71 files changed, 14699 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..6833f05
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,3 @@
+* text=auto
+*.txt text
+*.md text
diff --git a/77615-0.txt b/77615-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..bf9be82
--- /dev/null
+++ b/77615-0.txt
@@ -0,0 +1,7830 @@
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 ***
+
+MAGYAR REGÉNYIRÓK
+
+KÉPES KIADÁSA
+
+Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
+
+MIKSZÁTH KÁLMÁN
+
+56. KÖTET
+
+FENN ÉS LENN
+
+Irta
+
+HERCZEG FERENCZ
+
+BUDAPEST
+
+FRANKLIN-TÁRSULAT
+
+magyar irod. intézet és könyvnyomda
+
+1908
+
+FENN ÉS LENN
+
+REGÉNY
+
+IRTA
+
+HERCZEG FERENCZ
+
+MÜHLBECK KÁROLY RAJZAIVAL
+
+BUDAPEST
+
+FRANKLIN-TÁRSULAT
+
+magyar irod. intézet és könyvnyomda
+
+1908
+
+_Singer és Wolfner tulajdona._
+
+Franklin-Társulat nyomdája.
+
+
+
+
+ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ.
+
+Ki másnak is ajánlhatnám első regény kisérletemet, mint _anyámnak?_ Az a
+jóságos, okos asszony bizonyára szemet fog hunyni könyvem gyöngéi
+fölött, valamint szemet hunyt már vagy egy könyvtárra menő megiratlan
+ostobaságom fölött.
+
+Az olvasótól nem kivánhatok hasonló gyöngéd elnézést, azért jó is lesz,
+ha elmondom a _Fenn és Lenn_ rövid genézisét, hogy legalább a felelősség
+egy részét azokra hárítsam, kik velem szemben a felbujtó szerepét
+játszották.
+
+Úgy volt, hogy az _Egyetemes Regénytár_ szerkesztősége az 1889-ik év
+folyamán 1000 frankos regénypályázatot hirdetett.
+
+A pályázat ösztönzött arra, hogy tollhegyre tűzzek egy tarka mesét, mely
+akkoriban fölbukkant szemeim előtt; libbenő szárnyakon körülcsapongott,
+mondhatom: szinte üldözőbe vett. Megszületett a _Fenn és Lenn_.
+
+A birálók elsősorban dicséretükkel tüntették ki pályaművemet, a díjat
+nem itélhették oda, mert a regény már külső alakjánál fogva igen nagy
+volt, terjedelme nem felelt meg a pályázat föltételeinek.
+
+Kiadóim fölszólítására újra átdolgoztam regényemet.
+
+Ezzel az olvasó kezébe adom. Ha elsőszülöttemnek, – kitől végre sem
+tagadhatom meg teljesen apai gyöngédségemet, – ha elsőszülöttemnek,
+mondom, sikerül az olvasót egy estén át szórakoztatni: akkor betöltötte
+hivatását.
+
+Budapest, 1890. évi február hóban.
+
+_A szerző._
+
+
+
+
+I.
+
+* várostól délnek hirtelen meredek hegyláncz szökik a zúgó nádassal
+borított lapály elé, komor daczczal feszülve a végtelen rónának, mintha
+azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál, – itt véged van! A róna
+hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten simul a hegy lábához. Az
+első hegyek mögött erdős kúpok emelkednek lépcsőzetesen, míg végre egy,
+a távolban kéklő gerincz színfalként elzárja a szemhatárt.
+
+A rónára dülő sziklagerincz egy meredek csúcsát csonka vártorony
+koronázza, reczés ormaival élesen furódva a déli ég mély korongjába. E
+torony messzi tájakat ural, uralma legitimitásának titka – mint minden
+igazi legitimitásé – elvész a népvándorlás ködös homályában. Valaha
+őrszem volt az ország déli kapuján, mely nem egyszer döngött súlyos
+buzogánycsapások alatt, ha a Duna völgyéből feketén hömpölyögtek
+északnak idegen, kalóznemzetségek pusztító árjai.
+
+Később török bégek tanyáztak itt, az utolsó bég emlékére keresztelte el
+a nép «Jó Ali tornyának». A várhegy mögött emelkedő magaslatok
+«Törökköny» nevet visel. A nagy török tragédia itt egy békülékeny
+akkorddal végződik: Ali, az utolsó magyarországi bég, kinek ereiben egy
+csepp folyt a bölcs kalifák véréből; e magaslatról áldotta meg
+Magyarországot, midőn a róna északi szemhatárán fölbukkantak a
+rettenetes Eugen herczeg vértesei: az ősz bég szeme könybe borult, amint
+végigrévedezett a zöldelő tájon, melyről tudta, hogy mindörökké
+elveszett az igazhívők számára; aztán marczona spahijaival,
+szerecseneivel és karcsúnyakú tevéivel útra kelt Allah nevében, a
+fölkelő nap irányában… Az iszlam világuralmának zivataros fellege
+szétfoszlott; az utolsó béggel egy elkésett ködfoszlány uszott Keletnek,
+megaranyozva a költészet napjától. Jó Ali azóta már Mohamed
+paradicsomába költözött, hol fiatal hurik fogadták a vén leventét. A vár
+odafenn romba dőlt, de a várjobbágyok kunyhói lenn a völgyben gyarapodni
+kezdtek és ma hatezer lakosa van Boros-Keve mezővárosának.
+
+A lakosok nagyrészt ama sziléziai gyarmatosok unokái, kiket Mária
+Terézia királynő telepített ide a hétéves háború után. A város fasoros,
+egyenes utczáival, tágas tereivel és csinos épületeivel kedvező
+benyomást tesz; a többnyire sárgára meszelt házak, tisztaságtól villogó
+ablakaikkal és rikító, olajfestésű kerítésrácsaikkal, a lakosság
+jólétéről és ideges rendszeretetéről tanuskodnak. Ha valamely idegen,
+kit a véletlen az ország eme félreeső zugába vetett, a város
+nevezetességei után tudakozódik, mindenekelőtt megmutatják neki a
+lendületes gótstilusban épült templomot, aztán megbámultatják vele a
+megyeház oszlopos homlokzatát; végül a bennszülöttek nem fognak
+megfeledkezni arról, hogy figyelmét a «kastélyra» irányítsák.
+
+A kastély tulajdonképen nem tartozik a városhoz, mert vagy tizenöt percz
+távolságra esik ettől, a hegy lábán kanyargó, nyárfasoros országút
+mentén. Egyébiránt semmiben sem különbözik mindama úri lakoktól, melyek
+a mult század első felében, a magyarra fordított barok ízlésben épültek.
+Tágas, komor épület, kettős tetővel, potrohos ablakrácsozattal és
+túlizmos homokkő-kariatidákkal, – még a kertkerítés golyóbis oszlopai és
+a megszokott czímertartó griffek is föltalálhatók. Az oszlopos pitvaron
+és a kovácsolt vaserkélyen meglátszik, hogy későbbi toldás eredményei.
+Az úrilak körül nagy kert terül el, melyen észrevehető, hogy évtizedek
+óta fürészt és kertész-ollót nem látott, de épen emez
+elhanyagoltatásának köszönheti egész báját. A kastély meredek
+tetőgerincze fölött a százéves szálfák egymás felé nyujtogatják lombos
+karjaikat: némely helyen a buja folyondár felkuszott a fa koronájáig,
+hosszú indát bocsátva alá a magasból; a kastély mögött az ősi platánfák
+törzsei aggasztóan közelre dőlnek egymáshoz, lombozatuk sűrű kupolát
+alkot, melyen csak elvétve szűrődik át egy-egy halvány napsugár. A
+titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek s ha
+hébe-korba kiváncsi rigó-rikoltás nem zavarná az ünnepélyes csöndet, az
+ember azt hinné, hogy nappal is egy letünt kor álmai kisértenek a zúgó
+vadonban.
+
+[Illustration: A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút
+tritonjai fehérlenek…]
+
+Az idegen, ki véletlenül erre kocsizik, megtudja kevei kocsisától, hogy
+a kastély a Lovrich bárók tulajdona, kik utóbbi időkben csak elvétve
+néztek le családi birtokukra, különben pedig Bécsben szoktak tartózkodni
+állandóan. Az utas hamar észreveszi, hogy a jó keveiek csak azért látnak
+nevezetességet a kastélyban, mert előkelő zárkózottsága imponál nekik s
+mert megszokták, hogy lakóiban a mesés gazdagság és hatalom
+megtestesítőit bámulják.
+
+Ha aztán az utas a csalódás egy nemével fordul el a látottaktól, a
+szemben levő hegylejtőn egy nyaraló szökik szemébe, mely fölkelti
+érdeklődését már azért is, mert vörös bádogtetejével, csinos erkélyével
+és kaczér, fehér ablakfüggönyeivel jóltevő ellentétet alkot a komor
+úrilakhoz. A kit érdekel, az megtudhatja, hogy ez a «Pogányvár», melyet
+tréfásan azért neveznek így, mert a boldogult Pogány Mihály építtette
+családja számára. Ha beszédes a kocsis, hozzá fogja tenni, hogy uradalmi
+ügyész volt a megboldogult, a kit mindenki szeretett, mert jólelkű
+úriember volt és sokat lendített a szegény emberek ügyes-bajos dolgán.
+
+
+
+
+II.
+
+Esteledett.
+
+Boros-Keve a völgyben már árnyba borult, fenn a magasban, a Pogányvár
+kéményén, még egy elkésett napsugár siklott végig. A nyaraló alatti
+kertből, a nagy gesztenyefa tájékáról, víg kaczagás csengett föl. A fa
+egyik ágáról kezdetleges hinta függött alá, melyen patyolat jó kedvükben
+ketten foglaltak helyet: egy körülbelül nyolcz éves fiú és egy leány, ki
+az iskoláslány és a fiatal hölgy közötti átmeneti korszakot élte.
+
+A fiú a hinta deszkáján ült s neki pirult arcczal, merészen és mégis
+borzadva hasította a levegőt. A leány a deszkán állott s karcsú karjait
+magasra emelve fogta a kötelet, – a mint a hintát lendítette, nyulánk
+termete tökéletes szépségű vonalakban mozgott. Mindketten kaczagtak. Üde
+tavaszi est volt, a gesztenyefa koronája illatos virágesőt hintett alá,
+mindketten fiatalok voltak, – ez végre is elegendő ok a kaczagásra.
+
+– Magasabbra, Jolán! – könyörgött a gyerek hévvel.
+
+– Nem lehet, Béni, a mama már türelmetlen lesz. – A leány ezzel kissé
+hátradőlt és keskeny lábával iparkodott a lengő hintát megakasztani.
+
+Béni titokban eviczkélő mozdulatokat tett; miután meggyőződött, hogy a
+hintát egyedül meg nem lendítheti, boszankodva vonta fülére
+matrózsipkáját. E pillanatban váratlan tünemény vonta magára figyelmét.
+
+– Jé, Jolán, nézd, egy néger fehér kalappal!
+
+– Jé! – szólt Jolán csodálkozva, a megjelölt irányban tekintve.
+
+– Ez mulatságos, – jegyezte meg Béni.
+
+Aztán mindketten kezüket szemük fölé emelve, erősen a hegyi út felé
+tekintettek.
+
+A hegyi úton, mely a nyaraló mellett elhaladva, a közeli Törökkút
+községbe vezetett, egy férfi alakja bukkant föl. Nem volt ugyan
+szerecsen, de sötétbarna arcza, mely a délövi égalj hatására vallott,
+nem szégyenítette meg Béni képzeletét. Most letért az útról és a
+nyaralóba vezető fasort balra hagyva, egyenesen a gesztenyefa felé
+közeledett.
+
+– Ki ez? Mit akar ez? – kérdezte Jolán halkan s megfeledkezve arról,
+hogy a hintán áll, arczát karjára támasztotta és gyermekes
+kiváncsisággal figyelt a közeledőre.
+
+Az idegen mosolyogva folytatta útját. Magas termetű fiatalember volt,
+villogó fekete szemmel, különben szabályos metszésű vonásainak a sötét
+arczszín s egy halántékán végigfutó sebforradás bizonyos kihívó rútságot
+kölcsönzött. E hatást csak növelte az a gunyoros vonás a szemei körül.
+Finom öltözéke feltünő szabású volt, kabátja alul egy selyem-ing puha
+gallérja látszott ki. Hanyagul, kissé szétvetett lábakkal járt, a mi
+különben csak a lovassági tisztek és tengerészek előjoga szokott lenni,
+mozdulatait bizonyos öntudatos, ellentmondást nem türő határozottság
+jellemezte.
+
+A hinta előtt megállt, eldobta szivarját és levetette puha, fehér
+kalapját.
+
+– Itt vagyok!
+
+Jolán zavartan szökött le a gyepre, Béni egyensúlyát vesztette és
+rémülten kapkodott a levegőben. Az idegen, miután nem kapott választ,
+egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a leányt és habozás nélkül
+megcsókolta.
+
+– Jézus Mária! – Jolán rémülten siklott ki karjaiból, majd néhány
+szökéssel a gesztenyefa mögé hátrálva, lihegve nézett farkasszemet
+vakmerő támadójával.
+
+– Tehát annyira megváltoztam, hogy már Jolán sem ismer rám? – kérdezte
+az kissé bosszankodva.
+
+– Hogyan, te, te volnál? – dadogta a leány.
+
+– Ki más?
+
+– Te Attila – Tila!
+
+– Én magam.
+
+A varázs meg volt törve. A fiatal leány előlépett a fatörzs mögül,
+összekulcsolta kezeit és éghez emelte a szemét, mintha kérné az égieket,
+hogy saját érdekükben vegyenek tudomást a hallatlan eseményről, mely
+most a Pogányvár kertjében lefolyt.
+
+– Ez nagyszerű, – mondta aztán.
+
+A nagyszerű egyébiránt is kedves kifejezései sorába tartozott.
+
+– Semmi nagyszerűt nem látok abban, ha valaki elmegy és visszajön; de ha
+valaki néhány év mulva elfelejti legjobb barátját, az már szomorú.
+
+Jolán kitörő örömmel nyujtotta mindkét kezét a megérkezett felé; most
+már áradt belőle a szó.
+
+– Te, ez aztán a meglepetés! Már azt hittük, soha többé nem jösz haza.
+Merre is jártál mindenütt? Láttad már a mamát? Mit beszélek! hogy láttad
+volna? menjünk a mamához!
+
+Béni meglehetős bizalmatlansággal figyelte meg a történteket. Most gyors
+fordulattal lekúszott a hintáról és sebesen iramodott a nyaraló felé,
+jelenteni, hogy történt valami – mi, azt még nem lehet tudni.
+
+– Hogyan vetődtél ily váratlanul haza? – kérdezte Jolán, a mint ketten a
+nyaraló felé haladtak.
+
+– Egy hónapja, hogy Londonba érkeztem. Eleinte az angol fővárosban
+akartam maradni, de aztán – Isten tudná hogyan – olyas valami lepett
+meg, amit honvágynak szokás nevezni. Hozzá még eszembe jutott, hogy van
+nekem egy kis bajtársam, ott valahol az alsó Duna mentén és nagy
+kiváncsiság fogott el, mivé nőhette ki magát az a borzas iskolás-leány…
+
+– Amint látod: tiszteletreméltó agszüzzé – szolgálatodra! – szólt Jolán,
+csinos bókot csapva.
+
+– Jól használtad föl az idődet, gyermek, meg vagyok veled elégedve.
+
+Attila mosolyogva tekintett végig rajta. A leány igazán csinos volt.
+Okos gyermekarcza, melyre a nyári nap heve gyönge, barna zománczot
+varázsolt, bájos ellentétet alkotott szőke hajával; nyulánk, fiatal
+termetét minden mozdulatában öntudatlan kecs jellemezte.
+
+– Már azt hittük, – kezdé Jolán, kit Attila fürkésző tekintete kissé
+zavarba ejtett, – már azt hittük, örökre ott rekedtél valamelyik vad
+országban; de úgy-e az ember nem feledi oly könnyen azokat, a kiket
+valaha szeretett?
+
+– Láthatod, hogy nem.
+
+– És hol voltál, mielőtt Londonba mentél?
+
+– Zanzibárban.
+
+– Zan-zi-bár! Oláhországban lehet?
+
+– Nem, keleti Afrikában.
+
+– Tudom már. Oh, én mindent tudok. Tudom, hogy idegen országokat
+fedeztél föl, hogy hires ember vagy, a ki vizilovakra vadászott és ezért
+az angol királynőtől rendjeleket kapott… Mindezt és még többet olvastam
+az ujságokban. Egyszer azt írták, hogy meghaltál.
+
+– Reménylem, nem tartottál képesnek ily meggondolatlanságra?
+
+– Nem lett volna szép tőled, ha annyira megszomorítasz bennünket. A mama
+néha kissé sírt is utánad, de én nem, én csak bosszankodtam. Szeretném
+is tudni, mi dolgod volt neked a négerekkel és a vizilovakkal?
+
+– Látod, – magyarázta Attila – a dolog így áll: a térképen Afrika
+közepén egy nagy fehér folt van; e folt azt jelenti – e folt nem jelent
+semmit! Ez sok embert bosszantott már, újabb időben főleg a Central
+Afrikan Companyt bosszantotta, mely aztán többek közt elküldött engem
+is, hogy nézzük meg, mi van ama fehér folt helyén… Nejossumig akartam
+menni, fájdalom, nem jutottam el oda, de meglehet, hogy más alkalommal
+oda is elérek!
+
+– És azért, hogy Béni még több földrajzot tanuljon, érdemes volt annyira
+csuffá tenni a kezeidet? Minő kérgesek! Szegény arczodat is hogy
+tönkrebarnítottad?
+
+– Ez onnan van, – magyarázta Attila jókedvüen – mert a piros napernyőmet
+odaajándékoztam a kaukai királynak, kinek most trónmennyezet gyanánt
+szolgál. Frakkot is adtam neki. Ő még inget is kért, de ezt megtagadtam
+tőle; a czivilizáczió művét nem szabad elhamarkodni. Pedig ha odaadtam
+volna neki, talán elértem volna Nejossumig…
+
+Időközben fölértek a nyaraló erkélyére, hol a nekibátorodott Béni
+jelentette, hogy Pogány néni mindjárt itt lesz. Pogányné, ki Béni zavart
+előadásából is sejtette a rejtélyes idegen kilétét, mielőtt mutatkozott
+volna, még hamarjában rendbeszedte magát. A rendbeszedés tulajdonképpen
+csak annyiból állott, hogy új selyemkötőjét más új selyemkötővel
+cserélte föl és hogy néhányszor izgatottan futott körül a szobában.
+Aztán megjelent az erkélyen hófehér kendővel kezében, örömtől sugárzó
+arczczal. Az özvegy kissé elhízott, de még elég csinos asszony volt,
+leánya különben feltünően hasonlított rá.
+
+Az üdvözlés után, melynél a könnyen meginduló özvegy kissé sírt is,
+sorra kerültek a szokásos kérdések, aztán számot adtak egymásnak az
+utolsó évek eseményeiről. Pogányné hangja fájdalmasan csengett, midőn
+hangsúlyozta, hogy meglehetősen jó anyagi viszonyok közt maradtak vissza
+és végre büszkén, midőn a leányára mutatott, ki időközben «ugyancsak
+fölcseperedett».
+
+Azalatt teljesen beesteledett. Az erkélyen kigyultak a széllámpák. Jolán
+kikereste a pohárszék féltett kincseit, nagy fáradsággal himzett
+abroszokat és a nehéz ezüstneműt, aztán – szokása ellenére – segített a
+csinos szobaleánynak a vacsora fölszolgálásában.
+
+Pogányék, Attila őszinte örömére, nem kivántak «utikalandokat» hallani;
+Jolán is megelégedett azzal a fölvilágosítással, hogy Afrikában sok a
+szunyog és nagy a forróság. Béni, kit láthatólag sértett a mellőzés,
+melyet tapasztalnia kellett, fölfordított egy borospoharat, ezzel
+alkalmat adva Jolánnak, hogy kellően bemutassa a nap hősének.
+
+– Ismered ezt a rossz fiut, Attila? A nagybácsi fia.
+
+– Tíz közül a hatodik – tette hozzá Pogányné. – Minden évben másik jön
+hozzánk nyaralni.
+
+Béni hamarjában kiszámította, hogy tíz év mulva is rajta lesz a sor…
+
+– Egyike a híres Pogány-fiúknak? – kérdezte Attila.
+
+A Pogányfiúk * váron, hol atyjuk keresett orvos volt, két dologról
+voltak híresek: először, hogy egyikük sem tudta könyv nélkül a fivérei
+nevét; másodszor, hogy fölötte ügyesek voltak a parittya kezelésében.
+
+A várhegy mögött fölbukkant a hold korongja, az erkélyponyvához
+haragosan búgó bogarak verődtek. Attila szivarra gyujtott és
+kijelentette, hogy gyermekkora óta ily jól nem találta még magát. Jolán
+tapsolt örömében és alkalomszerűnek találta, hogy barátja kedélyére
+hasson.
+
+– Ugy-e, Tila, jó itt lenni? Ugy-e, nem mégy többé vizilovak után?
+
+– Nem, – évelődött az – itt maradok, családot alapítok.
+
+– Te – családot?
+
+Jolán ez ötletet fölötte mulatságosnak találta.
+
+Béni, ki nagynénje korholó tekintetéből azt következtette, hogy Jolán
+valami sikerült megjegyzést tett, hirtelen teli torokból hahotázni
+kezdett. Büntetésül feküdni kellett mennie.
+
+Mikor Attila elbúcsuzott a nyaralóból, hogy fölkeresse szállását a
+városban, tíz órára járt az idő. Jolán az erkély korlátjához lépett és a
+távozó után hajolt.
+
+– Mikor jössz föl ismét, Tila?
+
+Attila visszafordult a lépcsőn és a korláthoz támaszkodott. Arcza
+érintette a leány kezét.
+
+– Feljövök holnap.
+
+– Jőjj korán.
+
+Azzal kezet fogtak.
+
+Csillagos éj volt, Attila lábai előtt szabályos fénypontok jelölték a
+város kivilágított utczáit. Az éj sötétjéből apró szentjánosbogarak
+villantak elő. Fény a magasban, fény a mélyben, fény mindenütt.
+
+
+
+
+III.
+
+E század elején Lovrich Lázár volt a délvidék leghatalmasabb
+sertéskereskedője. Csordáit a Tiszában és a Dunában usztatta, hajcsárai
+tilinkózva bandukoltak Ráczország szivéből Budaváráig. A nép Pokrócz
+Lázárnak nevezte, válogatott gorombaságai miatt, melyeket csodálatos
+hidegvérrel vagdalt mindazok fejéhez, kik kénytelenek voltak vele
+érintkezni. Pokrócz Lázár azon a vidéken, mint elvont fogalom, ma is él,
+jelentve a pokrócz-gorombaság mellett a mesés gazdagságot és durva
+pénzgőgöt. A napóleoni hadjáratok sok sertést fogyasztottak és Pokrócz
+Lázár még Waterloo bekövetkezte előtt mondhatta termetes életpárjának:
+Anyjuk, földesúr lesz a fiadból!
+
+És a fiuból, Lovrich Vazulból, földesúr lett. A Törökkuthy grófoktól,
+kik Törökkutat és Kevét birták, harminczezer sertés árán, nemesi joggal
+megvette a kevei uradalmat kastélyostul. Pokrócz Lázár fia kastélyban
+lakott, igazi, duplatetejü kastélyban.
+
+Kezdetben csak nagynehezen tudta magát beleélni a földesúr szerepébe.
+Főélvezete abban telt, hogy kabát nélkül kikönyökölt az oszlopos pitvar
+alá. Hébe-korba kihozatta Kevéről a rokon Lovrichokat, földhöz ragadt
+szegény ördögöket, megbámultatta velük kertjét és kastélyát,
+üvegcsillárait és mandolafáit; ha aztán majd megpukkasztotta őket az
+epés irigység, üres kézzel szélnek kergette.
+
+Mikor asszony került a házhoz, – egy öreg granicsár-hadnagy leánya –
+megváltozott sok minden. A nők könnyen szabadulnak a parvenü-illattól s
+Lovrich is lassankint beletalálta magát az úri semmittevés teknikájába.
+
+Egy nap csodálatos hír járta be a vidéket: Lovrich Vazul hétágú koronát
+kapott, Pokrócz Lázár fia ezentúl «kevei Lovrich báró» lesz – «a
+közügyek terén, de főleg a mezőgazdaság emelése érdekében szerzett
+érdemei elismeréseül…»
+
+Lovrich bárónak két gyermeke volt, «Iván báró» és «Sarolta bárónő» –
+mint maga szokta őket nevezni.
+
+Mire a fiatal Iván báró a bécsi Teréziánumból, hol nevelkedett, ismét
+lejött atyja birtokára, kitünt, hogy néhány év alatt megtette azt az
+utat, melyet a vármegye főnemessége a mohácsi vész óta megtett. Pokrócz
+Lázár unokája tökéletes gentleman volt. Jól ruházkodott, beszélt jól
+francziául és kevésbbé jól angolul, telelt már Párisban, nyaralt
+Londonban, érdeklődött lovak és szinésznők iránt, meg tudta
+különböztetni a telivért a félvértől, a St.-Julient a Cliquottól, a
+sertésbőr-szivartárczát a borjúbőrtől. Kocsija néha szélsebesen robogott
+végig Keve utczáin; a szegény Lovrichok, kik időközben nagyon
+fölszaporodtak, most már nem utánozták a malaczvisongást (mint ezt még
+atyja láttára tenni szokták), hanem lerántották süvegüket. E szögletes
+arczú, komor tekintetű ifjú, ki magas bakján előrehajolva figyelt
+telivéreire, már nem volt vér az ő vérükből, hanem a felső, idegen réteg
+tagja.
+
+Időközben a kastély is nagy változáson ment át. A pitvartetőről eltünt a
+kék mázolás s a hivalgó aranyíczmer, az utóbbit faragott kőczímer
+pótolta. A sorfalba nyomorított bokrok és a szögletesre nyirt fák kedvük
+szerint nőhettek. Az öreg Lovrich Vazul feleségével a kastély hátsó
+szárnyába hurczolkodott, honnan csak ritkán jött elő a «charmant
+garçon-menage»-ban gyönyörködni, melyet gyermekei vittek. A megyei
+birtokosok, főleg pedig a leányos anyák, csodálkozva kérdezték
+egymástól, hogyan ismerhették ennyire félre Lovrichékat? A
+huszártisztek, az udvarképesség tavaszának eme fecskéi, gyakorlataik
+közben be-betértek a kastélyba.
+
+Évek multak. Iván báró megnősült, neje Zalkovszky-Zelenka Adelaid
+herczegnő volt… A «herczegnő» czímet különben nem kell túlságosan
+komolyan venni. Zalkovszky Adelaid egy lengyel családból származott,
+mely már a Jagellók kora óta messaliance-okból táplálkozott. A herczegnő
+rokonszenves és szép asszony volt, ki férjét ki nem állhatta és
+mindvégig meg volt győződve, hogy a túlvilágon martírkoronát fog kapni,
+mert föláldozta magát családjáért. E házasság kétségkívül emelte a
+Lovrichok tekintélyét. Iván báró, ha nejéről beszélt, mindig «a
+herczegnőnek» nevezte. A házasság sokáig gyümölcstelen maradt, midőn
+tizedik évben a herczegnőnek leánya született, ez az anya életébe
+került. A leány anyja után Etel nevet nyert, – vele még találkozni
+fogunk.
+
+Iván báró nővére, Sarolta, már meglehetősen érett szépség volt, mikor
+férjhezment. Addig is sok gondot okozott családjának és a vármegye
+pletykáinak. A Sarolta bárónőről terjesztett mendemondákban egy Kun
+Attila nevü fiatal, csinos mérnök játszott szerepet, ki a kevei
+csatornázási munkálatokat vezette és miután Lovrichék a csatornázásnál
+érdekelve voltak, hosszabb ideig volt a kastélyba szállva. Midőn a
+mérnök hirtelen elvesztette állását, ebben mindenki ama kósza hirek
+megerősítését látta. Tény, hogy Kun még sokáig tartózkodott foglalkozás
+nélkül a városban; tény, hogy Sarolta bárónő, ki teljesen letett régi
+kevélységéről, ez idő alatt sokat járt-kelt a városban. Végre Kun eltünt
+a vidékről és Saroltát nyakra-főre férjhez adták Törökkuthy grófhoz. A
+gróf egy ősrégi, de már a forradalom előtt tönkrement család utolsó
+sarja volt; betegeskedése miatt kénytelen volt odahagyni a katonai
+szolgálatot; – egyébiránt csak egy kifejezett egyéni vonása volt: mindig
+és mindenütt unatkozott. Mikor most nejével kezébe adták az
+adósságmentes törökkuti uradalmat, meg volt győződve, hogy hallatlan
+szerencsét csinált.
+
+Saroltának fia született, ki a keresztségben Agenor nevet nyert.
+Törökkuthy gróf nemsokára rá tüdőbajának áldozata lett.
+
+A gróf halálával a város pletykái ismét működésbe léphettek: Kun, a
+sokat emlegetett mérnök újra feltünt és ezúttal mint a törökkuti
+uradalmak igazgatója nyert alkalmazást. A közönség végre ezt is
+megszokta és a Lovrich-család is szemet húnyt a dolog felett, talán,
+mert főuri gondolkozását nem sértette túlságosan a lappangó botrány,
+mely végre is csak a nyárspolgárias illemszabályok megvetése volt.
+
+A lappangó botrány nyilt botránynyá vált, midőn egy nap kitünt, hogy az
+özvegy titokban megesküdött jószágigazgatójával. Iván báró dühöngött,
+még az öreg Vazul is előkereste atyai átkának tompa nyilait. Kunéknak el
+kellett hagyniok a törökkuti uradalmat, mely a kis Agenor örökét
+képezte. Boros-Kevére költöztek, hol szűk viszonyok közt, szigorú
+viszavonultságban éltek. Midőn az öreg Vazul meghalt, – Iván báró
+esküdözött, hogy a messaliance ölte meg – kitagadta leányát.
+
+Kunnénak, mint szokás mondani, nem volt szerencséje a férjeivel; második
+férje, rövid idővel rá, hogy neje egy fiúval ajándékozta meg, ki atyja
+után Attila nevet nyert, lovaglás közben fölbukott lovával, agyrázkódást
+kapott és belehalt. Az özvegy és Iván báró sokkal inkább meghidegültek
+már egymás iránt, minthogy köztük kibékülés jöhetett volna létre. Kunné
+tehát megmaradt a városban. Férje végzetes balesete óta a Lovrichok
+családi betegségének, a szívtágulásnak tünetei kezdtek rajta mutatkozni;
+a még mindig szép asszony halálos betegségével arányban nőtt lángoló
+gyűlölete a «kastélybeliek» iránt és rajongó szeretete fia, Attila
+iránt.
+
+Midőn Kunné hirtelen meghalt, Iván báró megjelent ravatalánál. A báró
+kissé meg volt indulva és magával vitte a nyolczéves Attilát a
+kastélyba. Most már három gyermek volt a kezén: Törökkuthy Agenor, Kun
+Attila és saját leánya, Etel. Legjobban megvolt akadva a kis Attilával.
+A báró elhatározta, hogy a fiúnak szerény vagyoni viszonyaihoz és jövő
+társadalmi állásához mért polgári nevelést fog adni, – a polgári nevelés
+természetével azonban sehogy sem tudott tisztába jönni. Végre egy
+szerencsés ötlete támadt. Tapasztalta, hogy a fiú az uradalmi ügyészhez,
+Pogány Mihályhoz, különös ragaszkodást tanusít: Pogányék áldott jó
+emberek hírében állottak, a báró tehát rájuk bizta a fiút «polgári
+nevelés» czéljából – természetesen kellő kárpótlás mellett.
+
+Így került Kun Attila a Pogány-családba, hol csakhamar elfeledtették
+vele, hogy árván maradt a világon. A «polgári nevelés» annyiban állott,
+hogy Pogányék versenyezve kényeztették a fiút, kiben mindig a földesurék
+gyermekét látták.
+
+Attila, miután elvégezte középiskoláit, Iván báró határozott kivánságára
+teknikai pályára készült. «Legyen az, a mi az apja volt», – mondta a
+báró – ki ebben a tragikai igazság egy nemét látta. A fiatalember
+elnyerte a mérnöki oklevelet, nagybátyja ekkor mozgásba hozta magas
+összeköttetéseit és kineveztette öcscsét a kevevidéki szabályozó
+vállalathoz. Attila nem tudta méltatni a báró nagylelkűségét. Egy
+csodálatos, félig alázatos, félig gunyos (a báró szerint pedig
+szemtelen) levélben értesítette «méltóságos nagybátyját», hogy nincs
+szándékában a felajánlott állomást elfoglalni, – sem kedve, sem
+tehetsége nincs egész életén át «vágányon gördülni»; a bárótól pedig
+csak egy szívességet fogad el: hogy az minél kevesebbet törődjék vele a
+jövőben, egyben fölmenti őt gyámatyai kötelességei alul is. Ez elég
+világosan volt mondva. A száraz hangon írt sorokból is elővillant az a
+mély gyűlölet, melyet Kunné örökségképpen hagyott fiára.
+
+A fiatal mérnök, engedve kalandos hajlamainak, egy délamerikai
+vasútépítővállalathoz szerződött. Az öldöklő égalj, melynek hatása alatt
+társai sorra dőltek, végre megtámadta az ő egészségét is. Kun ekkor
+búcsú nélkül otthagyta munkáját és elment Kairóba gyógyulni. A véletlen
+úgy akarta, hogy itt megismerkedjék a híres Sidneyvel, ki a
+Central-African-Company megbizásából ekkor készült harmadik fölfedező
+útjára. A két ember megtetszett egymásnak és Kun, ki testi
+ruganyosságával ismét visszanyerte vállalkozó kedvét, habozás nélkül
+követte Sidneyt fölfedező útjára. Az expediczióval együtt jó ideig
+teljesen nyoma veszett. «Elzüllött» – mondta Iván báró a meggyőződés
+hangján. – Hónapok mulva az angol lapok kalandos híreket közöltek az
+expediczió sorsáról. Sidney társainak egy részével szomjan veszett, de
+az életbenmaradottak, egy Kun nevü fiatalember vezérlete alatt,
+csodálatos vakmerőséggel nyomultak a fekete földrész szivének. Ismét egy
+félév mulva szórványos hírek érkeztek Afrika belsejéből, melyek az
+utazók legyilkoltatásáról beszéltek. «Mondtam, ugy-e?» – szólt ekkor
+Iván báró, bár nem mondott semmit. A hírek ismét ellentmondásra
+találtak, hosszú ideig titokzatos homály fedte az expediczió sorsát, míg
+végre kétséget kizáró bizonyossággá lett, hogy Kun él és fényesen
+oldotta meg Sidney feladatát. A fölfedező, ki szaktudósok állítása
+szerint forradalmat idézett elő Közép-Afrika földrajzában, nemsokára
+Londonba érkezett, hol a tudományos világ sietett őt kitüntetéseivel
+elhalmozni. A földrajzi társulat megválasztotta tagjának, mit a lapok
+azzal a megjegyzéssel vettek tudomásul, hogy Kun a nagytekintetű
+társulatnak, fönnállása óta, korra legifjabb tagja; a királyné pedig a
+fölfedezők aranyérmével tüntette ki. Mikor Iván báró ezt megtudta,
+nyugodtan mondta: «Persze, a Lovrich-vér!»
+
+
+
+
+IV.
+
+Kun Attila mindennapos vendég lett a Pogányvárban. Tulajdonképpen azzal
+a szándékkal kereste föl hazáját, hogy itt visszavonultságban rendezze
+az anyagot ama nagyszabású műve megírásához, melylyel a tudományos világ
+előtt be akart számolni utazása eredményéről. A jegyzetek és naplók
+azonban egyelőre még a hatalmas bőröndök mélyén pihentek, sem ideje, sem
+kedve nem volt a munkához. Egy neme a reakcziónak volt ez, a sok évi
+fáradalmak és tanulmányok után. Jolánnal ott kezdte ismét a régi
+barátságot, a hol hat évvel ezelőtt félbenhagyták s mindketten
+vetélkedtek a gyermekkori mulattató ostobaságok fölelevenítésében.
+Bénivel háromszoros dacz- és védszövetséget kötöttek, mely hangos
+működésével betöltötte a szomszédos hegyeket, fölforgatta a házirendet
+és melynek hatalma előtt még Pogánynénak is meg kellett hajolnia.
+
+– Három fiatal darázs, mely ifjúságának napfényében zümmög, – mondta a
+látogatóba jött Pogány doktor.
+
+Béni el volt ragadtatva új czimborájától.
+
+– Ez aztán a ficzkó! Ez tud bánni a parittyával.
+
+Pogánynéra, ki különben is maga a gyöngeség volt a «gyermekkel» szemben,
+föltétlen hatással volt az az ellentmondást nem tűrő határozottság,
+melylyel kedvencze föllépett.
+
+– Lássa, édes Attila, – jegyezte meg egyizben – maga mintha
+elkényeztetné Bénit…
+
+– Az ilyen gyerek arravaló, hogy kényeztessük.
+
+– Lássa, édes Attila, Jolán egyre futkos a hegyekben, pedig már nem is
+gyermek…
+
+– Ráér otthon ülni, ha táblai biróné lesz.
+
+Jolán zokon vette a «táblai birónét», mert tudta, hogy ez egyedüli
+udvarlójára, Kálváry Kálmán törvényszéki jegyzőre vonatkozott. A jegyző
+hébe-korba föl szokott látogatni Pogányékhoz, kiket már gyermekkora óta
+ismert. Csinos, szőke, örökké mosolygó, gondosan öltözködő fiatalember
+volt, kinek egész ambicziója oda irányult, hogy majd egyszer a
+törvényszéki elnök nyugdíját élvezhesse.
+
+Jolánnak ezelőtt hizelgett a tudat, hogy Kálváry, kihez a kevei leányos
+anyák annyi reményt fűznek, őt már nagylányszámba veszi; mióta azonban
+Attila megérkezett, egészen más szemmel nézte a jegyzőt. Szinte
+iparkodott magát barátja előtt mentegetni.
+
+– Tudod, Tila, ez a Kálváry már fiúkorában is olyan kiállhatatlan
+finnyás és gondos volt, mint most. Emlékezem, te néha átnyaláboltad,
+ledobtad a fűbe és addig hemperegtél vele, míg ő is olyan borzas és
+kuszált nem lett, mint minden rendes gyerek; – ma is így egyre lestem,
+hogy mikor fogod már meghempergetni…
+
+Egyszer Attila szeme megakadt a várromon.
+
+– Gyerekek, oda nekünk egyszer föl kell másznunk.
+
+Jolán és Béni tapsoltak örömükben. Még soha nem voltak fenn, – a mama
+nem engedte meg, de Attilának bizonyára meg fogja engedni, hisz
+Attilának meg van engedve minden.
+
+A három barát másnap délután útnak indult a várhegy felé. A nyaraló
+fölötti szőlőkben Sobri, a komondor, mint negyedik csatlakozott
+hozzájuk. Az idő kedvező volt. Béni, kire Jolán kabátkáját bízták,
+boldogságban úszott és azzal adott örömének kifejezést, hogy nagy
+ívekben megelőzve a többieket, versenyt futott Sobrival.
+
+Az út hosszabbra nyúlt, mint gondolták. Félórai erős gyaloglás után csak
+a völgy fenekére értek, mely elválasztotta a Pogányvárt a várhegytől.
+Attila műértően szemlélte a hegyet, mely most imponáló nagyságban
+emelkedett előttük.
+
+– Jó félóra kell, míg fölérünk.
+
+Béni feltünően csendes lett és fáradtnak látszott; alig haladhattak húsz
+lépést a meredek lejtőn, leült a fűbe és szomorú arczczal jelentette ki,
+hogy ő nem mehet tovább, mindkét lába fel van törve. Attila lehajolt
+hozzá: bizony ez nem tud fölmenni a romig. Jolán kétségbeesett arczot
+csinált és lemondással tekintett a hegyre.
+
+– Sejtettem, hogy nem fogok oda fölmenni soha! – mondta búsan. Attila
+tanakodva tekintett körül, aztán a fiúval a karján gyorsan nekivágott a
+völgynek, Jolán utánuk futott. A völgyön ér húzódott át, partján
+vizimalom kelepelt, a házikó ajtajában öreg anyóka ült.
+
+Az öreg asszonyra bizták Bénit, szívére kötve, hogy ne ereszsze a fiút a
+vízhez, tűzhöz, a kelepelő malomkerékhez és egyéb veszedelmes dolgokhoz.
+Béni megnyugodott sorsában és csak arra kérte őket, ha találnak egy
+«kicsi kis sast» odafenn, hozzák el neki. Azzal ketten újra neki
+indultak a hegynek; Jolán néhány lépés mulva megállt.
+
+– Egyedül menjünk fel? – kérdezte.
+
+– Már csak azért is, hogy sejtelmedet meghazudtoljuk.
+
+– De hát – illik ez?
+
+Illik! e szót most hallotta Attila első izben barátnőjétől, bosszúsan
+nevetve fakadt ki: – Éppen az kell még, hogy ily iskolásleány olvassa
+fejemre az illemtant!
+
+Jolán kissé fölbigyesztette ajkát, aztán kisérőjével útnak indult.
+
+– A várrom gyermekkorom óta sokat foglalkoztatta képzeletemet, –
+jegyezte meg útközben. Nem jártam még fönn, de gyakran órákon át epedve
+néztem a szürke falakat. Azt képzeltem, hogy odafönn a magasban
+csodálatos, mesés lények tanyáznak; – a lényekkel sokat foglalkoztam s
+meg voltam győződve, hogy ők is ismernek engem s befolyást gyakorolnak
+sorsomra. Néha álmodtam is velük. Most is kissé izgatott vagyok, mintha
+valami rendkívüli dolognak kellene velem történnie…
+
+Az ösvény összeszorult, úgy, hogy nem mehettek egymás mellett. Attila ez
+alkalommal egy tapasztalással gazdagodott, hogy Jolánnak csinos lába
+van. A leány, ki előre ment, néha megállt, hogy lélekzetet vegyen;
+ilyenkor sápadt mosolylyal tekintett vissza barátjára.
+
+Végre fölértek a várhoz. A kapú düledező bolthajtásán át a várudvarra
+léptek, melyet óriás faltörmelékek fedtek, egy résen át beléptek Ali
+tornyába. Jolán félénken hökkent vissza a hűvös szellő elől, mely a
+torony homályából áradt, aztán Attila kezét fogva, belépett. A
+szellemek, melyekkel képzelete megnépesítette a romokat, nem
+mutatkoztak, de Jolán érezni vélte leheletüket. Miután átbujtak minden
+bolthajtáson és megmásztak minden bástyát, a körfalnak a rónára néző
+ormára telepedtek.
+
+Mindketten hallgattak; lassankint bizonyos emelkedett hangulat vett
+rajtuk erőt, mintha elmult századok lehelete érintené arczukat. A nagy
+torony fülkéiben szél üvöltött, reczés ormai közül toronyi fecskék raja
+keringett félénk víjjongással. Alattuk szines térkép gyanánt terült el a
+végtelen róna, sárga országútjaival, kékes erdeivel és szürke
+vízfolyásaival. Úgy érezték magukat, mintha szabadon lebegnének, szédítő
+magasságban, a kék semmiségben.
+
+Délen ezüstszalag csillogott a napban. A Duna! Nem többé az illedelmesen
+áthidalt és megszabályozott szőke gyermek, hanem a férfiúvá izmosodott
+Danubius, ki vállán hordta nagy Szolimán gályaraját és látta lobogni
+Rozgonyi Czeczil «tengerzöld ruháját». Az ősi Danubius, ki keblére
+ölelte a szőke Tiszát s a zöldszemű Szávát és most ujjongva hömpölygeti
+örökhabját keletnek, anyja, a Fekete-tenger ölébe… A Duna fölötti
+fensíkon zajlott le, a hagyomány szerint, a hún tragédia utolsó
+felvonása: Attila király árvái ott küzdötték végig az utolsó hún csatát,
+mielőtt leventéikkel örökre letüntek a világtörténelem szinpadjáról.
+
+Attila megszakította a csendet.
+
+– Sajátságos, hogy a középkor nagy és apró zsarnokai rendesen
+magaslatokon tanyáznak, pedig semmi sem alkalmasabb arra, hogy az
+emberben saját törpeségének tudatát ébren tartsa, mint ily nagyszerű
+kilátás.
+
+Jolán a táj egyes pontjait kezdte magyarázni.
+
+– Ez itt a Törökköny – ott van Törökkút községe – a kastély teteje
+kilátszik a fák közül – ez a hegy alattunk, túl a szakadáson, a
+Bagolykő, tetején sajátságos, könyvalakú sziklák hevernek egymáson…
+
+– Csodálnám, – szólt közbe Attila – csodálnám, ha a Bagolykőnek nem
+volna meg a maga mondája; szokatlan alakjával szinte kihívja a nép
+képzeletét.
+
+– Nem ismered a könnyelmű asszonyok mondáját?
+
+Attila nem ismerte. Jolán kissé gondolkozott, aztán elmondta meséjét.
+
+– A pogány időkben, mikor a most kopár hegyeket még ősi rengeteg fedte,
+lakott a várban egy kegyetlen török basa, kinek hét lófark volt a
+czímerében és akinek a nevét elfelejtettem. A basa nem szeretett senkit
+és semmit a világon, csak a tizenkét kis fiát. Ezekből tizenkét török
+basát akart nevelni, hogy irtsák a keresztényeket. Volt a basának még
+tizenkét szép felesége is, de ezek nem szerették urukat, mert féltek a
+tüskés szakállától és mert könnyelmű asszonykák voltak.
+
+Egyszer a basa alkonyatkor vadászatról jött haza; mikor ellovagolt a
+Bagolykő alatt, a szikla ormán egy nagy baglyot látott kuporogni, mely
+egyre forgatta nagy szemét.
+
+– Óh, te csúf bagoly! – kiáltott fel a tüskés basa. A bagoly azonban
+boszorkány volt és e naptól fogva halálos ellensége lett a basának, mert
+ámbátor vén és rút bagoly volt, mégis hiú volt a szemére. Azóta
+alkonyatkor gyakran lehetett látni, amint ide-oda tipegett a Bagolykő
+tetején, mérgesen forgatva szemét és rázva tollas karját a vár felé. Ha
+aztán leszállt az éj, föllendült a magasba és nesztelenül kerengett a
+vár bástyái körül, – de az őrök résen voltak és éles lándzsáikkal utána
+döftek.
+
+Egy nap a tüskés basának kedve támadt háborúba menni. Ekkor maga elé
+parancsolta tizenkét feleségét, gondjukra bizta a tizenkét fiát és
+megesküdött a próféta szakállára, hogy kiirt a várból minden
+asszonynépet, ha a fiaiban kár esik. Azzal harczosaival elvágtatott.
+
+Naplemente után az asszonyok kiültek a vár fokára és nézték a csillagos
+eget. Néha egy-egy csillag elunta magát és sziporkázó ívben futott le a
+völgybe. Az öreg keresztény remete hálókat feszített a nádasban és
+felfogja a leesett csillagokat, – mondták az asszonyok – aztán kedvet
+kaptak meglesni az öreg varázsló éjféli munkáját. Kiosontak a várkapun
+és lefutottak a völgybe. Ezt észrevette a boszorkány odaát, lopva
+átrepült a várba, ott kiszedegette a tüskés basa tizenkét fiát a
+bölcsőkből és csőrében átvitte a szikla odújába. Itt levágta a szegény
+kis pogányokat, megsütötte és föltálalta a nagy farkasnak, ki minden
+éjjel feljött hozzá a zsombékból, mert szeretője volt…
+
+Jolán e pillanatban hirtelen félbeszakította meséjét és rémülten
+sikoltott fel, mintha a zsombék farkasa csattogtatná rá a fogát. Attila
+felszökött helyéről és elkapott egy fiatal vércsét, mely eddig
+észrevétlenül lapult lábaiknál a törmelék alá s most hosszú
+verébugrásokban iparkodott szabadulni.
+
+– Szerencsénk van, – mondta – megvan a kis sas Béni számára. Azzal
+letépte kalapja szalagját és megkötötte a madár lábát; Jolán a vércsét
+vállára ültette. Attila pedig ismét leült a leány lábaihoz.
+
+– Ott hagytuk el mesédet, hogy a zsombék farkasa vacsorázott…
+
+– Igen, – folytatta Jolán – a farkas megette a tizenkét fiucskát. Mikor
+a tizenkét anya hajnalban fáradtan és lihegve ért fel a várba, üresen
+találták a bölcsőket; erre nagy sírásra fakadtak, mert fiatalok voltak
+és nem akartak meghalni.
+
+Csakhamar megjött a tüskés basa csatlósaival és a lándzsahegyre tűzött
+emberfejek mutaták, hogy győzelmes háborúból jön. Először is fiait
+kédezte. A könnyelmű asszonyok zokogva borultak térdre és elmondták,
+hogy míg ők aludtak, valaki elvitte a gyermekeket. Ki vitte? – kérdezte
+a basa vérben forgó szemekkel. – A könnyelmű asszonykák siránkozva
+tépdesték hajukat és egyik a másiktól kérdezte: ki vitte? ki vitte?
+
+A tüskés basa éktelen dühre gerjedt és fölemelt csákánynyal rontott
+nekik, megkergette őket az udvaron, végig a bástyákon, fel a nagy torony
+tetejére. Itt magukra reteszelték a csapóajtót. Az ajtó döngött
+üldözőjük csákánycsapásai alatt, végre beszakadt és a résen feltünt a
+dühöngő tüskés feje. A könnyelmű asszonyok tudták, hogy végórájuk ütött,
+összefogódzkodtak és levetették magukat a mélységbe. A basa lehajolt
+utánuk és gúnyosan kiáltotta: Ki vitte?
+
+– Ki vitte? – kérdezte vissza tizenkét hang – mert a könnyelmű asszonyok
+nem zuhantak a sziklára, hanem karcsú madarakká változtak át és
+nyilsebes ívekbe hasították a levegőt.
+
+Azóta sok száz év mult el, de a könnyelmű asszonyok még egyre kerengnek
+a vár körül, ijedten kérdezve egymástól: Ki vitte? Néha odalapulnak a
+falak hasadékaihoz és kémlelik, odabenn vannak-e fiaik? Néha sűrű rajba
+verődve, átszállanak a Bagolykőre, ha ott egy-egy nagyfejű bagolyra
+találnak, mely mérgesen tipeg ide-oda, üldözőbe veszik és haragosan
+visítják: ez vitte! ez vitte!
+
+– Mi a tanulsága mesédnek? – kérdezte Attila, mikor a leány
+elhallgatott. Jolán kissé gondolkozott.
+
+– Az, hogy akinek felesége és gyermeke van, az ne kószáljon idegenben,
+hanem őrizze szépen tűzhelyét.
+
+Attila kaczagott. – Jól véded nemedet – igazi asszony-logika. Van
+különben mesédnek más tanulsága is: Boros-Kevén a tüskés basa tizenkét
+feleségével még nem halt ki a könnyelmű asszonyok nemzetsége, mert lám,
+a fecskék időközben fölszaporodtak sok százra.
+
+Jolán nem felelt, hanem elgondolkozva figyelt a mélységbe.
+
+– Mily szokatlan, hogy a kastély ablakai nyitva vannak, – jegyezte meg
+végre, kezével a rónára mutatva, hol a Lovrich-kastély csinos
+gyermekjátékként állott. – Ez jelenti, hogy a földesúrék megjöttek
+Bécsből.
+
+– Éppen az kellett még, – szólt Attila kedvetlenül.
+
+– Meg fogod őket látogatni?
+
+– Nem, – volt a rövid válasz.
+
+– Ismered Etel bárónőt? – faggatta Jolán tovább.
+
+– Nem ismerem, nem is vágyódom e szerencsére.
+
+– Oh, Attila, ha tudnád, minő szép. Ha a városon átkocsizik, olyan
+büszke, mint egy királynő; ha én férfi volnék, oh, én utána bolondulnék.
+
+Attila alig ügyelt e szavakra, hanem állát tenyerébe támasztva,
+figyelmesen nézett barátnője arczába, melyet a nagy szalmakalap piros
+karimája izzó dicsfényként övezett. A leáldozó nap apró fénypontokat
+rajzolt szemébe. A fiatalembernek eszébe jutott egy festmény, mely
+Ingeborgot ábrázolja a sziklán, Frithiof kedvencz sólymával vállán.
+
+– Tudod-e, Jolán, hogy te csinos leány vagy? – kérdezte egyszerre,
+minden bevezetés nélkül, aztán, hogy szavainak hatását mérsékelje,
+mosolyogva tette hozzá: – Kálváry erre bizonyára kész volna esküt tenni…
+
+Jolán felszökött helyéről és szemét égnek emelve, váratlanul daczos
+elkeseredéssel mondta: – Én is szeretnék gazdag, kevély bárónő lenni!
+
+– Ugyan? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel. – Hogy szép
+ruháid, lovaid és udvarlóid legyenek? – Oh – te iskolásleány!
+
+Jolán e közben gyors szökéssel föntermett a bástya fokán és odalépett a
+kőpárkányhoz: Attila rémülten fölugrott és rákiáltott, mint egy
+neveletlen gyermekre szokás: – Jössz le rögtön? Te! – Leesel.
+
+A leány, aki egy zerge biztonságával állott a szédítő mélység fölött,
+nem ügyelt rá, hanem kinyujtotta karjait a róna fölé.
+
+– Ej, – mondá – ha mindaz, a mit látok, a föld, a víz, a kastély, a
+város az enyém lenne. Akkor a férfiak mind előttem térdelnének és
+imádnának…
+
+– Jolán, te bolond vagy, komolyan megharagszom, ha nem jössz le…
+
+– Ne nyulj hozzám, mert föllendülök a magasba. Én tudok repülni.
+
+Attila visszafojtott lélekzettel nézte, de nem volt bátorsága hozzá
+közeledni.
+
+– Képzeld, hogy úgy volna, amint egyszer megálmodtam, – szólt a leány –
+a kastély, a föld, a város, minden, minden az enyém, – gazdag és
+hatalmas vagyok – és te térdelj le előttem…
+
+– Legyen már eszed, te kis bolond!
+
+– Nekem nincs eszem és ha le nem térdelsz rögtön, komolyan elrepülök a
+fecskékkel; te aztán egyedül mehetsz haza. Elrepüljek? egy… kettő…
+
+A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, miközben a haja a
+vállára omlott, aztán kezeit fején összefonta és lassan ringatta magát
+bokáin. A vércse csapkodott a szárnyaival.
+
+– Letérdelsz? egy… kettő…
+
+Attila nem tudta, hogy nevessen-e, vagy mérgelődjék. Miközben egyik
+térdével a füvet érintette, kérlelő hangon mondta: – Jolán, édes Jolán,
+ne légy gyermek, – ha bajod történik, utánad ugrom.
+
+A leány édesen mosolygott.
+
+– Igazán megtennéd? Ne félj, nem foglak szavadon. Nem járja, hogy egy
+ilyen ember egy falusi libáért meghaljon. Ne félj, ha leesem is, azért
+nem halok meg, – a könnyelmű asszonyok Ali tornyán fecskékké változnak.
+És én könnyelmű asszony vagyok, mert a gazdagságra vágyódom, a kis
+fiamat pedig ott hagytam az öreg boszorkánynál a malomban – ki vitte? ki
+vitte?
+
+Attila villogó szemekkel követte a leány minden mozdulatát: most egy
+hirtelen szökéssel föntermett a bástyán, megragadta Jolán karját és
+haragosan, majdnem durván lerántotta helyéről. A leány fájdalmasan
+fölsikoltott és elesett volna, ha két izmos kar föl nem fogja.
+
+[Illustration: A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit
+fején összefonta és lassan ringatta magát bokáin.]
+
+– Ereszsz el, – könyörgött félénken. Attila nem felelt, hanem magasra
+emelve a könnyű termetet, levitte a vár udvarára. Szívét csudálatos
+keserűség lepte el, maga sem tudta mért, de egy pillanatig kedve lett
+volna a gyermekkel, kit karjaiban tartott, a mélységbe vetni magát…
+Aztán terhével leindult a völgybe. Szó nélkül haladtak. A nap még nem
+hunyt le, de a hegy keleti oldala már árnyékba borult. Jolán behunyta
+szemét, jól esett pihennie e hatalmas mellen, melynek tiszta, éles
+dobogását érezte és az izmos karok által vitetni magát, – hová? mit
+bánta ő!
+
+A fiatalember valami gorombasággal akart könnyíteni kedvetlenségén.
+Sokáig gondolkozott. – Te rossz gyermek! – mondta végre halkan.
+
+Jolán barátja vállára hajtotta fejét, mintha ezzel kérlelni akarná;
+arczuk érintkezett, Attila nyakán meleg leheletet érzett. Ez oly
+hatással volt rá, hogy egyszerre megállt és ajkaival kereste Jolán
+ajkait, – de csak szempilláját érte: aztán dobogó szívvel sietett
+tovább. A völgyben letette terhét. Jolán fáradtnak látszott, bár arcza
+lángvörös volt; midőn barátja ráparancsolt, hogy tüzze föl a haját, szó
+nélkül engedelmeskedett.
+
+Aztán Bénire gondoltak és mindkettőjüket aggodalom fogta el. A fiut a
+malom melletti illatos szénakazalon találták alva, az öreg molnárné
+hűségesen őrködött mellette. Attila átadta a gyereknek a «kis sast»,
+aztán meglehetős hallgatagon indultak a nyaraló felé.
+
+Pogányné már türelmetlenül várta őket. Egész délután ama szerencsétlen
+turisták emlékének fölidézésével rémítgette magát, kik az Alpesek
+sziklahasadékaiban és hófuvásaiban lelték gyászos halálukat…
+
+
+
+
+V.
+
+Az eső szakadt. Attila nem kis bosszúságára, szó sem lehetett arról,
+hogy a Pogányvárba menjen. Józan megfontolás után úgy találta, hogy jó
+is volna, ha egyelőre ritkábban látogatna föl; utolsó kirándulásuk
+alkalmával az az érzékies akkord, mely oly váratlanul hangot adott
+bensejében, tudatára ébresztette annak, hogy Jolán nemcsak barátja, de
+nő is. Végre olyképp alkudott meg magával, hogy elhatározta, hogy ezután
+– jobban fog vigyázni magára. Unalmában kéziratait kereste elő, hogy
+munkához lásson, miután azonban elérte azt, hogy a bőröndökből kidobott
+holmijával isszonyú rendetlenséget csinált szobáiban, türelmét
+veszítette és lement a fogadó kávéházba. Itt az ablakba ült és kinézett
+a kétségbeejtően szürke hegységre. Az utcza ki volt halva, a kis város
+gyéren lüktető érverése teljesen szünetelni látszott.
+
+Most néhány lovas haladt el a kávéház előtt; a czimeres pokróczokkal
+letakart telivéreken angol lovászok ültek, az eső daczára is lépésben
+haladtak és utánozhatatlan cselédkevélységgel viszonozták néhány
+kávéházi vendég barátságos köszöntését.
+
+– A földesúr lovai, – szólt Attilához a vendéglős, amaz elragadtatással,
+mely mindig erőt vett a keveieken, ha a kastélyba tartozó dolgokról
+beszéltek. – Utóbb egy bérruhás szolga lépett a kávéházba, pirosképű,
+mosolygó öreg, ki bizalmasan üdvözölte a vendéglőst, aztán Attilához
+lépett.
+
+– Kun úr, nemde? – mondá, kalapját könnyen megbillentve; azzal
+keresgélni kezdett zsebeiben, közben félhalkan mormogá: – Levelet hoztam
+uraságodnak a méltóságos úrtól…
+
+Attila idegesen nézte az öreget, majd kicsattant belőle a méreg, melynek
+tulajdonképpen okozója a rossz időjárás volt.
+
+– Mondd meg a bárónak: ha ezentúl levelet küld, küldje jobb nevelésű
+inassal. – Azzal kivette a szolga kezéből a levelet és hátat fordított
+neki. Az öreg zavartan hebegett valamit s lekapva fövegét, alázatos és
+mégis megbotránkozott arczczal várt további parancsot.
+
+– Kedves Kun! – írta Iván báró. – Leköteleznél, ha vagyoni ügyek
+rendezése czéljából kastélyomban szerencséltetnél, hova tegnap
+megérkeztem. Örvendenék, ha ez már ma délután lehetséges volna. Alázatos
+szolgád, Lovrich.
+
+– Délután tiszteletemet fogom tenni a méltóságos úrnál, – szólt Attila
+minden gondolkozás nélkül. Azzal zsebébe gyűrte a levelet.
+
+A következő pillanatban már megbánta elhatározását. Egész kevélysége,
+ellenszenve, melyet gyermekkora óta a kastélybeliek ellen táplált, most
+fölébredt benne és tiltakozott az ellen, hogy Iván báróval bármi
+összeköttetésbe is lépjen. A Lovrich-névben mindenkor a brutális dölyf,
+a kicsinyes gyűlölködés abstrakczióját látta; atyjának lealázó szerepe,
+anyjának elhibázott élete, ama rideg napok, melyeket valaha a kastélyban
+töltött: mindez emlékezetében egy nagy, keserű érzéssé folyt egybe, mely
+szenvedélyes gyülölettel fordult a Lovrich-név ellen. Mint gyermekifjú,
+gyakran kéjelgett a gondolatban, hogy egykor mint bosszúálló nemtő fog
+szemben állani Iván báróval, – később, mikot fogalmai tisztultak,
+mosolygott ugyan ez ábrándokon, de a családban ezután is mindig
+ellenlábasait látta. Mióta az élet szinpadjára lépett, a nézőtéren
+mindig ott látta a bárói családot és ez buzdító befolyással volt
+igyekezetére. Emelkedni, magasra emelkedni, hogy szédülve tekintsenek
+fel hozzád, ez volt a jeligéje.
+
+A munka józanító hatása alatt megfeledkezett a Lovrichokról, elért
+sikerei, legutóbbi időben pedig a Pogányvár tiszta légköre,
+elfeledtették vele merész álmait, most pedig kinosan érintette, hogy a
+Lovrich-név és mindaz, ami hozzátapad, ismét feltünik előtte.
+Elhatározta, hogy el fog menni Iván báróhoz. Üzleti ügyekben tett,
+fagyos, szertartásos látogatás nem kötelez semmire, de meglesz az az
+előnye, hogy szemébe nézhet régi ellenségének és határozottan állást
+foglalhatnak a jövőre nézve.
+
+Mikor délután a vendéglő kocsiján végigrobogott a nyárfasoros
+országúton, az eső megszünt ugyan, de az ég borult volt, a hegyeket
+ólmos köd fedte, a rónán pedig tikkasztó hőség derengett. Kellemetlen
+érzelmek közt lépett a kastély pitvarára. Az öreg szolga, a kivel reggel
+oly rosszul bánt, alázatos mosolylyal sietett eléje, aztán hajlongva és
+oldalvást tipegve vezette föl a lépcsőn. Attila emelt fővel lépett a
+fogadóterembe.
+
+A férfi, a kivel szemben találta magát, Lovrich Iván báró volt. Magas,
+szikár alak, merev tartással, szögletes arczczal, tar koponyával, – a
+délszláv tipust a hajlott orr és az erős állkapocs mutatta.
+
+– Örvendek, igen örvendek, – szólt Kunhoz, azzal helyet kinált neki. –
+Némely vagyoni ügyek rendezése végett fárasztottalak magamhoz…
+
+– Leveléből tudom ezt, méltóságos uram. – Attila a méltóságos czímet
+különösen hangsúlyozta. Nagybátyja nem is szabadkozott a czímzés ellen,
+de továbbra is tegezte.
+
+A báró elmondta, hogy Attila anyja után némi vagyon maradt
+értékpapirokban, erről kiván leszámolni. Azzal egy táblázatos kimutatást
+vett elő, látszott, hogy most olvasta el első izben, mert akadozva
+olvasta. Később átadta öcscsének az értékpapirokat, a melyekről az
+nyugtát írt; mindegyikük zsebre tette a maga irományait, azután
+farkasszemet néztek.
+
+– Örömmel értesültem, hogy kitüntetésekben részesültél, – törte meg a
+házigazda a csendet.
+
+– Érdememen felül méltattak, – felelt Attila épp oly banálisan. A beszéd
+fonala újra megakadt.
+
+– Mindenesetre szép, ha az ember már ily fiatal korában a saját
+erejéből, – hogy is mondjam? – igen, saját erejéből pozicziót alkot
+magának.
+
+Attila a következő szünetet arra használta, hogy búcsut mondjon, fontos
+teendőkkel mentegetve magát. A házigazda a szoba közepéig kisérte,
+azután utána szólt: – Reménylem, még látjuk egymást?
+
+A vendég néma meghajtással felelt és gyors léptekkel sietett le a
+lépcsőn. Némi csalódást érzett! Az első találkozást nagybátyjával sokkal
+jelentősebbnek, tragikusabbnak képzelte. A viharos jelenet, a melyre el
+volt készülve, elmaradt, a báró semmitmondó udvariassága zavarba
+ejtette. A szigorú, előitéletben megcsontosodott főúr, a kit gyermekkori
+emlékei után Iván báróban látott, most hirtelen korlátolt nyárspolgárrá
+változott át, a ki valószinüleg nem is rossz ember, de mindenesetre
+érdemetlen a lángoló gyűlöletre, a melyet évek óta rápazarolt…
+
+A kastély előtt hiába kereste kocsiját, cselédre se tudott akadni, így
+tehát nekivágott a kertnek, a mely mögött a gazdasági épületek állottak.
+
+A felhők mélyen jártak a kert fölött, úgy látszott, mintha a fák
+koronáit érintenék, a kastélyt az a bántó, kékes fény árasztotta el, a
+mely a zivatar előhírnöke. A tekervényes fasor, melyben haladt,
+mindinkább sűrűsödött és zöld alagutat alkotott a feje fölött. A derengő
+homály, – a nyomasztó levegő, – a halotti csend, – mindez kellemetlen,
+ideges hangulatba ejtette. Egy fordulónál hirtelen megállott, – egy
+óriás kőserleg alatt, a melynek nyilásából buja folyondár hullámzott
+alá, fehér női alak állott. Tudta, hogy Etel bárónő. Gyakran hallotta
+már magasztalni a bárónő szépségét, de e pillanatban elbűvölőnek
+találta. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy
+apró bogárkát, a mely keztyüjén ült és szárnyát nyitogatta: a bárónő
+fedetlen fejét, a melyen a fekete haj simán le volt fésülve, vállára
+hajtotta, kinyujtott karjával hosszúnyelű esernyőjére támaszkodott.
+Széles válla és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban szögelt
+elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az erőteljes báj
+varázsát lehelte. Attila közvetlenül mellette állott, a bárónő azonban
+azt gondolhatta, hogy egyik szolga kiván valamit, mert nem tekintett
+föl; fejét csak akkor fordította lassan feléje, midőn a bogár halk
+zümmögéssel elrepült ujjáról.
+
+Attila levett kalappal állott előtte. A bárónő összerezzent és egy
+félénken kérdő pillantást vetett rá.
+
+– Agenor? – kérdezte.
+
+– Bocsánat bárónő, – nem szívesen háborgatom, – kocsimat kerestem és úgy
+tévedtem ide…
+
+Etel megmaradt állásában és vizsga, majdnem ellenséges szemmel tekintett
+végig rajta.
+
+– Nevem Kun Attila, – tette hozzá a fiatalember.
+
+– Az Afrika-utazó? – kérdezte a bárónő kissé fátyolozott hangon.
+
+– Jártam Afrikában.
+
+– Gyakran hallottam említeni a nevét. – Ezzel kezet nyujtott neki, –
+kis, kemény gyermekkéz volt, a melyet finom őzbőr fedett.
+
+[Illustration: Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve
+egy apró bogárkát, mely keztyűjén ült…]
+
+Attila szükségesnek találta, hogy a leány előtt, a ki rokonságukat egy
+szóval sem érintette, találkozásuknak véletlen voltát hangsúlyozza, s
+újra visszatért az eltünt kocsira.
+
+– Annyi nyomatékot fektet a véletlenre, mintha a lelkiismeretét akarná
+tisztázni, – jegyezte meg a báróné.
+
+– Igaza van, bárónő, nem tudom magamnak megbocsátani, hogy megzavartam
+gondolataiban – vagy ábrándjaiban?
+
+– Ábrándokat nem ismerek; a mi gondolataimat illeti, nem tudhatja, nem
+tartozom-e hálával annak, a ki elvon tőlük?
+
+– Csak azért tettem ezt a megjegyzést, mert a bárónő nagyon meglepettnek
+látszott, midőn észrevett.
+
+– Bocsásson meg az illetlen fogadásért, de ön eltünően hasonlít egy
+emberhez, egy ismerősömhöz, a ki már meghalt.
+
+– Gyakran mondták nekem, hogy hasonlítok Törökkuthy Agenorhoz, de a
+gróf, tudtommal, nem halt meg?
+
+Etel nem felelt, hanem lassú léptekkel megindult az úton, a fiatalembert
+ezáltal kényszerítve, hogy oldalán haladjon. Látszott rajta, hogy szép
+termetének tudatában lépeget; napernyőjét két kézzel keresztbe fogta,
+fejét lassan ringatta jobbra-balra. Fehér ruhája, a melyből gyenge
+chypreillat áradt, keresett egyszerüségében a körmönfont szabóművészet
+remeke volt.
+
+– Állandóan kiván ezen a vidéken maradni, vagy vannak újabb utazási
+tervei? – kérdezte a bárónő.
+
+– Mielőtt második útra készülnék, első utam tudományos eredményét kell
+rendeznem és ez talán sok időt fog igénybe venni.
+
+– Sajátságosnak találom, hogy tudományos eredményekről beszél. Nem
+hihetem, hogy valaki ily fáradalmakat és veszélyeket keres – pusztán
+csak tudományos eredményekért.
+
+– S ha nem a tudományért, akkor hát miért? – kérdezte Attila.
+
+– Meg vagyok győződve, hogy a küzdelmet nem a zsákmányért, nem is a
+babérért, hanem a gyönyörért kereste, a melyet a küzdelem nyujt.
+
+Attila csodálkozva tekintett a leányra.
+
+– Megengedem, hogy igaza van, bárónő, de ok ez arra, hogy megvessem azt,
+a mit ön babérnak nevez?
+
+A bárónő nem felelt egyenesen, hanem szokatlan hévvel mondta:
+
+– Mit akar most itt? Könyveket írni? Aggkoráig szedni a hervadó babért a
+fáról, a melyet ifjú napjaiban leterített egy csapásra? Ha az ön
+helyében lehetnék, oh, én visszamennék, irtanám tovább a rengeteget. A
+küzdelem az élet, a reflexió a halál. Küzdjön reflexió nélkül, a míg
+czélt nem ér!
+
+– S mit ért bárónő czél alatt?
+
+– A véget, – volt a nyugodt válasz.
+
+Attila alig mert hinni a fülének, a mikor mindezt egy fiatal leány
+szájából hallotta. A bárónő észrevehette megütközését, mert gyönge
+mosolylyal mondta:
+
+– Ne tekintse a vendégjog megsértésének, a mit általánosságban mondok s
+a mi végre is talán csak egyéni hangulatom kifolyása. Rossz napom van
+ma. – Az utóbbi szavakat mosoly, végtelenül fájdalmas mosoly kisérte, a
+mely fölkeltette Attila érdeklődését. Egyideig hallgatva haladtak egymás
+mellett.
+
+– Szakítsa le nekem azt a rózsát, – törte meg a csendet Etel.
+
+A fiatalember föllélekzett, szinte jól esett neki, hogy a bárónő virág
+iránt is tud érdeklődni. A virág tövisén kissé megkarczolta az ujját,
+Etel észrevette ezt és mosolyogva mondá: – Igazi lovag – vérét ontja
+hölgye egy szeszélyeért.
+
+A társalgás ezzel végre a fiatalok között szokásos mederbe lett volna
+terelve, ha két újabb alak nem tünik fel a fatörzsek közt. Huszártisztek
+voltak. Attila gyakran látta őket Boros-Kevén. Miután szertartásos
+udvariassággal üdvözölték a bárónőt, ez megismertette az urakat
+egyással. A főhadnagy Zalkovszky herczeg volt, Etel távoli rokona anyai
+részről, a százados Korláth gróf. – «Vőlegényem» tette hozzá a bárónő.
+
+A főhadnagy feltünően szép, férfias alak volt, délczeg termetéhez
+pompásan illett az aranysujtásos egyenruha, minden mozdulata amaz
+előkelő nyugalom bélyegét viselte, a mely a tökéletes szalonembert
+jellemzi. Etel vőlegényének nem volt annyira rokonszenves a külseje.
+Termete a középnagyságon alul maradt, alakja csontos és szikár volt,
+csak egyenesen szétfutó, szokatlan széles válla sejtetett a rendesnél
+nagyobb izomerőt; domború homloka és szorosan zárt szája erélyes
+jellemre engedett volna következtetni, ha nagy, szürke szemének nincs
+oly révedező, bizonytalan kifejezése. Jelentéktelen embernek látszott;
+megjelenésének az sem szolgált előnyére, hogy egyik lábára észrevehetően
+biczegett. Attila gyakran hallotta már a százados nevét. Mint
+sportembernek európaszerte ismert neve volt. Voltak, a kik a kontinens
+legjobb lovasának mondták.
+
+Midőn Etel bemutatta Attilát a tiszteknek, ezek meglepetten tekintettek
+rá. A fiatalember érezte, hogy Korláth szürke szeme gyakran irányul
+arczára.
+
+A herczeg bebizonyította, hogy ő a szó szoros értelmében az, a mit
+szellemes társalgónak neveznek és csakhamar átvette a társalgás
+fonalának vezetését. A környékbeli úri házak kisebb-nagyobb eseményeit
+mondta el és Etel bárónő, a ki mind élénkebb lett, látható érdeklődéssel
+hallgatta szellemes és csipős megjegyzéseit. Attila nem ismerte az apró
+történetek hőseit és nem is vehetett részt a társalgásban.
+Kiméletlenségnek találta ezt Etel részéről.
+
+Korláth komor és hallgatag maradt és csak egyizben intézte a szót a
+fiatalemberhez: – Engedelmet kérek, rokona önnek az afrikai Kun?
+
+– Magam vagyok az, a kit százados úr az afrikainak nevez.
+
+– Gondoltam, – szólt Korláth – fölötte hasonlít bátyjához,
+Törökkuthyhoz.
+
+A herczeg időközben észrevette Etel rózsáját.
+
+– Gyönyörű virág!
+
+Etel beszívta a virág illatát és odanyújtotta neki: – Ha hasznát tudja
+venni – tessék!
+
+Attila ajkába harapott és kezdett annak tudatára ébredni, hogy neki itt
+fölötte jelentéktelen szerepet osztottak és hogy jelenléte már nagyon is
+fölösleges. Időközben megkerülték a kastélyt, a a pitvar előtt ott
+állott a kocsi. A fiatalember elpirult, midőn a társaság szeme megakadt
+az ütött-kopott járművön, a parasztkocsissal bakján. Majd minden
+bevezetés nélkül röviden elbúcsuzott. A bárónő közömbös arczczal
+nyújtott neki kezet, – a viszontlátást egy szóval sem említette.
+Zalkovszky az első pillanatban észre sem látszott venni a feléje
+nyújtott kezet…
+
+– Hajts! – kiáltott Attila, midőn magára csapta a kocsi ajtaját. A jármű
+tetejét nehéz záporcseppek kezdték verni.
+
+Attila útközben elmélkedni kezdett látogatásáról; bosszankodott, hogy
+már előbb nem távozott, – Etel egy szóval sem emlékezett meg
+rokonságukról!
+
+E pillanatban vad gyűlöletet érzett a szép és kevély teremtés iránt.
+
+A kocsi gyorsan robogott a záporban párolgó országúton, midőn Attila
+összeharapott foggal mormogta: – Soha többé!
+
+
+
+
+VI.
+
+Az ég kitisztult, a ködből fölmerült hegyek üde zöld szinben pompáztak,
+midőn Attila másnap a kedves hegyi úton fölmehetett a Pogányvárba.
+
+Még egyre érezte a tegnapi látogatás keserű ízét s midőn most a lejtő
+mögött felbukkant a kastély teteje, gyermekes daczczal fordította félre
+fejét. Tisztában volt magával, hogy e csekély élménynek túlságos
+jelentőséget tulajdonít, de éppen hiuságának tudata volt az, a mi
+elkeserítette.
+
+A mint tisztább és magasabb levegőrétegbe jutott, kicsinyes tépelődései
+kezdtek elmaradozni az úton.
+
+Jolán fehér kötővel futott eléje.
+
+– Láttalak, Attila, a távcsövön át láttalak a szép Etellel sétálni…
+
+– Dolgom volt a bárónál.
+
+– Milyen ruhában volt?
+
+– Amennyire emlékszem, koczkás kabátban.
+
+– Ej, – kiáltott Jolán megvetéssel, – nem a földesúr, hanem Etel?!
+
+– Mit tudom én? Egyébiránt azt is láthattad.
+
+– Ugy-e, hogy fülig szerelmes vagy?
+
+– Kis bolond! Épp úgy beleszerethetnék az útszéli oszlopkőbe.
+
+– Ugy-e, hogy nagyon, nagyon szép?
+
+Attila Jolán vállára tette két kezét és a szemébe nézett. – Te pedig a
+fehér kötődben százszor többet érsz, mint Etel, minden kevélységével
+együtt!
+
+Attila nem akart ezzel bókot mondani, önkéntelenül jött ajkára, a mit e
+pillanatban gondolt.
+
+– Ne beszélj ilyen badarságokat – mondta a leány, de aztán oldalra
+hajtotta fejét, hogy arczával érintse a vállán fekvő kezet.
+
+Attila oly jól érezte magát a nyaralóban, mint megérkezése óta egyszer
+sem. Úgy rémlett előtte, mintha sokáig lett volna távol a Pogányvártól
+és most mindent fölségesnek talált. A keresetlen nyájasság, a társalgás
+fesztelensége, a cselédek alázatos bizalmaskodása, mindez és a polgári
+háztartásnak még száz apró részlete, meg volt már azelőtt is, de ő csak
+most becsülte meg.
+
+Vacsora előtt a fiatalok a kertben mulattak. Béni sem Attilával, sem
+Jolánnal nem volt megelégedve, egyikük sem mutatott kedvet ama lármás
+csinyekhez, a melyek máskor kedves időtöltésüket képviselték. Végre a
+fiú elkeseredetten vonult a konyhába, hogy a vacsorát megsürgesse.
+
+A két jóbarát azalatt a nagy gesztenyefa alatt pletykázott: a leány a
+hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan ringatta. Jolán
+ölébe tartotta a vércsét, a melyet Alitornyáról hoztak.
+
+– Elvettem Bénitől; csak két napig telt öröme benne, aztán
+erőnek-erejével ki akarta tépni a szárnytollait, hogy a kalapja mellé
+tűzze. De a vércse vitézül megvédte a tollát és Béni véres ujjal futott
+meg. Szegény vércse! Most az enyim, már ismer is, olyan szelid, akár a
+galamb…
+
+[Illustration: A leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és
+lassan ringatta.]
+
+A madár guggolva ült és mérgesen pislantott szúró, fekete szemével.
+Jolán megsimogatta rozsdaszinű tollát, aztán – a nélkül, hogy fölnézne –
+mondta:
+
+– Ezután majd nem jöhetsz oly gyakran hozzánk, ugy-e, Tila?
+
+– Ej, talán le akarsz rázni a nyakadról?
+
+– Ne beszélj, – én jobb szeretném, ha éjjel-nappal velem volnál, de az
+ember nem teheti mindig azt, a mit szeretne és neked talán sok dolgod
+lesz.
+
+– És mi dolgom lenne? – kérdezte Attila, a ki tudni akarta, hová czéloz
+a leány.
+
+– A könyvedet fogod megírni, aztán látogatásokat kell tenned, – nem?
+
+– Az íráshoz nincs kedvem, ismerőseim pedig nincsenek.
+
+– Hát Etel, hát a földesúr?
+
+– Ezek aligha fognak többé látni.
+
+Jolán hitetlenül ringatta fejét.
+
+– Én tudom, – mondta aztán fontoskodó arczczal, – én tudom, hogyan van
+az. Egyszer majd meghívnak ebédre, – ez nagyon természetes, hiszen
+rokonaid – aztán egy hét mulva odamégy, a mint illik, fekete kabátban,
+akkor azt mondják: kedves Attila…
+
+– Kedves Attila! Tovább?
+
+–… miért nem mutatja magát gyakrabban? Egyszerre aztán azon veszed észre
+magadat, hogy ott vagy mindennap és eszedbe se jut, hogy fölnézzél ide,
+a mi szegény Pogányvárunkba. Úgy-e, Tila?
+
+– Nem lesz úgy, Jolán! Én hegyi lakónak születtem, – úgy, mint ez a
+vércse – a fojtott levegő a völgyben nem tesz jót nekem.
+
+– Pedig meglásd, úgy lesz, a mint mondtam. Tudom, egy ideig jól fogod
+magad itt érezni, de aztán egyszerre meg fogod unni a mi szegény
+kertünket, a hol más nem terem, mint vadrózsa és kökörcsin és le fogsz
+kivánkozni oda a völgybe, az alóékhoz és a kaméliákhoz…
+
+Attila kissé hátralendítette a széket, hogy a leány szemébe nézhessen.
+
+– Tudod mit, Jolán? Nekem a vadrózsa apró neveletlenségei nagyobb örömet
+okoznak, mint a kamélia királyi kevélysége.
+
+Jolán tágra nyitott szemmel tekintett rá, a hogy a kezdő játékos, a
+kinek tapasztaltabb ellenfele megmondta, milyen kártya van a kezében.
+Nem is talált egyhamar feleletet és midőn szeme találkozott Attila
+tekintetével, lassan lebocsátotta pilláját.
+
+– Rózsa, vadrózsa… – szólt Attila nyujtott hangon, mintha gyermekhez
+beszélne, aztán két tenyerébe fogta Jolán arczát.
+
+– Rózsa, vadrózsa… – ismételte halkan s most már lehajolt a leány
+füléhez. Jolán szíve hangosan dobogott, a mint homályosuló szemmel a
+kastély felé tekintett; mikor pedig arczán érezte Attila kezét, olyféle
+hangulatba jött, mint a túlérzékeny gyermek, a kinek csak kevés
+dédelgetés kell, hogy sírva fakadjon…
+
+– Rózsa, vadrózsa… – e perczben forró csók zárta le ajkát.
+
+Attila nem egyszer csókolta már meg a leányt, de ez a csók nem volt
+olyan, ez a csók arczába kergette a vért. A míg a fiatalember maga is
+megindultan hallgatott, a leány fölemelkedett helyéről és összekulcsolt
+kézzel, lesütött fővel állott előtte, mint a gyermek, a ki érzi, hogy
+bünös és büntetését várja.
+
+Végtelen örömére Béni rohant a kertbe. Hogy fedezze a dísztelen
+visszavonulást, a melyre a konyhából kényszerítették, már messziről
+kiáltotta: «Nem játszunk semmit?» Azzal Jolánnak futott. A leány ölébe
+vonta és szőke fejét simogatta. «Légy jó!» – mondta halkan.
+
+Időközben teljesen beesteledett. Attila czigarettázott és szótalanul
+ringatta a széket; Jolán a fiú fejére támasztotta arczát; Béni pedig, a
+ki ily gyöngéd bánásmódhoz nem volt szokva, kényelembe helyezte magát a
+puha leánykar között és szaggatott hangon csacsogott a kilátásban levő
+vacsoráról, a csillagokról, a komondorról és a vári ágyúkról.
+
+A Pogányné egészséges hangja a házba szólította a fiatalokat. Máskor, ha
+Attila elhagyta a nyaralót, barátnője rendesen lekísérte a hegyi útig;
+midőn a fiatalember ma elindult, a leány habozva és félénken tekintett
+rá, de aztán anyja mellett maradt az erkélyen.
+
+Másnap Attila Kálváry jegyzőt találta Pogányéknál. Az ég tudná, minő
+gondolatok forrongtak Jolán szőke fejében, tény azonban, hogy tüntető
+szivességgel fogadta a jegyző udvarlását. Mikor kérésére Kálváry
+zongorához ült, melléje támaszkodott és vállán átnyúlva lapozta a
+hangjegyes füzetet. A fiatalember füle kipirult az örömtől. Attila
+ezalatt lármás tornagyakorlatokat végzett Bénivel a szoba túlsó
+sarkában.
+
+Öreg este lett, mire a két fiatalember együtt elhagyta a nyaralót.
+Kálváry arcza lángolt, – a vörös bor, a melyet Jolán oly szorgalmasan
+töltött poharába és a leány szokatlan szeretetreméltósága, a különben
+józan embert teljesen kizökkentették kerékvágásából.
+
+Harmadnapra Attila ismét fölment a nyaralóba és jól esett neki a tudat,
+hogy Kálváry ezúttal nem fog közte és a leány közt állani.
+
+Jolán nyilt ellenségeskedéssel fogadta.
+
+– Egyedül jössz, Tila?
+
+– Egyedül, – ingerkedett Attila – magammal akartam hozni Kálváryt is, de
+a szegényt baj érte és most nem hagyhatja el a lakását, – képzeld! a
+borbélya megbetegedett és most nincs ember a megyében, a ki eltalálná a
+helyes hajválasztékát…
+
+– Nagyszerű! – méltatlankodott Jolán. – Kálváry igen jóravaló
+fiatalember, a kit kár gunyolni.
+
+A leány az egész délután folyamán föntartotta a szigorú ostromállapotot;
+a kertbe a forróság és később a szunyogok miatt nem akart menni, aztán
+kézimunkával ölében, leült anyja mellé, lesujtó pillantásokkal védekezve
+Attila apró támadásai ellen.
+
+Attila egészen új alakban látta most Jolánt és úgy találta, hogy ez
+alakjában elbűvölő. Csiklandozó vágyat érzett, hogy barátnőjét kizavarja
+erőltetett nyugalmából.
+
+– Tudom, – mondta Pogánynénak – tudom miért nem akar Jolán a kertbe
+jönni: tegnapelőtt este, mikor egyedül voltunk, bogár esett az arczára,
+– láttam, hogy hirtelen borzongás járta át.
+
+Jolán ölébe ejtette munkáját és fülig elpirult, aztán hosszú, megvető
+pillantást vetett az ingerkedőre. Még ő mer tegnapelőttről beszélni!
+
+Pogányné a konyhába nézett, Attila jóakaróan fordult a leányhoz.
+
+– Ezután majd kifeszített ernyővel járj a kertben, hogy bogarak ne
+essenek az arczodra…
+
+– Te meg szájkosárral járj a kertben, – vágott vissza a megtámadott
+lángvörös arczczal.
+
+A fiatalember elbúcsuzott és mosolyogva nyujtott kezet ellenségének, –
+ez félénken engedte át két ujját.
+
+– Kisérj el a hegyi útig, – szólt Attila, és fogva tartotta a kezét.
+Jolán egy perczig habozott, aztán engedve a szelid kényszernek,
+lehajtott fővel, lassan lement a lépcsőn. Attila mellett haladva, karját
+összefonta a hátán és érdekkel szemlélte a gönczöl szekerét, a mely
+óriás vonalakban ragyogott a sötét hegyek fölött. Attila szintén a
+csillagképet nézte és megnevezte egyes csillagjait; a leány halk
+megjegyzéseket tett s ujjával a magasba mutatott. A hegyi úton elváltak.
+
+– Jó éjt, Attila! – Jolán kissé habozva tekintett a nyaraló felé; a
+holdat még eltakarta a várhegy, az ut sötét volt, csak a végén
+csillogtak az erkély széllámpái, mint apró ikercsillagok. Attila tudta,
+hogy barátnőjének megvan az a gyermekkori rossz szokása, hogy fél a
+sötétben.
+
+– Te félsz? majd visszakisérlek.
+
+– Nem félek! – felelt Jolán gyorsan – csak a sötét fák ne volnának,
+nincs messze, állj meg itt, míg odafutok…
+
+– Itt maradok.
+
+– Aztán szólj hozzám, akkor egy cseppet sem félek… Jolán fölkapta a
+ruháját és könnyű szökésekben futni kezdett.
+
+– Ott vagy, Tila? – hangzott nemsokára félénken.
+
+– Itt vagyok.
+
+– Tila!
+
+– Jolán!
+
+– Attila!
+
+A lágy női hang, amely félénken és mégis végtelen megnyugvással
+csendítette a nevét a vak éjbe, egyszerre bűvös hatást tett Attilára.
+Hívták, – delejes hatalom kényszerítette, hogy menjen…
+
+– Jolán, Jolán, megyek. Azzal a nyaraló felé sietett. Jolán az út felén
+várta, mindketten lihegtek a futástól.
+
+– Itt felejtettél valamit?
+
+Attila felelni akart, de nem talált szavakat, aztán némán magához ölelte
+Jolánt. Ez halkan fölsikoltott és lehajtotta a fejét, – halántékát és
+szemét forró csókok érték… «Attila! Attila!» – susogta rémülten. Attila
+szorosabban vonta magához és érezte, hogy a leány feje vállára
+hanyatlik.
+
+Ajkuk találkozott.
+
+– Jolán! – csengett Pogányné hangja a nyaralóból…
+
+A leány kivonta magát Attila karjából, keze végig siklott a férfi
+karján, míg kezéhez ért, ezt kissé megszorította, aztán hirtelen
+lehajolt és ajkát szorította az izmos férfikézre. Azzal elsietett.
+
+Attila egy perczig még mozdulatlanul állott, aztán megindult a város
+felé. Feje fölött denevérek keringtek; a várhegy fölött felbukkant a
+hold óriás korongja, bűvös fényben fürösztve az ősi romot. Az éj fényes
+méhéből csodálatos, zsongó hangok szürődtek elő, néha meg úgy rémlett,
+mintha a távolból elhaló női hang kiáltaná a nevét…
+
+A gyermekleány egy nap megunja szokott játékát és sarokba dobja kedves
+bábuját. Kezd költeményeket olvasni, anyai gyöngédséggel szereti
+virágait és ha éjjel egyedül van szegény dobogó szívével – sír és maga
+sem tudja, miért. Ez így szokott történni, a mióta leányok, virágok és
+dobogó szívek vannak a világon. Ha ily változás megy végbe egy leányon,
+az föltünik mindenkinek; föltünik a csillagoknak, a melyek néha vakító
+fényben égnek, ha rengő sugaraikat beküldik a leányszoba alacsony
+ablakán; föltünik a galamboknak, amelyek sokat mondó búgással bókolnak a
+háztetőn; föltünik a virágoknak, a melyek alkonyatkor sejtelmes
+illatárammal töltik el a kertet; – csak azoknak nem tünik föl, a kiket a
+dolog közelebbről érdekelne.
+
+Pogányné apró-cseprő házi gondjai közepette, észre sem vette mindeme
+csodálatos természetű tüneményeket. Sem a csillagokban, sem a
+virágokban, sem leányában nem tapasztalt változást. Pedig Béni egyre
+kongatta feje fölött a vészharangot:
+
+– Néni, Jolán igazán úgy tesz, mint egy nagy kisasszony, – nem akar már
+velem játszani…
+
+– Ideje is, hogy valahára kissé megokosodjék…
+
+Talán éppen e pillanatban történt, hogy a kertben két szerelmes ajk
+találkozott s hogy a vércse kárörömmel csattogtatta a szárnyát…
+
+Amaz emlékezetes nap óta, a mely Jolánra nézve legalább is oly
+fontosságú volt, mint Rómára márczius idusa, néhány nap múlt el. E napok
+elsején a leány föltünő szórakozott volt, arcza egyre égett, legyezőjét
+folyton mozgásban tartotta, – néha lopva tekintett Attilára, arczára
+azonban nem igen mert nézni. A másodikon már gyakrabban és hosszabban
+találkozott a szemük. Jolán ajka szélén ilyenkor könnyű, titokzatos
+mosoly vonult végig. A következő napok nevezetes eseményei között
+szerepelt két kéz találkozása a lépcső karfáján, két nyugtalan czipőhegy
+véletlen érintkezése az asztal alatt, aztán ismét egy hosszú, forró csók
+a gesztenyefa alatt…
+
+
+
+
+VII.
+
+Egy délután, – az ég borult volt, s a hőség nem kötötte őket a
+nyaralóhoz – a fiatalokat a kert alatti sziklán találjuk. Elszigetelt,
+hatalmas kődarab volt az, a melyet a természet szeszélye dobott a lejtő
+lábához; alatta a kevei országút kanyarodott el. Míg Béni, a ki itt
+egyszer – állítólag – kígyót látott, doronggal a kezében kutatott a
+csúszó-mászó szörny után, addig Jolán és Attila a szikla ormára
+telepedtek. Jolán mezei virágokból koszorút font s midőn az elkészült,
+Attila fekete hajára nyomta.
+
+– Olyan vagy, mint nepomuki szent János, – jegyezte meg jókedvűen.
+Egyszersmind arra használta fel az alkalmat, hogy hosszan babráljon
+barátja fején s tenyerét végighúzza az arczán. Egy pillanatig tenyerén
+érezte Attila ajkát s boldogan hunyta le szemét.
+
+E perczben heves szélroham ijesztette fel őket. A táj elsötétedett, a
+hegyek mögül szeszélyes alakú, kékesfekete fellegek vágtattak elő.
+
+– Siessünk föl, mert elér az eső, indítványozta Jolán. Azzal felszökött
+helyéről. Ruhája lobogott a szélben.
+
+– Már menydörög is…
+
+Nem volt az menydörgés, csak az országút fahídja dübörgött egy gyorsan
+közeledő kocsi alatt. Magasülésű vadászfogat volt, lovait Etel bárónő
+hajtotta. A két barna szélsebesen ügetett, úgy, hogy Korláth százados, a
+ki a kocsi mellett lovagolt, csak rövid vágtatóban haladhatott velük
+párhuzamosan. Etel és Korláth hangosan kiáltoztak egymásnak egyes
+szavakat. Mikor a szikla alá értek, a bárónő fölnézett, – csodálkozó,
+kérdő pillantása találkozott Attila szemével; a következő pillanatban
+már eltünt az út kanyarodása mögött, gyorsan, mint egy látomány.
+
+Attilának csak most jutott eszébe, hogy a koszorú a fején van.
+
+– Ej, – mondta, miközben kedvetlenül dobta le a virágokat – te egész
+bolondot csinálsz belőlem… Jolán nagy szemmel tekintett rá. Ez volt az
+első bántó akkord, a mely megzavarta az eddigi harmóniát. Attila
+gondolatai ez este ismét Etel után kalandoztak. Bántotta, hogy a bárónő
+oly nevetséges helyzetben látta, oly bizalmas együttlétben Jolánnal. A
+bárónő otthon bizonyára le fogja írni a szikla-jelenetet, aztán
+mosolyogni fognak rajta, a kevély Etel, a szép Zalkovszky és a komor
+Korláth… Maga is csodálkozott, hogy mily mély gyökeret vert szívében a
+gyülölet Lovrichék, de főleg Etel iránt.
+
+Midőn Kun Attila másnap elhagyta szállását, hogy Pogányvárba menjen, az
+utczán fölkeltette figyelmét egy női alak, a mely előtte haladt. Járásán
+és öltözetén látszott, hogy nem kevei. Széles vállú, karcsú alak volt,
+szokatlan egyszerűségű fekete öltözéke és merész diszítésű kalapja
+nagyvilági izlésre vallott; keztyűs balkezével ruháját fogta, jobbjával
+óriás doggot vezetett. Nyugodt, de gyors léptekkel haladt rovább, könnyű
+fejbicczenéssel fogadva a minden oldalról feléje irányuló köszöntéseket.
+Attila önkéntelenül meggyorsította lépteit, úgy rémlett előtte, hogy
+ismernie kell ezt az alakot: – e perczben chypreillatot érzett – most
+már tudta, hogy Etel bárónő.
+
+A sarkon egy málhás szekér állotta el a bárónő útját, így akaratlanúl is
+utolérte. Meglepetten tapasztalta, hogy Etel mosolyogva nyújtja felé a
+kezét.
+
+– Lám, Kun! Már azt hittem, hogy ismét visszament Afrikába?
+
+Rózsás kedvében volt, jó kedve szinte szebbé tette. Tiszta, szürke szeme
+ragyogott, ajka szélén piczi gödör mutatkozott, a mely bájos, nőies
+kifejezést kölcsönzött komoly metszésű arczának.
+
+– Oly régóta nem mutatta magát, – folytatta – pedig szerettem volna önt
+első találkozásunk után mielőbb viszontlátni.
+
+Attilát a nem várt nyájasság gyanakodóvá tette.
+
+– Ez annyira hizelgő rám nézve, hogy alig merem komolyan venni.
+
+[Illustration: Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot
+vezetett.]
+
+– Pedig komolyan veheti. A mennyire emlékszem, első találkozásunk
+alkalmával zivataros idő volt? Nem szeretném, ha egy foszlány ama
+fellegekből, a melyek akkor fejünk fölött jártak, megmaradt volna
+emlékében…
+
+Etel félbeszakította önmagát: – Van valami dolga?
+
+– Csak addig bárónő, míg fontosabbat nem találok.
+
+– Elég fontos az, hogy egyedül ne fussak kocsim után? – kérdezte.
+
+– Ha megengedi, elkisérem.
+
+Egy perczig hallgatagon lépegettek egymás mellett, aztán Etel
+elmosolyodott; a fiatalember kérdőleg tekintett rá.
+
+– Tudni akarja, mi mulattat? – szólt a bárónő. – Ezek a jó keveiek, a
+kik oly csodálkozó szemet meresztenek ránk. E pillantások felét, mint
+becsületes osztályrészét, igénybe veheti. Én ismerem a keveieket. Ők
+most bennünk nem látnak két sétáló emberfiát, hanem két kibékült háborus
+felet. Lássa, odaát az a pápaszemes hölgy, – szinte rémülettel tekint
+ránk – attól tart, hogy most örökre bezárul a kevei pletykák
+Janus-temploma, a melyben harmincz év óta oly gyakran végezte
+ájtatosságát.
+
+Attila elmosolyodott az ötleten. Midőn a czukrászbolt közelébe értek, az
+ajtóban több hölgy várta a közeledésüket.
+
+– Szerezzünk ezeknek külön élvezetet, – szólt Etel gyermekes jókedvvel,
+s a fiatalember karjába fűzte kezét. – Vigadj Boros-Keve, Capulet és
+Montecchi karöltve jár…
+
+Attila maga is sajátosnak találta helyzetét.
+
+– Mondja kérem, – kérdezte a bárónő, – miről kezdtem magának az előbb
+beszélni?
+
+– A fellegekről, bárónő.
+
+– Igen, a fellegekről. Azt akartam mondani, hogy nekem is, mint a
+legtöbb halandónak, vannak verőfényes és vannak borús napjaim. A papa az
+utóbbiakat nálam ossiani napoknak szokta nevezni. Ily napom rendesen
+akkor van, ha bizonyos széles körben ismert kérdések jutnak eszembe,
+például: miért terem a rózsa mellett tövis és miért következik a világos
+napra sötét éj? Én tudniillik a napvilágot és rózsát jobban szeretem a
+tövisnél és sötétségnél…
+
+– Pedig alig hihetem, bárónő, hogy közelebbi ismeretségben álljon az
+utóbbiakkal.
+
+Etel sajátos mosolylyal tekintett Attilára, aztán szárazon mondta: –
+Meglehet, hogy igaza van. Az is meglehet, hogy istenkisértés, ha igy
+beszélek, – a mindennapi kenyerem megvan, a rózsa és a verőfény pedig
+végre is csak fényüzési czikk, nemde?
+
+– Ha az volna is, Lovrich bárónő ama kellemes helyzetben van, hogy a
+fényűzés semmi nemét nem kell megtagadnia magától.
+
+– Ej, ez világosan van mondva. Régi tapasztalás különben, hogy a gazdag
+ember nem hisz a szegénységben.
+
+– Engem illet a gazdag jelző, bárónő? Kissé keserű gúny.
+
+– Nem gúny, – felelt vissza Etel – a ki kincsét az országúton állítja
+ki, az ne csodálja, ha koldusok járnak a nyakára.
+
+Attilának eszébe jutott a sziklai jelenet, mikor Etel őt Jolánnal együtt
+látta, – most kaczagott, de azért mégis elpirult.
+
+– Bárónő, – mondta – ön visszaél azzal, hogy egy ép oly gyermekes, mint
+ízléstelen helyzetben látott…
+
+– Nem volt az, – vágott szavába Etel, – helyzete nem volt sem gyermekes,
+sem ízléstelen. Ha festeni tudnék, lefesteném azt a jelenetet és képemet
+elkeresztelném «A lakmározó Alkibiadesnek». A hős letette a sisakot, a
+szép rabnő koszorút font homlokára… De megálljunk, ma nincs ossiani
+napom és azért nem is bosszantom tovább. Én tudniillik ilyen napjaimon
+azoknak, a kiket balsorsuk utamba sodor, nem mondok ugyan ossiani
+verseket, hanem prózai neveletlenségeket… Őszintén sajnálom, hogy első
+találkozásunknak ily napon kellett végbemennie…
+
+Mindez bizonyos száraz, jókedvű gúnynyal volt előadva; úgy látszott,
+mintha a bárónő önmagát akarná ironizálni. Attila szintén fölvette ezt a
+modort.
+
+– Sajnálnám, ha a bárónőt e miatt lelkiismereti furdalások gyötörték
+volna. Ha egy perczre felleges hangulatban volt is az ellentét hatása
+alatt, annál jobban tudtam élvezni jó kedvének feltünő napját…
+
+– Feltünő napját? – kérdezte Etel, gyanakvó pillantást vetve rá.
+
+– Igen is, feltünő napját. Midőn e természeti tünemény végbement, éppen
+Zalkovszky herczeg és vőlegénye csatlakoztak hozzánk.
+
+Attila különösen hangsulyozta Zalkovszky nevét, Etel mosolygott.
+
+– Emlékszem. Látom, ön elég éles elméjű volt kitalálni, hogy e
+természeti tüneményt Zalkovszky jelenléte idézte elő.
+
+E vallomásra Attila vetett gyanakvó pillantást a bárónőre.
+
+– A herczeg, – folytatta Etel – jelenlétével csodálatosan megnyugtató,
+hogy úgy mondjam, narkotikus hatást tesz idegeimre. Ha azokról a
+bizonyos rózsákról tünődöm, akkor a kutyájáról beszél, a mely két lábon
+tud járni, vagy Szentmáray Dzsina új ruhájáról, a melybe kék patkók
+vannak hímezve… Lássa, ilyenkor megfeledkezem a rózsákról és tövisekről
+és minden vágyam oda irányul, hogy nekem is legyen tudós kutyám és
+kékpatkós ruhám. Reménylem, most már nem veszi rossz néven, ha jelenléte
+nem tud rám hasonló hatást tenni?
+
+Időközben elértek a népkerthez, a melynek fái mögött a bárónő kocsija
+látszott.
+
+– Mennyire haladt már irodalmi munkássága? – kérdezte Etel hirtelen.
+
+– Még el sem kezdtem; mindeddig akadályozva voltam.
+
+A bárónő mosolyogva intett fejével a hegység felé, de e mosolyban nem
+volt gúny.
+
+– Mindenesetre szeretetreméltó akadály. És, ha szabad kérdeznem, meddig
+szándékozik még magát akadályoztatni?
+
+Ez oly egyszerűen volt mondva, hogy Attila nem érezhette magát
+megsértve.
+
+– A türelmetlen utókornak egyelőre még várakoznia kell, a míg egy
+csendes zugra nem találtam, a hol felüthetem műhelyemet. A fogadó erre
+nem igen alkalmas.
+
+– Ha mutatok önnek ilyen buen-retiro-t, akkor az utókor hálája mellett
+ki fogom érdemelni az önét is?
+
+– Mindenesetre bárónő, de hol legyen az?
+
+– A kastélyunkban! – szólt Etel bárónő mosolyogva, aztán vidáman tette
+hozzá:
+
+– Ugyebár, nem vagyok rossz diplomata? Most már bevallom, hogy
+diplomácziai küldetésben járok el, – atyám nevében meghivom: legyen
+vendégünk itt tartózkodásának idejére.
+
+Attila meglepetten tekintett rá. E meghívás oly váratlanúl érte, hogy
+sokáig nem tudott mit felelni. Végre néhány köznapias szólásmóddal
+iparkodott magát mentegetni.
+
+A bárónő összeránczolta homlokát s kedvetlenül mondta: – Miért mondja
+mindezt? Egyszerű ajánlatot tettem önnek, – feleljen rá egyszerüen
+igennel, vagy nemmel.
+
+– Nem szeretnék udvariatlannak látszani, bárónő.
+
+– Az úgynevezett udvarias emberek előttem nem rokonszenvesek. Tehát:
+igen, vagy nem?
+
+– Nem! – felelt Attila most már határozottan.
+
+– Megindokolásra nincs szükségem, – szólt Etel közönyösen, azzal kivonta
+kezét a fiatalember karjából és kocsija után nézett.
+
+Attila érezte, hogy mondania kell valamit.
+
+– Ön igazságtalan irántam, bárónő, hogy nem akarja meghallgatni az
+okokat, a melyek e különben oly hizelgő meghívás…
+
+Etel szavába vágott. – «Különben oly hizelgő meghívás!» Ön kezd
+narkotikus hatást tenni rám. Hagyja el, én ismerem ez okokat és –
+legyünk méltányosak: – talán méltatom is.
+
+Attila az utolsó szavak hallatára elvesztette hidegvérét és ingerülten
+fakadt ki:
+
+– Ha ismeri, ha méltatja, – miért akkor e játék? Alig hihetem, hogy az
+illem szent nevében tagadja meg annyira érzelmeit…
+
+Etel megállt és napernyőjére támaszkodva, nyugodtan tekintett a
+fiatalember szemébe, a mely e pillanatban sötét daczban égett.
+
+– Azt hiszi, nem tudom, mit érez ön? Nagyon jól el tudom képzelni,
+mennyi keserűség és gyülölet halmozódott össze önben a Lovrichok ellen.
+Tudom, hogy van oka a Lovrichokat gyűlölni. Ha az ön helyében lennék,
+talán szintén az tenném. Ebben tehát egyetértünk. Van azonban egy másik
+pont, a melyre nézve nem értünk egyet. Én azt képzeltem, hogy ön engem
+nem fog a Lovrichok közé sorolni; magam sem tudom miért, de azt
+képzeltem. Az én eremben nem folyik több Lovrich-vér, mint az önében, én
+nem azonosítom magamat a Lovrichokkal: ha őszinte akarok lenni, nem is
+szeretem őket. Azt hittem, hogy ön mindezt sejteni fogja, – csakis ezen
+föltevésben vállaltam el atyám megbízását – úgy látszik azonban,
+csalódtam.
+
+Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő felszállt kocsijára, az
+inastól átvette a gyeplőt és az ostort; egy pillanatig habozott, aztán
+leszólt a bakról – angolul beszélt, hogy az inas meg ne értse: – Van még
+valami mondanivalója?
+
+Attila habozva tekintett a bárónőre, a ki most kevélyen fölvetette
+fejét. Aztán levette kalapját s meghajtotta magát. – Rendelkezésére
+állok, bárónő, parancsoljon velem.
+
+Etel lehajolt a bakról s kezet nyujtott neki.
+
+– Köszönöm – mondta – s most még egyet: tudja, hogy nem vagyok kaczér?
+
+Ezt oly határozottan s oly nemes önérzettel mondta, hogy Attila
+önkénytelenül meghajtotta a fejét.
+
+– Mikor látjuk egymást viszont? – kérdezte Etel.
+
+– A mikor parancsolja?
+
+Etel gondolkozott. – Önnek rendezni való dolgai lesznek, – tűzzük ki a
+határidőt holnap estére, hat órára? – Ezzel mosolyogva intett a fejével
+s míg a fiatalember kalappal kezében állt, a kocsi megindult és a leány
+kis keze biztosan vezette a két tüzes ügetőt.
+
+A robogó fogat eltünt a temetőfal mögött, Attila gondolataiba mélyedve
+indult fel a hegynek. Azon törte a fejét: mi birhatta rá Iván bárót,
+hogy őt meghívja; de főleg mi birhatta rá Etelt, hogy e meghívás
+szószólója legyen? Fölizgatott képzelete, különösen az utóbbi kérdést, a
+legkalandosabb föltevésekkel iparkodott megoldani; töprengésében azonban
+nem jutott elfogadható eredményhez.
+
+A Pogányvárban meglehetősen szófukar volt, feszélyezve érezte magát és
+nem tudta, minő formában adja tudtára Jolánnak a történteket. Végre úgy
+segített magán, hogy vacsoraközben elmondta Pogánynénak, hogy lakását a
+kastélyba fogja áttenni, – ezt lehetőleg száraz hangon mondta, mintha ez
+lett volna a világon a legegyszerűbb dolog.
+
+Jolán némán tette le kését és égő szemmel tekintett rá. Attila teljesen
+Pogánynéhoz fordult, megmagyarázta neki, hogy lehetetlen volt a
+meghívást visszautasítani és hogy egyébiránt is dologhoz kell látnia. Az
+özvegy mindezt természetesnek találta. A szokott jókedv ezúttal azonban
+sehogysem akart megjönni. Jolán kedvetlenül járt-kelt a házban, anyja
+apró meghagyásait kedvetlenül teljesítette, a kastélybeliekről nem tett
+említést.
+
+Mikor Attila távozott, a leány elkisérte egy darabig, a hegyi úton kezet
+fogtak. – Jó éjt! – mondta Jolán unatkozó hangon. Attila csodálkozva
+tekintett rá, – a mint szemük találkozott, delejes szikra villant fel
+közöttük, – a következő pillanatban a leány Attila karjába vetette
+magát.
+
+Attila megsimogatta haját.
+
+– Látod, – mondta – azért mi a régiek maradunk, – ha nem jöhetek is föl
+mindennap, azért gyakran meg foglak látogatni, – ennek, ennek úgy kell
+lennie…
+
+Jolán szenvedélyesen ölelte át nyakát.
+
+– Attila, Attila, – ha nem szeretsz, – én meghalok!
+
+A hegyi úton néhány elkésett munkás jött le; a fiatalember szeliden
+kibontakozott a leány karjából, aztán önmagával elégedetlen hangulatban
+távozott.
