
+görög tragédiákra emlékeztet, ez az emberfeletti kín az emberekben,
+akik a túlhatalmas sors karmai között vergődnek és talán
+Michel-Angelóra emlékeztet a léleknek misztikus, megkövesült,
+megoldhatatlan szomorúságával. Mégis Dosztojevszkijnek minden
+időkön át Rembrandt az igazi testvére. Mind a ketten kínlódás,
+nélkülözés, megvetésből álló életből származnak, a földi lét
+kitagadottjai, akiket a pénz vesszői korbácsoltak alá az emberi lét
+legmélyebb fenekéig. Mindketten ösmerik az ellentétek teremtő
+értelmét, a sötétség és világosság örök küzdelmét és tudják, hogy
+nincs mélyebb szépség a lélek szent szépségénél, amelyet a lét
+egyszerűségéből merítenek. Amint Dosztojevszkij szentjeit orosz
+parasztok, játékosok és gonosztevők közül választja, úgy alakítja
+Rembrandt bibliai képeit a kikötők utcáiról felszedett modellekből:
+mert mindkettő úgy látja, hogy az élet legalantabb formáiba valami
+titokzatos, új szépség van berejtve, mindkettő a nép söpredékében
+találja meg Krisztusát. Mindketten ismerik a földi erők, a fény és
+homály örökös játékát és ellenjátékát, amely az élőben és a
+lelkiben egyforma erővel uralkodik és itt is, ott is az élet
+legmélyebb <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span> sötétségéből veszik a sugárzást. Minél
+mélyebben tekint az ember Rembrandt képeinek, Dosztojevszkij
+könyveinek mélységébe, annál jobban látja a világi és szellemi
+formák végső titkának kiküzdését: az általános emberszeretetet. És
+ahol a lélek elsőbb csak árnybavesző alakokat, komor valóságot vél
+látni, mélyebbre pillantva felismeri megismerő gyönyörűséggel a
+kivívott világosságot, azt a szent sugárzást, amely, mint valami
+mártirkorona ül az élet legvégső dolgain.</p>
+<h3>Építészet és szenvedély.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Nem szeret az igazán, aki mértékkel szeret!»</p>
+<p class="right"><i>La Boetie.</i></p>
+</div>
+<p>«Mindent egész a szenvedélyességig űzöl», Philipovna Natasa e
+mondása Dosztojevszkij minden emberére ráillik, de valamennyi
+között Dosztojevszkijt találja legjobban szíven. Ez a hatalmas az
+életjelenségek elé csak szenvedéllyel tud lépni és azért
+legodaadóbb szerelmében legszenvedélyesebb: a művészetben.
+Természetes, hogy a teremtő folyamat, a művészi fáradozás nála nem
+rendszeresen felépítő, hidegen számító, mint egy épületnél.
+Dosztojevszkij lázban ír, lázban gondolkodik, lázban él. Keze alatt
+kettős veréssel ver a pulzusa, amint a szavakat, mint valami elomló
+kis gyöngyláncokat, végigpergeti a papiron (idegesen kurtított
+betűkkel ír, mint minden heves ember) és idegei szinte görcsösen
+vonaglanak. Az alkotás nála önkívület, kínzás, gyönyörűség,
+összeomlás, fájdalomig fokozott kéj, kéjig fokozott fájdalom,
+örökös feszültség, túlhatalmas életének örökké ismétlődő vulkánikus
+kitörése. <span class="pagenum"><a name="Page_173" id=
+"Page_173">-173-</a></span> «Könnyek között» írta a 22 éves
+Dosztojevszkij első regényét, a «Szegény emberek»-et és azóta
+minden műve válság, betegség. «Idegesen, kínok és gondok közt
+dolgozom. Hogyha megerőltetve dolgozom, fizikailag is beteg vagyok»
+és tényleg az epilepsia, titokzatos betegsége, lázas, gyulladt
+ritmussal, sötét, tompa gátlással nyomul be művének legfinomabb
+remegésébe is. De Dosztojevszkij mindig lényének teljességével,
+hisztérikus dühvel alkot. Még művének legkisebb, látszólag közönbös
+része, mint például hirlapi cikkei is, szenvedélyének tüzes
+tégelyében olvadtak meg és ömlöttek formába. Sohasem alkot költői
+erejének csak levált, szabadonható részével, könnyen, mintegy
+csuklóból, a technika játékos könnyűségével, hanem a történésbe
+mindig egész fizikai izgalmát beledobja és alakjaival élete
+legvégső idegéig szenved és együttérez. Minden műve őrült
+viharverésben, mintegy robbanólag árad szörnyű légnyomáson át.
+Dosztojevszkij nem tud benső részvét nélkül alkotni s reá is illik
+az ismert mondás Stendhalról: «Lorsqu’il n’avait pas d’émotion, il
+était sans esprit!» Hogyha Dosztojevszkij nem volt szenvedélyes,
+akkor nem volt költő.</p>
+<p>De a szenvedély épp oly bomlasztó elemmé válik a művészetben,
+amennyire alkotni képes. Az erők káoszát teremti, amelyből a tiszta
+szellem váltja csak ki az örök formákat. Minden művészetnek
+szüksége van a nyugtalanságra, mint az alkotóerő ösztönzőjére, de
+épp annyira van szüksége fölényesen megfontolt nyugalomra, amikor a
+tökéletességet mérlegeli. Dosztojevszkijnek hatalmas, a valóságot
+mintegy gyémántként átfúró szelleme ismeri azt a márványszerű,
+acélos <span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
+"Page_174">-174-</a></span> hidegséget, amely körüllebegi a nagy
+műalkotásokat. Szereti, isteníti a nagy építészeti formákat, a
+pompás méreteket, terveket készít a világ fenséges rendjéről, de az
+alapzatot újra és újra elönti szenvedélyes érzése. Az örök
+kettősség szív és lélek között, művébe is behatol és itt mint a
+művészi formák és szenvedély ellentéte mutatkozik. Hiába próbál
+Dosztojevszkij, mint művész, tárgyilagosan alkotni, kívülmaradni,
+csak elbeszélni és formálni, epikusnak lenni, az események
+elbeszélője, az érzések analitikusa lenni. Ellenállhatatlanul
+ragadja magával szenvedélye, szenvedésben és együttérzésben mindig
+be, a saját világába. Dosztojevszkijnek legtökéletesebb műveiben is
+van valami a kezdet zűrzavarából, sohasem éri el a harmóniát.
+(«Gyűlölöm a harmóniát» – így kiált fel Karamasoff Iván,
+Dosztojevszkij legtitkosabb gondolatainak elárulója.) Itt sincs
+béke forma és akarat között, nincs kiegyezés, hanem örökös belső és
+külső harc Óh, lényének örök kettőssége, amely minden formán
+áthatol, a hideg kéregtől egész az izzó magig! Lényének örökös
+dualizmusa az epikus műben felépítés és szenvedély közti harcot
+jelenti.</p>
+<p>Sohasem éri el Dosztojevszkij regényeiben azt, amit a szakember
+«epikus előadásnak» nevez, a nagy titkot, mozgalmas eseményeket
+nyugodt ábrázolásban megkötni, amit Homértől Kellerig és Tolsztojig
+az ősök végtelen sorozata mesterről mesterre örökölt át.
+Szenvedélyesen formálja világát és csak szenvedélyesen, izgalmi
+állapotban élvezhetők. Könyveiben sohasem érezzük az otthonosságnak
+azt a szelid, elringató ritmusos érzését, sohasem érezzük magunkat
+az <span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
+"Page_175">-175-</a></span> eseményeken kívül és biztonságban, mint
+valami biztos parton, ahol a viharzó tenger örvénylését és
+zűrzavarát, mint valami színjátékot figyeljük. Az ember nála mindig
+fel van kavarva, tragédiába bonyolítva. Vérünkben úgy érezzük
+alakjainak válságát, mint egy betegséget, és felkorbácsolt
+érzésünkben úgy égnek a problémák, mint valami gyulladás. Összes
+érzékeinkkel együtt belemárt izzó légkörébe, odalök a lélek
+örvényének szélére, ahol lihegve, szédülő érzéssel, elfuló
+lélegzettel állunk meg. És csak amikor érverésünk is olyan, mint az
+övé, amikor mi is áldozatai lettünk démoni szenvedélyének, akkor
+uraljuk mi a művet és akkor ural egészen bennünket. Dosztojevszkij
+azt szereti, ha regényeit felfokozott, felizgatott emberek élvezik,
+épp olyanok, aminőket hőseiül választ. A kölcsönkönyvtárak
+fogyasztói, az olvasás kényelmes asztfaltbetyárai, a kitaposott
+problémák járdáján sétálók, le kell mondjanak róla és ő is lemond
+róluk. Csak az izzó ember, a szenvedélyre gyulladt, az érzésben
+lángoló talál utat igazi szférájába.</p>
+<p>Nem lehet eltagadni, eltitkolni, sem kiszépíteni:
+Dosztojevszkijnek viszonya az olvasóhoz nem barátságos, nem
+kellemes, hanem veszedelmes, kegyetlen, kéjes ösztönök ellentétével
+van teli. Valami oly szenvedélyes viszony ez, mint férfi és asszony
+közt, nem mint más költőknél, a barátságnak és bizalomnak viszonya.
+Kortársai: Dickens, Keller Gottfried szelid rábeszéléssel, muzsikás
+csalogatással hivogatják olvasóikat világukba, barátságosan
+beszélgetve vonják be a történésbe, csak kíváncsiságát,
+képzelőtehetségét izgatják, nem pedig, mint Dosztojevszkij egész
+<span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> felviharzó szívünket. Ő, a
+szenvedélyes, egészen magáénak akar bennünket, nemcsak a
+kíváncsiságunkat, érdeklődésünket, hanem egész lelkünket és egész
+testi életünket kívánja. A belső légkört először villamossággal
+tölti meg, és raffináltan fokozza érzékenységünket. Mintha
+hipnotizálva volnánk, szenvedélyes akaratának hatása alatt
+elveszítjük akaratunkat: Mint a varázsló tompa mormolása,
+értelmünket végtelen és értelemnélküli hosszas beszélgetésekkel
+fogja körül és titkokkal és célzásokkal izgatja fel részvétünket,
+egészen mélyen bent. Nem tűri, hogy korán odaadjuk magunkat, az
+előkészületek gyötrelmét fokozza kéjes hozzáértéssel, az emberben
+lassan forrni kezd a nyugtalanság, de mindig halogatja, új alakok
+előtérbe állításával, új képek lepergetésével az eseményekbe való
+betekintést. Mindenttudó, kéjes erotikus, aki ördögi akaraterővel
+tartja vissza a saját és a mi odaadásunkat, és ezzel a belső
+nyomást, a légkör izgatottságát a végtelenségig fokozza. Fejünk
+felett sorstól terhesen érezzük a tragikum felhőtáborát (milyen
+soká tart Raskolnikoffban, míg megtudjuk, hogy mindezek az
+érthetetlen lelkiállapotok gyilkossághoz való előkészületek és
+idegeinkben mégis valami borzalmast érzünk előre!), a lélek
+égboltján borzongó sejtések villámlanak. De Dosztojevszkij érzéki
+kéjessége megmámorosodik a halogatás raffinementjában és az érzések
+bőrét kis célzások tűszurásaival bizseregteti. Sátáni
+vontatottsággal állít nagy jelenetei elé misztikus és
+démoni-unalmas, hosszú fejezeteket, míg az idegemberben (más úgy
+sem ért az ilyen dolgokhoz) lelki lázat, fizikai kínt teremt. Az
+<span class="pagenum"><a name="Page_177" id=
+"Page_177">-177-</a></span> ellentétek e fanatikusa a feszültség
+gyönyörérzetét is egész a fájdalomig hajtja és csak amikor már forr
+az érzés a szív túlfűtött kazánjában és a falak már majd
+szétpattannak, akkor üt egyet a kalapáccsal szívünkre és akkor
+cikázik el a fenséges pillanatok egyike, hol művének égboltjáról,
+mint az istennyila sujt le szívünk mélyébe a megváltás. Csak amikor
+a feszültség már elviselhetetlenné vált, akkor szakítja szét
+Dosztojevszkij az epikus titkot és oldja fel a szétpattant érzést
+puha, áramló, könnyektől nedves érzékenységgé.</p>
+<p>Így fogja körül Dosztojevszkij ellenségesen, kéjesen,
+raffináltan, szenvedélyesen olvasóját. Nem birkózva gyűri le őket,
+hanem mint a gyilkos, aki órák és órákon át kering áldozata körül s
+azután egy éles pillanattal átüti a szívet. Oly szenvedélyes önnön
+lázongásában, hogy az ember kételkedik, vajjon lehet-e őt
+egyáltalán epikusnak nevezni. Technikája robbantó, nem ás
+lapátról-lapátra, kubikosként utat műveibe, hanem belülről, a
+legutolsó atómig megfeszült erővel robbantja fel a világot és a
+megváltott szívet. Előkészületei egészen földalattiak és úgy hatnak
+az olvasóra, mint összeesküvés, mint villámgyors meglepetés.
