summaryrefslogtreecommitdiff
path: root/77256-h/77256-h.htm
blob: 48932c613740daab77df22fccece9b56d976e4be (plain) 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234

<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=utf-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>Álmok éjszakája by Arthur Schnitzler| Project
Gutenberg</title>

<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
 margin-left: 10%;
 margin-right: 10%;
}

h1,h2 {
 text-align: center;
 clear: both;
 line-height: 200%;
}

h2 {
 margin-top: 2em;
}

p {
 margin-top: 0.75em;
 margin-bottom: 0.75em;
}

body > p {
 text-align: justify;
 text-indent: 1.5em;
}

p.i0 {
 text-indent: 0;
}

hr {
 width: 33%;
 margin-top: 2em;
 margin-bottom: 2em;
 margin-left: auto;
 margin-right: auto;
 clear: both;
}

hr.chap {width: 65%}

.pagenum {
/*  visibility: hidden; */
/*  display: none; */
 position: absolute;
 right: 2%;
 color: gray;
 font-size: smaller;
 text-align: right;
 text-indent:0;
}

.center {
 text-align: center;
 text-indent: 0;
}

.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

.caption {font-weight: bold;}

.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}

.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p class="center"><span class="caption-150">A REGÉNY
MESTEREI</span></p>
<hr class="chap" />
<p class="center"><span class="caption-150">SCHNITZLER
ARTUR</span></p>
<h1>ÁLMOK ÉJSZAKÁJA</h1>
<p class="center"><span class="caption-small">FORDITOTTA</span></p>
<p class="center"><span class="caption-large">GAÁL ANDOR</span></p>
<p>&nbsp;</p>
<p>&nbsp;</p>
<p class="center"><span class="caption"><i>BUDAPEST,
1926</i></span></p>
<p class="center"><span class="caption"><i>PANTHEON IRODALMI
INTÉZET R.-T. KIADÁSA</i></span></p>
<hr class="chap" />
<p class="center">A művészi borítékrajz</p>
<p class="center"><i>Fiora Margit</i> munkája.</p>
<p class="center">Globus, Budapest.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter">
<h2>1.</h2>
</div>
<p>– Huszonnégy fekete rabszolga evezett a díszbeöltözött gályán,
amely Amgiad herceget vitte a kalifa palotája felé. A herceg
azonban bíborpalástjába burkolózva egyedül pihent a födélzeten a
mély-kék, csillagos égbolt alatt és pillantása…</p>
<p>Eddig olvasta fenhangon a kislány; most hirtelen lecsukódtak a
szempillái. A szülők mosolyogva pillantottak egymásra, Fridolin
lehajolt hozzá, megcsókolta a szöszke haját és becsukta a könyvet,
amely a még megterített asztalon feküdt. A kislány úgy nézett
körül, mint akit valamin tettenértek.</p>
<p>– Kilenc óra – mondta az apja –, itt az ideje, hogy aludni
menj.</p>
<p>És most, hogy Albertina is lehajolt a gyermekhez, a szülők keze
összetalálkozott az imádott homlokon és a pillantásuk összeakadt
egy gyöngéd mosolyban, mely most már nem egyedül a gyermeknek
szólt. A kisasszony bejött és figyelmeztette a kicsikét, hogy
köszönjön el szüleitől; a kislány engedelmesen fölkelt <span class=
"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> a helyéről,
apjának, anyjának csókra nyujtotta ajkát és nyugodtan kiment a
szobából a kisasszony után. Fridolin és Albertina azonban most,
hogy egyedül maradtak a függőlámpa vörhenyes fényében, egyszerre
sürgősnek érezték, hogy a tegnapi álarcosbál eseményeit újra
letárgyalják, ott, ahol még vacsora előtt abbahagyták.</p>
<p>Ez volt az első báljuk ebben az évben és éppen a farsang végén
szánták el magukat arra, hogy elmennek. Fridolint, alig hogy
belépett a terembe, két vörös dominó üdvözölte, mint valami
türelmetlenül várt barátot. Kilétükkel nem volt tisztában, pedig a
vörös dominók feltűnően jól ismerték diákságának és a kórházban
töltött szolgálati idejének legkülönfélébb történeteit. Meleg
barátsággal meginvitálták egy páholyba, ahol azzal az ígérettel
hagyták magára, hogy nemsokára álarc nélkül térnek vissza, de olyan
sokáig maradtak el, hogy Fridolin türelmetlen lett és jobbnak látta
lemenni a földszintre, ahol azt remélte, hogy ismét fölfedezheti a
két titokzatos jelenséget.</p>
<p>De bármilyen figyelemmel kutatott is, nem tudott többé reájuk
bukkanni; helyettük azonban váratlanul egy más nő akaszkodott a
karjára: a felesége, aki éppen az imént vált el egy ismeretlen
férfitől, akinek fájdalmas, kiélt lénye és külföldi, valószínűleg
lengyeles hangsúlya eleinte lekötötte, egészen addig, amíg
egyszerre egy váratlanul odavetett és alantasan szemtelen szóval
nem sértette meg és nem riasztotta el. <span class=
"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> Így aztán a
férfi meg a nő – alapjában boldogan, hogy megszabadultak a
kiábrándítóan banális álarcosjátéktól, – nemsokára szerelmesek
módjára ültek egymással szemben a többi szerelmespár között az
étteremben, osztriga és pezsgő mellett és mintha most ismerkedtek
volna meg, kellemes szócsatával játszották végig az udvarlás, az
ellentállás, a csábítás és odaadás komédiáját; és egy gyors
kocsikázás után a fehér téli éjszakában, otthon, már régesrég nem
érzett szerelmi mámorban hullottak egymás karjaiba.</p>
<p>Hamarosan szürke reggelre ébredtek. A férjet már a korai órákban
betegei ágyához szólította hivatása; Albertinát meg a háziasszonyi
és anyai kötelességek nem engedték tovább pihenni. Így teltek el az
órák józanul és előre beosztottan a mindennapi kötelesség és a
munka közt; az elmult éjszaka kezdettől végig csak halványan élt és
csak most, amikor mindkettőjük napi munkája véget ért, a gyermek
lefeküdt és semmi zavarótól nem kellett már tartani, csak ekkor
támadtak föl ismét az álarcosbál árnyalakjai, a szomorú ismeretlen
és a vörös dominók és ezeket a jelentéktelen élményeket egyszerre
az elmulasztott lehetőségek csalóka fénye vette körül varázslatos
és fájdalmas erővel.</p>
<p>Ártatlan és mégis lesben álló kérdések, finom és kettős értelmű
válaszok váltakoztak, de egyiknek sem kerülte el a figyelmét, hogy
a másiknál hiányzik a teljes őszinteség s így aztán mind a ketten
jogot <span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
"Page_8">-8-</a></span> éreztek a szelíd bosszúállásra. Túlságos
jelentőségűnek vették azt a varázst, amelyet ismeretlen báli
ismerőseik sugároztak feléjük, gúnyolódtak azokon a kis
féltékenységi tüneteken, amelyeket egyikük vagy másikuk elárult és
amelyeket mindegyikük a maga részéről letagadott. De az elmult éj
jelentéktelen kalandjairól folytatott könnyed beszélgetést
csakhamar fölváltotta egy komolyabb megbeszélés azokról a rejtett
és alig-tudatos megkívánásokról, amelyek a legtisztább,
legátlátszóbb lelket is zavaros és veszélyes örvénylésbe hozhatják
és szóba kerültek azok a titokzatos dimenziók, ahová tulajdonképpen
nem is vágyakoztak, de amelyek felé a Sors megmagyarázhatatlan
vihara – ha csak álmukban is – egyszer mégis elsodorhatta őket.</p>
<p>Mert bármennyire tökéletesen egymáshoz tartoztak is érzésben és
gondolatban, mégis tudatában voltak annak, hogy tegnap nem
elsőízben érintette meg őket a kaland, a szabadság és a veszély
lehellete; bizonytalanul, önkínzó és tapogatózó kíváncsisággal
próbáltak egymás vallomásában valami nyomra bukkanni és félénken
egymáshoz húzódva kutattak valami közömbös tény, valami
jelentéktelen élmény után, amely a kimondhatatlant kifejezné és
amelynek őszinte meggyónása föloldhatta volna azt a feszültséget és
gyanakvást, amely lassanként már tűrhetetlenné kezdett válni.</p>
<p>Albertina – talán mert ő volt a türelmetlenebb, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span>
becsületesebb, vagy a jobb kettőjük között – előbb bátorodott neki
az őszinte vallomásnak: kissé remegő hangon kérdezte meg
Fridolintól, hogy emlékszik-e még arra a fiatalemberre, aki az
elmult nyáron a dán tengerparton egyik este két tiszt társaságában
üldögélt a szomszédos asztalnál, aztán a vacsora alatt egy
táviratot kézbesítettek neki, mire gyorsan búcsút vett a
barátaitól.</p>
<p>Fridolin bólintott.</p>
<p>– Mi volt vele? – kérdezte.</p>
<p>– Én már akkor reggel is láttam – felelte Albertina –, amikor
sárga táskájával a kezében éppen fölfelé sietett a hotel lépcsőjén.
Csak futólag nézett végig rajtam, de néhány lépcsőfokkal följebb
már megállott, utánam fordult és a pillantásunk akaratlanul is
összetalálkozott. Nem mosolygott, sőt, inkább úgy tűnt nekem, hogy
elkomolyodott az arca és valószínűleg velem is ugyanez
történhetett, mert sohasem éreztem még olyan megindultságot, mint
akkor. Egész nap álombamerülten heverésztem a strandon.</p>
<p>– Ha hívna – úgy éreztem, hogy ez mélyen van bennem –, nem
tudnék ellentállni neki. Képesnek éreztem magamat mindenre: úgy
hittem, oda tudnálak dobni téged, a gyereket, a jövőmet, és mégis –
meg tudod ezt érteni? Drágább voltál nekem, mint valaha Még
emlékezhetsz rá, éppen ezen a délután történt, hogy elbeszélgettünk
egymással ezerféle dologról, a kettőnk jövőjéről és a gyerekről,
olyan meghitten, <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
"Page_10">-10-</a></span> mint már nagyon rég nem. Alkonyatkor az
erkélyen üldögéltünk, te meg én és akkor ő elment előttünk lenn a
strandon anélkül, hogy fölpillantott volna és én boldog voltam,
hogy láthattam. De azért megsímogattam a homlokodat és megcsókoltam
a hajadat és ebben az irántad való szerelmemben nagyon sok volt a
fájdalmas részvétből.</p>
<p>– Este nagyon szép voltam, te magad mondtad nekem és egy fehér
rózsát tűztem az övembe. Talán nem is volt véletlen, hogy az idegen
éppen a mi közelünkben helyezkedett el barátaival. Nem is nézett
felém, én azonban azzal a gondolattal kacérkodtam, hogy fölállok,
odamegyek az asztalához és azt mondom neki: Itt vagyok, te Vágyam,
te Szerelmesem, fogadj el engem! Ebben a pillanatban hozták neki a
táviratot, elolvasta, elsápadt, odasúgott néhány szót a fiatalabbik
tisztnek és engem egy talányos pillantással símogatva végig, kiment
a teremből.</p>
<p>– És? – kérdezte Fridolin szárazon, amikor az asszony
elhallgatott.</p>
<p>– Nincs tovább. Csak annyit tudok, hogy másnap reggel valami
bizonytalan rossz érzéssel ébredtem, Nem tudom, mi aggasztott
jobban: az, hogy elutazik, vagy az, hogy még itt marad; ezt már
akkor sem tudtam. De amikor az ebédnél sem jelent meg,
fellélekzettem. Ne kérdezz többet, Fridolin, a teljes valóságot
mondtam el neked. De tudom, hogy azon a tengerparton te is átéltél
valamit… <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
"Page_11">-11-</a></span></p>
<p>Fridolin felkelt a helyéről, néhányszor fel-alá járt a szobában,
aztán így szólt:</p>
<p>– Igazad van.</p>
<p>Az ablaknál állott, arcát elfödte a homály.</p>
<p>– Reggelenként, – kezdte fátyolos, kissé ellenséges hangon –
néha nagyon korán, mielőtt még te fölkeltél volna, szokásom volt
kisétálni a part mentén, a helységből kifelé és akármilyen korán
volt is, a nap már mindég fényesen és izzón tüzött le a tengerre.
Itt a strandon kívül, mint te is tudod, kis falusi házak voltak,
mindegyik egy-egy külön kis világ, egynémelyik körülkerített
kerttel, néhányat csak maga az erdő szegélyezett és a
fürdőkunyhókat ezektől a házaktól az országút és egy partrész
választotta el. Az ilyen korai órákban alig találkoztam emberrel,
fürdőzőt pedig egyáltalán sohasem láttam ott. Egyik reggel azonban
egész váratlanul egy nőalakot vettem észre, aki abban a hiszemben,
hogy senki sem látja, az egyik homokba cövekelt fürdőkunyhó keskeny
teraszán egyik lábát gondosan a másik elé helyezve és karjait
hátrafelé a fabódénak támasztva óvatosan lépkedett tova.</p>
<p>– Egész fiatal, talán tizenöt éves leány volt, kibomlott szőke
hajjal, amely végigfolyt a vállain és egyik oldalán, egészen a
gyönge kebléig. A lány maga elé bámult, aztán lefelé a vízre és a
fal mentén lesütött szemmel lassan kúszott a másik sarok felé és
egyszerre csak előttem állott; kezeivel erősen hátrakapott,
<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
"Page_12">-12-</a></span> mintha biztosabban meg akarna fogózni,
aztán felpillantott és hirtelen meglátott engem. Remegés futott
keresztül a testén, mintha elsüllyedni, vagy menekülni akarna. De
minthogy a keskeny pallón csak egészen lassan mozoghatott, mégis a
megállást választotta, – és most itt állott, előbb ijedt, aztán
haragos, végül zavart arckifejezéssel.</p>
<p>Egyszerre csak elmosolyodott, csodálatot keltően mosolygott; ez
már üdvözlés volt, sőt talán kacsintás, – de volt abban valami gúny
is, ahogy lábával gyengén paskolta a vizet, amely elválasztott
tőle. Aztán a fiatal, karcsú teste kiegyenesedett, mintha saját
szépségében gyönyörködnék és nyilvánvaló volt, hogy pillantásom
tüze, amelyet magán érzett, büszke és édes izgalomba hozta. Így
álltunk egymással szemközt talán tíz másodpercen keresztül, félig
kinyílt ajkakkal és parázsló szemekkel. Önkénytelenül is kitártam
feléje a karomat, az ő pillantásában pedig odaadás és öröm volt.
Egyszerre azonban hevesen megrázta a fejét és elengedte a falat,
majd parancsolóan intett, hogy távozzam; és amikor nem tudtam
magamat azonnal elhatározni, hogy engedelmeskedjem, olyan kérés,
olyan könyörgés villant fel gyermekszemeiben, hogy nem tehettem
egyebet, minthogy elfordultam. Amilyen gyorsan csak lehetett,
folytattam tovább az utamat; egyetlen egyszer sem fordultam vissza
feléje, tulajdonképpen nem is <span class="pagenum"><a name=
"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> tapintatból, vagy
engedelmességből, vagy éppen lovagiasságból, hanem azért, mert a
legutolsó pillantása alatt olyan, minden élménynél magasabbrendű
megindulást éreztem, hogy közel voltam az ájuláshoz.</p>
<p>Ezzel elhallgatott.</p>