+
+*
+
+Attila másnap délután, kevés idővel hat óra előtt, gyors léptekkel
+haladt a hegylejtőn kígyózó országúton. A mikor a zúgó nyárfasorba ért,
+a távolban észrevette a kastély tetejét. Csodálatos izgatottság fogta
+el, mert érezte, hogy a mai nappal új fejezete kezdődik életének s midőn
+most kifeszített vitorlákkal sietett az ismeretlen világrész felé,
+már-már megfeledkezett arról a gyermekarczról, a mely oly végtelen
+levertséggel tekintett utána.
+
+A park nyitott rácskapujában Etel bárónő állott; látszott, hogy várt
+valakit. Mosolyogva, magasra emelt fővel tekintett az országútra, egyik
+karjával a czímertartó griffhez támaszkodott, fehér ruhája, – a melyet a
+nap vakító fénynyel árasztott el – hosszú redőkben folyt alá, kissé
+előrevetett lábán. Mellette kutyája állott, a hatalmas állat figyelmesen
+nézte az érkezőt…
+
+
+
+
+VIII.
+
+– Remélem, jól fogod magad nálunk érezni, – hiszen tulajdonképpen itthon
+vagy.
+
+E szavakkal fogadta Iván báró öcscsét a kastélyban.
+
+Attila most már tisztában volt azzal, hogy a báró legkevésbbé sem az az
+ember, a kinek éveken át tartotta. A valódi tragédiák intrikusait
+keményebb fából faragják.
+
+Korlátolt, szűkkeblü öreg, a ki – eltekintve bizonyos arisztokratikus
+külsőségektől, – minden ízében nyárspolgár. Különben meglehetősen
+különcz. Mióta a halál a Lovrich-családban oly dús aratást tartott,
+hipokondrikus rögeszmékben szenvedett; az orvosokban nem bízott s maga
+gyógykezelte magát. Híve volt a homeopatiának, érdeklődött az állati
+delejesség hatásai iránt, újabb időben pedig beállott vegetáriánusnak.
+Bár soha komolyabban beteg nem volt, egész életén át pácziens maradt, a
+haláltól pedig senki sem félt úgy, mint ő.
+
+Attila nemsokára meggyőződött arról is, hogy Iván báró ama
+grand-seigneuri nimbus ellenére, a melylyel magát még otthonában is
+övezni szerette, még a cselédség előtt sem bir valami túlságos nagy
+tekintélylyel. A legfőbb placzet-jogot mindenben Etel bárónő gyakorolta,
+a ki – ha éppen akarta – még atyja világos parancsait is hatálytalanokká
+tudta tenni.
+
+A bárót, midőn Attilát meghívta a kastélyba, csakis külső okok vezették,
+esze ágában sem volt, hogy – mint ezt Attila sejtette – e meghívással
+ünnepiesen véget vessen a régi családi torzsalkodásnak. Néhány nappal
+ezelőtt történt, hogy egyik szomszéd birtokos, Szentmáray gróf, valami
+vízszabályozási ügyben írt Iván bárónak s levele végén fölemlítette,
+hogy, ha a báró őt meglátogatja, hozza magával hírneves rokonát is, mert
+asszonyai égnek a vágytól Kunt megismerhetni. A megyei főnemesség
+köréből a Szentmáray család volt az, a mely legtovább vonakodott a
+Lovrichokat mint rangtársakat elismerni; ez elég ok volt Iván bárónak,
+hogy különös tisztelettel viseltessék e család iránt. Mikor most
+megtudta, hogy a gróf csillagkeresztes «asszonyai» érdeklődnek Kun
+iránt, maga is más szemmel kezdte nézni öcscsét. Etel, a kivel a dolgot
+megbeszélte, nem ellenezte a meghívás tervét, sőt készségesen magára
+vállalta a keresztülvitelét…
+
+A kastélybeliek meglehetős visszavonultságban éltek, Attila kedve
+szerint láthatott munkához. Korláth és Zalkovszky ezredükkel a galicziai
+hadgyakorlatokhoz vonultak, más vendég pedig nem igen fordult meg
+Lovrichéknál.
+
+Attilát meglepte az az udvarias közöny, melylyel a százados
+menyasszonyától elbúcsuzott. Ama rövid idő alatt, a melyben a jegyeseket
+megfigyelte, meggyőződést szerezhetett, hogy köztük szerelemről szó sem
+lehet. Érdekházasság készült, itt a szó legridegebb értelmében és a
+jegyesek alig vettek maguknak fáradtságot, hogy ezt titkolják.
+
+Ennek az eljegyzésnek különben elég érdekes előjátéka volt.
+
+Körülbelül négy év előtt Korláthtal egy ezredben egy fiatal főúr
+szolgált, a ki a vidéki társaság elismert kedvencze volt. Ez Törökkuthy
+Agenor gróf volt, Attila féltestvére. A fiatal gróf egyike volt a sors
+ama ritka kegyenczeinek, a kiket a természet pazarul ruház föl
+legfényesebb adományaival. Ősi neve és gazdagsága már egymaga is előkelő
+helyet biztosított neki a társadalomban; társai mint kitünő tisztet és
+szeretetreméltó bajtársat ismerték, férfias szépsége, szelleme és
+lovagiassága elbűvölt, meghódított mindenkit. Ha Athén aranykorában él,
+talán méltó versenytársa lehetett volna Alkibiadesnek.
+
+Törökkuthy, midőn Kevén állomásozott, idejének legnagyobb részét a
+kastélyban töltötte. Etel már akkor, fiatal kora ellenére is, testileg
+és szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy nagyleány számba ment.
+Agenor nem titkolta, hogy mély vonzalmat érez szép cousine-ja iránt és
+az egész környék biztosra vette, hogy a két rokonból nemsokára egy pár
+lesz. Zalkovszky herczeg volt egyedüli állhatatos, habár szerencsétlen
+versenytársa a grófnak. Etel és főleg Iván báró (a ki szivesen látta
+volna, ha az egész Lovrich-vagyon ismét egy kézbe kerül) napról-napra
+várták ünnepies nyilatkozatát.
+
+Ekkor Törökkuthy váratlanul titokzatos, nagy változáson ment át. Az
+életkedvtől pezsgő tiszten kezdtek a búskomorság jelei mutalkozni,
+mindent untatónak és ízléstelennek talált, régi szeretetreméltósága
+eltünt, a helyett gúnyolódó, fanyar és czinikus modort vett fel. A
+kastélyból minden érthető ok nélkül elmaradt. Megesett, hogy heteken át
+mogorván elzárkózott legbizalmasabb barátjai elől, néha ismét vad és
+olykor botrányos tivornyákban lelte kedvét. Környezete megütközve
+tapasztalta a hirtelen változást, okát azonban senki sem tudta adni.
+Voltak, a kik Agenor modorából keletkező elmebetegségre következtettek.
+
+Mindez legjobban sujtotta Etelt, a leány csak most ébredt tudatára
+annak, mennyire szereti ezt az embert.
+
+Agenor egy reggel, miután az egész éjszakát átdorbézolta, félig mámoros
+fővel vágtatott ki a városból. Azon vette észre magát, hogy Lovrichék
+parkja alatt van. A park fái között a bárónő alakja látszott. A fiatal
+tiszt átugratott a kerítésen.
+
+– Etel, – mondta, miután a bárónőhöz érve leszökött lováról – Etel,
+búcsuzni jöttem. Elmegyek. Nem fogjuk egymást viszontlátni.
+
+Etel a dúlt, sápadt arczba tekintett és végtelen levertség szállotta
+meg.
+
+– Mindennek vége, – folytatta Agenor rekedt hangon – feledd el mindazt,
+a mi köztünk történt és légy boldog.
+
+– És azt hiszed, – szólt Etel halkan – azt hiszed, hogy én így boldog
+lehetek?
+
+Agenor tétovázó szemmel tekintett rá, arczát sötét pír futotta el. Maguk
+sem tudták, hogyan történt, egyszerre csak átölelve tartották egymást,
+görcsösen és félénken, mintha már hallanák végzetük közeledő lépteit, a
+mely örökre szét fogja őket választani. Mikor Etel föleszmélt a forró
+csókzápor után, Agenor már eltünt. Másnap megtudta, hogy a gróf az éjjel
+elhagyta Kevét, előbb azonban lemondott tiszti rangjáról. Később kitünt,
+hogy Agenor a fővárosba ment, a hol a külvilágtól légmentesen
+elzárkózva, mint különcz élt palotájában. Látogatásokat nem fogadott,
+bizalmas öreg komornyikján kivül senkivel sem érintkezett; a palotában
+még levelet és hírlapot sem fogadtak el. Ismerősei most már meg voltak
+győződve, hogy a gróf elmebetegség áldozata, Iván báró pedig, a ki
+visszaemlékezett arra, hogy a Törökkuthyak többé-kevésbbé mind különczök
+voltak, ebben az átöröklési elmélet beigazolását látta.
+
+Etel nem említette senki előtt az utolsó találkozásuk alkalmával
+történteket, de nem is hitt Agenor elmebetegségében. Sejtette, hogy a
+gróf sötét világfájdalmának oka valamely titokzatos, irtóztató
+katasztrófa, a mely végkép feldúlta lelki egyensúlyát. Rövid idővel
+Agenor távozása után levele vett tőle, a melyben csak egy szó volt:
+«Meghaltam». A bárónő megértette az üzenetet, most már vége volt
+mindennek közöttük; Agenor maga kizártnak látta a lehetőséget, hogy
+valaha egymáséi legyenek…
+
+Évekkel ezután Iván báró egy nap tudtára adta Etelnek, hogy Korláth gróf
+megkérte a kezét. A bárónő habozás nélkül elfogadta a százados
+ajánlatát, – Korláth vagy más, egyre megy. Iván bárónak fölötte tetszett
+leányának józansága; a szerelmi házasságnak, Sarolta bárónő «esete»;
+óta, amúgy is rossz híre volt Lovrichéknál.
+
+Korláth gróf fényesnevű családból származott. A kik ismerték, azt
+tartották róla, hogy becsületes a szőrszálhasogatásig, lassú
+gondolkozású a korlátoltságig és szófukar a kétségbeesésig. Neki csak
+egy szenvedélye volt: a lovaglás sportja, – a mi ennek körén kívül
+esett, az alig érdekelte. Életét épp oly meggyőződéssel szentelte a
+lónak, mint Paganini a hegedünek. Soha eszébe nem jutott volna a
+házasság, ha bátyját nem lövik agyon párbajban és a családi
+hitbizománynyal rá nem száll a név fentartásának kötelezettsége. Etel
+bárónőt különben családja választotta ki számára.
+
+Mikor a bárónőnek bemutatták vőlegényét, kijelentette, hogy hű felesége
+lesz, de egyelőre még nincs kedve férjhezmenni. Korláth ajkához vitte a
+leány kezét és megnyugtatta azzal, hogy kész várni, a meddig Etelnek
+tetszik. Már egy éve, hogy várt.
+
+Iván bárót boldoggá tette jövendőbeli vejének az az igérete, hogy fel
+fogja venni a Korláth-név mellé a Lovrich-nevet…
+
+Midőn Kun Attila most először találkozott Etellel, a bárónőt rémület
+szállotta meg, mintha világos nappal kisértettel állt volna szemben, – a
+fiatalember annyira hasonlított Törökkuthy Agenorhoz, hogy első
+pillantásra össze lehetett volna őket téveszteni. Egy csapásra új életre
+ébredt benne mindaz, a mit szíve legmélyére temetett: régi szerelme
+Agenor iránt, elfeledett álmai a boldogságról. Etelt, a ki a jól
+fegyelmezett természetek sorába tartozott, megrémítette ez a jelenség.
+Azt hitte, hogy már teljesen leszámolt a multtal, s hogy számára e
+boldog ábrándokkal együtt a szív viharainak kora is egyszermindenkorra
+véget ért s most megütközve tapasztalta, hogy Agenor testvérének puszta
+megjelenése, a keserú és mégis oly édes emlékek egész raját idézi föl
+benne és állandó veszélylyel fenyegeti lelki nyugalmát. Erős akarata
+volt, hogy a veszélylyel szembeszálljon. Midőn atyja váratlanul azt
+idítványozta, hogy hívják meg Kún Attilát, örömmel járult a tervhez. A
+mindennapi érintkezés józanító hatása alatt bizonyára szét fognak
+foszlani rémlátomásai s minden vissza fog térni régi, köznapi
+kerékvágásába.
+
+
+
+
+IX.
+
+Kun Attila néhány nap mulva teljesen otthonosan érezte magát a
+kastélyban, a nagyúri kényelmet gyorsan szokta meg. A báró bizonyos
+tüntető szívességet tanusított iránta. Rendes beszélgetésük a
+vízszabályozási ügyek körül forgott; ezekben szakember volt mindakettő,
+– Attila tanulmányainál fogva, a báró sok évi gyakorlata révén.
+
+Már egy hete időzött a kastélyban, a nélkül, hogy a bárónővel másutt
+találkozott volna, mint a szokásos étkezéseknél.
+
+Egyszer korán reggel lópatkó csattogását hallotta ablaka alatt. A bárónő
+sétalovaglásra készült és türelmetlenül várt a kertben, míg a cselédség
+Drillt kereste, Etel nagy kutyáját. Attilának újra be kellett ismerni,
+hogy a leány szép. Sötétkék szoros lovagló-öltönye a fehér
+piquet-mellénynyel elbűvölően símult előkelő termetéhez, a mely biztosan
+és könnyen mozgott a nyeregben. Pompás lova nyugtalanul kaparászott
+patájával. A bárónő észrevette Attilát az ablakban és mosolyogva intett
+fel.
+
+– Jó reggelt! Nincs kedve velem jönni? – Aztán, a nélkül, hogy bevárta
+volna a feleletét, parancsot adott, hogy nyergeljék föl Ladyt.
+
+– Ismeri a vöröskeresztet a dombon? Ott megvárom. Viszontlátásra! –
+Azzal lovagló ostorával tisztelgett és időközben előkerülő kutyájától
+követve, kiügetett az országútra.
+
+Attila nemsokára a Lady nevű angol kancza hátán a rétnek vette az
+irányt. Az ér homokjában fölfedezte a bárónő lovának a nyomát. Csakhamar
+elérte a dombot, a melynek tetején vörös fakereszt állott. Évekkel
+ezelőtt futóbetyárok agyonvertek egy kálvinista diákot; a jámbor
+parasztok, nem törődve a kiszenvedett szegény lélek vallásfelekezetével,
+ezt az egyszerű emléket emelték neki, a mely most pörlekedő szarkák
+gyülekező helyéül szolgált. A fiatalember a dombról széttekintett a
+tájon, a a bárónőnek azonban nyomát sem látta. Északon vasuti töltés
+szegte át a rónát, egy magányos őrház alatt ludak fürödtek a
+pocsolyában. A ludak most gágogva rebbentek szét, – a töltésről hirtelen
+fölbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.
+
+– Ez bolond! – mondta önkénytelenül Attila, a ki méltatni tudta az
+ugrást. Etel sebesen vágtatva közeledett a réten, rugalmas derékkal
+követve lovának szabályos szökéseit. Most árokhoz közeledett, a ló
+előreszegett fővel iramodott az akadálynak, aztán hosszú ívben átvetette
+magát a túlsópartra. Midőn patái egy pillanatra összeértek a levegőben,
+a bárónő magasra emelte jobb kezét, a hogy ez a longeon szokás. Most
+lassan léptetett föl a dombnak, a remegő állat nyakát veregetve.
+
+[Illustration: A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen
+felbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.]
+
+– Zerifet három napig nem jártatták, kissé meg kellett hajszolnom, hogy
+nyugton maradjon, – magyarázta Attilának, aztán hozzátette: – Ha akarja,
+menjünk a zárdába, kissé messzire esik ugyan, de a nap úgy sem ronthat
+már sokat az arczbőrünkün.
+
+A két lovas gyors ügetésben nekivágott a rétnek, a puha talaj dobogott
+alattuk, a lovak szügybe vágott fővel, hetykén vetették lábaikat.
+
+– A művelt társalgó szerint nem illik ugyan, hogy magával egyedül
+kószáljak a réten, – kezdte Etel – de a művelt társalgó nem is tudja,
+hogy mi jóbarátok vagyunk és e szerint legkevésbbé sem veszedelmesek
+egymásra.
+
+Attila kissé meglepetten tekintett a bárónőre, a ki nyugodt mosolylyal
+folytatta: – Csodálkozik azon, hogy rövid ismeretség után is már
+barátomnak nevezem? Lássa, én nem adok igazat azoknak, a kik azt
+tartják, hogy az érzelmeknek is, mint a bornak, meg kell érniök, hogy
+élvezhetők legyenek. Nekem különben nincs is időm sokáig várni.
+Elmondhatom, hogy egész életemben még nem volt barátom, gyermekkoromban
+még játszótársaim sem voltak. Pedig mindig szükségét éreztem egy hű,
+résztvevő barátnak, jelenleg jobban, mint valaha. Nos, meg fogom találni
+magában a hű, résztvevő barátot?
+
+Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő hozzátette: – Nem kívánom
+ingyen, adok cserébe egy hű résztvevő barátnőt. – Nem folytathatta
+tovább, mert nyugtalankodó lovával kellett foglalkoznia. A gyér gyepen
+szórványos birkanyáj delelt, a komondor rekedt csaholással vágott a
+lovak elé. Zerif fölágaskodott és rakonczátlankodni kezdett; végre
+Drill, a ki mezei egereket kergetve, elmaradt, elősietett és erélyesen
+rendreutasította a komondort.
+
+Időközben már megkerülték a hegylejtőt s déli oldalára értek. A bárónő
+kisérőjéhez terelte lovát, lehuzta hosszú keztyűjét s oda nyujtotta neki
+kezét.
+
+– Elfogad barátjának?
+
+A fiatalember megszorította a karcsú ujjakat és mélyen tekintett a
+szürke szembe, a mely őszintén és becsületesen pillantott rá.
+
+Harangszó figyelmeztette őket, hogy elértek a zárdához. A kis zárda,
+templomával csinosan festett a hegység déli lejtőjén. Pokrócz Lázár
+építtette sárkányölő szent György tiszteletére, öt kalugyer számára, a
+kiknek kötelességük volt mindennap énekes misét mondani az alapító lelki
+üdvéért. Az öreg Lázár ezzel az alapítványnyal jó alkut kötött. Egy
+csomó bankóval szentéletü ember hírébe keveredett; a kalugyerekkel
+lemiséztette bűneit, azonfelül megszerezte a családnak egy előkelő szent
+különös barátságát. A klastrom tölgyfakapuja fölött a védszent képe
+pompázott, a mint indigókék égbolt alatt, arany lándzsáját belemártja a
+papagályzöld sárkány testébe.
+
+Az istentisztelet már javában folyt, mikor beléptek a templomba.
+«Imádkozni fogok, hogy barátságunk tartós legyen», suttogta Etel komoly
+arczczal; aztán letérdelt az egyik imaszékbe. Attila a templomot nézte.
+A falakat szent képek borították; bizanczi alapon csodálatos, merev
+alakok, nagy mandulaszemmel és aranykoronával. A kalugyerek javában
+énekelték egyhangú danájukat, az egyik hatalmas ezüst füstölőt lóbált, a
+sztáric áldólag terjesztette szét kövér, fehér kezét. A bárónő gyermekes
+kiváncsisággal és jámbor borzongással hallgatta a jól ismert éneket,
+Attila pedig azon gondolkozott, vajjon mi történnék, ha most megcsókolná
+az előtte térdelő leány ingerlően fehér nyakát?…
+
+A lovasok még az istentisztelet vége előtt hagyták el a zárdát és a
+bárónő vezérlete alatt a szőlőkön át a hegyeknek vették útjukat! Egy
+órai erős ügetés után áthaladtak a hegyszakadás mélyén, aztán Keve alá
+értek. A rossz kövezet miatt lépésben mentek át a városon.
+
+– Jobbra arcz! – szólt Etel a fő-utcza sarkán. A kocsiút szélén karcsú
+leányalak állott egy kis fiúval és mind a ketten tágra nyitott szemmel
+nézték a lovasokat. Jolán volt. – Attila a kalapjához kapott. Hirtelen
+eszébe jutott, hogy mióta a kastélyba jött, még egyszer sem járt fenn a
+Pogányvárban. A véletlen találkozás oly kínosan hatott rá, hogy fülig
+elvörösödött.
+
+Etel bárónő lopva figyelt barátjára. Midőn a népkert alá értek, a hol
+már csendesebb volt a város, oly közel lovagolt Attilához, hogy Drillnek
+már nem jutott hely a két ló között.
+
+– Tehát a mi baráti frigyünk minden körülmények között fennáll? –
+kérdezte egyszerre a bárónő.
+
+– Még kérdi?
+
+– Lássa, én e barátsággal azt a régi és együgyű előítéletet szeretném
+megczáfolni, mintha férfi és nő közt lehetetlen volna a valódi barátság.
+Azt mondják, az ilyen barátságnak előbb-utóbb ellenségeskedéssé vagy
+szerelemmé kell átváltoznia; – nos, mi be fogjuk bizonyítani az
+ellenkezőjét, jó pajtások leszünk és semmi más, – ugy-e bár? Ez igen
+kényelmes lesz mindkettőnkre nézve. Magának nem lesz kötelessége, hogy
+nekem udvaroljon, én pedig nem leszek kénytelen «toujours en vedette»
+lenni. A barátságnak már azért is föltétlen előnyt adnék a szerelem
+fölött, mert nem ismeri a féltékenységet. Engem örömmel töltene el, ha
+tudnám, hogy barátom egy magához méltó nőt szeret, barátsága legfőbb
+jelének venném, ha beavatna titkába…
+
+Attila tudta, hogy új barátnőjének e reflexiókra a Jolánnal történt
+találkozás adott okot. Kissé elkedvetlenítette, hogy a bárónő
+szükségesnek tartotta vele szemben a barátság és egyéb érzelmek között
+való válaszfalt annyira hangsúlyozni.
+
+– Nekem is hasonló nézeteim vannak a barátságról – mondta. – Mily édes
+lehet az, ha az ember boldogságtól túláradó szívét kitárja a rokonkeblű
+barát előtt! Ha én egyszer ily helyzetbe kerülnék, bárónő, nagyon
+igénybe venném a barátságot!
+
+A frázis, melyet Attila őszintének látszó hévvel mondott el, annyira
+ellentétben volt egész lényével, hogy a bárónő sokáig bizalmatlanul
+tekintett rá. Aztán meglegyintette Zerifet, a ki egy a szélben mozgó
+papirdarab láttára ismét nyugtalankodni kezdett.
+
+
+
+
+X.
+
+A fiatal barátság, a melyet Etel bárónő oly ünnepiesen proklamált,
+egyelőre csak azt eredményezte, hogy a két barát érintkezésének külső
+formája fesztelenebb lett, különben minden maradt a régiben.
+
+Attila még folyvást nem volt képes összeegyeztetni Etel jellemének
+ellentmondásos vonásait; néha forró vágy fogta el, hogy megoldja a
+talányt, a mely a szép szfinksz titokzatos mosolya alatt rejlik.
+
+Etel sem volt megelégedve sem Attilával, sem önmagával. Érezte, hogy nem
+sikerült megnyernie a fiatalember föltétlen bizalmát. Ha barátságukról
+beszéltek, – a mi gyakran megesett – Attila ezt néha ama száraz,
+didaktikai modorban tette, a mely önmagában hordja gúnyos kritikáját.
+Néha úgy látszott, mintha túlmerész logikájával ad absurdum akarná
+vezetni a bárónőnek a barátságra vonatkozó kedvencz elméletét.
+
+Ilyenkor akaratlanul egymásra mosolyogtak, mint Cicero sokat idézett két
+augura. A bárónőnek voltak pillanatai, a mikor sajnálni kezdte, hogy
+Attilát meghívta a kastélyba. Éber álmaiban azon vette magát észre, hogy
+képzeletében a fiatalember alakja csodálatosan összefolyik Törökkuthy
+Agenor alakjával, a ki megjelent előtte, hogy újra átéreztesse vele
+mindazt, a mit örökre el akart felejteni.
+
+A hadgyakorlatok időközben véget értek, Korláth ezrede bevonult Kevére,
+a százados újból mindennapos vendég lett a kastélyban. Komoly, józan
+arca láttára némi megnyugvást érzett a bárónő…
+
+Egy délután a kastélybeliek az erkély árnyas ponyvája alatt mulattak.
+Etel Korláthtal kártyázott, Iván báró és Attila egy tervrajz fölé
+hajoltak. A fiatalember éles kifejezésekben gáncsolta a kevei
+csatornahálózat hibáit, a báró, – a ki öcscse megjegyzéseit feszült
+figyelemmel hallgatta, – fölötte csodálkozott, hogy ez egyszerű dolgok
+még nem jutottak neki eszébe.
+
+– A társulat közegei csalók vagy tudatlanok, – fejezte be szavait
+Attila. Iván báró akaratlanul bólintott hozzá.
+
+– Te, Attila, – mondta aztán – én azt tartom, neked szép jövőd lehetne a
+mérnöki pályán. Ha megelégelted külföldi kóborlásaidat, azt tanácsolnám,
+hogy vállalj állami hivatalt.
+
+– Nem akarok csavar lenni egy gépezetben, a melynek egész működését nem
+helyeslem. Különben is sokkal tovább szívtam Isten szabad levegőjét,
+semhogy kedvem lehetne a királyi irattárak porát nyelni. Ha foglalkozás
+után nézek, hirlapíró leszek.
+
+– Hirlapíró? – kérdezte a báró, minden szótagot külön hangsúlyozva.
+
+– Ebben a pályában azt szeretem, hogy egész keretével a közvetlen
+jelenben mozog.
+
+Iván báró elvesztette hidegvérét. Ő sohasem olvasott politikai lapokat,
+de a hirlapirókat, «a kiknek soha sincs nyugtuk és a kik maguk sem
+tudják, mit akarnak», szívből megvetette.
+
+– Ujságíró zsidó akarnál lenni? – kérdezte kedvetlenül. – Kérlek!
+ujságot akarnál írni, a melyben olvasni lehet, hogy Péter kitörte a
+lábát, Pál hamis csődöt mondott és az aszalt szilva pang? Kinevetne az
+egész világ!
+
+– Ha egynéhánynak azok közül, a kik bátyám szemében a világot
+képviselik, beverném a fejét, láthatná, hogy a fejek üresek és nem
+nevetnek többé…
+
+– Csak nem akarod mondani, hogy az ujságírás úrnak való foglalkozás?
+
+– Úrnak való foglalkozás? Ha elkártyázom a pénzemet és aztán sorra
+legelem barátaimat, ez úrnak való. Ha beszegődöm egyik ismerősömhöz
+maitre de plaisir-nek, vagy főbe lövöm magamat, ez is úrnak való. De ha
+ép eszem és erős karom tudatában, saját munkámmal keresem meg a
+kenyeremet, ez nem úrnak való. Ugyan kérem, hány száz esztendőt aludtak
+végig önök?
+
+Iván bárónak később jutott eszébe, hogy hasonló viták alkalmával
+rendesen a rövidebbet szokta húzni és most a rendezett visszavonulásra
+gondolt.
+
+– Nem érdemes a dolgot élére állítani, hiszen egyelőre úgyis csak
+hipotézisről van szó. De ha elfogadom is az álláspontodat, még akkor sem
+fogod rámbizonyítani, hogy hasznos dolgot művelnél azzal, ha lapot adnál
+ki. Ujság van több a kelleténél, úgy burjánoznak elő a fővárosi
+talajból, mint nyári eső után a gomba.
+
+– Az más kérdés – felelt Attila. – Ha lapom rossz, akkor nem fogják
+olvasni és akkor nem is érdemelek jobbat, mint hogy éhen veszszek. De
+nem fogok éhen veszni, mert lapom nem lesz rossz. Ti itt – bármit
+mondjatok is – szeretitek a föltünést és a botrányt. Ha csak az kell,
+azzal bőven szolgálhatnék. Itt van a kevei ártér terve, – lám ebből az
+anyagból tudnék annyi botrányos leleplezést gyúrni, hogy akár egy évig
+megtölthetném vele a lap hasábjait. A lap korbácscsá válnék kezemben, a
+nagyságos és méltóságos szabályozási parókákból csak úgy rebbennének elő
+a molyok!
+
+– Keresztény embernek pedig nem tanácslom, hogy ebbe a darázsfészekbe
+nyuljon… – mondta Iván báró elfojtott hangon.
+
+– Ezredünk holnap futtatást rendez, a verseny után tánczestély is lesz,
+– természetesen eljöttök, Iván? – E kérdést Korláth intézte a báróhoz,
+az erkély túlsó oldaláról.
+
+– Ha Etel akarja…
+
+– Etel akarja. Te is meg vagy híva, Kun.
+
+Attila habozva tekintett Etelre, a bárónő intett a fejével.
+
+– Köszönettel fogadom – szólt Attila.
+
+Korláth kevés idő mulva visszalovagolt a városba.
+
+Attila késő este jegyzeteiben lapozgatott, a munka azonban nem akart
+haladni; mióta hazaérkezett, régi munkakedvét bénító tunyaság váltotta
+fel. Most is álmodozva lépett a nyitott ablakhoz. Az éj szép volt, a fák
+hivogatóan suttogtak a kertben, a tikkasztó forróságot langyos légáram
+váltotta fel. Attila kedvet kapott egy kis esti sétára. Nemsokára égő
+szivarral a szájában kóborolt a sötét kert szürke kavicsútain. Kis idő
+mulva megállt, szomszédságában megzördült a haraszt. Rögtön Etelre
+gondolt, midőn a leány hangja csakugyan megszólalt a sötétben.
+Kutyájához beszélt: «Drill, vigyázz!»
+
+A kutya hüvös orra megérintette a fiatalember kezét.
+
+– Drill megismerte a jóbarátot, bárónő.
+
+– Kun, maga az? – A bárónő hangja kedvetlenül hangzott; Attila, a ki már
+a délután folyamán észrevette, hogy Etelnek «ossiani» napja van, jónak
+látta a felvonuló vihar elől kitérni.
+
+– A mint látom, nemcsak engem csalt ki a gyönyörű éj, – ezért átengedem
+a bárónőnek a tért.
+
+Etel nem felelt. Midőn a fiatalember néhány lépést a kastély felé tett,
+a leány nevén szólította.
+
+– Ha kedve van, sétáljon velem.
+
+Oly sötét volt a fasorban, hogy Attila akkor sem különböztethette meg a
+leány vonásait, a mikor lassú léptekkel mellette haladt, – csak a
+világos ruha, a mely mellette suhogott, győzte meg, hogy nem bolyong
+egyedül a homályban.
+
+– Csodálom bátorságát, – kezdte Attila – hogy védelem nélkül mer a
+kertben járni. Veszélyről ugyan szó sem lehet, de a bozót éjnek idején
+nem kelt valami megnyugtató benyomást.
+
+– Nem is vagyok védelem nélkül. Oltalmazóm a derék Drill. Drill be van
+tanítva az emberek elleni küzdelemre, – én e tulajdonságától irtózom és
+talán végszükség esetén sem venném igénybe, de a papa rámerőszakolta,
+hogy egyedül ne legyek magányos sétáimon.
+
+– Mondja Etel, miért kényszerített, hogy elfogadjam Korláth meghívását a
+tiszti mulatságra?
+
+A bárónő nevetett, úgy látszott, visszanyerte jó kedvét.
+
+– Mert azt akarom, hogy ott legyen. Meglássa, jól fogja magát érezni,
+ott lesz az egész megyei birtokosság.
+
+– Jól fogom magamat érezni – mint a varjú a pávák közt.
+
+– Köszönöm a pávát, – felelt Etel, aztán némi szünet után hozzátette:
+
+– Demokrata megvetéssel tekint ránk, pedig ahhoz nincs joga, maga sokkal
+inkább arisztokrata, mint mi valamennyien. Merné tagadni, hogy önmagának
+nagyobb belső becset tulajdonít, mint nekünk összevéve? És miben áll az
+arisztokratizmus, ha nem abban, hogy egyik ember a másik fölé helyezi
+magát? Ej, az úgynevezett szellemi arisztokráczia türelmetlenebb a
+vérbelinél, pedig végre is csak születés dolga… Maga nem lesz varjú,
+hanem sas a pávák közt. A kőszáli sas megvetéssel nézi majd a
+fényestollú pávákat, a mint fölfuvalkodva tipegnek a tőbbi baromfi közt…
+Büszke sas, szürke sas, el akarod velem hitetni, hogy irigyeled a
+szegény páva fényes tollát?
+
+Attila halkan kaczagott, szivarja piros fénypontként égett a sötétben.
+
+– Ha a szegény varjú – mondta – egy perczig azt álmodta, hogy
+rokonságban áll a pávákkal, az ön gúnyja kigyógyítja nagyzási
+hóbortjából. Különben: akár varjú, akár sas, mindkettő rablólovag és
+egyformán távol áll az udvar szárnyasaitól. Természetellenes barátságuk
+egy ideig fönn fog állani, míg a kékvérű páva föl nem fuvalkodik s a
+szegény rablólovag szárnyra nem kél, hogy visszasiessen vadonjába…
+
+– És mielőtt az udvariatlan lovag útra kél, – egészítette ki a bárónő –
+rendesen kedve kerekedik néhány czifratollú barátja nyakát kitekerni, –
+nemde? Nos barátom, én meg fogom magát az estélyen egy kis
+páva-barátnőmmel ismertetni, a ki alaposan kifecsegi majd fejéből
+gyilkos szándékait. Bájos, fiatal páva, indigókék vérrel, kilenczágú
+pehelykoronával, tizenhat évvel és hatvannégy őssel. És meglehet, maga
+be fogja ismerni, hogy az ősök és koronák már csak azért is birnak
+jogosultsággal, hogy Szentmáray Dzsina bájainak illő keret gyanánt
+szolgáljanak. És meglehet, hogy a daczos rablólovag ki fog szállani a
+messze világba és hirdetni fogja mindenütt: Szentmáray Dzsinának vannak
+legfényesebb tollai valamennyi páva közt; a ki ezt tagadni merné, az
+küzdjön meg velem életre-halálra!
+
+– Jobbnak tart, bárónő, mint a minő vagyok. Félek, már annyira
+elvadultam, hogy sem Dzsina grófnő bájai, sem Dzsina grófnő ősei már nem
+szelidíthetnek meg.
+
+– Akkor sem veszít semmit. Én rávezetem a gyanutlan táborra, magától
+függ, hogy ellenség, vagy barát gyanánt viseli-e ott magát. Ha gyilkoló
+kedve támad, irokéz barátom, bő zsákmányra tehet szert. Gyönyörű
+parókákat fog ott találni; ha majd egyszer visszatér demokrata
+őserdejébe, teleaggathatja velük vígwamja tűzhelyét, hogy késő unokái
+gyönyörködjenek bennük…
+
+A sétálók egy tisztásra értek, a hol kisértetiesen fehérlettek a
+kiszáradt szökőkút tritonjai a sötétben. Etel a medencze kőkorlátjára
+ült és föltekintett a csillagos égre. A közelben tücsök hallatta
+egyhangú csiripelését.
+
+– Az éjnek, különösen a csillagos éjnek, gyermekkorom óta sajátságos
+hatása van rám, – mondta a leány. – Az «Ezeregyéj» meséiből tudtam, hogy
+az utazó Szimbád egy idegen szigetre került, a hol a benszülöttek minden
+újhold éjjelén szárnyra keltek, hogy bekalandozzák a csillagos eget.
+Azóta, ha újhold idején az égboltot néztem, mindig ama boldog
+szigetlakókra gondoltam és végtelen levertséggel töltött el a tudat,
+hogy egész éltemen át a föld porában kell mozognom. Miért nem nevet?
+
+Etel még egyre magasabbra tekintett és bizonyos fájdalmas humorral
+folytatta, halkan, vontatott hangon szólva, mintha önmagához beszélne.
+
+– Mindegyikünknek megvan a maga csillagképe, a mely ellenállhatatlan
+erővel csalogatja. Az elérhetetlen után való szomj talán legnagyobb
+szenvedése a bünös emberiségnek. Kiváltságolt lényekben e vágy hangot
+ad; ez a csalogány és a költő genézise. Én értem a csalogány és a költő
+vágyát, száz hangnemben szól, de mindig egyről dalol: az elérhetetlenről
+és ismeretlenről. Aranynál a szivárvány után futó gyermek, másnál ismét
+a hósivatagban álló fenyő, a mely a forró homokpusztában sorvadó
+pálmáról álmadozik, míg betege lesz, elpusztul. Ez bizony bolond ötlet,
+de nagyon szomorú, hogy az embert ily ostobaságok végtelen nyomorulttá
+tudják tenni…
+
+Etel hirtelen Attila karjára tette a kezét.
+
+– Ért valamit ebből? Azt hiszem, igen, – maga talán szintén szivárvány
+után futotta be a világot?
+
+A leány az éj ragyogó mélysége felé fordította arczát, a finom profilt
+megvilágította a sápadt csillagfény. Attila rátette kezét a karján
+pihenő női kézre s halkan mondta:
+
+– Értem. Hisz én is álmodtam, kerestem, – forró vágygyal, lázas
+sietséggel. Mit? magam sem tudtam. Csak ha valamit sikerült elérnem,
+tudtam, hogy nem ezt. De most már ismerem az én csillagképemet és
+sejtem, hogy örökre elérhetetlen lesz számomra.
+
+Etel még folyvást a magasba tekintett, míg Attila, a ki fogva tartotta a
+kezét, lassan folytatta:
+
+– Elérhetetlen magasban áll fölöttem, hideg, vakitó fényű csillag…
+
+A bárónő feléje fordította arczát, aztán kivonta a kezét és száraz
+hangon mondta:
+
+– A csillagképek változnak, holnap már más csillag fog e helyen állani.
+Azt hiszem különben, legfőbb ideje, hogy befejezzük csillagászati
+tanulmányainkat.
+
+Mikor megindultak a kastély felé, nyájasabb hangon mondta:
+
+– Tudja, hogy büszke vagyok emberismeretemre? Mikor magát első ízben
+láttam, azt gondoltam: végre egy ember, a kinek nem lesz az a
+rögeszméje, hogy nekem udvaroljon! – Napról-napra jobban belátom, hogy
+méltó bizalmamra.
+
+A fiatalember ajkába harapott; egy pillanatig kedvet érzett azzal
+felelni, hogy szó nélkül megcsókolja a leányt. A kastély előtt a bárónő
+megállt, a kövezet között kiserkenő fűben apró szentjánosbogár
+csillogtatta fényes fényét.
+
+– Minő bolondok vagyunk mi emberek, Elérhetetlen égi csillagokról
+ábrándozunk, s a föld szerény csillagait, a melyek után csak le kell
+hajolnunk, figyelmünkre se méltatjuk.
+
+– Ha csillag – legyen égi csillag! – felelte Attila daczosan…
+
+
+
+
+XI.
+
+Félórányira a várostól, a kevei nagyrét tarka képet mutatott. A
+huszárezred tartotta lóversenyét. A megye birtokosai, a kiknek
+vendégszeretetét a tisztikar egész éven át élvezte, régi szokás szerint
+e napon, mint az ezred vendégei, adtak egymásnak találkát a
+versenytéren.
+
+A kezdetleges versenypályát hosszú póznákon lengő zászlók határolták; a
+körön kívül helyezkedtek el a nagy számban megjelent keveiek, a kiknek
+sportszenvedélyüket az évenkint egyszer tartatni szokott versenyből
+kellett kielégíteniök; a körön belül csoportosultak a meghivott vendégek
+fogatai a jury sátra körül. Kettős- és négyesfogatok, hintók, batárok,
+parkkocsik és furcsa szerkezetű gigek egész kocsitorlaszt alkottak, a
+melyet világosruhás hölgyek tartottak elfoglalva, udvarlóikkal kaczagva
+és beszélgetve. A fiatal földbirtokosok, a kik merész szabású öltözékkel
+és hatalmas látcsővel tüntettek sportszenvedélyük mellett, a tisztekkel
+csoportba verődve, hamisítatlan turfjargonban beszélték meg a verseny
+kilátásait.
+
+A lobogó zászlók, a színes napernyők, a fehér sátor, az egyenruhák és
+világos női kalapok, hozzá a lovak nyerítése és a katonazenekar harsogó
+hangja, – mindez csillogó, zengő és egyre váltakozó kaleidoszkoppá
+folyik össze; az alap: az ifjú, zöld gyep, a háttér a ragyogó kék ég, a
+mely a rétet vakító, bántó napfénynyel árasztja el; az egész pedig
+plein-air-kép a szó legmerészebb értelmében. Ha valamely művész ezt a
+képet rikító részleteivel híven lefestené, a műbírálat bizonyára
+kifütyölné «lehetetlen színárnyalatai» miatt.
+
+Az altisztek versenyének vége volt, midőn egy megkésett fogat ügetett a
+versenytér felé. Egy csinos hadapród, a ki addig végtelen
+önmegelégedéssel jártatta fakóját a hintók között, fontoskodva sietett
+az újonnan érkezők fogadására. A hintóból Lovrich, Etel és Attila
+szálltak ki.
+
+A bárónő vőlegénye karján lépett a jury sátrába, Iván báró azalatt
+öcscsét hamarjában megismertette a kezeügyébe esőkkel. – Az afrikai! –
+tette hozzá minden bemutatásnál. Mikor Attila egyedül maradt, háta
+mögött két tiszt hangját hallotta, a mint épen róla beszéltek.
+
+– Ki az a fekete? – kérdezte az egyik, a ki monoklit viselt, oly
+hangosan, mintha nem tartaná érdemesnek halkabban szólani.
+
+– Lovrichék egy rokona, azt mondják Afrikából jött.
+
+– Könyvcsináló?
+
+– Sportsman. Oroszlánokra, tigrisekre vadászott, átkozott ficzkó, – az a
+sebhely az arczán is tigriskarmolás…
+
+– Ej? Ismertess meg vele.
+
+Attila, a ki eddig csak állatseregletben látott eleven oroszlánt,
+sejtette, hogy Iván báró hiúsága szerezte meg neki ezt a reklámot és
+mosolygott az előnyön, a melyben a vadász a könyvcsináló fölött
+részesült.
+
+E perczben Etel intette magához. Csak akkor vette észre, hogy a bárónő
+mellett még egy leány áll, mikor már áttörte a tisztek körfalát. A leány
+szokatlanul kicsi volt, Etelnek nem is kellett karját fölemelnie, hogy
+átölelhesse nyakát. Nagyvilági hölgy mignon-kiadásban, csak nagy barna
+szeme, a melyet most kiváncsian irányított Attilára, bizonyította, hogy
+nem egyike ama csodaszép babatündéreknek, a melyek jó gyermekeknek
+karácsonyéjjeli álmukban jelennek meg. Ruhája sportjelvényekkel volt
+diszítve, kalapján, öltönyén, karpereczén patkók szerepeltek számos
+változatban.
+
+– Kun Attila, rokonom – Szentmáray Dzsina grófnő, barátnőm, – mutatta be
+őket egymásnak Etel.
+
+Dzsina grófnő hihetetlen kis kezet nyujtott a fiatalembernek, aztán
+kifogástalan bókot csapott előtte. Még mielőtt egy szót válthattak
+volna, megkondult a jelző harang, a körülállók kisiettek a sátorból és a
+két új ismerős magára maradt.
+
+– Kezdődik a tisztek vadászversenye, – fussunk a korláthoz, –
+indítványozta a grófnő. Később visszaküldte Attilát a látcsöveért. Mikor
+a fiatalember visszatért, a grófnőt a magas korláton találta ülve, apró
+lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt, a ki föltünt
+rendkívüli rútságával. Dzsina grófnő mint Ylang herczeget mutatta be és
+francziául beszélt vele.
+
+[Illustration: A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait
+himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt!…]
+
+– Ki ez? – kérdezte Attila, a mikor a tiszt elment.
+
+– Ylang herczeg. Nem ismeri Ylang herczeget?
+
+– Sajátságos név.
+
+– Nem is az igazi neve. Igazi nevét nem tudja kimondani senki, – talán ő
+maga sem – de mert hasonló hangzása van, elkereszteltük Ylangnak. Kinai,
+vagy japáni, vagy talán siámi, – szóval pogány, a kit ide küldtek
+huszárságot tanulni. Különben nagyon jól tánczol és kár érte, hogy már
+visszamegy a hazájába. Ma tartja búcsuestélyét.
+
+Dzsina grófnő, szokása ellenére, sokáig időzött már egy tárgynál.
+
+– Hanem én le fogok innen bukni, – mondta aztán – adja ide kérem a
+kezét. Szereti a versenyeket, Kun báró?
+
+– A versenyeket szeretem, de azért keserűen ki kell ábrándítanom: nem
+vagyok báró.
+
+Dzsina grófnő csodálkozva tekintett rá, mintha nem tudná fölfogni,
+hogyan lehet valaki nem báró, aztán feszült érdekkel kezdett a versenyre
+figyelni.
+
+A díjosztás után Etel lépett hozzájuk.
+
+– Gyermek, – szólott a grófnőhöz – egy perczre engedd át nekem
+udvarlódat, sértetlenül visszahozom. – Aztán Attila karjába öltve kezét,
+magával vonta.
+
+Egy idősebb hölgy, a ki lorgnonjával figyelemmel kisérte őket, elég
+hallhatóan mondta szomszédnőjének: Csinos pár!
+
+– Lesz szíves megismertetni valakivel, a kinek ismeretsége után régóta
+vágyódom? – szólt Etel barátjához.
+
+– Ki legyen az?
+
+– Ki más, mint a pogányvári tündér?
+
+A fiatalember alig titkolhatta el kellemetlen meglepetését.
+
+– Pogány Jolán, – tehát itt van?
+
+– Nem látta még? Én rögtön, a mint ideértünk, kikerestem a tömegből.
+Jöjjön, majd odavezetem.
+
+Azzal keresztül vágtak a pályán a rét ama része felé, a hol a meg nem
+hívott közönség helyezkedett el. Itt is kocsitorlasz emelkedett, de ez
+nem fényes hintókból, hanem az éppen nem fényes kevei bérkocsikból és
+parasztszekerekből állott.
+
+Jolán egy ismerős családdal kocsizott a versenyre s Kálváryval és
+Bénivel e perczben a külső korlátnál állt. A leány szörnyű zavarba jött,
+midőn Etel hozzá lépett, – hogy ő valaha a földes úr leányával
+szemtől-szembe álljon és beszélgessen, azt annyira hihetetlennek
+találta, hogy most alig merte elfogadni a feléje nyujtott kezet.
+
+– Régóta kivántam megismerni, – szólt hozzá a bárónő – hiszen mi
+jóformán szomszédok vagyunk, azonkívül közös barátunk annyi kedveset
+beszélt nekem kegyedről…
+
+Attilát zavarba hozta Etel hazugsága. Ő a kastélyban soha sem említette
+Jolán nevét. A találkozásnak ez a formája nem volt inyére, szeretett
+volna előbb valami ürügyet kigondolni, hogy hosszú elmaradását a
+Pogányvárból kimentse…
+
+Etel eközben bizalmasan karonfogta új ismerősét és lassan fel-alá
+sétálva elbűvölő kedvességgel csevegett, – Kálváry jelenlétéről azonban
+tudomást sem vett. Jolán még folyvást nem tért magához zavarából; mivel
+nem tudta, hogyan szólítsa Etelt (az egyszerű «bárónő» czímzést
+keveselte), meglehetős ügyetlen alakban adta feleletét. Néha félénk
+oldalpillantást vetett Attilára.
+
+Ez kezdte a helyzetet kinosnak találni. Óvakodott attól, hogy Jolánt
+megszólitsa, mert nem akarta, Etel előtt tegezni, másrészről sajnálta a
+szegény gyermeket, a kinek határozatlan modora oly szánalmas ellentétben
+állott a bárónő szeretetreméltóan biztos föllépésével.
+
+A jelző harang végre jelt adott a búcsuzásra. Etel meg nem állhatta,
+hogy anyai jóakarattal megne simogassa a fiatal leány kipirult arczát,
+aztán Attila karján távozott. Jolán hosszan tekintett utánuk.
+
+– Legyen őszinte, bárónő, – szólt Attila – miért kivánta megismerni ezt
+a gyermeket?
+
+– Míg őt nem ismertem, magát sem ismertem teljesen. Ha meg akarjuk
+ismerni Pált, meg kell ismerkednünk Virginiával is.
+
+– Most ismeri Jolánt, gondolhatja, hogy ő nekem az lehetne, a mi Pálnak
+Virginia volt?
+
+– Hogy őszinte legyek, egy ideig azt hittem, hogy maguk szeretik
+egymást. Most meggyőződtem az ellenkezőről. A ki ily elragadó gyermeket
+nevezhet a magáénak, nem hagyja heteken át magára.
+
+Dzsina grófnő hozzájuk futott. – Minő ostoba vagyok! – kiáltotta, – még
+be se mutattam Kunt a mamának…
+
+
+
+
+XII.
+
+Este az egész társaság a boroskevei «Csillag»-fogadó nagytermében
+találkozott. Attila kissé megkésett öltözködés közben; midőn belépett a
+terembe, a patkóalakra terített asztal sarkáról, egy óriási virágbokréta
+mögül, Dzsina grófnő integetett feléje.
+
+– Jöjjön, – szólt a grófnő – ezt a helyet fentartottam magának,
+asztalnál szeretek régi ismerősök mellett ülni.
+
+Megjegyzendő, hogy a grófnőt az egész ezred még rövidszoknyás éveiből
+ismerte, csak Attila volt új ismerőse.
+
+Attila körülnézett és Etelt kereste. A bárónő az asztal felső végén ült,
+a társasága vőlegényéből és ennek bizalmasabb barátaiból állott,
+többnyire már idősebb tisztekből. A fiatalember titokban azt a
+megjegyzést tette, hogy a szép leány ma egész nap az illedelmes
+menyasszony szerepében tetszeleg magának.
+
+– Nézze, minő dühös szemeket mereszt rám Vass hadapród, – jegyezte meg
+Dzsina grófnő.
+
+– És miért dühös a hadapród?
+
+– Mert nem eresztettem magam mellé; ki nem állhatom. Nagyon képzelődő,
+mert nemsokára kamarás lesz. Mintha az valami volna! Maga is kamarás?
+
+– Nem vagyok az, grófnő, már előbb voltam bátor megjegyezni, hogy
+ereimben egészen közönséges piros vér folyik.
+
+– Igen, tudom, – vágott szavába a grófnő – csak a kedves mamája volt a
+bárói családból való. Ez kellemetlen, akkor még jobb, ha a papa báró és
+a mama polgári születésü. Nekem is van egy rokonom, a kinek már lehetne
+annyi őse, hogy máltai lovag lehessen, de szerencsétlenségére a mamája
+polgári. Most aztán ujra kezdhetik az egész családfát. Szeret tánczolni?
+
+– Szenvedélyesen, – hazudta Attila.
+
+– Én is rajongok a tánczért, de a papa nagyon szigorú velem és
+megtiltotta a csárdást. Azt mondja, hogy mikroszkópikus termetem van és
+hogy gyönge vagyok. A papa néha nagyon udvariatlan. Gyönge vagyok én?
+
+Egy futólagos oldalpillantás meggyőzte Attilát, hogy, noha a grófnő
+termete apró, még sem gyönge.
+
+– Mikor volt utoljára udvari bálon? – kérdezte Dzsina.
+
+– Mult év augusztusában, – felelt Attila.
+
+– Hogyan, nyáron?
+
+– Igen, a kaukai király udvarán.
+
+– Tánczolt?
+
+– Nem tánczoltam. Én ő felsége mellett ültem a nagy kenyérfa alatt és
+egy égő fáklyát tartottam; ő felsége rézüstöt vert, a trónörökös
+bivalyszarvat fujt, az anyakirályné pedig két kókuszdiót csattogtatott
+össze; – az udvar körben ült és tapsolt, a miniszterek és zászlósurak
+pedig körben tánczoltak…
+
+– Ez érdekes, – nevetett Dzsina grófnő – az európai udvari bálok nem
+ilyen mulatságosak. Engem még nem mutattak be, de Ojtózy Giza – az atyja
+nagykövet Rómában – sokat járt a Kvirinálban és elmondott nekem mindent.
+Az ember ott sorfalat áll és vár, vár, vár, – aztán jön a királyné és
+megszólítja, akkor az embernek vigyáznia kell, hogy ostobaságot ne
+mondjon, – aztán ismét vár, vár, – végre keveset tánczol, éjfélkor pedig
+hazaküldik aludni. Mulatság ez?
+
+A czigány most keringőt játszott, a türelmetlen fiatal tisztek tánczolni
+kezdtek. Dzsina villogó szemmel vette le gömbölyű válláról a prémes
+belépőt.
+
+– Tánczoljunk, – mondta, miközben kezét Attila karjára tette, aztán
+halkan dúdolta a keringő dallamát.
+
+Attila később Etelhez lépett.
+
+– Irokéz uram, – kérdezte a bárónő – gyűjtött-e már sok skalpot?
+
+– Egész délután a békepipát szívtam. Bárónő nem tánczol?
+
+– Mit keres a menyasszony a tánczolók között?
+
+– Feltünően hangsulyozza ma a menyasszonyt…
+
+– Ej, szemrehányás akar ez lenni a multra nézve?
+
+– Nem, aggodalom a jövőre nézve.
+
+– Pedig hálával tartozik nekem, hogy hangsúlyozom a menyasszonyt. Ha nem
+tenném, ha tánczolnék és vigadnék, akkor maga, mint illedelmes ember,
+kötelezve volna idejének egy részét nekem szentelni… Ily áldozatot
+elfogadnom tiltja a barátság.
+
+– Ha így folytatja, bárónő, kérni fogom, hogy vonja meg tőlem a
+barátságát.
+
+– Ezt mindkettőnk érdekében nem szeretném. De látom, Dzsina annyira
+nekihevült a táncznak, nem csorbítom a jogát, ha egy perczre igénybe
+veszem.
+
+A bárónő Attila karján körülsétált a teremben.
+
+– Nem kell féltékenynek lennie, – mondta később – ha Dzsinát annyi
+hévvel látja tánczolni. Ő klasszikus szenvedélylyel tánczol, mint maga
+Terpsychore, soha a tánczos, mindig a táncz kedvéért.
+
+– Úgy látom, bárónő, – szólt Attila kedvetlenül, – el akar velem hitetni
+oly dolgot, a melyet maga sem hisz: hogy én Dzsina grófnő mellett, vagy
+bármely társaságban, jól érezhetem magamat, ha ön nincs ott.
+
+– Pedig határozott kivánságom, hogy minden más társaságban épp oly jól
+érezze magát, mint az enyémben.
+
+Etel ezt komoly, majdnem parancsoló hangon mondta.
+
+– Ezt is barátságának köszönhetem?
+
+– El akarok mindent távolítani, a mi nem tartozik szorosan a
+barátsághoz, hogy ezt annál tisztábban őrizzem meg.
+
+– A baráttól megtagadja még amaz apró előnyöket is, a melyeket mindenki
+élvez, a ki jogosítva van önnek banális módon udvarolni?
+
+– Nem akarom, hogy udvaroljon és nem akarom, hogy súlyt fektessen amaz
+apró kitüntetésekre, a melyekben udvarlóimat részesítenem kell. Azok az
+emberek közönyösek előttem, maga nem közönyös előttem, magát szeretem…
+
+Attilát az utolsó szóra mintha villamos ütés járta volna át.
+
+– Igen, – folytatta Etel a legnagyobb nyugalommal – szeretem, mint
+testvér a testvérét, vagy – ha szabad e hasonlatot használnom – mint
+anya a gyermekét. Meg van elégedve ezzel a vallomással?
+
+A leány kissé elpirult és bájos mosolylyal tekintett rá. Attila
+önkéntelenül magához szorította a bárónő kezét. Időközben a hagyományos
+pálmazughoz értek. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra
+könyökölt.
+
+– Meg van velem elégedve? – kérdezte Etel újra s tiszta szemét a
+fiatalemberre szögezte, miközben fejét a keringő üteme szerint ringatta.
+
+– És ha nem volnék megelégedve? Ha azt mondom: azzal, hogy fölemel,
+lealáz és leköti kezemet? Ha azt mondom: feledje el, hogy rokonvonásokat
+viselek, feledje el, hogy szeret – testvéri szeretettel, ha lemondok
+mindeme előnyökről, csak azért, hogy ama banális udvarlók sorába
+léphessek, a kiknek joguk van remélni és elérni azt, a mit elérhetnek?
+
+[Illustration: Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra
+könyököli.]
+
+Etel kissé elpirult, majd összevonta szemöldökét, kevélyen tekintett
+végig a fiatalemberen.
+
+– Ha elfelejteném, hogy barátom, akkor nem maradna az ön számára semmi,
+– éppen semmi…
+
+Attila az ajkába harapott és komoran tekintett maga elé; most világosan
+vélte látni, hogy Etel sokat hangoztatott barátságának csak az a czélja,
+hogy őt ártalmatlanná tegye.
+
+– Bocsásson meg, – mondta gunyoros alázatossággal, – a réteg, a melyből
+származom, mélyen fekszik, oda nem süt a nap, – nem szabad csodálkoznia,
+ha elvakultam, mikor először tekintettem a napba.
+
+Azzal fölemelkedett helyéről. A bárónő kellemetlen meglepetéssel
+tekintett rá s aztán röviden intett neki, hogy maradjon.
+
+– Úgy látom, kételkedik őszinteségemben és azt hiszi, hogy kaczér
+játékot űzök magával? Meg fogom győzni az ellenkezőről. Beszéljünk most
+már nyiltan. Én sem magától, sem mástól nem akarok hallani semmit, a mi
+szerelemre vonatkozik, mert ehhez nincs jogom, – szeretek!
+
+– Korláthot szereti? – kérdezte Attila bizalmatlanul.
+
+A bárónő elutasítólag intett.
+
+– Vőlegényem nem tart igényt szerelemre. Hallgasson tovább! elmondok
+önnek egy dolgot, a melyet eddig senkinek sem mertem volna elmondani.
+Tizenhat éves voltam, százan mondták, hogy nem vagyok rút, tudtam, hogy
+gazdag vagyok; – gyermekészszel azt hittem, hogy ezzel megvásárolhatom a
+boldogságot. Kezdetben úgy látszott, hogy ő is szeret, később egész
+modora hirtelen megváltozott irántam. Mit mondjak még? Tizenhat éves
+szívem azt sugalta, hogy a hirtelen keletkezett jégburok alatt lángoló
+szív dobog…
+
+Etel arczát sötét pír futotta el, majd fölemelte arczát és fájdalmas
+mosolylyal mondta:
+
+– Túl kell esnem egy megszégyenítő vallomáson. Egyszer, ostoba
+gyermekszívem szavára hallgatva, tudtára adtam, hogy – igen, hogy
+szeretem…
+
+– És? – kérdezte Attila izgatottan.
+
+Etel a fogát mutatta.
+
+– És? Elment és máig sem láttam, előbb azonban elég érthetően tudtomra
+adta, hogy nem lehetek az övé, hogy nem kellek neki.
+
+– Az őrült! – kiáltotta Attila.
+
+– Lássa, én nem haltam meg szégyenemben, de biztosítom, közel jártam
+hozzá. Az egész eset oly egyszerű, oly nevetséges – és éppen ez az, ami
+majd megőrjített.
+
+– S ez az ifjukori ábránd, a melyet egy méltatlanra pazarolt, olyan
+hatással van önre most is?
+
+– Nem ismerek ábrándot. Már akkor tudtam, hogy szerelmi bánatukban csak
+a költők fantáziájában halnak meg az emberek. A mint látja, nem is
+haltam meg, hanem eljegyeztem magamat az első becsületes emberrel, akit
+atyám hozott. Korláthban, tudom, hogy jellemes férjet kapok.
+
+Etel kissé elhallgatott, aztán suttogó hangon folytatta: – Egy ismert
+angol közmondás azt tartja, hogy minden házban van egy rejtett csontváz.
+Én a szívembe rejtettem a vázamat; ha rágondolok, pirulás és irtózás fog
+el; ha valaki szívemhez közeledik, pirulás ér, irtózat fog el…
+
+A bárónő lehajtotta fejét és elfojtott hangon tette hozzá: – Irtózom és
+mégis imádom, mint a szent ereklyét.
+
+Most Attilához fordult és élesen tekintett rá.
+
+– Maga az első, a kit beavattam titkomba, reménylem, nincs kedve
+megosztani szivét egy csontvázzal?
+
+– És ki ő? – kérdezte a fiatalember önfeledten.
+
+– Egy halott! – volt a rövid válasz.
+
+Dzsina grófnő hozzájuk lépett.
+
+– Visszaadom az udvarlódat, – szólt Etel – a táncz alatt kissé hajba
+kaptunk, de most ismét jó barátok vagyunk, – ugyebár Kun?
+
+Attila megszorította a feléje nyujtott kezet.
+
+– Én azt hiszem, hogy maga szerelmes Lovrich Etelbe? – konstatálta
+Dzsina grófnő, mikor ismét kettecskén voltak.
+
+– De grófnő!
+
+– A táncz alatt megfigyeltem, – olyan sajátságosan néztek egymásra!
+
+– Hová gondol grófnő – egy menyasszony!
+
+– Igaz!
+
+Ez a döntő érv teljesen eloszlatta Dzsina gyanuját.
+
+Világos reggel volt már, midőn a vendégek elhagyták a Csillagot.
+
+Lovrichék hintaja nemsokára a hegység aljában robogott, végig a
+nyárfasoron, szembe a fölkelő nappal. A hegység felől hűs reggeli szellő
+kerekedett, az útszéli bokrokon harmatcsöppek csillogtak.
+
+– Na, szükségünk volt erre? – kérdezte Iván báró, aztán nemsokára
+elszunnyadt. Attila és Etel szemközt ültek. A leány erőteljes
+természetén alig hagyott nyomot az álmatlanul töltött éj, csak szeme, a
+mely alatt piros folt mutatkozott, tekintett kissé bágyadtan, arczán
+szokatlanul lágy, meleg vonás mutatkozott. Kéjes borzongással dőlt az
+ülés sarkába, fejét oldalra hajtotta, nagy kalapja alól félig behunyt
+szemmel tekintett a fiatalemberre. Sokáig néztek szembe, Attila térde
+érintette a leány ruháját.
+
+Attila nem volt boros, mégis a pezsgő, az ébren töltött éj, a zene, mely
+még egyre csengett fülében, a chypreillat, melyet érzett, mindez
+csodálatos hangulatba hozta. E hangulat hatása alatt egyszerre
+megszólalt, minden bevezetés nélkül azt mondva:
+
+– Szeretnék a lelkedbe tekinteni, te illatos talány. Ki vagy te? Mi vagy
+te?
+
+Etelt ez a megszólítás nem lepte meg, talán, mert az ő idegei sem voltak
+rendes állapotban; mosolyogva nyújtott kezet a fiatalembernek, halk
+hangon mondva:
+
+– Barátod vagyok!
+
+Attila fogva tartotta kezét, hosszú idő mulva újra megszólalt:
+
+– Nem vagyok sem babonás, sem gyáva, csontvázaktól nem irtózom,
+ereklyéket tiszteletben tudok tartani…
+
+– Gyermek vagy! – mondta Etel, gyöngén megszorítva ujjait.
+
+– Itthon vagyunk már? – kérdezte Iván báró, állomittas hangon…
+
+*
+
+Zalkovszky és Ylang herczeg még tíz órakor délelőtt sem akartak
+megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az éjnek vége legyen. Az ázsiai,
+a kinek a számtalan búcsupohár fejébe szállt, tálczákat rakatott a
+czimbalomra és pokoli lárma közepett húzatta a Rákóczi-indulót.
+Zalkovszky herczeg pedig némán könyökölt az üres palaczkokkal borított
+asztalra és komoran bámult szivarja füstjébe. Zalkovszky az adósságaira
+gondolt. Mint minden Zalkovszky, ő is zilált anyagi viszonyok közt élt.
+Több ízben már azt hitte, hogy el kell vesznie az apró adósságok
+posványában s mindannyiszor az utolsó pillanatban találkozott egy
+szerencsés véletlen, a mely partra segítette. Az a tudat, hogy ő
+kedvencze a sorsnak, elbizakodottá tette. Helyzete most olyan
+kedvezőtlen volt, mint még soha. Az ezredes tegnap bizalmasan tudtára
+adta, hogy följelentések érkeztek ellene és három napi időt engedett
+neki a dolog elsimítására. Az éjjel vad vígságba ölte gondját, a mely
+most újult erővel támadt neki. Bár a legkalandosabb tervek fordultak meg
+az agyában, végre is be kellett látnia, hogy helyzete kétségbeejtően
+reménytelen. – A zene most elnémult, a hirtelen beállott csend még
+növelte levertségét. A mióta tiszt volt és adósságokkal küzködött, mint
+ultima ratiót mindig szem előtt tartotta uz öngyilkosság eszméjét. Nem
+becsülte túlságosan az «élet édes megszokását». – ezt vakmerő
+lovaskalandjaival és párbajaival többször bebizonyította – de az a
+gondolat, hogy néhány türelmetlen zsidó kedvéért főbelőjje magát,
+idegessé tette…
+
+Ylang herczeg most szembe ült vele és reggelit rendelt.
+
+– Nem fekszem le, – mondta, – búcsulátogatásokat kell tennem, tizenegy
+órára ide rendeltem a kocsimat.
+
+– Tanácslom, aludd ki magad, – szólt Zalkovszky.
+
+– Nem érek rá. Ha kissé pezsgős vagyok is, az nem tesz semmit, már
+tettem ily állapotban látogatásokat. Ha belépek a szobába, leülök és nem
+beszélek semmit, – majd azt fogják hinni, hogy el vagyok érzékenyedve…
+
+Ylang herczeg nevetett és feldöntötte teáját, a minek még jobban
+nevetett. Később az órájára nézett.
+
+– Mit csináljunk tizenegyig? – kérdezte.
+
+– Játszunk? – szólt Zalkovszky ásítva.
+
+– Nem bánom, de valami ostoba játékot, gondolkozni most nem tudok.
+
+Eleinte kis tétekbe játszottak, miután azonban egyikük sem tett pénzt az
+asztalra, egyszerűbb számítás kedvéért a vesztes fél mindig
+megkétszerezte a tétet. Zalkovszky szerencsében volt.
+
+Tizenegy órakor a pinczér jelentette, hogy a herczeg kocsija előállt.
+
+– Nyolczezer a különbözet? – kérdezte Ylang herczeg, miközben
+fölcsatolta kardját… «Szeretném látni, örökké így megy-e ez?
+Tizenhatezer vagy semmi –» Zalkovszky nyert, az ázsiai újra osztott.
+«Harminczkettő vagy semmi!» Lett harminczkettő. «Ez bolond dolog –
+hatvannégy vagy semmi.» Zalkovszky újra nyert. «Ez nem tarthat örökké»,
+mondta Ylang s azzal újra osztott. Most már Zalkovszky is felállott.
+
+A kártyák az asztalra estek, Ylang herczeg bosszusan rugott föl egy
+széket. «A különbözet százhuszonnyolcz, – holnap talán több szerencsém
+lesz.» Azzal távozott.
+
+Zalkovszky aludni ment. Vagy egy órahosszat feküdt nyitott szemmel
+ágyában, aztán az éjjeli szekrény márványlapjára irta: 128,000 forint.
+
+Ylang herczeg csak másnap délután jött vissza látogatásaiból. A Csillag
+különszobájában Zalkovszkyt találta.
+
+– Pompás, – mondta az ázsiai, – folytathatjuk a játszmát.
+
+Zalkovszky fejét rázta. – Nem játszom.
+
+– De hiszen én százhúszezer forinttal hátralékban vagyok?
+
+– Százhuszonnyolczezerrel, de nekem nincs kedvem játszani.
+
+Ylang herczeg elsápadt, – gazdag volt ugyan, de ezt az összeget mégis
+sokalta.
+
+Bajtársak közt néha megesik, ha unalmukban nekiülnek kártyázni és szóra
+játszanak, hogy óriási különbözetek támadnak, – ezt nem szokás
+behajtani, hanem revánzszsal egyenlítik ki. Ha az ember húszszor
+egymásután megkettőzteti a tétet, végre is nyernie kell. A vesztes
+féltől függ, hogy a tisztesség kedvéért akkor hagyjon föl a játékkal, ha
+mérsékelt összeggel van még bátralékban.
+
+– Sajátságosnak találom, hogy nem akarsz revánzsot adni, – jegyezte meg
+Ylang élesen.
+
+Zalkovszky fölkelt és csipőjére tette kezét.
+
+– Sajátságosabbnak találom, hogy újabb játékra szólítasz föl, mielőtt
+még adósságodat megfizetted volna. A huszonnégy óra régóta elmult…
+
+Ylangban fölébredt az ázsiai deszpota-vér.
+
+– Ki fogom egyenlíteni a csekélységet, – mert nekem csekélység, –
+mihelyt megjön a postán. Addig légy kegyes várni.
+
+Másnap délben Ylang herczeg, két tiszttársa kiséretében, megjelent
+Zalkovszky lakásán és szó nélkül leolvasott az asztalra százhuszonnyolcz
+ezerforintos bankjegyet. Az ázsiai még aznap elbúcsuzott az ezredtől és
+elutazott Londonba. Rövid idő mulva a lapok jelentették, hogy
+hadseregünknek ez az exotikus vendége visszatért ázsiai hazájába.
+
+A kártyajátszma története nemsokára nyilvánosságra jutott és különböző
+itéleteket provokált.
+
+– Nagyon helyes, – mondta Vass hadapród, – Ylangnak ez az érvágás nem
+árt. Hazamegy, lenyakaztat egy tuczat mandarint, elkobozza vagyonukat és
+ismét ott van, a hol volt…
+
+Korláth százados másként fogta föl a dolgot. Miután Ylang herczeget a
+vasútra kisérte, egyenesen Zalkovszky lakására hajtatott.
+
+– Tudtodra adom, hogy a tisztikarnál becsületbírósági eljárást fogok
+ellened indítványozni, döntse el az, hogy bajtárshoz illő dolog-e
+részegeket fosztogatni…
+
+Két nap mulva a Kevevidéki Hirlap röviden vett tudomást a K–th gr.
+százados és Z–y hg. főhadnagy közt lefolyt kardpárbajról, a melyben az
+előbbi karján súlyosan, az utóbbi vállán könnyen megsebesült. A Hirlap
+azzal nyugtatta meg olvasóit, hogy mindkét «közkedveltségnek örvendő»
+tiszt immár gyógyulófélben van…
+
+
+
+
+XIII.
+
+Attila végre rászánta magát, hogy meglátogassa Pogányékat. A multkori
+találkozás a versenytéren eszébe juttatta, mily illetlenül hanyagolta el
+a pogányváriakat és most sietett, hogy hibáját lehetőleg jóvátegye.
+
+A nyaralóban szívesen fogadták, senki egy szóval sem kérdezte hosszú
+távollétének okát. Az útközben összeállított védőbeszéd teljesen kárba
+veszett.
+
+Kálváryt is ott találta; Jolán láthatólag szivesen csevegett a jegyzővel
+és egyre hozzá intézte a szót. A beszélgetés a lövészkertben tartott
+mulatság körül folyt, a melyben Jolán is részt vett és – Kálváry
+állítása szerint – kék ruhájában olyan volt, mint egy kis grófnő.
+Jolánnak minden szava elárulta, mily pompásan mulatott a bálon.
+
+Attila titokban bevallotta magának, hogy rossz emberismerő. Ő Jolán
+részéről viharos szemrehányást, vagy legjobb esetben is duzzogást várt,
+de azt még álmában sem merte hinni, hogy a leány, a ki őt oly lángolóan
+látszott szeretni, most kedvet érezzen tánczmulatságokba járni. E
+felületesség kínosan érintette, szerette volna, ha Jolánban több érzésre
+talál… Midőn most újra a bájosan félszeg gyermekleány közelében volt,
+újra hallotta, a mint fontoskodó arczczal kedves semmiséget fecsegett,
+egyszerre kezdte érezni, hogy Jolán nem közönyös előtte. Ha elhanyagolta
+is, jól esett neki a tudat, hogy korlátlan uralma alatt áll, a melyet
+bármikor érvényesíthet ismét. Hogy most kisiklani érezte kezéből ez
+uralom gyeplőit, fölébredt benne a sértett hiuság, a melyet
+féltékenységnek tartott. Kálváry most már határozottan udvarolt a
+leánynak; ennek a jelentéktelen embernek a bátorsága is bosszantotta.
+
+A jegyző végre eltávozott. Attila egyedül maradt Jolánnal a gesztenyefa
+alatt.
+
+Jolán kitörő lelkesedéssel kezdett Etelről beszélni; – hogy a bárónő őt
+fölkereste a versenytéren és fél Keve szemeláttára karonfogta, ezt ő
+élete legfontosabb eseményei közé sorozta… Egyszerre elhallgatott és
+barátjára tekintett:
+
+– Mi bajod, Tila? te nem vagy ma olyan, mint máskor.
+
+– Semmi, beszélj csak tovább, – mit csinál a vércséd?
+
+– Óh, képzeld, a hűtlen elhagyott. Eleinte csak a háztetőre röpült,
+onnan egy darab hússal még vissza tudtam csalni, egyszer aztán fölrepült
+a magasba és azóta nem jött meg.
+
+Jolán ismét elhallgatott és figyelmesen tekintett barátjára, a ki komor
+arczczal bámult maga elé. A leányt aggódás fogta el. A keserüség és
+elégedetlenség, a mely Attila szívét e perczben eltöltötte, lassankint
+megérintette őt is. Mély levertséget érzett, a melyről nem tudott
+magának számot adni.
+
+– Ne menjünk fel a mamához? – kérdezte félénken s miután nem nyert
+feleletet, bátran elhatározta, hogy a felleget, mely kettőjük közé
+ereszkedett, el fogja űzni. – Ej, Tila, ne légy olyan szomorú! –
+kiáltotta vigan s azzal régi szokása szerint, végighúzta tenyerét a
+fiatalember arczán.
+
+Attilának erre az érintésre fejébe szökött a vér, – eltaszította magától
+a kezet. Mikor aztán a megrémült leányra tekintett, a ki közel állt a
+síráshoz, hevesen ölébe vonta és kipirult arczát szenvedélyes csókkal
+halmozta el.
+
+Jolán rémülten, megindultan, a legnagyobb zavarban, zokogva és mégis
+boldogan simult hozzá… Aztán nedves szemmel tekintett föl.
+
+– A bárónő oly szép, oly nemes, – én meg ostoba leány vagyok, – azt
+hittem, nem kellek már, de még mindig szeretlek…
+
+Attila remegő kézzel simogatta a leány haját.
+
+– Nem tudok nélküled élni, nem tudok… – szólt Jolán szenvedélyes
+fájdalommal, s mikor aztán Attila újra megcsókolta, megnyugodott és
+behunyta a szemét.
+
+Attila e perczben úgy érezte, hogy ezt az édes gyermeket nem szabad
+többé kiengedni karjából. Ily határtalan szerelmet, ily bizalomteljes
+odaadást nem fog sehol másutt találni. Ez a te boldogságod, ez a te
+világod, melyet két karoddal átölelsz – sugta neki egy benső hang, –
+minden, a mi ezenkívül esik, hiú czafrang.
+
+Jolán zavartan és borzas hajjal ragadta ki magát karjából, a mint a
+bokrok mögött Béni tipegő léptei közeledtek.
+
+Attila megigérte Etelnek, hogy öt órakor ismét a kastélyban lesz. Mikor
+most elhagyta a nyaralót, hat óra is elmult már. A kastélyban vendégeket
+talált: Etel Dzsina grófnővel és Vass hadapróddal croquettezett a ház
+előtti nagy gyepköröndön. A kis grófné lángvörös, merészszabású
+öltözékében fölötte csinos volt; ha kissé megemelte szoknyája szegélyét
+és feketeharisnyás, laktopános piczi lábát a labdára helyezte, művész
+tökélylyel kezelte a hosszunyelű kalapácsot.
+
+– Öt óra van most? – kérdezte Etel a belépőtől.
+
+– Tudom már, – szólt Dzsina grófnő duzzogva, – hegyi tündérek után
+futkos, míg mi itt elepedünk utána.
+
+Attila esküdözött, hogy Etel nem mondta, hogy vendégeket vár.
+
+– Mert féltékeny rám, – felelt Dzsina, barátnőjét átölelve.
+
+Etel meglegyintette az arczát.
+
+Alkonyatkor Szentmárayék eltávoztak, hintójuk mellett a hadapród
+lovagolt. Attila még éjfélkor is nyugtalan léptekkel járt fel s alá
+szobájában. Gondolataiban önkénytelen is párhuzamot vont Etel és Jolán
+között. Amaz büszke szépségében, nagyvilági modorával, a gyermekkora óta
+megszokott fényűzés kellemes keretével, minden ízében a herczegnő
+leánya, a ki szoros barátságának ellenére is bizonyos ingerlő
+tartózkodást tanusít, – a másik nyugtalan, elhamarkodott, jelentéktelen
+gyermekleány, a kinek csak egy szikrára van szüksége, hogy lángra
+lobbanjon és karjába repüljön annak, a kit szeret. Elégedetlen kezdett
+lenni magával, Jolánnal szemben tanusított magaviselete miatt. Hiusága
+ki volt elégítve, a leány egy intésére ismét a karjába futott; most úgy
+találta, hogy hatalmával kegyetlen módon visszaélt, midőn újra
+felizgatta Jolán képzeletét. Mi czélja lehetett e gyermekes
+szerelmeskedésnek? A házasság, a szerelemnek ez a nyárspolgárias
+logikája, nem volt ínyére. Forró vágyai, nagyratörő álmai, tehetségének
+és erejének büszke tudata, rosszul illettek volna egy szerény, polgári
+háztartás keretébe. Azok a merész tervek, a melyek agyában talán még
+határozott alakot sem öltöttek, sóvár vágygyal vonzották a fényes
+magasba, ama társadalmi osztály felé, a melyet azelőtt oly
+szenvedélylyel gyűlölt, mint az éhező gyűlöli a dőzsölőt. A kisvárosi
+polgári élet sivár terén ama metszett szárnyú gólya szerepét játszotta
+volna, a mely kétségbeesetten botorkál a puszta udvaron és epedve tekint
+föl a kék magasba, a hol boldogabb társai fürödnek a napfényben… Érezte,
+hogy nem született nyárspolgárnak!
+
+Tünődéséből hirtelen zongorahangok zavarták fel, a melyek a nyitott
+ablakon szürődtek be. A zongorázó csak Etel bárónő lehetett. Attila
+kilépett szobájából s a kertbe sietett; miután megkerülte a kastélyt s
+az épület homlokzata elé jutott, meglepetve állt meg.
+
+A zongoraszoba ablaka ki volt nyitva, keretében Etel alakja látszott.
+Erőteljes, üde termetének körvonalai élesen szöktek elő a háttérből,
+arczára a zongorán álló lámpák fénye világított. A leány pongyolát
+viselt, karja mezítelen volt. Chopin szerzeményeinek egyikét játszotta;
+csodálatos, bűvös zene, a mely könnyen pengő ütemeiben is megmérhetetlen
+szenvedélyt sejtet. A borongó, mélabús akkordokban mintha egy egész
+nemzet fájdalma keseregne, néha fékét vesztve, szenvedélyes panaszszal
+zokog fel, hogy aztán ismét szelid bánatba ringassa önmagát. Néha
+fölcsillan a lengyel könnyelműség és zsongó, könnyű lejtemben utánozza
+saját fájdalmának hangjait.
+
+A Bösendorfer hanghullámai szétrebbentek a langyos éjben, mint zengő
+csalogányok. Etel technikája nem volt kifogástalan, de oly megkapó
+szenvedélylyel játszott, annyi eredeti érzést öntött zenéjébe, mintha a
+hangok közvetlenül túlpezsgő szívéből fakadnának. Látszott rajta, hogy a
+saját zenéjében kéjeleg, mint a fülemile. Ajka szorosan le volt zárva,
+szemét félig behunyta, fejét hátraszegte…
+
+Attila sokáig nézte az elbűvölő képet és egyszerre gyökeret vert benne a
+meggyőződés, hogy ily hangokat csak a szenvedélyes szerelem találhat. A
+játék most egy halk akkordban elnémult, a mely fájdalmas, elégedetlen
+rezgésben tartotta Attila idegeit. Etel az ablakhoz lépett s hosszasan
+tekintett az éjbe.
+
+Nem láthatta az árnyékban állót, Attila mégis úgy érezte, mintha szeme
+delejes hatalommal irányulna feléje. E pillanatban emésztő, érzékies
+vágy szállotta meg: bírnia kell e büszke nőt, ha az üdvösségébe kerül
+is!
+
+
+
+
+XIV.
+
+Etel bárónő elvesztette régi, öntudatos nyugalmát. Kristálytiszta, józan
+lelkére ködfátyol borult, a mely mögött titokzatos erők forrongtak. A
+káoszból végre egy erős áram tört elő: a vágy a boldogság után. És ez az
+ösztön, a mely ellen egész erejével védekezett, ama férfi felé sodorta,
+a ki kiméletlen merészséggel terjesztette feléje karját. Azért hívta
+közelébe ezt az embert, hogy legyőzze vele a sírjából föltámadó
+kisértetet s most a halott kezet nyujtott az élőnek, a mult szövetkezett
+a jelennel, hogy őt letérítse arról az útról, a melyet követnie kellett.
+
+Most is, midőn az erkélyen kifeszített japáni ernyő alatt ült, ott
+könyökölt a kisértő mögötte. A nyitott szobában atyja sétált, lenn a
+kertben munkások dolgoztak, a napfény józanul sütött és Etel mégis
+kétkedett, hogy ember vagy kisértet-e az, a ki füléhez hajolva, közönyös
+arczczal, de villogó szemekkel suttogja:
+
+– Azt mondja, nem boldog? Meg kell mondanom az igazat. Nem boldog, mert
+túlságosan fél a boldogtalanságtól. Nem szeret, mert nem akar
+csalatkozni. Érzéketlen és ezért beleélte magát egy gyermekes ábrándba,
+melyhez makacsul ragaszkodik, hogy megóvja magát minden kényelmetlen
+szenvedélytől. Lemondott a boldogság édenéről, hogy elkerülje a
+boldogtalanság vadonját. A közöny arany középútját választotta és az
+észszerű házasság kényelmes országútján akar az életen át kocsizni. Ha
+van bátorsága boldognak lenni, mondjon le a józanságról és okosságról,
+vesse magát behunyt szemmel ama férfi kebelére, a ki azt mondja önnek:
+boldogíts és boldogítani foglak…
+
+Etel nem tekintett föl, hanem épp oly halkan mondta:
+
+– Miért mondja nekem mindezt? Menyasszony vagyok!
+
+– Tudom és saját szavaiból tudom, hogy ez az eljegyzés nem egyéb
+frázisnál: Nem szereti vőlegényét, vőlegénye pedig nem is tud szeretni.
+Ezt az eljegyzést ketten komoly oknak tartják arra, hogy egy hosszú,
+sivár élet tartamára egymáshoz lánczolják magukat? Ha ezt teszi, akkor
+nincs joga boldogságért esedezni az éghez…
+
+A bárónő szó nélkül fölemelkedett helyéről s a szoba ajtajába lépett, a
+hol atyja járt föl s alá.
+
+Másnap reggel Korláth százados jött a kastélyba, karja még föl volt
+kötve. Menyasszonya hívta meg, hogy szabadságidejét töltse közelében.
+
+Attila most már tudta, hogy Etel fél, – de kitől fél? Tőle vagy
+önmagától? A bárónő szokatlanul szeretetreméltó volt vőlegénye iránt,
+százféle apró előzékenységgel környezte a sebesültet. Délután órákon át
+sétáltak a kertben; Attila láthatta őket ablakredőnyein át a magas fák
+alatt; az üde női alak csodálatos ellentét volt a komor férfi szikár
+alakjával.
+
+A véletlen úgy akarta, hogy Korláthot néhány nap mulva a
+hadtestparancsnok egy sürgönye *várra szólította. Félórával később a
+százados Kevére hajtott, Etel az erkélyen ült és hosszan tekintett az
+országúton robogó hintó után.
+
+Délután egyedül sétált a kert árnyas fasoraiban. A szökőkútnál Kun
+Attilára bukkant, a ki egy füzet olvasásába volt elmélyedve. Etel
+megérintette legyezőjével a vállát s nyájas hangon mondta:
+
+– Remélem, nagy utat tett a halhatatlanság felé az utolsó öt nap alatt,
+– sokat dolgozott?
+
+– Egy sort sem írtam.
+
+– Miért zárkózott akkor el oly légmentesen?
+
+– Őszinte leszek: nem akarok bűntársa lenni eljegyzése hazugságának.
+
+Etel szomoruan csüggesztette le fejét.
+
+– Még mindig ez a keserű hang, – most már magam sem hiszem, hogy barátok
+maradhassunk.
+
+– Én sem hiszem, de nem is akarom, – szólt Attila növekedő indulattal. –
+Barátságunk nem volt egyéb, mint fegyver az ön kezében, hogy engem
+ártalmatlanná tegyen. Barátságba burkolta közönyét, hogy engem is
+közönyre kényszerítsen. Megelégeltem e fagyos barátságot. Láthatja,
+őszinte vagyok, nyilt kártyával játszom. Fölmondom önnek a barátságot,
+legyünk ezentúl ellenségek. Megengedem önnek, hogy teljes szívéből
+gyűlöljön, viszont engedje meg nekem, hogy lángolóan szeressem. Menjen
+teljesedésbe sorsom, lássuk, mi erősebb: a barátság-e, vagy a gyűlölet…
+
+Etel szó nélkül indulni készült. Attila, a kit a bárónő külső nyugalma
+bántott, indulatosan szólt: – Biztosnak érzi magát? Figyelmeztetem, ne
+építsen előitéletemre. Nem leszek válogatós fegyvereimben. Bírni akarom
+önt és bírásáért nem rettenek vissza semmitől…
+
+Etel megállt és kijátszotta utolsó kártyáját, a melyet hetek óta
+tartogatott.
+
+– A vendégjog megsértésétől sem?
+
+Ez elég érthető volt. – Attila meghajtotta magát.
+
+– Attól nem kell tartania, bárónő. Holnap indulok.
+
+– Ez lojális eljárás! – mondta a bárónő, fejét kissé meghajtva, s azzal
+nyugodt léptekkel ment a kastély felé.
+
+Hová fog ez vezetni? kérdezte Attila magában. Nem ragadtatta-e magát
+túlmesszire szenvedélye által? A büszke nyiltság, a melylyel Etelnek
+elárulta szerelmét, jól megfontolt tervéhez tartozott ugyan, de a
+lehetőséget, hogy a kastélyt el kell hagynia, nem vonta be számításai
+körébe. Most nem tudta, hogyan fogja majd kevély igéretét beváltani, –
+de érezte, hogy a megkezdett úton kell haladnia, ha valaha czélt akar
+érni…
+
+
+
+
+XV.
+
+Attila kellemetlen meglepetésére, másnap délben Zalkovszky herczeg
+hajtatott az udvarba. Különben sem rokonszenvezett Zalkovszkyval, de ma
+e váratlan látogatás halomra döntötte mindama reményeket, a melyeket
+ittlétének utolsó napjához fűzött. Etel tüntető barátsággal fogadta a
+herczeget.
+
+– Tulajdonképpen búcsuzni jöttem, – mondta Zalkovszky. – Lemondtam a
+tényleges szolgálatról és a tartalékba vonulok. Köztem és a tisztikar
+egyrésze közt nézeteltérés merült fel, a mely végleg elkedvetlenített a
+szolgálattól. Mióta a polgári elemek tért nyertek a lovasságban, nálunk
+is divatba jött az a szentimentális kultusz, a melyet a bajtársiassággal
+űznek. Nekem pedig nincs kedvem más magatartást tanusítani bárki iránt
+is, mint a minővel minden gentlemannek tartozom…
+
+Iván báró meg volt győződve, hogy a főhadnagyot adósságai üldözték el az
+ezredtől és óvatosságból czélzásokat kezdett tenni az idei termés
+kedvezőtlen kilátásaira.
+
+A kastélybeliek nyáron a nap egy részét a szabadban töltötték, Etel
+bárónő tehát délután vendégével a kertben sétált. Drill követte őket.
+
+– Nem sajnálja itt hagyni az ezredet? – kérdezte a leány, csak hogy
+mondjon valamit.
+
+– Ha valamit sajnálok itt hagyni, az csakis maga.
+
+Etel kissé meghajtotta fejét, de nyugtalan oldalpillantást vetett a
+főhadnagyra, a ki keserűen folytatta: – Tudja kinek köszönhetem, hogy
+kardomat szögre kell akasztanom? Vőlegényének, Korláthnak. Ő uszította
+rám az ezred nyárspolgárias elemeit. Ennek a becsületes embernek a
+barátságát már drágán fizettem meg, először magát rabolta el tőlem…
+
+– Álmában beszél! – szólt Etel bosszusan.
+
+– Etel, maga tudja, hogy szeretem…
+
+– Kérem, hagyjuk ezt. Öt évi ismeretségünk alatt már annyi alakban
+vallotta be szerelmét, – a melyben maga épp oly kevéssé hisz, mint én, –
+hogy újat most nem mondhatna.
+
+– Ej, ha szerelmem mögött milliók állanának!
+
+– Zalkovszky, úgy találom, hogy izléstelen kezd lenni: – kissé visszaél
+távoli rokonságunkkal.
+
+– Izléstelennek találná, ha mindezt más távoli rokona mondaná, – például
+az afrikai?
+
+Etel elpirult, aztán kevélyen tekintett a herczegre:
+
+– Honnan veszi a bátorságot, hogy velem ily hangon beszéljen?
+
+A herczeg villogó szemmel nézte a szép leányt. Nem ok nélkül beszélt ily
+merész hangon. Korláthtal való viszályát a lefolyt párbaj kétes
+eredményével nem tekintette még elintézettnek; brutális bátorsága
+ösztökélte, hogy a nevén ejtett csorbát véresen torolja meg. Etel által
+akarja kényszeríteni a századost, hogy újra szembeszálljon vele. Mielőtt
+elhagyná a vidéket, csattanósan akart megválni ellenségeitől, – régi
+gyöngéje a szép leány iránt, mellőztetése miatt való bosszúsága, arra
+birták, hogy ezt egy vakmerő szerelmi vallomással iparkodjék elérni. Ha
+Etel igénybe veszi vőlegénye védelmét (és valószinű, hogy ezt tenni is
+fogja), akkor elérte czélját, – ha nem veszi igénybe, annál jobb! – A
+bárónő most hátat fordított neki és Drillel megindult a kastély felé.
+Zalkovszky gyors elhatározással kezén fogta.
+
+– Etel – én imádom…
+
+– Erőszak? Arczátlan! – Hiába iparkodott kezét a herczeg ujjai közül
+kiszabadítani.
+
+– Ily ingerlő ajk sérteni is tud? – szólt Zalkovszky mosolyogva s azzal
+közelebb vonta a leányt.
+
+– Zalkovszky, – ismeri Korláthot!
+
+– Éppen azért…
+
+Zalkovszky ajkai megérintették a leány ajkát.
+
+– Attila! – kiáltotta a bárónő rémülten.
+
+– Tehát ő? ha ő, miért nem én is?
+
+Zalkovszky karjába zárta a leányt és forró csókzáporral árasztotta el
+arczát. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett.
+
+– Drill – segits! – sikoltotta…
+
+A herczeg e perczben vad morgást hallott, vállán tüzes fájdalmat érzett;
+midőn meglepetten fordult meg, egy hatalmas lökésre egyensúlyát vesztve,
+leszédült a gyepre. A bárónő óriás doggja villogó szemekkel, bőszült
+morgással állott mellén, éles fogai a herczeg torkát érintették.
+Zalkovszky fegyvertelen volt. Sápadtan, hörögve feküdt a földön, egész
+lényét az irtóztató meggyaláztatás érzete remegtette meg.
+
+[Illustration: Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral
+védekezett.]
+
+– Átkozott fenevad!
+
+Mozdulni nem mert, tudta, hogy a felbőszült állat, a melynek forró
+leheletét nyakán érezte, szétmarczangolná.
+
+Etel már rég eltünt a kastély felé. Drill egyideig hiába várt további
+parancsot, aztán szikrázó szemmel és agyarkodva vonult a harasztba.
+
+A herczeg halottsápadtan sietett a gazdasági udvarba, a hol kocsiját
+tartotta. Zubonya szét volt tépve, válla vérzett. Mikor kendője után
+nyult, hogy hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát megtörölje, ujjai
+forgópisztolya hideg csövét érintették. – Oh, én bolond! – mondta
+dühösen, homlokára csapva.
+
+Kocsija néhány percz mulva kirobogott az országútra, a lovakat a groom
+hajtotta, a herczeg a forróság ellenére is, vállára vonta a köpenyét.
+
+A kert alatt Drill fogadta a kocsit, szokása szerint víg csaholással.
+Zalkovszky megállította a kocsit és éles füttyöt hallatott. A kutya
+megállt s fülét hegyezte, – a következő pillanatban gyors egymásutánban
+két lövés dörrent. Az elsőre Drill egyik lába után kapott, a másodikra
+gyenge vakkanással a gyepre hempergett. A groom a lovak közé csapott…
+
+Estefelé a kertész föllármázta a kastélyt, a bárónő doggja véresen és
+fájdalmasan nyihogva kuporodott a park egy félreeső zugában.
+
+Etel maga is lement, hívására elővánszorgott az eb, egyik lába szét volt
+zuzva, mellén véres seb volt, melyet nyaldosott.
+
+– Hívják elő Kun urat, az ért a sebekhez.
+
+Az elősiető Attila a gyepen térdelve találta Etelt, ölében az állat
+hatalmas feje nyugodott, csipkekendőjével a vérzést iparkodott
+elállítani.
+
+Attila megvizsgálta a kutyát, a cselédség elálló lélegzettel
+csoportosult köréje.
+
+– Drillt meggyilkolták, – egyik golyó a tüdejében maradt, – a szegény
+Drill meg fog halni.
+
+– Szegény, hős védőm, – mondta Etel megindult hangon. A haldokló eb
+fájdalmasan nyöszörgött; midőn úrnője simogató kezét érezte, megcsóválta
+farkát.
+
+A kevei állatorvos már későn jött, – Drill elköltözött e világból, a hol
+oly rosszul jutalmazzák a hűséget. A cselédség eltemette a kertben. Etel
+kis groomja, a ki a kutya gondozásával volt megbízva, keservesen
+zokogott, mintha árván maradna a világon.
+
+A kastély másnap is halottas házhoz hasonlított, a cselédség szomorú
+arczczal járt-kelt. Attila tíz órakor bejelentette magát a bárónőnél.
+
+Etel szobájában fogadta. Az előbb tért csak vissza lovaglásából és már
+át is öltözködött. Jókedvünek látszott és éppen hosszú keztyűjét húzta
+fel.
+
+– Mi jót hoz, Kun?
+
+– Búcsuzni jöttem, bárónő, – engedje meg, hogy őszinte köszönetet
+mondjak szives vendéglátásáért.
+
+A bárónő helyet kinált neki és maga is szembe ült vele; keztyűjével
+babrált, aztán hosszan tekintett szemébe, miközben ajkán könnyű mosoly
+czikázott át.
+
+– Hová szándékozik innen menni?
+
+– Egyelőre a fővárosba, a telet ott akarom tölteni.
+
+– Ez szerencsés gondolat, – mondta Etel; – a farsangon találkozni fogunk
+odafenn, Szentmárayék is Budapesten fogják tölteni a telet. Az idei
+farsang szépnek igerkezik, mondják, az udvar is a fővárosba jön…
+
+Etel mindezt nyugodtan, csevegve mondta. Attila szivére lassankint
+keserűség nehezedett, éles tekintettel nézett a bárónőre – midőn
+végtelen meglepetésére, szemében egy könyet látott csillogni. E köny
+váratlan hatással volt rá.
+
+– Etel, – kérdezte megindultan, – kinek szól a köny szemében?
+
+A leány mosolyogva babrált keztyűjén és vállat vont. – A fele Drillnek,
+– a fele meg magának…
+
+Szemeik találkoztak. A fiatalember felállt helyéről és kezét vakmerően a
+bárónő vállára téve, lehajolt és felcsókolta a könyet. A bárónő
+mozdulatlan maradt, csak a keze remegett. Attila térdre vetette magát.
+
+– Itt marad? – kérdezte Etel halkan.
+
+A kérdezett nem felelt. A leány most lehajolt és ajkával könnyedén
+megérintette homlokát, aztán újra kérdezte:
+
+– Itt marad?
+
+– Itt! – válaszolt Attila tompa hangon.
+
+Mindketten hallgattak, a bárónő hüvös keze végigsimított a fiatalember
+forró homlokán.
+
+– És mi lesz most? – kérdezte végre Etel.
+
+– Tegyen velem, a mit akar.
+
+– Azt én mondom magának.
+
+Attila lassan emelte föl szemét, aztán hevesen karjába vonta a leányt és
+szenvedélyes csókjaival halmozta el arczát. Etel nem védekezett, de
+arczát sötét pír futotta el, rémülten tekintett rá, majd fölkelt s az
+ablakhoz lépett, hol zavartan rendezte fürteit.
+
+A fiatalember homályosuló szemmel nézte, melle lihegett, valami
+ismeretlen, félelmes nyomást érzett mellén – talán boldogságának terhe
+volt? A bárónő most ismét közeledett hozzá s a kerevet támlányára
+könyökölve, fájdalmasan tekintett szemébe.
+
+– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – de legyen, a mint kívánja!
+
+E pillanatban halk sarkantyúpengés és biczegő léptek nesze hallatszott
+az előszobából. Az ajtó kinyilt s belépett Etel vőlegénye.
+
+
+
+
+XVI.
+
+Attila elérte azt, a mi után vágyódott.
+
+A mi még rövid idő előtt legmerészebb álmainak a tárgya volt, azt a sors
+ama pillanatban dobta ölébe, midőn reménytelen lemondással volt eltelve.
+A szép, a kevély Etel, a «herczegnő» leánya, az övé akart lenni.
+
+Nem tudta diadalát tiszta szívvel élvezni. A váratlan szerencse szinte
+nyomasztólag hatott rá és el fojtotta benne az öröm érzetét. Maga is
+csodálkozott ezen állapotán. Az ujongó örömmámor helyett fájdalmas
+reflexiók töltötték el.
+
+Végre sikerült magát kiragadnia álmadozásaiból s lassankint erőt vett
+rajta az a kellemes büszkeség, a mely a szerencse kedveltjeit szokta
+eltölteni, a kik érzik, hogy a kivételes lények sorába tartoznak.
+
+Korláth jelenléte miatt Attila nem beszélhetett Etellel bizalmasan.
+Délután, mikor az egész társaság a kertben sétált, Etel közeledett hozzá
+s halnak mondta:
+
+– Még ma találkoznunk kell, – fontos közlenivalóm van.
+
+– Talán este a kertben, mint akkor?
+
+A bárónő hevesen rázta fejét.
+
+– Nem! jőjjön tizenegy órakor az ablakom alá…
+
+Tizenegy órakor éjjel Attilának sikerült észrevétlenül lejutni a kertbe.
+Etel emeleti szobaablaka nem volt kivilágítva, de úgy tetszett, mintha a
+vasrács mögött világos alak könyökölne.
+
+Egy ősrégi platánfa embervastagságú ága közvetlenül az ablak alatt
+hajolt le, lombozatát a potrohos rácsba fonva. Attila gyorsan
+elhatározta magát. Egy szökéssel elérhette ujjaival az ágat, egy
+lendülettel felvonta magát a lombozatba, – mikor felállt, elérte az
+ablakrácsozatot és keze találkozott Etel kezével. A bárónő simogatta
+kezét és suttogva mondta:
+
+– Tudtam, hogy talál majd módot közelembe jutni, ámbár a fára nem
+gondoltam. Hallgasson rám. Győzött, – kezébe teszem a sorsomat, –
+behunyt szemmel követem. Gondolkozzék most már helyettem is, mert én nem
+tudok többé gondolkozni. Nem tudja, mennyit küzködtem, de most már vége;
+azt hiszem, ez volt a legjobb, a mit tehettem. Néha nagyon
+boldogtalannak éreztem magamat. Mit akartam mondani? Igen, Korláth! Ez a
+becsületes, jó Korláth még menyasszonyának tekint, – ma jövőnkről
+beszélt, a mit azelőtt sohasem tett. Ez a hazugság égeti arczomat. Meg
+akartam neki vallani mindent, de nem volt hozzá erőm – zsibbadás fogott
+el, a szó torkomon akadt…
+
+– Szegény gyermekem! – szólt Attila.
+
+– Kérem, Attila, tegye meg maga. Mondjon el neki mindent.
+
+– Már gondoltam erre, de nem tudom, minő formában tegyem.
+
+– Beszéljen vele nyiltan és becsületesen; én ismerem Korláthot, ezzel el
+lehet nála érni mindent. Rendezze úgy, hogy holnap már ne legyek
+menyasszonya…
+
+– Egy dolog nyugtalanít, – szólt Attila, – nem tartom még elérkezettnek
+az időt arra, hogy atyád megtudjon valamit…
+
+– Mondja meg Korláthnak, hogy ne szóljon apámnak, mondja meg neki, hogy
+én kéretem erre, akkor meg fogja tenni…
+
+Tovább beszéltek. Attila élvezetet talált abban, hogy tegezze a leányt,
+Etel ezt szívesen hallotta, de nem viszonozta.
+
+Egyszerre megcsörrent a szomszédos ablak. Attila egy sötét árnyat látott
+eltünni.
+
+– Ránk lestek! – mondta indulatosan.
+
+Attila álmatlanul töltötte az éj nagyobb részét; mikor végre nyugtalan
+álomba merült, az ablakfüggönyök mögött már sápadt fény derengett, a
+fecskék vigan csiripeltek az eresz alatt.
+
+Forró délelőtt volt, mikor égő szemmel fölébredt. Még nem fejezte be
+öltözködését és már Korláth lépett be.
+
+– Az egész házban nincs egy pohár cognac, – panaszkodott a százados.
+
+Attila most már tudta, hogy nem ő leste meg tegnapi találkáját. Korláth
+az ablak alatt álló alacsony kerevetre dőlt, míg Attila nyakravalójával
+babrált.
+
+– Te, Korláth, – mondta egyszerre, – tudom, hogy becsületes ember vagy.
+
+– Hál’ istennek, tudja az egész hadsereg, – felelt a százados jókedvüen.
+
+– Ez teszi kötelességemmé, hogy fölvilágosítsalak egy kinos ügyben…
+
+A százados, a ki az ezred eleven párbajkodexe volt, meg volt győződve,
+hogy valami bonyolult becsületügyet fognak előtte föltálalni.
+
+– Te rólad van szó, – folytatta Attila, – te rólad és Etelről. Etel nem
+lehet a nőd…
+
+A jég meg volt törve, most már habozás nélkül beszélt. Elmondott
+mindent, a mint az éjjel összeállította magának. Hogyan vert gyökeret
+mindkettőjükben az egymás iránt való szerelem, mint küzdöttek sokáig e
+szenvedély ellen, hogyan sodorta őket egymás karjaiba az
+ellenállhatatlan delej… Beszédközben izgatottan járt fel s alá a
+szobában, zsebre tett kézzel.
+
+A százados mereven és némán ült a helyén, egy szóval, egy mozdulattal
+sem szakította félbe elbeszélését. Háttal ült az ablaknak, arczát nem
+lehetett látni, de csontos keze, a mely az asztalon nyugodott,
+lassankint remegni kezdett. Attila rég befejezte szavait s megállt a
+százados előtt.
+
+– Minden jól van, nagyon jól van, – szólt végre Korláth rekedt hangon. –
+Ha Etel nem akar, csak szólnia kell, – én megyek tovább…
+
+Most fölállott s meggyujtotta kialudt szivarját az égő viaszgyertyán.
+Most látszott csak, hogy arcza halottsápadt volt.
+
+– Mindezt, – mondotta Attila, – mindezt így csak neked mondhattam el,
+mert ismerlek és tudom, mivel tartozom neked.
+
+– Én is jobb szeretem, ha becsületesen végeznek velem. Mond meg Etelnek,
+hogy szabad – legyen boldog.
+
+A százados a szivart, a mely ezúttal már égett, ismételten a gyertya
+fölé tartotta. Attila nyugtalanul figyelt rá, az irtóztató fölindulás, a
+mely Korláthon látszott, fölötte meglepte. Álmodni se merte volna, hogy
+e száraz ember szerethesse Etelt.
+
+– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte, midőn Korláth sapkája után
+nyult.
+
+– A mit tennem kell! Ivánnal beszélek.
+
+– Ezt nem szabad tenned. Még nincs itt az ideje, hogy Iván megtudja a
+történteket, azért ne is mond meg neki az eljegyzés fölbomlásának valódi
+okát. Etel kéri ezt tőled, mint baráti szolgálatot.
+
+– Etel? – A százados gondolkozott. – Jól van, az ő kedvéért megtanulok
+hazudni is.
+
+– Okvetlenül szükséges, hogy most beverjük egymás fejét? – kérdezte
+Attila.
+
+A százados a fejét rázta és kezet nyujtott neki. A keze jéghideg volt.
+
+Aztán biczegő léptekkel távozott.
+
+
+
+
+XVII.
+
+Iván báró magához kérette öcscsét.
+
+Attila érezte, hogy életének egy nagyhorderejű mozzanata előtt áll;
+bármennyire ideges természetü volt különben, e perczben nem volt
+izgatott; mint viharos multjának minden kritikus helyzetében, most is
+bizonyos álomszerű fásultság vett rajta erőt, a melyet könnyen lehetett
+hidegvérszámba venni.
+
+Iván báró szobájának ablakai sűrűn be voltak függönyözve, úgy, hogy
+Attila első pillanatra sötétben találta magát. A bárónak reggel óta
+heves szívdobogása volt, szokása szerint maga rendelt magának – brómot
+és nyugalmat. A brómot már bevette, a nyugalmat még nem tudta
+megtalálni, bár az egész ház lábujjhegyen járt és suttogva beszélt. Most
+az asztalnál ült s szorgalmasan keresgélt egy bőrtokban, homeopatikus
+kicsinységű üvegcsék közt.
+
+– Bátyám, hivatott?
+
+– Ah, itt vagy!
+
+A báró egy fölbontott levelet tolt az asztal szélére.
+
+– Olvasd ezt!… – mondta.
+
+Attila az ablakhoz lépett s kissé szétvonta a függöny szárnyait, a résen
+vakító fehér fénysáv czikázott be a sötét szobába, megvilágítva a báró
+tar koponyáját.
+
+A levelet Korláth írta. A százados tudtára adta a bárónak, hogy
+eljegyzésétől visszalép. Egy év óta volt alkalma tapasztalni, hogy a
+bárónő nem szereti, pedig Etel sokkal finomabb kedélyű nő, semhogy egy
+érdekházasság rideg lánczai közt boldog lehessen. Egyébiránt ő maga is
+érzi, hogy csak úgy lehet boldog, ha tűzhelyéhez egy szerető nőt vezet…
+Őszinte örömére fog szolgálni, ha Etel arra használja szabadságát, hogy
+szíve választása szerint legyen boldog, őt tekintse ezentúl is leghűbb
+barátjának, s a többi.
+
+Ama hely, melyen egy «szerető nőről» tesz említést, csodálatos ellentét
+volt Korláth rideg, szögletes kezevonásával.
+
+– Kész vagy? – kérdezte Iván, türelmetlenül lecsapva a bőrtok tetejét.
+
+– Elolvastam.
+
+– Mit szólsz hozzá?
+
+A báró hátradőlt székén és ujjaival az asztalon kezdett dobolni, mint a
+bíró, a ki egy hosszú védőbeszéd meghallgatására készül, a melyről előre
+tudja, hogy nem használhat a vádlottnak.
+
+– Mit szóljak hozzá? A levél elég világos. Korláth házasodni akar és
+talán már ki is szemelt valakit…
+
+– Bolondítani akarsz? – Iván báró az asztalra csapott tenyerével. –
+Korláth és szerelmi házasság! A ki csak egyszer látta az utczán, az sem
+tartja képesnek ily ostobaságra. Majd megmondom én, miért lép vissza az
+eljegyzéstől; mert gentleman és nem akar elvenni egy nőt, a ki kedvesét
+éjjel fára mászatja, hogy találkát adjon neki – igen!
+
+– Ki kémkedett utánam? – kérdezte Attila indulattal.
+
+– Azt hiszem, jogom van hozzá, becsületére ügyelni, nem?
+
+– Nem vonom kétségbe, de nem is sértettem meg háza becsületét.
+
+– Hagyjuk azt; a becsületről különböző fogalmak vannak, – mondta Iván,
+az állát dörzsölve, – nekünk talán más fogalmaink vannak, mint nektek.
+Nem erről van szó. A százados faképnél hagyta a leányomat s ennek te
+vagy az oka. Miféle elégtételt tudsz ezért nekem adni?
+
+Attila belátta, hogy ha valami, úgy csak a merészség segíthet rajta.
+
+– Nem tagadom, – mondta, – szeretem Etelt és Etel is szeret. Szerettem
+volna ezt bátyámnak más alkalommal elmondani, de így is jól van. Miután
+leánya szívét birom, kérem a kezét…
+
+A báró felszökött helyéről, – szerencsére jókor eszébe jutott a bróm és
+a nyugalom, azért lenyelte az ajkára tóduló feleletet s megelégedett
+azzal, hogy megrántsa mellényét. Végre szelid hangon mondta:
+
+– Tudod, hogy szemtelen vagy?
+
+– Bátyám!
+
+Iván összekulcsolta a kezeit és szelid mosolylyal folytatá:
+
+– Teremtőm! Az első jött-ment beállít hozzám az utczáról és mert egy
+ebédet adtam neki, elém áll és megkéri leányomat. Az én leányomat! Ez –
+ez – nem rossz!
+
+Attila visszanyerte önuralmát.
+
+– Bátyám, elveti a sulykot, nem vagyok jött-ment. Nevemet ismeri Európa
+és a társadalmi állás, a melyet magamnak kivívtam, nem áll túlságosan az
+öné mögött.
+
+– Lám! – gúnyolódott Iván báró. – Fejedbe ment, hogy Szentmáray gróf
+kezet fogott, hogy Dzsina grófnő kaczérkodott s hogy a fiatal mágnások
+per tu lettek veled? Meglásd, ha kidoblak a házamból, mindez meg fog
+változni. A gróf a a főrendiház üléseire kocsizik és nem áll meg, hogy
+veled kezet szorítson, a grófnő az ischli esplenade-on sétál a
+főherczeggel és nem kaczérkodik veled, a fiatal urak pedig udvari
+vadászatokra lovagolnak és nem ismernek rád…
+
+Attila kedvetlenül szakította félbe a bátyját:
+
+– Nem irigylem az emberek gyermekes előitéleteit, de kérem, vezettesse
+magát komolyabb szempontok által, ha gyermeke boldogságáról van szó.