+Sohasem tudjuk, bár érezzük, hogy katasztrófa elé megyünk, hogy
+mely emberekbe ássa be tárnáinak aknajáratait, honnan és mely
+órában következik be a borzalmas kitörés. Mindegyiktől akna vezet a
+történet központjáig és minden egyes ember a szenvedély
+gyujtóanyagával van megtöltve. Hogy ki fogja a gyujtózsinórt
+meggyujtani (például, hogy ki fogja az azonos egy gondolattól
+megmérgezettek közül <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span> Karamasoff Fedort megölni), hallatlan
+művészettel el van rejtve egészen az utolsó pillanatig, mert
+Dosztojevszkij, aki mindent sejtetni enged, nem árul el semmit
+titkából. Az ember csak érzi, hogy a sors, mint valami vakondok
+ássa alá az élet felületét, ássa be keményen egészen szívünk alá az
+aknát és az ember a végtelen feszültségben ellankad, emészti magát,
+a perc azon kis részéig, amely aztán, mint valami villám hasítja át
+a nyomasztó levegőt.</p>
+<p>Dosztojevszkijnek, az epikusnak ezekre a kis percekre, a
+helyzetek hallatlan összpontosítására, a leírás eddig nem ismert
+súlyára és szélességére van szüksége. Ilyen intenzitást, ilyen
+összpontosítást csak monumentális művészet érhet el, csak ősvilági
+nagyságú és mitikus lendületű művészet. Itt a terjedelmesség nem
+szószátyárság, hanem architektura: amint a piramisok csucsainak
+óriási alapokra, Dosztojevszkij csúcsos magasságú jeleneteinek
+regényei hatalmas méreteire van szüksége. És valóban, mint
+hazájának nagy folyói: a Volga és a Dnyeper, úgy folynak az ő
+regényei is tova. Valamennyiükben van valami folyamszerű és az élet
+hatalmas sokasága lassan hullámozva gördül tova. Ezer és ezer
+oldalon keresztül, néha a művészi alkotás partjait átlépve a
+politikának sok görgetegét és a vitának sok kavicsát ragadják
+magukkal. Gyakran, ahol az inspiráció kihagy, széles, homokos
+helyeket találunk. Már-már úgy látszik, hogy kiapad. Az események
+rohama akadozva és fáradságosan préseli át magát kanyarodókon és
+zavarokon, az áramlás órákra megáll a dialógusok fövénybuckáin,
+<span class="pagenum"><a name="Page_179" id=
+"Page_179">-179-</a></span> míg ismét megtalálja mélységét és
+szenvedélyének lendületét.</p>
+<p>De aztán a tenger, a végtelenség közelében hirtelen elérjük a
+rohanó folyam hallatlan helyeit, ahol a széles elbeszélés forgóvá
+szorul, ahol a lapok szinte röpülnek, az iram aggasztó és az
+elkapott lélek az érzés örvényébe zuhan alá. Már érezzük a közeli
+mélységet, már mennydörög a vízesés, az egész széles, súlyos tömeg
+hirtelen tajtékzó sebességgé válik és amint vízesés mágneses
+erejétől vonzott elbeszélés habtorlata a katarzis felé áramlik, úgy
+száguldunk át mi is önkéntelenül gyorsabban ezeken az oldalakon és
+aztán mintegy szétzúzott érzéssel belerohanunk hirtelen az
+események szakadékába.</p>
+<p>És ez az érzés, ahol az élet óriási összege egy számmá sűrül
+össze, a legvégső összpontosításnak ez az érzése, amely egyszerre
+kínzó és szédítő és amelyet ő maga egyszer «toronyérzésnek»
+nevezett, ez az isteni őrület, amely önnön mélységei felé hajol,
+hogy a halálos lezuhanás üdvösségét megsejtve érezze, ez a
+legvégsőbb érzés, amelyben az ember egész életével a halált is
+megérzi, ezek egyben Dosztojevszkij nagy regénypiramisainak
+láthatatlan csúcsai. Mintha minden regényét talán ezért, a fehéren
+izzó érzés e pillanataiért írta volna. Dosztojevszkij húsz vagy
+harminc ilyen nagyszerű helyzetet teremtett és valamennyien a
+szenvedélyes összepréselés oly páratlan vehemenciájával bírnak,
+hogy nemcsak első olvasásra, amikor az ember szinte védtelenül ki
+van nekik szolgáltatva, hanem negyedszerre és ötödszörre is, mint
+valami tüzes nyíl ütnek át a szívünkön. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> Az
+ilyen pillanatokban az egész könyv összes alakjai összegyülnek
+egyszerre egy szobába, valamennyien akaratuknak legvégső
+feszültségében. Minden utca, minden folyó, minden erő
+boszorkányosan egybefut és egyetlen gesztusban, egyetlen
+mozdulatban, egyetlen szóban oldódik fel. Csak a «Démonok» azon
+jelenetére emlékeztetek, ahol Satov arculütése «száraz csapásával»
+szétszakítja a titkok pókhálóját, vagy ahol a «Félkegyelmű»-ben
+Natasa a százezer rubelt tűzbe dobja, vagy a «Raskolnikoff» és a
+«Karamasoff» vallomási jelenete. Művészetének e legmagasabb, már
+nem is anyagszerű, hanem egészen elementáris erővel ható
+pillanataiban a szenvedély és architektura maradéktalanul párosul.
+Dosztojevszkij csak az extázisban egységes ember és csak ezekben a
+kurta pillanatokban tökéletes művész. De ezek a jelenetek tisztán
+művészi szempontból a művészetnek az ember feletti páratlan
+diadalai, mert csak visszalapozva vesszük észre, hogy milyen
+zseniális kiszámítottsággal vezetnek fel a lépcsők ehhez a
+magaslathoz, hogy mily tudatos elosztással egészítik ki egymást
+mágikusan emberek és körülmények, hogy a hatalmas ezer számjegyű és
+összefont egyenlet mint oszlik fel hirtelen a legkisebb számban, az
+érzés végső maradéknélküli egységében: az önkívületben.
+Dosztojevszkijnek ez a legnagyobb művészi titka, hogy minden
+regényét ilyen csúcsokig építi fel, amelyekben az érzés egész
+villamos atmoszférája összegyül és amelyek a sors villámát hibátlan
+biztonsággal fogják fel.</p>
+<p>Rámutassunk-e még külön ez egyedülálló művészi forma eredetére,
+amelynek Dosztojevszkij <span class="pagenum"><a name="Page_181"
+id="Page_181">-181-</a></span> első ura és amellyel hasonló
+mértékben talán sohasem fog bírni művész? Megmondjuk-e még, hogy az
+összes életerőknek egyetlen pillanatban való ilyen felcikázása nem
+más, mint saját életének és démoni betegségének kézzelfogható,
+művészetté vált formája? Sohasem volt még oly gyümölcshozó művész
+szenvedése, mint az epilepsziának ez a művészivé átváltoztatása,
+mert soha Dosztojevszkij előtt nem tudta művészet az idő és tér ily
+legkisebb egységébe az élet teljességének hasonló töményített
+voltát beleszorítani. Ő, aki ott állott a Szemenovszkij-téren,
+bekötött szemmel és két perc alatt egész elmult életét mégegyszer
+átélte és aki minden epileptikus rohamnál a tántorgó szédület és a
+székről a földre való kemény lezuhanás között, mint egy látomást,
+világokat szállt át, csak ő tudta elérni azt a művészetet, hogy
+dióhéjnyi időbe az események egész kosmosát ágyazza be. Csak ő
+tudta ilyen robbanó pillanatok valószerűtlenségéből a démoni
+valóságot kikényszeríteni, hogy ezt a tér és időt átívelő
+képességét alig vesszük észre. Művei a tömörítésnek valóságos
+csodái. Csak egy példát említek: Olvassuk el a «Félkegyelmű» első
+kötetét, amely több ötszáz oldalnál. A sors forgószele kavarog,
+lelkek káoszán röpülünk át, sokszámú embert elevenít meg belűlről.
+Utcákon át vándorlunk velük, házakban ülünk és egyszerre, ha az
+ember véletlen rágondol, akkor fedezi fel, hogy az eseményeknek ez
+az egész óriási tömege alig 12 órai időtartam alatt folyt le,
+reggeltől éjfélig. A «Karamasoff»-oknak fantasztikus világa éppen
+így mindössze néhány napba, Raskolnikoffé egy hétbe van
+összemarkolva, a tömörítés oly mesterművei, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> aminőt
+epikus még soha és az élet maga is csak a legritkább pillanatokban
+ért el. Talán csak Ödipusz antik tragédiája, amely déltől estig
+való szűk időközben perget le egy egész életet és mult generációk
+életét, ismeri a magaslatról a mélységbe, a mélységről a magaslatba
+való őrült rohanást, a sors könyörtelen felhőszakadását, de egyben
+a lelki zivatarok tisztító erejét is. Semmiféle epikus művel nem
+hasonlítható össze ez a művészet és ezért hat Dosztojevszkij a
+legnagyszerűbb pillanatokban, mint drámaíró és regényei úgy hatnak,
+mint beburkolt átalakított drámák. Végső fokon a Karamasoffok
+lelkek a görög tragédiák lelkéből és Shakespeare húsából és véréből
+valók. Bennük meztelen, védtelen és kicsinyen áll az óriási ember a
+sors tragikus égboltja alatt.</p>
+<p>És különös, a lezuhanások legszenvedélyesebb pillanataiban
+Dosztojevszkij regényei hirtelen elveszítik elbeszélő jellegüket
+is. Az érzések forróságában leolvad a vékony epikus héj és
+elpárolog. Nem marad más, csak a sápadt, fehéren izzó párbeszéd.
+Dosztojevszkij regényeiben a nagy jelenetek csupasz, drámai
+párbeszédek. Átültethetjük őket a színpadra, a nélkül, hogy egy
+szót hozzá kellene fűzni, vagy elhagyni, úgy ki van faragva minden
+egyes figura, a nagy regényeknek szélesen áramló tartalma bennük
+oly annyira drámai jelenetekké sűrül össze. Dosztojevszkij tragikai
+megérzése, amely mindig valami végleges, valami hatalmas feszültség
+felé, villámszerű kirobbanásig szorítja, epikai remekműveit e
+magaslati ponton szinte maradéktalanul drámaivá formálja át.</p>
+<p>Azt, ami e jelenetekben drámailag, sőt színházi <span class=
+"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> erővel
+hat, természetesen mindjárt felismerték a gyorskezű színházi
+mesteremberek és boulevard-drámaírók még a filológusok előtt és
+gyorsan összeácsoltak néhány robusztus színdarabot a
+«Raskolnikoff»-ból, a «Félkegyelmű»-ből és a «Karamasoff»-ból.
+Azonban itt látszott meg, mily siralmasan hajótörést szenved minden
+kísérlet, mely Dosztojevszkij alakjait kívülről, testileg,
+sorsukban akarja megfogni, mennyire nem lehet őket légkörükből,
+lelki világukból kiemelni és ritmikus ingerlékenységük viharos
+atmoszférájától elválasztani. Dramatizáltan ezek az alakok oly
+meztelenül és élettelenül hatnak, mintha lehántott fatörzsek
+volnának az eleven, suttogó, zúgó fakorona-eredetijükhöz
+hasonlítva, amely az égig ér és mégis ezer titkos idegszállal az
+epikai talajban gyökerezik. Az érrendszer, amely könyvei száz és
+száz lapjára ágazik el, sötétségből, célzásokból és sejtelmekből
+szívja legerősebb képalkotó erejét. Dosztojevszkij pszichológiája
+nem éles lámpafényre való és kineveti «átdolgozóit» és
+kivonatolóit. Mert ebben az epikai alvilágban titokzatos lelki
+kapcsolatok, földalatti áramlatok és árnyalatok vannak. Hőse nem
+látható mozdulatokból, hanem ezer és ezer kis látható célzásból
+alakul és formálódik és az irodalom nem ismer pókhálószerűen
+finomabbat, mint ezt a lelki hálózatot. Hogy az ember érezze az
+elbeszélésnek subkután, mintegy a bőr alatt folyó folyamatosságát,
+próbáljunk meg egy Dosztojevszkij regényt rövidített francia
+kiadásban olvasni. Látszólag semmisem hiányzik belőle: az események
+filmje gyorsabban gördül le, sőt az alakok még mozgékonyabbak,
+zártabbak, szenvedélyesebbek. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> De mégis valahogy
+szegényesebbek, hiányzik lelkükből a csodálatosan irizáló fény,
+légkörükből a szikrázó villamosság, a tikkasztó feszültség, amely a
+kirobbanást oly borzalmassá és mégis oly jólesővé teszi. Valami
+szét van törve bennük, amelyet nem lehet pótolni, a bűvös kör
+megszakadt. És éppen ezekből a megrövidítési és dramatizálási
+kísérletekből lehet legjobban megismerni Dosztojevszkij széles
+stílusának értelmét, látszólagos bőbeszédűségének célszerűségét.
+Mert a kis, elfutó, alkalmi célzások, amelyek egészen véletlennek
+és feleslegesnek tűnnek fel, száz és száz oldallal később feleletre
+találnak. Az elbeszélés felülete alatt rejtett villanyvezetékek
+szaladnak, amelyek híreket visznek és titokzatos jeleket cserélnek.
+Van nála lelki titkosírás, egészen parányi testi és lelki jelek,
+amelyek értelmét csak a második, harmadik olvasás mutatja meg.
+Nincs még epikus, aki a történés csontváza, a dialógok bőre alatt
+az elbeszélésnek ilyen idegekkel átszőtt, az eseményeknek ily
+földalatti láncolatával bírna. És mégis alig lehet rendszernek
+nevezni: mert ezt a lélektani folyamatot magának az embernek
+látszólagos önkényűségével és mégis titokzatos rendszerességével
+lehet csak összehasonlítani. Míg a többi epikus művészek, különösen
+Goethe, inkább a természetet igyekeznek utánozni, mint az embert és
+a történést úgy élveztetik velünk szervesen, mint egy növényt,
+felfestve, mint egy tájat, Dosztojevszkij regényeit úgy éljük át,
+mint egy különösen mély és szenvedélyes emberrel való találkozást.