<p>– És aztán, – kérdezte Albertina maga elé meredve és minden
hangsúly nélkül – gyakran jártál még később is azon a bizonyos
úton?</p>
<p>– Amit most elmeséltem neked, – felelte Fridolin – véletlenül a
dániai tartózkodásunk legutolsó napján történt. Én sem tudom, hogy
más körülmények közt mi történt volna. Te se kérdezz többet,
Albertina.</p>
<p>Még mindig ott állott az ablaknál, mozdulatlanul. Albertina
felkelt a helyéről, odament hozzá; szeme mély és könnyes volt,
homlokán könnyű ránc futott végig.</p>
<p>– Ezentúl mindjárt el fogjuk mondani egymásnak ezeket a
dolgokat, – mondotta.</p>
<p>A férfi némán bólintott.</p>
<p>– Ígérd meg ezt nekem!</p>
<p>Erre magához vonta. – Hát nem tudod? – kérdezte, de a hangja még
mindig keményen csengett.</p>
<p>Az asszony megfogta a kezét, megsimogatta és fölnézett rá
fátyolos szemekkel, amelyből a férfi kiolvashatta a gondolatait.
Most eszébe jutottak Fridolin már fiatalkori élményei, amelyek
közül jónéhányat <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
"Page_14">-14-</a></span> ismert, mert a férfi engedve az ő
féltékeny kiváncsiságának, az első években sok mindent elárult
neki, sőt sokszor úgy tünt, hogy olyanokat is elmondott, amiket
jobb lett volna elhallgatnia. Fridolin biztosan tudta, hogy ebben
az órában sok mindenfajta emlék tolakodott fel szükségszerűen az
asszonyban és nem is csodálkozott, amikor a nő, mintegy
álomszerűen, az ő egyik fiatalkori szeretőjének félig elfelejtett
nevét mondta ki. Ez úgy hangzott, mint valami szemrehányás, sőt
mint enyhe fenyegetés.</p>
<p>Ajkához emelte az asszony kezét.</p>
<p>– Minden lényben, – hidd el nekem, ha túlságos banálisan hangzik
is – minden lényben, akiről azt hittem, hogy szeretem, mindig csak
téged kerestelek. Ezt sokkal biztosabban tudom, mint ahogy te meg
tudod érteni, Albertina.</p>
<p>Az asszony zavartan mosolygott.</p>
<p>– És ha nekem is kedvem támadt volna előbb keresgélni? –
kérdezte.</p>
<p>A tekintete megváltozott, hűvös és áthatolhatatlan lett. A férfi
engedte, hogy a keze kicsússzék az övéből, mintha csak valami
hazugságon vagy áruláson érte volna. Az asszony azonban így
szólt:</p>
<p>– Ó, ha ti tudnátok… – és megint elhallgatott.</p>
<p>– Ha mi tudnók? Mit akarsz ezzel mondani?</p>
<p>Albertina furcsa keménységgel a hangjában válaszolt:
<span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
"Page_15">-15-</a></span></p>
<p>– Körülbelül azt, amire gondolsz, kedvesem.</p>
<p>– Albertina, hát mégis van valami, amit elhallgattál
előttem?</p>
<p>Az asszony bólintott és különös mosolygással nézett maga
elé.</p>
<p>Fridolinban megmagyarázhatatlan, értelmetlen kételkedés
ébredt.</p>
<p>– Nem értem teljesen – mondta. – Alig voltál tizenhét éves,
amikor eljegyeztük magunkat.</p>
<p>– Igen, Fridolin, tizenhat multam. És mégis – nyugodtan nézett a
szemébe – nem tőlem függött, hogy még szűzen lettem a
feleséged.</p>
<p>– Albertina!</p>
<p>És az asszony már mesélte:</p>
<p>– A wörthi tónál történt, Fridolin, alig valamivel az
eljegyzésünk előtt, hogy egy szép nyári éjszakán egy nagyon csinos
fiatalember állott az ablakom alatt, amely a nagy, messzi rétre
nyílt; beszélgettünk és a beszélgetés közben azt gondoltam; de
hallgasd csak, mit gondoltam: Milyen kedves, elragadó ez a
fiatalember, – most csak egy szót kellene szólnia, de persze azt az
igazi szót, hát én kimennék hozzá a rétre és sétálnék vele, ahová
csak akarná, – talán az erdőbe, – vagy még szebb volna, ha
kicsónakáznánk a tavon – és ezen az éjszakán mindent nekiadnék,
amit csak kívánna. Igen, ezt gondoltam magamban. – De az elragadó
fiatalember nem mondta ki <span class="pagenum"><a name="Page_16"
id="Page_16">-16-</a></span> azt a szót, csak gyöngéden kezet
csókolt nekem – és másnap reggel megkérdezett, hogy akarok-e a
felesége lenni. És én igent mondtam.</p>
<p>Fridolin kedvetlenül elengedte a kezét.</p>
<p>– És ha akkor este – kérdezte –, véletlenül más valaki állott
volna az ablakod alatt és ha annak eszébe jutott volna az az igazi
szó, például… – gondolkozott, hogy milyen nevet mondjon, de az
asszony már tiltakozva nyujtotta feléje a kezét.</p>
<p>– Más valaki, akárki lett volna is, mondhatott volna, amit akart
– nem használt volna. És ha nem <i>te</i> lettél volna az, aki az
ablak előtt állott – mosolyogva nézett föl rá –, talán az a nyári
este sem lett volna olyan gyönyörű.</p>
<p>A férfi gúnyosan elfintorította a száját.</p>
<p>– Ebben a pillanatban ezt mondod, ebben a pillanatban talán így
is hiszed. De…</p>
<p>Kopogtattak. A szobaleány jött be és jelentette, hogy itt van a
házfelügyelőné a Schreyvogelgasseből, hogy elhívja a doktor urat az
udvari tanácsoshoz, aki megint rosszul van. Fridolin kiment az
előszobába, megtudta a küldönctől, hogy a tanácsosnak ismét
szív-rohama van és nagyon rosszul érzi magát. Megígérte, hogy
azonnal odamegy.</p>
<p>– Elmégy? – kérdezte Albertina, miközben a férfi gyorsan
készülődött, olyan bosszús hangon, mintha Fridolin szántszándékkal
fájdalmat akarna okozni neki. <span class="pagenum"><a name=
"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>
<p>Fridolin csaknem csodálkozva válaszolt:</p>
<p>– De hiszen el kell mennem!</p>
<p>Az asszony alig hallhatóan fölsóhajtott.</p>
<p>– Valószínűleg nem lesz semmi baj – mondta Fridolin –, három
centigram morfium eddig még mindig segített ezeken a rohamokon.</p>
<p>A szobaleány behozta a bundáját; Fridolin, mintha az előbbi órák
beszélgetése teljesen kitörlődött volna az emlékezetéből, homlokon
és szájon csókolta Albertinát, aztán elsietett. <span class=
"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19"><br />
-19-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>2.</h2>
</div>
<p>Az uccán ki kellett gombolnia a bundáját. Hirtelen enyhébbre
fordult az idő, csaknem teljesen elolvadt a hó a gyalogjáró mentén
és a levegőben már a közelgő tavasz lehellete érzett. Fridolin
józsefvárosi lakásától, amely a Városi Kórház közelében volt, alig
negyedórányira esett a Schreyvogelgasse és így Fridolin nemsokára
már felfelé haladt az öreg ház rosszul kivilágított, kanyargó
lépcsőjén a második emeletre és becsöngetett; de mielőtt még a
régimódi csengő megszólalt volna, észrevette, hogy az ajtó csak
kilincsre van betéve, tehát belépett a sötét előszobán keresztül a
lakásba és azonnal látta, hogy már későn érkezett. A zöldernyős
petróleumlámpa, amely az alacsony mennyezetről függött, bágyadt
fénnyel vonta be az ágytakarót, amely alatt egy sovány test feküdt
elnyúlva, mozdulatlanul. A halott arca árnyékban volt, de Fridolin
oly jól ismerte már, hogy szinte tökéletes pontossággal felismerte
keskeny, ráncos, magashomlokú arcát a rövid, <span class=
"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> fehér
körszakállal és a feltünően csúnya, fehér szőrrel benőtt füleket.
Marianne, a tanácsos leánya, tunyán lecsüggő karokkal, mintegy
halálos fáradtsággal ült az ágy végében. Érzett rajta a régi
bútorok, orvosságok, petróleum és konyha szaga, összekeverődve a
kölnivíz és rózsaszappan illatával és Fridolin valahogy nagyon
intenzíven érezte azt az édeskésen fanyar szagot, amely kiáradt
ebből a halvány leányból, aki fiatal volt még, de lassanként
elvirágzott a hónapokon és éveken át tartó nehéz házimunkában, a
megerőltető betegápolásban és az éjszakai virrasztásban.</p>
<p>Amikor az orvos belépett, a lány feléje fordította a tekintetét,
de a szűkös világításnál nem lehetett látni, hogy elpirult-e, mint
rendesen, ha a férfi megjelent. Fel akart emelkedni a helyéről, de
Fridolin egy kézmozdulattal megakadályozta, és így csak nagy,
zavaros szemeivel küldött neki üdvözletet. A férfi odalépett az ágy
fejéhez, gépiesen megérintette a halott homlokát, és a nyitott ujjú
hálóingből az ágytakaróra kilógó kezeit, aztán könnyű sajnálkozást
jelzett a vállával, bundája zsebébe dugta a kezét, és körüljártatta
a szobában pillantását, amely végül is Marianne-on pihent meg. A
lány haja dús és szőke volt, de száraz, a nyaka jó formájú és
karcsú, de kissé ráncos és sárgás árnyalatú, az ajka pedig keskeny,
mintha sok ki nem mondott szó zárult volna mögéje. <span class=
"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
<p>– Nos, kedves kisasszony – mondta az orvos suttogva és csaknem
zavartan –, a dolog bizonyára nem érte önt egészen
készületlenül.</p>
<p>A lány feléje nyujtotta a kezét. Részvétteljesen fogta meg,
kötelességszerűen érdeklődött az utolsó és halálos roham
lefolyásáról; a lány szakszerűen és röviden számolt be, aztán a
legutóbbi néhány, aránylag jó napról beszélt, ami alatt Fridolin
nem látta a beteget. Fridolin odatolt egy széket, leült
Marianne-nal szemben és vígasztalásul arról beszélt, hogy az utolsó
órákban valószínűleg már nem is szenvedett, majd arról érdeklődött,
nem kellene-e a rokonokat értesíteni? Ó, igen, a házfelügyelőné már
elment a bácsiért, és Roediger doktor is bizonyára mingyárt itt
lesz, „a vőlegényem“, tette hozzá a lány és Fridolin homlokára
bámult, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna.</p>
<p>Fridolin csak bólintott. Az elmult év alatt kétszer-háromszor
találkozott ebben a házban Roediger doktorral. A túlságosan karcsú,
halvány, rövid szőke szakállú és pápaszemes fiatalember, egyébként
a történelem tanára a bécsi egyetemen, valamennyire megnyerte a
tetszését, anélkül, hogy mélyebb érdeklődést keltett volna benne.
Marianne mindenesetre jobb színben volna – gondolta –, ha a
szeretője lenne. Haja kevésbé volna száraz, ajka viszont pirosabb
és teltebb lenne. Vajjon mennyi idős lehet? töprengett magában.
Mikor három vagy négy éve <span class="pagenum"><a name="Page_22"
id="Page_22">-22-</a></span> először hívtak a tanácsoshoz, akkor
huszonhárom volt. Akkor még élt az anyja. Sokkal vidámabb volt,
amikor még élt az anyja. Rövid ideig, úgy emlékszem, énekleckéket
is vett. Most hát ehhez a tanárhoz megy feleségül. Vajjon miért
teszi? Egész biztos, hogy nem szerelmes belé, sok pénze sem lehet a
fiúnak. Milyen házasság lesz ez? Nos, amilyen ezer más házasság. Mi
közöm hozzá? Lehet, hogy soha többé még csak nem is látom, hiszen
nincs már semmi keresnivalóm ebben a házban. Ó, hány embert nem
láttam már viszont többé, pedig azok nálánál sokkal közelebb
állottak hozzám.</p>
<p>Mialatt ezek a gondolatok suhantak keresztül az agyán, Marianne
a halottról kezdett beszélni, valami olyan beható részletezéssel,
mintha az a halála egyszerű tényével hirtelen nevezetes emberré
emelkedett volna. Hát csakugyan nem volt több ötvennégy évesnél?
Persze: a sok gond, csalódás, – az örökké betegeskedő feleség, – és
a fia, aki annyi bánatot okozott neki! Hogyan, hát fivére is van?
Hogyne. Hiszen egyszer már beszélt is róla a doktor úrnak. A fivére
most valahol külföldön él, itt benn, a Marianne szobájában van egy
kép, amelyet a fiú tizenötéves korában festett. Egy tisztet
ábrázol, amint leugrat egy dombról. A papa mindig úgy tett, mintha
egyáltalán nem is látná ezt a képet. De azért nagyon jó a kép. A
fiú kedvezőbb körülmények közt többre vihette volna. <span class=
"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>
<p>Milyen izgatottan beszél, gondolta Fridolin, és hogy csillog a
szeme! Láz volna? Lehet. Az utóbbi időben soványabb lett. Talán
tüdőcsúcshurut…</p>
<p>Marianne egyre csak beszélt, de neki úgy tünt, hogy a lány nem
is tudja valójában, kihez beszél, vagy mintha csak önmagának
mondaná a szavakat. Igen, tizenkét éve van már távol a fiú a
háztól, még csaknem gyermek volt, amikor hirtelen eltünt. Négy vagy
öt éve karácsonykor jött utoljára hír róla, valami olasz
városkából. Különös, hogy a város nevét már elfelejtette. Így
beszélt egy ideig közömbös dolgokról, fölöslegesen, majdnem
összefüggés nélkül, amíg egyszere csak elhallgatott és kezébe
temetett arccal némán üldögélt. Fridolin fáradt volt és még inkább
unatkozott, alig várta, hogy valaki jöjjön már, valami rokon, vagy
a vőlegény. Nyomasztó hallgatás súlyosodott a szobára. Az volt az
érzése, mintha a halott is együtt hallgatna velük, nem azért,
mintha nem tudna megszólalni, pusztán csak rosszindulatból és
kárörömmel.</p>
<p>És egy pillantást vetve feléje, Fridolin így szólt:</p>
<p>– Mindenesetre, ahogy most állnak a dolgok, Marianne kisasszony,
jó, hogy nem kell sokáig ebben a lakásban maradnia – a lány kissé
fölemelte a fejét, de nem nézett Fridolinra –, a vőlegénye
valószínűleg nemsokára kap majd professzori katedrát; a bölcsészeti
karon ebben a tekintetben sokkal kedvezőbbek a viszonyok, mint
<span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
"Page_24">-24-</a></span> nálunk. – Arra gondolt, hogy évekkel
ezelőtt ő maga is kedvet érzett az egyetemi pályafutáshoz, de a
kényelmesebb életmód iránti hajlandóságból inkább a hivatása
praktikus kihasználása mellett döntött, – és hirtelen úgy érezte,
hogy alacsonyabbrendű valaki a kitünő Roederer doktorral
összehasonlítva.</p>
<p>– Az ősszel elköltözünk – mondta Marianne, anélkül, hogy
megmoccant volna –, a vőlegényem meghívást kapott Göttingába.</p>
<p>– Ah – mondta rá Fridolin és szeretett volna valami
gratulációfélét mondani, de nem tartotta hozzá alkalmasnak az időt
és ezt a környezetet. Egy pillantást vetett a csukott ablakra és
anélkül, hogy előbb engedélyt kért volna rá, mintegy orvosi jogának
gyakorlásával feltárta mindkét szárnyát és engedte, hogy betóduljon
rajtuk a levegő, amely még melegebb és tavasziasabb lett és úgy
tünt, mintha távoli, ébredező erdők enyhe illatát hozná magával.
Amikor megint befelé fordult a szoba felé, magán érezte Marianne
