diff options
Diffstat (limited to '77261-h')
| -rw-r--r-- | 77261-h/77261-h.htm | 5132 |
1 files changed, 5132 insertions, 0 deletions
diff --git a/77261-h/77261-h.htm b/77261-h/77261-h.htm new file mode 100644 index 0000000..7d85ec1 --- /dev/null +++ b/77261-h/77261-h.htm @@ -0,0 +1,5132 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>A podolini takácsné by Gyula Krúdy | Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +ul.lsoff { + list-style-type: none; + text-align: justify; +} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.bbox { + display: inline-block; + width: 15em; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.smcap { + font-variant: small-caps; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter { + max-width: 100%; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +ul.indented { + padding-left: 10%; + text-indent: -5%; + text-align: justify; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br /> +Összegyüjtött<br /> +Munkái</span></p> +<p class="center"><span class="smcap">Krúdy Gyula<br /> +Összegyüjtött Munkái</span></p> +<p class="center">EDDIG MEGJELENT KÖTETEK</p> +<div class="figcenter"> +<div class="bbox"> +<ul class="lsoff indented"> +<li>1. A VÖRÖS POSTAKOCSI</li> +<li>2. A FRANCIA KASTÉLY</li> +<li>3. SZINDBAD UTAZÁSAI</li> +<li>4. PALOTAI ÁLMOK</li> +<li>5. PUDER</li> +<li>6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE</li> +<li>7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI</li> +<li>8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ</li> +</ul> +</div> +</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<h1>A PODOLINI TAKÁCSNÉ</h1> +<p class="center"><span class="caption">ELBESZÉLÉSEK</span></p> +<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-150">KRÚDY GYULA</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS +WOLFNER KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP +NYOMDÁJA</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A podolini takácsné.</h2> +</div> +<p>Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között +azt vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő +maga is büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már +jóformán elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar +vidéken bizonyos tekintélynek örvendezzen.</p> +<p>– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) +– nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.</p> +<p>Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német +ujságot és kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német +kulturát.</p> +<p>Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán +özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott +fiatalos, karcsu, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta +hetyke kis bajuszából a fehéredő szálakat. Bronzszínü arcából egy +tizenhat éves leány naiv jókedvével csillogott elő kék szeme és +miután sem az <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span> italt, sem a kártyát, sem az asszonyt nem +kedvelte valami túlságosan, a környéken nemcsak azok az örökké +ábrándozgató özvegyasszonyságok gondolkoztak róla, hanem a fiatal +leányok is, akiknek pedig hivatalosan nem szabad álmodni +özvegyemberrel. Sem az özvegyasszonyságok, sem a hajadonok álmai +nem valósultak meg. Pázsmáti megmaradt szabad, jókedvü és gondtalan +özvegynek, aki csak egyet szeretett a világon, a fiacskáját. A +gyönge, beteges szőke gyermek apró korában mindenáron el akart +menni az édesanyja után a másvilágra, Pázsmátinak kemény munkájába +került visszatartani a szomoru emberkét. Szinte éjjel-nappal a +fiával foglalkozott és a fiúcska hálás is volt ezért: észrevétlenül +gyarapodott vagyonban és tekintélyben apja, amíg a szokásos léha +mulatozásokat elkerülte. Egyszóval Pázsmáti János, az alföldi +földbirtokos negyvenéves korában az a férfiú volt, akire még a +legelvetemültebb korhely sem mondhatott rosszat. A tisztesség, a +tekintély és a jólét együtt lépkedett vele a kis város rosszul +kövezett utcáin. Az asszonyokra nem meresztette a szemét, mint ezen +a tájon szokás, a hajadonokkal úgy bánt, mint egy öreg bácsi a +gyermekekkel. Lehetetlenség volt valami hibát, ártalmas gyöngeséget +vagy bűnös hajlandóságot fölfedezni e férfiúban, aki minden +cselekedetével kiérdemelte a „rendes ember“ nevét. Szinte kívánta +már a vidéki közvélemény, hogy Pázsmáti valami hibába essen, hogy +legyen mit megbocsátani neki. Nem egyszer akartak a kezére játszani +asszonyokat, hogy egy csinos <span class="pagenum"><a name="Page_7" +id="Page_7">-7-</a></span> skandalum árán Pázsmáti is olyan emberré +váljon, mint a többiek. De Pázsmáti óvatosan kitért a csábító szemü +Potifárnék elől. Az unatkozó kiváncsiak nem egyszer irkáltak neki +leveleket szép asszonyok, szép leányok nevében, akik meghalnak +érte, – amint tán igaz is lehetett, – Pázsmáti azonban csak +mosolygott kis fekete bajusza alatt. A közvélemény kinyomozta, hogy +Pázsmáti gyakran időzött a birtokához útban eső Leveles-csárdában, +az országút „szép Réziké“-jénél… No de hát ez sem ártott többet a +szentelt víznél. A szép Rézikéhez mindenki betért egy ital +borra.</p> +<p>Igy nőtt-növekedett a rendes ember híre, aki a legnagyobb +közömbösséggel hallotta a suttogásokat a mindenki által megkívánt +szép asszonyokról: hogy nékik ő tetszik, valamint a gazdag és +körüludvarolt asszonyokról, leányokról, akik férjhez mentek volna +hozzá. Még Pestről is „ajánlottak“ neki egy nagyon gazdag özvegyet… +És ekkor történt az, hogy Pázsmáti elhatározta, hogy német szóra +viszi fiát, ne legyen kisebb ember az apjánál.</p> +<p>Pázsmáti néhány iskoláját a Szepességben, Podolin nevü +városkában végezte és mindig kellemesen emlékezett vissza a +városkát kerítő nagy hegyekre, az ódon templomokra és a középkorias +városvédő falakra. Elhatározta, hogy Podolinba viszi a fiát német +szóra, ahol már a legkisebb gyermekek is németül beszélnek, – mint +otthon, Kunországban mesélgette.</p> +<p>– Nincs szebb folyó a Poprádnál, – mondta a fiacskájának, amikor +a visszaemlékezéseken ellágyult, <span class="pagenum"><a name= +"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> – ezüstvizében a pirospénzü +pisztrángok szinte repülni látszanak. De azért meg lehet őket +fogni.</p> +<p>A vasuton azon gondolkozott, hogy vajjon él-e még az öreg +Budeusz, aki emberemlékezet óta foglalkozik azzal, hogy a német +szóra jövő magyar gyerekeket elhelyezi Podolinban. Ismeri +némelyiknek még a nagyapját is. Tán azt is ő kvártélyozta el +valamikor a Szepességben. Mert az öreg tanító nemcsak Podolinba, de +akár Bélára, Kézsmárkra, vagy Lublóra is vállalta a gyerekeket. +Csak azt kellett megírni Budeusz bácsinak, hogy mikor érkezik a +gyerek. Ő már várta a felkai vasuti állomáson. Néha tíz-tízenöt +fiút is hozott számára a vonat.</p> +<p>Az öreg valami rejtélyes tudománynál fogva nyomban fölismerte a +sohasem látott gyereket és vitte magával a felkai tanítóhoz, Klebák +Jánoshoz. Ott tanyáztak addig az alföldi fiúk, amíg valamennyien +összegyültek, amikor Budeusz bácsi hosszu tótszekerekre pakolva a +fiúkat, elindult velük a kanyargó hófehér országúton, amelyre sötét +árnyékát veti a lomnici csúcs.</p> +<p>Hej, micsoda mulatságos utazás volt az! Az ország különböző +tájékairól összegyült fiúk majd fölvették lármájukkal az +országutat. Az öreg Budeusz is tréfakedvelő ember volt. Azok közé a +régi tanítók közé tartozott, akik nem arra helyezték a fősúlyt, +hogy a gyerek féljen a tanulástól, féljen tanítójától, hanem hogy +mindig jókedvü és egészséges legyen a növendék. Sárga, +százesztendős kabátját, ernyős <span class="pagenum"><a name= +"Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> sapkáját és öreg esernyőjét az +első nap megszerették a fiúk. Hát még amikor nevetni kezdett a +szeme az okuláré alatt és szürke szakállát tréfásan mozgatta! A +közbeneső falvakon, városokon áthaladva a hosszu szekerekkel, +Budeusz tanító jókedvüen kiáltotta:</p> +<p>– Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket!</p> +<p>A szepességieket nem nagyon kellett bíztatni. Bélán, Merényben, +Podolinban várták már a helybeli asszonyságok a Budeusz uram +szekereit a községháza előtt összegyülekezve és kiválogatták a +nekik való fiút. Nem közönséges bekvártélyozás volt ez abban az +időben. A szepességi asszonyok úgy szerették a hozzájuk került +magyar gyereket, mintha valósággal édesanyák lettek volna. +Vigyáztak rájuk, nevelték őket és keservesen megsiratták, amikor +elmentek tőlük.</p> +<p>Pompás vásári lárma kerekedett, amikor Budeusz uram ősz elején +beállított a szekereivel. Az asszonyok – mert hisz férfi ilyesmihez +nem ért – körülvették a szekereket és végigmustrálták a fiukat. +Leghamarább adott túl Budeusz uram az apró, nyápic gyerekeken. A +derék asszonyságok a tudományukat akarták bemutatni az ilyenféle +gyereken.</p> +<p>– Nem ismer rá az édesanyja, úgy meghízlaljuk, – kiáltották és +ölben vitték haza a kapálódzó kis magyar fickókat.</p> +<p>Öröm érte azt a szepességi házat, ahová magyar gyerek került és +a Budeusz uram szekerei <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span> gurultak tovább, végig a Szepességen, +amíg túladott minden rábízott gyereken. Az utolsónak maradottért +folyt a legnagyobb harc. Azt szinte ingyen is vállalták volna az +asszonyságok. De azt rendesen Budeusz uram tartotta meg +magának.</p> +<p>– Hadd legyen nekem is egy kis hasznom a dologból, – mondta +ravaszkásan az öreg tanító. Pedig nem cselekedett soha semmit se +haszonért.</p> +<p>… Vajjon megvan-e még a gyereklicitáció? – gondolta magában +Pázsmáti János, amint fiacskájával leszállott a vonatról a poprádi +állomáson.</p> +<p>Hát az első ember, akit az állomás előtt megpillantott, senki +más nem volt, mint az öreg Budeusz. Nini, még a sárga kabátja is a +régi. Az esernyője, – bíz’isten a régi esernyője a kezében és fején +az ernyős sapka. Csak mintha a szakálla lett volna fehérebb. Ott +állott az öreg és gusztálta a vonattal érkezőket. Már el is fogott +egy buksi kis fiút, akit kézen fogva vezetgetett.</p> +<p>Pázsmáti a fiacskájával nagy örömmel sietett az öreg tanító felé +és vígan rákiáltott:</p> +<p>– Budeusz bácsi, emlékszik még rám?</p> +<p>Az öreg tanító nyugodtan végigmustrálta az előtte álló +megtermett uriembert, aztán a kis fiúra esett a tekintete, majd +hanyagul vállat vont.</p> +<p>– Honnan a macskából emlékeznék?</p> +<p>(Nem szerette azokat az apákat, akik maguk kisérik el a +gyereküket a Szepességbe. Ártalmas dolog az ilyen. Jó, hogy még nem +vállott egészen szokássá.)</p> +<p>– Pedig egyszer így várt engem is az állomáson. <span class= +"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> Elvitt +Podolinba és Wittkóékhoz adott kosztba, – mormogta meghatottan +Pázsmáti. – Vagy huszonöt esztendeje…</p> +<p>Budeusz bácsi föltolta a szemüvegét és figyelmesen nézett az +előtte álló arcába.</p> +<p>– Most már egy kicsit emlékszem… Habár azóta sok pisztráng +leúszott a Poprádon és a fuvarosokéval együtt hanyatlóban van már +az én üzletem is. Nincs szükség többé reánk, amióta a vasútat +kiépítették a Szepességben. Csak a régi, nagyon régi kuncsaftjaim +maradnak meg. A Budeusz nevet többé senki sem ismeri az országban. +A vasút tönkretette. De azért emlékszem. Igen, a Wittkóékhoz mindig +a jobb családból való fiuk kerültek. Egy Wittkó kapitány volt +Lublón. Finom család, jó család volt. Hopp, ott jön az én kis +nagykőrösi fiam…</p> +<p>Az esernyőjével hevesen integetni kezdett egy bámészkodó +öklömnyi fiúcskának, aki könnybelábbadt szemmel álldogált, majd +félénken, fokozódó bizalommal kezdett nézegetni az esernyőjével +hadonászó öreg bácsi felé.</p> +<p>– Ezzel a vonattal rendben volnánk, – folytatta Budeusz bácsi, a +kis fiú felé integetve. – Egy jó tanácsot azonban adhatok. Ha +Podolinba viszi a fiát az úr, keresse Szlabóczki takácsot. Annak a +felesége a Wittkó Irma.</p> +<p>Mire befejezte szavait Budeusz bácsi, már el is kapta az +esernyős kezével a nagykőrösi fiucska kezét és vitte a fiúkat nagy +diadallal hazafelé a <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span> pályaudvarról. Pázsmáti János egy darabig +utána nézett, aztán önkéntelenül, hangosan mondta:</p> +<p>– A Wittkó Irma…</p> +<p>A fiacskája kérdőleg emelte föl a fejét és ő megzavarodva +nevetett.</p> +<p>– Egy régi ismerősöm, – mondta, mintegy igazolásul a fiucska +előtt. Később mélyen elgondolkozva szállott fel a podolini +vonatra.</p> +<p>– Wittkó Irma, – ismételgette magában a régen hallott nevet és a +szivarja füstjébe hosszadalmasan nézett, mintha most látná először. +A ködből, szivarfüstből, régi álmokból egy feketeszemü, feketehaju +leányka alakja bontakozott ki előtte, aki rövid szoknyában +szaladgált a Poprád partján és – milyen bohó a képzelet! – nagyon +szerette Pázsmáti Jancsit, a kosztos diákot. Egyszer – talán éppen +pünkösd volt – megcsókolta a kertben és leányos nagylelküséggel +igérte, hogy örökké fogja szeretni… Vagy talán nem is így volt az +egész? Csak egy kis diák álmodta ezt, aki akkoriban lépett abba a +korba, amidőn minden kis diáknak muszáj szerelmesnek lennie? Lehet, +hogy csak a képzelet – ez a hazug mesemondó – hiteti el vele most +annyi esztendők után, hogy a leányka észrevette lángolását, +vonzalmát, első szerelmét! Boldog, boldogságos ifjúkor, amikor +szeretni is még úgy szeretünk, ahogyan nekünk jól esik. A képzelet +segítségére siet a valóságnak és rózsaszínüvé teszi azt, amit éppen +akar… De a csillogó, harmatos, nagy szemek im most itt utaznak vele +együtt a vasuti kupéban és amint a mind <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> +ismerősebbé váló tájra kitekint, látja az egykori mezőket és +földeket, ahol a házikisasszony a cselédség élén szorgalmasan +dolgozgatott. Amott egy csür, – szakasztott a Wittkóéké, – ahonnan +Irma estefelé a csür nagy kulcsait kezében himbálva az aratóleányok +élén hazafelé jött és mezei virág volt a mellére tűzve. Igen, igen, +most már világosan emlékszik, hogy jóformán mindig csak az ablakból +látta a barna házikisasszonyt, aki talán észre sem vette a +tanulgató kis diákot és azt a csókot, azt a bizonyos csókot a +leányhoz hasonlító fivér kapta egyszer, a Pázsmáti iskolatársa… +Maradj, maradj még bűbájos szép emlékezés! Az első próbabál, ahol +Irmával táncolni sem mertél, az első tavaszi kirándulás a +vadvirágos hegyekbe, amikor szólani sem mertél Irmához és a fejlődő +leányka gyakori látásai, amidőn megzavarodva sütötted le a szemed +és úgy tettél, mintha valamit a földön keresgélnél, maradj itt a +himbálózó vasuti kupéban, édes, félszeg, gyámoltalan első szerelem… +Pázsmáti kihajolt a kocsiablakon és homlokát fürösztgette a +nyárvégi alkonyat langyos levegőjében.</p> +<p>A nap még a hegyek fölött állott, amikor Podolinba érkeztek.</p> +<p>A vasuti állomáson kívül mintha semmi sem változott volna a régi +városkában. Nini, ott a piaristák kettős tornya és a patika előtt a +fiatal tanárok beszélgetnek. A Poprádot is látni, amint a híd alatt +sebesen szalad és az ódon házak bolthajtásos kapuján ugyanazok a +kendős öreg asszonyságok lépegetnek ki, mint abban az időben. +Itt-ott támadt <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span> ugyan néhány új épület, de Pázsmáti +szinte haragosan néz a jövevényekre. Sajnálja a régi házakat, +amelyeknek helyét a modernek elfoglalták. Már ott is vannak a +takácsműhely előtt, amelynek faláról ódon gót betük hirdetik, hogy +itt Szlabóczki takács lakik. Hallják a szövőgépek egyhangú +kattogását és Pázsmáti János úgy érzi, hogy dobog a szíve, amikor a +csengős üvegajtó kilincsét megnyomja.</p> +<p>– Jó helyen járok? – kérdé zavartan. – Szlabóczki takácsot +keresem, aki gyerekeket elfogad kosztba.</p> +<p>Egy kékkötényes kopasz ember – vastag okuláréval és sárga +bajusszal – jön elő a műhely hátteréből. Szepességi +kedélyeskedéssel rázza meg a Pázsmáti kezét.</p> +<p>– Itt jó helyen lesz a kis fiú, – mondja többek között. – +Szeretjük a gyerekeket, mert nekünk nincs.</p> +<p>(Tudja Isten miért esett ez jól Pázsmátinak.)</p> +<p>– De a feleségem nélkül én semmit sem tehetek, – folytatta a +takács. – Ez az asszony dolga. De nyomban itthon lesz. A földeken +van. Mi most aratunk. Tessék addig helyet foglalni.</p> +<p>Pázsmáti köszönte az ülőhelyet és azt mondta, hogy majd az utcán +várnak, a kőpadon.</p> +<p>– Persze, persze, – nevetett Szlabóczki, – ezek a kutya gépek +nagyon lármáznak. De hát mit csináljon a szegény takács? Ő vagy +megsántul, vagy megvakul a mesterségében. Mert a gépek úgy +lármáznak. Gyerünk az utcára.</p> +<p>Leültek a régi kőpadocskára és Pázsmátinak <span class= +"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> az jutott +eszébe, hogy ilyen volt a Wittkóék háza előtt is. Talán éppen +ugyanaz a kőpad, idehozták a hozományban… Szerette volna +megkérdezni a kedélyes takácsot, hogy valóban az a bizonyos Wittkó +Irma-e a felesége, – de valahogyan restelte a dolgot. Ültek tehát +csendesen és nézték az alkonyatot, amely ráborult a hegyes +háztetőkre, a sétatér fáira és a távoli öreg kolostorra, ahová a +Pázsmáti kis fia fog járni.</p> +<p>Egy messzire nyúló utca távolságából hosszú tót-szekér görögött +feléjük, amely szoknyás néppel volt megtelve.</p> +<p>– Jönnek is már, – kiáltott föl a takács, – mintha csak +megérezte volna az asszony…</p> +<p>(Ez utóbbi megjegyzés jól esett Pázsmátinak. Miért? Nem +tudta.)</p> +<p>A hosszú szekér a tót leányokkal, asszonyokkal a ház elé +igazodott és Pázsmáti lesütötte a szemét. A bakról egy derék +menyecske sietve szállott le, – rövid csizmácskái látszottak +leszállás közben. A takács a fiucska fejét simogatta és nagy +szeretettel kiáltotta:</p> +<p>– Gyereket kaptunk, Irma, hallod-e, magyar gyereket!</p> +<p>Az asszony leeresztette szoknyáját, – bizony csak kartonból volt +az, – a fejkendőjét hátrább igazította és barna haját kisimította +fehér homlokából. Érdeklődve nézte a gyereket, az idegen urat, aki +szótlanul hajtotta le a fejét.</p> +<p>– Elvállaljuk, hogyne vállalnánk el – kiáltott föl csengő +hangon. <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span></p> +<p>Pázsmáti felemelte a fejét és az asszonyra nézett. Igen, ő az, +Irma. Igy gondolta, így képzelte, egy kicsit megviselve az időtől, +egy kicsit meghervadva az évektől, de mégis csak ő az. Nini, a +mosolya a régi. A szeme szomorkás, de a szája és az arca nevet. Ez +Wittkó Irma. Mintha őszi napsugár nevetne még virágos mezők felett. +Egy-két kis ránc támadt az arcán. De azok is nevetnek. A füle +mellett pedig éppen olyan fekete huncutka göndörödik, mint +hajdan.</p> +<p>– Az úré a fiúcska? – kérdezte másodszor is a takácsné és +megsímogatta a kis gyermek fejét, akit a jókedvü takács már csaknem +egész karjaiba zárt.</p> +<p>– Igen, az enyém. Az öreg Budeusz szólt magukról +Poprádfelkán.</p> +<p>– Az Isten áldja meg őt – mormogta Szlabóczki. – Álmomban sem +kívántam különb fiút. Mindenemet odaadnám, ha az enyém lenne.</p> +<p>Pázsmátinak valami bolondság jutott az eszébe. Vajjon +elcserélné-e a fiúért az asszonyt Szlabóczki uram? Az asszony a +fiúcskát nézte és halk, szinte elrejtett hangon mormogta:</p> +<p>– Valakihez nagyon hasonlít…</p> +<p>– Kicsoda? – kérdezte hevesen Pázsmáti.</p> +<p>Az asszony félig elfordította a fejét a férfi tekintete elől és +a földre nézett.</p> +<p>– Ez a fiúcska, – mormogta.</p> +<p>Pázsmáti nem felelt. Valami hidegséget érzett a szívében, valami +ostoba, bolondos hidegséget. Hisz a fia nem ő hozzá hasonlított, +hanem az anyjához. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span></p> +<p>Az asszony megfordult.</p> +<p>– A vacsora után nézek. Megtisztel minket?</p> +<p>– Köszönöm, eljövök. Addig fordulok egyet a városban. Jer +Géza.</p> +<p>– Kutya a macskával, – kiáltott föl Szlabóczki uram. – Az volna +csak a szép dolog, ha most elvinné tőlünk a fiúcskát. Hiszen ő már +a miénk, az enyém. Ugy-e, itt maradsz Szlabóczki bácsinál? Mutatok +neked valami gyönyörűt. A takács-masinákat.</p> +<p>– Hát maradjon a gyerek, – szólt Pázsmáti, akinek nem esett +rosszul, hogy a fiút ennyire megszerette a takácsmester.</p> +<p>Elindult a girbe-görbe kövezeten a csöndességbe borult városban. +Ment, ment és nem gondolt semmire, mint az asszonyra. Hol +mosolygott magában, hol pedig elszomorodott.</p> +<p>– Milyen balga vagyok! – sóhajtott föl. – Talán nem is vagyok +egészen józan. – A vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés +ereszü háztetőkről és a torony úgy állott a piac közepén, mint egy +piroskabátos generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes +ablakok között lilaszínü árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant +elő egy utcafordulónál, mint egy ezüstöt termő szántóföld-szalag. +Egyszerre csak ott járt a Poprád partján és a fűben egy magassarku +félcipőcske nyomait vélte látni, amely félcipőcske a próbabálon +Wittkó Irma lábán volt.</p> +<p>A harangszóra tért magához. A harangok itt <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> még mindig +úgy szóltak, mint hajdanában. Hosszú lépésekkel ment a takács háza +felé és jókedvüen nyitott be a csengős kapun. Egy kis cseléd az +ebédlőbe vezette, ahol fölakasztott régi szentképek és +szenteltvíztartó társaságában a fiát találta, amint Szlabóczki uram +ölében üldögélt.</p> +<p>– Te már el is felejtettél engem? – kérdezte tréfásan a +fiúcskát.</p> +<p>A gyerek lesütötte a szemét.</p> +<p>– Miska bácsi nagyon szeret engem, – felelt az orra alatt, amire +a takács nagyon nevetett.</p> +<p>A vacsora az asztalra került és egyszerre ott ült vele szemben +az asszony, fehér házi ruhában, amelyből egészséges telt karjai +kigömbölyödtek. Az arca piros volt és a szeme ingerkedve kereste a +Pázsmáti szemét. Mintha csak azt mondta, hogy lát és tud +mindent.</p> +<p>– Előbb itt járt az öreg Budeusz, – mondta a vacsora végén.</p> +<p>A férfi megzavarodva kapta el a tekintetét. Aztán nevetni +kezdett:</p> +<p>– Olyan gyorsan jár mostanában az öreg?</p> +<p>– A vasútat használja ő is, mert az olcsóbb.</p> +<p>A takács valami nagyszerű tréfát mesélt a kisfiúnak, mert az +teli tüdőből kacagott. Pázsmáti szinte szemrehányólag nézett a +fiára. Hogy lehet ilyenkor nevetni! De a fiúcska csak tovább +kacagott és nevetve kérdezte:</p> +<p>– Hogy is volt aztán, Miska bácsi?</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span></p> +<p>Az asszony ártatlan, kisvárosias kacérsággal, félig ingerkedve +nézett Pázsmátira. Mintha csak azt mondta volna a szemével, hogy +hiába volt minden titkolózás, minden kiderült.</p> +<p>– Az öreg Budeusz, – mormogta szórakozottan Pázsmáti és +igyekezett elfogulatlannak és közömbösnek látszani. Amin az asszony +csendesen mosolygott.</p> +<p>A takács fölkapta a kis fiút és az utcára vitte, ahol +zavartalanul nevetgélhetnek kettesben. Az asszony előrehajolt és +mosolygott.</p> +<p>– Nem tudom elgondolni, hogy miért restelli azt, hogy maga +valamikor nálunk lakott? Az uram előtt cseppet sem lesz kisebb +uraság, mert ő a gyermek bolondja.</p> +<p>– Dehogy is restellem, – védekezett ijedten Pázsmáti. – Csak +annyi az egész, hogy nem akartam zavarba hozni magát.</p> +<p>– Hiszen én mindjárt megismertem, – mondta meleg hangon az +asszony. – Amint láttam… Hisz alig változott.</p> +<p>– Igazán nem változtam, – mormogta a férfi. – Szerelmes vagyok +magába ma is, most is. És szívesen odaadnám a fiamat magáért +Szlabóczkinak.</p> +<p>Az ajtó mintha magától nyilott volna föl ebben a percben. A +küszöbön megjelent a takács, aki mintha még kopaszabb lett volna +ezen rövid idő alatt és táncolva, nevetve kiáltotta:</p> +<p>– Vidd, vidd azt a vén banyát. Neked adom. Neked adom. Itt marad +a fiacskád.</p> +<p>Irma mosolyogva, nevetve közeledett. A kis tincsek <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> lebegtek a +homloka körül és forrón átölelte a férfit. Átölelve tartották +egymást sokáig és Pázsmáti még akkor is érezni vélte az asszony +csókjait arcán, amikor fogadói szobájában fölébredt.</p> +<p>Reggel volt, ragyogó szeptemberi reggel.</p> +<p>– Bolondság, – rázta meg a fejét Pázsmáti. – Ez a szokatlan +hegyi levegő megrészegített. Ha föl nem ébredek, még csakugyan +elszöktettem volna azt az asszonyt.</p> +<p>Sietve összepakolta a holmiját és kocsit hozatott. A takácsékhoz +csak egy percre szólott be. Megcsókolta a fiát, kezet szorított +Szlabóczki urammal. Irma nem volt otthon, a cselédséggel a földekre +ment. De ezt nem is nagyon bánta Pázsmáti. Amíg a vonatban +elhelyezkedett, nevetve mondta magában:</p> +<p>– Milyen balga az ember! Egy ostoba régi emlékért odadobná +multját, jelenét, jövőjét, – becsületét. Többé nem leszek büszke +arra, hogy „rendes ember“ vagyok.</p> +<p>És a vonat elvitte a veszedelmes városkából. <span class= +"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A tótok elfogynak.</h2> +</div> +<p>Haviár József szolgabírósági irnok volt Puttykón és mint ilyen +szerette az uritempókat, gavalléros magaviseletet. Szerette a sárga +macskanadrágot, a vadászkalapot, a szomoru, mélyhangu nótákat. +Szerette az egész életet, mert nem volt nagyigényü ember. Talán egy +zsák arany, vagy egy tömött bugyelláris volt az egyetlen dolog, +amely nyugodalmas életében megzavarhatta volna. De Puttykón +senkinek sem volt aranya, sem tömött bugyellárisa. Szegény, +Istentől elhagyott vidék volt az, ahonnan a tótok elszökdöstek +Amerikába. Csak a szolgabíróság sárga épülete állott szilárdan, +habár a szolgabírák is elszökdöstek innen, amint alkalmuk nyilott +reá: a „központba“, a megyei székvárosba vágyakozott innen minden +szolgabíró. Csak Haviár József maradt szilárdul a helyén. Ő nem +kivánkozott Puttykóról a központba, ő nem akart már semmit a +világon, mert mindent elért, amit véleménye szerint az ember +elérhet a földön. A tótok „szolgabíró úrnak“ szólították, a főnökei +megbecsülték, mert minden embert, minden bokrot, minden kútágast +ismert a <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span> járás területén. Mintha a tíz ujján +tartotta volna számon a puttykói járás tótjait. Tudta mindenféle +dolgukat. Talán még a csirkékről is tudott, amelyek a járás +területén szaladgáltak. Azt meg éppen teljes bizonyossággal meg +tudta mondani, hogy a napnak bizonyos órájában kicsoda mivel +foglalkozik tizenöt faluban. Egy nyitott könyv volt előtte az +emberek élete. Még a temetőbe költözött halottaknak is tudta +sajátságait, történeteit. Teljes joggal képzelhette tehát magát +Haviár József a puttykói szolgabirósági járás lelkének. Bár csak az +előszobában ült, bár csak egyszerű írnok volt, önérzet dolgában +versenyre kelt a főszolgabíróval.</p> +<p>– Nálam nélkül megállana az egész gépezet, – szokta volt +mondogatni.</p> +<p>Tor, keresztelő, lakodalom nem eshetett meg tizenhét faluban, +hogy Haviár Józsi tudomására nem jutott volna. Mindenhová elment, +ahol mulatozni, iddogálni lehetett. Mikor Pribkén, az ottani papnál +kidőlt az egyik tarokk-partner, – Kalivoda patikárius, – a +szolgabírósági írnok minden este átgyalogolt Pribkére, hogy a +patikust helyettesítse. Ha a „gazdag“ Moravszki Pál, a ceholnyai +milliomos megverte a feleségét, a szolgabírósági írnok mindig +talált valamelyes alkalmatosságra, amely a messzi hegyek között +fekvő Ceholnyára elszállította. Kibékítette a „gazdag“ házaspárt és +az asszony hálából mindig dugott valamit a köpenyege alá. Hol egy +csirkét, hol egy üveg ó-szilvóriumot. Még Moravszki Pál is +elérzékenyülve rázta meg a kezét: <span class="pagenum"><a name= +"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p> +<p>– Ha hetivásárkor Puttykóra megyek, találkozunk a Svarcznál, +barátom, – mondta a „gazdag“ tót.</p> +<p>De a leányok szívbeli dolgait is számon tartotta a járásban +Haviár Józsi. A legényeket elvitték katonának, vagy elmentek +Amerikába, de a leányok itt maradtak. Néha csak egy piros +korállgyűrű jelképezte az elhalasztott esküvőt, de sokszor egy +síró-rívó tót gyerek hivogatta vissza a pittsburgi szénbányában +dolgozó legényt. Haviár számontartotta az apátlan árvákat és +megsimogatta az idő előtti menyecskék arcát.</p> +<p>– Ne félj, lelkecském, majd én tanuskodni fogok a gyerek +mellett. Majd csak előkerül az a gazember!</p> +<p>Haviár Józsi ilyenformán, habár még fiatalember volt, – hisz a +bajuszát nagyon szeretné kipödörni, a haját pedig középen +elválasztotta, – egy csomó neveletlen árvának lett a nevelő apja. +Számontartotta a gyerekeket és ha a korai menyecskékkel +találkozott, ujjával megfenyegette őket.</p> +<p>– Aztán nehogy új gondot hozzatok a nyakamra! – mondogatta. – +Mit csinál a gyerek?</p> +<p>Amikor pedig az öreg Franyó János, a szolgabíróság fuvarosa +meghalt, – a haldoklótól még annak legényfiai gondozását is +elvállalta. A hosszura nőtt tót legényeket hatalmasan megrakta, ha +csinyt követtek el és utóbb megházasította őket.</p> +<p>Mindezekből pedig azt lehetne gondolni, hogy Haviár Józsinak +semmi gondja nem volt magára. Pedig dehogy is nem volt. Négy apró +gyerek várta <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> haza Józsit, – meg egy beteges asszonyka +imádkozott érte, ha csikorgó téli estéken farkasoklakta tájakra +bolyongott el egy kis borért, pálinkáért, keresztelőért. Akkor is a +Svarcznál, a puttykói vendégfogadósnál üldögélt szokás szerint a +szolgabírósági írnok, amikor hírül hozták neki, hogy a beteges +asszonyka elbúcsuzni kivánna tőle, mert felsőbb hatalom elszólítja +az idevaló hegyek, völgyek közül.</p> +<p>– Ejnye, – kiáltott fel Haviár József. – A holnapi lakodalomból +úgylátszik tehát, hogy nem lesz semmi. Egér ugrott a tejesfazékba. +Hogy az az Irma is nem tudott várni egy kicsit!</p> +<p>A nyakába vetette kiszolgált régi köpenyegét, amelynek szárnya +alatt be sok pálinkát, hust hordott is haza a vendégeskedésekből, – +aztán hosszu lépésekkel megindult hazafelé, a község utolsó háza +felé, ahol a büszke szolgabírósági írnok meghúzódott a gyerekeivel. +Szokás szerint elkomorodott, amint hazafelé közeledett. Abban a +szalmafödelü házban ő nem is volt a járási gavallér, nem volt +„szolgabíró úr“, de még „Józsi barátom“ sem. Ott ő „apuska“ volt, +és apuska nem szeretett lenni.</p> +<p>Az apró gyerekek sírva, sirdogálva állották körül a +szalmás-ágyat és egy búskomor tekintetü szentkép a falról figyelte +a történendőket. Józsi szokás szerint rosszkedvűen lépett be és egy +félig elmondott káromkodás végső mondatát nyelte el.</p> +<p>– Ugyan, ugyan, Irma, hát megbolondultál? – kérdezte mérgesen. – +Télvíz idején kizavarod az embert a meleg vendéglőből.</p> +<p>– Haviár, – mondta az asszony suttogó hangon, <span class= +"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> – én ma +este meghalok. Szeretném, ha megigérnéd, hogy a gyerekeknek gondját +viseled, nem küldöd el őket koldulni az országútra.</p> +<p>– Irma, Irma, hát olyan komisz embernek ismersz engem?</p> +<p>A halovány asszony nem válaszolt mindjárt, csak nagyot +fohászkodott:</p> +<p>– Azt is szeretném, ha második asszonyt nem hoznál a házhoz!… De +tudom, hogy erre hiába kérlek.</p> +<p>– Esküszöm! – kiáltott föl Haviár Józsi és őszinte zokogásba +fulladt a szava.</p> +<p>És azon az éjszakán, – miután az asszony valóban meghalt, – nem +törődve semmiféle gavallériával, sem úritempóval, becsületesen, +szíve mélyéből megsiratta a halott asszonyt. Hogyha a megholt +asszony lelke még ott bolyongott ezen az éjszakán a házban és +környéken, bizonyára megnyugodhatott: Haviár Józsi igazán szerette +a feleségét és szíve mélyéből búsongott utána. Úgy sírt, mint egy +verhovinai tót, akit a csendőrök visznek el katonának, – vagy tán +még keservesebben sírt? Szinte jólesett neki ez a nagy fájdalom, +mely a szívét marcangolta és hívta, csalogatta a könnyeit, hogy +bőségesen kisírhassa magát. Szinte megkönnyebbült, mikor reggelfelé +elapadtak a könnyei, mintha valamely súlyos kötelezettséget végzett +volna el. Most már aztán rendben lesz minden.</p> +<p>A halovány asszony elment a közeli temetőkertbe, a négy kis árva +hűségesen látogatta a hegyoldali sírt, vasárnaponkint Haviár Józsi +is odaállott <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span> gyomlálni a sírhalom mellé, midőn a +tavasz füvei, növényei növekedtek ki a sírból.</p> +<p>Egyszer pedig álmodott is az asszonnyal. Az asszony mintha +megkopogtatta volna az ablakot és bekiáltott volna:</p> +<p>– Józsi, Józsi, rongyosak a gyerekek!</p> +<p>Máskor meg mintha a kútnál látta volna holdas éjszakán, amint a +gyerekek ruháit mosta a halott anya.</p> +<p>A temető-kert sovány akácfái alatt játszadozó árva-gyerekek +pedig minduntalan látták nyári alkonyatkor a Haviár Józsi feleségét +végigsétálni a sírok között.</p> +<p>– Nono, – mondta a szolgabírósági írnok, – majd megszokja a síri +nyugalmat idővel. Persze, hogy nem érzi jól magát eleinte.</p> +<p>Csakhogy sehogyan sem akart a halott asszony megpihenni. +Minduntalan jelt adott magáról a másvilágról és Józsi +nyugtalankodva figyelte a gyerekek romlását, fogyását.</p> +<p>– Az asszony hivogatja őket, – mormogta magában. – Tenni kell +valamit, mert még elviszi őket tőlem. A halottak mind rosszak. Irma +is elromlott a másvilágon.</p> +<p>Haviár Józsi addig gondolkozott a dolgon, amíg kisütötte, hogy a +halott asszony ellensúlyozására élő asszonyt kell szerezni a +házhoz. Eleinte nagyon nehezen ment a dolog. Kevés az asszony ezen +a vidéken, aki van, azt mind lefoglalták Józsi előtt. Végre +Sztropkón mégis csak talált egy feketeszemű özvegyasszonyt, aki +hajlandó volt Józsihoz <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> feleségül menni. Az özvegy férje azelőtt +szabó volt és az asszony is megtanulta a szabóságot.</p> +<p>– Legalább ruhájuk lesz a gyerekeknek, – gondolta Józsi és +elvette az özvegyet.</p> +<p>Egy-két hónapig csak ment valahogy a dolog. A halott asszony +elkerülte a házat és senki sem látta többé a faluban bolyongani. De +egy esős este, amikor a mostoha az országútra kergette az árvákat, +a közeli temetőből sietve tért vissza az elhalt édesanya. Későn +járó fuvarosok látták is, amint a négy apróságot egy fehér, ködből, +árnyból szőtt asszonyi alak elvezeti a faluból. Elvitte őket, – +senki többé nem hallott a gyerekekről. Haviár Józsi egy darabig +kereste őket a környéken, ment a nyomok után, apró, rongyos kis +gyermekcipők nyomai után. De a nyomok messzire vezettek, Haviár +Józsi sohasem ért el odáig.</p> +<p>Mindezek után természetesnek látszik, hogy Haviár József +szolgabírósági írnok igen jól járt, midőn gyermekei eltünése után +nemsokára meggyulladt benne a pálinka és a járás lelke, neveletlen +tót gyerekek apja eltávozott a puttykói járásból.</p> +<p>Mondják, – akik a másvilági dolgokban járatosak, – hogy Haviár +Józsi a büntetések elszenvedése után igen jóravaló apa és férj lett +odaát. Csak ideát emlegetik néhanapján sajnálkozva.</p> +<p>– Haviár József óta senki sem ismeri többé a puttykói járást. A +tótjainkat már senki sem tartja számon. Egy szép napon elfogy +valamennyi. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_29" +id="Page_29"><br /> +-29-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A fejnélküli barát.</h2> +</div> +<p>A gyermekkori emlékeim között van egy szürkeköpenyeges barát, +aki őszi estéken titokzatosan suhan tova a ködös sikátorban és a +fejét a jobb kezében viszi. Sokszor – ó, milyen csalékony a +visszaemlékezés, – magam is azt hiszem, hogy a kísértő szerzetest +szememmel láttam a középkori városka meredek házai között, ahol a +párás, alacsony ablakok mögött Fábián György takácsmester szövőgépe +kattogott: tik-tak-takk, ahogyan a szövőgép már háromszáz esztendő +előtt beszélt, amikor rajta azokat a habkönnyüségű, hófehérségű, +selyempuhaságú vásznakat szőtték a szepesi takácsok, amely +vásznakat cárnék és fejedelemnék viselték. A szővőgép ugyanaz ma +is, csak azok a régi takácsok mentek el a merev házak közül és +vitték magukkal a titkát sok olyan vászonnak, amilyent többé +senkisem tud szőni. Pedig a mai takácsok külsőleg éppen olyanok, +mint a régiek. Bizonyság arra, hogy némely mesterséget üző emberek +évszázadokon keresztül megtartják testüknek bizonyos formáját. A +<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span> fegyverkovácsokra illik ez különösen, de +a szabók és a takácsok sem maradnak messzire. Fábián György tehát +már a gazdag és vidám középkorban is, amikor a pazar lengyel grófok +uralkodtak a városkában, itt kattogtatta a szövőgépét: ugyanő +állott a bolthajtásos műhelyben, sötétszőke szakállal, amelyet +apostol-szakállnak neveznek és fejebúbján kis bőrsapka volt. Ki +tudja, ki tudhatná, minek kellett a kis bőrsapka a takácsok fejére? +Annyi bizonyos, hogy mind hordta. Minden, minden a régiben van, – +csupán a gazdag korszak múlott el és véle a fényűző vásznak +szövésének tudománya. És a fejetlen barát már ekkor is végigsétált +nagy titokban a sikátoron, amelynek egyik végén mintegy aludni +látszott egy nagyon régi, megfeketedett templom, olyan némasággal, +hogy az ember szinte megrázkódott, amikor váratlanul tompa, rekedt +zengéssel ütött a toronyban az óra… Gondolatban az egész városrész +együtt olvasta az óraütéseket, amelyek különös hangjukkal úgy +hatottak, mintha messzi elmúlt századok elevenednének meg hirtelen: +a szövőgép halkabban kattogott, az emeleti ablakból kihajolt egy +százesztendős ember és füléhez emelte a tenyerét, Müllerné +átkocogott az utca egyik feléről a másikra és megzörgetett egy +ólomkarikás ablakot:</p> +<p>– Lizi, engedd haza a diákjaimat!