+
+Iván báró megvetőleg intett a kezével.
+
+– Boldogság! Miféle boldogságot nyujthatnál gyermekemnek? Azt, a melyet
+atyád nyujtott a nővéremnek. Jól ismerem azt a daczos boldogságot, a
+melyet anyád egy elhibázott élet árán vásárolt, – azt a boldogságot, a
+melyet szívesen cserélt volna föl a halállal, ha büszkesége nem tartja
+vissza. Én nem hiszek a szerelem tragikumában, én csak a
+meggondolatlanság tragikumában hiszek. Ha mindazok, a kik a szerelem
+ürügye alatt öngyilkosságra vagy mesalliancera vetemednek, egy-két évi
+gondolkozási időt engednének maguknak, akkor öngyilkosságok és
+mesalliance-ok nem fordulnának elő. Én Etelnek gondolkozási időt fogok
+adni, ő ezért egyszer köszönetet fog nekem mondani. De mit beszélek?
+Tudd meg elhatározásomat: végrendeletet csinálok, vagyonomat nevemmel
+együtt Korláthra hagyom, – ha ő nem akarja, vesszen a név, a pénz legyen
+a réti pópáké. Amíg élek, magam fogok vigyázni a leányomra…
+
+Attila lehajtotta a fejét. A határtalan gyűlölet, a mely a báró
+erőltetett nyugalma ellenére is kicsengett szavaiból, mélyen lesujtotta.
+Egy pillanatig úgy érezte, hogy térdre kell borulnia az agg előtt, ki
+anyjának vonásait viselte.
+
+– Bátyám – mondta esdő hangon, Ivánhoz közeledve. E megszólításra kitört
+a báróból nehezen visszafojtott haragja.
+
+– Ne nevezz így! Istenemre mondom, nem rajtam mult, hogy egy Kunnak joga
+van engem ma bátyjának nevezni…
+
+– Őrjöngő! – mormogta Attila kedvetlenül, kalapja után nyulva.
+
+Iván báró meghallotta ezt a szót.
+
+– Igen, őrjöngök! – kiáltotta és most már dühbe beszélte magát. – Oh, én
+bolond, én százszoros bolond! Hogy el tudom felejteni, a mit minden
+paraszt tud: az alma nem esik messze a fájától! Magam hívtam házamba –
+épp úgy, mint atyám. Vak voltam – épp úgy, mint atyám. Most ott állok, a
+hol atyám állt. Kun! nem volt elég egy Lovrich-leány? Az utolsót, a
+legjobbat is el akarod ragadni? Az én szép, büszke Etelemet… Ej, résen
+találsz, korbácscsal űzlek ki a házamból, valamint korbácsot érdemelt
+volna apád is…
+
+Attila már csak nehezen türtőztette magát. Látta, hogy jelenléte csak
+tüzeli a lángoló gyűlöletet, melyet atyjának emléke fölkeltett a
+báróban. Távozóban visszafordult s komoran mondta:
+
+– Anyám testvérétől eltűröm e sértéseket, de senkinek sem tanácslom,
+hogy atyám emlékét gyalázza…
+
+Iván báró, a kivel életében nem beszéltek így, teljesen elvesztette
+eszméletét.
+
+– Atyád emlékét? Haha! Tudod, mi volt atyád? Kitartott férfi!
+
+Attila fölemelt ököllel rontott a bárónak, a ki sápadtan menekült az
+asztal mögé. Egy perczig farkasszemet néztek, a fiatalember szeme vérben
+forgott, – most lassan leeresztette a kezét s lihegő hangon mondta:
+
+– Te! Apámnak két hibája volt: gyönge ember volt és nagyon szerette az
+anyámat. Én talán nem szeretem annyira leányodat, de nem is vagyok
+gyönge ember. Megkeményített az élet kohója. Én szembe merek szállni
+veled, pénzeddel, czímeres rongyaiddal és csatlósaiddal. Kettőt igérek
+neked becsületszavamra: pénzed, melyet egy csaló kufár kapart össze, nem
+kell, – add a pópáknak, én undorodom a szennytől. Leányodról azonban
+soha le nem mondok önként, – az ő dolga, hogy lemond-e rólam…
+
+Aztán nyugodtabb hangon folytatta:
+
+– Te egész életedben a porban mozogtál, nem is tudhatod, hogy vannak
+emberek, a kik föl tudnak emelkedni a magasba…
+
+Iván báró kerekre nyitott szemmel tekintett öcscsére, a ki most öklével
+mellére ütött:
+
+– Nézz rám! – mondta és hangja most már diadalmas és elbizakodott volt,
+– Nézz rám! nekem szárnyam van, föl fogok emelkedni, a hová te vakandok
+szemeddel el sem látsz. És oda fogom fölemelni leányodat, – a
+sertéskereskedő unokáját…
+
+Midőn Attila elhagyta a szobát, a kilincs kisiklott kezéből s az ajtó
+döngve csapódott be utána. A folyosón olyan hangulat vett erőt rajta, a
+melyet akasztófa-humornak szokás nevezni.
+
+Etel ajtaja előtt egy sárgaarczu asszonyság állt, a kit eddig még nem
+látott a kastélyban.
+
+– A bárónő gyöngélkedik és nem fogadhat senkit.
+
+A fiatalember nyugodtan vonta elő névjegyét és behajtotta sarkát.
+
+– Mondja a bárónőnek, hogy búcsútiszteletemet kivántam tenni…
+
+Szobájába érve, cselédeket talált, a kik holmiját csomagolták. Attila
+intézkedéseket tett podgyásza iránt, aztán felöltővel a karján, elhagyta
+a házat, a melyhez oly sokféle emlék kötötte.
+
+Az udvaron befogott hintó várta. Midőn a fogat elhaladt a kapu két
+griffje közt, úgy rémlett neki, mintha Etel ablakán megmozdult volna a
+függöny.
+
+A hintó az országúton robogott, sűrű porfelhőt hagyott maga után. A
+tájra tikkasztó hőség nehezedett, csak a hegység felől kerekedett üdítő
+szellő. Attila föltekintett a zöldelő, hűs magaslatra, a honnan a
+Pogányvár nézett alá. E pillanatban a sivár hangzavarba, a mely eltölté
+lelkét, új hang vegyült. Csodálatos, sóvár vágy fogta el. Ki akart
+szökni a czimeres hintóból, a melynek bakján mereven ült a két
+czilinderes alak, lélekszakadva akart feltörtetni a magasba, végig a
+hullámos szőlőkön, keresztül a bokros szakadásokon, míg föl nem ér a
+bádogtetejű házikóhoz… E perczben a rét felől egy fiú futott a kocsi
+felé, kalapjával integetve. Etel bárónő groomja volt, a ki lihegve ért
+az országútra s levelet adott át Attilának. A fiatalember egy bankjegyet
+nyomott a fiú kezébe s míg a hintó továbbgördült a nyárfasorban, olvasni
+kezdte a levelet, Etel levelét.
+
+A levél irónnal volt írva, megszólítása nem volt.
+
+«Irtóztató jeleneten mentem át, a melyet szeretnék kitörölni életemből.
+Lealázó őrizet alatt állok, beteg vagyok az izgalomtól és a
+megszégyenüléstől. Atyám teljesen megváltozott. Most már én kérem:
+szeressen tovább is, mert sokat szenvedek önért és sejtem, hogy
+szenvedéseim csak most kezdődnek. Jövőmet kezébe teszem. Isten önnel.»
+
+A fiatalember még egyre nézte a papirlapot, a melynek egyik sarkát a
+Lovrichok bárói czímere foglalta el, – a kocsi azalatt rég elhaladt a
+nyaraló alatt.
+
+– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis.
+
+Attila az órájára nézett.
+
+– Hajts egyenesen a vasúthoz…
+
+Nemsokára föltünt előtte a vasuti töltés, a mely északnak futott, a
+végtelen rónán át, a távoli fővárosba.
+
+Az őrház jelző-harangja mélán kondult. A nap vakító, forró sugárkévéket
+hintett a rónára, Attila mégis úgy látta, mintha szürke korong borulna a
+táj fölé s mintha a messzi szemhatáron homályos foltok úsznának…
+
+
+
+
+XVIII.
+
+A boroskevei kastélyban történtek óta harmadfél év mult el.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Néhány korai verőfényes nap már-már elbizakodottá tette a főváros
+járdataposóit, midőn a búcsuzó tél még egyszer visszafordult a küszöbön
+és hatalmas hóförgeteget zúdítva a város nyakába, bebizonyította, hogy
+még nem hajlandó föladni törvényes jogait.
+
+A főváros ismét téli képet öltött. A Rákos felől hófellegek torlódtak
+össze, a körútakon dermesztő hideg szél csörrentette meg a gázlámpákat.
+A hótorlaszokkal szegélyezett utczákon nesztelenül surrantak fel s alá a
+bérkocsik; a járó-kelők rohamlépésben haladtak.
+
+Este hat óra lehetett. Egy belvárosi klubban, a mely főleg az
+országgyülés fiatalabb tagjainak és a sportkörök egy részének szolgál
+találkozó helyül, az olvasóterem monumentális kandallója körül nagyobb
+társaság gyűlt össze.
+
+A véletlen hozta össze az egész társaságot; egyik része szinházba és
+estélyekre készült, másik része a klub játszótermeinek törzsvendégei
+közé tartozott. A jelenlevők izgatott hangulatban voltak és az
+olvasóterem szabályzata ellenére, fenhangon folytatták beszélgetésüket,
+a mely vitának is beillett.
+
+E pillanatban egy magas, deli férfialak lépett a terembe; a belépőben
+polgári ruhája ellenére is Zalkovszky herczegre ismerünk. A herczeg,
+miután a hadsereg tartalékállományába vonult, egyik miniszter rokona
+útján megszerezte egy képviselői kerület mandátumát; – a mandátum
+bizonyos jelentőséget kölcsönöz a jeunesse dorée ama tagjainak, a kiket
+vagyoni viszonyaik eltiltanak költségesebb sportnemektől. A kifogástalan
+frakk egyébiránt épp oly délczegen simult férfias termetéhez, mint
+hajdan az aranyzsinóros attila.
+
+– Olvasta, herczeg, a Nemzetőr esti lapját? – kérdezte a társaság egyik
+idősebb tagja.
+
+– Nem olvastam, – persze újabb botrány?
+
+– Hallatlan botrány…
+
+– Úgynevezett leleplezések?
+
+– Ismét a kevei vízszabályozás ügyében szólal fel.
+
+– A papír türelmes, – mondta Zalkovszky s azzal az asztalon levő
+hirlapok közt keresgélni kezdett.
+
+– Kun Attiláról senki sem mondhatja, hogy valaha visszaélt volna a papir
+türelmével. – E megjegyzés egy fiatal ellenzéki képviselőtől eredt.
+
+A herczeg szemébe tolta üvegét, aztán szárazon mondta: – Tudjuk, minő
+eszközökkel küzd az új néptribun. A szabályozási hajszához a társulat
+egy elcsapott könyvelője szolgáltatta neki az anyagot, a kit sikerült
+megvesztegetnie.
+
+– A milyen az ellenség, olyan a harczmodor. Nem tagadhatod különben,
+hogy Kun mindenkor bátran és nyilt sisakrostélylyal küzdött. Nem lehet
+róla ma már kicsinylő hangon beszélni; oly éles tolla, mint neki, alig
+van embernek az országban, hogy minő debatter, azt bebizonyította a
+tegnapi ülésen… Kun ma talán legnépszerűbb képviselőnk.
+
+A herczeg a «népszerű» szó hallatára gúnyosan mosolygott, aztán kissé
+türelmetlenül mondta:
+
+Mindez engem kevéssé érdekel, – megengedem, hogy a csatornatisztítás
+hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem tiszta munka.
+
+E megjegyzést az egész társaság izléstelennek találta, de senki sem
+felelt rá, ama fiatal képviselőnek sem volt kedve Zalkovszkyval
+összetűzni. Egy, a társaságtól távolabb ülő alak most szükségesnek
+találta a társalgást más mederbe terelni. Ősz férfi volt, élénken
+villogó, fekete szeme meglepő ellentétben volt hófehér hajával, éles
+metszésü vonásai keleti származásra vallottak. Ez Bóditz lovag,
+szelleméről és czinizmusáról jól ismert és rettegett alakja a
+parlamentnek. Fiatal korában egy hatalmas párt agent provokatőrje volt,
+most mint egy bank vezérigazgatója élvezte jól megérdemelt babérait és
+dús nyugdijait. A kormányok ezt az éleseszü és lelkiismeretlen hívüket
+csak ritkán, bonyolult kérdések megoldásánál léptették működésbe,
+ilyenkor is gyakran kétélű fegyvernek bizonyult.
+
+– Hallom, – mondta Bóditz bántó, rikácsoló hangon, – hallom, a múzeum
+mögötti Faubourg St. Germainnek új lakói vannak?
+
+– Kik azok? – kérdezte egy hang.
+
+– Lovrich Iván és leánya.
+
+– Ej, a rácz nábob?
+
+– Az öreg eredeti alak, – folytatta Bóditz – azt mondják, utazási
+mániában szenved. Már évek óta keresztül-kasul járja egész Európát,
+mindenütt magával hurczolva leányát…
+
+– Be fogják vezetni a leányt? – kérdezte ama fiatal ellenzéki.
+
+E kérdésre egy lovaregyleti tag szolgált fölvilágositással. – Azt
+hiszem, igen, ha ugyan Lovrichnak sikerül leányát rábírni, hogy emberek
+közé menjen. A leánynak tudniillik egész idioszinkraziája van minden
+társaság ellen.
+
+– Miért nem adják férjhez?
+
+– E körül fordul éppen a dolog. Azt mondják, búskomorságának oka egy
+reménytelen, egy lehetetlen szerelem. Egyszer már jegyben is járt
+Korláthtal, a híres lovassal; Korláth azonban jónak látta visszalépni,
+midőn értesült, minő versenytársa van… Az angol hígh-lifeben megszokott
+dolog, hogy egy különben fashionable woman trainerbe vagy jockeybe
+szeret. A Lovrich-családban különben már volt ilyen eset…
+
+– Gyerekmese! – szólt közbe Zalkovszky kedvetlenül.
+
+– Nem hiába zörög a haraszt, – jegyezte meg Bóditz, a ki láthatólag
+kedvét lelte a pletykában. – Tegnapelőtt az Operában érdekes jelenet
+tanuja voltam; e jelenet nem folyt le a színpadon, hanem egyik
+páholyban. A Säkkingenit adták; mikor Werner untig hallott búcsudalát
+énekelte, szokott trombitakíséret mellett, egy földszinti páholyban egy
+fiatal hölgy görcsös zokogásba tört ki. A dolog annyira feltünt volt,
+hogy atyja sietve volt kénytelen kivezetni. A hölgy Lovrich bárónő volt.
+
+– Nem látok abban semmi feltünőt, ha egy fiatal leány egy émelyítő dal
+hallatára sírva fakad – jegyezte meg Zalkovszky.
+
+– Különösen, ha a helyzet annyira találó, – élhetetlenkedett Bóditz; – a
+trombita helyett csak oda kellett képzelnie az idomító ostort… Bóditz
+hirtelen elhallgatott és egy ujságlap fölé hajolt, midőn két ujabb alak
+lépett a terembe; Korláth és Kun Attila.
+
+Korláth nemrég lett őrnagyi ranggal a főhadparancsnoksághoz beosztva.
+Midőn feljött a fővárosba, fölkereste Attilát; – a képviselő kezdetben
+feszélyezve érezte magát az őrnagygyal szemben, Korláth nemes
+egyszerűsége azonban csakhamar helyreállította köztük a régi jó
+viszonyt.
+
+A két barát az olvasóasztalhoz telepedett, Attila az élczlapokat kezdte
+lapozgatni. Mindegyikben saját torzképére talált; az egyikben mint
+rókavadász űzte a szabályozási botrányban kompromittáltakat, a másik
+lap, mint csatornatisztítót mutatta be, a ki alámerül a fölmerült
+iszapban.
+
+– Nem szívesen járok ide, – mondta Korláth. – Nem szeretek Zalkovszkyval
+találkozni. Egész modorában van valami gyerekes kihívás. A mennyire
+ismerem, előbb-utóbb belém fog kötni, – ha ennek már meg kell lennie,
+szeretném, ha botrány nélkül történhetnék.
+
+Attila a herczegre tekintett, a ki e pillanatban élesen nézett szemébe.
+
+– Minő szerepet játszik? – kérdezte az őrnagy. Attila vállat vont.
+
+– Az egész világ ismeri Ylang herczeg esetét, de különbözőképp itélik
+meg. Némelyek fosztogatónak nevezik, mások – köztük tekintélyes emberek
+is – hevesen védik. Végre is tartalékos tiszt és képviselő. A főuri
+körök tartózkodnak tőle, kártyáznak vele, de nem viszik házaikba.
+
+Az őrnagy később az órájára nézett. – Ha akarod, menjünk az operába, a
+nagy áriát még meghallgathatjuk.
+
+Korláth hintója nemsokára megállt az Operaház arkádjai alatt, a két
+barát a gróf családi páholyába lépett. A telt házból több látcső
+irányult Attila felé, a kit a közönség a főváros érdekes alakjai közé
+sorozott.
+
+A nagy ária után, a melyet a tenorista szokott bravurral énekelt végig,
+harsogó tapsvihar töltötte be a házat.
+
+– Ki az a rózsaszínű hölgy ott az emeleti páholyban? – kérdezte az
+őrnagy.
+
+– A ki oly erősen ránk szegezi látcsövét?
+
+– Az.
+
+– Csodálom, hogy nem ismered, a fővárosi botránykrónika sokat
+foglalkozik vele, – Livia, a prima ballerina.
+
+– Emlékszem rá; Bóditz kedvese…
+
+A főváros botránykrónikája akkoriban sokat foglalkozott Bóditz lovagnak
+a szép tánczosnőhöz való viszonyával. Az ősz államférfit mindenki
+hidegen számító embernek ismerte, még fiatal korában sem követett el
+úgynevezett ostobaságokat, – annál nagyobb föltünést keltett, hogy vén
+napjaira jutott a tánczosnő hálójába.
+
+Időközben egy fiatalember, egy ismert szinházlátogató, kopogtatott be a
+páholyba.
+
+– Diszkrét megbizásban jövök, – mondta Attilához, – Livia kéret, hogy
+egy perczre látogasd meg páholyában – fontos mondanivalója van.
+
+– Vajjon mit akarhat? – kérdezte Attila, a ki nem ismerte személyesen a
+tánczosnőt.
+
+A parlamentair mosolyogva húzta fel a vállát.
+
+Attila felnézett a páholyra. Nem bánom, – mondta, – elég csinos, hogy az
+ember az ő kedvéért fölmenjen a lépcsőn.
+
+A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában. Alakja a két
+kariatid által szegélyezett homályos keretben illatos genreképre
+emlékeztetett. Minden rózsaszinű volt rajta; ruhája, színházi kalapja,
+legyezője, keztyüje és zsebkendője. A szeretetreméltó szeszély, a
+melylyel az idény divatjának fittyet hányt, kitünő összhangban állott
+egész személyével, – az ember azt hitte, hogy másképp nem lehet, mint
+hogy e karcsu, gömbölyü alakot rózsaszirmok takarják.
+
+[Illustration: A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában.]
+
+Livia nem várta be, hogy Attilát bemutassák neki, hanem fejét kecsesen
+hátra hajtva, mosolyogva nyujtotta feléje jobbját.
+
+– Képzelem, milyen önmegtagadásába került puritán lelkének, míg lábát be
+merte tenni a bűnbarlangba.
+
+Meglehetősen beszélt magyarul, az olaszosan éneklő hangsúlyozás jól
+hangzott szájából. Attila biztosította, hogy nem érzi magát puritánnak,
+s hogy a páholy rózsaillata nem emlékeztet bűnbarlangra.
+
+– Mondja kérem, – szólt Livia hirtelen elkomolyodva, – hogy mer felőlem
+olyan dolgokat iratni a lapjában?
+
+– Nem emlékszem, mi vonhatta magára neheztelését. A szinházi rovattal
+nem törődöm, ha azonban tudósítónk udvariatlan volt…
+
+– Mit? Udvariatlan? Tudja, hogy korbácscsal – igen! korbácscsal akartam
+fölmenni a szerkesztőségbe? Botrányos hazugságokat írtak össze, – ki a
+referens?
+
+Attila nevetett és megnevezte egyik munkatársát. Livia diadalmasan
+koppintott a homlokára. – Az a vöröshajú? Ah, én azt az embert egyszer
+kidobtam az öltözőmből, – őt és még néhányat.
+
+Attila megigérte, hogy mérsékletre fogja inteni a munkatársát s most már
+szent lett közöttük a béke.
+
+– Tehát béke, – mondta Livia, örvendek, hogy nem vettem igénybe az
+ultima ratiót.
+
+– Ej, ez tehát ultimátum volt?
+
+Livia bólintott. – Ha nem jött volna páholyomba, látta volna holnap azt
+a botrányt a szerkesztőségben… Voi forse parlate italiano?
+
+– Per costume di casa.
+
+A signorina nevetett és milanói tájszólásban szédítő sebességgel kezdett
+beszélni.
+
+– Io sono fiero, – la meta dal pubblico az én páholyomra néz most.
+
+– De nem éppen barátságos szemmel, különösen cavaliere Bóditz nem, –
+felelt Attila, egy szemben levő páholyra mutatva.
+
+A tánczosnő fölbigyesztette ajkát, aztán mosolyogva felelt: – Az a bella
+bruna franciula sem látszik együttlétünknek örülni.
+
+Attila a kijelölt irányba tekintett és szeme Szentmáray Dzsina grófnő
+pillantásával találkozott. A grófnő egyenesen ült anyja mellett, az
+engedelmes gyermek merevségével, de most csendes megbotránkozással
+fordította el fejét Attilától. Aztán újra és újra föltekintett hozzá,
+csakhogy előbbi műveletét ismételhesse… Livia nevetett és bizalmasan
+hajolt Attilához.
+
+– Eh, la picciola talán féltékeny?
+
+Attilának eszébe jutott, hogy már nagyon is sokáig időzött a szép
+tánczosnő páholyában.
+
+– Ha nincs okosabb dolga, látogasson meg egyszer, – szólt Livia, midőn
+kezet nyujtott a távozónak.
+
+– Bocsásson meg, túl vagyok halmozva teendőkkel, alig lesz időm, hogy
+tiszteletemet tegyem…
+
+
+
+
+XIX.
+
+Midőn Kun Attila harmadfél év előtt hirtelen megjelent a fővárosban, a
+külföld elismerése, a mely nevéhez fűződött, kitünő ajánló levélnek
+bizonyult. A fiatal fölfedező teljesen meg lehetett elégedve a
+fogadtatással, a melyben a mérvadó körök, de főleg a sajtó
+részesítették. Attila mint mondani szokás, «divatba jött» és elég ügyes
+volt, a kedvező hangulatot fölhasználva, pozicziót teremteni magának.
+
+Új környezetében eszébe jutott egy ember, a kivel a sors oly csodálatos
+viszonyba hozta s a kivel most egy város falai között él: Törökkuthy
+Agenor gróf. Sohasem szerette bátyját, a kit röviden a kastélybeliekhez
+számitott és felelőssé tette amaz igazságtalanságért, a melylyel a sors
+megosztotta köztük javait.
+
+Az új világítás, a melyben most látta, csak növelte ellenszenvét; ő a
+tett és küzdelem embere, megvetést érzett a korán elaggott világfi
+iránt, aki unatkozó magányában élt különcz szeszélyeinek.
+
+Első és természetes gondolata az volt, hogy egyszerűen nem törődik
+Agenorral, később azonban megváltoztatta szándékát. Méltatlannak találta
+magához a határozatlanságot, a mely bátyjához való viszonyában volt,
+érzett magában bátorságot, hogy arczába nézzen, – hadd foglaljanak
+állást egymással szemben.
+
+Ily gondolatokkal eltelve, kocsizott a fővárosban való tartózkodásának
+első félévében, a Törökkuthy-palota elé, hogy ott rövid látogatást
+tegyen. A palota – ha egy rideg, kaszárnyaízlésben emelt épületet szabad
+így nevezni – sötétbarna homlokzata csak egyemeletes ugyan, de jóval
+magasabb a szomszéd kétemeletes házaknál is; tölgyfaajtaja és óriás
+ablakai légmentesen elzártaknak látszanak; az elzárkózottság benyomását
+növelik a falvédő kőoszlopok, amelyek vaslánczokkal vannak összekötve.
+
+A kicsengetett kapus mogorván jelentette, hogy a méltóságos úr
+elutazott.
+
+– Ezzel gyorsan végeztem, – gondolta Attila, aztán átadta a névjegyét.
+Meglepetésére, a kapus most feltárta a kaput: – Méltóztassék, a gróf úr
+várja.
+
+Attila lépteinek nesze visszhangot keltett a ház komor csendjében. A
+lépcsőház kőlapjaira és kovácsolt vaslámpáira festett ablak szórta
+előkelően bágyadt fényét, a hosszu, kihalt folyosók a józan napvilág
+ellenére is kisérteties benyomást keltettek. A portás harangütése
+bántóan kongott a mély csendben, egy elősiető szolga szó nélkül tárta ki
+a szárnyasajtókat.
+
+Attila tágas terembe lépett, a mely világítását szokatlan nagy, boltíves
+ablakon át nyerte. A terem egyedüli díszét óriás arányokban tartott
+kandalló képezte, a butorzat nagy tölgyfaasztalból és hasonló faragott
+székekből állott, a falakat embermagasságig tölgyfaburkolat fedte.
+
+Az ablakfülkében egy férfi állt, most megfordult s a belépő felé
+közeledett. Attila kínos meglepetéssel tekintett rá, – babonás érzés
+fogta el, mintha váratlanul hasonmását látná kilépni egy tükör
+keretéből. A két testvér első pillantásra csalódásig hasonlított
+egymáshoz, közelebbi megfigyelésre tünt csak fel, hogy a gróf valamivel
+alacsonyabb öcscsénél, arcza soványabb és fehérebb, homloka, a melyen
+haja már gyérülni kezdett, magasabb, mint Attiláé, orra pedig élesebb
+metszésű és nagyobb.
+
+– Törökkuthy Agenor gróf? – kérdezte Attila zavarában.
+
+– Kevei és törökkuti Törökkuthy Agenor gróf – Kevevár ura – Kevemegye
+örökös főispánja – császári és királyi kamarás – főrendiházi tag –
+huszárfőhadnagy – a többit tán elengeded?
+
+A gróf ezt ércztelen hangon hadarta el, aztán mosolyogva nyújtott kezet
+öcscsének, majd melegebben tette hozzá: – Remélem, mindezt már
+megbocsátottad nekem?
+
+Attila elpirult.
+
+– Nem tudtam, hogy valami megbocsátani valóm volna…
+
+– Akkor csodálom nemes gondolkozásodat, – én sokáig nem tudtam neked
+megbocsátani, hogy elvetted tőlem anyám szeretetét.
+
+A két testvér tekintete találkozott, Attila csodálkozva, Agenor
+fürkészőleg tekintett fivérére.
+
+– Régóta várlak már, – szólt a gróf, – szerettem volna, ha előbb jössz
+hozzám s csak aztán mégy a többiekhez.
+
+– Kit értesz a többiek alatt?
+
+– Mindenkit – főleg Lovrichékat. Szerettem volna, ha az én utasításaim
+alapján ismered meg őket s nem az övék alapján engem. Ez nagy különbség
+lett volna. Azt mondták, ugy-e bár, hogy bolond vagyok? – Agenor
+szivaros dobozt tolt öcscse elé.
+
+– Nem tételezel fel rólam annyi önállóságot, hogy itéletemet
+utasításokról menten meg tudjam alkotni?
+
+Agenor szivarra gyujtott, aztán fejét rázta.
+
+– Elméletben igen, gyakorlatban nem… – mondta szárazon, aztán öcscse
+hirlapírói működéséről kezdett beszélni. – Figyelemmel kisérem lapodat,
+– te tudsz írni!
+
+Beszélgetés közben rávezette öcscsét, hogy politikai elveit fejtegesse.
+Attila fölkapta a tárgyat s bizonyos hévvel beszélt, közbe némi
+önérzettel emlékezve meg eddigi sikereiről.
+
+Agenor helyeslőleg bólingatott fejével és feszült figyelemmel hallgatta.
+
+– Úgy látom, te mindenben osztod nézeteimet? – kérdé végül Attila.
+
+– Helyeslem mindenben, de nem osztom semmiben, abból az okból nem, mert
+nekem nincsenek politikai elveim. Minden jelszó jó, csak zászlóra
+lehessen írni és legyen, a ki lelkesedik érte. Még az önzést is
+jogosultnak tartom, ha az, a ki zászlajára írta, komolyan hisz
+jogosultságában. Piros rózsa, fehér rózsa, kurucz, labancz…
+valamennyinek egy a czélja: közvetlenül a küzdelem és közvetve a
+győzelem. És ez jól van így, mert a küzdelem az élet, a nyugalom a
+halál…
+
+Attilának úgy rémlett, mintha ily nézeteket már Etel bárónőtől is
+hallott volna egy «ossiani napján». Most mindketten hallgattak, Agenor
+fel s alá kezdett járni a teremben, a mely döngve adta vissza lépteit,
+majd újra megállt öcscse előtt és hevesen mondta: – Legokosabb, ha
+őserdőnek képzeled a világot, ennek egyes fáit kereszteld el bűnnek vagy
+előitéletnek, szóval oly dolognak, a melyet szívből gyűlölsz, te meg
+hitesd el magaddal, hogy élethivatásod az erdőt irtani. Vedd fejszédet
+és vágjad! Vágjad hajnaltól naplementig, míg karod bírja, ha
+belefáradtál, csak addig pihenj, míg újra lélegzethez jutsz. Ha ezt
+teszed, akkor nem fogsz unatkozni, étvágyad, álmod jó leszen és
+diadallal fog eltölteni minden egyes ledöntött fatörzs. Ne mérlegeld
+munkád becsét, ne kérdezd: hasznos munka-e fákat irtani, ne is kutasd,
+miért kell éppen neked ezt a munkát teljesítened? Arra se gondolj, hogy
+nyomodban buján hajtanak a levágott gyökerek, hogy előtted beláthatatlan
+rengeteg terül még el, – csak vágd, vágd, vágd!
+
+Attila gondolkozni kezdett, nem mondanak-e igazat azok, a kik Agenort
+egyszerűen bolondnak nevezik?
+
+– Ha fölismerted magadban a szkepszist, mért nem szabadulsz tőle? –
+kérdezte.
+
+– Több joggal mondhatnád a kigyó által megmartnak, ha vérét már
+megbomlasztotta a méreg: mért nem szabadulsz tőle?
+
+Időközben alkonyodni kezdett, Attila csak néha vehette ki a szemben ülő
+vonásait, ha szivarja fölcsillámlott a homályban. Lámpát nem hoztak.
+
+– Van istened? – kérdezte Agenor hirtelen, minden bevezetés nélkül.
+
+– Vallásos nem vagyok, de nem is alkottam magamnak még végleges
+meggyőződést. Őszintén szólva: ki szoktam térni ily kérdések elől.
+Fegyelmezetlen fő vagyok, nem szeretem az absztrakt tünődéseket.
+
+– Jobb is, ha érintetlenül hagyod a kihült tűzhelyet. Egyszer, ha
+megdermeszt az élet tele, meglehet, hogy a hamu alatt még találsz egy
+szikrát, a melylyel tüzet rakhatsz magadnak. Én nem hiszek semmiben!
+Emlékszel gyermekkorunkra? Ha álmos fővel eldaráltuk az esti áldást, azt
+hittük, őrangyalunk oda száll fejpárnánk mellé; – az angyal nem volt
+ott, de mi édesen szunnyadtunk. Ma nem imádkozom, de az édes álmok ideje
+is elmult számomra. Könnyű az istent lelkedből kifilozofálni, de
+semmiféle logikával vissza nem filozofálhatod többé…
+
+Agenor újra elhallgatott, öcscse a bekövetkező hosszú szünetet arra
+használta, hogy elbúcsuzzék.
+
+– Szeretném, ha gyakrabban keresnél föl, – mondta a gróf. – Házam ugyan
+unalmas, mint egy kripta, de meghozhatod nekem ezt az áldozatot, végre
+is, testvéred vagyok.
+
+Attila e naptól kezdve gyakran kereste föl Agenort. Már első
+találkozásuk részben eloszlatta ellenszenvét bátyja iránt, minél
+gyakrabban látta, annál több részvétet és rokonszenvet érzett a talányos
+ember iránt, a ki minden hóbortja mellett végtelen boldogtalannak
+látszott.
+
+Öcscsét kivéve, a gróf nem érintkezett senkivel, látogatásokat nem
+fogadott, palotáját soha el nem hagyta. A palotához fedett lovarda volt
+építve, abban néha lovagolt. A személye körüli szolgálatokat öreg
+szolgája, Gábor teljesítette, a kiben föltétlenül bízott.
+
+Attilában, midőn testvérét jobban megfigyelte, mindinkább gyökeret vert
+a meggyőződés, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka nem egyszerű
+életúntság. Sejtette, hogy Agenort valami irtóztató csapás sújthatta,
+támpontot azonban e részben nem nyerhetett, bátyja sohasem érintette
+saját multját és mesterileg értett hozzá, hogy minden erre vonatkozó
+czélzás elől idejekorán kitérjen. Társalgásuk rendesen általános
+mederben mozgott, a fiatalember ilyenkor csodálkozva tapasztalta,
+mennyire általános a rombolás munkája, a mely bátyja kedélyében
+végbement. Soha egy egészséges, meleg érzésre nem akadt. Agenor
+láthatólag rendszeresen kiirtott lelkéből minden napvilágot,
+virágillatot és madárdalt, csak egy pozitiv dolgot ismert: a sírt!
+
+Ha Attila kezdetben ama reménynyel biztatta magát, hogy idővel, ha
+megnyerte bátyja bizalmát, gyógyító hatást fog rá gyakorolhatni,
+csakhamar be kellett ismernie, hogy csalódott. Agenor hozzáférhetetlen
+maradt. A gyógyítási kísérletek szánalmas balsikerrel végződtek s
+Attila, miután hozzátörődött bátyja csodálatos modorához, felhagyott a
+kisérletekkel.
+
+A gróf egyébiránt nagy érdeklődést tanusított minden iránt, a mi öcscsét
+érintette. Láthatólag tanulmányozta, tanulmánya eredményét azonban sem
+itélet, sem tanács alakjában nem közölte vele.
+
+Kun Attila nemsokára az országgyűlés tagja lett.
+
+Bóditz lovag, a ki különös előszeretettel viseltetett a fiatal
+publicista iránt (saját ifjított kiadását látta benne), egyszer a
+klubban minden bevezetés nélkül kérdezte:
+
+– Van fölösleges hatezer forintja, barátom?
+
+– Miért kérdi, méltóságos uram?
+
+– Van egy olcsó kerületünk.
+
+– Pénzért vegyek mandátumot?
+
+Az öreg csodálkozva tekintett rá, aztán szárazon mondta: – Olcsóbb, ha
+szép igéretekkel fizetheti meg, – de az ilyen kerületek már nagyon
+ritkák.
+
+Attila ez emlékezetes párbeszéd után nemsokára Boros-Kevén lépett föl,
+pártonkívüli programmal. A kormányon levő párt s egyik ellenzéki párt
+ellenjelölteket állítottak; midőn Kun és a kormánypárt közt döntő
+szavazásra került a sor, az örökké ellenzéki keveiek a törökkutiakkal
+szövetkezve, kivívták neki a mandátumot a Lovrich- és Szentmáray
+birtokokhoz tartozó falvak ellen.
+
+Soknemű elfoglaltsága ellenére, a melylyel parlamenti működése és
+lapjának szerkesztése járt, Attila talált rá időt, hogy fentartsa az
+összeköttetést bátyjával. Tudta, hogy Agenornak szüksége van
+társaságára, de neki is jól esett koronként a nagyvárosi élet zajos
+hullámverése elől a palota előkelő csendjébe menekülni. Itt rendszerint
+számot adott bátyjának küzdelmeiről, kifejtette terveit, mérlegelte a
+győzelem valószinűségét, élvezte sikereit. Agenor volt az ő közönsége, a
+mely nem tapsolt ugyan, de nem is pisszegett, hanem feszült figyelemmel
+hallgatta.
+
+A gróf két év alatt nagyobb hatalmat nyert Attila fölött, mint ez maga
+is sejtette, hatalmát azonban sohasem használta arra, hagy öcscse
+elhatározásait befolyásolja. Attila lassanként hozzászokott, hogy
+bátyjában második énjét lássa, a kit habozás nélkül avatott be
+legtitkosabb gondolataiba is. A gróf ismerte öcscsének viszonyát Etelhez
+és tudomással birt a kastélyban történtekről, Jolán, a kit Attila több
+ízben említett, kűlönösen érdekelte, ezt bizonyították gyakori kérdései.
+
+– Gondolod, hogy Jolán még szeret?
+
+Attila a fejét rázta.
+
+– Ártatlan szerelmeskedés volt az egész. Tulajdonképpen ostobaság volt
+tőlem, hogy fölizgattam a gyermek képzeletét, nem is megyek egyhamar
+Boros-Kevére…
+
+– És mi lesz a vége? – kérdezte Agenor más alkalommal, midőn Attila
+kitörő gyűlölettel emlékezett meg Iván báróról.
+
+– Elpusztulok vagy győzni fogok. Ha győztem és elértem oda, a hová
+vágyódom, akkor kiragadom Etelt atyja kezei közül s megmondom Ivánnak:
+szavadon foglak, – add pénzedet a nagyréti pópáknak…
+
+
+
+
+XX.
+
+A józsefvárosi Lovrich-palota előtt zárt hintó állt meg.
+
+Az inas leszökött a bakról s kinyitotta a czímeres ajtót, – a hintó
+mélyéből először két hófehér terrier szökött elő, aztán egy nevetségesen
+kicsi kéz, majd egy hasonló arányu láb mutatkozott, végre maga Dzsina
+grófnő termett az aszfalton. A grófnő halkan füttyentett kutyáinak,
+aztán fölfutott velük a lépcső szőnyegén.
+
+A fogadóteremben egy éltes nővel találta magát szemben, a ki kínos
+meglepetéssel tekintett a berohanóra. Rövid haja, a melyről hamarjában
+nem lehetett tudni, hogy szürke-e vagy hamvasszőke, kaczér fürtökben
+kunkorodott öreg fejére, puritán szabásu öltönye koczkás volt, mint egy
+sakkdeszka, szürke halszeme és durva szája oly hatással voltak Dzsinára,
+hogy ösztönszerűleg azt mondta: «Good evening, Missis, may I speak with
+the lady!»
+
+A grófnő csak nemrégiben szabadult ki a tanulószobából és nagy
+fogékonysága volt egy telivérű missis tekintélye iránt, ezért örömmel
+látta megjelenni a mellékszoba ajtajában Etel bárónő magas alakját.
+Dzsina szenvedélyesen vetette magát Etel karjaiba.
+
+– Etel, Etel! csakhogy megvagy ismét…
+
+A bárónő mosolyogva, de maga is kissé megindultan várta be, míg kis
+barátnője visszanyeri önuralmát, aztán magával vonta a szobájába.
+
+– Csakhogy megvagy ismét, – szólt Dzsina, karját barátnője derekára
+fonva – már azt hittem, sohasem látjuk egymást…
+
+Miután helyet foglaltak, Dzsina fogva tartotta Etel kezét.
+
+– Tegnap az Operában hallottam Korláthtól, hogy megjöttél. A mama nem
+akart ideereszteni, a míg ti nálunk nem voltatok, – tudod, kissé
+apprehendál, hogy harmadéve búcsu nélkül mentetek el Kevéről, – de én
+nem engedtem magamat visszatartani…
+
+Dzsina hirtelen elhallgatott s jelentős pillantást vetett a mellékszoba
+felé, a hol a missis hosszú léptekkel járt föl s alá.
+
+– Bátran beszélhetsz, – nem ért magyarul, – nyugtatta meg Etel.
+
+– De hát mit akar ez itt?
+
+– Társalkodónőm.
+
+– Rabtartónőhöz hasonlít. Te eddig oly szabad voltál, mint egy amerikai
+lady, – ezt nem értem most…
+
+Etel két kezébe fogta barátnője arczát.
+
+– Az ilyen gyermek sokat nem ért meg!
+
+Dzsina gyanakodva tekintett rá, a gyermek szóra azonban eszébe jutott
+valami.
+
+– Édes Etel, mondd, nőttem egy keveset?
+
+– Azt hiszem, igen, egy keveset…
+
+A bárónő hazudott, barátnője azt a benyomást tette, mintha utolsó
+találkozásuk óta kisebb lett volna. Dzsina, fájdalmas lemondással
+arczán, lépett az álló tükör elé és karcsu derekára tette két kezét.
+
+– Mindenki azt mondja, hogy hízom, – ugy-e nem igaz?
+
+Ez oly esdő hangon volt mondva, hogy embertelenség lett volna
+ellentmondani. A grófnő ismét leült Etel mellé és szokott gyorsasággal
+tért át más tárgyra.
+
+– Sokat utaztál? Irigyellek, – merre jártál?
+
+– Jártam mindenütt, – felelt Etel! – láttam Madridot, Konstantinápolyt,
+a trondheimi hegyeket, a nápolyi öblöt és még mit tudom én mit, – most
+pedig csak egyet kivánok: nyugalmat! A bárónő ezt mosolyogva, de fáradt
+hangon mondta.
+
+– Hogy van az, hogy most Budapesten teleltek? Máskor nem szoktatok ide
+jönni.
+
+– Utóbbi időben hébe-korba szívdobogásom volt, – a szivem kissé
+megtágult, ez már szokás a családunkban… Az orvosok megtiltották a
+további utazást és azt mondták a papának, vigyen olyan helyre, a hol jól
+érzem magamat és a hol szórakozást találok, – én Budapestet
+választottam.
+
+– Okosan tetted.
+
+– Mi ujság Kevemegyében?
+
+– Mikor otthagytuk Szentmárát, még minden a régiben volt. Az idei
+versenybál nem ért sokat, az urak nagyon siettek és éjfélkor már mind be
+voltak csípve. A papa még reggel a kocsin is dalolta: Ha férfilelkedet
+egy hölgyre föltevéd… Vass Pista hadnagy lett, de a piros kadétsipka
+jobban illett az arczához. Már párbaja is volt. Névnapomra ezt a két
+kutyát küldte ajándékba, az ő tiszteletére elkereszteltem az egyiket
+Vassnak, a másikat Pistának. A kastélyotok nagyon elhagyatott,
+meglátogattam a szegény Drill sírját is…
+
+Dzsina grófnő fáradhatatlanul csevegett tovább, emlékezetéből száz
+apróságot szedegetve elő, a melyeket aztán tarka egyvelegben tálalt fel
+barátnőjének.
+
+– Engem az idén be fognak mutatni az udvarnál, aztán elmegyek a fiatal
+urak báljára is. Azt hiszem, fehér ruhát fogok viselni. Szeretnék egy
+empire-öltözéket, de mikor olyan kicsi vagyok! De most jut eszembe,
+Etel, tudod, kit láttam tegnap? Az afrikait, Kun Attilát!
+
+A bárónő nem tett erre semmi megjegyzést.
+
+– Az Operában láttam és nagyon megharagudtam rá! Képzeld, egy egész
+felvonáson át a híres Livia páholyában ült. Nem is néztem rá egyetlen
+egyszer sem.
+
+– Ki az a híres Livia? – kérdezte Etel habozva.
+
+– Nem hallottad a hírét? Az Opera első tánczosnője, nagyon szép és
+nagyon kaczér, – az egész város beszél róla, és ha valahol említik, a
+fiatal gavallérok mindig összemosolyognak. Az ujságok is borzasztó
+dolgokat tudnak felőle, – nem is szabad a mama előtt elolvasnom, a mit
+róla írnak… Most egy öreg zsidó akarja nőül venni.
+
+Etel némán hallgatta mindezt.
+
+– Volt már Kun nálatok? – kérdezte később a grófnő.
+
+– Nem volt.
+
+– Hogy van az?
+
+– Nem tudom.
+
+– Nálunk se járt. Te, Etel, én azt tartom, az az ember elkövetett
+valamit. A papa azelőtt nagyon szerette, de most nem szereti. Azt
+mondja, veszedelmes ember, izgató…
+
+Dzsina grófnő még tovább fejtegette volna az atyja politikai nézeteit,
+ha a mellékszobában sarkantyúpengés nem hallatszik.
+
+Iván báró lépett be, Korláthot vezetve karján.
+
+– Nézze, Etel, kit hoztam! – mondta a báró.
+
+A leány sokkal jobban tudott magán uralkodni, semhogy volt vőlegényével
+szemben zavart mutatott volna. Korláth ellenben elvörösödött, midőn
+megérintette a feléje nyújtott kezet.
+
+– Szép, hogy nem feledkezett meg régi barátnőjéről, – szólt Etel.
+
+– Nem szabad ezt a látogatást érdeméül betudni, – vágott szavába Iván
+báró, – úgy fogtam el az utczán.
+
+Dzsina grófnő feszült érdeklődéssel figyelt a volt jegyesekre. Etel
+azonban nagyvilági könnyedséggel segítette át az őrnagyot az első
+találkozás kínos benyomásain. Csakhamar élénk, de mindennapi beszélgetés
+fejlődött.
+
+Iván báró megelégedéssel látta, minő szivesen fogadja leánya a grófot.
+Titokban nem adta fel a reményt, hogy Etelt még mint Korláth grófnőt
+fogja látni. A mi Kunt illeti, ez az ő számára nem létezett – legalább a
+világ előtt nem, – igaz, hogy gondolataiban annál többet foglalkozott
+vele. Képzeletében a Kun név állandó veszedelem volt, a mely
+becstelenséggel fenyegeti a Lovrich nevet. Attila alakja összefolyt az
+elhalt uradalmi igazgató alakjával, a ki föltámadt sírjából, hogy
+teljessé tegye a megaláztatást, a melyet a büszke Lovrichokra mért.
+
+A báró első fölhevülésében egy angol társalkodónőt adott leánya mellé. A
+rideg missis, a ki a bárótól szigorú utasításokat kapott, meg volt
+győződve, hogy Etel ártatlan arcza mögött csökönyös bűnös lappang és az
+alárendeltek szokott túlbuzgalmával a rabtartó szerepét játszotta. Még
+attól a megalázástól sem kímélte meg, hogy felbontotta a leveleit. A
+bárónő mindezt megváltoztathatta volna, de méltóságán alólinak tartotta,
+hogy atyjánál panaszt tegyen, inkább kevély alázattal tűrte az angol
+otrombaságokat. Etel sohasem ragaszkodott atyjához; ama sértések óta
+pedig, a melyeket a kevei kastélyban Attila miatt el kellett tűrnie a
+feldühödött bárótól, a megvetés egy nemét érezte ellene, csak a férfit
+látta benne, a ki egy nőt bántalmazni tud.
+
+Iván bárót ellenben leányának szokatlan alázatossága megindította, most
+ébredt csak tudatára annak, mennyire imádja «a herczegnő leányát». Etel
+egészségi állapota aggasztotta. A leány, a ki eddig a viruló erő
+megtestesülése volt és aczélidegekkel látszott bírni, most gyakran
+szívdobogásban szenvedett. – A bárónő remek szervezete le fogja győzni a
+keletkező bajt, – mondták az orvosok, – a bárónő kerüljön minden
+felindulást, vegyen mindent könnyedén, vigadjon, mulasson. Legjobb
+gyógyszer a kaczagás…
+
+Etel komoly arczczal igérte, hogy kaczagni fog, ha aztán sötét éjjel
+egyedül volt szilajul dobogó szivével, kezei hidegülni kezdtek és
+rémület vett erőt rajta: párnáiba rejtette arczát, nehogy a missis a
+mellékszobában meghallja zokogását.
+
+A sok keserüség között növekedő diadalérzettel várta szabadítóját. A
+hangok, a melyek Kun Attila nevét a nyilvánosság előtt mind gyakrabban
+hangoztatták, eljutottak hozzá is.
+
+– Reménylem, ezentúl saját jóvoltodból is el fogsz jönni? – szólt Iván
+báró, midőn Korláth elbúcsuzott.
+
+Az őrnagy habozva tekintett Etelre, – a ki kezet nyújtott neki.
+
+– Örvendeni fogok, ha legrégibb barátomat minél gyakrabban láthatom.
+
+
+
+
+XXI.
+
+A gázlángok már kigyuladtak a Nemzetőr szerkesztőségében, a munka
+javában folyt.
+
+Csapó szerkesztő, a ki a lap tulajdonképpeni lelke és éltető eleme volt,
+kavargó füstfelleg közepett könyökölt dolgozóasztala fölött. Jeles
+hirlapiró, de igénytelen külsejű ember volt, rövidlátó arcza a
+túlfeszített éjjeli munka következtében kedvtelen, életunt kifejezést
+nyert, elhanyagolt ruházata eléggé mutatta, mily bölcseleti
+gondatlansággal viseltetik Csapó úr az ő külső megjelenése iránt. A
+Nemzetőr szép olvasónői, ha hébe-korba illatos levélkéket menesztettek a
+szerkesztőségbe, képzeletükben bizonyára más külsővel ruházták fel a
+hires «Ráspolyt», a ki szellemtől és finom gúnytól csillogó napi
+csevegéseivel híressé tette lapja tárczarovatát.
+
+Csapó úr éppen «a közélet egy előkelő faktorának» tollából származott
+czikket dolgozott át. Csapó úr művészi tökélyre vitte a munka e nemét –
+néhány közbeszúrt ötlettel, egy megpendített eszme továbbfejtésével, a
+legrosszabb czikket is élvezhetővé tudta tenni. Csapó úr kegyelméből a
+közélet nem egy előkelő faktora keveredett már ügyes tollú ember hírébe.
+
+A mellékszoba ajtajából most a főszerkesztő szólította Csapót. Kun egy
+kéziratot nyujtott szerkesztője felé, a melyen az utolsó sorok még
+nedvesek voltak.
+
+– Olvassa el e czikket, – mondta, széket tolva Csapó elé.
+
+Három rövid czikk volt, mindhárom ismét a kevemegyei vízszabályozásoknál
+fölmerült visszaélésekre vonatkozott és élesen támadta a közmunkaügyi
+tárczát.
+
+– Mit szól hozzá? – kérdezte Attila.
+
+– Remekül van megírva, – felelt Csapó, – de ha követni akarja a
+tanácsomat, dobja tűzbe.
+
+– Tudtam, hogy ezt fogja mondani, – szólt Attila nevetve.
+
+– E czikkek megjelenése után a Nemzetőr nem lesz többé az, a mi volt.
+Eddig bizonyos értelemben a pártok felett állott, szavát meghallgatták
+minden táborban, – ennek köszönhette nagy befolyását. Ez most meg fog
+változni, mert e czikkekben nyilt támadás van a kormány ellen s mi
+teljes erővel evezünk az ellenzék felé…
+
+– Nem fogunk csatlakozni egy ellenzéki párthoz sem.
+
+– De nem akadályozhatjuk meg, hogy ők ne csatlakozzanak hozzánk. Ez
+egyre megy; a Nemzetőr pártlap lesz.
+
+– Látott már embert, a ki nem megy harczba, mert sajnálja fényes
+fringiáját? A lap különben mindenben követi régi irányát, nincs is
+ellenvetésem, ha főleg a miniszterelnökkel szemben nem kíméli a
+tömjénfüstöt; – támadólag csak a közmunkaügyi tárcza ellen lépünk föl –
+ezt a polémiát magam fogom vezetni.
+
+Csapó urat e nyilatkozat kissé megnyugtatta s mert a mellékszobában
+vinnyogni kezdett a telefon csengője, otthagyta főnökét.
+
+Kevés idő mulva egy katonatiszt lépett a szerkesztőségbe, Kun után
+tudakozódott. Fiatal százados volt, éles, merész vonásokkal, nyulánk
+termetéhez jól illett a törzskari egyenruha.
+
+– Bóditz vagyok, – mondta, Attila szobájába lépve.
+
+– Örvendek. A családi hasonlatosságot atyjával fölismertem.
+
+– Képviselő úr barátja atyámnak?
+
+– A méltóságos úr tisztelői sorába tartozom.
+
+– Emlékszem, hogy atyám gyakran különös rokonszenvvel emlékezett meg
+képviselő úrról, – e barátságos viszony fölbátorít egy kérésre…
+
+Attila helyet kínált látogatójának, a ki folytatta:
+
+– Kérelmem nagyon bizalmas természetű. Nyiltságom meg fogja lepni, de
+szolgáljon mentségemül, hogy bennem egy szikrája sincs atyám
+diplomácziai tehetségének és hogy kényszerhelyzetben vagyok.
+
+Attilát e bevezetés kiváncsivá tette.
+
+– Képviselő úr mindenesetre hallott ama botrányos viszonyról, a melyben
+atyám Grimaldi Liviához áll? Ismeri atyámat és a dolgot épp oly
+érthetetlennek fogja találni, mint magam. Tény azonban, hogy atyám öreg
+napjaira teljesen a tánczosnő hatalmába került. Elképzelheti, hogy e
+szerencsétlen szenvedélye sok kínos és viharos jelenetet idézett elő
+otthonunkban; a vége az lett, hogy szegény anyám, a ki már
+ezüstlakodalmát is megülte, kénytelen volt az én lakásomba költözni,
+atyám pedig megindította ellene a válókeresetet és komolyan el van
+határozva, hogy ama személyt nőül veszi…
+
+– Nem tudott százados úr semmit sem elérni atyjánál?
+
+– Semmit; meglehet, hogy magam vagyok az oka, mert túlheves voltam.
+Atyám kiutasított házából és kitagadással fenyegetett.
+
+– Azt hiszi, hogy fenyegetését teljesíteni fogja?
+
+– Isten a tanum, hogy könnyű szívvel mondanék le örökrészemről, ha a
+dolog nem érintené életboldogságomat. Én vőlegény vagyok. Jegyesem nem
+gazdag, de előkelő családból, a Hajváry-családból származik. A család
+előitéleteit az új nemessel szemben csak arám állhatatossága tudta
+legyőzni. Ha most a hirhedt Livia atyám neje lesz, a Hajváryak nem
+fognak rokonságba lépni egy névvel, a melyhez országos botrány emléke
+fűződik… Mindezt azért mondtam el képviselő úrnak, mert tudom, hogy
+befolyással bír atyámra…
+
+Attila szavába vágott.
+
+– Félek, hogy félreismeri viszonyomat atyjához. Nem állunk oly közel
+egymáshoz, mint talán gondolja, és sejtem, hogy utaink a közel jövőben
+teljesen el fognak válni.
+
+– Magam sem reménylem, hogy valaki egyszerüen kibeszélhesse atyám
+fejéből ezt a szerencsétlen rögeszmét. Emlékszem azonban, hogy a
+Nemzetőr egy időben élesen birálta meg Livia erkölcsi viseletét;
+akkoriban azt hittem, hogy e czikkek talán lehetetlenné fogják tenni a
+tánczosnőt, – újabb időben azonban azt kellett tapasztalnom, hogy a lap
+megváltoztatta nézetét és most – bocsánat! – most ön csinálja neki a
+legnagyobb reklámot…
+
+– Ujságczikkektől ne várjon eredményt. Ha kiüldöznők is az Operából,
+azzal még nem nyernénk semmit.
+
+– A mennyire atyámat ismerem: igaza lehet.
+
+A százados kissé gondolkozott, aztán megadással mondta:
+
+– Bocsásson meg, hogy ennyi időn át untatom, de lássa, nekem sajátságos
+ösztönöm sugallta, hogy ha valaki, úgy ön segíthet rajtam. Atyám egyszer
+a képviselőházból jött, ha jól tudom, a költségvetést tárgyalták…
+
+– Akkor kissé összekaptunk, – jegyezte meg Attila.
+
+– Atyám az ülés után elragadtatással beszélt önről. – Ember a talpán, –
+mondta, – úgy sarokba szorított, hogy mozdulni sem bírtam. Másnap meg
+azt mondta önről: ha van ember, a ki a kártyámba lát, úgy Kun az.
+
+Attila elmosolyodott.
+
+A százados folytatta:
+
+– Mikor most hiába törtem fejemet, miként vethetnék gáncsot Livia
+terveinek, elhatároztam, hogy feljövök önhöz, elmondok önnek mindent,
+megkérem, hogy legyen barátom és segítsen rajtam.
+
+A képviselő kezet nyujtott a századosnak, a kinek nyiltsága megnyerte
+tetszését.
+
+– Barátságomat már is megnyerte. Minő stádiumban van különben atyjának
+válópöre?
+
+– Egy hónap mulva már be is lehet fejezve.
+
+Attila gondolkozva járt fel és alá a szobájában, a százados feszült
+figyelemmel tekintett arczába.
+
+– Atyja nem fog lemondani Liviáról, – mondta a képviselő, – de Liviát
+talán rá lehetne bírni, hogy kikosarazza az atyját. Ha Livia például
+beleszeretne valakibe, komolyan beleszeretne, – akkor a kérdés meg lenne
+oldva.
+
+– Tud is az szeretni! – szólt Bóditz.
+
+– Nem ismeri a balletcsillagok természetrajzát. Önzők és szívtelenek
+azokkal szemben, akik őket szeretik, de föláldozók azok iránt, a kiket
+szeretnek. Százados úr! Volna bátorsága arra, hogy atyja versenytársa
+gyanánt lépjen föl?
+
+A százados meglepetten tekintett Attilára, aztán fejét csóválta.
+
+– Az lehetetlen, mit szólna menyasszonyom?
+
+Attila elgondolkozott, aztán elmosolyodott és órájára nézett.
+
+– Hagyjuk a dolgot egyelőre függőben, meglehet, hogy rövid idő mulva
+nemcsak jó tanácscsal, de tettel is segíthetek önön…
+
+A százados elment, Attila pedig kiszólt a szerkesztőségbe:
+
+– Ma magam megyek az Operába.
+
+
+
+
+XXII.
+
+A következő vasárnap a Nemzetőr volt a főváros legolvasottabb hírlapja.
+Daczára annak, hogy a lap (Csapó úr elővigyázata folytán) a szokottnál
+nagyobb kiadásban jelent meg, az ujságárusítók csakhamar elkapkodták az
+utolsó példányig. A nap eseménye az államtitkár ellen intézett támadás
+volt.
+
+A Nemzetőr főszerkesztője este kissé izgatott hangulatban hagyta el a
+szerkesztőséget és az Andrássy-út felé irányította lépteit. A
+képzőművészetek palotájában egy külföldi művész állította ki
+festményeit; a mióta a kiállítás megnyilt, egész nap tarka tömeg
+hullámzott a termekben, este pedig hosszú kocsisor várakozott a villamos
+fényben úszó főbejárat előtt.
+
+Attila meglehetősen későn vett magának időt a kiállítás megtekintésére.
+A záróóra közel volt, a termekben csak néhány rajongó műbarát késett
+még, vissza-visszatérve egy-egy képhez. Attila a folyosón át a nagy
+terembe lépett, hogy megszemlélje a kiállítás fénypontját, egy óriás
+csoportképet. A teremben már csak két személyt talált: egy fiatal
+hirlapírót, a ki könyvében jegyezgetett s egy koczkás ruhájú éltesebb
+hölgyet, a ki a kereveten ült s tárgymutatója fölött csöndesen
+elszunyadt.
+
+Midőn Attila a kisebb mellékterembe lépett, az ajtóban meglepetve állott
+meg. A szobában magas női alak állott egy kép szemléletébe merülve,
+klasszikus metszésű vonásai a villamos fényben márványfehérek voltak. A
+fiatalember szíve viharosan dobogott…
+
+– Etel!
+
+A bárónő lassan az ajtó felé fordította fejét, aztán kezét keblére
+szorította, ujját pedig ajkához emelte, hallgatást parancsolva. Attila
+mozdulatlanul maradt, mintha igézet alatt állana s tétovázó szemmel
+tekintett a leányra.
+
+Most feléje lépett, a bárónő gyorsan az ablakmélyedésbe hátrált, ujját
+még egyre ajkán tartva.
+
+– Legyen nyugodt, kérem, őröm a mellékszobában van. Tegyen úgy, mintha
+egy képet szemlélne s beszéljen halkan…
+
+Ezt suttogó hangon mondta.
+
+Attila néhány lépésnyire állott Eteltől, a ki félig hátat fordítva neki,
+egy magasan függő kép szemléletébe látszott elmerülni.
+
+– Etel! Oly régóta nem láttalak…
+
+– Halkabban!
+
+– Itt maradsz most a fővárosban?!
+
+A bárónő igent intett.
+
+– Gyakran foglak láthatni?
+
+A bárónő fejét rázta.
+
+– Csak ha véletlenül találkozunk. Őrizet alatt állok. Ne tegyen
+kisérletet, hogy közelembe jusson, ezzel csak rosszabbítaná a
+helyzetemet. Sokat szenvedtem önért.
+
+– Légy erős! – mondta Attila. – Nemsokára meg fog változni minden.
+Sorsomnak most kell eldőlnie, ha győztes maradok, kiszabadítlak…
+
+– Imádkozni fogok, hogy győzzön; de ha nem győz?
+
+– Akkor vége, mindennek vége!
+
+Etel a fejét ringatta.
+
+– Akkor is megosztom sorsát, – mondta egyszerűen.
+
+E szavaknál hátraszegett fővel, nyugodtan tekintett a magasba, a halkan
+zümmögő üveggömb bűvös fénynyel árasztotta el.
+
+Fiatal házaspár lépett most a terembe. Egy pillanatig habozva néztek a
+bárónőre, vajjon az is a kiállított tárgyakhoz tartozik-e, aztán sorra
+vették a festményeket. A férj suttogó hangon magyarázta azt, a mit
+könyvéből olvasott, a csinos nő hivő áhitattal biczczentett fejével.
+Midőn végre távoztak, Etel újra megszólalt, most már Attilára szegezte
+szemeit.
+
+– Még egyet! Tudja, hogy nem vagyok féltékeny, de gyűlölöm a hazugságot,
+még a gondolatban elkövetett hazugságot is…
+
+– Kétkedel bennem?
+
+– Egyszer azt mondta, szeret. Elvárom, hogy a mely perczben érzi, hogy
+nem szeret többé, ezt nyiltan és becsületesen tudtomra fogja adni…
+
+E pillanatban gyors, botorkáló léptek közeledtek. Etel összerezzent és
+ajkába harapott. A missis lépett a szobába; miután álmos, gyanakvó
+pillantást vetett Attilára, nehány torokhangot hallatott és védenczével
+távozott. Nemsokára harangütés jelezte a záróórát.
+
+Attilának nem volt alváshoz kedve, fölkereste a bátyját. A grófot festői
+műhelyében találta. Tehetsége fölülemelkedett a műkedvelők szokott
+színvonalán, futólagosan odavetett tanulmányai meglepő tehetségről
+tanuskodtak, mivel azonban nem merített a természet örök forrásából és
+modellek után sem dolgozott, alkotásai a valószinütlenség és a
+bevégzetlenség bélyegét hordták magukon. A mit első hevében jól
+alkotott, azt kidolgozás közben ismét elrontotta. Rendesen egyes
+részleteket kezdett az összbenyomás rovására kidomborítani, ha aztán
+belátta, hogy nem képes többé az eredeti eszme magaslatára emelkedni,
+kedvét veszítette és megsemmisítette a bevégzetlen munkát.
+
+Műterme – egy üvegkupolás szoba – teljesen nélkülözte a divatos
+művészműhelyek szeszélyes díszítését. Összes művészi berendezését néhány
+festőállvány és fabáb s a fal mellett elhelyezett nagyszámú gipszöntvény
+képezte, modellek hiányában az utóbbiakról készítette
+tanulmányvázlatait. Ezek közt volt a mediczii, a knidoszi, az
+akropoliszi, úgyszintén a Kallipygos és Astragaligusa melléknevekkel
+felruházott Vénusz. Márványszobor csak egy volt köztük: a milói Vénuszé.
+A háttérben harmónium állott, a melyen a ház ura néha játszani szokott.
+
+[Illustration: A grófot festői műhelyében találta.]
+
+Midőn a képviselőt most belépni látta, szó nélkül leemelt az állványról
+egy megkezdett képet s festett oldalával a falnak támasztotta. Attila
+megszokta már bátyjának ilyféle különczködéseit s a kerevetre vetette
+magát.
+
+– Tudod, – kérdezte, – kivel találkoztam ma?
+
+Agenor kérdőleg tekintett rá.
+
+– Etellel!
+
+A gróf hirtelen megfordult sarkán s az ablakmélyedésbe lépett. Egy ideig
+ujjaival az üvegen dobolt, aztán nyugodtan kérdezte:
+
+– Itt vannak Lovrichék?
+
+– Itt vannak és éppen jókor jöttek, hogy tanui legyenek a döntő
+ütközetnek. Ma dördült el a Nemzetőrben az első robbantó lövés, holnap a
+kormánynyal már nyilt harczban állok, – meglehet, hogy a válságtól már
+csak hetek választanak el.
+
+Agenor a harmóniumhoz ült s szárazon mondta:
+
+– Ha azok a szegény ördögök, a kik leleplezéseid folytán kenyerüket
+veszítették, legalább tudnák, hogy nekik a szép Lovrich Etelért kell
+éhezniök!
+
+– Mit akarsz? Thersites is a szép Helenáért szenvedett. C’est la guerre!
+
+– Thersites kenyérért harczolt, valamint Hektor hazájáért, Achilles
+pedig a halhatatlanságért, – de egyik sem az asszonyért. Barátom, te sem
+küzdesz asszonyért!
+
+Agenor végigfuttatta ujjait a billentyűkön s mielőtt Attila még
+válaszolhatott volna, megkérdezte:
+
+– Bizton tudod, hogy Etel szeret?
+
+– Sajátságos kérdés! Ha nem szeretne, miért kötné sorsát az enyémhez? Az
+egész leány különben élő talány előttem s éppen ez az, a mi
+ellentállhatatlanul vonz feléje.
+
+Agenor játszani kezdett hangszerén, a hosszan nyujtott, telt
+hanghullámok szétáradtak a kupola alatt. Attila elmerengve hallgatta a
+sajátszerű zenét s a milói Vénusz szobrára tekintett, a mely fenséges
+márványszépségében állott előtte.
+
+– Az istennő arcza csodálatosan emlékeztet Etelre, – mondta egyszerre.
+
+– Csak most veszed észre ezt a hasonlatosságot? – kérdezte Agenor,
+megszakítva játékát.
+
+– A műcsarnokban tünt föl először. A villamos fény és az éles árnyék
+meglepővé tették a hasonlatosságot.
+
+– Hiszel a szerelemben? – kérdezte Agenor váratlanul.
+
+– Hogy hiszek-e? – Az emberek évezredek óta mást se tesznek, mint
+szeretnek.
+
+– Oh igen, az emberek! Az emberek évezredeken át hittek kísértetekben,
+szellemekben és boszorkányokban is. Hány boszorkányt égettek meg? Látod,
+azért még sincsenek boszorkányok.
+
+Attila észrevette, hogy Agenor ma a szokottnál is komorabb hangulatban
+van, azért nem is mondott neki ellent. Bátyja időközben zsebretett
+kézzel lépett a milói szobor elé és sajátságos mosolylyal tekintett
+végig a márvány-istennőn.
+
+– És tudod mi az asszonyi szépség? A zsiradék helyes elosztása a bőr
+alatt…
+
+A gróf fel-alá kezdett járni és szokása szerint szárnyra bocsátotta
+szeszélyes röptű szellemét:
+
+– A teremtés minden teremtményét fegyverrel ruházta fel, hogy
+megállhasson a létért való küzdelemben. Az oroszlánnak körmöket adott, a
+verticellának pedig tapadó csápot, a melylyel hozzá tapad a kagylóhoz
+vagy békához, hogy egész életén át hurczoltassa és tápláltassa magát. A
+mi a verticellának a csáp, az az asszonynak a szépség. Schopenhauer
+mondta, hogy a természet a női szépséggel rövid ideig tartó csattanó
+hatást akart elérni; – a férfi a szépség részegítő hatása alatt szem
+elől téveszti józan önérdekét és – a verticella hozzá tapad, hogy
+gondtalanul eviczkéljen az élet tengerében. Ez a szerelem s a házasság
+genézise, értve mindkettőt eredeti, tehát tökéletes alakjában… A mit a
+költők és rajongók még hozzáadtak, az mind sallang, hogy szalonképessé
+tegyék vele a meztelen ösztönt.
+
+Attila kaczagott, de bosszankodott is.
+
+– E szerint a szerelem s a nőiesség egész kultusza az – izmok s a
+zsiradékok felosztásán alapszik? Ha ez áll, akkor a lángész az agy
+foszfortartalma, az erény a kellő csábítás hiánya, az egész világ pedig…
+
+– Az egész világ pedig nem templom rajongók számára, hanem műhely, –
+egészítette ki szárazon Agenor.
+
+Attilának nem volt bátorsága kommentárt adni a «műhely» fogalmához, a
+mely oly kevéssé egyezett meg bátyja életmódjával.
+
+
+
+
+XXIII.
+
+Attila Korláthtal az Operában volt, a hová egy idő óta gyakran eljárt.
+
+A szemben levő páholyban Bóditz ült, az első helyet egy kiélt arczú öreg
+foglalta el, a ki élénken látcsövezte a közönséget.
+
+– Ki az Bóditz mellett? – kérdezte Attila.
+
+– Ojtózy, – volt a felelet. – Ojtózy gróf e napokban jött csak meg egyik
+külföldi udvarból, a hol magasabb diplomácziai állásban tartózkodott.
+
+A kegyelmes úr most a színpadra irányította látcsövét, aztán
+szomszédjához fordult.
+
+– Csinos! mi a neve?
+
+– Livia, Grimaldi Livia, – felelt Bóditz.
+
+– Kinek a gyémántjait viseli? – kérdezte a kegyelmes, a ki még sokkal
+rövidebb idő óta volt itthon, semhogy ismerhette volna a Bóditzról
+keringő pletykákat.
+
+– Nem tudom, kegyelmes uram, én nem törődöm ilyenekkel…
+
+A gróf még egyre a színpadra figyelt.
+
+– Jól tánczol. Van valami a mozdulataiban, a mi Elszler Fánnira
+emlékeztet, csak valamivel lágyabb. Ah, most már tudom, ki fizeti az
+ékszerész-számláit.
+
+– Kit gondolsz, kegyelmes uram? – kérdezte Bóditz kelletlenül.
+
+– Ott szemben a páholyban – egyik a kettő közül. – Az egyik talán
+Korláth – de a fekete.
+
+– Kun Attila.
+
+– Kun? Úgylátszik, a néptribunnak főúri kedvtelései vannak. – Livia neki
+tánczolja egész szólóját.
+
+És valóban, a szép tánczosnő – nem törődve a közönséggel – szemét
+folyton Attila páholyára szegezte. A mint gömbölyű karjait feje felett
+összefonva, könnyen és karcsún perdült a lámpák elé, az ember azt
+hihette volna, hogy illatos almafavirág, a melynek csak gyönge légáramra
+van szüksége, hogy lihegve és csillogva szálljon ama földszinti páholy
+homályába…
+
+Attila tapsolt, Livia a karnak engedte át a tért s pihegve, csípőre tett
+kezekkel sétált föl-alá a háttérben. A tánczbetétnek vége lett, a dalmű
+tovább folyt, midőn Livia bizalmasainak egyike megjelent Attila
+páholyában.
+
+– A művésznő egy perczre öltözőjébe kéreti a képviselő urat; azt hiszem,
+lapjának dícséretét akarja megköszönni.
+
+Attila kissé gondolkozott, azután kijelentette, hogy nem megy, nem
+hagyhatja egyedül barátját.
+
+– De Livia azt mondta, hozzam fel minden áron.
+
+– Mondja neki, hogy nem sikerült semmi áron.
+
+– Nem fogja elhinni, majd azzal gyanusít, hogy féltékenységből át sem
+adtam üzenetét. Adjon legalább valami bizonyítékot kezembe.
+
+Attila kivette gomblyukából az ibolyacsokrot s odaadta.
+
+Ojtózy gróf időközben érdeklődéssel szemlélte a Nemzetőr szerkesztőjét,
+végre letette látcsövét s Bóditzhoz fordult.
+
+– Ez az ember sok főfájást okoz nektek? – kérdezte.
+
+– Attól félek, hogy a java még hátra van. Olvastad ma a lapját?
+
+– Olvastam. Azt hiszem, a titkár nemsokára megrongált egészségét valami
+külföldi fürdőben fogja helyreállítani. Botrányhajhászatból teszi ezt
+Kun, vagy akar valamit?
+
+– Akar valamit. Mióta tanulmányozni kezdtem, meggyőződtem, hogy jól
+megfontolt terv szerint halad egy kitűzött czél felé.
+
+Bóditz önmegelégedéssel kezdte magyarázni azt, a mit Kun tervének
+nevezett. Bóditz a parlamenti aréna forró porondján vénült meg és
+bizonyos gyöngédséggel figyelte meg a fiatal nemzedék ama tagjait, a
+kik, véleménye szerint, ügyesen forgatták az alkotmányos küzdelem
+fegyvereit. Ez nem akadályozta a vén gladiátort abban, hogy alkalomadtán
+egy fiatal bajnoknak nyakát szegje.
+
+– Első czikkeiben, a melyeket a kevei szabályozás ügyében írt – szólt
+Bóditz, – a védművek szakszerű kritikáját hozta, több baklövést mutatva
+ki. Ez feltünést keltett és néhány alantas közegnek állásába került. Egy
+későbbi czikk sikkasztással vádolta a társulat vezetőit. Az elcsapott
+mérnökök mint tanuk jelentkeztek; bebizonyult, hogy a kevei töltés
+czölöpjei egy méterrel rövidebbek az előirányzatnál, egyik igazgató
+lemondott az állásáról, egyik vállalkozó pedig hüvösre került. A per be
+volt fejezve, mindenki elintézettnek gondolta a dolgot, Kun ekkor azt
+állította, hogy a társulatot ellenőrző kormánybiztos megvesztegettette
+magát. A biztos nem várta be a vizsgálatot, hanem előrehaladott kora
+miatt nyugalomba vonult. Mi akkor kezdtük sejteni, hogy egy óvatos, de
+vakmerő ellennel állunk szemben s mert erélyének és kiváló
+szakértelmének nem egy bizonyítékát adta már, azon voltunk, hogy
+megnyerjük magunknak.
+
+– Tettetek kisérletet?
+
+– Tettünk.
+
+Bóditz hangja suttogássá vált, midőn folytatta:
+
+– Magam jártam nála, értésére adtam, hogy a kormánybiztos állása
+üresedésben van…
+
+– Mit felelt?
+
+– Azt mondta: az istenek nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak.
+
+– Ej, hisz ez nagyzási hóbortban szenved!
+
+Bóditz vállat vont.
+
+– Nagyon bízik magában.
+
+– Azt hiszed, hogy veszedelmes lehet?
+
+– Már is a fejünkre nőtt. A csőcselék rajong érte, a titkár bukása csak
+növelni fogja erejét és önbizalmát.
+
+– Akkor a miniszterre kerülne a sor? Azt hiszed, hogy Kun egyedül fogja
+ostromolni a kormányt?
+
+– Egyedül? Ő kívül áll ugyan a pártokon, de a kormány elleni küzdelemben
+számíthat valamennyi ellenzéki párt támogatására.
+
+A kegyelmes úr ismét Kunra irányította látcsövét, közben halkan mondta:
+
+– Arisztokratikus orr, tüzes szem, érzékies száj – barátom! Ily anyagból
+nem gyúrnak Cézárokat, legfölebb Alkibiadeseket. Sokkal fiatalabb és
+vérmesebb, semhogy sokáig fenn tudja magát tartani a közvélemény
+kegyében. A nép azt kívánja bálványaitól, hogy legyenek mentek emberi
+gyöngéktől, járjanak otthon is fekete kabátban és csináljanak
+borotválkozás közben is ünnepélyes arczot. Meglásd, Kun ezt nem győzi
+sokáig. Egyszer majd alkibiadesi mámorában széttör néhányat az útszéli
+istenek közül, akkor halált fognak rá kiáltani azok, a kik ma vállaikra
+emelik. Talán a legjobb, a mit Kunnal szemben tehettek: várjatok!
+
+– Az a kérdés, lesz-e időnk erre. Nem hiszem, hogy Kun rendszeres ostrom
+alá vegye pozicziónkat; ez ostrom alatt kénytelen volna kimutatni saját
+gyöngéit is. Váratlan, vakmerő támadással fog ránk törni; ily támadás az
+ő hatalma és népszerűsége mellett veszélyes lehetne. Tudod, hogy nincs
+egységes kormánypártunk, a párttöredékek, a melyeket a miniszter oly
+ügyesen tud egymás ellen kijátszani, csak lazán függnek össze… Ha nem
+értek rá várni, akkor tegyétek ártalmatlanná. Egy fiatalembernek, a ki a
+tribunt adja, de sem erkölcseiben, sem elveiben nem puritán, mindig
+elevenére lehet találni. Egy ostobaság, egy párbaj, egy botrányos
+szerelmi kaland, – ilyesmi lerántja válláról a tribun-tógát. A mennyire
+emlékszem, te értesz ily apró komédiák rendezéséhez! Talán éppen ez a
+tánczosnő lehetne fegyver a kezedben.
+
+Bóditz nem felelt, nem tetszett neki, hogy a kegyelmes úr oly
+állhatatosan összeköttetésbe hozza Liviát az afrikaival…
+
+Attila időközben elbucsúzott Korláthtól s még az előadás vége előtt
+hagyta el a szinházat. Az utczasarkon bérkocsi állt, a bakon leánycseléd
+ült nagy ruhás-kosárral, a kocsi előtt karcsú női alak várakozott.
+Attila fölismerte Liviát.
+
+– Az éj oly szép, hogy szeretnék gyalog menni, ha nem volnék egyedül, –
+szólt a tánczosnő a szobaleányhoz, a kivel láthatólag bizalmas lábon
+állt.
+
+– Ha elfogadja kíséretemet, nem lesz egyedül, – szólt Attila.
+
+A tánczosnő hátra fordult.
+
+– Ej, lám, Kun! A jó alkalmat nem szalasztom el. Hajts!
+
+Az utóbbi meghagyás a kocsisnak szólt.
+
+Livia könnyű léptekkel haladt Attila mellett.
+
+– Nem lett volna szabad kiséretét elfogadnom, büntetésül, hogy nem jött
+föl a színpadra.
+
+– Nekem pedig nem lett volna szabad kíséretemet fölajánlanom.
+
+– Udvariatlan! És miért nem?
+
+– Hazudjak?
+
+– Nem, mondjon igazat; jutalmul megbocsátok.
+
+– Megigéri? Tehát hallja: óvakodom a tűztől, nem akarom megperzselni a
+szárnyamat.
+
+Livia kaczagott.
+
+– Ezt olyan hangon mondja, hogy nem tudom, bóknak vegyem-e vagy
+gorombaságnak?
+
+– Egyiknek sem, vegye igazságnak.
+
+Livia kissé elgondolkozott, majd büszkén mondta:
+
+– Pedig elhiheti, ha tehetségemben állana, akkor sem éreznék kedvet önt
+– hogy is mondta? – megperzselni.
+
+– Abban nem kétkedem.
+
+– Én azt hiszem, barátom, maga kissé képzelődő; kissé nagyon is
+képzelődő. A csokrot, a melyet küldött, természetesen eldobtam.
+
+A tánczosnő fehér fogait mutatta és merészen hazudott; az ibolyacsokor a
+mellére volt tűzve.
+
+– Csak azért hívattam a színpadra, – folytatta, hogy megköszönjem a
+Nemzetőr birálatát.
+
+Attilának csak most tünt föl, minő bizalmas lábon áll már Liviával.
+
+– Meg van most elégedve velem? – kérdezte.
+
+– Köszönöm, többet tett értem, mint a mennyit megérdemeltem. Most már
+jól találom itt magamat, a közönség is kezd szeretni. Kezdetben sokat
+boszantottak, képzelje, egyik élczlap versben azt állította, hogy két
+kedvesem van egyszerre. Nem infámis hazugság?
+
+– Én mindig csak a felét hiszem annak, a mit a világ mond.
+
+Livia megállt s végignézett rajta.
+
+– Mit jelentsen ez?
+
+– Vegye úgy, a mint mondtam. Vagy említsek nevet?
+
+– Tegye, kérem!
+
+– Bóditz lovag.
+
+Livia nevetett.
+
+– Ennyi az egész? Bóditz! El fogja hinni, ha becsületszavamra mondok
+valamit? Hallja, Bóditz még a kisujjam hegyét sem csókolta meg, nem,
+egyszer sem…
+
+Aztán fölemelte fejét:
+
+– A kit nem szeretek, annak nem leszek kedvese, legfölebb felesége.
+
+– Ha ismeretségünk nem volna oly újkeletű, kérdeznék öntől valamit.
+
+– Kérdezzen, mintha gyermekkori játszótársak volnánk.
+
+– Mi birta arra, hogy az öreget – elbolondítsa?
+
+– Nem udvarias, de legalább őszinte. Elhiheti, nem törődöm Bóditz
+pénzével. Ezt könnyebben kaphatnám meg, ha nem lennék a neje. De nekem a
+neve kell! A fővárosiak eleget boszantottak ostoba pletykáikkal, most én
+fogom őket visszabosszantani azzal, hogy lovag Bóditzné és méltóságos
+asszony leszek.
+
+– S e szeszélyért fel akarja dúlni egy család boldogságát? Bóditz neje
+öreg anyóka, fiatal korában együtt küzdött és koplalt férjével; most,
+midőn öreg napjait kényelmes jólétben tölthetné, elkergeti házából? Van
+lelkiismerete?
+
+– Nincs! Az olyan nőnek, mint én vagyok, lelkiismeretre nincs szüksége.
+De miért mondja nekem mindezt?
+
+– Még nincs vége! Bóditznak van egy fia, nyiltszivű, becsületes katona,
+atyja kitagadta – ennek ön az oka. A fiu vőlegény és imádja
+menyasszonyát; az eljegyzés felbomlott, – ennek is ön az oka!
+
+– Mért mondja nekem ezt? – kérdezte Livia egymásra harapott fogakkal.
+
+– Szíve meg fogja adni a választ.
+
+– Már megint a szívem! Hát van nekem szívem?
+
+– Bizton tudom, hogy most érzi dobbanását.
+
+Livia félvállról nézett kisérőjére, aztán halkan mondta:
+
+– Minderről nem tudtam semmit. Az öreg azt mondta, hogy felesége akar
+válni, az ügyvéd is azt mondta, barátaim mind azt mondták.
+
+– Akkor versenyt hazudtak, – igen, hazudtak! Őrízkedjék különben
+úgynevezett barátaitól. Ezeket az alázatos, igénytelen embereket csak a
+hiuság viszi az ön közelébe, ezek jobban rontják hírét, mint a
+legkérlelhetetlenebb ellenségei.
+
+– Itthon vagyok, – mondta Livia egy bérház kapuja előtt.
+
+Attila megnyomta a csengetyű gombját s a tánczosnőhöz fordult, a ki
+némán támaszkodott a kapunak s nagy szemekkel tekintett rá.
+
+– Haragszik?
+
+Livia lassan rázta fejét.
+
+– Nem haragszom, – úgy látom, magának több van megengedve, mint
+másoknak.
+
+Attila fogva tartotta a kezét, a melyet Livia feléje nyújtott.
+
+– Ha bizton tudnám, hogy nekem több van megengedve, szeretnék e jogommal
+visszaélni.
+
+– Mit akar?
+
+– Fogadja el látogatásomat.
+
+– Most?
+
+– Most.
+
+– Ezt megérdemeltem, – szólt Livia, miközben iparkodott ujjait
+kiszabadítani. Midőn ez nem sikerült, gúnyosan mondta:
+
+– És ha most fölviszem, ugy-e bár, akkor kész nekem megbocsájtani, hogy
+tönkre akarom tenni egy család boldogságát?
+
+– Nem, Livia, maga félreért. Ha most fölvisz lakására, kérni fogom, hogy
+holnap dobja ki onnan Bóditzot.
+
+Livia nagy szemeket meresztett rá, aztán elfojtott hangon kérdezte:
+
+– Tehát azt kívánja, hogy válasszak Bóditz és maga közt?
+
+– Ha azt kívánnám?
+
+– Ne így! Kívánja vagy nem kívánja?
+
+– Tehát: kívánom!
+
+– Ej! S mit nyújt maga nekem?
+
+– Nem veszem nőül, de nem is sértem meg gyémántokkal.
+
+A házmester kulcsa megfordult a zárban.
+
+Attila még mindig fogva tartotta a kis kezet.
+
+– Ő – vagy én? – kérdezte most hévvel s e hév nem volt egészen
+mondvacsinált.
+
+– Nem, – önnel szemben tisztességes maradok.
+
+Livia kiragadta kezét s befutott a kapun.
+
+
+
+
+XXIV.
+
+A mit Ojtózy gróf Bóditznak az Operában megjósolt, az nemsokára
+szóról-szóra bekövetkezett, A Nemzetőrben megtámadott titkár «megrongált
+egészségének helyreállítása czéljából» hosszabb szabadságot vett s a
+czitromok honába utazott. A hivatalos frázis nem tartotta magát sokáig,
+a mérvadó körök csakhamar kénytelenek voltak leplezetlenül bevallani a
+titkár bukását. Ojtózy a titkár legjobb barátai közé tartozott, de azért
+büszke volt a diadalra, a melyet politikai előérzetének csalhatatlansága
+aratott.
+
+Kun hatalma és a mérvadó körök zavara félelmetes mérvben kezdett nőni. A
+kisebb hirlapok, a melyek a Nemzetőr uszályába kapaszkodtak, siketítő
+diadalrivalgásba törtek ki, a félhivatalosak pedig jó arczczal
+beleharaptak a savanyú almába, megelégedéssel konstatálva, hogy a
+kormánynak van hatalma és jóakarata minden vétkest – álljon az bármily
+magasan – megbüntetni.
+
+A Nemzetőr tartózkodó állást foglalt el, néhány czélzása sejttette, hogy
+a purifikáczió művét még nem tekinti befejezettnek.
+
+Mit akar ez még? kérdezték egymástól a kormány bizalmasai.
+
+A tigris csakhamar kimutatta karmait. Parlamenti körökben hire járt,
+hogy Kun interpellálni szándékozik a közmunkaügyi minisztert a
+szabályozási ügyben.
+
+Attila maga gondoskodott róla, hogy a hír jóeleve elterjedést nyerjen, –
+talán, mert szüksége volt a közönség feszült figyelmére, a telt
+karzatokra és a képviselőház előtt tolongó tömegre, mint statiszta
+eszközökre.
+
+A sajtó napok óta foglalkozott a történendőkkel s mikor elérkezett a
+várt nap, a közönség kiváncsiságának húrja pattanásig meg volt feszítve.
+A szabályozási visszaélések alárendelt kérdése teljesen háttérbe
+szorult, mindenki érezte, hogy nagyobb dolgokról, talán a kormányon levő
+párt tűzpróbájáról van szó.
+
+A parlament előtt már korán reggel tarka néptömeg tolongott. Azzal
+töltötték idejüket, hogy az érkező képviselőkkel lármás módon tudatták
+rokonszenvüket vagy ellenszenvüket. Zalkovszky – deli alakja miatt –
+először életében kapott harsány éljent, a min ő csodálkozott leginkább.
+A meginterpellálandó miniszter ellen tulajdonképpen tüntetés volt
+tervezve, midőn azonban a méltóságteljes aggastyán, a ki egy történelmi
+név viselője volt, kiszállt kocsijából, a tömeg némán csinált neki
+helyet.
+
+A folyosókon nyomott csend uralkodott, a képviselők sűrű csoportokba
+verődve, beszélgettek.
+
+Az ülés kezdetét vette, Kun még nem mutatkozott. A száraz napirendet
+gyorsan leőrölték. Most az utczáról tompa moraj hallatszott, a mely
+zúgva közeledett és harsogva áradt a képviselőház előcsarnokáig.
+
+– Üdvöz légy, Grachus! – szólt Bóditz a buffetbe lépő Kunhoz.
+
+– Grachus sorsára akarsz juttatni? – kérdezte a megszólított.
+
+– Ma még nem – ma te dobhatod a Dunába a szenátust…
+
+A karzatok szakadásig voltak megtömve, a képviselők látcsövei főleg egy
+pont felé irányultak, a hol óriás legyező mögül Livia csinos arcza
+mosolygott alá.
+
+Sorra kerülnek az interpellácziók. A villamos csengetyűk megszólalnak, a
+padok csakhamar megtelnek. Egy öreg képviselő nagy bőbeszédűséggel
+interpellál a romániai marhabevitel tárgyában…
+
+Végre Kun nevét olvassák. Attila fölegyenesedik és szólni kezd. Első
+szavait elnyeli a zaj, végre csend áll be. Akadozva beszél, mintha el
+volna fogulva, előadása meglehetősen száraz. A hallgatóság elfojtott
+lélegzettel követi szavait. A szónok lassanként nekihevül, kilép
+tartózkodásából, öblös hangja betölti a termet. Most egy pillanatra
+elhallgat, ajkain gúnyos mosoly fut keresztül, aztán maró iróniával
+kezdi ecsetelni a kormány «elsimító gépezetének» működését… Minden
+megjegyzése egy ragyogó darázs, a mely mérges fullánkot hagy ott, a hová
+száll. A rövid szüneteket zúgó helyeslés tölti be. Most hangja halkabban
+cseng, a mint rátér a követett rendszer következményeinek ecsetelésére.
+A hallgatóság egy része teljesen a szónok uralma alá kerül. A ház –
+köznapiasan szólva – zúgó tenger, a melynek hullámai felcsapkodnak a
+karzatokig. Kun szavára elemi erővel törnek elő a meglepetés, a
+megbotránkozás, a helyeslés hangjai, kezének egyetlen intésére mély
+csend áll be. Amint most kevélyen visszavetett fővel, villogó szemmel és
+a miniszter felé kinyújtott kézzel áll és fejtegetéseit abban vonja
+össze, hogy a miniszter, a ki alatt ily dolgok történhettek, vagy
+tehetetlen, vagy czinkos – fölséges és merész volt, mint a bosszú
+nemtője… Végül fölvette az előtte fekvő lapot és meglepő nyugodt hangon
+elolvasta interpellácziójának szövegét. Aztán fölharsant a végtelen
+helyeslés, a képviselők zajongva és vitatkozva tolongtak köréje, az
+elnöki csengetyű hangja elveszett a siketítő zsongásban.
+
+[Illustration: Attila felegyenesedik és szólni kezd.]
+
+Az interpellált miniszter végzetes taktikai hibát követett el, a midőn a
+felszólalásra rögtön felelt. Hangja remegett a felindulástól, de
+előadása színtelen és erőtlen volt, a különben oly szellemes debatter
+elvesztette lába alól a talajt.
+
+Kun felszökött s egy rövid: szellemtől szikrázó rögtönzéssel halomra
+döntötte a miniszteri logika kártyavárát, zúgó helyeslés közepett
+kijelentve, hogy nem fogadhatja el a választ.
+
+A miniszter újabb szavait zavart lárma nyelte el, a ház a szavazást
+követelte. A feszült figyelem közt megejtett szavazás, csekély
+szavazatkülönbséggel, elvetette a minister válaszát. Az eredmény óriás
+izgatottságot keltett, a minisztérium határozott vereséget szenvedett.
+
+A ház elnöke csak nagynehezen tudott szóhoz jutni, hogy a bekövetkező
+ünnepek miatt az ülések hosszabb időre való elnapolását indítványozza.
+
+A künn várakozó sokaság zajos tüntetéssel fogadta a fiatal képviselőt. A
+mint beszállt Törökkuthynak rá várakozó hintójába, egy öreg ember
+tekintett utána hideg verejtéktől gyöngyöző homlokkal. A miniszter volt.
+
+Agenor szürkéi magasra emelt fővel indultak meg a sokaságban, az elegáns
+kocsis és az inas mereven ültek a bakon, Attila pedig jobbra, balra
+integetett kalapjával. Egy fiatal leány, a ki anyjával a karzatról jött,
+önfeledten rózsát dobott a hintóba. Attila fölvette a virágot és
+mosolyogva hajtotta meg fejét.
+
+– Cirkuszi bohócz, – dörmögte Zalkovszky herczeg, aztán karját nyújtotta
+a miniszternek s a kocsijához vezette, kiméletlenül taszítva félre az
+útjában állókat.
+
+– Tehetetlen vagy czinkos! – mormogta a miniszter önfeledten. – Ezt
+nekem mondja, nekem, a ki vagyonom felét áldoztam föl állásomnak. Óh,
+miért nem vagyok fiatalabb!
+
+Attila kocsiját diadalrivalgás kisérte, a kocsit, a melyben a miniszter
+és Zalkovszky ültek, füttyök és fölemelt öklök fogadták. Kun és
+Zalkovszky e pillanatban mégis egyet gondoltak: hogy a mai nap
+eseményeire fogják fölépíteni jövőjüket.
+
+– Ave Caesar, moriturus te salutat! Arczod sugárzik, mint Mózesé, – jó
+napod volt? – E szavakkal fogadta Agenor öcscsét.
+
+– Jó, minden várakozáson felül jó, – mondta Attila. – Azzal részletesen
+elmondta a történteket. Agenor feszült érdekkel hallgatta.
+
+– Benned megvannak a jó szónok kellékei, – szólt Agenor, – szeretnék
+egyszer nagyobbszabású beszédet hallani tőled.
+
+Attilának, a ki még mindig sikerének hatása alatt volt, hizelgett
+bátyjának érdeklődése; a szobában fel-alá járva, röviden összegezte
+interpellácziója tartalmát. Hangja azonban csakhamar érczesebben
+csengett, előadása szónoki lendületet vett, a mint mindinkább
+elsodortatta magát heve által. Csakhamar ismét parlamenti szónoklatának
+medrébe tért; újra mesterileg eltalálta az elbeszélés, a gúny, a nemes
+harag finom változatait.
+
+Agenor nyugodtan bólintott a fejével.
+
+– Sejtettem, hogy jó szónok vagy, de fogalmam sem volt, hogy ily művészi
+tökéletességre vitted. El tudom képzelni a hatást a parlamentben. Ily
+közvetlen hatást csak az őszinte meggyőződés érhet el. Nem csodálom,
+hogy a miniszter fejét vesztette…
+
+– A hatásos szónoklat főkelléke a tárgynak megfelelő hangulat, –
+magyarázta Attila. – A miniszter nem tudta eltalálni a kellő hangulatot,
+a disszonánczia, a mely szavai és a helyzet közt uralkodott, elrontotta
+a hatást.
+
+Agenor a fejét rázta.
+
+– Ha a miniszter hatással akart volna védekezni, a sértett önérzet, a
+megbotránkozás hangján kellett volna válaszolnia. De az önérzet s az
+őszinteség nem a tüdőben van, – honnan öntse szavaiba, ha nem érzi?
+
+– A jó debatter rendben tartja fegyvertárát. Talán meggyőzhetlek, ha a
+miniszter helyzetébe képzelem magamat…
+
+Attila fényesen oldotta meg föladatát, látszott, hogy saját szellemének
+tűzijátékában gyönyörködik.
+
+Sikerült rögtönzéssel válaszolt előbbi vádjaira, meglepő őszinteséggel
+adta a méltatlanul gyanusított szerepét, a kinek önérzete tiltja, hogy
+az ellene koholt rágalmak czáfolásába bocsátkozzék…
+
+Agenor fanyar arczczal kelt föl helyéről.
+
+– Bocsáss meg, hogy egy perczig hihettem őszinteségedben. Most már
+elhiszem, hogy az őszinteség, a lelkesedés és minden, a mit akarsz, a
+tüdőben van. A hazafiság is mindenesetre a tüdőben rejlik. A tüdő
+uralkodik a közvélemény, az ország fölött. Csak azt csodálom, hogy nem
+nevettek egymás szemébe, ha ilyen beszédeket mondtok. Ha tőlem függne, a
+mai leczke után kizárnék minden úgynevezett szónokot a parlamentből…
+
+Most is egy lehelet elég volt, hogy fölkavarja az egész keserűséget, a
+mely lelkét eltöltötte. Fanyar szelleme csodálatosan zavarta össze az
+igazságot szofizmákkal, hogy aztán egy megoldatlan kérdésnél, egy bántó,
+hamis hangnál elhallgasson.
+
+
+
+
+XXV.
+
+Több napja mult már a viharos képviselőházi ülésnek, a főváros
+közvéleménye még egyre ideges mozgásban volt.
+
+Kun Attila dolgozószobájában ült s éppen egyikét ama vezérczikkeknek
+fejezte be, a melyek hivatva voltak a nyilvánosság idegességét ébren
+tartani. Miután a kézirat alá jegyezte nevét, kilépett lakásának nagy
+üvegerkélyére, a mely alatt a körút impozáns képe terült el.
+
+A bérház kapuja előtt számozatlan bérkocsi állt meg. Attila ismerhette a
+kocsit, mert arczát hirtelen pír futotta el. Aztán az ablak hideg
+üvegének támasztotta homlokát, halántékere dobbanásán számítva az időt,
+a mely eltelhet, a míg valaki fölér a második emeletre.
+
+Bóditz lépett a lakásba.
+
+– Vártál? – kérdezte az öreg, a kit lihegésbe hozott a lépcsőmászás.
+
+Attila napok óta nem gondolt Bóditzra, de azért jónak találta azt
+mondani:
+
+– Sejtettem, hogy föl fogsz keresni, méltóságos uram.
+
+– Akkor azt is sejted, miért kereslek föl?
+
+– Nem kímélhetlek meg a fáradságtól, hogy elmondjad.
+
+– Tehát azért jöttem el, hogy szerencsét kivánjak neked a multkori
+sikerült meglepetéshez. Győzelemnek nem fogod nevezni a pillanatnyi
+zavart, a melybe táborunkat ejtetted! Mondhatom különben, hogy kitünő
+voltál. Önmagamra ismertem benned, erőm teljében, – csak a hangom nem
+volt soha olyan jó. Magaddal sodortad az egész házat; ha a
+miniszterelnök e pillanatban fölveti a bizalmi kérdést, meglehet, hogy a
+megbotránkozás forgószele lesodorja a bársonyszékről. Te is tudod
+azonban, hogy a forgószelek rövid ideig tartanak. A ház el van napolva,
+a hazaoszlott képviselők apró-cseprő gondjaik között kijózanodnak nemes
+lelkesedésükből, a pártfegyelem apparátusa működésbe lép, röviden: a
+pártdíszcziplina százegyedszer is győzni fog a lelkesedés fölött.
+Másodszor nem fogod meglephetni az óvatossá lett tábort…
+
+Attila elmosolyodott.
+
+– Magamévá tettem Frithiof jeligéjét: a ki elfogatja magát, bitófát
+érdemel. Hanem tudod, méltóságos uram, kissé emlékeztetsz az agg
+Veturiára?
+
+– Hallgass rám, – folytatta Bóditz. – Ha a kormány támadólag lépne föl
+ellened, a harcz rövid és eredményében kétségtelen lenne. A kormány
+azonban nem keresi az ilyen győzelmet, a mely sem hasznot, sem
+dicsőséget nem hozhatna zászlóira. Mit szólnál hozzá, ha a tábor vezére,
+a kit oly vakmerően megtámadtál, hozzád lépne s azt mondaná: Merészséged
+tetszik nekem, ily emberekre szükségem van – légy az enyém!
+
+Attila fölállott.
+
+– A miniszterelnök megbizásából vagy itt?
+
+– Ha nem bízott is meg egyenesen, tudhatnád, hogy tanácsomat követni
+szokta.
+
+– Ti tehát azt várjátok tőlem, hogy Coriolanként vonuljak el Róma falai
+alól, esetleg tépessem szét magamat volszkusaim által?
+
+– Ellenkezőleg, kitárjuk előtted Róma kapuit, volt szövetségeseidet
+pedig nevetheted a falakról, a melyek a te védelmed alatt megvívhatlanok
+lesznek.
+
+– És hogyan lenne ez lehetséges?
+
+– Nagyon egyszerűen. A miniszter újra felelni fog interpellácziódra.
+Megköszöni neked buzgóságodat a visszaélések kiirtása körül, igéri, hogy
+szigorú vizsgálatot fog indítani a tárgyban. Ez lojális. Te megnyugszol
+e válaszban és a lapokban terjesztett álhírek czáfolására kijelented,
+hogy meggyőződésed szerint a gyanu árnyéka sem férhet a miniszter
+jelleméhez és hazafiságához. Ez is lojális.
+
+– És aztán? – kérdezte Attila.
+
+– Aztán? Az államtitkár állása nemsokára üresedésbe jön; az országban
+nincs jelesebb szakemberünk, mint te, – ha akarod, két hónap mulva
+bevonulhatsz a közmunkaügyi miniszterium palotájába. Akarod?
+
+– Nem akarom! – mondta Attila minden habozás nélkül, aztán kedvetlenül
+dobta el czigarettáját.
+
+– Semmi esetre?
+
+– Semmi esetre!
+
+Bóditz izgatottan kelt fel székéről.
+
+– Az istenért, hát mit akarsz? – csattant ki belőle a szó.
+
+Attila vállat vont.
+
+– Ki mondja, hogy akarok valamit tőletek? Kötelességemet teljesítem, ez
+az egész. Elveimet nem adom fel…
+
+– Elveidet nem is kell feladnod, éppen azt akarjuk, hogy érvényesítsed
+azokat. Figyelj rám! Mint titkár, lelke leszel a minisztériumnak. A
+miniszter öreg ember, a ki keveset ért szakmájához és örül, ha békében
+hagyják. A Házban is te fogod képviselni a tárczát. A miniszter régóta
+nyugalomba akart már vonulni, most meg éppen el van kedvetlenítve, – a
+történtek után nem teheti egyhamar, ez bukáshoz hasonlítana. Egyideig
+még névszerint vezetni fogja a tárczát, – mondjuk egy évig, – aztán…
+
+Bóditz észrevette, hogy Attila foga alatt egy vércsepp szivárog alá
+ajkából és elfojtott hangon egészítette ki:
+
+–… aztán a nélkülözhetetlen titkár lép helyébe.
+
+Attila mosolygott, bár szokatlanul halvány volt.
+
+– Jól játszod szerepedet, méltóságos uram.
+
+– Szerepemet? – kérdezte Bóditz.
+
+– No igen, – ki kezeskedik nekem arról, hogy mindezt komolyan mondod?
+
+– Kétkedel szavamban?
+
+– Bóditz-Talleyrand szavában?
+
+– El fogod hinni, ha oly szájból hallod, a melynek szavában nincs jogod
+kétkedni.
+
+Attila kissé lehajtotta fejét.
+
+– Tehát igen, vagy nem? – kérdezte Bóditz.
+
+– A feleletet annak fogom adni, a kinek szavában nincs jogom kétkedni…
+
+Bóditz savanyú arczczal tekintett Attilára, aztán kalapja után nyúlt.
+
+– Valamennyire tehát mégis rendben volnánk? – mondta. – A dolog
+természetesen mély titok egyelőre. Ne tégy semmiféle lépést, míg újra
+föl nem kereslek.
+
+Attila a lépcsőig kisérte vendégét, a ki itt újra megszólalt.
+
+– Mázsás kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meg sem állasz, a míg
+szét nem verted az országgyűlést s a Rákoson ki nem kiáltatod magadat
+magyar császárnak. – Még valamit! Sejtem, hogy nem fogsz végleg megállni
+a helyen, a melyre nemsokára följutsz. Ha majd egyszer magasan, nagyon
+magasan állasz, ne feledd el, hogy egy Bóditz nevű öreg volt az, a ki
+Aeneas aranyágával jelent meg másodemeleti legénylakásodon…
+
+– Nem fogom soha elfeledni, hogy van egy jóakaróm, a kit Bóditznak
+hívnak.
+
+Az öreg mélyen, majdnem alázattal hajtotta meg magát. – Attila egy
+pillanatig gondolkozott, nem űz-e gúnyt belőle?
+
+Midőn visszatért szobájába, első dolga volt ezer darabra tépni az
+íróasztalon fekvő kéziratot, aztán Agenorhoz ment.
+
+Több nap mult el. Késő este volt, midőn Attila visszatért lakására. Az
+erkélyre lépett és gondolataiba mélyedve tekintett alá a csöndes
+körútra, a melynek lámpasorai hosszú tűzfonalakként futottak össze a
+távolban. Ismét ama érthetetlen, fájdalmas tanulság vett erőt rajta, a
+mely megzsibbasztotta idegeit, mikor először csókolta Etel büszke
+ajkait. Elérhető közelben látta midama dolgokat, a melyek után valaha
+forró vágy epesztette, most azon vette észre magát, hogy kételkedni kezd
+becsükben. Egy neme a honvágynak lepte meg régmult napok után,
+beleálmodta magát ismét a jókedvű Pierrot szerepébe, a ki szeszélyesen
+kalandozza be Isten napsütötte világát s a hol egy zöldelő virányra
+bukkan, ott lefekszik a gyepre és fölbámul a kék égboltra…
+
+– Egy idegen úr járt itt délután, – mondta a szolga, névjegyet nyújtva
+Attilának.
+
+– Kálváry Kálmán, – olvasta Attila, a kire e név oly hatással volt,
+mintha egy rég letünt mesevilág emlékét idézné elő. A névjegy írónnal
+sűrűn tele volt írva.
+
+«Kétszer hiába kerestelek, – írta a jegyző – reménylem, holnap reggel
+szerencsésebb leszek. Egyelőre is ennyit: Jolán k. a. állapota még nem
+fordult jobbra, a láz nem akar csökkenni. Az orvosok már föladtak minden
+reményt. A beteg folyton a te nevedet emlegeti. Többet szóval.»
+
+Attila zavartan tekintett a névjegyre, nem tudta fölfogni, mit jelentsen
+ez. A mint újra és újra átolvasta, lassanként forró vérhullám emelkedett
+föl szívéből agyába, zsongással töltve el fülét.
+
+Jolán beteg, – az orvosok lemondtak róla – Kálváry úgy beszél a
+dologról, mintha föltenné, hogy ismeri az előzményeket, – a leány őt
+kívánja… Mind e gondolatok nyílsebesen járták át agyát. A váratlan hír
+lesujtotta.
+
+Ismét az a húr rezzent meg keblében, a melynek hangját sokáig erőszakkal
+elfojtotta. Szemei előtt megjelent a leány alakja, üde közvetlenségében,
+minden bájos félszegségével. S ez a szerelmes kis bolond, a ki teljesen
+az ő teremtése volt, a ki még beszédmodorát és apró neveletlenségeit is
+tőle tanulta, Jolán most szenved, a halállal vívódik…
+
+Attila úgy érezte, hogy bűnös a leány halálában.
+
+Aztán hirtelen elhatározta, hogy le fog utazni Boros-Kevére, le fog
+utazni a reggeli vonattal, a mint Kálváryval beszélt. Ez egyszerű ötlet
+megnyugvással töltötte el. Az éjszakát nyugtalanul töltötte, gyakran
+fölijedt szendergéséből s ilyenkor lázas álmaiból iparkodott kifejteni a
+valóságot.
+
+Kálváry még reggel ágyban találta a képviselőt.
+
+– Jolán? Hogy van Jolán? – kérdezte Attila mohón.
+
+A jegyző mosolygott s egy sürgönylapot nyújtott át neki.
+
+– Ezt tegnap este a fogadóban találtam.
+
+Attila elálló lélegzettel olvasta:
+
+«Jolán veszedelmen kívül. Dr. Pogány.»
+
+– Tehát van Isten az égben!
+
+– Bizony, mondta Kálváry, – nagyon meg voltunk ijedve, mikor Jolán
+kisasszony hagymázba esett.
+
+Attila röstelte bevallani, hogy Jolán betegségéről nem volt tudomása és
+kerűlő úton iparkodott valamit megtudni.
+
+– Hogyan is történhetett ez? – kérdezte.
+
+– Ez a betegsége jó tanulság lesz Jolán kisasszonynak, – mondta Kálváry.
+– A kaszinóban rontotta el magát. Mikor már hajnalban valamennyien
+hazakészültünk, ő még egyre járta a csárdást azzal a bolondos
+hadnagygyal. Az anyja úgy vitte el a czigánytól. Így kimelegedve ment az
+utczára s itt még atlaszczipőben gázolt a mély hóban, persze, hogy aztán
+meghűtötte magát.
+
+Kálváry aztán áttért a saját dolgára. Egy nagybátyja volt az igazságügyi
+minisztériumban, ezt fölkereste, hogy támogassa pályázatát a boroskevei
+törvényszéknél megürült bírói állásra; a bácsi kevés reményt adott neki,
+azt mondta, elvből nem pártfogolja rokonait.
+
+Mikor a jegyző elbúcsuzott, Attila megkérdezte, melyik vonattal utazik
+el.
+
+– A déli vonattal.
+
+– Akkor együtt megyünk.
+
+– Lejösz Kevére? Hogy fog a szegény Jolán örűlni!
+
+Attila azonban nem utazott Kevére. A délelőtt folyamán a véletlen
+összehozta a fiatal képviselővel, a ki a miniszterelnökkel rokonságban
+állott.
+
+– Eljösz ma az Operába? – kérdezte a képviselő.
+
+– Nem mehetek, elutazom.
+
+– Pedig szerettelek volna a kegyelmes úrral összehozni. Megkért, hogy
+rendezzek valami nyilvános helyen véletlen találkozást, – ma az Operában
+lesz családjával.
+
+Attila habozott. Jolán veszedelmen kivül volt, a tudat, hogy a leány
+gyermekes könnyelműségeért bűnhődött, különben is lehűtötte kissé…
+
+– Ott leszek az Operában, – az utazásra holnap is ráérek.
+
+– Ez helyes! A szép Livia bizonyára zokon is venné, ha nem néznéd meg új
+szerepében.
+
+– Livia? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel.
+
+– Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de a miről az egész város
+beszél és a miért az egész férfivilág őszintén irigyel…
+
+– S miről beszél az egész város?