kérdő tekintetét. Közelebb lépett hozzá és megjegyezte:</p>
<p>– A friss levegő remélhetőleg jót fog tenni önnek. Már csaknem
meleg az idő és tegnap éjszaka… – azt akarta mondani: hóviharban
jöttünk haza a bálból, de gyorsan átfogalmazta a mondatot és így
egészítette ki: – Tegnap este még félméter magasan feküdt a hó az
uccákon. <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
"Page_25">-25-</a></span></p>
<p>A lány alig hallgatta, mit beszél. Szemét elfutotta a nedvesség,
kövér könnycseppek futottak végig az arcán és megint beletemette az
arcát a kezeibe. A férfi akaratlanul is megérintette a lány haját
és végig simított a homlokán. Érezte, hogyan kezd remegni a lány
teste: előbb alig hallhatóan sírt magában, aztán egyre hangosabban,
míg végre egészen felszakadt belőle a zokogás. Egyszerre csak
lecsúszott a székről, Fridolin lába elé vetette magát és arcát
egészen hozzászorítva, átkarolta a térdét. Aztán tágranyilt,
fájdalmasan vad szemeiből felnézett rá és forrón suttogta:</p>
<p>– Nem akarok elmenni innen. Ha sohasem jön is vissza, ha sohasem
látom is többé; csak a közelében akarok élni.</p>
<p>Fridolin inkább megdöbbent, mintsem csodálkozott: mindig tudta,
hogy a lány szereti őt, vagy legalább azt képzelte, hogy
szereti.</p>
<p>– Na, keljen fel hát, Marianne – mondta halkan, aztán lehajolt
hozzá és gyöngéden felemelte. Természetesen hisztéria is van a
dologban, gondolta. Egy pillantást vetett a halott apára. Vajjon
nem hall-e ez mindent, jutott eszébe. Hátha csak tetszhalott? Hátha
minden ember csak tetszhalott ezekben a kimúlás utáni első órákban?
– Karjaiban tartotta Mariannet, de kissé távol magától és csaknem
önkénytelenül megcsókolta a homlokán, ami még neki magának is kissé
nevetségesnek tünt. Homályosan <span class="pagenum"><a name=
"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> visszaemlékezett valami
regényre, melyet még évekkel ezelőtt olvasott és amelyben arról
volt szó, hogy egy fiút az anyja halotti ágya mellett elcsábított a
barátnője, azaz hogy tulajdonképpen erőszakot követett el rajta.
Ugyanebben a pillanatban, nem tudta, miért, a feleségére kellett
gondolnia. Valami keserűség tolakodott fel benne az asszony ellen,
és tompa nehezteléssel gondolt a dániai úrra, aki sárga
kézitáskájával megy fel a hotel lépcsőjén. Erősebben magához
szorította Mariannet, de nem érezte a legcsekélyebb izgalmat sem;
inkább valami könnyű undorodás támadt benne a fénytelen, száraz
haja láttára és a kiszellőzetlen ruháiba itatódott édeskésen-fanyar
illattól. Ekkor megszólalt odakünn a csengő és úgy érezte magát,
mint aki hirtelen megszabadult valamitől; gyorsan kezet csókolt
Mariannenak, mintha hálás volna és ment ajtót nyitni. Roediger
doktor sötétszürke felöltőjében, sárcipőben, esernyővel a kezében
és az alkalomhoz illő komoly arckifejezéssel állott az ajtóban. A
két férfi egy biccentéssel üdvözölte egymást, de valahogy
bizalmasabban, mint ahogy az a tényleges viszonyuknak megfelelt
volna. Aztán mindketten beléptek a szobába, Roediger elfogódott
pillantást vetett a halottra és részvétét fejezte ki Mariannenak;
Fridolin bement a szomszédos szobába, hogy megírja a halálesetről
szóló orvosi jelentést, feljebb csavarta a gázlángot az íróasztal
fölött és tekintete <span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
"Page_27">-27-</a></span> a fehér egyenruhás tiszt képére esett,
aki kirántott karddal ugratott le egy domboldalról valami
láthatatlan ellenség felé. A képet keskeny ó-arany keret vette
körül, és nem hatott sokkal jobban, mint egy közönséges
olajnyomat.</p>
<p>A halotti jelentéssel elkészülve, Fridolin megint visszament a
másik szobába, ahol a jegyespár kézt-kézbe öltve üldögélt az apa
ágya mellett.</p>
<p>Az ajtóban megint megszólalt a csengő, Roediger doktor fölkelt a
helyéről és ment ajtót nyitni; Marianne ezalatt lenézett a földre
és alig hallhatóan ezt mondta:</p>
<p>– Szeretlek.</p>
<p>Fridolin válaszképpen, nem minden gyöngédség nélkül kimondta
Marianne nevét. Roediger visszajött egy idősebb házaspár
kíséretében. Marianne bácsija és nénije volt; a körülményeknek
megfelelően néhány szót váltottak, azzal az elfogódottsággal,
amelyet egy éppen elhúnyt ember jelenléte szokott maga körül
terjeszteni. A kis szoba hirtelen úgy tünt, mintha tele volna
részvétlátogatókkal; Fridolin úgy érezte, hogy ő most fölösleges
itt, elköszönt. Roediger, miután kikísérte az ajtóig, úgy vélte,
hogy még néhány köszönő szót kell mondania és kifejezte azt a
reményét, hogy mielőbb viszontlátják egymást. <span class=
"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29"><br />
-29-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>3.</h2>
</div>
<p>Fridolin a kapu előtt állva, felnézett arra az ablakra, amelyet
nemrég ő maga tárt ki; az ablakszárnyak könnyedén rezegtek a kora
tavaszi szélben. Azok az emberek, akik ott fönn maradtak, az élők
épúgy, mint a halott, egyaránt kísértetiesen valószínűtleneknek
tüntek fel neki.</p>
<p>Ő maga úgy nézte magát, mint aki megmenekült; nem annyira valami
élmény elől, mint inkább valami fenyegető varázslat elől, amelynek
nem volt szabad erőt venni rajta. Egyedüli utóhatásként csak az
jelentkezett, hogy különösképpen nem volt kedve hazamenni. Az uccán
elolvadt a hó, jobbra és balra apró, piszkos-fehér hódombocskák
meredtek, az uccai lámpákban pislákolt a gázfény, az egyik közeli
templomban tizenegyet harangoztak. Fridolin elhatározta, hogy
mielőtt aludni tér, még eltölt egy félórát valamelyik kávéházban a
lakása közelében és ezért a Városház parkján keresztül vette útját.
Az árnyékba merült <span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
"Page_30">-30-</a></span> padokon itt is, ott is egymáshoz simuló
szerelmespárok ültek, mintha már igazán megérkezett volna a tavasz
és a csalóka-meleg levegő nem lett volna veszélyekkel terhes. Az
egyik padon egész hosszában elnyúlva és kalapját homlokára húzva,
egy meglehetősen züllött külsejű ember feküdt. Mi lenne, ha most
felkölteném, gondolta Fridolin és pénzt adnék neki éjjeli
szállásra? Ugyan, mit segítene ez, töprengett tovább, akkor holnap
megint egy másikról kellene gondoskodnom, mert különben nincs
értelme az egésznek, sőt végül még valami bűnös viszonnyal is
meggyanúsíthatnák. És sietni kezdett, hogy amilyen gyorsan csak
lehetséges, meneküljön minden felelősség és kísértés elől. Miért
éppen ezzel törődjek? – gondolta, – hány ezer ilyen szegény ördög
van csak magában Bécsben! Ha az ember mindegyikkel törődni akarna,
– minden ismeretlen ember sorsával! És eszébe jutott a halott,
akitől éppen most jött el, és bizonyos borzongással, sőt nem
egészen utálat nélkül gondolt arra, hogy a barna flanelltakaró
alatt kinyúló sovány testben az örök törvények szerint már
megkezdte munkáját a pusztulás és az enyészet. És örült azon, hogy
ő még él, hogy tőle minden valószínűség szerint még messze vannak
mindezek az utálatos dolgok; igen, örült, hogy még fiatal, hogy
vonzó és szeretetreméltó asszonya van; sőt még egy másik, vagy még
több is az övé lehet, ha éppen kedve tartja. Az ilyesmihez
<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
"Page_31">-31-</a></span> persze több szabad idő kellene, mint
amennyi neki van és erről az jutott az eszébe, hogy holnap reggel
nyolc órakor már az osztályán kell lennie, tizenegytől egyig a
magánbetegeket kell látogatnia, délután háromtól ötig rendelnie
kell és még az esti órákban is meg kell néznie néhány betegét. –
Nos, – remélhetőleg majd nem az éjszaka kellős közepén hívják el,
mint ahogy ma történt.</p>
<p>Keresztülvágott a Városház téren, amely zavarosan csillámlott,
mint valami barna tó, és betért hazájába, a Józsefvárosba.
Messziről tompa, szabályos lépteket hallott és meglehetős távolban,
éppen az egyik uccasarkon befordulóban, megpillantott egy kis
csapat tányérsapkás diákot, akik, hatan vagy nyolcan, feléje
közeledtek. Amikor a fiatalemberek az egyik uccai lámpa fénykörébe
kerültek, a kék Alemannokra vélt ismerni bennük. Fridolin sohasem
tartozott egyik egyesület kötelékébe sem, de annak idején
végigcsinált néhány kard-menzúrát. Ezzel a diákkori
visszaemlékezésével kapcsolatban eszébe jutottak a vörösdominós
nők, akik tegnap este a páholyukba csalták, aztán faképnél hagyták
őt.</p>
<p>A diákok már egészen közel voltak, hangosan beszéltek és
vihogtak; – vajjon nem ismerte-e egyiket vagy másikat a kórházból?
De a bizonytalan világításnál lehetetlen volt az arcvonásaikat
pontosan kivenni. Egészen a falhoz kellett lapulnia, hogy ne
<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
"Page_32">-32-</a></span> ütközzék össze velük; – már elébevágtak,
csak az egyik nyitott télikabátos, hosszú fickó, akinek balszemét
kötés takarta, maradt vissza valamennyire, láthatólag szándékosan
és oldalt kifeszített könyökével megbökte őt.</p>
<p>Szó sem lehetett véletlenségről. Mi baja ennek a kölyöknek,
gondolta Fridolin és önkénytelenül megállott; a másik két
lépésnyire ugyancsak megállt és így egy percig elég közelről egymás
szemébe meredtek. Fridolin azonban hirtelen elfordult és
továbbment. Elfojtott nevetést hallott a háta mögött – kedve lett
volna megint megfordulni és a diákot felelősségre vonni, de valami
különös szívdobogást érzett – úgy, mint egyszer tizenkét vagy
tizennégy évvel ezelőtt, amikor valaki hevesen dörömbölt az
ajtaján, éppen akkor, amikor az a jókedvű fiatal lány volt nála,
aki szeretett valami távolélő és valószínűleg egyáltalán nem is
létező vőlegényéről mesélni; de ekkor csak a levélhordó volt az,
aki olyan vésztjóslóan dörömbölt. – És azt érezte, hogy most épúgy
kalimpál a szíve, mint akkor.</p>
<p>Mi ez, kérdezte magától bosszankodva, és most vette észre, hogy
kissé remegnek a térdei. Gyávaság? – Nevetséges, felelte önmagának.
Odaálljak egy részeg diákkal, én, a harmincöt éves ember, gyakorló
orvos, nős, egy gyermek apja! – Kihívás! Tanuk! Párbaj! És a végén
az ilyen buta összeütközés <span class="pagenum"><a name="Page_33"
id="Page_33">-33-</a></span> miatt egy vágás a karra? Néhány hétig
munkaképtelennek lenni? – Vagy ha kiütik a szemét? – Sőt, esetleg
vérmérgezés? – És nyolc nap alatt ott van, ahol a
Schreyvogelgasse-ban hagyott öreg úr, a barna flanell ágytakaró
alatt! Gyávaság? – Három kard-menzúrát vívott és egyszer már
pisztolypárbaj előtt állott, akkor sem az ő kérésére intézték el
barátságosan az ügyet. Hát a hivatása? Minden oldalról és minden
pillanatban veszély fenyegeti, – erről mindig szeretnek
megfeledkezni.</p>
<p>Mikor is volt csak, hogy egy difteritiszes gyermek az arcába
köhögött? Három vagy négy napja, nem lehet több. Ez mindenesetre
sokkal meggondolandóbb eset volt, mint holmi vagdalkozás. És már
egyáltalán nem is törődött vele többé. Legfeljebb, ha ezzel a
fickóval ismét találkozik, még mindig tisztázni lehet a dolgot.
Semmiesetre sem lehet kötelessége, hogy éjfélkor, amikor valamelyik
betegétől jön, vagy amikor valamelyik betegéhez siet – hiszen ez is
épúgy megtörténhetett volna – nem, igazán nem lehet kötelessége
ilyen otromba diákcsínyekre reagálni. Ha most pédául az a dániai
fiatalember kerülne a szeme elé, akivel Albertina… de nem, hát mi
is jut eszébe? Nos – mégis csak éppen olyan, mintha a szeretője
lett volna. Még rosszabb. Igen, bárcsak a szeme elé kerülne. Ó, az
volna az igazi élvezet, ha valahol egy erdei tisztáson <span class=
"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> szemben
állhatna vele és a pisztolya csövét nekiirányíthatná a síma,
szőkehajú homlokának.</p>
<p>Hirtelen észrevette, hogy már túlment a célján és egy szűk
uccába került, ahol csak néhány kopott uccalány kóborolt éjszakai
férfivadászaton. Kísérteties ez, gondolta a férfi. És emlékezetében
a kéksapkás diákok is hirtelen kísértetiesnek tűntek föl, épúgy,
mint Marianne, meg a vőlegénye, a bácsi, a néni, akiket most
képzeletében összefogva sorbaállított az öreg udvari tanácsos
halotti ágya mellé.</p>
<p>Még Albertina is, akit most tisztán látott gondolatban, amint
mélyen alszik, karját a nyaka alá fektetve – még a kislánya is, aki
már összegubózva pihen a kis fehér rézágyacskában; még a pirosarcú
nevelőnő is, bal arcán az anyajeggyel, – mind-mind kísértetieseknek
tűntek fel előtte. És ebben az érzésben, bár kissé megborzongva
tőle, volt mégis valami megnyugtató, mert úgy érezte, hogy ez
feloldja őt minden felelősség, sőt minden emberi kapcsolat
alól.</p>
<p>Az egyik kószáló lány megszólította, hogy menjen vele. Csinos,
nagyon sápadt, kifestett szájú és még egészen fiatal teremtés volt.
Hallotta a háta mögött a lány lépteit, majd nemsokára a hangját is:
„Nem gyönnél velem, szép doktor?“</p>
<p>A férfi önkénytelenül hátrafordult.</p>
<p>– Honnan ismersz engem? – kérdezte.</p>
<p>– Nem ismerem én – felelte a lány –, de ebben a kerületben
mindenki doktor. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
"Page_35">-35-</a></span></p>
<p>Gimnazista évei óta nem volt dolga ilyenfajta nővel. Vajjon
gyermekkora tért-e vissza, hogy most vonzotta ez a teremtés? Eszébe
jutott egyik futólagos ismerőse, egy elegáns fiatalember, akiről az
a hír járta, hogy mesébe illő szerencséje van a nőknél és akivel
még mint diák egyszer bál után egy mulatóban üldögélt, aztán, mikor
az üzletszerű női vendégek egyikével eltávozott, Fridolin kérdő
pillantására ezt felelte:</p>
<p>– Még mindig ez a legkényelmesebb; – és nem is a
legrosszabbak.</p>
<p>– Hogy hívnak? – kérdezte Fridolin.</p>
<p>– Na, hát hogy hívhatnak engem? Természetesen Micinek.</p>