+Dosztojevszkij remekművei örökkévalóan őseredeti, kettéhasadt,
+tudatos, izgatottan-szenvedélyes ideglények, mindig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> csak
+megerjedt hús és agy, sohasem acélos anyag, tisztán kiizzott elem.
+Kiszámíthatlan és kifürkészhetlen, amilyen kifürkészhetlen a lélek
+a test határán belől és a művészet formáin belől nincs párja.</p>
+<p>Összehasonlíthatlan: művészetének csodálatossága, lélektanának
+mesteri volta; túl van minden mértéken és minél mélyebben hatolunk
+be művébe, annál valószínűtlenebbnek és hatalmasabbnak tűnik fel
+nagysága. Ezzel távolról sem akarjuk azt mondani, hogy ezek a
+regények mind tökéletes mesterművek, sőt sokkal kevésbbé azok, mint
+más szegényesebb művek, amelyek szűkebb kört fognak be és
+kevesebbel is megelégszenek. A mértéknélküli elérheti az
+örökkévalót, de nem tudja utánozni. Hallatlan építő munkájának sok
+részét elmosta a szenvedély, sok hatalmas koncepciót tönkretett a
+türelmetlenség. Ám Dosztojevszkijnek ez a türelmetlensége művészete
+tragédiájától visszavezet élete tragédiájához, mely éppúgy, mint
+Balzacnál, külső sors és nem belső könnyelműség, mert az élet
+ösztökélte és túlságosan hajszolta ahhoz, hogy műveit tökéletesre
+alkothatta volna. Ne felejtsük el, hogy keletkeztek ezek a művek!
+Az egész regényt már előre eladta Dosztojevszkij, amikor még csak
+az első fejezeteknél tartott, és minden munkája előlegről új
+előlegre való hajtóvadászat. «Mint egy vén postagebe» úgy dolgozik,
+az egész világ szökevénye, gyakran hiányzik ideje és nyugalma
+ahhoz, hogy az utolsó simítást elvégezze és ezt tudja ő, minden
+ember közt a legtudóbb és mint egy vétket, úgy érzi. «Látná csak
+ön, mily állapotban dolgozom! Makulátlan mesterművet követel
+<span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
+"Page_186">-186-</a></span> tőlem, de a legkeserűbb,
+legnyomorultabb szükség gyorsasága kényszerít» – így kiált fel
+elkeseredetten. Megátkozza Tolsztojt és Turgenyevet, akik
+kényelmesen, birtokukon ülve kerekítik és rendezgethetik a sorokat
+és akiktől különben semmitsem irigyel, mint ember. Nem fél a
+szegénységtől, de a művész, akit a munka proletárjává
+alacsonyítottak, művészi volta fékezhetetlen vágyódásából fellázad
+a «földbirtokos-irodalom» ellen, mert szeretne egyszer végre
+nyugodtan, tökéletest alkotni. Műveinek minden hibáját ismeri és
+tudja, hogy amint epilepsziás rohama után enged a feszültség, a
+remekmű megfeszült burkolata elveszti áthatlanságát és közönyös
+dolgok is beleömlenek. Sokszor barátainak vagy feleségének kell őt
+figyelmeztetni, amikor a kéziratot felolvassa, egy-egy durva
+feledékenységre, melyet rohamtól elhomályosult elméjével elkövet.
+Ez a proletár, a munka napszámosa, az előlegek rabszolgája, aki
+legszörnyűbb nyomorúsága idején egymásután három gigászi regényt
+ír, bensőleg a legtudatosabb artista. Fanatikusan szereti az
+aranyműves munkát, a tökéletesítés filigránkodását. A szükség
+korbácsa alatt is órák hosszát ötvöz és mintáz egyes oldalakat és
+bár felesége éhezik és a szülésznőt még nem fizették ki, kétszer
+megsemmisíti a «Félkegyelmű» kéziratát. A tökéleteshez való akarata
+végtelen, de nyomorúsága is végtelen. Lelkéért ismét a két
+legerőszakosabb hatalom küzd, a külső és a belső kényszer. Mint
+művész is a kettősség nagy kettéhasítottja marad. Amint benne az
+ember harmónia és nyugalom után, úgy szomjazik benne a művész
+örökösen tökéletesség után. És amint ott, itt is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span>
+szétzúzott karokkal feszül rá sorsának keresztjére.</p>
+<p>A művészet tehát, az egyedül-egyetlen, még az sem megváltás a
+kettéhasadás e felfeszítettjének, még az is kín, nyugtalanság,
+rohanás és menekülés, a hontalannak még az sem otthona. És a
+szenvedély, amely alkotásra űzi, a tökéletességen túlhajszolja. Itt
+is a tökéletességen túl kergeti az örökké elérhetetlen felé, nem
+teljesen felépített csonka tornyokkal (mert úgy a Karamasoff, mint
+a Raskolnikoff egy soha meg nem írt befejező részt igér) magasulnak
+regényei palotái, a vallás égboltjára, az örök kérdések
+felhőzetébe. Ne nevezzük regényeknek többé és ne epikai mértékkel
+értékeljük őket: hiszen már rég nem pusztán irodalom ez, hanem
+valami új, titkos kezdet, új emberről való mitosznak prófétai
+előhangja, nyitánya és jóslata. Bármennyire is szereti
+Dosztojevszkij a művészetet, még mindig nem ez a legvégsőbb számára
+és mint minden fenséges orosz, ő is csak úgy tekinti a művészetét,
+mint az embernek Istenhez, a megismerés felé vezető hídját.
+Emlékezzünk csak: Gogoly a «Holt lelkek» után ott hagyja az
+irodalmat és misztikus lesz, az új Oroszország titokzatos hírnöke.
+Tolsztoj 60 éves korában elátkozza saját és más művészetét és a
+jóságnak és igazságnak evangélistája lesz. Gorkij lemond a
+dicsőségről és forradalmat hirdet. Dosztojevszkij végórájáig nem
+ejtette el a tollat, de amit alkotott, már régtől fogva nem földi,
+szűk értelemben vett remekmű, hanem a harmadik birodalom
+evangéliuma, az új orosz világ valamilyen mitosza, apokaliptikus,
+sötét és rejtélyes jóslat. Ennek az örökké elégedetlennek a
+<span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
+"Page_188">-188-</a></span> művészet csak kezdet s befejezése a
+végtelenbe ér. Csak lépcső volt számára és nem maga a templom.
+Műveinek tökéletességében van valami nagyszerű, amit nem lehet
+szavakba foglalni és éppen ezért, mert ezt a legvégsőt csak sejteni
+lehet bennük és nincs mulandó formába öntve, utakká lettek, melyek
+az emberiség és az emberek tökéletesbüléséhez visznek…</p>
+<h3>A határok átlépője.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Dass du nicht enden kannst, das macht dich gross.»</p>
+<p class="right"><i>Goethe.</i></p>
+</div>
+<p>A tradició a multak határköve a jelen körül: aki a jövendőbe
+akar eljutni, kell hogy átlépjen rajtuk. Mert a természet nem ismer
+megállást a megismerésben. Látszólag rendet követel, de mégis csak
+azt szereti, aki új rend kedvéért széttöri a határokat. Egyes
+emberekből önnön erejének túlságával azokat a hódítókat teremti ki
+magának, akik a lélek megszokott tájairól az ismeretlenség sötét
+óceánjaira hajóznak, a szív új világrészeibe, a lélek új
+szférájába. E vakmerő határátlépők nélkül az emberiség önmaga
+foglya volna és a fejlődése körfutás. E nagy hírnökök nélkül,
+akikben a természet mintegy önmagát küldi előre, nem volna
+nemzedék, amely útját ismerné. A nagy álmodók nélkül az emberiség
+nem ismerné fel legmélyebb értelmét. A világot nem a nyugodt
+felfedezők, az otthon földrajztudósai tették tágassá, hanem a
+desperádók, akik ismeretlen tengereken át új Indiákba utaztak; nem
+a pszichológusok, a tudósok ismerték fel a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> modern
+lélek egész mélységét, hanem a költők közt a mértéktelenek, a
+határok átlépői.</p>
+<p>Dosztojevszkij napjaink irodalmának nagy határátlépői között a
+legnagyobb volt és senkisem fedezett fel a lélekben annyi új
+világrészt, mint ez a háborgó, ez a mértéktelen, akinek, saját
+bevallása szerint: «A megmérhetetlen és a végtelen oly szükséges
+volt, mint maga a föld!» Sohasem állott meg, «mindenütt átléptem én
+a határokat» – írta büszkén és önvádlóan egy levelében –
+«mindenütt». És csaknem lehetetlen valamennyi tettét felsorolni, a
+gondolat jeges gerincén való vándorlásait, a tudatalatti
+legrejtettebb forrásáig való leszállását és az önmegismerés szédítő
+csúcsaihoz való, csaknem holdkóros feljutást. Ahol nem volt járt
+út, azt járta be és ott élt legszívesebben, ahol labirint és
+zűrzavar volt. Soha azelőtt az emberiség nem ismerte fel ily mélyen
+lelki lényének szerkezetét és rejtélyét; tisztábban látott,
+tudatosabb lett és egyben érzésben titokzatosabb és istenibb.
+Nélküle, minden mérték nagy áthágója nélkül, az emberiség kevésbé
+ismerné veleszületett titkát és műveinek csúcsairól messzebbre
+pillanthatunk be a jövendőbe, mint valaha!</p>
+<p>Az első határ, amelyet Dosztojevszkij átlépett, az első
+messzeség, amelyet előttünk megnyitott: Oroszország. Felfedezte
+nemzetét a világ számára, európai tudatunkat kibővítette és elsőnek
+ismertette meg velünk az orosz lelket, mint a világlélek egy
+töredékét és legdrágább kincsét. Míg nem jött, Oroszország
+Európának csak egy határ volt, Ázsiába való átmenet, színes folt a
+térképen, és saját kultúránk barbár, már túlhaladott gyermekkora
+<span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> és multja. Elsőnek mutatta meg ebben a
+pusztaságban a jövendő erőt, ő éreztette meg velünk Oroszországot,
+mint új vallásosság lehetőségét, mint az emberiség nagy
+költeményében az eljövendő Betűt. A világ szívét így gazdagította
+új felismeréssel és új várakozással. Puskin (aki számunkra oly
+nehezen hozzáférhető, mert költői nyelve minden fordításban
+elveszti villamos erejét) csak az orosz arisztokráciával
+ismertetett meg bennünket, Tolsztoj pedig az egyszerű,
+patriarchálisan-paraszti emberrel, a régi, elfoszló, kiélt világ
+lényével. Dosztojevszkij az első, aki lelkünket új lehetőségek
+hírüladásával felgyujtotta, ő az első, aki ezen új nemzetnek
+géniuszát fellángoltatja és odavisz bennünket, hogy csaknem
+vágyakozunk arra, hogy orosz népének kezdetleges lelke és
+világgyermeksége égő cseppjét a vén Európa fáradt, stagnáló
+világába beleizzítsuk. És különösen ebben a háborúban éreztük, hogy
+mindazt, amit Oroszországról tudtunk, csak ő általa tudtuk és ő
+tette lehetővé, hogy ezt az ellenséges országot lelkünk
+testvérhazájának érezhessük.</p>
+<p>De a világnak Oroszországról való fogalma kultúrális
+kibővítésénél (mert ezt talán Puskin is elérte volna, hogyha 37
+éves korában nem esik el pisztolypárbajban) még jelentősebb és
+mélyebb lelki öntudatunknak az a borzasztó kiszélesbülése, amely az
+irodalomban példanélkül való. Dosztojevszkij a lélekbuvárok
+lélekbuvára. Mágikusan vonzza az emberi szív mélysége; az
+ösmeretlen, a tudatalatti, a kifürkészhetetlen az ő igazi világa.
+Shakespeare óta senki másnál nem tanultunk <span class=
+"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> annyit
+az érzés titkáról és korlátjainak mágikus törvényeiről, s mint
+Odysseus, az egyetlen, aki Hadeszből, a földalatti világból
+visszatért, ő a lélek alvilágáról mesél nekünk. Mert őt is, mint
+Odysseust, Isten, démon kísérte. Betegsége, amely az érzés
+magaslatára száguldott fel vele, amelyet közönséges halandó soha el
+nem ér és amely lezúdította a borzalom és aggodalom állapotába,
+amelyek már túl vannak az élet határán, tette képessé, hogy az
+élettelennek és életfelettinek ebben a majd fagyos, majd tüzes
+légkörében lélegzetet vehessen. Amint az éjjeli állatok a sötétben
+látnak, ő is az öntudat e félhomályában tisztábban lát, mint más a
+napvilágon. A tüzes elemek között, hol mások megégtek, ott érzi
+csak az érzés igaz, jóleső melegét, túlnőtt messze az egészséges
+lelken, bentlakott a beteg lélekben és ezzel az élet legmélyebb
+titkában. Lehelletnyi közelségre világított arcába az őrületnek,
+mint alvajáró járt biztosan az érzés háztetőin, amelyről az ébrek
+és tudók ájultan alázuhantak. Dosztojevszkij mélyebben hatolt a
+tudat alatti alvilágba, mint az orvosok, a jogászok, a
+kriminalisták és lélekbuvárok. Mindazt, amit a tudomány csak később
+fedezett fel és nevezett el, amelyet a holt ösmeretből, mint valami
+bonckéssel, kísérletek útján kihámozott, mind a távolba érző,
+hisztérikus, távolba halló és perverz jelenségeket jós
+együttérzésével mindenkit megelőzve írta le. A lélek jelenségeit
+egészen az őrület széléig (amely a lélek túlzása), egészen a bűn
+széléig (amely az érzés túlzása) kutatta ki és ezzel a lélek új
+földrészeinek végtelen területeit <span class="pagenum"><a name=
+"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> járta be. Egy régi
+tudomány könyvének utolsó lapját véle zárta le, Dosztojevszkij a
+művészetben új lélektant kezdett meg.</p>
+<p>Egy új lélektan: mert a lélek tudományának is meg vannak a maga
+módszerei és a művészetnek, amely minden időkön keresztül végtelen
+egységnek látszott, örökké új törvényekre van szüksége. Itt is
+változik a tudás, a felismerés mindig új megoldások és
+meghatározásokkal halad előre, és mint a kémia lecsökkentette
+kísérletekkel a látszólag oszthatatlan őselemek számát, s viszont a
+látszólag legegyszerűbben is összetételekre bukkant, így oldotta
+fel a lélektan az érzés egységét, mind mélyebb és mélyebbre nyomuló
+differenciálódással az ösztönök és ellenösztönök végtelenségébe.