+
+– Arról, hogy Livia kidobta az öreg Bóditzot s szélnek eresztette
+udvarlóit. A szegény Zalkovszky majd kicsattan a méregtől – gyémánt
+ékszert küld Liviának és Livia odaajándékozza valami elzüllött
+gyermekeket mentő egyesületnek, hozzá a hírlapokban nyugtáztatja… Csúnya
+felsülés!
+
+– Ezt most hallom először, – de miért irigyelne engem a férfivilág?
+
+– Nos barátom, mert a férfivilág nagyon jól tudja, hogy Livia mindezt a
+te kedvedért teszi.
+
+– Álmodol?
+
+– Éppen nem, Livia különben szokott naivitással maga hirdeti úton-
+útfélen…
+
+Attilának mindez nem volt inyére, ily mendemondák az ő nyilvános
+szereplésének sehogysem lehettek hasznára.
+
+
+
+
+XXVI.
+
+– Úgylátszik, Livia szándékosan azt akarja, hogy az egész közönség ránk
+figyeljen, – jegyezte meg Korláth, midőn este Attila mellett ült az
+Operában.
+
+A szép tánczosnő tüntetően, szinte kihívóan kaczérkodott a páholy felé.
+Attila kedvetlenül húzódott vissza, sejtette egyébiránt, hogy e
+demonstráczió Bóditznak szól, a ki Zalkovszky herczeggel egy szemben
+levő páholyban foglalt helyet.
+
+Később a miniszter páholyába hívták. A kegyelmes úr tüntető barátsággal
+fogadta, kövér kalmár arcza, a mely azonban oly finoman tudott
+mosolyogni, sugárzott a szívességtől, a mint megismertette nejével és
+leányával.
+
+A nézőtérről számos arcz fordult a páholy felé, a közönség úgy érezte,
+hogy nagyfontosságú jelenet folyik le szeme előtt. A páholyban élénk
+társalgás fejlődött, a szerencse napfényében, a mely oly vakító
+sugárkévékben hullott Attila fejére, szelleme pompás színgazdagságban
+mutatkozott.
+
+– Az afrikai a kegyelmesnél? – szólt Zalkovszky Bóditzhoz; – hogyan
+került az oda?
+
+– Hivatlanul bizonyára nem ment, – válaszolt az öreg rosszkedvüen.
+
+– S a miniszter mennyire előzékeny vele, – mit jelent ez?
+
+– Azt jelenti, hogy az afrikai egy lépéssel tovább ér, mint mi
+valamennyien ezer lépéssel, – úgy a politikában, mint az asszonyoknál.
+
+Bóditz nevetett mérgében, Zalkovszky pedig gyémántjaira gondolt és
+ajkába harapott.
+
+– Hogyan, – kérdezte, – a kormány talán megjutalmazza botrányaiért?
+
+– Ama bizonyos erdei logika diadala ez, a melynek jeligéje: tárczádat
+vagy életedet! Ha az ilyképp meginterpellált gyöngébbnek érzi magát az
+interpellálónál, odaadja a tárczát, csakhogy megtarthassa az életét.
+
+A herczeg meglepetve tekintett Bóditzra, a kit rossz kedve vigyázatlanná
+tett.
+
+– Nem volt más mód ezt az embert elhallgattatni? – kérdezte.
+
+– Ott voltál a parlamentben, láthattad, hogy nem.
+
+– A parlament! – szólt Zalkovszky megvetéssel… – A hol szóárról van szó,
+ott a Kun Attiláék persze legyőzhetetlenek, – az ilyen fajzat ellen
+drasztikusabb eszközökkel kell küzdeni.
+
+– Ez igen szép, – de csak elméletben.
+
+Zalkovszky ingerülten suttogta:
+
+– Már két hete, hogy rálesek, – a lakására csak nem törhetek?
+
+– Ez huszárlogika, – szólt Bóditz, – ilyesmi különben is többet
+használna Kunnak, mint ártana. Még az kellene, hogy megverekedjék
+politikai elveiért!
+
+A herczeg jó ideig hallgatott; aztán Bóditz füléhez hajolt.
+
+– Tudod mi az ugratás, méltóságos uram?
+
+– Csak sejtem.
+
+– Ha az embernek valakire fáj a foga s néhány szikrázó kardvágással vagy
+pisztolylövéssel szeretne magán könnyíteni, de nem vallhatja be az igazi
+okot, akkor csinált ürügy alatt ugratja be ellenfelét a párbajba.
+
+– Ez érdekes, – szólt Bóditz, – értesz te ehhez?
+
+Zalkovszky nevetett.
+
+– Mondhatom, hogy e művészetben bizonyos tökélyre vittem. Keress ki
+nekem a közönségből egy tisztességes embert, mondj valami ürügyet, –
+legyen az bármily badar, – fogadok, hogy ő fog engem az adott ürügy
+alatt provokálni.
+
+– De hiszen így lehetetlenné lehet tenni a legtisztességesebb embert is!
+
+– A mint veszszük.
+
+– Azt mondod: bármily badar ürügy is? Ha például Kunt beugratnád, hogy
+kihívjon Livia jó hírnevéért – eh, ostobaság!
+
+Zalkovszky nevetett.
+
+– Nem is rossz gondolat! Ilyesmit kerestem én…
+
+Kun és Korláth korán hagyták el a színházat s a klubba hajtattak
+vacsorára. A klub alapító-ünnepét ülte, a termek túl voltak zsúfolva, a
+két barát egy kisebb étteremben telepedett le.
+
+A színház végével újabb társaság vetődött szobájukba, az érkezők közt
+volt Zalkovszky is, a ki egyenesen a két barát asztalához ült.
+
+– Ennek az embernek pléharcza van, – suttogta Korláth.
+
+A két barát már a fekete kávénál tartott, midőn a zene elhallgatott.
+Zalkovszky sűrűn hajtogatta poharát s fennhangon adomázott az asztal
+felső végén. Livia forgott szóban.
+
+– A gyermekvédőknek adta gyémántjaimat, – szólt Zalkovszky, – nekem
+pedig azt üzente, hogy ő rózsadíjra pályázik.
+
+A többiek nevettek.
+
+– Mi juthatott eszébe? – kérdezte egy hang.
+
+– Egyszerű dolog: Livia szerelmes, új kedvese pedig féltékeny, mint a
+velenczei mór. Miután pedig a házasság nincs kizárva, egyikünk sem lesz
+oly szívtelen, hogy ezt a szép frigyet megzavarja…
+
+Az asztalnál kínos csend állott be, mindenki ismerte az Attiláról
+kerengő pletykákat. Attila hátradőlt székében s élesen figyelt
+Zalkovszkyra. A jelenlevők egyike tréfával akarta élét venni a dolognak.
+
+– Jelentkezzél a póttartalékba, Zalkovszky, hiszen neked különben
+szerencséd szokott lenni az asszonyoknál.
+
+– Tévedsz, – felelte Zalkovszky, – nekem e téren sohasem volt
+szerencsém, mert nem vagyok az, a mit érdekes embernek szokás nevezni.
+Egy közönséges tuczatgentleman nem lehet Don Juan. Hanem egy kalandor, a
+kinek anyja talán grófnő és atyja talán komornyik, félig svihák, félig
+gentleman, kifeszített könyökkel tolakodik a társaságba, itt produkálja
+magát kóczevésben, vagy könyvcsinálásban.
+
+– Esetleg kártyaosztásban! – vágott közbe Attila élesen.
+
+Zalkovszky kissé elvörösödött, aztán halotti csendben folytatá:
+
+– Esetleg imponál a mobnak utazásaival a majmok országában, – nos, ez
+Livia ízlése is.
+
+Attila halálsápadtá vált s föl akart emelkedni helyévől, Korláth keze
+azonban visszatartotta. Zalkovszky ajkán megvető mosoly jelent meg,
+aztán még tovább ment.
+
+– Ily emberrel mi nem versenyezhetünk; ő szerelmet nyujt – mi csak
+hitvány pénzt. Én ismerem Liviát s tudom, hogy attól, a kit szeret,
+áldozatokat nem fogad el, – sőt talán – ő maga – volna – képes
+áldozatra…
+
+A szó torkán rekedt. Attila eltaszította az őrnagy kezét s felszökött
+helyéről. A csillárok forogtak szemei előtt, de azért néhány lépéssel a
+herczeg előtt termett, – a ki mosolyogva, de sápadtan emelkedett föl, –
+és arczul ütötte,
+
+A monokli kirepült a herczeg szeméből és nyakára csavarodott.
+
+A csattanást mély csend követte, csak Korláth elkésett szava
+hallatszott: üsd arczul!
+
+Attila vérben forgó szemmel tekintett Zalkovszkyra.
+
+– Ezt akartad? – kérdezte rekedt hangon.
+
+A herczeg elfakult arczczal kapott baloldalához, hol tisztkorában
+kardját viselte, aztán az asztalról egy nehéz ezüst kagylót ragadott
+föl, – barátjai azonban megfogták a karját.
+
+– Ezt másképp is el lehet intézni.
+
+A két ellenfél között most már tízen is tolongtak.
+
+– Ezt nekem! ezt nekem! – hörögte Zalkovszky fölemelt ököllel.
+
+A szomszéd termekből frakkos és egyenruhás alakok özönlöttek be, a zene
+hirtelen elnémult, – Attila fásultan követte az őrnagyot a kijárat felé.
+
+– Kit akarsz második szekundánsnak? – kérdezte Korláth, midőn Attila
+lakásán voltak.
+
+– Ismered Bóditz századost?
+
+– A vezérkarból? Majd elmegyek hozzá.
+
+Mikor elváltak, Korláth visszaszólt.
+
+– Készülj el minden eshetőségre, Zalkovszky bátor és kitünő lövő.
+
+
+
+
+XXVII.
+
+A segédek tárgyalásai másnap gyorsan be lettek fejezve. A herczeg a
+lehető legszigorúbb föltételeket szabta ki. Attila segédei megjegyzés
+nélkül elfogadtak mindent. A párbaj a következő nap reggel fog lefolyni.
+
+Attila a Törökkuthy palotába hajtatott, hogy bátyját a történtekről
+értesítse, a gróf azonban nem volt otthon, az éjjeli vonattal Bécsbe
+utazott. Attila sokkal inkább el volt foglalva saját dolgaival, minthogy
+e rendkívüli eseményből következtetést vont volna le.
+
+Késő estig irományait rendezte, aztán levélíráshoz látott. Mikor a kész
+leveleket elolvasta, úgy találta, hogy érzelgősek s elégette. Aztán
+száraz, közönyös hangon akart írni, ekkor meg úgy találta, hogy nincs is
+mit írnia.
+
+Mikor végre elaludt, meglepően közvetlen és tiszta álomkép csalta
+érzékeit. Úgy látta, mintha a Jolán betegágya előtt térdelne, – a leány
+láztól lihegő kebellel, homályos szemekkel, tehetetlenül feküdt, Attila
+egész valóját végtelen fájdalmas szánakozás járta át, midőn ajkaival
+megérintette a beteg gyermek szempilláit.
+
+– Meg fogok halni, – suttogott Jolán – azt mondják, azért, mert
+tánczoltam, – ne hidd! meghalok, mert nem szeretsz…
+
+Attila a leány szűzies vállaira hajtotta fejét, mondva:
+
+– Élned kell, szeretlek és mindig szerettelek!
+
+Álmában úgy érezte, hogy nem mondott valótlanságot. A leány boldogan
+mosolygott és arcza kivirult a bájos örömtől… Most gomolygó fellegeken
+pihentek, Jolán szerelemittasan simult karjaiba, – a fellegeken sötét,
+fenyegető alakok közeledtek taposó léptekkel, köztük Bóditz lovag szúró
+szemével, Livia csillogó jelmezben, Agenor fanyar mosolyával, vállán a
+milói Vénuszt hurczolva, az istennő márványarcza csodálatosan
+hasonlított Lovrich Etelhez.
+
+Világos reggel volt, midőn Attila fölébredt, ágya előtt Korláth és
+Bóditz százados álltak.
+
+Tíz perczczel később már Korláth kocsijában ültek. Attila még egyre
+álmának hatása alatt állott, arczán még érezni vélte Jolán csókjának
+melegét. Rendkívüli helyzetekben a lélek fogékonynyá lesz az álom-élet
+titokzatos behatásai iránt.
+
+Zsebkönyvéből kitépett egy lapot, erre irónnal írta:
+
+«Szerettem volna élni, hogy a tied lehessek.»
+
+A lapot Korláthnak adta.
+
+– Boros-Kevén van egy Pogány Jolán nevű leány, – ha valami ostobaság
+történik velem, add át neki ezt személyesen.
+
+A fogat egy fedett lovarda előtt állt meg. Zalkovszky és szekundánsai
+czigarettázva heverésztek a váróterem kerevetein, két fiatal orvos
+sebészeti műszereket csomagolt ki.
+
+– Ha úgy tetszik, megkezdhetjük, – szólt Korláth.
+
+A társaság kiment a hideg lovardába, Korláth kimérte a lépéseket, aztán
+a pisztolyokért sorsoltak.
+
+A két ellenfél szemben állt, – Korláth tapsolt, Zalkovszky eldobta
+szivarját, fölemelte pisztolyát és gyorsan kilépte az avance-ot, aztán
+előrehajolva, bal kezét ökölbe szorítva, czélozott, – az üveget
+kiejtette szeméből, ezúttal látni akart. Attila lassan lépett előre, a
+midőn a homokba tűzött kardhoz ért, eldördült ellenfelének lövése.
+Attila éles ütést érzett balkezén, – a golyó szétzúzta kezét.
+Összelapított ujjaiból lassan szivárgott a vér a homokba. Az orvos
+feléje sietett, ő visszaintette fejével és fölemelte pisztolyát.
+Zalkovszky nyugodt mosolylyal várta a golyót. A lövés eldördült és nem
+talált.
+
+A herczeg halkan mondta hozzálépett segédének:
+
+– Mindkét pisztoly jobbra rugott.
+
+Korláth bosszusan suttogta:
+
+– Rosszul lősz, Attila, pedig oly közel álltál hozzá…
+
+Az orvosok megvizsgáltak a sebesültet, három újja szét volt zúzva, de
+kevés vért veszített. A segédek tanakodva tekintettek össze. Zalkovszky
+savanyú arczot vágott.
+
+Attilát az égő fájdalom, a melyet kezén érzett, csakhamar dühbe hozta;
+selyemkendőt csavarva öklére, mondta:
+
+– Én folytathatom!
+
+Zalkovszky udvariasan hajtotta meg a fejét. Újra felálltak, a herczeg
+ismét gyorsabban lépte ki az avance-ot s élesen czélozva várta be, míg
+ellenfele megáll.
+
+Korláth fanyar arczczal gombolta be mentéjét, Bóditz százados fogai közt
+szívta fel a levegőt.
+
+Zalkovszky lövése csattanó visszhangot keltett a tető alatt. – Attilát
+hatalmas ütés rázkódtatta meg. Karját forró fájdalom járta át, szemei
+egy perczre elhomályosultak, fölemelte fegyverét s a sötétbe lőtt.
+
+Korláth hozzásietett és megtapogatta mellét.
+
+– Semmi?
+
+Attila fejét rázta.
+
+– Csak a karom.
+
+– Akkor jól van.
+
+A herczeg a lövés után egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán mintegy
+csodálkozva rázta fejét és támolygó léptekkel hátrált a falig, a hol
+lihegve dőlt a faburkolatnak. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de
+a herczeg már lecsúszott a falon a fagyos homokba. Föltépték mellényét,
+– a finom, fehér ingen nagy, forró vérfolt mutatkozott, a mely gyorsan
+szivárgott tovább. Az orvos fejét vesztette és párnák után kiáltozott,
+mintha ezektől függne a sebesült megmentése. A vívóterem üvegfala mögött
+rémült cselédarczok mutatkoztak.
+
+Zalkovszky sápadtan mosolygott.
+
+– Azt hiszem, a beleimet lyukasztotta át, – mondta rekedt hangon.
+
+[Illustration: Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már
+lecsúszott a falon a hideg homokba.]
+
+Időközben szétfejtették Attila balkarján a ruhát. A felső karon a
+domború izmok szét voltak roncsolva, a golyó az átzúzott csontban akadt
+meg.
+
+Félóra mulva már lakásán feküdt. Az előhívott egyetemi sebész a golyó
+kereséséhez látott, félórai munka után diadalmasan tartotta az
+összelapított ólomdarabot a sebesült homályosuló szeme elé. Aztán az
+összezúzott ujjakat választotta le kezéről. Korláth hidegvérűen
+segédkezett a műtétnél.
+
+A délutánt a sebesült egyedül töltötte szolgájával s a klinikai
+ápolóval, estefelé Korláth ismét fölkereste. Attila most már sokkal
+könynyebben érezte magát. Az őrnagy szokott hallgatásába merülve ült az
+ágy mellett.
+
+– Hogy van ő? – kérdezte Attila egyszerre.
+
+– Egy óra előtt meghalt, – volt a száraz felelet.
+
+Attila kissé fölemelkedett párnáiból, aztán visszahanyatlott s a fal
+felé fordulva, sokáig feküdt mozdulatlanul. Az őrnagy azt hitte, hogy
+elaludt és sapkája után nyult. Sarkantyújának halk pengésére a sebesült
+megszólalt.
+
+– Szeretném, ha ez nem történt volna meg.
+
+– Ha te nem tetted volna, megpróbáltam volna én, – válaszolt Korláth
+közömbösen, aztán távozott.
+
+Alkonyodni kezdett. Attila ismét egyedül maradt s mereven bámult a
+szobamennyezet festményeire. Agyára lassankint tompa nyomás nehezedett,
+szemére szürke köd ereszkedett, néha fölrezzent, mintha ismét érezné
+csontjaiban az orvos hideg aczélfogóját. Egyszerre az a tudat járta át,
+hogy most már minden, a miért eddig küzdött, örökre elveszett számára.
+Levertség fogta el. Hiába erőlködött, hogy e kínos érzés alól
+szabaduljon, forrongó agyában a gondolatok már szédítő sebességgel
+iramodtak ide s tova. A mult napok eseményei és szereplői csodálatos
+zűrzavarban folytak össze s a keringő egyvelegből fölbukkantak Bóditz,
+Zalkovszky, Agenor és Jolán alakjai.
+
+– Elővette a sebláz, – mondta a betegápoló. A két cseléd halkan
+suttogott, midőn megszólalt az előszoba csengője.
+
+Karcsú, elegáns női alak lépett be. A cselédek csodálkozva látták, hogy
+a feketeruhás nő egyenesen az ágyhoz siet, ott térdre veti magát és
+megcsókolja a beteg kezét. Livia – ő volt a késői látogató – ledobta
+kalapját és keztyűjét s azt mondta, hogy virrasztani fog a beteg
+mellett. Azzal az ágyhoz ült s hűvös kezével végigsimította Attila forró
+homlokát.
+
+
+
+
+XXVIII.
+
+A miről az egész város beszélt, a mit a bérkocsisok a bakon s a hordárok
+a sarkon vitattak: Kun Attila párbajának híre csak estefelé hatolt a
+Lovrich-kastély előkelő csendjébe.
+
+Etel bárónő a zongoránál ült és halk akkordokat hallatva, iparkodott egy
+bánsági népdalt visszaidézni emlékébe. A missis kedvencz olvasmányába,
+Shakespeare sonettjeibe volt elmélyedve.
+
+– Mit gondol, bárónő, mit akar a költő mondani, midőn imádottját
+férfi-nőnek nevezi?
+
+Etel vállat vont és mert időközben megtalálta a keresett futamot, hévvel
+kezdte játszani dalát. Aztán hirtelen megszakítva játékát, a zongorán
+még fölbontatlanul heverő esti lap után nyult.
+
+– Halálos végű párbaj, – a bárónő a szereplők neveit kereste, lélegzete
+elállt, a mint Kun Attila nevét olvasta. Lázas mohósággal futotta át a
+hírt.
+
+Aztán Attilára gondolt, – elképzelte a fiatalembert, a mint szétlőtt
+karral, láztól s a kioltott emberélet tudatától gyötörve, fekszik
+elhagyatott lakásán; – s mindez ő érte történt! ő érte, a kinek
+bírásáért Attila ama vakmerő küzdelmet folytatja, a melynek a mai párbaj
+egyik epizódja!
+
+Etel szó nélkül szobájába ment, itt föltette kalapját s egy alvajáró
+ösztönével haladt le a lépcsőn, maga sem tudta, mit akar. A félig
+nyitott kapu előtt habozva állott meg, – a mint kitekintett az idegen,
+népes utczára, a melynek gázlámpái már égtek, a tehetetlenség érzete
+szállta meg. Visszafordult és belépett atyjához.
+
+– Atyám, Kun Attila sebesülten fekszik lakásán, – kérem, kisérjen oda…
+
+Iván báró nem hitt füleinek.
+
+– Én kisérjem Kun lakására? – kérdezte majdnem rémülten.
+
+Etel igent intett.
+
+– Az előbb egyedül akartam menni, – mondta nyugodtan, – de a kapuban
+eszembe jutott, hogy illendőbb, ha atyámmal megyek.
+
+Iván báró felszökött helyéről.
+
+– Etel, maga gonosz tréfát űz velem!
+
+– Nekem el kell mennem Attilához, – szólt a bárónő monoton hangon.
+
+A báró nem fojthatta vissza tovább fölindulását, féktelen szavakkal
+támadt leányára. Etel némán hallgatta végig, aztán kérve mondta:
+
+– Vezessen oda!
+
+A bárónő sápadt volt, szemei tágra voltak nyitva, pillái néha
+lezáródtak, mintha hirtelen fény bántaná. Iván rögtön elfelejtette
+haragját, a mint leányán észrevette a közelgő szívgörcs előjeleit.
+
+– Rosszul van, Etel?
+
+– Kérem, vezessen Attilához.
+
+A bárón erőt vett a szánalom, kezén fogva a kerevethez vezette leányát.
+Etel szó nélkül követte s szórakozottan tekintett körül. Az öreg majdnem
+sírva fakadt, midőn szép, beteg gyermekére tekintett, a kit annyira
+szeretett s a ki mégis idegen volt hozzá. Most már parancsot adott a
+befogásra s midőn leánya mellett ült a kocsiban, bundájával gondosan
+betakarta a lábait.
+
+– Be lehet menni gazdádhoz? – kérdezte Iván Attila szolgáját.
+
+A szolga felelet helyett fölemelte a hálószoba ajtófüggönyét. A
+betegszoba karbolszagába átható ibolyaillat vegyüt, a beteg ágya fölé
+karcsú női alak hajolt, gyöngéden figyelve ziháló lélegzetére. A nő most
+a belépőkre szegezte szép, sötét szemét. – Etel rögtön megismerte a
+tánczosnőt, a kinek nevét utóbbi időben oly sűrűn hallotta említeni.
+Livia kecsesen meghajolt s a háttérbe vonult.
+
+A bárónőnek nem volt bátorsága a beteghez közeledni; az ajtóban állva,
+mereven tekintett a sötét férfiarczra, a mely nyugtalanul hánykolódott a
+fehér párnák közt. Iván báró néhány szokásos résztvevő kérdést intézett
+a szolgához. A bárónő még egyre mozdulatlanul állt, a kínos csendet most
+csak a sebesült lihegése s az ébresztő óra ketyegése zavarta.
+
+– Talán mehetnénk? – indítványozta a báró. Etel atyja karjára
+támaszkodva távozott, a tánczosnő mély meghajlását merev főhajtással
+viszonozta…
+
+Hajnalfelé a Lovrich-palota csöndjét sikoltó hangok zavarták meg. A báró
+éjfél után csodálatos ösztön által vezéreltetve, fölébresztette a bárónő
+komornáját s beküldte úrnője hálószobájába, – a leány rémülten
+jelentette, hogy a bárónő hidegen és élettelenül fekszik ágyában.
+
+Az előhívott orvos már ismét eszméletnél találta Etelt s a báróval
+reggelig virrasztott mellette. Etel erős szervezete csakhamar
+helyreállította a szívgörcs által megszakított életműködést, másnap
+délben elhagyhatta ágyát.
+
+A délután folyamán Szentmáray Dzsina látogatta meg, a grófnő szokása
+szerint kaczagva sietett barátnője nyakába.
+
+– Mit látok, Etel, te is tudsz beteg lenni?
+
+– Az éjjel egy kis szédülésem volt.
+
+Dzsina levetette kabátkáját, aztán Etel lábához ült egy zsámolyra,
+barátnője térdére támasztva karját.
+
+– Persze, Etel, már hallottál a párbajról? Az egész város másról se
+beszél. Szegény Zalkovszky – borzasztó! Ha ezt előre tudtam volna, néha
+udvariasabb lettem volna hozzá. A papa nagyon haragszik Kunra, – nem
+azért, hogy verekedett, de hogy ilyen nőért verekedett…
+
+Etel figyelni kezdett. A párbaj okáról nem tudott még semmit, Iván báró
+gondosan elrejtette előle a hírlapokat.
+
+– Nőért? – kérdezte.
+
+– Talán nem is tudod, hogy Liviáért verekedtek, a szép tánczosnőért? Nem
+olvastad a lapokat?
+
+– Nem olvastam semmit…
+
+Dzsina grófnő kabátkája után futott és zsebéből előkeresett egy
+ujságlapot.
+
+– Ezt kiollóztam magamnak – majd elolvasom…
+
+Azzal a zárdában nevelkedett leányok éneklő hangsúlyozásával olvasni
+kezdte:
+
+– Ma már teljesen lehullott a fátyol a tragédia részleteiről; keserű
+érzés tölti el az embert, ha megtudja, hogy egy történelmi nevezetességű
+név utolsó viselőjének el kellett véreznie egy kaczérságáról ismert
+tánczosnő kedvéért. Szomorú világot vet ferde társadalmi…
+
+Dzsina megszakította magát, hogy ez nem érdekes, aztán más helyen
+folytatta az olvasást:
+
+– Az összetűzés egy előkelő klubban történt, a melynek alapító
+ünnepélyén a két ellenfél találkozott. A boldogtalan herczeg néhány
+humoros és bizalmas körben éppen nem szokatlan megjegyzése egy ismert
+nevű tánczosnő magánéletére, annyira fölingerelte Kunt, hogy
+megfeledkezve magáról, elkövette az irtóztató sértést. Jellemző Kunra
+nézve, hogy ő ragaszkodott a küzdelem folytatásához, midőn az első
+golyóváltás után a herczeg megelégedett a nyert elégtétellel.
+
+Dzsina grófnő gondosan összehajtotta az ujságlapot, mondva:
+
+– Többet is tudok.
+
+Azzal gondosan körülnézett s óvatosan suttogta Etel fülébe:
+
+– Az a Livia kedvese Kunnak…
+
+Aztán suttogó hangon folytatta:
+
+– Kun nagyon féltékeny volt és megtiltotta neki, hogy udvaroltasson
+magának. Livia vissza is adta szavát egy gazdag zsidónak, a ki el akarta
+venni. Zalkovszky aztán a klubban panaszkodott, hogy Livia nem fogadta
+el a gyémántjait, a másét pedig elfogadja, – erre Kun megharagudott és
+arczul ütötte. Ez az igazság. Valószínűleg mindketten be voltak csípve,
+ilyenkor a férfiak könnyen összevesznek.
+
+Etel bárónő elszoruló szívvel hallgatta barátnője pletykáit.
+
+A herczeg ravatala egy vele rokonságban álló főúr palotájában állott. A
+temetés a közönség minden rétegeinek részvéte mellett folyt le; az
+elhunyt rangtársai, a kik életében tartózkodtak tőle, miután becsülete
+védelmében esett el, rehabilitáltnak tekintették és gondoskodtak róla,
+hogy a temetés a gyász és főúri pompa impozáns tüntetése legyen.
+
+Az utczákat, a melyeken a gyászmenet áthaladt, nagy közönség lepte el, –
+a herczegi czímerrel díszített halottas kocsit a politikai és katonai
+világ előkelőségei követték.
+
+Midőn a menet a Lovrich-palota elé ért, Dzsina grófnő megindultan ölelte
+át barátnőjét. A lobogó fáklyák, a koszorúkkal borított koporsó, a zene
+vontatott hangjai, a melyek a vastag ablaküvegen átszűrődtek, nem
+tévesztették el hatásukat: a grófnő keserves zokogásra fakadt. Szegény
+Zalkovszky!
+
+Etel nedves szemmel bámult alá a zsibongó sokaságra. A mulandóság
+melankolikus akkordjai megérintették és végtelen csüggedéssel töltötték
+el. Most már tisztán tudta, hogy közte és Kun közt mindennek vége. Az
+érczkoporsóban pihenő halottal együtt örök nyugalomra tértek az ő lázas,
+szenvedélyes álmai is; jövő életében csak egy elv vezérelheti: a józan
+kötelességérzet.
+
+Dzsina grófnő távozása után újabb látogató jött: Korláth gróf. Az őrnagy
+Zalkovszky temetéséről jött és teljes díszben volt.
+
+– Hogy van Kun? – kérdezte Etel.
+
+– Legyen nyugodt, sebei nem veszélyesek. Két hét mulva már elhagyhatja
+az ágyát.
+
+Az őrnagy magyarázni kezdte, hogy a hirlapok teljesen elferdítve
+közölték a dolgot. Liviának semmi köze a párbajhoz, Kun alig ismeri a
+tánczosnőt és Zalkovszky puszta verekedési vágyból kötött bele. Etel
+gyönge mosolylyal hallgatta az őrnagy szavait, a melyek csak egy
+dologról győzték meg: hogy Korláth becsületes ember.
+
+Sokáig tekintett elmerengve az utczára, aztán váratlan kérdezte:
+
+– Emlékszik arra, hogy egykor menyasszonya voltam?
+
+Korláth elpirult a gallérjáig…
+
+– Úgy látom, emlékszik, – szólt Etel. – Arra is fog emlékezni, hogy
+eljegyzésünket sértő módon fölbontottam. Elhatároztam, hogy ezért
+elégtételt adok magának. Ha akarja, most ön utasíthat el engem, –
+fölajánlom a kezemet!
+
+Az őrnagy talán először életében érzett szívdobogást.
+
+– Nem tudja, mit tesz! – mondta szemrehányó hangon.
+
+– De tudom. Azt is tudom, hogy szeret. Megértette ajánlatomat?
+Felajánlom kezemet, föltétel és magyarázat nélkül.
+
+Korláthot keserűség szállta meg.
+
+– Ha nem sejteném, minek köszönhetem boldogságomat…
+
+– Téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny szeszélynek. Magyarázatot azonban
+nem adok. Ha van bátorsága elfogadni, úgy, a mint vagyok – itt vagyok!
+
+Az őrnagy szürke szeme villogni kezdett.
+
+– Előbb azonban felelnie kell egy kérdésre, – szólt Etel. – Van jogom
+kezem fölött rendelkezni? Maga azt tudni fogja…
+
+A bárónő élesen figyelt az őrnagyra. Ez nem habozott a felelettel.
+Reggel papirlapot talált tárczájában, s miután nem emlékezett, hogyan
+került az oda, elolvasta.
+
+– Szeretnék élni, hogy a tiéd lehessek, – írta Attila Pogány Jolánnak.
+Korláth egyszerű fölfogása szerint ez csak egyet jelenthetett, – erre
+gondolt, midőn Etelnek a kérdésére felelt.
+
+– Van joga!
+
+A bárónő fájdalmas mosolylyal nyujtott neki kezet.
+
+– Ha nem utasít vissza…
+
+Az őrnagy ajkához vonta a finom ujjakat.
+
+
+
+
+XXIX.
+
+A mint Törökkuthy Agenor két napi távolléte után megjött Bécsből,
+egyenesen Attila lakására hajtatott. A gróf itt mint házigazda lépett
+föl és rendelkezéseit ellentmondást nem tűrő határozottsággal adta.
+Liviát, a kit a betegnél talált, udvariasan, de határozottan hazaküldte,
+megigérvén neki, hogy naponkint többször értesíteni fogja a beteg
+hogylétéről; a betegápolót elbocsátotta s helyébe saját komornyikját, az
+öreg Gábort rendelte; magának ágyat készíttetett a betegszobába s
+kijelentette, hogy egyelőre itt fog lakni. A sebesült ápolását
+szakértelemmel és önfeláldozással teljesítette; a jeges borogatásokat
+rendesen maga váltogatta, a míg szükségesnek látta s felváltva
+virrasztott Gáborral.
+
+Attila úgy érezte magát, mintha gondos anyai kéz dédelgetné. A grófban
+most nem lehetett ráismerni az embergyűlölőre, kitünően értett hozzá,
+mint kell elűzni a betegszoba unalmát. Attila csak most látta, mily
+elbűvölően szeretetreméltó tud lenni Agenor.
+
+A párbajról csak egyszer volt szó köztük.
+
+– Szédültem s a sötétbe lőttem, de a sátán vezette a kezemet…
+
+A végzetes párbaj Kun Attilára nézve messzire ható következményekkel
+járt. A herczeg tragikus sorsa részvétet keltett mindenütt. Kiki ismerte
+délczeg alakját, a mely a fővárosi élet érdekes jelenségei közé
+tartozott. Zalkovszky az utolsó időben sűrűn közlekedett polgári
+körökkel és itt számos csodálója akadt. A lapok nekrológokat szenteltek
+neki, egyik-másikban az elhunyt életéből bizalmas visszaemlékezéseket
+közöltek ama bizonyos «vigasztalhatatlan barátok», a kik minden előkelő
+halott nevével reklámot csinálnak maguknak. A közönség szájában számos
+adomaszerű vonás keringett, a mely jellemezte a herczeg rokonszenves
+személyét. Egy képviselőnek, a ki meglátogatta halálos ágyán, tréfásan
+azt mondta:
+
+– Végrendeletet nem csinálok, nincs egyebem, mint becsületem és
+monoklim… Egy előkelő lap erre megjegyezte, hogy ily «aeschilosi humora»
+csakis klasszikus lelkierejű embernek lehet. Voltak, a kik a herczegben
+egy erkölcsi elvet láttak elvérezni, a mely állást foglalt a terjedő
+erkölcsromlással szemben…
+
+Minél tisztább fény esett az elhunyt sírjára, annál sötétebb árnyba
+borult Kun Attila alakja. A néptribun, a ki epébe mártott tollal
+gáncsolta az erkölcstelenséget, – viszonyt folytat egy
+ballettánczosnővel; az elvek férfia egy rózsaszínű rongy miatt kioltja
+egy ember életét! A homályos szerkesztői irodákból a megbotránkozás
+kiáltása tört elő. A zakatoló rotácziós gépek quousque-tandemet
+kiáltottak «az élettel és becsülettel űzött frivol játék» elé; – komoly
+hangok szólaltak föl, a melyek a törvényhozástól erélyes rendszabályokat
+követeltek az erkölcsök terjedő elvadulása ellen. A lovardában
+fölvillant puskapor ismét éles világosságot vetett a párbaj
+előitéletének rákbajára; a társadalom vezeklést vélt teljesíteni, midőn
+Kunt ostorozta.
+
+Kun nem érzett magában hivatást a bűnbak szerepére. Nyilatkozatot tett
+közzé, a nyilatkozat rövid volt, de erős. Ez nem volt már a tömeg kegyét
+hajhászó politikus, hanem a zsentleman, a ki a magánéletéhez vezető
+ajtót becsapja a csőcselék orra előtt.
+
+A nyilatkozat rossz hatást tett. A hetedik nagyhatalom veszélyeztetve
+érezte szuverén placet-jogát és sietett népfölkelését mozgósítani.
+Mindazok, a kik eddig Kun legkellemetlenebb szövetségesei voltak: apró
+zuglapok munkatársai, részben pápaszemes, szűkmellű urak, részben fiatal
+sihederek, félig tőzsde-galopinek, félig revolver-zsurnaliszták, – most
+poros íróasztalaik mögött megbotránkoztak azon, hogy akadt ember, a ki
+becsületbeli ügyben kétségbe merte vonni csalhatatlanságukat. A kormány
+lapjai siettek a fuldoklót teljesen alámeríteni. Olyan embert, a ki
+vizet prédikál és bort iszik, nem lehet komolyan venni. Egyik
+félhivatalos, a melynek politikai rovatát Bóditz szokta sugalmazni,
+komoly társadalmi bajt látott abban, hogy manapság lelkiismeretlen
+kalandorok képesek a közvéleményt terrorizálni.
+
+Ily támadásokért sovány elégtételt nyujthatott Attilának, hogy főleg
+főúri körökben, magaviseletét kifogástalannak találták. Ama dilemmába
+jutott, hogy őt, a ki mindenkor demokrata elveket hirdetett, Zalkovszky
+rangtársai vették oltalmukba a «mob» támadásaival szemben…
+
+Midőn először hagyta el lakását, a klubba ment ebédelni. Asztalnál az
+öreg Bóditz mellé került. Attila tudta, hogy a lovag már megbékült
+nejével s ezért nem minden él nélkül kérdezte:
+
+– Még mindig legényéletet folytatsz, méltóságos uram?
+
+– A hosszabb üléseket ürügyül szoktam használni, hogy egy-egy ebédre
+elpártoljak hazulról. A házi boldogságban is jó mértéket tartani.
+
+Bóditz buzgón látott leveséhez, néhányszor lopva tekintett Attilára,
+végre közönyösen kérdezte:
+
+– Mikor utazol?
+
+– Ki mondta, hogy utazom?
+
+– Nem emlékszem már, de úgy rémlik előttem, mintha valaki szóba hozta
+volna, hogy újabb afrikai útra készülsz. Te ott szép sikereket értél el.
+
+Bóditz ezzel csak meg akarta erősíteni, a mit Attila úgy is tudott: hogy
+a kormány végleg elejtette.
+
+– Hallottam, – mondta Bóditz később, – hallottam, hogy az ügyészség meg
+fogja inditani ellened a vizsgálatot.
+
+– A számkivetésbe menőnek utolsó kivánságát teljesíteni szokás, – szólt
+Attila; – neked van befolyásod az igazságügyi tárczánál?
+
+– Vajmi kevés! – szabadkozott Bóditz.
+
+– Egy iskolatársam van, a kit szeretnék kineveztetni a kevei
+törvényszékhez.
+
+Bóditz föllélegzett és följegyezte magának Kálváry nevét.
+
+Délután Korláth látogatta meg Attilát.
+
+– Sebeid szépen gyógyulnak? – kérdezte az őrnagy.
+
+– Már alig érzek valamit.
+
+Korláth sokáig gondolkozott, látszott rajta, hogy akar valamit. Végre
+megszólalt.
+
+– Te Attila, emlékszel még utolsó párbeszédünkre a kevei kastélyban?
+
+Attila meglepetten tekintett rá.
+
+– Augusztus huszonkettedikén volt, – folytatta az őrnagy, – benéztem
+hozzád egy pohár konyakra, te akkor elmondtad, hogy Etel nem akar az
+enyém lenni.
+
+– Miért említed ezt most?
+
+– Mert azóta minden megváltozott. Etel az enyém akar lenni, – kért, hogy
+adjam ezt tudtodra…
+
+Attila felszökött, mint a bozót farkasa a kopók csaholására, Korláth
+nyugodtan, de kissé sápadtan folytatta:
+
+– Etel maga tette nekem ezt az ajánlatot. Én szó nélkül elfogadtam, úgy,
+a mint Kevén szó nélkül visszaléptem.
+
+Az őrnagy egyszerű nyugalma oly hatással volt Attilára, hogy szintén
+erőt vett magán. Sötéten tekintett maga elé, de nem válaszolt.
+
+– Meg vagyok győződve, – mondta Korláth, – és Etel is meg van győződve,
+hogy ezzel csak saját kívánságod teljesül.
+
+– Honnan merítettétek ezt a meggyőződést?
+
+Korláth azt a nyitott lapot nyujtotta át Attilának, a melyet ez a párbaj
+reggelén írt, lázas álmának hatása alatt.
+
+– Tárczámban találtam, – mondta, – nem tudtam mi az, elolvastam.
+
+Attila szórakozottan gyürte össze a czédulát.
+
+– Tehát ezzel vége. Nincs egyéb hátra, minthogy szerencsét kivánjak.
+
+Az őrnagy kissé meghajtotta magát. A hang, a melylyel barátja ezt
+mondta, nem tetszett neki. Mikor elindult, az ajtóban visszafordult.
+
+– Nem szeretném, ha megbántottalak volna.
+
+Attila barátja vállára tette kezét.
+
+– Te becsületes ember, akarva se tudnál bántani.
+
+Mikor egyedül volt gondolataival, arczpirító szégyenérzet vett rajta
+erőt…
+
+– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte Agenor, a kit meglátogatott.
+
+– A komédiának vége, a lámpákat eloltják. Mielőtt teljesen besötétedik,
+elbúcsuzom jóakaróimtól s lemegyek Boros-Kevére.
+
+– Minő terveid vannak jövődre nézve?
+
+Attila kaczagott.
+
+– Jövőmre nézve? Igaz! hisz nekem kenyér után kell néznem. Ej, majd
+pályázom a szabályozó társulathoz, – hátha megtesznek szakaszmérnöknek?
+A fizetés nem sok, de majd keresek magamnak takarékos asszonyt, a ki
+maga varrja a ruháit és rendben tartja a házamat. Vasárnap majd a
+polgármesterrel fogok tarokkozni…
+
+– Kérdés, hogy a polgármester leül-e közönséges szakaszmérnökkel
+tarokkozni, – jegyezte meg Agenor, aztán leült a harmóniuma mellé.
+Később felhagyott játékával s mosolyogva lépett Attilához.
+
+– Ezen is túl kell esned. Meglehet, hogy egyszer még szépnek fogod
+találni a ruhákat, a melyeket a feleséged szab. Egyelőre nem csodálnám,
+ha öngyilkosságra gondolnál.
+
+Attilát elkeserítette, hogy bátyja oly könnyedén veszi mindazt, a mi ő
+vele történt.
+
+– Tulajdonképpen jól van minden, a mint van, – mondta, – ha mások nem
+döntik fel kártyaváraimat, előbb-utóbb megtettem volna magam. A mit
+mondtam, azt szóról-szóra meg fogom tenni: lemegyek Kevére, megnősülök
+és pályázom a társulathoz. Ha nem adnak állást, talán te fogsz megtenni
+uradalmi mérnöknek – atyám is olyasmi volt.
+
+– Atyánk is az volt, – igazította ki Agenor nyugodtan.
+
+Attila meglepetten tekintett a grófra. Sejtette ugyan, hogy atyai
+részről is egy vérből származnak, de ezt a gondolatot soha ki nem
+fejezte.
+
+Midőn távozott, Agenor melegen szorított vele kezet: ezt máskor nem
+szokta megtenni.
+
+Az Andrássy-úton jól ismert fogat jött vele szemben. A hatalmas
+carossier-k kényesen ügettek, a kerekek nesztelenül surrantak végig a
+faburkolaton. A kocsiban Etel ült társalkodónőjével. A bárónő szeme
+futólagosan érintette Attilát, köszönését hideg fejbólintással fogadta.
+
+Otthon levelet talált kiadójától. A derék nyomdatulajdonos, a kit a
+Nemzetőr rövid fönnállása óta vagyonos emberré tett, családapai
+minőségére hivatkozva, folyamodott a «képviselő úr ismert
+nagylelküségéhez», hogy lépjen vissza önként szerződésüktől, mert ha
+neve tovább is ott áll a lap alatt, a szép virágzásnak indult Nemzetőr
+rövid idő alatt tönkre fog menni. Egy tuczat vidéki kaszinó máris
+zamatos levelek kíséretében mondta föl az előfizetést…
+
+– Patkány! – mormogta Attila.
+
+
+
+
+XXX.
+
+A pohár csordultig volt. A keserűség, a mely hetek óta összehalmozódott
+Attila szivében, csakhamar előtört.
+
+A mint mozdulatlanul hevert a pamlagon, egy terv fogamzott meg agyában,
+a mely ellen első pillanatban föllázadt minden jobb érzése, de a mely
+éppen képtelensége által behálózta túlcsigázott képzeletét.
+
+Ha e terv sikerül, bukása egy csapásra emelkedéssé fog válni. Vissza fog
+vonulni, de mint legyőzött is oly zsákmányt fog vinni magával, a melyért
+legyőzői irigyelni fogják. Az egyenetlen harczban övé lesz az utolsó
+szó. A társadalomnak, – a mely őt botrányhajhászással vádolja, – oly
+botránynyal fog felelni, a melynek emléke fenmarad évek multán is…
+
+Íróasztalához sietett és remegő kézzel szakgatott mondatokat vetett
+papirra:
+
+«Etel! Midőn küzdöttem, érted küzdöttem, – ha győztem volna, veled
+osztom meg győzelmem jutalmát. Elbuktam, le vagyok alázva, el kell
+hagynom a fővárost: követelem, oszd meg velem sorsomat! Nem kérdem,
+szeretsz-e, de ama hatalomra, a mely egykor karjaimba sodort,
+parancsolom, hogy kövess! Ma este kilencz órakor az indóháznál várlak.
+Bizton tudom, hogy ott leszel. Ne válaszolj, hanem jőjj! Várlak.
+Attila.»
+
+Attila ezt a levelet a szolgájának adta, hogy vigye el a
+Lovrich-palotába és adja át Etel bárónőnek, úgy, hogy senki észre ne
+vegye.
+
+Midőn a szolga visszajött és jelentette, hogy a levelet átadta, Attila
+pénzt és revolvert vett magához és elhagyta a lakását.
+
+A pályaudvarnál oly meggyőződéssel szállt ki a bérkocsijából, hogy Etel
+nem fog eljönni. Így is jó! mondta elszántan. Megnyugvással töltötte el,
+hogy sorsa nemsokára teljesedésbe fog menni. Még csak nyolcz óra volt.
+Az elsőosztályú váróteremben egy képviselőtársát találta, a ki
+kerületébe készült, hogy beszámoló beszédet tartson. A képviselő meg
+volt győződve, hogy az elmondandó beszéd lesz nemsokára a politikai
+világ világ legfontosabb eseménye. Az új iskolának volt híve, zászlajára
+a közigazgatás államosítását írta.
+
+– Vakmerőség tőlem, – mondta Attilának, – a főispán dühös lesz reám.
+
+Oly fontosságot tulajdonított a dolognak, mintha az ész imádását akarná
+indítványozni a konventben. A képviselő végre fölült a vonatra, Attila
+kisietett a pályaudvar elé. Ha Etel jönni akar, most kell jönnie. A
+bérkocsik egymásután robogtak a fényesen világított csarnok elé. A
+futárvonat indulásra készen állt. Attila izgatottan járta be a
+várótermeket, – hátha Etel már ott van? – aztán ismét a kijárathoz
+sietett. Most egy elkésett fogat vágtatott az indóház elé, a kövezet
+szikrázott a lovak patkója alatt. A fogatból elfátyolozott, magas női
+alak szökött ki – nem volt Etel. A vonat elindult, zakatoló visszhangot
+keltve a csarnokban, majd eltünt az éjben.
+
+Attila a menetrendet kezdte tanulmányozni. Valószínűnek tartotta, hogy
+Etel nem szabadulhatott idejekorán, de meg fog jönni az éjféli vonathoz.
+Jönni fog, hisz oly hangon írt neki, hogy jönnie kell.
+
+Belépett az étterembe. A pinczérek unatkozva suttogtak a pénztár
+mellett, csak egyik asztalnál ült két utas. Midőn közelükbe telepedett,
+suttogni kezdtek. Kiváncsi lett, nem róla beszélnek-e és figyelni
+kezdett.
+
+– Azt hiszi, hogy még tarthatja magát? – kérdezte az egyik.
+
+– Semmiesetre, hacsak Weisz és fiai meg nem elégszenek harmincz
+százalékkal.
+
+Újra a pénztárcsarnokba ment. A kocsik ismét robogtak, a szolgák
+futkostak, a portás unatkozó hangon hadarta el az állomásokat…
+
+Éjfél után belátta, hogy várakozásának nincs czélja. Lassú léptekkel
+hagyta el a csarnokot. Az utczán gyerekes dacz szállta meg – jönnie
+kell! Azzal visszasietett. Döngő léptei egyhangú visszhangot keltettek a
+csarnokban, a villamos óra mutatója félelmetes gyorsasággal szökött
+előre.
+
+Az üvegkupolán sápadt fény szűrődött be, – elindult az első reggeli
+vonat. A csarnokban nedves, fojtó szag terjedt, a pénztár előtt
+bepólyázott alakok mozogtak, rekedt hangon beszélgetve és kedvetlenül
+szivarozva.
+
+Attilát idegessé tette az a gondolat, hogy a világos nap itt fogja
+találni és gyalog nekiindult a városnak.
+
+A külváros apró házai közt egyes házóriások magaslottak, feketén furódva
+a sápadt égboltba. Az üzletek még be voltak zárva, csak itt-ott
+pislogott egy csapszék előtt piros lámpa. Attila nem vette útját lakása
+felé, hanem czéltalanul bolyongott tovább. A reggeli ég mocskos
+üvegharangként borult a városra, az utczákon nyomasztó kátrányszag
+terjedt el. A kocsiúton néhány otromba seprőgép haladt el. A reggeli
+csendet csak itt-ott kongó léptek és rekedt köhögés zavarta. Néha
+egy-egy nyurga alak siklott el mellette, hosszú léptekkel, szivarcsutkák
+után hajlongva.
+
+Attila nem érzett bágyadtságot és önkénytelenül a Dunának vette útját.
+Csak akkor eszmélt föl, mikor már áthaladt a lánczhidon s az alagút
+sötétlő torka előtt állt, a melynek méhében még hosszú sorban csillogtak
+a gázlángok.
+
+Nemsokára fölért a várba, a melynek falai közt mély csend honolt. –
+Megállt a bástya fokán s letekintett a pesti partra. Szeme
+végigrévedezett a háztömegen, a mely a parttól szétfutott a ködös
+szemhatárig. Az egész kép sűrű párakörben folyt össze, keleten számtalan
+gyári kémény okádta feketén kavargó füstellegeit a ködös magasba, az
+utczatorkolatokban violaszínű gőzfoszlányok úsztak, a tetők tengerére
+kétségbeejtő szürkeség nehezedett.
+
+Attila ujjai görcsösen kapcsolódtak a revolver agya körül…
+
+E pillanatban a keleti szemhatáron fölvillant az első napsugár. A város
+tornyai és szeszélyes kupolái diadalmasan bontakoztak ki a ködös
+fátyolból, a Dunán halvány aranypontok csillantak meg.
+
+Attila feje fölött megnyílt egy ablak, csinos nő, fején piros kendővel,
+mosolyogva tekintett a napba.
+
+Tehát van még napsugár, van még mosoly a világon?!
+
+Attilát jóltevő melegség járta át. Gondolatai tisztulni kezdtek. Az
+éjjel szenvedélyes dacz töltötte el, később a tehetetlen düh vett rajta
+erőt, hajnalban kétségbeejtő fásultságot érzett, – az elő napsugárra
+megszólalt szíve, mint Memnon szobra, a hangzavarból békülékeny akkord
+csengett elő. Úgy érezte, hogy félelmetes álmon ment keresztül, álmon, a
+mely telve volt szívtelen önzéssel, gyötrő nagyravágyással, rideg
+dölyffel. Undor fogta el, midőn az elmult éjre gondolt, a melyet forró
+agygyal és sivár szívvel töltött az indóházban, – hálát érzett Etel
+iránt, hogy nem egyezett bele őrült tervébe.
+
+Hajdani elpusztíthatatlan életkedve visszatért. Érezte, hogy mindaz, a
+mit pótolhatatlan veszteségnek tartott, nyomasztó tehertől szabadította
+meg. Most már semmi, semmi sem akadályozhatja abban, hogy Jolán karjába
+siessen és ezt a gyermeket oly boldoggá tegye, a mint az megérdemli.
+
+Ruganyos léptekkel indult le a városba.
+
+*
+
+Hogy Etel bárónő semmi választ nem adott Attila levelére, annak egyszerű
+magyarázata az, hogy el sem olvasta a levelet.
+
+A missis, a ki semmit sem vesztett rabtartó buzgalmából, véletlenül
+tanúja volt a bárónő és Attila szolgája közt lefolyt rövid párbeszédnek
+és a mint a szolga távozott, ölyvként csapott a a levélre, a melyet Etel
+a kezében tartott.
+
+– Mit jelent ez? – kérdezte Etel megütközve.
+
+– E levél Kuntól van, ismerem kötelességemet. – A missis zsákmányával az
+ablakhoz lépett.
+
+Ez több volt, mint a mennyit Etel büszkesége elviselhetett. Sápadt volt
+a felindulástól. E pillanatban Iván báró lépett a szobába. Nem értette,
+mi történt itt, de ösztönszerűleg a levél után nyúlt, a melyet a missis
+feléje tartott.
+
+– Atyám, – szólt Etel, – e levél hozzám van czímezve.
+
+– Kun írta, – vágott szavába a missis.
+
+– Kun?
+
+Iván bárót villamos ütés járta át. – Etel azonban megelőzte és gyors
+mozdulattal kikapta a levelet társalkodónője ujjai közül.
+
+– A levelet! – kiáltotta Iván.
+
+Etel a kandallóig hátrált, sápadtan és villogó szemmel tekintett
+atyjára.
+
+– A levelet meg fogom mutatni vőlegényemnek, – senki másnak!
+
+– Látni akarom! – kiáltott Iván báró magánkívül, azzal megragadta leánya
+csuklóját.
+
+Etel villámgyorsan a kandallóba vetette a papirlapot – egy föllobbanó
+lángnyelv megsemmisítette a vita tárgyát. Aztán kiszabadította karját
+atyja kezéből és a missishez fordulva, hidegen mondta:
+
+– Arczátlan cselédet nem tűrök meg szolgálatomban, – ön el van bocsátva!
+
+Úgy látszott, hogy atyjának is tudna hasonlót mondani, de aztán
+megelégedett azzal, hogy egyetlen szót vágjon az arczába:
+
+– Nemes?!
+
+
+
+
+XXXI.
+
+Attila az éj izgalmai után édes szendergésbe merült. Egyszerre álmából
+az a kellemetlen érzés riasztotta föl, hogy éles szempár irányul rá. A
+kerevet előtt Gábor állt, Agenor komornyikja.
+
+Az öreg lassan bólintgatott fejével Attila felé.
+
+– Mi az? – kérdezte a képviselő álomittasan.
+
+Gábor beszélni akart, de csak néhány érthetetlen szót dünnyögött, aztán
+hosszú, görcsös zokogásba tört ki.
+
+– Az én uram… az én jó uram… – dadogta.
+
+Attilát szörnyű sejtelem fogta el.
+
+– A grófot baj érte? A gróf – meghalt?
+
+A komornyik igent intett. Attila visszahanyatlott nyugvóhelyére, majd
+talpra szökött s kalapja után nyúlt.
+
+A Törökkuthy-palota kapuja tárva volt, a folyosókon rémült arczú
+cselédek tanácskoztak. Attilát ösztöne a gróf hálószobájába vonta. A
+szobában két férfit talált: egy orvost meg egy rendőrtisztet, az utóbbi
+éppen a jegyzőkönyvet vette föl. Az éjjeli szekrényen két viaszgyertya
+égett, a szobát sajátságos, édeskés illat töltötte be. A halott ágyában
+feküdt. A selyemtakaró föl volt vonva mellére, megtört szeme nyiva
+maradt, egyik keze lecsüngött az ágy szélén.
+
+– Az öngyilkosság megállapítható? – kérdezte a rendőrtiszt.
+
+– Meg! – felelte az orvos; – a gróf úr éjfél után két órakor követte el
+tettét, – a kandallón álló órát legalább akkor állította meg. E
+selyemkendőt kloroformba áztatta és arczára borította, – a belélegzett
+gőz nemsokára álomba merítette; a halálnak még hajnal előtt kellett
+bekövetkeznie.
+
+A rendőrtiszt egy papirlapot mutatott Attilának.
+
+– Megismeri a gróf úr írását?
+
+A lapon csak néhány szó volt:
+
+«Tettem oka életuntság. Végrendeletem a közjegyzőnél van. A szükséges
+rendelkezéseket öcsém, Kun Attila fogja teljesíteni.»
+
+– Bátyám írása, – szólt Attila.
+
+A két úr eltávozott, Attila magára maradt a halottal. Leült az ágy
+szélére és kezét bátyja hideg kezére téve, hosszasan tekintett arczára.
+
+Tehát bevégeztetett! A titokzatos tragédia utolsó felvonása
+lejátszódott!
+
+A reggeli szellő megmozgatta a nyitott ablak függönyeit és meglobogtatta
+a gyertya lángját, Attilának úgy tetszett, mintha a halott lassan
+ringatná fejét…
+
+Merengéséből Gábor zavarta föl, a ki szónélkül levelet nyujtott át neki.
+A levél Agenor kezétől származott. Attila az ablakhoz lépett, alig
+olvasott azonban néhány sort, midőn az ajtó újra megfordult sarkában s
+egy inas borotvált arcza tekintett be.
+
+– Senki sincs bent, – szólt hátra.
+
+Attila önkénytelenül összevonta a függönyt, midőn Etel és Iván báró
+léptek a halottas szobába. A bárónő világos ruhát viselt; a mint gyors
+léptekkel az ágyhoz sietett, chypre-illat vegyült a szoba viasz- és
+kloroformszagába. Etel letérdelt a a szőnyegre és imádkozni kezdett,
+Iván báró kiváncsi borzongással tekintett a halottra és szánakozva
+csucsorította össze a száját.
+
+– Szegény! – mondta, – mindig gondoltam, hogy ez lesz a vége…
+
+– Hagyjanak magamra, – szólt Etel fátyolozott hangon.
+
+Atyja csodálkozva tekintett rá, de aztán teljesítette a kivánságát.
+
+A mint az ajtó bezáródott, a leányon hirtelen változás ment végbe, úgy,
+hogy Attila, a ki már ki akart lépni rejtekéből, újra összevonta a
+függönyszárnyakat. Etel felszökött a szőnyegről, ajkán halk, de végtelen
+fájdalmas sikoly tört ki, a minőt csak a halálra sebzett szív talál,
+aztán szemrehányó, keserű hangon szólt a halotthoz:
+
+– Nem akartál élni? Te kevély, te bűnös ember!
+
+Szavait kínos zokogás fojtotta el. Most bizonytalan léptekkel közeledett
+az ágyhoz s lehanyatlott annak szélére. Sokáig nézte a halottat, félénk,
+majdnem ellenséges szemmel, aztán egyszerre könyei közt mosolyogva,
+halk, édes hangon mondta:
+
+– Most nem tilthatod meg, hogy szeresselek, mint megtiltottad életedben.
+
+[Illustration: A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz
+sietett…]
+
+Attilán borzadás futott végig, mintha őrültet hallana beszélni.
+
+Etel most már egészen közel hajolt a halotthoz s kezével gyér haját
+simogatta.
+
+Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, Iván báró bedugta fejét.
+
+– Talán elég volt már, Etel? Fölizgatja magát…
+
+– Még egy pillanatig! – szólt Etel esdő hangon.
+
+Miután az ajtó újra bezáródott, ismét a halott fölé hajolt.
+
+– Bocsáss meg – én is megbocsátottam neked.
+
+És habozás nélkül megcsókolta Agenor hideg ajkát. Aztán megtette azt, a
+mi eddig senkinek sem jutott eszébe: lezárta a halott nyitott pilláit.
+
+Attila ismét egyedül volt gondolataival. Rövid pár percz éles
+világosságot vetett oly sok dologra, a mely eddig homályban volt előtte.
+Most már ismerte Etel titkát. Mily mély lehetett a bárónő szerelme, ha a
+sok évi mellőztetés után is ily szenvedélyesen tört napfényre! A
+megszégyenülés egy nemét érezte, a midőn megtudta, hogy a gyöngéd
+rokonszenv, a melyet Etel ő iránta érzett, nem volt szerelem, hanem
+Agenor iránti szerelmének egy szegény morzsája, a melyet talán csak
+bátyjához való hasonlatosságának köszönhetett.
+
+Aztán bátyja levelét kezdte olvasni, a levél hosszú volt.
+
+«Keserű gúnyja a sorsnak,» – írta Agenor, – «hogy engem, a ki mindenkor
+őszinte megvetést éreztem társadalmi előitéletek iránt, társadalmi
+előitélet kerget halálba. Hogy rövid legyek: amerikai párbaj «áldozata»
+vagyok. Ellenfelem nem él már. Nem akarom magamat az úgynevezett
+«lovagiasság» nimbuszával övezni, azért elmondok neked mindent, a mi
+érdekelhet.
+
+Hét év előtt, – midőn még tettleges szolgálatban voltam, – Zalkovszky
+herczeg és én egy leányt szerettünk. Kiki a maga módja szerint szerette.
+Én meg voltam győződve, hogy boldogságom függ a leány birásától, –
+Zalkovszky érzelmeire, mint nyiltan bevallotta, nagy hatással volt
+imádottjának vagyona.
+
+A leány nekem adott előnyt. Zalkovszky véralkata mellett semmi sem volt
+természetesebb, minthogy e miatt belém tűzzön. Egy alkalommal egy ló
+patkolása miatt vitát provokált velem s mert fölismertem szándékát,
+súlyos sértéssel vetettem véget az ízetlen jelenetnek. Ő ezt ugratásnak
+nevezte. A sértés fölötte súlyos volt. Ellenfelem még aznap lakásomra
+jött s indítványozta, hogy amerikai párbajjal intézzük el viszályunkat.
+Bármennyire szokatlan is tisztek közt a párbaj eme neme, álszégyenből,
+nehogy kevésbbé elszántnak tartson, elfogadtam ajánlatát. Pezsgős fővel
+tettem, de józan állapotban sem tettem volna egyebet. Ketten aztán épp
+oly regényes, mint ízetlen módon elhatároztuk, hogy közös imádottunk
+döntsön sorsunk fölött.
+
+Tervünk keresztülvitelére másnap közös látogatást tettünk a kastélyban.
+Délután kártyáztunk Etellel. Etel osztott, az első kártya, a melyet
+fölütött, pique-hetes volt. Megállapodásunk szerint ezzel el volt
+döntve, hogy a vesztes fél hét év mulva tartozik magát megölni. Azt
+hiszem, mindketten megkönnyebbülést éreztünk, – hét év hosszú idő! A
+komédia tovább folyt. A ki kettőnk közül elveszíti az első játszmát,
+eljátszotta életét. Etel vesztette el az első játszmát, én a másodikat.
+Ezzel sorsom el volt döntve. Szolgálati teendők ürügye alatt elhagytam a
+kastélyt.
+
+Nem tudom, undor vagy kaczagás fog-e el, midőn ezt olvasod, – mindkettő
+jogosult. Becsületszavam arra is kötelezett, hogy végleg lemondjak
+Etelről. Visszavonultam tőle, e lépésnek köszönhettem a fölfedezést,
+hogy szeret. Sokat szenvedtem, a midőn egy tiszta szerelem szűzies
+nyilvánulásaira közönynyel kellett felelnem. Sokáig nem is győztem a
+természetellenes küzdelmet.
+
+Egyszer, – magam sem tudom már, hogyan esett, – egyszerre karomban
+tartottam a leányt s éreztem csókjait ajkamon. Midőn kíjózanodtam
+mámoromból, beláttam, hogy kerülnöm kell Etel veszélyes közellétét.
+Kezdetben az volt szándékomban, hogy szilaj vígságban töltöm életem
+utolsó éveit, most azonban magány és nyugalom után vágyódtam. A mint
+tudod, lemondtam a szolgálatról és följöttem a fővárosba – haldokolni.
+Itt, a nagyváros zajában, a hol mindenki el van foglalva magával,
+könnyebben kerülhettem el az emberek figyelmét.
+
+Gyakran zúgolódtam sorsom ellen, – hogyne! Sorsomat egy pezsgős fővel
+adott «becsületszó» képviselte. Gyakran vetettem föl magamban a kérdést:
+vajjon az ember, a kinek a teremtés szeszélye egy csöppet engedélyezett
+a végtelenség tengeréből, kötelezheti-e magát az önmegsemmisítésre?
+Midőn most rövid, talányos álomélet után fejjel ugrom a szürke semmibe,
+kaczagtató frázis gyanánt cseng fülemben a – «lovagiasság!»
+
+Most veszem észre, hogy fölösleges dolgokkal untatlak. Rövidebb leszek.
+Egy keserű elégtételem megvolt: Zalkovszky nem ért czélt a leánynál!
+
+Mikor Zalkovszkyt lelőtted, sohasem érzett öröm érzete vett rajtam erőt.
+Az elfojtott életkedv fölpezsgett bennem. Fiatal vagyok, boldog lehetek
+még! Zalkovszky sírjába vitte párbajunk titkát, – én élhetek! élhetek!
+
+Ekkor levelet kaptam, a melyet Zalkovszky halálos ágyán írt. _Elvárom,
+hogy beváltod szavadat!_ Ez a volt tartalma. Sorsom el volt döntve. Nem
+mintha ez a figyelmeztetés hatással lett volna «becsületérzésemre», – de
+a határtalan fanatizmus, a mely túléli a halált is, lesujtott. A klubok
+lelkiismeretlen fosztogatója meghal a becsület nevében és sírba szólít a
+becsület nevében. És ezt őszintén teszi! Meg vagyok győződve, hogy
+Zalkovszky, ha az én helyzetemben lett volna, egy perczig sem habozna
+«szavát beváltani»…
+
+A sok évi haldoklás kifárasztott, ha akarnék sem tudnék már boldog
+lenni. Érzem, hogy nem vagyok köteles meghalni, – de nincs erőm élni.
+Édes megnyugvással tölt el a pihenés, a végnélküli pihenés eszméje. Hogy
+a frázis teljes győzelmet ne arasson, egy nappal később hajtom végre
+magamon az itéletet, a mint «becsületemmel» kötelezve vagyok. Hidd el,
+alig győzöm már ennek az egy napnak a végét bevárni.
+
+Sejteni fogod, hogy a leány, a kinek szerelme oly végzetes befolyással
+volt életemre, Lovrich Etel. Kivánom, hogy Etel soha meg ne tudja,
+mennyire szerettem és szeretem most is. Ő még boldog lehet, nem akarom
+megháborítani lelke nyugalmát.
+
+Vagyonomat rád hagytam.
+
+Végül még egyet. Tanulmányoztalak, ismerem előnyeidet és hibáidat. Ha
+boldog akarsz lenni, ne vezettesd magad eszed, de még kevésbbé
+képzeleted által, hallgass egyszerűen szíved szavára. Én mondom neked: a
+világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív delejtűjével el ne
+lehetne igazodni.
+
+Feledd el minél előbb halványuló árnyékomat, de ha éppen rám gondolsz,
+jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint sejtetted. Jó éjt!
+Agenor.»
+
+Attila növekedő megindulással olvasta végig e sorokat. Megszégyenülés és
+bánat fogta el; – bánat, hogy bátyját ama torzképek után itélhette meg,
+a melyekben a haldokló kedvét lelte, megszégyenülés, midőn saját
+kellemetlenségeit összehasonlította e martir szenvedéseivel.
+
+Midőn most a halotthoz lépett, keserű elégedetlenséget érzett a sors
+igazságtalansága miatt, hogy ennyi fájdalomnak nem tudott más megoldást
+találni, mint a megsemmisülést…
+
+– Megsemmisülés?
+
+Minél tovább szemlélte a rokonvonásokat, annál inkább lepte meg a vidám
+nyugalom, a mely az arczon elterült, mióta Etel keze lezárta pilláit. A
+megtört, félig behunyt szem titokzatos fényben csillog, az ajk körül
+rejtelmes, diadalmas mosoly mutatkozik, – mintha az anyag bilincseiből
+fölszabadult szellem éppen most siklana ki a kutató emberi elme durva
+keze közül, hogy ujjongva szálljon a napfényes magasba…
+
+
+
+
+XXXII.
+
+Verőfényes tavaszi nap volt, Kun Attila gyors léptekkel sietett a
+Lovrich-palotába. A kapustól megtudta, hogy Etel bárónő a kertben van,
+tehát odairányította lépteit. Rövid keresés után rátalált. Etel egy
+padon ült a verőfényben, gondolataiba volt elmerülve és napernyője
+hegyével íveket rajzolt a sárga homokba. Attilának eszébe jutott első
+találkozásuk, mikor a bárónőt hasonló helyzetben lepte meg, csakhogy
+termetét most fekete gyászruha fedte, a mely megindító bájt kölcsönzött
+halvány arczának.
+
+A bárónő meglepetten tekintett föl.
+
+– Csodálkozik, hogy itt lát? – kérdé Attila. – Ittlétemnek egyszerű oka
+van: búcsuzni jöttem.
+
+Etel zavart volt, midőn ösztönszerű udvariassággal helyet kinált neki.
+
+– Elutazik? – kérdezte aztán szokott fátyolozott hangján.
+
+– Elutazom. Valószinü, hogy sokáig nem fogjuk egymást látni, de az is
+meglehet, hogy utaink szétválnak örökre. Nem akarok távozni anélkül,
+hogy öntől egy szives búcsúszót ne vigyek magammal.
+
+Etel kissé összevonta szemöldökét s szótlanul tekintett Attilára.
+
+– Feledje el mindazt, a mi köztünk történt, – folytatta az – és
+bocsásson meg, hogy valaha utjába álltam. Egyszer azt mondta, hogy úgy
+szeret, mintha testvére volnék. Kényszeríteni akartam, hogy nekem több
+legyen testvéremnél, – meglakoltam érte. Ama testvéri szeretet emlékére
+kérem: bocsásson meg vakmerő levelemért… Őrült voltam, midőn irtam.
+
+– És mi volt ama levélben? – kérdezte Etel.
+
+– Hogyan, nem olvasta?
+
+– Nem. Atyám kényszerrel akarta tőlem elvenni, én olvasatlanul
+elégettem.
+
+– Ezt őrangyalom tanácsolta önnek! – szólt Attila a legnagyobb örömmel.
+– Most már meg fog bocsátani, hiszen nem tudja, minő nyomorult voltam!
+
+Etel nem válaszolt, hanem hidegen kérdezte:
+
+– Hová utazik most?
+
+– Boros-Kevére.
+
+– Mi dolga lesz ott?
+
+– Egy régi tartozást kell megfizetnem. Itt már nincs mit keresnem, de
+nem is tudnék itt maradni. Megelégeltem a fővárosi életet. Az utczákat,
+a palotákat, az embereket, – mindezt rútnak, kicsinyesnek,
+kétségbeejtően szürkének találom. Haza fogok menni. Az utolsó évek
+emlékét kitörlöm életemből és újra ott kezdem életemet, a hol három év
+előtt voltam.
+
+– Eszerint nem volt szerelem, – szólt Etel, – hanem szeszély, a mi ama
+nőhöz – ama tánczosnőhöz lánczolta?
+
+– Liviához? Sem egyik, sem másik. Livia, mint oly sokan, szinte abban a
+meggyőződésben élt, hogy miatta volt a párbaj…
+
+– És nem úgy van? – kérdezte Etel bizalmatlanul.
+
+– Nem.
+
+– Igazat beszél?
+
+– Hinni fog, ha bátyám emlékére mondom.
+
+– És – hogyan került ama nő az ön lakására?
+
+– Regényes kötelességének tartotta, hogy ápoljon. Én akkor eszméletlen
+voltam. Agenor később eltávolította, – azóta nem is találkoztam vele…
+
+A bárónő arczát sötét pir futotta el, fejét keblére csüggesztette.
+Sokáig hallgatott, végre tétovázó szemmel tekintett Attilára.
+
+– Megbocsát?
+
+A fiatalember ajkához emelte a feléje nyújtott kezet.
+
+– Most már a régi, testvéri szeretettel kivánom: legyen boldog! – mondta
+Etel.
+
+Attila fölkelt. A bárónő egy gyűrűt huzott le ujjáról, tejopál czímer,
+apró gyémántokkal szegélyezve.
+
+– Szeretném, ha e gyűrűvel jegyezné el menyasszonyát, – azt fogom
+képzelni, hogy hozzájárultam a boldogságához.
+
+Attila ujjára vonta a gyűrűt, aztán eszébe jutott valami.
+
+– Ajándékát ezzel viszonozom, – mondta, selyemkendőt nyújtva át Etelnek.
+Sötétpiros ceyloni kendő volt, sarkába Agenor czímere hímezve.
+
+Etel ösztönszerűen arczához emelte a kendőt.
+
+– Csodálatos illat, ezt már éreztem valahol.
+
+– Kloroform illat, – szólt Attila halkan.
+
+Etel arczát hirtelen pir futotta el, a kendőt ajkához szorítva, mohón
+szívta be illatát.
+
+– Isten önnel, – szólt Attila.
+
+A bárónő kezet nyújtott neki, de aztán meggondolta magát és viruló
+arczát nyújtotta. Egy pillanatig úgy látszott, mintha kedve volna sírni,
+de aztán kivonta magát karjából.
+
+Attila Korláthot és Bóditz századost találta lakásán.
+
+– Kikisérlek a vasúthoz, – mondta az őrnagy.
+
+– Én pedig újra köszönetet jöttem mondani, – szólt Bóditz, – atyámtól
+pedig ezt a levelet hoztam.
+
+A levelet az igazságügyminiszter írta Bóditz lovaghoz, értesítve, hogy a
+boros-kevei bírói állást Kálváry Kálmánnal, – mint a szorgalma és
+képzettsége folytán legméltóbb pályázóval – szándékozik betölteni.
+
+Attila tárczájába rejtette a levelet. Egy hasznát hát mégis látta
+politikai szereplésének: örömet okozhatott egy becsületes embernek.
+
+
+
+
+XXXIII.
+
+A lapály fölött tavaszi szél csattogtatta szárnyait, a nádas zúgva
+hajlongott előtte. A vasuti töltés mentén hollósereg emelkedett föl,
+lomha szárnycsapásokkal lendülve a ködös magasba.
+
+A római sánczra dülő czigánysátorból barna arczok bámultak a futárvonat
+után, a mely a sápadt reggeli fényben zakatolva sietett délnek, a kevei
+róna méhébe.
+
+Mire kivilágosodott, halk tavaszi eső kezdett permetezni, párhuzamos
+gyöngysorokat rajzolva a kocsiablakokra. Attila álmodozva ült egyik
+kocsiban, a vágtató kerekek üteméből egy régi, gyermekkori dalt
+zümmögött fülébe
+
+Álmodozásából éles fütty riasztotta föl: Boros-Keve!
+
+Még minden a régiben van! Előtte fekszik a hegység a török várral, a
+város, a melynek apró házai félénken lapulnak a hatalmas templom körül.
+Az indóház előtt ott áll a Csillag ütött-kopott bérkocsija, a bakon
+ugyanaz a parasztkocsis pipázgat, a ki évekkel ezelőtt a
+Lovrich-kastélyba vitte. Az a titokzatos gyári kazán is ott fekszik még
+az út szélén…
+
+Amint a kocsi lassan végigdöczögött a főutczán, a melynek alacsony,
+virágos ablakai mögött halkan suttogott a kisvárosi élet, Attilát
+egyszerre csodálatos látomány szállta meg. Tegnap Jolánnál járt, a leány
+fehér kötőjével kaczagva futott eléje. Ma ismét Jolánhoz megy és a leány
+ismét kaczagva fog karjába repülni. A mi pedig tegnap és ma közt
+történt, az egyike volt ama félelmetes álmoknak, a melyeket a
+gondviselés sötét éjjel azért bocsát ránk, hogy véget vessen
+kételyeinknek és édessé tegye a verőfényes napot.
+
+Pogányék csak nyáron tartózkodtak a Pogányvárban, különben a főutczában
+levő házukban laktak.
+
+Midőn Attila belépett a csinos udvarra, úgy érezte, hogy térdre kell
+borulnia és megcsókolnia a hófehérre súrolt küszöböt. A komondor rögtön
+megismerte régi jóakaróját és nyihogva ugrándozta körül.
+
+A csinos szobaleány felsikított:
+
+– Jézus! a nagyságos Attila úr, – hogy fog Jolán kisasszony örülni!
+
+Attila megtudta, hogy Pogányné a nyaralóba ment, a tavaszi munkálatokra
+vigyázni; Jolán valamelyik barátnőjét kereste föl, délelőtt azonban ő is
+felmegy a hegyre.
+
+Elhatározta, hogy megkeresi Jolánt a városban. Ha kétszer végigsétál a
+főutczán, bizton az ablakokba csődül az egész leánynépség, ezek közül
+kiválaszthatja magának Jolánt.
+
+A templom boltíves kapujából énekhangok szürődtek elő. Delejes erő
+vonzotta befelé; egy jóarczu öreg helyet csinált neki a padban.
+
+A főoltár Mária-képe élő virággal volt koszorúzva, a lépcsőket piros
+szőnyeg fedte, az istentisztelet nagy ünnepélyességgel folyt. Az orgona
+hangjai szétáradtak a hatalmas oszlopok közt, a keskeny gót ablakokon
+ferde fénysávok szürődtek az oltárfülke hüvös homályába. A gomolygó
+tömjénfüstöt ezüst köddé változtatta a verőfény.
+
+A zene és ének halk zsongássá folyt össze Attila fülében és idegeit, a
+melyek hetek óta kínos rezgésben voltak, édes megnyugvással töltötte el.
+Kezére hajtotta homlokát; midőn mély csend közepett harangcsengés
+hirdette az áldozat bemutatását, gyermekkora óta nem érzett kegyeletes
+borzongás futotta át. Az egyhangu éneket mekegő férfihang vezette,
+máskor ez kihivta volna gunyolódását, most halk zümmögéssel kisérte. Úgy
+érezte, hogy ez egyszerű alakok közé kell vegyülnie, hogy velük
+egyetemben jámbor áhítattal dicsérje istent, a bűnbocsátó, az irgalmas
+istent.
+
+A boltíves ablak egy kék üvegvirágán napsugár tört keresztül, vakító
+fénynyel árasztva el egy női kalapot, a melynek viselője a túlsó padsor
+sarkán térdelt, Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes
+erővel bilincselte le szemét. A leány, a ki eddig buzgón imádkozott,
+most fölemelte fejét és gyermekes kiváncsisággal tekintett a magasba,
+honnan ízzó üvegvirág kék dicsfényt szórt rá. Attila szíve félelmetes
+hangon dobogott. – Jolán volt! Vállban és csípőben kissé szélesebb,
+derékben kissé karcsubb, a félszeg gyermekleányból viruló nő fejlődött,
+de még mindig a régi Jolán. Ugyanaz a gyermekes, puha áll, az a komoly
+és mégis kiváncsi szem, azok a megindító tiszta vonások, a melyek utóbbi
+időben oly gyakran jelentek meg álmában.
+
+[Illustration: Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes
+erővel bilincselte le szemét.]
+
+– Minő ünnep van ma? – kérdezte szomszédjától.
+
+Az öreg csodálkozva tekintett rá.
+
+– Gyümölcsoltó boldogasszony.
+
+Az istentisztelet véget ért, a hivők tolongva hagyták el a templomot.
+Attila iparkodott Jolánhoz jutni, de az ellenkező irányban hullámzó
+emberáradat szétválasztotta őket. A szabadban hiába nézett körül a
+zsibongó sokaságban; miután az utolsó anyóka is elhagyta a templomot, jó
+ideig még kutatva bolyongott az utczákon, aztán gyors léptekkel a
+hegynek indult.
+
+A lejtőt hűvös szél járta, az útszélen a rügyező kökénybokrokon
+esőcseppek csillogtak, a fényes, tejszínű magasban csiripelő pontok
+úsztak. Attila levette kalapját és teli tüdővel szívta a nedves tavaszi
+levegőt; lépteit mindinkább gyorsította, a legmeredekebb helyen már
+futott is.
+
+A nyaraló elhagyatva állt a még puszta kert fölött. Attila nem ment az
+ajtó felé, hanem a szőlőknek vágva, megkerülte a házat. Az erkély
+ponyvája le volt eresztve, talán éppen most feszítették ki. Dobogó
+szívvel állt meg, közvetlen közelében, a ponyva mögött két ismerős hang
+hallatszott: Jolán és Kálváry hangja.
+
+– Nyáron majd fürdőbe viszem, – szólt éppen a jegyző.
+
+– Mi jutott eszébe, maga pazarló! – feleselt Jolán. – Itt fogunk lakni a
+Pogányvárban, maga reggel lemegy a hivatalba és délután feljön ismét.
+
+– Délben is feljövök.
+
+– Azt nem engedem meg, – tönkre futná magát. Majd a Csillagban fog
+ebédelni.
+
+– Abból nem lesz semmi, nem azért házasodom meg, hogy tovább is a
+Csillag sületlen rostélyosait egyem.
+
+– Ej? Talán azért, hogy kisült rostélyosokat kapjon? Telhetetlen!
+
+– Maga tudja, hogy akkor is elvenném, ha egész életemen át száraz
+kenyeret kellene ennem.
+
+– Nem tudom, nem is hiszek semmit.
+
+– Elhiszi most?
+
+Egy csók, – a leány kaczagva védekezett. Attila a fal tövének durva
+köveihez támasztotta homlokát. A jegyesek vígan fecsegtek tovább.
+
+– Kissé mégis szeret? – kérdezte Kálváry.
+
+– Kissé, – bár magam sem tudom, hogyan jött az egyszerre. Még mikor
+beteg lettem, azt hittem, sohasem fogom szerethetni. Magának akkor
+Budapestre kellett utaznia és rajtam kinzó türelmetlenség vett erőtt, –
+vártam, egyre vártam…
+
+– De nem engem!
+
+– Nem tudtam, kit várok, de éreztem, hogy valakinek jönnie kell és
+egészséges leszek ismét. Mikor betegágyam mellett egy résztvevő alak
+jelent meg, egyszerre nyugodt lettem. Lázamban sokat töprengtem azon, ki
+lehet az, a ki a mamával ágyam mellett virraszt – néha a keze után is
+tapogattam. Mikor aztán egy nap fölismertem magát, lássa, akkor öröm
+fogott el, hogy maga az és nem más, és éreztem, hogy magát szeretem és
+nem mást. Hanem illetlen volt a mamától, hogy az ágyamhoz eresztette!
+
+Kálváry kissé el volt érzékenyedve.
+
+– Lássa, édes, – mondta, – oly boldog vagyok, hogy kezdek félni a
+boldogságomtól. Szinte hihetetlen, hogy ez így tartson. Ha most nem
+neveznek ki bírónak, várnunk kell az esküvővel talán egy évig, talán
+tovább is…
+
+– Várni fogunk egy évet, ha kell tizet is, – szólt Jolán határozottan.
+
+– De – ha az az ember visszajön.
+
+– Kálmán!
+
+– Minden sikerül neki, amit akar, – meglehet, hogy ki fogja nyujtani a
+kezét maga után, – Jolán, én nem tudok maga nélkül élni!
+
+– Maga néha ostobaságot beszél, – jegyezte meg a leány szárazon. –
+Törődik ő ilyen vidéki libával, a minő én vagyok?
+
+– De ha mégis törődik? – élhetetlenkedett Kálváry.
+
+– Akkor azt mondom neki: sohasem szerettél, most sem szeretsz, nem is
+tudsz te igazán szeretni. És ha szeretnél is, tanulj meg te is egyszer
+lemondani.
+
+A jegyesek elhallgattak, Pogányné lépett az erkélyre. A jó asszony
+egyszerre fölsikoltott:
+
+– Irgalmas Istenem, – Attila!
+
+Attila mosolyogva lépett az erkélyre.
+
+– Ez aztán meglepetés! – dadogta Kálváry.
+
+– Minő sápadt; talán beteg? – kérdezte az özvegy aggódva.
+
+Attila fejét rázta.
+
+– Semmi, – kissé kifáradtam, rég nem jártam hegyen.
+
+– Ülj le! – szólt Jolán, – a ki csipőre tett kézzel, nagy szemmel
+tekintett rá.
+
+Attila leült és mosolyogva tekintett barátjaira. Homlokán hideg verejték
+gyöngyözött.
+
+– Tulajdonképpen azért jöttem, – mondta, – hogy szerencsét kivánjak
+eljegyzéstekhez. Kálmánnak hoztam is valamit. – Azzal kivette
+tárczájából a miniszter levelét.
+
+A jegyző növekedő örömmel olvasta, aztán vígan kiáltotta:
+
+– Hat hét mulva megtartjuk az esküvőt!
+
+Mikor Jolán komoly arczába tekintett, hirtelen elnémult, a leány azonban
+lopva érintette a kezét.
+
+– Ugy-e, Tila, – szólt a leány, – ezután törökkúti földesúr leszel, –
+akkor majd büszkeségedben meg sem látsz bennünket!
+
+Attila egy pillanatig Jolán szemébe nézett, homlokán a sebhely vérvörös
+lett, aztán fölállott s kalapja után nyult.
+
+– Maradj hát! – szólt Jolán kedvetlenül.
+
+– Nem lehet, dolgom van.
+
+– Mikor látunk ismét?
+
+– Talán néhány év mulva.
+
+– Hogyan? Hová mégy?
+
+– Afrikába, – volt a száraz felelet. – Már első izben Nejosszumig
+akartam menni, de nem sikerült, – most ráérek s el fogok menni
+Nejosszumig.
+
+A jelenlevők összenéztek, egyik sem tett kisérletet, hogy a fiatalembert
+tovább tartóztassa. Amint Jolán végigtekintett barátján, a ki sápadt
+arczczal, beesett szemmel, béna karral állt előtte, egyszerre köny
+szivárgott a szemébe.
+
+Attila távozott. A hegyi úton habozva megállt, úgy látszott, mintha a
+város felé akarna menni, de aztán megfordult s a törökkuti hegyeknek
+vágott.
+
+Jolán némán állt anyja és vőlegénye közt s nedves szemmel tekintett a
+magas alak után, a mely sietve haladt föl a távoli magaslaton.
+
+– Minő ember! – mondta keserüen, – egyszer sem néz vissza!
+
+Attila lihegő mellel és lüktető halántékkal folytatta útját. Érezte,
+hogy a fárasztó hegymászás jót tesz neki és ösztönszerűen a
+legmeredekebb kúpnak, a várhegynek vett irányt.
+
+Nemsokára belépett a törökvár düledező kapuján, aztán fáradtan dőlt az
+északi bástya fokára.
+
+Egykor itt ült amaz iskolás leány a vércsével vállán, amikor elmondta a
+könnyelmű asszonyok bohó regéjét.
+
+A városban most delet harangoztak. A sugártornyok kőrostélyaiból kitörő
+harangzúgás diadalmasan járta át az éles tavaszi levegőt.
+
+Lenn a mélyben komoran állt a kastély a park lombtalan fái közt, – a
+lejtőről a Pogányvár piros bádogteteje integetett. Két csinos játékszer,
+a melyet valamely óriás gyermek felejtett ott.
+
+Attila a magasba tekintett s egy korai fecskére figyelt, a mely félénk
+csicsergéssel kerengett a végtelen ürben. Néha sebes ívekben
+lecsavarodott a magasba, a hol elenyésző pontnak látszott, aztán ismét
+lesiklott a mélybe, hogy fáradt szárnynyal újra kezdje czéltalan útját.
+
+Attila úgy érezte, mintha az árva madár saját lelke volna, a mely
+czéltalanul tévelyeg a nagy, szürke semmiségben.
+
+A kevély férfi lehajtotta fejét és keservesen sírt.
+
+
+
+
+KÉPJEGYZÉK.
+
+1. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai fehérlenek
+5
+
+2. A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit fején
+összefonta és lassan ringatta magát bokáin  35
+
+3. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró
+bogárkát, mely keztyűjén ült  43
+
+4. A leány a hintaszéken ült, míg barátja mögötte állott és lassan
+ringatta  50
+
+5. Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot vezetett  62
+
+6. A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen felbukkanó
+lovas alak ugratott át fürdőhelyükön  80
+
+7. A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait himbálva,
+oldalán egy főhadnagy könyökölt  98
+
+8. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyökölt  107
+
+9. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett  130
+
+10. A föltünően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában  155
+
+11. A grófot festői műhelyében találta  184
+
+12. Attila felegyenesedik és szólni kezd  201
+
+13. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már lecsúszott a
+falon a hideg homokba  225
+
+14. A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz sietett
+253
+
+15. Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes erővel
+bilincselte le szemét  266
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 ***
diff --git a/77615-h/77615-h.htm b/77615-h/77615-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..a7310bb
--- /dev/null
+++ b/77615-h/77615-h.htm
@@ -0,0 +1,6853 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Fenn és lenn | Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+hr.tb {width: 25%;}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+ font-style: italic;
+}
+
+p.caption {
+ margin-top: 0;
+ font-size: smaller;
+/*  font-style: italic; */
+}
+
+h2 img {
+ margin: auto;
+ margin-bottom: 2em;
+ display: block;
+ max-width: 100%;
+}
+
+.figcenter, .figcenter img {
+ max-width: 100%;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+/*  text-indent: 0; */
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
+"" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-150">MAGYAR
+REGÉNYIRÓK</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-large">KÉPES
+KIADÁSA</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Szerkeszti és
+bevezetésekkel ellátja</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">MIKSZÁTH KÁLMÁN</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-large">56. KÖTET</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-large">FENN ÉS
+LENN</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Irta</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG
+FERENCZ</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class=
+"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">magyar irod. intézet és
+könyvnyomda</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-large">1908</span></p>
+<hr class="chap" />
+<h1>FENN ÉS LENN</h1>
+<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">HERCZEG
+FERENCZ</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">MÜHLBECK KÁROLY
+RAJZAIVAL</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class=
+"caption-large">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">magyar irod. intézet és
+könyvnyomda</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-large">1908</span></p>
+<p class="center"><i>Singer és Wolfner tulajdona.</i></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Franklin-Társulat
+nyomdája.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
+"Page_1">-1-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ.</h2>
+</div>
+<p>Ki másnak is ajánlhatnám első regény kisérletemet, mint
+<i>anyámnak?</i> Az a jóságos, okos asszony bizonyára szemet fog
+hunyni könyvem gyöngéi fölött, valamint szemet hunyt már vagy egy
+könyvtárra menő megiratlan ostobaságom fölött.</p>
+<p>Az olvasótól nem kivánhatok hasonló gyöngéd elnézést, azért jó
+is lesz, ha elmondom a <i>Fenn és Lenn</i> rövid genézisét, hogy
+legalább a felelősség egy részét azokra hárítsam, kik velem szemben
+a felbujtó szerepét játszották.</p>
+<p>Úgy volt, hogy az <i>Egyetemes Regénytár</i> szerkesztősége az
+1889-ik év folyamán 1000 frankos regénypályázatot hirdetett.</p>
+<p>A pályázat ösztönzött arra, hogy tollhegyre tűzzek egy tarka
+mesét, mely akkoriban fölbukkant szemeim előtt; libbenő szárnyakon
+körülcsapongott, mondhatom: szinte üldözőbe vett. Megszületett a
+<i>Fenn és Lenn</i>.</p>
+<p>A birálók elsősorban dicséretükkel tüntették ki pályaművemet, a
+díjat nem itélhették oda, mert a regény már külső alakjánál fogva
+igen nagy volt, terjedelme nem felelt meg a pályázat föltételeinek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_2" id=
+"Page_2">-2-</a></span></p>
+<p>Kiadóim fölszólítására újra átdolgoztam regényemet.</p>
+<p>Ezzel az olvasó kezébe adom. Ha elsőszülöttemnek, – kitől végre
+sem tagadhatom meg teljesen apai gyöngédségemet, – ha
+elsőszülöttemnek, mondom, sikerül az olvasót egy estén át
+szórakoztatni: akkor betöltötte hivatását.</p>
+<p>Budapest, 1890. évi február hóban.</p>
+<p class="right"><i>A szerző.</i> <span class="pagenum"><a name=
+"Page_3" id="Page_3">-3-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch01.png" alt="" title="" />I.</h2>
+</div>
+<p>* várostól délnek hirtelen meredek hegyláncz szökik a zúgó
+nádassal borított lapály elé, komor daczczal feszülve a végtelen
+rónának, mintha azt mondaná: Budától eddig te uralkodtál, – itt
+véged van! A róna hatalmas földhullámokat vet, aztán megtörten
+simul a hegy lábához. Az első hegyek mögött erdős kúpok emelkednek
+lépcsőzetesen, míg végre egy, a távolban kéklő gerincz színfalként
+elzárja a szemhatárt.</p>
+<p>A rónára dülő sziklagerincz egy meredek csúcsát csonka vártorony
+koronázza, reczés ormaival élesen furódva a déli ég mély
+korongjába. E torony messzi tájakat ural, uralma legitimitásának
+titka – mint minden igazi legitimitásé – elvész a népvándorlás
+ködös homályában. Valaha őrszem volt az ország déli kapuján, mely
+nem egyszer döngött súlyos buzogánycsapások alatt, ha a Duna
+völgyéből feketén hömpölyögtek északnak idegen, kalóznemzetségek
+pusztító árjai.</p>
+<p>Később török bégek tanyáztak itt, az utolsó bég <span class=
+"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> emlékére
+keresztelte el a nép «Jó Ali tornyának». A várhegy mögött emelkedő
+magaslatok «Törökköny» nevet visel. A nagy török tragédia itt egy
+békülékeny akkorddal végződik: Ali, az utolsó magyarországi bég,
+kinek ereiben egy csepp folyt a bölcs kalifák véréből; e
+magaslatról áldotta meg Magyarországot, midőn a róna északi
+szemhatárán fölbukkantak a rettenetes Eugen herczeg vértesei: az
+ősz bég szeme könybe borult, amint végigrévedezett a zöldelő tájon,
+melyről tudta, hogy mindörökké elveszett az igazhívők számára;
+aztán marczona spahijaival, szerecseneivel és karcsúnyakú tevéivel
+útra kelt Allah nevében, a fölkelő nap irányában… Az iszlam
+világuralmának zivataros fellege szétfoszlott; az utolsó béggel egy
+elkésett ködfoszlány uszott Keletnek, megaranyozva a költészet
+napjától. Jó Ali azóta már Mohamed paradicsomába költözött, hol
+fiatal hurik fogadták a vén leventét. A vár odafenn romba dőlt, de
+a várjobbágyok kunyhói lenn a völgyben gyarapodni kezdtek és ma
+hatezer lakosa van Boros-Keve mezővárosának.</p>
+<p>A lakosok nagyrészt ama sziléziai gyarmatosok unokái, kiket
+Mária Terézia királynő telepített ide a hétéves háború után. A
+város fasoros, egyenes utczáival, tágas tereivel és csinos
+épületeivel kedvező benyomást tesz; a többnyire sárgára meszelt
+házak, tisztaságtól villogó ablakaikkal és rikító, olajfestésű
+kerítésrácsaikkal, a lakosság jólétéről és ideges rendszeretetéről
+tanuskodnak. Ha valamely idegen, kit a véletlen az ország eme
+félreeső zugába <span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span> vetett, a város nevezetességei után
+tudakozódik, mindenekelőtt megmutatják neki a lendületes
+gótstilusban épült templomot, aztán megbámultatják vele a megyeház
+oszlopos homlokzatát; végül a bennszülöttek nem fognak
+megfeledkezni arról, hogy figyelmét a «kastélyra» irányítsák.</p>
+<p>A kastély tulajdonképen nem tartozik a városhoz, mert vagy
+tizenöt percz távolságra esik ettől, a hegy lábán kanyargó,
+nyárfasoros országút mentén. Egyébiránt semmiben sem különbözik
+mindama úri lakoktól, melyek a mult század első felében, a magyarra
+fordított barok ízlésben épültek. Tágas, komor épület, kettős
+tetővel, potrohos ablakrácsozattal és túlizmos
+homokkő-kariatidákkal, – még a kertkerítés golyóbis oszlopai és a
+megszokott czímertartó griffek is föltalálhatók. Az oszlopos
+pitvaron és a kovácsolt vaserkélyen meglátszik, hogy későbbi toldás
+eredményei. Az úrilak körül nagy kert terül el, melyen észrevehető,
+hogy évtizedek óta fürészt és kertész-ollót nem látott, de épen
+emez elhanyagoltatásának köszönheti egész báját. A kastély meredek
+tetőgerincze fölött a százéves szálfák egymás felé nyujtogatják
+lombos karjaikat: némely helyen a buja folyondár felkuszott a fa
+koronájáig, hosszú indát bocsátva alá a magasból; a kastély mögött
+az ősi platánfák törzsei aggasztóan közelre dőlnek egymáshoz,
+lombozatuk sűrű kupolát alkot, melyen csak elvétve szűrődik át
+egy-egy halvány napsugár. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt
+szökőkút tritonjai fehérlenek s ha hébe-korba kiváncsi
+rigó-rikoltás nem <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span> zavarná az ünnepélyes csöndet, az ember azt
+hinné, hogy nappal is egy letünt kor álmai kisértenek a zúgó
+vadonban.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 449px;"><a href=
+"images/i001hq.jpg"><img src="images/i001.jpg" alt=
+"A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai" title=
+"A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai" /></a>
+<p class="caption">A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút
+tritonjai fehérlenek…</p>
+</div>
+<p>Az idegen, ki véletlenül erre kocsizik, megtudja kevei
+kocsisától, hogy a kastély a Lovrich bárók tulajdona, kik utóbbi
+időkben csak elvétve néztek le családi birtokukra, különben pedig
+Bécsben szoktak tartózkodni állandóan. Az utas hamar észreveszi,
+hogy a jó keveiek csak azért látnak nevezetességet a kastélyban,
+mert előkelő zárkózottsága imponál nekik s mert megszokták, hogy
+lakóiban a mesés gazdagság és hatalom megtestesítőit bámulják.</p>
+<p>Ha aztán az utas a csalódás egy nemével fordul el a látottaktól,
+a szemben levő hegylejtőn egy nyaraló szökik szemébe, mely fölkelti
+érdeklődését már azért is, mert vörös bádogtetejével, csinos
+erkélyével és kaczér, fehér ablakfüggönyeivel jóltevő ellentétet
+alkot a komor úrilakhoz. A kit érdekel, az megtudhatja, hogy ez a
+«Pogányvár», melyet tréfásan azért neveznek így, mert a boldogult
+Pogány Mihály építtette családja számára. Ha beszédes a kocsis,
+hozzá fogja tenni, hogy uradalmi ügyész volt a megboldogult, a kit
+mindenki szeretett, mert jólelkű úriember volt és sokat lendített a
+szegény emberek ügyes-bajos dolgán. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch02.png" alt="" title="" />II.</h2>
+</div>
+<p>Esteledett.</p>
+<p>Boros-Keve a völgyben már árnyba borult, fenn a magasban, a
+Pogányvár kéményén, még egy elkésett napsugár siklott végig. A
+nyaraló alatti kertből, a nagy gesztenyefa tájékáról, víg kaczagás
+csengett föl. A fa egyik ágáról kezdetleges hinta függött alá,
+melyen patyolat jó kedvükben ketten foglaltak helyet: egy
+körülbelül nyolcz éves fiú és egy leány, ki az iskoláslány és a
+fiatal hölgy közötti átmeneti korszakot élte.</p>
+<p>A fiú a hinta deszkáján ült s neki pirult arcczal, merészen és
+mégis borzadva hasította a levegőt. A leány a deszkán állott s
+karcsú karjait magasra emelve fogta a kötelet, – a mint a hintát
+lendítette, nyulánk termete tökéletes szépségű vonalakban mozgott.
+Mindketten kaczagtak. Üde tavaszi est volt, a gesztenyefa koronája
+illatos virágesőt hintett alá, mindketten fiatalok voltak, – ez
+végre is elegendő ok a kaczagásra.</p>
+<p>– Magasabbra, Jolán! – könyörgött a gyerek hévvel. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p>
+<p>– Nem lehet, Béni, a mama már türelmetlen lesz. – A leány ezzel
+kissé hátradőlt és keskeny lábával iparkodott a lengő hintát
+megakasztani.</p>
+<p>Béni titokban eviczkélő mozdulatokat tett; miután meggyőződött,
+hogy a hintát egyedül meg nem lendítheti, boszankodva vonta fülére
+matrózsipkáját. E pillanatban váratlan tünemény vonta magára
+figyelmét.</p>
+<p>– Jé, Jolán, nézd, egy néger fehér kalappal!</p>
+<p>– Jé! – szólt Jolán csodálkozva, a megjelölt irányban
+tekintve.</p>
+<p>– Ez mulatságos, – jegyezte meg Béni.</p>
+<p>Aztán mindketten kezüket szemük fölé emelve, erősen a hegyi út
+felé tekintettek.</p>
+<p>A hegyi úton, mely a nyaraló mellett elhaladva, a közeli
+Törökkút községbe vezetett, egy férfi alakja bukkant föl. Nem volt
+ugyan szerecsen, de sötétbarna arcza, mely a délövi égalj hatására
+vallott, nem szégyenítette meg Béni képzeletét. Most letért az
+útról és a nyaralóba vezető fasort balra hagyva, egyenesen a
+gesztenyefa felé közeledett.</p>
+<p>– Ki ez? Mit akar ez? – kérdezte Jolán halkan s megfeledkezve
+arról, hogy a hintán áll, arczát karjára támasztotta és gyermekes
+kiváncsisággal figyelt a közeledőre.</p>
+<p>Az idegen mosolyogva folytatta útját. Magas termetű fiatalember
+volt, villogó fekete szemmel, különben szabályos metszésű
+vonásainak a sötét arczszín s egy halántékán végigfutó sebforradás
+bizonyos kihívó rútságot kölcsönzött. E hatást csak növelte az a
+gunyoros vonás a szemei körül. Finom <span class="pagenum"><a name=
+"Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> öltözéke feltünő szabású volt,
+kabátja alul egy selyem-ing puha gallérja látszott ki. Hanyagul,
+kissé szétvetett lábakkal járt, a mi különben csak a lovassági
+tisztek és tengerészek előjoga szokott lenni, mozdulatait bizonyos
+öntudatos, ellentmondást nem türő határozottság jellemezte.</p>
+<p>A hinta előtt megállt, eldobta szivarját és levetette puha,
+fehér kalapját.</p>
+<p>– Itt vagyok!</p>
+<p>Jolán zavartan szökött le a gyepre, Béni egyensúlyát vesztette
+és rémülten kapkodott a levegőben. Az idegen, miután nem kapott
+választ, egy hirtelen mozdulattal magához ölelte a leányt és
+habozás nélkül megcsókolta.</p>
+<p>– Jézus Mária! – Jolán rémülten siklott ki karjaiból, majd
+néhány szökéssel a gesztenyefa mögé hátrálva, lihegve nézett
+farkasszemet vakmerő támadójával.</p>
+<p>– Tehát annyira megváltoztam, hogy már Jolán sem ismer rám? –
+kérdezte az kissé bosszankodva.</p>
+<p>– Hogyan, te, te volnál? – dadogta a leány.</p>
+<p>– Ki más?</p>
+<p>– Te Attila – Tila!</p>
+<p>– Én magam.</p>
+<p>A varázs meg volt törve. A fiatal leány előlépett a fatörzs
+mögül, összekulcsolta kezeit és éghez emelte a szemét, mintha kérné
+az égieket, hogy saját érdekükben vegyenek tudomást a hallatlan
+eseményről, mely most a Pogányvár kertjében lefolyt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>– Ez nagyszerű, – mondta aztán.</p>
+<p>A nagyszerű egyébiránt is kedves kifejezései sorába
+tartozott.</p>
+<p>– Semmi nagyszerűt nem látok abban, ha valaki elmegy és
+visszajön; de ha valaki néhány év mulva elfelejti legjobb barátját,
+az már szomorú.</p>
+<p>Jolán kitörő örömmel nyujtotta mindkét kezét a megérkezett felé;
+most már áradt belőle a szó.</p>
+<p>– Te, ez aztán a meglepetés! Már azt hittük, soha többé nem jösz
+haza. Merre is jártál mindenütt? Láttad már a mamát? Mit beszélek!
+hogy láttad volna? menjünk a mamához!</p>
+<p>Béni meglehetős bizalmatlansággal figyelte meg a történteket.
+Most gyors fordulattal lekúszott a hintáról és sebesen iramodott a
+nyaraló felé, jelenteni, hogy történt valami – mi, azt még nem
+lehet tudni.</p>
+<p>– Hogyan vetődtél ily váratlanul haza? – kérdezte Jolán, a mint
+ketten a nyaraló felé haladtak.</p>
+<p>– Egy hónapja, hogy Londonba érkeztem. Eleinte az angol
+fővárosban akartam maradni, de aztán – Isten tudná hogyan – olyas
+valami lepett meg, amit honvágynak szokás nevezni. Hozzá még
+eszembe jutott, hogy van nekem egy kis bajtársam, ott valahol az
+alsó Duna mentén és nagy kiváncsiság fogott el, mivé nőhette ki
+magát az a borzas iskolás-leány…</p>
+<p>– Amint látod: tiszteletreméltó agszüzzé – szolgálatodra! –
+szólt Jolán, csinos bókot csapva. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>– Jól használtad föl az idődet, gyermek, meg vagyok veled
+elégedve.</p>
+<p>Attila mosolyogva tekintett végig rajta. A leány igazán csinos
+volt. Okos gyermekarcza, melyre a nyári nap heve gyönge, barna
+zománczot varázsolt, bájos ellentétet alkotott szőke hajával;
+nyulánk, fiatal termetét minden mozdulatában öntudatlan kecs
+jellemezte.</p>
+<p>– Már azt hittük, – kezdé Jolán, kit Attila fürkésző tekintete
+kissé zavarba ejtett, – már azt hittük, örökre ott rekedtél
+valamelyik vad országban; de úgy-e az ember nem feledi oly könnyen
+azokat, a kiket valaha szeretett?</p>
+<p>– Láthatod, hogy nem.</p>
+<p>– És hol voltál, mielőtt Londonba mentél?</p>
+<p>– Zanzibárban.</p>
+<p>– Zan-zi-bár! Oláhországban lehet?</p>
+<p>– Nem, keleti Afrikában.</p>
+<p>– Tudom már. Oh, én mindent tudok. Tudom, hogy idegen országokat
+fedeztél föl, hogy hires ember vagy, a ki vizilovakra vadászott és
+ezért az angol királynőtől rendjeleket kapott… Mindezt és még
+többet olvastam az ujságokban. Egyszer azt írták, hogy
+meghaltál.</p>
+<p>– Reménylem, nem tartottál képesnek ily meggondolatlanságra?</p>
+<p>– Nem lett volna szép tőled, ha annyira megszomorítasz
+bennünket. A mama néha kissé sírt is utánad, de én nem, én csak
+bosszankodtam. Szeretném is tudni, mi dolgod volt neked a
+négerekkel és a vizilovakkal? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span></p>
+<p>– Látod, – magyarázta Attila – a dolog így áll: a térképen
+Afrika közepén egy nagy fehér folt van; e folt azt jelenti – e folt
+nem jelent semmit! Ez sok embert bosszantott már, újabb időben
+főleg a Central Afrikan Companyt bosszantotta, mely aztán többek
+közt elküldött engem is, hogy nézzük meg, mi van ama fehér folt
+helyén… Nejossumig akartam menni, fájdalom, nem jutottam el oda, de
+meglehet, hogy más alkalommal oda is elérek!</p>
+<p>– És azért, hogy Béni még több földrajzot tanuljon, érdemes volt
+annyira csuffá tenni a kezeidet? Minő kérgesek! Szegény arczodat is
+hogy tönkrebarnítottad?</p>
+<p>– Ez onnan van, – magyarázta Attila jókedvüen – mert a piros
+napernyőmet odaajándékoztam a kaukai királynak, kinek most
+trónmennyezet gyanánt szolgál. Frakkot is adtam neki. Ő még inget
+is kért, de ezt megtagadtam tőle; a czivilizáczió művét nem szabad
+elhamarkodni. Pedig ha odaadtam volna neki, talán elértem volna
+Nejossumig…</p>
+<p>Időközben fölértek a nyaraló erkélyére, hol a nekibátorodott
+Béni jelentette, hogy Pogány néni mindjárt itt lesz. Pogányné, ki
+Béni zavart előadásából is sejtette a rejtélyes idegen kilétét,
+mielőtt mutatkozott volna, még hamarjában rendbeszedte magát. A
+rendbeszedés tulajdonképpen csak annyiból állott, hogy új
+selyemkötőjét más új selyemkötővel cserélte föl és hogy néhányszor
+izgatottan futott körül a szobában. Aztán megjelent az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> erkélyen
+hófehér kendővel kezében, örömtől sugárzó arczczal. Az özvegy kissé
+elhízott, de még elég csinos asszony volt, leánya különben
+feltünően hasonlított rá.</p>
+<p>Az üdvözlés után, melynél a könnyen meginduló özvegy kissé sírt
+is, sorra kerültek a szokásos kérdések, aztán számot adtak
+egymásnak az utolsó évek eseményeiről. Pogányné hangja fájdalmasan
+csengett, midőn hangsúlyozta, hogy meglehetősen jó anyagi viszonyok
+közt maradtak vissza és végre büszkén, midőn a leányára mutatott,
+ki időközben «ugyancsak fölcseperedett».</p>
+<p>Azalatt teljesen beesteledett. Az erkélyen kigyultak a
+széllámpák. Jolán kikereste a pohárszék féltett kincseit, nagy
+fáradsággal himzett abroszokat és a nehéz ezüstneműt, aztán –
+szokása ellenére – segített a csinos szobaleánynak a vacsora
+fölszolgálásában.</p>
+<p>Pogányék, Attila őszinte örömére, nem kivántak «utikalandokat»
+hallani; Jolán is megelégedett azzal a fölvilágosítással, hogy
+Afrikában sok a szunyog és nagy a forróság. Béni, kit láthatólag
+sértett a mellőzés, melyet tapasztalnia kellett, fölfordított egy
+borospoharat, ezzel alkalmat adva Jolánnak, hogy kellően bemutassa
+a nap hősének.</p>
+<p>– Ismered ezt a rossz fiut, Attila? A nagybácsi fia.</p>
+<p>– Tíz közül a hatodik – tette hozzá Pogányné. – Minden évben
+másik jön hozzánk nyaralni.</p>
+<p>Béni hamarjában kiszámította, hogy tíz év mulva is rajta lesz a
+sor… <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span></p>
+<p>– Egyike a híres Pogány-fiúknak? – kérdezte Attila.</p>
+<p>A Pogányfiúk * váron, hol atyjuk keresett orvos volt, két
+dologról voltak híresek: először, hogy egyikük sem tudta könyv
+nélkül a fivérei nevét; másodszor, hogy fölötte ügyesek voltak a
+parittya kezelésében.</p>
+<p>A várhegy mögött fölbukkant a hold korongja, az erkélyponyvához
+haragosan búgó bogarak verődtek. Attila szivarra gyujtott és
+kijelentette, hogy gyermekkora óta ily jól nem találta még magát.