<p>Már meg is fordította a kulcsot a kapuban, belépett és várt
Fridolinra, hogy kövesse.</p>
<p>– Siess! – mondta, amikor a férfi tétovázott. Egyszerre csak ott
állott a lány mellett; a kapu becsapódott mögötte; a lány bezárta a
kaput, meggyujtott egy viaszgyertyát és világította az utat a férfi
előtt. – Megőrültem én? – kérdezte Fridolin.</p>
<p>A szobában petróleumlámpa égett. A lány feljebb csavarta az égő
belet: egész otthonos, csinosan berendezett szoba volt és
mindenesetre sokkal kellemesebb illat terjengett benne, mint
például a Marianne lakásában. Persze – itt nem feküdt semmiféle
öreg ember hónapokig betegen… A lány rámosolygott és tolakodás
nélkül közeledett Fridolinhoz, <span class="pagenum"><a name=
"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> aki azonban szelíden
elhárította. Akkor hellyel kínálta meg a hintaszékben, amelyben a
férfi kényelmesen el is helyezkedett.</p>
<p>– Bizonyára nagyon kifáradt vagy – mondta a lány. Fridolin
bólintott. És a lány, miközben sietség nélkül vetköződött, ezt
mondta:</p>
<p>– Persze, persze, az ilyen embernek mennyi rengeteg dolga is van
egész nap. Akkor már a magamfajtának mégis csak könnyebb!</p>
<p>Fridolin észrevette, hogy a lány ajka nincs kifestve, hanem
természetes piros színe van és ezzel kapcsolatban bókot mondott
neki.</p>
<p>– Mi a csodának festeném ki magam? – kérdezte a lány. – Már mit
gondolsz, hány éves vagyok?</p>
<p>– Húsz? – találgatta Fridolin.</p>
<p>– Tizenhét – mondta a lány és az ölébe ült. A nyakát átfogta a
karjával, mint egy gyermek.</p>
<p>Kinek jutna eszébe ezen a világon, gondolta a férfi, hogy én
most itt vagyok ebben a szobában? Hát én magam egy órája, vagy csak
tíz perce is lehetségesnek tartottam volna ezt? És – miért? Miért
vagyok itt? A lány ajkával az övét kereste, Fridolin azonban
visszahúzódott tőle; a lány hosszasan, kissé szomorúan nézett rá,
aztán lecsúszott az öléből. A férfinak csaknem rosszul esett a
mozdulat, olyan sok vígasztaló gyöngédséget érzett az
ölelésében.</p>
<p>A lány kezébe vett egy háziruhát, amely a vetett ágy szélén
hevert; belébujt és karját keresztbefonta <span class=
"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> a mellén,
úgyhogy most az egész alakját ruha takarta.</p>
<p>– Így jó lesz? – kérdezte minden gúny nélkül, sőt szinte
félénken, mintha nagyon igyekeznék eltalálni a férfi akaratát.
Fridolin alig tudott felelni.</p>
<p>– Eltaláltad – mondta végül –, valóban nagyon fáradt vagyok és
most nagyon kellemesnek találom, hogy itt üldögéljek a hintaszékben
és pusztán csak hallgassam, amit beszélsz. Olyan kedves, lágy
hangod van. Beszélj csak, mesélj csak valamit.</p>
<p>A lány az ágyon ült és megrázta a fejét.</p>
<p>– Az az egész, hogy félsz – mondta halkan, majd maga elé, alig
hallhatóan: – Kár!</p>
<p>A bankjegyeket, amelyeket a férfi adni akart neki, olyan
határozottsággal utasította vissza, hogy az nem is erőltethette
tovább. Magára kapott egy vékony kék gyapjúsálat, gyertyát gyujtott
és megvilágította az utat a férfinak; lekísérte és kinyitotta neki
a kaput.</p>
<p>– Ma már itthon maradok – mondta.</p>
<p>A férfi megfogta a kezét és önkénytelenül kezet csókolt neki. A
lány csodálkozva, szinte ijedten nézett fel rá, aztán zavartan és
boldogan nevetett.</p>
<p>– Mintha valami kisasszony vónék – mondta.</p>
<p>A kapu becsapódott mögötte és Fridolin gyors pillantással
emlékezetébe véste a házszámot, hogy másnap bort és édességeket
küldhessen a szegény, kedves kis teremtésnek. <span class=
"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39"><br />
-39-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>4.</h2>
</div>
<p>Odakünn ezalatt még valamivel melegebbre fordult az idő. A
langyos szél besodorta a szűk uccába a nedves rétek és a távoli
hegyek tavaszi illatát. Hát most hová? – gondolta Fridolin, mintha
nem is az lett volna a legtermészetesebb, hogy végre hazamenjen és
lefeküdjön aludni. De nem tudta erre elhatározni magát Milyen
hontalannak, milyen kitaszítottnak tünt fel önmaga előtt az
Alemannokkal való visszataszító találkozása óta… Vagy Marianne
vallomása óta?… Nem, még régebben – az Albertinával folytatott esti
beszélgetés óta egyre jobban eltávolodott eddigi élete megszokott
keretétől valami más, távoli, idegen világ felé.</p>
<p>Keresztül-kasul kóborolt az éjszakai uccákon, hagyta, hogy a
könnyű, meleg szél símogassa a homlokát, míg végül elhatározott
léptekkel, mintha valami régóta keresett célhoz ért volna, belépett
egy másodrendű kávéházba, amelynek régimódian barátságos, nem
túlságosan tágas és mérsékelten megvilágított <span class=
"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span>
helyiségében e kései órán már csak igen kevesen voltak.</p>
<p>Az egyik sarokban három úr kártyázott; a pincér, aki addig a
játékot figyelte, lesegítette Fridolinról a bundát, felvette a
rendelést és illusztrált lapokat és néhány esti ujságot tett eléje
az asztalra. Fridolin valami kötelezettségfélét érzett és gyorsan
lapozni kezdett az ujságokban. Itt is, ott is megfogta egy-egy hír
a pillantását. Konstantinápolyban a kisázsiai vasútépítés ügyében
konferencia volt, amelyen Lord <i>Crawford</i> is résztvett. A
<i>Benies és Weingruber</i> cég fizetésképtelenséget jelentett. Ma
este hering-falatozás a Sophie-teremben. Egy fiatal leány, B.
Mária, lakik Schönbrunner Hauptstrasse 28., szublimáttal
megmérgezte magát. – Mindezek a tények, a közömbösek és a szomorúak
egyaránt, a maguk száraz hétköznapiságával valahogy kijózanítóan és
megnyugtatóan hatottak Fridolinra. B. Máriát, a fiatal leányt,
sajnálta; szublimát, milyen ostobaság. Ebben a percben, amikor
kényelmesen üldögél a kávéházban, és mialatt Albertina nyaka köré
kulcsolt kezekkel nyugodtan alszik, és miközben az udvari tanácsos
már túljutott minden földi szenvedésen, B. Mária, lakik
Schönbrunner Hauptstrasse 28., irtózatos kínok közt fetreng.</p>
<p>Felpillantott az ujságból. Ekkor vette észre, hogy az egyik
szomszédos asztaltól egy szempár szegeződik rá. Lehetséges volna?
<i>Nachtigall</i> –? Amaz már <span class="pagenum"><a name=
"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> megismerte őt, örvendezve
nyujtotta feléje mindkét kezét és odajött Fridolinhoz; magas,
meglehetős vállas, csaknem esetlen, de még fiatal férfi volt,
hosszú, kissé göndörfürtű, őszülő szőke hajjal és szőke, lengyel
módra lefelé csüngő bajusszal. Nyitott szürke felöltő volt rajta,
ez alatt kissé pecsétes frakk, gyűrött ingmell három hamis
brilliánsgombbal, harmónikásra izzadt gallér és lobogó fehér
selyemnyakkendő. Szemhéjai vörösek voltak, mint aki sokat
éjszakázik, de a szeme vidáman, kékesen csillogott.</p>
<p>– Hát te Bécsben vagy, Nachtigall? – kiáltotta Fridolin.</p>
<p>– Te nem tudod? – mondta Nachtigall lágy, lengyeles kiejtéssel,
amelynek volt egy kis zsidós mellékzamata. – Hogy-hogy, nem tudod?
Hiszen éppen elég híres vagyok. – Hangosan és jóindulatúan
felnevetett és leült Fridolinnal szemközt…</p>
<p>– Hogyan? – kérdezte Fridolin. – Talán titokban sebésztanár
lettél?</p>
<p>Nachtigall még hangosabban nevetett:</p>
<p>– Nem hallottál mostan engemet? Éppen most?</p>
<p>– Hogyan hallhattalak volna? – Ahá, igen! – És Fridolin csak
most ébredt tudatára, hogy miközben belépett, de már előbb is,
amikor a kávéházhoz közeledett, valamilyen pincehelyiségből
felcsendülő zongorahangokat hallott. – Hát te voltál? – kiáltott
fel. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span></p>
<p>– Ki lett volna más? – nevetett Nachtigall.</p>
<p>Fridolin bólintott. Természetes, – ez a sajátságos, energikus
leütés, ezek a különös, kissé önkényes, de mégis jóhangzású
harmóniák a balkézzel, ezek mingyárt ismerősnek tüntek előtte.</p>
<p>– Szóval, egészen erre adtad magadat? – mondta.</p>
<p>Még emlékezett rá, hogy Nachtigall az orvosi tanulmányokat a
hétéves késedelemmel letett második sikeres élettani szigorlat után
teljesen abbahagyta. De még ezután is elég hosszú ideig forgolódott
a kórházban, boncteremben, laboratóriumokban és előadótermekben,
ahol szőke művészfejével, mindig gyűrött gallérjával, lobogó és
egykor fehér nyakkendőjével, feltünő és jó értelemben népszerű, sőt
mondhatni kedvelt jelenség volt nemcsak a kollégák, hanem egyes
professzorok előtt is. Mint egy lengyel fészekből való zsidó
pálinkamérő fia jött annak idején otthonról Bécsbe, hogy az orvosi
tudományt elsajátítsa. A szűkös szülői támogatás kezdettől fogva
alig jöhetett számításba, de nemsokára teljesen meg is szünt, ami
nem gátolta őt abban, hogy továbbra is el ne járjon a Riedhofba
ahhoz a medikus törzsasztalhoz, amelyhez Fridolin is
hozzátartozott.</p>
<p>A számla kiegyenlítését bizonyos időponttól kezdve mindig
egy-egy jómódú kolléga vállalta magára. Néhanapján ruhákat is
ajándékoztak neki, amit ő épolyan szívesen és minden hamis
büszkeség nélkül fogadott. <span class="pagenum"><a name="Page_43"
id="Page_43">-43-</a></span></p>
<p>Már otthon, a kisvárosban is megtanulta a zongorajáték
alapelemeit egy odavetődött zongoristától és Bécsben, mint medikus,
egyszersmind a konzervatóriumba is járt, ahol állítólag sokat ígérő
zongoristatehetségnek tartották. De itt sem bizonyult elég
komolynak és szorgalmasnak ahhoz, hogy rendszeresen tovább képezze
magát és nemsokára már ott tartott, hogy megelégedett az ismerősök
körében aratott zenei sikerekkel, vagy helyesebben azzal az
élvezettel, amelyet zongorajátékával nekik szerzett. Egyideig egy
külvárosi tánciskolában működött, mint zongorakísérő. Egyetemi
kollégái és törzsasztaltársai megpróbálkoztak vele, hogy hasonló
minőségben bejuttassák jobb családokhoz, de ilyen alkalmakkor
mindig csak azt játszotta, amihez éppen kedve volt és csak addig
játszott, amíg neki jólesett, ezenfelül a fiatal hölgyekkel olyan
társalgásba elegyedett, amely éppenséggel nem volt ártatlannak
nevezhető és mindezek betetőzéséül többet ivott, mint amennyit
elbírt.</p>
<p>Egyszer egy bankigazgató házában kellett a tánczenét
szolgáltatnia. Már éjfél előtt zavarba hozta az előtte ellibbenő
fiatal lányokat bizalmaskodó és kétértelmű megjegyzéseivel, a
hozzájuk tartozó férfiak között pedig megbotránkozást keltett; erre
az jutott eszébe, hogy belekezdett egy durva kánkánba és öblös
basszushangján kétértelmű kuplét énekelt melléje. A bankigazgató
hevesen tiltakozott. Nachtigall, <span class="pagenum"><a name=
"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> mint aki boldog vidámsággal
van tele, felkelt a helyéről, átölelte a direktort, aki
fölháborodva prüszkölt és noha maga is zsidó volt, meglehetős
paraszti gorombaságot vágott a zongorista szeme közé, amit
Nachtigall haladéktalanul egy hatalmas pofonnal egyenlített ki, –
ami azután nyilvánvalóan végét jelentette annak, hogy a város „jobb
családjainál“ valaha is karriert csinálhasson. Bizalmas körben
általában tisztességesebben tudott viselkedni, bár néha ilyen
alkalommal is előfordult, hogy reggel felé erőszakkal kellett
eltávolítani őt a helyiségből. Másnap reggel azonban az összes
érdekeltek elfelejtették vagy megbocsátották ezeket az
incidenseket.</p>
<p>Kollégái már régen befejezték tanulmányaikat, amikor ő egy szép
napon búcsúvétel nélkül eltünt a városból. Néhány hónapon keresztül
még jöttek tőle üdvözletek levelezőlapon különböző orosz és lengyel
városokból, sőt Fridolin, akit Nachtigall mindig különösképpen
szívébe zárt, egy ízben nemcsak üdvözletet, hanem minden további
magyarázat nélkül pénztkérő levelet kapott, mintegy emlékeztetőül
arra, hogy Nachtigall a világon van. Fridolin azonnal elküldte a
kért szerény összeget, anélkül, hogy valaha is köszönetet vagy
bárminő más életjelt kapott volna Nachtigalltól.</p>
<p>Ebben a percben azonban, éjfél után háromnegyed egykor, nyolc év
elmultával, Nachtigall ragaszkodott hozzá, hogy haladéktalanul
jóvátegye ezt a mulasztását <span class="pagenum"><a name="Page_45"
id="Page_45">-45-</a></span> és az utolsó fillérig kifizette a
tartozását egy meglehetősen kopott tárcából, amely egyébként
tűrhetően duzzadt volt, úgy, hogy Fridolin a kiegyenlítést jó
lelkiismerettel elfogadhatta…</p>
<p>– Szóval jól megy a sorod – mondta mosolyogva, szinte a maga
megnyugtatására.</p>
<p>– Nem panaszkodhatom – válaszolta Nachtigall. Majd Fridolin
vállára téve a kezét, megkérdezte: De most mondd el, hogy kerülsz
ide éjnek idején?</p>
<p>Fridolin azzal magyarázta jelenlétét ebben a késői órában, hogy
egy éjszakai beteglátogatás után még erős vágyat érzett, hogy egy
csésze kávét megigyék; de anélkül, hogy tudta volna, miért teszi:
elhallgatta, hogy páciensét már nem találta életben. Aztán egészen
általánosságban beszélt poliklinikai tevékenységéről és megunt
prakszisáról és megemlítette, hogy megnősült, boldog férj és egy
hatéves kis leány apja.</p>
<p>Ezután Nachtigall mesélt az életéről. Fridolin helyesen
sejtette, éveken keresztül mint zongorista tengődött minden
lehetséges lengyel, román, szerb és bulgár városban és városkában;
Lembergben felesége van négy gyermekkel – és hangosan nevetett,
mintha az valami rendkívül mulatságos dolog volna, hogy valakinek
négy gyermeke legyen, mégpedig valamennyi Lembergben és valamennyi
ugyanattól az asszonytól. Mult ősz óta megint Bécsben él. A
varieté, amelynél szerződésben volt, rövidesen tönkrement; most a
legkülönfélébb helyeken játszik, ahol éppen <span class=
"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> alkalma
van, sokszor kettőben, háromban is ugyanegy éjszaka, így például
itt lenn is, a pincében, nem valami előkelő lokál, mondta,