+Egyes emberek előrelátó zsenialitása dacára nem lehet félreismerni
+a régi és az új lélektan közti határvonalat. Homértól messze, még
+Shakespearen is túl voltaképp csak egyvonalú lélektant ismertünk.
+Az ember még formula, csontba és húsba öltöztetett tulajdonság:
+Odysseus ravasz, Achilles bátor, Ajax haragos, Nesztor bölcs…
+Ezeknek az embereknek minden elhatározása, minden tette világosan
+és nyíltan akaratuk lőtávolában fekszik. Még Shakespeare is, a régi
+és új művészet fordulójának költője, úgy rajzolta embereit, hogy
+lényöknek ellentmondó melódikáját mindig egy domináns fogja fel. De
+épp ő az első, aki elsőnek küld embereket a lélek középkorából
+újkori világunkba. Hamletjében teremti meg az első problematikus
+természetet, a modern differenciált ember ősét. Itt törik meg az
+akarat először, az új lélektan értelmében, különböző akadályokban;
+itt kerül <span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
+"Page_193">-193-</a></span> az önmegfigyelés tükre magába a lélekbe
+s megteremti az önmagát felismerő embert, aki kétszeresen él,
+kifelé és befelé egyszerre, aki tettekben gondolkozik és
+gondolkodásban váltja magát valósággá. Itt éli az ember először az
+életet, úgy, mint ahogy mi érezzük, érez, amint mi érzünk mostan,
+igaz, hogy még csak a tudatnak félhomályában, mert a dán herceget
+még babonás világ maradványai fogják körül és kényszerképzetek,
+sejtelmek helyett még varázsitalok és szellemek hatnak nyugtalan
+elméjére. De mégis, itt be van fejezve már az érzés kettősségének
+borzasztó lélektani eseménye. A lélek új kontinensét felfedezték és
+szabad útjuk van a jövendő kutatóknak. Byron, Goethe, Shelley,
+Child Harold, Werther romantikus embere, aki lényének a józan
+világgal szembehelyezkedett szenvedélyes ellentmondását örökös
+ellentétként érzi, nyugtalanságával segíti elő az érzések kémiai
+szétbomlását. Az exakt tudomány még néhány értékes egyéni
+megismerésre bukkant. Ezután jön Stendhal. Ő már többet tud, mint
+minden előzője az érzések kristályképződéséről, az érzelmek
+sokféleségéről és átváltozó képességéről. Sejti a szív titkos
+harcát minden egyes elhatározása előtt. De lángeszének lelki
+lustasága, jellemének sétafikáló lomhasága még nem képes arra, hogy
+a tudatalattinak egész dinamikájára rávilágítson.</p>
+<p>Dosztojevszkij, az egységnek nagy elpusztítója, az örökös
+dualista, hatol be elsőnek a titokba. Ő vagy senki más teremtette
+meg az érzés tökéletes analizisét. Dosztojevszkijnél az érzések
+egysége tömeggé foszlott szét, mintha embereibe más lelket
+építettek volna be, mint a régi emberekbe. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> Minden
+eddigi költőnek legvakmerőbb lelki analizise is felületesnek tűnik
+fel e differenciáltság mellett, valahogy úgy hatnak, mint az
+elektrotechnika harminc évvel ezelőtt kiadott tankönyve, amelyben
+még csak kezdetleges dolgokról van szó, mely a lényegest még csak
+nem is sejti. Lelki szférájában nincs egyszerű érzés, osztatlan
+elem, minden konglomerát, közbenső állomás, átmeneti határállomás.
+Az érzés végtelen visszásságban és zűrzavarban tétovázik,
+ingadozik, míg tetté válik és az akaratnak és igazságnak
+eszeveszett kicserélődése rázza össze-vissza az érzéseket. Az ember
+azt hiszi, hogy egy elhatározásnak, egy vágynak legvégső széléig
+jutott már el és mindig és újra egy másikra mutat vissza.
+Gyűlölség, szerelem, kéj, gyengeség, hiúság, büszkeség, uralomvágy,
+alázat, tisztelet, valamennyi ösztön örökös átváltozásban egymásba
+fonódik. A lélek dzsungel, szent chaosz Dosztojevszkij műveiben.
+Vannak nála: iszákosok tisztaság utáni vágyódásból, bűnösök a
+bűnbánat utáni vágyból, lánymeggyalázók az ártatlanság
+becsüléséből, istenkáromlók vallásos szükségből. Alakjai vágyódása
+egyforma a visszautasítás, vagy a beteljesülés reményében. Dacuk,
+hogyha az ember egészen szétbontja, nem más, mint elrejtett
+szemérem, szerelmük csökevény gyűlölet, gyűlöletük elrejtett
+szerelem. Ellentét ellentétet termékenyít meg. Találunk nála
+kéjenceket a szenvedés utáni vágyból és önkínzókat kéj utáni
+vágyból, akaratuk pergettyűje őrjöngő körforgásban forog. A vágyban
+már az élvezetet élvezik, az élvezetben az undort, a tettben
+élvezik a megbánást és a megbánásban visszaérzőn újra <span class=
+"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> a
+tettet. Egyszerre van náluk fent és lent, az érzéseknek
+megsokszorosodása. Amit kezeik tesznek, arról nem tud a szívük,
+szívük szaváról nem tud az ajkuk, minden egyes érzés kettéhasadt,
+sokféle, sokértelmű. Sohasem sikerül Dosztojevszkijnél az érzések
+egységére bukkanni, egy emberét sem lehet egy fogalom hálójában
+megfogni. Nevezzük Karamasoff Fedort kéjencnek, ez a fogalom, úgy
+látszik, mintha kimerítő volna és mégis: hiszen Swidrigailov is
+kéjenc és a «Sihederek»-ben a névtelen diák is ilyen és mégis egész
+világ van köztük és érzéseik között. Swidrigailovnál a kéj hideg,
+lelketlen kicsapongás, ő a fajtalanság számító taktikusa.
+Karamasoff kéjérzése viszont életvágy, az önbemocskolásig hajtott
+kicsapongás, mély ösztön, belevegyülni az élet legaljába, mert
+hiszen az is élet és az életkedv extázisában még ezt a legalsóbbat,
+az alját is élvezni. Azok érzéshiányból kéjencek, ezek pedig annak
+túlságából; ami ezeknél a lélek beteg izgalma, azoknál krónikus
+gyulladás. Swidrigailov a kéj középutasa, akinek «bűnöcskéi» vannak
+bűn helyett, kis piszkos állatka, érzékrovar és a másik, a névtelen
+diák a «Sihederek»-ben, lelki gonoszságok szexualitásba átvitt
+perverziója. Látjuk, hogy közöttük az érzések egész világa áll,
+holott egyazon fogalom illik rájuk, s amint itt a kéj titokzatos
+gyökereire és alkotó elemeire oszlott és differenciálódott, úgy
+vezet vissza Dosztojevszkij minden érzést, minden ösztönt a
+legmélyebb mélységbe, minden erőáramlat őseredetéhez, az én és a
+világ, a talponállás és odaadás, büszkeség és alázat, tékozlás és
+takarékosság, magánosság és közösség, centrifugális <span class=
+"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> és
+centripetális erő, önértékelés vagy önmegsemmisítés, én vagy Isten
+közötti végső ellentéthez. Nevezzük őket ellentétpároknak, amint a
+pillanat követeli, mindannyiszor a legvégsők, lélek és test közti
+ama világ ősérzései. Sohasem tudtunk az érzések e nyüzsgő
+sokféleségéről, lelki életünknek ily összevegyítettségéről annyit,
+mint Dosztojevszkij óta.</p>
+<p>Az érzésnek ez a feloldása legmeglepőbb Dosztojevszkijnél a
+szerelemben. A tettek tette nála, hogy a regényt, sőt az egész
+irodalmat, amely évszázadok óta, az antik kor óta, mindig a férfi
+és nő közötti központi érzésből, mint minden élet ősforrásából
+indult ki, még mélyebbre lefelé és még magasabbra felfelé, a
+legvégső megismerésig vitte el. A szerelem, mely más költőknél az
+élet végcélja, a művészi munka elbeszélési célja, ő nála sohasem
+őselem, hanem az életnek csak egy lépcsőfoka. Másoknál a megbékélés
+glóriás pillanata, az ellentétek kiegyenlítődése abban a percben
+harsan fel, ahol lélek és érzék, nem és nem maradéktalanul
+feloldódik az isteni érzésben. Végső fokon ezeknél a többi
+költőknél az életkonfliktusok Dosztojevszkijhez viszonyítva
+nevetségesen primitívek. A szerelem, ez az isteni felhőből készült
+varázspálca, megérinti az embert, ez a titok, a nagy bűbáj, az élet
+megmagyarázhatatlan, kifürkészhetetlen, végső misztériuma. És a
+szerelmes szeret, boldog, ha eléri, akit megkívánt, boldogtalan, ha
+nem kapja meg. Minden költőnél az emberiség mennyországa:
+viszontszeretettnek lenni. De Dosztojevszkij mennyboltja még
+magasabb. Az ölelkezés nála még nem egyesülés, a harmónia nála még
+nem <span class="pagenum"><a name="Page_197" id=
+"Page_197">-197-</a></span> egység. A szerelem előtte nem
+boldogsági állapot, kiegyezés, hanem emelkedett harc, intenzívebben
+fájó örök seb, a szenvedések egy pillanata, erősebb életszenvedés,
+mint a közönséges perceké. Ha Dosztojevszkij alakjai szeretik
+egymást, akkor nem nyugosznak. Ellenkezőleg, alakjait akkor rázza
+meg legjobban valójuk ellentétessége, amikor szerelmük viszonzott,
+mert szertelenségükben nem merülnek el, hanem azt még fokozni
+igyekszenek. Kettősségük igazi gyermekei, nem állanak meg ennél a
+végső pillanatnál. Megvetik a pillanat szelid kiegyenlítődését,
+(amelyet mások legszebbnek tartanak) hol a szerető férfi és szerető
+asszony egyformán és erősen szeretnek és szerettetnek, mert ez
+harmónia volna, vég, határ és ők csak a határtalannak élnek.
+Dosztojevszkij emberei nem akarnak úgy szeretni, amennyire őket
+szeretik: csak szeretni akarnak és áldozat akarnak lenni, az, aki
+többet ad az, aki kevesebbet kap és egymásra licitálnak az érzés
+őrült felfokozásában, míg lihegés, sóhajtás, harc, kín lesz abból,
+ami szelid játékkal kezdődött. Őrjöngő átváltozásban akkor válnak
+boldoggá, ha visszalökik, ha kigúnyolják, ha megvetik őket, mert
+hiszen akkor ők azok, akik adnak, végtelen sokat adnak és semmit
+sem követelnek érte és ezért hasonlít úgy nála, az ellentétek
+mesterénél, a gyűlölet a szerelemhez és a szerelem mindig úgy
+hasonlít a gyűlölethez. Azokban a rövid időközökben is, amikor
+egymást szinte koncentrikusan szeretik, az érzés egysége mégegyszer
+szétrobban, mert Dosztojevszki emberei nem képesek arra, hogy
+érzékeik és lelkük zárt erejével egyszerre szeressék egymást. Vagy
+az egyikkel, vagy <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
+"Page_198">-198-</a></span> a másikkal szeretnek, a test és a lélek
+soha sincs náluk harmóniában. Figyeljük csak meg nőalakjait.