+Jolán tapsolt örömében és alkalomszerűnek találta, hogy barátja
+kedélyére hasson.</p>
+<p>– Ugy-e, Tila, jó itt lenni? Ugy-e, nem mégy többé vizilovak
+után?</p>
+<p>– Nem, – évelődött az – itt maradok, családot alapítok.</p>
+<p>– Te – családot?</p>
+<p>Jolán ez ötletet fölötte mulatságosnak találta.</p>
+<p>Béni, ki nagynénje korholó tekintetéből azt következtette, hogy
+Jolán valami sikerült megjegyzést tett, hirtelen teli torokból
+hahotázni kezdett. Büntetésül feküdni kellett mennie.</p>
+<p>Mikor Attila elbúcsuzott a nyaralóból, hogy fölkeresse szállását
+a városban, tíz órára járt az idő. Jolán az erkély korlátjához
+lépett és a távozó után hajolt.</p>
+<p>– Mikor jössz föl ismét, Tila?</p>
+<p>Attila visszafordult a lépcsőn és a korláthoz támaszkodott.
+Arcza érintette a leány kezét.</p>
+<p>– Feljövök holnap. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span></p>
+<p>– Jőjj korán.</p>
+<p>Azzal kezet fogtak.</p>
+<p>Csillagos éj volt, Attila lábai előtt szabályos fénypontok
+jelölték a város kivilágított utczáit. Az éj sötétjéből apró
+szentjánosbogarak villantak elő. Fény a magasban, fény a mélyben,
+fény mindenütt. <span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch03.png" alt="" title="" />III.</h2>
+</div>
+<p>E század elején Lovrich Lázár volt a délvidék leghatalmasabb
+sertéskereskedője. Csordáit a Tiszában és a Dunában usztatta,
+hajcsárai tilinkózva bandukoltak Ráczország szivéből Budaváráig. A
+nép Pokrócz Lázárnak nevezte, válogatott gorombaságai miatt,
+melyeket csodálatos hidegvérrel vagdalt mindazok fejéhez, kik
+kénytelenek voltak vele érintkezni. Pokrócz Lázár azon a vidéken,
+mint elvont fogalom, ma is él, jelentve a pokrócz-gorombaság
+mellett a mesés gazdagságot és durva pénzgőgöt. A napóleoni
+hadjáratok sok sertést fogyasztottak és Pokrócz Lázár még Waterloo
+bekövetkezte előtt mondhatta termetes életpárjának: Anyjuk,
+földesúr lesz a fiadból!</p>
+<p>És a fiuból, Lovrich Vazulból, földesúr lett. A Törökkuthy
+grófoktól, kik Törökkutat és Kevét birták, harminczezer sertés
+árán, nemesi joggal megvette a kevei uradalmat kastélyostul.
+Pokrócz Lázár fia kastélyban lakott, igazi, duplatetejü
+kastélyban.</p>
+<p>Kezdetben csak nagynehezen tudta magát beleélni <span class=
+"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> a földesúr
+szerepébe. Főélvezete abban telt, hogy kabát nélkül kikönyökölt az
+oszlopos pitvar alá. Hébe-korba kihozatta Kevéről a rokon
+Lovrichokat, földhöz ragadt szegény ördögöket, megbámultatta velük
+kertjét és kastélyát, üvegcsillárait és mandolafáit; ha aztán majd
+megpukkasztotta őket az epés irigység, üres kézzel szélnek
+kergette.</p>
+<p>Mikor asszony került a házhoz, – egy öreg granicsár-hadnagy
+leánya – megváltozott sok minden. A nők könnyen szabadulnak a
+parvenü-illattól s Lovrich is lassankint beletalálta magát az úri
+semmittevés teknikájába.</p>
+<p>Egy nap csodálatos hír járta be a vidéket: Lovrich Vazul hétágú
+koronát kapott, Pokrócz Lázár fia ezentúl «kevei Lovrich báró» lesz
+– «a közügyek terén, de főleg a mezőgazdaság emelése érdekében
+szerzett érdemei elismeréseül…»</p>
+<p>Lovrich bárónak két gyermeke volt, «Iván báró» és «Sarolta
+bárónő» – mint maga szokta őket nevezni.</p>
+<p>Mire a fiatal Iván báró a bécsi Teréziánumból, hol nevelkedett,
+ismét lejött atyja birtokára, kitünt, hogy néhány év alatt megtette
+azt az utat, melyet a vármegye főnemessége a mohácsi vész óta
+megtett. Pokrócz Lázár unokája tökéletes gentleman volt. Jól
+ruházkodott, beszélt jól francziául és kevésbbé jól angolul, telelt
+már Párisban, nyaralt Londonban, érdeklődött lovak és szinésznők
+iránt, meg tudta különböztetni a telivért a félvértől, a
+St.-Julient a Cliquottól, a sertésbőr-szivartárczát a borjúbőrtől.
+Kocsija néha szélsebesen robogott végig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> Keve
+utczáin; a szegény Lovrichok, kik időközben nagyon fölszaporodtak,
+most már nem utánozták a malaczvisongást (mint ezt még atyja
+láttára tenni szokták), hanem lerántották süvegüket. E szögletes
+arczú, komor tekintetű ifjú, ki magas bakján előrehajolva figyelt
+telivéreire, már nem volt vér az ő vérükből, hanem a felső, idegen
+réteg tagja.</p>
+<p>Időközben a kastély is nagy változáson ment át. A pitvartetőről
+eltünt a kék mázolás s a hivalgó aranyíczmer, az utóbbit faragott
+kőczímer pótolta. A sorfalba nyomorított bokrok és a szögletesre
+nyirt fák kedvük szerint nőhettek. Az öreg Lovrich Vazul
+feleségével a kastély hátsó szárnyába hurczolkodott, honnan csak
+ritkán jött elő a «charmant garçon-menage»-ban gyönyörködni, melyet
+gyermekei vittek. A megyei birtokosok, főleg pedig a leányos anyák,
+csodálkozva kérdezték egymástól, hogyan ismerhették ennyire félre
+Lovrichékat? A huszártisztek, az udvarképesség tavaszának eme
+fecskéi, gyakorlataik közben be-betértek a kastélyba.</p>
+<p>Évek multak. Iván báró megnősült, neje Zalkovszky-Zelenka
+Adelaid herczegnő volt… A «herczegnő» czímet különben nem kell
+túlságosan komolyan venni. Zalkovszky Adelaid egy lengyel családból
+származott, mely már a Jagellók kora óta messaliance-okból
+táplálkozott. A herczegnő rokonszenves és szép asszony volt, ki
+férjét ki nem állhatta és mindvégig meg volt győződve, hogy a
+túlvilágon martírkoronát fog kapni, mert föláldozta magát
+családjáért. E házasság kétségkívül emelte a Lovrichok tekintélyét.
+Iván báró, ha nejéről beszélt, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> mindig «a herczegnőnek»
+nevezte. A házasság sokáig gyümölcstelen maradt, midőn tizedik
+évben a herczegnőnek leánya született, ez az anya életébe került. A
+leány anyja után Etel nevet nyert, – vele még találkozni
+fogunk.</p>
+<p>Iván báró nővére, Sarolta, már meglehetősen érett szépség volt,
+mikor férjhezment. Addig is sok gondot okozott családjának és a
+vármegye pletykáinak. A Sarolta bárónőről terjesztett
+mendemondákban egy Kun Attila nevü fiatal, csinos mérnök játszott
+szerepet, ki a kevei csatornázási munkálatokat vezette és miután
+Lovrichék a csatornázásnál érdekelve voltak, hosszabb ideig volt a
+kastélyba szállva. Midőn a mérnök hirtelen elvesztette állását,
+ebben mindenki ama kósza hirek megerősítését látta. Tény, hogy Kun
+még sokáig tartózkodott foglalkozás nélkül a városban; tény, hogy
+Sarolta bárónő, ki teljesen letett régi kevélységéről, ez idő alatt
+sokat járt-kelt a városban. Végre Kun eltünt a vidékről és Saroltát
+nyakra-főre férjhez adták Törökkuthy grófhoz. A gróf egy ősrégi, de
+már a forradalom előtt tönkrement család utolsó sarja volt;
+betegeskedése miatt kénytelen volt odahagyni a katonai szolgálatot;
+– egyébiránt csak egy kifejezett egyéni vonása volt: mindig és
+mindenütt unatkozott. Mikor most nejével kezébe adták az
+adósságmentes törökkuti uradalmat, meg volt győződve, hogy
+hallatlan szerencsét csinált.</p>
+<p>Saroltának fia született, ki a keresztségben Agenor nevet nyert.
+Törökkuthy gróf nemsokára rá tüdőbajának áldozata lett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span></p>
+<p>A gróf halálával a város pletykái ismét működésbe léphettek:
+Kun, a sokat emlegetett mérnök újra feltünt és ezúttal mint a
+törökkuti uradalmak igazgatója nyert alkalmazást. A közönség végre
+ezt is megszokta és a Lovrich-család is szemet húnyt a dolog
+felett, talán, mert főuri gondolkozását nem sértette túlságosan a
+lappangó botrány, mely végre is csak a nyárspolgárias
+illemszabályok megvetése volt.</p>
+<p>A lappangó botrány nyilt botránynyá vált, midőn egy nap kitünt,
+hogy az özvegy titokban megesküdött jószágigazgatójával. Iván báró
+dühöngött, még az öreg Vazul is előkereste atyai átkának tompa
+nyilait. Kunéknak el kellett hagyniok a törökkuti uradalmat, mely a
+kis Agenor örökét képezte. Boros-Kevére költöztek, hol szűk
+viszonyok közt, szigorú viszavonultságban éltek. Midőn az öreg
+Vazul meghalt, – Iván báró esküdözött, hogy a messaliance ölte meg
+– kitagadta leányát.</p>
+<p>Kunnénak, mint szokás mondani, nem volt szerencséje a férjeivel;
+második férje, rövid idővel rá, hogy neje egy fiúval ajándékozta
+meg, ki atyja után Attila nevet nyert, lovaglás közben fölbukott
+lovával, agyrázkódást kapott és belehalt. Az özvegy és Iván báró
+sokkal inkább meghidegültek már egymás iránt, minthogy köztük
+kibékülés jöhetett volna létre. Kunné tehát megmaradt a városban.
+Férje végzetes balesete óta a Lovrichok családi betegségének, a
+szívtágulásnak tünetei kezdtek rajta mutatkozni; a még mindig szép
+asszony halálos betegségével arányban nőtt lángoló gyűlölete a
+«kastélybeliek» iránt és rajongó szeretete fia, Attila iránt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span></p>
+<p>Midőn Kunné hirtelen meghalt, Iván báró megjelent ravatalánál. A
+báró kissé meg volt indulva és magával vitte a nyolczéves Attilát a
+kastélyba. Most már három gyermek volt a kezén: Törökkuthy Agenor,
+Kun Attila és saját leánya, Etel. Legjobban megvolt akadva a kis
+Attilával. A báró elhatározta, hogy a fiúnak szerény vagyoni
+viszonyaihoz és jövő társadalmi állásához mért polgári nevelést fog
+adni, – a polgári nevelés természetével azonban sehogy sem tudott
+tisztába jönni. Végre egy szerencsés ötlete támadt. Tapasztalta,
+hogy a fiú az uradalmi ügyészhez, Pogány Mihályhoz, különös
+ragaszkodást tanusít: Pogányék áldott jó emberek hírében állottak,
+a báró tehát rájuk bizta a fiút «polgári nevelés» czéljából –
+természetesen kellő kárpótlás mellett.</p>
+<p>Így került Kun Attila a Pogány-családba, hol csakhamar
+elfeledtették vele, hogy árván maradt a világon. A «polgári
+nevelés» annyiban állott, hogy Pogányék versenyezve kényeztették a
+fiút, kiben mindig a földesurék gyermekét látták.</p>
+<p>Attila, miután elvégezte középiskoláit, Iván báró határozott
+kivánságára teknikai pályára készült. «Legyen az, a mi az apja
+volt», – mondta a báró – ki ebben a tragikai igazság egy nemét
+látta. A fiatalember elnyerte a mérnöki oklevelet, nagybátyja ekkor
+mozgásba hozta magas összeköttetéseit és kineveztette öcscsét a
+kevevidéki szabályozó vállalathoz. Attila nem tudta méltatni a báró
+nagylelkűségét. Egy csodálatos, félig alázatos, félig gunyos (a
+báró szerint pedig szemtelen) levélben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span>
+értesítette «méltóságos nagybátyját», hogy nincs szándékában a
+felajánlott állomást elfoglalni, – sem kedve, sem tehetsége nincs
+egész életén át «vágányon gördülni»; a bárótól pedig csak egy
+szívességet fogad el: hogy az minél kevesebbet törődjék vele a
+jövőben, egyben fölmenti őt gyámatyai kötelességei alul is. Ez elég
+világosan volt mondva. A száraz hangon írt sorokból is elővillant
+az a mély gyűlölet, melyet Kunné örökségképpen hagyott fiára.</p>
+<p>A fiatal mérnök, engedve kalandos hajlamainak, egy délamerikai
+vasútépítővállalathoz szerződött. Az öldöklő égalj, melynek hatása
+alatt társai sorra dőltek, végre megtámadta az ő egészségét is. Kun
+ekkor búcsú nélkül otthagyta munkáját és elment Kairóba gyógyulni.
+A véletlen úgy akarta, hogy itt megismerkedjék a híres Sidneyvel,
+ki a Central-African-Company megbizásából ekkor készült harmadik
+fölfedező útjára. A két ember megtetszett egymásnak és Kun, ki
+testi ruganyosságával ismét visszanyerte vállalkozó kedvét, habozás
+nélkül követte Sidneyt fölfedező útjára. Az expediczióval együtt jó
+ideig teljesen nyoma veszett. «Elzüllött» – mondta Iván báró a
+meggyőződés hangján. – Hónapok mulva az angol lapok kalandos
+híreket közöltek az expediczió sorsáról. Sidney társainak egy
+részével szomjan veszett, de az életbenmaradottak, egy Kun nevü
+fiatalember vezérlete alatt, csodálatos vakmerőséggel nyomultak a
+fekete földrész szivének. Ismét egy félév mulva szórványos hírek
+érkeztek Afrika belsejéből, melyek az utazók legyilkoltatásáról
+<span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span> beszéltek. «Mondtam, ugy-e?» – szólt
+ekkor Iván báró, bár nem mondott semmit. A hírek ismét
+ellentmondásra találtak, hosszú ideig titokzatos homály fedte az
+expediczió sorsát, míg végre kétséget kizáró bizonyossággá lett,
+hogy Kun él és fényesen oldotta meg Sidney feladatát. A fölfedező,
+ki szaktudósok állítása szerint forradalmat idézett elő
+Közép-Afrika földrajzában, nemsokára Londonba érkezett, hol a
+tudományos világ sietett őt kitüntetéseivel elhalmozni. A földrajzi
+társulat megválasztotta tagjának, mit a lapok azzal a megjegyzéssel
+vettek tudomásul, hogy Kun a nagytekintetű társulatnak, fönnállása
+óta, korra legifjabb tagja; a királyné pedig a fölfedezők
+aranyérmével tüntette ki. Mikor Iván báró ezt megtudta, nyugodtan
+mondta: «Persze, a Lovrich-vér!» <span class="pagenum"><a name=
+"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch04.png" alt="" title="" />IV.</h2>
+</div>
+<p>Kun Attila mindennapos vendég lett a Pogányvárban.
+Tulajdonképpen azzal a szándékkal kereste föl hazáját, hogy itt
+visszavonultságban rendezze az anyagot ama nagyszabású műve
+megírásához, melylyel a tudományos világ előtt be akart számolni
+utazása eredményéről. A jegyzetek és naplók azonban egyelőre még a
+hatalmas bőröndök mélyén pihentek, sem ideje, sem kedve nem volt a
+munkához. Egy neme a reakcziónak volt ez, a sok évi fáradalmak és
+tanulmányok után. Jolánnal ott kezdte ismét a régi barátságot, a
+hol hat évvel ezelőtt félbenhagyták s mindketten vetélkedtek a
+gyermekkori mulattató ostobaságok fölelevenítésében. Bénivel
+háromszoros dacz- és védszövetséget kötöttek, mely hangos
+működésével betöltötte a szomszédos hegyeket, fölforgatta a
+házirendet és melynek hatalma előtt még Pogánynénak is meg kellett
+hajolnia.</p>
+<p>– Három fiatal darázs, mely ifjúságának napfényében <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> zümmög, –
+mondta a látogatóba jött Pogány doktor.</p>
+<p>Béni el volt ragadtatva új czimborájától.</p>
+<p>– Ez aztán a ficzkó! Ez tud bánni a parittyával.</p>
+<p>Pogánynéra, ki különben is maga a gyöngeség volt a «gyermekkel»
+szemben, föltétlen hatással volt az az ellentmondást nem tűrő
+határozottság, melylyel kedvencze föllépett.</p>
+<p>– Lássa, édes Attila, – jegyezte meg egyizben – maga mintha
+elkényeztetné Bénit…</p>
+<p>– Az ilyen gyerek arravaló, hogy kényeztessük.</p>
+<p>– Lássa, édes Attila, Jolán egyre futkos a hegyekben, pedig már
+nem is gyermek…</p>
+<p>– Ráér otthon ülni, ha táblai biróné lesz.</p>
+<p>Jolán zokon vette a «táblai birónét», mert tudta, hogy ez
+egyedüli udvarlójára, Kálváry Kálmán törvényszéki jegyzőre
+vonatkozott. A jegyző hébe-korba föl szokott látogatni Pogányékhoz,
+kiket már gyermekkora óta ismert. Csinos, szőke, örökké mosolygó,
+gondosan öltözködő fiatalember volt, kinek egész ambicziója oda
+irányult, hogy majd egyszer a törvényszéki elnök nyugdíját
+élvezhesse.</p>
+<p>Jolánnak ezelőtt hizelgett a tudat, hogy Kálváry, kihez a kevei
+leányos anyák annyi reményt fűznek, őt már nagylányszámba veszi;
+mióta azonban Attila megérkezett, egészen más szemmel nézte a
+jegyzőt. Szinte iparkodott magát barátja előtt mentegetni.</p>
+<p>– Tudod, Tila, ez a Kálváry már fiúkorában is olyan
+kiállhatatlan finnyás és gondos volt, mint most. Emlékezem, te néha
+átnyaláboltad, ledobtad a fűbe <span class="pagenum"><a name=
+"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> és addig hemperegtél vele,
+míg ő is olyan borzas és kuszált nem lett, mint minden rendes
+gyerek; – ma is így egyre lestem, hogy mikor fogod már
+meghempergetni…</p>
+<p>Egyszer Attila szeme megakadt a várromon.</p>
+<p>– Gyerekek, oda nekünk egyszer föl kell másznunk.</p>
+<p>Jolán és Béni tapsoltak örömükben. Még soha nem voltak fenn, – a
+mama nem engedte meg, de Attilának bizonyára meg fogja engedni,
+hisz Attilának meg van engedve minden.</p>
+<p>A három barát másnap délután útnak indult a várhegy felé. A
+nyaraló fölötti szőlőkben Sobri, a komondor, mint negyedik
+csatlakozott hozzájuk. Az idő kedvező volt. Béni, kire Jolán
+kabátkáját bízták, boldogságban úszott és azzal adott örömének
+kifejezést, hogy nagy ívekben megelőzve a többieket, versenyt
+futott Sobrival.</p>
+<p>Az út hosszabbra nyúlt, mint gondolták. Félórai erős gyaloglás
+után csak a völgy fenekére értek, mely elválasztotta a Pogányvárt a
+várhegytől. Attila műértően szemlélte a hegyet, mely most imponáló
+nagyságban emelkedett előttük.</p>
+<p>– Jó félóra kell, míg fölérünk.</p>
+<p>Béni feltünően csendes lett és fáradtnak látszott; alig
+haladhattak húsz lépést a meredek lejtőn, leült a fűbe és szomorú
+arczczal jelentette ki, hogy ő nem mehet tovább, mindkét lába fel
+van törve. Attila lehajolt hozzá: bizony ez nem tud fölmenni a
+romig. Jolán kétségbeesett arczot csinált és lemondással tekintett
+a hegyre. <span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span></p>
+<p>– Sejtettem, hogy nem fogok oda fölmenni soha! – mondta búsan.
+Attila tanakodva tekintett körül, aztán a fiúval a karján gyorsan
+nekivágott a völgynek, Jolán utánuk futott. A völgyön ér húzódott
+át, partján vizimalom kelepelt, a házikó ajtajában öreg anyóka
+ült.</p>
+<p>Az öreg asszonyra bizták Bénit, szívére kötve, hogy ne ereszsze
+a fiút a vízhez, tűzhöz, a kelepelő malomkerékhez és egyéb
+veszedelmes dolgokhoz. Béni megnyugodott sorsában és csak arra
+kérte őket, ha találnak egy «kicsi kis sast» odafenn, hozzák el
+neki. Azzal ketten újra neki indultak a hegynek; Jolán néhány lépés
+mulva megállt.</p>
+<p>– Egyedül menjünk fel? – kérdezte.</p>
+<p>– Már csak azért is, hogy sejtelmedet meghazudtoljuk.</p>
+<p>– De hát – illik ez?</p>
+<p>Illik! e szót most hallotta Attila első izben barátnőjétől,
+bosszúsan nevetve fakadt ki: – Éppen az kell még, hogy ily
+iskolásleány olvassa fejemre az illemtant!</p>
+<p>Jolán kissé fölbigyesztette ajkát, aztán kisérőjével útnak
+indult.</p>
+<p>– A várrom gyermekkorom óta sokat foglalkoztatta képzeletemet, –
+jegyezte meg útközben. Nem jártam még fönn, de gyakran órákon át
+epedve néztem a szürke falakat. Azt képzeltem, hogy odafönn a
+magasban csodálatos, mesés lények tanyáznak; – a lényekkel sokat
+foglalkoztam s meg voltam győződve, hogy ők is ismernek engem s
+befolyást gyakorolnak sorsomra. Néha álmodtam is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> velük.
+Most is kissé izgatott vagyok, mintha valami rendkívüli dolognak
+kellene velem történnie…</p>
+<p>Az ösvény összeszorult, úgy, hogy nem mehettek egymás mellett.
+Attila ez alkalommal egy tapasztalással gazdagodott, hogy Jolánnak
+csinos lába van. A leány, ki előre ment, néha megállt, hogy
+lélekzetet vegyen; ilyenkor sápadt mosolylyal tekintett vissza
+barátjára.</p>
+<p>Végre fölértek a várhoz. A kapú düledező bolthajtásán át a
+várudvarra léptek, melyet óriás faltörmelékek fedtek, egy résen át
+beléptek Ali tornyába. Jolán félénken hökkent vissza a hűvös szellő
+elől, mely a torony homályából áradt, aztán Attila kezét fogva,
+belépett. A szellemek, melyekkel képzelete megnépesítette a
+romokat, nem mutatkoztak, de Jolán érezni vélte leheletüket. Miután
+átbujtak minden bolthajtáson és megmásztak minden bástyát, a
+körfalnak a rónára néző ormára telepedtek.</p>
+<p>Mindketten hallgattak; lassankint bizonyos emelkedett hangulat
+vett rajtuk erőt, mintha elmult századok lehelete érintené
+arczukat. A nagy torony fülkéiben szél üvöltött, reczés ormai közül
+toronyi fecskék raja keringett félénk víjjongással. Alattuk szines
+térkép gyanánt terült el a végtelen róna, sárga országútjaival,
+kékes erdeivel és szürke vízfolyásaival. Úgy érezték magukat,
+mintha szabadon lebegnének, szédítő magasságban, a kék
+semmiségben.</p>
+<p>Délen ezüstszalag csillogott a napban. A Duna! Nem többé az
+illedelmesen áthidalt és megszabályozott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> szőke
+gyermek, hanem a férfiúvá izmosodott Danubius, ki vállán hordta
+nagy Szolimán gályaraját és látta lobogni Rozgonyi Czeczil
+«tengerzöld ruháját». Az ősi Danubius, ki keblére ölelte a szőke
+Tiszát s a zöldszemű Szávát és most ujjongva hömpölygeti örökhabját
+keletnek, anyja, a Fekete-tenger ölébe… A Duna fölötti fensíkon
+zajlott le, a hagyomány szerint, a hún tragédia utolsó felvonása:
+Attila király árvái ott küzdötték végig az utolsó hún csatát,
+mielőtt leventéikkel örökre letüntek a világtörténelem
+szinpadjáról.</p>
+<p>Attila megszakította a csendet.</p>
+<p>– Sajátságos, hogy a középkor nagy és apró zsarnokai rendesen
+magaslatokon tanyáznak, pedig semmi sem alkalmasabb arra, hogy az
+emberben saját törpeségének tudatát ébren tartsa, mint ily
+nagyszerű kilátás.</p>
+<p>Jolán a táj egyes pontjait kezdte magyarázni.</p>
+<p>– Ez itt a Törökköny – ott van Törökkút községe – a kastély
+teteje kilátszik a fák közül – ez a hegy alattunk, túl a
+szakadáson, a Bagolykő, tetején sajátságos, könyvalakú sziklák
+hevernek egymáson…</p>
+<p>– Csodálnám, – szólt közbe Attila – csodálnám, ha a Bagolykőnek
+nem volna meg a maga mondája; szokatlan alakjával szinte kihívja a
+nép képzeletét.</p>
+<p>– Nem ismered a könnyelmű asszonyok mondáját?</p>
+<p>Attila nem ismerte. Jolán kissé gondolkozott, aztán elmondta
+meséjét. <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span></p>
+<p>– A pogány időkben, mikor a most kopár hegyeket még ősi rengeteg
+fedte, lakott a várban egy kegyetlen török basa, kinek hét lófark
+volt a czímerében és akinek a nevét elfelejtettem. A basa nem
+szeretett senkit és semmit a világon, csak a tizenkét kis fiát.
+Ezekből tizenkét török basát akart nevelni, hogy irtsák a
+keresztényeket. Volt a basának még tizenkét szép felesége is, de
+ezek nem szerették urukat, mert féltek a tüskés szakállától és mert
+könnyelmű asszonykák voltak.</p>
+<p>Egyszer a basa alkonyatkor vadászatról jött haza; mikor
+ellovagolt a Bagolykő alatt, a szikla ormán egy nagy baglyot látott
+kuporogni, mely egyre forgatta nagy szemét.</p>
+<p>– Óh, te csúf bagoly! – kiáltott fel a tüskés basa. A bagoly
+azonban boszorkány volt és e naptól fogva halálos ellensége lett a
+basának, mert ámbátor vén és rút bagoly volt, mégis hiú volt a
+szemére. Azóta alkonyatkor gyakran lehetett látni, amint ide-oda
+tipegett a Bagolykő tetején, mérgesen forgatva szemét és rázva
+tollas karját a vár felé. Ha aztán leszállt az éj, föllendült a
+magasba és nesztelenül kerengett a vár bástyái körül, – de az őrök
+résen voltak és éles lándzsáikkal utána döftek.</p>
+<p>Egy nap a tüskés basának kedve támadt háborúba menni. Ekkor maga
+elé parancsolta tizenkét feleségét, gondjukra bizta a tizenkét fiát
+és megesküdött a próféta szakállára, hogy kiirt a várból minden
+asszonynépet, ha a fiaiban kár esik. Azzal harczosaival
+elvágtatott. <span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>Naplemente után az asszonyok kiültek a vár fokára és nézték a
+csillagos eget. Néha egy-egy csillag elunta magát és sziporkázó
+ívben futott le a völgybe. Az öreg keresztény remete hálókat
+feszített a nádasban és felfogja a leesett csillagokat, – mondták
+az asszonyok – aztán kedvet kaptak meglesni az öreg varázsló éjféli
+munkáját. Kiosontak a várkapun és lefutottak a völgybe. Ezt
+észrevette a boszorkány odaát, lopva átrepült a várba, ott
+kiszedegette a tüskés basa tizenkét fiát a bölcsőkből és csőrében
+átvitte a szikla odújába. Itt levágta a szegény kis pogányokat,
+megsütötte és föltálalta a nagy farkasnak, ki minden éjjel feljött
+hozzá a zsombékból, mert szeretője volt…</p>
+<p>Jolán e pillanatban hirtelen félbeszakította meséjét és rémülten
+sikoltott fel, mintha a zsombék farkasa csattogtatná rá a fogát.
+Attila felszökött helyéről és elkapott egy fiatal vércsét, mely
+eddig észrevétlenül lapult lábaiknál a törmelék alá s most hosszú
+verébugrásokban iparkodott szabadulni.</p>
+<p>– Szerencsénk van, – mondta – megvan a kis sas Béni számára.
+Azzal letépte kalapja szalagját és megkötötte a madár lábát; Jolán
+a vércsét vállára ültette. Attila pedig ismét leült a leány
+lábaihoz.</p>
+<p>– Ott hagytuk el mesédet, hogy a zsombék farkasa
+vacsorázott…</p>
+<p>– Igen, – folytatta Jolán – a farkas megette a tizenkét
+fiucskát. Mikor a tizenkét anya hajnalban fáradtan és lihegve ért
+fel a várba, üresen találták a bölcsőket; erre nagy sírásra
+fakadtak, mert fiatalok voltak és nem akartak meghalni.
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span></p>
+<p>Csakhamar megjött a tüskés basa csatlósaival és a lándzsahegyre
+tűzött emberfejek mutaták, hogy győzelmes háborúból jön. Először is
+fiait kédezte. A könnyelmű asszonyok zokogva borultak térdre és
+elmondták, hogy míg ők aludtak, valaki elvitte a gyermekeket. Ki
+vitte? – kérdezte a basa vérben forgó szemekkel. – A könnyelmű
+asszonykák siránkozva tépdesték hajukat és egyik a másiktól
+kérdezte: ki vitte? ki vitte?</p>
+<p>A tüskés basa éktelen dühre gerjedt és fölemelt csákánynyal
+rontott nekik, megkergette őket az udvaron, végig a bástyákon, fel
+a nagy torony tetejére. Itt magukra reteszelték a csapóajtót. Az
+ajtó döngött üldözőjük csákánycsapásai alatt, végre beszakadt és a
+résen feltünt a dühöngő tüskés feje. A könnyelmű asszonyok tudták,
+hogy végórájuk ütött, összefogódzkodtak és levetették magukat a
+mélységbe. A basa lehajolt utánuk és gúnyosan kiáltotta: Ki
+vitte?</p>
+<p>– Ki vitte? – kérdezte vissza tizenkét hang – mert a könnyelmű
+asszonyok nem zuhantak a sziklára, hanem karcsú madarakká változtak
+át és nyilsebes ívekbe hasították a levegőt.</p>
+<p>Azóta sok száz év mult el, de a könnyelmű asszonyok még egyre
+kerengnek a vár körül, ijedten kérdezve egymástól: Ki vitte? Néha
+odalapulnak a falak hasadékaihoz és kémlelik, odabenn vannak-e
+fiaik? Néha sűrű rajba verődve, átszállanak a Bagolykőre, ha ott
+egy-egy nagyfejű bagolyra találnak, mely mérgesen tipeg ide-oda,
+üldözőbe veszik és haragosan visítják: ez vitte! ez vitte!
+<span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span></p>
+<p>– Mi a tanulsága mesédnek? – kérdezte Attila, mikor a leány
+elhallgatott. Jolán kissé gondolkozott.</p>
+<p>– Az, hogy akinek felesége és gyermeke van, az ne kószáljon
+idegenben, hanem őrizze szépen tűzhelyét.</p>
+<p>Attila kaczagott. – Jól véded nemedet – igazi asszony-logika.
+Van különben mesédnek más tanulsága is: Boros-Kevén a tüskés basa
+tizenkét feleségével még nem halt ki a könnyelmű asszonyok
+nemzetsége, mert lám, a fecskék időközben fölszaporodtak sok
+százra.</p>
+<p>Jolán nem felelt, hanem elgondolkozva figyelt a mélységbe.</p>
+<p>– Mily szokatlan, hogy a kastély ablakai nyitva vannak, –
+jegyezte meg végre, kezével a rónára mutatva, hol a Lovrich-kastély
+csinos gyermekjátékként állott. – Ez jelenti, hogy a földesúrék
+megjöttek Bécsből.</p>
+<p>– Éppen az kellett még, – szólt Attila kedvetlenül.</p>
+<p>– Meg fogod őket látogatni?</p>
+<p>– Nem, – volt a rövid válasz.</p>
+<p>– Ismered Etel bárónőt? – faggatta Jolán tovább.</p>
+<p>– Nem ismerem, nem is vágyódom e szerencsére.</p>
+<p>– Oh, Attila, ha tudnád, minő szép. Ha a városon átkocsizik,
+olyan büszke, mint egy királynő; ha én férfi volnék, oh, én utána
+bolondulnék.</p>
+<p>Attila alig ügyelt e szavakra, hanem állát tenyerébe támasztva,
+figyelmesen nézett barátnője arczába, melyet a nagy szalmakalap
+piros karimája <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span> izzó dicsfényként övezett. A leáldozó nap
+apró fénypontokat rajzolt szemébe. A fiatalembernek eszébe jutott
+egy festmény, mely Ingeborgot ábrázolja a sziklán, Frithiof
+kedvencz sólymával vállán.</p>
+<p>– Tudod-e, Jolán, hogy te csinos leány vagy? – kérdezte
+egyszerre, minden bevezetés nélkül, aztán, hogy szavainak hatását
+mérsékelje, mosolyogva tette hozzá: – Kálváry erre bizonyára kész
+volna esküt tenni…</p>
+<p>Jolán felszökött helyéről és szemét égnek emelve, váratlanul
+daczos elkeseredéssel mondta: – Én is szeretnék gazdag, kevély
+bárónő lenni!</p>
+<p>– Ugyan? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel. – Hogy
+szép ruháid, lovaid és udvarlóid legyenek? – Oh – te
+iskolásleány!</p>
+<p>Jolán e közben gyors szökéssel föntermett a bástya fokán és
+odalépett a kőpárkányhoz: Attila rémülten fölugrott és rákiáltott,
+mint egy neveletlen gyermekre szokás: – Jössz le rögtön? Te! –
+Leesel.</p>
+<p>A leány, aki egy zerge biztonságával állott a szédítő mélység
+fölött, nem ügyelt rá, hanem kinyujtotta karjait a róna fölé.</p>
+<p>– Ej, – mondá – ha mindaz, a mit látok, a föld, a víz, a
+kastély, a város az enyém lenne. Akkor a férfiak mind előttem
+térdelnének és imádnának…</p>
+<p>– Jolán, te bolond vagy, komolyan megharagszom, ha nem jössz
+le…</p>
+<p>– Ne nyulj hozzám, mert föllendülök a magasba. Én tudok repülni.
+<span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span></p>
+<p>Attila visszafojtott lélekzettel nézte, de nem volt bátorsága
+hozzá közeledni.</p>
+<p>– Képzeld, hogy úgy volna, amint egyszer megálmodtam, – szólt a
+leány – a kastély, a föld, a város, minden, minden az enyém, –
+gazdag és hatalmas vagyok – és te térdelj le előttem…</p>
+<p>– Legyen már eszed, te kis bolond!</p>
+<p>– Nekem nincs eszem és ha le nem térdelsz rögtön, komolyan
+elrepülök a fecskékkel; te aztán egyedül mehetsz haza. Elrepüljek?
+egy… kettő…</p>
+<p>A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, miközben a
+haja a vállára omlott, aztán kezeit fején összefonta és lassan
+ringatta magát bokáin. A vércse csapkodott a szárnyaival.</p>
+<p>– Letérdelsz? egy… kettő…</p>
+<p>Attila nem tudta, hogy nevessen-e, vagy mérgelődjék. Miközben
+egyik térdével a füvet érintette, kérlelő hangon mondta: – Jolán,
+édes Jolán, ne légy gyermek, – ha bajod történik, utánad ugrom.</p>
+<p>A leány édesen mosolygott.</p>
+<p>– Igazán megtennéd? Ne félj, nem foglak szavadon. Nem járja,
+hogy egy ilyen ember egy falusi libáért meghaljon. Ne félj, ha
+leesem is, azért nem halok meg, – a könnyelmű asszonyok Ali tornyán
+fecskékké változnak. És én könnyelmű asszony vagyok, mert a
+gazdagságra vágyódom, a kis fiamat pedig ott hagytam az öreg
+boszorkánynál a malomban – ki vitte? ki vitte?</p>
+<p>Attila villogó szemekkel követte a leány minden mozdulatát: most
+egy hirtelen szökéssel föntermett a bástyán, megragadta Jolán
+karját és haragosan, <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span> majdnem durván lerántotta helyéről. A
+leány fájdalmasan fölsikoltott és elesett volna, ha két izmos kar
+föl nem fogja.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 431px;"><a href=
+"images/i002hq.jpg"><img src="images/i002.jpg" alt=
+"A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit fején"
+title=
+"A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit fején" /></a>
+<p class="caption">A leány Attila lábaihoz dobta nagy
+szalmakalapját, kezeit fején összefonta és lassan ringatta magát
+bokáin.</p>
+</div>
+<p>– Ereszsz el, – könyörgött félénken. Attila nem felelt, hanem
+magasra emelve a könnyű termetet, levitte a vár udvarára. Szívét
+csudálatos keserűség lepte el, maga sem tudta mért, de egy
+pillanatig kedve lett volna a gyermekkel, kit karjaiban tartott, a
+mélységbe vetni magát… Aztán terhével leindult a völgybe. Szó
+nélkül haladtak. A nap még nem hunyt le, de a hegy keleti oldala
+már árnyékba borult. Jolán behunyta szemét, jól esett pihennie e
+hatalmas mellen, melynek tiszta, éles dobogását érezte és az izmos
+karok által vitetni magát, – hová? mit bánta ő!</p>
+<p>A fiatalember valami gorombasággal akart könnyíteni
+kedvetlenségén. Sokáig gondolkozott. – Te rossz gyermek! – mondta
+végre halkan.</p>
+<p>Jolán barátja vállára hajtotta fejét, mintha ezzel kérlelni
+akarná; arczuk érintkezett, Attila nyakán meleg leheletet érzett.
+Ez oly hatással volt rá, hogy egyszerre megállt és ajkaival kereste
+Jolán ajkait, – de csak szempilláját érte: aztán dobogó szívvel
+sietett tovább. A völgyben letette terhét. Jolán fáradtnak
+látszott, bár arcza lángvörös volt; midőn barátja ráparancsolt,
+hogy tüzze föl a haját, szó nélkül engedelmeskedett.</p>
+<p>Aztán Bénire gondoltak és mindkettőjüket aggodalom fogta el. A
+fiut a malom melletti illatos szénakazalon találták alva, az öreg
+molnárné hűségesen őrködött mellette. Attila átadta a gyereknek
+<span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
+"Page_37">-37-</a></span> a «kis sast», aztán meglehetős
+hallgatagon indultak a nyaraló felé.</p>
+<p>Pogányné már türelmetlenül várta őket. Egész délután ama
+szerencsétlen turisták emlékének fölidézésével rémítgette magát,
+kik az Alpesek sziklahasadékaiban és hófuvásaiban lelték gyászos
+halálukat… <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch05.png" alt="" title="" />V.</h2>
+</div>
+<p>Az eső szakadt. Attila nem kis bosszúságára, szó sem lehetett
+arról, hogy a Pogányvárba menjen. Józan megfontolás után úgy
+találta, hogy jó is volna, ha egyelőre ritkábban látogatna föl;
+utolsó kirándulásuk alkalmával az az érzékies akkord, mely oly
+váratlanul hangot adott bensejében, tudatára ébresztette annak,
+hogy Jolán nemcsak barátja, de nő is. Végre olyképp alkudott meg
+magával, hogy elhatározta, hogy ezután – jobban fog vigyázni
+magára. Unalmában kéziratait kereste elő, hogy munkához lásson,
+miután azonban elérte azt, hogy a bőröndökből kidobott holmijával
+isszonyú rendetlenséget csinált szobáiban, türelmét veszítette és
+lement a fogadó kávéházba. Itt az ablakba ült és kinézett a
+kétségbeejtően szürke hegységre. Az utcza ki volt halva, a kis
+város gyéren lüktető érverése teljesen szünetelni látszott.</p>
+<p>Most néhány lovas haladt el a kávéház előtt; a czimeres
+pokróczokkal letakart telivéreken angol lovászok ültek, az eső
+daczára is lépésben haladtak és utánozhatatlan cselédkevélységgel
+viszonozták <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
+"Page_39">-39-</a></span> néhány kávéházi vendég barátságos
+köszöntését.</p>
+<p>– A földesúr lovai, – szólt Attilához a vendéglős, amaz
+elragadtatással, mely mindig erőt vett a keveieken, ha a kastélyba
+tartozó dolgokról beszéltek. – Utóbb egy bérruhás szolga lépett a
+kávéházba, pirosképű, mosolygó öreg, ki bizalmasan üdvözölte a
+vendéglőst, aztán Attilához lépett.</p>
+<p>– Kun úr, nemde? – mondá, kalapját könnyen megbillentve; azzal
+keresgélni kezdett zsebeiben, közben félhalkan mormogá: – Levelet
+hoztam uraságodnak a méltóságos úrtól…</p>
+<p>Attila idegesen nézte az öreget, majd kicsattant belőle a méreg,
+melynek tulajdonképpen okozója a rossz időjárás volt.</p>
+<p>– Mondd meg a bárónak: ha ezentúl levelet küld, küldje jobb
+nevelésű inassal. – Azzal kivette a szolga kezéből a levelet és
+hátat fordított neki. Az öreg zavartan hebegett valamit s lekapva
+fövegét, alázatos és mégis megbotránkozott arczczal várt további
+parancsot.</p>
+<p>– Kedves Kun! – írta Iván báró. – Leköteleznél, ha vagyoni ügyek
+rendezése czéljából kastélyomban szerencséltetnél, hova tegnap
+megérkeztem. Örvendenék, ha ez már ma délután lehetséges volna.
+Alázatos szolgád, Lovrich.</p>
+<p>– Délután tiszteletemet fogom tenni a méltóságos úrnál, – szólt
+Attila minden gondolkozás nélkül. Azzal zsebébe gyűrte a
+levelet.</p>
+<p>A következő pillanatban már megbánta elhatározását. Egész
+kevélysége, ellenszenve, melyet <span class="pagenum"><a name=
+"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> gyermekkora óta a
+kastélybeliek ellen táplált, most fölébredt benne és tiltakozott az
+ellen, hogy Iván báróval bármi összeköttetésbe is lépjen. A
+Lovrich-névben mindenkor a brutális dölyf, a kicsinyes gyűlölködés
+abstrakczióját látta; atyjának lealázó szerepe, anyjának elhibázott
+élete, ama rideg napok, melyeket valaha a kastélyban töltött:
+mindez emlékezetében egy nagy, keserű érzéssé folyt egybe, mely
+szenvedélyes gyülölettel fordult a Lovrich-név ellen. Mint
+gyermekifjú, gyakran kéjelgett a gondolatban, hogy egykor mint
+bosszúálló nemtő fog szemben állani Iván báróval, – később, mikot
+fogalmai tisztultak, mosolygott ugyan ez ábrándokon, de a családban
+ezután is mindig ellenlábasait látta. Mióta az élet szinpadjára
+lépett, a nézőtéren mindig ott látta a bárói családot és ez buzdító
+befolyással volt igyekezetére. Emelkedni, magasra emelkedni, hogy
+szédülve tekintsenek fel hozzád, ez volt a jeligéje.</p>
+<p>A munka józanító hatása alatt megfeledkezett a Lovrichokról,
+elért sikerei, legutóbbi időben pedig a Pogányvár tiszta légköre,
+elfeledtették vele merész álmait, most pedig kinosan érintette,
+hogy a Lovrich-név és mindaz, ami hozzátapad, ismét feltünik
+előtte. Elhatározta, hogy el fog menni Iván báróhoz. Üzleti
+ügyekben tett, fagyos, szertartásos látogatás nem kötelez semmire,
+de meglesz az az előnye, hogy szemébe nézhet régi ellenségének és
+határozottan állást foglalhatnak a jövőre nézve.</p>
+<p>Mikor délután a vendéglő kocsiján végigrobogott a nyárfasoros
+országúton, az eső megszünt ugyan, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> de az ég borult volt, a
+hegyeket ólmos köd fedte, a rónán pedig tikkasztó hőség derengett.
+Kellemetlen érzelmek közt lépett a kastély pitvarára. Az öreg
+szolga, a kivel reggel oly rosszul bánt, alázatos mosolylyal
+sietett eléje, aztán hajlongva és oldalvást tipegve vezette föl a
+lépcsőn. Attila emelt fővel lépett a fogadóterembe.</p>
+<p>A férfi, a kivel szemben találta magát, Lovrich Iván báró volt.
+Magas, szikár alak, merev tartással, szögletes arczczal, tar
+koponyával, – a délszláv tipust a hajlott orr és az erős állkapocs
+mutatta.</p>
+<p>– Örvendek, igen örvendek, – szólt Kunhoz, azzal helyet kinált
+neki. – Némely vagyoni ügyek rendezése végett fárasztottalak
+magamhoz…</p>
+<p>– Leveléből tudom ezt, méltóságos uram. – Attila a méltóságos
+czímet különösen hangsúlyozta. Nagybátyja nem is szabadkozott a
+czímzés ellen, de továbbra is tegezte.</p>
+<p>A báró elmondta, hogy Attila anyja után némi vagyon maradt
+értékpapirokban, erről kiván leszámolni. Azzal egy táblázatos
+kimutatást vett elő, látszott, hogy most olvasta el első izben,
+mert akadozva olvasta. Később átadta öcscsének az értékpapirokat, a
+melyekről az nyugtát írt; mindegyikük zsebre tette a maga
+irományait, azután farkasszemet néztek.</p>
+<p>– Örömmel értesültem, hogy kitüntetésekben részesültél, – törte
+meg a házigazda a csendet.</p>
+<p>– Érdememen felül méltattak, – felelt Attila épp oly banálisan.
+A beszéd fonala újra megakadt.</p>
+<p>– Mindenesetre szép, ha az ember már ily fiatal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> korában a
+saját erejéből, – hogy is mondjam? – igen, saját erejéből pozicziót
+alkot magának.</p>
+<p>Attila a következő szünetet arra használta, hogy búcsut mondjon,
+fontos teendőkkel mentegetve magát. A házigazda a szoba közepéig
+kisérte, azután utána szólt: – Reménylem, még látjuk egymást?</p>
+<p>A vendég néma meghajtással felelt és gyors léptekkel sietett le
+a lépcsőn. Némi csalódást érzett! Az első találkozást nagybátyjával
+sokkal jelentősebbnek, tragikusabbnak képzelte. A viharos jelenet,
+a melyre el volt készülve, elmaradt, a báró semmitmondó
+udvariassága zavarba ejtette. A szigorú, előitéletben
+megcsontosodott főúr, a kit gyermekkori emlékei után Iván báróban
+látott, most hirtelen korlátolt nyárspolgárrá változott át, a ki
+valószinüleg nem is rossz ember, de mindenesetre érdemetlen a
+lángoló gyűlöletre, a melyet évek óta rápazarolt…</p>
+<p>A kastély előtt hiába kereste kocsiját, cselédre se tudott
+akadni, így tehát nekivágott a kertnek, a mely mögött a gazdasági
+épületek állottak.</p>
+<p>A felhők mélyen jártak a kert fölött, úgy látszott, mintha a fák
+koronáit érintenék, a kastélyt az a bántó, kékes fény árasztotta
+el, a mely a zivatar előhírnöke. A tekervényes fasor, melyben
+haladt, mindinkább sűrűsödött és zöld alagutat alkotott a feje
+fölött. A derengő homály, – a nyomasztó levegő, – a halotti csend,
+– mindez kellemetlen, ideges hangulatba ejtette. Egy fordulónál
+hirtelen megállott, – egy óriás kőserleg alatt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> a melynek
+nyilásából buja folyondár hullámzott alá, fehér női alak állott.
+Tudta, hogy Etel bárónő. Gyakran hallotta már magasztalni a bárónő
+szépségét, de e pillanatban elbűvölőnek találta. Az urna
+talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró bogárkát,
+a mely keztyüjén ült és szárnyát nyitogatta: a bárónő fedetlen
+fejét, a melyen a fekete haj simán le volt fésülve, vállára
+hajtotta, kinyujtott karjával hosszúnyelű esernyőjére támaszkodott.
+Széles válla és karcsú dereka kifogástalan hajlású vonalakban
+szögelt elő a háttérből, egész lénye az üde, illatos ifjúság, az
+erőteljes báj varázsát lehelte. Attila közvetlenül mellette állott,
+a bárónő azonban azt gondolhatta, hogy egyik szolga kiván valamit,
+mert nem tekintett föl; fejét csak akkor fordította lassan feléje,
+midőn a bogár halk zümmögéssel elrepült ujjáról.</p>
+<p>Attila levett kalappal állott előtte. A bárónő összerezzent és
+egy félénken kérdő pillantást vetett rá.</p>
+<p>– Agenor? – kérdezte.</p>
+<p>– Bocsánat bárónő, – nem szívesen háborgatom, – kocsimat
+kerestem és úgy tévedtem ide…</p>
+<p>Etel megmaradt állásában és vizsga, majdnem ellenséges szemmel
+tekintett végig rajta.</p>
+<p>– Nevem Kun Attila, – tette hozzá a fiatalember.</p>
+<p>– Az Afrika-utazó? – kérdezte a bárónő kissé fátyolozott
+hangon.</p>
+<p>– Jártam Afrikában.</p>
+<p>– Gyakran hallottam említeni a nevét. – Ezzel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> kezet
+nyujtott neki, – kis, kemény gyermekkéz volt, a melyet finom őzbőr
+fedett.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 430px;"><a href=
+"images/i003hq.jpg"><img src="images/i003.jpg" alt=
+"Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró"
+title=
+"Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy apró" /></a>
+<p class="caption">Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel
+szemlélve egy apró bogárkát, mely keztyűjén ült…</p>
+</div>
+<p>Attila szükségesnek találta, hogy a leány előtt, a ki
+rokonságukat egy szóval sem érintette, találkozásuknak véletlen
+voltát hangsúlyozza, s újra visszatért az eltünt kocsira.</p>
+<p>– Annyi nyomatékot fektet a véletlenre, mintha a lelkiismeretét
+akarná tisztázni, – jegyezte meg a báróné.</p>
+<p>– Igaza van, bárónő, nem tudom magamnak megbocsátani, hogy
+megzavartam gondolataiban – vagy ábrándjaiban?</p>
+<p>– Ábrándokat nem ismerek; a mi gondolataimat illeti, nem
+tudhatja, nem tartozom-e hálával annak, a ki elvon tőlük?</p>
+<p>– Csak azért tettem ezt a megjegyzést, mert a bárónő nagyon
+meglepettnek látszott, midőn észrevett.</p>
+<p>– Bocsásson meg az illetlen fogadásért, de ön eltünően hasonlít
+egy emberhez, egy ismerősömhöz, a ki már meghalt.</p>
+<p>– Gyakran mondták nekem, hogy hasonlítok Törökkuthy Agenorhoz,
+de a gróf, tudtommal, nem halt meg?</p>
+<p>Etel nem felelt, hanem lassú léptekkel megindult az úton, a
+fiatalembert ezáltal kényszerítve, hogy oldalán haladjon. Látszott
+rajta, hogy szép termetének tudatában lépeget; napernyőjét két
+kézzel keresztbe fogta, fejét lassan ringatta jobbra-balra. Fehér
+ruhája, a melyből gyenge chypreillat áradt, keresett
+egyszerüségében a körmönfont szabóművészet remeke volt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span></p>
+<p>– Állandóan kiván ezen a vidéken maradni, vagy vannak újabb
+utazási tervei? – kérdezte a bárónő.</p>
+<p>– Mielőtt második útra készülnék, első utam tudományos
+eredményét kell rendeznem és ez talán sok időt fog igénybe
+venni.</p>
+<p>– Sajátságosnak találom, hogy tudományos eredményekről beszél.
+Nem hihetem, hogy valaki ily fáradalmakat és veszélyeket keres –
+pusztán csak tudományos eredményekért.</p>
+<p>– S ha nem a tudományért, akkor hát miért? – kérdezte
+Attila.</p>
+<p>– Meg vagyok győződve, hogy a küzdelmet nem a zsákmányért, nem
+is a babérért, hanem a gyönyörért kereste, a melyet a küzdelem
+nyujt.</p>
+<p>Attila csodálkozva tekintett a leányra.</p>
+<p>– Megengedem, hogy igaza van, bárónő, de ok ez arra, hogy
+megvessem azt, a mit ön babérnak nevez?</p>
+<p>A bárónő nem felelt egyenesen, hanem szokatlan hévvel
+mondta:</p>
+<p>– Mit akar most itt? Könyveket írni? Aggkoráig szedni a hervadó
+babért a fáról, a melyet ifjú napjaiban leterített egy csapásra? Ha
+az ön helyében lehetnék, oh, én visszamennék, irtanám tovább a
+rengeteget. A küzdelem az élet, a reflexió a halál. Küzdjön
+reflexió nélkül, a míg czélt nem ér!</p>
+<p>– S mit ért bárónő czél alatt?</p>
+<p>– A véget, – volt a nyugodt válasz.</p>
+<p>Attila alig mert hinni a fülének, a mikor mindezt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> egy fiatal
+leány szájából hallotta. A bárónő észrevehette megütközését, mert
+gyönge mosolylyal mondta:</p>
+<p>– Ne tekintse a vendégjog megsértésének, a mit általánosságban
+mondok s a mi végre is talán csak egyéni hangulatom kifolyása.
+Rossz napom van ma. – Az utóbbi szavakat mosoly, végtelenül
+fájdalmas mosoly kisérte, a mely fölkeltette Attila érdeklődését.
+Egyideig hallgatva haladtak egymás mellett.</p>
+<p>– Szakítsa le nekem azt a rózsát, – törte meg a csendet
+Etel.</p>
+<p>A fiatalember föllélekzett, szinte jól esett neki, hogy a bárónő
+virág iránt is tud érdeklődni. A virág tövisén kissé megkarczolta
+az ujját, Etel észrevette ezt és mosolyogva mondá: – Igazi lovag –
+vérét ontja hölgye egy szeszélyeért.</p>
+<p>A társalgás ezzel végre a fiatalok között szokásos mederbe lett
+volna terelve, ha két újabb alak nem tünik fel a fatörzsek közt.
+Huszártisztek voltak. Attila gyakran látta őket Boros-Kevén. Miután
+szertartásos udvariassággal üdvözölték a bárónőt, ez megismertette
+az urakat egyással. A főhadnagy Zalkovszky herczeg volt, Etel
+távoli rokona anyai részről, a százados Korláth gróf. –
+«Vőlegényem» tette hozzá a bárónő.</p>
+<p>A főhadnagy feltünően szép, férfias alak volt, délczeg
+termetéhez pompásan illett az aranysujtásos egyenruha, minden
+mozdulata amaz előkelő nyugalom bélyegét viselte, a mely a
+tökéletes szalonembert jellemzi. Etel vőlegényének nem volt annyira
+<span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
+"Page_47">-47-</a></span> rokonszenves a külseje. Termete a
+középnagyságon alul maradt, alakja csontos és szikár volt, csak
+egyenesen szétfutó, szokatlan széles válla sejtetett a rendesnél
+nagyobb izomerőt; domború homloka és szorosan zárt szája erélyes
+jellemre engedett volna következtetni, ha nagy, szürke szemének
+nincs oly révedező, bizonytalan kifejezése. Jelentéktelen embernek
+látszott; megjelenésének az sem szolgált előnyére, hogy egyik
+lábára észrevehetően biczegett. Attila gyakran hallotta már a
+százados nevét. Mint sportembernek európaszerte ismert neve volt.
+Voltak, a kik a kontinens legjobb lovasának mondták.</p>
+<p>Midőn Etel bemutatta Attilát a tiszteknek, ezek meglepetten
+tekintettek rá. A fiatalember érezte, hogy Korláth szürke szeme
+gyakran irányul arczára.</p>
+<p>A herczeg bebizonyította, hogy ő a szó szoros értelmében az, a
+mit szellemes társalgónak neveznek és csakhamar átvette a társalgás
+fonalának vezetését. A környékbeli úri házak kisebb-nagyobb
+eseményeit mondta el és Etel bárónő, a ki mind élénkebb lett,
+látható érdeklődéssel hallgatta szellemes és csipős megjegyzéseit.
+Attila nem ismerte az apró történetek hőseit és nem is vehetett
+részt a társalgásban. Kiméletlenségnek találta ezt Etel
+részéről.</p>
+<p>Korláth komor és hallgatag maradt és csak egyizben intézte a
+szót a fiatalemberhez: – Engedelmet kérek, rokona önnek az afrikai
+Kun?</p>
+<p>– Magam vagyok az, a kit százados úr az afrikainak nevez.
+<span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span></p>
+<p>– Gondoltam, – szólt Korláth – fölötte hasonlít bátyjához,
+Törökkuthyhoz.</p>
+<p>A herczeg időközben észrevette Etel rózsáját.</p>
+<p>– Gyönyörű virág!</p>
+<p>Etel beszívta a virág illatát és odanyújtotta neki: – Ha hasznát
+tudja venni – tessék!</p>
+<p>Attila ajkába harapott és kezdett annak tudatára ébredni, hogy
+neki itt fölötte jelentéktelen szerepet osztottak és hogy jelenléte
+már nagyon is fölösleges. Időközben megkerülték a kastélyt, a a
+pitvar előtt ott állott a kocsi. A fiatalember elpirult, midőn a
+társaság szeme megakadt az ütött-kopott járművön, a
+parasztkocsissal bakján. Majd minden bevezetés nélkül röviden
+elbúcsuzott. A bárónő közömbös arczczal nyújtott neki kezet, – a
+viszontlátást egy szóval sem említette. Zalkovszky az első
+pillanatban észre sem látszott venni a feléje nyújtott kezet…</p>
+<p>– Hajts! – kiáltott Attila, midőn magára csapta a kocsi ajtaját.
+A jármű tetejét nehéz záporcseppek kezdték verni.</p>
+<p>Attila útközben elmélkedni kezdett látogatásáról; bosszankodott,
+hogy már előbb nem távozott, – Etel egy szóval sem emlékezett meg
+rokonságukról!</p>
+<p>E pillanatban vad gyűlöletet érzett a szép és kevély teremtés
+iránt.</p>
+<p>A kocsi gyorsan robogott a záporban párolgó országúton, midőn
+Attila összeharapott foggal mormogta: – Soha többé! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch06.png" alt="" title="" />VI.</h2>
+</div>
+<p>Az ég kitisztult, a ködből fölmerült hegyek üde zöld szinben
+pompáztak, midőn Attila másnap a kedves hegyi úton fölmehetett a
+Pogányvárba.</p>
+<p>Még egyre érezte a tegnapi látogatás keserű ízét s midőn most a
+lejtő mögött felbukkant a kastély teteje, gyermekes daczczal
+fordította félre fejét. Tisztában volt magával, hogy e csekély
+élménynek túlságos jelentőséget tulajdonít, de éppen hiuságának
+tudata volt az, a mi elkeserítette.</p>
+<p>A mint tisztább és magasabb levegőrétegbe jutott, kicsinyes
+tépelődései kezdtek elmaradozni az úton.</p>
+<p>Jolán fehér kötővel futott eléje.</p>
+<p>– Láttalak, Attila, a távcsövön át láttalak a szép Etellel
+sétálni…</p>
+<p>– Dolgom volt a bárónál.</p>
+<p>– Milyen ruhában volt?</p>
+<p>– Amennyire emlékszem, koczkás kabátban.</p>
+<p>– Ej, – kiáltott Jolán megvetéssel, – nem a földesúr, hanem
+Etel?!</p>
+<p>– Mit tudom én? Egyébiránt azt is láthattad.</p>
+<p>– Ugy-e, hogy fülig szerelmes vagy? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>– Kis bolond! Épp úgy beleszerethetnék az útszéli
+oszlopkőbe.</p>
+<p>– Ugy-e, hogy nagyon, nagyon szép?</p>
+<p>Attila Jolán vállára tette két kezét és a szemébe nézett. – Te
+pedig a fehér kötődben százszor többet érsz, mint Etel, minden
+kevélységével együtt!</p>
+<p>Attila nem akart ezzel bókot mondani, önkéntelenül jött ajkára,
+a mit e pillanatban gondolt.</p>
+<p>– Ne beszélj ilyen badarságokat – mondta a leány, de aztán
+oldalra hajtotta fejét, hogy arczával érintse a vállán fekvő
+kezet.</p>
+<p>Attila oly jól érezte magát a nyaralóban, mint megérkezése óta
+egyszer sem. Úgy rémlett előtte, mintha sokáig lett volna távol a
+Pogányvártól és most mindent fölségesnek talált. A keresetlen
+nyájasság, a társalgás fesztelensége, a cselédek alázatos
+bizalmaskodása, mindez és a polgári háztartásnak még száz apró
+részlete, meg volt már azelőtt is, de ő csak most becsülte meg.</p>
+<p>Vacsora előtt a fiatalok a kertben mulattak. Béni sem Attilával,
+sem Jolánnal nem volt megelégedve, egyikük sem mutatott kedvet ama
+lármás csinyekhez, a melyek máskor kedves időtöltésüket
+képviselték. Végre a fiú elkeseredetten vonult a konyhába, hogy a
+vacsorát megsürgesse.</p>
+<p>A két jóbarát azalatt a nagy gesztenyefa alatt pletykázott: a
+leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan
+ringatta. Jolán ölébe tartotta a vércsét, a melyet Alitornyáról
+hoztak.</p>
+<p>– Elvettem Bénitől; csak két napig telt öröme <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> benne,
+aztán erőnek-erejével ki akarta tépni a szárnytollait, hogy a
+kalapja mellé tűzze. De a vércse vitézül megvédte a tollát és Béni
+véres ujjal futott meg. Szegény vércse! Most az enyim, már ismer
+is, olyan szelid, akár a galamb…</p>
+<div class="figcenter" style="width: 405px;"><a href=
+"images/i004hq.jpg"><img src="images/i004.jpg" alt=
+"A leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan"
+title=
+"A leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte állott és lassan" /></a>
+<p class="caption">A leány a hintaszékben ült, míg barátja mögötte
+állott és lassan ringatta.</p>
+</div>
+<p>A madár guggolva ült és mérgesen pislantott szúró, fekete
+szemével. Jolán megsimogatta rozsdaszinű tollát, aztán – a nélkül,
+hogy fölnézne – mondta:</p>
+<p>– Ezután majd nem jöhetsz oly gyakran hozzánk, ugy-e, Tila?</p>
+<p>– Ej, talán le akarsz rázni a nyakadról?</p>
+<p>– Ne beszélj, – én jobb szeretném, ha éjjel-nappal velem volnál,
+de az ember nem teheti mindig azt, a mit szeretne és neked talán
+sok dolgod lesz.</p>
+<p>– És mi dolgom lenne? – kérdezte Attila, a ki tudni akarta, hová
+czéloz a leány.</p>
+<p>– A könyvedet fogod megírni, aztán látogatásokat kell tenned, –
+nem?</p>
+<p>– Az íráshoz nincs kedvem, ismerőseim pedig nincsenek.</p>
+<p>– Hát Etel, hát a földesúr?</p>
+<p>– Ezek aligha fognak többé látni.</p>
+<p>Jolán hitetlenül ringatta fejét.</p>
+<p>– Én tudom, – mondta aztán fontoskodó arczczal, – én tudom,
+hogyan van az. Egyszer majd meghívnak ebédre, – ez nagyon
+természetes, hiszen rokonaid – aztán egy hét mulva odamégy, a mint
+illik, fekete kabátban, akkor azt mondják: kedves Attila…
+<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>– Kedves Attila! Tovább?</p>
+<p>–… miért nem mutatja magát gyakrabban? Egyszerre aztán azon
+veszed észre magadat, hogy ott vagy mindennap és eszedbe se jut,
+hogy fölnézzél ide, a mi szegény Pogányvárunkba. Úgy-e, Tila?</p>
+<p>– Nem lesz úgy, Jolán! Én hegyi lakónak születtem, – úgy, mint
+ez a vércse – a fojtott levegő a völgyben nem tesz jót nekem.</p>
+<p>– Pedig meglásd, úgy lesz, a mint mondtam. Tudom, egy ideig jól
+fogod magad itt érezni, de aztán egyszerre meg fogod unni a mi
+szegény kertünket, a hol más nem terem, mint vadrózsa és kökörcsin
+és le fogsz kivánkozni oda a völgybe, az alóékhoz és a
+kaméliákhoz…</p>
+<p>Attila kissé hátralendítette a széket, hogy a leány szemébe
+nézhessen.</p>
+<p>– Tudod mit, Jolán? Nekem a vadrózsa apró neveletlenségei
+nagyobb örömet okoznak, mint a kamélia királyi kevélysége.</p>
+<p>Jolán tágra nyitott szemmel tekintett rá, a hogy a kezdő
+játékos, a kinek tapasztaltabb ellenfele megmondta, milyen kártya
+van a kezében. Nem is talált egyhamar feleletet és midőn szeme
+találkozott Attila tekintetével, lassan lebocsátotta pilláját.</p>
+<p>– Rózsa, vadrózsa… – szólt Attila nyujtott hangon, mintha
+gyermekhez beszélne, aztán két tenyerébe fogta Jolán arczát.</p>
+<p>– Rózsa, vadrózsa… – ismételte halkan s most már lehajolt a
+leány füléhez. Jolán szíve <span class="pagenum"><a name="Page_53"
+id="Page_53">-53-</a></span> hangosan dobogott, a mint homályosuló
+szemmel a kastély felé tekintett; mikor pedig arczán érezte Attila
+kezét, olyféle hangulatba jött, mint a túlérzékeny gyermek, a kinek
+csak kevés dédelgetés kell, hogy sírva fakadjon…</p>
+<p>– Rózsa, vadrózsa… – e perczben forró csók zárta le ajkát.</p>
+<p>Attila nem egyszer csókolta már meg a leányt, de ez a csók nem
+volt olyan, ez a csók arczába kergette a vért. A míg a fiatalember
+maga is megindultan hallgatott, a leány fölemelkedett helyéről és
+összekulcsolt kézzel, lesütött fővel állott előtte, mint a gyermek,
+a ki érzi, hogy bünös és büntetését várja.</p>
+<p>Végtelen örömére Béni rohant a kertbe. Hogy fedezze a dísztelen
+visszavonulást, a melyre a konyhából kényszerítették, már messziről
+kiáltotta: «Nem játszunk semmit?» Azzal Jolánnak futott. A leány
+ölébe vonta és szőke fejét simogatta. «Légy jó!» – mondta
+halkan.</p>
+<p>Időközben teljesen beesteledett. Attila czigarettázott és
+szótalanul ringatta a széket; Jolán a fiú fejére támasztotta
+arczát; Béni pedig, a ki ily gyöngéd bánásmódhoz nem volt szokva,
+kényelembe helyezte magát a puha leánykar között és szaggatott
+hangon csacsogott a kilátásban levő vacsoráról, a csillagokról, a
+komondorról és a vári ágyúkról.</p>
+<p>A Pogányné egészséges hangja a házba szólította a fiatalokat.
+Máskor, ha Attila elhagyta a nyaralót, barátnője rendesen lekísérte
+a hegyi útig; midőn a fiatalember ma elindult, a leány habozva
+<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> és félénken tekintett rá, de aztán anyja
+mellett maradt az erkélyen.</p>
+<p>Másnap Attila Kálváry jegyzőt találta Pogányéknál. Az ég tudná,
+minő gondolatok forrongtak Jolán szőke fejében, tény azonban, hogy
+tüntető szivességgel fogadta a jegyző udvarlását. Mikor kérésére
+Kálváry zongorához ült, melléje támaszkodott és vállán átnyúlva
+lapozta a hangjegyes füzetet. A fiatalember füle kipirult az
+örömtől. Attila ezalatt lármás tornagyakorlatokat végzett Bénivel a
+szoba túlsó sarkában.</p>
+<p>Öreg este lett, mire a két fiatalember együtt elhagyta a
+nyaralót. Kálváry arcza lángolt, – a vörös bor, a melyet Jolán oly
+szorgalmasan töltött poharába és a leány szokatlan
+szeretetreméltósága, a különben józan embert teljesen
+kizökkentették kerékvágásából.</p>
+<p>Harmadnapra Attila ismét fölment a nyaralóba és jól esett neki a
+tudat, hogy Kálváry ezúttal nem fog közte és a leány közt
+állani.</p>
+<p>Jolán nyilt ellenségeskedéssel fogadta.</p>
+<p>– Egyedül jössz, Tila?</p>
+<p>– Egyedül, – ingerkedett Attila – magammal akartam hozni
+Kálváryt is, de a szegényt baj érte és most nem hagyhatja el a
+lakását, – képzeld! a borbélya megbetegedett és most nincs ember a
+megyében, a ki eltalálná a helyes hajválasztékát…</p>
+<p>– Nagyszerű! – méltatlankodott Jolán. – Kálváry igen jóravaló
+fiatalember, a kit kár gunyolni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p>
+<p>A leány az egész délután folyamán föntartotta a szigorú
+ostromállapotot; a kertbe a forróság és később a szunyogok miatt
+nem akart menni, aztán kézimunkával ölében, leült anyja mellé,
+lesujtó pillantásokkal védekezve Attila apró támadásai ellen.</p>
+<p>Attila egészen új alakban látta most Jolánt és úgy találta, hogy
+ez alakjában elbűvölő. Csiklandozó vágyat érzett, hogy barátnőjét
+kizavarja erőltetett nyugalmából.</p>
+<p>– Tudom, – mondta Pogánynénak – tudom miért nem akar Jolán a
+kertbe jönni: tegnapelőtt este, mikor egyedül voltunk, bogár esett
+az arczára, – láttam, hogy hirtelen borzongás járta át.</p>
+<p>Jolán ölébe ejtette munkáját és fülig elpirult, aztán hosszú,
+megvető pillantást vetett az ingerkedőre. Még ő mer tegnapelőttről
+beszélni!</p>
+<p>Pogányné a konyhába nézett, Attila jóakaróan fordult a
+leányhoz.</p>
+<p>– Ezután majd kifeszített ernyővel járj a kertben, hogy bogarak
+ne essenek az arczodra…</p>
+<p>– Te meg szájkosárral járj a kertben, – vágott vissza a
+megtámadott lángvörös arczczal.</p>
+<p>A fiatalember elbúcsuzott és mosolyogva nyujtott kezet
+ellenségének, – ez félénken engedte át két ujját.</p>
+<p>– Kisérj el a hegyi útig, – szólt Attila, és fogva tartotta a
+kezét. Jolán egy perczig habozott, aztán engedve a szelid
+kényszernek, lehajtott fővel, lassan lement a lépcsőn. Attila
+mellett haladva, karját összefonta a hátán és érdekkel szemlélte
+<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> a gönczöl szekerét, a mely óriás
+vonalakban ragyogott a sötét hegyek fölött. Attila szintén a
+csillagképet nézte és megnevezte egyes csillagjait; a leány halk
+megjegyzéseket tett s ujjával a magasba mutatott. A hegyi úton
+elváltak.</p>
+<p>– Jó éjt, Attila! – Jolán kissé habozva tekintett a nyaraló
+felé; a holdat még eltakarta a várhegy, az ut sötét volt, csak a
+végén csillogtak az erkély széllámpái, mint apró ikercsillagok.
+Attila tudta, hogy barátnőjének megvan az a gyermekkori rossz
+szokása, hogy fél a sötétben.</p>
+<p>– Te félsz? majd visszakisérlek.</p>
+<p>– Nem félek! – felelt Jolán gyorsan – csak a sötét fák ne
+volnának, nincs messze, állj meg itt, míg odafutok…</p>
+<p>– Itt maradok.</p>
+<p>– Aztán szólj hozzám, akkor egy cseppet sem félek… Jolán
+fölkapta a ruháját és könnyű szökésekben futni kezdett.</p>
+<p>– Ott vagy, Tila? – hangzott nemsokára félénken.</p>
+<p>– Itt vagyok.</p>
+<p>– Tila!</p>
+<p>– Jolán!</p>
+<p>– Attila!</p>
+<p>A lágy női hang, amely félénken és mégis végtelen megnyugvással
+csendítette a nevét a vak éjbe, egyszerre bűvös hatást tett
+Attilára. Hívták, – delejes hatalom kényszerítette, hogy
+menjen…</p>
+<p>– Jolán, Jolán, megyek. Azzal a nyaraló felé <span class=
+"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> sietett.
+Jolán az út felén várta, mindketten lihegtek a futástól.</p>
+<p>– Itt felejtettél valamit?</p>
+<p>Attila felelni akart, de nem talált szavakat, aztán némán
+magához ölelte Jolánt. Ez halkan fölsikoltott és lehajtotta a
+fejét, – halántékát és szemét forró csókok érték… «Attila! Attila!»
+– susogta rémülten. Attila szorosabban vonta magához és érezte,
+hogy a leány feje vállára hanyatlik.</p>
+<p>Ajkuk találkozott.</p>
+<p>– Jolán! – csengett Pogányné hangja a nyaralóból…</p>
+<p>A leány kivonta magát Attila karjából, keze végig siklott a
+férfi karján, míg kezéhez ért, ezt kissé megszorította, aztán
+hirtelen lehajolt és ajkát szorította az izmos férfikézre. Azzal
+elsietett.</p>
+<p>Attila egy perczig még mozdulatlanul állott, aztán megindult a
+város felé. Feje fölött denevérek keringtek; a várhegy fölött
+felbukkant a hold óriás korongja, bűvös fényben fürösztve az ősi
+romot. Az éj fényes méhéből csodálatos, zsongó hangok szürődtek
+elő, néha meg úgy rémlett, mintha a távolból elhaló női hang
+kiáltaná a nevét…</p>
+<p>A gyermekleány egy nap megunja szokott játékát és sarokba dobja
+kedves bábuját. Kezd költeményeket olvasni, anyai gyöngédséggel
+szereti virágait és ha éjjel egyedül van szegény dobogó szívével –
+sír és maga sem tudja, miért. Ez így szokott történni, a mióta
+leányok, virágok és dobogó <span class="pagenum"><a name="Page_58"
+id="Page_58">-58-</a></span> szívek vannak a világon. Ha ily
+változás megy végbe egy leányon, az föltünik mindenkinek; föltünik
+a csillagoknak, a melyek néha vakító fényben égnek, ha rengő
+sugaraikat beküldik a leányszoba alacsony ablakán; föltünik a
+galamboknak, amelyek sokat mondó búgással bókolnak a háztetőn;
+föltünik a virágoknak, a melyek alkonyatkor sejtelmes illatárammal
+töltik el a kertet; – csak azoknak nem tünik föl, a kiket a dolog
+közelebbről érdekelne.</p>
+<p>Pogányné apró-cseprő házi gondjai közepette, észre sem vette
+mindeme csodálatos természetű tüneményeket. Sem a csillagokban, sem
+a virágokban, sem leányában nem tapasztalt változást. Pedig Béni
+egyre kongatta feje fölött a vészharangot:</p>
+<p>– Néni, Jolán igazán úgy tesz, mint egy nagy kisasszony, – nem
+akar már velem játszani…</p>
+<p>– Ideje is, hogy valahára kissé megokosodjék…</p>
+<p>Talán éppen e pillanatban történt, hogy a kertben két szerelmes
+ajk találkozott s hogy a vércse kárörömmel csattogtatta a
+szárnyát…</p>
+<p>Amaz emlékezetes nap óta, a mely Jolánra nézve legalább is oly
+fontosságú volt, mint Rómára márczius idusa, néhány nap múlt el. E
+napok elsején a leány föltünő szórakozott volt, arcza egyre égett,
+legyezőjét folyton mozgásban tartotta, – néha lopva tekintett
+Attilára, arczára azonban nem igen mert nézni. A másodikon már
+gyakrabban és hosszabban találkozott a szemük. Jolán ajka szélén
+<span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span> ilyenkor könnyű, titokzatos mosoly vonult
+végig. A következő napok nevezetes eseményei között szerepelt két
+kéz találkozása a lépcső karfáján, két nyugtalan czipőhegy véletlen
+érintkezése az asztal alatt, aztán ismét egy hosszú, forró csók a
+gesztenyefa alatt… <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch07.png" alt="" title="" />VII.</h2>
+</div>
+<p>Egy délután, – az ég borult volt, s a hőség nem kötötte őket a
+nyaralóhoz – a fiatalokat a kert alatti sziklán találjuk.
+Elszigetelt, hatalmas kődarab volt az, a melyet a természet
+szeszélye dobott a lejtő lábához; alatta a kevei országút
+kanyarodott el. Míg Béni, a ki itt egyszer – állítólag – kígyót
+látott, doronggal a kezében kutatott a csúszó-mászó szörny után,
+addig Jolán és Attila a szikla ormára telepedtek. Jolán mezei
+virágokból koszorút font s midőn az elkészült, Attila fekete hajára
+nyomta.</p>
+<p>– Olyan vagy, mint nepomuki szent János, – jegyezte meg
+jókedvűen. Egyszersmind arra használta fel az alkalmat, hogy
+hosszan babráljon barátja fején s tenyerét végighúzza az arczán.
+Egy pillanatig tenyerén érezte Attila ajkát s boldogan hunyta le
+szemét.</p>
+<p>E perczben heves szélroham ijesztette fel őket. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> A táj
+elsötétedett, a hegyek mögül szeszélyes alakú, kékesfekete fellegek
+vágtattak elő.</p>
+<p>– Siessünk föl, mert elér az eső, indítványozta Jolán. Azzal
+felszökött helyéről. Ruhája lobogott a szélben.</p>
+<p>– Már menydörög is…</p>
+<p>Nem volt az menydörgés, csak az országút fahídja dübörgött egy
+gyorsan közeledő kocsi alatt. Magasülésű vadászfogat volt, lovait
+Etel bárónő hajtotta. A két barna szélsebesen ügetett, úgy, hogy
+Korláth százados, a ki a kocsi mellett lovagolt, csak rövid
+vágtatóban haladhatott velük párhuzamosan. Etel és Korláth hangosan
+kiáltoztak egymásnak egyes szavakat. Mikor a szikla alá értek, a
+bárónő fölnézett, – csodálkozó, kérdő pillantása találkozott Attila
+szemével; a következő pillanatban már eltünt az út kanyarodása
+mögött, gyorsan, mint egy látomány.</p>
+<p>Attilának csak most jutott eszébe, hogy a koszorú a fején
+van.</p>
+<p>– Ej, – mondta, miközben kedvetlenül dobta le a virágokat – te
+egész bolondot csinálsz belőlem… Jolán nagy szemmel tekintett rá.
+Ez volt az első bántó akkord, a mely megzavarta az eddigi
+harmóniát. Attila gondolatai ez este ismét Etel után kalandoztak.
+Bántotta, hogy a bárónő oly nevetséges helyzetben látta, oly
+bizalmas együttlétben Jolánnal. A bárónő otthon bizonyára le fogja
+írni a szikla-jelenetet, aztán mosolyogni fognak rajta, a kevély
+Etel, a szép Zalkovszky és a komor Korláth… Maga is csodálkozott,
+hogy <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span> mily mély gyökeret vert szívében a
+gyülölet Lovrichék, de főleg Etel iránt.</p>
+<p>Midőn Kun Attila másnap elhagyta szállását, hogy Pogányvárba
+menjen, az utczán fölkeltette figyelmét egy női alak, a mely előtte
+haladt. Járásán és öltözetén látszott, hogy nem kevei. Széles
+vállú, karcsú alak volt, szokatlan egyszerűségű fekete öltözéke és
+merész diszítésű kalapja nagyvilági izlésre vallott; keztyűs
+balkezével ruháját fogta, jobbjával óriás doggot vezetett. Nyugodt,
+de gyors léptekkel haladt rovább, könnyű fejbicczenéssel fogadva a
+minden oldalról feléje irányuló köszöntéseket. Attila önkéntelenül
+meggyorsította lépteit, úgy rémlett előtte, hogy ismernie kell ezt
+az alakot: – e perczben chypreillatot érzett – most már tudta, hogy
+Etel bárónő.</p>
+<p>A sarkon egy málhás szekér állotta el a bárónő útját, így
+akaratlanúl is utolérte. Meglepetten tapasztalta, hogy Etel
+mosolyogva nyújtja felé a kezét.</p>
+<p>– Lám, Kun! Már azt hittem, hogy ismét visszament Afrikába?</p>
+<p>Rózsás kedvében volt, jó kedve szinte szebbé tette. Tiszta,
+szürke szeme ragyogott, ajka szélén piczi gödör mutatkozott, a mely
+bájos, nőies kifejezést kölcsönzött komoly metszésű arczának.</p>
+<p>– Oly régóta nem mutatta magát, – folytatta – pedig szerettem
+volna önt első találkozásunk után mielőbb viszontlátni.</p>
+<p>Attilát a nem várt nyájasság gyanakodóvá tette.</p>
+<p>– Ez annyira hizelgő rám nézve, hogy alig merem komolyan venni.
+<span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 436px;"><a href=
+"images/i005hq.jpg"><img src="images/i005.jpg" alt=
+"Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot vezetett." title=
+"Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot vezetett." /></a>
+<p class="caption">Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot
+vezetett.</p>
+</div>
+<p>– Pedig komolyan veheti. A mennyire emlékszem, első
+találkozásunk alkalmával zivataros idő volt? Nem szeretném, ha egy
+foszlány ama fellegekből, a melyek akkor fejünk fölött jártak,
+megmaradt volna emlékében…</p>
+<p>Etel félbeszakította önmagát: – Van valami dolga?</p>
+<p>– Csak addig bárónő, míg fontosabbat nem találok.</p>
+<p>– Elég fontos az, hogy egyedül ne fussak kocsim után? –
+kérdezte.</p>
+<p>– Ha megengedi, elkisérem.</p>
+<p>Egy perczig hallgatagon lépegettek egymás mellett, aztán Etel
+elmosolyodott; a fiatalember kérdőleg tekintett rá.</p>
+<p>– Tudni akarja, mi mulattat? – szólt a bárónő. – Ezek a jó
+keveiek, a kik oly csodálkozó szemet meresztenek ránk. E
+pillantások felét, mint becsületes osztályrészét, igénybe veheti.
+Én ismerem a keveieket. Ők most bennünk nem látnak két sétáló
+emberfiát, hanem két kibékült háborus felet. Lássa, odaát az a
+pápaszemes hölgy, – szinte rémülettel tekint ránk – attól tart,
+hogy most örökre bezárul a kevei pletykák Janus-temploma, a melyben
+harmincz év óta oly gyakran végezte ájtatosságát.</p>
+<p>Attila elmosolyodott az ötleten. Midőn a czukrászbolt közelébe
+értek, az ajtóban több hölgy várta a közeledésüket.</p>
+<p>– Szerezzünk ezeknek külön élvezetet, – szólt Etel gyermekes
+jókedvvel, s a fiatalember karjába <span class="pagenum"><a name=
+"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> fűzte kezét. – Vigadj
+Boros-Keve, Capulet és Montecchi karöltve jár…</p>
+<p>Attila maga is sajátosnak találta helyzetét.</p>
+<p>– Mondja kérem, – kérdezte a bárónő, – miről kezdtem magának az
+előbb beszélni?</p>
+<p>– A fellegekről, bárónő.</p>
+<p>– Igen, a fellegekről. Azt akartam mondani, hogy nekem is, mint
+a legtöbb halandónak, vannak verőfényes és vannak borús napjaim. A
+papa az utóbbiakat nálam ossiani napoknak szokta nevezni. Ily napom
+rendesen akkor van, ha bizonyos széles körben ismert kérdések
+jutnak eszembe, például: miért terem a rózsa mellett tövis és miért
+következik a világos napra sötét éj? Én tudniillik a napvilágot és
+rózsát jobban szeretem a tövisnél és sötétségnél…</p>
+<p>– Pedig alig hihetem, bárónő, hogy közelebbi ismeretségben
+álljon az utóbbiakkal.</p>
+<p>Etel sajátos mosolylyal tekintett Attilára, aztán szárazon
+mondta: – Meglehet, hogy igaza van. Az is meglehet, hogy
+istenkisértés, ha igy beszélek, – a mindennapi kenyerem megvan, a
+rózsa és a verőfény pedig végre is csak fényüzési czikk, nemde?</p>
+<p>– Ha az volna is, Lovrich bárónő ama kellemes helyzetben van,
+hogy a fényűzés semmi nemét nem kell megtagadnia magától.</p>
+<p>– Ej, ez világosan van mondva. Régi tapasztalás különben, hogy a
+gazdag ember nem hisz a szegénységben.</p>
+<p>– Engem illet a gazdag jelző, bárónő? Kissé keserű gúny.
+<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>– Nem gúny, – felelt vissza Etel – a ki kincsét az országúton
+állítja ki, az ne csodálja, ha koldusok járnak a nyakára.</p>
+<p>Attilának eszébe jutott a sziklai jelenet, mikor Etel őt
+Jolánnal együtt látta, – most kaczagott, de azért mégis
+elpirult.</p>
+<p>– Bárónő, – mondta – ön visszaél azzal, hogy egy ép oly
+gyermekes, mint ízléstelen helyzetben látott…</p>
+<p>– Nem volt az, – vágott szavába Etel, – helyzete nem volt sem
+gyermekes, sem ízléstelen. Ha festeni tudnék, lefesteném azt a
+jelenetet és képemet elkeresztelném «A lakmározó Alkibiadesnek». A
+hős letette a sisakot, a szép rabnő koszorút font homlokára… De
+megálljunk, ma nincs ossiani napom és azért nem is bosszantom
+tovább. Én tudniillik ilyen napjaimon azoknak, a kiket balsorsuk
+utamba sodor, nem mondok ugyan ossiani verseket, hanem prózai
+neveletlenségeket… Őszintén sajnálom, hogy első találkozásunknak
+ily napon kellett végbemennie…</p>
+<p>Mindez bizonyos száraz, jókedvű gúnynyal volt előadva; úgy
+látszott, mintha a bárónő önmagát akarná ironizálni. Attila szintén
+fölvette ezt a modort.</p>
+<p>– Sajnálnám, ha a bárónőt e miatt lelkiismereti furdalások
+gyötörték volna. Ha egy perczre felleges hangulatban volt is az
+ellentét hatása alatt, annál jobban tudtam élvezni jó kedvének
+feltünő napját…</p>
+<p>– Feltünő napját? – kérdezte Etel, gyanakvó pillantást vetve rá.
+<span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>– Igen is, feltünő napját. Midőn e természeti tünemény
+végbement, éppen Zalkovszky herczeg és vőlegénye csatlakoztak
+hozzánk.</p>
+<p>Attila különösen hangsulyozta Zalkovszky nevét, Etel
+mosolygott.</p>
+<p>– Emlékszem. Látom, ön elég éles elméjű volt kitalálni, hogy e
+természeti tüneményt Zalkovszky jelenléte idézte elő.</p>
+<p>E vallomásra Attila vetett gyanakvó pillantást a bárónőre.</p>
+<p>– A herczeg, – folytatta Etel – jelenlétével csodálatosan
+megnyugtató, hogy úgy mondjam, narkotikus hatást tesz idegeimre. Ha
+azokról a bizonyos rózsákról tünődöm, akkor a kutyájáról beszél, a
+mely két lábon tud járni, vagy Szentmáray Dzsina új ruhájáról, a
+melybe kék patkók vannak hímezve… Lássa, ilyenkor megfeledkezem a
+rózsákról és tövisekről és minden vágyam oda irányul, hogy nekem is
+legyen tudós kutyám és kékpatkós ruhám. Reménylem, most már nem
+veszi rossz néven, ha jelenléte nem tud rám hasonló hatást
+tenni?</p>
+<p>Időközben elértek a népkerthez, a melynek fái mögött a bárónő
+kocsija látszott.</p>
+<p>– Mennyire haladt már irodalmi munkássága? – kérdezte Etel
+hirtelen.</p>
+<p>– Még el sem kezdtem; mindeddig akadályozva voltam.</p>
+<p>A bárónő mosolyogva intett fejével a hegység felé, de e
+mosolyban nem volt gúny.</p>
+<p>– Mindenesetre szeretetreméltó akadály. És, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> ha szabad
+kérdeznem, meddig szándékozik még magát akadályoztatni?</p>
+<p>Ez oly egyszerűen volt mondva, hogy Attila nem érezhette magát
+megsértve.</p>
+<p>– A türelmetlen utókornak egyelőre még várakoznia kell, a míg
+egy csendes zugra nem találtam, a hol felüthetem műhelyemet. A
+fogadó erre nem igen alkalmas.</p>
+<p>– Ha mutatok önnek ilyen buen-retiro-t, akkor az utókor hálája
+mellett ki fogom érdemelni az önét is?</p>
+<p>– Mindenesetre bárónő, de hol legyen az?</p>
+<p>– A kastélyunkban! – szólt Etel bárónő mosolyogva, aztán vidáman
+tette hozzá:</p>
+<p>– Ugyebár, nem vagyok rossz diplomata? Most már bevallom, hogy
+diplomácziai küldetésben járok el, – atyám nevében meghivom: legyen
+vendégünk itt tartózkodásának idejére.</p>
+<p>Attila meglepetten tekintett rá. E meghívás oly váratlanúl érte,
+hogy sokáig nem tudott mit felelni. Végre néhány köznapias
+szólásmóddal iparkodott magát mentegetni.</p>
+<p>A bárónő összeránczolta homlokát s kedvetlenül mondta: – Miért
+mondja mindezt? Egyszerű ajánlatot tettem önnek, – feleljen rá
+egyszerüen igennel, vagy nemmel.</p>
+<p>– Nem szeretnék udvariatlannak látszani, bárónő.</p>
+<p>– Az úgynevezett udvarias emberek előttem nem rokonszenvesek.
+Tehát: igen, vagy nem?</p>
+<p>– Nem! – felelt Attila most már határozottan. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>– Megindokolásra nincs szükségem, – szólt Etel közönyösen, azzal
+kivonta kezét a fiatalember karjából és kocsija után nézett.</p>
+<p>Attila érezte, hogy mondania kell valamit.</p>
+<p>– Ön igazságtalan irántam, bárónő, hogy nem akarja meghallgatni
+az okokat, a melyek e különben oly hizelgő meghívás…</p>
+<p>Etel szavába vágott. – «Különben oly hizelgő meghívás!» Ön kezd
+narkotikus hatást tenni rám. Hagyja el, én ismerem ez okokat és –
+legyünk méltányosak: – talán méltatom is.</p>
+<p>Attila az utolsó szavak hallatára elvesztette hidegvérét és
+ingerülten fakadt ki:</p>
+<p>– Ha ismeri, ha méltatja, – miért akkor e játék? Alig hihetem,
+hogy az illem szent nevében tagadja meg annyira érzelmeit…</p>
+<p>Etel megállt és napernyőjére támaszkodva, nyugodtan tekintett a
+fiatalember szemébe, a mely e pillanatban sötét daczban égett.</p>
+<p>– Azt hiszi, nem tudom, mit érez ön? Nagyon jól el tudom
+képzelni, mennyi keserűség és gyülölet halmozódott össze önben a
+Lovrichok ellen. Tudom, hogy van oka a Lovrichokat gyűlölni. Ha az
+ön helyében lennék, talán szintén az tenném. Ebben tehát
+egyetértünk. Van azonban egy másik pont, a melyre nézve nem értünk
+egyet. Én azt képzeltem, hogy ön engem nem fog a Lovrichok közé
+sorolni; magam sem tudom miért, de azt képzeltem. Az én eremben nem
+folyik több Lovrich-vér, mint az önében, én nem azonosítom magamat
+a Lovrichokkal: ha őszinte akarok lenni, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> nem is
+szeretem őket. Azt hittem, hogy ön mindezt sejteni fogja, – csakis
+ezen föltevésben vállaltam el atyám megbízását – úgy látszik
+azonban, csalódtam.</p>
+<p>Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő felszállt kocsijára,
+az inastól átvette a gyeplőt és az ostort; egy pillanatig habozott,
+aztán leszólt a bakról – angolul beszélt, hogy az inas meg ne
+értse: – Van még valami mondanivalója?</p>
+<p>Attila habozva tekintett a bárónőre, a ki most kevélyen
+fölvetette fejét. Aztán levette kalapját s meghajtotta magát. –
+Rendelkezésére állok, bárónő, parancsoljon velem.</p>
+<p>Etel lehajolt a bakról s kezet nyujtott neki.</p>
+<p>– Köszönöm – mondta – s most még egyet: tudja, hogy nem vagyok
+kaczér?</p>
+<p>Ezt oly határozottan s oly nemes önérzettel mondta, hogy Attila
+önkénytelenül meghajtotta a fejét.</p>
+<p>– Mikor látjuk egymást viszont? – kérdezte Etel.</p>
+<p>– A mikor parancsolja?</p>
+<p>Etel gondolkozott. – Önnek rendezni való dolgai lesznek, –
+tűzzük ki a határidőt holnap estére, hat órára? – Ezzel mosolyogva
+intett a fejével s míg a fiatalember kalappal kezében állt, a kocsi
+megindult és a leány kis keze biztosan vezette a két tüzes
+ügetőt.</p>
+<p>A robogó fogat eltünt a temetőfal mögött, Attila gondolataiba
+mélyedve indult fel a hegynek. Azon törte a fejét: mi birhatta rá
+Iván bárót, hogy őt <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> meghívja; de főleg mi birhatta rá Etelt,
+hogy e meghívás szószólója legyen? Fölizgatott képzelete, különösen
+az utóbbi kérdést, a legkalandosabb föltevésekkel iparkodott
+megoldani; töprengésében azonban nem jutott elfogadható
+eredményhez.</p>
+<p>A Pogányvárban meglehetősen szófukar volt, feszélyezve érezte
+magát és nem tudta, minő formában adja tudtára Jolánnak a
+történteket. Végre úgy segített magán, hogy vacsoraközben elmondta
+Pogánynénak, hogy lakását a kastélyba fogja áttenni, – ezt
+lehetőleg száraz hangon mondta, mintha ez lett volna a világon a
+legegyszerűbb dolog.</p>
+<p>Jolán némán tette le kését és égő szemmel tekintett rá. Attila
+teljesen Pogánynéhoz fordult, megmagyarázta neki, hogy lehetetlen
+volt a meghívást visszautasítani és hogy egyébiránt is dologhoz
+kell látnia. Az özvegy mindezt természetesnek találta. A szokott
+jókedv ezúttal azonban sehogysem akart megjönni. Jolán kedvetlenül
+járt-kelt a házban, anyja apró meghagyásait kedvetlenül
+teljesítette, a kastélybeliekről nem tett említést.</p>
+<p>Mikor Attila távozott, a leány elkisérte egy darabig, a hegyi
+úton kezet fogtak. – Jó éjt! – mondta Jolán unatkozó hangon. Attila
+csodálkozva tekintett rá, – a mint szemük találkozott, delejes
+szikra villant fel közöttük, – a következő pillanatban a leány
+Attila karjába vetette magát.</p>
+<p>Attila megsimogatta haját.</p>
+<p>– Látod, – mondta – azért mi a régiek maradunk, – ha nem jöhetek
+is föl mindennap, azért <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span> gyakran meg foglak látogatni, – ennek,
+ennek úgy kell lennie…</p>
+<p>Jolán szenvedélyesen ölelte át nyakát.</p>
+<p>– Attila, Attila, – ha nem szeretsz, – én meghalok!</p>
+<p>A hegyi úton néhány elkésett munkás jött le; a fiatalember
+szeliden kibontakozott a leány karjából, aztán önmagával
+elégedetlen hangulatban távozott.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Attila másnap délután, kevés idővel hat óra előtt, gyors
+léptekkel haladt a hegylejtőn kígyózó országúton. A mikor a zúgó
+nyárfasorba ért, a távolban észrevette a kastély tetejét.
+Csodálatos izgatottság fogta el, mert érezte, hogy a mai nappal új
+fejezete kezdődik életének s midőn most kifeszített vitorlákkal
+sietett az ismeretlen világrész felé, már-már megfeledkezett arról
+a gyermekarczról, a mely oly végtelen levertséggel tekintett
+utána.</p>
+<p>A park nyitott rácskapujában Etel bárónő állott; látszott, hogy
+várt valakit. Mosolyogva, magasra emelt fővel tekintett az
+országútra, egyik karjával a czímertartó griffhez támaszkodott,
+fehér ruhája, – a melyet a nap vakító fénynyel árasztott el –
+hosszú redőkben folyt alá, kissé előrevetett lábán. Mellette
+kutyája állott, a hatalmas állat figyelmesen nézte az érkezőt…
+<span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch08.png" alt="" title="" />VIII.</h2>
+</div>
+<p>– Remélem, jól fogod magad nálunk érezni, – hiszen
+tulajdonképpen itthon vagy.</p>
+<p>E szavakkal fogadta Iván báró öcscsét a kastélyban.</p>
+<p>Attila most már tisztában volt azzal, hogy a báró legkevésbbé
+sem az az ember, a kinek éveken át tartotta. A valódi tragédiák
+intrikusait keményebb fából faragják.</p>
+<p>Korlátolt, szűkkeblü öreg, a ki – eltekintve bizonyos
+arisztokratikus külsőségektől, – minden ízében nyárspolgár.
+Különben meglehetősen különcz. Mióta a halál a Lovrich-családban
+oly dús aratást tartott, hipokondrikus rögeszmékben szenvedett; az
+orvosokban nem bízott s maga gyógykezelte magát. Híve volt a
+homeopatiának, érdeklődött az állati delejesség hatásai iránt,
+újabb időben pedig beállott vegetáriánusnak. Bár soha komolyabban
+beteg nem volt, egész életén át pácziens maradt, a haláltól pedig
+senki sem félt úgy, mint ő.</p>
+<p>Attila nemsokára meggyőződött arról is, hogy Iván báró ama
+grand-seigneuri nimbus ellenére, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> a melylyel magát még
+otthonában is övezni szerette, még a cselédség előtt sem bir valami
+túlságos nagy tekintélylyel. A legfőbb placzet-jogot mindenben Etel
+bárónő gyakorolta, a ki – ha éppen akarta – még atyja világos
+parancsait is hatálytalanokká tudta tenni.</p>
+<p>A bárót, midőn Attilát meghívta a kastélyba, csakis külső okok
+vezették, esze ágában sem volt, hogy – mint ezt Attila sejtette – e
+meghívással ünnepiesen véget vessen a régi családi torzsalkodásnak.
+Néhány nappal ezelőtt történt, hogy egyik szomszéd birtokos,
+Szentmáray gróf, valami vízszabályozási ügyben írt Iván bárónak s
+levele végén fölemlítette, hogy, ha a báró őt meglátogatja, hozza
+magával hírneves rokonát is, mert asszonyai égnek a vágytól Kunt
+megismerhetni. A megyei főnemesség köréből a Szentmáray család volt
+az, a mely legtovább vonakodott a Lovrichokat mint rangtársakat
+elismerni; ez elég ok volt Iván bárónak, hogy különös tisztelettel
+viseltessék e család iránt. Mikor most megtudta, hogy a gróf
+csillagkeresztes «asszonyai» érdeklődnek Kun iránt, maga is más
+szemmel kezdte nézni öcscsét. Etel, a kivel a dolgot megbeszélte,
+nem ellenezte a meghívás tervét, sőt készségesen magára vállalta a
+keresztülvitelét…</p>
+<p>A kastélybeliek meglehetős visszavonultságban éltek, Attila
+kedve szerint láthatott munkához. Korláth és Zalkovszky ezredükkel
+a galicziai hadgyakorlatokhoz vonultak, más vendég pedig nem igen
+fordult meg Lovrichéknál.</p>
+<p>Attilát meglepte az az udvarias közöny, melylyel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> a százados
+menyasszonyától elbúcsuzott. Ama rövid idő alatt, a melyben a
+jegyeseket megfigyelte, meggyőződést szerezhetett, hogy köztük
+szerelemről szó sem lehet. Érdekházasság készült, itt a szó
+legridegebb értelmében és a jegyesek alig vettek maguknak
+fáradtságot, hogy ezt titkolják.</p>
+<p>Ennek az eljegyzésnek különben elég érdekes előjátéka volt.</p>
+<p>Körülbelül négy év előtt Korláthtal egy ezredben egy fiatal főúr
+szolgált, a ki a vidéki társaság elismert kedvencze volt. Ez
+Törökkuthy Agenor gróf volt, Attila féltestvére. A fiatal gróf
+egyike volt a sors ama ritka kegyenczeinek, a kiket a természet
+pazarul ruház föl legfényesebb adományaival. Ősi neve és gazdagsága
+már egymaga is előkelő helyet biztosított neki a társadalomban;
+társai mint kitünő tisztet és szeretetreméltó bajtársat ismerték,
+férfias szépsége, szelleme és lovagiassága elbűvölt, meghódított
+mindenkit. Ha Athén aranykorában él, talán méltó versenytársa
+lehetett volna Alkibiadesnek.</p>
+<p>Törökkuthy, midőn Kevén állomásozott, idejének legnagyobb részét
+a kastélyban töltötte. Etel már akkor, fiatal kora ellenére is,
+testileg és szellemileg annyira ki volt fejlődve, hogy nagyleány
+számba ment. Agenor nem titkolta, hogy mély vonzalmat érez szép
+cousine-ja iránt és az egész környék biztosra vette, hogy a két
+rokonból nemsokára egy pár lesz. Zalkovszky herczeg volt egyedüli
+állhatatos, habár szerencsétlen versenytársa a grófnak. Etel és
+főleg Iván báró (a ki szivesen látta volna, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> ha az
+egész Lovrich-vagyon ismét egy kézbe kerül) napról-napra várták
+ünnepies nyilatkozatát.</p>
+<p>Ekkor Törökkuthy váratlanul titokzatos, nagy változáson ment át.
+Az életkedvtől pezsgő tiszten kezdtek a búskomorság jelei
+mutalkozni, mindent untatónak és ízléstelennek talált, régi
+szeretetreméltósága eltünt, a helyett gúnyolódó, fanyar és czinikus
+modort vett fel. A kastélyból minden érthető ok nélkül elmaradt.
+Megesett, hogy heteken át mogorván elzárkózott legbizalmasabb
+barátjai elől, néha ismét vad és olykor botrányos tivornyákban
+lelte kedvét. Környezete megütközve tapasztalta a hirtelen
+változást, okát azonban senki sem tudta adni. Voltak, a kik Agenor
+modorából keletkező elmebetegségre következtettek.</p>
+<p>Mindez legjobban sujtotta Etelt, a leány csak most ébredt
+tudatára annak, mennyire szereti ezt az embert.</p>
+<p>Agenor egy reggel, miután az egész éjszakát átdorbézolta, félig
+mámoros fővel vágtatott ki a városból. Azon vette észre magát, hogy
+Lovrichék parkja alatt van. A park fái között a bárónő alakja
+látszott. A fiatal tiszt átugratott a kerítésen.</p>
+<p>– Etel, – mondta, miután a bárónőhöz érve leszökött lováról –
+Etel, búcsuzni jöttem. Elmegyek. Nem fogjuk egymást
+viszontlátni.</p>
+<p>Etel a dúlt, sápadt arczba tekintett és végtelen levertség
+szállotta meg.</p>
+<p>– Mindennek vége, – folytatta Agenor rekedt hangon – feledd el
+mindazt, a mi köztünk történt és légy boldog. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>– És azt hiszed, – szólt Etel halkan – azt hiszed, hogy én így
+boldog lehetek?</p>
+<p>Agenor tétovázó szemmel tekintett rá, arczát sötét pír futotta
+el. Maguk sem tudták, hogyan történt, egyszerre csak átölelve
+tartották egymást, görcsösen és félénken, mintha már hallanák
+végzetük közeledő lépteit, a mely örökre szét fogja őket
+választani. Mikor Etel föleszmélt a forró csókzápor után, Agenor
+már eltünt. Másnap megtudta, hogy a gróf az éjjel elhagyta Kevét,
+előbb azonban lemondott tiszti rangjáról. Később kitünt, hogy
+Agenor a fővárosba ment, a hol a külvilágtól légmentesen
+elzárkózva, mint különcz élt palotájában. Látogatásokat nem
+fogadott, bizalmas öreg komornyikján kivül senkivel sem
+érintkezett; a palotában még levelet és hírlapot sem fogadtak el.
+Ismerősei most már meg voltak győződve, hogy a gróf elmebetegség
+áldozata, Iván báró pedig, a ki visszaemlékezett arra, hogy a
+Törökkuthyak többé-kevésbbé mind különczök voltak, ebben az
+átöröklési elmélet beigazolását látta.</p>
+<p>Etel nem említette senki előtt az utolsó találkozásuk alkalmával
+történteket, de nem is hitt Agenor elmebetegségében. Sejtette, hogy
+a gróf sötét világfájdalmának oka valamely titokzatos, irtóztató
+katasztrófa, a mely végkép feldúlta lelki egyensúlyát. Rövid idővel
+Agenor távozása után levele vett tőle, a melyben csak egy szó volt:
+«Meghaltam». A bárónő megértette az üzenetet, most már vége volt
+mindennek közöttük; Agenor maga kizártnak látta a lehetőséget, hogy
+valaha egymáséi legyenek… <span class="pagenum"><a name="Page_77"
+id="Page_77">-77-</a></span></p>
+<p>Évekkel ezután Iván báró egy nap tudtára adta Etelnek, hogy
+Korláth gróf megkérte a kezét. A bárónő habozás nélkül elfogadta a
+százados ajánlatát, – Korláth vagy más, egyre megy. Iván bárónak
+fölötte tetszett leányának józansága; a szerelmi házasságnak,
+Sarolta bárónő «esete»; óta, amúgy is rossz híre volt
+Lovrichéknál.</p>
+<p>Korláth gróf fényesnevű családból származott. A kik ismerték,
+azt tartották róla, hogy becsületes a szőrszálhasogatásig, lassú
+gondolkozású a korlátoltságig és szófukar a kétségbeesésig. Neki
+csak egy szenvedélye volt: a lovaglás sportja, – a mi ennek körén
+kívül esett, az alig érdekelte. Életét épp oly meggyőződéssel
+szentelte a lónak, mint Paganini a hegedünek. Soha eszébe nem
+jutott volna a házasság, ha bátyját nem lövik agyon párbajban és a
+családi hitbizománynyal rá nem száll a név fentartásának
+kötelezettsége. Etel bárónőt különben családja választotta ki
+számára.</p>
+<p>Mikor a bárónőnek bemutatták vőlegényét, kijelentette, hogy hű
+felesége lesz, de egyelőre még nincs kedve férjhezmenni. Korláth
+ajkához vitte a leány kezét és megnyugtatta azzal, hogy kész várni,
+a meddig Etelnek tetszik. Már egy éve, hogy várt.</p>
+<p>Iván bárót boldoggá tette jövendőbeli vejének az az igérete,
+hogy fel fogja venni a Korláth-név mellé a Lovrich-nevet…</p>
+<p>Midőn Kun Attila most először találkozott Etellel, a bárónőt
+rémület szállotta meg, mintha világos nappal kisértettel állt volna
+szemben, – a fiatalember annyira hasonlított Törökkuthy Agenorhoz,
+<span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> hogy első pillantásra össze lehetett
+volna őket téveszteni. Egy csapásra új életre ébredt benne mindaz,
+a mit szíve legmélyére temetett: régi szerelme Agenor iránt,
+elfeledett álmai a boldogságról. Etelt, a ki a jól fegyelmezett
+természetek sorába tartozott, megrémítette ez a jelenség. Azt
+hitte, hogy már teljesen leszámolt a multtal, s hogy számára e
+boldog ábrándokkal együtt a szív viharainak kora is
+egyszermindenkorra véget ért s most megütközve tapasztalta, hogy
+Agenor testvérének puszta megjelenése, a keserú és mégis oly édes
+emlékek egész raját idézi föl benne és állandó veszélylyel
+fenyegeti lelki nyugalmát. Erős akarata volt, hogy a veszélylyel
+szembeszálljon. Midőn atyja váratlanul azt idítványozta, hogy
+hívják meg Kún Attilát, örömmel járult a tervhez. A mindennapi
+érintkezés józanító hatása alatt bizonyára szét fognak foszlani
+rémlátomásai s minden vissza fog térni régi, köznapi kerékvágásába.
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch09.png" alt="" title="" />IX.</h2>
+</div>
+<p>Kun Attila néhány nap mulva teljesen otthonosan érezte magát a
+kastélyban, a nagyúri kényelmet gyorsan szokta meg. A báró bizonyos
+tüntető szívességet tanusított iránta. Rendes beszélgetésük a
+vízszabályozási ügyek körül forgott; ezekben szakember volt
+mindakettő, – Attila tanulmányainál fogva, a báró sok évi
+gyakorlata révén.</p>
+<p>Már egy hete időzött a kastélyban, a nélkül, hogy a bárónővel
+másutt találkozott volna, mint a szokásos étkezéseknél.</p>
+<p>Egyszer korán reggel lópatkó csattogását hallotta ablaka alatt.
+A bárónő sétalovaglásra készült és türelmetlenül várt a kertben,
+míg a cselédség Drillt kereste, Etel nagy kutyáját. Attilának újra
+be kellett ismerni, hogy a leány szép. Sötétkék szoros
+lovagló-öltönye a fehér piquet-mellénynyel elbűvölően símult
+előkelő termetéhez, a mely biztosan és könnyen mozgott a nyeregben.
+Pompás lova <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span> nyugtalanul kaparászott patájával. A
+bárónő észrevette Attilát az ablakban és mosolyogva intett fel.</p>
+<p>– Jó reggelt! Nincs kedve velem jönni? – Aztán, a nélkül, hogy
+bevárta volna a feleletét, parancsot adott, hogy nyergeljék föl
+Ladyt.</p>
+<p>– Ismeri a vöröskeresztet a dombon? Ott megvárom.
+Viszontlátásra! – Azzal lovagló ostorával tisztelgett és időközben
+előkerülő kutyájától követve, kiügetett az országútra.</p>
+<p>Attila nemsokára a Lady nevű angol kancza hátán a rétnek vette
+az irányt. Az ér homokjában fölfedezte a bárónő lovának a nyomát.