tulajdonképpen valami kuglizóféle és ami a közönséget illeti,
hát…</p>
<p>– No de ha valakinek négy gyermekről, meg egy asszonyról kell
gondoskodni Lembergben, és megint nevetett, de most már nem olyan
vidáman, mint az előbb. „Néha privát munka is akad“ tette hozzá
gyorsan. És amikor egy emlékeztető mosolygást vett észre Fridolin
arcán, hozzáfűzte: „nem bankigazgatóknál és más eféléknél, nem,
hanem mindenfajta nagyobb, nyilvános és titkos társaságoknál“.</p>
<p>– Titkos társaságoknál?</p>
<p>Nachtigall bárgyú ravaszkodással révedt maga elé: – Most
mingyárt elvisznek egy helyre.</p>
<p>– Hogyan, hát ma még játszol?</p>
<p>– Igen. Ott tudniillik csak kettőkor kezdődik a muri.</p>
<p>– Ez valami nagyon előkelő dolog lehet, – vélte Fridolin.</p>
<p>– Igen is, nem is, – nevetett Nachtigall, de hirtelen megint
elkomolyodott.</p>
<p>– Igen is, nem is? – ismételte Fridolin kíváncsian.</p>
<p>Nachtigall az asztalon keresztül odahajolt hozzá.</p>
<p>– Ma egy privát házban játszom, de hogy kinél, azt nem tudom.
<span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
"Page_47">-47-</a></span></p>
<p>– Ma játszol ott talán először? – kérdezte Fridolin, egyre
növekvő érdeklődéssel.</p>
<p>– Nem, már harmadszor. De ma bizonyosan megint egy másik házban
lesz.</p>
<p>– Ezt nem értem.</p>
<p>– Én sem, – nevetett Nachtigall. – Jobban teszed, ha nem
kérdezel semmit.</p>
<p>– Hm, – mondta Fridolin.</p>
<p>– Ó, tévedsz. Nem az, amire te gondolsz. Én már sok mindenféle
dolgot láttam, nem is hinnéd, hogy kisebb városkákban, különösen
Romániában, mi mindent él meg az ember. De ilyesmit… – Kissé
félretolta a sárga ablakfüggönyt, kinézett a uccára és mintegy
önmagához beszélve, így szólt: – Még nincs itt – aztán
magyarázkodón fordult Fridolinhoz: – tudniillik a kocsi. Mindig egy
kocsi jön értem, mégpedig mindig egy másik.</p>
<p>– Egész kíváncsivá teszel, Nachtigall, – mondta Fridolin
hűvösen.</p>
<p>– Figyelj ide, – mondta Nachtigall némi vonakodás után. – Ha van
valaki a világon, akinek kívánnám, – de hogyan is lehetne? – majd
hirtelen így szólt: – Van merszed?</p>
<p>– Különös kérdés, – mondta Fridolin egy sértődött diák
hangján.</p>
<p>– Nem úgy értem.</p>
<p>– Hát hogy érted tulajdonképpen? Minek kell különös mersz erre
az alkalomra? Hát mi történhetik <span class="pagenum"><a name=
"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> velem? – Fridolin röviden és
megvetően felnevetett.</p>
<p>– Nekem nem történhetik semmi bajom, legföljebb az, hogy ma
utoljára… de hát ez enélkül is meglehet.</p>
<p>Elhallgatott és a függöny résén keresztül megint kifelé
tekintett.</p>
<p>– Nos?</p>
<p>– Mi az? – kérdezte Nachtigall, mintha álmából riadt volna
fel.</p>
<p>– Meséld hát tovább. Ha már egyszer belekezdtél… Titkos
alakulat? Zárt társaság? Meghívott vendégek?</p>
<p>– Nem tudom. Legutóbb harminc ember volt ott, első ízben csak
tizenhat.</p>
<p>– Valami bál volt?</p>
<p>– Természetes, hogy bál. – Most úgy látszott, mintha megbánta
volna, hogy egyáltalán beszélni kezdett.</p>
<p>– És te szolgáltatod a zenét hozzá?</p>
<p>– Mi az, hogy hozzá? Azt sem tudom, mihez. Csakugyan, nem is
tudom. Csak játszom, csak játszom, bekötött szemmel.</p>
<p>– Nachtigall, Nachtigall, miket mesélsz te itt össze-vissza!</p>
<p>Nachtigall halkan felsóhajt.</p>
<p>– Sajnos, nem tökéletesen bekötött szemmel. Nem kötik be
annyira, hogy semmit sem láthatnék. A szememet <span class=
"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> borító
selyemkendőn keresztül ugyanis látom a tükörben… – és megint
hallgatott.</p>
<p>– Egyszóval, – mondta Fridolin türelmetlenül és megvetően,
miközben különös izgalmat érzett, – meztelen nőszemélyek.</p>
<p>– Ne mondj ilyet, hogy nőszemélyek, Fridolin, válaszolta
Nachtigall szinte sértődötten, ilyen nőket még soha életedben nem
láttál.</p>
<p>Fridolin cinikusan köhécselt.</p>
<p>– És mennyi a beléptidíj? – kérdezte fölényesen.</p>
<p>– Jegyre gondolsz, vagy ilyesfélére? Ugyan, mi jut eszedbe!</p>
<p>– Hát hogy lehet mégis bejutni? – kérdezte Fridolin bosszankodva
és idegesen dobolt az asztallapon.</p>
<p>– Tudnod kell a jelszót, az pedig minden alkalommal más és
más.</p>
<p>– És mi a mai jelszó?</p>
<p>– Még nem tudom. Csak a kocsistól fogom megtudni.</p>
<p>– Vigyél magaddal, Nachtigall!</p>
<p>– Lehetetlenség. Nagyon is veszélyes volna.</p>
<p>– Egy perccel ezelőtt még neked magadnak is az volt a szándékod…
hogy „kívánod nekem“. Nos, valahogy csak meg lehet csinálni.</p>
<p>Nachtigall figyelmesen végigmérte.</p>
<p>– Így, ahogy most vagy, semmiesetre sem jöhetsz. Mindenki
álarcban van, férfiak is, nők is. Van neked <span class=
"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> álarcod,
vagy más ilyesféle? Lehetetlenség. Talán egy más alkalommal. Majd
kigondolok valamit.</p>
<p>Felfigyelt, megint kipillantott a függönyrésen az uccára és
fellélegezve mondta:</p>
<p>– Itt a kocsi. Agyő.</p>
<p>Fridolin erősen megfogta a karját.</p>
<p>– Így nem szabadulsz meg tőlem. Elviszel magaddal.</p>
<p>– De kollégám…</p>
<p>– Bízd rám a többit. Tudom, hogy „a dolog veszélyes“ – de talán
éppen ez csábít.</p>
<p>– De mondtam már neked – jelmez és álarc nélkül…</p>
<p>– Van még jelmezkölcsönző a világon.</p>
<p>– Egy órakor éjjel?</p>
<p>– Hallgass ide, Nachtigall. A Wickenburgstrasse sarkán van egy
ilyen intézet. Naponta néhányszor látom a cégtábláját, mikor arra
járok. És gyorsan, egyre növekvő izgatottsággal folytatta. Te
maradj itt még egy negyedóráig, én azalatt szerencsét próbálok. A
jelmezkölcsönző tulajdonosa valószinüleg ott lakik a házban. Ha nem
– lemondok az egész dologról. Döntse el a sors. Ugyanabban a házban
van egy kávéház is, azt hiszem Vindobona kávéháznak hívják. Mondd a
kocsisnak, hogy valamit a kávéházban felejtettél, menj be, én az
ajtó közelében várok rád, te gyorsan megmondod a jelszót és megint
beszállsz a kocsiba; én, ha sikerült jelmezt szereznem,
<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
"Page_51">-51-</a></span> beszállok egy másik kocsiba és utánad
hajtatok, a többi aztán majd magától kialakul. A te kockázatodat,
Nachtigall, becsületszavamra, minden körülmények között
viselem.</p>
<p>Nachtigall néhányszor megpróbálta, hogy félbeszakítsa Fridolint,
de sikertelenül. Fridolin pénzt dobott az asztalra a pincérnek
bőséges borravaló kíséretében, amit stílszerűnek talált ezen a
különös éjszakán és elsietett. Künn az uccán egy csukott kocsi
állott, a bakon talpig feketében, magas cilinderrel mozdulatlanul
trónolt a kocsis – mint egy halottaskocsi, gondolta Fridolin.
Néhány pillanat alatt, futólépésben, elérte a keresett sarokházat,
becsöngetett, megkérdezte a házfelügyelőt, hogy Gibiser
jelmezkölcsönző itt lakik-e a házban, és közben – magának sem
bevallottan – az ellenkezőjét remélte. De Gibiser tényleg ott
lakott az emeleten, a kölcsönzőintézet alatt és úgy látszott, a
házmester nem is csodálkozik különösképpen a késői látogatáson, sőt
miután Fridolin tekintélyes borravalója megoldotta a nyelvét,
megjegyezte, hogy most, farsang idején, elég gyakran megtörténik,
hogy ilyen későn éjjel jönnek emberek jelmezt kölcsönvenni. Lentről
világított neki gyertyájával egészen addig, amíg Fridolin az első
emeleten becsengetett. Gibiser úr, mintha csak az ajtó mögött
várakozott volna, maga bocsátotta be: sovány, csupaszképű, kopasz
ember volt; régimódi, virággal kihímzett hálóköntöst és bojtos
török fezt viselt, <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
"Page_52">-52-</a></span> amelyben olyan volt, mint a színházban a
komikus apa. Fridolin előadta a kívánságát és hangsulyozta, hogy az
ár nem számít nála, amire Gibiser úr csaknem megvetően jegyezte
meg: „Csak annyit kérek, amennyi jár nekem, és nem többet.“</p>
<p>Egy csigalépcsőn keresztül fölvezette Fridolint a raktárba.
Mindenütt érezni lehetett a selyem, bársony, parfüm, por és száraz
virág illatát; a homály köröskörül ezüstös vörösben fénylett; és
hirtelen egy csomó kis lámpa világa csillant fel a nyitott
szekrények szűk és hosszú folyosója között, amelyet a mélyben
elnyelt a sötétség. Jobb- és balkéz felé mindenféle fajta jelmez
függött; az egyik oldalon lovagok, apródok, parasztok, vadászok,
tudósok, napkeleti királyok és bolondok sorakoztak; a másik oldalon
udvari dámák, nemesi kisasszonyok, parasztasszonyok, szobalányok,
éjkirálynők. A jelmezek fölött függtek a megfelelő kalapok is és
Fridolinnak az az érzése támadt, mintha akasztott emberek között
sétálna, akik éppen táncra akarják kérni egymást. Gibiser mögötte
lépkedett. – Van valami különleges óhaja, uram? XIV. Lajos?
Direktoire? Ónémet?</p>
<p>– Egy barna barátcsuhára volna szükségem, meg egy fekete
álarcra, más semmire.</p>
<p>Ebben a pillanatban a folyosó végéről üvegcsörömpölés
hallatszott. Fridolin ijedten nézett a jelmezkölcsönző arcába, mint
aki azonnali felvilágosítást vár. Gibiser azonban maga is dermedten
állott előtte <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
"Page_53">-53-</a></span> és valami eldugott villanycsavar után
tapogatott – a következő pillanatban vakitó világosság öntötte el a
folyosót, amelynek végén egy tányérokkal, üvegekkel és poharakkal
megterített kis asztalka vált láthatóvá. A jobb- és baloldali
székről egy-egy vörös talárba burkolózott inkvizitor emelkedett
föl, de ugyanabban a pillanatban egy csinos, ragyogó leányalak
eltűnt valahová. Gibiser sietve odarohant, átnyúlt az asztalon és
egy fehér paróka maradt a kezében, míg ugyanekkor az asztal alól
egy bájos, egészen fiatal lány bújt elő, csaknem gyermek még,
Pierette-kosztümben, fehér selyemharisnyával; és végigfutott a
folyosón egészen Fridolinig, aki kénytelen-kelletlen karjaiba
zárta. Gibiser az asztalra dobta a fehér parókát és jobbról és
balról talárjuknál fogva megragadta az inkvizitorokat. Ugyanekkor
odakiáltott Fridolinhoz: – Fogja meg erősen a lányt, uram! – A
kicsike hozzásímult Fridolinhoz, mintha védelmet várna tőle.
Kicsiny, sovány, kipuderezett arcán kis szépségtapaszok
feketéllettek, gyönge kis kebléből rózsa és puder illata szállott;
szemeiből csillogott a jókedv és huncutság.</p>
<p>– Uraim! – kiáltotta Gibiser, – önök itt maradnak addig, amíg át
nem adom önöket a rendőrségnek.</p>
<p>– Mi jut eszébe? – mondták amazok felháborodva és egyértelműen:
– Mi mind a ketten a kisasszony meghívására jöttünk. <span class=
"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>
<p>Gibiser erre mindkettőjüket elengedte és Fridolin hallotta,
amint ezt mondja nekik: – Erről majd bővebb felvilágosítást kell
adniok. Vagy talán nem látták azonnal, hogy őrülttel van dolguk? –
és Fridolin felé fordul: – Bocsásson meg, uram, ezért az
incidensért.</p>
<p>– Ó, nem tesz semmit, – mondta Fridolin. Legszívesebben ott
maradt volna, vagy mindjárt magával vitte volna a kicsikét; bárhová
és bármi történt volna is azután. A lány mintegy megigézve,
csábítóan és gyermekesen nézett fel rá. Az inkvizitorok izgatottan
tanácskoztak egymással a folyosó végében, Gibiser pedig ezzel a
szakszerű kérdéssel fordult Fridolinhoz: – Ön ugyebár egy csuhát
óhajt, uram, egy zarándokkalapot és egy álarcot?</p>
<p>– Dehogy – szólt közbe a Pierette fellángoló szemekkel, –
hermelinpalástot adj ennek az úrnak és vörös selyem zekét.</p>
<p>– Itt maradj mellettem – szólt rá Gibiser és rámutatott egy
barna csuhára, amely egy landsknecht és egy velencei szenátor
között lógott. – Ez a nagyság megfelel önnek, itt van a hozzávaló
kalap, vigye gyorsan.</p>
<p>Az inkvizitorok újra életjelt adtak magukról.</p>
<p>– Azonnal bocsásson ki bennünket, Chibiser úr. – Fridolin
elcsodálkozott, hogy franciásan mondták ki Gibiser nevét.</p>
<p>– Szó sem lehet róla, – válaszolt fölényesen a <span class=
"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span>
jelmezkölcsönző, – egyelőre lesznek szívesek megvárni, amíg
visszatérek.</p>
<p>Fridolin közben belebújt a csuhába, csomóra kötötte a lelógó
övet, Gibiser egy keskeny létrán állva lenyújtotta neki a fekete,
széleskarimájú zarándokkalapot, ezt Fridolin rögtön a fejébe
nyomta.</p>
<p>De minden mozdulata olyan volt, mintha kényszer hatása alatt
cselekednék, mert egyre erősebbé vált benne az az érzés, hogy
ottmaradjon és Pierettet megvédje a fenyegető veszedelemtől. Az
álarcnak, amelyet Gibiser most a kezébe nyomott és amelyet ő
azonnal fel is próbált, valami idegenszerű, kissé kellemetlen
parfümszaga volt.</p>
<p>– Te majd előttem mégy – parancsolta Gibiser a kicsikének és a
lépcsőre mutatott. Pierette megfordult, hátrapillantott a folyosó
végére és félig fájdalmasan, félig vidáman búcsút intett a kezével.
Fridolin követte a pillantását; az inkvizitorok már eltűntek,
helyettük két karcsú fiatalember állott ott frakkban és fehér
nyakkendővel, de mind a kettő arcát még elfödte a vörös álarc.
Pierette lefelé libegett a csigalépcsőn és a menetet Fridolin zárta
be. Lenn az előszobában Gibiser kinyitott egy ajtót, amely a belső
szobába vezetett és ráförmedt Pierettére: – Most azonnal lefekszel,
elvetemült teremtés, aztán majd beszélgetünk, ha odafönn az urakkal
leszámoltam!</p>
<p>A lány ott állott az ajtóban, fehéren és törékenyen, egy
pillantást vetve Fridolinra és szomorúan <span class=
"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> megrázta a
fejét. Fridolin jobbkéz felé a nagy fali tükörben megpillantott egy
sovány zarándokot, aki nem volt más, mint ő maga és elcsodálkozott
rajta, bár tudta, milyen egyszerű eszközökkel történt az egész
változás.</p>