</p> +<p>Lizi, a szelid, szőke, meghajlott dereku varróleányka, aki +körülbelül kétszázötven esztendő óta ideálja a városrész +diákjainak, mosolyogva felel:</p> +<p>– Már mennek is a fiatalurak, kedves Müller néni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p> +<p>És mindennek tetejébe az ódon toronytetőn, amely zöld immár, +megrebbennek az ott gubbaszkodó fekete madarak, mert a tető alatt +kürt harsan meg és harsan a világ négy tája felé annyiszor, +ahányszor az óra ütött. Mert nem bizonyos, hogy mindenki ismeri az +órát a városka lakosai között. És Scholtz Antónia kisasszony csupán +a kürtszó negyedik elhangzása után vonja félre az alacsony +emeleten, ablakáról a zsenilia-függönyöket és telepedett +asztalkájához, ahol, Isten tudja hány éve, rakosgatja a +patience-ot. Scholtz Antónia lengő Margit-parókája, piros ronggyal +dörzsölt, fonnyadt arca és kerekre kopott kártyái kötik le néhány +percre az érdeklődést. Az öreg esőcsatornák a falak mentén, a +szélkakasok és sarkukon forgó szélkatonák a háztetőkön mind a +kártyázó vén kisasszonyt látszanak figyelni. Müllerné kosztos +diákjai leteszik a könyvet, Fábián takács fölpillant bőrsipkája +alól és a feketerigó kalitkájában szintén azt látszik kérdezni: +vajjon kijön-e a patience Scholtz Antónia kisasszony asztalkáján, +mert hiszen már harminc év óta nem jött ki. S ezt mindenki tudja a +környéken. Bizonyos idő múlva a vén esőcsatornák, szélkatonák és +diákok szomorúan látják, hogy a kisasszony csüggedten dobja össze a +kopott kártyákat és a zsenilia-függönnyel ismét befödi ablakát. +Mára vége van minden jókedvnek és többé nem mutatkozik az emberek +előtt. Néha, ritkán ugyan megjelenik este a sikátorvégi +szatócsboltban, hogy némi élelmiszereket vásároljon, de akkor +annyira beburkolódzik kendőjébe, annyira rejtőzködik és +titkolódzik, <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span> amíg szégyenkezve előkotorássza a +rézkrajcárokat, hogy bízvást el lehetne mondani, hogy Scholtz +kisasszony akkor inkognitóban járt lakásán kívül.</p> +<p>És mégis – bár, mondom, minél ritkábban ment inkognitóban az +utcára, – vele történt szegénnyel az eset egy ködös, bús novemberi +este, midőn az ég havát már apránkint küldözgette és a homályban, +ködben, vízben a régi toronyóra ütése mintha kétszázesztendőnyi +távolságról hangzana: találkozott a fejnélküli baráttal.</p> +<p>Bár már olyan este volt, hogy a környéken mindenki aludt: az +esőcsatornák, Müllerné diákjai, a kattogó szövőgép is álombamerült +és álmában bizonyosan Lubomirszky hercegnőről álmodott, akinek +hajdanán szoknyáit szőtte, – mégis hamarosan nagy riadalom +keletkezett. A félájult Scholtz Antóniát a szomszédok ágyba +fektették, mialatt a kisasszony parókája félrecsúszott és Fábián +takács izgatottan hozta elő házipatikáját, amelyet egy utazótól +vásárolt meg a nagyapja három aranyért. A soha ki nem dugaszolt, +titokzatos üvegecskéknek most is megvolt a szokott gyógyítóerejük, +Scholtz kisasszony fölnyitotta megtört szemét:</p> +<p>– A templom felől jött és a sarkon eltünt, – nyöszörögte. – +Szürke köpönyeg volt rajta, mint mindig és levágott fejét kezében +vitte…</p> +<p>A ködös éjszaka szinte megnépesülni látszott a csöndes +sikátorban. A mély homályban mécsek és gyertyák gyúlnak ki, – talán +több is, mint egy tucat, – amely mécsekről, gyertyákról fogalmuk +sem <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span> volt eddig az embereknek. Mozgások, +zörgések, elfojtott szavak hallatszottak. Emberi árnyak suhantak ki +a házakból, be a házakba és az öreg esőcsatorna fölébredve, halkan, +búsan eresztette vizét a kikoptatott kövekre. Valami szél +meglendítette a mozdulatlan szélkatonát és a régi toronyban tompán +ütött az óra…</p> +<p>– Mához egy hónapra meg fog halni, – suttogta valaki +valahol.</p> +<p>És egy perc múlva az egész ódon sikátor utána susogta a +hangnak.</p> +<p>– Hónap múlva meg fog halni!</p> +<p>És Scholtz Antónia kisasszony mosolyogva ült föl ágyában és +szíves szavakkal köszönte meg a szomszédok jóságát:</p> +<p>– Olyan jól érzem magam, mint még soha az életben… Azaz, hogy +már egyszer éreztem így magam: midőn a torony erkélyéről +messzelátón a lublói utat kémleltem és ott megpillantottan hazatérő +vőlegényem kocsiját… Akkor éreztem így magam, jó szomszédok. Müller +néni, maga ugy-e emlékszik Budeuszra, a vőlegényemre!…</p> +<p>Müllerné csaknem elsírta magát, amint csöndesen bólongatott +szürke fejével.</p> +<p>– Emlékszem, lelkem, szép menyasszonykám…</p> +<p>Fábián és mások, akik a szobában tartózkodtak, nem kérdezték +meg, hogy miért nevezi Antóniát menyasszonynak Müllerné. Elértették +nyomban a bús célzást. A fejnélküli barát menyasszonya immár +Scholtz Antónia. A barát megjelent neki és egy <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> hónap +múlva érte jön, amint századok óta tenni szokta. És ezért mindenki +szomorú volt. Az idegen diákok fázósan bujtak össze kis +szobájukban, Lizi, az örökkön szerelmes varróleányka boldogtalanul +sóhajtott föl földszintes szobácskájában:</p> +<p>– Ó, bár én láttam volna a szerzetest!…</p> +<p>A szél sóhajtozva fujdogált és a tetőn a szélkatona, mintha +valami régi táncot járna, forgott a sarkán.</p> +<p>Csupán Scholtz Antóniának ragyogott a szeme és mosolygott az +ajka még másnap is, meglátogatta Müllernét, amit sohasem tett +azelőtt és vidoran kérdezősködött tőle, hogy emlékszik-e az apjára, +az egykori polgármesterre, aki az úrnapi körmeneteken még abban a +medvebőrben járt, amelyet egyszer a vajdák és grófok viseltek +vállaikon, midőn a városka fölött uralkodtak? Müllerné mindenre +emlékezett és Antónia ragyogva, szerelmesen kiáltott föl:</p> +<p>– Soha sincsenek azóta olyan processziók!</p> +<p>És délután, midőn az óra négyet ütött, a zsenilia-függöny +vidáman húzódott félre az ablakról és a kártyák fürgén kezdtek +igazodni a kis asztalkán. Senkit, a világon senkit sem lepett meg +az, hogy a patience ezen a napon sikerült. „Kijött“ a kártya és +erről örömtelenül vett tudomást a sikátor.</p> +<p>– Most már így lesz ez mindig – egy hónapig, – morogta az +apostol-szakállu Fábián takács.</p> +<p>És Antónia kisasszony mintha napról-napra szebb és fiatalabb +lett volna. Még ócska parókáján is mintha megfiatalodtak volna a +lengő, szőke fürtök <span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span> és a piros rongyocskák olyan rózsákat +föstöttek arcára, hogy szinte igaziaknak látszottak e rózsák. A +szekrényből mindenféle ócska ruhák kerültek elő, amely ruhák +újaknak látszottak és a szótalan feketerigó zordon kalitkájában +naphosszat fütyölgetett, pedig azelőtt alig lehetett a hangját +hallani. A fehér hó nem olvadt többé mocskos sárrá az esőcsatorna +közelében, megmaradott hónak és mint finom prém szegélyezte az +alkonyi napsugártól megpirosodott régi háztetőket: mint vidám öreg +király vállán a hermelin-palást.</p> +<p>És Scholtz Antónia kisasszonyt egy hónap leforgása multán egy +napon halva találták ágyában. A szomszédok elővették előre +elkészített könnyeiket, szomorú arcaikat. Ez a haláleset senkit sem +lepett meg a sikátorban, talán csak magát Scholtz Antóniát. +<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_37" +id="Page_37"><br /> +-37-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Jézuska csizmája.</h2> +</div> +<p>A Jámbor utazóhoz címzett fogadóból egy téli reggelen két +lerongyolt, félig meztelen vendéget dobott ki Hircs korcsmáros +szolgái segítségével. Az útszéli fogadó ama nagy országút mellett +állott Eperjes és Bártfa között, amely országút a középkorban +Európa mindenféle nemzetének fiait látta elvonulni. Kereskedők és +koldusok, katonák és barátok, haramiák és zarándokok, akik északról +délnek tartottak, ezt az országútat taposták és a Jámbor utazó +várszerű falaival és kapújával biztonságot nyújtott az országút +vándorainak. Harminc szekér is elfért a fogadó udvarán és a +merénylő haramiák, akik vakmerőségükben olykor megtámadták éjnek +idején a fogadót, amidőn gazdag kalmárok ütötték föl odabenn +tanyájukat, bevert fejjel menekültek el a Jámbor utazó környékéről. +Hircs, a tagbaszakadt fogadós nagy kutyáival és zömök, szélesvállú +legényeivel talán még rendes katonaság ostromát is visszaverte +volna, Krakkótól Kölnig jó hírneve volt a Jámbor utazónak és a +kereskedők <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> gyakran kerülőt tettek rendes +útvonalukról, hogy biztonságban legyenek a pihenés napjaiban.</p> +<p>Az a két vendég, akit az említett havas, téli reggelen a Jámbor +utazóból a testi erők fensőbbségénél fogva a továbbutazásra +fölszólítottak, nem tartozott sem a békés kalmárok, sem a jámbor +zarándokok fajtájához. Zsoldos katonák voltak, akik a cseh háborút +végigverekedték és Milánóba készülődtek, mert azt hallották, hogy +ott némi csetepaté igérkezik. Hosszúhajú, bikanyakú, vadtekintetű +hadfiak voltak, akik verekedésből tartották fenn magokat. +Mindenféle fogadóba talán be sem fogadták volna őket, mert a +zsoldos-katonának nem a legjobb híre volt békés országokban. De +Hircs nem az az ember volt, aki megijedt volna a vitézektől, amikor +az egyiknek aranyos markolatú kard csüngött vállán, a másiknak +pedig kékróka szolgáltatta a prémet bekecséhez. Országok bejárására +alkalmatos nagy bivalybőr-csizmák a lábakon, amelyeket a +zsoldos-katona sem emészt el életében, de három-négy generáció is +elhasználhatja békeidőben. Azonkívül jó cseh és lengyel aranyak is +rejtőznek a széles övekben és Hircs uram figyelmét a vastag +ezüstkarika sem kerülte el, amely az egyik vendég fülében lógott. +Befogadta tehát a zsoldosokat és a konyhában, a tűzhely mellett +jelölt nekik helyet a zsupszalmán. A takaréktűzhely fölé pedig +fölakasztotta az öblös bográcsot, amelyben éjjel-nappal bor főtt. A +főtt bornak talán kevés hatása van egy krakkói takácsra, a +zarándok-ember, aki jóban fáradozik, szintén nem izgul föl a +bográcstól, de a <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> zsoldos-katona elveszíti minden +akaraterejét, amint forrni kezd a bor a tűz fölött és a +fűszerszámok bódító illata betölti a szobát. A főtt borhoz az +ördögnek is van némi köze. Az ördög szerelem-gyökeret szokott dobni +a borba, amikor az forrni kezd; hiába zárják be az ajtót, az ördög +beveti fűszerét a kürtőn.</p> +<p>A fogadós jól számított. A zsoldos-katonák: Penge és Vjuk a +zsupszalmán heverészve, nyomban szimatolni kezdtek a bor után és +fölkeltek fektükből. Csupán egy hosszúszakállú, jámborképű, idős +zarándok volt akkor a fogadó vendége, mikoriban a zsoldosok észak +felől megérkeztek. A katonák a zarándokot is kínálták a borból, de +az tagadó mozdulatot tett és a jégvirágos ablak felé húzódott. +Hosszú, szőrös, ingféle öltöny volt a zarándokon és a vállán a +keresztalakú jelvény, amely azt bizonyította, hogy e férfiú +megjárta a szentföldet. Kampós botján olvasók és érmek csörögtek és +a szakálla az övét verte.</p> +<p>– Nem iszom, – tiltakozott a zarándok, – mert a borban az ördög +lakik.</p> +<p>A zsoldosok nagyot nevettek ezen.</p> +<p>– Bolond vagy, öreg, – kiáltott föl Penge, – a bor az Úristen +adománya. Adta pedig azoknak, akiknek senkijük, semmijük nincsen. +Ha bort iszom, mindenem van: feleségem, házam, becsületem. Amikor +elszáll a mámor, megint csak Penge vagyok, a hontalan katona. Pedig +az atyám becsületes szűcs-mester volt Rozsnyón… Nagyon régen +volt.</p> +<p>Vjuk a kékrókás dolmányt a vállára vetette <span class= +"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> és +összeszabdalt, durva arcán mámoros mosoly terült el, amidőn a +borból ivott.</p> +<p>– Én ma este, amire bealkonyult, Nürnbergben leszek és egy +hófehér, szőke imádságos leány ölébe hajtom a fejem… Ha nem így +lesz, ne legyen Vjuk a nevem.</p> +<p>A zarándok, mint tisztes férfiúhoz illik, a fejét csóválta és az +olvasóját zörgette. A katonák egy darabig még dévajkodtak vele, +aztán kockázni kezdtek egy leterített köpenyegen. Az arany- és +ezüstpénz látása különös hatással volt a jámbor zarándokra. +Hamarosan a katonák mellé telepedett és többé nem vetette meg +kínálásukat. A tisztes öreg olyan hatalmasan ivott, hogy a +zsoldosok nem győzték eléggé magasztalni. Vjuk széles kedvében +megölelte a zarándokot:</p> +<p>– Szentférfi, nem jártál valaha Frankfurtban, az Odera mellett? +A „Jó Landsknecht“-nél szokott inni egy bizonyos Kék Hánz, akit +mindenki ismer az Odera mellett.</p> +<p>A tisztes férfi letörölte szakálláról a bort és így szólott: – +Az Odera mellett nem jártam, de megfordultam Düsseldorfban. Ilyen +képecskékkel szoktak játszani: nézzétek!</p> +<p>Az iszákjából egy pakli ócska kártyát vett elő, amelyre a pápa, +a római császár és különböző királyok és fejedelmek arcképe volt +föstve. Egy kártyán az ördög is rajt volt piroscsizmásan és tollas +fövegben és azt mindenkinek ütni kellett.</p> +<p>Penge és Vjuk nem is lettek volna igazi zsoldos katonák, ha a +kártyát nem ismerik. Ösmerték ők <span class="pagenum"><a name= +"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> az újmódi játékot, s csak a +kártya híán kockáztak. Nagy lelkesedéssel kezdtek kártyázni, azon +új játékot játszva, amelyet „Landsknecht“-nek hívtak és annyit +lehetett a játék alatt veszekedni, verekedni, amennyit akartak.</p> +<p>A zarándok ügyesen forgatta a kártyát és a zsoldosok csakhamar +kardot rántottak. Nagy ordítással rohanták meg az öreget, de az sem +volt rest: előkapta kampós botját, amely ólommal volt bélelve és +jól helyben hagyta a zsoldosokat.</p> +<p>– Most pedig játszhatunk tovább, – mondta a zarándok a verekedés +lecsillapultával.</p> +<p>Időközben új vendég sompolygott a tűz mellé. Egy hamuszürke +köntösü fejkendős asszonyféle, akinek ruhájáról messziről látszott, +hogy valamely apáca-kolostorból való. A rongyos fátyol alól csupán +két nagy fekete szeme csillogott a jövevénynek és kezéből hiányzott +a szent olvasó. Olvasó nélkül apáca csak rossz úton járhat, nyilván +megszökött rendjétől és most bujdosik a büntetés elől. A tisztes +zarándok nyomban rákiáltott, amint megpillantotta:</p> +<p>– Apage! – mondta és keresztet vetett.</p> +<p>De a katonák helyet szorítottak az apácának a szalmán és borral +kínálták.</p> +<p>– Honnan jösz? – kérdezte a fogadós szigorúan, midőn a jövevényt +megpillantotta.</p> +<p>– Nem tudom! – felelt az a kendő alatt.</p> +<p>– Hová mégy?</p> +<p>– Nem tudom!</p> +<p>Hircs uram kinyitotta az ajtót.</p> +<p>– Pusztulj innen! – kiáltotta. <span class="pagenum"><a name= +"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p> +<p>De a zsoldosok váratlanul a jövevény pártjára keltek. Penge és +Vjuk kardot rántottak és csaknem véres verekedésre kerül a sor, ha +a zarándok szelid szóval le nem csillapítja a fogadóst.</p> +<p>– A katona urak, – mondta alázatosan, – jó Krakkoviankák és +Ferenc-tallérokkal rendelkeznek. Te csak komisz csárdás vagy, fogd +be tehát a szádat.</p> +<p>Hircs dörmögött egy darabig, aztán megrázta az öreg zarándok +iszákját. Abban már számos Krakkoviánka és Ferenc-tallér +csörgött.</p> +<p>– Nem sokáig tart a dicsőség, úgy látom, – mondta és +megveregette a tisztes férfi hátát.</p> +<p>A zarándok lesütötte a szemét.</p> +<p>– Megtesszük, amit lehet.</p> +<p>Amire besötétedett, az arany és ezüstpénzek a zarándok +tarisznyájába vándoroltak egytől-egyig. Vjuk egy darabig a kardját +kereste, hogy széthasítja a szent férfi fejét, de a kardokat +elrakta a fogadós. Penge vígasztalta a pajtását:</p> +<p>– Ne búsulj, cimbora, a milánói aranynak még szebb a hangja, +mint a lengyel talléré. Szaniszló király nagy mester, sajnálja az +aranyat a talléraitól.</p> +<p>Vjuk lassan megnyugodott és a bográcsot vette szemügyre. A +fogadós új bort öntött a tűz fölé és a zsoldosoknak hatalmas kedvük +támadt. Táncolni kezdtek és lerúgták nehéz csizmáikat. A szökött +apáca dalolt a tűz mellett és a zarándok is lángra kapott. Vén cser +volt az öreg. Lassan tüzesedett neki, de aztán soká égett. +Jobbra-balra dőltek mellőle a mulatók és ő még mindig rakta +egyedül. Hajnaltájban aztán abbanhagyta a mulatozást és +fölcihelődött. <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> A katonák már aludtak a szalmán és csupán +az apáca látta félszemmel, hogy a tisztes öreg összeszedi a +zsoldosok csizmáit, lehányt ruhadarabjait és búcsú nélkül elhagyja +a fogadót.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Amint mondám, a forralt bort az ördög találta ki és a zsoldosok +átkozták magukban az ördögöt, amidőn reggel a Jámbor utazóból az +útszélre vettettek. Mezítláb, félig öltözötten, kard és süveg +nélkül találták magukat a nagy országúton, a térdig érő hóban és a +rettentő hidegben még beszélni sem tudtak. Egy álmos szolgalegény +azt adta nekik tudomásukra, hogy a szentföldi zarándok Eperjes felé +vette az útját. A zsoldosok találtak is a hóban valami nyomokat. De +az lehetett farkasé is.</p> +<p>Az út a hegynek kanyarodott és a hegyi út közepén kőfeszület +állott, amelyet vastagon takart be bundájával a hó. Még csak varjak +sem látszottak a téli tájon; nagy messziségben, mint fehér kupacok +emelkedtek ki a látóhatárból az eperjesi tornyok.</p> +<p>– Megfagyunk odáig – mondta alig hallhatólag Penge.</p> +<p>– Én is azt gondolom, – felelt rekedt suttogással Vjuk. – Ez a +kutya hideg megöl. Érzem, hogy nem soká bírom, pajtás… Csak a +feszületet érjük el. Istentagadó, lázankodó voltam egész életemben. +Most szeretnék a feszület alatt meghalni.</p> +<p>Penge a cimborája karjába kapaszkodott és húzta, tolta előre a +hóban. Vjuk már öreg legény volt, de sohasem látszott meg rajta. +Csak most, amidőn <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span> a halál farkasa ólálkodott a két vándor +körül, most látszott, hogy a farkas elsőbben Vjukra feni fogát.</p> +<p>Nehezen, meg-megállva mentek fölfelé a hegyi úton. Egyszerre +tompa kiáltást hallottak a hátuk mögött. Az apáca jött mögöttük és +a karjával integetett, hogy megvárják.</p> +<p>– Mindjárt ketten leszünk, cimbora, – szólt Penge. – Ketten +könnyebben bírunk veled.</p> +<p>A szürkeköntösü asszonyféle elérte a katonákat, aztán lenyirott +fejéről levette a kendőjét és a megdermedt Vjuk vállára +borította.</p> +<p>– Csak addig a feszületig, – hörögte a zsoldos. – Nagyon bűnös +vagyok.</p> +<p>Az apáca és a zsoldos ketten húzták-tólták a magával tehetetlen +Vjukot a kőfeszület felé. Egy darabig úgy látszott, hogy olyan +messzire van az a feszület, hogy hármuk közül egyik sem érheti el +soha. Mintha minden lépésüknél, amelyet előre tettek, a feszület +ugyanannyival ment volna messzebb a hegyen. Az apáca hóval +dörzsölgette a Vjuk meztelen mellét, hátát és csodálatos bizalommal +suttogta fülébe:</p> +<p>– Mindjárt ott leszünk! Aztán lábadra húzzuk a Jézuska +csizmáját.</p> +<p>– Vjuk vacogva nézett az apácára:</p> +<p>– Hát van a Jézuskának csizmája?</p> +<p>– Hogyne volna! Nagyon szép, meleg, nagy csizmája van. Csak +gyere, te szegény Vjuk! – így szólt az apáca, aztán szabadon lévő +karjával integetett a messzi feszület felé: <span class= +"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p> +<p>– Gyere, Jézuska, közelebb. Egy szegény katonának, aki a +pogányok ellen harcolt, kell a csizmácskád! – kiáltotta.</p> +<p>Penge a lenyírtfejü asszonyfélére nézett és látta, hogy annak +nagy szemei lángolva tapadnak a messzi kőfeszület felé. Sovány +karjáról lecsúszott a hamuszínü köntös és a kar bizalommal, +hivogatólag integetett.</p> +<p>És a feszület mintha megmozdult volna. Mintha megindult volna +lefelé a hegyoldalról és jött-jött közelebb azokhoz, akik a nagy +hóban feléje törtettek.</p> +<p>– Hozza Jézuska a csizmáit, – kiáltott a nővér. – Neked is +hozza, Penge!…</p> +<p>Penge arcán könnycsepp pergett végig és naiv hit sugárzott a +szeméből:</p> +<p>– Soha sem kockázom többé, – dideregte, – csak még egyszer +legyen csizmám.</p> +<p>– Jer, Jézuska, jer!… – sóhajtotta tompán Vjuk és dermedten +állott meg az út közepén.</p> +<p>S a feszület jött.</p> +<p>Már ott állott előttük, jobbra az úton és a két zsoldos-katona +tágranyílt szemmel bámult a kőkeresztre, amelyen egy töredezett, +barna kő-Krisztus vala hóval befödve. De a lábakon, amelyeket szög +vert át, két pár bivalybőr csizma függött. Két derék, nagy csizma, +amelyben a zsoldosok nem ismertek a magukéra. Pedig az övék volt. A +tolvaj nem bírván terhét, így szabadult a csizmáktól.</p> +<p>Vjuk erőtlenül hanyatlott a feszület alá. Már félig megfagyott +és szeme lezárult. Álmában sóhajtotta: <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> +<p>– Jaj be szép csizma! Aranypatkó van rajta és berlini zsinórral +van hímezve…</p> +<p>Az apáca leakasztotta a csizmát és nehezen, erőlködve a Vjuk +lábára igazította. Penge ezalatt hóval dörzsölte a bajtársát, de az +már aludt, halálos dermedtséggel aludt…</p> +<p>A Jézus pedig a kőkeresztről csendesen nézte őket, a három +boldogtalant, szerencsétlent és az egyiket közülök magához +szólította. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Ábrándok.</h2> +</div> +<p>Fönn, a hegyoldali utcában éjféltájban ismét fölhangzott az +éji-dal és Hollós dr., a múzeumi segédőr, aki nyáron szabadságát +egy budai kis korcsmában töltötte, fölemelkedett asztalától:</p> +<p>– Ismét az a titokzatos hang, – mormogta maga elé és megindult a +hegyoldali utcában fölfelé.</p> +<p>Budának ez a része, amelyben Hollós dr. immár tizedik napja +hallgatta az éjféltájban fölcsendülő női hangot, talán a legrégibb +része volt Budának. A kis házikók, amelyek valamikor emeletesek +voltak, a vénségtől, régiségtől félig a földbe sülyedtek. A városi +hatóság mintha megfeledkezett volna erről az utcácskáról, még csak +lámpást sem helyezett el benne. Lenn, a hegy lábánál égett egy +gázláng csupán és annak libegő lángja szeszélyes, fantasztikus +árnyékokat vetett az út közepére. A házaggastyánok homályba +burkolóztak; mintha több száz esztendős lett volna ez a homály. A +keskeny ajtók, földhöz közel levő ablakok mögött mély csend honolt +és Hollós dr., aki abban az időben éppen <span class= +"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> középkori +tanulmányokkal foglalkozott, míg lépései tompán visszhangzottak az +ódon kövezeten, úgy érezte magát, mint egy középkori lovag, aki +kedvese hangja után siet az éjszakában. Különben is fiatal és +ábrándozásra hajló férfiú létére már napok óta szerelmes volt az +ismeretlen hangba. Képzeletében látta a bájos női alakot valamely +donjonban vagy egy rácsos erkélyen és valami titkos ösztön azt +súgta neki, hogy ez a nő szerelemre vágyik. Hisz a fülemilék is +azért énekelnek odafönn a Gellérthegy bokrai között, mert nem +bírnak a szívecskéjükkel.</p> +<p>Hollós dr. tehát halkított léptekkel ment a hang irányába. +Képzeletében sarkantyúkat érzett a félcipőjén, amelyeknek csörgését +mérsékelni kell. Sőt a sétapálcáját is olyan módon fogta, mintha +hirtelen karddá változott volna az. Hisz az éjtől, amely tele van +titokzatosságokkal és sejtésekkel, az is kitelik, hogy kard lesz a +mogyorófapálcából, amint középkori levente lett az egyszerü múzeumi +segédőrből, meg aztán jól esett ez az ártatlan don kihóteség, – +hisz néha bizonyos körülmények között mindnyájan Don Kihóték +vagyunk.</p> +<p>Hollós dr. tehát, mielőtt elérte volna azt a sarki házikót, +amelynek erkélyéről az éji dal hallatszott, megállott egy +kapumélyedés alatt és elgondolta, hogy mit fog majd mondani, ha +„szerelmét“ megpillantja. Vajjon mit is fog mondani? – Eddig még +sohasem jutott tovább annál a bizonyos kapumélyedésnél és tíz napon +át elhangzott a dal, anélkül, hogy Hollós szerelmét megpillantotta +volna, vagy <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span> csak közelebb is lépett volna az +erkélyhez. Csak akkor mert előjönni, mikor már minden +elcsöndesedett és aztán órákig hiába bámult a sötét ablakokba. De +ma minden másképpen történt, mint az előző éjszakákon. Hollós +csupán rövid ideig időzött a kapumélyedés alatt, hogy gondolatait +rendbeszedje. A dal még hangzott az erkélyen, amikor a segédőr +bátran megindult a ház felé és szemét a földre sütve, mintha csak +véletlenül került volna ide, megállott az erkély alatt.</p> +<p>A dal elhangzott és Hollós dr. ijedten gondolta el, hogy ismét +hiába leselkedett „szerelme“ után. Azért is, mint jól nevelt +lovaghoz illik, nem mervén szemét egyenesen az erkélyre fordítani, +előbb a kapu fölött lévő házszámot kezdte nagy gondossággal +tanulmányozni. De abból a sötétben semmit sem láthatott. Lassan +vonta végig tekintetét a régi ház cirádás falán és szívéig +összerezzent, amint hirtelen megpillantotta az erkélyt és az +erkélyen egy fehérruhás nőalakot.</p> +<p>A szobában lámpa égett és annak fénye gyöngén megvilágította az +erkélyt. Hollós mitsem láthatott meg a nő arcából, de ugyan minek +is kereste volna az arcát? Hallotta hangját, mely üde és fiatal +volt, bizonyosan üde és fiatal a hölgy, amint a középkori +kisasszonyok mind azok voltak, akikért lovagjaik meghaltak.</p> +<p>Most megmozdult odafönn a nőalak és a lámpafény szőke fürtöket +világított meg és az arcból egy vonalnyit, amely fehér volt, mint a +liliom.</p> +<p>Hollós mozdulatlanul állott az erkély alatt. A <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> nő +ránézett, – érezte, hogy nézi és várta, hogy megszólaljon odalenn a +lovag. De Hollósnak semmi, de semmi nem jutott eszébe. Mindaz, amit +előre elgondolt, – a szerelmes szavak, az epedő kifejezések, sőt a +vers is, amelyet pedig számtalanszor írt az emlékkönyvekbe, +elpárologtak a fejéből. Állt megszégyenülve, megnémulva és igen +szerencsétlennek érezte magát.</p> +<p>A nő már olyan mozdulatot tett, mintha el akarná hagyni az +erkélyt, amikor Hollós végre levette kalapját és rekedt hangon +megszólalt:</p> +<p>– Kérem ne vegye sértésnek, hogy önt megszólítom, szép +ismeretlen!… Már napok óta hallgatom nagy szívgyönyörüséggel az éji +dalt, amely e helyről elhangzani szokott. Ma végre nem tudtam +ellentállani, hogy ide ne jőjjek. Ugy-e, nem zavarom önt? Kérem +csak egy szóval mondja, hogy kellemetlen vagyok önnek és én +elmegyek, és soha többé, sohasem alkalmatlankodom.</p> +<p>Hollós elhallgatott és a nő semmit sem felelt, de az erkélyt sem +hagyta el. Hollós ezt bíztató jelnek itélte, azért valamivel +bátrabban folytatta:</p> +<p>– Ön talán azt gondolja felőlem, hogy valami szegény bolond +vagyok, aki éjfélután alkalmatlankodik tisztességes nők ablakai +alatt. És meglehet, hogy igaza van! Csakugyan szegény bolond +vagyok. Mert én, bár nem ismerem, bár sohasem láttam – asszonyom, +vagy kisasszony, – szeretem önt, amint csak azok szoktak szeretni, +akik még sohasem szerettek. Én még sohasem szerettem az életben. Az +ön hangja, az ön éji dala megtanított arra, hogy szívem +<span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span> van, amely szerelemre vágyik. Nem kérek +öntől semmit, még csak azt sem, hogy tudomást vegyen rólam. Csak +egy szál virágot dobjon le és én boldog leszek. Egész életemre +boldog leszek…</p> +<p>A nő nem felelt, de Hollós dr. látta, hogy hajához nyúlt és +abból fehér virágot vett elő, amelyet lassan leeresztett az +erkélyről.</p> +<p>– És most Isten önnel! – mondotta a hang a magasból.</p> +<p>Hollós fölkapta a virágot. Hervadt kis rózsa volt az, de a +múzeumi segédőr úgy érezte, hogy ilyen illatot még sohasem érzett; +mintha az egész utca, az egész város rózsaillattal telt volna meg. +Mámorosan intett az erkélyre:</p> +<p>– Köszönöm. Szívemből köszönöm. Tudom, hogy ostobaságot +cselekszem, tudom, hogy a mai férfiak nem szoktak megelégedni egy +szál virággal azoknak részéről, akiket szeretnek. De én szeretem a +titokzatos, sejtelmes dolgokat. Sohasem fogom megismerni önt – és +ön sem engem. És én mégis örökké megőrzöm szívemben ennek a +szerelemnek az emlékét. Az éj emlékét, amikor olyan szerelmes +voltam egy nőbe, amilyen szerelmes többé sohasem lehetek. És ön sem +fog megismerhetni engem. Mert ha megismerne, talán kiábrándulna +belőlem, talán megcsalódna és megsajnálná, hogy virággal +ajándékozott meg akkor, amidőn még nem ismert… Isten önnel! Én +boldog vagyok. Mert tudom, hogy még évek múlva is eszébe fogok +jutni, ha majd csöndes éjszakán azt a dalt énekli, amelynek +varázslatos hatása engem megigézett. Eszébe jutok és <span class= +"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> magában +azt kérdezi: vajjon ki volt az a szegény fiú? vajjon ki volt? És +szomoru lesz, hogy azt sohasem fogja megtudhatni.</p> +<p>A nő ebben a percben kihajolt az erkélyről. Hollós összerezzent, +amint csöndesen megszólalt:</p> +<p>– Szeretném önt megismerni, hisz ön olyan bánatos embernek +látszik, amilyen bánatos nő én vagyok.</p> +<p>Hollós csöndesen ingatta a fejét.</p> +<p>– Nem, nem ismerhet meg engem… Senkisem vagyok; árnyék vagyok, +aki csöndes éjszakán odalopódzik önhöz és szomorúan ránéz, ha a dal +fölhangzik. S ön majd hiába kérdi: ki vagy, te árnyalak? Feleletet +nem fog kapni.</p> +<p>– Uram, ne bolondozzon! – kiáltott most föl haragosan a nő. – +Kívánom, hogy azonnal távozzék, mert a házmestert szólítom.</p> +<p>Hollós csöndesen indult lefelé a hegyoldali utcából, de még +visszanézett és látta, amint az ismeretlen nő fejére hajtja kezét +és merengve néz utána az éjbe. És Hollós nagyon boldognak érezte +magát, – mert még fiatal volt és szerette az ábrándokat. +<span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Gyurkovay hazaballag.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Déli szél süvölt a háztető fölött, az ablakot pedig tavaszi eső +csapkodja, odahaza: Bergengóciában most húznak a snepfek és húznak +hazafelé mindenhonnan az atyafiságba, „farsangba adott“ leányzók. +Mert ugyan hol van megírva, hogy minden leányt otthon kell férjhez +adni? Nehéz dolog az, különösen a mai komisz világban, amikor a +gavallérok nemcsak a telekjegyzőkönyvet ismerik teljes +alapossággal, de még pontosan tudják az ezüstkanalak és vánkoscihák +számát is, amelyekre számítani lehet. Ilyen körülmények között nagy +szerencse kell hozzá, hogy a becsületes ember odahazulról +„elsüthesse“ a leányát, vagy legalább is a telekjegyzőkönyvnek kell +rendbe lennie. És miután sem szerencséje, sem rendes +telekjegyzőkönyve nincs manapság a becsületes embereknek, – hogyan +is lehetne a mostani „rendszer“ mellett! – számba vétetnek az +atyafiak, akikhez farsangolni elmehetnek a leányok az anyjukkal. +Olcsóbb is az ilyesmi, <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> no meg kölcsönbe megy. Az öreg Simonyi +néni, miután tavaly farsangban szerencsésen túladott Ilonán a +dunántúli atyafiság segítségével, az idén már három somogyi +kisasszonyt gardirozott a honi bálokban.</p> +<p>De hát néha az atyafiság sem tud segíteni. Különösen rossz világ +jár a felső vármegyékben. Ahány gavallér van ott, az mind partit +akar csinálni. Táncoltatják, udvarolgatják az Alföldről odakerült +kisasszonyokat, de a tót mind ravasz: nem nyilatkozik amúgy csárdás +közben és megőrzi a hidegvérét még a hosszú-hosszú szünórában is, +amikor pedig annyi sok mindenféléről lehet beszélni! A vidéki +bálokban még becsületesen betartják a szünórákat, amikor a cigány +hallgatónótákat játszik és a fejek, szőkék és barnák, önfeledten +érnek össze… Sok szegény leány maradt azért már pártában, hogy a +hebe-hurgya rendezőség előbb vetett véget a szünórának, amint az +tervbe volt véve. Az előre elkészített ostromágyúk nem vonulhattak +föl, mert az átkozott rendezőség a cigánnyal négyesre +harangoztatott. Azért csak tartsuk be a szünórákat, sőt toldjuk is +meg egypár perccel, fiatal barátaim, mert nem tudhatni, hogy nem +követünk-e el életbevágó hibákat az oktalan sietséggel.</p> +<p>Amerre a Vitkóczy-kisasszonyok jártak egy farsangon, – +hosszúéjszakáju felvidéki bálakon, – a szünórát betartották, de, +hajh, a két kisasszony mégis csak gyűrü nélkül jött haza az +anyjával. Pedig Vitkóczynénak a nagyanyja csillagkeresztes dáma +volt! De később ezt is elhallgatták ott, amerre <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> jártak, +mert annyi előkelő atyafisága senkinek nincs, mint a felvidéki +családoknak. Egyik-másik uralkodó hercegeket számol rokonai közé és +a legszegényebbnél is van legalább egy báróné cousine. Úgy +csillognak-villognak a felső vármegyékben a közel-távoli atyafiak, +hogy a góthai almanach elbújhat szégyenletében. A csillagkeresztes +nagymama, aki hosszú esztendőkön át hűségesen megtette a magáét, ha +Vitkóczyék idegen társaságba keveredtek, a lomtárba került. +Vitkóczyék csupán akkor foglalták el megillető helyüket a farsangi +társaságban, amikor Vitkóczyné szorultságában egy váradi kanonok +rokonságával kezdett dicsekedni. Úgy látszik, egy élő kanonok mégis +csak nagyobb potentát egy halott csillagkeresztes dámánál.</p> +<p>De íme mégis eredménytelenül jöttek haza a görbe országból, +megérkezve egy sötét hajnalon, amikor a vasuti állomáson havas eső +csapkodta a restauráció párás ablakait és teremtett lélek nem +látszott sehol. A restaurációban már világosság volt és még +Vitkóczy mama ugyancsak noszogatta a kisasszonyokat a tömérdek +skatulyával, különböző kosárral kifelé a vendéglő ajtaja fölnyílt +és egy bundába burkolt, nemez-csizmás alak, krákogva lépett ki a +perronra. Vitkóczyék csak akkor vették észre, amikor hatalmas +hangon jóreggelt kívánt az északi sarkra készülő utazó.</p> +<p>Vitkóczyné idegesen kapta hátra a fejét:</p> +<p>– No, te is köszönhetnél barátságosabban, Gyurkovay, nem pedig +mint az erdei haramia.</p> +<p>A kisasszonykák a skatulyák mögül „kezét csókolomat“ +<span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span> mormogtak. Gyurkovay, egy helybeli +ügyvéd, félig-meddig amolyan magyar rokonságban volt a családdal, +de teljesen hasznavehetetlen, tizenkétpróbás agglegény volt. +Különben az utóbbi időben már a kora is megóvta őt mindenféle +kombinációktól.</p> +<p>– Farsangból jöttök? – kérdezte Gyurkovay szokásos kiabáló +hangján.</p> +<p>– Onnan, tótországból, hogy sülyedne el, – felelt Vitkóczyné nem +kevésbbé erős hangon.</p> +<p>– Ugyan ne kiabálj, Züzánn! – csillapította Gyurkovay.</p> +<p>– Miért ne kiabálnék? Először nem hallja az ördög sem, +másodszor, megmondtam nekik a fülük hallatára. Csak tóttal ne +keveredjen az ember atyafiságba.</p> +<p>– Ugyan ne mérgelődj, amikor a leves még az asztalon sincs. +Nemrégiben levelet kaptam onnan, ahol jártatok. Egy fiatal fiskális +kollégám nagyon szépeket írt a leányokról.</p> +<p>– Csak nem bizonyos Bajomi? – kérdezték csaknem egyszerre a +Vitkóczy-kisasszonyok.</p> +<p>– De éppen ő…</p> +<p>– Ugy-e mondtuk, mama?…</p> +<p>– Talán el is fog jönni ide. Hanem most Isten veletek. Még +itthágy a vonat.</p> +<p>Gyurkovay fiatalos fürgeséggel ugrott föl az induló vonatra, a +kisasszonyok reménykedve néztek utána, hátha elejt még egy szót a +vén medve, amiből kombinálni lehetne. De a vén medve meg sem +fordulva, kedélyesen jóreggelt! bömbölve, nyomult <span class= +"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> be havas +bundájában egy másodosztályu szakaszba, ahol egymás hátán aludtak +az éjjeli vonat utasai. Már jó darab ideje zakatolt a vonat, +Gyurkovay jóreggelt-je a kerekek zörgésén is áthallatszott, mert +nyilván senki sem akart fölébredni, hogy kényelmes helyét +elhagyja.