+Csakhamar elérte a dombot, a melynek tetején vörös fakereszt
+állott. Évekkel ezelőtt futóbetyárok agyonvertek egy kálvinista
+diákot; a jámbor parasztok, nem törődve a kiszenvedett szegény
+lélek vallásfelekezetével, ezt az egyszerű emléket emelték neki, a
+mely most pörlekedő szarkák gyülekező helyéül szolgált. A
+fiatalember a dombról széttekintett a tájon, a a bárónőnek azonban
+nyomát sem látta. Északon vasuti töltés szegte át a rónát, egy
+magányos őrház alatt ludak fürödtek a pocsolyában. A ludak most
+gágogva rebbentek szét, – a töltésről hirtelen fölbukkanó lovas
+alak ugratott át fürdőhelyükön.</p>
+<p>– Ez bolond! – mondta önkénytelenül Attila, a ki méltatni tudta
+az ugrást. Etel sebesen vágtatva közeledett a réten, rugalmas
+derékkal követve lovának szabályos szökéseit. Most árokhoz
+közeledett, a ló előreszegett fővel iramodott az akadálynak, aztán
+hosszú ívben átvetette magát a túlsópartra. Midőn patái egy
+pillanatra összeértek a <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span> levegőben, a bárónő magasra emelte jobb
+kezét, a hogy ez a longeon szokás. Most lassan léptetett föl a
+dombnak, a remegő állat nyakát veregetve.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 422px;"><a href=
+"images/i006hq.jpg"><img src="images/i006.jpg" alt=
+"A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen felbukkanó"
+title=
+"A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen felbukkanó" /></a>
+<p class="caption">A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről
+hirtelen felbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön.</p>
+</div>
+<p>– Zerifet három napig nem jártatták, kissé meg kellett
+hajszolnom, hogy nyugton maradjon, – magyarázta Attilának, aztán
+hozzátette: – Ha akarja, menjünk a zárdába, kissé messzire esik
+ugyan, de a nap úgy sem ronthat már sokat az arczbőrünkün.</p>
+<p>A két lovas gyors ügetésben nekivágott a rétnek, a puha talaj
+dobogott alattuk, a lovak szügybe vágott fővel, hetykén vetették
+lábaikat.</p>
+<p>– A művelt társalgó szerint nem illik ugyan, hogy magával
+egyedül kószáljak a réten, – kezdte Etel – de a művelt társalgó nem
+is tudja, hogy mi jóbarátok vagyunk és e szerint legkevésbbé sem
+veszedelmesek egymásra.</p>
+<p>Attila kissé meglepetten tekintett a bárónőre, a ki nyugodt
+mosolylyal folytatta: – Csodálkozik azon, hogy rövid ismeretség
+után is már barátomnak nevezem? Lássa, én nem adok igazat azoknak,
+a kik azt tartják, hogy az érzelmeknek is, mint a bornak, meg kell
+érniök, hogy élvezhetők legyenek. Nekem különben nincs is időm
+sokáig várni. Elmondhatom, hogy egész életemben még nem volt
+barátom, gyermekkoromban még játszótársaim sem voltak. Pedig mindig
+szükségét éreztem egy hű, résztvevő barátnak, jelenleg jobban, mint
+valaha. Nos, meg fogom találni magában a hű, résztvevő barátot?</p>
+<p>Minthogy Attila nem felelt rögtön, a bárónő <span class=
+"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span>
+hozzátette: – Nem kívánom ingyen, adok cserébe egy hű résztvevő
+barátnőt. – Nem folytathatta tovább, mert nyugtalankodó lovával
+kellett foglalkoznia. A gyér gyepen szórványos birkanyáj delelt, a
+komondor rekedt csaholással vágott a lovak elé. Zerif fölágaskodott
+és rakonczátlankodni kezdett; végre Drill, a ki mezei egereket
+kergetve, elmaradt, elősietett és erélyesen rendreutasította a
+komondort.</p>
+<p>Időközben már megkerülték a hegylejtőt s déli oldalára értek. A
+bárónő kisérőjéhez terelte lovát, lehuzta hosszú keztyűjét s oda
+nyujtotta neki kezét.</p>
+<p>– Elfogad barátjának?</p>
+<p>A fiatalember megszorította a karcsú ujjakat és mélyen tekintett
+a szürke szembe, a mely őszintén és becsületesen pillantott rá.</p>
+<p>Harangszó figyelmeztette őket, hogy elértek a zárdához. A kis
+zárda, templomával csinosan festett a hegység déli lejtőjén.
+Pokrócz Lázár építtette sárkányölő szent György tiszteletére, öt
+kalugyer számára, a kiknek kötelességük volt mindennap énekes misét
+mondani az alapító lelki üdvéért. Az öreg Lázár ezzel az
+alapítványnyal jó alkut kötött. Egy csomó bankóval szentéletü ember
+hírébe keveredett; a kalugyerekkel lemiséztette bűneit, azonfelül
+megszerezte a családnak egy előkelő szent különös barátságát. A
+klastrom tölgyfakapuja fölött a védszent képe pompázott, a mint
+indigókék égbolt alatt, arany lándzsáját belemártja a papagályzöld
+sárkány testébe.</p>
+<p>Az istentisztelet már javában folyt, mikor beléptek a templomba.
+«Imádkozni fogok, hogy barátságunk <span class="pagenum"><a name=
+"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> tartós legyen», suttogta
+Etel komoly arczczal; aztán letérdelt az egyik imaszékbe. Attila a
+templomot nézte. A falakat szent képek borították; bizanczi alapon
+csodálatos, merev alakok, nagy mandulaszemmel és aranykoronával. A
+kalugyerek javában énekelték egyhangú danájukat, az egyik hatalmas
+ezüst füstölőt lóbált, a sztáric áldólag terjesztette szét kövér,
+fehér kezét. A bárónő gyermekes kiváncsisággal és jámbor
+borzongással hallgatta a jól ismert éneket, Attila pedig azon
+gondolkozott, vajjon mi történnék, ha most megcsókolná az előtte
+térdelő leány ingerlően fehér nyakát?…</p>
+<p>A lovasok még az istentisztelet vége előtt hagyták el a zárdát
+és a bárónő vezérlete alatt a szőlőkön át a hegyeknek vették
+útjukat! Egy órai erős ügetés után áthaladtak a hegyszakadás
+mélyén, aztán Keve alá értek. A rossz kövezet miatt lépésben mentek
+át a városon.</p>
+<p>– Jobbra arcz! – szólt Etel a fő-utcza sarkán. A kocsiút szélén
+karcsú leányalak állott egy kis fiúval és mind a ketten tágra
+nyitott szemmel nézték a lovasokat. Jolán volt. – Attila a
+kalapjához kapott. Hirtelen eszébe jutott, hogy mióta a kastélyba
+jött, még egyszer sem járt fenn a Pogányvárban. A véletlen
+találkozás oly kínosan hatott rá, hogy fülig elvörösödött.</p>
+<p>Etel bárónő lopva figyelt barátjára. Midőn a népkert alá értek,
+a hol már csendesebb volt a város, oly közel lovagolt Attilához,
+hogy Drillnek már nem jutott hely a két ló között. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>– Tehát a mi baráti frigyünk minden körülmények között fennáll?
+– kérdezte egyszerre a bárónő.</p>
+<p>– Még kérdi?</p>
+<p>– Lássa, én e barátsággal azt a régi és együgyű előítéletet
+szeretném megczáfolni, mintha férfi és nő közt lehetetlen volna a
+valódi barátság. Azt mondják, az ilyen barátságnak előbb-utóbb
+ellenségeskedéssé vagy szerelemmé kell átváltoznia; – nos, mi be
+fogjuk bizonyítani az ellenkezőjét, jó pajtások leszünk és semmi
+más, – ugy-e bár? Ez igen kényelmes lesz mindkettőnkre nézve.
+Magának nem lesz kötelessége, hogy nekem udvaroljon, én pedig nem
+leszek kénytelen «toujours en vedette» lenni. A barátságnak már
+azért is föltétlen előnyt adnék a szerelem fölött, mert nem ismeri
+a féltékenységet. Engem örömmel töltene el, ha tudnám, hogy barátom
+egy magához méltó nőt szeret, barátsága legfőbb jelének venném, ha
+beavatna titkába…</p>
+<p>Attila tudta, hogy új barátnőjének e reflexiókra a Jolánnal
+történt találkozás adott okot. Kissé elkedvetlenítette, hogy a
+bárónő szükségesnek tartotta vele szemben a barátság és egyéb
+érzelmek között való válaszfalt annyira hangsúlyozni.</p>
+<p>– Nekem is hasonló nézeteim vannak a barátságról – mondta. –
+Mily édes lehet az, ha az ember boldogságtól túláradó szívét
+kitárja a rokonkeblű barát előtt! Ha én egyszer ily helyzetbe
+kerülnék, bárónő, nagyon igénybe venném a barátságot! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
+<p>A frázis, melyet Attila őszintének látszó hévvel mondott el,
+annyira ellentétben volt egész lényével, hogy a bárónő sokáig
+bizalmatlanul tekintett rá. Aztán meglegyintette Zerifet, a ki egy
+a szélben mozgó papirdarab láttára ismét nyugtalankodni kezdett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch10.png" alt="" title="" />X.</h2>
+</div>
+<p>A fiatal barátság, a melyet Etel bárónő oly ünnepiesen
+proklamált, egyelőre csak azt eredményezte, hogy a két barát
+érintkezésének külső formája fesztelenebb lett, különben minden
+maradt a régiben.</p>
+<p>Attila még folyvást nem volt képes összeegyeztetni Etel
+jellemének ellentmondásos vonásait; néha forró vágy fogta el, hogy
+megoldja a talányt, a mely a szép szfinksz titokzatos mosolya alatt
+rejlik.</p>
+<p>Etel sem volt megelégedve sem Attilával, sem önmagával. Érezte,
+hogy nem sikerült megnyernie a fiatalember föltétlen bizalmát. Ha
+barátságukról beszéltek, – a mi gyakran megesett – Attila ezt néha
+ama száraz, didaktikai modorban tette, a mely önmagában hordja
+gúnyos kritikáját. Néha úgy látszott, mintha túlmerész logikájával
+ad absurdum akarná vezetni a bárónőnek a barátságra vonatkozó
+kedvencz elméletét.</p>
+<p>Ilyenkor akaratlanul egymásra mosolyogtak, mint Cicero sokat
+idézett két augura. A bárónőnek voltak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span>
+pillanatai, a mikor sajnálni kezdte, hogy Attilát meghívta a
+kastélyba. Éber álmaiban azon vette magát észre, hogy képzeletében
+a fiatalember alakja csodálatosan összefolyik Törökkuthy Agenor
+alakjával, a ki megjelent előtte, hogy újra átéreztesse vele
+mindazt, a mit örökre el akart felejteni.</p>
+<p>A hadgyakorlatok időközben véget értek, Korláth ezrede bevonult
+Kevére, a százados újból mindennapos vendég lett a kastélyban.
+Komoly, józan arca láttára némi megnyugvást érzett a bárónő…</p>
+<p>Egy délután a kastélybeliek az erkély árnyas ponyvája alatt
+mulattak. Etel Korláthtal kártyázott, Iván báró és Attila egy
+tervrajz fölé hajoltak. A fiatalember éles kifejezésekben gáncsolta
+a kevei csatornahálózat hibáit, a báró, – a ki öcscse megjegyzéseit
+feszült figyelemmel hallgatta, – fölötte csodálkozott, hogy ez
+egyszerű dolgok még nem jutottak neki eszébe.</p>
+<p>– A társulat közegei csalók vagy tudatlanok, – fejezte be
+szavait Attila. Iván báró akaratlanul bólintott hozzá.</p>
+<p>– Te, Attila, – mondta aztán – én azt tartom, neked szép jövőd
+lehetne a mérnöki pályán. Ha megelégelted külföldi kóborlásaidat,
+azt tanácsolnám, hogy vállalj állami hivatalt.</p>
+<p>– Nem akarok csavar lenni egy gépezetben, a melynek egész
+működését nem helyeslem. Különben is sokkal tovább szívtam Isten
+szabad levegőjét, semhogy kedvem lehetne a királyi irattárak
+<span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
+"Page_88">-88-</a></span> porát nyelni. Ha foglalkozás után nézek,
+hirlapíró leszek.</p>
+<p>– Hirlapíró? – kérdezte a báró, minden szótagot külön
+hangsúlyozva.</p>
+<p>– Ebben a pályában azt szeretem, hogy egész keretével a
+közvetlen jelenben mozog.</p>
+<p>Iván báró elvesztette hidegvérét. Ő sohasem olvasott politikai
+lapokat, de a hirlapirókat, «a kiknek soha sincs nyugtuk és a kik
+maguk sem tudják, mit akarnak», szívből megvetette.</p>
+<p>– Ujságíró zsidó akarnál lenni? – kérdezte kedvetlenül. –
+Kérlek! ujságot akarnál írni, a melyben olvasni lehet, hogy Péter
+kitörte a lábát, Pál hamis csődöt mondott és az aszalt szilva pang?
+Kinevetne az egész világ!</p>
+<p>– Ha egynéhánynak azok közül, a kik bátyám szemében a világot
+képviselik, beverném a fejét, láthatná, hogy a fejek üresek és nem
+nevetnek többé…</p>
+<p>– Csak nem akarod mondani, hogy az ujságírás úrnak való
+foglalkozás?</p>
+<p>– Úrnak való foglalkozás? Ha elkártyázom a pénzemet és aztán
+sorra legelem barátaimat, ez úrnak való. Ha beszegődöm egyik
+ismerősömhöz maitre de plaisir-nek, vagy főbe lövöm magamat, ez is
+úrnak való. De ha ép eszem és erős karom tudatában, saját munkámmal
+keresem meg a kenyeremet, ez nem úrnak való. Ugyan kérem, hány száz
+esztendőt aludtak végig önök?</p>
+<p>Iván bárónak később jutott eszébe, hogy hasonló viták alkalmával
+rendesen a rövidebbet szokta húzni és most a rendezett
+visszavonulásra gondolt. <span class="pagenum"><a name="Page_89"
+id="Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Nem érdemes a dolgot élére állítani, hiszen egyelőre úgyis
+csak hipotézisről van szó. De ha elfogadom is az álláspontodat, még
+akkor sem fogod rámbizonyítani, hogy hasznos dolgot művelnél azzal,
+ha lapot adnál ki. Ujság van több a kelleténél, úgy burjánoznak elő
+a fővárosi talajból, mint nyári eső után a gomba.</p>
+<p>– Az más kérdés – felelt Attila. – Ha lapom rossz, akkor nem
+fogják olvasni és akkor nem is érdemelek jobbat, mint hogy éhen
+veszszek. De nem fogok éhen veszni, mert lapom nem lesz rossz. Ti
+itt – bármit mondjatok is – szeretitek a föltünést és a botrányt.
+Ha csak az kell, azzal bőven szolgálhatnék. Itt van a kevei ártér
+terve, – lám ebből az anyagból tudnék annyi botrányos leleplezést
+gyúrni, hogy akár egy évig megtölthetném vele a lap hasábjait. A
+lap korbácscsá válnék kezemben, a nagyságos és méltóságos
+szabályozási parókákból csak úgy rebbennének elő a molyok!</p>
+<p>– Keresztény embernek pedig nem tanácslom, hogy ebbe a
+darázsfészekbe nyuljon… – mondta Iván báró elfojtott hangon.</p>
+<p>– Ezredünk holnap futtatást rendez, a verseny után tánczestély
+is lesz, – természetesen eljöttök, Iván? – E kérdést Korláth
+intézte a báróhoz, az erkély túlsó oldaláról.</p>
+<p>– Ha Etel akarja…</p>
+<p>– Etel akarja. Te is meg vagy híva, Kun.</p>
+<p>Attila habozva tekintett Etelre, a bárónő intett a fejével.
+<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span></p>
+<p>– Köszönettel fogadom – szólt Attila.</p>
+<p>Korláth kevés idő mulva visszalovagolt a városba.</p>
+<p>Attila késő este jegyzeteiben lapozgatott, a munka azonban nem
+akart haladni; mióta hazaérkezett, régi munkakedvét bénító tunyaság
+váltotta fel. Most is álmodozva lépett a nyitott ablakhoz. Az éj
+szép volt, a fák hivogatóan suttogtak a kertben, a tikkasztó
+forróságot langyos légáram váltotta fel. Attila kedvet kapott egy
+kis esti sétára. Nemsokára égő szivarral a szájában kóborolt a
+sötét kert szürke kavicsútain. Kis idő mulva megállt,
+szomszédságában megzördült a haraszt. Rögtön Etelre gondolt, midőn
+a leány hangja csakugyan megszólalt a sötétben. Kutyájához beszélt:
+«Drill, vigyázz!»</p>
+<p>A kutya hüvös orra megérintette a fiatalember kezét.</p>
+<p>– Drill megismerte a jóbarátot, bárónő.</p>
+<p>– Kun, maga az? – A bárónő hangja kedvetlenül hangzott; Attila,
+a ki már a délután folyamán észrevette, hogy Etelnek «ossiani»
+napja van, jónak látta a felvonuló vihar elől kitérni.</p>
+<p>– A mint látom, nemcsak engem csalt ki a gyönyörű éj, – ezért
+átengedem a bárónőnek a tért.</p>
+<p>Etel nem felelt. Midőn a fiatalember néhány lépést a kastély
+felé tett, a leány nevén szólította.</p>
+<p>– Ha kedve van, sétáljon velem.</p>
+<p>Oly sötét volt a fasorban, hogy Attila akkor sem
+különböztethette meg a leány vonásait, a mikor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> lassú
+léptekkel mellette haladt, – csak a világos ruha, a mely mellette
+suhogott, győzte meg, hogy nem bolyong egyedül a homályban.</p>
+<p>– Csodálom bátorságát, – kezdte Attila – hogy védelem nélkül mer
+a kertben járni. Veszélyről ugyan szó sem lehet, de a bozót éjnek
+idején nem kelt valami megnyugtató benyomást.</p>
+<p>– Nem is vagyok védelem nélkül. Oltalmazóm a derék Drill. Drill
+be van tanítva az emberek elleni küzdelemre, – én e tulajdonságától
+irtózom és talán végszükség esetén sem venném igénybe, de a papa
+rámerőszakolta, hogy egyedül ne legyek magányos sétáimon.</p>
+<p>– Mondja Etel, miért kényszerített, hogy elfogadjam Korláth
+meghívását a tiszti mulatságra?</p>
+<p>A bárónő nevetett, úgy látszott, visszanyerte jó kedvét.</p>
+<p>– Mert azt akarom, hogy ott legyen. Meglássa, jól fogja magát
+érezni, ott lesz az egész megyei birtokosság.</p>
+<p>– Jól fogom magamat érezni – mint a varjú a pávák közt.</p>
+<p>– Köszönöm a pávát, – felelt Etel, aztán némi szünet után
+hozzátette:</p>
+<p>– Demokrata megvetéssel tekint ránk, pedig ahhoz nincs joga,
+maga sokkal inkább arisztokrata, mint mi valamennyien. Merné
+tagadni, hogy önmagának nagyobb belső becset tulajdonít, mint
+nekünk összevéve? És miben áll az arisztokratizmus, ha nem abban,
+hogy egyik ember a másik fölé helyezi magát? Ej, az úgynevezett
+szellemi arisztokráczia <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
+"Page_92">-92-</a></span> türelmetlenebb a vérbelinél, pedig végre
+is csak születés dolga… Maga nem lesz varjú, hanem sas a pávák
+közt. A kőszáli sas megvetéssel nézi majd a fényestollú pávákat, a
+mint fölfuvalkodva tipegnek a tőbbi baromfi közt… Büszke sas,
+szürke sas, el akarod velem hitetni, hogy irigyeled a szegény páva
+fényes tollát?</p>
+<p>Attila halkan kaczagott, szivarja piros fénypontként égett a
+sötétben.</p>
+<p>– Ha a szegény varjú – mondta – egy perczig azt álmodta, hogy
+rokonságban áll a pávákkal, az ön gúnyja kigyógyítja nagyzási
+hóbortjából. Különben: akár varjú, akár sas, mindkettő rablólovag
+és egyformán távol áll az udvar szárnyasaitól. Természetellenes
+barátságuk egy ideig fönn fog állani, míg a kékvérű páva föl nem
+fuvalkodik s a szegény rablólovag szárnyra nem kél, hogy
+visszasiessen vadonjába…</p>
+<p>– És mielőtt az udvariatlan lovag útra kél, – egészítette ki a
+bárónő – rendesen kedve kerekedik néhány czifratollú barátja nyakát
+kitekerni, – nemde? Nos barátom, én meg fogom magát az estélyen egy
+kis páva-barátnőmmel ismertetni, a ki alaposan kifecsegi majd
+fejéből gyilkos szándékait. Bájos, fiatal páva, indigókék vérrel,
+kilenczágú pehelykoronával, tizenhat évvel és hatvannégy őssel. És
+meglehet, maga be fogja ismerni, hogy az ősök és koronák már csak
+azért is birnak jogosultsággal, hogy Szentmáray Dzsina bájainak
+illő keret gyanánt szolgáljanak. És meglehet, hogy a daczos
+rablólovag ki fog szállani a messze világba <span class=
+"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> és
+hirdetni fogja mindenütt: Szentmáray Dzsinának vannak legfényesebb
+tollai valamennyi páva közt; a ki ezt tagadni merné, az küzdjön meg
+velem életre-halálra!</p>
+<p>– Jobbnak tart, bárónő, mint a minő vagyok. Félek, már annyira
+elvadultam, hogy sem Dzsina grófnő bájai, sem Dzsina grófnő ősei
+már nem szelidíthetnek meg.</p>
+<p>– Akkor sem veszít semmit. Én rávezetem a gyanutlan táborra,
+magától függ, hogy ellenség, vagy barát gyanánt viseli-e ott magát.
+Ha gyilkoló kedve támad, irokéz barátom, bő zsákmányra tehet szert.
+Gyönyörű parókákat fog ott találni; ha majd egyszer visszatér
+demokrata őserdejébe, teleaggathatja velük vígwamja tűzhelyét, hogy
+késő unokái gyönyörködjenek bennük…</p>
+<p>A sétálók egy tisztásra értek, a hol kisértetiesen fehérlettek a
+kiszáradt szökőkút tritonjai a sötétben. Etel a medencze
+kőkorlátjára ült és föltekintett a csillagos égre. A közelben
+tücsök hallatta egyhangú csiripelését.</p>
+<p>– Az éjnek, különösen a csillagos éjnek, gyermekkorom óta
+sajátságos hatása van rám, – mondta a leány. – Az «Ezeregyéj»
+meséiből tudtam, hogy az utazó Szimbád egy idegen szigetre került,
+a hol a benszülöttek minden újhold éjjelén szárnyra keltek, hogy
+bekalandozzák a csillagos eget. Azóta, ha újhold idején az égboltot
+néztem, mindig ama boldog szigetlakókra gondoltam és végtelen
+levertséggel töltött el a <span class="pagenum"><a name="Page_94"
+id="Page_94">-94-</a></span> tudat, hogy egész éltemen át a föld
+porában kell mozognom. Miért nem nevet?</p>
+<p>Etel még egyre magasabbra tekintett és bizonyos fájdalmas
+humorral folytatta, halkan, vontatott hangon szólva, mintha
+önmagához beszélne.</p>
+<p>– Mindegyikünknek megvan a maga csillagképe, a mely
+ellenállhatatlan erővel csalogatja. Az elérhetetlen után való szomj
+talán legnagyobb szenvedése a bünös emberiségnek. Kiváltságolt
+lényekben e vágy hangot ad; ez a csalogány és a költő genézise. Én
+értem a csalogány és a költő vágyát, száz hangnemben szól, de
+mindig egyről dalol: az elérhetetlenről és ismeretlenről. Aranynál
+a szivárvány után futó gyermek, másnál ismét a hósivatagban álló
+fenyő, a mely a forró homokpusztában sorvadó pálmáról álmadozik,
+míg betege lesz, elpusztul. Ez bizony bolond ötlet, de nagyon
+szomorú, hogy az embert ily ostobaságok végtelen nyomorulttá tudják
+tenni…</p>
+<p>Etel hirtelen Attila karjára tette a kezét.</p>
+<p>– Ért valamit ebből? Azt hiszem, igen, – maga talán szintén
+szivárvány után futotta be a világot?</p>
+<p>A leány az éj ragyogó mélysége felé fordította arczát, a finom
+profilt megvilágította a sápadt csillagfény. Attila rátette kezét a
+karján pihenő női kézre s halkan mondta:</p>
+<p>– Értem. Hisz én is álmodtam, kerestem, – forró vágygyal, lázas
+sietséggel. Mit? magam sem tudtam. Csak ha valamit sikerült
+elérnem, tudtam, hogy nem ezt. De most már ismerem az én
+csillagképemet <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span> és sejtem, hogy örökre elérhetetlen lesz
+számomra.</p>
+<p>Etel még folyvást a magasba tekintett, míg Attila, a ki fogva
+tartotta a kezét, lassan folytatta:</p>
+<p>– Elérhetetlen magasban áll fölöttem, hideg, vakitó fényű
+csillag…</p>
+<p>A bárónő feléje fordította arczát, aztán kivonta a kezét és
+száraz hangon mondta:</p>
+<p>– A csillagképek változnak, holnap már más csillag fog e helyen
+állani. Azt hiszem különben, legfőbb ideje, hogy befejezzük
+csillagászati tanulmányainkat.</p>
+<p>Mikor megindultak a kastély felé, nyájasabb hangon mondta:</p>
+<p>– Tudja, hogy büszke vagyok emberismeretemre? Mikor magát első
+ízben láttam, azt gondoltam: végre egy ember, a kinek nem lesz az a
+rögeszméje, hogy nekem udvaroljon! – Napról-napra jobban belátom,
+hogy méltó bizalmamra.</p>
+<p>A fiatalember ajkába harapott; egy pillanatig kedvet érzett
+azzal felelni, hogy szó nélkül megcsókolja a leányt. A kastély
+előtt a bárónő megállt, a kövezet között kiserkenő fűben apró
+szentjánosbogár csillogtatta fényes fényét.</p>
+<p>– Minő bolondok vagyunk mi emberek, Elérhetetlen égi
+csillagokról ábrándozunk, s a föld szerény csillagait, a melyek
+után csak le kell hajolnunk, figyelmünkre se méltatjuk.</p>
+<p>– Ha csillag – legyen égi csillag! – felelte Attila daczosan…
+<span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch11.png" alt="" title="" />XI.</h2>
+</div>
+<p>Félórányira a várostól, a kevei nagyrét tarka képet mutatott. A
+huszárezred tartotta lóversenyét. A megye birtokosai, a kiknek
+vendégszeretetét a tisztikar egész éven át élvezte, régi szokás
+szerint e napon, mint az ezred vendégei, adtak egymásnak találkát a
+versenytéren.</p>
+<p>A kezdetleges versenypályát hosszú póznákon lengő zászlók
+határolták; a körön kívül helyezkedtek el a nagy számban megjelent
+keveiek, a kiknek sportszenvedélyüket az évenkint egyszer tartatni
+szokott versenyből kellett kielégíteniök; a körön belül
+csoportosultak a meghivott vendégek fogatai a jury sátra körül.
+Kettős- és négyesfogatok, hintók, batárok, parkkocsik és furcsa
+szerkezetű gigek egész kocsitorlaszt alkottak, a melyet
+világosruhás hölgyek tartottak elfoglalva, udvarlóikkal kaczagva és
+beszélgetve. A fiatal földbirtokosok, a kik merész szabású
+öltözékkel és hatalmas látcsővel tüntettek sportszenvedélyük
+mellett, a tisztekkel csoportba verődve, hamisítatlan turfjargonban
+beszélték meg a verseny kilátásait.</p>
+<p>A lobogó zászlók, a színes napernyők, a fehér sátor, az
+egyenruhák és világos női kalapok, hozzá <span class=
+"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> a lovak
+nyerítése és a katonazenekar harsogó hangja, – mindez csillogó,
+zengő és egyre váltakozó kaleidoszkoppá folyik össze; az alap: az
+ifjú, zöld gyep, a háttér a ragyogó kék ég, a mely a rétet vakító,
+bántó napfénynyel árasztja el; az egész pedig plein-air-kép a szó
+legmerészebb értelmében. Ha valamely művész ezt a képet rikító
+részleteivel híven lefestené, a műbírálat bizonyára kifütyölné
+«lehetetlen színárnyalatai» miatt.</p>
+<p>Az altisztek versenyének vége volt, midőn egy megkésett fogat
+ügetett a versenytér felé. Egy csinos hadapród, a ki addig végtelen
+önmegelégedéssel jártatta fakóját a hintók között, fontoskodva
+sietett az újonnan érkezők fogadására. A hintóból Lovrich, Etel és
+Attila szálltak ki.</p>
+<p>A bárónő vőlegénye karján lépett a jury sátrába, Iván báró
+azalatt öcscsét hamarjában megismertette a kezeügyébe esőkkel. – Az
+afrikai! – tette hozzá minden bemutatásnál. Mikor Attila egyedül
+maradt, háta mögött két tiszt hangját hallotta, a mint épen róla
+beszéltek.</p>
+<p>– Ki az a fekete? – kérdezte az egyik, a ki monoklit viselt, oly
+hangosan, mintha nem tartaná érdemesnek halkabban szólani.</p>
+<p>– Lovrichék egy rokona, azt mondják Afrikából jött.</p>
+<p>– Könyvcsináló?</p>
+<p>– Sportsman. Oroszlánokra, tigrisekre vadászott, átkozott
+ficzkó, – az a sebhely az arczán is tigriskarmolás…</p>
+<p>– Ej? Ismertess meg vele. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>Attila, a ki eddig csak állatseregletben látott eleven
+oroszlánt, sejtette, hogy Iván báró hiúsága szerezte meg neki ezt a
+reklámot és mosolygott az előnyön, a melyben a vadász a
+könyvcsináló fölött részesült.</p>
+<p>E perczben Etel intette magához. Csak akkor vette észre, hogy a
+bárónő mellett még egy leány áll, mikor már áttörte a tisztek
+körfalát. A leány szokatlanul kicsi volt, Etelnek nem is kellett
+karját fölemelnie, hogy átölelhesse nyakát. Nagyvilági hölgy
+mignon-kiadásban, csak nagy barna szeme, a melyet most kiváncsian
+irányított Attilára, bizonyította, hogy nem egyike ama csodaszép
+babatündéreknek, a melyek jó gyermekeknek karácsonyéjjeli álmukban
+jelennek meg. Ruhája sportjelvényekkel volt diszítve, kalapján,
+öltönyén, karpereczén patkók szerepeltek számos változatban.</p>
+<p>– Kun Attila, rokonom – Szentmáray Dzsina grófnő, barátnőm, –
+mutatta be őket egymásnak Etel.</p>
+<p>Dzsina grófnő hihetetlen kis kezet nyujtott a fiatalembernek,
+aztán kifogástalan bókot csapott előtte. Még mielőtt egy szót
+válthattak volna, megkondult a jelző harang, a körülállók kisiettek
+a sátorból és a két új ismerős magára maradt.</p>
+<p>– Kezdődik a tisztek vadászversenye, – fussunk a korláthoz, –
+indítványozta a grófnő. Később visszaküldte Attilát a látcsöveért.
+Mikor a fiatalember visszatért, a grófnőt a magas korláton találta
+ülve, apró lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt, a ki
+föltünt rendkívüli rútságával. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> Dzsina grófnő mint Ylang
+herczeget mutatta be és francziául beszélt vele.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 439px;"><a href=
+"images/i007hq.jpg"><img src="images/i007.jpg" alt=
+"A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait himbálva,"
+title=
+"A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait himbálva," /></a>
+<p class="caption">A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró
+lábait himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt!…</p>
+</div>
+<p>– Ki ez? – kérdezte Attila, a mikor a tiszt elment.</p>
+<p>– Ylang herczeg. Nem ismeri Ylang herczeget?</p>
+<p>– Sajátságos név.</p>
+<p>– Nem is az igazi neve. Igazi nevét nem tudja kimondani senki, –
+talán ő maga sem – de mert hasonló hangzása van, elkereszteltük
+Ylangnak. Kinai, vagy japáni, vagy talán siámi, – szóval pogány, a
+kit ide küldtek huszárságot tanulni. Különben nagyon jól tánczol és
+kár érte, hogy már visszamegy a hazájába. Ma tartja
+búcsuestélyét.</p>
+<p>Dzsina grófnő, szokása ellenére, sokáig időzött már egy
+tárgynál.</p>
+<p>– Hanem én le fogok innen bukni, – mondta aztán – adja ide kérem
+a kezét. Szereti a versenyeket, Kun báró?</p>
+<p>– A versenyeket szeretem, de azért keserűen ki kell
+ábrándítanom: nem vagyok báró.</p>
+<p>Dzsina grófnő csodálkozva tekintett rá, mintha nem tudná
+fölfogni, hogyan lehet valaki nem báró, aztán feszült érdekkel
+kezdett a versenyre figyelni.</p>
+<p>A díjosztás után Etel lépett hozzájuk.</p>
+<p>– Gyermek, – szólott a grófnőhöz – egy perczre engedd át nekem
+udvarlódat, sértetlenül visszahozom. – Aztán Attila karjába öltve
+kezét, magával vonta.</p>
+<p>Egy idősebb hölgy, a ki lorgnonjával figyelemmel <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> kisérte
+őket, elég hallhatóan mondta szomszédnőjének: Csinos pár!</p>
+<p>– Lesz szíves megismertetni valakivel, a kinek ismeretsége után
+régóta vágyódom? – szólt Etel barátjához.</p>
+<p>– Ki legyen az?</p>
+<p>– Ki más, mint a pogányvári tündér?</p>
+<p>A fiatalember alig titkolhatta el kellemetlen meglepetését.</p>
+<p>– Pogány Jolán, – tehát itt van?</p>
+<p>– Nem látta még? Én rögtön, a mint ideértünk, kikerestem a
+tömegből. Jöjjön, majd odavezetem.</p>
+<p>Azzal keresztül vágtak a pályán a rét ama része felé, a hol a
+meg nem hívott közönség helyezkedett el. Itt is kocsitorlasz
+emelkedett, de ez nem fényes hintókból, hanem az éppen nem fényes
+kevei bérkocsikból és parasztszekerekből állott.</p>
+<p>Jolán egy ismerős családdal kocsizott a versenyre s Kálváryval
+és Bénivel e perczben a külső korlátnál állt. A leány szörnyű
+zavarba jött, midőn Etel hozzá lépett, – hogy ő valaha a földes úr
+leányával szemtől-szembe álljon és beszélgessen, azt annyira
+hihetetlennek találta, hogy most alig merte elfogadni a feléje
+nyujtott kezet.</p>
+<p>– Régóta kivántam megismerni, – szólt hozzá a bárónő – hiszen mi
+jóformán szomszédok vagyunk, azonkívül közös barátunk annyi
+kedveset beszélt nekem kegyedről…</p>
+<p>Attilát zavarba hozta Etel hazugsága. Ő a kastélyban
+<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> soha sem említette Jolán nevét. A
+találkozásnak ez a formája nem volt inyére, szeretett volna előbb
+valami ürügyet kigondolni, hogy hosszú elmaradását a Pogányvárból
+kimentse…</p>
+<p>Etel eközben bizalmasan karonfogta új ismerősét és lassan
+fel-alá sétálva elbűvölő kedvességgel csevegett, – Kálváry
+jelenlétéről azonban tudomást sem vett. Jolán még folyvást nem tért
+magához zavarából; mivel nem tudta, hogyan szólítsa Etelt (az
+egyszerű «bárónő» czímzést keveselte), meglehetős ügyetlen alakban
+adta feleletét. Néha félénk oldalpillantást vetett Attilára.</p>
+<p>Ez kezdte a helyzetet kinosnak találni. Óvakodott attól, hogy
+Jolánt megszólitsa, mert nem akarta, Etel előtt tegezni, másrészről
+sajnálta a szegény gyermeket, a kinek határozatlan modora oly
+szánalmas ellentétben állott a bárónő szeretetreméltóan biztos
+föllépésével.</p>
+<p>A jelző harang végre jelt adott a búcsuzásra. Etel meg nem
+állhatta, hogy anyai jóakarattal megne simogassa a fiatal leány
+kipirult arczát, aztán Attila karján távozott. Jolán hosszan
+tekintett utánuk.</p>
+<p>– Legyen őszinte, bárónő, – szólt Attila – miért kivánta
+megismerni ezt a gyermeket?</p>
+<p>– Míg őt nem ismertem, magát sem ismertem teljesen. Ha meg
+akarjuk ismerni Pált, meg kell ismerkednünk Virginiával is.</p>
+<p>– Most ismeri Jolánt, gondolhatja, hogy ő nekem az lehetne, a mi
+Pálnak Virginia volt?</p>
+<p>– Hogy őszinte legyek, egy ideig azt hittem, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> hogy
+maguk szeretik egymást. Most meggyőződtem az ellenkezőről. A ki ily
+elragadó gyermeket nevezhet a magáénak, nem hagyja heteken át
+magára.</p>
+<p>Dzsina grófnő hozzájuk futott. – Minő ostoba vagyok! –
+kiáltotta, – még be se mutattam Kunt a mamának… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch12.png" alt="" title="" />XII.</h2>
+</div>
+<p>Este az egész társaság a boroskevei «Csillag»-fogadó
+nagytermében találkozott. Attila kissé megkésett öltözködés közben;
+midőn belépett a terembe, a patkóalakra terített asztal sarkáról,
+egy óriási virágbokréta mögül, Dzsina grófnő integetett feléje.</p>
+<p>– Jöjjön, – szólt a grófnő – ezt a helyet fentartottam magának,
+asztalnál szeretek régi ismerősök mellett ülni.</p>
+<p>Megjegyzendő, hogy a grófnőt az egész ezred még rövidszoknyás
+éveiből ismerte, csak Attila volt új ismerőse.</p>
+<p>Attila körülnézett és Etelt kereste. A bárónő az asztal felső
+végén ült, a társasága vőlegényéből és ennek bizalmasabb barátaiból
+állott, többnyire már idősebb tisztekből. A fiatalember titokban
+azt a megjegyzést tette, hogy a szép leány ma egész nap az
+illedelmes menyasszony szerepében tetszeleg magának. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>– Nézze, minő dühös szemeket mereszt rám Vass hadapród, –
+jegyezte meg Dzsina grófnő.</p>
+<p>– És miért dühös a hadapród?</p>
+<p>– Mert nem eresztettem magam mellé; ki nem állhatom. Nagyon
+képzelődő, mert nemsokára kamarás lesz. Mintha az valami volna!
+Maga is kamarás?</p>
+<p>– Nem vagyok az, grófnő, már előbb voltam bátor megjegyezni,
+hogy ereimben egészen közönséges piros vér folyik.</p>
+<p>– Igen, tudom, – vágott szavába a grófnő – csak a kedves mamája
+volt a bárói családból való. Ez kellemetlen, akkor még jobb, ha a
+papa báró és a mama polgári születésü. Nekem is van egy rokonom, a
+kinek már lehetne annyi őse, hogy máltai lovag lehessen, de
+szerencsétlenségére a mamája polgári. Most aztán ujra kezdhetik az
+egész családfát. Szeret tánczolni?</p>
+<p>– Szenvedélyesen, – hazudta Attila.</p>
+<p>– Én is rajongok a tánczért, de a papa nagyon szigorú velem és
+megtiltotta a csárdást. Azt mondja, hogy mikroszkópikus termetem
+van és hogy gyönge vagyok. A papa néha nagyon udvariatlan. Gyönge
+vagyok én?</p>
+<p>Egy futólagos oldalpillantás meggyőzte Attilát, hogy, noha a
+grófnő termete apró, még sem gyönge.</p>
+<p>– Mikor volt utoljára udvari bálon? – kérdezte Dzsina.</p>
+<p>– Mult év augusztusában, – felelt Attila.</p>
+<p>– Hogyan, nyáron?</p>
+<p>– Igen, a kaukai király udvarán. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>– Tánczolt?</p>
+<p>– Nem tánczoltam. Én ő felsége mellett ültem a nagy kenyérfa
+alatt és egy égő fáklyát tartottam; ő felsége rézüstöt vert, a
+trónörökös bivalyszarvat fujt, az anyakirályné pedig két kókuszdiót
+csattogtatott össze; – az udvar körben ült és tapsolt, a
+miniszterek és zászlósurak pedig körben tánczoltak…</p>
+<p>– Ez érdekes, – nevetett Dzsina grófnő – az európai udvari bálok
+nem ilyen mulatságosak. Engem még nem mutattak be, de Ojtózy Giza –
+az atyja nagykövet Rómában – sokat járt a Kvirinálban és elmondott
+nekem mindent. Az ember ott sorfalat áll és vár, vár, vár, – aztán
+jön a királyné és megszólítja, akkor az embernek vigyáznia kell,
+hogy ostobaságot ne mondjon, – aztán ismét vár, vár, – végre
+keveset tánczol, éjfélkor pedig hazaküldik aludni. Mulatság ez?</p>
+<p>A czigány most keringőt játszott, a türelmetlen fiatal tisztek
+tánczolni kezdtek. Dzsina villogó szemmel vette le gömbölyű
+válláról a prémes belépőt.</p>
+<p>– Tánczoljunk, – mondta, miközben kezét Attila karjára tette,
+aztán halkan dúdolta a keringő dallamát.</p>
+<p>Attila később Etelhez lépett.</p>
+<p>– Irokéz uram, – kérdezte a bárónő – gyűjtött-e már sok
+skalpot?</p>
+<p>– Egész délután a békepipát szívtam. Bárónő nem tánczol?</p>
+<p>– Mit keres a menyasszony a tánczolók között? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<p>– Feltünően hangsulyozza ma a menyasszonyt…</p>
+<p>– Ej, szemrehányás akar ez lenni a multra nézve?</p>
+<p>– Nem, aggodalom a jövőre nézve.</p>
+<p>– Pedig hálával tartozik nekem, hogy hangsúlyozom a
+menyasszonyt. Ha nem tenném, ha tánczolnék és vigadnék, akkor maga,
+mint illedelmes ember, kötelezve volna idejének egy részét nekem
+szentelni… Ily áldozatot elfogadnom tiltja a barátság.</p>
+<p>– Ha így folytatja, bárónő, kérni fogom, hogy vonja meg tőlem a
+barátságát.</p>
+<p>– Ezt mindkettőnk érdekében nem szeretném. De látom, Dzsina
+annyira nekihevült a táncznak, nem csorbítom a jogát, ha egy
+perczre igénybe veszem.</p>
+<p>A bárónő Attila karján körülsétált a teremben.</p>
+<p>– Nem kell féltékenynek lennie, – mondta később – ha Dzsinát
+annyi hévvel látja tánczolni. Ő klasszikus szenvedélylyel tánczol,
+mint maga Terpsychore, soha a tánczos, mindig a táncz kedvéért.</p>
+<p>– Úgy látom, bárónő, – szólt Attila kedvetlenül, – el akar velem
+hitetni oly dolgot, a melyet maga sem hisz: hogy én Dzsina grófnő
+mellett, vagy bármely társaságban, jól érezhetem magamat, ha ön
+nincs ott.</p>
+<p>– Pedig határozott kivánságom, hogy minden más társaságban épp
+oly jól érezze magát, mint az enyémben. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>
+<p>Etel ezt komoly, majdnem parancsoló hangon mondta.</p>
+<p>– Ezt is barátságának köszönhetem?</p>
+<p>– El akarok mindent távolítani, a mi nem tartozik szorosan a
+barátsághoz, hogy ezt annál tisztábban őrizzem meg.</p>
+<p>– A baráttól megtagadja még amaz apró előnyöket is, a melyeket
+mindenki élvez, a ki jogosítva van önnek banális módon
+udvarolni?</p>
+<p>– Nem akarom, hogy udvaroljon és nem akarom, hogy súlyt
+fektessen amaz apró kitüntetésekre, a melyekben udvarlóimat
+részesítenem kell. Azok az emberek közönyösek előttem, maga nem
+közönyös előttem, magát szeretem…</p>
+<p>Attilát az utolsó szóra mintha villamos ütés járta volna át.</p>
+<p>– Igen, – folytatta Etel a legnagyobb nyugalommal – szeretem,
+mint testvér a testvérét, vagy – ha szabad e hasonlatot használnom
+– mint anya a gyermekét. Meg van elégedve ezzel a vallomással?</p>
+<p>A leány kissé elpirult és bájos mosolylyal tekintett rá. Attila
+önkéntelenül magához szorította a bárónő kezét. Időközben a
+hagyományos pálmazughoz értek. Etel letelepedett a kerevetre,
+Attila a támlányra könyökölt.</p>
+<p>– Meg van velem elégedve? – kérdezte Etel újra s tiszta szemét a
+fiatalemberre szögezte, miközben fejét a keringő üteme szerint
+ringatta.</p>
+<p>– És ha nem volnék megelégedve? Ha azt mondom: azzal, hogy
+fölemel, lealáz és leköti kezemet? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> Ha azt mondom: feledje
+el, hogy rokonvonásokat viselek, feledje el, hogy szeret – testvéri
+szeretettel, ha lemondok mindeme előnyökről, csak azért, hogy ama
+banális udvarlók sorába léphessek, a kiknek joguk van remélni és
+elérni azt, a mit elérhetnek?</p>
+<div class="figcenter" style="width: 421px;"><a href=
+"images/i008hq.jpg"><img src="images/i008.jpg" alt=
+"Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyököli."
+title=
+"Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyököli." /></a>
+<p class="caption">Etel letelepedett a kerevetre, Attila a
+támlányra könyököli.</p>
+</div>
+<p>Etel kissé elpirult, majd összevonta szemöldökét, kevélyen
+tekintett végig a fiatalemberen.</p>
+<p>– Ha elfelejteném, hogy barátom, akkor nem maradna az ön számára
+semmi, – éppen semmi…</p>
+<p>Attila az ajkába harapott és komoran tekintett maga elé; most
+világosan vélte látni, hogy Etel sokat hangoztatott barátságának
+csak az a czélja, hogy őt ártalmatlanná tegye.</p>
+<p>– Bocsásson meg, – mondta gunyoros alázatossággal, – a réteg, a
+melyből származom, mélyen fekszik, oda nem süt a nap, – nem szabad
+csodálkoznia, ha elvakultam, mikor először tekintettem a napba.</p>
+<p>Azzal fölemelkedett helyéről. A bárónő kellemetlen meglepetéssel
+tekintett rá s aztán röviden intett neki, hogy maradjon.</p>
+<p>– Úgy látom, kételkedik őszinteségemben és azt hiszi, hogy
+kaczér játékot űzök magával? Meg fogom győzni az ellenkezőről.
+Beszéljünk most már nyiltan. Én sem magától, sem mástól nem akarok
+hallani semmit, a mi szerelemre vonatkozik, mert ehhez nincs jogom,
+– szeretek!</p>
+<p>– Korláthot szereti? – kérdezte Attila bizalmatlanul.</p>
+<p>A bárónő elutasítólag intett. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p>
+<p>– Vőlegényem nem tart igényt szerelemre. Hallgasson tovább!
+elmondok önnek egy dolgot, a melyet eddig senkinek sem mertem volna
+elmondani. Tizenhat éves voltam, százan mondták, hogy nem vagyok
+rút, tudtam, hogy gazdag vagyok; – gyermekészszel azt hittem, hogy
+ezzel megvásárolhatom a boldogságot. Kezdetben úgy látszott, hogy ő
+is szeret, később egész modora hirtelen megváltozott irántam. Mit
+mondjak még? Tizenhat éves szívem azt sugalta, hogy a hirtelen
+keletkezett jégburok alatt lángoló szív dobog…</p>
+<p>Etel arczát sötét pír futotta el, majd fölemelte arczát és
+fájdalmas mosolylyal mondta:</p>
+<p>– Túl kell esnem egy megszégyenítő vallomáson. Egyszer, ostoba
+gyermekszívem szavára hallgatva, tudtára adtam, hogy – igen, hogy
+szeretem…</p>
+<p>– És? – kérdezte Attila izgatottan.</p>
+<p>Etel a fogát mutatta.</p>
+<p>– És? Elment és máig sem láttam, előbb azonban elég érthetően
+tudtomra adta, hogy nem lehetek az övé, hogy nem kellek neki.</p>
+<p>– Az őrült! – kiáltotta Attila.</p>
+<p>– Lássa, én nem haltam meg szégyenemben, de biztosítom, közel
+jártam hozzá. Az egész eset oly egyszerű, oly nevetséges – és éppen
+ez az, ami majd megőrjített.</p>
+<p>– S ez az ifjukori ábránd, a melyet egy méltatlanra pazarolt,
+olyan hatással van önre most is?</p>
+<p>– Nem ismerek ábrándot. Már akkor tudtam, hogy szerelmi
+bánatukban csak a költők fantáziájában <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> halnak
+meg az emberek. A mint látja, nem is haltam meg, hanem eljegyeztem
+magamat az első becsületes emberrel, akit atyám hozott. Korláthban,
+tudom, hogy jellemes férjet kapok.</p>
+<p>Etel kissé elhallgatott, aztán suttogó hangon folytatta: – Egy
+ismert angol közmondás azt tartja, hogy minden házban van egy
+rejtett csontváz. Én a szívembe rejtettem a vázamat; ha rágondolok,
+pirulás és irtózás fog el; ha valaki szívemhez közeledik, pirulás
+ér, irtózat fog el…</p>
+<p>A bárónő lehajtotta fejét és elfojtott hangon tette hozzá: –
+Irtózom és mégis imádom, mint a szent ereklyét.</p>
+<p>Most Attilához fordult és élesen tekintett rá.</p>
+<p>– Maga az első, a kit beavattam titkomba, reménylem, nincs kedve
+megosztani szivét egy csontvázzal?</p>
+<p>– És ki ő? – kérdezte a fiatalember önfeledten.</p>
+<p>– Egy halott! – volt a rövid válasz.</p>
+<p>Dzsina grófnő hozzájuk lépett.</p>
+<p>– Visszaadom az udvarlódat, – szólt Etel – a táncz alatt kissé
+hajba kaptunk, de most ismét jó barátok vagyunk, – ugyebár Kun?</p>
+<p>Attila megszorította a feléje nyujtott kezet.</p>
+<p>– Én azt hiszem, hogy maga szerelmes Lovrich Etelbe? –
+konstatálta Dzsina grófnő, mikor ismét kettecskén voltak.</p>
+<p>– De grófnő!</p>
+<p>– A táncz alatt megfigyeltem, – olyan sajátságosan néztek
+egymásra! <span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span></p>
+<p>– Hová gondol grófnő – egy menyasszony!</p>
+<p>– Igaz!</p>
+<p>Ez a döntő érv teljesen eloszlatta Dzsina gyanuját.</p>
+<p>Világos reggel volt már, midőn a vendégek elhagyták a
+Csillagot.</p>
+<p>Lovrichék hintaja nemsokára a hegység aljában robogott, végig a
+nyárfasoron, szembe a fölkelő nappal. A hegység felől hűs reggeli
+szellő kerekedett, az útszéli bokrokon harmatcsöppek
+csillogtak.</p>
+<p>– Na, szükségünk volt erre? – kérdezte Iván báró, aztán
+nemsokára elszunnyadt. Attila és Etel szemközt ültek. A leány
+erőteljes természetén alig hagyott nyomot az álmatlanul töltött éj,
+csak szeme, a mely alatt piros folt mutatkozott, tekintett kissé
+bágyadtan, arczán szokatlanul lágy, meleg vonás mutatkozott. Kéjes
+borzongással dőlt az ülés sarkába, fejét oldalra hajtotta, nagy
+kalapja alól félig behunyt szemmel tekintett a fiatalemberre.
+Sokáig néztek szembe, Attila térde érintette a leány ruháját.</p>
+<p>Attila nem volt boros, mégis a pezsgő, az ébren töltött éj, a
+zene, mely még egyre csengett fülében, a chypreillat, melyet
+érzett, mindez csodálatos hangulatba hozta. E hangulat hatása alatt
+egyszerre megszólalt, minden bevezetés nélkül azt mondva:</p>
+<p>– Szeretnék a lelkedbe tekinteni, te illatos talány. Ki vagy te?
+Mi vagy te?</p>
+<p>Etelt ez a megszólítás nem lepte meg, talán, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> mert az
+ő idegei sem voltak rendes állapotban; mosolyogva nyújtott kezet a
+fiatalembernek, halk hangon mondva:</p>
+<p>– Barátod vagyok!</p>
+<p>Attila fogva tartotta kezét, hosszú idő mulva újra
+megszólalt:</p>
+<p>– Nem vagyok sem babonás, sem gyáva, csontvázaktól nem irtózom,
+ereklyéket tiszteletben tudok tartani…</p>
+<p>– Gyermek vagy! – mondta Etel, gyöngén megszorítva ujjait.</p>
+<p>– Itthon vagyunk már? – kérdezte Iván báró, állomittas
+hangon…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Zalkovszky és Ylang herczeg még tíz órakor délelőtt sem akartak
+megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy az éjnek vége legyen. Az
+ázsiai, a kinek a számtalan búcsupohár fejébe szállt, tálczákat
+rakatott a czimbalomra és pokoli lárma közepett húzatta a
+Rákóczi-indulót. Zalkovszky herczeg pedig némán könyökölt az üres
+palaczkokkal borított asztalra és komoran bámult szivarja füstjébe.
+Zalkovszky az adósságaira gondolt. Mint minden Zalkovszky, ő is
+zilált anyagi viszonyok közt élt. Több ízben már azt hitte, hogy el
+kell vesznie az apró adósságok posványában s mindannyiszor az
+utolsó pillanatban találkozott egy szerencsés véletlen, a mely
+partra segítette. Az a tudat, hogy ő kedvencze a sorsnak,
+elbizakodottá tette. Helyzete most olyan kedvezőtlen volt, mint
+<span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
+"Page_113">-113-</a></span> még soha. Az ezredes tegnap bizalmasan
+tudtára adta, hogy följelentések érkeztek ellene és három napi időt
+engedett neki a dolog elsimítására. Az éjjel vad vígságba ölte
+gondját, a mely most újult erővel támadt neki. Bár a legkalandosabb
+tervek fordultak meg az agyában, végre is be kellett látnia, hogy
+helyzete kétségbeejtően reménytelen. – A zene most elnémult, a
+hirtelen beállott csend még növelte levertségét. A mióta tiszt volt
+és adósságokkal küzködött, mint ultima ratiót mindig szem előtt
+tartotta uz öngyilkosság eszméjét. Nem becsülte túlságosan az «élet
+édes megszokását». – ezt vakmerő lovaskalandjaival és párbajaival
+többször bebizonyította – de az a gondolat, hogy néhány türelmetlen
+zsidó kedvéért főbelőjje magát, idegessé tette…</p>
+<p>Ylang herczeg most szembe ült vele és reggelit rendelt.</p>
+<p>– Nem fekszem le, – mondta, – búcsulátogatásokat kell tennem,
+tizenegy órára ide rendeltem a kocsimat.</p>
+<p>– Tanácslom, aludd ki magad, – szólt Zalkovszky.</p>
+<p>– Nem érek rá. Ha kissé pezsgős vagyok is, az nem tesz semmit,
+már tettem ily állapotban látogatásokat. Ha belépek a szobába,
+leülök és nem beszélek semmit, – majd azt fogják hinni, hogy el
+vagyok érzékenyedve…</p>
+<p>Ylang herczeg nevetett és feldöntötte teáját, a minek még jobban
+nevetett. Később az órájára nézett. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p>
+<p>– Mit csináljunk tizenegyig? – kérdezte.</p>
+<p>– Játszunk? – szólt Zalkovszky ásítva.</p>
+<p>– Nem bánom, de valami ostoba játékot, gondolkozni most nem
+tudok.</p>
+<p>Eleinte kis tétekbe játszottak, miután azonban egyikük sem tett
+pénzt az asztalra, egyszerűbb számítás kedvéért a vesztes fél
+mindig megkétszerezte a tétet. Zalkovszky szerencsében volt.</p>
+<p>Tizenegy órakor a pinczér jelentette, hogy a herczeg kocsija
+előállt.</p>
+<p>– Nyolczezer a különbözet? – kérdezte Ylang herczeg, miközben
+fölcsatolta kardját… «Szeretném látni, örökké így megy-e ez?
+Tizenhatezer vagy semmi –» Zalkovszky nyert, az ázsiai újra
+osztott. «Harminczkettő vagy semmi!» Lett harminczkettő. «Ez bolond
+dolog – hatvannégy vagy semmi.» Zalkovszky újra nyert. «Ez nem
+tarthat örökké», mondta Ylang s azzal újra osztott. Most már
+Zalkovszky is felállott.</p>
+<p>A kártyák az asztalra estek, Ylang herczeg bosszusan rugott föl
+egy széket. «A különbözet százhuszonnyolcz, – holnap talán több
+szerencsém lesz.» Azzal távozott.</p>
+<p>Zalkovszky aludni ment. Vagy egy órahosszat feküdt nyitott
+szemmel ágyában, aztán az éjjeli szekrény márványlapjára irta:
+128,000 forint.</p>
+<p>Ylang herczeg csak másnap délután jött vissza látogatásaiból. A
+Csillag különszobájában Zalkovszkyt találta.</p>
+<p>– Pompás, – mondta az ázsiai, – folytathatjuk a játszmát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>Zalkovszky fejét rázta. – Nem játszom.</p>
+<p>– De hiszen én százhúszezer forinttal hátralékban vagyok?</p>
+<p>– Százhuszonnyolczezerrel, de nekem nincs kedvem játszani.</p>
+<p>Ylang herczeg elsápadt, – gazdag volt ugyan, de ezt az összeget
+mégis sokalta.</p>
+<p>Bajtársak közt néha megesik, ha unalmukban nekiülnek kártyázni
+és szóra játszanak, hogy óriási különbözetek támadnak, – ezt nem
+szokás behajtani, hanem revánzszsal egyenlítik ki. Ha az ember
+húszszor egymásután megkettőzteti a tétet, végre is nyernie kell. A
+vesztes féltől függ, hogy a tisztesség kedvéért akkor hagyjon föl a
+játékkal, ha mérsékelt összeggel van még bátralékban.</p>
+<p>– Sajátságosnak találom, hogy nem akarsz revánzsot adni, –
+jegyezte meg Ylang élesen.</p>
+<p>Zalkovszky fölkelt és csipőjére tette kezét.</p>
+<p>– Sajátságosabbnak találom, hogy újabb játékra szólítasz föl,
+mielőtt még adósságodat megfizetted volna. A huszonnégy óra régóta
+elmult…</p>
+<p>Ylangban fölébredt az ázsiai deszpota-vér.</p>
+<p>– Ki fogom egyenlíteni a csekélységet, – mert nekem csekélység,
+– mihelyt megjön a postán. Addig légy kegyes várni.</p>
+<p>Másnap délben Ylang herczeg, két tiszttársa kiséretében,
+megjelent Zalkovszky lakásán és szó nélkül leolvasott az asztalra
+százhuszonnyolcz ezerforintos bankjegyet. Az ázsiai még aznap
+elbúcsuzott az ezredtől és elutazott Londonba. Rövid idő mulva a
+lapok jelentették, hogy hadseregünknek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> ez az
+exotikus vendége visszatért ázsiai hazájába.</p>
+<p>A kártyajátszma története nemsokára nyilvánosságra jutott és
+különböző itéleteket provokált.</p>
+<p>– Nagyon helyes, – mondta Vass hadapród, – Ylangnak ez az
+érvágás nem árt. Hazamegy, lenyakaztat egy tuczat mandarint,
+elkobozza vagyonukat és ismét ott van, a hol volt…</p>
+<p>Korláth százados másként fogta föl a dolgot. Miután Ylang
+herczeget a vasútra kisérte, egyenesen Zalkovszky lakására
+hajtatott.</p>
+<p>– Tudtodra adom, hogy a tisztikarnál becsületbírósági eljárást
+fogok ellened indítványozni, döntse el az, hogy bajtárshoz illő
+dolog-e részegeket fosztogatni…</p>
+<p>Két nap mulva a Kevevidéki Hirlap röviden vett tudomást a K–th
+gr. százados és Z–y hg. főhadnagy közt lefolyt kardpárbajról, a
+melyben az előbbi karján súlyosan, az utóbbi vállán könnyen
+megsebesült. A Hirlap azzal nyugtatta meg olvasóit, hogy mindkét
+«közkedveltségnek örvendő» tiszt immár gyógyulófélben van…</p>
+<div class="figcenter" style="width: 399px;"><img src=
+"images/i001.png" alt="" title="" /></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch13.png" alt="" title="" />XIII.</h2>
+</div>
+<p>Attila végre rászánta magát, hogy meglátogassa Pogányékat. A
+multkori találkozás a versenytéren eszébe juttatta, mily illetlenül
+hanyagolta el a pogányváriakat és most sietett, hogy hibáját
+lehetőleg jóvátegye.</p>
+<p>A nyaralóban szívesen fogadták, senki egy szóval sem kérdezte
+hosszú távollétének okát. Az útközben összeállított védőbeszéd
+teljesen kárba veszett.</p>
+<p>Kálváryt is ott találta; Jolán láthatólag szivesen csevegett a
+jegyzővel és egyre hozzá intézte a szót. A beszélgetés a
+lövészkertben tartott mulatság körül folyt, a melyben Jolán is
+részt vett és – Kálváry állítása szerint – kék ruhájában olyan
+volt, mint egy kis grófnő. Jolánnak minden szava elárulta, mily
+pompásan mulatott a bálon.</p>
+<p>Attila titokban bevallotta magának, hogy rossz emberismerő. Ő
+Jolán részéről viharos szemrehányást, vagy legjobb esetben is
+duzzogást várt, de azt még álmában sem merte hinni, hogy a leány,
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> a ki őt oly lángolóan látszott
+szeretni, most kedvet érezzen tánczmulatságokba járni. E
+felületesség kínosan érintette, szerette volna, ha Jolánban több
+érzésre talál… Midőn most újra a bájosan félszeg gyermekleány
+közelében volt, újra hallotta, a mint fontoskodó arczczal kedves
+semmiséget fecsegett, egyszerre kezdte érezni, hogy Jolán nem
+közönyös előtte. Ha elhanyagolta is, jól esett neki a tudat, hogy
+korlátlan uralma alatt áll, a melyet bármikor érvényesíthet ismét.
+Hogy most kisiklani érezte kezéből ez uralom gyeplőit, fölébredt
+benne a sértett hiuság, a melyet féltékenységnek tartott. Kálváry
+most már határozottan udvarolt a leánynak; ennek a jelentéktelen
+embernek a bátorsága is bosszantotta.</p>
+<p>A jegyző végre eltávozott. Attila egyedül maradt Jolánnal a
+gesztenyefa alatt.</p>
+<p>Jolán kitörő lelkesedéssel kezdett Etelről beszélni; – hogy a
+bárónő őt fölkereste a versenytéren és fél Keve szemeláttára
+karonfogta, ezt ő élete legfontosabb eseményei közé sorozta…
+Egyszerre elhallgatott és barátjára tekintett:</p>
+<p>– Mi bajod, Tila? te nem vagy ma olyan, mint máskor.</p>
+<p>– Semmi, beszélj csak tovább, – mit csinál a vércséd?</p>
+<p>– Óh, képzeld, a hűtlen elhagyott. Eleinte csak a háztetőre
+röpült, onnan egy darab hússal még vissza tudtam csalni, egyszer
+aztán fölrepült a magasba és azóta nem jött meg.</p>
+<p>Jolán ismét elhallgatott és figyelmesen tekintett <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span>
+barátjára, a ki komor arczczal bámult maga elé. A leányt aggódás
+fogta el. A keserüség és elégedetlenség, a mely Attila szívét e
+perczben eltöltötte, lassankint megérintette őt is. Mély
+levertséget érzett, a melyről nem tudott magának számot adni.</p>
+<p>– Ne menjünk fel a mamához? – kérdezte félénken s miután nem
+nyert feleletet, bátran elhatározta, hogy a felleget, mely kettőjük
+közé ereszkedett, el fogja űzni. – Ej, Tila, ne légy olyan szomorú!
+– kiáltotta vigan s azzal régi szokása szerint, végighúzta tenyerét
+a fiatalember arczán.</p>
+<p>Attilának erre az érintésre fejébe szökött a vér, – eltaszította
+magától a kezet. Mikor aztán a megrémült leányra tekintett, a ki
+közel állt a síráshoz, hevesen ölébe vonta és kipirult arczát
+szenvedélyes csókkal halmozta el.</p>
+<p>Jolán rémülten, megindultan, a legnagyobb zavarban, zokogva és
+mégis boldogan simult hozzá… Aztán nedves szemmel tekintett
+föl.</p>
+<p>– A bárónő oly szép, oly nemes, – én meg ostoba leány vagyok, –
+azt hittem, nem kellek már, de még mindig szeretlek…</p>
+<p>Attila remegő kézzel simogatta a leány haját.</p>
+<p>– Nem tudok nélküled élni, nem tudok… – szólt Jolán szenvedélyes
+fájdalommal, s mikor aztán Attila újra megcsókolta, megnyugodott és
+behunyta a szemét.</p>
+<p>Attila e perczben úgy érezte, hogy ezt az édes gyermeket nem
+szabad többé kiengedni karjából. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> Ily határtalan szerelmet,
+ily bizalomteljes odaadást nem fog sehol másutt találni. Ez a te
+boldogságod, ez a te világod, melyet két karoddal átölelsz – sugta
+neki egy benső hang, – minden, a mi ezenkívül esik, hiú
+czafrang.</p>
+<p>Jolán zavartan és borzas hajjal ragadta ki magát karjából, a
+mint a bokrok mögött Béni tipegő léptei közeledtek.</p>
+<p>Attila megigérte Etelnek, hogy öt órakor ismét a kastélyban
+lesz. Mikor most elhagyta a nyaralót, hat óra is elmult már. A
+kastélyban vendégeket talált: Etel Dzsina grófnővel és Vass
+hadapróddal croquettezett a ház előtti nagy gyepköröndön. A kis
+grófné lángvörös, merészszabású öltözékében fölötte csinos volt; ha
+kissé megemelte szoknyája szegélyét és feketeharisnyás, laktopános
+piczi lábát a labdára helyezte, művész tökélylyel kezelte a
+hosszunyelű kalapácsot.</p>
+<p>– Öt óra van most? – kérdezte Etel a belépőtől.</p>
+<p>– Tudom már, – szólt Dzsina grófnő duzzogva, – hegyi tündérek
+után futkos, míg mi itt elepedünk utána.</p>
+<p>Attila esküdözött, hogy Etel nem mondta, hogy vendégeket
+vár.</p>
+<p>– Mert féltékeny rám, – felelt Dzsina, barátnőjét átölelve.</p>
+<p>Etel meglegyintette az arczát.</p>
+<p>Alkonyatkor Szentmárayék eltávoztak, hintójuk mellett a hadapród
+lovagolt. Attila még éjfélkor is nyugtalan léptekkel járt fel s alá
+szobájában. Gondolataiban <span class="pagenum"><a name="Page_121"
+id="Page_121">-121-</a></span> önkénytelen is párhuzamot vont Etel
+és Jolán között. Amaz büszke szépségében, nagyvilági modorával, a
+gyermekkora óta megszokott fényűzés kellemes keretével, minden
+ízében a herczegnő leánya, a ki szoros barátságának ellenére is
+bizonyos ingerlő tartózkodást tanusít, – a másik nyugtalan,
+elhamarkodott, jelentéktelen gyermekleány, a kinek csak egy
+szikrára van szüksége, hogy lángra lobbanjon és karjába repüljön
+annak, a kit szeret. Elégedetlen kezdett lenni magával, Jolánnal
+szemben tanusított magaviselete miatt. Hiusága ki volt elégítve, a
+leány egy intésére ismét a karjába futott; most úgy találta, hogy
+hatalmával kegyetlen módon visszaélt, midőn újra felizgatta Jolán
+képzeletét. Mi czélja lehetett e gyermekes szerelmeskedésnek? A
+házasság, a szerelemnek ez a nyárspolgárias logikája, nem volt
+ínyére. Forró vágyai, nagyratörő álmai, tehetségének és erejének
+büszke tudata, rosszul illettek volna egy szerény, polgári
+háztartás keretébe. Azok a merész tervek, a melyek agyában talán
+még határozott alakot sem öltöttek, sóvár vágygyal vonzották a
+fényes magasba, ama társadalmi osztály felé, a melyet azelőtt oly
+szenvedélylyel gyűlölt, mint az éhező gyűlöli a dőzsölőt. A
+kisvárosi polgári élet sivár terén ama metszett szárnyú gólya
+szerepét játszotta volna, a mely kétségbeesetten botorkál a puszta
+udvaron és epedve tekint föl a kék magasba, a hol boldogabb társai
+fürödnek a napfényben… Érezte, hogy nem született
+nyárspolgárnak!</p>
+<p>Tünődéséből hirtelen zongorahangok zavarták fel, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> a
+melyek a nyitott ablakon szürődtek be. A zongorázó csak Etel bárónő
+lehetett. Attila kilépett szobájából s a kertbe sietett; miután
+megkerülte a kastélyt s az épület homlokzata elé jutott, meglepetve
+állt meg.</p>
+<p>A zongoraszoba ablaka ki volt nyitva, keretében Etel alakja
+látszott. Erőteljes, üde termetének körvonalai élesen szöktek elő a
+háttérből, arczára a zongorán álló lámpák fénye világított. A leány
+pongyolát viselt, karja mezítelen volt. Chopin szerzeményeinek
+egyikét játszotta; csodálatos, bűvös zene, a mely könnyen pengő
+ütemeiben is megmérhetetlen szenvedélyt sejtet. A borongó, mélabús
+akkordokban mintha egy egész nemzet fájdalma keseregne, néha fékét
+vesztve, szenvedélyes panaszszal zokog fel, hogy aztán ismét szelid
+bánatba ringassa önmagát. Néha fölcsillan a lengyel könnyelműség és
+zsongó, könnyű lejtemben utánozza saját fájdalmának hangjait.</p>
+<p>A Bösendorfer hanghullámai szétrebbentek a langyos éjben, mint
+zengő csalogányok. Etel technikája nem volt kifogástalan, de oly
+megkapó szenvedélylyel játszott, annyi eredeti érzést öntött
+zenéjébe, mintha a hangok közvetlenül túlpezsgő szívéből
+fakadnának. Látszott rajta, hogy a saját zenéjében kéjeleg, mint a
+fülemile. Ajka szorosan le volt zárva, szemét félig behunyta, fejét
+hátraszegte…</p>
+<p>Attila sokáig nézte az elbűvölő képet és egyszerre gyökeret vert
+benne a meggyőződés, hogy ily hangokat csak a szenvedélyes szerelem
+találhat. A játék most egy halk akkordban elnémult, a mely
+<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> fájdalmas, elégedetlen rezgésben
+tartotta Attila idegeit. Etel az ablakhoz lépett s hosszasan
+tekintett az éjbe.</p>
+<p>Nem láthatta az árnyékban állót, Attila mégis úgy érezte, mintha
+szeme delejes hatalommal irányulna feléje. E pillanatban emésztő,
+érzékies vágy szállotta meg: bírnia kell e büszke nőt, ha az
+üdvösségébe kerül is! <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch14.png" alt="" title="" />XIV.</h2>
+</div>
+<p>Etel bárónő elvesztette régi, öntudatos nyugalmát.
+Kristálytiszta, józan lelkére ködfátyol borult, a mely mögött
+titokzatos erők forrongtak. A káoszból végre egy erős áram tört
+elő: a vágy a boldogság után. És ez az ösztön, a mely ellen egész
+erejével védekezett, ama férfi felé sodorta, a ki kiméletlen
+merészséggel terjesztette feléje karját. Azért hívta közelébe ezt
+az embert, hogy legyőzze vele a sírjából föltámadó kisértetet s
+most a halott kezet nyujtott az élőnek, a mult szövetkezett a
+jelennel, hogy őt letérítse arról az útról, a melyet követnie
+kellett.</p>
+<p>Most is, midőn az erkélyen kifeszített japáni ernyő alatt ült,
+ott könyökölt a kisértő mögötte. A nyitott szobában atyja sétált,
+lenn a kertben munkások dolgoztak, a napfény józanul sütött és
+<span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span> Etel mégis kétkedett, hogy ember vagy
+kisértet-e az, a ki füléhez hajolva, közönyös arczczal, de villogó
+szemekkel suttogja:</p>
+<p>– Azt mondja, nem boldog? Meg kell mondanom az igazat. Nem
+boldog, mert túlságosan fél a boldogtalanságtól. Nem szeret, mert
+nem akar csalatkozni. Érzéketlen és ezért beleélte magát egy
+gyermekes ábrándba, melyhez makacsul ragaszkodik, hogy megóvja
+magát minden kényelmetlen szenvedélytől. Lemondott a boldogság
+édenéről, hogy elkerülje a boldogtalanság vadonját. A közöny arany
+középútját választotta és az észszerű házasság kényelmes
+országútján akar az életen át kocsizni. Ha van bátorsága boldognak
+lenni, mondjon le a józanságról és okosságról, vesse magát behunyt
+szemmel ama férfi kebelére, a ki azt mondja önnek: boldogíts és
+boldogítani foglak…</p>
+<p>Etel nem tekintett föl, hanem épp oly halkan mondta:</p>
+<p>– Miért mondja nekem mindezt? Menyasszony vagyok!</p>
+<p>– Tudom és saját szavaiból tudom, hogy ez az eljegyzés nem egyéb
+frázisnál: Nem szereti vőlegényét, vőlegénye pedig nem is tud
+szeretni. Ezt az eljegyzést ketten komoly oknak tartják arra, hogy
+egy hosszú, sivár élet tartamára egymáshoz lánczolják magukat? Ha
+ezt teszi, akkor nincs joga boldogságért esedezni az éghez…</p>
+<p>A bárónő szó nélkül fölemelkedett helyéről s a szoba ajtajába
+lépett, a hol atyja járt föl s alá.</p>
+<p>Másnap reggel Korláth százados jött a kastélyba, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> karja
+még föl volt kötve. Menyasszonya hívta meg, hogy szabadságidejét
+töltse közelében.</p>
+<p>Attila most már tudta, hogy Etel fél, – de kitől fél? Tőle vagy
+önmagától? A bárónő szokatlanul szeretetreméltó volt vőlegénye
+iránt, százféle apró előzékenységgel környezte a sebesültet.
+Délután órákon át sétáltak a kertben; Attila láthatta őket
+ablakredőnyein át a magas fák alatt; az üde női alak csodálatos
+ellentét volt a komor férfi szikár alakjával.</p>
+<p>A véletlen úgy akarta, hogy Korláthot néhány nap mulva a
+hadtestparancsnok egy sürgönye *várra szólította. Félórával később
+a százados Kevére hajtott, Etel az erkélyen ült és hosszan
+tekintett az országúton robogó hintó után.</p>
+<p>Délután egyedül sétált a kert árnyas fasoraiban. A szökőkútnál
+Kun Attilára bukkant, a ki egy füzet olvasásába volt elmélyedve.
+Etel megérintette legyezőjével a vállát s nyájas hangon mondta:</p>
+<p>– Remélem, nagy utat tett a halhatatlanság felé az utolsó öt nap
+alatt, – sokat dolgozott?</p>
+<p>– Egy sort sem írtam.</p>
+<p>– Miért zárkózott akkor el oly légmentesen?</p>
+<p>– Őszinte leszek: nem akarok bűntársa lenni eljegyzése
+hazugságának.</p>
+<p>Etel szomoruan csüggesztette le fejét.</p>
+<p>– Még mindig ez a keserű hang, – most már magam sem hiszem, hogy
+barátok maradhassunk.</p>
+<p>– Én sem hiszem, de nem is akarom, – szólt Attila növekedő
+indulattal. – Barátságunk nem volt egyéb, mint fegyver az ön
+kezében, hogy engem ártalmatlanná tegyen. Barátságba burkolta
+<span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span> közönyét, hogy engem is közönyre
+kényszerítsen. Megelégeltem e fagyos barátságot. Láthatja, őszinte
+vagyok, nyilt kártyával játszom. Fölmondom önnek a barátságot,
+legyünk ezentúl ellenségek. Megengedem önnek, hogy teljes szívéből
+gyűlöljön, viszont engedje meg nekem, hogy lángolóan szeressem.
+Menjen teljesedésbe sorsom, lássuk, mi erősebb: a barátság-e, vagy
+a gyűlölet…</p>
+<p>Etel szó nélkül indulni készült. Attila, a kit a bárónő külső
+nyugalma bántott, indulatosan szólt: – Biztosnak érzi magát?
+Figyelmeztetem, ne építsen előitéletemre. Nem leszek válogatós
+fegyvereimben. Bírni akarom önt és bírásáért nem rettenek vissza
+semmitől…</p>
+<p>Etel megállt és kijátszotta utolsó kártyáját, a melyet hetek óta
+tartogatott.</p>
+<p>– A vendégjog megsértésétől sem?</p>
+<p>Ez elég érthető volt. – Attila meghajtotta magát.</p>
+<p>– Attól nem kell tartania, bárónő. Holnap indulok.</p>
+<p>– Ez lojális eljárás! – mondta a bárónő, fejét kissé meghajtva,
+s azzal nyugodt léptekkel ment a kastély felé.</p>
+<p>Hová fog ez vezetni? kérdezte Attila magában. Nem ragadtatta-e
+magát túlmesszire szenvedélye által? A büszke nyiltság, a melylyel
+Etelnek elárulta szerelmét, jól megfontolt tervéhez tartozott
+ugyan, de a lehetőséget, hogy a kastélyt el kell hagynia, nem vonta
+be számításai körébe. Most nem tudta, hogyan fogja majd kevély
+igéretét beváltani, – de érezte, hogy a megkezdett úton kell
+haladnia, ha valaha czélt akar érni… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch15.png" alt="" title="" />XV.</h2>
+</div>
+<p>Attila kellemetlen meglepetésére, másnap délben Zalkovszky
+herczeg hajtatott az udvarba. Különben sem rokonszenvezett
+Zalkovszkyval, de ma e váratlan látogatás halomra döntötte mindama
+reményeket, a melyeket ittlétének utolsó napjához fűzött. Etel
+tüntető barátsággal fogadta a herczeget.</p>
+<p>– Tulajdonképpen búcsuzni jöttem, – mondta Zalkovszky. –
+Lemondtam a tényleges szolgálatról és a tartalékba vonulok. Köztem
+és a tisztikar egyrésze közt nézeteltérés merült fel, a mely végleg
+elkedvetlenített a szolgálattól. Mióta a polgári elemek tért
+nyertek a lovasságban, nálunk is divatba jött az a szentimentális
+kultusz, a melyet a bajtársiassággal űznek. Nekem pedig nincs
+kedvem más magatartást tanusítani bárki iránt is, mint a minővel
+minden gentlemannek tartozom…</p>
+<p>Iván báró meg volt győződve, hogy a főhadnagyot adósságai
+üldözték el az ezredtől és óvatosságból czélzásokat kezdett tenni
+az idei termés kedvezőtlen kilátásaira.</p>
+<p>A kastélybeliek nyáron a nap egy részét a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span>
+szabadban töltötték, Etel bárónő tehát délután vendégével a kertben
+sétált. Drill követte őket.</p>
+<p>– Nem sajnálja itt hagyni az ezredet? – kérdezte a leány, csak
+hogy mondjon valamit.</p>
+<p>– Ha valamit sajnálok itt hagyni, az csakis maga.</p>
+<p>Etel kissé meghajtotta fejét, de nyugtalan oldalpillantást
+vetett a főhadnagyra, a ki keserűen folytatta: – Tudja kinek
+köszönhetem, hogy kardomat szögre kell akasztanom? Vőlegényének,
+Korláthnak. Ő uszította rám az ezred nyárspolgárias elemeit. Ennek
+a becsületes embernek a barátságát már drágán fizettem meg, először
+magát rabolta el tőlem…</p>
+<p>– Álmában beszél! – szólt Etel bosszusan.</p>
+<p>– Etel, maga tudja, hogy szeretem…</p>
+<p>– Kérem, hagyjuk ezt. Öt évi ismeretségünk alatt már annyi
+alakban vallotta be szerelmét, – a melyben maga épp oly kevéssé
+hisz, mint én, – hogy újat most nem mondhatna.</p>
+<p>– Ej, ha szerelmem mögött milliók állanának!</p>
+<p>– Zalkovszky, úgy találom, hogy izléstelen kezd lenni: – kissé
+visszaél távoli rokonságunkkal.</p>
+<p>– Izléstelennek találná, ha mindezt más távoli rokona mondaná, –
+például az afrikai?</p>
+<p>Etel elpirult, aztán kevélyen tekintett a herczegre:</p>
+<p>– Honnan veszi a bátorságot, hogy velem ily hangon
+beszéljen?</p>
+<p>A herczeg villogó szemmel nézte a szép leányt. Nem ok nélkül
+beszélt ily merész hangon. Korláthtal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> való
+viszályát a lefolyt párbaj kétes eredményével nem tekintette még
+elintézettnek; brutális bátorsága ösztökélte, hogy a nevén ejtett
+csorbát véresen torolja meg. Etel által akarja kényszeríteni a
+századost, hogy újra szembeszálljon vele. Mielőtt elhagyná a
+vidéket, csattanósan akart megválni ellenségeitől, – régi gyöngéje
+a szép leány iránt, mellőztetése miatt való bosszúsága, arra
+birták, hogy ezt egy vakmerő szerelmi vallomással iparkodjék
+elérni. Ha Etel igénybe veszi vőlegénye védelmét (és valószinű,
+hogy ezt tenni is fogja), akkor elérte czélját, – ha nem veszi
+igénybe, annál jobb! – A bárónő most hátat fordított neki és
+Drillel megindult a kastély felé. Zalkovszky gyors elhatározással
+kezén fogta.</p>
+<p>– Etel – én imádom…</p>
+<p>– Erőszak? Arczátlan! – Hiába iparkodott kezét a herczeg ujjai
+közül kiszabadítani.</p>
+<p>– Ily ingerlő ajk sérteni is tud? – szólt Zalkovszky mosolyogva
+s azzal közelebb vonta a leányt.</p>
+<p>– Zalkovszky, – ismeri Korláthot!</p>
+<p>– Éppen azért…</p>
+<p>Zalkovszky ajkai megérintették a leány ajkát.</p>
+<p>– Attila! – kiáltotta a bárónő rémülten.</p>
+<p>– Tehát ő? ha ő, miért nem én is?</p>
+<p>Zalkovszky karjába zárta a leányt és forró csókzáporral
+árasztotta el arczát. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb
+undorral védekezett.</p>
+<p>– Drill – segits! – sikoltotta…</p>
+<p>A herczeg e perczben vad morgást hallott, vállán tüzes fájdalmat
+érzett; midőn meglepetten fordult <span class="pagenum"><a name=
+"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> meg, egy hatalmas lökésre
+egyensúlyát vesztve, leszédült a gyepre. A bárónő óriás doggja
+villogó szemekkel, bőszült morgással állott mellén, éles fogai a
+herczeg torkát érintették. Zalkovszky fegyvertelen volt. Sápadtan,
+hörögve feküdt a földön, egész lényét az irtóztató meggyaláztatás
+érzete remegtette meg.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 408px;"><a href=
+"images/i009hq.jpg"><img src="images/i009.jpg" alt=
+"Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett." title=
+"Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett." /></a>
+<p class="caption">Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral
+védekezett.</p>
+</div>
+<p>– Átkozott fenevad!</p>
+<p>Mozdulni nem mert, tudta, hogy a felbőszült állat, a melynek
+forró leheletét nyakán érezte, szétmarczangolná.</p>
+<p>Etel már rég eltünt a kastély felé. Drill egyideig hiába várt
+további parancsot, aztán szikrázó szemmel és agyarkodva vonult a
+harasztba.</p>
+<p>A herczeg halottsápadtan sietett a gazdasági udvarba, a hol
+kocsiját tartotta. Zubonya szét volt tépve, válla vérzett. Mikor
+kendője után nyult, hogy hideg verejtéktől gyöngyöző homlokát
+megtörölje, ujjai forgópisztolya hideg csövét érintették. – Oh, én
+bolond! – mondta dühösen, homlokára csapva.</p>
+<p>Kocsija néhány percz mulva kirobogott az országútra, a lovakat a
+groom hajtotta, a herczeg a forróság ellenére is, vállára vonta a
+köpenyét.</p>
+<p>A kert alatt Drill fogadta a kocsit, szokása szerint víg
+csaholással. Zalkovszky megállította a kocsit és éles füttyöt
+hallatott. A kutya megállt s fülét hegyezte, – a következő
+pillanatban gyors egymásutánban két lövés dörrent. Az elsőre Drill
+egyik lába után kapott, a másodikra gyenge vakkanással a gyepre
+hempergett. A groom a lovak közé csapott… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>Estefelé a kertész föllármázta a kastélyt, a bárónő doggja
+véresen és fájdalmasan nyihogva kuporodott a park egy félreeső
+zugában.</p>
+<p>Etel maga is lement, hívására elővánszorgott az eb, egyik lába
+szét volt zuzva, mellén véres seb volt, melyet nyaldosott.</p>
+<p>– Hívják elő Kun urat, az ért a sebekhez.</p>
+<p>Az elősiető Attila a gyepen térdelve találta Etelt, ölében az
+állat hatalmas feje nyugodott, csipkekendőjével a vérzést
+iparkodott elállítani.</p>
+<p>Attila megvizsgálta a kutyát, a cselédség elálló lélegzettel
+csoportosult köréje.</p>
+<p>– Drillt meggyilkolták, – egyik golyó a tüdejében maradt, – a
+szegény Drill meg fog halni.</p>
+<p>– Szegény, hős védőm, – mondta Etel megindult hangon. A haldokló
+eb fájdalmasan nyöszörgött; midőn úrnője simogató kezét érezte,
+megcsóválta farkát.</p>
+<p>A kevei állatorvos már későn jött, – Drill elköltözött e
+világból, a hol oly rosszul jutalmazzák a hűséget. A cselédség
+eltemette a kertben. Etel kis groomja, a ki a kutya gondozásával
+volt megbízva, keservesen zokogott, mintha árván maradna a
+világon.</p>
+<p>A kastély másnap is halottas házhoz hasonlított, a cselédség
+szomorú arczczal járt-kelt. Attila tíz órakor bejelentette magát a
+bárónőnél.</p>
+<p>Etel szobájában fogadta. Az előbb tért csak vissza lovaglásából
+és már át is öltözködött. Jókedvünek látszott és éppen hosszú
+keztyűjét húzta fel.</p>
+<p>– Mi jót hoz, Kun? <span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<p>– Búcsuzni jöttem, bárónő, – engedje meg, hogy őszinte
+köszönetet mondjak szives vendéglátásáért.</p>
+<p>A bárónő helyet kinált neki és maga is szembe ült vele;
+keztyűjével babrált, aztán hosszan tekintett szemébe, miközben
+ajkán könnyű mosoly czikázott át.</p>
+<p>– Hová szándékozik innen menni?</p>
+<p>– Egyelőre a fővárosba, a telet ott akarom tölteni.</p>
+<p>– Ez szerencsés gondolat, – mondta Etel; – a farsangon
+találkozni fogunk odafenn, Szentmárayék is Budapesten fogják
+tölteni a telet. Az idei farsang szépnek igerkezik, mondják, az
+udvar is a fővárosba jön…</p>
+<p>Etel mindezt nyugodtan, csevegve mondta. Attila szivére
+lassankint keserűség nehezedett, éles tekintettel nézett a bárónőre
+– midőn végtelen meglepetésére, szemében egy könyet látott
+csillogni. E köny váratlan hatással volt rá.</p>
+<p>– Etel, – kérdezte megindultan, – kinek szól a köny
+szemében?</p>
+<p>A leány mosolyogva babrált keztyűjén és vállat vont. – A fele
+Drillnek, – a fele meg magának…</p>
+<p>Szemeik találkoztak. A fiatalember felállt helyéről és kezét
+vakmerően a bárónő vállára téve, lehajolt és felcsókolta a könyet.
+A bárónő mozdulatlan maradt, csak a keze remegett. Attila térdre
+vetette magát.</p>
+<p>– Itt marad? – kérdezte Etel halkan.</p>
+<p>A kérdezett nem felelt. A leány most lehajolt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> és
+ajkával könnyedén megérintette homlokát, aztán újra kérdezte:</p>
+<p>– Itt marad?</p>
+<p>– Itt! – válaszolt Attila tompa hangon.</p>
+<p>Mindketten hallgattak, a bárónő hüvös keze végigsimított a
+fiatalember forró homlokán.</p>
+<p>– És mi lesz most? – kérdezte végre Etel.</p>
+<p>– Tegyen velem, a mit akar.</p>
+<p>– Azt én mondom magának.</p>
+<p>Attila lassan emelte föl szemét, aztán hevesen karjába vonta a
+leányt és szenvedélyes csókjaival halmozta el arczát. Etel nem
+védekezett, de arczát sötét pír futotta el, rémülten tekintett rá,
+majd fölkelt s az ablakhoz lépett, hol zavartan rendezte
+fürteit.</p>
+<p>A fiatalember homályosuló szemmel nézte, melle lihegett, valami
+ismeretlen, félelmes nyomást érzett mellén – talán boldogságának
+terhe volt? A bárónő most ismét közeledett hozzá s a kerevet
+támlányára könyökölve, fájdalmasan tekintett szemébe.</p>
+<p>– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie – de legyen, a mint
+kívánja!</p>
+<p>E pillanatban halk sarkantyúpengés és biczegő léptek nesze
+hallatszott az előszobából. Az ajtó kinyilt s belépett Etel
+vőlegénye. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch16.png" alt="" title="" />XVI.</h2>
+</div>
+<p>Attila elérte azt, a mi után vágyódott.</p>
+<p>A mi még rövid idő előtt legmerészebb álmainak a tárgya volt,
+azt a sors ama pillanatban dobta ölébe, midőn reménytelen
+lemondással volt eltelve. A szép, a kevély Etel, a «herczegnő»
+leánya, az övé akart lenni.</p>
+<p>Nem tudta diadalát tiszta szívvel élvezni. A váratlan szerencse
+szinte nyomasztólag hatott rá és el fojtotta benne az öröm érzetét.
+Maga is csodálkozott ezen állapotán. Az ujongó örömmámor helyett
+fájdalmas reflexiók töltötték el.</p>
+<p>Végre sikerült magát kiragadnia álmadozásaiból s lassankint erőt
+vett rajta az a kellemes büszkeség, a mely a szerencse kedveltjeit
+szokta eltölteni, a kik érzik, hogy a kivételes lények sorába
+tartoznak.</p>
+<p>Korláth jelenléte miatt Attila nem beszélhetett Etellel
+bizalmasan. Délután, mikor az egész társaság a kertben sétált, Etel
+közeledett hozzá s halnak mondta:</p>
+<p>– Még ma találkoznunk kell, – fontos közlenivalóm van.
+<span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>– Talán este a kertben, mint akkor?</p>
+<p>A bárónő hevesen rázta fejét.</p>
+<p>– Nem! jőjjön tizenegy órakor az ablakom alá…</p>
+<p>Tizenegy órakor éjjel Attilának sikerült észrevétlenül lejutni a
+kertbe. Etel emeleti szobaablaka nem volt kivilágítva, de úgy
+tetszett, mintha a vasrács mögött világos alak könyökölne.</p>
+<p>Egy ősrégi platánfa embervastagságú ága közvetlenül az ablak
+alatt hajolt le, lombozatát a potrohos rácsba fonva. Attila gyorsan
+elhatározta magát. Egy szökéssel elérhette ujjaival az ágat, egy
+lendülettel felvonta magát a lombozatba, – mikor felállt, elérte az
+ablakrácsozatot és keze találkozott Etel kezével. A bárónő
+simogatta kezét és suttogva mondta:</p>
+<p>– Tudtam, hogy talál majd módot közelembe jutni, ámbár a fára
+nem gondoltam. Hallgasson rám. Győzött, – kezébe teszem a sorsomat,
+– behunyt szemmel követem. Gondolkozzék most már helyettem is, mert
+én nem tudok többé gondolkozni. Nem tudja, mennyit küzködtem, de
+most már vége; azt hiszem, ez volt a legjobb, a mit tehettem. Néha
+nagyon boldogtalannak éreztem magamat. Mit akartam mondani? Igen,
+Korláth! Ez a becsületes, jó Korláth még menyasszonyának tekint, –
+ma jövőnkről beszélt, a mit azelőtt sohasem tett. Ez a hazugság
+égeti arczomat. Meg akartam neki vallani mindent, de nem volt hozzá
+erőm – zsibbadás fogott el, a szó torkomon akadt…</p>
+<p>– Szegény gyermekem! – szólt Attila. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p>
+<p>– Kérem, Attila, tegye meg maga. Mondjon el neki mindent.</p>
+<p>– Már gondoltam erre, de nem tudom, minő formában tegyem.</p>
+<p>– Beszéljen vele nyiltan és becsületesen; én ismerem Korláthot,
+ezzel el lehet nála érni mindent. Rendezze úgy, hogy holnap már ne
+legyek menyasszonya…</p>
+<p>– Egy dolog nyugtalanít, – szólt Attila, – nem tartom még
+elérkezettnek az időt arra, hogy atyád megtudjon valamit…</p>
+<p>– Mondja meg Korláthnak, hogy ne szóljon apámnak, mondja meg
+neki, hogy én kéretem erre, akkor meg fogja tenni…</p>
+<p>Tovább beszéltek. Attila élvezetet talált abban, hogy tegezze a
+leányt, Etel ezt szívesen hallotta, de nem viszonozta.</p>
+<p>Egyszerre megcsörrent a szomszédos ablak. Attila egy sötét
+árnyat látott eltünni.</p>
+<p>– Ránk lestek! – mondta indulatosan.</p>
+<p>Attila álmatlanul töltötte az éj nagyobb részét; mikor végre
+nyugtalan álomba merült, az ablakfüggönyök mögött már sápadt fény
+derengett, a fecskék vigan csiripeltek az eresz alatt.</p>
+<p>Forró délelőtt volt, mikor égő szemmel fölébredt. Még nem
+fejezte be öltözködését és már Korláth lépett be.</p>
+<p>– Az egész házban nincs egy pohár cognac, – panaszkodott a
+százados.</p>
+<p>Attila most már tudta, hogy nem ő leste meg tegnapi találkáját.
+Korláth az ablak alatt álló alacsony <span class="pagenum"><a name=
+"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> kerevetre dőlt, míg
+Attila nyakravalójával babrált.</p>
+<p>– Te, Korláth, – mondta egyszerre, – tudom, hogy becsületes
+ember vagy.</p>
+<p>– Hál’ istennek, tudja az egész hadsereg, – felelt a százados
+jókedvüen.</p>
+<p>– Ez teszi kötelességemmé, hogy fölvilágosítsalak egy kinos
+ügyben…</p>
+<p>A százados, a ki az ezred eleven párbajkodexe volt, meg volt
+győződve, hogy valami bonyolult becsületügyet fognak előtte
+föltálalni.</p>
+<p>– Te rólad van szó, – folytatta Attila, – te rólad és Etelről.
+Etel nem lehet a nőd…</p>
+<p>A jég meg volt törve, most már habozás nélkül beszélt. Elmondott
+mindent, a mint az éjjel összeállította magának. Hogyan vert
+gyökeret mindkettőjükben az egymás iránt való szerelem, mint
+küzdöttek sokáig e szenvedély ellen, hogyan sodorta őket egymás
+karjaiba az ellenállhatatlan delej… Beszédközben izgatottan járt
+fel s alá a szobában, zsebre tett kézzel.</p>
+<p>A százados mereven és némán ült a helyén, egy szóval, egy
+mozdulattal sem szakította félbe elbeszélését. Háttal ült az
+ablaknak, arczát nem lehetett látni, de csontos keze, a mely az
+asztalon nyugodott, lassankint remegni kezdett. Attila rég
+befejezte szavait s megállt a százados előtt.</p>
+<p>– Minden jól van, nagyon jól van, – szólt végre Korláth rekedt
+hangon. – Ha Etel nem akar, csak szólnia kell, – én megyek
+tovább…</p>
+<p>Most fölállott s meggyujtotta kialudt szivarját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> az égő
+viaszgyertyán. Most látszott csak, hogy arcza halottsápadt
+volt.</p>
+<p>– Mindezt, – mondotta Attila, – mindezt így csak neked
+mondhattam el, mert ismerlek és tudom, mivel tartozom neked.</p>
+<p>– Én is jobb szeretem, ha becsületesen végeznek velem. Mond meg
+Etelnek, hogy szabad – legyen boldog.</p>
+<p>A százados a szivart, a mely ezúttal már égett, ismételten a
+gyertya fölé tartotta. Attila nyugtalanul figyelt rá, az irtóztató
+fölindulás, a mely Korláthon látszott, fölötte meglepte. Álmodni se
+merte volna, hogy e száraz ember szerethesse Etelt.</p>
+<p>– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte, midőn Korláth sapkája
+után nyult.</p>
+<p>– A mit tennem kell! Ivánnal beszélek.</p>
+<p>– Ezt nem szabad tenned. Még nincs itt az ideje, hogy Iván
+megtudja a történteket, azért ne is mond meg neki az eljegyzés
+fölbomlásának valódi okát. Etel kéri ezt tőled, mint baráti
+szolgálatot.</p>
+<p>– Etel? – A százados gondolkozott. – Jól van, az ő kedvéért
+megtanulok hazudni is.</p>
+<p>– Okvetlenül szükséges, hogy most beverjük egymás fejét? –
+kérdezte Attila.</p>
+<p>A százados a fejét rázta és kezet nyujtott neki. A keze jéghideg
+volt.</p>
+<p>Aztán biczegő léptekkel távozott. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch17.png" alt="" title="" />XVII.</h2>
+</div>
+<p>Iván báró magához kérette öcscsét.</p>
+<p>Attila érezte, hogy életének egy nagyhorderejű mozzanata előtt
+áll; bármennyire ideges természetü volt különben, e perczben nem
+volt izgatott; mint viharos multjának minden kritikus helyzetében,
+most is bizonyos álomszerű fásultság vett rajta erőt, a melyet
+könnyen lehetett hidegvérszámba venni.</p>
+<p>Iván báró szobájának ablakai sűrűn be voltak függönyözve, úgy,
+hogy Attila első pillanatra sötétben találta magát. A bárónak
+reggel óta heves szívdobogása volt, szokása szerint maga rendelt
+magának – brómot és nyugalmat. A brómot már bevette, a nyugalmat
+még nem tudta megtalálni, bár az egész ház lábujjhegyen járt és
+suttogva beszélt. Most az asztalnál ült s szorgalmasan keresgélt
+egy bőrtokban, homeopatikus kicsinységű üvegcsék közt.</p>
+<p>– Bátyám, hivatott?</p>
+<p>– Ah, itt vagy!</p>
+<p>A báró egy fölbontott levelet tolt az asztal szélére.</p>
+<p>– Olvasd ezt!… – mondta. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p>
+<p>Attila az ablakhoz lépett s kissé szétvonta a függöny szárnyait,
+a résen vakító fehér fénysáv czikázott be a sötét szobába,
+megvilágítva a báró tar koponyáját.</p>
+<p>A levelet Korláth írta. A százados tudtára adta a bárónak, hogy
+eljegyzésétől visszalép. Egy év óta volt alkalma tapasztalni, hogy
+a bárónő nem szereti, pedig Etel sokkal finomabb kedélyű nő,
+semhogy egy érdekházasság rideg lánczai közt boldog lehessen.
+Egyébiránt ő maga is érzi, hogy csak úgy lehet boldog, ha
+tűzhelyéhez egy szerető nőt vezet… Őszinte örömére fog szolgálni,
+ha Etel arra használja szabadságát, hogy szíve választása szerint
+legyen boldog, őt tekintse ezentúl is leghűbb barátjának, s a
+többi.</p>
+<p>Ama hely, melyen egy «szerető nőről» tesz említést, csodálatos
+ellentét volt Korláth rideg, szögletes kezevonásával.</p>
+<p>– Kész vagy? – kérdezte Iván, türelmetlenül lecsapva a bőrtok
+tetejét.</p>
+<p>– Elolvastam.</p>
+<p>– Mit szólsz hozzá?</p>
+<p>A báró hátradőlt székén és ujjaival az asztalon kezdett dobolni,
+mint a bíró, a ki egy hosszú védőbeszéd meghallgatására készül, a
+melyről előre tudja, hogy nem használhat a vádlottnak.</p>
+<p>– Mit szóljak hozzá? A levél elég világos. Korláth házasodni
+akar és talán már ki is szemelt valakit…</p>
+<p>– Bolondítani akarsz? – Iván báró az asztalra csapott
+tenyerével. – Korláth és szerelmi házasság! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> A ki
+csak egyszer látta az utczán, az sem tartja képesnek ily
+ostobaságra. Majd megmondom én, miért lép vissza az eljegyzéstől;
+mert gentleman és nem akar elvenni egy nőt, a ki kedvesét éjjel
+fára mászatja, hogy találkát adjon neki – igen!</p>
+<p>– Ki kémkedett utánam? – kérdezte Attila indulattal.</p>
+<p>– Azt hiszem, jogom van hozzá, becsületére ügyelni, nem?</p>
+<p>– Nem vonom kétségbe, de nem is sértettem meg háza
+becsületét.</p>
+<p>– Hagyjuk azt; a becsületről különböző fogalmak vannak, – mondta
+Iván, az állát dörzsölve, – nekünk talán más fogalmaink vannak,
+mint nektek. Nem erről van szó. A százados faképnél hagyta a
+leányomat s ennek te vagy az oka. Miféle elégtételt tudsz ezért
+nekem adni?</p>
+<p>Attila belátta, hogy ha valami, úgy csak a merészség segíthet
+rajta.</p>
+<p>– Nem tagadom, – mondta, – szeretem Etelt és Etel is szeret.
+Szerettem volna ezt bátyámnak más alkalommal elmondani, de így is
+jól van. Miután leánya szívét birom, kérem a kezét…</p>
+<p>A báró felszökött helyéről, – szerencsére jókor eszébe jutott a
+bróm és a nyugalom, azért lenyelte az ajkára tóduló feleletet s
+megelégedett azzal, hogy megrántsa mellényét. Végre szelid hangon
+mondta:</p>
+<p>– Tudod, hogy szemtelen vagy?</p>
+<p>– Bátyám! <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span></p>
+<p>Iván összekulcsolta a kezeit és szelid mosolylyal folytatá:</p>
+<p>– Teremtőm! Az első jött-ment beállít hozzám az utczáról és mert
+egy ebédet adtam neki, elém áll és megkéri leányomat. Az én
+leányomat! Ez – ez – nem rossz!</p>
+<p>Attila visszanyerte önuralmát.</p>
+<p>– Bátyám, elveti a sulykot, nem vagyok jött-ment. Nevemet ismeri
+Európa és a társadalmi állás, a melyet magamnak kivívtam, nem áll
+túlságosan az öné mögött.</p>
+<p>– Lám! – gúnyolódott Iván báró. – Fejedbe ment, hogy Szentmáray
+gróf kezet fogott, hogy Dzsina grófnő kaczérkodott s hogy a fiatal
+mágnások per tu lettek veled? Meglásd, ha kidoblak a házamból,
+mindez meg fog változni. A gróf a a főrendiház üléseire kocsizik és
+nem áll meg, hogy veled kezet szorítson, a grófnő az ischli
+esplenade-on sétál a főherczeggel és nem kaczérkodik veled, a
+fiatal urak pedig udvari vadászatokra lovagolnak és nem ismernek
+rád…</p>
+<p>Attila kedvetlenül szakította félbe a bátyját:</p>
+<p>– Nem irigylem az emberek gyermekes előitéleteit, de kérem,
+vezettesse magát komolyabb szempontok által, ha gyermeke
+boldogságáról van szó.</p>
+<p>Iván báró megvetőleg intett a kezével.</p>
+<p>– Boldogság! Miféle boldogságot nyujthatnál gyermekemnek? Azt, a
+melyet atyád nyujtott a nővéremnek. Jól ismerem azt a daczos
+boldogságot, a melyet anyád egy elhibázott élet árán vásárolt,
+<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span> – azt a boldogságot, a melyet szívesen
+cserélt volna föl a halállal, ha büszkesége nem tartja vissza. Én
+nem hiszek a szerelem tragikumában, én csak a meggondolatlanság
+tragikumában hiszek. Ha mindazok, a kik a szerelem ürügye alatt
+öngyilkosságra vagy mesalliancera vetemednek, egy-két évi
+gondolkozási időt engednének maguknak, akkor öngyilkosságok és
+mesalliance-ok nem fordulnának elő. Én Etelnek gondolkozási időt
+fogok adni, ő ezért egyszer köszönetet fog nekem mondani. De mit
+beszélek? Tudd meg elhatározásomat: végrendeletet csinálok,
+vagyonomat nevemmel együtt Korláthra hagyom, – ha ő nem akarja,
+vesszen a név, a pénz legyen a réti pópáké. Amíg élek, magam fogok
+vigyázni a leányomra…</p>
+<p>Attila lehajtotta a fejét. A határtalan gyűlölet, a mely a báró
+erőltetett nyugalma ellenére is kicsengett szavaiból, mélyen
+lesujtotta. Egy pillanatig úgy érezte, hogy térdre kell borulnia az
+agg előtt, ki anyjának vonásait viselte.</p>
+<p>– Bátyám – mondta esdő hangon, Ivánhoz közeledve. E
+megszólításra kitört a báróból nehezen visszafojtott haragja.</p>
+<p>– Ne nevezz így! Istenemre mondom, nem rajtam mult, hogy egy
+Kunnak joga van engem ma bátyjának nevezni…</p>
+<p>– Őrjöngő! – mormogta Attila kedvetlenül, kalapja után
+nyulva.</p>
+<p>Iván báró meghallotta ezt a szót.</p>
+<p>– Igen, őrjöngök! – kiáltotta és most már dühbe beszélte magát.
+– Oh, én bolond, én százszoros <span class="pagenum"><a name=
+"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> bolond! Hogy el tudom
+felejteni, a mit minden paraszt tud: az alma nem esik messze a
+fájától! Magam hívtam házamba – épp úgy, mint atyám. Vak voltam –
+épp úgy, mint atyám. Most ott állok, a hol atyám állt. Kun! nem
+volt elég egy Lovrich-leány? Az utolsót, a legjobbat is el akarod
+ragadni? Az én szép, büszke Etelemet… Ej, résen találsz,
+korbácscsal űzlek ki a házamból, valamint korbácsot érdemelt volna
+apád is…</p>
+<p>Attila már csak nehezen türtőztette magát. Látta, hogy jelenléte
+csak tüzeli a lángoló gyűlöletet, melyet atyjának emléke fölkeltett
+a báróban. Távozóban visszafordult s komoran mondta:</p>
+<p>– Anyám testvérétől eltűröm e sértéseket, de senkinek sem
+tanácslom, hogy atyám emlékét gyalázza…</p>
+<p>Iván báró, a kivel életében nem beszéltek így, teljesen
+elvesztette eszméletét.</p>
+<p>– Atyád emlékét? Haha! Tudod, mi volt atyád? Kitartott
+férfi!</p>
+<p>Attila fölemelt ököllel rontott a bárónak, a ki sápadtan
+menekült az asztal mögé. Egy perczig farkasszemet néztek, a
+fiatalember szeme vérben forgott, – most lassan leeresztette a
+kezét s lihegő hangon mondta:</p>
+<p>– Te! Apámnak két hibája volt: gyönge ember volt és nagyon
+szerette az anyámat. Én talán nem szeretem annyira leányodat, de
+nem is vagyok gyönge ember. Megkeményített az élet kohója. Én
+szembe merek szállni veled, pénzeddel, czímeres rongyaiddal és
+csatlósaiddal. Kettőt igérek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> neked becsületszavamra:
+pénzed, melyet egy csaló kufár kapart össze, nem kell, – add a
+pópáknak, én undorodom a szennytől. Leányodról azonban soha le nem
+mondok önként, – az ő dolga, hogy lemond-e rólam…</p>
+<p>Aztán nyugodtabb hangon folytatta:</p>
+<p>– Te egész életedben a porban mozogtál, nem is tudhatod, hogy
+vannak emberek, a kik föl tudnak emelkedni a magasba…</p>
+<p>Iván báró kerekre nyitott szemmel tekintett öcscsére, a ki most
+öklével mellére ütött:</p>
+<p>– Nézz rám! – mondta és hangja most már diadalmas és
+elbizakodott volt, – Nézz rám! nekem szárnyam van, föl fogok
+emelkedni, a hová te vakandok szemeddel el sem látsz. És oda fogom
+fölemelni leányodat, – a sertéskereskedő unokáját…</p>
+<p>Midőn Attila elhagyta a szobát, a kilincs kisiklott kezéből s az
+ajtó döngve csapódott be utána. A folyosón olyan hangulat vett erőt
+rajta, a melyet akasztófa-humornak szokás nevezni.</p>
+<p>Etel ajtaja előtt egy sárgaarczu asszonyság állt, a kit eddig
+még nem látott a kastélyban.</p>
+<p>– A bárónő gyöngélkedik és nem fogadhat senkit.</p>
+<p>A fiatalember nyugodtan vonta elő névjegyét és behajtotta
+sarkát.</p>
+<p>– Mondja a bárónőnek, hogy búcsútiszteletemet kivántam
+tenni…</p>
+<p>Szobájába érve, cselédeket talált, a kik holmiját csomagolták.