<p>Pierette eltünt, az öreg jelmezkölcsönző betette mögötte az
ajtót. Aztán kinyitotta a lakás ajtaját és kitessékelte Fridolint a
lépcsőházba.</p>
<p>– Bocsásson meg – mondta Fridolin –, de szeretném a tartozásomat
ki…</p>
<p>– Csak hagyja, uram, fizetni csak akkor kell, ha visszahozta a
holmit; én megbízom önben.</p>
<p>De Fridolin csak nem tágított a helyéről.</p>
<p>– Ígérje meg, hogy nem fogja bántani ezt a szegény
gyermeket!</p>
<p>– Mi köze önnek ahhoz, tisztelt uram?</p>
<p>– Hallottam, amikor a kicsikéről az előbb azt mondotta, hogy
őrült, – most pedig elvetemült teremtésnek nevezte. Mindenesetre
feltünő ez az ellentmondás, ezt nem tagadhatja.</p>
<p>– Nos, uram – válaszolta Gibiser színpadias hangon –, hát vajjon
az őrült nem elvetemült-e isten előtt?</p>
<p>Fridolin undorral megrázkódott.</p>
<p>– Akárhogy is áll az ügy – mondta végül –, jól meg kell
fontolnia. Én orvos vagyok. Holnap majd még beszélünk a
dologról.</p>
<p>Gibiser hangtalanul és gúnyosan nevetett. A lépcsőházban
<span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
"Page_57">-57-</a></span> világosság gyúlt ki, az ajtó becsukódott
Gibiser és Fridolin között és odabenn gyorsan rázárták a reteszt.
Fridolin, miközben lefelé ment a lépcsőn, levetette a kalapot, a
csuhát és az álarcot, az egészet a hóna alá gyűrte, a házmester
kaput nyitott; az uccán szemközt ott állott a halottaskocsi, bakján
a mozdulatlan kocsissal. Nachtigall éppen el akart távozni a
kávéházból és láthatólag nem túlságos kellemesen érintette, hogy
Fridolin pontosan megjelent.</p>
<p>– Hát csakugyan szereztél magadnak egy jelmezt?</p>
<p>– Amint látod. És a jelszó?</p>
<p>– Mégis ragaszkodol hozzá?</p>
<p>– Föltétlenül.</p>
<p>– Nos – a jelszó: <i>Dánia</i>.</p>
<p>– Megőrültél, Nachtigall?</p>
<p>– Miért őrültem volna meg?</p>
<p>– Semmi, semmi. Az idén véletlenül a dán tengerparton nyaraltam.
Nos hát, szállj be a kocsiba, de ne mingyárt, hogy legyen időm ott
szemben egy kocsit szerezni.</p>
<p>Nachtigall bólintott és kényelmesen rágyujtott egy cigarettára.
Fridolin ezalatt sietve átment az ucca túlsó oldalára, kiválasztott
egy kétlovast, és mintha valami tréfáról volna szó, könnyed hangon
odaszólt a kocsisnak, hogy kövesse csak mindenütt a gyászkocsit,
amely éppen akkor indult el előttük. <span class="pagenum"><a name=
"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p>
<p>Végigmentek az Alserstrassen, aztán egy vasúti viadukt alatt
áthaladva kijutottak a külvárosba és tovább hajtottak rosszul
világított, kihalt mellékuccákon keresztül. Fridolin arra az
eshetőségre gondolt, hogy kocsisa elveszítheti az elől haladó kocsi
nyomát; de valahányszor csak kidugta fejét a nyitott ablakon át a
természetellenesen meleg levegőbe, kis távolságban mindig
megpillantotta maga előtt a másik kocsit, amelynek kocsisa magas
fekete cilinderével rendületlenül ült a bakon. Rosszul is
végződhetik a dolog, gondolta Fridolin. És közben még egyre érezte
azt a rózsa- és parfőmillatot, amely Pierette kebléből szállt föl
hozzá. Micsoda különös regénybe keveredtem én itt? – kérdezte
magától. Nem kellett volna, sőt talán nem is lett volna szabad
elmennem onnan. De hol is vagyok tulajdonképpen?</p>
<p>Szerény villák között enyhe emelkedéssel vezetett az út.
Fridolin úgy gondolta, hogy itt már kiismeri magát; évekkel
ezelőtt, séták alkalmával már járt erre: minden valószínűség
szerint a Galitzin-hegy volt, amelyre most felkapaszkodtak. Balkéz
felé, a mélységben megpillantotta a ködben úszó és ezernyi fénytől
csillogó várost. Hátulról kerékzörejt hallott és erre kinézett az
ablakon hátrafelé. Két kocsi jött mögötte, ami kedvére való volt,
mert így ő sem tűnhetett föl gyanúsnak az elől hajtó kocsis
előtt.</p>
<p>A kocsi erős rándulással hirtelen befordult egy <span class=
"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> másik útra
és most rácsok és falak közt hajtottak lefelé, mintha csak valami
szakadékba gurultak volna. Fridolinnak eszébe villant, hogy legfőbb
ideje volna kimaszkirozni magát. Levetette a bundáját és belebujt a
csuhába, ugyanazzal a mozdulattal, amivel a kórházi osztályán
reggelenként bele szokott bujni a fehér vászonköpenye ujjaiba; és
mint valami megváltó gondolat, úgy jutott eszébe, hogy ha minden
jól megy, már néhány óra mulva ismét ott lesz, mint minden reggel,
betegeinek ágya mellett – ő, a segítő kezű orvos.</p>
<p>A kocsi megállott. Mi lenne, gondolta Fridolin, ha most
egyáltalán ki sem szállnék, hanem rögtön visszafordulnék? De hová?
A kis Pierettehez? Vagy a Buchfeldgasse-i örömlányhoz? Vagy
Mariannehoz, a halott leányához? Vagy haza? És könnyű borzongással
állapította meg, hogy sehová a világon nem vágyódik most kevésbé,
mint éppen haza. Vagy talán csak azért érezte így, mert az az út
tünt neki a leghosszabbnak? Nem, most már nem lehet meghátrálni,
gondolta magában. Megyek tovább az utamon, ha belehalok is. Ezen a
fellengző frázison ő maga is elmosolyodott, de azért nem volt
valami túlságosan derült kedélyállapotban.</p>
<p>Az egyik kerti kapu tárva-nyitva volt. A halottaskocsi éppen
elgördült onnan még beljebb a mélységbe, vagy a mélységnek látszó
ködbe. Nachtigall tehát már nyilvánvalóan kiszállott. Fridolin
gyorsan <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
"Page_60">-60-</a></span> kiugrott a kocsiból és meghagyta a
kocsisnak, hogy följebb, a kanyarodásnál várjon rá, amíg visszatér,
bármilyen hosszú ideig maradna is távol. És hogy megnyugtassa,
búsásan kifizette előre az egész utat és megígérte, hogy
ugyanennyit kap majd visszafelé is. Közben odaértek azok a kocsik
is, amelyek az övé mögött jöttek. Fridolin még látta, hogy az
elsőből egy lefátyolozott nő szállt ki; de ekkor már belépett a
kertbe.</p>
<p>Magára öltötte az álarcot, végigment egy keskeny úton, egészen
az ajtóig, a két ajtószárny föltárult és Fridolin egyszerre egy
szűk, fehér előcsarnokban találta magát. Harmónium-hangok ömlöttek
feléje; jobbról és balról egy-egy barna livrés lakáj állott, szürke
álarccal.</p>
<p>– A jelszó? – suttogták mind a ketten.</p>
<p>– Dánia – válaszolta ő.</p>
<p>Az egyik lakáj elvette a bundáját és eltünt vele egy szomszédos
szobában, a másik föltárt előtte egy ajtót, és Fridolin belépett
egy homályosan megvilágított, csaknem sötét terembe, amelynek
falait köröskörül fekete selyemkárpit födte. Egyházi öltözetű
maszkok jártak itt föl és alá, talán tizenhat-húsz ember,
szerzetesek és apácák vegyesen. A harmónium, amely lágy
modulációkkal valami olasz templomi éneket játszott, mintha a
magasból szólt volna. A terem egyik sarkában egy kisebb csoport
állott, három apáca és két szerzetesbarát; ezek, mintegy
<span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
"Page_61">-61-</a></span> szándékosan, hol odapillantottak feléje,
hol megint elfordultak. Fridolin észrevette, hogy ő az egyedüli,
akin kalap van, lekapta a zarándokföveget és igyekezett minél
elfogulatlanabbul föl-alá járkálni; az egyik szerzetes elmenőben
súrolta a karját és üdvözletképpen feléje biccentett, de az álarc
mögül egy másodpercig éles, kutató pillantás fúródott Fridolin
szemébe. Idegen aromájú, fülledt illatot érzett mindenfelé, mint a
délszaki kertekben. Megint hozzásúrlódott egy kar. Ezúttal az
apácák egyike volt. Mint a többinek, neki is fekete fátyolba volt
burkolva a homloka, feje és válla; és az álarc fekete
selyemcsipkéje alatt vérvörös száj izzott. Hol vagyok? töprengett
Fridolin. Bolondok, vagy összeesküvők között? Talán valamilyen
vallásos szekta gyűlésére kerültem? Hátha Nachtigallt megbízták,
vagy megfizették, hogy egy mit sem sejtő embert hozzon magával,
akiből aztán majd gúnyt űznek? De holmi álarcos tréfához
viszonyítva túlságosan komoly, túlságosan egyhangú és barátságtalan
volt az egész dolog. A harmónium szólamába most egy női hang
vegyült, és valami régi olasz egyházi ária csendült föl a teremben.
Mindenki elhallgatott, és úgy látszott, hogy feszülten figyelnek,
még Fridolint is lenyügözte egy ideig ez a csodálatosan szárnyaló
melódia. Hirtelen egy női hang ezt súgta a háta mögül:</p>
<p>– Ne forduljon meg. Még van ideje, hogy eltünjön <span class=
"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> innen.
Maga nem tartozik közénk. Ha fölfedezik, vége van.</p>
<p>Fridolin megrázkódott. Egy pillanatig az villant át rajta, hogy
engedelmeskedik a figyelmeztetésnek. De a kíváncsiság, a csábítás
és mindenekfölött a büszkesége erősebb volt, mint a megfontolás. Ha
már ennyire vagyok, gondolta, legyen, aminek lennie kell. És
anélkül, hogy hátrafordult volna, tagadólag intett a fejével.</p>
<p>És a hang tovább suttogott mögötte:</p>
<p>– Nagyon sajnálnám magát…</p>
<p>Most hátrafordult. Megpillantotta a vérvörös szájat, amely a
csipkék közül világított és két homályos szem kapcsolódott az
övébe.</p>
<p>– Maradok – mondta olyan heroikus hangon, amely még magának is
idegennek tűnt és megint elfordult a nőtől. Az ének egyre
lenyügözőbb lett, a harmónium már egész máskép szólt, egyáltalán
nem templomi módra, hanem éppen ellenkezőleg, világiasan,
tikkadtan, búgva, mint valami orgona; és Fridolin, amint
körülnézett, észrevette, hogy az apácák valamennyien eltüntek és
már csak a szerzetesek vannak a teremben. Ezalatt az énekhang is
átcsapott egy művészien fokozódó trillával a mély szomorúságból a
vidám ujjongásba, a harmónium helyett világiasan és kihívóan egy
zongora szólalt meg; Fridolin azonnal megismerte Nachtigall vad,
izgató játékát; és az imént még nemesen csengő női <span class=
"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> hang egy
végső durva és érzéki rikoltásban tört ki, amely szinte
keresztülfúródott a mennyezeten és elszállt a végtelenben. Jobbra
is, balra is ajtók tárultak föl, az egyiken át Fridolin felismerte
Nachtigall elmosódott körvonalait a zongora mellett; a szemközti
terem azonban vakító fényben úszott és ott állottak a nők
mozdulatlanul, fejük, homlokuk és nyakuk fekete fátyolba burkolva,
arcukon fekete csipkeálarccal, de ezen kívül teljesen ruhátlanul.
Fridolin szemei szomjasan vándoroltak testről testre, törékenytől
buján virágzóig, – de az, hogy ezek a nők végeredményben mégis
rejtélyek maradtak és hogy a fekete álarcokból érthetetlen
talányként villogtak feléje a nagy szemek: a látás kimondhatatlan
kéjét a megkívánás csaknem elviselhetetlen kínjává változtatta. De
a többiek is ugyanazt érezték, amit ő. Az első elragadtatott
felkiáltások után sóhajtások törtek elő, amelyekben fájdalom
rezgett; valakiből felszakadt egy jajszó; – és hirtelen, mintha
valami kergette volna őket, a homályos teremből valamennyien
berohantak a nőkhöz – de többé már nem barátcsuhában, hanem fehér,
sárga, kék, vörös ünneplő lovagöltözetben –, be a másik terembe,
ahol őrjöngő, majdnem gonosz nevetés fogadta őket. Fridolin volt az
egyetlen, aki barátcsuhában maradt és most már kissé félve
behúzódott a legtávolabbi sarokba, Nachtigall közelébe, aki háttal
ült. Fridolin jól láthatta, hogy Nachtigallnak be van kötve a
<span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
"Page_64">-64-</a></span> szeme, de egyszersmind azt is látni
vélte, hogyan fúródik pillantása ezen a kötésen keresztül a
szemközti magas tükörbe, amelyben végignézhette a tarka gavallérok
és mezítelen táncosnők forgását.</p>
<p>A nők egyike váratlanul Fridolin mellett termett, és halkan –
mert senki sem beszélt itt hangosan, mintha még a hangok is
titkolóznának – ezt suttogta:</p>
<p>– Miért vagy ilyen egyedül? Miért nem csatlakozol a tánchoz?</p>
<p>Fridolin jól látta, hogy a másik sarokból két lovag élesen
szemmel tartja őt és úgy gyanította, ezt a fiús és karcsú növésű
nőt itt azok küldték hozzá, hogy kifürkéssze és kísértésbe vigye
őt. Ennek ellenére feléje tárta karjait, hogy magához vonja, amikor
egy másik nő hirtelen elvált táncosától és egyenesen Fridolinhoz
futott. A férfi rögtön tudta, hogy ez a nő ugyanaz, aki az előbb
figyelmeztette. Az asszony úgy tett, mintha csak most látná őt meg,
és halkan, de mégis annyira kivehetően, hogy a másik sarokban meg
kellett hallaniok, odasúgta neki:</p>
<p>– Hát visszajöttél végre?</p>
<p>Vidáman felnevetett:</p>
<p>– Minden hiába, megismertelek.</p>
<p>Majd a fiús nőhöz fordult:</p>
<p>– Engedd át őt nekem, csak két pillanatra. Akkor aztán megint a
tiéd lehet, ha akarod, egész reggelig. <span class=
"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>
<p>És valamivel halkabban ezt suttogta neki:</p>
<p>– Hiszen ez ő, igen, ő.</p>
<p>A másik elcsodálkozott:</p>
<p>– Csakugyan – és odalibegett a sarokba a lovagokhoz.</p>
<p>– Ne kérdezz most semmit – szólt Fridolinhoz a nő, aki vele
maradt –, és ne csodálkozz semmin. Megpróbáltam tévútra vezetni
őket, de előre megmondom neked, ezt nem lehet sokáig csinálni.
Menekülj, mielőtt még késő. Már pedig minden pillanatban későn
lehet. És vigyázz, hogy ne kövessenek nyomon. Senkinek sem szabad
megtudnia, ki vagy. Abban a pillanatban örökre vége lenne a
nyugalmadnak és életed békességének. Eredj!</p>
<p>– Viszontláthatlak még téged?</p>
<p>– Lehetetlen.</p>
<p>– Akkor maradok.</p>
<p>Reszketés futott végig a meztelen testen, amely kitárult a férfi
előtt, úgyhogy csaknem eszét vette.</p>
<p>– A játék nem mehet többe, mint az életembe – mondta a férfi –
és azt pedig megéred nekem ebben a pillanatban.</p>
<p>Megragadta a nő kezét és magához igyekezett vonni.</p>
<p>Ő azonban újra, szinte kétségbeesve súgta:</p>
<p>– Eredj!</p>
<p>A férfi nevetett és úgy hallotta a saját szavát, mint ahogy