</p> +<p>A Vitkóczy-kisasszonyok a skatulyák mögül hirtelen kipirosodó +arccal néztek az anyjukra.</p> +<p>– Ugy-e, megmondtuk előre, mama, hogy Bajomi doktornak komoly +szándékai vannak.</p> +<p>– Ne gágogjatok, – felelt Vitkóczyné. – Most már éppenséggel +semmi sem lesz a dologból. Gyurkovay bátyátok eddig még mindent +elpuskázott.</p> +<p>A leányok lehajtották a fejüket.</p> +<p>– Igaz, – felelt Anna, az idősebb, – nekem már tíz esztendeje +igéri, hogy férjhez ád.</p> +<h3>II.</h3> +<p>„A legrosszabb lóban is van egy verseny“, – mondják gyönyörü +magyarsággal a sportemberek. – Gyurkovay Pál is olyanformán kezdett +cselekedni egyszer, amit éppenséggel nem remélhettek tőle a húgai. +Ahelyett, hogy a megyei kaszinóban ült volna, otthon leveleket írt +annak a bizonyos fiatal kollégának, és mikor egy-egy levéllel +elkészült, nyomban megüzente azt Vitkóczyéknak.</p> +<p>– Ment ám episztóla tótországba!</p> +<p>De arra már nem volt rábírható, hogy személyesen is tiszteletét +tegye és élőszóval referáljon az <span class="pagenum"><a name= +"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> előörsi szolgálatot tévő +levelek minéműségéről. Gyurkovay Pál elvből elkerülte azokat a +házakat, ahol beköttetlen fejü hajadonok léteznek. Az ördög nem +alszik, – mondogatta, – a kaszinóban legföljebb pártimat veszítem +el, de nem a szabadságomat. (Pedig mondom, már öreg legény volt, +nem sokat ért neki az a félve-féltett szabadság.)</p> +<p>Addig hordta az üzeneteket a Vitkóczyék szobaleánya a +pipafüstös, tintaszagu kancelláriából, míg egy napon, úgy négy óra +felé a következő postával érkezett haza kiküldetéséből:</p> +<p>– Ma este megérkezik az ipse, nálatok fogunk vacsorázni.</p> +<p>Erre Vitkóczyné stantepede elájult.</p> +<p>Mikor nagynehezen magához térítették a derék, javakorabeli +asszonyt, aki különösen fiatalemberek előtt versenyre kelhetett +volna bátran a leányaival, olyan éktelen káromkodást vitt véghez, +hogy a leányok ijedten dugták be a fülüket.</p> +<p>– Ez Gyurkovay! Ez teljesen rávall a kaszinók és kávéházak +éjjeli baglyára. Ideüzen, mint a korcsmába, estére vendéget hoz. +Most már hol van a világnak az a gazdasszonya, aki el ne veszítené +a kontyát ez adott esetben. Mondd, Vitkóczyné, nem őrült ez az +ember?</p> +<p>(Vitkóczyné önmagához intézett kérdésekkel dühösítette magát, ha +benne volt, mert felelni úgy sem mert felelni neki senki.)</p> +<p>– Mondd, te szerencsétlen Vitkóczyné, mit fogsz most csinálni, +hogy a szemed ki ne süljön a szégyentől? Ó, ti férfiak, férfiak!… +<span class="pagenum"><a name="Page_59" id= +"Page_59">-59-</a></span></p> +<p>Ha Vitkóczy bácsi, szegény, még élt volna, bizonnyal +megszenvedett volna a férfinemért. De a jóember már régen csöndesen +viselkedett és nem kellett ártatlanul szenvednie.</p> +<p>Ilyen előzmények után természetesnek fog az látszani, hogy este +nyolc órakor, midőn Gyurkovay Pál bömbölő hangja fölhangzott az +udvar felől, pompás vacsora várta Vitkóczyéknál a vendégeket. +Gyurkovay csakugyan elhozta magával Bajomi doktort, nem Krecsákot, +a végrehajtót, sem Vadász Attilát kártyás cimboráját, hanem +valóságban Bajomi Sándor tótországi köz- és váltóügyvédet, amin +Vitkóczyné eleget csodálkozott.</p> +<p>– No, – mondta csupán Gyurkovay Pál és fáradtan leült egy nagy +bőrös-karosszékbe. Talán a homlokát is megtörölgette volna, de e +percben úgy sem törődött vele senki. A kisasszonyok és Vitkóczyné +minden kedvességüket a kis fekete, félénk fiatalemberre pazarolták, +aki szinte ijedten nézett körül ennyi kedvesség láttára.</p> +<p>– Hogy van? Hogy utazott? Mikor érkezett? Mit csinálnak az +otthoniak? Remélhetjük-e, hogy sokáig, nagyon sokáig lesz +szerencsénk? Szereti-e a töltött káposztát? Hát a püspök-tortát? +Mert éppen az lesz vacsorára…</p> +<p>– No-no, – dörmögte Gyurkovay Pál, hogy némileg ő is +észrevétessék, de csupán egy rosszaló pillantásban volt része a +Vitkóczyné részéről, még mindig a késői üzenet miatt.</p> +<p>Gyurkovay sóhajtva nézett a mennyezet felé és magában +megfogadta, hogy ismét hosszú időre beszünteti <span class= +"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> az +úgynevezett családi viziteket, amikor az emberrel nem törődik +senki.</p> +<p>Végre megadatott a jel a vacsorához. A két kisasszony vidáman +kapaszkodott az ijedtarcu fiatalember karjaiba és +mazurka-lépésekben vonultak ki a szalónból. Gyurkovay Pál keserü +gondolataiból arra tért magához, hogy valaki megcsípi a karját.</p> +<p>– Te sem tudod már az illemet, – sziszegte mosolygás alá rejtett +mérgelődéssel Vitkóczyné.</p> +<p>Gyurkovay karját nyújtotta és fáradt lépésekkel vezette be a ház +asszonyát az ebédlőbe.</p> +<p>Szerencsére kerek asztalnál terítettek, mert különben az +elhelyezkedésnél is sérelem érte volna Gyurkovay Pált, amint ezt +magában gondolta.</p> +<p>A szobaleány úgy kicsípte magát ez alkalomra, hogy Gyurkovay +uram nem győzte a fejét csóválni. Sőt meg is kérdezte +Vitkóczynétól:</p> +<p>– Ez volna a szeplős Sári?</p> +<p>Feleletet csupán az asztal alatt kapott egy erőteljes nyomás +alakjában a lábára.</p> +<p>Ez volt azonban az utolsó incidens, amivel Gyurkovay Pál szalóni +elmaradottságáról tanúságot tett. A fehér asztalnál a pompás sültek +és jó borok társaságában csakhamar megtalálta szokásos +kedélyességét és miután túláradó magasztalásban részesítette a +szakácsnő áldott kezét (mind a két leány lesütötte a szemét ekkor), +poharát a ház úrnőjére emelve, csinos dikciót vágott ki. Dikciózás +közben fölpirult az arca, deres bajusz-szálai egyenkint mozogni +látszottak, csupán az zavarta meg, hogy senki <span class= +"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> sem +méltányolta hangos kacagással azt a közbeszólást, amelyet Vadász +Attila elkövetett volna, – ha véletlenül jelen van. De a borulat +hamar eloszlott, mert a társaság anélkül is elég vidám volt és +amidőn Gyurkovay Pál áttért azon szép szemek dicséretére, amelyek +mint fénylő csillagok ragyognak e ház egén, még a szigorú +Vitkóczyné is elmosolyodott és tréfásan Pál úr kezére +legyintett.</p> +<p>Mintha csak valami rendkívüli varázsereje lett volna a +Vitkóczyné fehér, erős kezének. Mintha villamosütés érte volna +Gyurkovay Pált, a megcsontosodott öreg legényt s egyszerre +föltámadt a szívében minden gyöngédség, vágyakozás, vonzalom, +amellyel a női nem iránt viselkedik. A szeme fölragyogott és a +nyelve megeredt. A leányok az ijedtarcú fiatalemberrel a szalonba +vonultak zongorázni és a félig nyitott ajtón át mindenféle ósdi +valcerek melódiái ömlöttek be az ebédlőbe, – mert az új kotta +drága. A régi hanghullámok körülborongták a Gyurkovay Pál deres +fejét és az asztalon át közelebb hajolva Vitkóczynéhoz, így kezdett +beszélni:</p> +<p>– Ide hallgass, Züzánn. Amint ezeket a fiatalokat látom magam +körül, az jut eszembe, hogy mi mind a ketten elhibáztuk az +életünket. Nekünk valójában egymásénak kellett volna lennünk. +Emlékszel arra a régi majálisra, amikor fehér ruhádban először +láttalak meg… Emlékszel a szent esküvésekre, amellyel egymásnak +örök szerelmet fogadtunk? Aztán mi lett? Az élet kifacsart engem, +mint egy citromot és te sem voltál igazán boldog soha…</p> +<p>A Rip van Winkle keringőjét verték odabent <span class= +"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> a zongorán +és Vitkóczyné elmélázva hajtotta félre a fejét.</p> +<p>– Remélem, hogy a boldogságomat a gyermekeimben megtalálom.</p> +<p>Gyurkovay szenvedélyesen suttogta:</p> +<p>– Az is boldogság, de más boldogság. Mindenkinek jussa van a +saját boldogságához. Miért vont meg az élet tőlem mindent? Azt +hiszed, nem lettem volna boldog egy kedves, jó asszony oldalán, +amilyen te vagy, Züzánn?</p> +<p>– Azt hiszem, boldog lettél volna.</p> +<p>– Nos, tehát, miért kellett mindennek úgy történni, mint ahogyan +történt? Úgy érzem, hogy még nem késő… Még mindent helyre lehetne +pótolni.</p> +<p>Igy szólt Gyurkovay és megragadta az asszony kezét. Az derűs +kacagással emelkedett föl:</p> +<p>– Ne bolondozzunk, Pál. Ne keserítsük egymást. Az élet rövid +már, hagyjuk az ostoba multat. Lá, lá, lá… la-la-la… Emlékszel erre +a régi valcerre?</p> +<p>A zongora húrjai egy ócska nótát zengtek, amelyet a mai emberek +már nem is érthetnének meg. De a Gyurkovay és Vitkóczyné arca +átszellemült a régi hangokra és Gyurkovay Pál hirtelen +elhatározással fölállott és táncmozdulattal az asszony elé lépett. +Vitkóczyné nem ellenkezett. Körülvalcerozták az ebédlő-asztalt és +amire a leányok észrevették volna, már a szalonban folytatták a +valcert, ahová Gyurkovay ügyesen bekormányozta táncosnőjét.</p> +<p>– Táncoljatok, gyerekek, csak egyszer élünk! – kiáltotta +Gyurkovay. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span></p> +<p>A leányok fölváltva verték a zongorát és csakhamar +belemelegedett a táncba a társaság. A kis ügyvéd „felvidékiesen“ +keringőzött, amely hasonlít a bécsi fiákkerosok táncához és +Gyurkovay ezen nagyokat hahotázott. Egyebekben az est hőse az öreg +Gyurkovay volt. Rendezte a táncokat és selyemkendőt +lobogtatott.</p> +<p>– Kár, hogy kevesen vagyunk a körmagyarhoz. Az csak a szép tánc! +– kiáltotta.</p> +<p>A Vitkóczy-kisasszonyok is kitettek magukért a táncban és +csaknem olyan jól táncoltak, mint az anyjuk. A megtermett +Vitkóczyné szinte röpülni látszott tánc közben. Könnyedén, egy +bálkirálynő nyugodt magatartásával táncolt fáradhatatlanul.</p> +<p>Éjfél felé Gyurkovay Pálnak eszébe jutott egy románc, amelyet +fiatal korában szépen tudott énekelni. Elénekelte a románcot, aztán +tökéletesen kifáradva, lehunyt szemmel ült le a kanapéra. Egy +negyedóra múlva álmosan nyitotta föl a szemét, megtámogatta a +térdét és így szólt:</p> +<p>– Én hazaballagok, mert öreg ember vagyok.</p> +<p>A szíves marasztalásra kedvetlen dörmögéssel válaszolt, mintha +nem is tisztes család közben lett volna. Vitkóczyné hiába vetett +reá rosszaló pillantásokat, a kisasszonykák hiába könyörögtek.</p> +<p>– Hazaballagok, – ismételte konokul Gyurkovay és a kabátját +vette.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az utcán Bajmoki doktor bizalmasan az öreg úr karjába +kapaszkodott. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span></p> +<p>– Mondja, kolléga úr, milyen familia ez, ahol voltunk?</p> +<p>Gyurkovay keserűen elnevette magát és bömbölő hangon +fölkiáltott:</p> +<p>– Olyan familia, hogy örülhetne ön, hogy náluk megfordulhat.</p> +<p>Bajmoki cinikusan nevetett:</p> +<p>– Persze, persze, ha a ház úrnője engem is kitüntetne!</p> +<p>– Ostoba, – dörmögte Gyurkovay és hátat fordítva vendégének, +hazaballagott. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Dickens úr barátai.</h2> +</div> +<p>Elly korán reggel félrevonta a függönyt atyja dolgozószobájának +ajtajáról és rémülten kiáltott föl:</p> +<p>– A papa ismét elszökött az éjszaka!</p> +<p>Elly kiáltására Dovenné is kisietett a szomszédszobából. A +fiatal asszony kezénél fogva vezette hatesztendős fiacskáját, aki +olyan kövér volt, hogy járni is alig tudott. Meggondoltan, lassan +döcögött, mint egy kis elefánt. Nagyapja, ha megpillantotta, +nyomban letette a tollat és percekig gyönyörködött kövér +unokájában… Dovenné szintén félrehúzta a függönyt.</p> +<p>– Csakugyan, a papa megszökött, – mormogta szomorúan, mintha +valami igen nagy szerencsétlenség érte volna a házat azzal, hogy +Dickens úr ismét, mint a legutóbbi évek folyamán gyakran, éjjel, +mialatt senki sem vigyázott reá, elszökött a háztól. Elkóborolt, s +ki tudja, mikor kerül haza!…</p> +<p>A dolgozószobában még minden abban a rendben volt, ahogyan +éjféltájban elhagyták a nők a <span class="pagenum"><a name= +"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> helyiséget. A kis asztalon a +hatalmas teafőző, amely úgy zúg, pöfög, mint egy gőzhajó. Talán még +kürtöl is, mert a Seffieldi-utca lakói a teafőző révén értesülnek +arról, hogy Dickens úr otthon van és regényeit írja. Ám a hatalmas +edény, amely fiatalabb korában bizonnyal személyszállító gőzös volt +a Themzén, most mélységesen hallgat a nők szomorúságára.</p> +<p>A széles íróasztal közepére bojtos házisapka van dobva. +Ugyanezen okból a faliszekrény ajtaja nyitva van és a fogas, +amelyen Dickens úr kürtőkalapja és kávészínü köpenyege szokott +függni, üres, végérvényesen üres, Dickens úr most már teljes +bizonysággal elhagyta a házat. Az asztal sarkán lapos alju, karcsu +kerti rézlámpás, amelyben még most is pislog a kormos láng és +rávilágít a bagolyalaku tintatartóra, az elhasznált lúdtollak +tömegére, amelyek mint egy kis hadsereg állnak őrt megfelelő +tartóban. Legfelül pedig teleírott papírlap, az író gyöngyalaku, +apró betüivel, csupán a D-ék szokatlanul cifrák e nyugodt, +folyékony írásban. Elly, aki a háztartás és apja irodalmi ügyeinek +vezetője, az írásra hajol, amely a Black House egyik részlete. +Keresgél az asztalon, majd szomoruan susogja asszonynénjének:</p> +<p>– A regényfolytatásért is hiába jönnek!</p> +<p>A két nő búsan csóválja a fejét, amíg a kövér fiúcska rekedt +hangon kiáltozva ragadja magához nagyapja házisapkáját, amelyet +nyomban nagy fejére tesz. A sarokból hiányzik a barnára kopott +botocska, amely szökésében hű társa volt gazdájának <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> és nem +kopogott a Seffieldi-utca kövezetén, hogy árulóvá váljon.</p> +<p>A tágas ablakközben ezalatt fölébred a feketerigó zordon +kalitkájában. Mintha egy középkori várúr ébredne komor +sziklafészkében: a magányos madár tompa füttyszóval néz körül a +szobában. S aztán nyomban elhallgat, mintha észrevette volna a +szomorúságot, amely a házat betölti.</p> +<p>Az ajtó megnyilik e percben és hangos köszönéssel lép a szobába +Tom, a Times szolgája. Szolgája? Igen, rosszul mondtam ezt és ha +Tom úr tudomást szerezne e kitételről, joggal haragudhatna. Tom úr +több, sokszorosan több volt, mint egyszerü szolga. Nem volt a +szerkesztőségnek olyan titka, amelyet fiatal kora dacára ne tudott +volna. Korábban egy fügekereskedő alkalmazottja, de mióta az +írókkal és szerkesztőkkel lépett összeköttetésbe, titokban mindig +összeszorítja öklét, ha fügekereskedés mellett halad el a Cityben: +személyes sérelemnek, gúnynak tekinti, hogy Londonban +fügekereskedők vannak. De hát nem is csoda. Tom úr megérdemli az +utókortól a feledésnek ama bizonyos fátyolát, amelyet a +baklövésekre szokás vetni. Tom úr fiatal kora dacára személyes +ismeretségben volt Gladstone úrral, akinek cikkeért a Times +irodájából elküldeni szokták. Arról pedig talán külön beszélni sem +kell, hogy egész Nagybritanniában ő volt a legelső ember, aki az +aznapi regényfolytatásról értesült, amelyet a híres Dickens úr írt +a Times olvasóinak. Korán reggelenkint, amikor bizonyos +kereskedelmi alkalmazottak kék köténnyel és felgyűrt <span class= +"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> kabátujjal +söprögették a citybeli irodákat és üzleteket. Tom úr sokatmondó +arckifejezések között olvasta a nyomda számára vitt kéziratot. +Meg-megállt és sapkáját földhözvágva nevetett, bár erre nem mindig +volt oka. Irving úr nem tudná utánozni Tom úr arckifejezéseit, +hahotáit, pillantásait, amelyekkel a City korareggeli publikumának +tudomására akarta hozni, hogy ő a Boz regényfolytatását olvassa. +Néhány jóval fiatalabb gentlemannek idővel megengedte, hogy tisztes +távolból kövessék és résztvegyenek azon leírhatatlan élvezetekben, +amelynek nyomait Tom úr arcáról leolvashatták. Tom úr néha annyira +leereszkedett a fiatal gentlemannekhez, hogy még meg is szólalt: +„Óriás.“ „Nagyszerü!“ És más hasonló fölkiáltásokkal fűszerezte +olvasmányát. És bizony gyakran csorgott a nyála némelyik fiatal +úrnak, amint zsebredugott kezekkel követte a népszerü Tomot a +Seffieldi-utcából a Times irodájáig.</p> +<p>Nem volt tehát kicsiny Tom úr meghökkenése, amidőn arról +értesült, hogy ma üres kézzel kell visszamennie az irodába, a mai +regényfolytatás elmarad.</p> +<p>– Lehetetlen, – rebegte és aranyos sapkáját szemére húzva, +lehorgasztott fővel és mellékutcákon ügetett el a Seffieldi-utcai +házból.</p> +<p>Amíg e kis dolgok történtek Dickens úr dolgozószobájában és +mialatt a kandallón álló óraházikóból többször kisétált a barát s a +házikó tornyában csengő hangon szorgalmatoskodtak kicsiny +kalapácsok, ezalatt az, aki a szomorúságnak okozója volt, +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> gyanutlanul, bizonyos megelégedettséggel +ült London Warwick nevü külvárosában a Régi katonához címzett +vendégfogadóban.</p> +<p>A Régi katona éppen olyan vendégfogadó volt, amilyen akadt +Londonban és külvárosában még körülbelül ezer: gyaluforgács lógott +le a háztetőről és az utcafelőli falra egy óriási, habzó söröspohár +volt festve. Különösen ez a söröspohár volt nagyon sikerült. A +fuvarosok, akik nyári hőségben erre hajtottak, megesküdtek, hogy +komlóillatot éreznek, amikor a söröspoharat a Régi katona falán +megpillantják. Ámde a fuvarosok nyári hőségben nem egészen +megbízhatók és könnyen lehetséges, hogy más korcsmák előtt is +érezték a komló illatát.</p> +<p>A komló-illat tehát nem lehetett az a sajátossága a Régi +katonának, amely ezt az öreg uracskát a Seffieldi-utcából idáig +vonzotta. Kellett, hogy legyen más sajátossága is a Régi katonának, +aminthogy volt is.</p> +<p>Egy lugas állott az országút felé, amely tetejéig vadkomlóval +volt befutva és a lugasban hűvös volt. Egyetlen asztal állott a +lugas közepén, vörös abrosszal leterítve és az asztal körül székek +állottak. Két öblös, kényelmes karosszék, amilyenben azok az +emberek szoktak ülni, akik körülbelül meg vannak elégedve a +világgal és meg vannak elégedve önmagukkal. Ezek a széles bőrszékek +azt beszélték, hogy Warwick külvárosában nem ismerik a bajt, +nyugtalanságot, idegességet és más efféle újmódi betegséget. A +székekhez megfelelő söröskancsók tartoztak, széles, terjedelmes +kancsók, <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> amelyekben a barnaszínü sör bizonyosan +igen jól érezte magát. Olyan korsók voltak ezek, amelyek manapság +már nem divatosak. Találhatók, feltalálhatók ugyan még itt és ott, +különösen postaállomások közelében, ahol a pirosmellényes +postakocsisok megkövetelik, hogy a pohár, amellyel leöblítik +torkukból az országút porát, terjedelmes legyen, – de másfelé már +nem igen divatosak ezek a poharak. Eltünnek, elenyésznek, mint +például többé nincs szokásban a postakocsis mellé ülni és vele +egész úton beszélgetni. A postakocsis feleleteit ahhoz mérte, +vajjon hány korsó sörre van kilátása a legközelebbi korcsmánál. +Manapság szófukarok és komorak a postakocsisok, mert rendesen a +nagyon szegény emberek jutnak melléjük a bakra, akiktől nincs +kilátás egyetlen korsó sörre sem… De meg másrészt az sem egészen +bizonyos, élnek-e még azok a pirosképü, vidám fickók, akik +Londontól Essexig játszva tették meg az utat a nehéz +postakocsival.</p> +<p>A Régi katonában tehát olyan söröskorsók voltak, amilyenek a +postakocsisok virágjában voltak divatban és szólt is a postakürt a +susex-i országúton, amikor a Régi katona gyaluforgácsa feltünt a +törpe fák között.</p> +<p>Mondtam, hogy két karosszék volt?</p> +<p>Az egyik karosszékben, amelyiknek öléből éppen az országútra +lehetett látni, az az öreg uracska szokott üldögélni, aki +mostanában sűrün jár ide kávészínü köpenyegében. Dickens úr – ez az +öreg uracska neve – ismerőse az egész környéknek, <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> a +postakocsisoknak és a gyerekeknek, akik a lugasokon kívül +gomboznak, vagy Wellingtont játszanak. A külváros valamennyi +rongyos gyereke ott játszadozik a Régi katona körül, itt szaladgált +talán Twist Olivér is egykor.</p> +<p>Az egyik karosszéknek állandó gazdája tehát a tubákszínü öreg +uracska, aki a nagy korsóból szokta inni a barna sört és furcsán +hunyorít a szemével. A másik karosszéknek a vendégei változnak, +sűrün változnak. Itt szokott ülni Cross úr, a pirosképü, +szélesvállu, fehérhaju fogadós és nagyokat hörpintve söréből, az +országút felé tekint. De hát Cross úrnak más dolga is van, mint a +lugasban üldögélni és Dickens úrnak hiábavaló locsogását hallgatni. +A lovak abrakolására is fel kell ügyelni, mert Ryerson úr, a +postakocsis nemsokára itt lesz szekerével és ugyancsak lármát csap, +ha a postalovak nincsenek kellőleg abrakolva.</p> +<p>A korcsmáros mielőtt elhagyná helyét a lugasban, átkiált a +keskeny palánkkerítésen a szomszédba, ahol egy vadkörtefa alatt egy +öregember üldögél.</p> +<p>– Kapitány, nem jönnél át egy szóra, meg egy korsó sörre Dickens +úrhoz?</p> +<p>A kapitány, – Bridgen nyugalmazott tengerészkapitány ő, – mindig +hajlandó egy szóra és egy korsó sörre. Megtanulta odakünn az +oceánon, – ahol a halak ennivalójául a féllábát hagyta, – hogy +szóra és egy ital sörre mindig kell, hogy legyen ideje az embernek. +Meg aztán a tubákszínü öreg uracska pompás partner. Soha se úntatja +az <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span> embert a hazugságaival, soha sem vág +közbe, még a legunalmasabb történetbe se szól: hallgat csendesen és +fejével bólongat.</p> +<p>– Érdekes, ördöngősen érdekes, kapitány uram! – kiált fel néha +és Brigden nyugalmazott tengerészkapitány, miközben falábát az +asztalra teszi, új történetbe kezd.</p> +<p>Brigden kapitány vén tengeri fóka, ördöngősen vén, de az ő +történeteinek is végük lesz egyszer. Meg aztán el is fárad a +kapitány, kihörpinti sörét és visszavonul a szomszédba, a +vadkörtefa alá, ahol magában azon tünődik, hogy ez a szárazföldi +patkány, a Dickens úr, elhitte-e a singaporei esetet, amit az imént +elmesélt, és ha netán elhitte volna, fel kellene világosítani, hogy +a történetnek a vége kissé túlzott, határozottan túlzott…</p> +<p>A karosszék tehát ismét üres a lugasban, de nem sokáig marad +üresen. A távolból fölhangzik a postakürt hangja és a susexi úton a +porfellegből kibontakozik a sárga kocsi. Nagy ostorpattogással +közeledik a kocsi a Régi katonához és Ryerson úr ugyancsak +pattogtatja ostorát a bakon. Már itt van a postakocsi és utasai +nyujtózkodva szállnak le, hogy felüdítsék magukat egy pohár +itallal. Dickens úr titokzatosan hunyorgat szemével, amikor az +utasok sorban leszállanak. Nini, ott az a sárga nanking-nadrágos úr +nem régi ismerősünk-e, a strafordi iskola-igazgató? Hát az a +pirosképü, szőkefejü fiúcska nem a kis C. Dávid vajjon? Hölgyek és +urak vonulnak a lugasba és Cross úr habzó sörökkel közeledik. Lárma +és vidám kacaj hangzik <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= +"Page_73">-73-</a></span> föl az utasok csoportjából, ügyet sem +vetnek a hallgatag, ravasz mosolygásu öreg uracskára, csupán az +időközben visszatért Brigden kapitány kémleli koronkint az arcát: +vajjon elhitte-e az öreg uracska a szingaporei esetet?</p> +<p>Ryerson úr, a pirosmellényes kocsis már ostorát pattogtatja a +Régi katona előtt. A kocsi tovább robog, a fogadó és környéke +elcsendesedik.</p> +<p>Egyszerre a távolban megjelenik egy széles szalmakalap, piros +napernyő és két aggódó, bánatos szem. Elly közeledik a susexi úton +a Régi katona felé, ahol Dickens úr hirtelen kihörpinti sörét, +elbúcsuzik barátaitól, a kapitánytól és a fogadóstól és +botocskájával vígan kopogva megindul Elly kisasszony felé.</p> +<p>– Papa, papa, – kiáltja a jó gyermek, – egész Londont +felkutattuk már utánad, hol voltát ismét papa?</p> +<p>– Néhány fejezet regényt írtam, gyermekem, – felelt vidoran az +öreg uracska. Magában ravaszul megjegyzi:</p> +<p>– Akármi legyek, ha az a nanking-nadrágos nem a strafordi +iskolaigazgató volt! <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_75" +id="Page_75"><br /> +-75-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Zathureczky agarai.</h2> +</div> +<p>Az én anyai nagybátyám, Zathureczky Samu volt a legutolsó +agarász a vidékünkön. Abban a régi értelemben gondolom az +agarászatot, ahogy még nagyjaink foglalkoztak e nemes állapottal. +Az agarászat nem csupán múló szeszélyek csillapítója, rossz kedvnek +elűzője és ideig-óráig tartó szórakozás volt, hanem olyan +szenvedély, amely az egész életet betöltötte.</p> +<p>Nohát ilyen agarász volt Zathureczky Samu.</p> +<p>Ilyenkor, deres őszben, ha lehunyom a szemem, vágtató lovasokat, +elnyuló testü agarakat és rémülten menekvő nyulat látok a honi +pusztákon, szorgalmatosan emlékezem az öreg úrra. Mint általában: +vagyonát ő is elverte, de agglegény volt és senki sem jajgatott +emiatt. A költők számára tartatott fönn annak megállapítása, hány +faluja, ménje, gulyája volt Zathureczky Samunak. Mert ugyan ki +látott már olyan tönkrement urat, – hogy későbben, idő mulásával ne +emlegesse uradalmait és vármegyéit? Ez a szelid túlzás szívesen +megbocsájtható, <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span> hisz a multnak utóvégre mindegy, hogy mit +fogunk reá. A várak éppen úgy leomlottak, mint eltüntek a falusi +udvarházak.</p> +<p>Abban az időben, amely időről e helyen megemlékezem, Samu +bácsinak három agara volt csupán. A változatosság kedvéért, – csak +meghalt néha egy-egy vén nagynéni, – volt kocsija, lova is, de +csupán a három agár bírt az állandóság jellegével. Cicke, Fánni és +Muki volt az agarak neve és szemre semmiben sem különböztek másféle +agaraktól. Ha véletlenül nem a Zathureczky agarai lettek volna, az +ördög sem törődött volna velük. De hát a Zathureczky agarai voltak… +És annyi bolondos legenda, anekdota, tréfa keringett a három agár +felől, hogy sok volna könyvbe szedni. Az öregedő férfiúnak, mintha +egyéb dolga sem lett volna, mint folyton-folyvást új meséket +kieszelni az agarakról. Az agarak mindig a sarkában jártak és ahol +megfordult Zathureczky, ott megszerették, megkedvelték az agarakat, +annyit hazudott felőlük. Hívták, csalogatták jobbra-balra és ebéd +után már alig várta a vendéglátó gazda, hogy Zathureczky +elkezdje:</p> +<p>– A Cickével esett meg a minap…</p> +<p>Az agarakat nyomban a szobába vezették és asszonykezek +megsimogatták, dédelgették. Faluról-falura, úriháztól-úriházhoz +járt Zathureczky az agaraival. Mindenütt kiváncsiak voltak a +nevezetes agarakra. Valóságos legenda volt már az, ami a Cicke +okosságáról, a Fánni gyorsaságáról és a Muki ravaszságáról +keringett. <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span></p> +<p>– Neró idejében szolgabíró lehetett volna akármelyik, – +mondogatta Zathureczky.</p> +<p>Telt, múlott az idő. A három agár szépen eltartotta Zathureczky +Samut. Az agarak nélkül tán reggelihez se jutott volna, mert +egyébként nem volt valami okos ember és mélységesen hallgatott, ha +nem agarakról folyt a diskurzus. De mert agarai voltak, szépen +megvolt a mindennapi ebédje, vacsorája. Jól tartották a kutyákat, – +csak nem hagynak koplalni ilyen híres fajtát, – jóllakott velük +Samu is. Beszterczey Pál egyszer azt találta mondani:</p> +<p>– Ugyan, Samu, mit bajlódol az agarak ellátásával? Hadd itt őket +nálam…</p> +<p>– Hát aztán én mit csináljak?</p> +<p>Persze, persze, mit is csinált volna! A váltóit az ördög se +zsirálta volna, ha az agaraknak nem kellett volna enni, meg lakni. +A megyei takarékpénztár öreg igazgatója, amikor Zathureczky talán +már a századik váltóval kopogott nála, így szólott hozzá:</p> +<p>– Tudod mit, Samu? Nekünk is jobb lesz, meg neked is. A +takarékpénztár megveszi tőled örök áron az agarakat.</p> +<p>Zathureczky megvakarta az üstökét:</p> +<p>– Aztán mennyit adnátok értük?</p> +<p>– Hm, – felelt az igazgató. – Száz pengőt megér mindegyik. +Legalább a takarékpénztárnak megér.</p> +<p>Zathureczky elgondolkozott. Utóvégre háromszáz <span class= +"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> pengő szép +pénz egy summában, de az agarak se kutyák.</p> +<p>– Majd gondolkozom rajta, – szólott és elköszönt.</p> +<p>Lement a takarékpénztárból. A három agár ott kergetőzött a +piacon, fölborítva a kofák kosarait, üldözve kisebb ebeket. A Cicke +éppen egy orosi menyecskének fojtotta meg a két csirkéjét és a +menyecske nagy kiabálással futott a kutya után, amelyik gazdáját +megpillantva, hozzá menekült.</p> +<p>– Fizessen az úr! – kiáltott a harcias menyecske, – mert +mindjárt kiszedem azt a kapa után ültetett bajszát.</p> +<p>Zathureczky megzavarodva keresgélt a zsebében. Bíz ott nem +talált semmit.</p> +<p>– Mindjárt hozom a csirkék árát, lelkem, – szólott és megfogta a +Cicke nyakszíját. Vitte föl, a takarékpénztárba.</p> +<p>– Itt az egyik váltó, – mondta és fölvette a száz pengőt.</p> +<p>Most már volt száz forint, de nem volt meg a Cicke. Beült az +Arany ökörbe ebédelni és elbúsúlva nézte két elárvult agarát. +Szomorúan dobálta nekik az asztal alá a csontokat.</p> +<p>– Elment a nénétek. Ráütötték a takarék bélyegét, – +mormogta.</p> +<p>Hetivásáros falusiak jöttek-mentek körülötte.</p> +<p>– Ugyan, csak nem beteg a Cicke? – kérdezgették.</p> +<p>– Még rosszabb, – felelt Zathureczky és búsan nézegetett. +<span class="pagenum"><a name="Page_79" id= +"Page_79">-79-</a></span></p> +<p>Bánatában borral öntögette torkát és mire leszállott az +alkonyat, a cigány is hangolni kezdett a félhomályos étteremben. +Addig hangolt, hangolt, amíg Zathureczky odaintette magához:</p> +<p>– Valami keserveset! – parancsolta.</p> +<p>Ivott, mulatott, bánkódott a Cicke után… Reggel kifordította a +zsebeit. Egy lyukas hatos koppant a földön. Beintett egy ácsorgó +suhancot a piacról. Rámutatott a Fánnira:</p> +<p>– Vidd a takarékba!</p> +<p>Elhozták a száz pengőt és akkorára a cigánynak még keservesebb +nóta jutott az eszébe. De keservesebb lett a Zathureczky kedve is. +Most már táncolt is bánatában. Muki, az utolsó agár, mintha előre +érezné sorsát, vonított a sarokban.</p> +<p>Folyt, folyt a mulatozás, míg éj lett a nappalból és az éjből +reggel. Akkor került a sor a harmadik agárra…</p> +<p>A híres agaraknak ez lett a sorsuk. De azóta se vett agarat a +takarékpénztár. Habár, ha talán Zathureczkynek újra lennének +agarai. – Ki tudja? <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_81" +id="Page_81"><br /> +-81-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Asszonyok inspekciója.</h2> +</div> +<p>Évekkel ezelőtt a nyarat egy felvidéki kis fürdőhelyen +töltöttem. A kis fürdő semmiben sem különbözött a többi felvidéki +fürdőktől: fenyőfából épült svájci házak feküdtek egymás mellett a +völgyben és a hegyoldalra pompás erdei utak vezettek. Itt is, amott +is kristálytiszta források bugyogtak föl és a telep gondnoka, +Kapránszky Mihály, igazi sárosi szivélyességgel fogadta a gyéren +érkező vendégeket.</p> +<p>Junius elején voltunk még, alig laktunk néhányan a fürdőn, azok +közül is el-eltűnt egy-kettő, akiket az unalom és a hideg tovaűzött +Ilonafüredről. Kapránszky Mihály vörösképü, kopaszfejü, lógó +bajuszu ember volt, igen bő nadrágot és fekete kabátokat hordott, – +sunyin nevetett a bajusza alatt:</p> +<p>– Majd visszajönnek… De már akkor késő lesz. Nem lesz +egyáltalában szoba Ilonafüreden.</p> +<p>Ezzel a gyermekes ijesztgetéssel tényleg sikerült is neki néhány +vendéget ott tartani. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span></p> +<p>– Egy-kettőre megy az nálunk. Hirtelen megrohanják a fürdőt a +pestiek, külföldiek, sőt a környékbeliek is. Aki későn jön, nem kap +szobát. Egyik mulatság a másikat űzi. Annyi itt a szép leány, +asszony, mint sehol az egész Tátrában…</p> +<p>De hát egyelőre egyedül voltunk és csendesen unatkoztunk. +Kapránszky Mihály napról-napra érezte, hogy a vége mégis csak az +lesz a kellemetlen időjárásnak és a végtelen unalomnak, hogy +egyedül marad a fürdőn, szinte sírva emlegette:</p> +<p>– A méltóságos báró is éppen az idén halt meg. Máskor már +májusban itt szokott lenni a takarításnál… Az egy mulatságos ember +volt!</p> +<p>Egy vasárnap reggel titokzatos arccal, hamisan hunyorgatva +fogadott Kapránszky Mihály a reggelinél.</p> +<p>– Szereti a szép asszonyokat, nagyságos uram? Nos lesz bennök +része. Egy társaság jön ki délután Hutáról a fürdőbe. A hutai +asszonyok mind igen szépek. Sürgönyt kaptam, hogy rendben legyen a +táncterem.</p> +<p>A vendéglő táncterméből tényleg akkor cipelték ki a télen át oda +berakott ócska kanapékat, rongyos szőnyegeket. Poroltak, +takarítottak, mintha most kezdődött volna meg csak igazában a +fürdőszezón, amikor Hutáról kiránduló társaság érkezik +Ilonafüredre.</p> +<p>Uzsonnatáján a hegyoldalon megjelent az első világos tavaszi +toalett. (Színházi messzelátón kivehettük a hegyi utat.) Csakhamar +egy bokor asszony <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> lett látható, mögöttük néhány férfiú, +akik kalapjukat és kabátjukat botvégre akasztva cipelték és a +hangjuk rekedt volt a sok énekléstől. Az asszonyok +vadvirág-bokrétát tartottak a kezükben és kimerülten, bágyadtan +ereszkedtek alá a meredek úton.</p> +<p>– Ezek se fognak táncolni! – mondom a gondnoknak.</p> +<p>Kapránszky megsímogatta lógós bajszát.</p> +<p>– Reggelig, nagyságos uram. És akkor ugyancsak gyalog mennek át +a hegyeken, haza Hutára…</p> +<p>Csóváltam a fejem. A gondnokról egyebekben is többször azt +tapasztaltam, hogy ártatlan dolgokban szívesen szeret füllenteni. +Kétkedve hallgattam szavát:</p> +<p>– Nem vagyok dicsekvő ember, – folytatta Kapránszky Mihály, +miután egy szalvétával jelt adott a vendéglő terraszáról a hegy +felé, – de egyedül az én érdemem, hogy a hutaiak ma idejönnek. A +napokban bennjártam a városban, – éppen a Marcsányi Mariska +kézfogóján, – és elmondom ott Bikay Pálnak, a polgármesternek, +Porubszky Ferkónak, a szerkesztőnek és tanárnak, hogy csehül állunk +az idén az időjárással. Minden vendégem megszökik Ilonafüredről. +Nem akar, sehogy sem akar kitavaszodni, a nyárról nem is beszélek. +Furcsa ország vagyunk. Itt akkor van nyár, amikor már senki sem +várja: szeptemberben. Valamit tenni kéne az ilonafüredi +vendégekért. (Megjegyzem, hogy a fürdő részvénytársaság és a +részvények legnagyobb része a hutaiak birtokában van.) Összeült a +nemes tanács nyomban a külön szobában <span class= +"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> és +meghányta-vetette a dolgot. A polgármester – a fürdőn elnök úr a +neve – hümmögve mentegetőzött:</p> +<p>– Az Istennel nem pörölhetünk. Ha ő nem akarja, nem lesz nyár. +Várjunk türelemmel.</p> +<p>– Én várnék, csak a vendégeim nem várnak. Csupa egészséges, +többnyire fiatalemberek, akik hipp, hopp, otthagynak egyszerre, +mint Szent Pál az oláhokat. Ha volna néhány öreg, köhögős vendégem, +nem is nagyon búsulnék. Azok már nem igen mozdulnak el.</p> +<p>Közbeszólt ekkor Porubszky Ferkó, tanár és szerkesztő, akit +közönségesen a város eszének szoktak tartani.</p> +<p>– Nincs más módus, mint tűzbe kell küldeni ismét az asszonyokat, +mint harmadéve.</p> +<p>– Nono, – felelt a polgármester fejcsóválva, – harmadéve öreg +urakról volt szó, akik cseppet sem voltak veszélyesek az +asszonyokra. De most azt hallom, hogy fiatalemberek vannak a +fürdőn.</p> +<p>Porubszky szerkesztő úr ekkor fölemelkedett és hosszú beszédet +mondott, amely beszédben előadta, hogy más fürdőknek mi a +nevezetességük, hírességük: Klenókán ott van a savanyúvíz, +Fehértelepen egy neves fővárosi orvos rendel a betegeknek, +Gyurgyókán egy operette-primadonna szokott nyaralni. Ilonafürednek +semmi ilyen természetű nevezetessége nincs, kell tehát, hogy az +asszonyok kitegyenek magukért, mert rákerült a sor. Lehet, könnyen +lehetséges, hogy egész nyáron permanenciában <span class= +"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> kell +lenniök, – ha az időjárás nem javul. Így határozott a gyűlés és ime +a hutai asszonyok már ott közelednek a fürdőház mellett.</p> +<p>Kapránszky Mihály kifutott a vendéglőből és kalaplengetve ment a +hutaiak elébe. Öt asszony jött és hat férfi, köztük volt Porubszky +tanár úr, aki nőtlen ember volt és felügyelője, rendezője volt a +kirándulásnak. Nehogy valami ostobaság következzék el, azért jött +ki a tanár úr. Mert hát a fürdő érdekeire mindenek előtt vigyázni +kell, és végtére az asszonyok azért vannak, hogy kitegyenek +magukért…</p> +<p>Az ozsonna, amelyet a fölvirágozott asztaloknál vidám +hangulatban elköltöttek a hutaiak, fölfrissítette őket. A halovány +arcok kipirultak és csengő kacagás, tréfás beszéd hallatszott a +hosszú asztal mellől. Az asszonyok valóban csinosak, érdekesek +voltak. Amolyan kisvárosi dámák, akik mindig számon tartják a +legutolsó párisi divatot még akkor is, midőn senki sem tud a +divatról. Egészséges nevetésük megtöltötte az üvegfalas éttermet és +mosolygó tekintetüket nyájasan függesztették a fürdői vendégekre, +akiknek idegenszerű volt megszokott, csöndes helyükön a hirtelen +zaj.