+Valamennyien Kundryk, egyszerre az érzés két világában élnek,
+lelkeik a szent Grált szolgálják, de egyszersmind testüket
+gyönyörteljesen égetik el Titurel virágligeteiben. A kettős
+szerelem jelensége, amely más költőknél a legkomplikáltabbak
+egyike, nála mindennapi, magától értetődő. Philipowna Natasa lelki
+lényével Myskint, a szelid angyalt szereti és nemi szenvedéllyel
+ugyanakkor Rogosinba, ellenségébe szerelmes. A templomajtó előtt
+elszakítja magát a hercegtől, – a másik ágyába, s részeg
+dorbézolásából visszarohan üdvözítőjéhez. Lelke felette áll és
+rémülve néz arra, amit lent teste művel, teste ugyanakkor mintegy
+hipnotikus álomban alszik, míg lelke önkívületben a másik felé
+fordul. És éppen így Grusenka, egyszerre szereti és gyűlöli első
+csábítóját, szenvedélyesen szereti Dimitrijét és hódolatával
+egészen testetlenül Aljosát. A «Sihederek» édesanyja hálából
+szereti első urát, ugyanakkor rabszolgaságból, alázatosságból
+Wersilovot. Végtelenek, megmérhetetlenek a fogalom átváltozásai,
+amelyet más lélekbuvárok szerelem név alatt fognak össze
+könnyelműen, úgy amint letűnt korok orvosai egy név alá szorították
+össze a betegségek egész csoportját, amelyre ma száz nevük és száz
+módszerük van. A szerelem Dosztojevszkijnél átváltozott gyűlölet
+(Alexandra), részvét (Dunia), dac (Rogosin), érzékiség (Karamasoff
+Fedor), önkínzás, de a szerelem mögött mindig más érzés is áll, egy
+ősérzés. A szerelem nála sohasem elementáris, oszthatatlan,
+megmagyarázhatatlan, <span class="pagenum"><a name="Page_199" id=
+"Page_199">-199-</a></span> ősi jelenség, csoda; mindig
+megmagyarázza és szétdarabolja a legszenvedélyesebb érzést is. Oh,
+végtelenek, végtelenek ezek az átváltozások és mindegyik közülük
+más és más színben csillog, a hidegségtől faggyá dermed és ismét
+felizzik végtelenül és áthatlanul, mint az élet sokfélesége. Csak
+Iwanovna Katerinára akarok emlékeztetni. Meglátja Dimitrit egy
+bálon, az bemutatkozik neki, megsérti és ezért meggyűlöli a férfit.
+Az bosszút áll, megalázza és akkor a leány szereti, vagy
+voltaképpen nem is őt szereti, hanem a lealázást, amelyben
+részesítette. Feláldozza magát és azt hiszi, hogy szereti, de nem
+szeret mást, mint saját önfeláldozását, szereti szerelmi pózát és
+látszólag minél jobban szereti, annál jobban gyűlöli újra. És ez a
+gyűlölet rászabadul az életére és elpusztítja; s abban a
+pillanatban, ahol kitűnik, hogy önfeláldozása csak hazugság volt és
+lealázása meg van bosszúlva, – szerelmes belé újra!
+Dosztojevszkijnél ilyen komplikált egy szerelmi viszony. Lehet-e
+ezt azokhoz a könyvekhez hasonlítani, hol az utolsó oldalon ketten
+szeretik egymást végre és az élet minden akadályán keresztül
+egymásra találnak? Ahol a többiek végződnek, ott kezdődnek még csak
+Dosztojevszkij tragédiái, mert nem szerelmet akar a világ értelméül
+és diadalául, nem a nemeknek langyos kibékülését. Az antik világ
+nagy tradicióihoz kapcsolódik, ahol a sorsnak értelme és nagysága
+nem egy asszony meghódítása volt, hanem megállani a sarat a
+világgal és az istenekkel szemben. Nála ismét felemelkedik az ember
+és tekintetét nem a nőkhöz <span class="pagenum"><a name="Page_200"
+id="Page_200">-200-</a></span> emeli, hanem nyílt homlokkal fordul
+Isten felé. Tragédiája több, mint a nemnek a nemhez, a férfinak a
+nőhöz való tragédiája.</p>
+<p>Ha az ember felismeri Dosztojevszkijt megismerése mélységében,
+az érzések maradéktalan feloldásában, akkor tudjuk, hogy nincs
+többé út tőle a multba vissza. Ha egy művészet igaz akar lenni,
+ezentul nem állíthatja fel az érzéseknek kis szentképeit amelyeket
+ő már szétrombolt, nem szabad többé, hogy a regényt a társaságnak
+és érzéseknek kis körébe szorítsa, nem szabad, hogy a lélek
+titokzatos közbenső birodalmát elhomályosítsa, amelyen keresztül
+világított. Ő volt az első, aki annak az embernek megsejtését adta,
+akik voltaképp vagyunk, a multtal ellentétben, érzésben
+differenciáltabban és megismeréssel megrakottabban, mint minden
+előző korok. Senkisem tudja kimérni, hogy az utolsó ötven
+esztendőben, könyvei óta, mennyivel jobban hasonlítunk
+Dosztojevszkij emberéhez és próféciái közül mennyi ment át már a
+vérünkbe, sejtelmei közül hány töltötte el a lelkünket. Az új
+világ, amelyet elsőnek lépett át, talán már a mi világunk és a
+határok, amelyeken áthaladt, talán a mi biztos hazánk.</p>
+<p>A mi végső igazságunkból, amelyet most élünk át, végtelen sokat
+tárt fel előttünk, mint egy próféta. Az emberi mélységnek új
+mértéket adott: soha halandó ő előtte nem tudott annyit a lélek
+halhatatlan titkáról. Azonban csodálatos: bármennyire is
+kitágította önmagunkról ismereteinket, bármily sokat is tanultunk
+tőle, sohasem felejtjük el megismerésénél a nagyszerű érzést:
+alázatosnak lenni és az életet, mint valami démonit <span class=
+"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> érezni.
+Hogy tudatosabbak lettünk általa, nem tett bennünket szabadabbá,
+hanem megkötöttebbé. Mert mikép a modern emberek a villámot nem
+kevésbbé érzik hatalmasnak, mint az előző nemzedékek bár elektromos
+jelenségnek ismerték fel és légköri feszültségnek és kisülésnek
+nevezték el, épp oly kevéssé tudja az emberek lelki mechanizmusának
+magasabb felismerése bennünk az emberiség iránti tiszteletet
+megkisebbíteni. Éppen Dosztojevszkij, aki a lélek egyes részleteit
+oly tudatosan mutatta fel előttünk, ő a nagy analitikus, az érzések
+anatomusa, korunk minden költőjénél mélyebben adja az univerzális
+világérzést. És ő, aki mélyebben ismerte meg az embert, mint bárki
+más előtte, viseltetik a legmélyebb tisztelettel a Megfoghatatlan
+iránt, aki őt alkotta, az Isteni iránt, az Isten iránt.</p>
+<h3>Az Istenkín.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Egész életemben kínzott engem Isten!»</p>
+<p class="right"><i>Dosztojevszkij.</i></p>
+</div>
+<p>«Van Isten, vagy nincs?» kiált rá Karamasoff Iván abban a
+borzasztó beszélgetésben «Doppelgängerjére», az ördögre. A kísértő
+mosolyog. Nem siet felelni, hogy egy megkínzott emberről levegye a
+legnehezebb terhet. «Dühös makacssággal» támadja Iván
+istenőrjöngésében a sátánt, kell, hogy feleljen neki a lét e
+legfontosabb kérdésére. Az ördög azonban csak szítja a
+türelmetlenség tüzét. «Nem, igazán nem tudom» feleli a
+kétségbeesettnek. Csakhogy az embert megkínozza, az Isten után való
+kérdést válaszolatlan hagyja és meghagyja neki az Istenkínt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span></p>
+<p>Dosztojevszkij minden alakjának és nem utolsóul önmagának
+lelkében is benne van a sátán, aki az istenkérdést felveti és nem
+felel reá. Valamennyiüknek meg van az a «magasabb szíve», amely
+képes arra, hogy önmagát gyötörje e kínzó kérdésekkel. «Hisz Ön
+Istenben?» támad rá hirtelen Stawrogin, egy másik, emberré vált
+ördög az alázatos Satowra. Mint valami izzó acélt, gyilkolóan
+szúrja be ezt a kérdést szívébe. Satow visszahőköl. Reszket,
+elsápad, mert Dosztojevszkijnél éppen a legőszintébb emberek
+reszketnek ez előtt a végső vallomás előtt (és ő, ő maga is
+mennyire reszketett e miatt szentséges rettegésében!). És amikor
+Stawrogin jobban és jobban szorongatja, a vértelen ajkak ezt a
+kifogást dadogják: «Hiszek Oroszországban!» és csak Oroszország
+kedvéért vallja magát istenhívőnek.</p>
+<p>Dosztojevszkijnek minden művében ez a rejtett Isten a legfőbb
+probléma, a bennünk lakozó Isten, a rajtunk kívüli Istennek
+felébresztése. Mint igazi orosznak, a legnagyobbnak és
+legemberibbnek, akit ez a milliónyi nép alkotott, saját
+meghatározása szerint Istennek és a halhatatlanságnak ez a kérdése,
+«az élet legfontosabbja». Nincs hőse, aki ezt a kérdést
+kikerülhetné, úgy hozzájuk van nőve, mint tetteiknek árnyéka, majd
+előttük szalad, majd pedig hátuk megett, mint Megbánás. Nem tudnak
+menekülni előle és az egyetlen, aki megkísérli a tagadást, a
+gondolat e borzasztó martirja, a «Démonok»-ban Kirilloff, meg kell,
+hogy ölje magát, hogy Istent megölje és ezzel a többieknél is
+szenvedélyesebben bizonyítsa létezését és azt, hogy nem lehet
+kisiklani kezei közül. Figyeljük csak dialógusait, mint
+<span class="pagenum"><a name="Page_203" id=
+"Page_203">-203-</a></span> igyekeznek az emberek elkerülni, hogy
+Őt megemlítsék, mint kerülik és térnek ki az útjából. Szívesebben
+szeretnek a hétköznapi beszéd keretében, az angol regény «small
+talk»-jában maradni, a jobbágyságról, asszonyokról, a sixtini
+Madonnáról, Európáról beszélnek, azonban az Istenkérdés végtelen
+ólomsúllyal nehezedik rá minden témára és végül mágikusan vonzza le
+azt kifürkészhetetlen mélységébe. Dosztojevszkijnél minden
+vitatkozás vagy az orosz gondolatnál, vagy az Istengondolatnál
+végződik – és látjuk, hogy ez a két gondolat nála egy és ugyanaz.
+Orosz emberek, az ő hősei, sem érzéseikben, sem gondolataikban nem
+tudnak «megállj»-t találni, a tényleges világból elkerülhetetlenül
+az elvonthoz, a végesből a végtelenhez, mindig a legvégére
+kényszerülnek. És minden kérdésnek a vége az Istenkérdés. Ez az a
+belső örvény, amely ideáikat menthetetlenül magával ragadja,
+húsukban a genyt okozó szálka, amely lelkeiket lázzal telíti.</p>
+<p>Lázzal. Mert az Isten – Dosztojevszkij Istene – minden
+nyugtalanság principiuma, mert ő, az ellentétek ősatyja, egyben az
+Igen és a Nem is. Nem mint a régi mesterek képein, a misztikusok
+írásaiban: felhők felett szelid lebegő, üdvözülten alátekintő
+fenségesség, – Dosztojevszkij Istene az ősellentétek villamos
+sarkai közötti átszökő szikra, nem lény, hanem állapot, feszültségi
+állapot, az érzések elégési processzusa, ő a tűz, a láng, aki
+minden embert felhevít és túlhevít az önkívületben. Ő az ostor, aki
+őket nyugodt, meleg testükből a végtelenségbe hajszolja, aki őket a
+szavak és tettek túlzásaira csábítja, aki őket bűneiknek égő
+csipkebokrába kergeti. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
+"Page_204">-204-</a></span> Olyan ő, mint hősei, mint az, aki őt
+teremtette, elégedetlen Isten, akit nem gyűr le semmi erőfeszítés,
+akit nem merít ki semmiféle gondolat és nem elégít ki semmiféle
+odaadás. Ő az örök Elérhetetlen, minden kínlódás kínja és maga
+Dosztojevszkij az, akinek szívéből feltör Kirillov jajkiáltása:
+«Egész életemen keresztül kínzott engem az Isten!»</p>
+<p>Ez Dosztojevszkij titka: Szüksége van Istenre és mégsem talál
+reá. Néha már azt hiszi, hogy övé lett és rajongva öleli körül, de
+tagadó ösztöne ismét a földre hajítja vissza. Senki sem ismerte fel
+nála erősebben Isten szükségét. «Isten azért szükséges nekem –
+mondta egyszer – mert ő az egyetlen lény, akit mindig lehet
+szeretni», és egy más helyt: «Nincs az embernek szakadatlanabb és
+kínzóbb aggodalma, mint valamire rátalálni, ami előtt meg kell
+hajolni!» Hatvan esztendeig szenved ebben az Istenkínban és úgy
+szereti Istent, mint minden szenvedését, jobban szereti, mint bármi
+mást, mert ő minden szenvedés között a legősibb és a szenvedés
+szeretete lényének legmélyebb gondolatát jelenti. Hatvan esztendeig
+küzd, hogy elérjen hozzá és mint «az aszu fű» szomjazik a hit után.
+Egységet akar, az örökké szétrobbantott, az örökké hajszolt
+pihenőt, a szenvedélynek minden hullámtorlatán örökké gördített, az
+önmagát szétömlesztő a deltát, a nyugalmat, a tengert keresi.