álmában hallja önmagát az ember. <span class="pagenum"><a name=
"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
<p>– Hiszen látom már, hol vagyok. Ti nem csak azért vagytok itt,
ti mind, hogy látástoktól megőrüljön az ember! Te csak tréfálsz
velem, hogy egészen megőrjíts.</p>
<p>– Késő lesz, menj!</p>
<p>De nem akart hallgatni reá.</p>
<p>– Nem volnának itt eldugott kis szobák, ahová elbujhatnának azok
a párok, akik már egymásra találtak? Vagy talán mind, akik itt
vannak, illedelmes kézcsókkal fognak elbúcsúzni egymástól? Nem
olyannak látszanak.</p>
<p>És rámutatott azokra a párokra, akik a zongora őrjöngő hangjaira
eltáncoltak előttük a ragyogó, tükröző világosságú teremben, izzó
fehér testek, amelyek kék, vörös, sárga selyemhez tapadtak. Azt
hitte, hogy most senki sem törődik már vele és az asszonnyal, aki
mellette van; egészen magukra hagyták őket a csaknem teljesen sötét
középső teremben.</p>
<p>– Hiú reménység – súgta a nő. – Itt nincs semmi olyasféle szoba,
amilyenről ábrándozol. Ez az utolsó pillanat. Menekülj!</p>
<p>– Gyere velem.</p>
<p>A nő hevesen és lemondóan megrázta a fejét.</p>
<p>Fridolin megint fölnevetett, de nem ismert rá a saját
nevetésére.</p>
<p>– Te a bolondját járatod velem. Hát ezek a férfiak és ezek a nők
azért jöttek ide, hogy lángra lobbantsák egymás szenvedélyét és
aztán kielégítetlenül <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
"Page_67">-67-</a></span> epedjenek el egymásért? Ki tilthatja meg
neked, hogy velem gyere, ha akarsz?</p>
<p>Az asszony mélyet sóhajtott és lehorgasztotta a fejét.</p>
<p>– Ó, most már értem – mondta a férfi. – Ez a büntetése annak,
aki hivatlanul belopózik közétek. Nem is találhattatok ki
borzalmasabbat. De engedd el nekem ezt a bűnhödést. Kegyelmezz.
Szabj ki rám valami más megpróbáltatást. Csak ne ezt, hogy nélküled
kelljen elmennem innen!</p>
<p>– Őrült vagy. Én nem mehetek el veled innen – époly kevéssé,
mint bárki mással. És ha valaki megkísérelné, hogy kövessen,
eljátszaná az életét, meg az enyémet is.</p>
<p>Fridolin valósággal megrészegült; nemcsak a nőtől, az illatos
testétől, a vörösen izzó ajkától, nemcsak ennek a teremnek az
atmoszférájától és a titkoktól, amelyek itt körülvették; – részeg
és egyben szomjas is volt ennek az éjszakának az élményeitől,
amelyek közül egyik sem fejeződött be; részeg volt saját magától, a
bátorságától, attól a változástól, amelyet magában belül érzett. És
megragadta a fátyolt, amely a nő fejét burkolta, mintha le akarná
tépni.</p>
<p>Az asszony elkapta a kezét.</p>
<p>– Megtörtént egy éjjel, hogy valamelyik férfi tánc közben
letépte egyikünk fátyolát. Erre lerántották róla az álarcot és
kikorbácsolták innen. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
"Page_68">-68-</a></span></p>
<p>– És a nő…?</p>
<p>– Talán olvastad annak a szép, fiatal lánynak az esetét… alig
néhány hete történt… aki az esküvője napján megmérgezte magát.</p>
<p>Fridolin emlékezett a dologra, sőt a lány nevére is. Megmondta a
nevet. Nem az a fejedelmi házból származó leány volt, aki egy olasz
herceggel járt jegyben?</p>
<p>A nő igent bólintott.</p>
<p>Egyszerre csak előttük állott egy lovag, a legelőkelőbb külsejű
mindnyájuk között; az egyetlen, akin fehér ruha volt; és rövid,
udvarias, de egyszersmind parancsoló meghajlással táncra kérte az
asszonyt, aki eddig Fridolinnal beszélgetett. Fridolinnak úgy tünt,
mintha a nő egy pillanatig vonakodott volna. De a lovag már
átölelte és eltáncolt vele a többi párhoz, a kivilágított
szomszédos terembe.</p>
<p>Fridolin magára maradt, és ez a hirtelen elhagyatottság úgy
érte, mint valami jeges borzongás. Körülnézett. Úgy látszott, hogy
ez az a pillanat, amikor senki sem törődik vele. Talán ez most az
utolsó lehetőség arra, hogy büntetlenül eltünhessen. Mégis volt
valami, ami szinte lenyügözve ott tartotta a sarokban, ahol – úgy
érezte – nem látják és nem törődnek vele; – volt valami, még pedig
az, hogy félt holmi gyáva és nevetséges visszavonulástól és az,
hogy csillapíthatatlanul és kínlódva vágyódott a csodálatos
<span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
"Page_69">-69-</a></span> asszonyi test után, amelynek illata még
ott szállt körülötte; vagy talán az a gondolat tartotta vissza,
hogy mindaz, ami eddig történt, talán csak bátorságának próbája,
amelynek jutalmául az isteni nőt kapja, – maga sem tudta.</p>
<p>Mindenesetre világosan érezte, hogy ezt a feszültséget nem tudja
tovább elviselni, és hogy ennek az állapotnak minden áron véget
kell vetnie. Akármire határozza is el magát, az életébe csak nem
kerülhet! Lehet, hogy bolondok, vagy kéjencek közé került, de
semmiesetre sem gazemberek, vagy gonosztevők közé. Az az ötlete
támadt, hogy odamegy hozzájuk, önként bevallja, hogy belopózott
közéjük és lovagiasan rendelkezésükre áll. Csak így, csak ezzel a
nemes akkorddal szabad végződnie ennek az éjszakának, ha azt
akarja, hogy többet jelentsen, mint kísértetiesen értelmetlen
egymásutánját egy csomó kietlen, zavaros és alantas kalandnak,
amelyek közül még egyiket sem élte ki végig. És fellélegezve már
indulni is készült.</p>
<p>Ebben a pillanatban valaki ezt suttogta mellette:</p>
<p>– A jelszót!</p>
<p>Észrevétlenül egy fekete lovag lépett hozzá és mivel Fridolin
nem válaszolt azonnal, mégegyszer megismételte a kérdést.</p>
<p>– Dánia – mondta erre Fridolin. <span class="pagenum"><a name=
"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
<p>– Nagyon helyes, uram, ez a bejárat jelszava. De a házi jelszót,
ha szabad kérnem?</p>
<p>Fridolin nem felelt.</p>
<p class="i0">jelszót? – hangzott az éles kérdés.</p>
<p class="i0">jelszót? – hangzott az éles kérdés.</p>
<p>Fridolin vállat vont. A másik a szoba közepére lépett, felemelte
a kezét, a zongora elnémult, a tánc abbamaradt. Két másik lovag
jött oda hozzájuk, az egyik sárgában, a másik vörösben.</p>
<p>– A jelszót, uram! – mondták egyszerre mind a ketten.</p>
<p>– Elfelejtettem – felelte Fridolin üres mosollyal és egész
nyugodtnak érezte magát.</p>
<p>– Ez az ön baja – mondta a sárgaruhás úr –, mert az itt
tökéletesen mindegy, hogy ön elfelejtette a jelszót, vagy pedig
sohasem tudta.</p>
<p>Ekkor már valamennyi férfi-álarcos beözönlött, az ajtókat
mindkét oldalon lezárták. Fridolin egyedül állott ott
barátcsuhájban a tarka lovagok tömegében.</p>
<p>– Le az álarccal! – kiáltották többen egyszerre. Fridolin
mintegy védekezésül előrenyujtotta karjait. Ezerszer rosszabbnak
tünt fel előtte leálcázottnak lenni csupa álarcos között, mint
felöltözöttek között meztelennek. És határozott hangon
megszólalt:</p>
<p>– Ha az urak bármelyike jelenlétem által becsületében sértve
érzi magát, kijelentem, hogy hajlandó vagyok neki a szokásos módon
elégtételt adni. De <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
"Page_71">-71-</a></span> álarcomat csak abban az esetben teszem
le, ha önök, uraim, valamennyien szintén leteszik.</p>
<p>– Nem elégtételről van most szó – szólalt meg a vörösbe öltözött
lovag, aki eddig hallgatott –, hanem bűnhődésről.</p>
<p>– Le az álarccal! – kiáltotta valaki éles, kellemetlen hangon,
amely Fridolint egy tiszt kommandójára emlékeztette. – Majd a
szemébe, nem pedig az álarcába mondjuk önnek, hogy mi vár önre.</p>
<p>– Nem veszem le – mondta Fridolin még élesebb hangon –, és jaj
annak, aki megpróbál hozzám nyulni.</p>
<p>Egy kéz hirtelen az arca felé kapott, nyilván azért, hogy
letépje róla az álarcot, amikor hirtelen föltárult az egyik ajtó és
ott állott egy nő, – Fridolinnak nem lehetett kétsége arról, hogy
kicsoda – apácaöltözetben, úgy, amint először látta. Mögötte, a
kivilágított teremben megpillantotta a többi nőt, meztelenül és
eltakart arcokkal, egymáshoz símulva, némán, mint egy megriadt kis
csapat. De az ajtó azonnal ismét bezárult.</p>
<p>– Engedjétek el – mondta az apáca –, kész vagyok őt
kiváltani.</p>
<p>Rövid és mély hallgatás állott be, mint amikor valami szörnyű
dolog történik; majd a fekete lovag, aki először kérdezte
Fridolintól a jelszót, ezekkel a szavakkal fordult az apácához:
<span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
"Page_72">-72-</a></span></p>
<p>– Tudod, mit veszel ezzel magadra.</p>
<p>– Tudom.</p>
<p>Megkönnyebbülés futott át a termen.</p>
<p>– Ön szabad – mondta a lovag Fridolinnak –, sértetlenül
elhagyhatja a házat, de őrizkedjék attól, hogy titkainkat tovább is
kutassa, aminthogy ebben reménykedett, amikor belopózott közénk. Ha
megkísérli, hogy valakit nyomunkra vezessen, akár sikerül, akár nem
– ön elveszett!</p>
<p>Fridolin mozdulatlanul állott.</p>
<p>– Hogyan fog ez a hölgy kiváltani engem? – kérdezte.</p>
<p>Nem kapott feleletet. Néhányan az ajtóra mutattak, annak jeléül,
hogy azonnal távozzék.</p>
<p>De Fridolin csak a fejét rázta.</p>
<p>– Csináljanak velem, uraim, amit akarnak, de azt nem fogom
tűrni, hogy más emberi lény bűnhődjék helyettem.</p>
<p>– Ennek a nőnek a sorsán ön már úgysem segíthet – mondta a
feketeruhás lovag most már egész szelíden. – Ha itt valaki ígéretet
tesz, az nem hátrálhat meg többé.</p>
<p>Az apáca, mintegy megerősítésül, lassan bólintott.</p>
<p>– Menj! – mondta Fridolinnak.</p>
<p>– Nem – felelte ő még emeltebb hangon. – Az életnek nincs többé
értéke számomra, ha nélküled kell innen elmennem. Nem kérdezem,
honnan jöttél, ki <span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
"Page_73">-73-</a></span> vagy? És önöknek, ismeretlen uraim, mit
jelent az, hogy ezt a farsangi komédiát, még ha komoly véget
szántak is neki, végigjátsszák-e, vagy sem. Akárkik legyenek is
önök, uraim, bizonyára van még egy külön életük is ezen kívül. Én
azonban nem játszom semmiféle komédiát, még ezen a helyen sem, és
ha kénytelenségből mostanáig játszanom is kellett, most abbahagyom.
Úgy érzem, hogy sorsom olyan irányba fordult, amelynek semmi köze
többé ehhez az álarcosdihoz, én tehát megmondom a nevemet, leteszem
az álarcot és minden következményt magamra vállalok.</p>
<p>– Őrizkedj ettől! – kiáltott fel az apáca –, tönkretennéd
magadat, anélkül, hogy engem megmenthetnél! Eredj!</p>
<p>Azzal a többiekhez fordult:</p>
<p>– Itt vagyok, csináljatok velem, amit akartok – mindannyian!</p>
<p>A fekete ruha mintegy varázsérintésre lehullott róla és ott
állott fénylő fehér testével, aztán a fátyol után kapott, amely
homlokát, arcát és nyakát borította, és egy csodálatos, kerek
mozdulattal leoldotta. A fátyol a földre hullott és fekete haja
elborította vállait, keblét és csípőjét, – de még mielőtt Fridolin
megpillanthatta volna arcvonásait, ellenállhatatlan karok ragadták
meg és az ajtóhoz tuszkolták; a következő pillanatban már künn volt
az előcsarnokban, az ajtó bezárult mögötte, egy álarcos
<span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
"Page_74">-74-</a></span> lakáj előhozta a bundáját, rásegítette,
és a kapu szinte önmagától kinyílt előtte. Tovább sietett, mintha
valami láthatatlan hatalom űzné, már künn volt az uccán, a fény
kialudt mögötte; körülnézett: némán terpeszkedett a ház
lefüggönyözött ablakaival, amelyekből nem szűrődött ki egyetlen
fénycsepp sem. Csak mindent pontosan meg tudjak jegyezni magamnak,
gondolta mindenekelőtt. Újra meg kell találnom ezt a házat, a többi
aztán majd magától kialakul.</p>
<p>Éjszaka sötétlett körülötte; kis távolságra, ott, ahol a
kocsisnak kellett rá várakoznia, vörhenyes fénnyel pislogott egy
uccai lámpa. Az ucca mélyéből, mintha csak hívta volna, előrobogott
a gyászkocsi. Egy szolga kinyitotta előtte a kocsiajtót.</p>
<p>– Nekem is van kocsim – mondta Fridolin. De a szolga tagadólag
intett a fejével. – Ha már elment volna, akkor gyalog megyek vissza
a városba.</p>
<p>A szolga olyan parancsoló kézmozdulattal válaszolt, ami kizárt
minden ellenkezést. A kocsis cilindere mint nevetséges hosszú kürtő
sötétlett az éjszakában. A szél erősen fújt és az égen csak úgy
repültek az ibolyakék felhők. Fridolin eddigi tapasztalatai után
nem kételkedett benne, hogy nem tehet mást, minthogy beszáll a
kocsiba, amely aztán abban a pillanatban meg is indult vele.</p>
<p>Fridolinban égett az elhatározás, hogy amint módjában lesz,
minden veszély ellenére megpróbál <span class="pagenum"><a name=
"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> világosságot deríteni erre a
kalandjára. Az volt az érzése, hogy egész életének nincs többé a
legparányibb értelme sem, ha nem sikerül ismét megtalálnia ezt a
rejtélyes asszonyt, aki most adja meg az ő megmentése árát. Hogy
milyen árat fizet, nem volt nehéz kitalálni. De mi oka lehetett rá,
hogy feláldozza magát? Áldozat? Egyáltalán kérdés, asszony-e és
áldozatot jelent-e számára az a büntetés, amely rá vár és amelyet
magára vett? Ha már ott volt, abban a társaságban – és valószínűleg
nem most volt ott először, olyan beavatottnak mutatkozott a
ceremóniákban – mit számított neki, hogy valamelyik lovagé, vagy
akár mindannyiuké legyen? Egyáltalán, lehetett ez más, mint
örömlány? Lehettek ott a többi nők mások? Nem, kétségenkívül –
örömlányok. Még akkor is, ha ezen a céda életen kívül még egy
másik, úgynevezett polgári életet éltek.</p>
<p>Mindaz, amit most átélt, valószínüleg valami becstelen tréfa
volt, amit megengedtek maguknak vele szemben. Tréfa, amelyet már
jól előkészítettek, sőt lehet, hogy be is tanultak arra az esetre,
ha egyszer valami hivatlan vendég lopózna be közéjük. És mégis, ha
megint visszagondolt erre a nőre, aki őt kezdettől fogva
figyelmeztette, aki kész volt érte bűnhődni, úgy érezte, hogy volt
a hangjában, a magatartásában, a meztelen teste királynői