</p> +<p>Kapránszky Mihály bő ruhájában izgatottan járt föl és alá, mint +egy színpadi rendező:</p> +<p>– Nos, hogy tetszik? – kérdezősködött. – Eddig még mindenkinek +az volt a véleménye, hogy a hutai asszonyoknak nincs párjuk az +országban.</p> +<p>Egy savanyú ember, a vörös mérnök, fanyarul jegyezte meg: +<span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span></p> +<p>– Ugyan micsoda vak ember mondhatta ezekre a hízott ludakra azt, +hogy szépek?</p> +<p>Kapránszky a bajuszát harapdálta:</p> +<p>– Kövérek, mérnök úrnak? No majd intézkedem, hogy jövő vasárnap +egy-két soványabb szépséget is kihozzanak. Mert vannak ám! Gyönyörű +sovány teremtések vannak. Harmadéve is kettőt adtunk férjhez…</p> +<p>– Ne fárassza magát, gondnok úr, – felelt ásítva a mérnök, – +addig régen elutaztam…</p> +<p>– Óh, – rebegé sápadtan Kapránszky, magában pedig azt dünnyögte, +hogy micsoda ostobaság is volt Porubszky Ferkótól a város +legkövérebb hölgyeit Ilonafüredre hozni. Mintha nem tudná Porubszky +uram, hogy nem mindenkinek tetszenek a molett nők. Ó, ez a +Porubszky! Hogy nem gondol meg semmit se alaposan.</p> +<p>Porubszky Ferkó nem látszott kikelni a mérnök miatt, amikor a +gondnok szemrehányásokat tett neki. („Ilyen vörös zsidóért nem +kár!“ – mondotta majdnem hallhatóan. – „De hisz nem is zsidó!“ – +felelt Kapránszky. – A tanár zavartan mondotta: „Annál rosszabb, +antúl rosszabb rá nézve!“ Amit Kapránszky Mihály sehogysem tudott +megérteni. Miért annál rosszabb?) A tanár hangosan és jókedvűen +beszélt a hosszú asztalnál és akkorákat hazudott, hogy a +részvényeseknek bizonnyal könnybe borul a szemük, ha hallják. +Többek között váltig erősítgette Kozsnik Pál, városi szenátorral +szemben (aki megbeszélés szerint ellentmondott), hogy a bolgár +fejedelem nyáronkint heteket tölt inkognitóban <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> +Ilonafüreden. Később az ilonafüredi vizeket kezdte dicsérni, de ő +maga szorgalmasan töltögette a korcsmáros savanyú vinkóját.</p> +<p>– Nem rossz bor, becsületemre, nem rossz, – ismételgette minden +pohárnál. – De a víz, az isteni víz, az fölségesebb a tokaji +aszúnál.</p> +<p>Az asszonyok csakhamar unatkozni kezdtek. Százszor hallották ők +már Porubszky tanár úr élceit, valami új után vágyakoztak. A +kacérkodások, forró pillantások eddig nem sok eredménnyel jártak, +csupán egy fiatal földbirtokos parancsolta meg a cigánynak, hogy a +legszomorúbb nótákat muzsikálja; azonkívül Kapránszky Mihály lett +fülig szerelmes – mind az öt asszonyba. Állandóan ott tett-vett az +asztal körül és amelyik asszonnyal éppen beszélt, abba nyomba +beleszeretett. Rendesen odarohant az asztalomhoz és nagy +zsebkendőjével törölte homlokát.</p> +<p>– Pfü, ez a nyári hőség! – kiáltotta, pedig csaknem fagyott +odakünn. – Nyáron százszor veszedelmesebbek az asszonyok, mint +télen. A légköri villamosság, a napsugár heve is az ő segítségükre +van. Minden összeesküszik a férfiak ellen. Nézze, azt a barnát, +nézze. Olyan, mint Diána. A nyaka olyan fehér, mint a márvány. Az +irigy bő köpeny eltakarja előlünk tagjai formáját, mellének +fehérségét. No de nemsokára kezdődik a tánc és akkor, hiába +haragszik Hurik uram, a férje, a bő köpeny lekerül az isteni +vállakról. Szokott négyest táncolni, nagyságos uram? Diána imádja a +négyest.</p> +<p>Később a szomszéd asztalnál hallottam Kapránszkyt, <span class= +"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> ahol arról +beszélt a fiatal földbirtokosnak, hogy a régi királyok, nagyurak +jobban szerették a felvidéket az alföldnél. A hegyekben dús +aranybányák voltak, az erdők telve vaddal, a folyók hemzsegnek a +haltól és az asszonyok, lányok szépek; mint megannyi festmény, +álomkép valamennyi.</p> +<p>A szemek, azok ma is ugyanazok, amelyek Mátyás királyra +ragyogtak, azok a kék szemek, amelyekben a szláv költők minden +mélabús költészete benne ragyog… A hosszú asztalnál Szkilnének, a +patikus feleségének volt olyan szeme, aki keringőzni nagyon +szeretett.</p> +<p>– Az asszonyoknál megszünik a nemzetiségi kérdés! – nevetett +Kapránszky. – Igaz, hogy Szkil maga egy utálatos pánszláv, de mit +tehet erről a felesége? A felesége csak arról tehet, hogy a +legszebb asszony a vármegyében.</p> +<p>Észre se vettük (amikor a tánc megkezdődött) már ismerősök +voltunk a Hutáról lerándult társasággal. Az asszonyokkal igen +könnyen ment az ismeretség: táncos, jókedvű, vidám teremtés volt +valamennyi. (Éppen a mérnökkel történt, aki lassan beadta a +derekát, hogy az egész négyes alatt hevesen udvarolt a +táncosnőjének, Szombathynénak. Az asszony nem felelt a heves +udvarlásra, csak mosolygott szép beszédes szemével, piros ajkával +és ez minden beszédnél jobban tetszett a mérnöknek. Csak későbben +derült ki, hogy Szombathyné született tót leány és árva kukkot sem +tud magyarul.)</p> +<p>A hutai urak közül akkor már többen igazat <span class= +"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> adtak +Porubszky Ferkónak abban, hogy Hután terem a legjobb bor. Nem +termett ott semmiféle bor, csak hát ebben a dologban is kellett +imponálni a fürdővendégeknek, akik a hosszú asztalhoz telepedtek. +Miután a cigány a táncteremben volt elfoglalva, az urak azzal +mulattatták magukat, hogy énekeltek. Porubszky Ferkó tót népdalokat +adott elő, utána nyomban Szombathy úr, – a tót menyecske ura, – +magyar nótával válaszolt, amit együtt fújt az egész társaság. A +„Cserveni Vinó“-ra nyomban a Petőfi népdala következett. Milyen +furcsa világ! – gondoltam magamban. – Az emberek észjárása éppen +olyan girbe-görbe, mint az országútak… Lám a vad magyar Porubszky +dalolja a jó egyetértés kedvéért a tót nótát, míg Szombathy úr, aki +neve dacára elszlávosodott, a magyarral felel. Aztán még azt +mondják, hogy van nemzetiségi kérdés!</p> +<p>Az asszonyok ezalatt derekasan kitettek magukért. Pihenés nélkül +táncolták keresztül az éjszakát. Kapránszkynak éjfél felé az az +ideája támadt, hogy ő majd megmutatja, hogy milyen jeles táncosnők +a hutai asszonyok. Egymásután játszatta a cigánnyal a spanyol, +orosz, amerikai táncokat. A hutai asszonyok valóban ismertek +mindenféle táncot. Könnyedén, a fáradtság legkisebb jele nélkül +táncoltak. A szemükben a vidám, olvadékony mosoly, az arcuk derült, +ifjú és gondtalan. Senkit sem látszottak kitüntetni különösebben, +pedig, amint észrevettem, akkor már valamennyi fürdővendég +szerelmes volt s szerelmet vallott a keringő vagy csárdás +forgásában… Az asszonyok nyugodtan <span class="pagenum"><a name= +"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> hallgatták meg a forró +vallomásokat, mint akik nagyon sokszor hallottak ilyesmit.</p> +<p>Valaki kedélyesen hátbavágott, amíg a táncterem ajtajában +álldogáltam. Porubszky szerkesztő és tanár úr volt.</p> +<p>– Hogy vagy? – kérdezte. – És te csupán ábrándozással töltöd az +éjszakát, bajtárs?</p> +<p>Deres, kiviaszkolt bajusza kedélyesen mozgott és a csiptetője +mögül huncutkásan hunyorított a szemével.</p> +<p>– Soha se halunk meg barátocskám! – folytatta. – Vajjon mért +állsz itt magadban, hallgatagon elgondolkozva? A perc elröpül, az +élet elmúlik, kár az ifjúságért. Nézd, a szép Szombathyné éppen pár +nélkül van. Csapj föl öcsém. A virág neked nyílik.</p> +<p>Vállat vontam:</p> +<p>– Az az asszony azt sem érti meg, hogy mit bókolok neki.</p> +<p>Porubszky tanár úr nevetett és nagyot szívott szivarján:</p> +<p>– Hát nem mindegy az? – kérdezte vidoran. – Az a fő, hogy te +elmondod a bókokat, a vallomásokat. Emígy könnyítsz magadon, a +szíveden. Az mellékes, hogy megérti-e az, aki hallgatta. Hiszen +mindegy, – egészen mindegy. A többi asszonyok, akik esetleg +megértik gavallérjaik szavait, éppen olyan szívesen, barátságosan +mosolyognak, mint Szombathyné mosolyog. A mi asszonyaink nem +szoktak legyezővel a szájra ütni… Minek is az? Ártana a fürdőhely +renoméjának. Reggel útrakelünk <span class="pagenum"><a name= +"Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> és a hegyen keresztül +visszamegyünk Hutára. Soha, soha az életben nem találkoztok ezekkel +az asszonyokkal, mert jövő vasárnap másokon van a szolgálat sora. +Azaz, hogy találkozhattok, ha Hutára jöttök. Már az is megtörtént… +Csakhogy a fodrásznét nem lehetett megtalálni az egész városban és +az a bizonyos asszonyka szégyelt mutatkozni frizura nélkül…</p> +<p>Még sokáig beszélt Porubszky tanár úr az asszonyokról, akik +odaadó, lágy mosollyal hallgatták udvarlóik suttogását. +Fáradhatatlanul táncoltak és a szemükben nem látszott kimerültség +nyoma… A hegyeken fehér szárnyait bontogatta a hajnal, amikor +Szombathy úr beszólott a táncterembe:</p> +<p>– Hanka!</p> +<p>A kékszemű menyecske nyomban elbúcsúzott udvarlójától és +kisietett a táncteremből. A legközelebbi vasárnap hiába vártuk, nem +jött Ilonafüredre, mert az inspekció más tagokból állott. +<span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_93" +id="Page_93"><br /> +-93-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A kapitány kalapja.</h2> +</div> +<p>Furcsa lett volna, ha Szmerkovszky Gyula lovaskapitány, amidőn +falusi magányában a házasságra szánta magát, jövendőbelijét nem a +Gaál-kisasszonyok közül választja… Vajjon honnan is választhatta +volna? Hisz voltak, lehettek másféle kisasszonyok is a környéken, +de hát azok csak azért voltak ott, hogy lássák a nagy különbséget +közöttük és a Gaál-kisasszonyok között. Minden Gaál-leány született +primadonna volt, nem igen lehetett velük versenyre kelni. Meg aztán +a hagyomány, a tradició révén a Gaál-leányoknak mintha több lett +volna megengedve, mint más származású kisasszonykáknak. Ugyan kinek +jutott volna eszébe azon megütközni, hogy Gaál Terka például +leejtette a kontyát táncközben? A térdig érő hajfonatokat +megbámulták a férfiak. De bezzeg bomlott volna föl a haja más +kisasszonynak! Az egész vármegye őt szapulná. Meg aztán az is +köztudomású volt, hogy a Gaál-kisasszonyok nem nagyon válogatósak +az eszközeikben, ha valakihez <span class="pagenum"><a name= +"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> férjhez akarnak menni. Addig +mesterkednek, amíg csak elvétetik magukat. Éppen Szmerkovszky +Gyurkával történt meg, hogy nem tudta sohase megtalálni a kalapját, +valahányszor Gaálékhoz vizetbe ment. De volt már olyan házasulandó +férfiú is a Gaálok történetében, akinek a csizmáját dugták el a +kisasszonyok. Csizma nélkül nem lehetett elmenni. Nem is adták elő +addig a csizmát, amíg valamelyik leányt meg nem kérte az +illető.</p> +<p>De hát ugyan kinek jutna eszébe ezért haragudni a +Gaál-kisasszonyokra? Ők már ilyennek születtek. A kedvességük, +szépségük lenyomta minden hibájukat. Régi nóta, hogy a szép +hölgyeknek sok minden meg van engedve.</p> +<p>Szmerkovszky Gyurka, a nyugalmazott kapitány nem volt se fiatal, +se gazdag, sőt éppen az ellenkezője volt annak, amit férfi-ideálnak +neveznek. Mogorva, zordon, öreges legény volt már ekkor a kapitány, +még keresztkomának se nagyon kellett senkinek, mert a mulatozás +hevében a kapitány verekedni kezdett rendesen. Az pedig életében +nem történt meg a kapitánnyal, hogy a kalapját eldugták volna a +hölgyek. A Gaál-kisasszonyok mégis eldugták a kalapját, mert a +család öreganyja, Ziza néni már abban az időben úgy nevelte a +leányokat, hogy mindegy az, akármilyen a férfi, csak bajusza +legyen. Nos, a kapitánynak volt bajusza.</p> +<p>Addig dugdosták a kalapot a kisasszonyok, amíg Szmerkovszky +Gyurka kötélnek állott és egy őszi napon így szólt Napoleonhoz, a +Gaál-lányok apjához: <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<p>– Nagy gazember vagy, Napoleon. Megfogtál, elvarázsoltál, +guzsbakötöttél. Add nekem a Sárikát.</p> +<p>Az öreg Napoleon erre csak nevetni kezdett, hogy a könnyei is +kicsordultak a nevetéstől.</p> +<p>– Megbolondultál, kapitány uram? Éppen Sárikára vásik a fogad! A +legkisebbre, a legszebbre, a legkedvesebbre. Nem, kapitány uram, +nem ilyen vén medvének neveltem én Sárit. Talán, ha egy eleven +herceg jönne Sáriért, még akkor is meggondolnám előbb a dolgot.</p> +<p>Szmerkovszky Gyurka nagy haragra gerjedt. Félelmetesen forgatta +a szemét és úgy ment el a Gaál-házból, mint aki oda többé soha +vissza nem jön. Pedig dehogy is nem jött vissza. Meg volt már +babonázva a zordon férfiú, nem tudott meglenni anélkül, hogy a +kalapját soha el ne dugják; nem tudott meglenni a Gaál-kisasszonyok +kedves nevetése, jókedve, nótája nélkül. Vágyott vissza abba a +virágos kertbe, ahol eleven rózsák nyilnak és mindegyik rózsa úgy +kínálja magát a leszakításra, mintha az volna a legfőbb vágya. +Pedig dehogy is lehet leszakítani! Olyan Gaál-kisasszony még nem +volt, akit leszakítottak volna azelőtt, mielőtt a pap arra +engedelmet nem adott. Csakhogy a férfiak sohase okosodnak meg, +mindegyik azt hiszi, hogy ő kivétel; ő szerencsésebb, mint a többi. +Egyszer csak azon veszi magát észre, hogy valamelyik +Gaál-kisasszony már a felesége.</p> +<p>A kapitány egy hónapig tartotta a haragot. Napoleon urat nem +ismerte meg az utcán; a kisasszonyok, ha szembejöttek, látták a +kapitányt a <span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span> tulsó oldalra igyekezni a térdigérő +falusi sárban. Egy hónap alatt senki se dugta el a kapitány +kalapját, hát mégis csak beállított egyszer ismét. Napoleon bácsi +úgy fogadta, mintha misem történt volna. Megveregette a kapitány +széles hátát, borral, pipával kínálta és csak úgy odavetőleg +jegyezte meg:</p> +<p>– Az asszonyokról pedig ne beszéljünk. Nem ilyen öreg +legényeknek való téma az.</p> +<p>Szmerkovszky Gyurka dühében csaknem kettéharapta a csutorát.</p> +<p>– Nono, – mormogta mérsékelt haraggal, – hány esztendős vagy, +Napoleon?</p> +<p>– Tudom is én, – felelt Napoleon. – Nem az esztendők teszik, +hanem a kor.</p> +<p>– De mégis, – sziszegte a kapitány, – közelebb vagy a hetvenhez, +mint a hatvanhoz?</p> +<p>– Olyanformán.</p> +<p>Szmerkovszky Gyurka erre a Napoleon fülébe kiáltott:</p> +<p>– Hát én meg negyvenkét éves vagyok, urambátyám! Negyvenkettő. +Korántsem olyan vén ember, mint te.</p> +<p>Napoleon legyintett és kedélyesen nevetett:</p> +<p>– Mindegy az, kapitány. Tökéletesen mindegy. Az én nagyapám még +nyolcvan esztendős korában házasodott, azóta a húszéves ifjak is +aggastyánok. Satnyulunk, Szmerkovszky Gyurka. Határozottan +satnyulunk.</p> +<p>Igy beszélt Gaál Napoleon és ravaszkodva nézett Gyurkára +bozontos szemöldöke alól. Gyurka <span class="pagenum"><a name= +"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> fújt, hümmögött, zörgött a +sarkantyújával, végre megkérdezte:</p> +<p>– Tán bizony azt hiszed, Napoleon, hogy már elkéstem a +házasságtól?</p> +<p>Napoleon fölemelte a mutatóujját:</p> +<p>– Talán még nem. De mindenesetre sietned kell, kapitány.</p> +<p>– Magam is azt gondolom. Add nekem tehát a Julcsa leányodat, +Napoleon. Julcsa már nem olyan fiatal gyermek. Meg aztán a minap is +eldugta a kalapomat…</p> +<p>– Dehogy is Julcsa dugta el a kalapodat, kapitány, – felelt +nevetve Napoleon. – Özvegy Gaálné dugta el a kalapot. Julcsa lányom +talán még egy gróf kalapját se dugná el. Legalább is nem engedném +neki.</p> +<p>Szmerkovszky Gyurka ismét csak ott volt, hogy összevesszen Gaál +Napoleonnal. Az özvegyasszony, akit az öreg úr említett, nem lett +volna talán nagyon csúnya, ha egyedül van a háznál. De négy fiatal +leány között, bizony csak nénike volt már Gaál Mária. A dolga az +volt, hogy rendben tartsa a bátyja házát, ügyeljen az anyátlan +leányokra és ha nagyon kellett, hát táncra perdüljön az öreg +urakkal, akik a Gaál-portán megfordultak. A macska hitte volna, +hogy még kalapokat is dugdos. Hiszen már ezüstözött itt-ott a haja, +a halántékán.</p> +<p>Szmerkovszky kapitány megint csak elmaradt egy hónapig. +Napoleont nem ismerte, a kisasszonyokat elkerülte és agglegényes, +régi házából alig <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span> mozdult ki. Ha el is ment odahazulról, +tovább nem ment, mint a patikáig. Ott csúfolódva bekiáltott az +ajtón, Bornácskaihoz, a patikushoz:</p> +<p>– Van itt elég pirosító? A Gaál-kisasszonyokat nagyon +haloványnak látom az utóbbi időben.</p> +<p>Máskor egy ócska huszársipkát küldött a kisasszonyoknak. Ne +unatkozzanak, dugdossák a huszársipkát.</p> +<p>A hegyesnyelvü Gaál Sári visszaüzent:</p> +<p>– Inkább egy eleven huszárt küldött volna, Szmerkovszky +bácsi!</p> +<p>– Eleven huszár! – dünnyögte a kapitány. – Hát én már meghaltam +talán?</p> +<p>És ugyancsak bosszankodott, pedig nevetni szeretett volna.</p> +<p>Ugyan hogyan csípjen egyet azokon a pajkos Gaál-kisasszonykákon? +Azokon a nevető, csúfolkodó kisasszonykákon, akik mindjárt +kinevetik a férfiút, amint egy kicsit nem bírja a lábát! Mintha +bizony volna olyan láb, amely örökké tartana!</p> +<p>Még a vén Napoleon is úgy billegtette a kopasz fejét, amikor a +kapitányt meglátta, mintha szörnyen mulatságosnak találná +Gyurkát.</p> +<p>Csupán egy tagja volt a Gaál-familiának, aki sohasem gúnyolta ki +Szmerkovszky kapitányt. Ez özvegy Gaálné volt. Szelíden, alázatosan +sütötte le a szempilláit, ha a kapitányt látta, mintha állandóan +bocsánatot kért volna azért, amiért egyszer a kalapját eldugta. De +Szmerkovszky nem az az ember volt, akit szelíd pillantásokkal meg +lehetett volna puhítani. Mikor az özvegy már azt hitte, hogy +lassan-lassan <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span> kibékíti Gyurkát, a kapitány egy kemény +kalapot küldött az özvegynek. Egy kemény, kopott kalapot.</p> +<p>Özvegy Gaálné korántsem haragudott meg az ajándékért. Sőt mintha +még örült volna is a kalapnak. Azt üzente Szmerkovszky +Gyurkának:</p> +<p>– Köszönöm a kalapot, kapitány. És annak örülnék, ha a kalapért +eljönne egyszer.</p> +<p>Szmerkovszky Gyurka csak ennyit dörmögött a fogai között:</p> +<p>– Soha, soha…</p> +<p>Ez a soha pedig csak két hétig tartott, mert Szmerkovszky +Gyurkának senki el nem dugta a kalapját ezen idő alatt, – ejnye, +hogy nem jutott eszébe senkinek eldugni a kalapját! – senki +kedveskedve nem nevetett rá, sőt még szíves szóval se fordult hozzá +senki. Szmerkovszky Gyurka szörnyen unatkozott. Mit is ér az élet +akkor, ha senki se dugja el az ember kalapját!</p> +<p>S egy szép napon csak beállított Gaál Napoleonhoz ismét. +Napoleon pipával, borral kínálta. A kapitány kalapját a divánra +helyezte és félszemmel vigyázta. Özvegy Gaálné ott járt-kelt +körülötte s a kapitány dobogó szívvel várta, mikor fogja eldugni a +kalapját.</p> +<p>De a kalap sokáig nem akart eltünni. Ott feküdt a kopott, vén +vadászkalap, mint ahogy az ócska kalapok heverni szoktak a diván +sarkában. Senki ügyet sem vetett rá.</p> +<p>Szmerkovszky Gyurka szívében keserű gyanú támadt. Hátha elkésett +már, hátha nem dugja el <span class="pagenum"><a name="Page_100" +id="Page_100">-100-</a></span> többé senki a kalapját? Nyugtalanul +izgett-mozgott helyén, Napoleon bácsi mosolyogva nézte bozontos +szemöldökei alól.</p> +<p>– No, megyek is már, – mondotta végül a kapitány nagyon +szomorúan.</p> +<p>A kalapja után nyúlt és a kalap – nem volt a helyén. Eltünt, +eldugták.</p> +<p>A kapitánynak kivörösödött az arca és mély torokhangon nevetni +kezdett.</p> +<p>– Kutya máját! Ugyan ki dugta el a kalapomat?</p> +<p>– Ki dugta el? – nevetett Napoleon bácsi. – Ki dugta volna el? +Özvegy Gaálné dugta el.</p> +<p>Szmerkovszky György megsodorta a bajuszát.</p> +<p>– Helyes, nagyon helyes, – mormogta. – Akkor rendben van a +dolog, ha Gaálné dugta el.</p> +<p>Napoleon bácsi nevetett bozontos szemöldöke alatt, később +jókedvűen a kapitány vállára csapott:</p> +<p>– Ördöngős fickó vagy, Szmerkovszky. Az én kalapomat már húsz +esztendeje nem dugta el senki. Hiába! Satnyulunk, öcsém. +<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A gárdista bundája.</h2> +</div> +<p>Bessenyei, akinek a daliás, kardos szobra néhány esztendő óta a +nyiregyházi sétatéren áll, a maga korában nem volt olyan nagyon +híres legény, mint manapság. De hát divatba jött a szobrászat és +minden város, falu kiásta a maga nevezetes férfiait a feledésből. A +nyiregyháziak is gondolkoztak, hogy hát kinek állítsanak szobrot, +mert szobor nélkül nem ér semmit a sétatér. Tanakodtak, +gondolkodtak. Mindenütt született valaki, még tán Oroson is, – csak +éppen Nyiregyházán ne született volna senki? Sok esztendő múlott el +a keresgélésben. A polgármesternek megfehéredett a feje; az egykori +vidám szenátorok csupán a Szopkó-féle patikába jártak mulatni, oda +is csak délelőtt; Csapkay Gyula is régi nótákat tudott már; talán +csak Leffler Sámuelnek kunkorodott még mindig legényesen a bajusza, +– és szobor nem volt, mert az anyakönyvben nem találtatott +följegyzés semmiféle nevezetes emberről. Az ördögbe is: a városnak +pechje van. Hiszen akár Deák Ferenc is megszülethetett <span class= +"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> volna +itt. Az öreg Riszdorfer János, a főnótárius szelíd bölcsességgel +csóválta a fejét a hasztalan kutatásokban: – Ugyan ne bolondozzatok +avval a szoborral. Várjatok még száz esztendeig, hátha addig +születik itt valami nevezetes ember, akinek érdemes a szobrát +fölállítani.</p> +<p>De a nyiregyháziaknak nem volt kedvük várni. Hisz száz esztendő +múlva a polgármester is más lesz, meg talán a sétatér se lesz meg. +Ki tudhatná előre, mi lesz száz év múlva? Az is meglehet, hogy +pénze se lesz a városnak éppen akkor szoborra. – A legtüzesebb +szoborpártiak már azon voltak, hogy csak állítsák fel ott a +sétatéren a szobor talapzatát azokból a szép fehér terméskövekből, +amelyek már régen ott hevertek a városháza udvarán a sárga homokban +– a szobor majd csak megszületik a talapzathoz, amikor valakinek +égi világosság gyulladt a koponyájában. Ki volt az a valaki?</p> +<p>Hogy lehetne ezt tudni most, annyi esztendő után, amikor már a +legközelebbi hetivásárkor se lehetett volna biztosan megállapítani, +hogy a János-bokor tanyabelieknek vagy a laposi pusztaiaknak jutott +eszébe a mentő gondolat. Rossz nyelvek szerint nem is nyiregyházi +ember volt az, aki így szólott volna álmában a polgármesterhez:</p> +<p>– Nézd fiam, Krasznay, ti mindig meg vagytok akadva ezzel a +bolondos várostokkal. Húsz esztendeig azon zaklattátok az +Akadémiát, meg mindenféle egyéb tudományos egyesületeket, hogy hát +hogyan is kell helyesen mondani: nyiregyházai vagy nyiregyházi? +Egymás között ezen disputáltatok. Ha <span class="pagenum"><a name= +"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> idegen vetődött a +városba, elébe tálaltátok a kérdést, mint valami nevezetességet. +Kérkedtetek a kérdéssel, mint valami tudományos cifrasággal. +Debrecennek lehetett Csokonaija, de sohase volt ilyen nyelvészeti +kérdése. A tudósok hajba kaptak, az Akadémia nyilatkozott és amikor +a legnagyobb volt a kavarodás, akkor megszólalt Andráscsik János a +pazonyi-utcából, aki bárcsak lakatosmester volt, de a mesterségét +abbahagyta, mert több esze volt, mint amennyi egy lakatosnak dukál, +s így szólott:</p> +<p>– Megálljunk, emberek. Minden szó úgy helyes, ahogy kimondják, +ahogy megértik. Sekszpir is csak Sekszpir, nem pedig Shakespeare. +Hát a nyiregyháziak hogy mondják, hogy ejtik ki a városuk nevét? +Úgy, hogy: nyirigyházi. Igy helyes, mert Szöged sincs a mappán, de +szögediek mégis vannak…</p> +<p>Amikor a lakatos ezt kimondotta, egyszerre vége lett az egész +nyelvészeti vitának. Az emberek észre sem vették, hogy a kis a betü +elsikkadt Andráscsik kezén. A nyelvészek még verekedtek egy +darabig, de a nyiregyháziaknak már mindegy volt, mit határoznak. A +lakatos már döntött.</p> +<p>– Most meg evvel a szoborral vagytok így. Tanakodtok, töritek +azokat a kemény koponyákat, de nincs már Andráscsik, aki kettévágja +a vitát. Hát legjobb is lesz, ha most már a megyei anyakönyveket +kezditek vizsgálni. Hátha akad ott valaki szobornak való…</p> +<p>A história szerint eddig tartott volna Krasznay <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> uram +álma, mert a következő percekben már talpra ugrott.</p> +<p>– Szuronyt szegezz! – kiáltotta az egykori vörössapkás honvéd. – +Itt van Bessenyei, a testőr. Az Szabolcsmegyében született.</p> +<p>– Helyes, legyen Bessenyei! – mondták másnap.</p> +<p>– Éljen Bessenyei! – kiáltották már estefelé az utcákon a +jobbkedvü polgárok.</p> +<p>Örvendezett mindenki, hogy végre-valahára találtak valakit, akit +szobornak lehet megtenni. A neve elég jóhangzásu volt, meg +testőrkatona is volt… De hát voltaképpen ki is volt az a Bessenyei? +Ezt talán hirtelenében senki sem tudta volna megmondani. A gyüjtés +megindult, de hamarosan befagyott, ellankadt a kedv. A +magisztrátusban szóba került a dolog:</p> +<p>– A polgárok nem tudják, hogy ki volt Bessenyei. Talán a műveit +ki kellene kölcsönözni az úri-kaszinó könyvtárából…</p> +<p>Igen ám, de nem voltak meg Bessenyei művei a könyvtárban.</p> +<p>– Talán valami festmény vagy fotografia csak maradott Bessenyei +uramról? Közszemlére kellene állítani, hadd ösmerje meg a lakosság, +– indítványozta a polgármester.</p> +<p>Gaál Ede, a levéltáros, megcsóválta a fejét.</p> +<p>– Nem maradott arról semmi.</p> +<p>– Semmi!</p> +<p>A levéltáros elgondolkozott:</p> +<p>– Ha jól emlékszem, a bundáját láttam valamikor <span class= +"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> +valahol… Szép, fehér rókabőrbunda volt, aranysujtásokkal.</p> +<p>Krasznay uram az asztalra csapott:</p> +<p>– Elő azt a bundát. Azt fogjuk közszemlére tenni.</p> +<p>… S így is történt. A városháza egyik szobájában az asztalra +terítették a gárdista fehér bundáját és a polgárok megelégedetten +simogatták meg a finom prémet.</p> +<p>– Még se lehetett valami utolsó ember, akinek ilyen bundája +volt.</p> +<p>És összegyült a szoborra való összeg. <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107"><br /> +-107-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A bujdosó földesuraságról.</h2> +</div> +<p>Lakott valamikor a mi vármegyénkben egy furfangos, tréfakedvelő +uriember, bizonyos Sárvári; illetőleg „kapitány Sárvári“, mert így +nevezte őt az egész világ. Nyilván valamikor a hadseregben szolgált +Sárvári uram, de hogy a kapitányi rangig emelkedett volna, arra +nézve semmi bizonyíték nincsen egyéb, mint csupán az, hogy a +szólás-mondásban kapitány volt. Kistermetü, kiberetvált állu, +nagybajuszu és igen tüskéshaju uriember volt ez a Sárvári. +Mozgékony két egérszemében mindig valami ravasz mosolygás fénye +látszott. Mintha önmagán vagy a világ felett nevetett volna +örökösen odabévül. Szerette a hosszúszáru sarkantyús csizmákat és a +tollas kalapokat. Valamint kedvelője volt a sárga nadrágnak és a +kopó-kutyának. Arra senki sem emlékszik, hogy valamikor +foglalkozása lett volna. Nem csinált ő soha életében semmit. +Egyszerre idepottyant közénk és másnap már komája, cimborája volt +az egész vármegyének. Kissé tótos dialektussal beszélt és eleinte +emlegette felső-magyarországi <span class="pagenum"><a name= +"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> birtokait, erdőségeit. Az +idők folyamán aztán lemondott erről és ha néha szóba került a +tótországi birtok, Sárvári ravaszul pislogott a szemével.</p> +<p>– Hja, az uradalom! Azt bizony elfujta a szél. Kutya nagy szelek +járnak arra mifelénk, egész falvakat elfujnak. Igy járt az én +uradalmam is.</p> +<p>Zathureczky, aki nagy barátságban volt Sárvárival, jóakaratúlag +bólintott a fejével.</p> +<p>– Jó, jó, de azért nem nyelte el a föld az uradalmat. A szél is +megfordul néha és akkor visszafujja az egész birtokot a régi +helyére.</p> +<p>Sárvári elkomorodott:</p> +<p>– Ezt az egyet nem szeretném. Vége volna a nyugalmamnak örökre. +Kutya sok baj van az ilyen tótországi birtokkal. Meg aztán miből +fizetném az adót a birtok után? Még egy Rothschildnak is drága +passzió volna Felső-Magyarországon gazdálkodni.</p> +<p>Az idők folyamán egy kis bérlethez jutott és ott gazdálkodott a +maga módja szerint. Olyan sovány ökrök messzi vidéken nem +találkoztak, mint a Sárvári ökrei. De azt meg kellett adni, hogy a +kopó-kutyáit meghízlalta szépen. A kutyák etetésére maga ügyelt +föl, s cselédei között katonás rendet tartott. Az öreg béresét +őrmesternek nevezte, máskor egy részeg kocsist kurtavasra veretett. +Kincstári lovakon nyargalászott és a huszárőrnagynak az utcán +mindig mélyen köszönt, bár soha életében egyetlen szót sem váltott +vele. Ezenkívül ott volt minden lakodalomban, toron, keresztelőn. +Szerényen, <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span> csendesen, hallgatva üldögélt, amíg a +hangulat föl nem melegedett. Amikor az áldomások egymást kergetik +és mindenkinek támadnak mondanivalói, kapitány Sárvári izgatottan +ült helyén. Nyugtalankodva nézett jobbra-balra, amíg valamelyik +jókedvű cimbora el nem kiáltotta a megváltó varázsszót:</p> +<p>– Halljuk kapitány Sárvárit!</p> +<p>Sárvári nyomban fölemelkedett és elkezdette a szokásos +formulával:</p> +<p>– Bár nem vagyok a szónak embere…</p> +<p>Ennek a szerény kezdetnek rendesen az lett a vége, hogy kapitány +Sárvári hajnalig tartotta szóval a kompániát. Bolondnál-bolondabb +ötletek kergették egymást beszédében, mintha egy láthatatlan +zsilipet nyitottak volna föl, amely mögött ömlött a vidám szónak +áradata. Beszélt-beszélt a jó Sárvári addig, amíg meg nem virradt. +De amikor már megvirradt, akkor sem hagyta ám annyiban. A kompánia +kidőlt mellőle, de ő nem tágított. Néha már egyes-egyedül maradt az +asztalnál: beszélt a puszta falaknak.</p> +<p>Hát ha ez a nyavalyája nem lett volna Sárvári uramnak, soha se +is lett volna neki baja. Hizlalhatta volna békességben a kutyáit. +Már tán arra is gondolhatott volna, hogy egyszer mégis csak +megházasodik, mint már annyi sokan.</p> +<p>De a sors közbelépett; közbelépett pedig legjobb barátja, +Zathureczky Samu személyében.</p> +<p>A véletlen úgy rendezte, hogy Zathureczkynak dolga akadt odafönn +a felső vármegyékben: vadászni ment-e, vagy vőfélynek? nem tartozik +szorosan <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span> a történethez. Elég az hozzá, ott volt +és ott nagy titoknak jött a nyomára. A titkot tartogatta egy +darabig a begyében; néha minden különösebb ok nélkül fölkacagott a +megyei kaszinóban, máskor pedig hirtelen a szájába nyomta a +tenyerét, így fojtván vissza a kikivánkozó szót.</p> +<p>De a titok nem hagyta békén. Aludni se tudott már miatta; talán +belebetegedett volna, ha el nem mondhatja. Eleinte csak a +legbizalmasabb embereit avatta a dologba. A faktum az volt, hogy +Sárvári kapitány nem mondott valókat, amikor tótországi birtokairól +beszélt. Ott van a birtok, megvan javában valahol Eperjes alatt. Se +nem nagyobb, se nem kisebb, mint akármelyik sárosi birtok. Teher +sincs talán több rajta. Csak egy furcsasága van ennek a birtoknak. +Még pedig az, hogy a gazdája hibázik belőle. Esztendők előtt +eltünt, nyoma veszett. Azóta ott áll a birtok és nem tudnak vele +mit csinálni. A hitelezők keresik mindenfelé a megszökött gazdát, +azt keresi a finánc, keresi az ott maradt öreg ispán, Zalenka +Mihály. És egyik esztendő a másik után múlik, a gazda nem kerül +elő, mert azon a napon, mikor előkerülne, egyben megszünne e birtok +tulajdonosa lenni. Százfelé rángatnák a hitelezők, százfelé vinnék +ökrét, lovát, marháját. Tán még a kabátját sem hagynák meg. Azért +kellett Sárvári uramnak elbujdosni a saját birtokáról.</p> +<p>Minden titokkal úgy vagyunk, hogy az csak addig titok, amíg +senki sem tudja. Mihelyt két ember tudja, mintha már az egész +világnak tudomása volna róla. Az emberek tán álmaikban beszélik el, +<span class="pagenum"><a name="Page_111" id= +"Page_111">-111-</a></span> vagy elszólják magukat hallgatásukban: +elég az hozzá, hogy hamarosan megtudta az egész vármegye Sárvári +kapitány birtokainak történetét. A gyanakodóbbak kezdtek rá görbe +szemmel nézegetni, tréfáinak nem nevettek, Simoda bácsi, a +nyugalmazott megyei fiskus egyszer így szólott a kaszinóban Sárvári +háta mögött:</p> +<p>– Rejtélyes exisztencia, annyi bizonyos. Ügyész koromban már +régen elővettem volna. Ki tudja? Tán hamis bankót is csinált +valamikor.</p> +<p>Az emberek kezdtek elhuzódni Sárváritól. Torokra, lakodalmakra +nem igen hivogatták. Csak Zathureczky tartott ki mellette +hűségesen. Ő tudta, miért.</p> +<p>Éppen a nevenapját tartotta Zathureczky. Nagy társaságot látott +házánál, ott ült valahol Sárvári kapitány is és szokása szerint +nagyot hallgatott mindaddig, amíg az áldomások árja meg nem indult. +Akkor izegni-mozogni kezdett helyén, csakhamar rászólt valaki a +jókedvü cimborák közül:</p> +<p>– No halljuk már Sárvárit?</p> +<p>Fölhúzták a láthatatlan zsilipet, folyt a szó a kapitányból, +ahogy torkán kifért. De az urak nem igen nevettek, mint máskor. +Egyik-másik sűrűn nézegetett az ajtó felé. Ott volt állandóan +Zathureczky tekintete is.</p> +<p>Éjfél tájban – még javában beszélt Sárvári uram, – csendesen +megnyilott az ajtó és egy nagycsizmás, halinás ember csoszogott be +a szobába, s sapkáját a kezében tartotta és az öröm sugara villant +föl szemében, amikor Sárvárit megpillantotta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> +Csendesen odalopózkodott a háta mögé. (A kapitány se látott, se +hallott az áldomás hevében.) Csendesen megkopogtatta a vállát és +így szólt a halinás ember:</p> +<p>– Szerencsés jóestét, pán kapitány. Eljöttem megkérdezni, mit +vessünk az idén?</p> +<p>Sárvári megfordult. Úgy megijedt, mintha az ördögöt látta +volna.</p> +<p>A halinás szelidkésen mosolygott:</p> +<p>– Csak én vagyok, pán kapitány. Az ispán, Zalenka Mihály.</p> +<p>– Látlak, kutyafülü, – tört ki a szó Sárváriból.</p> +<p>Aztán elkezdett káromkodni magyarul, tótul. Lecsapta az +asztalkendőt, fölborította a székét és úgy elfutott a szobából, +mint a nyul. Zalenka Mihály se volt rest. Utána a gazdájának.</p> +<p>– Mit vessünk az idén, pán kapitány? – kiáltotta +kétségbeesetten.</p> +<p>De akkor a kapitány már messze járt. Eltünt vidékünkről, senki +sem tudja hová, merre lett: elfutott az ispánja, a saját birtoka +elől. <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Korvin lelke.</h2> +</div> +<p>Korvin, egy felsővidéki kis nemesember egy karácsonyi estén +búcsut mondott falujának, Zelegócznak, búcsut a barátoknak, a +komáknak és minden ismerősöknek: kinyujtózkodott és minden nagyobb +feltünés nélkül meghalt. Az ördög se hitte volna, hogy Korvinnak a +dolga ezzel nincsen elintézve. Más rendes ember, ha egyszer +elbúcsuzik az árnyékvilágtól, megnyugszik odakünn a temetőben, ahol +Kosárka János őrködik a bazsalikumok és mályvák felett, amelyek +májusban a halottak sírjaiból elő szoktak búvni. Az asszonyok +sírjaiból többnyire a mályvák, a férfiakéból széles levelü, +sötétzöld burjánok, füzek, amelyeket senki sem ültetett, míg a +gyermek-sírhantokból mindenféle színes virágok, – mint ez már a kis +falusi temetőben szokásos, ahol az anyatermészet maga kertészkedik. +Korvinról is nyilvánvaló volt, hogy májusra ecetfa vagy keserülapu +lesz, csak Korvin szerette volna megcsalni az emberiséget, amely a +Hernád- és a Selyem-patak között élt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p> +<p>Elég bajt okozott már azzal, hogy éppen karácsony estéjén halt +meg. Az emberek, – már mint a komák és jóbarátok, – szeretnek ezen +az estén gondtalanul poharazgatni, nyugodalmasan enni, míg ezen az +estén Korvin mindenáron beleszólott a hangulatba.</p> +<p>– Tulajdonképpen mi baja volt? – vetették fel itt-ott a kérdést +a kis falusi házakban.</p> +<p>– Ejnye, be kár, hogy nincs itt, – mondták máshol. – Ilyenkor +szokta elmondani a gyermekek és öregek mulattatására annak a +karácsonyi estnek a történetét, amelyet egy falusi csárdában +töltött egy komédiás-család társaságában.</p> +<p>Némelyeknek az jutott eszébe, hogy Korvin a kolbászt szerette, +mások meg arról beszéltek, hogy mekkorát szokott nevetni a +megboldogult.</p> +<p>– Derék, jókedvü ember volt; kár érte, – szóltak a vélemények. – +A nevetése megért egy kisebb uradalmat.