+Attila intézkedéseket tett podgyásza <span class="pagenum"><a name=
+"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> iránt, aztán felöltővel a
+karján, elhagyta a házat, a melyhez oly sokféle emlék kötötte.</p>
+<p>Az udvaron befogott hintó várta. Midőn a fogat elhaladt a kapu
+két griffje közt, úgy rémlett neki, mintha Etel ablakán megmozdult
+volna a függöny.</p>
+<p>A hintó az országúton robogott, sűrű porfelhőt hagyott maga
+után. A tájra tikkasztó hőség nehezedett, csak a hegység felől
+kerekedett üdítő szellő. Attila föltekintett a zöldelő, hűs
+magaslatra, a honnan a Pogányvár nézett alá. E pillanatban a sivár
+hangzavarba, a mely eltölté lelkét, új hang vegyült. Csodálatos,
+sóvár vágy fogta el. Ki akart szökni a czimeres hintóból, a melynek
+bakján mereven ült a két czilinderes alak, lélekszakadva akart
+feltörtetni a magasba, végig a hullámos szőlőkön, keresztül a
+bokros szakadásokon, míg föl nem ér a bádogtetejű házikóhoz… E
+perczben a rét felől egy fiú futott a kocsi felé, kalapjával
+integetve. Etel bárónő groomja volt, a ki lihegve ért az országútra
+s levelet adott át Attilának. A fiatalember egy bankjegyet nyomott
+a fiú kezébe s míg a hintó továbbgördült a nyárfasorban, olvasni
+kezdte a levelet, Etel levelét.</p>
+<p>A levél irónnal volt írva, megszólítása nem volt.</p>
+<p>«Irtóztató jeleneten mentem át, a melyet szeretnék kitörölni
+életemből. Lealázó őrizet alatt állok, beteg vagyok az izgalomtól
+és a megszégyenüléstől. Atyám teljesen megváltozott. Most már én
+kérem: szeressen tovább is, mert sokat szenvedek önért és sejtem,
+hogy szenvedéseim csak most kezdődnek. Jövőmet kezébe teszem. Isten
+önnel.» <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span></p>
+<p>A fiatalember még egyre nézte a papirlapot, a melynek egyik
+sarkát a Lovrichok bárói czímere foglalta el, – a kocsi azalatt rég
+elhaladt a nyaraló alatt.</p>
+<p>– Hová hajtsak, nagyságos úr? – kérdezte a kocsis.</p>
+<p>Attila az órájára nézett.</p>
+<p>– Hajts egyenesen a vasúthoz…</p>
+<p>Nemsokára föltünt előtte a vasuti töltés, a mely északnak
+futott, a végtelen rónán át, a távoli fővárosba.</p>
+<p>Az őrház jelző-harangja mélán kondult. A nap vakító, forró
+sugárkévéket hintett a rónára, Attila mégis úgy látta, mintha
+szürke korong borulna a táj fölé s mintha a messzi szemhatáron
+homályos foltok úsznának… <span class="pagenum"><a name="Page_149"
+id="Page_149">-149-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch18.png" alt="" title="" />XVIII.</h2>
+</div>
+<p>A boroskevei kastélyban történtek óta harmadfél év mult el.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Néhány korai verőfényes nap már-már elbizakodottá tette a
+főváros járdataposóit, midőn a búcsuzó tél még egyszer
+visszafordult a küszöbön és hatalmas hóförgeteget zúdítva a város
+nyakába, bebizonyította, hogy még nem hajlandó föladni törvényes
+jogait.</p>
+<p>A főváros ismét téli képet öltött. A Rákos felől hófellegek
+torlódtak össze, a körútakon dermesztő hideg szél csörrentette meg
+a gázlámpákat. A hótorlaszokkal szegélyezett utczákon nesztelenül
+surrantak fel s alá a bérkocsik; a járó-kelők rohamlépésben
+haladtak.</p>
+<p>Este hat óra lehetett. Egy belvárosi klubban, a mely főleg az
+országgyülés fiatalabb tagjainak és a sportkörök egy részének
+szolgál találkozó helyül, az olvasóterem monumentális kandallója
+körül nagyobb társaság gyűlt össze.</p>
+<p>A véletlen hozta össze az egész társaságot; egyik része
+szinházba és estélyekre készült, másik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> része a
+klub játszótermeinek törzsvendégei közé tartozott. A jelenlevők
+izgatott hangulatban voltak és az olvasóterem szabályzata ellenére,
+fenhangon folytatták beszélgetésüket, a mely vitának is
+beillett.</p>
+<p>E pillanatban egy magas, deli férfialak lépett a terembe; a
+belépőben polgári ruhája ellenére is Zalkovszky herczegre ismerünk.
+A herczeg, miután a hadsereg tartalékállományába vonult, egyik
+miniszter rokona útján megszerezte egy képviselői kerület
+mandátumát; – a mandátum bizonyos jelentőséget kölcsönöz a jeunesse
+dorée ama tagjainak, a kiket vagyoni viszonyaik eltiltanak
+költségesebb sportnemektől. A kifogástalan frakk egyébiránt épp oly
+délczegen simult férfias termetéhez, mint hajdan az aranyzsinóros
+attila.</p>
+<p>– Olvasta, herczeg, a Nemzetőr esti lapját? – kérdezte a
+társaság egyik idősebb tagja.</p>
+<p>– Nem olvastam, – persze újabb botrány?</p>
+<p>– Hallatlan botrány…</p>
+<p>– Úgynevezett leleplezések?</p>
+<p>– Ismét a kevei vízszabályozás ügyében szólal fel.</p>
+<p>– A papír türelmes, – mondta Zalkovszky s azzal az asztalon levő
+hirlapok közt keresgélni kezdett.</p>
+<p>– Kun Attiláról senki sem mondhatja, hogy valaha visszaélt volna
+a papir türelmével. – E megjegyzés egy fiatal ellenzéki
+képviselőtől eredt.</p>
+<p>A herczeg szemébe tolta üvegét, aztán szárazon mondta: – Tudjuk,
+minő eszközökkel küzd az új <span class="pagenum"><a name=
+"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> néptribun. A szabályozási
+hajszához a társulat egy elcsapott könyvelője szolgáltatta neki az
+anyagot, a kit sikerült megvesztegetnie.</p>
+<p>– A milyen az ellenség, olyan a harczmodor. Nem tagadhatod
+különben, hogy Kun mindenkor bátran és nyilt sisakrostélylyal
+küzdött. Nem lehet róla ma már kicsinylő hangon beszélni; oly éles
+tolla, mint neki, alig van embernek az országban, hogy minő
+debatter, azt bebizonyította a tegnapi ülésen… Kun ma talán
+legnépszerűbb képviselőnk.</p>
+<p>A herczeg a «népszerű» szó hallatára gúnyosan mosolygott, aztán
+kissé türelmetlenül mondta:</p>
+<p>Mindez engem kevéssé érdekel, – megengedem, hogy a
+csatornatisztítás hasznos foglalkozás, de semmi esetre sem tiszta
+munka.</p>
+<p>E megjegyzést az egész társaság izléstelennek találta, de senki
+sem felelt rá, ama fiatal képviselőnek sem volt kedve Zalkovszkyval
+összetűzni. Egy, a társaságtól távolabb ülő alak most szükségesnek
+találta a társalgást más mederbe terelni. Ősz férfi volt, élénken
+villogó, fekete szeme meglepő ellentétben volt hófehér hajával,
+éles metszésü vonásai keleti származásra vallottak. Ez Bóditz
+lovag, szelleméről és czinizmusáról jól ismert és rettegett alakja
+a parlamentnek. Fiatal korában egy hatalmas párt agent provokatőrje
+volt, most mint egy bank vezérigazgatója élvezte jól megérdemelt
+babérait és dús nyugdijait. A kormányok ezt az éleseszü és
+lelkiismeretlen hívüket csak ritkán, bonyolult kérdések
+megoldásánál léptették <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> működésbe, ilyenkor is gyakran kétélű
+fegyvernek bizonyult.</p>
+<p>– Hallom, – mondta Bóditz bántó, rikácsoló hangon, – hallom, a
+múzeum mögötti Faubourg St. Germainnek új lakói vannak?</p>
+<p>– Kik azok? – kérdezte egy hang.</p>
+<p>– Lovrich Iván és leánya.</p>
+<p>– Ej, a rácz nábob?</p>
+<p>– Az öreg eredeti alak, – folytatta Bóditz – azt mondják,
+utazási mániában szenved. Már évek óta keresztül-kasul járja egész
+Európát, mindenütt magával hurczolva leányát…</p>
+<p>– Be fogják vezetni a leányt? – kérdezte ama fiatal
+ellenzéki.</p>
+<p>E kérdésre egy lovaregyleti tag szolgált fölvilágositással. –
+Azt hiszem, igen, ha ugyan Lovrichnak sikerül leányát rábírni, hogy
+emberek közé menjen. A leánynak tudniillik egész idioszinkraziája
+van minden társaság ellen.</p>
+<p>– Miért nem adják férjhez?</p>
+<p>– E körül fordul éppen a dolog. Azt mondják, búskomorságának oka
+egy reménytelen, egy lehetetlen szerelem. Egyszer már jegyben is
+járt Korláthtal, a híres lovassal; Korláth azonban jónak látta
+visszalépni, midőn értesült, minő versenytársa van… Az angol
+hígh-lifeben megszokott dolog, hogy egy különben fashionable woman
+trainerbe vagy jockeybe szeret. A Lovrich-családban különben már
+volt ilyen eset…</p>
+<p>– Gyerekmese! – szólt közbe Zalkovszky kedvetlenül. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p>
+<p>– Nem hiába zörög a haraszt, – jegyezte meg Bóditz, a ki
+láthatólag kedvét lelte a pletykában. – Tegnapelőtt az Operában
+érdekes jelenet tanuja voltam; e jelenet nem folyt le a színpadon,
+hanem egyik páholyban. A Säkkingenit adták; mikor Werner untig
+hallott búcsudalát énekelte, szokott trombitakíséret mellett, egy
+földszinti páholyban egy fiatal hölgy görcsös zokogásba tört ki. A
+dolog annyira feltünt volt, hogy atyja sietve volt kénytelen
+kivezetni. A hölgy Lovrich bárónő volt.</p>
+<p>– Nem látok abban semmi feltünőt, ha egy fiatal leány egy
+émelyítő dal hallatára sírva fakad – jegyezte meg Zalkovszky.</p>
+<p>– Különösen, ha a helyzet annyira találó, – élhetetlenkedett
+Bóditz; – a trombita helyett csak oda kellett képzelnie az idomító
+ostort… Bóditz hirtelen elhallgatott és egy ujságlap fölé hajolt,
+midőn két ujabb alak lépett a terembe; Korláth és Kun Attila.</p>
+<p>Korláth nemrég lett őrnagyi ranggal a főhadparancsnoksághoz
+beosztva. Midőn feljött a fővárosba, fölkereste Attilát; – a
+képviselő kezdetben feszélyezve érezte magát az őrnagygyal szemben,
+Korláth nemes egyszerűsége azonban csakhamar helyreállította köztük
+a régi jó viszonyt.</p>
+<p>A két barát az olvasóasztalhoz telepedett, Attila az élczlapokat
+kezdte lapozgatni. Mindegyikben saját torzképére talált; az
+egyikben mint rókavadász űzte a szabályozási botrányban
+kompromittáltakat, a másik lap, mint csatornatisztítót mutatta be,
+a ki alámerül a fölmerült iszapban. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>– Nem szívesen járok ide, – mondta Korláth. – Nem szeretek
+Zalkovszkyval találkozni. Egész modorában van valami gyerekes
+kihívás. A mennyire ismerem, előbb-utóbb belém fog kötni, – ha
+ennek már meg kell lennie, szeretném, ha botrány nélkül
+történhetnék.</p>
+<p>Attila a herczegre tekintett, a ki e pillanatban élesen nézett
+szemébe.</p>
+<p>– Minő szerepet játszik? – kérdezte az őrnagy. Attila vállat
+vont.</p>
+<p>– Az egész világ ismeri Ylang herczeg esetét, de különbözőképp
+itélik meg. Némelyek fosztogatónak nevezik, mások – köztük
+tekintélyes emberek is – hevesen védik. Végre is tartalékos tiszt
+és képviselő. A főuri körök tartózkodnak tőle, kártyáznak vele, de
+nem viszik házaikba.</p>
+<p>Az őrnagy később az órájára nézett. – Ha akarod, menjünk az
+operába, a nagy áriát még meghallgathatjuk.</p>
+<p>Korláth hintója nemsokára megállt az Operaház arkádjai alatt, a
+két barát a gróf családi páholyába lépett. A telt házból több
+látcső irányult Attila felé, a kit a közönség a főváros érdekes
+alakjai közé sorozott.</p>
+<p>A nagy ária után, a melyet a tenorista szokott bravurral énekelt
+végig, harsogó tapsvihar töltötte be a házat.</p>
+<p>– Ki az a rózsaszínű hölgy ott az emeleti páholyban? – kérdezte
+az őrnagy.</p>
+<p>– A ki oly erősen ránk szegezi látcsövét?</p>
+<p>– Az. <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span></p>
+<p>– Csodálom, hogy nem ismered, a fővárosi botránykrónika sokat
+foglalkozik vele, – Livia, a prima ballerina.</p>
+<p>– Emlékszem rá; Bóditz kedvese…</p>
+<p>A főváros botránykrónikája akkoriban sokat foglalkozott Bóditz
+lovagnak a szép tánczosnőhöz való viszonyával. Az ősz államférfit
+mindenki hidegen számító embernek ismerte, még fiatal korában sem
+követett el úgynevezett ostobaságokat, – annál nagyobb föltünést
+keltett, hogy vén napjaira jutott a tánczosnő hálójába.</p>
+<p>Időközben egy fiatalember, egy ismert szinházlátogató,
+kopogtatott be a páholyba.</p>
+<p>– Diszkrét megbizásban jövök, – mondta Attilához, – Livia kéret,
+hogy egy perczre látogasd meg páholyában – fontos mondanivalója
+van.</p>
+<p>– Vajjon mit akarhat? – kérdezte Attila, a ki nem ismerte
+személyesen a tánczosnőt.</p>
+<p>A parlamentair mosolyogva húzta fel a vállát.</p>
+<p>Attila felnézett a páholyra. Nem bánom, – mondta, – elég csinos,
+hogy az ember az ő kedvéért fölmenjen a lépcsőn.</p>
+<p>A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában. Alakja a
+két kariatid által szegélyezett homályos keretben illatos
+genreképre emlékeztetett. Minden rózsaszinű volt rajta; ruhája,
+színházi kalapja, legyezője, keztyüje és zsebkendője. A
+szeretetreméltó szeszély, a melylyel az idény divatjának fittyet
+hányt, kitünő összhangban állott egész személyével, – az ember azt
+hitte, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span> másképp nem lehet, mint hogy e karcsu,
+gömbölyü alakot rózsaszirmok takarják.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 416px;"><a href=
+"images/i010hq.jpg"><img src="images/i010.jpg" alt=
+"A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában." title=
+"A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában." /></a>
+<p class="caption">A föltűnően csinos tánczosnő egyedül ült
+páholyában.</p>
+</div>
+<p>Livia nem várta be, hogy Attilát bemutassák neki, hanem fejét
+kecsesen hátra hajtva, mosolyogva nyujtotta feléje jobbját.</p>
+<p>– Képzelem, milyen önmegtagadásába került puritán lelkének, míg
+lábát be merte tenni a bűnbarlangba.</p>
+<p>Meglehetősen beszélt magyarul, az olaszosan éneklő hangsúlyozás
+jól hangzott szájából. Attila biztosította, hogy nem érzi magát
+puritánnak, s hogy a páholy rózsaillata nem emlékeztet
+bűnbarlangra.</p>
+<p>– Mondja kérem, – szólt Livia hirtelen elkomolyodva, – hogy mer
+felőlem olyan dolgokat iratni a lapjában?</p>
+<p>– Nem emlékszem, mi vonhatta magára neheztelését. A szinházi
+rovattal nem törődöm, ha azonban tudósítónk udvariatlan volt…</p>
+<p>– Mit? Udvariatlan? Tudja, hogy korbácscsal – igen! korbácscsal
+akartam fölmenni a szerkesztőségbe? Botrányos hazugságokat írtak
+össze, – ki a referens?</p>
+<p>Attila nevetett és megnevezte egyik munkatársát. Livia
+diadalmasan koppintott a homlokára. – Az a vöröshajú? Ah, én azt az
+embert egyszer kidobtam az öltözőmből, – őt és még néhányat.</p>
+<p>Attila megigérte, hogy mérsékletre fogja inteni a munkatársát s
+most már szent lett közöttük a béke.</p>
+<p>– Tehát béke, – mondta Livia, örvendek, hogy nem vettem igénybe
+az ultima ratiót. <span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span></p>
+<p>– Ej, ez tehát ultimátum volt?</p>
+<p>Livia bólintott. – Ha nem jött volna páholyomba, látta volna
+holnap azt a botrányt a szerkesztőségben… Voi forse parlate
+italiano?</p>
+<p>– Per costume di casa.</p>
+<p>A signorina nevetett és milanói tájszólásban szédítő sebességgel
+kezdett beszélni.</p>
+<p>– Io sono fiero, – la meta dal pubblico az én páholyomra néz
+most.</p>
+<p>– De nem éppen barátságos szemmel, különösen cavaliere Bóditz
+nem, – felelt Attila, egy szemben levő páholyra mutatva.</p>
+<p>A tánczosnő fölbigyesztette ajkát, aztán mosolyogva felelt: – Az
+a bella bruna franciula sem látszik együttlétünknek örülni.</p>
+<p>Attila a kijelölt irányba tekintett és szeme Szentmáray Dzsina
+grófnő pillantásával találkozott. A grófnő egyenesen ült anyja
+mellett, az engedelmes gyermek merevségével, de most csendes
+megbotránkozással fordította el fejét Attilától. Aztán újra és újra
+föltekintett hozzá, csakhogy előbbi műveletét ismételhesse… Livia
+nevetett és bizalmasan hajolt Attilához.</p>
+<p>– Eh, la picciola talán féltékeny?</p>
+<p>Attilának eszébe jutott, hogy már nagyon is sokáig időzött a
+szép tánczosnő páholyában.</p>
+<p>– Ha nincs okosabb dolga, látogasson meg egyszer, – szólt Livia,
+midőn kezet nyujtott a távozónak.</p>
+<p>– Bocsásson meg, túl vagyok halmozva teendőkkel, alig lesz időm,
+hogy tiszteletemet tegyem… <span class="pagenum"><a name="Page_158"
+id="Page_158">-158-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch19.png" alt="" title="" />XIX.</h2>
+</div>
+<p>Midőn Kun Attila harmadfél év előtt hirtelen megjelent a
+fővárosban, a külföld elismerése, a mely nevéhez fűződött, kitünő
+ajánló levélnek bizonyult. A fiatal fölfedező teljesen meg lehetett
+elégedve a fogadtatással, a melyben a mérvadó körök, de főleg a
+sajtó részesítették. Attila mint mondani szokás, «divatba jött» és
+elég ügyes volt, a kedvező hangulatot fölhasználva, pozicziót
+teremteni magának.</p>
+<p>Új környezetében eszébe jutott egy ember, a kivel a sors oly
+csodálatos viszonyba hozta s a kivel most egy város falai között
+él: Törökkuthy Agenor gróf. Sohasem szerette bátyját, a kit röviden
+a kastélybeliekhez számitott és felelőssé tette amaz
+igazságtalanságért, a melylyel a sors megosztotta köztük
+javait.</p>
+<p>Az új világítás, a melyben most látta, csak növelte
+ellenszenvét; ő a tett és küzdelem embere, megvetést érzett a korán
+elaggott világfi iránt, aki unatkozó magányában élt különcz
+szeszélyeinek. <span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
+"Page_159">-159-</a></span></p>
+<p>Első és természetes gondolata az volt, hogy egyszerűen nem
+törődik Agenorral, később azonban megváltoztatta szándékát.
+Méltatlannak találta magához a határozatlanságot, a mely bátyjához
+való viszonyában volt, érzett magában bátorságot, hogy arczába
+nézzen, – hadd foglaljanak állást egymással szemben.</p>
+<p>Ily gondolatokkal eltelve, kocsizott a fővárosban való
+tartózkodásának első félévében, a Törökkuthy-palota elé, hogy ott
+rövid látogatást tegyen. A palota – ha egy rideg, kaszárnyaízlésben
+emelt épületet szabad így nevezni – sötétbarna homlokzata csak
+egyemeletes ugyan, de jóval magasabb a szomszéd kétemeletes
+házaknál is; tölgyfaajtaja és óriás ablakai légmentesen elzártaknak
+látszanak; az elzárkózottság benyomását növelik a falvédő
+kőoszlopok, amelyek vaslánczokkal vannak összekötve.</p>
+<p>A kicsengetett kapus mogorván jelentette, hogy a méltóságos úr
+elutazott.</p>
+<p>– Ezzel gyorsan végeztem, – gondolta Attila, aztán átadta a
+névjegyét. Meglepetésére, a kapus most feltárta a kaput: –
+Méltóztassék, a gróf úr várja.</p>
+<p>Attila lépteinek nesze visszhangot keltett a ház komor
+csendjében. A lépcsőház kőlapjaira és kovácsolt vaslámpáira festett
+ablak szórta előkelően bágyadt fényét, a hosszu, kihalt folyosók a
+józan napvilág ellenére is kisérteties benyomást keltettek. A
+portás harangütése bántóan kongott a mély csendben, egy elősiető
+szolga szó nélkül tárta ki a szárnyasajtókat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p>
+<p>Attila tágas terembe lépett, a mely világítását szokatlan nagy,
+boltíves ablakon át nyerte. A terem egyedüli díszét óriás
+arányokban tartott kandalló képezte, a butorzat nagy
+tölgyfaasztalból és hasonló faragott székekből állott, a falakat
+embermagasságig tölgyfaburkolat fedte.</p>
+<p>Az ablakfülkében egy férfi állt, most megfordult s a belépő felé
+közeledett. Attila kínos meglepetéssel tekintett rá, – babonás
+érzés fogta el, mintha váratlanul hasonmását látná kilépni egy
+tükör keretéből. A két testvér első pillantásra csalódásig
+hasonlított egymáshoz, közelebbi megfigyelésre tünt csak fel, hogy
+a gróf valamivel alacsonyabb öcscsénél, arcza soványabb és
+fehérebb, homloka, a melyen haja már gyérülni kezdett, magasabb,
+mint Attiláé, orra pedig élesebb metszésű és nagyobb.</p>
+<p>– Törökkuthy Agenor gróf? – kérdezte Attila zavarában.</p>
+<p>– Kevei és törökkuti Törökkuthy Agenor gróf – Kevevár ura –
+Kevemegye örökös főispánja – császári és királyi kamarás –
+főrendiházi tag – huszárfőhadnagy – a többit tán elengeded?</p>
+<p>A gróf ezt ércztelen hangon hadarta el, aztán mosolyogva
+nyújtott kezet öcscsének, majd melegebben tette hozzá: – Remélem,
+mindezt már megbocsátottad nekem?</p>
+<p>Attila elpirult.</p>
+<p>– Nem tudtam, hogy valami megbocsátani valóm volna…</p>
+<p>– Akkor csodálom nemes gondolkozásodat, – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> én
+sokáig nem tudtam neked megbocsátani, hogy elvetted tőlem anyám
+szeretetét.</p>
+<p>A két testvér tekintete találkozott, Attila csodálkozva, Agenor
+fürkészőleg tekintett fivérére.</p>
+<p>– Régóta várlak már, – szólt a gróf, – szerettem volna, ha előbb
+jössz hozzám s csak aztán mégy a többiekhez.</p>
+<p>– Kit értesz a többiek alatt?</p>
+<p>– Mindenkit – főleg Lovrichékat. Szerettem volna, ha az én
+utasításaim alapján ismered meg őket s nem az övék alapján engem.
+Ez nagy különbség lett volna. Azt mondták, ugy-e bár, hogy bolond
+vagyok? – Agenor szivaros dobozt tolt öcscse elé.</p>
+<p>– Nem tételezel fel rólam annyi önállóságot, hogy itéletemet
+utasításokról menten meg tudjam alkotni?</p>
+<p>Agenor szivarra gyujtott, aztán fejét rázta.</p>
+<p>– Elméletben igen, gyakorlatban nem… – mondta szárazon, aztán
+öcscse hirlapírói működéséről kezdett beszélni. – Figyelemmel
+kisérem lapodat, – te tudsz írni!</p>
+<p>Beszélgetés közben rávezette öcscsét, hogy politikai elveit
+fejtegesse. Attila fölkapta a tárgyat s bizonyos hévvel beszélt,
+közbe némi önérzettel emlékezve meg eddigi sikereiről.</p>
+<p>Agenor helyeslőleg bólingatott fejével és feszült figyelemmel
+hallgatta.</p>
+<p>– Úgy látom, te mindenben osztod nézeteimet? – kérdé végül
+Attila.</p>
+<p>– Helyeslem mindenben, de nem osztom semmiben, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> abból
+az okból nem, mert nekem nincsenek politikai elveim. Minden jelszó
+jó, csak zászlóra lehessen írni és legyen, a ki lelkesedik érte.
+Még az önzést is jogosultnak tartom, ha az, a ki zászlajára írta,
+komolyan hisz jogosultságában. Piros rózsa, fehér rózsa, kurucz,
+labancz… valamennyinek egy a czélja: közvetlenül a küzdelem és
+közvetve a győzelem. És ez jól van így, mert a küzdelem az élet, a
+nyugalom a halál…</p>
+<p>Attilának úgy rémlett, mintha ily nézeteket már Etel bárónőtől
+is hallott volna egy «ossiani napján». Most mindketten hallgattak,
+Agenor fel s alá kezdett járni a teremben, a mely döngve adta
+vissza lépteit, majd újra megállt öcscse előtt és hevesen mondta: –
+Legokosabb, ha őserdőnek képzeled a világot, ennek egyes fáit
+kereszteld el bűnnek vagy előitéletnek, szóval oly dolognak, a
+melyet szívből gyűlölsz, te meg hitesd el magaddal, hogy
+élethivatásod az erdőt irtani. Vedd fejszédet és vágjad! Vágjad
+hajnaltól naplementig, míg karod bírja, ha belefáradtál, csak addig
+pihenj, míg újra lélegzethez jutsz. Ha ezt teszed, akkor nem fogsz
+unatkozni, étvágyad, álmod jó leszen és diadallal fog eltölteni
+minden egyes ledöntött fatörzs. Ne mérlegeld munkád becsét, ne
+kérdezd: hasznos munka-e fákat irtani, ne is kutasd, miért kell
+éppen neked ezt a munkát teljesítened? Arra se gondolj, hogy
+nyomodban buján hajtanak a levágott gyökerek, hogy előtted
+beláthatatlan rengeteg terül még el, – csak vágd, vágd, vágd!</p>
+<p>Attila gondolkozni kezdett, nem mondanak-e <span class=
+"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> igazat
+azok, a kik Agenort egyszerűen bolondnak nevezik?</p>
+<p>– Ha fölismerted magadban a szkepszist, mért nem szabadulsz
+tőle? – kérdezte.</p>
+<p>– Több joggal mondhatnád a kigyó által megmartnak, ha vérét már
+megbomlasztotta a méreg: mért nem szabadulsz tőle?</p>
+<p>Időközben alkonyodni kezdett, Attila csak néha vehette ki a
+szemben ülő vonásait, ha szivarja fölcsillámlott a homályban.
+Lámpát nem hoztak.</p>
+<p>– Van istened? – kérdezte Agenor hirtelen, minden bevezetés
+nélkül.</p>
+<p>– Vallásos nem vagyok, de nem is alkottam magamnak még végleges
+meggyőződést. Őszintén szólva: ki szoktam térni ily kérdések elől.
+Fegyelmezetlen fő vagyok, nem szeretem az absztrakt
+tünődéseket.</p>
+<p>– Jobb is, ha érintetlenül hagyod a kihült tűzhelyet. Egyszer,
+ha megdermeszt az élet tele, meglehet, hogy a hamu alatt még
+találsz egy szikrát, a melylyel tüzet rakhatsz magadnak. Én nem
+hiszek semmiben! Emlékszel gyermekkorunkra? Ha álmos fővel
+eldaráltuk az esti áldást, azt hittük, őrangyalunk oda száll
+fejpárnánk mellé; – az angyal nem volt ott, de mi édesen
+szunnyadtunk. Ma nem imádkozom, de az édes álmok ideje is elmult
+számomra. Könnyű az istent lelkedből kifilozofálni, de semmiféle
+logikával vissza nem filozofálhatod többé…</p>
+<p>Agenor újra elhallgatott, öcscse a bekövetkező hosszú szünetet
+arra használta, hogy elbúcsuzzék. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p>
+<p>– Szeretném, ha gyakrabban keresnél föl, – mondta a gróf. –
+Házam ugyan unalmas, mint egy kripta, de meghozhatod nekem ezt az
+áldozatot, végre is, testvéred vagyok.</p>
+<p>Attila e naptól kezdve gyakran kereste föl Agenort. Már első
+találkozásuk részben eloszlatta ellenszenvét bátyja iránt, minél
+gyakrabban látta, annál több részvétet és rokonszenvet érzett a
+talányos ember iránt, a ki minden hóbortja mellett végtelen
+boldogtalannak látszott.</p>
+<p>Öcscsét kivéve, a gróf nem érintkezett senkivel, látogatásokat
+nem fogadott, palotáját soha el nem hagyta. A palotához fedett
+lovarda volt építve, abban néha lovagolt. A személye körüli
+szolgálatokat öreg szolgája, Gábor teljesítette, a kiben
+föltétlenül bízott.</p>
+<p>Attilában, midőn testvérét jobban megfigyelte, mindinkább
+gyökeret vert a meggyőződés, hogy a gróf sötét világfájdalmának oka
+nem egyszerű életúntság. Sejtette, hogy Agenort valami irtóztató
+csapás sújthatta, támpontot azonban e részben nem nyerhetett,
+bátyja sohasem érintette saját multját és mesterileg értett hozzá,
+hogy minden erre vonatkozó czélzás elől idejekorán kitérjen.
+Társalgásuk rendesen általános mederben mozgott, a fiatalember
+ilyenkor csodálkozva tapasztalta, mennyire általános a rombolás
+munkája, a mely bátyja kedélyében végbement. Soha egy egészséges,
+meleg érzésre nem akadt. Agenor láthatólag rendszeresen kiirtott
+lelkéből minden napvilágot, virágillatot és madárdalt, csak egy
+pozitiv dolgot ismert: a sírt! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p>
+<p>Ha Attila kezdetben ama reménynyel biztatta magát, hogy idővel,
+ha megnyerte bátyja bizalmát, gyógyító hatást fog rá gyakorolhatni,
+csakhamar be kellett ismernie, hogy csalódott. Agenor
+hozzáférhetetlen maradt. A gyógyítási kísérletek szánalmas
+balsikerrel végződtek s Attila, miután hozzátörődött bátyja
+csodálatos modorához, felhagyott a kisérletekkel.</p>
+<p>A gróf egyébiránt nagy érdeklődést tanusított minden iránt, a mi
+öcscsét érintette. Láthatólag tanulmányozta, tanulmánya eredményét
+azonban sem itélet, sem tanács alakjában nem közölte vele.</p>
+<p>Kun Attila nemsokára az országgyűlés tagja lett.</p>
+<p>Bóditz lovag, a ki különös előszeretettel viseltetett a fiatal
+publicista iránt (saját ifjított kiadását látta benne), egyszer a
+klubban minden bevezetés nélkül kérdezte:</p>
+<p>– Van fölösleges hatezer forintja, barátom?</p>
+<p>– Miért kérdi, méltóságos uram?</p>
+<p>– Van egy olcsó kerületünk.</p>
+<p>– Pénzért vegyek mandátumot?</p>
+<p>Az öreg csodálkozva tekintett rá, aztán szárazon mondta: –
+Olcsóbb, ha szép igéretekkel fizetheti meg, – de az ilyen kerületek
+már nagyon ritkák.</p>
+<p>Attila ez emlékezetes párbeszéd után nemsokára Boros-Kevén
+lépett föl, pártonkívüli programmal. A kormányon levő párt s egyik
+ellenzéki párt ellenjelölteket állítottak; midőn Kun és a
+kormánypárt közt döntő szavazásra került a sor, az örökké ellenzéki
+keveiek a törökkutiakkal szövetkezve, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span>
+kivívták neki a mandátumot a Lovrich- és Szentmáray birtokokhoz
+tartozó falvak ellen.</p>
+<p>Soknemű elfoglaltsága ellenére, a melylyel parlamenti működése
+és lapjának szerkesztése járt, Attila talált rá időt, hogy
+fentartsa az összeköttetést bátyjával. Tudta, hogy Agenornak
+szüksége van társaságára, de neki is jól esett koronként a
+nagyvárosi élet zajos hullámverése elől a palota előkelő csendjébe
+menekülni. Itt rendszerint számot adott bátyjának küzdelmeiről,
+kifejtette terveit, mérlegelte a győzelem valószinűségét, élvezte
+sikereit. Agenor volt az ő közönsége, a mely nem tapsolt ugyan, de
+nem is pisszegett, hanem feszült figyelemmel hallgatta.</p>
+<p>A gróf két év alatt nagyobb hatalmat nyert Attila fölött, mint
+ez maga is sejtette, hatalmát azonban sohasem használta arra, hagy
+öcscse elhatározásait befolyásolja. Attila lassanként hozzászokott,
+hogy bátyjában második énjét lássa, a kit habozás nélkül avatott be
+legtitkosabb gondolataiba is. A gróf ismerte öcscsének viszonyát
+Etelhez és tudomással birt a kastélyban történtekről, Jolán, a kit
+Attila több ízben említett, kűlönösen érdekelte, ezt bizonyították
+gyakori kérdései.</p>
+<p>– Gondolod, hogy Jolán még szeret?</p>
+<p>Attila a fejét rázta.</p>
+<p>– Ártatlan szerelmeskedés volt az egész. Tulajdonképpen
+ostobaság volt tőlem, hogy fölizgattam a gyermek képzeletét, nem is
+megyek egyhamar Boros-Kevére…</p>
+<p>– És mi lesz a vége? – kérdezte Agenor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> más
+alkalommal, midőn Attila kitörő gyűlölettel emlékezett meg Iván
+báróról.</p>
+<p>– Elpusztulok vagy győzni fogok. Ha győztem és elértem oda, a
+hová vágyódom, akkor kiragadom Etelt atyja kezei közül s megmondom
+Ivánnak: szavadon foglak, – add pénzedet a nagyréti pópáknak…
+<span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
+"Page_168">-168-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch20.png" alt="" title="" />XX.</h2>
+</div>
+<p>A józsefvárosi Lovrich-palota előtt zárt hintó állt meg.</p>
+<p>Az inas leszökött a bakról s kinyitotta a czímeres ajtót, – a
+hintó mélyéből először két hófehér terrier szökött elő, aztán egy
+nevetségesen kicsi kéz, majd egy hasonló arányu láb mutatkozott,
+végre maga Dzsina grófnő termett az aszfalton. A grófnő halkan
+füttyentett kutyáinak, aztán fölfutott velük a lépcső
+szőnyegén.</p>
+<p>A fogadóteremben egy éltes nővel találta magát szemben, a ki
+kínos meglepetéssel tekintett a berohanóra. Rövid haja, a melyről
+hamarjában nem lehetett tudni, hogy szürke-e vagy hamvasszőke,
+kaczér fürtökben kunkorodott öreg fejére, puritán szabásu öltönye
+koczkás volt, mint egy sakkdeszka, szürke halszeme és durva szája
+oly hatással voltak Dzsinára, hogy ösztönszerűleg azt mondta: «Good
+evening, Missis, may I speak with the lady!» <span class=
+"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p>
+<p>A grófnő csak nemrégiben szabadult ki a tanulószobából és nagy
+fogékonysága volt egy telivérű missis tekintélye iránt, ezért
+örömmel látta megjelenni a mellékszoba ajtajában Etel bárónő magas
+alakját. Dzsina szenvedélyesen vetette magát Etel karjaiba.</p>
+<p>– Etel, Etel! csakhogy megvagy ismét…</p>
+<p>A bárónő mosolyogva, de maga is kissé megindultan várta be, míg
+kis barátnője visszanyeri önuralmát, aztán magával vonta a
+szobájába.</p>
+<p>– Csakhogy megvagy ismét, – szólt Dzsina, karját barátnője
+derekára fonva – már azt hittem, sohasem látjuk egymást…</p>
+<p>Miután helyet foglaltak, Dzsina fogva tartotta Etel kezét.</p>
+<p>– Tegnap az Operában hallottam Korláthtól, hogy megjöttél. A
+mama nem akart ideereszteni, a míg ti nálunk nem voltatok, – tudod,
+kissé apprehendál, hogy harmadéve búcsu nélkül mentetek el Kevéről,
+– de én nem engedtem magamat visszatartani…</p>
+<p>Dzsina hirtelen elhallgatott s jelentős pillantást vetett a
+mellékszoba felé, a hol a missis hosszú léptekkel járt föl s
+alá.</p>
+<p>– Bátran beszélhetsz, – nem ért magyarul, – nyugtatta meg
+Etel.</p>
+<p>– De hát mit akar ez itt?</p>
+<p>– Társalkodónőm.</p>
+<p>– Rabtartónőhöz hasonlít. Te eddig oly szabad voltál, mint egy
+amerikai lady, – ezt nem értem most… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_170" id="Page_170">-170-</a></span></p>
+<p>Etel két kezébe fogta barátnője arczát.</p>
+<p>– Az ilyen gyermek sokat nem ért meg!</p>
+<p>Dzsina gyanakodva tekintett rá, a gyermek szóra azonban eszébe
+jutott valami.</p>
+<p>– Édes Etel, mondd, nőttem egy keveset?</p>
+<p>– Azt hiszem, igen, egy keveset…</p>
+<p>A bárónő hazudott, barátnője azt a benyomást tette, mintha
+utolsó találkozásuk óta kisebb lett volna. Dzsina, fájdalmas
+lemondással arczán, lépett az álló tükör elé és karcsu derekára
+tette két kezét.</p>
+<p>– Mindenki azt mondja, hogy hízom, – ugy-e nem igaz?</p>
+<p>Ez oly esdő hangon volt mondva, hogy embertelenség lett volna
+ellentmondani. A grófnő ismét leült Etel mellé és szokott
+gyorsasággal tért át más tárgyra.</p>
+<p>– Sokat utaztál? Irigyellek, – merre jártál?</p>
+<p>– Jártam mindenütt, – felelt Etel! – láttam Madridot,
+Konstantinápolyt, a trondheimi hegyeket, a nápolyi öblöt és még mit
+tudom én mit, – most pedig csak egyet kivánok: nyugalmat! A bárónő
+ezt mosolyogva, de fáradt hangon mondta.</p>
+<p>– Hogy van az, hogy most Budapesten teleltek? Máskor nem
+szoktatok ide jönni.</p>
+<p>– Utóbbi időben hébe-korba szívdobogásom volt, – a szivem kissé
+megtágult, ez már szokás a családunkban… Az orvosok megtiltották a
+további utazást és azt mondták a papának, vigyen olyan helyre, a
+hol jól érzem magamat és a hol szórakozást találok, – én Budapestet
+választottam. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
+"Page_171">-171-</a></span></p>
+<p>– Okosan tetted.</p>
+<p>– Mi ujság Kevemegyében?</p>
+<p>– Mikor otthagytuk Szentmárát, még minden a régiben volt. Az
+idei versenybál nem ért sokat, az urak nagyon siettek és éjfélkor
+már mind be voltak csípve. A papa még reggel a kocsin is dalolta:
+Ha férfilelkedet egy hölgyre föltevéd… Vass Pista hadnagy lett, de
+a piros kadétsipka jobban illett az arczához. Már párbaja is volt.
+Névnapomra ezt a két kutyát küldte ajándékba, az ő tiszteletére
+elkereszteltem az egyiket Vassnak, a másikat Pistának. A
+kastélyotok nagyon elhagyatott, meglátogattam a szegény Drill
+sírját is…</p>
+<p>Dzsina grófnő fáradhatatlanul csevegett tovább, emlékezetéből
+száz apróságot szedegetve elő, a melyeket aztán tarka egyvelegben
+tálalt fel barátnőjének.</p>
+<p>– Engem az idén be fognak mutatni az udvarnál, aztán elmegyek a
+fiatal urak báljára is. Azt hiszem, fehér ruhát fogok viselni.
+Szeretnék egy empire-öltözéket, de mikor olyan kicsi vagyok! De
+most jut eszembe, Etel, tudod, kit láttam tegnap? Az afrikait, Kun
+Attilát!</p>
+<p>A bárónő nem tett erre semmi megjegyzést.</p>
+<p>– Az Operában láttam és nagyon megharagudtam rá! Képzeld, egy
+egész felvonáson át a híres Livia páholyában ült. Nem is néztem rá
+egyetlen egyszer sem.</p>
+<p>– Ki az a híres Livia? – kérdezte Etel habozva.</p>
+<p>– Nem hallottad a hírét? Az Opera első tánczosnője, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> nagyon
+szép és nagyon kaczér, – az egész város beszél róla, és ha valahol
+említik, a fiatal gavallérok mindig összemosolyognak. Az ujságok is
+borzasztó dolgokat tudnak felőle, – nem is szabad a mama előtt
+elolvasnom, a mit róla írnak… Most egy öreg zsidó akarja nőül
+venni.</p>
+<p>Etel némán hallgatta mindezt.</p>
+<p>– Volt már Kun nálatok? – kérdezte később a grófnő.</p>
+<p>– Nem volt.</p>
+<p>– Hogy van az?</p>
+<p>– Nem tudom.</p>
+<p>– Nálunk se járt. Te, Etel, én azt tartom, az az ember
+elkövetett valamit. A papa azelőtt nagyon szerette, de most nem
+szereti. Azt mondja, veszedelmes ember, izgató…</p>
+<p>Dzsina grófnő még tovább fejtegette volna az atyja politikai
+nézeteit, ha a mellékszobában sarkantyúpengés nem hallatszik.</p>
+<p>Iván báró lépett be, Korláthot vezetve karján.</p>
+<p>– Nézze, Etel, kit hoztam! – mondta a báró.</p>
+<p>A leány sokkal jobban tudott magán uralkodni, semhogy volt
+vőlegényével szemben zavart mutatott volna. Korláth ellenben
+elvörösödött, midőn megérintette a feléje nyújtott kezet.</p>
+<p>– Szép, hogy nem feledkezett meg régi barátnőjéről, – szólt
+Etel.</p>
+<p>– Nem szabad ezt a látogatást érdeméül betudni, – vágott szavába
+Iván báró, – úgy fogtam el az utczán. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p>
+<p>Dzsina grófnő feszült érdeklődéssel figyelt a volt jegyesekre.
+Etel azonban nagyvilági könnyedséggel segítette át az őrnagyot az
+első találkozás kínos benyomásain. Csakhamar élénk, de mindennapi
+beszélgetés fejlődött.</p>
+<p>Iván báró megelégedéssel látta, minő szivesen fogadja leánya a
+grófot. Titokban nem adta fel a reményt, hogy Etelt még mint
+Korláth grófnőt fogja látni. A mi Kunt illeti, ez az ő számára nem
+létezett – legalább a világ előtt nem, – igaz, hogy gondolataiban
+annál többet foglalkozott vele. Képzeletében a Kun név állandó
+veszedelem volt, a mely becstelenséggel fenyegeti a Lovrich nevet.
+Attila alakja összefolyt az elhalt uradalmi igazgató alakjával, a
+ki föltámadt sírjából, hogy teljessé tegye a megaláztatást, a
+melyet a büszke Lovrichokra mért.</p>
+<p>A báró első fölhevülésében egy angol társalkodónőt adott leánya
+mellé. A rideg missis, a ki a bárótól szigorú utasításokat kapott,
+meg volt győződve, hogy Etel ártatlan arcza mögött csökönyös bűnös
+lappang és az alárendeltek szokott túlbuzgalmával a rabtartó
+szerepét játszotta. Még attól a megalázástól sem kímélte meg, hogy
+felbontotta a leveleit. A bárónő mindezt megváltoztathatta volna,
+de méltóságán alólinak tartotta, hogy atyjánál panaszt tegyen,
+inkább kevély alázattal tűrte az angol otrombaságokat. Etel sohasem
+ragaszkodott atyjához; ama sértések óta pedig, a melyeket a kevei
+kastélyban Attila miatt el kellett tűrnie a feldühödött bárótól, a
+megvetés egy nemét érezte <span class="pagenum"><a name="Page_174"
+id="Page_174">-174-</a></span> ellene, csak a férfit látta benne, a
+ki egy nőt bántalmazni tud.</p>
+<p>Iván bárót ellenben leányának szokatlan alázatossága
+megindította, most ébredt csak tudatára annak, mennyire imádja «a
+herczegnő leányát». Etel egészségi állapota aggasztotta. A leány, a
+ki eddig a viruló erő megtestesülése volt és aczélidegekkel
+látszott bírni, most gyakran szívdobogásban szenvedett. – A bárónő
+remek szervezete le fogja győzni a keletkező bajt, – mondták az
+orvosok, – a bárónő kerüljön minden felindulást, vegyen mindent
+könnyedén, vigadjon, mulasson. Legjobb gyógyszer a kaczagás…</p>
+<p>Etel komoly arczczal igérte, hogy kaczagni fog, ha aztán sötét
+éjjel egyedül volt szilajul dobogó szivével, kezei hidegülni
+kezdtek és rémület vett erőt rajta: párnáiba rejtette arczát,
+nehogy a missis a mellékszobában meghallja zokogását.</p>
+<p>A sok keserüség között növekedő diadalérzettel várta
+szabadítóját. A hangok, a melyek Kun Attila nevét a nyilvánosság
+előtt mind gyakrabban hangoztatták, eljutottak hozzá is.</p>
+<p>– Reménylem, ezentúl saját jóvoltodból is el fogsz jönni? –
+szólt Iván báró, midőn Korláth elbúcsuzott.</p>
+<p>Az őrnagy habozva tekintett Etelre, – a ki kezet nyújtott
+neki.</p>
+<p>– Örvendeni fogok, ha legrégibb barátomat minél gyakrabban
+láthatom. <span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
+"Page_175">-175-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch21.png" alt="" title="" />XXI.</h2>
+</div>
+<p>A gázlángok már kigyuladtak a Nemzetőr szerkesztőségében, a
+munka javában folyt.</p>
+<p>Csapó szerkesztő, a ki a lap tulajdonképpeni lelke és éltető
+eleme volt, kavargó füstfelleg közepett könyökölt dolgozóasztala
+fölött. Jeles hirlapiró, de igénytelen külsejű ember volt,
+rövidlátó arcza a túlfeszített éjjeli munka következtében
+kedvtelen, életunt kifejezést nyert, elhanyagolt ruházata eléggé
+mutatta, mily bölcseleti gondatlansággal viseltetik Csapó úr az ő
+külső megjelenése iránt. A Nemzetőr szép olvasónői, ha hébe-korba
+illatos levélkéket menesztettek a szerkesztőségbe, képzeletükben
+bizonyára más külsővel ruházták fel a hires «Ráspolyt», a ki
+szellemtől és finom gúnytól csillogó napi csevegéseivel híressé
+tette lapja tárczarovatát.</p>
+<p>Csapó úr éppen «a közélet egy előkelő faktorának» tollából
+származott czikket dolgozott át. Csapó úr művészi tökélyre vitte a
+munka e nemét – néhány közbeszúrt ötlettel, egy megpendített eszme
+továbbfejtésével, a legrosszabb czikket is élvezhetővé tudta tenni.
+Csapó úr kegyelméből a közélet nem egy előkelő faktora keveredett
+már ügyes tollú ember hírébe. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p>
+<p>A mellékszoba ajtajából most a főszerkesztő szólította Csapót.
+Kun egy kéziratot nyujtott szerkesztője felé, a melyen az utolsó
+sorok még nedvesek voltak.</p>
+<p>– Olvassa el e czikket, – mondta, széket tolva Csapó elé.</p>
+<p>Három rövid czikk volt, mindhárom ismét a kevemegyei
+vízszabályozásoknál fölmerült visszaélésekre vonatkozott és élesen
+támadta a közmunkaügyi tárczát.</p>
+<p>– Mit szól hozzá? – kérdezte Attila.</p>
+<p>– Remekül van megírva, – felelt Csapó, – de ha követni akarja a
+tanácsomat, dobja tűzbe.</p>
+<p>– Tudtam, hogy ezt fogja mondani, – szólt Attila nevetve.</p>
+<p>– E czikkek megjelenése után a Nemzetőr nem lesz többé az, a mi
+volt. Eddig bizonyos értelemben a pártok felett állott, szavát
+meghallgatták minden táborban, – ennek köszönhette nagy befolyását.
+Ez most meg fog változni, mert e czikkekben nyilt támadás van a
+kormány ellen s mi teljes erővel evezünk az ellenzék felé…</p>
+<p>– Nem fogunk csatlakozni egy ellenzéki párthoz sem.</p>
+<p>– De nem akadályozhatjuk meg, hogy ők ne csatlakozzanak hozzánk.
+Ez egyre megy; a Nemzetőr pártlap lesz.</p>
+<p>– Látott már embert, a ki nem megy harczba, mert sajnálja fényes
+fringiáját? A lap különben mindenben követi régi irányát, nincs is
+ellenvetésem, ha főleg a miniszterelnökkel szemben nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> kíméli
+a tömjénfüstöt; – támadólag csak a közmunkaügyi tárcza ellen lépünk
+föl – ezt a polémiát magam fogom vezetni.</p>
+<p>Csapó urat e nyilatkozat kissé megnyugtatta s mert a
+mellékszobában vinnyogni kezdett a telefon csengője, otthagyta
+főnökét.</p>
+<p>Kevés idő mulva egy katonatiszt lépett a szerkesztőségbe, Kun
+után tudakozódott. Fiatal százados volt, éles, merész vonásokkal,
+nyulánk termetéhez jól illett a törzskari egyenruha.</p>
+<p>– Bóditz vagyok, – mondta, Attila szobájába lépve.</p>
+<p>– Örvendek. A családi hasonlatosságot atyjával fölismertem.</p>
+<p>– Képviselő úr barátja atyámnak?</p>
+<p>– A méltóságos úr tisztelői sorába tartozom.</p>
+<p>– Emlékszem, hogy atyám gyakran különös rokonszenvvel emlékezett
+meg képviselő úrról, – e barátságos viszony fölbátorít egy
+kérésre…</p>
+<p>Attila helyet kínált látogatójának, a ki folytatta:</p>
+<p>– Kérelmem nagyon bizalmas természetű. Nyiltságom meg fogja
+lepni, de szolgáljon mentségemül, hogy bennem egy szikrája sincs
+atyám diplomácziai tehetségének és hogy kényszerhelyzetben
+vagyok.</p>
+<p>Attilát e bevezetés kiváncsivá tette.</p>
+<p>– Képviselő úr mindenesetre hallott ama botrányos viszonyról, a
+melyben atyám Grimaldi Liviához áll? Ismeri atyámat és a dolgot épp
+oly érthetetlennek fogja találni, mint magam. Tény azonban, hogy
+atyám öreg napjaira teljesen a tánczosnő hatalmába került.
+Elképzelheti, hogy e <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
+"Page_178">-178-</a></span> szerencsétlen szenvedélye sok kínos és
+viharos jelenetet idézett elő otthonunkban; a vége az lett, hogy
+szegény anyám, a ki már ezüstlakodalmát is megülte, kénytelen volt
+az én lakásomba költözni, atyám pedig megindította ellene a
+válókeresetet és komolyan el van határozva, hogy ama személyt nőül
+veszi…</p>
+<p>– Nem tudott százados úr semmit sem elérni atyjánál?</p>
+<p>– Semmit; meglehet, hogy magam vagyok az oka, mert túlheves
+voltam. Atyám kiutasított házából és kitagadással fenyegetett.</p>
+<p>– Azt hiszi, hogy fenyegetését teljesíteni fogja?</p>
+<p>– Isten a tanum, hogy könnyű szívvel mondanék le örökrészemről,
+ha a dolog nem érintené életboldogságomat. Én vőlegény vagyok.
+Jegyesem nem gazdag, de előkelő családból, a Hajváry-családból
+származik. A család előitéleteit az új nemessel szemben csak arám
+állhatatossága tudta legyőzni. Ha most a hirhedt Livia atyám neje
+lesz, a Hajváryak nem fognak rokonságba lépni egy névvel, a melyhez
+országos botrány emléke fűződik… Mindezt azért mondtam el képviselő
+úrnak, mert tudom, hogy befolyással bír atyámra…</p>
+<p>Attila szavába vágott.</p>
+<p>– Félek, hogy félreismeri viszonyomat atyjához. Nem állunk oly
+közel egymáshoz, mint talán gondolja, és sejtem, hogy utaink a
+közel jövőben teljesen el fognak válni.</p>
+<p>– Magam sem reménylem, hogy valaki egyszerüen kibeszélhesse
+atyám fejéből ezt a szerencsétlen <span class="pagenum"><a name=
+"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> rögeszmét. Emlékszem
+azonban, hogy a Nemzetőr egy időben élesen birálta meg Livia
+erkölcsi viseletét; akkoriban azt hittem, hogy e czikkek talán
+lehetetlenné fogják tenni a tánczosnőt, – újabb időben azonban azt
+kellett tapasztalnom, hogy a lap megváltoztatta nézetét és most –
+bocsánat! – most ön csinálja neki a legnagyobb reklámot…</p>
+<p>– Ujságczikkektől ne várjon eredményt. Ha kiüldöznők is az
+Operából, azzal még nem nyernénk semmit.</p>
+<p>– A mennyire atyámat ismerem: igaza lehet.</p>
+<p>A százados kissé gondolkozott, aztán megadással mondta:</p>
+<p>– Bocsásson meg, hogy ennyi időn át untatom, de lássa, nekem
+sajátságos ösztönöm sugallta, hogy ha valaki, úgy ön segíthet
+rajtam. Atyám egyszer a képviselőházból jött, ha jól tudom, a
+költségvetést tárgyalták…</p>
+<p>– Akkor kissé összekaptunk, – jegyezte meg Attila.</p>
+<p>– Atyám az ülés után elragadtatással beszélt önről. – Ember a
+talpán, – mondta, – úgy sarokba szorított, hogy mozdulni sem
+bírtam. Másnap meg azt mondta önről: ha van ember, a ki a kártyámba
+lát, úgy Kun az.</p>
+<p>Attila elmosolyodott.</p>
+<p>A százados folytatta:</p>
+<p>– Mikor most hiába törtem fejemet, miként vethetnék gáncsot
+Livia terveinek, elhatároztam, hogy feljövök önhöz, elmondok önnek
+mindent, <span class="pagenum"><a name="Page_180" id=
+"Page_180">-180-</a></span> megkérem, hogy legyen barátom és
+segítsen rajtam.</p>
+<p>A képviselő kezet nyujtott a századosnak, a kinek nyiltsága
+megnyerte tetszését.</p>
+<p>– Barátságomat már is megnyerte. Minő stádiumban van különben
+atyjának válópöre?</p>
+<p>– Egy hónap mulva már be is lehet fejezve.</p>
+<p>Attila gondolkozva járt fel és alá a szobájában, a százados
+feszült figyelemmel tekintett arczába.</p>
+<p>– Atyja nem fog lemondani Liviáról, – mondta a képviselő, – de
+Liviát talán rá lehetne bírni, hogy kikosarazza az atyját. Ha Livia
+például beleszeretne valakibe, komolyan beleszeretne, – akkor a
+kérdés meg lenne oldva.</p>
+<p>– Tud is az szeretni! – szólt Bóditz.</p>
+<p>– Nem ismeri a balletcsillagok természetrajzát. Önzők és
+szívtelenek azokkal szemben, akik őket szeretik, de föláldozók azok
+iránt, a kiket szeretnek. Százados úr! Volna bátorsága arra, hogy
+atyja versenytársa gyanánt lépjen föl?</p>
+<p>A százados meglepetten tekintett Attilára, aztán fejét
+csóválta.</p>
+<p>– Az lehetetlen, mit szólna menyasszonyom?</p>
+<p>Attila elgondolkozott, aztán elmosolyodott és órájára
+nézett.</p>
+<p>– Hagyjuk a dolgot egyelőre függőben, meglehet, hogy rövid idő
+mulva nemcsak jó tanácscsal, de tettel is segíthetek önön…</p>
+<p>A százados elment, Attila pedig kiszólt a szerkesztőségbe:</p>
+<p>– Ma magam megyek az Operába. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch22.png" alt="" title="" />XXII.</h2>
+</div>
+<p>A következő vasárnap a Nemzetőr volt a főváros legolvasottabb
+hírlapja. Daczára annak, hogy a lap (Csapó úr elővigyázata folytán)
+a szokottnál nagyobb kiadásban jelent meg, az ujságárusítók
+csakhamar elkapkodták az utolsó példányig. A nap eseménye az
+államtitkár ellen intézett támadás volt.</p>
+<p>A Nemzetőr főszerkesztője este kissé izgatott hangulatban hagyta
+el a szerkesztőséget és az Andrássy-út felé irányította lépteit. A
+képzőművészetek palotájában egy külföldi művész állította ki
+festményeit; a mióta a kiállítás megnyilt, egész nap tarka tömeg
+hullámzott a termekben, este pedig hosszú kocsisor várakozott a
+villamos fényben úszó főbejárat előtt.</p>
+<p>Attila meglehetősen későn vett magának időt a kiállítás
+megtekintésére. A záróóra közel volt, a termekben csak néhány
+rajongó műbarát késett még, vissza-visszatérve egy-egy képhez.
+Attila a folyosón át a nagy terembe lépett, hogy megszemlélje a
+kiállítás fénypontját, egy óriás csoportképet. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> A
+teremben már csak két személyt talált: egy fiatal hirlapírót, a ki
+könyvében jegyezgetett s egy koczkás ruhájú éltesebb hölgyet, a ki
+a kereveten ült s tárgymutatója fölött csöndesen elszunyadt.</p>
+<p>Midőn Attila a kisebb mellékterembe lépett, az ajtóban
+meglepetve állott meg. A szobában magas női alak állott egy kép
+szemléletébe merülve, klasszikus metszésű vonásai a villamos
+fényben márványfehérek voltak. A fiatalember szíve viharosan
+dobogott…</p>
+<p>– Etel!</p>
+<p>A bárónő lassan az ajtó felé fordította fejét, aztán kezét
+keblére szorította, ujját pedig ajkához emelte, hallgatást
+parancsolva. Attila mozdulatlanul maradt, mintha igézet alatt
+állana s tétovázó szemmel tekintett a leányra.</p>
+<p>Most feléje lépett, a bárónő gyorsan az ablakmélyedésbe hátrált,
+ujját még egyre ajkán tartva.</p>
+<p>– Legyen nyugodt, kérem, őröm a mellékszobában van. Tegyen úgy,
+mintha egy képet szemlélne s beszéljen halkan…</p>
+<p>Ezt suttogó hangon mondta.</p>
+<p>Attila néhány lépésnyire állott Eteltől, a ki félig hátat
+fordítva neki, egy magasan függő kép szemléletébe látszott
+elmerülni.</p>
+<p>– Etel! Oly régóta nem láttalak…</p>
+<p>– Halkabban!</p>
+<p>– Itt maradsz most a fővárosban?!</p>
+<p>A bárónő igent intett.</p>
+<p>– Gyakran foglak láthatni?</p>
+<p>A bárónő fejét rázta. <span class="pagenum"><a name="Page_183"
+id="Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>– Csak ha véletlenül találkozunk. Őrizet alatt állok. Ne tegyen
+kisérletet, hogy közelembe jusson, ezzel csak rosszabbítaná a
+helyzetemet. Sokat szenvedtem önért.</p>
+<p>– Légy erős! – mondta Attila. – Nemsokára meg fog változni
+minden. Sorsomnak most kell eldőlnie, ha győztes maradok,
+kiszabadítlak…</p>
+<p>– Imádkozni fogok, hogy győzzön; de ha nem győz?</p>
+<p>– Akkor vége, mindennek vége!</p>
+<p>Etel a fejét ringatta.</p>
+<p>– Akkor is megosztom sorsát, – mondta egyszerűen.</p>
+<p>E szavaknál hátraszegett fővel, nyugodtan tekintett a magasba, a
+halkan zümmögő üveggömb bűvös fénynyel árasztotta el.</p>
+<p>Fiatal házaspár lépett most a terembe. Egy pillanatig habozva
+néztek a bárónőre, vajjon az is a kiállított tárgyakhoz tartozik-e,
+aztán sorra vették a festményeket. A férj suttogó hangon magyarázta
+azt, a mit könyvéből olvasott, a csinos nő hivő áhitattal
+biczczentett fejével. Midőn végre távoztak, Etel újra megszólalt,
+most már Attilára szegezte szemeit.</p>
+<p>– Még egyet! Tudja, hogy nem vagyok féltékeny, de gyűlölöm a
+hazugságot, még a gondolatban elkövetett hazugságot is…</p>
+<p>– Kétkedel bennem?</p>
+<p>– Egyszer azt mondta, szeret. Elvárom, hogy a mely perczben
+érzi, hogy nem szeret többé, ezt nyiltan és becsületesen tudtomra
+fogja adni… <span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
+"Page_184">-184-</a></span></p>
+<p>E pillanatban gyors, botorkáló léptek közeledtek. Etel
+összerezzent és ajkába harapott. A missis lépett a szobába; miután
+álmos, gyanakvó pillantást vetett Attilára, nehány torokhangot
+hallatott és védenczével távozott. Nemsokára harangütés jelezte a
+záróórát.</p>
+<p>Attilának nem volt alváshoz kedve, fölkereste a bátyját. A
+grófot festői műhelyében találta. Tehetsége fölülemelkedett a
+műkedvelők szokott színvonalán, futólagosan odavetett tanulmányai
+meglepő tehetségről tanuskodtak, mivel azonban nem merített a
+természet örök forrásából és modellek után sem dolgozott, alkotásai
+a valószinütlenség és a bevégzetlenség bélyegét hordták magukon. A
+mit első hevében jól alkotott, azt kidolgozás közben ismét
+elrontotta. Rendesen egyes részleteket kezdett az összbenyomás
+rovására kidomborítani, ha aztán belátta, hogy nem képes többé az
+eredeti eszme magaslatára emelkedni, kedvét veszítette és
+megsemmisítette a bevégzetlen munkát.</p>
+<p>Műterme – egy üvegkupolás szoba – teljesen nélkülözte a divatos
+művészműhelyek szeszélyes díszítését. Összes művészi berendezését
+néhány festőállvány és fabáb s a fal mellett elhelyezett nagyszámú
+gipszöntvény képezte, modellek hiányában az utóbbiakról készítette
+tanulmányvázlatait. Ezek közt volt a mediczii, a knidoszi, az
+akropoliszi, úgyszintén a Kallipygos és Astragaligusa
+melléknevekkel felruházott Vénusz. Márványszobor csak egy volt
+köztük: a milói Vénuszé. A háttérben harmónium állott, a melyen a
+ház ura néha játszani szokott. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 429px;"><a href=
+"images/i011hq.jpg"><img src="images/i011.jpg" alt=
+"A grófot festői műhelyében találta." title=
+"A grófot festői műhelyében találta." /></a>
+<p class="caption">A grófot festői műhelyében találta.</p>
+</div>
+<p>Midőn a képviselőt most belépni látta, szó nélkül leemelt az
+állványról egy megkezdett képet s festett oldalával a falnak
+támasztotta. Attila megszokta már bátyjának ilyféle különczködéseit
+s a kerevetre vetette magát.</p>
+<p>– Tudod, – kérdezte, – kivel találkoztam ma?</p>
+<p>Agenor kérdőleg tekintett rá.</p>
+<p>– Etellel!</p>
+<p>A gróf hirtelen megfordult sarkán s az ablakmélyedésbe lépett.
+Egy ideig ujjaival az üvegen dobolt, aztán nyugodtan kérdezte:</p>
+<p>– Itt vannak Lovrichék?</p>
+<p>– Itt vannak és éppen jókor jöttek, hogy tanui legyenek a döntő
+ütközetnek. Ma dördült el a Nemzetőrben az első robbantó lövés,
+holnap a kormánynyal már nyilt harczban állok, – meglehet, hogy a
+válságtól már csak hetek választanak el.</p>
+<p>Agenor a harmóniumhoz ült s szárazon mondta:</p>
+<p>– Ha azok a szegény ördögök, a kik leleplezéseid folytán
+kenyerüket veszítették, legalább tudnák, hogy nekik a szép Lovrich
+Etelért kell éhezniök!</p>
+<p>– Mit akarsz? Thersites is a szép Helenáért szenvedett. C’est la
+guerre!</p>
+<p>– Thersites kenyérért harczolt, valamint Hektor hazájáért,
+Achilles pedig a halhatatlanságért, – de egyik sem az asszonyért.
+Barátom, te sem küzdesz asszonyért!</p>
+<p>Agenor végigfuttatta ujjait a billentyűkön s mielőtt Attila még
+válaszolhatott volna, megkérdezte:</p>
+<p>– Bizton tudod, hogy Etel szeret? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>– Sajátságos kérdés! Ha nem szeretne, miért kötné sorsát az
+enyémhez? Az egész leány különben élő talány előttem s éppen ez az,
+a mi ellentállhatatlanul vonz feléje.</p>
+<p>Agenor játszani kezdett hangszerén, a hosszan nyujtott, telt
+hanghullámok szétáradtak a kupola alatt. Attila elmerengve
+hallgatta a sajátszerű zenét s a milói Vénusz szobrára tekintett, a
+mely fenséges márványszépségében állott előtte.</p>
+<p>– Az istennő arcza csodálatosan emlékeztet Etelre, – mondta
+egyszerre.</p>
+<p>– Csak most veszed észre ezt a hasonlatosságot? – kérdezte
+Agenor, megszakítva játékát.</p>
+<p>– A műcsarnokban tünt föl először. A villamos fény és az éles
+árnyék meglepővé tették a hasonlatosságot.</p>
+<p>– Hiszel a szerelemben? – kérdezte Agenor váratlanul.</p>
+<p>– Hogy hiszek-e? – Az emberek évezredek óta mást se tesznek,
+mint szeretnek.</p>
+<p>– Oh igen, az emberek! Az emberek évezredeken át hittek
+kísértetekben, szellemekben és boszorkányokban is. Hány boszorkányt
+égettek meg? Látod, azért még sincsenek boszorkányok.</p>
+<p>Attila észrevette, hogy Agenor ma a szokottnál is komorabb
+hangulatban van, azért nem is mondott neki ellent. Bátyja időközben
+zsebretett kézzel lépett a milói szobor elé és sajátságos
+mosolylyal tekintett végig a márvány-istennőn.</p>
+<p>– És tudod mi az asszonyi szépség? A zsiradék helyes elosztása a
+bőr alatt… <span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span></p>
+<p>A gróf fel-alá kezdett járni és szokása szerint szárnyra
+bocsátotta szeszélyes röptű szellemét:</p>
+<p>– A teremtés minden teremtményét fegyverrel ruházta fel, hogy
+megállhasson a létért való küzdelemben. Az oroszlánnak körmöket
+adott, a verticellának pedig tapadó csápot, a melylyel hozzá tapad
+a kagylóhoz vagy békához, hogy egész életén át hurczoltassa és
+tápláltassa magát. A mi a verticellának a csáp, az az asszonynak a
+szépség. Schopenhauer mondta, hogy a természet a női szépséggel
+rövid ideig tartó csattanó hatást akart elérni; – a férfi a szépség
+részegítő hatása alatt szem elől téveszti józan önérdekét és – a
+verticella hozzá tapad, hogy gondtalanul eviczkéljen az élet
+tengerében. Ez a szerelem s a házasság genézise, értve mindkettőt
+eredeti, tehát tökéletes alakjában… A mit a költők és rajongók még
+hozzáadtak, az mind sallang, hogy szalonképessé tegyék vele a
+meztelen ösztönt.</p>
+<p>Attila kaczagott, de bosszankodott is.</p>
+<p>– E szerint a szerelem s a nőiesség egész kultusza az – izmok s
+a zsiradékok felosztásán alapszik? Ha ez áll, akkor a lángész az
+agy foszfortartalma, az erény a kellő csábítás hiánya, az egész
+világ pedig…</p>
+<p>– Az egész világ pedig nem templom rajongók számára, hanem
+műhely, – egészítette ki szárazon Agenor.</p>
+<p>Attilának nem volt bátorsága kommentárt adni a «műhely»
+fogalmához, a mely oly kevéssé egyezett meg bátyja életmódjával.
+<span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
+"Page_188">-188-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch23.png" alt="" title="" />XXIII.</h2>
+</div>
+<p>Attila Korláthtal az Operában volt, a hová egy idő óta gyakran
+eljárt.</p>
+<p>A szemben levő páholyban Bóditz ült, az első helyet egy kiélt
+arczú öreg foglalta el, a ki élénken látcsövezte a közönséget.</p>
+<p>– Ki az Bóditz mellett? – kérdezte Attila.</p>
+<p>– Ojtózy, – volt a felelet. – Ojtózy gróf e napokban jött csak
+meg egyik külföldi udvarból, a hol magasabb diplomácziai állásban
+tartózkodott.</p>
+<p>A kegyelmes úr most a színpadra irányította látcsövét, aztán
+szomszédjához fordult.</p>
+<p>– Csinos! mi a neve?</p>
+<p>– Livia, Grimaldi Livia, – felelt Bóditz.</p>
+<p>– Kinek a gyémántjait viseli? – kérdezte a kegyelmes, a ki még
+sokkal rövidebb idő óta volt itthon, semhogy ismerhette volna a
+Bóditzról keringő pletykákat.</p>
+<p>– Nem tudom, kegyelmes uram, én nem törődöm ilyenekkel…</p>
+<p>A gróf még egyre a színpadra figyelt.</p>
+<p>– Jól tánczol. Van valami a mozdulataiban, a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> mi
+Elszler Fánnira emlékeztet, csak valamivel lágyabb. Ah, most már
+tudom, ki fizeti az ékszerész-számláit.</p>
+<p>– Kit gondolsz, kegyelmes uram? – kérdezte Bóditz
+kelletlenül.</p>
+<p>– Ott szemben a páholyban – egyik a kettő közül. – Az egyik
+talán Korláth – de a fekete.</p>
+<p>– Kun Attila.</p>
+<p>– Kun? Úgylátszik, a néptribunnak főúri kedvtelései vannak. –
+Livia neki tánczolja egész szólóját.</p>
+<p>És valóban, a szép tánczosnő – nem törődve a közönséggel –
+szemét folyton Attila páholyára szegezte. A mint gömbölyű karjait
+feje felett összefonva, könnyen és karcsún perdült a lámpák elé, az
+ember azt hihette volna, hogy illatos almafavirág, a melynek csak
+gyönge légáramra van szüksége, hogy lihegve és csillogva szálljon
+ama földszinti páholy homályába…</p>
+<p>Attila tapsolt, Livia a karnak engedte át a tért s pihegve,
+csípőre tett kezekkel sétált föl-alá a háttérben. A tánczbetétnek
+vége lett, a dalmű tovább folyt, midőn Livia bizalmasainak egyike
+megjelent Attila páholyában.</p>
+<p>– A művésznő egy perczre öltözőjébe kéreti a képviselő urat; azt
+hiszem, lapjának dícséretét akarja megköszönni.</p>
+<p>Attila kissé gondolkozott, azután kijelentette, hogy nem megy,
+nem hagyhatja egyedül barátját.</p>
+<p>– De Livia azt mondta, hozzam fel minden áron. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p>
+<p>– Mondja neki, hogy nem sikerült semmi áron.</p>
+<p>– Nem fogja elhinni, majd azzal gyanusít, hogy féltékenységből
+át sem adtam üzenetét. Adjon legalább valami bizonyítékot
+kezembe.</p>
+<p>Attila kivette gomblyukából az ibolyacsokrot s odaadta.</p>
+<p>Ojtózy gróf időközben érdeklődéssel szemlélte a Nemzetőr
+szerkesztőjét, végre letette látcsövét s Bóditzhoz fordult.</p>
+<p>– Ez az ember sok főfájást okoz nektek? – kérdezte.</p>
+<p>– Attól félek, hogy a java még hátra van. Olvastad ma a
+lapját?</p>
+<p>– Olvastam. Azt hiszem, a titkár nemsokára megrongált egészségét
+valami külföldi fürdőben fogja helyreállítani. Botrányhajhászatból
+teszi ezt Kun, vagy akar valamit?</p>
+<p>– Akar valamit. Mióta tanulmányozni kezdtem, meggyőződtem, hogy
+jól megfontolt terv szerint halad egy kitűzött czél felé.</p>
+<p>Bóditz önmegelégedéssel kezdte magyarázni azt, a mit Kun
+tervének nevezett. Bóditz a parlamenti aréna forró porondján vénült
+meg és bizonyos gyöngédséggel figyelte meg a fiatal nemzedék ama
+tagjait, a kik, véleménye szerint, ügyesen forgatták az alkotmányos
+küzdelem fegyvereit. Ez nem akadályozta a vén gladiátort abban,
+hogy alkalomadtán egy fiatal bajnoknak nyakát szegje.</p>
+<p>– Első czikkeiben, a melyeket a kevei szabályozás ügyében írt –
+szólt Bóditz, – a védművek <span class="pagenum"><a name="Page_191"
+id="Page_191">-191-</a></span> szakszerű kritikáját hozta, több
+baklövést mutatva ki. Ez feltünést keltett és néhány alantas
+közegnek állásába került. Egy későbbi czikk sikkasztással vádolta a
+társulat vezetőit. Az elcsapott mérnökök mint tanuk jelentkeztek;
+bebizonyult, hogy a kevei töltés czölöpjei egy méterrel rövidebbek
+az előirányzatnál, egyik igazgató lemondott az állásáról, egyik
+vállalkozó pedig hüvösre került. A per be volt fejezve, mindenki
+elintézettnek gondolta a dolgot, Kun ekkor azt állította, hogy a
+társulatot ellenőrző kormánybiztos megvesztegettette magát. A
+biztos nem várta be a vizsgálatot, hanem előrehaladott kora miatt
+nyugalomba vonult. Mi akkor kezdtük sejteni, hogy egy óvatos, de
+vakmerő ellennel állunk szemben s mert erélyének és kiváló
+szakértelmének nem egy bizonyítékát adta már, azon voltunk, hogy
+megnyerjük magunknak.</p>
+<p>– Tettetek kisérletet?</p>
+<p>– Tettünk.</p>
+<p>Bóditz hangja suttogássá vált, midőn folytatta:</p>
+<p>– Magam jártam nála, értésére adtam, hogy a kormánybiztos állása
+üresedésben van…</p>
+<p>– Mit felelt?</p>
+<p>– Azt mondta: az istenek nem arra valók, hogy fazekat
+drótozzanak.</p>
+<p>– Ej, hisz ez nagyzási hóbortban szenved!</p>
+<p>Bóditz vállat vont.</p>
+<p>– Nagyon bízik magában.</p>
+<p>– Azt hiszed, hogy veszedelmes lehet?</p>
+<p>– Már is a fejünkre nőtt. A csőcselék rajong <span class=
+"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> érte, a
+titkár bukása csak növelni fogja erejét és önbizalmát.</p>
+<p>– Akkor a miniszterre kerülne a sor? Azt hiszed, hogy Kun
+egyedül fogja ostromolni a kormányt?</p>
+<p>– Egyedül? Ő kívül áll ugyan a pártokon, de a kormány elleni
+küzdelemben számíthat valamennyi ellenzéki párt támogatására.</p>
+<p>A kegyelmes úr ismét Kunra irányította látcsövét, közben halkan
+mondta:</p>
+<p>– Arisztokratikus orr, tüzes szem, érzékies száj – barátom! Ily
+anyagból nem gyúrnak Cézárokat, legfölebb Alkibiadeseket. Sokkal
+fiatalabb és vérmesebb, semhogy sokáig fenn tudja magát tartani a
+közvélemény kegyében. A nép azt kívánja bálványaitól, hogy legyenek
+mentek emberi gyöngéktől, járjanak otthon is fekete kabátban és
+csináljanak borotválkozás közben is ünnepélyes arczot. Meglásd, Kun
+ezt nem győzi sokáig. Egyszer majd alkibiadesi mámorában széttör
+néhányat az útszéli istenek közül, akkor halált fognak rá kiáltani
+azok, a kik ma vállaikra emelik. Talán a legjobb, a mit Kunnal
+szemben tehettek: várjatok!</p>
+<p>– Az a kérdés, lesz-e időnk erre. Nem hiszem, hogy Kun
+rendszeres ostrom alá vegye pozicziónkat; ez ostrom alatt kénytelen
+volna kimutatni saját gyöngéit is. Váratlan, vakmerő támadással fog
+ránk törni; ily támadás az ő hatalma és népszerűsége mellett
+veszélyes lehetne. Tudod, hogy nincs egységes kormánypártunk, a
+párttöredékek, a melyeket a miniszter oly ügyesen tud egymás
+<span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
+"Page_193">-193-</a></span> ellen kijátszani, csak lazán függnek
+össze… Ha nem értek rá várni, akkor tegyétek ártalmatlanná. Egy
+fiatalembernek, a ki a tribunt adja, de sem erkölcseiben, sem
+elveiben nem puritán, mindig elevenére lehet találni. Egy
+ostobaság, egy párbaj, egy botrányos szerelmi kaland, – ilyesmi
+lerántja válláról a tribun-tógát. A mennyire emlékszem, te értesz
+ily apró komédiák rendezéséhez! Talán éppen ez a tánczosnő lehetne
+fegyver a kezedben.</p>
+<p>Bóditz nem felelt, nem tetszett neki, hogy a kegyelmes úr oly
+állhatatosan összeköttetésbe hozza Liviát az afrikaival…</p>
+<p>Attila időközben elbucsúzott Korláthtól s még az előadás vége
+előtt hagyta el a szinházat. Az utczasarkon bérkocsi állt, a bakon
+leánycseléd ült nagy ruhás-kosárral, a kocsi előtt karcsú női alak
+várakozott. Attila fölismerte Liviát.</p>
+<p>– Az éj oly szép, hogy szeretnék gyalog menni, ha nem volnék
+egyedül, – szólt a tánczosnő a szobaleányhoz, a kivel láthatólag
+bizalmas lábon állt.</p>
+<p>– Ha elfogadja kíséretemet, nem lesz egyedül, – szólt
+Attila.</p>
+<p>A tánczosnő hátra fordult.</p>
+<p>– Ej, lám, Kun! A jó alkalmat nem szalasztom el. Hajts!</p>
+<p>Az utóbbi meghagyás a kocsisnak szólt.</p>
+<p>Livia könnyű léptekkel haladt Attila mellett.</p>
+<p>– Nem lett volna szabad kiséretét elfogadnom, büntetésül, hogy
+nem jött föl a színpadra. <span class="pagenum"><a name="Page_194"
+id="Page_194">-194-</a></span></p>
+<p>– Nekem pedig nem lett volna szabad kíséretemet
+fölajánlanom.</p>
+<p>– Udvariatlan! És miért nem?</p>
+<p>– Hazudjak?</p>
+<p>– Nem, mondjon igazat; jutalmul megbocsátok.</p>
+<p>– Megigéri? Tehát hallja: óvakodom a tűztől, nem akarom
+megperzselni a szárnyamat.</p>
+<p>Livia kaczagott.</p>
+<p>– Ezt olyan hangon mondja, hogy nem tudom, bóknak vegyem-e vagy
+gorombaságnak?</p>
+<p>– Egyiknek sem, vegye igazságnak.</p>
+<p>Livia kissé elgondolkozott, majd büszkén mondta:</p>
+<p>– Pedig elhiheti, ha tehetségemben állana, akkor sem éreznék
+kedvet önt – hogy is mondta? – megperzselni.</p>
+<p>– Abban nem kétkedem.</p>
+<p>– Én azt hiszem, barátom, maga kissé képzelődő; kissé nagyon is
+képzelődő. A csokrot, a melyet küldött, természetesen eldobtam.</p>
+<p>A tánczosnő fehér fogait mutatta és merészen hazudott; az
+ibolyacsokor a mellére volt tűzve.</p>
+<p>– Csak azért hívattam a színpadra, – folytatta, hogy
+megköszönjem a Nemzetőr birálatát.</p>
+<p>Attilának csak most tünt föl, minő bizalmas lábon áll már
+Liviával.</p>
+<p>– Meg van most elégedve velem? – kérdezte.</p>
+<p>– Köszönöm, többet tett értem, mint a mennyit megérdemeltem.
+Most már jól találom itt magamat, a közönség is kezd szeretni.
+Kezdetben sokat boszantottak, képzelje, egyik élczlap versben
+<span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
+"Page_195">-195-</a></span> azt állította, hogy két kedvesem van
+egyszerre. Nem infámis hazugság?</p>
+<p>– Én mindig csak a felét hiszem annak, a mit a világ mond.</p>
+<p>Livia megállt s végignézett rajta.</p>
+<p>– Mit jelentsen ez?</p>
+<p>– Vegye úgy, a mint mondtam. Vagy említsek nevet?</p>
+<p>– Tegye, kérem!</p>
+<p>– Bóditz lovag.</p>
+<p>Livia nevetett.</p>
+<p>– Ennyi az egész? Bóditz! El fogja hinni, ha becsületszavamra
+mondok valamit? Hallja, Bóditz még a kisujjam hegyét sem csókolta
+meg, nem, egyszer sem…</p>
+<p>Aztán fölemelte fejét:</p>
+<p>– A kit nem szeretek, annak nem leszek kedvese, legfölebb
+felesége.</p>
+<p>– Ha ismeretségünk nem volna oly újkeletű, kérdeznék öntől
+valamit.</p>
+<p>– Kérdezzen, mintha gyermekkori játszótársak volnánk.</p>
+<p>– Mi birta arra, hogy az öreget – elbolondítsa?</p>
+<p>– Nem udvarias, de legalább őszinte. Elhiheti, nem törődöm
+Bóditz pénzével. Ezt könnyebben kaphatnám meg, ha nem lennék a
+neje. De nekem a neve kell! A fővárosiak eleget boszantottak ostoba
+pletykáikkal, most én fogom őket visszabosszantani azzal, hogy
+lovag Bóditzné és méltóságos asszony leszek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span></p>
+<p>– S e szeszélyért fel akarja dúlni egy család boldogságát?
+Bóditz neje öreg anyóka, fiatal korában együtt küzdött és koplalt
+férjével; most, midőn öreg napjait kényelmes jólétben tölthetné,
+elkergeti házából? Van lelkiismerete?</p>
+<p>– Nincs! Az olyan nőnek, mint én vagyok, lelkiismeretre nincs
+szüksége. De miért mondja nekem mindezt?</p>
+<p>– Még nincs vége! Bóditznak van egy fia, nyiltszivű, becsületes
+katona, atyja kitagadta – ennek ön az oka. A fiu vőlegény és imádja
+menyasszonyát; az eljegyzés felbomlott, – ennek is ön az oka!</p>
+<p>– Mért mondja nekem ezt? – kérdezte Livia egymásra harapott
+fogakkal.</p>
+<p>– Szíve meg fogja adni a választ.</p>
+<p>– Már megint a szívem! Hát van nekem szívem?</p>
+<p>– Bizton tudom, hogy most érzi dobbanását.</p>
+<p>Livia félvállról nézett kisérőjére, aztán halkan mondta:</p>
+<p>– Minderről nem tudtam semmit. Az öreg azt mondta, hogy felesége
+akar válni, az ügyvéd is azt mondta, barátaim mind azt mondták.</p>
+<p>– Akkor versenyt hazudtak, – igen, hazudtak! Őrízkedjék különben
+úgynevezett barátaitól. Ezeket az alázatos, igénytelen embereket
+csak a hiuság viszi az ön közelébe, ezek jobban rontják hírét, mint
+a legkérlelhetetlenebb ellenségei.</p>
+<p>– Itthon vagyok, – mondta Livia egy bérház kapuja előtt.
+<span class="pagenum"><a name="Page_197" id=
+"Page_197">-197-</a></span></p>
+<p>Attila megnyomta a csengetyű gombját s a tánczosnőhöz fordult, a
+ki némán támaszkodott a kapunak s nagy szemekkel tekintett rá.</p>
+<p>– Haragszik?</p>
+<p>Livia lassan rázta fejét.</p>
+<p>– Nem haragszom, – úgy látom, magának több van megengedve, mint
+másoknak.</p>
+<p>Attila fogva tartotta a kezét, a melyet Livia feléje
+nyújtott.</p>
+<p>– Ha bizton tudnám, hogy nekem több van megengedve, szeretnék e
+jogommal visszaélni.</p>
+<p>– Mit akar?</p>
+<p>– Fogadja el látogatásomat.</p>
+<p>– Most?</p>
+<p>– Most.</p>
+<p>– Ezt megérdemeltem, – szólt Livia, miközben iparkodott ujjait
+kiszabadítani. Midőn ez nem sikerült, gúnyosan mondta:</p>
+<p>– És ha most fölviszem, ugy-e bár, akkor kész nekem
+megbocsájtani, hogy tönkre akarom tenni egy család boldogságát?</p>
+<p>– Nem, Livia, maga félreért. Ha most fölvisz lakására, kérni
+fogom, hogy holnap dobja ki onnan Bóditzot.</p>
+<p>Livia nagy szemeket meresztett rá, aztán elfojtott hangon
+kérdezte:</p>
+<p>– Tehát azt kívánja, hogy válasszak Bóditz és maga közt?</p>
+<p>– Ha azt kívánnám?</p>
+<p>– Ne így! Kívánja vagy nem kívánja?</p>
+<p>– Tehát: kívánom! <span class="pagenum"><a name="Page_198" id=
+"Page_198">-198-</a></span></p>
+<p>– Ej! S mit nyújt maga nekem?</p>
+<p>– Nem veszem nőül, de nem is sértem meg gyémántokkal.</p>
+<p>A házmester kulcsa megfordult a zárban.</p>
+<p>Attila még mindig fogva tartotta a kis kezet.</p>
+<p>– Ő – vagy én? – kérdezte most hévvel s e hév nem volt egészen
+mondvacsinált.</p>
+<p>– Nem, – önnel szemben tisztességes maradok.</p>
+<p>Livia kiragadta kezét s befutott a kapun. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch24.png" alt="" title="" />XXIV.</h2>
+</div>
+<p>A mit Ojtózy gróf Bóditznak az Operában megjósolt, az nemsokára
+szóról-szóra bekövetkezett, A Nemzetőrben megtámadott titkár
+«megrongált egészségének helyreállítása czéljából» hosszabb
+szabadságot vett s a czitromok honába utazott. A hivatalos frázis
+nem tartotta magát sokáig, a mérvadó körök csakhamar kénytelenek
+voltak leplezetlenül bevallani a titkár bukását. Ojtózy a titkár
+legjobb barátai közé tartozott, de azért büszke volt a diadalra, a
+melyet politikai előérzetének csalhatatlansága aratott.</p>
+<p>Kun hatalma és a mérvadó körök zavara félelmetes mérvben kezdett
+nőni. A kisebb hirlapok, a melyek a Nemzetőr uszályába
+kapaszkodtak, siketítő diadalrivalgásba törtek ki, a félhivatalosak
+pedig jó arczczal beleharaptak a savanyú almába, megelégedéssel
+konstatálva, hogy a kormánynak van hatalma és jóakarata minden
+vétkest – álljon az bármily magasan – megbüntetni.</p>
+<p>A Nemzetőr tartózkodó állást foglalt el, néhány czélzása
+sejttette, hogy a purifikáczió művét még nem tekinti
+befejezettnek.</p>
+<p>Mit akar ez még? kérdezték egymástól a kormány bizalmasai.
+<span class="pagenum"><a name="Page_200" id=
+"Page_200">-200-</a></span></p>
+<p>A tigris csakhamar kimutatta karmait. Parlamenti körökben hire
+járt, hogy Kun interpellálni szándékozik a közmunkaügyi minisztert
+a szabályozási ügyben.</p>
+<p>Attila maga gondoskodott róla, hogy a hír jóeleve elterjedést
+nyerjen, – talán, mert szüksége volt a közönség feszült figyelmére,
+a telt karzatokra és a képviselőház előtt tolongó tömegre, mint
+statiszta eszközökre.</p>
+<p>A sajtó napok óta foglalkozott a történendőkkel s mikor
+elérkezett a várt nap, a közönség kiváncsiságának húrja pattanásig
+meg volt feszítve. A szabályozási visszaélések alárendelt kérdése
+teljesen háttérbe szorult, mindenki érezte, hogy nagyobb dolgokról,
+talán a kormányon levő párt tűzpróbájáról van szó.</p>
+<p>A parlament előtt már korán reggel tarka néptömeg tolongott.
+Azzal töltötték idejüket, hogy az érkező képviselőkkel lármás módon
+tudatták rokonszenvüket vagy ellenszenvüket. Zalkovszky – deli
+alakja miatt – először életében kapott harsány éljent, a min ő
+csodálkozott leginkább. A meginterpellálandó miniszter ellen
+tulajdonképpen tüntetés volt tervezve, midőn azonban a
+méltóságteljes aggastyán, a ki egy történelmi név viselője volt,
+kiszállt kocsijából, a tömeg némán csinált neki helyet.</p>
+<p>A folyosókon nyomott csend uralkodott, a képviselők sűrű
+csoportokba verődve, beszélgettek.</p>
+<p>Az ülés kezdetét vette, Kun még nem mutatkozott. A száraz
+napirendet gyorsan leőrölték. Most <span class="pagenum"><a name=
+"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> az utczáról tompa moraj
+hallatszott, a mely zúgva közeledett és harsogva áradt a
+képviselőház előcsarnokáig.</p>
+<p>– Üdvöz légy, Grachus! – szólt Bóditz a buffetbe lépő
+Kunhoz.</p>
+<p>– Grachus sorsára akarsz juttatni? – kérdezte a
+megszólított.</p>
+<p>– Ma még nem – ma te dobhatod a Dunába a szenátust…</p>
+<p>A karzatok szakadásig voltak megtömve, a képviselők látcsövei
+főleg egy pont felé irányultak, a hol óriás legyező mögül Livia
+csinos arcza mosolygott alá.</p>
+<p>Sorra kerülnek az interpellácziók. A villamos csengetyűk
+megszólalnak, a padok csakhamar megtelnek. Egy öreg képviselő nagy
+bőbeszédűséggel interpellál a romániai marhabevitel tárgyában…</p>
+<p>Végre Kun nevét olvassák. Attila fölegyenesedik és szólni kezd.
+Első szavait elnyeli a zaj, végre csend áll be. Akadozva beszél,
+mintha el volna fogulva, előadása meglehetősen száraz. A
+hallgatóság elfojtott lélegzettel követi szavait. A szónok
+lassanként nekihevül, kilép tartózkodásából, öblös hangja betölti a
+termet. Most egy pillanatra elhallgat, ajkain gúnyos mosoly fut
+keresztül, aztán maró iróniával kezdi ecsetelni a kormány «elsimító
+gépezetének» működését… Minden megjegyzése egy ragyogó darázs, a
+mely mérges fullánkot hagy ott, a hová száll. A rövid szüneteket
+zúgó helyeslés tölti be. Most hangja halkabban cseng, a mint
+<span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span> rátér a követett rendszer
+következményeinek ecsetelésére. A hallgatóság egy része teljesen a
+szónok uralma alá kerül. A ház – köznapiasan szólva – zúgó tenger,
+a melynek hullámai felcsapkodnak a karzatokig. Kun szavára elemi
+erővel törnek elő a meglepetés, a megbotránkozás, a helyeslés
+hangjai, kezének egyetlen intésére mély csend áll be. Amint most
+kevélyen visszavetett fővel, villogó szemmel és a miniszter felé
+kinyújtott kézzel áll és fejtegetéseit abban vonja össze, hogy a
+miniszter, a ki alatt ily dolgok történhettek, vagy tehetetlen,
+vagy czinkos – fölséges és merész volt, mint a bosszú nemtője…
+Végül fölvette az előtte fekvő lapot és meglepő nyugodt hangon
+elolvasta interpellácziójának szövegét. Aztán fölharsant a végtelen
+helyeslés, a képviselők zajongva és vitatkozva tolongtak köréje, az
+elnöki csengetyű hangja elveszett a siketítő zsongásban.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 420px;"><a href=
+"images/i012hq.jpg"><img src="images/i012.jpg" alt=
+"Attila felegyenesedik és szólni kezd." title=
+"Attila felegyenesedik és szólni kezd." /></a>
+<p class="caption">Attila felegyenesedik és szólni kezd.</p>
+</div>
+<p>Az interpellált miniszter végzetes taktikai hibát követett el, a
+midőn a felszólalásra rögtön felelt. Hangja remegett a
+felindulástól, de előadása színtelen és erőtlen volt, a különben
+oly szellemes debatter elvesztette lába alól a talajt.</p>
+<p>Kun felszökött s egy rövid: szellemtől szikrázó rögtönzéssel
+halomra döntötte a miniszteri logika kártyavárát, zúgó helyeslés
+közepett kijelentve, hogy nem fogadhatja el a választ.</p>
+<p>A miniszter újabb szavait zavart lárma nyelte el, a ház a
+szavazást követelte. A feszült figyelem közt megejtett szavazás,
+csekély szavazatkülönbséggel, elvetette a minister válaszát. Az
+eredmény <span class="pagenum"><a name="Page_203" id=
+"Page_203">-203-</a></span> óriás izgatottságot keltett, a
+minisztérium határozott vereséget szenvedett.</p>
+<p>A ház elnöke csak nagynehezen tudott szóhoz jutni, hogy a
+bekövetkező ünnepek miatt az ülések hosszabb időre való elnapolását
+indítványozza.</p>
+<p>A künn várakozó sokaság zajos tüntetéssel fogadta a fiatal
+képviselőt. A mint beszállt Törökkuthynak rá várakozó hintójába,
+egy öreg ember tekintett utána hideg verejtéktől gyöngyöző
+homlokkal. A miniszter volt.</p>
+<p>Agenor szürkéi magasra emelt fővel indultak meg a sokaságban, az
+elegáns kocsis és az inas mereven ültek a bakon, Attila pedig
+jobbra, balra integetett kalapjával. Egy fiatal leány, a ki
+anyjával a karzatról jött, önfeledten rózsát dobott a hintóba.
+Attila fölvette a virágot és mosolyogva hajtotta meg fejét.</p>
+<p>– Cirkuszi bohócz, – dörmögte Zalkovszky herczeg, aztán karját
+nyújtotta a miniszternek s a kocsijához vezette, kiméletlenül
+taszítva félre az útjában állókat.</p>
+<p>– Tehetetlen vagy czinkos! – mormogta a miniszter önfeledten. –
+Ezt nekem mondja, nekem, a ki vagyonom felét áldoztam föl
+állásomnak. Óh, miért nem vagyok fiatalabb!</p>
+<p>Attila kocsiját diadalrivalgás kisérte, a kocsit, a melyben a
+miniszter és Zalkovszky ültek, füttyök és fölemelt öklök fogadták.
+Kun és Zalkovszky e pillanatban mégis egyet gondoltak: hogy a mai
+nap eseményeire fogják fölépíteni jövőjüket. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span></p>
+<p>– Ave Caesar, moriturus te salutat! Arczod sugárzik, mint
+Mózesé, – jó napod volt? – E szavakkal fogadta Agenor öcscsét.</p>
+<p>– Jó, minden várakozáson felül jó, – mondta Attila. – Azzal
+részletesen elmondta a történteket. Agenor feszült érdekkel
+hallgatta.</p>
+<p>– Benned megvannak a jó szónok kellékei, – szólt Agenor, –
+szeretnék egyszer nagyobbszabású beszédet hallani tőled.</p>
+<p>Attilának, a ki még mindig sikerének hatása alatt volt,
+hizelgett bátyjának érdeklődése; a szobában fel-alá járva, röviden
+összegezte interpellácziója tartalmát. Hangja azonban csakhamar
+érczesebben csengett, előadása szónoki lendületet vett, a mint
+mindinkább elsodortatta magát heve által. Csakhamar ismét
+parlamenti szónoklatának medrébe tért; újra mesterileg eltalálta az
+elbeszélés, a gúny, a nemes harag finom változatait.</p>
+<p>Agenor nyugodtan bólintott a fejével.</p>
+<p>– Sejtettem, hogy jó szónok vagy, de fogalmam sem volt, hogy ily
+művészi tökéletességre vitted. El tudom képzelni a hatást a
+parlamentben. Ily közvetlen hatást csak az őszinte meggyőződés
+érhet el. Nem csodálom, hogy a miniszter fejét vesztette…</p>
+<p>– A hatásos szónoklat főkelléke a tárgynak megfelelő hangulat, –
+magyarázta Attila. – A miniszter nem tudta eltalálni a kellő
+hangulatot, a disszonánczia, a mely szavai és a helyzet közt
+uralkodott, elrontotta a hatást.</p>
+<p>Agenor a fejét rázta. <span class="pagenum"><a name="Page_205"
+id="Page_205">-205-</a></span></p>
+<p>– Ha a miniszter hatással akart volna védekezni, a sértett
+önérzet, a megbotránkozás hangján kellett volna válaszolnia. De az
+önérzet s az őszinteség nem a tüdőben van, – honnan öntse szavaiba,
+ha nem érzi?</p>
+<p>– A jó debatter rendben tartja fegyvertárát. Talán
+meggyőzhetlek, ha a miniszter helyzetébe képzelem magamat…</p>
+<p>Attila fényesen oldotta meg föladatát, látszott, hogy saját
+szellemének tűzijátékában gyönyörködik.</p>
+<p>Sikerült rögtönzéssel válaszolt előbbi vádjaira, meglepő
+őszinteséggel adta a méltatlanul gyanusított szerepét, a kinek
+önérzete tiltja, hogy az ellene koholt rágalmak czáfolásába
+bocsátkozzék…</p>
+<p>Agenor fanyar arczczal kelt föl helyéről.</p>
+<p>– Bocsáss meg, hogy egy perczig hihettem őszinteségedben. Most
+már elhiszem, hogy az őszinteség, a lelkesedés és minden, a mit
+akarsz, a tüdőben van. A hazafiság is mindenesetre a tüdőben
+rejlik. A tüdő uralkodik a közvélemény, az ország fölött. Csak azt
+csodálom, hogy nem nevettek egymás szemébe, ha ilyen beszédeket
+mondtok. Ha tőlem függne, a mai leczke után kizárnék minden
+úgynevezett szónokot a parlamentből…</p>
+<p>Most is egy lehelet elég volt, hogy fölkavarja az egész
+keserűséget, a mely lelkét eltöltötte. Fanyar szelleme csodálatosan
+zavarta össze az igazságot szofizmákkal, hogy aztán egy megoldatlan
+kérdésnél, egy bántó, hamis hangnál elhallgasson. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch25.png" alt="" title="" />XXV.</h2>
+</div>
+<p>Több napja mult már a viharos képviselőházi ülésnek, a főváros
+közvéleménye még egyre ideges mozgásban volt.</p>
+<p>Kun Attila dolgozószobájában ült s éppen egyikét ama
+vezérczikkeknek fejezte be, a melyek hivatva voltak a nyilvánosság
+idegességét ébren tartani. Miután a kézirat alá jegyezte nevét,
+kilépett lakásának nagy üvegerkélyére, a mely alatt a körút
+impozáns képe terült el.</p>
+<p>A bérház kapuja előtt számozatlan bérkocsi állt meg. Attila
+ismerhette a kocsit, mert arczát hirtelen pír futotta el. Aztán az
+ablak hideg üvegének támasztotta homlokát, halántékere dobbanásán
+számítva az időt, a mely eltelhet, a míg valaki fölér a második
+emeletre.</p>
+<p>Bóditz lépett a lakásba.</p>
+<p>– Vártál? – kérdezte az öreg, a kit lihegésbe hozott a
+lépcsőmászás.</p>
+<p>Attila napok óta nem gondolt Bóditzra, de azért jónak találta
+azt mondani:</p>
+<p>– Sejtettem, hogy föl fogsz keresni, méltóságos uram.</p>
+<p>– Akkor azt is sejted, miért kereslek föl?</p>
+<p>– Nem kímélhetlek meg a fáradságtól, hogy elmondjad.
+<span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
+"Page_207">-207-</a></span></p>
+<p>– Tehát azért jöttem el, hogy szerencsét kivánjak neked a
+multkori sikerült meglepetéshez. Győzelemnek nem fogod nevezni a
+pillanatnyi zavart, a melybe táborunkat ejtetted! Mondhatom
+különben, hogy kitünő voltál. Önmagamra ismertem benned, erőm
+teljében, – csak a hangom nem volt soha olyan jó. Magaddal sodortad
+az egész házat; ha a miniszterelnök e pillanatban fölveti a bizalmi
+kérdést, meglehet, hogy a megbotránkozás forgószele lesodorja a
+bársonyszékről. Te is tudod azonban, hogy a forgószelek rövid ideig
+tartanak. A ház el van napolva, a hazaoszlott képviselők
+apró-cseprő gondjaik között kijózanodnak nemes lelkesedésükből, a
+pártfegyelem apparátusa működésbe lép, röviden: a pártdíszcziplina
+százegyedszer is győzni fog a lelkesedés fölött. Másodszor nem
+fogod meglephetni az óvatossá lett tábort…</p>
+<p>Attila elmosolyodott.</p>
+<p>– Magamévá tettem Frithiof jeligéjét: a ki elfogatja magát,
+bitófát érdemel. Hanem tudod, méltóságos uram, kissé emlékeztetsz
+az agg Veturiára?</p>
+<p>– Hallgass rám, – folytatta Bóditz. – Ha a kormány támadólag
+lépne föl ellened, a harcz rövid és eredményében kétségtelen lenne.
+A kormány azonban nem keresi az ilyen győzelmet, a mely sem
+hasznot, sem dicsőséget nem hozhatna zászlóira. Mit szólnál hozzá,
+ha a tábor vezére, a kit oly vakmerően megtámadtál, hozzád lépne s
+azt mondaná: Merészséged tetszik nekem, ily emberekre szükségem van
+– légy az enyém! <span class="pagenum"><a name="Page_208" id=
+"Page_208">-208-</a></span></p>
+<p>Attila fölállott.</p>
+<p>– A miniszterelnök megbizásából vagy itt?</p>
+<p>– Ha nem bízott is meg egyenesen, tudhatnád, hogy tanácsomat
+követni szokta.</p>
+<p>– Ti tehát azt várjátok tőlem, hogy Coriolanként vonuljak el
+Róma falai alól, esetleg tépessem szét magamat volszkusaim
+által?</p>
+<p>– Ellenkezőleg, kitárjuk előtted Róma kapuit, volt
+szövetségeseidet pedig nevetheted a falakról, a melyek a te
+védelmed alatt megvívhatlanok lesznek.</p>
+<p>– És hogyan lenne ez lehetséges?</p>
+<p>– Nagyon egyszerűen. A miniszter újra felelni fog
+interpellácziódra. Megköszöni neked buzgóságodat a visszaélések
+kiirtása körül, igéri, hogy szigorú vizsgálatot fog indítani a
+tárgyban. Ez lojális. Te megnyugszol e válaszban és a lapokban
+terjesztett álhírek czáfolására kijelented, hogy meggyőződésed
+szerint a gyanu árnyéka sem férhet a miniszter jelleméhez és
+hazafiságához. Ez is lojális.</p>
+<p>– És aztán? – kérdezte Attila.</p>
+<p>– Aztán? Az államtitkár állása nemsokára üresedésbe jön; az
+országban nincs jelesebb szakemberünk, mint te, – ha akarod, két
+hónap mulva bevonulhatsz a közmunkaügyi miniszterium palotájába.
+Akarod?</p>
+<p>– Nem akarom! – mondta Attila minden habozás nélkül, aztán
+kedvetlenül dobta el czigarettáját.</p>
+<p>– Semmi esetre? <span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
+"Page_209">-209-</a></span></p>
+<p>– Semmi esetre!</p>
+<p>Bóditz izgatottan kelt fel székéről.</p>
+<p>– Az istenért, hát mit akarsz? – csattant ki belőle a szó.</p>
+<p>Attila vállat vont.</p>
+<p>– Ki mondja, hogy akarok valamit tőletek? Kötelességemet
+teljesítem, ez az egész. Elveimet nem adom fel…</p>
+<p>– Elveidet nem is kell feladnod, éppen azt akarjuk, hogy
+érvényesítsed azokat. Figyelj rám! Mint titkár, lelke leszel a
+minisztériumnak. A miniszter öreg ember, a ki keveset ért
+szakmájához és örül, ha békében hagyják. A Házban is te fogod
+képviselni a tárczát. A miniszter régóta nyugalomba akart már
+vonulni, most meg éppen el van kedvetlenítve, – a történtek után
+nem teheti egyhamar, ez bukáshoz hasonlítana. Egyideig még
+névszerint vezetni fogja a tárczát, – mondjuk egy évig, –
+aztán…</p>
+<p>Bóditz észrevette, hogy Attila foga alatt egy vércsepp szivárog
+alá ajkából és elfojtott hangon egészítette ki:</p>
+<p>–… aztán a nélkülözhetetlen titkár lép helyébe.</p>
+<p>Attila mosolygott, bár szokatlanul halvány volt.</p>
+<p>– Jól játszod szerepedet, méltóságos uram.</p>
+<p>– Szerepemet? – kérdezte Bóditz.</p>
+<p>– No igen, – ki kezeskedik nekem arról, hogy mindezt komolyan
+mondod?</p>
+<p>– Kétkedel szavamban?</p>
+<p>– Bóditz-Talleyrand szavában? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_210" id="Page_210">-210-</a></span></p>
+<p>– El fogod hinni, ha oly szájból hallod, a melynek szavában
+nincs jogod kétkedni.</p>
+<p>Attila kissé lehajtotta fejét.</p>
+<p>– Tehát igen, vagy nem? – kérdezte Bóditz.</p>
+<p>– A feleletet annak fogom adni, a kinek szavában nincs jogom
+kétkedni…</p>
+<p>Bóditz savanyú arczczal tekintett Attilára, aztán kalapja után
+nyúlt.</p>
+<p>– Valamennyire tehát mégis rendben volnánk? – mondta. – A dolog
+természetesen mély titok egyelőre. Ne tégy semmiféle lépést, míg
+újra föl nem kereslek.</p>
+<p>Attila a lépcsőig kisérte vendégét, a ki itt újra
+megszólalt.</p>
+<p>– Mázsás kő esett le a szívemről. Már azt hittem, meg sem
+állasz, a míg szét nem verted az országgyűlést s a Rákoson ki nem
+kiáltatod magadat magyar császárnak. – Még valamit! Sejtem, hogy
+nem fogsz végleg megállni a helyen, a melyre nemsokára följutsz. Ha
+majd egyszer magasan, nagyon magasan állasz, ne feledd el, hogy egy
+Bóditz nevű öreg volt az, a ki Aeneas aranyágával jelent meg
+másodemeleti legénylakásodon…</p>
+<p>– Nem fogom soha elfeledni, hogy van egy jóakaróm, a kit
+Bóditznak hívnak.</p>
+<p>Az öreg mélyen, majdnem alázattal hajtotta meg magát. – Attila
+egy pillanatig gondolkozott, nem űz-e gúnyt belőle?</p>
+<p>Midőn visszatért szobájába, első dolga volt ezer darabra tépni
+az íróasztalon fekvő kéziratot, aztán Agenorhoz ment. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span></p>
+<p>Több nap mult el. Késő este volt, midőn Attila visszatért
+lakására. Az erkélyre lépett és gondolataiba mélyedve tekintett alá
+a csöndes körútra, a melynek lámpasorai hosszú tűzfonalakként
+futottak össze a távolban. Ismét ama érthetetlen, fájdalmas
+tanulság vett erőt rajta, a mely megzsibbasztotta idegeit, mikor
+először csókolta Etel büszke ajkait. Elérhető közelben látta midama
+dolgokat, a melyek után valaha forró vágy epesztette, most azon
+vette észre magát, hogy kételkedni kezd becsükben. Egy neme a
+honvágynak lepte meg régmult napok után, beleálmodta magát ismét a
+jókedvű Pierrot szerepébe, a ki szeszélyesen kalandozza be Isten
+napsütötte világát s a hol egy zöldelő virányra bukkan, ott
+lefekszik a gyepre és fölbámul a kék égboltra…</p>
+<p>– Egy idegen úr járt itt délután, – mondta a szolga, névjegyet
+nyújtva Attilának.</p>
+<p>– Kálváry Kálmán, – olvasta Attila, a kire e név oly hatással
+volt, mintha egy rég letünt mesevilág emlékét idézné elő. A névjegy
+írónnal sűrűn tele volt írva.</p>
+<p>«Kétszer hiába kerestelek, – írta a jegyző – reménylem, holnap
+reggel szerencsésebb leszek. Egyelőre is ennyit: Jolán k. a.