+Megnyugvásnak álmodja meg magának az Istent, ám úgy találja meg
+mint tüzet. Szeretne egészen kicsiny lenni, mint a lelki szegények,
+hogy felolvadhasson benne, szeretne hinni abban a hitben, mint «a
+tíz pud súlyú szatócsné», és ő a legtudatosabb, szeretné, ha
+<span class="pagenum"><a name="Page_205" id=
+"Page_205">-205-</a></span> nem tudna semmit, hogy hinni tudjon és
+mint Verlaine könyörög: «Donnez-moi de la simplicité». Az az álma,
+hogy agyveleje elégjen az érzésben, beleömöljön az Istennyugalomba,
+állatiasan eltompulva. Oh, mint nyujtja ki kezeit feléje, tombol
+áhitatosan, kiált, kiveti a logika szigonyait, hogy megfoghassa és
+a bizonyságoknak legvakmerőbb csapdáit állítja fel, nyílként lövi
+ki szenvedélyét, hogy eltalálja, szerelme Isten után való vágyódás,
+csaknem «illetlen szenvedély», paroxizmus, túlzás.</p>
+<p>De vajjon hívő-e, mert oly fanatikusan hinni akar? Vajjon
+Dosztojevszkij, az Istenhivőségnek legrábeszélőbb védője, a
+pravoszláv, vajjon maga is hivő volt-e, egy poeta christianissimus?
+Bizonyára voltak ilyen percei: Amikor a végtelenbe reszket a lelke,
+amikor görcsösen kapaszkodik Istenbe, amikor kezei közt tartja a
+harmóniát, amelyet a földön nem bírt feltalálni, amikor a
+kettéhasadás e keresztrefeszítettje feltámad az egyedülvaló
+egekben. De mégis: valami még akkor is ébren marad benne és nem
+olvad fel a lélek e tűzvészében. Amikor úgy látszik, hogy teljesen
+feloldódott már az egészen földöntúli mámorban, az analizis ama
+borzasztó szelleme bizalmatlanul áll lesben és megméri a tengert,
+amelybe el akar sülyedni. A könyörtelen «Doppelgänger» védekezik a
+személyiség feladása ellen. Az Istenkérdésben is ott tátong a
+gyógyíthatatlan hasadék, amely mindegyikünkkel veleszületik, de
+amelyet ily széles örvénnyé még egy földi ember sem szakított szét,
+mint Dosztojevszkij. Egy lélekben minden ember közt a leghivőbb és
+a legszélsőbb atheista egyben és hőseiben mindkét eshetőségnek
+<span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span> poláris lehetőségeit egyforma
+meggyőzően írta le, (anélkül, hogy magát meggyőzte volna, vagy
+pedig döntött volna) a magát odaadó alázatosságot, a porszemet,
+mely Istenben feloldódik, másrészt a legnagyszerűbb túlzást,
+Istenné válni: «Elismerni, hogy van Isten és egyszersmind
+elismerni, hogy mi magunk nem váltunk Istenné, őrültség volna,
+amely öngyilkosságba kergeti az embert». És szíve mindkettőhöz
+húzza, az Istenszolgához és az Istentagadóhoz, Aljosához és
+Karamasoff Ivánhoz. Műveiben szüntelen zsinatot tart, de nem hoz
+döntést, együtt van az Istenhivőkkel és az eretnekekkel. Hivő volta
+az igen és a nem, a világ két pólusa közötti tüzes váltakozó áram,
+Isten előtt is megmarad Dosztojevszkij az egység nagy
+kitaszítottjának.</p>
+<p>Így válik belőle Sisyphus, aki a megismerés magaslatára gördíti
+fel a mindig visszahulló követ. Az örökké Isten felé fáradozó, akit
+soha el nem ér. De vajjon nem tévedek: vajjon Dosztojevszkij nem-e
+a hitnek legnagyobb prédikátora az emberek között? Vajjon műveiből
+nem szól-e hatalmas orgonahimnusz Istenhez? Nem tanusítják-e összes
+politikai, irodalmi munkái egyértelműen, parancsolólag,
+kétségtelenül Isten szükséges voltát, létezését, nem rendelik-e el
+mind valamennyien az igazhivőséget és nem vetik-é meg az
+atheizmust, az Istentagadást, mint a legnagyobb bűnt? De ne
+tévesszük itt össze az akaratot az igazsággal és a hitet a hit
+követelésével. Dosztojevszkij, az örök megtérés költője, ez a
+testté vált ellentét, a hitet szükségességül prédikálja és annál
+buzgóbban prédikálja másoknak, minél kevésbbé hisz ő maga (az
+állandó, biztos, nyugodt, <span class="pagenum"><a name="Page_207"
+id="Page_207">-207-</a></span> bízó hitet értve ez alatt, a
+«megtisztult lelkesedést», mint legfőbb kötelességet). Szibériából
+ezt írja egy asszonynak: «Meg akarom Önnek írni magamról, hogy én
+ennek a kornak gyermeke vagyok, a hitetlenség és kételkedés
+gyermeke és valószínű, igen, tudom bizonyosan, hogy az fogok
+maradni életem végéig. Mily borzasztóan kínzott engem és kínoz még
+ma is a hit után való vágy, amely annál erősebb, minél több
+ellenbizonyság áll előttem!» Soha ily világosan nem fejezte ki azt,
+hogy: a hitetlenség érzetéből vágyódik hit után. És ez is
+Dosztojevszkij fenséges átértékeléseinek egyike: éppen mert
+<i>nem</i> hisz és ismeri a hitetlenség kínját, mert, saját szavai
+szerint, a kínt mindig csak magáért szereti és részvéttel van mások
+iránt, ezért prédikálja másoknak az egy Istenben való hitet, akiben
+ő maga nem hisz. Isten megkínzottja Istenben üdvözült emberiséget,
+a fájdalmasan hitnélküli boldogan hivőket akar. Hitetlenségének
+keresztjére feszítve népének az orthodoxiát prédikálja, erőszakot
+tesz felismerésén, mert tudja, hogy vele csak szétszakítana,
+elégetne és hazugságot prédikál, szigorú, betűkhöz ragaszkodó
+paraszti hitet, mert az boldogságot ad. Ő, akiben egy «mustármagnyi
+hit» sincs, aki fellázad Isten ellen és amint maga büszkén
+beismeri: «az Istentagadást oly erővel fejezte ki, mint senki más
+Európában», azt követeli, hogy alávessék magukat a pópáknak. Az
+embereket Istenkíntól megóvandó, – amelyet saját bőrén érzett, mint
+senki más – az Istenszeretetet hirdeti. Mert tudja, hogy «az
+ingadozás és a hit nyugtalansága lelkiismeretes embernek oly
+borzasztó kín, hogy jobb volna, ha felakasztaná magát». Ő maga nem
+tért <span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
+"Page_208">-208-</a></span> ki előle és mint egy martir fogadta be
+magába a kétséget. De a végtelenül szeretett emberiséget meg akarja
+menteni tőle és mint nagy inkvizitora, meg akarja menteni az
+emberiséget a lelkiismereti szabadság kínjától és a tekintély holt
+ritmusával akarja elringatni. És így a helyett, hogy gőgösen
+tudásának igazságát hirdetné, a hitnek alázatos hazugságát teremti
+meg. A vallásos problémát nemzetivé fordítja és isteni fanatizmust
+olt belé. És mint leghívebb szolga a kérdésre: «Hisz Ön Istenben?»
+életének legigazibb gyónásával felel: «Hiszek Oroszországban!»</p>
+<p>Menekvése, kifogása, megmentése: Oroszország. Szavában itt már
+nincs kettéhasadás, itt már dogmává válik. Mert Isten elzárta fülét
+előtte: közötte és lelkiismerete között teremt magának Krisztust,
+az új emberiség új hírnökét, az orosz Jézust. A valóságból, az
+időből, hit iránti vágyát borzasztó a határozatlanság felé hajtja,
+– mert csak a határozatlannak, határtalannak tudja magát ez a
+mértéknélküli ember egészen odaadni, – Oroszország óriási
+gondolatába, ebbe a zóba, amelyet hivő voltának minden
+mértéktelenségével tölt meg. Mint új Keresztelő János hirdeti ezt a
+soha nem látott Krisztust. De nevében beszél, Oroszország nevében,
+az egész világ számára.</p>
+<p>Ezek az ő messiási iratai, politikai cikkei és a Karamasoffok
+némely kitörései homályosak. Zavarosan bukkan fel belőlük az új
+Krisztus-arc, az új megváltás és általános béke gondolata. Bizánci
+arc, kemény vonásokkal, szigorú redőkkel. Mint régi füsttől
+megfeketült ikónokból, fekete, szúró szemek merednek reánk,
+végtelen áhítattal, ám <span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
+"Page_209">-209-</a></span> egyben gyűlölettel és kegyetlenséggel.
+És maga Dosztojevszkij is elrémítő, amikor nekünk európaiaknak,
+mint eltévedt nyájnak, ezt az orosz Megváltót hirdeti. Mint egy
+középkori gonosz, fanatikus szerzetes, aki a bizánci keresztet
+korbácsul tartja a kezében, úgy áll a politikus, a vallásos
+fanatikus velünk szemben. Mint lázbeteg, misztikus görcsökben
+vonaglón hirdeti nekünk a tanítást, nem szelid papi beszédben,
+hanem démoni haragkitörésekben robban ki végtelen szenvedélyessége.
+Bunkókkal üt le minden ellenvetést és lázasan, gőggel övezve,
+gyűlölettől égve rohanja meg az idő tribüneit. Habzik a szája és
+reszkető kezekkel átkozza meg a világot.</p>
+<p>Képrombolón, őrjöngőn, támad rá az európai kultúra szentségeire.
+Mindent letapos ez a nagy romboló ideáljainkból, hogy az új, orosz
+Krisztusnak utat csinálhasson. Egészen a tébolyig ér el moszkovita
+türelmetlensége. Mi is az az európai kultúra? Temető, drága
+sírokkal, de most már a rothadástól szagos, még trágyául sem való
+az új vetésnek. <i>Az</i> egyedül orosz földből virágzik fel. A
+franciák – hiú bolondok, a németek – közönséges virstlicsináló nép,
+az angolok – a bölcselkedés kiskereskedői, a zsidók –
+foghagymaszagú gőg, a katholicizmus – ördögtanítás, Krisztus
+kigunyolása, a protestantizmus – okoskodó államvallás, valamennyien
+torzképei az egyetlen igaz Istenhitnek: az orosz egyháznak. A pápa
+– sátán tiarában, városaink Babylonok, az apokalipszis legnagyobb
+szajhái, tudományunk – hiú szemfényvesztés, demokráciánk –
+meglágyult agyvelők gyenge forrázata, a forradalom – bolondok és
+elbolondítottak gaz csínye, a pacifizmus – vén <span class=
+"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span>
+asszonyok fecsegése. Európának minden eszméje elvirágzott,
+elhervadt virágcsokor, csak arra való, hogy sárba tapossák. Csak az
+orosz gondolat az egyedül igaz, egyedül nagy, egyedül helyes. Mint
+az Amoktól megszállott rohan az őrjöngő túlzó tovább és minden
+ellentmondást ezzel a tőrrel szúr le: «Mi megértünk titeket, de ti
+nem érttek meg bennünket!» és minden vita véresen összeomlik. «Mi
+oroszok mindent megértünk, ti vagytok a korlátoltak!» rendeli.
+Oroszország az egyedül igaz és Oroszországban minden: a cár és a
+kancsuka, a pópa és a paraszt, a troika és az ikónok annál
+igazabbak, minél európaellenesebbek, ázsiaiak, mongolok, tatárok,
+annál igazabbak, minél konzervativabbak, maradiak, haladás
+ellenségei, szellemnélküliek, bizánciak. Oh, mint tombolja itt ki
+magát a nagy túlzó! Felujjong: «Legyünk ázsiaiak, legyünk
+szarmaták, el Pétervártól, el az európai Pétervártól, vissza
+Moszkvába, el Szibériába, az új Oroszország a harmadik birodalom!»
+Ez az Istentől ittas középkori szerzetes e felett nem is tűr vitát.
+Le az ésszel! Oroszország a dogma, amelyet ellentmondás nélkül kell
+elfogadni. «Oroszországot nem ésszel, hanem hittel lehet
+megérteni.» Aki nem borul térdre, az ellenség, Antikrisztus:
+keresztes-hadjáratot ellene! Harsányan fuj be a háború kürtjébe.