</p> +<p>Korvin ezalatt mozdulatlanul feküdt otthon falusi házában és még +szinte a fülébe csengtek a szomszéd Rokoczy Gáspárnak a szavai:</p> +<p>– Ejnye, ejnye! Csak nem halsz meg újesztendő előtt? Éppen a +nagy ünnepeken!…</p> +<p>Hiszen, ha Korvin uramtól függött volna, nem is hagyta volna itt +Zelegóczot e szép ünnepnapokban, midőn minden becsületes ember +betegre eszi-issza magát e tájon. De nem tőle függött a kérdésnek +eldöntése. Félszemmel meglátta, hogyan kezdi nagy deres fejét +csóválgatni Rokoczy szomszéd, – a bajusza nagyon furcsán mozgott, +mintha a szél <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= +"Page_115">-115-</a></span> fujdogálná, – a rókával bélelt +mentéjéből pedig egy vásott kendőt vett elő, amelyet a szeméhez +nyomkodott. És hallotta is, – vagy talán csak képzelte, – amikor +Rokoczy krákogni kezdett, mintha új pálinkát ivott volna:</p> +<p>– Pistának vége van, szegénynek vége van.</p> +<p>A szomszéd szobából befutott az özvegy és az árván maradott +gyerekek.</p> +<p>– Jaj, hiszen néz! – kiáltotta özvegy Korvinné, mert sokat +veszekedtek az utolsó tíz esztendőben.</p> +<p>Rokoczy szomszéd erre a bütykös ujjaival lenyomkodta a Korvin +szemehéjjait.</p> +<p>– Nem néz ez már, szegény, de talán jobb is neki. Mindnyájunknak +jobb, ha egyszer meghaltunk. Ott fenn a hegyoldalban semmisem fáj +többé szegény Pistának. Csak egy baj van! Meg van fagyva a föld. +Káromkodnak majd a sírásók.</p> +<p>Az asszony letérdepelt a halott mellé és buzgón kezdett +imádkozni. Rokoczy uram egy darabig fedetlen fővel állott, de aztán +az ima hosszu volt, lopva a fejébe nyomta újra vidra-kucsmáját. A +gyerekek, – volt közöttük apró is, – az ágy lábánál állottak és +eleinte nem tudták, hogy mi történt. Csak az anyjuk sivalkodására +kezdtek el sírni-sirdogálni.</p> +<p>– Vajjon miért sírnak ezek? – kérdezte magában Korvin István és +még mindig nem volt tökéletesen tisztában helyzetével. – Tán csak +nem engem siratnak? <span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span></p> +<p>– Küldjek a doktorért? – kérdezte az asszony a szomszédot.</p> +<p>– Kidobott pénz, – felelt a szomszéd és kezével legyintett. – +Láttam én már lovat, tehenet és embert eleget elhullani. Igy hal +meg mind, ahogyan Pista. Küldjön az asztalosért, szomszédasszony. +Elég dolga lesz Krenkónak. Derék, jó kövér ember volt Pista. Ejnye, +ejnye, délután még kártyázott is az ágyban. Csak csalni nem tudott +már. De hát ki hitte volna?</p> +<p>A szomszéd később elköszönt, miután néhány szíverősítő pohárkát +felhajtott egy palackból, amelyet a megboldogult odáig sohasem +látott.</p> +<p>– Igyon maga is, Korvinné, most már mindegy.</p> +<p>Kocintottak az asztal felett, a halottat senki sem kínálta, az +feküdt mozdulatlanúl, mint halotthoz illik.</p> +<p>– Hát aztán melyik ruháját adjuk rá? – kérdezte az asszony az +ajtóban Rokoczytól. – Talán az ünneplőt?</p> +<p>– Kár volna, – felelt a szomszéd a bajszát törölgetve. – Együtt +csináltattuk, azért kár volna. Elhordja a gyerek. Jó lesz valami +ócskább is.</p> +<p>Az asszony sírva-ríva bólongatott.</p> +<p>– Igaza van, szomszéd úr. De hát egy nemesembernek mégis csak +illik jól felruházkodva lenni. Nemesember volt az én szegény jó +uram. Leopoldtól, Leopold császártól való a nemesi levele.</p> +<p>– Nono, – dünnyögött Rokoczy. – Emlegette ezt a Pista is.</p> +<p>Az asszony jajgatva folytatta: <span class="pagenum"><a name= +"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> +<p>– Most már csak az idő legyen jó a temetéshez, hogy Gánócról is +eljöhessenek a rokonok. Ha ilyen hófuvásos marad az idő, senki se +indul neki a nagy útnak, mert itt nem maradhatnak éjszakára. +Kicsiny a házunk, pedig mindig mondtam Pistának, hogy építsük fel a +hátulsó traktust; ki tudja, ki tudhassa? Aztán itt van ni, +meghalt.</p> +<p>– Hát arról megint ő nem tehet! – felelt krákogva a szomszéd s +kinyitotta a külső ajtót és hópihével, zuzmarával telt meg a kis +szoba. A halott szinte megrázkódott a hidegtől. A nyitott ajtón a +házőrző komondor dugta be a fejét és keservesen vonított.</p> +<p>Aztán csak látja a halott, hogy az asszony letérdepel megint az +ágy mellé. Talán csak nem imádkozik tovább? Nem imádkozott, de +csendesen sírdogált és félkezével a mellényt simogatta, amiben +Korvin István uram feküdt. A mellényen volt a vastag ezüstóralánc, +végében a kulcsos órával. Ezen nézte a nagybeteg, hogy mikor kell +az orvosságot beszedni. Hát az asszony sirdogálás közben szépen +levette a láncot meg az órát. Az óra még javában ketyegett és az +asszony a füléhez tartotta. Aztán tovább hullottak a könnyei és a +mellényt megint simogatta. A mellényben volt egy belső zseb, abban +tartotta Korvin uram a bugyellárisát. Azt is csak kihuzogatta +csendesen az asszony és belenézett. A nagyobbik kis lánya, – „aki +vele mindig egy követ fújt“, mint az élő Korvin mondogatta, – +mellette állott és kiváncsian a bugyellárisba pislogott. +<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span></p> +<p>– Talán kifutja belőle a temetés, – mondta az anyja. – Vagy tán +jobb is lesz, ha nem szólunk róla Laci bácsinak. Elég gazdag Laci +bácsi.</p> +<p>A kis leány megértőleg bólintgatott.</p> +<p>Az ágy alatt egy fiókban feküdtek a megboldogult pipái és egyéb +szerei, amelyekre az élet folyamán szüksége volt. A pipákat sorban +kirakosgatta az asszony.</p> +<p>– Egyet elteszünk Gyuricának, ha felnő, a többit elajándékozzuk. +Ezt az agárfejüt talán éppen Rokoczy bácsinak adjuk. Meg a dohányt +is. Ez a szivarszívó a Laci bácsié legyen. Hát ez az ócska biblia? +Ez legyen Kosárkáé, a sírásóé.</p> +<p>Később magára hagyták a halottat, aki nem győzött eleget +álmélkodni a látottakon és hallottakon. „Ugyan mi történhetett, – +kérdezgette magában, – hogy a szivarszívómat a vén gazember Laci +bácsinak akarják adni?“ De nem mozdulhatott fektében és csak befelé +káromkodott, mikor a féltékenyen őrzött tárgyak elvándoroltak az +ágy fiókjából. Az özvegy kisírt szemmel visszatért és utólagos +szemlét tartott a szobában, nem felejtett-e el valamit? A sarokban +talált egy százesztendős esernyőt. Hát magával vitte azt.</p> +<p>Most egy darabig csend volt a házban. A halott úgy hallotta, +mintha a padláson, a feje felett jártak-keltek volna. Később egy +csomó ócska ruhával tért vissza az asszony és azt egy székre +helyezte. A nagyobbik lánya (lehetett olyan tizenötéves forma) +mindig a nyomában járt és annak magyarázta:</p> +<p>– Ebben esküdtünk apáddal. <span class="pagenum"><a name= +"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span></p> +<p>A leány bólintott és tetszettek neki a kabát üveggombjai.</p> +<p>Nemsokára megélénkült a ház. Innen is, amonnan is jöttek +ismerősök, akik hangos szóval köszöntöttek be, bort ittak és +elismerő pillantást vetettek a halottra.</p> +<p>– Jobb szegénynek! – mondogatták egyértelmüleg.</p> +<p>A többi között Krenkó, az asztalos, a sírásó társaságában a +szobába lépett. Az asztalos fekete kabátban volt, mert éppen az +ünnepi vacsora mellől kelt fel és sokáig keresgélt, amíg egy sárga +colstokot megtalált zsebében. Azzal megmérte a halottat, Kosárka, +az elvadult képü sírásó csak a kezével integetett.</p> +<p>– Tudom, tudom, ha nem is mondja, Krenkó úr. Jó nagy sírt kell a +ténsurnak ásni. Reggeltől estig dolgozhatom, kutya-kemény most +odakünn a föld.</p> +<p>A szomszéd szobából az özvegy szíves hangja hallatszott:</p> +<p>– Egy kis szíverősítőt, Krenkó úr. Tessék parancsolni. Maga is, +sírásó, tudom, hogy nehéz a maguk dolga, de nehezebb nekem. Én az +egyetlen jó uramat veszítettem el. Az Isten áldja meg, Krenkó úr, +jól csinálja meg azt a koporsót. Hogy még épségben legyen, amikor +engem mellé fektetnek.</p> +<p>Az asztalos tüszkölt, nagyokat fújt és köhögött és csupán +másodpercekre hallgatott el, amely idő alatt, mint a halott azt +kitalálhatta, a poharat a <span class="pagenum"><a name="Page_120" +id="Page_120">-120-</a></span> szájánál tartotta. A sírásó azonban +folyton dörmögött, morgolódott, egyszer azt kérdezte, hogy mi az +ördögnek neki a biblia, mikor a betüket sem ismeri? Amire egy hang, +a vén gazember Laci bácsi hangja azt magyarázta neki, hogy az +egészen helyénvaló lesz, hogyha ezentúl Kosárka János, miután a +koporsót a sírba eresztette és hónaljával az ásóra támaszkodik és a +pap utolsó mondókáját mondja, egy nyitott bibliát tart a +kezében.</p> +<p>– Tetszik ez a halottaknak, meg azoknak, akik a halottak után +maradtak, – erősítette Laci bácsi.</p> +<p>– Hát akkor a sapkám melyik kezemben fogjam? – elégedetlenkedett +Kosárka, de csakhamar nagyot hallgatott ő is egy hosszú korty +folytán.</p> +<p>„Az én finom lenci borom“, – gondolta magában a halott és +voltaképpen ekkor lett mérges először.</p> +<p>Még néhány hosszú korty következett és Laci bácsi, – a vén +gazember, – a küszöbön megállott az asztalossal és a sírásóval. A +Laci bácsi arca vörös volt már a sok italtól és a sapka féloldalt +állott fején. Fontoskodva fordult az asztaloshoz:</p> +<p>– Jól megmérte, Krenkó uram?</p> +<p>– Egy méter hetven centi, – felelt az asztalos.</p> +<p>Kosárka csúfolódva nevetett:</p> +<p>– Nekem nem kell mérték. Ismertem én a ténsurat. Az én szemem a +legjobb mérték.</p> +<p>– Rendben van, – zárta be a beszélgetést Laci bácsi, aki eddig +mindössze annyiban törődött Korvin atyafiával, hogy úton-útfélen +szidalmazta. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span> – Maguk derék emberek. Gondját viseljék +szegény öcsémnek, aki, ime látják, meghalt…</p> +<p>Később még a kántor is „átugrott“ egy szóra és a mély borízű +hang csak nagy szünetelések multán hangzott fel-fel a szomszédban. +„Az én jó lenci borom“, – nyögött a halott. A kántor bedugta +kótyagos fejét és olyan csodálkozva rázogatta azt a halott láttára, +mintha először látna halottat.</p> +<p>– Milyen derék ember, még halottaiban is! – mondta és +visszasompolygott a küszöbről, hogy jó darabig elhallgasson.</p> +<p>A halott már nyugodni szeretett volna, mikor egy vén asszony +lépett a szobába és egy széken nyugodtan elhelyezkedett szemben +Korvinnal. Lámpást állított az asztalra és a halott megismerte, +hogy a vén asszony senki más, mint Sári néni, a falucska +halottvirrasztója. Egy kis butykost állított maga mellé és azt +vizsgálgatta.</p> +<p>– Parasztoknál jobban megbecsülik az embert, – dünnyögte +magában. – Egy gyűszű bort adnak az éjszakára. Hej, csak uri halott +ne volna a világon. Komisz nép az. Itt van ez is. Ténsúr volt, vagy +mi a szösz. Aztán az ember szomjan vész mellette. Imádkozzék +mellette az ördög. Én bizony a számat se nyitom ki. Aztán meg hogy +én öltöztessem fel? Öltöztesse a manó.</p> +<p>A kortyok sebesen szaladtak lefelé a vénasszony torkán, aztán +csak nekiállott felöltöztetni Korvin uramat.</p> +<p>– Be hajlékony a lábad, hé! – mondta, miközben a szűk magyar +nadrágba bujtatta. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span></p> +<p>Majd a mentét húzta rá. Felültette a halottat és az el sem +dőlt.</p> +<p>– Kemény derekad volt, lelkem! – folytatta és erősen visszalökte +az ágyba.</p> +<p>Valami kenőcsöt vett elő és azzal a haját bekente, majd +megfésülte.</p> +<p>– Bezzeg feleségednek már nem kellesz. A vén Sári pederje tán ki +a bajuszodat, te ördögfajzat! No, gyere, hadd pederjem ki.</p> +<p>Huzogatta, pedergette a halott bajuszát a nagyon vénasszony és +közben a bortól és éjszakázástól beködösült emlékein át valami +furcsa emlék kezdett motozni a moha között, ami emlékezését +betakarta. Mint mikor a megdermedt bogár kezd téli álmából +ébredezni, ahogy mozgatni kezdi lábait, szárnyait, úgy bontakozott +ki a vénasszony régen elfelejtett emléke.</p> +<p>– Nini, hiszen te vagy a Korvin Pista! – dünnyögte, megállva +munkájában. – A szép Korvin Pista. Hát te haltál meg az este? +Ejnye, be furcsa, hogy te haltál meg! Ejnye, no, hogy te is +meghaltál! Egyszer valamikor, – vagy talán kétszer is, – ott kint +vártalak a Hernád füzesében, mikor még az első uram élt. Hát mind +meghaltok ti férfiak?</p> +<p>Egy-két korty bor után még jobban emlékezett a halottvirrasztó +vénasszony.</p> +<p>– Azt mondtad nekem mindig, hogy Sárika, kedves Sárika, imádott +Sárika. Fogtad a két kezem, mint valami kisasszonyét. Aztán mennyit +hazudtál a fülembe!… Hej, ti férfiak, hogy mindig csak <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> +hazudozni tudtok! Csak egy mondana már igazat. Vén asszony vagyok, +de igazat férfiszájból még nem hallottam. Hát te is meghaltál, +derék Korvin Pista? Hát persze, hogy meghaltál. A halálba +veszekedett a feleséged. Hallgattál volna rám, ne vetted volna el. +No, legyen szép a bajuszod odaát a másvilágon. Az öreg Sári jobban +ápolt volna, az a vén Sári, de aztán már nem kellettem neked.</p> +<p>A vénasszony tett-vett a halott körül, mintha a gyermeke lett +volna, úgy dédelgette. Erőtlen karjaiban lett annyi erő, hogy a +halott nehéz embert fölemelje, megforgassa, megigazgassa.</p> +<p>– Légy olyan szép, mint legénykorodban, – dörmögte csendesen. – +A régi szeretőd nem hágy csúnyán a másvilágra menni. No, nesze még +ez a nyakkendő is.</p> +<p>A vén asszony babuskálta, dédelgette a ténsurat, mintha az még +élne. Közben elfogyott a bor s ezért szemrehányást tett.</p> +<p>– Bezzeg te nem sajnálnád a vén Sáritól a bort, mint az a +fösvény feleséged.</p> +<p>De ekkor, akárcsak a színpadokon szokás, kopogtak az ajtón és +egy őszöreg ember lépett a szobába. Senki más, mint Hankó János, a +helybeli harangozó, aki végezvén az éjféli misével, eljött segíteni +a virrasztásban a feleségének.</p> +<p>– Kend az? – kérdezte Sári néni és már sirdogált, mint a +halottak virrasztásánál megszokta.</p> +<p>– Én magam, – felelt a harangozó. – Hoztam egy kis borocskát a +tisztelendő úrtól. Nem valami <span class="pagenum"><a name= +"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> jó ember volt a téns, +sohase láttuk a templomban.</p> +<p>– Hát kend tán valami jó ember, – pattant fel Sári néni – pedig +kend örökké a templom körül van?</p> +<p>– Nono, Sári, – csillapította az őszöreg ember – nekem hivatalom +van ott.</p> +<p>De Sári néni már csak elmondta, ami a szívén feküdt.</p> +<p>– Úgy nézze meg kend ezt az embert, a ténsurat, hogy ő volt a +legszebb legény Zelegócon. Szebb, mint kend, meg minden +fajtája…</p> +<p>A harangozó vállat vont.</p> +<p>– Csak egyszer harangozok neki, – mormogta. – Rosszabb, mint egy +paraszt.</p> +<p>– Hisz mindig mondtam, – felelt Sári néni.</p> +<p>A vén harangozó leverte ruhájáról a havat. Derekas hóesés +lehetett odakünn, hóval telt meg az egész szoba. Az ablak alatt +hangos, vidám beszéd, távoli rikkantások hallatszottak: a falusi +nép járt haza az éjféli miséről. Éppen a ház előtt kiáltotta +túláradó szívvel valami legényféle:</p> +<p>– Sári, farsangban egymásé leszünk…</p> +<p>Aztán csend lett, olyan csend, hogy szinte hallani lehetett +odakívül a hó szakadását.</p> +<p>– Alszik kend? – kérdezte Sári néni.</p> +<p>A vén harangozó egy sarokban elaludt és őszöreg fejét +lehajtotta.</p> +<p>A vén asszony merőn a falra nézett és álomhoz készülődött maga +is, amikor a halott felérzett és csendesen megszólalt: <span class= +"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p> +<p>– Sári néni, a bundámat!</p> +<p>A vénasszony megrázta a fejét, mint aki valami rosszat látott +félálomban. Hess, te rossz álom! Aludjunk tovább.</p> +<p>De a halott megint mondta:</p> +<p>– A bundámat, mert fázom.</p> +<p>Sári néni erre talpra állott. Elfehéredve és remegve állott a +helyén és a halott megint a bundáját kérte.</p> +<p>– János, – kiáltotta Sári néni, – ébredj fel. A ténsúr a +bundáját kéri…</p> +<p>Az őszöreg harangozó hanyathomlok rohant ki a szobából. Egy perc +alatt talpon volt az egész ház. Rokoczy szomszédnak csak annyi +ideje volt, hogy a sapkáját nyomja a fejébe. A tegnapi özvegy éles +hangon beszélt a szomszéd szobában és Laci bácsi káromkodott az +ajtó előtt.</p> +<p>– Egy méter hetven centi! Ki az ördög fizeti most ezt?</p> +<p>A gyerekek hangosan sírtak és a harangozó mindenáron a papért +akart menni.</p> +<p>Nem mert senki a szobába lépni és Sári néni a félhalott körül +foglalatoskodva, dörmögve igazgatta a vánkost annak feje alatt.</p> +<p>– Csak nem csinálja ezt a szégyent a ténsúr? Aki egyszer +meghalt, az halott. Miatyánk… Csak a lelke jött vissza! Szűz Mária… +Segítsd örök nyugalomra.</p> +<p>Özvegy Korvinné hevesen beszélt odakünn:</p> +<p>– Ugy-e, megmondtam előre? Ez az ember képes még erre is! Laci +bácsi, maga ismerte! <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<p>– Hetven centi! – mérgelődött Laci bácsi.</p> +<p>– Ne bolondozzon a ténsúr! – babuskálta Korvin Istvánt Sári +néni. – Ugyan, hogy nem tud már egyszer, végtére megnyugodni? +Elmult már minden. Az uram szépen kiharangozza. Jobb lesz odakünn, +pihenjen meg. A bajszát is kipedertem.</p> +<p>A halott még mozdult néhányat, aztán véglegesen, csendesen +meghalt. <span class="pagenum"><a name="Page_127" id= +"Page_127">-127-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Kázmér.</h2> +</div> +<p>Ez a történet még abból az időből való, amikor a Szepességben – +de még túl a lengyel gránicon is – egyetlen valamirevaló férfiember +volt, Poprádi Pál, a késmárki takács. Valószínü, hogy voltak más +férfiak még Poprádi Pálon kívül azon a lapos fensikon, amelyet +egyfelől a földszínéből meredeken kiemelkedő Kárpát, másfelől a +gyors Poprád határol, – csakhogy a többiről nem beszél a krónika. A +Kárpát színe itt már sötétzöldre válik és sűrűn mutogatja hófödte +völgyeit, szakadékait, mint egy szép asszony gömbölyü vállait. A +csúcsoknak még emberi ábrázatuk van messziről, csak ha soká nézi +őket az ember, akkor látja, hogy nem horgas orru, hegyes süvegü, +meredt szemü lengyel vitézek őrködnek odafönt elátkozottságukban, +hanem csak kövek, kövek, meg sziklák. Csak még annak a hegynek van +emberi ábrázata ezen a tájon, amelynek orrlyukaiból a dermesztő +szél szokott végigszáguldani a fensikon, hogy a rozsok ijedten +lapulnak a <span class="pagenum"><a name="Page_128" id= +"Page_128">-128-</a></span> földhöz és a Poprád vize elsötétedik. +Mintha átlátszó medrében a kövek is dideregnének és a hidegtől +elsötétednek. Ha szél nem fuj, akkor aztán kitesz magáért a Poprád. +Ezüst habjai alatt a szivárvány színeiben csillogó kavicsok között +játszik a tarka pisztráng. Mintha megannyi színes szemek +nézegetnének onnan a mélyből a napsugár felé. A csodálatosan szép +kék kövek bizonyosan azoknak a szepességi lányoknak a szemei, akik +Poprádi Pál miatt elsírták a szemük világát.</p> +<p>Hát szép legény volt, szép ember volt a késmárki takács. Ha meg +nem házasodott volna, tán nem is haragudott volna senki fekete +szakállára, sötétkék szemére, lecsüngő szőke hajára, amely olyan +finom volt, mint a legjobb szepességi len. (Nem csoda, eleget +játszottak vele az asszonykezek. De mert megházasodott, hát valaki +nagyon haragudott arra az ő asszonycsábító szépségére. Az a valaki +pedig a hites felesége volt, született Koncz-leány.</p> +<p>A takács jómódu ember volt, – akkoriban még járt az a legenda, +hogy a Krisztus urunk ruhácskáját a szepességi takácsok szőtték, +azért tartott az olyan hosszú ideig. Talán tíz szövőgépe is +kattogott késmárki házában, ő maga csak a portékájával utazott a +lengyel vásárokra, néha még Bécsbe is. Mikor az emeletes, vászonnal +megrakott szekér bakján ment el hazulról Poprádi uram, a felesége +eltitkolta a féltékenységét. Poprádiné – született Koncz-leány – +már odahaza a szülei háznál megtanulta, hogy a szepességi +kereskedők feleségei, <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span> gyermekei az esztendő nagy részét +egyedül, magányosságban töltik. A férfiak a vásárokat járják és az +övük tele van arannyal, az iszákjuk ezüsttel, amikor hazatérnek. +Otthon aztán egy hétig még azzal foglalkoznak, hogy a sok tallér +közül kiválasszák a hamisakat. Csak akkor érnek rá megcsókolni a +feleségüket, gyermeküket. Ez így volt százesztendők óta. Olyan +szepességi asszony még nem volt, aki féltékeny lett volna az urára, +ha az emeletes társzekérrel hagyta el a várost.</p> +<p>Csakhogy Poprádi Pál vásznak nélkül is eljárogatott hazulról. +Volt egy fuvarosa, a sánta Libórius. Az úgy el tudta vinni Poprádi +uramat, hogy soha senki sem tudta meg, hogy hová viszi. Ugyanezért +Késmárkon nemcsak Poprádi Pálné, de más asszonyok is – főként +atyafiságbeli asszonyok – gyűlölték Libóriust és gyakran kívánták +neki, hogy bár sántulna meg a másik lábára is. Habár hiszen +fuvarozni azután is tudott volna. Megpróbálták szép szóval, +ajándékokkal, fenyegetéssel kicsikarni a sánta Libóriusból, hogy +hová hordja néha-napján a takácsot, hogy az hetekig nem tud +hazakerülni. A sánta ember csendesen mosolygott a bajusza alatt és +szokása szerint a kucsmájához beszélt, mert a rossz lelkiismerete +miatt csak abba mert belenézni.</p> +<p>– Ha én mindent elmondanék, amit a hosszú életben láttam, +tapasztaltam!… Talán nincs is olyan országút +Lengyel-Magyarországon, amelyiken már ne hajtottam volna. Nincsen +olyan útszéli fogadó, amelyikben ne etettem volna. Nincs is olyan +<span class="pagenum"><a name="Page_130" id= +"Page_130">-130-</a></span> csárdásné, akit meg ne csókoltam volna… +Hej, régen volt!</p> +<p>Aztán fejébe nyomta a kucsmáját, többet nem beszélt. Elég az +hozzá, hogy olyan megátalkodott gonosztévő volt ez a bizonyos +Libórius, hogy még a lovaihoz is úgy szólott, hogy a fülükbe súgta +a mondanivalóját.</p> +<p>Hogy Poprádi Pál uramat ezekután nem kérdezték meg az őt +titokzatos útjairól, az csak mindenki előtt természetesnek látszik, +szeretett felebarátaim.</p> +<p>Pedig otthon már egyik gyerek a másik után kopogtatott be a +takács-ház ablakán, a hangjukkal túlvisították a szövőgépek +kattogását, mert egészséges, jótorkú gyerekek voltak.</p> +<p>– Pedig az apjuk sohasem énekel, – mondta Koncz Istvánné, a +gyerekek keresztanyja.</p> +<p>– Ki tudja azt? Lehet, hogy csak itthon nem énekel! – sóhajtott +föl Poprádiné, – a jókedvét máshol hagyja.</p> +<p>– Igaz, hogy itthon mindig rossz kedve van, – fűzte hozzá a +komaasszony. – Még én rám is úgy néz, mint a vasvilla, pedig senki +olyan leveseket nem tud neki főzni, ha betegen hazakerül, mint +én.</p> +<p>Az atyafiságbeli többi asszonynép – akik titokban valamennyien +szerették volna egyszer megtapogatni a Poprádi Pál szőke haját +(vagy talán meg is tapogatták!) – vígasztalgatta, körülvette az +elárvult menyecskét. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span></p> +<p>– Majd ha a gyerekek megnőnek, – mondta az egyik.</p> +<p>– Csak benő egyszer a fejelágya! – folytatta a másik.</p> +<p>– Ha egyszer jól megbetegedne, – tervezte a harmadik, – soha +többé el nem kívánkozna.</p> +<p>Ha odahaza volt Poprádi Pál, akkor a legnagyobbik fiával, +Palkóval szokott legtöbbet foglalkozni. Szerette azt a gyereket, +mint a szemefényét. Talán azért, mert önmagát látta benne. A gyerek +a földre köpött, ha az asszonyok megcsókolták.</p> +<p>Hát ez a bizonyos Palkó szólott közbe a Poprádi uram dolgaiba. +Egyszer, amidőn már hetek óta távol volt, a gyerek hirtelen +megbetegedett. Az asszony-rokonok nyomban lecsaptak a házra és +napestig biztatták Poprádinét:</p> +<p>– Anna, itt van az idő, hogy az urad után menj, hogy előkerítsed +a föld alól is. Sohasem bocsátaná meg neked, ha a gyerek az ő +távollétében meghalna.</p> +<p>– Nem hagyhatom itt a beteg gyerekemet, – védekezett +Poprádiné.</p> +<p>– Itt maradunk mi éjjel-nappal a gyerek mellett. Te csak hozd +haza az uradat, – hangzott a biztatás.</p> +<p>Anna ingadozni kezdett. A szerelem erősebb volt benne az anyai +aggodalomnál. Beleegyezett, hogy reggelre elhivassák Libórius +fuvarost. A sánta embernek megmutatták a lázban égő fiúcskát. +<span class="pagenum"><a name="Page_132" id= +"Page_132">-132-</a></span></p> +<p>– Tudja, Libórius, hogy mennyire imádja a gazda a gyereket? – +kérdezte Konczné, a kománé.</p> +<p>A sánta ember a kucsmájába bólintott.</p> +<p>Egy szó ellenvetést sem tett, amikor Poprádiné bundába, +nagykendőbe burkolózva elhelyezkedett a kocsiján.</p> +<p>– Vigyen az uram után.</p> +<p>A vén fuvaros elkomorodva meresztette a szemét a lovak fülére, +aztán hirtelen végighúzott a nyergesen.</p> +<p>– Hát gyerünk, – mondta nagyot káromkodva.</p> +<p>– De odavigyen ám, ahol az uramat hagyta, – aggodalmaskodott az +asszony.</p> +<p>– Odaviszem, – felelt sötéten a fuvaros, aztán többé egy szót +sem szólt.</p> +<p>Csakhamar kiértek a városból, a deres országúton ügettek a +lovak. Tél eleje volt, a Kárpátból már elindultak a hideg szelek, +de a hó még nem esett le. Egymásután maradoztak el a falvak, +városok. Bélán a borovicskafőzőnél megállott Libórius és beugrott +egy kis szíverősítőre.</p> +<p>– Itt van a legjobb borovicska az egész országban, – mondta, +amikor kipirosodott füllel elfoglalta helyét a bakon.</p> +<p>A Poprád szürke jégtáblákat üzve kanyargott az országút mellett, +parti fák és bokrok dideregve nézegették magukat elhomályosult +tükrében. A Kárpát csúcsai kiélesedtek a ritkás levegőben és a +sárga-fehéres mező sárga bokrai között sietve vitte vöröses +bundáját egy róka. A fuvaros lovai szinte <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> +maguktól fordultak be egy dülőútra és Libórius ostorával szótlanul +mutatott egy vöröstéglás házra, amely megkopott fenyők közül +emelkedett ki. Poprádinénak nagyot dobbant a szíve, a fuvaros lovai +csilingelve állottak meg a bezárt kapu előtt. Mintha csak a lovak +csengőjét ismerték volna meg, a három farkasfogó komondor, amely +messziről vésztjósló ugatással várta a kocsit, most elhallgatott és +körülszaglászta a kerekeket. Egy másodperc múlva a kapu is +fölnyilott és a küszöbön egy kékszemü, telt, fehérbőrü asszony +jelent meg, aki lengyeles, rövid bundácskát viselt és a szoknyája +alól piros papucsok kandikáltak elő.</p> +<p>Poprádiné hirtelen elhatározással leugrott a kocsiról, – máskor +bizonyosan a lábát törte volna, de most fürgévé, ügyessé tette a +pillanat. Gyorsan a meghökkent asszony elé állott és farkasszemet +nézett vele…</p> +<p>– Én Poprádiné vagyok, – mondta elfulladva.</p> +<p>Az asszony nem felelt, csak egy öldöklő pillantást vetett +Libóriusra, akiből e pillanatban füle vörös hegyén kívül mit sem +lehetett látni.</p> +<p>– Azért jöttem, hogy az uramat hazavigyem… megbetegedett a +fiacskánk, – rebegte Poprádiné, önkéntelenül siróvá változott +hangon.</p> +<p>De egy másodperc múlva már megerősödve, nyugodt hangon füzte +hozzá:</p> +<p>– Lengyel kereskedők keresik, akik sok-sok vásznat akarnak tőle +venni.</p> +<p>Az a másik asszony csak hallgatott és a himzett <span class= +"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> papucsa +orrát nézte. Poprádiné ezalatt jól szemügyre vette. Nem volt sem +szebb, sem fiatalabb, mint ő. Csak a haja volt a füle mellett +furcsán göndörítve, mint a lengyel asszonyoknak. („Az +utálatosnak!“) Nem látszott sem rossznak, sem jónak. Az indulat, +amely megmozgatta a bekecset a mellén, lassan sok piros vért lövelt +fehér arcába.</p> +<p>– Én azt hittem, – mondta csöndesen végre, – hogy Poprádi otthon +van, mert itt nincsen.</p> +<p>Majd gyorsan, sietve, szinte hadarva folytatta:</p> +<p>– Tudnia kell, asszonyom, hogy nekem nincsen viszonyom +Poprádival. Igaz, hogy özvegyasszony vagyok, senkinek se tartozom +felelősséggel, de mégis nem kellene házasember nekem. Ő ide szokott +jönni a kereskedő-barátaival, – a lengyelekkel, – mert nálam jó bor +van, azonkívül olyan ételeket főzök, amilyent a lengyelek +szeretnek. Ennyi az egész.</p> +<p>– Tehát hol van az uram? – kérdezte hitetlenkedve, gúnyosan +Poprádiné. – Magának jobban kell tudni, mint nekem.</p> +<p>A másik asszony észre sem látszott venni az epés +megjegyzést.</p> +<p>– Ha a fiacskája beteg, – mondta komoly nyugalommal, – akkor +haza kell neki mennie. Majd én segítek a megtalálásában.</p> +<p>Poprádiné habozva nézett az asszonyra. Az elpirosodva állotta +tekintetét és zavartan mormogta:</p> +<p>– Ne higyje talán, hogy nekem az ura pénze kell. Ez a ház és a +földek az enyémek. Szólj hát, Libórius, te sánta kutya, ki vagyok +én? <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span></p> +<p>– Jó asszony, nagyon jó asszony, – dünnyögött a fuvaros a lovai +felé.</p> +<p>– Igen, én jó vagyok, – mondta az asszony. – Én tudom, hogy jó +vagyok. Segíteni fogok magának… Haza kell neki menni. Várjon +meg.</p> +<p>Bezárta a kaput és percek múlva ujra előjött a kutyáival. Rövid +csizmácskát húzott és hosszú, férfias bundát. A fejét a homlokáig +bekötötte valami turbánnal. Egy rövid karabélyt dobott a +szekérbe.</p> +<p>– Igy bátorságosabban utazunk, – mondta és fölugrott Poprádiné +mellé.</p> +<p>– Podolinba hajts! – parancsolta a kocsisnak.</p> +<p>– Messze van, – felelt a fuvaros.</p> +<p>Az asszony a karabély agyával megtaszította a fuvaros vállát és +az a lovak közé csapott.</p> +<p>– Ha szólni akar valamit hozzám, Kázmérnak szólítson. Ez volt a +férjem neve, – mondta még az asszony és a kezét a vadmacskabőrbe +dugta.</p> +<p>Talán egy félóráig haladtak már a deres utakon, lombja vesztett +fák alatt és kopár mezők között, amikor Poprádiné sóhajtva +megszólalt:</p> +<p>– Mit gondol, Kázmér, szeret engem az uram?</p> +<p>Kázmér összeráncolta a homlokát:</p> +<p>– Szereti, – mondta nyugodtan.</p> +<p>– Aztán mégis elmegy hazulról, – rebegte bizonyos boldogsággal +Poprádiné.</p> +<p>A másik asszony komoran, szinte szigorúan felelt:</p> +<p>– Asszonyom, maga nem tud bánni az urával. <span class= +"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> Majd +egyszer, máskor, ha nyugodtabb időket élünk, megmondom magának, +hogy mit szeret Poprádi. Most nincs kedvem beszélgetni. Most csak +arra vagyok kíváncsi, hogy csakugyan Podolinban van-e? – szólt és a +hangjában fenyegető indulat rezgett.</p> +<p>– Mi van Podolinban? – kérdezte Poprádiné.</p> +<p>– Azt nem kell magának tudni. Gondoljon beteg gyermekére és +imádkozzon érte. Én a maga helyében nem tudtam volna otthagyni a +fiamat, aki nekem nincsen. De azért segítek magának. Ne mondhassa +rólam senki, hogy rossz vagyok.</p> +<p>Poprádiné később még néhány kérdést tett, de miután egyikre sem +kapott választ, végleg elhallgatott.</p> +<p>Estére hajlott az idő, amikor a távolban föltünedeztek a +podolini tornyok. Lassan ereszkedtek lefelé a völgyi városkába és a +messzi mezőkről vándoremberek tűzrakása fénylett. A határszéli +hegyek mögött lebukó nap még megvilágította a lengyel +kolostortorony keresztjét, aztán eltünt a fény. Odalent, a magas +országút alatt csak a Poprád zúgott téli hangjain.</p> +<p>– Fáradtak a lovaim! – szólt hátra a város közelében +Libórius.</p> +<p>– Forduljanak föl a lovaid, meg te magad is, ha abba a házba nem +viszel, ahol a gazdát megtalálom, – szólt csendesen a fogai közül +Kázmér.</p> +<p>Libórius keresztet vetett:</p> +<p>– Agyonlő az úr!</p> +<p>– Vagy én lövöm keresztül a koponyád, te sánta kutya. Nem +hallottad, hogy a fiacskája beteg? <span class="pagenum"><a name= +"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p> +<p>– Láttam. A két szememmel láttam, te jó asszony vagy. Azért +vagyok itt. Csak azért.</p> +<p>Kázmér fölemelkedett az ülésben. Kivette az ostort a fuvaros +kezéből és erőteljesen megcsapkodta a lovak hátát.</p> +<p>– Ott legyünk ám mindjárt, Libórius, – mondta fenyegetőleg.</p> +<p>– Végem van! – nyögött a fuvaros.</p> +<p>– Igyál pálinkát. Itt a kulacs. Ne félj, – biztatta Kázmér és a +szeme úgy villogott, mint egy nőstényfarkasé.</p> +<p>Már leszállott a fagyos este, amikor elérték a város első +házait. A hegyek sötétségbe burkolóztak a város felett, valahol +messze egy olajlámpást ringatott a szél.</p> +<p>A fuvaros megállította a lovakat és egy vaskosaras ablaku házra +mutatott, amely jobbra húzódott meg az országút mentén. Aztán +keresztet vetett.</p> +<p>Kázmér leugrott az ülésből. Poprádiné utána akart lépni, de az +asszony vasmarokkal fogta meg a kezét.</p> +<p>– Maga itt marad. Itt magának semmi keresnivalója nincs. Itt már +én beszélek, – sziszegte félelmetes indulattal. – Várjon nyugodtan, +mindjárt itt lesz az ura. Libórius, vigyázz az asszonyra!</p> +<p>Félkézzel megemelte a bundáját és hosszú, határozott lépésekkel +tartott a csöndes ház felé. Valamit keresgélni látszott a +keblében.</p> +<p>– Krisztus velünk van, jó asszonyka! – kiáltotta <span class= +"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> utána +rémülten a sánta fuvaros. – Csak vér ne legyen.</p> +<p>Kázmér asszony hátra sem fordult, a kezével meglökte a +falbaépített kis ajtót, aztán eltünt a házban. Poprádiné a +rémülettől megzsibbadva, kerekre nyitott szemmel nézett utána.</p> +<p>Talán két-három perc múlott el. A fuvaros halkan imádkozott a +bakon, Poprádiné előtt a fiacskája lázban égő arca lebegett.</p> +<p>A vaskosaras házon fölpattant az ajtó és a Poprádi szürke +bundája lett láthatóvá. Gyorsan közeledett a kocsihoz, az arca +halotthalvány volt, az ajka remegett.</p> +<p>– Beteg a Palkó! – mondta fogvacogva.</p> +<p>Kázmér mögötte jött és az arcán diadalmas, vad mosoly játszott. +Villogó szemmel nézett Poprádinéra:</p> +<p>– Csak vigye haza Pált!… Nekem még van itt egy kis dolgom! – +mondta süvöltő hangon.</p> +<p>A fuvaros Jézust kiáltva csapott agyonhajszolt lovai közé és a +szekér vágtatva gurult a gömbölyü köveken.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A kis fiu meggyógyult és a késmárki takácsmester többé sohasem +ment el hazulról vászonnal megrakott emeletes szekér nélkül. +Libórius később öregségében néha elkottyantotta magát a +korcsmában:</p> +<p>– Az összes apostolok vigyáztak azon az éjszakán arra a podolini +lányra. Még ma sem tudom hogyan maradhatott életben? <span class= +"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Falu.</h2> +</div> +<p>Állt valamikor, az én gyermekkoromban, Budán, – a koronázó +városban, – egy régi, földszintes sárga ház, amelynek tölgyfakapuja +felett régi családi címer hirdette, hogy a ház nemesember +tulajdona. Nagy kert és számos cselédház környékezte a házat és +egészben véve olyan volt a ház, mintha valahol faluhelyen állana +dupla fedelével és vasrácsos ablakaival. Ha a kapu nyitva volt, az +udvarból piszkosszőrü komondorok rohantak ki falusias ugatással és +a cselédek is olyan ruhában jártak, mintha nem is a koronázó város +kellős közepén volnának, hanem valami pusztai majorságban. A +szobalányok mezítláb, rövid, tarka rokolyában szaladgáltak az +udvaron és a kapuban bámész szemeket vetve maga körül, pipázgatott +az öregbéres. Estefelé fejősteheneket hajtott be az udvarra a budai +hegyek közül a házicsordás és éjszakánként erre felfogadott ember +kiáltotta az ablakok alatt a falusi bakterek rendes felszólalását. +Különben a ház úrnője nem tudott volna nyugodtan aludni. Mert +asszony lakott e falusias házban, a koronázó <span class= +"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> város +közepén, egy öreg nemes asszony: Bátori Jánosné, aki talán volt már +kilencven esztendős is. Minden maradéka, hozzátartozója kihalt +Bátoriné mellől a rengeteg hosszu élet folyamán és mikor már csupa +sír volt körülötte falujában, Budára költözött, hogy felejtse +halottait, meg hogy közelebb legyenek az orvosok.