+állapota még nem fordult jobbra, a láz nem akar csökkenni. Az
+orvosok már föladtak minden reményt. A beteg folyton a te nevedet
+emlegeti. Többet szóval.»</p>
+<p>Attila zavartan tekintett a névjegyre, nem tudta fölfogni, mit
+jelentsen ez. A mint újra és újra átolvasta, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span>
+lassanként forró vérhullám emelkedett föl szívéből agyába,
+zsongással töltve el fülét.</p>
+<p>Jolán beteg, – az orvosok lemondtak róla – Kálváry úgy beszél a
+dologról, mintha föltenné, hogy ismeri az előzményeket, – a leány
+őt kívánja… Mind e gondolatok nyílsebesen járták át agyát. A
+váratlan hír lesujtotta.</p>
+<p>Ismét az a húr rezzent meg keblében, a melynek hangját sokáig
+erőszakkal elfojtotta. Szemei előtt megjelent a leány alakja, üde
+közvetlenségében, minden bájos félszegségével. S ez a szerelmes kis
+bolond, a ki teljesen az ő teremtése volt, a ki még beszédmodorát
+és apró neveletlenségeit is tőle tanulta, Jolán most szenved, a
+halállal vívódik…</p>
+<p>Attila úgy érezte, hogy bűnös a leány halálában.</p>
+<p>Aztán hirtelen elhatározta, hogy le fog utazni Boros-Kevére, le
+fog utazni a reggeli vonattal, a mint Kálváryval beszélt. Ez
+egyszerű ötlet megnyugvással töltötte el. Az éjszakát nyugtalanul
+töltötte, gyakran fölijedt szendergéséből s ilyenkor lázas álmaiból
+iparkodott kifejteni a valóságot.</p>
+<p>Kálváry még reggel ágyban találta a képviselőt.</p>
+<p>– Jolán? Hogy van Jolán? – kérdezte Attila mohón.</p>
+<p>A jegyző mosolygott s egy sürgönylapot nyújtott át neki.</p>
+<p>– Ezt tegnap este a fogadóban találtam.</p>
+<p>Attila elálló lélegzettel olvasta:</p>
+<p>«Jolán veszedelmen kívül. Dr. Pogány.» <span class=
+"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p>
+<p>– Tehát van Isten az égben!</p>
+<p>– Bizony, mondta Kálváry, – nagyon meg voltunk ijedve, mikor
+Jolán kisasszony hagymázba esett.</p>
+<p>Attila röstelte bevallani, hogy Jolán betegségéről nem volt
+tudomása és kerűlő úton iparkodott valamit megtudni.</p>
+<p>– Hogyan is történhetett ez? – kérdezte.</p>
+<p>– Ez a betegsége jó tanulság lesz Jolán kisasszonynak, – mondta
+Kálváry. – A kaszinóban rontotta el magát. Mikor már hajnalban
+valamennyien hazakészültünk, ő még egyre járta a csárdást azzal a
+bolondos hadnagygyal. Az anyja úgy vitte el a czigánytól. Így
+kimelegedve ment az utczára s itt még atlaszczipőben gázolt a mély
+hóban, persze, hogy aztán meghűtötte magát.</p>
+<p>Kálváry aztán áttért a saját dolgára. Egy nagybátyja volt az
+igazságügyi minisztériumban, ezt fölkereste, hogy támogassa
+pályázatát a boroskevei törvényszéknél megürült bírói állásra; a
+bácsi kevés reményt adott neki, azt mondta, elvből nem pártfogolja
+rokonait.</p>
+<p>Mikor a jegyző elbúcsuzott, Attila megkérdezte, melyik vonattal
+utazik el.</p>
+<p>– A déli vonattal.</p>
+<p>– Akkor együtt megyünk.</p>
+<p>– Lejösz Kevére? Hogy fog a szegény Jolán örűlni!</p>
+<p>Attila azonban nem utazott Kevére. A délelőtt folyamán a
+véletlen összehozta a fiatal képviselővel, a ki a miniszterelnökkel
+rokonságban állott. <span class="pagenum"><a name="Page_214" id=
+"Page_214">-214-</a></span></p>
+<p>– Eljösz ma az Operába? – kérdezte a képviselő.</p>
+<p>– Nem mehetek, elutazom.</p>
+<p>– Pedig szerettelek volna a kegyelmes úrral összehozni. Megkért,
+hogy rendezzek valami nyilvános helyen véletlen találkozást, – ma
+az Operában lesz családjával.</p>
+<p>Attila habozott. Jolán veszedelmen kivül volt, a tudat, hogy a
+leány gyermekes könnyelműségeért bűnhődött, különben is lehűtötte
+kissé…</p>
+<p>– Ott leszek az Operában, – az utazásra holnap is ráérek.</p>
+<p>– Ez helyes! A szép Livia bizonyára zokon is venné, ha nem
+néznéd meg új szerepében.</p>
+<p>– Livia? – kérdezte Attila kellemetlen meglepetéssel.</p>
+<p>– Bocsánat, nem akarok indiszkrét lenni, de a miről az egész
+város beszél és a miért az egész férfivilág őszintén irigyel…</p>
+<p>– S miről beszél az egész város?</p>
+<p>– Arról, hogy Livia kidobta az öreg Bóditzot s szélnek
+eresztette udvarlóit. A szegény Zalkovszky majd kicsattan a
+méregtől – gyémánt ékszert küld Liviának és Livia odaajándékozza
+valami elzüllött gyermekeket mentő egyesületnek, hozzá a
+hírlapokban nyugtáztatja… Csúnya felsülés!</p>
+<p>– Ezt most hallom először, – de miért irigyelne engem a
+férfivilág?</p>
+<p>– Nos barátom, mert a férfivilág nagyon jól tudja, hogy Livia
+mindezt a te kedvedért teszi. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_215" id="Page_215">-215-</a></span></p>
+<p>– Álmodol?</p>
+<p>– Éppen nem, Livia különben szokott naivitással maga hirdeti
+úton- útfélen…</p>
+<p>Attilának mindez nem volt inyére, ily mendemondák az ő nyilvános
+szereplésének sehogysem lehettek hasznára. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch26.png" alt="" title="" />XXVI.</h2>
+</div>
+<p>– Úgylátszik, Livia szándékosan azt akarja, hogy az egész
+közönség ránk figyeljen, – jegyezte meg Korláth, midőn este Attila
+mellett ült az Operában.</p>
+<p>A szép tánczosnő tüntetően, szinte kihívóan kaczérkodott a
+páholy felé. Attila kedvetlenül húzódott vissza, sejtette
+egyébiránt, hogy e demonstráczió Bóditznak szól, a ki Zalkovszky
+herczeggel egy szemben levő páholyban foglalt helyet.</p>
+<p>Később a miniszter páholyába hívták. A kegyelmes úr tüntető
+barátsággal fogadta, kövér kalmár arcza, a mely azonban oly finoman
+tudott mosolyogni, sugárzott a szívességtől, a mint megismertette
+nejével és leányával.</p>
+<p>A nézőtérről számos arcz fordult a páholy felé, a közönség úgy
+érezte, hogy nagyfontosságú jelenet folyik le szeme előtt. A
+páholyban élénk társalgás fejlődött, a szerencse napfényében, a
+mely oly vakító sugárkévékben hullott Attila fejére, szelleme
+pompás színgazdagságban mutatkozott.</p>
+<p>– Az afrikai a kegyelmesnél? – szólt Zalkovszky Bóditzhoz; –
+hogyan került az oda?</p>
+<p>– Hivatlanul bizonyára nem ment, – válaszolt az öreg
+rosszkedvüen. <span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
+"Page_217">-217-</a></span></p>
+<p>– S a miniszter mennyire előzékeny vele, – mit jelent ez?</p>
+<p>– Azt jelenti, hogy az afrikai egy lépéssel tovább ér, mint mi
+valamennyien ezer lépéssel, – úgy a politikában, mint az
+asszonyoknál.</p>
+<p>Bóditz nevetett mérgében, Zalkovszky pedig gyémántjaira gondolt
+és ajkába harapott.</p>
+<p>– Hogyan, – kérdezte, – a kormány talán megjutalmazza
+botrányaiért?</p>
+<p>– Ama bizonyos erdei logika diadala ez, a melynek jeligéje:
+tárczádat vagy életedet! Ha az ilyképp meginterpellált gyöngébbnek
+érzi magát az interpellálónál, odaadja a tárczát, csakhogy
+megtarthassa az életét.</p>
+<p>A herczeg meglepetve tekintett Bóditzra, a kit rossz kedve
+vigyázatlanná tett.</p>
+<p>– Nem volt más mód ezt az embert elhallgattatni? – kérdezte.</p>
+<p>– Ott voltál a parlamentben, láthattad, hogy nem.</p>
+<p>– A parlament! – szólt Zalkovszky megvetéssel… – A hol szóárról
+van szó, ott a Kun Attiláék persze legyőzhetetlenek, – az ilyen
+fajzat ellen drasztikusabb eszközökkel kell küzdeni.</p>
+<p>– Ez igen szép, – de csak elméletben.</p>
+<p>Zalkovszky ingerülten suttogta:</p>
+<p>– Már két hete, hogy rálesek, – a lakására csak nem
+törhetek?</p>
+<p>– Ez huszárlogika, – szólt Bóditz, – ilyesmi különben is többet
+használna Kunnak, mint ártana. Még az kellene, hogy megverekedjék
+politikai elveiért! <span class="pagenum"><a name="Page_218" id=
+"Page_218">-218-</a></span></p>
+<p>A herczeg jó ideig hallgatott; aztán Bóditz füléhez hajolt.</p>
+<p>– Tudod mi az ugratás, méltóságos uram?</p>
+<p>– Csak sejtem.</p>
+<p>– Ha az embernek valakire fáj a foga s néhány szikrázó
+kardvágással vagy pisztolylövéssel szeretne magán könnyíteni, de
+nem vallhatja be az igazi okot, akkor csinált ürügy alatt ugratja
+be ellenfelét a párbajba.</p>
+<p>– Ez érdekes, – szólt Bóditz, – értesz te ehhez?</p>
+<p>Zalkovszky nevetett.</p>
+<p>– Mondhatom, hogy e művészetben bizonyos tökélyre vittem. Keress
+ki nekem a közönségből egy tisztességes embert, mondj valami
+ürügyet, – legyen az bármily badar, – fogadok, hogy ő fog engem az
+adott ürügy alatt provokálni.</p>
+<p>– De hiszen így lehetetlenné lehet tenni a legtisztességesebb
+embert is!</p>
+<p>– A mint veszszük.</p>
+<p>– Azt mondod: bármily badar ürügy is? Ha például Kunt
+beugratnád, hogy kihívjon Livia jó hírnevéért – eh, ostobaság!</p>
+<p>Zalkovszky nevetett.</p>
+<p>– Nem is rossz gondolat! Ilyesmit kerestem én…</p>
+<p>Kun és Korláth korán hagyták el a színházat s a klubba hajtattak
+vacsorára. A klub alapító-ünnepét ülte, a termek túl voltak
+zsúfolva, a két barát egy kisebb étteremben telepedett le.</p>
+<p>A színház végével újabb társaság vetődött szobájukba,
+<span class="pagenum"><a name="Page_219" id=
+"Page_219">-219-</a></span> az érkezők közt volt Zalkovszky is, a
+ki egyenesen a két barát asztalához ült.</p>
+<p>– Ennek az embernek pléharcza van, – suttogta Korláth.</p>
+<p>A két barát már a fekete kávénál tartott, midőn a zene
+elhallgatott. Zalkovszky sűrűn hajtogatta poharát s fennhangon
+adomázott az asztal felső végén. Livia forgott szóban.</p>
+<p>– A gyermekvédőknek adta gyémántjaimat, – szólt Zalkovszky, –
+nekem pedig azt üzente, hogy ő rózsadíjra pályázik.</p>
+<p>A többiek nevettek.</p>
+<p>– Mi juthatott eszébe? – kérdezte egy hang.</p>
+<p>– Egyszerű dolog: Livia szerelmes, új kedvese pedig féltékeny,
+mint a velenczei mór. Miután pedig a házasság nincs kizárva,
+egyikünk sem lesz oly szívtelen, hogy ezt a szép frigyet
+megzavarja…</p>
+<p>Az asztalnál kínos csend állott be, mindenki ismerte az
+Attiláról kerengő pletykákat. Attila hátradőlt székében s élesen
+figyelt Zalkovszkyra. A jelenlevők egyike tréfával akarta élét
+venni a dolognak.</p>
+<p>– Jelentkezzél a póttartalékba, Zalkovszky, hiszen neked
+különben szerencséd szokott lenni az asszonyoknál.</p>
+<p>– Tévedsz, – felelte Zalkovszky, – nekem e téren sohasem volt
+szerencsém, mert nem vagyok az, a mit érdekes embernek szokás
+nevezni. Egy közönséges tuczatgentleman nem lehet Don Juan. Hanem
+egy kalandor, a kinek anyja talán grófnő <span class=
+"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> és
+atyja talán komornyik, félig svihák, félig gentleman, kifeszített
+könyökkel tolakodik a társaságba, itt produkálja magát kóczevésben,
+vagy könyvcsinálásban.</p>
+<p>– Esetleg kártyaosztásban! – vágott közbe Attila élesen.</p>
+<p>Zalkovszky kissé elvörösödött, aztán halotti csendben
+folytatá:</p>
+<p>– Esetleg imponál a mobnak utazásaival a majmok országában, –
+nos, ez Livia ízlése is.</p>
+<p>Attila halálsápadtá vált s föl akart emelkedni helyévől, Korláth
+keze azonban visszatartotta. Zalkovszky ajkán megvető mosoly jelent
+meg, aztán még tovább ment.</p>
+<p>– Ily emberrel mi nem versenyezhetünk; ő szerelmet nyujt – mi
+csak hitvány pénzt. Én ismerem Liviát s tudom, hogy attól, a kit
+szeret, áldozatokat nem fogad el, – sőt talán – ő maga – volna –
+képes áldozatra…</p>
+<p>A szó torkán rekedt. Attila eltaszította az őrnagy kezét s
+felszökött helyéről. A csillárok forogtak szemei előtt, de azért
+néhány lépéssel a herczeg előtt termett, – a ki mosolyogva, de
+sápadtan emelkedett föl, – és arczul ütötte,</p>
+<p>A monokli kirepült a herczeg szeméből és nyakára
+csavarodott.</p>
+<p>A csattanást mély csend követte, csak Korláth elkésett szava
+hallatszott: üsd arczul!</p>
+<p>Attila vérben forgó szemmel tekintett Zalkovszkyra.</p>
+<p>– Ezt akartad? – kérdezte rekedt hangon. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span></p>
+<p>A herczeg elfakult arczczal kapott baloldalához, hol
+tisztkorában kardját viselte, aztán az asztalról egy nehéz ezüst
+kagylót ragadott föl, – barátjai azonban megfogták a karját.</p>
+<p>– Ezt másképp is el lehet intézni.</p>
+<p>A két ellenfél között most már tízen is tolongtak.</p>
+<p>– Ezt nekem! ezt nekem! – hörögte Zalkovszky fölemelt
+ököllel.</p>
+<p>A szomszéd termekből frakkos és egyenruhás alakok özönlöttek be,
+a zene hirtelen elnémult, – Attila fásultan követte az őrnagyot a
+kijárat felé.</p>
+<p>– Kit akarsz második szekundánsnak? – kérdezte Korláth, midőn
+Attila lakásán voltak.</p>
+<p>– Ismered Bóditz századost?</p>
+<p>– A vezérkarból? Majd elmegyek hozzá.</p>
+<p>Mikor elváltak, Korláth visszaszólt.</p>
+<p>– Készülj el minden eshetőségre, Zalkovszky bátor és kitünő
+lövő. <span class="pagenum"><a name="Page_222" id=
+"Page_222">-222-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch27.png" alt="" title="" />XXVII.</h2>
+</div>
+<p>A segédek tárgyalásai másnap gyorsan be lettek fejezve. A
+herczeg a lehető legszigorúbb föltételeket szabta ki. Attila
+segédei megjegyzés nélkül elfogadtak mindent. A párbaj a következő
+nap reggel fog lefolyni.</p>
+<p>Attila a Törökkuthy palotába hajtatott, hogy bátyját a
+történtekről értesítse, a gróf azonban nem volt otthon, az éjjeli
+vonattal Bécsbe utazott. Attila sokkal inkább el volt foglalva
+saját dolgaival, minthogy e rendkívüli eseményből következtetést
+vont volna le.</p>
+<p>Késő estig irományait rendezte, aztán levélíráshoz látott. Mikor
+a kész leveleket elolvasta, úgy találta, hogy érzelgősek s
+elégette. Aztán száraz, közönyös hangon akart írni, ekkor meg úgy
+találta, hogy nincs is mit írnia.</p>
+<p>Mikor végre elaludt, meglepően közvetlen és tiszta álomkép
+csalta érzékeit. Úgy látta, mintha a Jolán betegágya előtt
+térdelne, – a leány láztól lihegő kebellel, homályos szemekkel,
+tehetetlenül feküdt, Attila egész valóját végtelen fájdalmas
+szánakozás járta át, midőn ajkaival megérintette a beteg gyermek
+szempilláit.</p>
+<p>– Meg fogok halni, – suttogott Jolán – azt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span>
+mondják, azért, mert tánczoltam, – ne hidd! meghalok, mert nem
+szeretsz…</p>
+<p>Attila a leány szűzies vállaira hajtotta fejét, mondva:</p>
+<p>– Élned kell, szeretlek és mindig szerettelek!</p>
+<p>Álmában úgy érezte, hogy nem mondott valótlanságot. A leány
+boldogan mosolygott és arcza kivirult a bájos örömtől… Most
+gomolygó fellegeken pihentek, Jolán szerelemittasan simult
+karjaiba, – a fellegeken sötét, fenyegető alakok közeledtek taposó
+léptekkel, köztük Bóditz lovag szúró szemével, Livia csillogó
+jelmezben, Agenor fanyar mosolyával, vállán a milói Vénuszt
+hurczolva, az istennő márványarcza csodálatosan hasonlított Lovrich
+Etelhez.</p>
+<p>Világos reggel volt, midőn Attila fölébredt, ágya előtt Korláth
+és Bóditz százados álltak.</p>
+<p>Tíz perczczel később már Korláth kocsijában ültek. Attila még
+egyre álmának hatása alatt állott, arczán még érezni vélte Jolán
+csókjának melegét. Rendkívüli helyzetekben a lélek fogékonynyá lesz
+az álom-élet titokzatos behatásai iránt.</p>
+<p>Zsebkönyvéből kitépett egy lapot, erre irónnal írta:</p>
+<p>«Szerettem volna élni, hogy a tied lehessek.»</p>
+<p>A lapot Korláthnak adta.</p>
+<p>– Boros-Kevén van egy Pogány Jolán nevű leány, – ha valami
+ostobaság történik velem, add át neki ezt személyesen.</p>
+<p>A fogat egy fedett lovarda előtt állt meg. Zalkovszky és
+szekundánsai czigarettázva heverésztek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> a
+váróterem kerevetein, két fiatal orvos sebészeti műszereket
+csomagolt ki.</p>
+<p>– Ha úgy tetszik, megkezdhetjük, – szólt Korláth.</p>
+<p>A társaság kiment a hideg lovardába, Korláth kimérte a
+lépéseket, aztán a pisztolyokért sorsoltak.</p>
+<p>A két ellenfél szemben állt, – Korláth tapsolt, Zalkovszky
+eldobta szivarját, fölemelte pisztolyát és gyorsan kilépte az
+avance-ot, aztán előrehajolva, bal kezét ökölbe szorítva,
+czélozott, – az üveget kiejtette szeméből, ezúttal látni akart.
+Attila lassan lépett előre, a midőn a homokba tűzött kardhoz ért,
+eldördült ellenfelének lövése. Attila éles ütést érzett balkezén, –
+a golyó szétzúzta kezét. Összelapított ujjaiból lassan szivárgott a
+vér a homokba. Az orvos feléje sietett, ő visszaintette fejével és
+fölemelte pisztolyát. Zalkovszky nyugodt mosolylyal várta a golyót.
+A lövés eldördült és nem talált.</p>
+<p>A herczeg halkan mondta hozzálépett segédének:</p>
+<p>– Mindkét pisztoly jobbra rugott.</p>
+<p>Korláth bosszusan suttogta:</p>
+<p>– Rosszul lősz, Attila, pedig oly közel álltál hozzá…</p>
+<p>Az orvosok megvizsgáltak a sebesültet, három újja szét volt
+zúzva, de kevés vért veszített. A segédek tanakodva tekintettek
+össze. Zalkovszky savanyú arczot vágott.</p>
+<p>Attilát az égő fájdalom, a melyet kezén érzett, csakhamar dühbe
+hozta; selyemkendőt csavarva öklére, mondta: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span></p>
+<p>– Én folytathatom!</p>
+<p>Zalkovszky udvariasan hajtotta meg a fejét. Újra felálltak, a
+herczeg ismét gyorsabban lépte ki az avance-ot s élesen czélozva
+várta be, míg ellenfele megáll.</p>
+<p>Korláth fanyar arczczal gombolta be mentéjét, Bóditz százados
+fogai közt szívta fel a levegőt.</p>
+<p>Zalkovszky lövése csattanó visszhangot keltett a tető alatt. –
+Attilát hatalmas ütés rázkódtatta meg. Karját forró fájdalom járta
+át, szemei egy perczre elhomályosultak, fölemelte fegyverét s a
+sötétbe lőtt.</p>
+<p>Korláth hozzásietett és megtapogatta mellét.</p>
+<p>– Semmi?</p>
+<p>Attila fejét rázta.</p>
+<p>– Csak a karom.</p>
+<p>– Akkor jól van.</p>
+<p>A herczeg a lövés után egy pillanatig mozdulatlan maradt, aztán
+mintegy csodálkozva rázta fejét és támolygó léptekkel hátrált a
+falig, a hol lihegve dőlt a faburkolatnak. Az orvos hozzásietett,
+hogy támogassa, de a herczeg már lecsúszott a falon a fagyos
+homokba. Föltépték mellényét, – a finom, fehér ingen nagy, forró
+vérfolt mutatkozott, a mely gyorsan szivárgott tovább. Az orvos
+fejét vesztette és párnák után kiáltozott, mintha ezektől függne a
+sebesült megmentése. A vívóterem üvegfala mögött rémült
+cselédarczok mutatkoztak.</p>
+<p>Zalkovszky sápadtan mosolygott.</p>
+<p>– Azt hiszem, a beleimet lyukasztotta át, – mondta rekedt
+hangon. <span class="pagenum"><a name="Page_226" id=
+"Page_226">-226-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 380px;"><a href=
+"images/i013hq.jpg"><img src="images/i013.jpg" alt=
+"Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg" title=
+"Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg" /></a>
+<p class="caption">Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a
+herczeg már lecsúszott a falon a hideg homokba.</p>
+</div>
+<p>Időközben szétfejtették Attila balkarján a ruhát. A felső karon
+a domború izmok szét voltak roncsolva, a golyó az átzúzott csontban
+akadt meg.</p>
+<p>Félóra mulva már lakásán feküdt. Az előhívott egyetemi sebész a
+golyó kereséséhez látott, félórai munka után diadalmasan tartotta
+az összelapított ólomdarabot a sebesült homályosuló szeme elé.
+Aztán az összezúzott ujjakat választotta le kezéről. Korláth
+hidegvérűen segédkezett a műtétnél.</p>
+<p>A délutánt a sebesült egyedül töltötte szolgájával s a klinikai
+ápolóval, estefelé Korláth ismét fölkereste. Attila most már sokkal
+könynyebben érezte magát. Az őrnagy szokott hallgatásába merülve
+ült az ágy mellett.</p>
+<p>– Hogy van ő? – kérdezte Attila egyszerre.</p>
+<p>– Egy óra előtt meghalt, – volt a száraz felelet.</p>
+<p>Attila kissé fölemelkedett párnáiból, aztán visszahanyatlott s a
+fal felé fordulva, sokáig feküdt mozdulatlanul. Az őrnagy azt
+hitte, hogy elaludt és sapkája után nyult. Sarkantyújának halk
+pengésére a sebesült megszólalt.</p>
+<p>– Szeretném, ha ez nem történt volna meg.</p>
+<p>– Ha te nem tetted volna, megpróbáltam volna én, – válaszolt
+Korláth közömbösen, aztán távozott.</p>
+<p>Alkonyodni kezdett. Attila ismét egyedül maradt s mereven bámult
+a szobamennyezet festményeire. Agyára lassankint tompa nyomás
+nehezedett, szemére szürke köd ereszkedett, néha fölrezzent, mintha
+ismét érezné csontjaiban az orvos <span class="pagenum"><a name=
+"Page_227" id="Page_227">-227-</a></span> hideg aczélfogóját.
+Egyszerre az a tudat járta át, hogy most már minden, a miért eddig
+küzdött, örökre elveszett számára. Levertség fogta el. Hiába
+erőlködött, hogy e kínos érzés alól szabaduljon, forrongó agyában a
+gondolatok már szédítő sebességgel iramodtak ide s tova. A mult
+napok eseményei és szereplői csodálatos zűrzavarban folytak össze s
+a keringő egyvelegből fölbukkantak Bóditz, Zalkovszky, Agenor és
+Jolán alakjai.</p>
+<p>– Elővette a sebláz, – mondta a betegápoló. A két cseléd halkan
+suttogott, midőn megszólalt az előszoba csengője.</p>
+<p>Karcsú, elegáns női alak lépett be. A cselédek csodálkozva
+látták, hogy a feketeruhás nő egyenesen az ágyhoz siet, ott térdre
+veti magát és megcsókolja a beteg kezét. Livia – ő volt a késői
+látogató – ledobta kalapját és keztyűjét s azt mondta, hogy
+virrasztani fog a beteg mellett. Azzal az ágyhoz ült s hűvös
+kezével végigsimította Attila forró homlokát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_228" id="Page_228">-228-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch28.png" alt="" title="" />XXVIII.</h2>
+</div>
+<p>A miről az egész város beszélt, a mit a bérkocsisok a bakon s a
+hordárok a sarkon vitattak: Kun Attila párbajának híre csak
+estefelé hatolt a Lovrich-kastély előkelő csendjébe.</p>
+<p>Etel bárónő a zongoránál ült és halk akkordokat hallatva,
+iparkodott egy bánsági népdalt visszaidézni emlékébe. A missis
+kedvencz olvasmányába, Shakespeare sonettjeibe volt elmélyedve.</p>
+<p>– Mit gondol, bárónő, mit akar a költő mondani, midőn imádottját
+férfi-nőnek nevezi?</p>
+<p>Etel vállat vont és mert időközben megtalálta a keresett
+futamot, hévvel kezdte játszani dalát. Aztán hirtelen megszakítva
+játékát, a zongorán még fölbontatlanul heverő esti lap után
+nyult.</p>
+<p>– Halálos végű párbaj, – a bárónő a szereplők neveit kereste,
+lélegzete elállt, a mint Kun Attila nevét olvasta. Lázas mohósággal
+futotta át a hírt.</p>
+<p>Aztán Attilára gondolt, – elképzelte a fiatalembert, a mint
+szétlőtt karral, láztól s a kioltott emberélet tudatától gyötörve,
+fekszik elhagyatott lakásán; – s mindez ő érte történt! ő érte, a
+kinek bírásáért Attila ama vakmerő küzdelmet folytatja, a melynek a
+mai párbaj egyik epizódja! <span class="pagenum"><a name="Page_229"
+id="Page_229">-229-</a></span></p>
+<p>Etel szó nélkül szobájába ment, itt föltette kalapját s egy
+alvajáró ösztönével haladt le a lépcsőn, maga sem tudta, mit akar.
+A félig nyitott kapu előtt habozva állott meg, – a mint kitekintett
+az idegen, népes utczára, a melynek gázlámpái már égtek, a
+tehetetlenség érzete szállta meg. Visszafordult és belépett
+atyjához.</p>
+<p>– Atyám, Kun Attila sebesülten fekszik lakásán, – kérem,
+kisérjen oda…</p>
+<p>Iván báró nem hitt füleinek.</p>
+<p>– Én kisérjem Kun lakására? – kérdezte majdnem rémülten.</p>
+<p>Etel igent intett.</p>
+<p>– Az előbb egyedül akartam menni, – mondta nyugodtan, – de a
+kapuban eszembe jutott, hogy illendőbb, ha atyámmal megyek.</p>
+<p>Iván báró felszökött helyéről.</p>
+<p>– Etel, maga gonosz tréfát űz velem!</p>
+<p>– Nekem el kell mennem Attilához, – szólt a bárónő monoton
+hangon.</p>
+<p>A báró nem fojthatta vissza tovább fölindulását, féktelen
+szavakkal támadt leányára. Etel némán hallgatta végig, aztán kérve
+mondta:</p>
+<p>– Vezessen oda!</p>
+<p>A bárónő sápadt volt, szemei tágra voltak nyitva, pillái néha
+lezáródtak, mintha hirtelen fény bántaná. Iván rögtön elfelejtette
+haragját, a mint leányán észrevette a közelgő szívgörcs
+előjeleit.</p>
+<p>– Rosszul van, Etel?</p>
+<p>– Kérem, vezessen Attilához.</p>
+<p>A bárón erőt vett a szánalom, kezén fogva a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_230" id="Page_230">-230-</a></span>
+kerevethez vezette leányát. Etel szó nélkül követte s szórakozottan
+tekintett körül. Az öreg majdnem sírva fakadt, midőn szép, beteg
+gyermekére tekintett, a kit annyira szeretett s a ki mégis idegen
+volt hozzá. Most már parancsot adott a befogásra s midőn leánya
+mellett ült a kocsiban, bundájával gondosan betakarta a lábait.</p>
+<p>– Be lehet menni gazdádhoz? – kérdezte Iván Attila
+szolgáját.</p>
+<p>A szolga felelet helyett fölemelte a hálószoba ajtófüggönyét. A
+betegszoba karbolszagába átható ibolyaillat vegyüt, a beteg ágya
+fölé karcsú női alak hajolt, gyöngéden figyelve ziháló lélegzetére.
+A nő most a belépőkre szegezte szép, sötét szemét. – Etel rögtön
+megismerte a tánczosnőt, a kinek nevét utóbbi időben oly sűrűn
+hallotta említeni. Livia kecsesen meghajolt s a háttérbe
+vonult.</p>
+<p>A bárónőnek nem volt bátorsága a beteghez közeledni; az ajtóban
+állva, mereven tekintett a sötét férfiarczra, a mely nyugtalanul
+hánykolódott a fehér párnák közt. Iván báró néhány szokásos
+résztvevő kérdést intézett a szolgához. A bárónő még egyre
+mozdulatlanul állt, a kínos csendet most csak a sebesült lihegése s
+az ébresztő óra ketyegése zavarta.</p>
+<p>– Talán mehetnénk? – indítványozta a báró. Etel atyja karjára
+támaszkodva távozott, a tánczosnő mély meghajlását merev
+főhajtással viszonozta…</p>
+<p>Hajnalfelé a Lovrich-palota csöndjét sikoltó hangok zavarták
+meg. A báró éjfél után csodálatos <span class="pagenum"><a name=
+"Page_231" id="Page_231">-231-</a></span> ösztön által
+vezéreltetve, fölébresztette a bárónő komornáját s beküldte úrnője
+hálószobájába, – a leány rémülten jelentette, hogy a bárónő hidegen
+és élettelenül fekszik ágyában.</p>
+<p>Az előhívott orvos már ismét eszméletnél találta Etelt s a
+báróval reggelig virrasztott mellette. Etel erős szervezete
+csakhamar helyreállította a szívgörcs által megszakított
+életműködést, másnap délben elhagyhatta ágyát.</p>
+<p>A délután folyamán Szentmáray Dzsina látogatta meg, a grófnő
+szokása szerint kaczagva sietett barátnője nyakába.</p>
+<p>– Mit látok, Etel, te is tudsz beteg lenni?</p>
+<p>– Az éjjel egy kis szédülésem volt.</p>
+<p>Dzsina levetette kabátkáját, aztán Etel lábához ült egy
+zsámolyra, barátnője térdére támasztva karját.</p>
+<p>– Persze, Etel, már hallottál a párbajról? Az egész város másról
+se beszél. Szegény Zalkovszky – borzasztó! Ha ezt előre tudtam
+volna, néha udvariasabb lettem volna hozzá. A papa nagyon haragszik
+Kunra, – nem azért, hogy verekedett, de hogy ilyen nőért
+verekedett…</p>
+<p>Etel figyelni kezdett. A párbaj okáról nem tudott még semmit,
+Iván báró gondosan elrejtette előle a hírlapokat.</p>
+<p>– Nőért? – kérdezte.</p>
+<p>– Talán nem is tudod, hogy Liviáért verekedtek, a szép
+tánczosnőért? Nem olvastad a lapokat?</p>
+<p>– Nem olvastam semmit… <span class="pagenum"><a name="Page_232"
+id="Page_232">-232-</a></span></p>
+<p>Dzsina grófnő kabátkája után futott és zsebéből előkeresett egy
+ujságlapot.</p>
+<p>– Ezt kiollóztam magamnak – majd elolvasom…</p>
+<p>Azzal a zárdában nevelkedett leányok éneklő hangsúlyozásával
+olvasni kezdte:</p>
+<p>– Ma már teljesen lehullott a fátyol a tragédia részleteiről;
+keserű érzés tölti el az embert, ha megtudja, hogy egy történelmi
+nevezetességű név utolsó viselőjének el kellett véreznie egy
+kaczérságáról ismert tánczosnő kedvéért. Szomorú világot vet ferde
+társadalmi…</p>
+<p>Dzsina megszakította magát, hogy ez nem érdekes, aztán más
+helyen folytatta az olvasást:</p>
+<p>– Az összetűzés egy előkelő klubban történt, a melynek alapító
+ünnepélyén a két ellenfél találkozott. A boldogtalan herczeg néhány
+humoros és bizalmas körben éppen nem szokatlan megjegyzése egy
+ismert nevű tánczosnő magánéletére, annyira fölingerelte Kunt, hogy
+megfeledkezve magáról, elkövette az irtóztató sértést. Jellemző
+Kunra nézve, hogy ő ragaszkodott a küzdelem folytatásához, midőn az
+első golyóváltás után a herczeg megelégedett a nyert
+elégtétellel.</p>
+<p>Dzsina grófnő gondosan összehajtotta az ujságlapot, mondva:</p>
+<p>– Többet is tudok.</p>
+<p>Azzal gondosan körülnézett s óvatosan suttogta Etel fülébe:</p>
+<p>– Az a Livia kedvese Kunnak…</p>
+<p>Aztán suttogó hangon folytatta: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_233" id="Page_233">-233-</a></span></p>
+<p>– Kun nagyon féltékeny volt és megtiltotta neki, hogy
+udvaroltasson magának. Livia vissza is adta szavát egy gazdag
+zsidónak, a ki el akarta venni. Zalkovszky aztán a klubban
+panaszkodott, hogy Livia nem fogadta el a gyémántjait, a másét
+pedig elfogadja, – erre Kun megharagudott és arczul ütötte. Ez az
+igazság. Valószínűleg mindketten be voltak csípve, ilyenkor a
+férfiak könnyen összevesznek.</p>
+<p>Etel bárónő elszoruló szívvel hallgatta barátnője pletykáit.</p>
+<p>A herczeg ravatala egy vele rokonságban álló főúr palotájában
+állott. A temetés a közönség minden rétegeinek részvéte mellett
+folyt le; az elhunyt rangtársai, a kik életében tartózkodtak tőle,
+miután becsülete védelmében esett el, rehabilitáltnak tekintették
+és gondoskodtak róla, hogy a temetés a gyász és főúri pompa
+impozáns tüntetése legyen.</p>
+<p>Az utczákat, a melyeken a gyászmenet áthaladt, nagy közönség
+lepte el, – a herczegi czímerrel díszített halottas kocsit a
+politikai és katonai világ előkelőségei követték.</p>
+<p>Midőn a menet a Lovrich-palota elé ért, Dzsina grófnő
+megindultan ölelte át barátnőjét. A lobogó fáklyák, a koszorúkkal
+borított koporsó, a zene vontatott hangjai, a melyek a vastag
+ablaküvegen átszűrődtek, nem tévesztették el hatásukat: a grófnő
+keserves zokogásra fakadt. Szegény Zalkovszky!</p>
+<p>Etel nedves szemmel bámult alá a zsibongó sokaságra. A
+mulandóság melankolikus akkordjai <span class="pagenum"><a name=
+"Page_234" id="Page_234">-234-</a></span> megérintették és végtelen
+csüggedéssel töltötték el. Most már tisztán tudta, hogy közte és
+Kun közt mindennek vége. Az érczkoporsóban pihenő halottal együtt
+örök nyugalomra tértek az ő lázas, szenvedélyes álmai is; jövő
+életében csak egy elv vezérelheti: a józan kötelességérzet.</p>
+<p>Dzsina grófnő távozása után újabb látogató jött: Korláth gróf.
+Az őrnagy Zalkovszky temetéséről jött és teljes díszben volt.</p>
+<p>– Hogy van Kun? – kérdezte Etel.</p>
+<p>– Legyen nyugodt, sebei nem veszélyesek. Két hét mulva már
+elhagyhatja az ágyát.</p>
+<p>Az őrnagy magyarázni kezdte, hogy a hirlapok teljesen elferdítve
+közölték a dolgot. Liviának semmi köze a párbajhoz, Kun alig ismeri
+a tánczosnőt és Zalkovszky puszta verekedési vágyból kötött bele.
+Etel gyönge mosolylyal hallgatta az őrnagy szavait, a melyek csak
+egy dologról győzték meg: hogy Korláth becsületes ember.</p>
+<p>Sokáig tekintett elmerengve az utczára, aztán váratlan
+kérdezte:</p>
+<p>– Emlékszik arra, hogy egykor menyasszonya voltam?</p>
+<p>Korláth elpirult a gallérjáig…</p>
+<p>– Úgy látom, emlékszik, – szólt Etel. – Arra is fog emlékezni,
+hogy eljegyzésünket sértő módon fölbontottam. Elhatároztam, hogy
+ezért elégtételt adok magának. Ha akarja, most ön utasíthat el
+engem, – fölajánlom a kezemet!</p>
+<p>Az őrnagy talán először életében érzett szívdobogást.
+<span class="pagenum"><a name="Page_235" id=
+"Page_235">-235-</a></span></p>
+<p>– Nem tudja, mit tesz! – mondta szemrehányó hangon.</p>
+<p>– De tudom. Azt is tudom, hogy szeret. Megértette ajánlatomat?
+Felajánlom kezemet, föltétel és magyarázat nélkül.</p>
+<p>Korláthot keserűség szállta meg.</p>
+<p>– Ha nem sejteném, minek köszönhetem boldogságomat…</p>
+<p>– Téved, ha azt hiszi, hogy féltékeny szeszélynek. Magyarázatot
+azonban nem adok. Ha van bátorsága elfogadni, úgy, a mint vagyok –
+itt vagyok!</p>
+<p>Az őrnagy szürke szeme villogni kezdett.</p>
+<p>– Előbb azonban felelnie kell egy kérdésre, – szólt Etel. – Van
+jogom kezem fölött rendelkezni? Maga azt tudni fogja…</p>
+<p>A bárónő élesen figyelt az őrnagyra. Ez nem habozott a
+felelettel. Reggel papirlapot talált tárczájában, s miután nem
+emlékezett, hogyan került az oda, elolvasta.</p>
+<p>– Szeretnék élni, hogy a tiéd lehessek, – írta Attila Pogány
+Jolánnak. Korláth egyszerű fölfogása szerint ez csak egyet
+jelenthetett, – erre gondolt, midőn Etelnek a kérdésére felelt.</p>
+<p>– Van joga!</p>
+<p>A bárónő fájdalmas mosolylyal nyujtott neki kezet.</p>
+<p>– Ha nem utasít vissza…</p>
+<p>Az őrnagy ajkához vonta a finom ujjakat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch29.png" alt="" title="" />XXIX.</h2>
+</div>
+<p>A mint Törökkuthy Agenor két napi távolléte után megjött
+Bécsből, egyenesen Attila lakására hajtatott. A gróf itt mint
+házigazda lépett föl és rendelkezéseit ellentmondást nem tűrő
+határozottsággal adta. Liviát, a kit a betegnél talált, udvariasan,
+de határozottan hazaküldte, megigérvén neki, hogy naponkint
+többször értesíteni fogja a beteg hogylétéről; a betegápolót
+elbocsátotta s helyébe saját komornyikját, az öreg Gábort rendelte;
+magának ágyat készíttetett a betegszobába s kijelentette, hogy
+egyelőre itt fog lakni. A sebesült ápolását szakértelemmel és
+önfeláldozással teljesítette; a jeges borogatásokat rendesen maga
+váltogatta, a míg szükségesnek látta s felváltva virrasztott
+Gáborral.</p>
+<p>Attila úgy érezte magát, mintha gondos anyai kéz dédelgetné. A
+grófban most nem lehetett ráismerni az embergyűlölőre, kitünően
+értett hozzá, mint kell elűzni a betegszoba unalmát. Attila csak
+most látta, mily elbűvölően szeretetreméltó tud lenni Agenor.</p>
+<p>A párbajról csak egyszer volt szó köztük.</p>
+<p>– Szédültem s a sötétbe lőttem, de a sátán vezette a kezemet…
+<span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
+"Page_237">-237-</a></span></p>
+<p>A végzetes párbaj Kun Attilára nézve messzire ható
+következményekkel járt. A herczeg tragikus sorsa részvétet keltett
+mindenütt. Kiki ismerte délczeg alakját, a mely a fővárosi élet
+érdekes jelenségei közé tartozott. Zalkovszky az utolsó időben
+sűrűn közlekedett polgári körökkel és itt számos csodálója akadt. A
+lapok nekrológokat szenteltek neki, egyik-másikban az elhunyt
+életéből bizalmas visszaemlékezéseket közöltek ama bizonyos
+«vigasztalhatatlan barátok», a kik minden előkelő halott nevével
+reklámot csinálnak maguknak. A közönség szájában számos adomaszerű
+vonás keringett, a mely jellemezte a herczeg rokonszenves
+személyét. Egy képviselőnek, a ki meglátogatta halálos ágyán,
+tréfásan azt mondta:</p>
+<p>– Végrendeletet nem csinálok, nincs egyebem, mint becsületem és
+monoklim… Egy előkelő lap erre megjegyezte, hogy ily «aeschilosi
+humora» csakis klasszikus lelkierejű embernek lehet. Voltak, a kik
+a herczegben egy erkölcsi elvet láttak elvérezni, a mely állást
+foglalt a terjedő erkölcsromlással szemben…</p>
+<p>Minél tisztább fény esett az elhunyt sírjára, annál sötétebb
+árnyba borult Kun Attila alakja. A néptribun, a ki epébe mártott
+tollal gáncsolta az erkölcstelenséget, – viszonyt folytat egy
+ballettánczosnővel; az elvek férfia egy rózsaszínű rongy miatt
+kioltja egy ember életét! A homályos szerkesztői irodákból a
+megbotránkozás kiáltása tört elő. A zakatoló rotácziós gépek
+quousque-tandemet kiáltottak «az élettel és becsülettel űzött
+<span class="pagenum"><a name="Page_238" id=
+"Page_238">-238-</a></span> frivol játék» elé; – komoly hangok
+szólaltak föl, a melyek a törvényhozástól erélyes rendszabályokat
+követeltek az erkölcsök terjedő elvadulása ellen. A lovardában
+fölvillant puskapor ismét éles világosságot vetett a párbaj
+előitéletének rákbajára; a társadalom vezeklést vélt teljesíteni,
+midőn Kunt ostorozta.</p>
+<p>Kun nem érzett magában hivatást a bűnbak szerepére.
+Nyilatkozatot tett közzé, a nyilatkozat rövid volt, de erős. Ez nem
+volt már a tömeg kegyét hajhászó politikus, hanem a zsentleman, a
+ki a magánéletéhez vezető ajtót becsapja a csőcselék orra
+előtt.</p>
+<p>A nyilatkozat rossz hatást tett. A hetedik nagyhatalom
+veszélyeztetve érezte szuverén placet-jogát és sietett
+népfölkelését mozgósítani. Mindazok, a kik eddig Kun
+legkellemetlenebb szövetségesei voltak: apró zuglapok munkatársai,
+részben pápaszemes, szűkmellű urak, részben fiatal sihederek, félig
+tőzsde-galopinek, félig revolver-zsurnaliszták, – most poros
+íróasztalaik mögött megbotránkoztak azon, hogy akadt ember, a ki
+becsületbeli ügyben kétségbe merte vonni csalhatatlanságukat. A
+kormány lapjai siettek a fuldoklót teljesen alámeríteni. Olyan
+embert, a ki vizet prédikál és bort iszik, nem lehet komolyan
+venni. Egyik félhivatalos, a melynek politikai rovatát Bóditz
+szokta sugalmazni, komoly társadalmi bajt látott abban, hogy
+manapság lelkiismeretlen kalandorok képesek a közvéleményt
+terrorizálni.</p>
+<p>Ily támadásokért sovány elégtételt nyujthatott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span>
+Attilának, hogy főleg főúri körökben, magaviseletét kifogástalannak
+találták. Ama dilemmába jutott, hogy őt, a ki mindenkor demokrata
+elveket hirdetett, Zalkovszky rangtársai vették oltalmukba a «mob»
+támadásaival szemben…</p>
+<p>Midőn először hagyta el lakását, a klubba ment ebédelni.
+Asztalnál az öreg Bóditz mellé került. Attila tudta, hogy a lovag
+már megbékült nejével s ezért nem minden él nélkül kérdezte:</p>
+<p>– Még mindig legényéletet folytatsz, méltóságos uram?</p>
+<p>– A hosszabb üléseket ürügyül szoktam használni, hogy egy-egy
+ebédre elpártoljak hazulról. A házi boldogságban is jó mértéket
+tartani.</p>
+<p>Bóditz buzgón látott leveséhez, néhányszor lopva tekintett
+Attilára, végre közönyösen kérdezte:</p>
+<p>– Mikor utazol?</p>
+<p>– Ki mondta, hogy utazom?</p>
+<p>– Nem emlékszem már, de úgy rémlik előttem, mintha valaki szóba
+hozta volna, hogy újabb afrikai útra készülsz. Te ott szép
+sikereket értél el.</p>
+<p>Bóditz ezzel csak meg akarta erősíteni, a mit Attila úgy is
+tudott: hogy a kormány végleg elejtette.</p>
+<p>– Hallottam, – mondta Bóditz később, – hallottam, hogy az
+ügyészség meg fogja inditani ellened a vizsgálatot.</p>
+<p>– A számkivetésbe menőnek utolsó kivánságát teljesíteni szokás,
+– szólt Attila; – neked van befolyásod az igazságügyi tárczánál?
+<span class="pagenum"><a name="Page_240" id=
+"Page_240">-240-</a></span></p>
+<p>– Vajmi kevés! – szabadkozott Bóditz.</p>
+<p>– Egy iskolatársam van, a kit szeretnék kineveztetni a kevei
+törvényszékhez.</p>
+<p>Bóditz föllélegzett és följegyezte magának Kálváry nevét.</p>
+<p>Délután Korláth látogatta meg Attilát.</p>
+<p>– Sebeid szépen gyógyulnak? – kérdezte az őrnagy.</p>
+<p>– Már alig érzek valamit.</p>
+<p>Korláth sokáig gondolkozott, látszott rajta, hogy akar valamit.
+Végre megszólalt.</p>
+<p>– Te Attila, emlékszel még utolsó párbeszédünkre a kevei
+kastélyban?</p>
+<p>Attila meglepetten tekintett rá.</p>
+<p>– Augusztus huszonkettedikén volt, – folytatta az őrnagy, –
+benéztem hozzád egy pohár konyakra, te akkor elmondtad, hogy Etel
+nem akar az enyém lenni.</p>
+<p>– Miért említed ezt most?</p>
+<p>– Mert azóta minden megváltozott. Etel az enyém akar lenni, –
+kért, hogy adjam ezt tudtodra…</p>
+<p>Attila felszökött, mint a bozót farkasa a kopók csaholására,
+Korláth nyugodtan, de kissé sápadtan folytatta:</p>
+<p>– Etel maga tette nekem ezt az ajánlatot. Én szó nélkül
+elfogadtam, úgy, a mint Kevén szó nélkül visszaléptem.</p>
+<p>Az őrnagy egyszerű nyugalma oly hatással volt Attilára, hogy
+szintén erőt vett magán. Sötéten tekintett maga elé, de nem
+válaszolt. <span class="pagenum"><a name="Page_241" id=
+"Page_241">-241-</a></span></p>
+<p>– Meg vagyok győződve, – mondta Korláth, – és Etel is meg van
+győződve, hogy ezzel csak saját kívánságod teljesül.</p>
+<p>– Honnan merítettétek ezt a meggyőződést?</p>
+<p>Korláth azt a nyitott lapot nyujtotta át Attilának, a melyet ez
+a párbaj reggelén írt, lázas álmának hatása alatt.</p>
+<p>– Tárczámban találtam, – mondta, – nem tudtam mi az,
+elolvastam.</p>
+<p>Attila szórakozottan gyürte össze a czédulát.</p>
+<p>– Tehát ezzel vége. Nincs egyéb hátra, minthogy szerencsét
+kivánjak.</p>
+<p>Az őrnagy kissé meghajtotta magát. A hang, a melylyel barátja
+ezt mondta, nem tetszett neki. Mikor elindult, az ajtóban
+visszafordult.</p>
+<p>– Nem szeretném, ha megbántottalak volna.</p>
+<p>Attila barátja vállára tette kezét.</p>
+<p>– Te becsületes ember, akarva se tudnál bántani.</p>
+<p>Mikor egyedül volt gondolataival, arczpirító szégyenérzet vett
+rajta erőt…</p>
+<p>– Mit szándékozol most tenni? – kérdezte Agenor, a kit
+meglátogatott.</p>
+<p>– A komédiának vége, a lámpákat eloltják. Mielőtt teljesen
+besötétedik, elbúcsuzom jóakaróimtól s lemegyek Boros-Kevére.</p>
+<p>– Minő terveid vannak jövődre nézve?</p>
+<p>Attila kaczagott.</p>
+<p>– Jövőmre nézve? Igaz! hisz nekem kenyér után kell néznem. Ej,
+majd pályázom a szabályozó társulathoz, – hátha megtesznek
+szakaszmérnöknek? <span class="pagenum"><a name="Page_242" id=
+"Page_242">-242-</a></span> A fizetés nem sok, de majd keresek
+magamnak takarékos asszonyt, a ki maga varrja a ruháit és rendben
+tartja a házamat. Vasárnap majd a polgármesterrel fogok
+tarokkozni…</p>
+<p>– Kérdés, hogy a polgármester leül-e közönséges szakaszmérnökkel
+tarokkozni, – jegyezte meg Agenor, aztán leült a harmóniuma mellé.
+Később felhagyott játékával s mosolyogva lépett Attilához.</p>
+<p>– Ezen is túl kell esned. Meglehet, hogy egyszer még szépnek
+fogod találni a ruhákat, a melyeket a feleséged szab. Egyelőre nem
+csodálnám, ha öngyilkosságra gondolnál.</p>
+<p>Attilát elkeserítette, hogy bátyja oly könnyedén veszi mindazt,
+a mi ő vele történt.</p>
+<p>– Tulajdonképpen jól van minden, a mint van, – mondta, – ha
+mások nem döntik fel kártyaváraimat, előbb-utóbb megtettem volna
+magam. A mit mondtam, azt szóról-szóra meg fogom tenni: lemegyek
+Kevére, megnősülök és pályázom a társulathoz. Ha nem adnak állást,
+talán te fogsz megtenni uradalmi mérnöknek – atyám is olyasmi
+volt.</p>
+<p>– Atyánk is az volt, – igazította ki Agenor nyugodtan.</p>
+<p>Attila meglepetten tekintett a grófra. Sejtette ugyan, hogy
+atyai részről is egy vérből származnak, de ezt a gondolatot soha ki
+nem fejezte.</p>
+<p>Midőn távozott, Agenor melegen szorított vele kezet: ezt máskor
+nem szokta megtenni.</p>
+<p>Az Andrássy-úton jól ismert fogat jött vele <span class=
+"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span>
+szemben. A hatalmas carossier-k kényesen ügettek, a kerekek
+nesztelenül surrantak végig a faburkolaton. A kocsiban Etel ült
+társalkodónőjével. A bárónő szeme futólagosan érintette Attilát,
+köszönését hideg fejbólintással fogadta.</p>
+<p>Otthon levelet talált kiadójától. A derék nyomdatulajdonos, a
+kit a Nemzetőr rövid fönnállása óta vagyonos emberré tett,
+családapai minőségére hivatkozva, folyamodott a «képviselő úr
+ismert nagylelküségéhez», hogy lépjen vissza önként szerződésüktől,
+mert ha neve tovább is ott áll a lap alatt, a szép virágzásnak
+indult Nemzetőr rövid idő alatt tönkre fog menni. Egy tuczat vidéki
+kaszinó máris zamatos levelek kíséretében mondta föl az
+előfizetést…</p>
+<p>– Patkány! – mormogta Attila. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_244" id="Page_244">-244-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch30.png" alt="" title="" />XXX.</h2>
+</div>
+<p>A pohár csordultig volt. A keserűség, a mely hetek óta
+összehalmozódott Attila szivében, csakhamar előtört.</p>
+<p>A mint mozdulatlanul hevert a pamlagon, egy terv fogamzott meg
+agyában, a mely ellen első pillanatban föllázadt minden jobb
+érzése, de a mely éppen képtelensége által behálózta túlcsigázott
+képzeletét.</p>
+<p>Ha e terv sikerül, bukása egy csapásra emelkedéssé fog válni.
+Vissza fog vonulni, de mint legyőzött is oly zsákmányt fog vinni
+magával, a melyért legyőzői irigyelni fogják. Az egyenetlen
+harczban övé lesz az utolsó szó. A társadalomnak, – a mely őt
+botrányhajhászással vádolja, – oly botránynyal fog felelni, a
+melynek emléke fenmarad évek multán is…</p>
+<p>Íróasztalához sietett és remegő kézzel szakgatott mondatokat
+vetett papirra:</p>
+<p>«Etel! Midőn küzdöttem, érted küzdöttem, – ha győztem volna,
+veled osztom meg győzelmem jutalmát. Elbuktam, le vagyok alázva, el
+kell hagynom a fővárost: követelem, oszd meg velem sorsomat! Nem
+kérdem, szeretsz-e, de ama hatalomra, a mely egykor karjaimba
+sodort, parancsolom, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_245"
+id="Page_245">-245-</a></span> kövess! Ma este kilencz órakor az
+indóháznál várlak. Bizton tudom, hogy ott leszel. Ne válaszolj,
+hanem jőjj! Várlak. Attila.»</p>
+<p>Attila ezt a levelet a szolgájának adta, hogy vigye el a
+Lovrich-palotába és adja át Etel bárónőnek, úgy, hogy senki észre
+ne vegye.</p>
+<p>Midőn a szolga visszajött és jelentette, hogy a levelet átadta,
+Attila pénzt és revolvert vett magához és elhagyta a lakását.</p>
+<p>A pályaudvarnál oly meggyőződéssel szállt ki a bérkocsijából,
+hogy Etel nem fog eljönni. Így is jó! mondta elszántan.
+Megnyugvással töltötte el, hogy sorsa nemsokára teljesedésbe fog
+menni. Még csak nyolcz óra volt. Az elsőosztályú váróteremben egy
+képviselőtársát találta, a ki kerületébe készült, hogy beszámoló
+beszédet tartson. A képviselő meg volt győződve, hogy az elmondandó
+beszéd lesz nemsokára a politikai világ világ legfontosabb
+eseménye. Az új iskolának volt híve, zászlajára a közigazgatás
+államosítását írta.</p>
+<p>– Vakmerőség tőlem, – mondta Attilának, – a főispán dühös lesz
+reám.</p>
+<p>Oly fontosságot tulajdonított a dolognak, mintha az ész imádását
+akarná indítványozni a konventben. A képviselő végre fölült a
+vonatra, Attila kisietett a pályaudvar elé. Ha Etel jönni akar,
+most kell jönnie. A bérkocsik egymásután robogtak a fényesen
+világított csarnok elé. A futárvonat indulásra készen állt. Attila
+izgatottan járta be a várótermeket, – hátha Etel már ott van? –
+aztán ismét a kijárathoz sietett. Most egy elkésett fogat vágtatott
+<span class="pagenum"><a name="Page_246" id=
+"Page_246">-246-</a></span> az indóház elé, a kövezet szikrázott a
+lovak patkója alatt. A fogatból elfátyolozott, magas női alak
+szökött ki – nem volt Etel. A vonat elindult, zakatoló visszhangot
+keltve a csarnokban, majd eltünt az éjben.</p>
+<p>Attila a menetrendet kezdte tanulmányozni. Valószínűnek
+tartotta, hogy Etel nem szabadulhatott idejekorán, de meg fog jönni
+az éjféli vonathoz. Jönni fog, hisz oly hangon írt neki, hogy
+jönnie kell.</p>
+<p>Belépett az étterembe. A pinczérek unatkozva suttogtak a pénztár
+mellett, csak egyik asztalnál ült két utas. Midőn közelükbe
+telepedett, suttogni kezdtek. Kiváncsi lett, nem róla beszélnek-e
+és figyelni kezdett.</p>
+<p>– Azt hiszi, hogy még tarthatja magát? – kérdezte az egyik.</p>
+<p>– Semmiesetre, hacsak Weisz és fiai meg nem elégszenek harmincz
+százalékkal.</p>
+<p>Újra a pénztárcsarnokba ment. A kocsik ismét robogtak, a szolgák
+futkostak, a portás unatkozó hangon hadarta el az állomásokat…</p>
+<p>Éjfél után belátta, hogy várakozásának nincs czélja. Lassú
+léptekkel hagyta el a csarnokot. Az utczán gyerekes dacz szállta
+meg – jönnie kell! Azzal visszasietett. Döngő léptei egyhangú
+visszhangot keltettek a csarnokban, a villamos óra mutatója
+félelmetes gyorsasággal szökött előre.</p>
+<p>Az üvegkupolán sápadt fény szűrődött be, – elindult az első
+reggeli vonat. A csarnokban nedves, fojtó szag terjedt, a pénztár
+előtt bepólyázott <span class="pagenum"><a name="Page_247" id=
+"Page_247">-247-</a></span> alakok mozogtak, rekedt hangon
+beszélgetve és kedvetlenül szivarozva.</p>
+<p>Attilát idegessé tette az a gondolat, hogy a világos nap itt
+fogja találni és gyalog nekiindult a városnak.</p>
+<p>A külváros apró házai közt egyes házóriások magaslottak, feketén
+furódva a sápadt égboltba. Az üzletek még be voltak zárva, csak
+itt-ott pislogott egy csapszék előtt piros lámpa. Attila nem vette
+útját lakása felé, hanem czéltalanul bolyongott tovább. A reggeli
+ég mocskos üvegharangként borult a városra, az utczákon nyomasztó
+kátrányszag terjedt el. A kocsiúton néhány otromba seprőgép haladt
+el. A reggeli csendet csak itt-ott kongó léptek és rekedt köhögés
+zavarta. Néha egy-egy nyurga alak siklott el mellette, hosszú
+léptekkel, szivarcsutkák után hajlongva.</p>
+<p>Attila nem érzett bágyadtságot és önkénytelenül a Dunának vette
+útját. Csak akkor eszmélt föl, mikor már áthaladt a lánczhidon s az
+alagút sötétlő torka előtt állt, a melynek méhében még hosszú
+sorban csillogtak a gázlángok.</p>
+<p>Nemsokára fölért a várba, a melynek falai közt mély csend
+honolt. – Megállt a bástya fokán s letekintett a pesti partra.
+Szeme végigrévedezett a háztömegen, a mely a parttól szétfutott a
+ködös szemhatárig. Az egész kép sűrű párakörben folyt össze,
+keleten számtalan gyári kémény okádta feketén kavargó füstellegeit
+a ködös magasba, az utczatorkolatokban violaszínű gőzfoszlányok
+úsztak, a tetők tengerére kétségbeejtő szürkeség nehezedett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_248" id=
+"Page_248">-248-</a></span></p>
+<p>Attila ujjai görcsösen kapcsolódtak a revolver agya körül…</p>
+<p>E pillanatban a keleti szemhatáron fölvillant az első napsugár.
+A város tornyai és szeszélyes kupolái diadalmasan bontakoztak ki a
+ködös fátyolból, a Dunán halvány aranypontok csillantak meg.</p>
+<p>Attila feje fölött megnyílt egy ablak, csinos nő, fején piros
+kendővel, mosolyogva tekintett a napba.</p>
+<p>Tehát van még napsugár, van még mosoly a világon?!</p>
+<p>Attilát jóltevő melegség járta át. Gondolatai tisztulni kezdtek.
+Az éjjel szenvedélyes dacz töltötte el, később a tehetetlen düh
+vett rajta erőt, hajnalban kétségbeejtő fásultságot érzett, – az
+elő napsugárra megszólalt szíve, mint Memnon szobra, a hangzavarból
+békülékeny akkord csengett elő. Úgy érezte, hogy félelmetes álmon
+ment keresztül, álmon, a mely telve volt szívtelen önzéssel, gyötrő
+nagyravágyással, rideg dölyffel. Undor fogta el, midőn az elmult
+éjre gondolt, a melyet forró agygyal és sivár szívvel töltött az
+indóházban, – hálát érzett Etel iránt, hogy nem egyezett bele őrült
+tervébe.</p>
+<p>Hajdani elpusztíthatatlan életkedve visszatért. Érezte, hogy
+mindaz, a mit pótolhatatlan veszteségnek tartott, nyomasztó
+tehertől szabadította meg. Most már semmi, semmi sem akadályozhatja
+abban, hogy Jolán karjába siessen és ezt a gyermeket oly boldoggá
+tegye, a mint az megérdemli.</p>
+<p>Ruganyos léptekkel indult le a városba.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_249" id=
+"Page_249">-249-</a></span></p>
+<p>Hogy Etel bárónő semmi választ nem adott Attila levelére, annak
+egyszerű magyarázata az, hogy el sem olvasta a levelet.</p>
+<p>A missis, a ki semmit sem vesztett rabtartó buzgalmából,
+véletlenül tanúja volt a bárónő és Attila szolgája közt lefolyt
+rövid párbeszédnek és a mint a szolga távozott, ölyvként csapott a
+a levélre, a melyet Etel a kezében tartott.</p>
+<p>– Mit jelent ez? – kérdezte Etel megütközve.</p>
+<p>– E levél Kuntól van, ismerem kötelességemet. – A missis
+zsákmányával az ablakhoz lépett.</p>
+<p>Ez több volt, mint a mennyit Etel büszkesége elviselhetett.
+Sápadt volt a felindulástól. E pillanatban Iván báró lépett a
+szobába. Nem értette, mi történt itt, de ösztönszerűleg a levél
+után nyúlt, a melyet a missis feléje tartott.</p>
+<p>– Atyám, – szólt Etel, – e levél hozzám van czímezve.</p>
+<p>– Kun írta, – vágott szavába a missis.</p>
+<p>– Kun?</p>
+<p>Iván bárót villamos ütés járta át. – Etel azonban megelőzte és
+gyors mozdulattal kikapta a levelet társalkodónője ujjai közül.</p>
+<p>– A levelet! – kiáltotta Iván.</p>
+<p>Etel a kandallóig hátrált, sápadtan és villogó szemmel tekintett
+atyjára.</p>
+<p>– A levelet meg fogom mutatni vőlegényemnek, – senki másnak!</p>
+<p>– Látni akarom! – kiáltott Iván báró magánkívül, azzal
+megragadta leánya csuklóját.</p>
+<p>Etel villámgyorsan a kandallóba vetette a papirlapot
+<span class="pagenum"><a name="Page_250" id=
+"Page_250">-250-</a></span> – egy föllobbanó lángnyelv
+megsemmisítette a vita tárgyát. Aztán kiszabadította karját atyja
+kezéből és a missishez fordulva, hidegen mondta:</p>
+<p>– Arczátlan cselédet nem tűrök meg szolgálatomban, – ön el van
+bocsátva!</p>
+<p>Úgy látszott, hogy atyjának is tudna hasonlót mondani, de aztán
+megelégedett azzal, hogy egyetlen szót vágjon az arczába:</p>
+<p>– Nemes?! <span class="pagenum"><a name="Page_251" id=
+"Page_251">-251-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch31.png" alt="" title="" />XXXI.</h2>
+</div>
+<p>Attila az éj izgalmai után édes szendergésbe merült. Egyszerre
+álmából az a kellemetlen érzés riasztotta föl, hogy éles szempár
+irányul rá. A kerevet előtt Gábor állt, Agenor komornyikja.</p>
+<p>Az öreg lassan bólintgatott fejével Attila felé.</p>
+<p>– Mi az? – kérdezte a képviselő álomittasan.</p>
+<p>Gábor beszélni akart, de csak néhány érthetetlen szót
+dünnyögött, aztán hosszú, görcsös zokogásba tört ki.</p>
+<p>– Az én uram… az én jó uram… – dadogta.</p>
+<p>Attilát szörnyű sejtelem fogta el.</p>
+<p>– A grófot baj érte? A gróf – meghalt?</p>
+<p>A komornyik igent intett. Attila visszahanyatlott nyugvóhelyére,
+majd talpra szökött s kalapja után nyúlt.</p>
+<p>A Törökkuthy-palota kapuja tárva volt, a folyosókon rémült arczú
+cselédek tanácskoztak. Attilát ösztöne a gróf hálószobájába vonta.
+A szobában két férfit talált: egy orvost meg egy rendőrtisztet, az
+utóbbi éppen a jegyzőkönyvet vette föl. Az éjjeli szekrényen két
+viaszgyertya égett, a szobát sajátságos, édeskés illat töltötte be.
+A halott ágyában feküdt. A selyemtakaró föl volt vonva mellére,
+<span class="pagenum"><a name="Page_252" id=
+"Page_252">-252-</a></span> megtört szeme nyiva maradt, egyik keze
+lecsüngött az ágy szélén.</p>
+<p>– Az öngyilkosság megállapítható? – kérdezte a rendőrtiszt.</p>
+<p>– Meg! – felelte az orvos; – a gróf úr éjfél után két órakor
+követte el tettét, – a kandallón álló órát legalább akkor állította
+meg. E selyemkendőt kloroformba áztatta és arczára borította, – a
+belélegzett gőz nemsokára álomba merítette; a halálnak még hajnal
+előtt kellett bekövetkeznie.</p>
+<p>A rendőrtiszt egy papirlapot mutatott Attilának.</p>
+<p>– Megismeri a gróf úr írását?</p>
+<p>A lapon csak néhány szó volt:</p>
+<p>«Tettem oka életuntság. Végrendeletem a közjegyzőnél van. A
+szükséges rendelkezéseket öcsém, Kun Attila fogja teljesíteni.»</p>
+<p>– Bátyám írása, – szólt Attila.</p>
+<p>A két úr eltávozott, Attila magára maradt a halottal. Leült az
+ágy szélére és kezét bátyja hideg kezére téve, hosszasan tekintett
+arczára.</p>
+<p>Tehát bevégeztetett! A titokzatos tragédia utolsó felvonása
+lejátszódott!</p>
+<p>A reggeli szellő megmozgatta a nyitott ablak függönyeit és
+meglobogtatta a gyertya lángját, Attilának úgy tetszett, mintha a
+halott lassan ringatná fejét…</p>
+<p>Merengéséből Gábor zavarta föl, a ki szónélkül levelet nyujtott
+át neki. A levél Agenor kezétől származott. Attila az ablakhoz
+lépett, alig olvasott azonban néhány sort, midőn az ajtó újra
+megfordult sarkában s egy inas borotvált arcza tekintett be.
+<span class="pagenum"><a name="Page_253" id=
+"Page_253">-253-</a></span></p>
+<p>– Senki sincs bent, – szólt hátra.</p>
+<p>Attila önkénytelenül összevonta a függönyt, midőn Etel és Iván
+báró léptek a halottas szobába. A bárónő világos ruhát viselt; a
+mint gyors léptekkel az ágyhoz sietett, chypre-illat vegyült a
+szoba viasz- és kloroformszagába. Etel letérdelt a a szőnyegre és
+imádkozni kezdett, Iván báró kiváncsi borzongással tekintett a
+halottra és szánakozva csucsorította össze a száját.</p>
+<p>– Szegény! – mondta, – mindig gondoltam, hogy ez lesz a
+vége…</p>
+<p>– Hagyjanak magamra, – szólt Etel fátyolozott hangon.</p>
+<p>Atyja csodálkozva tekintett rá, de aztán teljesítette a
+kivánságát.</p>
+<p>A mint az ajtó bezáródott, a leányon hirtelen változás ment
+végbe, úgy, hogy Attila, a ki már ki akart lépni rejtekéből, újra
+összevonta a függönyszárnyakat. Etel felszökött a szőnyegről, ajkán
+halk, de végtelen fájdalmas sikoly tört ki, a minőt csak a halálra
+sebzett szív talál, aztán szemrehányó, keserű hangon szólt a
+halotthoz:</p>
+<p>– Nem akartál élni? Te kevély, te bűnös ember!</p>
+<p>Szavait kínos zokogás fojtotta el. Most bizonytalan léptekkel
+közeledett az ágyhoz s lehanyatlott annak szélére. Sokáig nézte a
+halottat, félénk, majdnem ellenséges szemmel, aztán egyszerre
+könyei közt mosolyogva, halk, édes hangon mondta:</p>
+<p>– Most nem tilthatod meg, hogy szeresselek, mint megtiltottad
+életedben. <span class="pagenum"><a name="Page_254" id=
+"Page_254">-254-</a></span></p>
+<div class="figcenter" style="width: 387px;"><a href=
+"images/i014hq.jpg"><img src="images/i014.jpg" alt=
+"A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel" title=
+"A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel" /></a>
+<p class="caption">A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel
+az ágyhoz sietett…</p>
+</div>
+<p>Attilán borzadás futott végig, mintha őrültet hallana
+beszélni.</p>
+<p>Etel most már egészen közel hajolt a halotthoz s kezével gyér
+haját simogatta.</p>
+<p>Az ajtón halk kopogtatás hallatszott, Iván báró bedugta
+fejét.</p>
+<p>– Talán elég volt már, Etel? Fölizgatja magát…</p>
+<p>– Még egy pillanatig! – szólt Etel esdő hangon.</p>
+<p>Miután az ajtó újra bezáródott, ismét a halott fölé hajolt.</p>
+<p>– Bocsáss meg – én is megbocsátottam neked.</p>
+<p>És habozás nélkül megcsókolta Agenor hideg ajkát. Aztán megtette
+azt, a mi eddig senkinek sem jutott eszébe: lezárta a halott
+nyitott pilláit.</p>
+<p>Attila ismét egyedül volt gondolataival. Rövid pár percz éles
+világosságot vetett oly sok dologra, a mely eddig homályban volt
+előtte. Most már ismerte Etel titkát. Mily mély lehetett a bárónő
+szerelme, ha a sok évi mellőztetés után is ily szenvedélyesen tört
+napfényre! A megszégyenülés egy nemét érezte, a midőn megtudta,
+hogy a gyöngéd rokonszenv, a melyet Etel ő iránta érzett, nem volt
+szerelem, hanem Agenor iránti szerelmének egy szegény morzsája, a
+melyet talán csak bátyjához való hasonlatosságának
+köszönhetett.</p>
+<p>Aztán bátyja levelét kezdte olvasni, a levél hosszú volt.</p>
+<p>«Keserű gúnyja a sorsnak,» – írta Agenor, – «hogy engem, a ki
+mindenkor őszinte megvetést éreztem társadalmi előitéletek iránt,
+társadalmi előitélet kerget halálba. Hogy rövid legyek: amerikai
+<span class="pagenum"><a name="Page_255" id=
+"Page_255">-255-</a></span> párbaj «áldozata» vagyok. Ellenfelem
+nem él már. Nem akarom magamat az úgynevezett «lovagiasság»
+nimbuszával övezni, azért elmondok neked mindent, a mi
+érdekelhet.</p>
+<p>Hét év előtt, – midőn még tettleges szolgálatban voltam, –
+Zalkovszky herczeg és én egy leányt szerettünk. Kiki a maga módja
+szerint szerette. Én meg voltam győződve, hogy boldogságom függ a
+leány birásától, – Zalkovszky érzelmeire, mint nyiltan bevallotta,
+nagy hatással volt imádottjának vagyona.</p>
+<p>A leány nekem adott előnyt. Zalkovszky véralkata mellett semmi
+sem volt természetesebb, minthogy e miatt belém tűzzön. Egy
+alkalommal egy ló patkolása miatt vitát provokált velem s mert
+fölismertem szándékát, súlyos sértéssel vetettem véget az ízetlen
+jelenetnek. Ő ezt ugratásnak nevezte. A sértés fölötte súlyos volt.
+Ellenfelem még aznap lakásomra jött s indítványozta, hogy amerikai
+párbajjal intézzük el viszályunkat. Bármennyire szokatlan is
+tisztek közt a párbaj eme neme, álszégyenből, nehogy kevésbbé
+elszántnak tartson, elfogadtam ajánlatát. Pezsgős fővel tettem, de
+józan állapotban sem tettem volna egyebet. Ketten aztán épp oly
+regényes, mint ízetlen módon elhatároztuk, hogy közös imádottunk
+döntsön sorsunk fölött.</p>
+<p>Tervünk keresztülvitelére másnap közös látogatást tettünk a
+kastélyban. Délután kártyáztunk Etellel. Etel osztott, az első
+kártya, a melyet fölütött, pique-hetes volt. Megállapodásunk
+szerint <span class="pagenum"><a name="Page_256" id=
+"Page_256">-256-</a></span> ezzel el volt döntve, hogy a vesztes
+fél hét év mulva tartozik magát megölni. Azt hiszem, mindketten
+megkönnyebbülést éreztünk, – hét év hosszú idő! A komédia tovább
+folyt. A ki kettőnk közül elveszíti az első játszmát, eljátszotta
+életét. Etel vesztette el az első játszmát, én a másodikat. Ezzel
+sorsom el volt döntve. Szolgálati teendők ürügye alatt elhagytam a
+kastélyt.</p>
+<p>Nem tudom, undor vagy kaczagás fog-e el, midőn ezt olvasod, –
+mindkettő jogosult. Becsületszavam arra is kötelezett, hogy végleg
+lemondjak Etelről. Visszavonultam tőle, e lépésnek köszönhettem a
+fölfedezést, hogy szeret. Sokat szenvedtem, a midőn egy tiszta
+szerelem szűzies nyilvánulásaira közönynyel kellett felelnem.
+Sokáig nem is győztem a természetellenes küzdelmet.</p>
+<p>Egyszer, – magam sem tudom már, hogyan esett, – egyszerre
+karomban tartottam a leányt s éreztem csókjait ajkamon. Midőn
+kíjózanodtam mámoromból, beláttam, hogy kerülnöm kell Etel
+veszélyes közellétét. Kezdetben az volt szándékomban, hogy szilaj
+vígságban töltöm életem utolsó éveit, most azonban magány és
+nyugalom után vágyódtam. A mint tudod, lemondtam a szolgálatról és
+följöttem a fővárosba – haldokolni. Itt, a nagyváros zajában, a hol
+mindenki el van foglalva magával, könnyebben kerülhettem el az
+emberek figyelmét.</p>
+<p>Gyakran zúgolódtam sorsom ellen, – hogyne! Sorsomat egy pezsgős
+fővel adott «becsületszó» képviselte. Gyakran vetettem föl magamban
+a kérdést: <span class="pagenum"><a name="Page_257" id=
+"Page_257">-257-</a></span> vajjon az ember, a kinek a teremtés
+szeszélye egy csöppet engedélyezett a végtelenség tengeréből,
+kötelezheti-e magát az önmegsemmisítésre? Midőn most rövid,
+talányos álomélet után fejjel ugrom a szürke semmibe, kaczagtató
+frázis gyanánt cseng fülemben a – «lovagiasság!»</p>
+<p>Most veszem észre, hogy fölösleges dolgokkal untatlak. Rövidebb
+leszek. Egy keserű elégtételem megvolt: Zalkovszky nem ért czélt a
+leánynál!</p>
+<p>Mikor Zalkovszkyt lelőtted, sohasem érzett öröm érzete vett
+rajtam erőt. Az elfojtott életkedv fölpezsgett bennem. Fiatal
+vagyok, boldog lehetek még! Zalkovszky sírjába vitte párbajunk
+titkát, – én élhetek! élhetek!</p>
+<p>Ekkor levelet kaptam, a melyet Zalkovszky halálos ágyán írt.
+<i>Elvárom, hogy beváltod szavadat!</i> Ez a volt tartalma. Sorsom
+el volt döntve. Nem mintha ez a figyelmeztetés hatással lett volna
+«becsületérzésemre», – de a határtalan fanatizmus, a mely túléli a
+halált is, lesujtott. A klubok lelkiismeretlen fosztogatója meghal
+a becsület nevében és sírba szólít a becsület nevében. És ezt
+őszintén teszi! Meg vagyok győződve, hogy Zalkovszky, ha az én
+helyzetemben lett volna, egy perczig sem habozna «szavát
+beváltani»…</p>
+<p>A sok évi haldoklás kifárasztott, ha akarnék sem tudnék már
+boldog lenni. Érzem, hogy nem vagyok köteles meghalni, – de nincs
+erőm élni. Édes megnyugvással tölt el a pihenés, a végnélküli
+pihenés eszméje. Hogy a frázis teljes győzelmet ne arasson, egy
+nappal később hajtom végre magamon <span class="pagenum"><a name=
+"Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> az itéletet, a mint
+«becsületemmel» kötelezve vagyok. Hidd el, alig győzöm már ennek az
+egy napnak a végét bevárni.</p>
+<p>Sejteni fogod, hogy a leány, a kinek szerelme oly végzetes
+befolyással volt életemre, Lovrich Etel. Kivánom, hogy Etel soha
+meg ne tudja, mennyire szerettem és szeretem most is. Ő még boldog
+lehet, nem akarom megháborítani lelke nyugalmát.</p>
+<p>Vagyonomat rád hagytam.</p>
+<p>Végül még egyet. Tanulmányoztalak, ismerem előnyeidet és
+hibáidat. Ha boldog akarsz lenni, ne vezettesd magad eszed, de még
+kevésbbé képzeleted által, hallgass egyszerűen szíved szavára. Én
+mondom neked: a világ még nem annyira romlott, hogy benne a szív
+delejtűjével el ne lehetne igazodni.</p>
+<p>Feledd el minél előbb halványuló árnyékomat, de ha éppen rám
+gondolsz, jusson eszedbe, hogy jobban szerettelek, mint sejtetted.
+Jó éjt! Agenor.»</p>
+<p>Attila növekedő megindulással olvasta végig e sorokat.
+Megszégyenülés és bánat fogta el; – bánat, hogy bátyját ama
+torzképek után itélhette meg, a melyekben a haldokló kedvét lelte,
+megszégyenülés, midőn saját kellemetlenségeit összehasonlította e
+martir szenvedéseivel.</p>
+<p>Midőn most a halotthoz lépett, keserű elégedetlenséget érzett a
+sors igazságtalansága miatt, hogy ennyi fájdalomnak nem tudott más
+megoldást találni, mint a megsemmisülést…</p>
+<p>– Megsemmisülés? <span class="pagenum"><a name="Page_259" id=
+"Page_259">-259-</a></span></p>
+<p>Minél tovább szemlélte a rokonvonásokat, annál inkább lepte meg
+a vidám nyugalom, a mely az arczon elterült, mióta Etel keze
+lezárta pilláit. A megtört, félig behunyt szem titokzatos fényben
+csillog, az ajk körül rejtelmes, diadalmas mosoly mutatkozik, –
+mintha az anyag bilincseiből fölszabadult szellem éppen most
+siklana ki a kutató emberi elme durva keze közül, hogy ujjongva
+szálljon a napfényes magasba… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch32.png" alt="" title="" />XXXII.</h2>
+</div>
+<p>Verőfényes tavaszi nap volt, Kun Attila gyors léptekkel sietett
+a Lovrich-palotába. A kapustól megtudta, hogy Etel bárónő a kertben
+van, tehát odairányította lépteit. Rövid keresés után rátalált.
+Etel egy padon ült a verőfényben, gondolataiba volt elmerülve és
+napernyője hegyével íveket rajzolt a sárga homokba. Attilának
+eszébe jutott első találkozásuk, mikor a bárónőt hasonló helyzetben
+lepte meg, csakhogy termetét most fekete gyászruha fedte, a mely
+megindító bájt kölcsönzött halvány arczának.</p>
+<p>A bárónő meglepetten tekintett föl.</p>
+<p>– Csodálkozik, hogy itt lát? – kérdé Attila. – Ittlétemnek
+egyszerű oka van: búcsuzni jöttem.</p>
+<p>Etel zavart volt, midőn ösztönszerű udvariassággal helyet kinált
+neki.</p>
+<p>– Elutazik? – kérdezte aztán szokott fátyolozott hangján.</p>
+<p>– Elutazom. Valószinü, hogy sokáig nem fogjuk egymást látni, de
+az is meglehet, hogy utaink szétválnak örökre. Nem akarok távozni
+anélkül, hogy öntől egy szives búcsúszót ne vigyek magammal.</p>
+<p>Etel kissé összevonta szemöldökét s szótlanul tekintett
+Attilára. <span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
+"Page_261">-261-</a></span></p>
+<p>– Feledje el mindazt, a mi köztünk történt, – folytatta az – és
+bocsásson meg, hogy valaha utjába álltam. Egyszer azt mondta, hogy
+úgy szeret, mintha testvére volnék. Kényszeríteni akartam, hogy
+nekem több legyen testvéremnél, – meglakoltam érte. Ama testvéri
+szeretet emlékére kérem: bocsásson meg vakmerő levelemért… Őrült
+voltam, midőn irtam.</p>
+<p>– És mi volt ama levélben? – kérdezte Etel.</p>
+<p>– Hogyan, nem olvasta?</p>
+<p>– Nem. Atyám kényszerrel akarta tőlem elvenni, én olvasatlanul
+elégettem.</p>
+<p>– Ezt őrangyalom tanácsolta önnek! – szólt Attila a legnagyobb
+örömmel. – Most már meg fog bocsátani, hiszen nem tudja, minő
+nyomorult voltam!</p>
+<p>Etel nem válaszolt, hanem hidegen kérdezte:</p>
+<p>– Hová utazik most?</p>
+<p>– Boros-Kevére.</p>
+<p>– Mi dolga lesz ott?</p>
+<p>– Egy régi tartozást kell megfizetnem. Itt már nincs mit
+keresnem, de nem is tudnék itt maradni. Megelégeltem a fővárosi
+életet. Az utczákat, a palotákat, az embereket, – mindezt rútnak,
+kicsinyesnek, kétségbeejtően szürkének találom. Haza fogok menni.
+Az utolsó évek emlékét kitörlöm életemből és újra ott kezdem
+életemet, a hol három év előtt voltam.</p>
+<p>– Eszerint nem volt szerelem, – szólt Etel, – hanem szeszély, a
+mi ama nőhöz – ama tánczosnőhöz lánczolta? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_262" id="Page_262">-262-</a></span></p>
+<p>– Liviához? Sem egyik, sem másik. Livia, mint oly sokan, szinte
+abban a meggyőződésben élt, hogy miatta volt a párbaj…</p>
+<p>– És nem úgy van? – kérdezte Etel bizalmatlanul.</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>– Igazat beszél?</p>
+<p>– Hinni fog, ha bátyám emlékére mondom.</p>
+<p>– És – hogyan került ama nő az ön lakására?</p>
+<p>– Regényes kötelességének tartotta, hogy ápoljon. Én akkor
+eszméletlen voltam. Agenor később eltávolította, – azóta nem is
+találkoztam vele…</p>
+<p>A bárónő arczát sötét pir futotta el, fejét keblére
+csüggesztette. Sokáig hallgatott, végre tétovázó szemmel tekintett
+Attilára.</p>
+<p>– Megbocsát?</p>
+<p>A fiatalember ajkához emelte a feléje nyújtott kezet.</p>
+<p>– Most már a régi, testvéri szeretettel kivánom: legyen boldog!
+– mondta Etel.</p>
+<p>Attila fölkelt. A bárónő egy gyűrűt huzott le ujjáról, tejopál
+czímer, apró gyémántokkal szegélyezve.</p>
+<p>– Szeretném, ha e gyűrűvel jegyezné el menyasszonyát, – azt
+fogom képzelni, hogy hozzájárultam a boldogságához.</p>
+<p>Attila ujjára vonta a gyűrűt, aztán eszébe jutott valami.</p>
+<p>– Ajándékát ezzel viszonozom, – mondta, selyemkendőt nyújtva át
+Etelnek. Sötétpiros ceyloni kendő volt, sarkába Agenor czímere
+hímezve. <span class="pagenum"><a name="Page_263" id=
+"Page_263">-263-</a></span></p>
+<p>Etel ösztönszerűen arczához emelte a kendőt.</p>
+<p>– Csodálatos illat, ezt már éreztem valahol.</p>
+<p>– Kloroform illat, – szólt Attila halkan.</p>
+<p>Etel arczát hirtelen pir futotta el, a kendőt ajkához szorítva,
+mohón szívta be illatát.</p>
+<p>– Isten önnel, – szólt Attila.</p>
+<p>A bárónő kezet nyújtott neki, de aztán meggondolta magát és
+viruló arczát nyújtotta. Egy pillanatig úgy látszott, mintha kedve
+volna sírni, de aztán kivonta magát karjából.</p>
+<p>Attila Korláthot és Bóditz századost találta lakásán.</p>
+<p>– Kikisérlek a vasúthoz, – mondta az őrnagy.</p>
+<p>– Én pedig újra köszönetet jöttem mondani, – szólt Bóditz, –
+atyámtól pedig ezt a levelet hoztam.</p>
+<p>A levelet az igazságügyminiszter írta Bóditz lovaghoz,
+értesítve, hogy a boros-kevei bírói állást Kálváry Kálmánnal, –
+mint a szorgalma és képzettsége folytán legméltóbb pályázóval –
+szándékozik betölteni.</p>
+<p>Attila tárczájába rejtette a levelet. Egy hasznát hát mégis
+látta politikai szereplésének: örömet okozhatott egy becsületes
+embernek. <span class="pagenum"><a name="Page_264" id=
+"Page_264">-264-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch33.png" alt="" title="" />XXXIII.</h2>
+</div>
+<p>A lapály fölött tavaszi szél csattogtatta szárnyait, a nádas
+zúgva hajlongott előtte. A vasuti töltés mentén hollósereg
+emelkedett föl, lomha szárnycsapásokkal lendülve a ködös
+magasba.</p>
+<p>A római sánczra dülő czigánysátorból barna arczok bámultak a
+futárvonat után, a mely a sápadt reggeli fényben zakatolva sietett
+délnek, a kevei róna méhébe.</p>
+<p>Mire kivilágosodott, halk tavaszi eső kezdett permetezni,
+párhuzamos gyöngysorokat rajzolva a kocsiablakokra. Attila
+álmodozva ült egyik kocsiban, a vágtató kerekek üteméből egy régi,
+gyermekkori dalt zümmögött fülébe</p>
+<p>Álmodozásából éles fütty riasztotta föl: Boros-Keve!</p>
+<p>Még minden a régiben van! Előtte fekszik a hegység a török
+várral, a város, a melynek apró házai félénken lapulnak a hatalmas
+templom körül. Az indóház előtt ott áll a Csillag ütött-kopott
+bérkocsija, a bakon ugyanaz a parasztkocsis pipázgat, a ki évekkel
+ezelőtt a Lovrich-kastélyba vitte. Az a titokzatos gyári kazán is
+ott fekszik még az út szélén…</p>
+<p>Amint a kocsi lassan végigdöczögött a főutczán, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_265" id="Page_265">-265-</a></span> a
+melynek alacsony, virágos ablakai mögött halkan suttogott a
+kisvárosi élet, Attilát egyszerre csodálatos látomány szállta meg.
+Tegnap Jolánnál járt, a leány fehér kötőjével kaczagva futott
+eléje. Ma ismét Jolánhoz megy és a leány ismét kaczagva fog karjába
+repülni. A mi pedig tegnap és ma közt történt, az egyike volt ama
+félelmetes álmoknak, a melyeket a gondviselés sötét éjjel azért
+bocsát ránk, hogy véget vessen kételyeinknek és édessé tegye a
+verőfényes napot.</p>
+<p>Pogányék csak nyáron tartózkodtak a Pogányvárban, különben a
+főutczában levő házukban laktak.</p>
+<p>Midőn Attila belépett a csinos udvarra, úgy érezte, hogy térdre
+kell borulnia és megcsókolnia a hófehérre súrolt küszöböt. A
+komondor rögtön megismerte régi jóakaróját és nyihogva ugrándozta
+körül.</p>
+<p>A csinos szobaleány felsikított:</p>
+<p>– Jézus! a nagyságos Attila úr, – hogy fog Jolán kisasszony
+örülni!</p>
+<p>Attila megtudta, hogy Pogányné a nyaralóba ment, a tavaszi
+munkálatokra vigyázni; Jolán valamelyik barátnőjét kereste föl,
+délelőtt azonban ő is felmegy a hegyre.</p>
+<p>Elhatározta, hogy megkeresi Jolánt a városban. Ha kétszer
+végigsétál a főutczán, bizton az ablakokba csődül az egész
+leánynépség, ezek közül kiválaszthatja magának Jolánt.</p>
+<p>A templom boltíves kapujából énekhangok szürődtek elő. Delejes
+erő vonzotta befelé; egy jóarczu öreg helyet csinált neki a padban.
+<span class="pagenum"><a name="Page_266" id=
+"Page_266">-266-</a></span></p>
+<p>A főoltár Mária-képe élő virággal volt koszorúzva, a lépcsőket
+piros szőnyeg fedte, az istentisztelet nagy ünnepélyességgel folyt.
+Az orgona hangjai szétáradtak a hatalmas oszlopok közt, a keskeny
+gót ablakokon ferde fénysávok szürődtek az oltárfülke hüvös
+homályába. A gomolygó tömjénfüstöt ezüst köddé változtatta a
+verőfény.</p>
+<p>A zene és ének halk zsongássá folyt össze Attila fülében és
+idegeit, a melyek hetek óta kínos rezgésben voltak, édes
+megnyugvással töltötte el. Kezére hajtotta homlokát; midőn mély
+csend közepett harangcsengés hirdette az áldozat bemutatását,
+gyermekkora óta nem érzett kegyeletes borzongás futotta át. Az
+egyhangu éneket mekegő férfihang vezette, máskor ez kihivta volna
+gunyolódását, most halk zümmögéssel kisérte. Úgy érezte, hogy ez
+egyszerű alakok közé kell vegyülnie, hogy velük egyetemben jámbor
+áhítattal dicsérje istent, a bűnbocsátó, az irgalmas istent.</p>
+<p>A boltíves ablak egy kék üvegvirágán napsugár tört keresztül,
+vakító fénynyel árasztva el egy női kalapot, a melynek viselője a
+túlsó padsor sarkán térdelt, Attila nem láthatta arczát, de üde,
+fehér nyaka delejes erővel bilincselte le szemét. A leány, a ki
+eddig buzgón imádkozott, most fölemelte fejét és gyermekes
+kiváncsisággal tekintett a magasba, honnan ízzó üvegvirág kék
+dicsfényt szórt rá. Attila szíve félelmetes hangon dobogott. –
+Jolán volt! Vállban és csípőben kissé szélesebb, derékben kissé
+karcsubb, a félszeg gyermekleányból viruló nő fejlődött, de még
+mindig a régi <span class="pagenum"><a name="Page_267" id=
+"Page_267">-267-</a></span> Jolán. Ugyanaz a gyermekes, puha áll,
+az a komoly és mégis kiváncsi szem, azok a megindító tiszta
+vonások, a melyek utóbbi időben oly gyakran jelentek meg
+álmában.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 372px;"><a href=
+"images/i015hq.jpg"><img src="images/i015.jpg" alt=
+"Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes" title=
+"Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes" /></a>
+<p class="caption">Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka
+delejes erővel bilincselte le szemét.</p>
+</div>
+<p>– Minő ünnep van ma? – kérdezte szomszédjától.</p>
+<p>Az öreg csodálkozva tekintett rá.</p>
+<p>– Gyümölcsoltó boldogasszony.</p>
+<p>Az istentisztelet véget ért, a hivők tolongva hagyták el a
+templomot. Attila iparkodott Jolánhoz jutni, de az ellenkező
+irányban hullámzó emberáradat szétválasztotta őket. A szabadban
+hiába nézett körül a zsibongó sokaságban; miután az utolsó anyóka
+is elhagyta a templomot, jó ideig még kutatva bolyongott az
+utczákon, aztán gyors léptekkel a hegynek indult.</p>
+<p>A lejtőt hűvös szél járta, az útszélen a rügyező kökénybokrokon
+esőcseppek csillogtak, a fényes, tejszínű magasban csiripelő pontok
+úsztak. Attila levette kalapját és teli tüdővel szívta a nedves
+tavaszi levegőt; lépteit mindinkább gyorsította, a legmeredekebb
+helyen már futott is.</p>
+<p>A nyaraló elhagyatva állt a még puszta kert fölött. Attila nem
+ment az ajtó felé, hanem a szőlőknek vágva, megkerülte a házat. Az
+erkély ponyvája le volt eresztve, talán éppen most feszítették ki.
+Dobogó szívvel állt meg, közvetlen közelében, a ponyva mögött két
+ismerős hang hallatszott: Jolán és Kálváry hangja.</p>
+<p>– Nyáron majd fürdőbe viszem, – szólt éppen a jegyző.
+<span class="pagenum"><a name="Page_268" id=
+"Page_268">-268-</a></span></p>
+<p>– Mi jutott eszébe, maga pazarló! – feleselt Jolán. – Itt fogunk
+lakni a Pogányvárban, maga reggel lemegy a hivatalba és délután
+feljön ismét.</p>
+<p>– Délben is feljövök.</p>
+<p>– Azt nem engedem meg, – tönkre futná magát. Majd a Csillagban
+fog ebédelni.</p>
+<p>– Abból nem lesz semmi, nem azért házasodom meg, hogy tovább is
+a Csillag sületlen rostélyosait egyem.</p>
+<p>– Ej? Talán azért, hogy kisült rostélyosokat kapjon?
+Telhetetlen!</p>
+<p>– Maga tudja, hogy akkor is elvenném, ha egész életemen át
+száraz kenyeret kellene ennem.</p>
+<p>– Nem tudom, nem is hiszek semmit.</p>
+<p>– Elhiszi most?</p>
+<p>Egy csók, – a leány kaczagva védekezett. Attila a fal tövének
+durva köveihez támasztotta homlokát. A jegyesek vígan fecsegtek
+tovább.</p>
+<p>– Kissé mégis szeret? – kérdezte Kálváry.</p>
+<p>– Kissé, – bár magam sem tudom, hogyan jött az egyszerre. Még
+mikor beteg lettem, azt hittem, sohasem fogom szerethetni. Magának
+akkor Budapestre kellett utaznia és rajtam kinzó türelmetlenség
+vett erőtt, – vártam, egyre vártam…</p>
+<p>– De nem engem!</p>
+<p>– Nem tudtam, kit várok, de éreztem, hogy valakinek jönnie kell
+és egészséges leszek ismét. Mikor betegágyam mellett egy résztvevő
+alak jelent meg, egyszerre nyugodt lettem. Lázamban sokat
+töprengtem azon, ki lehet az, a ki a mamával ágyam mellett virraszt
+– néha a keze után is <span class="pagenum"><a name="Page_269" id=
+"Page_269">-269-</a></span> tapogattam. Mikor aztán egy nap
+fölismertem magát, lássa, akkor öröm fogott el, hogy maga az és nem
+más, és éreztem, hogy magát szeretem és nem mást. Hanem illetlen
+volt a mamától, hogy az ágyamhoz eresztette!</p>
+<p>Kálváry kissé el volt érzékenyedve.</p>
+<p>– Lássa, édes, – mondta, – oly boldog vagyok, hogy kezdek félni
+a boldogságomtól. Szinte hihetetlen, hogy ez így tartson. Ha most
+nem neveznek ki bírónak, várnunk kell az esküvővel talán egy évig,
+talán tovább is…</p>
+<p>– Várni fogunk egy évet, ha kell tizet is, – szólt Jolán
+határozottan.</p>
+<p>– De – ha az az ember visszajön.</p>
+<p>– Kálmán!</p>
+<p>– Minden sikerül neki, amit akar, – meglehet, hogy ki fogja
+nyujtani a kezét maga után, – Jolán, én nem tudok maga nélkül
+élni!</p>
+<p>– Maga néha ostobaságot beszél, – jegyezte meg a leány szárazon.
+– Törődik ő ilyen vidéki libával, a minő én vagyok?</p>
+<p>– De ha mégis törődik? – élhetetlenkedett Kálváry.</p>
+<p>– Akkor azt mondom neki: sohasem szerettél, most sem szeretsz,
+nem is tudsz te igazán szeretni. És ha szeretnél is, tanulj meg te
+is egyszer lemondani.</p>
+<p>A jegyesek elhallgattak, Pogányné lépett az erkélyre. A jó
+asszony egyszerre fölsikoltott:</p>
+<p>– Irgalmas Istenem, – Attila!</p>
+<p>Attila mosolyogva lépett az erkélyre. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_270" id="Page_270">-270-</a></span></p>
+<p>– Ez aztán meglepetés! – dadogta Kálváry.</p>
+<p>– Minő sápadt; talán beteg? – kérdezte az özvegy aggódva.</p>
+<p>Attila fejét rázta.</p>
+<p>– Semmi, – kissé kifáradtam, rég nem jártam hegyen.</p>
+<p>– Ülj le! – szólt Jolán, – a ki csipőre tett kézzel, nagy
+szemmel tekintett rá.</p>
+<p>Attila leült és mosolyogva tekintett barátjaira. Homlokán hideg
+verejték gyöngyözött.</p>
+<p>– Tulajdonképpen azért jöttem, – mondta, – hogy szerencsét
+kivánjak eljegyzéstekhez. Kálmánnak hoztam is valamit. – Azzal
+kivette tárczájából a miniszter levelét.</p>
+<p>A jegyző növekedő örömmel olvasta, aztán vígan kiáltotta:</p>
+<p>– Hat hét mulva megtartjuk az esküvőt!</p>
+<p>Mikor Jolán komoly arczába tekintett, hirtelen elnémult, a leány
+azonban lopva érintette a kezét.</p>
+<p>– Ugy-e, Tila, – szólt a leány, – ezután törökkúti földesúr
+leszel, – akkor majd büszkeségedben meg sem látsz bennünket!</p>
+<p>Attila egy pillanatig Jolán szemébe nézett, homlokán a sebhely
+vérvörös lett, aztán fölállott s kalapja után nyult.</p>
+<p>– Maradj hát! – szólt Jolán kedvetlenül.</p>
+<p>– Nem lehet, dolgom van.</p>
+<p>– Mikor látunk ismét?</p>
+<p>– Talán néhány év mulva.</p>
+<p>– Hogyan? Hová mégy?</p>
+<p>– Afrikába, – volt a száraz felelet. – Már <span class=
+"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span> első
+izben Nejosszumig akartam menni, de nem sikerült, – most ráérek s
+el fogok menni Nejosszumig.</p>
+<p>A jelenlevők összenéztek, egyik sem tett kisérletet, hogy a
+fiatalembert tovább tartóztassa. Amint Jolán végigtekintett
+barátján, a ki sápadt arczczal, beesett szemmel, béna karral állt
+előtte, egyszerre köny szivárgott a szemébe.</p>
+<p>Attila távozott. A hegyi úton habozva megállt, úgy látszott,
+mintha a város felé akarna menni, de aztán megfordult s a törökkuti
+hegyeknek vágott.</p>
+<p>Jolán némán állt anyja és vőlegénye közt s nedves szemmel
+tekintett a magas alak után, a mely sietve haladt föl a távoli
+magaslaton.</p>
+<p>– Minő ember! – mondta keserüen, – egyszer sem néz vissza!</p>
+<p>Attila lihegő mellel és lüktető halántékkal folytatta útját.
+Érezte, hogy a fárasztó hegymászás jót tesz neki és ösztönszerűen a
+legmeredekebb kúpnak, a várhegynek vett irányt.</p>
+<p>Nemsokára belépett a törökvár düledező kapuján, aztán fáradtan
+dőlt az északi bástya fokára.</p>
+<p>Egykor itt ült amaz iskolás leány a vércsével vállán, amikor
+elmondta a könnyelmű asszonyok bohó regéjét.</p>
+<p>A városban most delet harangoztak. A sugártornyok kőrostélyaiból
+kitörő harangzúgás diadalmasan járta át az éles tavaszi
+levegőt.</p>
+<p>Lenn a mélyben komoran állt a kastély a park lombtalan fái közt,
+– a lejtőről a Pogányvár piros <span class="pagenum"><a name=
+"Page_272" id="Page_272">-272-</a></span> bádogteteje integetett.
+Két csinos játékszer, a melyet valamely óriás gyermek felejtett
+ott.</p>
+<p>Attila a magasba tekintett s egy korai fecskére figyelt, a mely
+félénk csicsergéssel kerengett a végtelen ürben. Néha sebes ívekben
+lecsavarodott a magasba, a hol elenyésző pontnak látszott, aztán
+ismét lesiklott a mélybe, hogy fáradt szárnynyal újra kezdje
+czéltalan útját.</p>
+<p>Attila úgy érezte, mintha az árva madár saját lelke volna, a
+mely czéltalanul tévelyeg a nagy, szürke semmiségben.</p>
+<p>A kevély férfi lehajtotta fejét és keservesen sírt.</p>
+<div class="figcenter" style="width: 334px;"><img src=
+"images/i002.png" alt="" title="" /></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_273" id=
+"Page_273">-273-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KÉPJEGYZÉK.</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>1. A titokzatos félhomályban egy kiszáradt szökőkút tritonjai
+fehérlenek <span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li>
+<li>2. A leány Attila lábaihoz dobta nagy szalmakalapját, kezeit
+fején összefonta és lassan ringatta magát bokáin <span class=
+"ralign"><a href="#Page_35">35</a></span></li>
+<li>3. Az urna talapzatához támaszkodott, figyelemmel szemlélve egy
+apró bogárkát, mely keztyűjén ült <span class="ralign"><a href=
+"#Page_43">43</a></span></li>
+<li>4. A leány a hintaszéken ült, míg barátja mögötte állott és
+lassan ringatta <span class="ralign"><a href=
+"#Page_50">50</a></span></li>
+<li>5. Széles vállú, karcsú alak volt – … óriás doggot vezetett
+<span class="ralign"><a href="#Page_62">62</a></span></li>
+<li>6. A ludak gágogva rebbentek szét – a töltésről hirtelen
+felbukkanó lovas alak ugratott át fürdőhelyükön <span class=
+"ralign"><a href="#Page_80">80</a></span></li>
+<li>7. A grófnőt a magas korláton találta ülve, apró lábait
+himbálva, oldalán egy főhadnagy könyökölt <span class=
+"ralign"><a href="#Page_98">98</a></span></li>
+<li>8. Etel letelepedett a kerevetre, Attila a támlányra könyökölt
+<span class="ralign"><a href="#Page_107">107</a></span></li>
+<li>9. Etel lángvörös arczczal, a legnagyobb undorral védekezett
+<span class="ralign"><a href="#Page_130">130</a></span></li>
+<li>10. A föltünően csinos tánczosnő egyedül ült páholyában
+<span class="ralign"><a href="#Page_155">155</a></span></li>
+<li>11. A grófot festői műhelyében találta <span class=
+"ralign"><a href="#Page_184">184</a></span></li>
+<li>12. Attila felegyenesedik és szólni kezd <span class=
+"ralign"><a href="#Page_201">201</a></span></li>
+<li>13. Az orvos hozzásietett, hogy támogassa, de a herczeg már
+lecsúszott a falon a hideg homokba <span class="ralign"><a href=
+"#Page_225">225</a></span></li>
+<li>14. A bárónő világos ruhát viselt; gyors léptekkel az ágyhoz
+sietett <span class="ralign"><a href=
+"#Page_253">253</a></span></li>
+<li>15. Attila nem láthatta arczát, de üde, fehér nyaka delejes
+erővel bilincselte le szemét <span class="ralign"><a href=
+"#Page_266">266</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77615 ***</div>
+</body>
+</html>
diff --git a/77615-h/images/ch01.png b/77615-h/images/ch01.png
new file mode 100644
index 0000000..ce92a38
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch01.png
diff --git a/77615-h/images/ch02.png b/77615-h/images/ch02.png
new file mode 100644
index 0000000..fe2bfec
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch02.png
diff --git a/77615-h/images/ch03.png b/77615-h/images/ch03.png
new file mode 100644
index 0000000..f8f7837
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch03.png
diff --git a/77615-h/images/ch04.png b/77615-h/images/ch04.png
new file mode 100644
index 0000000..85b1ff6
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch04.png
diff --git a/77615-h/images/ch05.png b/77615-h/images/ch05.png
new file mode 100644
index 0000000..fde076f
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch05.png
diff --git a/77615-h/images/ch06.png b/77615-h/images/ch06.png
new file mode 100644
index 0000000..0e438fa
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch06.png
diff --git a/77615-h/images/ch07.png b/77615-h/images/ch07.png
new file mode 100644
index 0000000..96141d3
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch07.png
diff --git a/77615-h/images/ch08.png b/77615-h/images/ch08.png
new file mode 100644
index 0000000..134fa95
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch08.png
diff --git a/77615-h/images/ch09.png b/77615-h/images/ch09.png
new file mode 100644
index 0000000..dc2341a
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch09.png
diff --git a/77615-h/images/ch10.png b/77615-h/images/ch10.png
new file mode 100644
index 0000000..8700a31
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch10.png
diff --git a/77615-h/images/ch11.png b/77615-h/images/ch11.png
new file mode 100644
index 0000000..fc89d1e
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch11.png
diff --git a/77615-h/images/ch12.png b/77615-h/images/ch12.png
new file mode 100644
index 0000000..e5a8776
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch12.png
diff --git a/77615-h/images/ch13.png b/77615-h/images/ch13.png
new file mode 100644
index 0000000..f59d882
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch13.png
diff --git a/77615-h/images/ch14.png b/77615-h/images/ch14.png
new file mode 100644
index 0000000..96eb7dc
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch14.png
diff --git a/77615-h/images/ch15.png b/77615-h/images/ch15.png
new file mode 100644
index 0000000..f53ac8b
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch15.png
diff --git a/77615-h/images/ch16.png b/77615-h/images/ch16.png
new file mode 100644
index 0000000..ba21d33
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch16.png
diff --git a/77615-h/images/ch17.png b/77615-h/images/ch17.png
new file mode 100644
index 0000000..61b9709
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch17.png
diff --git a/77615-h/images/ch18.png b/77615-h/images/ch18.png
new file mode 100644
index 0000000..0e834eb
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch18.png
diff --git a/77615-h/images/ch19.png b/77615-h/images/ch19.png
new file mode 100644
index 0000000..811c35f
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch19.png
diff --git a/77615-h/images/ch20.png b/77615-h/images/ch20.png
new file mode 100644
index 0000000..280c382
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch20.png
diff --git a/77615-h/images/ch21.png b/77615-h/images/ch21.png
new file mode 100644
index 0000000..c20506a
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch21.png
diff --git a/77615-h/images/ch22.png b/77615-h/images/ch22.png
new file mode 100644
index 0000000..7dc88e1
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch22.png
diff --git a/77615-h/images/ch23.png b/77615-h/images/ch23.png
new file mode 100644
index 0000000..40308eb
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch23.png
diff --git a/77615-h/images/ch24.png b/77615-h/images/ch24.png
new file mode 100644
index 0000000..1669730
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch24.png
diff --git a/77615-h/images/ch25.png b/77615-h/images/ch25.png
new file mode 100644
index 0000000..c385fec
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch25.png
diff --git a/77615-h/images/ch26.png b/77615-h/images/ch26.png
new file mode 100644
index 0000000..7e12e68
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch26.png
diff --git a/77615-h/images/ch27.png b/77615-h/images/ch27.png
new file mode 100644
index 0000000..56b0eef
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch27.png
diff --git a/77615-h/images/ch28.png b/77615-h/images/ch28.png
new file mode 100644
index 0000000..60c4505
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch28.png
diff --git a/77615-h/images/ch29.png b/77615-h/images/ch29.png
new file mode 100644
index 0000000..b8ecb46
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch29.png
diff --git a/77615-h/images/ch30.png b/77615-h/images/ch30.png
new file mode 100644
index 0000000..6ec9d00
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch30.png
diff --git a/77615-h/images/ch31.png b/77615-h/images/ch31.png
new file mode 100644
index 0000000..a66cde0
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch31.png
diff --git a/77615-h/images/ch32.png b/77615-h/images/ch32.png
new file mode 100644
index 0000000..2c04f76
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch32.png
diff --git a/77615-h/images/ch33.png b/77615-h/images/ch33.png
new file mode 100644
index 0000000..6e0a6cf
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/ch33.png
diff --git a/77615-h/images/cover.jpg b/77615-h/images/cover.jpg
new file mode 100644
index 0000000..d88fec9
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/cover.jpg
diff --git a/77615-h/images/i001.jpg b/77615-h/images/i001.jpg
new file mode 100644
index 0000000..5f7eac7
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i001.jpg
diff --git a/77615-h/images/i001.png b/77615-h/images/i001.png
new file mode 100644
index 0000000..49e26d0
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i001.png
diff --git a/77615-h/images/i001hq.jpg b/77615-h/images/i001hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..df056ba
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i001hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i002.jpg b/77615-h/images/i002.jpg
new file mode 100644
index 0000000..91b1c68
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i002.jpg
diff --git a/77615-h/images/i002.png b/77615-h/images/i002.png
new file mode 100644
index 0000000..975cd4d
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i002.png
diff --git a/77615-h/images/i002hq.jpg b/77615-h/images/i002hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..6b8d4e9
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i002hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i003.jpg b/77615-h/images/i003.jpg
new file mode 100644
index 0000000..ee125ed
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i003.jpg
diff --git a/77615-h/images/i003hq.jpg b/77615-h/images/i003hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..51ef4dc
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i003hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i004.jpg b/77615-h/images/i004.jpg
new file mode 100644
index 0000000..ca3a626
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i004.jpg
diff --git a/77615-h/images/i004hq.jpg b/77615-h/images/i004hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..5363a20
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i004hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i005.jpg b/77615-h/images/i005.jpg
new file mode 100644
index 0000000..6e1bad6
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i005.jpg
diff --git a/77615-h/images/i005hq.jpg b/77615-h/images/i005hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..42e9200
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i005hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i006.jpg b/77615-h/images/i006.jpg
new file mode 100644
index 0000000..e6f79c7
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i006.jpg
diff --git a/77615-h/images/i006hq.jpg b/77615-h/images/i006hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..2ce23d4
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i006hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i007.jpg b/77615-h/images/i007.jpg
new file mode 100644
index 0000000..82051b3
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i007.jpg
diff --git a/77615-h/images/i007hq.jpg b/77615-h/images/i007hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..c7d5a45
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i007hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i008.jpg b/77615-h/images/i008.jpg
new file mode 100644
index 0000000..b84bf85
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i008.jpg
diff --git a/77615-h/images/i008hq.jpg b/77615-h/images/i008hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..0e0d1d9
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i008hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i009.jpg b/77615-h/images/i009.jpg
new file mode 100644
index 0000000..1837f98
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i009.jpg
diff --git a/77615-h/images/i009hq.jpg b/77615-h/images/i009hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..7f448f5
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i009hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i010.jpg b/77615-h/images/i010.jpg
new file mode 100644
index 0000000..0e170b9
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i010.jpg
diff --git a/77615-h/images/i010hq.jpg b/77615-h/images/i010hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..8a95b44
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i010hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i011.jpg b/77615-h/images/i011.jpg
new file mode 100644
index 0000000..9729261
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i011.jpg
diff --git a/77615-h/images/i011hq.jpg b/77615-h/images/i011hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..dc680e6
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i011hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i012.jpg b/77615-h/images/i012.jpg
new file mode 100644
index 0000000..9d6cbc4
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i012.jpg
diff --git a/77615-h/images/i012hq.jpg b/77615-h/images/i012hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..04e4e53
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i012hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i013.jpg b/77615-h/images/i013.jpg
new file mode 100644
index 0000000..361d991
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i013.jpg
diff --git a/77615-h/images/i013hq.jpg b/77615-h/images/i013hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..65fca63
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i013hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i014.jpg b/77615-h/images/i014.jpg
new file mode 100644
index 0000000..0ca6425
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i014.jpg
diff --git a/77615-h/images/i014hq.jpg b/77615-h/images/i014hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..d865ede
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i014hq.jpg
diff --git a/77615-h/images/i015.jpg b/77615-h/images/i015.jpg
new file mode 100644
index 0000000..c402d91
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i015.jpg
diff --git a/77615-h/images/i015hq.jpg b/77615-h/images/i015hq.jpg
new file mode 100644
index 0000000..ded6491
--- /dev/null
+++ b/77615-h/images/i015hq.jpg
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..6c72794
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this eBook outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..2e91990
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for eBook #77615
+(https://www.gutenberg.org/ebooks/77615)