+Ausztriát szét kell zúzni, a félholdat letépni Konstantinápoly
+Szófia-mecsetjéről, Németországot meg kell alázni, Angliát
+legyőzni, – őrjöngő imperializmus, mely szerzetesi csuhába rejti el
+gőgjét és így kiált fel: «Dieu le veut!» Az isteni birodalom
+kedvéért az egész világ legyen Oroszországé.</p>
+<p>Oroszország tehát a Krisztus, az új Megváltó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> és mi
+vagyunk a pogányok. Semmi sem ment meg bennünket, elzüllötteket,
+bűneink tisztító tüzéből; elkövettük az eredendő bűnt azzal, hogy
+nem vagyunk oroszok. A mi világunk számára nincs hely ebben az új
+harmadik birodalomban, kell, hogy előbb egész Európa beleolvadjon
+az orosz világbirodalomba, az új Isten államába, mert csak akkor
+lehet megváltani. Szó szerint azt mondja: «Minden embernek előbb
+orosszá kell válni!» Akkor kezdődik csak az új világ! Oroszország
+Isten választott népe: karddal kezében kell a földet meghódítania,
+akkor fogja csak «végső szavát» mondani az emberiségnek. És ez a
+végső szó Dosztojevszkijnél kibékülést jelent. Az orosz zsenit
+abban a képességben látja, hogy mindent megért és minden ellentétet
+meg tud oldani. Az orosz a mindent megértő és ezért a legmagasabb
+értelemben vett engedékenység. És országa, a jövő állama: az
+egyház, az emberi közösség egy formája, egymást megértés,
+alárendeltség helyett. És mint valami nyitány, úgy hangzik a
+világháború eseményeihez, (amely kezdetén az ő gondolataiból
+táplálkozott, amint a végén Tolsztojéból), amikor azt mondja:
+«Legyünk az elsők, akik a világnak hirdetik, hogy nem az egyéniség
+és idegen nemzetiségek elnyomásával akarjuk elérni saját
+felvirágzásunkat, hanem éppen ellenkezőleg, ezt minden nemzetek
+legszabadabb és legönállóbb fejlődésében és testvéri egyesülésében
+keressük!» Lenin és Trockij ebben a «igéret»-ben vannak, benne van
+azonban a háború is, amelyet ő, minden ellentétek kifeszítésének
+örökös ügyvédje oly szenvedélyesen dicsért. Általános kibékülés a
+cél, de Oroszország. <span class="pagenum"><a name="Page_212" id=
+"Page_212">-212-</a></span> az egyetlen út, amely «Keletről a
+földet újjáteremteni fogja». Az Ural hegyein ki fog gyúlni az örök
+fény és az egyszerű nép – nem pedig a tudatos szellem, nem az
+európai kultúra, – fogja a föld sötét titkaival összeforrt erőkkel
+a világot megváltani. Nem hatalom lesz, hanem dolgos szeretet, nem
+a személyiségek viszálya, hanem örök emberi érzés és az új orosz
+Krisztus a világbékét fogja hozni, az ellentétek feloldását. És a
+tigris a bárány mellett fog legelni és az őz az oroszlán mellett;
+hogy remeg Dosztojevszkij hangja, amikor a harmadik birodalomról
+beszél, minden oroszok országáról a földön, mint reszket a hívő
+extázisában, milyen csodálatos, a valóságok legtudatosabbja,
+messiási álmaiban!</p>
+<p>Mert az Oroszország szóba, az orosz gondolatba álmodja bele
+Dosztojevszkij ezt a Krisztus-álmot, az ellentétek kibékítésének
+gondolatát, amelyet életében, művészetében és Istenében hatvan éven
+keresztül hiába keresett. De melyik ez az Oroszország, az igazi, a
+reális, vagy a misztikus, a politikai vagy a prófétai? Mint
+Dosztojevszkijnél: minden, mind a kettő egyszerre! Hiába kívánjuk
+egy szenvedélyes embertől, hogy logikus legyen és hiába kérünk
+indokolást dogmáihoz. Dosztojevszkij messiási irataiban, politikai,
+irodalmi műveiben a fogalmak őrülten össze-vissza tántorognak.
+Oroszország majd Krisztus, majd Isten, majd Nagy Péter birodalma,
+majd az új Róma, a szellem és hatalom egyesülése, tiara és császári
+korona, fővárosa majd Moszkva, majd Konstantinápoly, majd az új
+Jeruzsálem. A legalázatosabb örök emberi ideálok hatalomra vágyó,
+szlavofil, hódító ösztönökkel meghökkentően váltakoznak
+<span class="pagenum"><a name="Page_213" id=
+"Page_213">-213-</a></span> és megdöbbentő biztosságú politikai
+horoszkopok, fantasztikus, apokaliptikus igéretekkel. Majd a
+politika szorosába préseli be Oroszország fogalmát, majd a
+végtelenbe emeli fel. És itt is, mint remekműveiben, a realizmus és
+fantázia, a tűz és víz ugyanazon sistergő keveréke. Ami benne
+démoni, őrjöngően túlzó, és amit regényeiben kénytelen mérsékelni,
+itt pythiai jóslásokban szabadon éli ki: izzó szenvedélyének egész
+ihletével prédikálja Oroszországot a világ üdvösségének, a világ
+megváltójának, egyedüli üdvhozójának. Soha még Európának nem
+hirdettek nemzeti eszmét, mint világgondolatot, gőgösebben,
+zseniálisabban, kérőbben, csábítóbban, mámorosítóbban, rajongóbban,
+mint Dosztojevszkij könyveiben az orosz gondolatot.</p>
+<p>Fajának ez a fanatikusa olyan, mint egy nagy szervezet
+szervetlen kinövése, ez a részvétnélküli, rajongó orosz szerzetes,
+ez a gőgös csúfolkodó, ez a hitetlen hitvalló. Azonban
+Dosztojevszkij egyéniségének egységéhez éppen ez szükséges. Ahol
+Dosztojevszkijnél egy jelenséget nem értünk meg, szükségességét
+ellentétében kell keresnünk. Ne felejtsük el: Dosztojevszkij mindig
+igen és nem, önmegsemmisítés és önmaga felé emelés, kihegyezett
+ellentét. És ez a túlhajtott gőg csak ellenlábasa túlzott
+alázatosságának, fokozott népi öntudata sarki ellentéte önmaga
+túlizgatott személyes jelentéktelenségi érzésének. Egyszerre két
+félre hasad szét: büszkeségre és alázatra. Személyiségét megalázza:
+műveinek húsz kötetét hiába lapozzuk át a hiúság, büszkeség, a
+túlzás, gőg, hivalkodás egy szava után! Csak önmaga
+megkisebbítését, undort, vádat, lealázást találunk <span class=
+"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> bennük.
+Ami büszkeség van benne, azt fajába, népének gondolatába önti bele.
+Ami elkülönített személyiségére vonatkozik, azt megsemmisíti és
+mindazt, ami benne személytelen, orosz, örök emberi, azt
+istenítésig emeli fel. Mert nem hisz Istenben, prédikálja Istent,
+mert nem hisz magában, prófétája nemzetének és az emberiségnek. Az
+ideálok világában is mártir, aki magát feszíti keresztre, hogy az
+eszmét megváltsa.</p>
+<p>Ez az ő nagy titka: az ellentétek által megtermékenyülni.
+Kifeszíteni a végtelenbe, hogy az egész világot átfogja és azután a
+belőle termő erőt a jövendőre felhasználni. A többi költők
+ideáljukat rendszerint önnönszemélyiségük fokozásából teremtik meg,
+amennyiben önmagukat másolva, megtisztítva, megjavítva, magasabb
+fokra emelik és a jövendő embert valahogy önmaguknak megtisztult
+típusa gyanánt mutatják be. Dosztojevszkij az ellentétember, az
+alkotó dualista, önmagának ellentétjéből alkotja ideálját és
+Istenét: és önmagát, az eleven embert, negativummá alázza. Csak
+agyag, csak föld akar lenni, amelyből az új formát öntik és
+baljának a jövendőbeli képen jobb felel meg, mélységének magaslat,
+kétségeinek hit, kettéhasadásának egység! «Pusztuljak el én, csak a
+többiek legyenek boldogok!» – staretzének ezt a mondását így
+változtatja át gondolatban. Megsemmisül, hogy a jövendő emberében
+feltámadjon.</p>
+<p>Dosztojevszkij ideálja ezért: Nem olyannak lenni, mint amilyen.
+Olyat érezni, amit nem érzett. Úgy gondolkozni, amint nem
+gondolkodott. Nem úgy élni, ahogy ő él. Egyéni lényének legkisebb
+részéig, vonásról-vonásra ellentéte az új <span class=
+"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> ember,
+önlényének minden árnyékából fény, minden homályából ragyogás
+képződik. Így szól önmagához: «Nem!» s ebből teremti ki az új
+emberiség felé szenvedélyesen kiáltott Igent! Egész a testiségig
+folytatja önvoltának ezt a példátlan erkölcsi elítélését, a jövendő
+ember kedvéért, az én megsemmisítését, az örökemberiért. Vegyük elő
+képét, fényképét, halotti maszkját és tegyük mellé azon emberek
+képét, akikben ideáljait formálta: Karamasoff Aljosa, Sossima,
+Myskin herceg mellé, az orosz Krisztus e három vázlata mellé,
+akiket üdvözítőül alkotott. És a legkisebb részletig minden vonal
+az ő ellentmondó ellenlábasa. Dosztojevszkij arca komor, titokkal
+és homállyal teli, – amazok arca nyílt, békés őszinteségű; az ő
+hangja rekedt és kopott, amaz embereké szelid és halk. Az ő haja
+sötét és kuszált, szemei mélyenfekvők és nyugtalanok, amazok arca
+tisztult, sima hajtól körülövezett és szemeik nyugtalanság és
+aggodalom nélkül ragyognak. Azt mondja róluk kifejezetten, hogy
+egyenesen előre néznek és tekintetükben benne van a gyermekek édes
+mosolya. Az ő ajkát a szenvedély és gúny gyorsan bevésődő ráncai
+fogják körül és ezért nem tud nevetni, de Aljosa és Sossima fehér
+fogaiból ragyog az önmagában bízó ember szabad mosolygása.
+Vonásról-vonásra így állítja be saját képét, mint negativumot az új
+képpel szemben. Az ő arca egy megkötözött emberé, aki szenvedélyek
+rabszolgája, és akin rajta van a gondolatok terhe, amazoké benső
+szabadságot, gátnélküliséget, lebegést fejez ki. Ő maga a
+szétszakítottság, a kettősség, amazok összhang és egység. Ő az
+énember, az önmagába bebörtönzött, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> amazok az örök emberek,
+akik lényüknek minden részéből Istenbe ömlenek át.</p>
+<p>Soha ily tökéletesen nem teremtettek még önmegvetésből erkölcsi
+ideált, az erkölcsi és szellemi világ egyetlen szférájában sem.
+Önmagát elítélve, lényének ereit mintegy felmetszvén, önnönvérével
+festi a jövendő ember képét. Ő még a szenvedélyes, a görcsös, a
+nekiugró tigrisszerű mozdulatoknak volt az embere, lelkesedése még
+az érzékek vagy idegek feszültségéből fellángoló villámfény,
+amazoké a szelíd, de örökké mozzanatos szűzi ragyogás. Amazoké a
+szelíd kitartás, amely tovább ér, mint az önkívület vad ugrásai,
+amazoké az igazi alázatosság, amely nem fél a nevetségességtől.
+Mások ők, mint az örökké lealázottak és megsértettek, az
+akadályozottak és meggyötörtek. Amazok mindenki nyelvén tudnak és
+mindenki megnyugvást érez közelükben, mert nincs bennük a félelem
+örök hisztériája, hogy valakit megbántanak, vagy megbántódnak és
+nem néznek kérdőn minden lépésnél maguk körül. Isten nem kínozza
+többé, hanem megnyugtatja őket. Mindenttudók, de épp azért, mert
+mindent tudnak és mindent megértenek, nem ítélnek el senkit és nem
+ítélkeznek, nem törik a fejüket a dolgokon, hanem hálásan hisznek.
+Különös: hogy ez az örök nyugtalankodó, az élet legfelsőbb formáját
+a felvilágosodott, higgadt emberben látja és ez az egyenetlenkedő
+legfelsőbb ideálul az egységet, ez a lázadó a meghódolást állítja
+fel. Istenkínja Istenkéjjé kétsége bizonysággá, hisztériája
+egységgé és szenvedése mindent átfogó boldogsággá vált bennük. Az
+élet legmagasabb foka és legdrágábbja, legszebbje számára az, amit
+ő a tudatos <span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
+"Page_217">-217-</a></span> és tudatfeletti soha nem ismert és
+amit, mint legfenségesebbet kíván az emberek számára: naivitást, a
+szív gyermeki voltát, a szelíd, magától értetődő derűt.</p>
+<p>Nézzétek legkedvesebb embereit, mint mennek: szelíd mosollyal az
+ajkukon, mindent megértenek és mégsem büszkék, az élet titkában nem
+úgy élnek, mint valami tüzes örvényben, hanem mint kék égboltot
+vonják maguk felé. Az élet ősellenségét, «a fájdalmat és aggodalmat
+legyőzték» és a dolgoknak végtelen testvériségében Istenben
+üdvözültekké váltak. Felszabadultak saját énjüktől. Az emberek
+legfőbb boldogsága a személytelenség, és így változtatja át a
+legegyénibb ember Goethe bölcsességét új hitté.</p>
+<p>A szellemi élet története nem ismeri egy ember ehhez hasonló
+erkölcsi önmegsemmisítésének példáját, nem ismeri egy ideálnak
+ellentétekből való ily termékeny kiteremtését. Dosztojevszkij
+önmagának mártírjaként feszítette magát keresztre: tudását, hogy
+hitvalló legyen, testét, hogy a művészet által az új embert
+teremtse, egyéniségét, az összesség kedvéért. Mint típus el akar
+pusztulni, hogy egy boldogabb, jobb emberiség támadjon, minden
+szenvedést magára vesz mások boldogsága kedvéért. És ő, aki önmagát
+ellentétei legfájdalmasabb távoláig feszítette hatvan éven át és
+lényének mélységeit feldúlta, hogy Istenét és ezzel az élet
+értelmét megtalálja, a felhalmozott megismeréseket félredobja az új
+emberiség kedvéért, amelynek legmélyebb titkát, a legvégső,
+legfelejthetetlenebb formuláját súgja meg: «Jobban szeretni az
+életet, mint az élet értelmét!» <span class="pagenum"><a name=
+"Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p>
+<h3>Győzedelmes élet.</h3>
+<div class="blockquot2">
+<p>«Bármilyen is volt az élet, mégis szép!»</p>
+<p class="right"><i>Goethe.</i></p>
+</div>
+<p>Mily sötét az út Dosztojevszkij mélységein át, mily komor a
+tája, mily nyomasztó végtelensége, mely oly titokzatosan hasonlít
+tragikus arcához, amely magába szobrászolta az élet minden
+fájdalmát! A szív szakadékos pokolkörei, a lélek bíboros
+tisztítótüze, a legmélyebb bánya, amelyet valaha földi kéz az
+érzések alvilágába ásott. Mennyi sötétség van ebben az emberi
+világban, mennyi szenvedés ebben a sötétségben! Mennyi gyász az ő
+földjén, ezen a földön, «amely legbensőbb kérgéig könnyekkel van
+átitatva!» Mélységében a pokol körei sötétebbek, mint aminőknek
+Dante, a látnok, egy évezreddel előbb megálmodta. Földi mivoltának
+meg nem váltott áldozata, önnönérzésének mártírja, kit átölelnek a
+szenvedélyek kígyói, akit a lélek minden ostorai kínoznak, ájult
+lázadás áradatában tajtékozva, oh milyen világ Dosztojevszkijnek ez
+a világa! Minden öröm elfalazva, minden remény száműzve, nincs
+menekülés a szenvedés elől, amely végtelenül feltornyosuló fallal
+veszi körül áldozatát! Nincs hát részvét, amely megváltsa embereit
+mélységükből, nem robbantja szét apokaliptikus óra ezt a poklot,
+amelyet egy Istenember teremtett kínjaiból?</p>
+<p>Ebből a mélységből zavar és panasz árad, aminőt még nem hallott
+az emberiség. Soha még életmű felett nem volt annyi sötétség! Még
+Michel-Angelo alakjai is szelídebbek gyászukban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> és
+Dante mélységei felett paradicsomának üdvözítő ragyogása fénylik.