</p> +<p>A világon nem igen érdekelte már semmi Bátori Jánosnét, – hiszen +kilencven esztendős korban már nem igen várhatni új dolgokat az +élettől, – csupán az orvosok voltak azok, akiknek kedvéért élt. +Tulajdonképpen tiszamenti faluját is azért hagyta oda és költözött +egész háznépestől az idegen nagy városba, hogy minél több orvossal +megismerkedhessen. A sok orvos között bizonnyal akad egy olyan +tudós ember, aki a kilencven esztendőhöz még néhányat könnyen hozzá +tud toldani, – habár az öregasszony eddig még sohasem volt beteg. +Azon fajtából származott, aki nem ismeri a szenvedéseket, +gyötrelmeket, amelyek a halált megelőzik. A halál úgy csapott le +eddig minden gyermekére, rokonára, mint magasból a sas: hirtelen, +láthatatlanul. És éppen ez volt az, amitől az öreg asszony +szörnyüségesen rettegett. Nem is annyira a haláltól félt, mint +inkább attól, hogy nem fogja tudni halála óráját és elmulik +anélkül, hogy arra megfelelőképpen előkészülhessen. Minden +születésnapján, – a születésnapokat Gáspárics nevü udvarmestere +tartotta számon, – maga köré gyűjtötte udvarbeli cselédeit, régi +asszonyszolgálóit és a jégszürke fejű szolgákat, akik még urát, +gyermekeit, <span class="pagenum"><a name="Page_141" id= +"Page_141">-141-</a></span> testvéreit szolgálták és a nagy +karosszékből gyönge hangon elbúcsúzott tőlük. Gáspárics, – egy +zömök, görbeorrú emberke, aki már harminc év óta deresedett, – a +nagyasszony intésére felolvasta a végrendeletet és az öreg cselédek +éppen úgy sirdogáltak, mintha Bátoriné valójában haldokolt volna. +Már mindenki tudta, hogy kinek mit és mennyit hagyományozott +vagyonából a nagyasszony; az egyházak, iskolák és kolostorok jó +előre értesíttettek a hagyomány összegéről; a harangozók a +környéken már évek óta rovattak korcsmáikban a Bátori-féle +végrendelkezés örömére és a mezitlábos szobalányoknak (a +nagyasszony nem tűrte a papucskopogást maga körül) megvolt a +választottjuk arra az időre, amikor a nagyasszonytól örökölnek.</p> +<p>És egyik születésnap követte a másikat. Esztendőről-esztendőre +nem változott a nagyasszony állapota. Gáspáricsnak mind kevesebb +foga lett és ugyancsak kapdosnia kellett a szavak után, hogy +helyesen hangsúlyozzon és néha szórakozottságból kétszer is +megünnepelték a Bátoriné születése napját esztendőnként. De nem +siettetésből cselekedték ezt. Ugyan minek is siettek volna? Hisz a +nagyasszony körül mindenkinek jó dolga volt, csupán a fölfogadott +bakter panaszkodott néha. Neki ugyanis nem hagyományozott a +nagyasszony semmit, azon való haragjában, hogy minden éjjel +felkölti álmából. Pedig anélkül is fölébredt volna bizonyos időben +és ha ugyanakkor nem hallja a bakter kiáltását, kétségbeesésében +azt hihette volna, hogy már meghalt. Reggel, mikor a nagyasszonyt +felöltöztették <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span> szobaleányai, kezdetét vette az orvosok +látogatása. Gáspárics uram egy régi batáron bejárta a várost és +vadászott az olyan orvosokra, akik még eddig nem látták a +nagyasszonyt. Egyszernél többször nem hívott egy orvost Bátoriné, +persze, a lusta Gáspárics néha ebben is megcsalta.</p> +<p>A nagyasszony a karosszékben ült és Gáspárics ünnepélyesen +vezette be a soron lévő doktort. A nagyasszony beesett szemével +figyelmesen nézett a doktor arcába, aztán hirtelen azt +kérdezte:</p> +<p>– Meddig élhetek én? Ezt szeretném tudni.</p> +<p>Ha a doktor himezett-hámozott és „az emberi kor legvégső +határáig“, vagy „az a természettől függ“-féle feleletet adott, a +nagyasszony biccentett a fejével és mérgesen azt mondta:</p> +<p>– Adja vissza a diplomáját, orvos úr, ennyit magam is tudok. Tán +még Gáspárics is. Igaz? Gáspárics?</p> +<p>Gáspárics búsan billegtette a fejét, mert ő már tudta, hogy a +nagyasszony az orvos távozása után ráförmed:</p> +<p>– Mindig bolonddá akarsz tenni, Gáspárics? Minek hozol nekem +ilyen fajankókat? Ha megharagítasz, kitöröllek a +végrendeletemből.</p> +<p>A nagyasszony azokat az orvosokat szerette, akik vidáman és +jókedvűen paroláztak vele és legalább is száz esztendőt igértek +neki. Ilyenkor meg hagyta magát vizsgálni és büszkén hallgatta a +doktor szavait:</p> +<p>– A tüdő, máj, vese olyan jó, mint egy fiatal leányé. +<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span></p> +<p>– Hát a gyomor, orvos úr?</p> +<p>– Akár a struccé, nagyságos asszony.</p> +<p>– Hallod, Gáspárics, mint a struccé, – kiáltotta gyermekes +örömmel a nagyasszony. – Soha se volt nekem semmi bajom a +gyomrommal. Csak Gáspárics fogja reám, hogy beteg vagyok.</p> +<p>Gáspárics búsan integetett és rezignáltan hallgatta a doktorok +szemrehányását:</p> +<p>– Udvarmester úr, ilyesmit ne merészeljen mondani. A nagyságos +asszony egészséges, mint a makk.</p> +<p>Az ilyen doktorokat bőven megajándékozta a nagyasszony és +Gáspárics hallgatta egész nap, amint Bátoriné magában +mondogatta:</p> +<p>– Mint a struccé! No ugyan ki hitte volna?</p> +<p>Még a szobaleányaival sem pörlekedett az ilyen napokon, sőt +utasításokat adott a mindig jelen levő udvarmesternek:</p> +<p>– Gáspárics, írj be Szerénnek kétezret. Nagyon puha, meleg a +tenyere. Csak írd be Gáspárics, Szerén megérdemli. Mit? Azt mondod, +hogy nem puha a tenyere, hanem kemény? Bolonddá akarsz tenni? Csak +írj be kétezret, ahogyan parancsolom.</p> +<p>Így folytak a napok a régi földszintes házban és semmi sem +változott. A falusi munkához, szabad levegőhöz szokott pusztai +cselédek eltunyultak, belefáradtak az örökös semmittevésbe. Az +öregbéres olyan kövér volt, hogy mozogni se igen tudott és ha +valaki az utcáról bepillantott a nyitott kapun, olyan kövér +asszonycselédeket látott a tágas udvaron, hogy bámulatában +megállott. A kuvaszok elveszítették hangjukat, de a kuvaszokat még +ki lehetett <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span> cserélni az otthoniakkal; bizonnyal +sokat regéltek otthon a Budáról jött komondorok testvéreiknek +arról, amit láttak. De a cselédek bezzeg nem mehettek haza és +mérhetetlenül unatkoztak a koronázó városban.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Egy reggelen – pedig előző nap éppen száztíz esztendőt igért egy +huncut pesti doktor Bátorinénak – halva találták a nagyasszonyt +ágyában. Meghalt álmában, anélkül, hogy tudott volna róla. A +szobalányok nyomban elővették régi papucsaikat s úgy +kipegtek-kopogtak a nagyasszony körül, hogy az máskor kétségbeejtő +lett volna. De most meg se mozdult. Az öregbéres – a bámész +tekintetü – még délelőtt kijelentette, hogy ő nem marad tovább a +koronázó városban és nyomban elindult haza, a tiszamenti faluba. +Vitte magával a vígan ugrándozó kuvaszokat is. Gáspárics, aki végre +kedve szerint kipödörtethette a bajszát (a nagyasszony nem állta a +pomádé-szagot), hiába tartóztatta a cselédeket.</p> +<p>– Legalább a jussot várjátok meg!</p> +<p>Nem vártak azok. Délután az asszonycselédek keltek útra falujok +felé és mire bealkonyodott, olyan üres volt a nagy ház, hogy talán +egér se maradt benne. Hisz az egeret is falúról hozták. És most az +is hazaszökött. Az udvarmester egy darabig tengett-lengett a halott +körül, aztán hirtelen félni kezdett és elfutott. Hazáig, falujáig +meg sem állott.</p> +<p>Úgy maradt a nagyasszony egyedül, magában, pedig mindenét a +cselédeknek hagyományozta. A falu hazavitte az ő gyermekeit nagy +gyorsasággal. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A Hartwig.</h2> +</div> +<p>Ez a történet abból az időből való, amikor még a Halál is +másforma ruhában járt s néha vissza engedte azokat térni a földre, +akiket pedig már magával vitt a szekerén. Bizonyos, hogy néhány +száz esztendő előtt, a felleges középkor századaiban vagy az +emberek voltak mások, mint manapság, vagy a természet rendjében +voltak olyan változások, amilyeneket már nem látunk. Az a rengeteg +középkori legenda, amely reánk maradt: visszajáró halottakról, +kísértő királyokról és szentéletű papokról, vajjon mind eszelős +költőknek hagymázos látománya-e? Régi várak, régi házak, ódon +városok naplemente után a valóságos életből mintha egyenesen a +költők fantáziájának a birodalmába léptek volna. Az esőcsatornák és +széles ereszek alatt úgy jártak-keltek a kísértetek, mint odahaza. +Az éjjeli őrök megsüvegelték a tekintélyesebbeket közülük; a kései +órában hazafelé bandukoló középkori polgár csöppet sem csodálkozott +azon, ha útjában megholt királlyal vagy fejetlen baráttal +találkozott. Hová lettek a <span class="pagenum"><a name="Page_146" +id="Page_146">-146-</a></span> középkor megszámlálhatatlan +kísértetei? Aludni mentek volna valamennyien? Elkésett asszonyok +arcára már sohasem leheli többé hideg csókját a ködből-árnyból +szőtt zsoldoskatona, akit csaknem valamennyi középkori városban +agyoncsaptak a harmincéves báborúban? És a várúr lengő szakállát +nem ezüstözi meg többé a holdsugár, amely régi toronytetők között +folyamként hömpölyög alá a csendességben? Elmentek volna ők mind? A +sírboltok lakói, a temetők nyughatatlanjai, akiknek saruján már +ugyan nem csörgött a sarkantyú, de fénylett? Ki zörgeti a láncokat +a mély pincékben? És ki fújja el a mécses lángját széltelen +éjszaka? Az ablak nem zörög, ajtó zára nem nyikordul, a régi +tornyok alatt, az ódon, kikoptatott kövezeten a holdsugár csupán +egyedül bogarászik, senki, semmi nem suhan tova a vaskosaras +ablakok alatt, hogy elvigye az alvók álmait.</p> +<p>… De abban az időben a kísértetek még olyan szabadon, nyugodtan +sétálgattak a régi városnak piacán, a régi házak folyosóján, mintha +nem is mentek volna el innen mindörökre és csupán nappalra vonulnak +el a városka polgárai sorából.</p> +<p>A legnevezetesebb kísértet ebben az időben Késmárkon egy Hartwig +nevű szepességi polgár volt, akire már a legöregebb emberek is úgy +emlékeztek, mint a legrégibb késmárki kísértetre. Nem igen volt a +városban ember, aki egyszer-kétszer nem látta volna már „a +Hartwig“-ot, – ahogyan közönségesen nevezték. Ismerték vörös, +kurucos szabásu mentéjét, sárga, sarkantyús csizmáját és tollas +kucsmáját, <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span> amely alatt kontyba volt kötve a haja, +mint a Thököly hajduié. Tudták szokásait: a zimankós időt szerette, +midőn a Kárpátról süvöltő szél még az ölesfalu késmárki házakon is +behatolt és a szélkakasok megriadva forgolódtak a tornyokon és +háztetőkön. Ilyenkor jött elő valahonnan „a Hartwig“ és végigjárta +a várost, besétált a Thököly-várba, bekukucskált a rosszúl +elfüggönyözött ablakokon és a nyitva felejtett ajtókat nagy erővel +megcsapkodta. Mindazonáltal nem félt senki Késmárkon a Hartwigtól, +még tán a gyerekek sem. A Hartwig ugyanis nem volt rosszindulatu +kísértet, senkit sem bántott, álmokat, álmodásokat, szendergéseket +durván meg nem zavart, csak bolyongott, mint aféle szegény +kísértet, akit a fejedelem a Thököly-várban felejtett, midőn +elbujdosott az országból. Hartwig éppen a vártán volt – és ott +maradt az őrszem még akkor is, midőn a fejedelemnek már régen +híre-hamva sem volt a Kárpát alatt. Ott állt a vitéz a vár fokán és +lándzsájára támaszkodva a Poprád mellett kanyargó országútra +függesztette a szemét. Mintha onnan, arról várná a megváltását. +Hosszú esztendők múltanak el, – mondja a legenda. – és Hartwigot +nem váltotta föl senki. De ő a helyén maradt, süveg a fejében, +dárda a kezében, a lába alatt az üres fehér országút… Míg egy napon +híre jött a messze tengerek mellől a fejedelem halálának. A +városból akkor fölkerekedett néhány ember, hogy tudósítsák +Hartwigot a fejedelem haláláról.</p> +<p>A vitéz ott állt mozdulatlanul most is a helyén, mint már annyi +esztendő óta. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span></p> +<p>– Hartwig, – mondták neki. – Vége a szolgálatnak, meghalt a +nagyságos fejedelem.</p> +<p>Hartwig nem felelt. A szempillája sem rezdült meg.</p> +<p>Ekkor közeledtek hozzá és hangosabban mondták:</p> +<p>– Hagyd itt őrhelyed, nincs már semmi szükség reád.</p> +<p>Hartwig erre sem mozdult.</p> +<p>Végre valaki megérintette a vállát az őrálló vitéznek és Hartwig +az érintésre hirtelen összeomlott. Egy marék por maradt azon a +helyen, ahol annyi esztendeig állott. Az emberek csodálkozva néztek +össze és ettől az időtől kezdve lett a Hartwigból kísértet.</p> +<p>Talán száz esztendő is elmúlott azóta, a Hartwig szorgalmatosan +kísértett Késmárkon. Soha nem volt vele semmi baj, lelkiösmeretesen +teljesítette hivatását, mintha legalább is fizetést húzott volna +ezért a nemes várostól. Talán már a város vagyoni leltárába is +fölvették a kísértetet, hogy a lelépő polgármester mindenről +elszámolhasson az utódjának, az esztendő egy napján pedig a papnak +kötelessége volt könyörgést mondani a Hartwig lelkiüdvösségeért, +bár senki se kívánta, hogy Hartwig eltakarodjon a városból. Csak +imádkoztak érte, mint azokért a halottakért, akiket szeretnek.</p> +<p>Egy esztendőben – a hosszú tél után lassan, lucskosan +tavaszodott – ijesztő járvány tizedelte a város lakosságát. Minden +házban sírtak, minden családban gyászoltak: nem sírtak annyit +Késmárkon <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= +"Page_149">-149-</a></span> a kuruchadjárat óta. A temető kapuja +éjjel-nappal nyitva volt, gazdátlanul maradt ebek, árván maradt +gyermekek kószáltak a sírok között és a harangozónak majd letörött +a keze a végnélkül való harangozásba. Az asszonyok levetették +színes ruháikat, hogy soha többé föl ne vegyék, – a férfiak fekete +posztóból varratták mentéjüket. És hogy a gyász emléke örökkön +megmaradjon, a város tanácsa kemény parancsolatot hirdetett ki, +hogy Késmárk városában két álló esztendeig teremtett léleknek nem +szabad más ruhát ölteni, mint feketét.</p> +<p>– Hát a Hartwig? – szólt közbe egy kíváncsi szenátor.</p> +<p>– Ő rá is vonatkozik a parancsolat, – felelt a főbíró.</p> +<p>Poprádi szenátor – az előbbi kérdező – csúfolkodva rázta meg a +fejét:</p> +<p>– Annak ugyan hiába rendelkezünk.</p> +<p>A főbíró hevesen ütött az asztalra:</p> +<p>– Késmárk város tanácsa mindenkinek parancsol a város területén. +Mért ne parancsolna tehát a város kísértetének?</p> +<p>– No ezt már magam is szeretném látni, – gúnyolódott Poprádi +uram.</p> +<p>A Hartwig pedig mintha csak arra várt volna, hogy vele +foglalkozzanak a tanácsurak. Még estére zimankóssá változott a +tavaszi idő, jeges eső verdeste az ódon háztetőket és a kéményekkel +birokra kelt a jéghideg kárpáti szélvihar. Az emberek ijedten +menekültek az ölesfalu házakba, a temető kapuját elfelejtették +bezárni és a Hartwig piros mentéjében, <span class= +"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> sárga +csizmájában csakugyan kisétált onnan éjfél felé. Lassan jött, mint +rendesen, egy csöppet sem sietett és így könnyedén elérhették a +vigyázására fölállított városi darabontok.</p> +<p>– Megállj, Hartwig! – kiáltott reá a főbíró a Thököly-vár +szegletén. – Piros a mentéd, sárga a csizmád…</p> +<p>A kísértet hátra sem fordította a fejét.</p> +<p>– Előre, drabantok, – parancsolta a főbíró.</p> +<p>A város legényei előre szegezett dárdáikkal megrohanták a vár +alatt bandukoló kísértetet.</p> +<p>A dárdák belefúródtak az üres levegőbe, a Hartwig pedig +meggyorsította nesztelen lépéseit és kísérteties gyorsasággal tünt +el egy sötét sikátorban. A szél sikoltozva süvített nyomába.</p> +<p>A Hartwig pedig erre nagyon megharagudott a városra. A csendes, +békés kísértetből vad, gyűlölködő ellenség lett, aki éjszakánkint +olyan zenebonát csinált a városban, mintha egy csapat portyázó +labanc száguldozott volna az alvó házak között. Az ablakok +csörömpölve zúzódtak be, a jól bezárt kapuk fölnyíltak és +sarkaikból kifordultak, az alvó polgárokat láthatatlan erők +ágyukból a földre dobták. Sőt még az asszonyok feje alatt is +megforgatta a párnát a haragvó Hartwig és belenézett álmaikba. A +zimankós fekete fellegek félelmetesen tornyosodtak a város felett +és a városi bakterok dehogy is mertek a városház pincéjéből +kimozdulni, ha odakünn a szél süvöltött.</p> +<p>A városi tanács végre belátta, hogy a Hartwiggal okosabb lesz +megbékülni és előbbeni parancsolatához <span class= +"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> egy kis +toldalékot függesztett, mely szerint csupán a Hartwigot mentik fel +a gyászruha viselete alól.</p> +<p>És ettől a naptól kezdve ismét békesség lett Késmárkon. A +Hartwig nyugodtan viselhette piros, kurucos mentéjét, sárga +csizmáját. Viszont nem törte be az ablakokat.</p> +<p>Talán még most is megvan, ha meg nem halt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153"><br /> +-153-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Egy régi bál.</h2> +</div> +<p>A Hamrák-kisasszonyok már kora délelőtt megérkeztek Ujfaluból a +nagy családi tyúkültetőn, amelyet a nagy hó miatt ökrök vontattak +be Szatmárra. A kisasszonyok a tavalyi bál óta csupán annyit +változtak, hogy Gerardin viselte az idén az á la France frizurát, +amelyet tudvalevőleg egy héttel a báli est előtt szokás +megcsinálni. A hét alatt a kisasszony karosszékben tölti az +éjszakát és még akkor is mindig fenyeget az a veszedelem, hogy a +tüzes lovak az ujfalusi árokba fordítják a szánkót, mint éppen +tavaly történt a szegény Hamrák Fanny báli hajdíszével. Talán éppen +ebből az okból vontatták be magukat az óvatos ökrös-fogattal.</p> +<p>A nagykendőkből és bundákból nevetve bontakoztak ki a +Kuria-fogadó udvarán, ahol is az éppen jelenlévő Hertelendy úr, a +báli főrendező ezzel az ügyes bókkal hódolt a kisasszonyok +öltözetének.</p> +<p>– Kronawätter, a híres bécsi szabó is elbujhat <span class= +"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> +szégyenletében az ujfalusi tündérujjak ezen remekművei előtt.</p> +<p>Gerardin rózsaszínü tüllangléval díszített ruhája, valamint +Fanny halaványkék, fehér szalagfodrokkal ékesített toalettje +valóban hivatva látszott a bál legszebb ruhái között is feltünni. A +kis Hamrákné fekete, de divatos ruhájában gondosan simogatta végig +a leányok ruháját és azt kérdezte Hertelendy úrtól, vajjon a +kotillon-táncot mikor fogják a bálon elkezdeni.</p> +<p>– Pontban éjfélkor – felelt a híres bálkirály és ezen +megjegyzéssel, valamint az ujfalusi Hamrák kisasszonyok ruházatának +elmondásával a Kuria kapuja körül leskelődő szatmári szobaleányok +és cselédek nyomban hazafutottak urnőikhez. Ahonnan csakhamar +visszaküldettek azon megbízással, hogy a többi faluról érkezett +kisasszony ruházatáról is tudósítást hozzanak.</p> +<p>Mert alig hogy délfelé járt az idő, a Kuria-fogadó kapujában +egymásután fordultak be a közel és messzi vidékről érkező fogatok a +báli publikummal. Aki csak számottevő kisasszony volt a +vármegyében, az mind megjelent a bálon és a helybeli hölgyeknek +ugyancsak volt módjukban sápadozni, csodálkozni vagy csúfolódni, +amikor a szobaleányok időnként hazafutottak az ujabban érkezettek +ruházatáról szóló tudósítással.</p> +<p>Délfelé megérkezett Koltóról az öreg Szendrey leánya, Julia +kisasszony, aki divat és izlés dolgában nemcsak Szatmáron, de tán +még Pesten is megállaná helyét, mert tudvalevőleg izlését nemcsak a +<span class="pagenum"><a name="Page_155" id= +"Page_155">-155-</a></span> Hölgyfutár régi és új divatképein +fejleszti, hanem a bécsi Salon hasábjain is. A hírhozók róla azt +jelentették, hogy Julia kisasszony magyaros, gyöngyös, +Zrinyi-korabeli ruházatban jelenik meg a bálon, amin a szatmári +hölgyek valóban nagyon elgondolkoztak. Hisz itt rejtett akna repül +a levegőbe. Szendrey Julia, akinek ahhoz is volt bátorsága, hogy +divat szempontjából férfi módjára levágassa szép barna haját, +bizonyára nem véletlenül választotta a magyaros ruházatot a +szatmári bálra. Bizonyos, hogy Pesten az összes mágnásnék ilyen +ruhában táncolnak a Redoute-ban. No hiszen, meg is járják a +szatmári hölgyek az új bécsies báliruhákkal, amelyeket idáig a +legujabb divatunak véltek.</p> +<p>Ebéd után, – azaz dehogy is volt ebéd ezen az izgalmas napon, +hisz az úrnők már előtte való napon, vagy talán már előbb is +elkészíttették hajdíszüket a Pestről ideérkezett francia +borbéllyal, mr. Privardier-val, azaz első segédjével, mert a jeles +férfiu nem érhet reá az utolsó percben – ebédutáni időben a +városban futótűzként terjedt el a híre annak, hogy a gyorskocsi +meghozta a legújabb kotillon-jelvényeket. Aki a kotillonokat látta, +csodákat mesél azoknak szépségéről, csinosságáról. A szatmári +hölgyek arca valósággal belepirult ezen izgalmas hírekbe, pedig +akkor még nem volt általános divat a bécsi festékek használata. A +szobaleányok, szakácsnők és mindenesleányok, akik reggel óta +szaladgáltak már különféle üzenetekkel és megbizatásokkal, csaknem +lelkendezve jelentették úrnőiknek, hogy a gyorskocsin néhány idegen +úr, bizonyosan <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span> pesti arszlánok is érkeztek a városba, +akik majd gúnyoros mosollyal tartanak szemlét a bálon a vidéki +hölgyek felett. Igy tudomásra jutott egy magas, szőke úrnak a +megérkezése, aki ha nem gróf, akkor legalább is báró, a mellénye +után ítélve. Azonkívül egy alacsonyabb, vöröses barkos úr is +érkezett a gyorskocsin, akinek a felöltőjén olyan gombok vannak, +mint egy gyermektenyér. Egy kopottas csizmáju, magyarruhás, +kisbajuszu ifjut is hozott a posta, de az nem igen sokat számíthat +a bálon, mert még jóravaló kabátja sincs. Valami kóbor diáknak +látszik, aki szép hollótollakkal kereskedik a táblabíró uraknál. +Csak Pap tekintetes úr mondott olyasfélét, hogy a kopott diák +valami költőféle legyen. De hiszen minden kicsapott diák költő +manapság.</p> +<p>Igy folytak az izgalmas előkészületek a szatmári bálra, amely +hivatva volt arra, hogy megdobogtassa azokat a szíveket, amelyek +egymásnak vannak szánva; a zene és a tánc varázsa alatt életre +keltse a kis érzelem-csírákat; fölhevítse az ifju hajadonokat, hogy +a következő hosszu esztendőben legyen miről ábrándozniok, +álmodozniok a behavazott falusi udvarházakban.</p> +<p>Jövel ó gyönyörüséges báli éjszaka, midőn fölcsendülnek a +Margit-valcer lágy ütemei és a polonaise csodaszép figurái az ég +felé ringatják a falusi kisasszonyok lelkét, amelyek hajh, máskor +kénytelenek a kácsa- és a tyúkültetés prózai gondolatával +foglalatoskodni és csak sebtiben olvashatják el azokat a verseket +is, amelyeket Hiador ír a hölgyek <span class="pagenum"><a name= +"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> lapjába. Jőjj +gyönyörüséges havas éjjel, amidőn a régi fogadó léghuzamos +szálájában tündökölve ragyognak a rózsaszínü tüllel megkoszorúzott +tükrök és a cukorkák papirosára nyomott német jelmondatokat +áhitatos szívvel olvassák el még azok is, akik nem bírják ez idegen +nyelvet; csak sejtik, csak érzik, hogy a cukkerli és a szerelem +között okvetlenül van valami összefüggés. És ti, forró, titkos +szavak, hosszadalmas kézszorítások és meleg, ölelkező tekintetek, +nem azért szerepeltek-e mindnyájan a költészet szótárában, hogy +ezen a báli éjszakán testet öltve, megjelenjetek a 2-ik quadrille +alkalmával, midőn minden becsületes, igazszívü halandó párjával +táncol és a mamák a sarok ripsz-kanapéiról örvendezve gondolnak a +közeli farsangra, a közeli farsang lakodalmaira? Füzértánc és +mazurka! Csak a negyvenes években tudták igaz jelentőségét e +táncoknak.</p> +<p>Most tehát fusson szobaleány, mindenesleány a ház minden +irányában és keresse meg a kisasszony pillangós cipellőjét.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A lámpák igazán úgy ragyogtak, mint előre megálmodták a +szívek.</p> +<p>A Hamrák-kisasszonyok és a többiek valamennyien megtalálták +párjaikat, mert olyan fiatalember még nem igen volt abban az +időben, aki életuntságot színlelve, elkerülte volna a táncot. Az +iskolában még Ovidiust tanították, táncolni kellett a +fiatalembereknek. <span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span></p> +<p>De mégis volt ott egy fiatalember, aki a táncosok sokadalmát +elkerülve, magányosan ődöngött a fényes szála homályos sarkaiban. +Sápadt arcu, nyulánk termetü, dacos tekintetü ifju volt ez, aki két +kezét hátrafonva, hallgatagon nézegette a táncosokat. Sohasem +mosolygott, de szomoru sem volt. Hisz itt volt, láthatta azt, +akinek kedvéért idejött. Szendrey Julia éppen Hertelendy úrral +járta a füzér-táncot. A sápadt arcu ifju arca talán még sápadtabb +volt, mint rendesen. És talán akkor sajnálta életében először azt, +hogy nem tudott táncolni.</p> +<p>A gyönyörü barna leány kecsesen és szarvas módjára táncolt és +minden mozdulatán meglátszott, hogy valakinek nagyon akar tetszeni. +Táncosának vagy másnak? Ki tudhatná azt, ki láthatna bele egy leány +lelkébe?</p> +<p>A nyugalom, amit a sápadt ifju magára erőszakolt, percenként +mulófélben volt. Miért táncol az ő szerelme mással? Miért kell neki +egyáltalában táncolni? Julia is olyan butácska, naiv teremtés +volna, mint a többi leányok, akik a test, a láb és a kar sajátságos +mozgatásában gyönyörüségüket találják? Nem, nem, az nem lehet, hogy +Julia ne tudná, ne érezné azt, hogy neki fájdalmat okoz azzal, hogy +másnak a karján mutatkozik. Hisz idáig megállotta azt, hogy nem +táncolt és hallgatagon üldögélt a költő mellett, aki tíz szónál +többet nem mondott ezen az estén, de azt, amit gondolt, érezni +kellett Juliának. És most, ime, mégis táncra kelt azzal a kicsípett +fiatal úrral. Ennek bizonyosan valami mélyebb oka van… <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> +<p>A költő elfordult a táncolóktól és a sarokban, ahol azt vélte, +hogy senki sem látja, mélységes szomorúsággal bámult ki a havas +éjszakába a csapadékos ablakon.</p> +<p>Az járt az eszében, hogy meg fog tanulni táncolni, hisz erős +akarattal mindent el tudott érni eddig. Táncolni fog Juliával, aki +nyilván szeret táncolni.</p> +<p>De hogyan tanulhasson meg táncolni, hogy kómikussá, ügyetlenné +ne tünjön föl eleinte? Hogy őt valaki kinevesse, esetleg a háta +mögött kigúnyolja? Nem, sohasem.</p> +<p>Táncolni azonban mégis csak meg fog tanulni. Ha másképpen nem, +egyedül, amikor senki sem látja…</p> +<p>Egy kéz nehezedett a vállára.</p> +<p>– Petőfi, – mondta Pap tekintetes úr, – Julia keres.</p> +<p>– Julia csak táncoljon tovább, – felelt a költő szinlelt +nyugalommal, – hisz az neki mulatságot szerez.</p> +<p>– Julia már nem táncol többet, mert látja, hogy ezzel neked +fájdalmat okoz. Téged vár.</p> +<p>– Ó a drága leány, – fakadt föl a boldog sóhajtás a költő +kebléből és a táncolókat vadul, sőt illetlenül széjjeltaszigálva, +sietett ama sarok felé, ahol Julia ült. Pap tekintetes úr a +nyomában.</p> +<p>– Ki ez a neveletlen idegen? – kérdezték itt is, amott is a +táncolók között.</p> +<p>Pap tekintetes úr megmondta az idegen nevét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> +<p>És a bálban, a táncban, mintha egy pillanatra önkéntelenül +szünet támadt volna.</p> +<p>– Petőfi itt van! – suttogták önkéntelenül az ajkak és a szemek +odatapadtak arra a nőre, aki mellett a költő helyét foglalta.</p> +<p>– Petőfi van itt! – hallatszott végig a nagy szálán az emberek +suttogása és a legirigyeltebb és a legboldogabb nő ebben a percben +Szendrey Julia volt…</p> +<p>Ekkor határozta el, hogy feleségül megy a költőhöz. <span class= +"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Őserdőben.</h2> +</div> +<p>Néhány esztendő előtt, nyáron, a Felső-Tisza mentén kóboroltam. +Őserdők szegélyezik a Tisza partjait és a folyóra dehogy ismerne rá +az, aki például Szegednél látta. Egy vidám, gyorsjárásu, +kristálytisztaságu hegyipatak itt a Tisza. Olyan csillogó a medre, +mintha merő gyémántot, aranyat és ezüstöt tartalmazó kőzettel volna +behintve a folyó feneke.</p> +<p>Ebben a tündéreknek, álmoknak való tükörben, mint valami őskori +legendában, állanak a partokon a fák, melyek tán még az +Árpádházbeli királyokat is látták, midőn a medvére itt +vadásztak.</p> +<p>Milyen fák azok, melyek öt-hatszáz esztendeje állanak az +őserdőben és a vénségüket hosszu szakálluk jelzi, amely moha +alakjában benőtte e fákat tetőtől talpig. Ezek a fák akkor lehettek +növendékfácskák, amikor az ázsiai jövevények itt még a bölényt +űzték kelevézzel és karddal. A Tisza ezüsttükörében a mondabeli +csodaszarvas bámulta meg magát és a királyi medvét Zalán bocskoros +maradékai <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span> hajtották föl lármázva, csattogva +fekhelyéről, hogy a vadászó magyar megbirkózhasson vele.</p> +<p>Az őserdő ma is sűrűn borítja a hegyeket, völgyeket, és szívesen +ád búvóhelyet a nemes és dúvadnak. A Tisza éppen olyan tündöklő, +tündérországbeli ragyogással fut tízezeresztendős, néma sziklák +között, mintha nem tudna róla, hogy lejebb, az alföldi tájakon +fekete, füstös vashidak szorítják a derekát.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Fönn, a hegytetőn kattog a fejsze. Az őserdőt bontják, vágják. +Néha-néha egy-egy kivágott fatörzs villámgyorsasággal rohan végig a +folyó medrében. A faszállításnak ez az ezeresztendős módja örökre +divatos marad. Az ifju Tisza szilaj nyergében egyenkint nyargalnak +le a hegyek néma, zordon világából a mohosdereku, toronynagyságu +öreg fa-fejedelmek. Zúgva, csattogva tünnek tova a mélyben, mintha +egy mesebeli hadsereg rontana le a hegytetőkről. Mennek-mennek az +őserdők királyai, hogy cölöpök legyenek valamely építkezésnél. A +tölgy, amely tán Kálmán királyra terjesztette gallyait, midőn az +lepihent a rengeteg mélyén, csattogva nyargal az ezüstfolyó hátán, +az ismeretlen városok felé. Jön, jön az álmok, a ködbeborult +történelmi mult világából a modern élet felé. Vadászó csatlósok +helyett tót napszámosokkal fog ismerkedni és kiméletlenül lehántják +kérgét, amelybe tán egy fiatal király vésett be valami +leánynevet.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_163" id= +"Page_163">-163-</a></span></p> +<p>… Fekszem egy fa alatt, amely öregebb ötszáz esztendősnél. A +lombjai, gallyai szétterülnek a magasban, mint egy templom +boltozata, csak itt-ott látni egy foltot a kék égből. Dél van az +órámon, s itt mégis alkonyi félhomály borong.</p> +<p>Ötven lépésnyire már elvesznek a fák világos körvonalai, inkább +csak sejteni lehet, hogy az erdő ott is folytatódik, mert hiszen +fák vannak arra is. De bátran el lehetne hinni azt is, hogy ott egy +másik, idegen, rejtelmes világ kezdődik, mondjuk a törpék, vagy +akár az óriások világa.</p> +<p>Mindenek elmultak, vagy megváltoztak, amelyekről a mese- és +mondavilág megemlékezik, csupán a hegyek és az erdők maradtak +olyanok, amilyenek a mesében voltak.</p> +<p>A fáknak, különösen a vén fáknak valóban emberi alakjuk van, +mintha elvarázsolt emberi lények lennének, akik itt némán várják a +varázslat elmulását. Mindenki tudja, aki valamikor erdőben járt, +hogy egyes fatörzsek még jó vagy rossz indulatot is tudnak +kifejteni. Ki nem látta már a mérges, rosszindulatu és alattomos +erdei szellemet egy-egy vastag, ormótlan fatörzs alakjában, amely +leskelődve tekint rád egy kanyarodónál?…</p> +<p>Azt merném mondani, hogy az őserdő fái, fatörzsei azoknak az +embereknek alakját vették föl, akiket fiatal korukban láttak. +Mintegy úgy idomult a törzsük, mint az emberek alakja, mintegy +megmaradott, belenőtt, beleformálódott az öreg fatörzsek kérgébe +azon arcoknak a vonása, amely arcok akkor jártak erre, midőn a +fatörzsek kérge még <span class="pagenum"><a name="Page_164" id= +"Page_164">-164-</a></span> fiatal, hajlékony és puha volt, amíg +fölfogta a külső benyomásokat, mint a fotografáló lencse.</p> +<p>Tehát az arcok vonásai belerajzolódnak a fiatal fák kérgébe, +amint a természetben az nem ritkaság, hogy egyes lények, bár +különböző fajtájuak, ellesik egymás tulajdonságait, hasonlókká +lesznek. A pusztai kutyában például mindig volt valamelyes +hasonlatosság a gazdájához. Föltalálható egy-egy vonás, amely közös +a juhász és kutyája fején. Hogy a lelki hasonlósággal hogy vagyunk, +arról talán nem is kell beszélni. A kutya, ló, sőt a kalitkába zárt +Mátyás-madár is idővel gazdája lelki tulajdonságaiból elsajátít. +Gyakran fordult elő, hogy a tolvaj kutya elárulta gazdája tolvaj +tulajdonságát. A ló szilajságában, alattomosságában sok van a rajta +ülő tulajdonságából. A Mátyás-madár, a szarka, csóka még a hangot +is tudja utánozni, amely hangokat gazdájától hall, midőn az bünös +cselekedeteit elköveti. Én láttam egy Mátyást, amely valaha +csempészeké volt. A madár egész lényében benne volt a huncutság, +titkolózás, alattomosság.</p> +<p class="center">*</p> +<p>… Amint a vén fa alatt fekszem és félig lehunyom a szemem, arra +gondolva, hogy milyen világ, milyen emberek lehettek akkor, midőn +ezek a fák fiatalok voltak: egyszerre csak azt látom, hogy a vén fa +vastag, szakállas törzsén bizonyos változások történnek. Alig +észrevehető mozgások az öreg kérgeken, ahol sűrű moha volt eddig +csupán, ott valami láthatatlan belső fénytől megvilágosodik a +<span class="pagenum"><a name="Page_165" id= +"Page_165">-165-</a></span> fa törzse, mintha ezüst csillanna meg a +félhomályban.</p> +<p>Körülnézek a néma, rejtelmes őserdőben és a közelben, távolban +lévő vén fák kérgein, törzsein ugyanolyan változásokat veszek +észre. A nagy mohacsomók megmozdulnak, följebb vagy lejebb +csúsznak, – s egyszerre itt-ott kibontakozik a fatörzs vonalai +közül egy orrnak, egy szemöldöknek, állnak az alakja…</p> +<p>Észrevétlen, megfoghatatlan ez a változás itt a félhomályos +erdőben, ahol nem hallani más hangot, mint az örökkön hulló +haldokló levelek, meghalt gallyacskák zörgését. Sőt ez az állandó +zörej is olyanforma lesz lassan, mintha csupán álmában hallaná azt +az ember, egy álombeli szél sóhajtását, zörgését a +messziségben.</p> +<p>Az öreg fatörzs, amely alatt hevertem, már teljesen átalakult, – +már megláttam girbe-gurba kérges vonalai között a testszínü emberi +arcot a fatörzsbe ékelve, ahonnan figyelőn, mozdulatlanul nézett +ki. Nagyorru, igen nagyszemü, egybefolyó bajusz-szakállas orca volt +az ott a fatörzsben. Mintha előrehajolt volna, hogy kikémlelje a +sűrűséget, s ekkor úgy láttam, mintha korona volna a fején. +Királykorona, amilyent a középkori királyok otthon, vagy vadászaton +hordtak. S ebben a pillanatban világos volt előttem, hogy e vén +fának növendékfácska korában egy királyhoz volt szerencséje. Itt +pihent, itt aludt talán a király és a fa hűségesen megőrizte +vonásait…</p> +<p>Mind világosabb lett az orca a fa kérgében. <span class= +"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> +Valamely belülről jövő fényesség világította meg a szem +szaruhártyáját, a szakáll-bajusz ősz, deres csomóit, a korona arany +gombjait. Ott volt a király a fában – és szétnézett az erdőben.</p> +<p>S a fatörzsek, a vének, szakállasak, a revesek ott az erdei +félhomályban ezalatt mind átalakultak. Közelből, távolból, minden +oldalról nagy, óriási emberi arcok bámultak reám a fák törzséből. +Nini, hogy néznek zordan és komoran az arcok, mintha nyomban +megszólalnának. S mindnyájan a királyt nézték ott a nagy fában. +Egyiknek-másiknak süveg volt a fején, volt közöttük öreg és fiatal, +szolgai arc és főúri gőgösséget kifejező tekintet. Egy király +vadászott itt az erdőben, mikor ezek a fák még fiatalok voltak és a +fák megőrizték a király és kíséretének emlékét.</p> +<p>S az óriási arcok ott álltak, néztek az erdei félhomályban, +mozdulatlanul, némán. Fönn, a fák tetején könnyü szél mozgatta meg +a felső gallyakat és ilyenformán egy-egy pillantásra ragyogó nyári +napsugár suhant a félhomályba. Ahová a napsugár aranyfoltját +vetette, onnan eltünt a rejtelmes arc, de közvetlenül a napsugár +foltjának határán túl már folytatódott az arc előbbeni vonalaiban. +A napsugár visszarepült az égbe s idelenn újra sötét lett: az arc, +az eltünt, csöndesen bontakozott ki a mohos fatörzs +sötétségéből.</p> +<p>… Sokáig feküdtem ott az emberi arcok erdejében. Sorra vettem az +arcokat, az elbűvölt királyt és kíséretét, s amit gyönge emberi +tudással ki lehet találni mozdulatlan arcokból, azt kitaláltam. +<span class="pagenum"><a name="Page_167" id= +"Page_167">-167-</a></span> Voltak boldog arcok, voltak +szerencsétlenek és ábrándozók. Voltak szomorúk és voltak +könnyelmüek, hetykék… s lassan azt vettem észre, hogy én nem is a +mesebeli király embereit látom magam előtt, hanem az embereket, – +általában az embereket, akik mindig voltak s mindig egyformák +voltak. Akiknek arcvonásait felöltötték a fák, és ugyanazok +maradnak ezer év óta: – amint az emberi arcok is ugyanazok +maradtak.</p> +<p>Az est leszállott, az arcok eltüntek a sötétben, aludni mentek. +Az őserdő, hogy ebben is híven példázza az emberek társaságát, a +sötétben megtelt mindenféle alattomos karokkal és lábakkal, amelyek +minduntalan el akartak buktatni. <span class="pagenum"><a name= +"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> <span class= +"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169"><br /> +-169-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Misley pipázott.</h2> +</div> +<p>A Bajusz-kisasszonyok leánynak született férfiak voltak és azon +a darab földön, amely, a kisasszonyok saját szavai szerint, két +nyíllövésnyire a Fodros-pataktól és félnapi járóföldre a tokaji +hegytől elterült, ők parancsoltak. Ez a darab föld nem volt még +akkora sem, mint Ugocsa vármegye, sőt számos nagyobb birtok is +akadt a környéken, de akkora mégis volt, hogy elférjen rajta egy +lakóház, amelyet kastélynak neveztek, valamint egy kis gyümölcsös, +egy kis veteményes és egy nagy darab rét, amelyen a csikók +ugrándoztak, a Bajusz-kisasszonyok saját nevelésü csikai. „Akinek +gyermeket nem adott a sors, az neveljen csikókat“, mondogatták a +kisasszonyok.</p> +<p>Nem lehet minden históriát Ádámnál, Évánál kezdeni, mert akkor +nagyon hosszadalmas volna a legtöbb történet. Elég az hozzá, hogy, +hogynem, a Bajusz-kisasszonyok pártában maradtak. Mikor teljesen +árvaságra jutottak, fogadalmat tettek egymásnak, hogy soha-soha el +nem válnak; így aztán lehetetlenség <span class="pagenum"><a name= +"Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> is volt már a +férjhezmenetelük. De nincsen olyan lehetetlenség, amellyel egy +igazi férfiu meg nem küzdene egy hölgynek hódolván. Róland elment a +Szentföldre, mások az oroszlánketrecbe. De a Bajusz-kisasszonyok +környezete veszedelmesebb volt az oroszlánketrecnél is. Ha egyiknek +kettejük közül az idők folyamán valami reménysége támadt, hogy majd +csak lassan-lassacskán bizonyos nyilatkozatot teend egy bizonyos +férfi is: a másik Bajusz-kisasszony csaknem betege lett a jóságnak, +a testvéri önzetlenségnek. Igyekezett mindenképpen nővére +boldogságát előmozdítani és nem volt olyan rejtett pontja annak a +bizonyos férfiu multjának, amely földerítetlenül maradt volna. Az +egyik Bajusz-kisasszony – természetesen az elfogulatlanabbik – egy +detektiv szívósságával és ügyességével vetette rá figyelmét a +földolgozandó anyagra. A látóhatáron fölbukkant férfiu diákkori +csinytevései is kinyomoztattak és nem térhetett be a „Törött +palack“-hoz többé, hogy a Bajusz-kisasszonyok nyomban meg ne tudták +volna.</p> +<p>Ha Elvira volt a soros (és Rózsi titkon a menyasszony), barna +fiúk ugyan hiába sóhajtoztak a Fodros-patak környékén! De még azok +a férfiak se nézhettek valami nagy nyugodalommal boldogságuk elébe, +akiknek a nevében kétszer előfordult az „r“ betü.</p> +<p>– Az er-resek előbb-utóbb káromkodó, házsártos emberek lesznek, +– vélekedett Elvira és tömérdek példát tudott.</p> +<p>Még csak ezután jött a pipa, kártya, ital kérdése. <span class= +"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> +Rózsinak szegénynek mindegy lett volna, hiszen akárhogy állítják is +föl a házasságokra a horoszkópot, nem lehet semmit sem tudni teljes +bizonyossággal. Hány korhely emberből lett már jóravaló derék +férj?</p> +<p>De Rózsi is csak addig volt ilyen engedékeny, amíg vissza nem +tért régi állapotába a titkos menyasszonyi sorból. Bezzeg +megváltoztak nyomban a nézetei a férfinemről és Elvira kérői +ijedten menekültek a szigoru inkvizitor elől. Nénje módszeréhez +híven írásbeli mérleget készített az Elvira kérőiről. Megvolt már +ehhez a kulcsa, volt talán kétszáz is a kérdőpontok száma, +amelyekre pontos fölvilágosítást kellett bejegyezni a soros +Bajusz-kisasszonynak. (Természetesen nem a menyasszonynak. Hiszen +akkor hamarosan elkészültünk volna a kérdésekkel.) A sors +szeszélyéből és a véletlen tréfájából nyaranta rendesen Elvira +kisasszony, télen Rózsi kisasszony üldögélt összeráncolt homlokkal, +gondolataiba elmélyedve a kis, nyurgalábu íróasztalka előtt, +amelynek rézkapcsos és macskaszemmel kirakott fiókjaiban három +nemzedék asszonyainak, leányainak a levelezése, naplója volt +levendula-levelek közé elrakva, már akik írni tudtak a +Bajusz-familiában. Ezek a régi levelek és naplók is segítségére +voltak a soros vizsgálóbírónak a „gyanús vádlott“ +megvizsgálásánál.</p> +<p>Csak eleink kedvelték a vándoréletet, azóta a magyar szeret +egyhelyben megmaradni, letelepedni. Nemzedékek jöttek-mentek, apák +helyett fiúk, anyák helyett leányok kerültek a Fodros-patak +környékére. <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span> De mintha semmi sem változott volna, a +patak tükörébe ugyanazok az arcok nézdelődtek, ugyanazoknak a +családoknak az ága folytatódott; a dédapák unokái elviselték az +örökségbe kapott sipkákat, bundákat és az asztalnál ugyanazon a +helyen ültek, ahol száz évvel előbb egy ugyanolyan külsejü férfiu +üldögélt. A halottak, ha hazajönnének egy szép napon a vadvirágos +temetőből, ugyancsak elcsodálkozhatnának: saját magukat találnák +ugyanazokban a házakban, ugyanazon háziállatoktól körülvéve. Nini, +az öreg János hajdu is ott áll a kapubálvány mellett pipázgatva! +Pedig hányadik öreg János áll azon a helyen ama bizonyos öreg János +hajdu óta!</p> +<p>A Bajusz-kisasszonyok tehát nem rosszul kombináltak, amikor a +„vádlott“ öregapjának, vagy öreganyjának eseteit, amelyekről +többnyire találkozott följegyzés az elsárgult levelekben, +naplókban, elővették a vizsgálatnál. A Bajusz-kisasszonyok – a +két-három emberöltővel előbbiek – igen értelmes és jó megfigyelő +teremtések voltak. Általában abban a korban, amikor divat volt a +naplóírás, a Fodros-patak környékén lakó Bajusz-kisasszonyok a +legnagyobb fantáziával sem írhattak egyebet naplójukba, mint amit +láttak: szomszédokat, komákat, ismerősöket. A régi +Bajusz-kisasszony naplójában sűrűn emlegetett egy Misley nevü urat +és mindig csupán annyi megjegyzést füzött e név mellé, hogy: +„Misley pipázott“. Eleinte csak egyszer-kétszer, majd háromszor. +Később mindig többet pipázott Misley. <span class= +"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p> +<p>Abban az időben, mikor Misley Pál került a szőnyegre mint Elvira +egyik bámulója, Rózsi vizsgálatában nyomról-nyomra követte ama régi +naplóbeli Misley pipázását. Hiszen éppen a dédapja volt ennek. A +naplóból sokáig semmi sem derült ki Misleyre, de itt egyszerre +szomoru megjegyzések kezdenek kerekedni a naplólapok margóján, az +apróbetüs sorok között, amelyek tuvalevőleg minden naplóban a +legérdekesebbek szoktak lenni. Ilyenforma följegyzések: „M. +elfelejtett pipázni.“ „M. nem pipázik.“ „Soha többé nem pipázik.“ +„Nagyon-nagyon boldogtalan vagyok.“</p> +<p>Rózsi gyanakodva szimatolt. – Hamarosan megtalálta az okozati +összefüggést Misley pipázása és a naplóíró Bajusz-kisasszony bánata +között. A régen elporladt M. úr ugyanis – amint ez egy sárga +levélkéből kiderült – a kert alá járt pipázni és a régi +Bajusz-kisasszony a fölszálló pipafüstről tudta meg ezt.</p> +<p>Azt hiszem, nem kell külön hangsúlyozni, hogy Misley Pál, az +élő, ettől a perctől fogva elvesztette a játszmát, hiába jegyezte +meg Elvira, szegény, hogy Misley Pál talán éppen a dédapja hibáját +akarja jóvátenni. Rózsi nem adott pardont:</p> +<p>– Csapodár vér van benne!</p> +<p>És a Misley Pál aktája ezzel lezáratott.</p> +<p>Máskor viszont Elvira fedezte föl a szomszéd Kertfalvi +nagyanyjáról a mindentudó asztalka levelei között, hogy a Kertfalvi +nagyanyja nem a legjámborabb asszonyszemély volt, sőt pirosítani +sem <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span> restelte az arcát. Kertfalvi hiába +köszöntgetett e naptól fogva Bajusz Rózsinak. Pedig máskülönben +alig lehetett ellene kifogást emelni. Az aktát eltették a +kisasszonyok a többi közé, Rózsi egy darabig csak a leeresztett +zsenilia-függöny mellől mert az utcára pillantani, ahol Kertfalvi +nagy csizmában, elkeseredve taposta a falusi sarat.</p> +<p>S így repültek az évek a Bajusz-kisasszonyok fölött. +Árvaságukban, magánosságukban végképpen megharagudtak a férfinemre +és megférfiasodtak maguk is. Egy bizonyos koron túl mindegyik +falusi kisasszony rászokik a férfias tempókra. Unalomból, +társasághiányból a férfiak szokásait kezdik utánozni, mert hisz +nőiességük parlagon maradt. Elvira előbb titokban, később nyiltan +szivarozni kezdett, míg Rózsi lovakkal seftelt, csikókat nevelt. +Egykori szépségük lassan eltünedezett és régi arcképeiket, amelyek +az első bálok, az első kérők idejéből származtak, éppen olyan +nyugodtan szemlélgették, mint akárcsak azokat a megfakult +fotografiákat, pasztell-képeket, medállionokat, amelyek a régi-régi +Bajusz-kisasszonyokról maradtak meg. Néha unalomból elővettek +egy-egy régen lezárt aktát valamelyik kérőjükről és nagy volt az +elégtételük, midőn kiderült, hogy az élet igazolta föltevéseiket. +Misley Pálból valóban csapodár ember lett, míg Kertfalvi minden +vagyonát elkártyázta… Förgeteges téli napokon, midőn az ákác +puskaropogáshoz hasonló hangokat adva lobogott a nagy +cserépkályhában, vagy késő ősszel, amidőn az ólmos eső ködbe, +homályba borította a Fodros-patak környékét, <span class= +"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> a +kisasszonyok elgondolkozva üldögéltek szobáikban. Ilyenkor rájuk +nehezedett a magányosság érzete, elkeseredve hallgatták a vihar +zúgását vagy az eső kopogását és Elvira gyakran tette le a szivart, +hogy haragosan megfenyegesse a mindentudó asztalkát.</p> +<p>– Mindennek ez a pletykafészek az oka. Rosszabb volt egy +gonosznyelvü vénasszonynál.</p> +<p>Rózsi hosszu lépésekkel járt föl és alá a szobákban, amíg +megállapodott az ablaknál, ahonnan a lovak istállóját látta és +bágyadtan mormogta az üres levegőbe:</p> +<p>– Mégis jobb volna gyermekeket nevelni…</p> +<p>A zord idők zord gondolatai mogorva varjakként terjedtek a +Bajusz-kisasszonyok falusi házára és házatájára. És ilyenkor +napokig nem beszéltek egymáshoz, egyik a másikat okolta még tán +azért is, hogy a csúf szél mérgesen dörömböl a kéményben.</p> +<p>Egy zord napon Elvira nyájas arccal kereste föl Rózsit a +szobájában, ahová gazdasági könyveivel elzárkózott.</p> +<p>– No, mi az? – kérdezte dörmögő hangon Rózsi. – Megbolondultál, +Elvira?</p> +<p>Valóban, téli förgeteg sikoltott végig a puszta kerten és a +varjak feketén, lomposan, lappangva szálldostak a távoli mezők +fölött.</p> +<p>– A kis unokahúgunk, – kezdte derült hangon Elvira, – a drága +kis Mariskánk a városban… No, nem találod ki, Rózsi? <span class= +"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p> +<p>– No mi van a kis piszével? – mormogott Rozália.</p> +<p>Elvira összecsapta a kezét:</p> +<p>– Olyan nehezen gondolkozol, mint egy ispán. Hát menyasszony +lett Marcsa. Itt van a levél.</p> +<p>No erre már mégis csak elmosolyodott a mogorva Rózsi. Ejnye, +ejnye, hát máris! Ők még csak a jövő farsangra tervezték +férjhezadni a kis húgukat, habár némely rossz nyelvek szerint akkor +sohase ment volna férjhez Marcsa. Adta kis piszéje! Ez aztán +megcsinálta.</p> +<p>– Aztán ki a vőlegénye? – kérdezte Rózsi.</p> +<p>Elvira elkomolyodott:</p> +<p>– X. Y… Majd megtudod a levélből, amit írtak. Azt kérik tőlünk, +hogy vegyük elő azt a mindentudó asztalkánkat és állítsuk föl a +horoszkópot a Marcsa vőlegényéről. Legalább annyi haszna legyen az +asztalkának. A vőlegény idevaló származásu fiatalember.</p> +<p>Rózsi nyomban talpra állott:</p> +<p>– Gyerünk az asztalkához.</p> +<p>Szinte megelevenedett, fölfrissült a vénleány eltompult kedélye, +amint mohón nyult az örömhírt hozó levél után:</p> +<p>– Helyesen tették, hogy hozzánk fordultak. Mi majd megtudjuk +alaposan, hogy kiféle, miféle az a fráter, aki a mi Marcsánkra +merészeli emelni a szemét. Láncoslobogós! Előttünk ugyan nem marad +titokban semmi. Levesszük őkelméről az álarcot, <span class= +"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> aztán +mehet, ahová akar… Fölvilágosítjuk Mariskánkat, hadd tudja meg, +hogy…</p> +<p>Elhallgatott és Elvirára nézett.</p> +<p>Az szótlanul, szomorúan bólintgatott a fejével. Rózsinak is +rosszkedve támadt.</p> +<p>– Hátha nem is valami hitvány ember? – mormogta +vigasztalóan.</p> +<p>És napok múltak el és a mindentudó asztalka kitárta titkait és +beszélt a Mariska vőlegényéről. Bizonyos Misley András volt ez a +vőlegény, még pedig annak a régi Misleynek a fia és a +Bajusz-kisasszonyok napokig studirozták még egyszer és újra meg +újra az asztalka titkait, hogy ne tévedjenek nagynénei ítéletükben. +És az asztalka beszélt és most, huszonöt év után ezt mesélte.</p> +<p>– Egy régi Misley és egy régi Bajusz-kisasszony olthatatlan +szerelemre gyulladtak egymás iránt. És nagyon boldogtalanok voltak, +mert szerelmüknek akadályai voltak… De nem csüggedtek az +akadályoktól, forrón, hűségesen, szent nagy szerelemmel szerették +egymást. A régi Misley megfogadta, hogy örökkön szeretni fogja a +régi Bajusz-kisasszonyt. És, hogy néha láthassa szerelmesét, +pipázni a kert alá ment, ahol a fölszálló pipafüst figyelmeztette +Bajusz-kisasszonyt epekedve váró, reménytelenül szerelmes és holtig +hűséges Misleyére. A pipázás annál nehezebbére esett Misleynek, +mert se azelőtt, se azután nem volt pipás ember, de szerelméért +semmi áldozattól nem riadt vissza… Akárcsak Himfy, ki ebben az +időben írta verseit, azzal a különbséggel, hogy ő megmaradt kesergő +<span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span> szerelménél, sohasem lehetett Rózájáé. +Egy más leányt volt kénytelen oltárhoz vezetni…</p> +<p>… S így beszélt az asztalka huszonöt év után a régi Misleyről és +a Bajusz-kisasszonyok elmerengve hallgatták az asztalka beszédét. +Elvira könnyezve dobta el a szivart.</p> +<p>– Úgy látszik, hogy akkor tévedtünk, – mormogta, – most ne +rontsuk el a kis leányunk dolgát. <span class="pagenum"><a name= +"Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A folyó mellett.</h2> +</div> +<p>Egy szép nyári estén, midőn Amadeusz Ágnes fehér báránykákat és +sárgapihés libuskákat látott sétálni az alkonyati ég alján, +valamint az aranyporos felhők távolságában látni vagy sejteni vélte +Őt is, a Szűzanyát, egy lerongyolt ruházatú fiatalember érkezett a +városba, mielőtt a kapukat bezárták volna.</p> +<p>Amadeusz Ágnes, a városka főbírájának leánya bizonyára nem +törődött a rongyos legénnyel, mert ő csak látományainak élt, +amelyek esténkint hűségesen fölkeresték a hatszögletes ablakközben, +ahol vékony és hosszúlábú varróasztalkája mellett üldögélni +szokott. Nem mindennapi teremtés volt Ágnes még abban az időben +sem, mikor jóformán minden fiatal szűz egyszer-kétszer látta +Anyánkat. Mária abban az időben még gyakran megjelent a leányok +imazsámolya fölött, együtt virrasztott a fiatal anyákkal beteg +gyermekük mellett és még az öreg anyókáknak is megmutatta magát, ha +nagyon elhagyatottak <span class="pagenum"><a name="Page_180" id= +"Page_180">-180-</a></span> és nagyon nyomorultak voltak. Mária +ebben az időben a földön járt, még pedig legtöbbet Bártfa és +Eperjes között. A hajának olyan színe volt, mint az érett rozsé, a +szeme pedig kék volt és kerek, mint a környékbeli leányoké. +Aratáskor tarka rokolyát és bocskort viselt és segített a +menyecskéknek. (Gyakran látták. Égett a keze alatt a munka és +hallgatta a tót lányoknak a halmokról visszhangzó énekét.) +Tavasszal az erdőkben és mezőkön bolyongott és lilaszínű felhővel +burkolta körül magát, amilyen szine ezen a vidéken a tavasznak van. +A beteg gyermekeknek levest főzött. A kapúőr anyátlan kisleányának +ő fonta be szöszke haját és ideje volt még arra is, hogy tisztába +tegye a sokgyerekes Korin takácsné legkisebb leánykáját. De +ezenkívül sem idegenkedett semmiféle háziteendőtől, amelyben az +asszonyoknak segítségére lehetett. Akárki hitet tesz reá, hogy +Jolsvai tanítónál a tizedik gyerek keresztelőjén Ő gyúrta a tésztát +a mákoshoz. De olyan is volt az. Az árvagyerekeket lefektette, az +országútakon elesett vándorokat ápolgatta, az álmatlan bánatosokat +vígasztalta. Volt tehát elég tennivalója itt Anyánknak. És +láthatlan lépései nyomán nemcsak békesség termett, de nagyra nőttek +a rozsok is.</p> +<p>Abban az időben, mikor Mária a földön járt…</p> +<p>A hit azt mondja, hogy az Isten előtt mindnyájan egyformák +vagyunk, de az ember mégis csak gyarló és bizony azt hiszi, hogy +Amadeusz Ágnes, a főbíró leánya közelebb van Ő hozzá, mint Szikra, +a medvetáncoltató leánya. Talán már csak azért is, <span class= +"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> mert +Ágnesnek egyéb dolga sincs, mint naphosszat Róla gondolkozni, hozzá +imádkozni és csókolgatni aranyba vert képmását, amelyet a nyakában +visel. Míg Szikrának, odakünn a város végén elég baja van a +medvékkel. Az öregnek – a Szikra nagyszakállú apjának – gondot ad a +medvék megfogdosása. A medvét nem úgy fogják, mint a lepkét. Aztán +mikor már odahaza van is a medve a vasas ketrecben, hónapokig +eltart, amíg a medvét rendre, illedelemre és mesterségre lehet +szoktatni. Az a szerencse, hogy még fiatal a medve és nem ösmeri +erejét. Szikra egy görbe bottal eligazodik közöttük és ügyes +fogással földreteríti őket, ha birkózni volna kedvük. Mind a +mellett sohasem lehet bizonyosan tudni, hogy nem-e haragszik meg a +medve, mikor táncolni tanítják és ilyenkor ugyancsak kell ügyelni +őkelmére. A görbe bot suhog a vastag bundán, a lánc csörög a medve +orrában és míg Szikra félkézzel a dobot veri, két tüzes, nagy +szemét a medvére függeszti és így múlik el a nap, amíg mások – a +főbíró Ágnese is – imádkoznak és Róla gondolkoznak.</p> +<p>A szép, nyári estén tehát addig nézegette Ágnes a legelésző +fehér báránykákat ott a messzi hegytetők felett, amíg a lerongyolt +ruházatú fiatalember egyszerre ott állott előtte és szakállal, +bajusszal benőtt arcát felé fordította.</p> +<p>– Megjöttem a háborúból, – mondotta. – Ágneske, szeretsz-e +még?</p> +<p>Ágnes ijedtében eltakarta a szemét a tenyerével a zöld fűben +tipegő sárga libácskák helyén a bozontos <span class= +"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> katona +állott, akinek ruháját vastagon fedte az országút pora.</p> +<p>– Nem, – kiáltott riadtan Ágnes, – már nem szeretlek. Távozz +innen. Mert nemsokára eljön valaki, aki befonja a hajam +éjszakára.</p> +<p>Mire felnyitotta a szemét Ágneske, a bozontos katona már eltünt +előle és így bizvást hihette, hogy álmodta az egész dolgot. Az ő +szerelmese egy ezüstsisaku, szőke levente volt, aki valahol a +pogányok ellen harcol, nem pedig a haramia-képű csavargó. Igy tehát +tovább álmodott és kereste a kis libákat és bárányokat a +piroskabátos hegyek ormán és messze, messze az ormok mögött őt, aki +majd eljő a haját befonni. Az est azonban közben leszállott és már +semmit sem láthatott. Csak a bozontos katona szemrehányó tekintete +kísértette a sötét sarkokból.</p> +<p>És se másnap, se harmadnap nem látta őt. Még csak gondolkozni +sem tudott többé Róla, az imádságokat pedig, mintha elfeledte +volna. Mintha elfordult volna tőle az, akit addig mindig látott, +aki mindig vele volt.</p> +<p>– Szerencsétlen vagyok, boldogtalan vagyok, – zokogott Ágnes +hosszúlábú varróasztalkája fölé borulva. – Szűzanyám, ne hagyj +el!</p> +<p>De Ő nem felelt.</p> +<p>A felhők sötétek voltak esténkint és a hegyek olyan kabátot +vettek magukra, mintha tél felé járna az idő.</p> +<p>És a könnyek, panaszok, síránkozások beteggé <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> és +szomorúvá tették Ágnest. Szenvedett és nem tudta, hogy miért +szenved.</p> +<p>Estére elindult, hogy megkeresi Őt. Talán a rozsföldeken leli +fel, vagy a kapúőr anyátlan gyermekei mellett, amint betakargatja +őket. Valahol csak megtalálja. S ezen biztos reményben +elindult.</p> +<p>Ment-mendegélt és a szíve dobogott a várakozástól.</p> +<p>A város végére ment, ahol szegény emberek laknak, hol Ő ilyenkor +levest szokott főzni a beteg asszonyoknak. S így érkezett a +medvetáncoltató házához.</p> +<p>A kapú nyitva volt és a gyepes udvaron a bozontos katona feküdt +és fejét a Szikra ölébe hajtotta.</p> +<p>A leány egy kis medvét táncoltatott és nevetett hozzá.</p> +<p>Ágneske megrémülve állott meg helyén. Aztán a szívéhez kapott és +behunyta a szemét. Most már tudta, hogy mi baja van. És futott, +futott arra felé, ahol a folyó zuhogott magas, bolthajtásos híd +alatt és a hídról a víz fölé hajolt.</p> +<p>Ekkor a vállára helyezkedett egy jól ismert kéz és hallotta a +hangot, amelyet annyiszor hallott… Az Ő hangját.</p> +<p>– Menj haza, szegény leányom, megszenvedtél azért, hogy nőnek +születtél. Minden nőnek keresztül kell ezen esni, ha ösmerni akarja +a boldogságot, amit fájdalom nélkül meg nem ismerhet. Menj haza, +szegénykém és én veled maradok. <span class="pagenum"><a name= +"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p> +<p>A láthatatlan Asszony megfogta a boldogtalan leány kezét és +szépen, csendesen elvezette a folyó mellől.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Azt mondják, hogy Mária már régen nem jár a földön… De a folyók +mellett, magas hidakon a zúgó víz felett megjelenik néha és +kinyújtja a kezét. <span class="pagenum"><a name="Page_185" id= +"Page_185">-185-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Őszi nap falun.</h2> +</div> +<p>Egy őszi napon meglátogattam nemes barátomat, Sándorit, a +falujában. Néhány mérföldnyire volt a Sándori faluja attól a +városkától, ahol abban az időben tartózkodtam, de mégse láttuk +egymást gyakran. Sándori ugyanis olyan ember volt, aki sok +tekintetben különbözött a normális emberektől: szerette a magányt, +kereste az egyedülvaló csöndességet és a vadászaton kívül semmi +egyébért nem hagyta el falusi házát, amely még csak kényelmesnek +sem volt nevezhető. Sándori szerint mégis ez a ház volt a +legderekabb minden házak között, mert magánosan állott egy nagy +puszta kert közepén és az ablakán legföllebb a holdvilág +kandikálhatott be.</p> +<p>Mondom, őszi nap volt és nemes barátomat éppen vadászatra-készen +találtam magános háza előtt. A vállán rozsdás kétcsövü fegyver, +amelyből emberemlékezet óta nem lőttek, a vizslába ojtott kuvasz, +amely körülötte ugrándozott, legföljebb a vad elriasztására +lehetett alkalmatos.</p> +<p>– Nagyon szeretném az őszt, ha nem volna <span class= +"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> olyan +sajátságosan csöndes, – mondta öreg barátom. – A végtelen +csöndességben házamba hallom a falusiak szuszogását, mozgolódását. +E zajgás elől menekülök ki a szabadba.</p> +<p>Bármiként figyeltem is, a kopár kert mögött elterülő falucska +„zajgásából“ én mit se hallottam. Valahol nagyon messzire kelepelt +a folyón egy malom, de ezt csak inkább sejteni lehetett, mint +hallani…</p> +<p>– Tarts velem, – folytatta barátom. – Az őszt megnézhetjük +odakünn a hervadt réteken. És ami a legfőbb, emberrel nem igen +találkozhatunk, a gazdasági munkának már vége.</p> +<p>Megindultunk a kopár kertből és félkörben kerültük meg a falut. +Egy dülőúton kapaszkodtunk föl a folyó töltésére, ahonnan Sándori +visszanézett a síkon fehérlő falusi házakra.</p> +<p>– Szörnyűség, mennyit beszélnek ebben a faluban. Egész nap jár +az emberek szája. Az ördög tudja, miről fecsegnek mindig. A +hangjuk, a nyugtalan „zajgásuk“ bánt…</p> +<p>Véleményem szerint ebben nem volt egészen igaza barátomnak, mert +a falusi emberek általában hallgatagok, ez a falucska pedig még +csöndesebb volt: Amerikába költözött belőle minden valamire való +ember. De öreg barátom csak tovább erősítette állítását, hogy +igenis a faluban mindig beszélnek és ő ezért nem tud házában sem +megmaradni. Jókedvü elevenséggel magyarázta, hogy mennyire gyűlöli +azokat az embereket, akik folyton beszélnek, mert még a szél is +elhallgat néha, ha megunja <span class="pagenum"><a name="Page_187" +id="Page_187">-187-</a></span> az örökös dudálást, de az emberek +soha. Általában nemes barátom szerint a beszéd egy egészen +fölösleges valami volt, amelyet ki kellene küszöbölni az emberi +életből.</p> +<p>És míg így szóval tartott, a folyóparti töltésen vígan haladtunk +tova. A kuvasz a mezőkön szaladgált és néha hangos ugatással +jelentette, hogy talált valami szimatot. De Sándori rá sem +ügyelt.</p> +<p>Körülbelül negyedmérföldnyire voltunk már a falutól (a falusiak +folytonos beszéde még itt is állandó „mozgalomban tartotta“ az +aranysugáros őszi délután levegőjét), midőn egyszerre lódobogás +hangzott föl mögöttünk. Hátrafordultam: almásszürke lovon egy +keménykalapos lovasnő ügetett mögöttünk. S amint bennünket +megpillantott, láthatólag gyorsabb tempóra nógatta paripáját.</p> +<p>Sándori elvörösödve mondá:</p> +<p>– Kérlek, ne nézz hátra… Az én kedvemért… Sohasem szabadulunk +meg tőle.</p> +<p>És néhány lépéssel a töltés szélére lépett és igen nagy +figyelemmel kezdett valamit nézni a folyón, hátat fordítva az +országútnak. Még a kezét is a szeme elé emelte és a világért sem +fordult volna meg. Pedig a lovasnő már közvetlen mögöttünk trappolt +és hangosan kiáltotta:</p> +<p>– Szervusz, kapitány!</p> +<p>(Sándori hajdanán ezt a rangot viselte a hadseregben.)</p> +<p>Nem volt feltünően szép nő a lovagló, de csúnya sem. Fiatal sem, +de öreg sem. Elhagyott falukban látni néha olyan derék, megtermett +úri hölgyeket, <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= +"Page_188">-188-</a></span> akikről az ember az első pillanatban +nem tudja megállapítani, hogy hajadonok-e vagy férjezettek? A +gazdálkodással járó teendők, a falusi élet egyszerüsége és a sok +munka, sok pihenés (amely szinte kétfelé osztja az esztendőt) még a +lenge Grétékből is helyre teremtéseket nevel. A sápkóros lányokból +gömbölyü menyecskék lesznek és a zárdában nevelt kisasszonyok +hazakerülve a falujukba néhány hónap leteltével sajátkezüleg +fenyítik meg a goromba béreslegényt.</p> +<p>A lovasnő szinte tipusa volt a gazdálkodó-nőnek. A hatalmas, +csontos szürkén olyan nyugodtan ült, mint egy huszár, alig fogta a +szárat, de a vastag lovaglóvessző a kutyabőr keztyűbe bujtatott +kézben bátran fegyvernek is beillett volna. Rövidke csizmájára +csillagos lovassági sarkantyu volt verve és rövid zsemlyeszínü +bőrkabátjából egy pisztoly agya duzzadt kifelé. Fehér fátyol volt a +kalapjára kötve és nagy barna szeme olyan pillantással mért végig +engem, aki az útból félreálltam, mint amilyen pillantással a +földesurak a jószágot szokták megbírálni a vásárokon.</p> +<p>– Szervusz, kapitány! – ismételte foghegyről vetve a szót.</p> +<p>Nemes barátom megfordult és elvörösödve emelte meg kis +vadászkalapját.</p> +<p>– Régen láttalak, kapitány!… A céllövő puskád még nálam van. No +majd hazaküldöm…</p> +<p>S feleletet sem várva, vékonyán nyomta paripáját, amely galoppba +ugorva, csakhamar eltünt lovasnőjével az út kanyarulatánál. +<span class="pagenum"><a name="Page_189" id= +"Page_189">-189-</a></span></p> +<p>Sándori még pulykavörös volt és mint általában mindig, most is +dühös gúnnyal kezdte:</p> +<p>– Szeretem ezeket a „fölvilágosodott“, modern hölgyecskéket! +Valóban nagyon szeretem őket, amikor feminizmussal, +szocializmussal, nihilizmussal traktálják az embert, ahelyett, hogy +valami jóféle vacsorát főznének a konyhájukon. Az én kedves +korszakomban, – ahova egyszerre vissza szeretném tenni az egész +világot, – a középkorban, sokkal jámborabb istentagadó eretnekeket +égettek el, mint ezek a modern hölgyecskék. Nem hisznek ezek se +Istenben, se a vallásban. Hej, ha én egyszer úgy kedvemre +megmondanám nekik a véleményemet! De, mondom, nem szeretem a sok +beszédet.</p> +<p>Kérdőleg néztem Sándorira, aki fejcsóválva függesztette a +tekintetét abba az irányba, amerre az amazon elvágtatott, majd +mélységes meggyőződéssel fölkiáltott:</p> +<p>– A derék misszionáriusokat nem az emberevő vadak közé kellene +küldeni, hanem ide Európába, a „modern“ hölgyek közé, mert itt +nagyobb szükség volna a térítés munkájára.</p> +<p>Igy szólt és elhallgatott és én nem kérdeztem semmit, mert +tudtam, hogy nemes barátom nem szereti a sok beszédet. Midőn néhány +másodpercig hallgatagon ballagtunk az őszi délutánban, hol a távoli +erdők és rétek mintegy vászonra festve látszottak lenni, Sándori +lecsillapodott és így szólalt meg:</p> +<p>– Különben a Rácsky kisasszony nem is olyan <span class= +"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> rossz, +mint talán hinnéd, csak a nevelése volt elhibázva. Rácsky, aki +hajdanában itt a szomszéd faluban lakott, semmi egyéb nem volt, +mint egy becsületes vén katona. Egy derék öreg katona, amilyenek a +Napoleon gránátosai lehettek, akik az oroszországi mars után is +rajongtak császárjukért. Ilyen volt Rácsky őrnagy, egykori barátom, +aki hétszámra nem szólt, mert már nyugalomban volt és szolgálati +teendője nem lévén, nem tartotta érdemesnek a beszédet a +civiléletben. Mondom, egy öreg katona és semmi más. A világért sem +okolom őt Kláráért. Furcsa is volna, ha egy Kolowrath-dragonyosbeli +törzstiszttől a penzióban azt követelnék, hogy értsen a +leányneveléshez! Mindössze lovagolni, vívni, célbalőni, úszni és +birkózni tanította meg Klárát, a többi az jött magától. Azaz, a +könyvekből jött a többi. Azok az átkozott könyvek! Mindig mondtam +Rácskynak, amikor a hosszú téli estéken hallgatva üldögéltünk +házában vagy az én kunyhócskámban: „Égesd el a könyveket, bajtárs, +a könyveket égesd el, mert Klára éjjel-nappal azokat bujja!“ De +Rácsky nem hallgatott rám és szentimentálisan védte fiatal hugát: +„Ugyan kérlek, még ezt a kis szórakozást is elvegyem tőle! Hiszen, +ha legalább táncolni tanítottam volna meg, majd minden másképpen +volna. De a porosz golyó miatt nem tudok táncolni és így Klára sem +tud. Ez a legnagyobb szerencsétlenség.“</p> +<p>Sokszor üldögéltünk így elgondolkozva a hosszú estéken és az +őrnagy sem szólt, én sem. Míg végre hosszas megbeszélések után +elhatároztuk, <span class="pagenum"><a name="Page_191" id= +"Page_191">-191-</a></span> hogy a táncra majd én fogom megtanítani +Klárát. Valamikor ugyanis a főhercegasszonnyal én táncoltam a bálon +az udvarnál és Rácsky valóban rossz néven vehette volna tőlem, ha +kis hugát, akit kora árvasága óta nevelt, nem tanítom meg a +szükséges táncra. Sokáig nem beszéltünk ezután megint és én otthon, +titokban néhány próbát tettem. Rácsky tudott fuvolázni és titokban +megtanult néhány valcert a fuvolán. Minden készen volt már a +táncleckék elkezdéséhez, csupán Klárával kellett még megbeszélni a +dolgot.</p> +<p>Miután mindketten kevésszavu emberek voltunk, ez a megbeszélés +sokáig húzódott. Végre, egyszer, karácsonykor, mégis csak +előállottunk tervünkkel. Félig én mondtam el az ügyet, félig az +őrnagy.</p> +<p>S mi történt ekkor?</p> +<p>Klára elnevette magát és nevetett sokáig. Végül kijelentette, +hogy vénleány korában nem tanul már táncot, mert az a bakfiseknek +való!</p> +<p>Elámultunk erre és még az őrnagy sem tudott sokáig megszólalni, +pedig ő valamelyest jobban értett a locsogáshoz, tere-feréhez, mint +én.</p> +<p>Az őrnagy aztán nemsokára meg is halt. Nem éppen ezért. De +magamban néha úgy gondolom, hogy ha a táncleckéket idejében +elkezdjük, az őrnagy okvetlen bevárja a tanítás befejezését. Rácsky +kisasszony egyedül maradt és azóta még rosszabb lett az állapot. +Öreg koromban kell hébe-korba ujságokat, könyveket elővennem, hogy +megérthessem a Klára beszélgetéseit a feminizmusról, <span class= +"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> +nihilizmusról, meg mit tudom én még mi mindenről. Pajtás, jegyezd +meg, hogy a középkorban a nők nem tudtak olvasni és azért volt jó a +középkor…</p> +<p>… Ekkor szünetet tartott nemes barátom és újra hallgatagon +kullogtunk az őszi tájon, amely hasonlított egy mesebeli tájhoz, +ahonnan a mesék alakjai kipusztultak.</p> +<p>A folyóparti töltés kanyarodott a távolban és a füzesek, törpe +fák alatt ismét föltünt az amazon alakja. Sándori láthatólag +összerezzent és halkan fölkiáltott:</p> +<p>– Most jön vissza a Máriától és már megkapta a levelet. Talán +már el is olvasta…</p> +<p>A lovasnő csöndesen ügetett a töltés tetején, de egyszerre, – +tán mert bennünket észrevett, – vakmerő ugratással leszállott a +töltésről, hogy nemes barátom ijedten fölkiáltott. Aztán a lovasnő +nekivágott a néma mezőknek és elnyargalt.</p> +<p>Sándori elszontyorodva mormogta:</p> +<p>– Most igazán nem tudom mi lesz? Haragszik-e, vagy nem? Mert itt +igen nagy baj van, pajtás, olyan nagy baj, hogy kénytelen vagyok +magamon könnyíteni és beszélni róla. Pedig a beszéd a halálom.</p> +<p>Tudnod kell, hogy van itt a füzesekben egy csodatevő Mária-kép, +amely már nagyon sokban megsegítette a környék lakosságát. Főként a +leányokat, amint természetes. A Boldogságos a leányok patrónusa, de +Rácsky Klára eddig sohasem kereste föl a füzesbeli képet. Nemrégen +azonban <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= +"Page_193">-193-</a></span> észrevettem, – az ember nem vak, – hogy +sokat lovagol a füzes körül. No gondoltam, nyomára járok ennek a +dolognak.</p> +<p>Szokásban van, hogy kis cédulákra írják föl a leányok, asszonyok +kívánságaikat, amelyeket az öreg fűzfa üregébe dobnak, amelyen a +Boldogságos képe van. Aki nem tud írni, fölkeresi Sivót, a töltés +őrét. Az megtanulta az írást a katonaságnál.</p> +<p>Sok a kívánság, tehát cédulára kell írni, mert a Boldogságos még +elfelejtené.</p> +<p>Megyek tehát a multkor és nézelődöm, hogy mit is keres Rácsky +kisasszony a füzesben. A Mária-kép körül őgyelegve, egyszer csak +észreveszek egy finom borítékba zárt levelet, amely a cédulák +összegyűjtésére szánt üregből kandikál elő. Kihúzom és elolvasom, +bár nem nekem volt címezve, hanem a Boldogságosnak, a +mennyországban. De hát és az írásról megismertem, hogy kitől +származik az a levél… Tehát elolvastam. Bizonyos R. C. írja benne, +hogy gondoljon rá a Boldogságos nagy elhagyatottságában. Bár tudja, +hogy az ő ideje már elmult és vele már a Boldogságos sem tehet +csodát, de annyit kieszközölhetne, hogy S. kapitány a +nyugállományban barátságosabb és udvariasabb legyen a jövőben, mint +eddig volt.</p> +<p>Pajtás, kiókumláltam, hogy S. (kapitány a nyugállományban) +csupán én lehetek, mert más kapitány messze földön sincs. Szokásom +szerint hallgattam és gondolkoztam. Gondolkoztam sokáig és +figyeltem Rácsky kisasszonyt, aki naponkint ellovagolt <span class= +"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> a +füzesbe. És mondom, gondolkoztam. Tegnapig gondolkoztam. Tegnap +aztán a következő levelet rejtettem el a csodatevő kép mögött egy +nagy borítékban, amelyen a negyedik ezred bélyegzője volt s egy +szolgálati ügyből kifolyólag került hozzám:</p> +<p>„S. ny. kptny udvarias és barátságos lesz ezután, ha t. Címed +táncolni megtanulni hajlandó tőle.“</p> +<p>Csupán ennyit írtam… Nem tudom, hogy eltaláltam a stílust, nem +tudom; hogy nem vétettem-e a Boldogságos ellen, midőn nevében +levelet hamisítottam, semmit sem tudok, pajtás, de ezt a pár sort +meg kellett írni, mint valami költőnek, akit egy vers kínoz.</p> +<p>Most már tudsz mindent. Most már tudod, hogy attól függ minden, +hogy hajlandó-e tőlem a Rácsky kisasszony táncolni megtanulni? Most +már várni kell a fejleményeket.</p> +<p>… Ezt elmondván, nemes barátom nagyon elpirosodott és ismét sok +figyelemmel meresztette szemét a folyóra, bár azon a szokásos +habfodrozáson kívül egyéb látnivaló nem volt.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Néhány hónap mulva aztán azon a környéken vitt keresztül az +utam, midőn is hallottam, hogy a Rácsky kisasszony hajlandó volt +táncolni megtanulni. És ma már boldog pár S. (kapitány a +nyugállományban) és R. C. <span class="pagenum"><a name="Page_195" +id="Page_195">-195-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Az enyicki menyecskék.</h2> +</div> +<p>Hajdanában még a Habsburgok is, ezek a szigorú, erélyes emberek, +jobban hajlottak a tréfa felé, mint manapság. Az elmult századokban +a tréfa és a vidámság éppen úgy a nagyuraké volt, mint a várak és +kastélyok. Csak a nagyuraknak lehetett igazán nevetni, jóizüen +mulatni és kacagni azokon a tréfákon, amelyeket vidámságukra +alattvalóik kieszeltek. Manapság, amikor mindnyájan egyenlők és +demokraták vagyunk, mindenki mulathatna, kacaghatna kedvére, de hát +nincs már min kacagni. A jókedv, miután demokrata lett, veszített +értékéből. Ahogy a bankó is elveszíti értékét, ha egyszer kivonják +a forgalomból.</p> +<p>Hová lettek a híres udvari bolondok, országos mulattatók? Hol +vannak a nevezetes tréfacsinálók, akiknek jókedvén a fejedelmek és +királyok mulattak? Gyerekkoromban még ismertem a híres Tőri +Mihályt, aki úgy tudott nevetni, mint senkise az országban. A +kacagásával még a haldoklókat is meggyógyította. Hordozták is az +ország egyik <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span> szélétől a másikig, mint a híres +orvosokat vagy a kitünő főzőasszonyokat. Utóvégre a jóízü kacagás +éppen olyan orvossága az embernek, mint kinin vagy a +töltöttkáposzta. De Tőri Mihály is utód nélkül halt meg, pedig +egész kis vagyont kacagott össze. A búskomor horpácsi gróf, – aki +már álló esztendeig nem szólt emberhez, – mikor meggyógyult a Tőri +uram kezelésében, házat, földet ajándékozott neki. De hát ez a +fizetség is semmi ahhoz képest, amit a régi mulattatók, jókedvü +tréfacsinálók kaptak honorárium gyanánt a fejedelmektől, +királyoktól. (A mai vicclap-szerkesztők bizony már a +szivarravalóval is takarékoskodnak.)