+Vajjon Dosztojevszkij műveiben az élet valóban csak örök éjszaka és
+a szenvedés az élet egyetlen értelme? A lélek reszketve hajol e
+mélységek felé és megborzong, mert testvéreitől csak kínt és
+panaszt hall.</p>
+<p>Ám ekkor egy szó száll fel a mélyből, szelíden és mégis magasan
+lebegve a zűrzavarban, mint ahogy egy galamb felszáll a viharverte
+tenger felé. Szelid a szó, de nagy az értelme és üdvözítő a hangja:
+«Barátaim, ne féljetek az élettől!» És ebből a szóból csönd árad,
+borzongva figyelnek a mélységek és a szó lebeg, felszáll, átszáll
+minden kínlódást és azt mondja: «Az életet csak kínlódás által
+tanulhatjuk meg szeretni!»</p>
+<p>És a szenvedés e vigasztaló szavát ki mondja ki? Aki mind közt a
+legszenvedőbb, maga Dosztojevszkij. A kitárt kezek még kétségei
+keresztjére vannak feszítve, törékeny testében még ott vannak a
+kínok szögei, de alázatosan csókolja meg ennek az életnek
+mártírkeresztfáját és az ajkak szelíden mondják a nagy titkot a
+felebarátoknak: «Azt hiszem, valamennyiünknek elsőbb az életet kell
+szeretni tanulnunk!»</p>
+<p>És szavaiból felpirkad a nap, az apokaliptikus óra. Felpattannak
+a sírok és a börtönök: a mélységből felkelnek mind a halottak és
+elcsukottak, mind-mind köréje sereglenek, hogy szavainak prófétái
+legyenek, gyászukból fölemelkednek. A börtönökből tódulnak elő,
+Szibéria katorgájából, láncukat csörgetve, zugszobákból, éjjeli
+mulatókból és kolostorcellákból, mind-mind valamennyien a
+szenvedélyek nagy szenvedői; még vér tapad kezeikhez, még ég
+megkorbácsolt hátuk, még lealázottak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> haragjukban és
+elesettségükben, de a jajkiáltás már elhallgat szájukban és
+könnyeikből bizalom ragyog. Oh Bileam örök csodája, amely az égő
+ajkakon áldássá váltja az átkot, amint a mester hozsánnáját
+hallják, a hozsannát, amely «a kétség minden tisztítótüzén
+keresztülment». A legkomorabbak vannak legelől, a legszomorúbbak a
+leghívőbbek, mind előre tolonganak, hogy bizonyítsák ezt a szót.
+Durva és megsebzett szájukból a szenvedésnek himnusza, mint valami
+hatalmas templomi ének árad fel, az önkívület őserejében, az élet
+himnusza. Mind-mind itt vannak a martírok, hogy dicsőítsék az
+életet. Karamasoff Dimitri, az ártatlanul elítélt, láncokkal kezén,
+erejének teljességében újjong fel: «Minden szenvedést le fogok
+győzni, csakhogy azt mondhassam magamnak: «én vagyok!» Ha vergődöm
+a kínzópadon, akkor is tudom, hogy «én vagyok». A gályához láncolva
+látom a napot és ha nem is látom, akkor is élek és tudom, hogy süt
+a nap!» És Iván, a fivér odalép hozzá és hirdeti: «Nincs
+kitörölhetetlenebb boldogtalanság a halálnál». És az élet rajongása
+sugárként ég be szívébe és ő, az Istentagadó, így kiált fel:
+«Szeretlek téged, Istenem, mert hatalmas az élet!» Trofimovits
+István, az örök kételkedő, összekulcsolt kezekkel emelkedik fel
+halálos ágyán és ezt dadogja: «Oh milyen szívesen élném az életet
+újra, minden perc, minden pillanat üdvössége az embernek!» A hangok
+mind tisztábbak, fénylőbbek, fenségesebbek lesznek. Myskin herceg,
+akit kúsza lelkének ingadozó szárnyai visznek, zavartan tárja ki
+karjait és így rajong: «Nem értem, hogy mehet el az ember egy fa
+<span class="pagenum"><a name="Page_221" id=
+"Page_221">-221-</a></span> előtt, a nélkül, hogy boldog volna,
+mert él és mert szeretik… ennek az életnek minden lépésénél mennyi
+sok csodálatos dolog van, dolgok, amelyeket még a legelvetemültebb
+is csodálatosnak érez!» És Sossima így prédikál: «Akik Istent és az
+életet megátkozzák, önmagukat átkozzák meg. Ha minden dolgot
+szeretni fogsz, akkor Isten titka minden dologban megnyilvánul és
+végül az egész világot mindent átfogó szeretettel fogod átölelni!»
+És még a «zugutcából való ember» a kis félszeg Névtelen, kopott
+köpenykéjében, ő is oda jön és széttárja karjait: «Az élet szépség,
+csak a szenvedésben van lélek, óh milyen gyönyörű az élet!» A
+«nevetséges ember» kilép álmaiból, hogy «a hatalmas életet
+hirdesse», mind-mind férgekként másznak elő lényük zugolyaiból,
+hogy együtt dalolják a nagy éneket. Egyik sem akar meghalni, egyik
+sem akarja a szentül szeretett életet itthagyni, nincs oly mély
+szenvedés, amelyet a halállal cserélne fel, a halállal, az örök
+ellenféllel. És a pokol, a kétségbeesés homálya kemény falai
+egyszerre visszhangozzák a sors dicsénekét, a tisztítótűzből
+felgyúl a hála tüze. Fény, végtelen fény áramlik be, Dosztojevszkij
+égboltja borul a föld fölé és mindenki felett zugva mennydörög az
+utolsó szó, amelyet Dosztojevszkij leírt, a gyermekek szava a nagy
+kőnél való beszédnél, a szent barbár kiáltás: «Az élet, hurrá!»</p>
+<p>Oh csodálatos élet, aki magadnak tudatos akarattal mártírokat
+teremtesz, hogy téged dícsérjenek, oh bölcs, kegyetlen élet, ki
+jobbágyaiddá teszed a legnagyobbakat szenvedés által, hogy
+diadalodat hirdessék! Jób örök kiáltását, mely évezredeken át
+zendül, mert a csapásokban Istent <span class="pagenum"><a name=
+"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> ismeri, Te újra és újra
+hallani akarod és Dániel férfiainak diadalmi énekét, amíg testüket
+tüzes kemence pörköli. Mindörökké daloló parazsat gyujtasz a költők
+nyelvén, akiket szenvedőkké teszel, hogy örökké jobbágyaid legyenek
+és Téged szerelemmel hívjanak! Beethovent a zene lelkével vered
+meg, hogy megsüketülten Isten szárnycsapását hallja és a halál
+angyalától megérintve az örömök himnuszát alkossa meg Neked,
+Rembrandtot behajszolod a szegénység éjszakájába, hogy színekben
+keresse a fényt, a Te örök fényedet, Dantet elűzöd hazájából, hogy
+álmában meglássa az eget és a poklot, valamennyiüket korbácsoddal
+kergetted végtelenségedbe! És őt, akit jobban korbácsoltál, mint
+bárki mást, őt is szolgáddá kényszerítetted és íme tajtékzó
+ajakkal, görcsökben vonagolva, hozsannát újjong feléd, a szent
+hozsannát, «amely átment minden kétségek tisztítótüzén!» Oh mint
+győzöl te az emberben, akit megszenvedtetsz, éjszakából nappalt
+csinálsz, szenvedésből szerelmet és a pokolból hozol fel Magadnak
+szent dícsérő éneket. Mert a legjobban szenvedő mindeneknek tudója,
+és aki téged tud, az meg kell, hogy áldjon: és aki téged
+legmélyebben megismert, íme lásd, erősebb bizonyságod, mint bárki
+más és jobban szeretett téged, mint bárki más!</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_223" id=
+"Page_223">-223-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Stefan Zweig könyvei.</h2>
+</div>
+<ul class="lsoff indented">
+<li>Silberne Saiten. Wien. Költemények.</li>
+<li>Die frühen Kränze. 3. ezer. Költemények. Insel-Verlag.</li>
+<li>Die gesammelten Gedichte. Költemények. Insel-Verlag.</li>
+<li>Erstes Erlebnis. Négy történet. 16.–19. ezer.
+Insel-Verlag.</li>
+<li>Brennendes Geheimnis. Novella. (Insel-Bücherei. 122.) 55.
+ezer.</li>
+<li>Das Haus am Meer. Színmű két részben. Insel-Verlag.</li>
+<li>Tersites. Szomorújáték három felvonásban. 2. ezer.
+Insel-Verlag.</li>
+<li>Der verwandelte Komödiant. Színjáték a német rokoko idejéből.
+2. ezer. Insel-Verlag.</li>
+<li>Jeremias. Drámai költemény kilenc képben. 25. ezer.
+Insel-Verlag.</li>
+<li>Legende eines Lebens. Kamarajáték három felvonásban. 4. ezer.
+Insel-Verlag.</li>
+<li>Der Zwang. Novella. (470 példányban Frans Masreel
+fametszeteivel.)</li>
+<li>Die Augen des ewigen Bruders. (Insel-Bücherei. 349.) 10.
+ezer.</li>
+<li>Drei Meister: Balzac, Dickens, Dosztojevszkij. 15. ezer.
+Insel-Verlag.</li>
+<li>Amok. Novellen einer Leidenschaft. 21. ezer. Insel-Verlag.</li>
+<li>Der Kampf mit dem Demon: Hölderlin, Kleist, Nietzsche.
+Insel-Verlag.</li>
+<li><i>Írói életrajzok.</i> Verhaeren. Desbordes–Valmore. Romain
+Rolland. Artur Rimbaud. Paul Verlaine.</li>
+</ul>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
+"Page_224">-224-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Térey Sándor könyvei.</h2>
+</div>
+<h3>KÖLTEMÉNYEK:</h3>
+<ul class="lsoff indented">
+<li><i>Versek.</i> Singer és Wolfner kiadása. Budapest.
+(Elfogyott.)</li>
+<li><i>A fehér hegedű.</i> Singer és Wolfner. (Elfogyott.)</li>
+<li><i>Feltámadás.</i> Singer és Wolfner. II. kiadás.</li>
+<li><i>A Magányos Ember.</i> Méliusz-kiadás.</li>
+</ul>
+<h3>PRÓZA:</h3>
+<ul class="lsoff indented">
+<li><i>Visszatérés.</i> A Kisfaludy-Társaság Franklin-pályázatán I.
+díjat nyert regény. Franklin-Társulat kiadása.</li>
+<li><i>Leveleki Anna szerelme.</i> Kis regény a 40-es évekből.
+(Kézirat.)</li>
+<li><i>E. T. A. Hoffmann. J. P. Jacobsen. Hermann Bang. Stefan
+Zweig.</i> Négy tanulmány. (Sajtó alatt.)</li>
+</ul>
+<h3>FORDÍTÁSOK:</h3>
+<ul class="lsoff indented">
+<li><i>Baudelaire.</i> Versek a Fleurs du Malból. Athenaeum r.-t.
+kiadása. II. kiadás. Bevezetéssel.</li>
+<li><i>Verlaine válogatott versei.</i> Singer és Wolfner, 1924. II.
+kiadás. Bevezetéssel.</li>
+<li><i>André Ady:</i> Choix de poésies. Paris. Jouve et Cie
+Editeurs. Avec un portrait d’Ady par Étienne Zádor, et précédé
+d’une préface par Jean Mistler d’Auriol.</li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77620 ***</div>
+</body>
+</html>
author	www-data <www-data@mail.pglaf.org>	2026-01-05 04:49:33 -0800
committer	www-data <www-data@mail.pglaf.org>	2026-01-05 04:49:33 -0800
commit	0926905856c09fad46263a7af9fa85d964159d7e (patch)
tree	a637d8db163cab7b5242516e9fee377bc6546b8b /77620-h/77620-h.htm