</p> +<p>A legutolsó udvari bolond a bécsi Burgban Mária Terézia királynő +idejében élt. Hívták pedig Homolai Jánosnak és származott +Enyickről, Felső-Magyarországból.</p> +<p>A nagy királynő, aki mindvégig Európa legszebb asszonya volt, +akkoriban már régen nem látogatta a mödlingi mosónő-bálokat és +húshagyókedden sem öltözött föl álarcosan hűséges gárdistáival. +Hiszen a magyar nemesi testőrség sem másért létesült, mint a nagy +királynő mulattatására. Az udvariatlan történelemírók följegyzik, +hogy a királynő már negyvenharmadik évét is betöltötte, amikor a +daliás testőrök sarkantyúja először pendült meg a hosszú folyosón. +Homolai uram is ebben az időben került az udvarhoz – mulattatónak. +Az egykori vitéz, ellenségverő tábornokok, akiket a királynő +sokszor szívdobogva várt vissza hadi útjokból, <span class= +"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> már +öreg legények lettek, sőt egynémelyik még a kardjában is megbotlott +menés közben. Vajjon mit csinálhatott volna ilyen körülmények +között a királynő, aki a krónikák följegyzése szerint még nagymama +korában is szerette a vígságot, elmés tréfát és mulatságot maga +körül? Hát előhívták Homolai uramat, hadd mulattassa az unatkozó +királynőt.</p> +<p>Ki volt ez a Homolai János?</p> +<p>Senki más, mint egy tót kurtanemes onnan a tótok közül, aki +hajdanában bekóborolta az egész világot. Verekedett Berlinben, +táncolt Párisban, még Olaszországot is megjárta valami küldetésben. +Az idők elcsendesedésével kapott akkora érdemrendet, mint egy +tányér. Azt hazavitte Enyickre és azontúl csupán azon volt, hogy a +kis skvargáját tartsa rendben, amely ott terül el az Ipoly mellett. +Az ökröcskék szántottak és Homolai János pipázott kuriájában. Én +ugyan azt hiszem, hogy azok az ökröcskék se voltak igazi ökrök, +aminthogy Nógrádban még ma is ökröknek hívják a tehenet szelid +túlzással, ha szántáshoz fogják be; azonkívül Homolai uram se volt +olyan nagy legény otthon Enyicken, mint például Párisban hadnagy +korában. De hát baj ez, ha a krónikaíró szeliden nagyít? Ugyan ki +nem hallotta már a nagyapjától, hogy így meg amúgy volt az ő fiatal +korában. A mult mindig színesebb, gyönyörübb, mint a jelen.</p> +<p>Hanem szép legény volt az enyicki birtokos, annyi bizonyos. +Szálas, malomkő-vállu, daliás ember volt, a bajszát nyírta és +parókát viselt, azon <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= +"Page_198">-198-</a></span> kor divatja szerint. Ha vasárnaponkint +fölvette régi katonakabátját és kardcsörtetve a templomba ment, az +enyicki menyecskéknek megszakadásig dobogott a szívük, a lányok +pedig elpirultak, mintha valaki nagyon megölelte volna őket.</p> +<p>Ennek a dicsőségnek véget vetett az a parancsolat, amely az +egykori vértestisztet Bécsbe rendelte. Homolai János otthagyta +ökreit, elfeledte az enyicki menyecskéket, bezárta házát és búcsút +mondott az Ipolynak.</p> +<p>Sok-sok esztendő múlott el, de a hír, ez a kóborló szél, amely +ismeretlen helyről indul és ismeretlen helyre utazik, mindig +emlékezetükben tartotta az enyickieknek Homolai uramat.</p> +<p>Homolai János volt a királynő mulattatója. Ki tudná ma, +másfélszáz esztendő mulva megmondani, hogy miért esett éppen +Homolaira a királynő választása? Talán csak asszonyi szeszély volt +az egész. Az egyszerü, közöttünk élő asszonyok szeszélyein se +tudunk eligazodni, hogyan érthetnők egy királynő szeszélyét? +Aminthogy általában a férfiak többsége egész életében azt csinálja, +hogy eligazodni akar az asszonyok szeszélyén, aztán még nagyapa +korában is ott tart a tudományával, ahol kamasz korában tartott… +Elég annyit tudni, hogy Homolai János reggel, délben, estve a +királynő szolgálatára állott. Tudott-e elmés tréfákat? Avagy +kacagni tudott, mint a híres Tőri Mihály? A krónikaírók +udvariatlanok Homolai urammal szemben. Azt jegyzik föl róla, hogy +nem tudott ő elmésségeket, de éppen azt a keveset, amit tudott, +olyan mulatságosan <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= +"Page_199">-199-</a></span> mondta el, hogy az egész udvar kacagott +rajta. Ha valami nagyon kacagnivaló mondás szállt szájról-szájra a +városban, a bécsi humor hamarosan kitalálta, hogy azt senki más nem +mondhatta, mint Homolai János. Akkor aztán még jobban kacagtak. +Homolai mondta? A híres Homolai?</p> +<p>Némely ember úgy keveredik szellemes, okos hírbe, hogy maga sem +tud felőle. Talán Homolai csudálkozott volna rajta a legjobban, ha +valaki azt mondta volna neki:</p> +<p>– Nem tud kelmed semmit, Homolai uram. Csak enni-inni, meg a +sarkantyúját pengetni.</p> +<p>De hát nem mondta neki senki. Ugyan ki is mert volna kikezdeni a +királynő udvari mulattatójával? Fekete selyem térdnadrágjában, +vékony koszperdjével, tollas barettjével olyan jelenség volt, mint +valamely középkori lovag.</p> +<p>Szállt-szállt a hír a királynő udvari mulattatójáról. A bécsi +menyecskék szíve éppen úgy dobogott a Homolai látására, mint akár +az enyicki tót menyecskéké. De hiába dobogott. A lányok, akár +paraszti sorban vannak, akár koronás bölcsőben pillantják meg a +világot, egyformán elpirulnak, ha a szívük táján motoszkál valami. +De hiába pirulnak el. Homolai János csak a tollas barettjét +igazította meg fején, ha a galcison az a sok asszonyi tekintet +rátapadt, mintha fölgyujtani akarná valamennyi… Hja, mondják a mult +idők krónikásai, abban az időben erényesek voltak az udvari +mulattatók. A Homolai uram híre sem szállott sokáig <span class= +"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> +Enyickre, hogy ott gondolkozni ne kezdtek volna felőle. Rossz +esztendők jártak akkor a Felvidéken, Enyicken még dohányuk se igen +volt az embereknek, nem hogy egyebük lett volna.</p> +<p>Lahocsinszkynak hívták akkor a bírót. Félig nemes, félig úr +volt, amolyan csizmában járó „intelligencia“, amilyen a bocskoros +nemesek hazájában ma is található.</p> +<p>Ez a Lahocsinszky ravasz, agyafurt ember volt. Mikor a tótokat +panaszkodni hallotta, a vállát vonogatta:</p> +<p>– Bolondok vagytok, barátocskám. Van nektek egy nagy patriótátok +messze, Bécs városában, a Homolai Jankó. Menjetek ahhoz. Az majd +megtölti mindegyiknek a tüszőjét arannyal, ezüsttel.</p> +<p>A tótok vakarták a fejüket:</p> +<p>– Nagy úr az. Nem lehet ahhoz szegény tót embernek a közelébe se +jutni.</p> +<p>Lahocsinszky nevetett:</p> +<p>– Hát persze, persze… Nem is úgy gondoltam én azt, hogy a +nagyapókat kell hozzá elküldeni. Hanem a menyecskéket, lányokat. +Azok előtt kinyilik minden ajtó.</p> +<p>– Nono, – mondogatták a tótok. – Pan Lahocsinszky tréfál +velünk.</p> +<p>De aztán mindig tovább gondolkoztak a dolgon.</p> +<p>– Hisz mi is ott leszünk ám, – biztatta őket a ravasz +Lahocsinszky. – Aztán ha éppen Homolai Janónak nem indul meg a +szíve az enyicki menyecskék könnyein, akad ott más nagyúr, aki +segít rajtunk. Annyi ott a nagyúr, mint itt a tót. <span class= +"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span></p> +<p>Ez a biztatás nem is tévesztette el a hatását. A tótok egy napon +felpakkolták a legszebb menyecskéket, lányokat, akik az Ipoly két +partján találkoztak. Lahocsinszky volt a bíró, ő válogatta ki a +szépségeket. Egy tavaszi vasárnap, templom után, mikor messzi +földről begyűlt Enyickre a népség, sorozott Lahocsinszky.</p> +<p>A menyecskék fehér bocskoraikban, suhogó viganóikban sorban +állottak a hársfák alatt. A selyma Lahocsinszky szemügyre vette +mindeniket.</p> +<p>– Neked piros az ajkad! – mondta. – Velünk jösz. Ilyen ajkat még +Bécsben sem látni.</p> +<p>És hogy ne tévedjen, megcsókolta a piros ajkat. Hanka +felsikoltott, de csak halkan. Hisz a szent ügy érdekében ugyan ki +sajnálná Lahocsinszkytól a csókot?</p> +<p>– Jaj, Mariska, talán bizony ágyúgolyó van itt a pruszlikod +alatt! – folytatta Lahocsinszky a szemlét. – Hát te, Julka, mért +sütöd le a szemed? Nincsen ilyen két csillag még a világon se.</p> +<p>Az asszonyok, lányok mosolyogtak, nevettek. Ejnye, ejnye, ki +gondolta volna erről a szürkehajú Lahocsinszkyról, hogy ennyire +érti az asszonyi szépséget! Így aztán szépen összeállott a +deputáció, amely hosszú szekereken elindult az Ipoly mellől. Az +első két szekéren ültek az asszonyok, lányok, a harmadik szekéren +pedig az öreg tótok, akiket az enyickiek az asszonyok felügyeletére +rendeltek. Csupa kipróbált emberek, akik sokat tapasztaltak, láttak +már.</p> +<p>Olyan deputációt sem látott még a világ, de <span class= +"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> még +Bécs városa sem. Az enyicki tót asszonyok, lányok, amikor +végiggurultak hosszú szekereiken a bécsi utcákon, az egész város +megállott csodálásukra. Vajjon honnan jönnek ezek a világszép +teremtések? A ravasz Lahocsinszky, aki az első szekéren egy nagy +nemzeti lobogó árnyékában, kardosan, mentésen üldögélt, talált +valahol egy cigánybandát a város végén, azok muzsikaszóval kísérték +a különös menetet.</p> +<p>Így ért a deputáció a Burg kapujához.</p> +<p>Az udvari zsandárok hamarosan eligazították a menyecskéket. +Homolai uramnak az épületszárnyban volt a lakása. A menyecskéken +suhogott a százráncu szoknya, a lányok pedig kipirultak, – pirultak +a kis bolondok, pedig nem is volt még okuk pirulni.</p> +<p>De látták volna Homolai Jánost, amikor Lahocsinszky elébe +vezette az asszonyokat. A híres Homolai szólni sem tudott a +meglepetéstől. Csudálkozva csapott a Lahocsinszky vállára:</p> +<p>– Barátocskám, honnan hoztad ezeket a mennyei virágszálakat?</p> +<p>Lahocsinszky nevetett:</p> +<p>– Honnan hoztam volna? Enyickről hoztam. Hiszen tán ismered +valamennyit. Egyik kisebb volt, a másik nagyobbacska volt már a te +idődben is.</p> +<p>Homolai János csak nézte az enyicki menyecskéket. Ejnye, ejnye, +hogy ő sohasem látta ezeket a hamvasbarnahajú, kékszemű +teremtéseket, pedig hát ott élt közöttük. De hát hogy lehetett az? +Lahocsinszky csak nevetett és rázta a nagy fejét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span></p> +<p>– Még ma beszélek a királynő ő felségével! – mondta Homolai, +átvéve az enyickiek kérvényét.</p> +<p>… Aztán meg is kapták az enyickiek, amit kértek. Kaptak gabonát +a losonci katonai raktárból, de kaptak még földeket is abból az +állami uradalomból, amely ott terült el az Ipoly mellett.</p> +<p>Homolai János pedig, akit hiába néztek olyan szívdobogva Bécs +legszebb asszonyai, nemsokára azután fölmentését kérte hivatalától +és hazaköltözött Enyickre. A falusiak harangzúgással fogadták a +jóltevőt. Az Ipoly felé még diadalkaput is építettek neki.</p> +<p>Homolai János csodálkozva nézett végig az ünneplő sokaságon, +aztán odafordult Lahocsinszkyhez:</p> +<p>– Te bolonddá tettél engem, barátocskám. Hol vannak azok a +gyönyörű menyecskék, lányok, akiket te nemrégen Bécsbe +vezettél?</p> +<p>Lahocsinszky nevetett:</p> +<p>– Itt vannak. Itt vannak előtted. Az ott a Hanka, amott áll meg +a Mariska. Csakhogy most Enyicken vagyunk, nem pedig Bécsben. Ott +szebbeknek láttad a falusi asszonyokat az uri dámák között, mint +itt, ahol nincs egyetlen dáma sem.</p> +<p>Homolai csóválta a fejét:</p> +<p>– Meglehet, meglehet, – mormogta és még sokáig élt azután falusi +házában és szántott az ökröcskékkel, amelyek nem voltak ökrök és +nézte a menyecskéket, akik nem voltak olyan világszépek. Mert a +szem néha káprázik… Káprázik és ez az emberi boldogság. +<span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span> <span class="pagenum"><a name= +"Page_205" id="Page_205"><br /> +-205-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Egy végzett földesúr történetéből.</h2> +</div> +<p>A munka nemesít, beszélte egyszer Zathureczky, de azért az ördög +vigye el azt, aki a munkát kitalálta. Nem ér az semmit, +végigdolgozni az egész életet, aztán meghalni úgy, hogy az ember +észre sem vette, hogy élt valamit az életéből. Meg aztán van +bizonyos emberfajta, akit soha sem lehet megtanítani a munkára. Nem +állja, nem birja, mint a vándor-cigány a várost, mert nem városi +lakosnak született. Dehát vannak javíthatatlan munkakerülők, akik +dolgoznak, munkálkodnak addig, amíg muszáj, mint a cigány, amíg az +üstfoltozással elkészül a házak között. Aztán hajrá, neki a szabad +mezőknek, szabad életnek.</p> +<p>Az én ismerőseim között nagyon sok olyan ember volt, aki az +uraság megszüntével a munkára fanyalodott. Utóvégre élni csak +kellett valahogyan, hát dologhoz láttak. Egyik-másik késő +öregségére meg is szokta a munkát annyira, hogy bejárt a hivatalába +vagy boltjába, mert nem csinálhatott egyebet. Csak egy ember volt a +prakszisomban, <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= +"Page_206">-206-</a></span> akit nem tudott összetörni az élet, aki +kemény, nyakas, büszke maradt mindvégig: úr. Nagylelkü, könnyelmü, +nemes gondolkozásu, mint a magyar úrifajta általában. Kár, igazán +kár, hogy manapság már nincsenek háborúk. Mert mit csináltak +hajdanában a letört urak, tönkrement nemesek? Elmentek háborúba és +a vitézségükkel, bátorságukkal szereztek új vagyont. A magyar úr a +vagyonszerzésnek csak azt a formáját ismerte, amit a kardjával +csinált meg magának. De manapság nincsenek háborúk, pedig jó +egynehány eskadront lehetne összeverbuválni a végzett +földesurakból.</p> +<p>De hát most arról az ismerősömről beszélek, aki úr maradt +mindvégig, aki nem adta be a derekát, vagy legalább is mi azt +hittük, hogy győzedelmeskedett az élet fölött, amely sujtó kezével +ránehezedett.</p> +<p>Asszonyfái Gyurkának hívták az én ismerősömet és ugyanaz a három +éhes farkas kullogott a nyomába, amely farkasok Magyarországon +nagyon sok uriember sarkába szegődnek. Asszony, bor és a kártya a +három farkas neve és én még nem láttam olyan legényt, aki ezzel a +három farkassal meg birt volna küzdeni, ha egyszer rárohantak. A +három szenvedély közül egy is elég volna valami gyenge embernek, +hogy a földre terítse. De mi magyarok olyanok vagyunk, hogy +mindenből a sokat szeretjük. Az ebédeink végtelenek, a +mulatságainkban nem ismerünk határt és a szenvedélyekből is +mindenki annyit pakkol az utipodgyászába, amennyit nem bir el. +<span class="pagenum"><a name="Page_207" id= +"Page_207">-207-</a></span></p> +<p>Igaz másrészt, hogy egyetlen szenvedély pótolja a többit. +Például az öreg Simonkai Pálnál volt ilyen a helyzet, aki asszonyt, +kártyát, bort nem ismert soha életében. No, gondolnátok, Simonkai +Pállal most már az ördögök se birnak. Pedig dehogy is nem birtak +vele. Adtak neki egy ártatlan szenvedélyt: „gyűjtő“ volt az öreg. +Azokat a váltókat gyüjtötte össze, amelyeket aláírt a rokonai és +barátai kedvéért. Gyűjtötte, gyűjtötte az öreg a váltókat s +egyszerre azon vette magát észre, hogy elúszott az egész vagyona. +De akkor se a vagyona miatt búsult, hanem azért, hogy nem gyüjtheti +tovább a bélyeges papírosokat. Egy nagy kosárral találtak belőle a +halála után.</p> +<p>Tehát valahogyan csak el kell pusztulni!</p> +<p>Milyen könnyű sora volt most már a végzetnek Asszonyfái +Gyurkával, akinek három szenvedélye is volt, arról nem sokat kell +beszélni. A bor még csak szelid jószág, lehet vele jó barátságban +is élni: nem szükséges állandóan a hatalmában lenni. A bor +elereszti néha az ő szolgalegényeit: menjetek, pihenjetek, hadd +aludja ki Asszonyfái Gyurka a mámorát. De már a kártya az alvásra +se enged időt. Borral ritkán álmodik a boros ember, míg a kártya az +álmok csendes világában is kártya marad. Elkiséri az embert +mindenhová és álmában is meglepi. Ismertem egy régi játékost, aki +midőn teljesen letört s többé nem játszhatott, álmában állandóan +kártyázott.</p> +<p>A harmadik nagy ellenség aztán az asszony. Tetejébe megy mind a +két másik szenvedélynek. <span class="pagenum"><a name="Page_208" +id="Page_208">-208-</a></span> és akkor győzedelmeskedik fölöttük, +amikor akar. A legerősebb ördög az asszony. A bor és kártya +meglapulnak, mint megvert kutyák, amikor az asszony nevü ördög +belép a házba. Csend legyen olyankor, mert ez az ördög a +legkegyetlenebb valamennyi között. Ettől már nem lehet semmi áron +megszabadulni. Éjjelre-nappalra melléd szegődik, nem ereszt egy +pillanatra se magától. Utánad lopózik a bor mámorában, melléd ül a +kártya mellett. Álmodban az ágyad szélére ül és bársony keztyűvel +simogat, hogy nappal annál jobban meggyötörhessen. Megy, megy veled +az egész életen át és csak a sír szájánál vesz búcsút. Vagy ki +tudja? Tán a másik világra is elmegy utánad.</p> +<p>Csak asszony ne volna a világon!</p> +<p>Hát, hogy rendben elmondjak mindent, Asszonyfái Gyurka, mikor +már nagyon a végén járt az apai jussnak, ott a mi ábrándos, +melankólikus Nyírünkben, hirtelen megvetette a lábát, elég volt, +nem megy tovább egy tapodtat se. Megfogadta, hogy nem iszik és nem +kártyázik többet, mert elég esze volt hozzá, hogy meglássa előre a +végzetét.</p> +<p>Fiatal, harmincesztendős legény volt akkor Gyurka. A buji +laposon még az ő nyírfái susogtak a szélben és a békák neki +kuruttyoltak a kákás tóból. Még a békák hangversenye is kellemetes, +ha az ember az ősi kúria tornácáról hallgatja. Vajjon a békák +között is olyan világ van, mint az emberek között? Az öreg békák +fiai öröklik-e apai jussukat a tóban s megmaradnak-e az uraságok +szolgálatában, akinek birtokára elszegődtek? Bizonyosan +<span class="pagenum"><a name="Page_209" id= +"Page_209">-209-</a></span> úgy lesz, hogy a békák is húznak az ősi +birtokoshoz, mert például a szomszédunkban, amikor Korponai Pali +birtokát dobra verték és az „Árnyas“-tanya gazdát cserélt, a tóban +elhallgattak a békák attól a naptól. Vége volt az esti koncertnek, +nem muzsikáltak az új tulajdonosnak, aki bizony csalárd úton jutott +a Korponai-vagyonhoz. De tavaszra még a régi gólyák sem tértek +vissza a kémény mellé. A fecskék is odamaradtak abban az +esztendőben és a tanyai fecskefészekben verébcsaládok berzenkedtek. +De a verebek is meggondolták a dolgot később és elhagyták Árnyast. +Számtalan akasztott verebet lehetett találni a birtokon. Falusi +ember tudja, hogy a veréb bánatában fűszálra szokta magát +akasztani.</p> +<p>Az Asszonyfái verebei, gólyái még meg voltak, amikor Gyurka +halt-ot mondott. Vagy két esztendeig nem is láttuk. Otthon ült és +gazdálkodott. Rendezgette azokat a zavarokat, amelyeket két +szenvedélyével előidézett a vagyoni viszonyaiban. Ejnye, +mondogattuk, ki hitte volna, ugyan ki hitte volna, hogy ilyen +kemény legény ez a Gyurka. Csak az öreg Csajkos csóválgatta a +fejét, amikor a megyei kaszinóban szóba került a Gyurka dolga.</p> +<p>– Nono, gyerekek, – mondta a tapasztalt öreg, – nem lehessen +előre semmit sem tudni. Gyurka barátunk még nem szolgálta ki a maga +esztendőit az asszonyok regimentjében.</p> +<p>Igaz, igaz, hogy Gyurka még nem sokat törődött az asszonyokkal +addig. Némely férfi olyannak látszik, hogy nem fordul meg semmiféle +selyemszoknya <span class="pagenum"><a name="Page_210" id= +"Page_210">-210-</a></span> suhogására. De olyan férfi még nem +volt, aki sohasem fordult meg! Egyszer csak megfordul +mindegyik.</p> +<p>Abban az időben történt, hogy színésznő lett Gaál Jolánból. Ez a +Gaál Jolán elvált menyecske volt, ami ritkaság a Gaáloknál. De még +fiatal volt és szörnyen unatkozott otthon Bujiban, Napoleon uram +mellett. Napoleon, az apja egész nap csak pipázott és ilyen +szavakkal bíztatta Jolánt a jó magaviseletre:</p> +<p>– Szégyent hoztál a nevünkre, otthagyott az urad.</p> +<p>Máskor:</p> +<p>– Nem ég ki a szemed, hogy még a férjedet sem tudtad megtartani +magadnak?</p> +<p>Jolán tehát szerfölött unatkozott a buji házban, s egyszer csak +fölszedte a sátorfáját és elment színésznőnek, szép hangja volt, +mint valamennyi Gaál-kisasszonynak, de még szebb volt hangjánál a +termete, meg a szeme.</p> +<p>A szeme az nem hasonlított a Gaál-kisasszonyok lesütött pilláju, +ártatlan gyermek-szeméhez. A Jolán szeme kissé kancsalított és +különben is bátran nézett a férfiak arcába. Nem igen látszott +szégyenkezni a férfiak furcsa, gúnyos tekintete előtt, de a lágy, +olvadékony pillantások se fogtak rajta. Őtet ugyan nem lehetett +meghódítani egy pillantással, mint a többi Gaál-kisasszonyokat.</p> +<p>Amikor Jolán elment szinésznőnek, akkor kezdett utána érdeklődni +Asszonyfái Gyurka. Tetszett neki Jolán elhatározása, de meg a +menyecskét is <span class="pagenum"><a name="Page_211" id= +"Page_211">-211-</a></span> látta néhanapján s igen szemrevalónak +találta. Amikor egy esztendő mulva Jolán Virágbarlangi igazgató úr +társulatával a megyei székvárosba érkezett, egy este a fából épült +színház előtt megállottak az Asszonyfái György sárga kancái. Jolán +valami énekesszerepben lépett föl és az egész vármegye megbámulta a +harisnyakötőit. De legjobban mégis Asszonyfái bámulta meg, mert +attól az estétől fogva berukkolt ő is abba a nagy hadseregbe, ahol +az asszonyok viselik a sarzsit és komiszbaka minden férfi. +Szerelmes lett Asszonyfái s ezzel eldőlt a végzete. A Gaál Jolán +harisnyakötői aztán vitték-vitték Gyurkát végig az égész országon, +amerre Virágbarlangi úrnak éppen kedve volt vándorolni. A buji +laposon pedig csendesebben kezdtek kuruttyolni a békák, a nyírfák +nagyokat sóhajtottak az esti szélben és fölakasztgatták magukat a +verebek az eresz fűszálaira, amikor telekjegyzőkönyv C. lapjára +mindenféle idegen hangzásu neveket vezettek.</p> +<p>… S egyszer végleg elhallgattak a békák a buji laposon. +Asszonyfái elkészült és Gaál Jolán egy pesti színház művésznője +lett. A pesti gavallérok gukkerezték ezentúl a harisnyakötőit, +Asszonyfái pedig nyomtalanul eltűnt.</p> +<p>A vagyoni romlása új elhatározásra indította:</p> +<p>– Lemondok az asszonyokról s újra kezdem az életet.</p> +<p>Igy szólt s miután hamarosan egyéb nem akadt: elment valahová a +felső vármegyékbe bírósági végrehajtónak.</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_212" id= +"Page_212">-212-</a></span></p> +<p>Hat esztendő mulott el.</p> +<p>Hat esztendeig élt Asszonyfái György a tótok között, mint egy +kutya. Enni se igen evett ezen idő alatt, mert vagyont akart +gyűjteni. Csak a magyar gentryben és a zsidóban van meg az a +szívósság, amellyel rá tudja magát vetni a vagyonszerzésre, ha +éppen az a célja.</p> +<p>Néhány ezer forintja, földecskéje, háza volt már Asszonyfái +Györgynek, amikor valami hivatalos dolog Budapestre szólította. +Estére elvetődött abba a művészeti palotába, ahol Gaál Jolán +énekelt és táncolt. És Asszonyfái György nem tudott visszatérni a +tótok közé többé. Hazament ugyan, hogy eladja holmicskáját, +összeszedje pénzét és aztán beállított Jolánhoz.</p> +<p>Jolán a nyakába ugrott.</p> +<p>– Isten hozott Gyurka, már azt hittem, hogy elfelejtettél.</p> +<p>– Igazad van. De újra eszembe jutottál, – felelt Asszonyfái.</p> +<p>A néhány ezer forintocskának négy hét alatt vége lett s Gyurka +ismét ott volt a régi elhatározás előtt: lemondani az asszonyokról +s újra kezdeni az életet.</p> +<p>Most már Erdélybe ment Gyurka, ahol fát fűrészelnek a hegyek +között és oláhon, medvén kívül nem látni eleven lényt. Esztendőkig +senyvedt Gyurka az oláhok között, gyüjtötte a pénzt, nyomorgott, +szenvedett s a végzet újra meglökte. Valami fenyvesekbe rejtett +fürdőcske volt azon a tájon, ahol Gaál Jolán egy nyáron megjelent. +Gyurka <span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span> meglátta a fürdőn és nyomban +végkielégítést kért a hivatalától. A néhány ezer forintocska őszre +elfogyott és Gyurka most már a Dunántúlra vonult, hogy ismét +előlről kezdjen mindent.</p> +<p>… Harminc esztendeje ennek a történetnek. Gaál Jolán öregasszony +lett azóta, senki se kíváncsi többé a harisnyakötőjére. Él +egymagában, elhagyatva, mint az öreg színésznők szoktak. De minden +negyedik-ötödik évben fölkeresi őt egy szürkefejü öreg ember, s +akkor dinom-dánom van hetekig. Áll a bál, hogy zeng bele a város. +Amíg a mulatságnak hamar vége szakad és a szürkefejü vén szamár +nyomtalanul eltűnik. Elmegy ismét valahová, ahol esztendőkig +koplal, nyomorog és takarékoskodik. <span class="pagenum"><a name= +"Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> <span class= +"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215"><br /> +-215-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Öreg idő.</h2> +</div> +<p>A Bakony közepén, a kis Várpalotán lakik két öreg ember, akikhez +hébe-korba eljárogatok, ha már nagyon kifogytam a meséimből és az +álmatlan éjjeleken csupán a régi, ismert alakok rajzanak elő az +emlékezetemben. Nem is egyéb az egész mesemondás, mint elmondása +azoknak a dolgoknak, amelyeket régi emberektől hallottunk. Hiába, +az öreg emberek fantáziája mindig jobban dolgozik, mint a +fiataloké, akik csak a jelent ismerik. Az öregek összekeverik a +multat a jelennel, a régi dolgokhoz hozzáálmodnak; kiszínezik, +kifestik azokat az elmult eseményeket, amelyek a maguk idejében +éppen olyan szürkék, banálisak voltak, mint a mai események. Az +öreg emberek szebben mesélnek még a régi könyveknél is. Utóvégre a +könyvek nem változnak, legföllebb a betűk fakulnak meg és papirosuk +elrongyolódik. De az emberek fantáziája szünet nélkül dolgozik. Az +én nagyanyám minden télen másképpen mesélte el az ő történeteit. +Igaz, hogy a történetek mindig ugyanazok voltak; csakhogy +<span class="pagenum"><a name="Page_216" id= +"Page_216">-216-</a></span> azóta már hozzáálmodott, újabb és újabb +emberekre emlékezett, akik később, vagy előbb éltek, mint amikor a +történet megesett; – s így keveredett össze a mult a jelennel, a +fantázia a valósággal. Az öreg emberek ajkán az elmult század csupa +legenda, benne a forradalom a legszebb mitosz: nagy munkájukba +kerül majdan a történetíróknak, ha majd egykor az egész legendás +századnak a való történetét ki akarják hámozni a regékből.</p> +<p>Ott a Bakony közepén, a kis Várpalotán él a két öreg ember, aki +folyton álmodik. János bácsi a régi ház hátulsó részében dörmög +naphosszat, míg Mari néni elől lakja hűvös szobáit, ahonnan az +utcára lehet látni. Körül pedig zúg-búg a Bakony.</p> +<p>A Bakony is olyan erdő, hogy sohasem tud elpihenni, mindig zúg, +mint a mesebeli erdő. Olyan ez az erdő, mint a hegyek szakálla: +irtják, pusztítják, de soha ki nem pusztíthatják. A zúgása, +sóhajtása regeszerüen hangzik. Mintha szegény bujdosókat rejtegetne +folytonosan, mintha a betyárok énekét dúdolná. Pedig se bujdosók, +se betyárok nincsenek már. A Bakony csak zúg, amugy bolondjában. +Küldi az esőt, a zivatart, a szelet és hangjaival álomba ringatja +azokat, akik ráhallgatnak.</p> +<p>A két öreg ember folyton a Bakonyt hallgatta. Mari néninek fehér +volt a haja, mint a frissen esett hó, de egyenes a termete, mint a +Bakony fái. Csendesen tesz-vesz egész nap és kis konyhájában úgy +lobog a rőzse lángja, mint a mesékben. Pitteg-pattog a tűz és Mari +néni ráncos keze fürgén kavargat a lábosokban. Dél felé jár az idő. +János bácsi ilyenkor <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= +"Page_217">-217-</a></span> szokott hazajönni a szőlőből. Abból a +híres „Loncsos“-ból, ahol a százesztendős tőkék úgy megráncosodtak, +megfeketedtek, mint megannyi öreg emberek.</p> +<p>János bácsi jött is már a hegy felől. Piros arca ragyogott +messziről és a járása elárulta, hogy az öreg tőkéken kívül egyébbel +is foglalatoskodott odakünn a Loncsosban: az öreg tőkék nedvét is +megkóstolgatta.</p> +<p>Mari néni a szeme elé emelte a tenyerét és úgy nézte messziről a +közeledő Jánost, az öccsét:</p> +<p>– Ej haj, János, már megint!… – kiáltja, de nem haragszik ám, +mert hiszen minek is haragudna azért, hogy Jánosnak piros az arca +és bokázó a járása. Ha talán egyszer megtörténne, hogy János nem +ily vígan jönne haza a szőlőből, Mari néni akkor ijedne meg +istenigazában.</p> +<p>A rőzse lángja már nem lobog, lábasok födőik alatt titkon +elhallgatnak és Mari néni teríti az asztalt a hűvös nagyszobában, +amelynek falairól mindenféle régi képek nézegetnek le: régi Jánosok +és régi Mari nénik, akik egykor tán éppen úgy sürögtek-forogtak itt +az asztal körül, ha odakünn a konyhán nem lobogott már a rőzse +lángja. Most csak nézik az öregasszonyt, mintha titkon arra +gondolnának, hogy nemsokára ő sem lesz egyéb, mint egy falon függő +kép – és tán egy másik Mari jön majd ide valahonnan. János bácsi is +betotyog már a szobába, leül és míg sóval, paprikával hint be egy +falatka kenyeret, így szólal meg:</p> +<p>– Te, Mari, hallgasd csak, már megint ott járt <span class= +"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> nálam a +Bodóné… Azt mondja, hogy csak a kertészollót kéri kölcsön, de hát +én tudom, hogy nem azért jött.</p> +<p>– Vajjon miért jött volna Bodóné, ha nem a kertészollóért? – +kérdezi Mari néni és a párolgó, finom levest az asztalra +helyezi.</p> +<p>– Miért-e? – nevet János bácsi. – Hát csak azért, mert engem +akart látni.</p> +<p>– Ó, te vén hóbortos! – nevet Mari néni és kimeri a levest. – +Sohasem javulsz meg. Azt gondolod, hogy valamennyi asszonynak +csupán te reád van gondja? Pedig azóta már termettek fiatalabb +legények is a Bakonyban.</p> +<p>János bácsi erre mérgesen ránt egyet a vállán és dohog:</p> +<p>– Jó, jó. Bodóné mégis bomlik utánam. De persze hiába +bomlik.</p> +<p>Mióta bomlik ez a bizonyos Bodóné János bácsi után? Ha +emlékezetem nem csal, már húsz esztendeje. Húsz esztendő nagy idő, +de Bodóné álhatatos maradt, de álhatatos volt János bácsi is. Ha +már az asszonyok kivetették utána a hálót, ő bizony nem hagyja +magát megfogni.</p> +<p>A délután is valahogy másképpen mulik itt, mint egyébhol. Mari +néni ilyenkor a temetőbe készül. Amíg öltözködik odabenn, János +bácsi a küszöbön állva pipázgat és csodálatos dolgokat lát a +napfényes időben.</p> +<p>– Borul a Bakony, Mari. Nagy eső készül! – mondja. – Jobb lesz, +ha itthon maradsz.</p> +<p>Mari néni erre ijedten kiszól: <span class="pagenum"><a name= +"Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p> +<p>– Csak nem bolondult tán meg az idő?</p> +<p>János bácsi halkan nevetgél magában és hamiskásan kacsint valami +láthatatlan személynek.</p> +<p>– Már pedig olyan égiháború készül, amilyenre nem is emlékszem, +– mondja rémes hangon. – Nini, már morog is a Bakony. Hallod, +Mari?</p> +<p>A lankás hegyek fölött pedig szelíd bárányfelhők úsznak, olyan +lágyan, romantikusan, mintha csupa álmok úszkálnának ott az erdők +fölött. A Kisfaludy felhői ezek, amelyeket a „magyar +Tempevölgyében“ való kóborlásában látott Himfy.</p> +<p>De János bácsi tovább is látja a borulatot a küszöbről, hallja a +szél zúgását és erdők morgását. Mari nénit azonban nem oly könnyü +visszatartani. Fekete kis mantilláját már vállára is borította és +kijön hűvös szobáiból. Nézi az időt és meginti Jánost:</p> +<p>– Már megint bolondozol velem, János! Pedig jobb volna, ha +kijárogatnál néha te is a temetőbe. Ott alusznak a mi ismerőseink, +atyánkfiai. Maholnap közibük megyünk mi is.</p> +<p>János bácsi incselkedve nevet:</p> +<p>– Hohó, messzire van még az. Addig még meg is házasodunk. Téged +is férjhez adlak még, Mari néném.</p> +<p>Ezt már nem hallgathatja Mari néni. Szégyenlősen siet tovább, +csak messziről fenyegeti meg Jánost:</p> +<p>– Te, te Sobri Jóska! – mondja, aztán megy tovább a kis temető +felé, amelynek minden sírját, <span class="pagenum"><a name= +"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a síroknak minden lakóját +ismeri. A napfényes délutánban, míg üldögél a régi sírok között, +sorban fölszállnak a földből régi ismerősei, barátnői és velük úgy +elbeszélget, hogy észre sem veszi az alkony jövését, amely szelíden +teríti rá fátyolát az erdős hegyekre. Lilaszínü lesz a völgy és a +hegyoldalakban eltűnnek a faluk fehér kis tornyai. Mintha mély +álomba merülne a Bakony és a völgyekben halkan suhannának tova +régen itt élt emberek szellemei. Kongva száll az óraütés és a kis +temető fala mellett erősen krákog valaki. A köhögés mindenféle +fajtája hallatszik, – amíg János bácsi e jeladásait észreveszi Mari +néni. János bácsinak ugyanis babonája be nem lépni a temetőbe és +csak a falon kívül várja be a nénjét.</p> +<p>– Be soká időztél itt, – mondja szemrehányólag. – Azóta a +Loncsost is megjártam.</p> +<p>– Látom! – felel Mari néni és egész úton nem szól a bokázó +lépésü Jánoshoz.</p> +<p>– Bodóné ismét ott járt… Ez az asszony mégis lekap egyszer a +lábamról, – fejtegeti János egész úton hazafelé és keményen +erősíti, hogy azért mégsem fog sikerülni a Bodóné dolga.</p> +<p>Mari néni szótlanul megy elől. A temetőben járnak a gondolatai +és az odavaló ismerőseivel társalog. Otthon fáradtan leül a +karosszékébe és míg tekintete a távoli halmokra tapad, amelyeken +mind sűrűbbre vonja az este fátyolát, nem is hallja János bácsit, +aki mögötte járkál és éppen azt meséli, hogy Bodóné micsoda ravasz +praktikával készül az ő meghódítására. <span class= +"pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221">-221-</a></span></p> +<p>Mari néni egyszerre felsóhajt:</p> +<p>– János, emlékszel-e Pagonyira, arra a feketeszakállu szép +emberre?</p> +<p>Jánosnak nagy fáradságába kerül Bodónéról másra gondolni. De +csak nekivág a kátyunak emlékezése szekerével és azt feleli:</p> +<p>– Emlékszem, de csak homályosan…</p> +<p>– Ott ültem a sírján, ma délután. Emlékszel-e a hangjára, amely +olyan volt, mint az oroszlán hangja és nagy, lobogó szakállára… +őrnagy volt a forradalomban.</p> +<p>Az est már elfödte a Bakonyt, csupán zúgása hallatszik +messziről. János bácsi bólint:</p> +<p>– Emlékszem.</p> +<p>És letelepszik a Mari nénje mellé és hallgatja az öregasszony +halk, merengő hangját. Csendesen, mint az esti szél, száll az öreg, +fáradt hang és János bácsi addig emlékszik, míg ő maga is beszédbe +fog. – Igy mulik el az este.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_222" id= +"Page_222">-222-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223"><br /> +-223-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>A podolini takácsné <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li>A tótok elfogynak <span class="ralign"><a href= +"#Page_21">21</a></span></li> +<li>A fejnélküli barát <span class="ralign"><a href= +"#Page_29">29</a></span></li> +<li>Jézuska csizmája <span class="ralign"><a href= +"#Page_37">37</a></span></li> +<li>Ábrándok <span class="ralign"><a href= +"#Page_47">47</a></span></li> +<li>Gyurkovay hazaballag <span class="ralign"><a href= +"#Page_53">53</a></span></li> +<li>Dickens úr barátai <span class="ralign"><a href= +"#Page_65">65</a></span></li> +<li>Zathureczky agarai <span class="ralign"><a href= +"#Page_75">75</a></span></li> +<li>Asszonyok inspekciója <span class="ralign"><a href= +"#Page_81">81</a></span></li> +<li>A kapitány kalapja <span class="ralign"><a href= +"#Page_93">93</a></span></li> +<li>A gárdista bundája <span class="ralign"><a href= +"#Page_101">101</a></span></li> +<li>A bujdosó földesuraságról <span class="ralign"><a href= +"#Page_107">107</a></span></li> +<li>Korvin lelke <span class="ralign"><a href= +"#Page_113">113</a></span></li> +<li>Kázmér <span class="ralign"><a href= +"#Page_127">127</a></span></li> +<li>Falu <span class="ralign"><a href= +"#Page_139">139</a></span></li> +<li>A Hartwig <span class="ralign"><a href= +"#Page_145">145</a></span></li> +<li>Egy régi bál <span class="ralign"><a href= +"#Page_153">153</a></span></li> +<li>Őserdőben <span class="ralign"><a href= +"#Page_161">161</a></span></li> +<li>Misley pipázott <span class="ralign"><a href= +"#Page_169">169</a></span></li> +<li>A folyó mellett <span class="ralign"><a href= +"#Page_179">179</a></span></li> +<li>Őszi nap falun <span class="ralign"><a href= +"#Page_185">185</a></span></li> +<li>Az enyicki menyecskék <span class="ralign"><a href= +"#Page_195">195</a></span></li> +<li>Egy végzett földesúr történetéből <span class="ralign"><a href= +"#Page_205">205</a></span></li> +<li>Öreg idő <span class="ralign"><a href= +"#Page_215">215</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77261 ***</div> +</body> +</html> |