nemességében valami, ami nem lehetett hazugság. <span class=
"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
<p>Vagy csak Fridolin váratlan megjelenése hatott csodaként és ez
idézte fel ezt a változást? Azok után, amik ezen az éjszakán
történtek vele, nem tartott lehetetlennek ilyen csodát; de ez a
gondolat ment volt minden buta elbizakodottságtól. Talán vannak
órák, éjszakák, gondolta, amikor ilyen rejtélyes és
ellenállhatatlan varázserő árad ki olyan férfiakból is, akik rendes
körülmények között nincsenek különösebb hatással a nőkre.</p>
<p>A kocsi még egyre dombnak haladt és ha jó úton jár, már rég be
kellett volna fordulnia az országútra. Vajjon mit akarnak vele?
Hová viszi ez a kocsi? Talán még folytatása is van a komédiának?
Ugyan milyen folytatása lehet? Vagy most jön a magyarázat? Boldog
viszontlátás egy másik helyen? Jutalom a derekasan kiállott
próbáért, felvétel a titkos társaságba? Zavartalan boldogság a
felséges apáca karjaiban?… A kocsi ablaka fel volt húzva; Fridolin
ki akart nézni, de nem lehetett átlátni az üvegen. Ki akarta nyitni
az ablakot, de lehetetlen volt, jobbra is, balra is; és épilyen
átláthatatlan és épilyen gondosan zárt volt az üvegfal is, amely őt
a kocsis bakjától elválasztotta. Kopogott az üvegtáblán, kiabált,
ordított, de a kocsi csak haladt tovább.</p>
<p>Megpróbálta mind a két oldalon kinyitni a kocsi ajtaját, de azok
sem nyíltak; újra kiáltott, de hangját <span class=
"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> elnyelte a
kerekek zörgése és a szél sivítása. A kocsi most zötyögni kezdett,
egyre sebesebben rohant lefelé a lejtőn és Fridolin, akit gyötört a
nyugtalanság és a félelem, már azon gondolkodott, hogy öklével
zúzza szét az egyik vak ablakot, amikor a kocsi hirtelen megállott.
Mind a két ajtó, akárcsak gépezetre járt volna, egyszerre
kinyílott, mintha gúnyosan választást kínáltak volna Fridolinnak
jobbra is, balra is. Kiugrott a kocsiból, az ajtók megint
becsukódtak és anélkül, hogy a kocsis a legkisebb figyelmre
méltatta volna Fridolint, a kocsi elrobogott a szabad mezőn
keresztül bele az éjszakába.</p>
<p>Az ég elborult, a felhők egymást kergették, a szél süvített és
Fridolin ott állott a hóban, amely gyér világosságot szórt
köröskörül. Ott állott egész egyedül, barátcsuhája fölött a nyitott
bundával, fején a zarándok-kalappal és elég kényelmetlenül érezte
magát. Tőle kis távolságra húzódott a széles országút. Zavarosan
pislákoló lámpák hosszú sora jelezte az irányt a város felé.
Fridolin, hogy az utat megkurtítsa, egyenesen átvágott a behavazott
és kissé lefelé lejtősödő földeken keresztül, csak hogy minél
hamarább emberek közé jusson.</p>
<p>Egészen átnedvesedett a cipője, mire beért egy keskeny, alig
világított kis uccácskába; előbb magas palánkok között haladt,
amelyek nyikorogtak a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
"Page_78">-78-</a></span> szélviharban; a következő saroknál
befordult egy valamivel szélesebb uccába, ahol nyomorúságos apró
házak váltakoztak üres telkekkel. Valamelyik toronyóra hajnali
hármat harangozott. Egy ember jött szembe Fridolinnal, rövid
kiskabátban, kezét a nadrágzsebébe süllyesztve, fejét vállai közé
húzva és mélyen a szemébe nyomott kalappal. Fridolin védekező
állásba helyezkedett, mintha támadást várna, de a csavargó
váratlanul megfordult és elfutott. Mit jelent ez? – töprengett
Fridolin. Aztán ráeszmélt, hogy elég barátságtalan külseje lehet;
levette fejéről a papkalapot, és begombolta a bundáját, amely alatt
a barátcsuha a bokáját súrolta. Megint befordult egy uccasarkon;
külvárosi főútvonalra jutott; egy falusiasan öltözött ember ment el
mellette és köszönt neki, ahogyan egy papot szokás köszönteni.</p>
<p>Az egyik lámpás fénye ráesett egy sarokház uccajelzőtáblájára.
Liebhartstal, – olvasta; nem volt tehát messze attól a háztól,
amelyet alig egy órája hagyott el. Egy pillanatig elfogta a
kísértés, hogy visszamenjen és a ház közelében várja meg a további
eseményeket. De rögtön elállott ettől a szándékától, mert arra
gondolt, valami veszélyes kalandba keveredhetnék, anélkül, hogy
közelebb juthatna a rejtély megfejtéséhez. Arra gondolt, mik
történhetnek éppen most a villában, és ez a gondolat haraggal,
<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
"Page_79">-79-</a></span> kétségbeeséssel, szégyenkezéssel és
aggodalommal töltötte el. Ez a lelkiállapot annyira elviselhetetlen
volt, hogy Fridolin csaknem sajnálta, hogy az a csavargó, akivel az
imént találkozott, meg nem támadta és most nem hever bordájába
szúrt késsel valamelyik palánk mellett abban az elhagyatott
uccában.</p>
<p>Legalább végre valami értelme lett volna ennek az éjszakának
értelmetlen és mindegyre félbeszakított kalandjaival. Így
hazatérni, ahogy most akart, valósággal nevetségesnek tünt előtte.
De még semmi sem volt elveszve. Holnap is van még nap. Megfogadta,
hogy nem nyugszik addig, amíg meg nem találja azt a gyönyörű
asszonyt, akinek vakító meztelensége valósággal megbabonázta. És
most először jutott eszébe Albertina, – de valahogy
olyanféleképpen, mintha most előbb még őt is meg kellene hódítania
és mintha addig nem lehetne az övé, amíg mindegyik nővel, akivel ma
este összetalálkozott, a meztelen asszonnyal, Pierettel,
Marianne-nal és a szűk uccában lakó örömleánnyal meg nem csalja. És
nem kellene-e előbb kinyomoznia azt a szemtelen diákot, aki beléje
kötött, hogy kardra, vagy talán még inkább pisztolyra kihívja? Hát
mindig csak kötelességből, mindig csak önfeláldozásból tegye
kockára az életét az ember, és sohasem szeszélyből, szenvedélyből,
vagy egyszerűen csak azért, hogy a Sorsot megkísértse? <span class=
"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span></p>
<p>Megint az jutott eszébe, hogy minden valószínűség szerint már
magában hordja egy halálos betegség csíráit. Nem volna nevetségesen
ostoba dolog, hogy valaki azért haljon meg, mert egy difteritiszes
gyermek az arcába köhögött? Talán már beteg is volt? Lehet, hogy
ebben a pillanatban otthon fekszik az ágyában – és mindaz, amiről
azt hiszi, hogy átélte, csak puszta delirium…</p>
<p>Fridolin kimeresztete a szemét, ahogy csak tudta, végigsimította
arcát és homlokát és megtapintotta az érverését. Alig gyorsabb a
rendesnél. Minden a legnagyobb rendben. Tökéletesen öntudatnál
van.</p>
<p>Tovább haladt az úton a város felé. Néhány vásárra igyekvő kocsi
jött mögötte, majd elzörögtek mellette; egyre gyakrabban tűntek fel
szegényes öltözetű emberek, akik számára már most kezdődött a nap.
Az egyik kávéházi ablak mellett egy asztalnál, amely fölött egy
gázlámpa világított, egy kövér ember ült sállal a nyaka körül és
fejét a tenyerébe támasztva aludt. A házak még sötétek voltak, csak
néhány magányos ablakban volt világosság. Fridolin szinte érezte,
hogy ébrednek lassanként az emberek, úgy tünt neki, mintha látná,
hogyan nyújtóznak ágyukban és hogyan készülődnek szegény és
örömtelen napi életükre. Reá is várt a nap, de nem oly szegényen és
örömtelenül. És különös szívdobogással hirtelen örvendezve gondolt
rá, hogy néhány óra mulva fehér vászonköpenyben már ott fog
járkálni a <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
"Page_81">-81-</a></span> betegei ágya között. A legközelebbi
saroknál egyfogatú állott, a kocsis aludt a bakon, Fridolin
felköltötte, megmondta neki a lakása címét és beszállott a kocsiba.
<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
"Page_82">-82-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_83"
id="Page_83"><br />
-83-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>5.</h2>
</div>
<p>Reggeli négy óra volt, amikor fölment a lakása lépcsőjén.
Legelőször is rendelőjébe ment, a jelmezruhát gondosan elzárta egy
szekrénybe és mivel lehetőleg nem szerette volna Albertinát
felkölteni, levetette cipőjét és ruháját, még mielőtt belépett
volna a hálószobába. Óvatosan felgyujtotta az éjjeliszekrénye
ernyős lámpáját. Albertina nyugodtan aludt, karjait a nyaka alá
kulcsolva és ajkai, amelyek körül fájdalmas ráncok húzódtak, félig
nyitva voltak: ezt az arcot nem ismerte Fridolin. Odahajolt a
homloka fölé, amely azonnal, mintha csak valaki megérintette volna,
ráncokba szaladt és vonásai különös módon eltorzultak; és hirtelen,
még álmában oly élesen felkacagott, hogy Fridolin megrémült. Aztán
újra fölnevetett, mintegy feleletképpen valamire, de teljesen
idegen és majdnem borzongató nevetéssel. Fridolin egyszer-kétszer
erősen rákiáltott. Erre kinyitotta a szemét és lassan, fáradtan,
tágrameredt pillantással bámult rá, mintha nem ismerné meg.
<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
"Page_84">-84-</a></span></p>
<p>– Albertina! – kiáltott rá a férfi harmadszor is. Úgy látszott,
hogy csak most tér magához. A védekezés, a félelem, sőt a rémület
kifejezése ült a szemében. Értelmetlenül, majdnem kétségbeesetten
nyujtotta ki maga elé a karját és szája azonmód nyitva maradt.</p>
<p>– Mi történt veled? – kérdezte Fridolin elfuló lélekzettel. Majd
amikor az asszony még mindig rémülten meredt rá, mintegy
megnyugtatásul hozzátette: – Én vagyok itt, Albertina. – Az asszony
mélyen fellélegzett, mosolyogni próbált, karját a takaróra ejtette
és valami nagyon idegen hangon kérdezte: – Már reggel van?</p>
<p>– Nemsokára, – válaszolta Fridolin. – Négy óra mult. Éppen az
imént jöttem haza. – Az asszony nem felelt, ő pedig folytatta: – Az
udvari tanácsos meghalt. Már haldokolt, amikor odaértem – és
természetesen nem hagyhattam rögtön magukra a hozzátartozóit.</p>
<p>Albertina bólintott a fejével, de látszott rajta, hogy sem nem
hallja, sem nem érti, amiket mond; szinte rajta keresztül meredt el
a levegőbe és a férfinek az az érzése támadt, – bármilyen
képtelenségnek tűnt is már abban a pillanatban a gondolat, – hogy
Albertina mindenről tud, amit ő ezen az éjszakán átélt. Lehajolt
hozzá és megsimogatta a homlokát. Az asszony alig észrevehetően
megborzongott.</p>
<p>– Mi történt veled? – kérdezte újra a férfi. <span class=
"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
<p>Az asszony a fejét rázta, ő pedig most a haját simogatta. – Mi
történt veled, Albertina?</p>
<p>– Álmodtam, – válaszolta az asszony idegenül.</p>
<p>– Mit álmodtál? – kérdezte ő szelíden.</p>
<p>– Ó, annyi mindenfélét! Már nem is tudok pontosan
visszaemlékezni.</p>
<p>– Talán mégis…</p>
<p>– Olyan zavaros volt – és én most olyan fáradt vagyok. Te is
fáradt lehetsz.</p>
<p>– Egyáltalán nem vagyok fáradt, Albertina, nem is fogok tudni
aludni. Hiszen tudod, ha ilyen későn jövök haza… tulajdonképpen az
volna a legokosabb, ha rögtön az íróasztalhoz ülnék… különösen így
reggel… – Majd félbeszakította a gondolatmenetét. – De nem mesélnéd
el inkább az álmodat? – És kissé kényszeredetten mosolygott.</p>
<p>– Mégis csak feküdj le egy kicsit, – mondta a nő.</p>
<p>Egy ideig tétovázott, aztán mégis csak teljesítette a kívánságát
és elnyújtózott mellette. De óvakodott attól, hogy hozzáérjen.
Közöttünk van a kard, emlékezett vissza arra a tréfás megjegyzésre,
amelyet hasonló alkalommal tett egyszer. Mind a ketten hallgattak,
nyitott szemekkel feküdtek egymás mellett és mindegyik érezte,
milyen közel és mégis milyen távol van a másik. Kis idő mulva
Fridolin felkönyökölt és hosszasan nézte a feleségét, mintha többet
is láthatna belőle, mint az arca körvonalait. <span class=
"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
<p>– Mondd el az álmodat! – szólalt meg újra hirtelen és úgy
látszott, mintha Albertina csak erre a felszólításra várt volna.
Odanyujtotta a kezét Fridolinnak; a férfi megfogta a kezet és
megszokott mozdulattal, inkább szórakozottságból, mint gyöngéden
átkulcsolta vékony ujjait. És az asszony elkezdte:</p>
<p>– Emlékszel még a wörthi tó mellett a kis villában arra a
szobára, ahol a szüleimmel laktunk azon a nyáron, amikor
eljegyeztük magunkat?</p>
<p>A férfi bólintott.</p>
<p>– Az álom ugyanis úgy kezdődött, hogy én, nem tudom már honnan,
beléptem ebbe a villába – mint egy színésznő a színpadra. Csak
annyit tudtam, hogy szüleim úton vannak és engem egyedül hagytak.
Ezen csodálkoztam is, mert másnapra volt kitűzve az esküvőnk. De a
menyasszonyi ruhám még nem volt otthon. Vagy talán mégis tévedtem?
Kinyitottam a szekrényt, hogy meggyőződjem róla, de a menyasszonyi
ruha helyett egész halom más ruha függött ott, nem is ruhák voltak,
inkább jelmezek, színpadiasak, díszesek, napkeletiek. Melyiket
vegyem fel az esküvőre? – tünődtem. De ekkor a szekrény hirtelen
bezárult, vagy eltűnt, már nem tudom. A szobában egész világos
volt, de az ablakon kívül sötét éjszaka… Egyszerre csak ott
állottál előttem, gályarabok eveztek oda veled, még láttam őket
eltűnni a homályban.</p>
<p>– Díszes ruha volt rajtad, csupa arany és selyem, <span class=
"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> az
oldaladon egy ezüst láncon tőr függött és kiemeltél engem az
ablakon. Rajtam is most már pompás ruha volt, mint egy hercegnőn és
mind a ketten ott állottunk künn a szabadban, a derengésben és a
finom szürke felhő a lábunk alatt szállott. A jólismert vidék volt:
ott volt a tó, előttünk a hegység, még a kis falusi házikókat is
láttam, olyanok voltak, mintha egy játékdobozból vették volna elő
őket. Mi ketten azonban, te meg én, mi ketten lebegtünk, nem is
lebegtünk: röpültünk a felhők felett és én ezt gondoltam: Ez tehát
a mi nászutunk. Nemsokára azonban már nem szállottunk, hanem egy
hegyi úton mentünk fölfelé, tudod, az Erzsébethegyre és egyszerre
csak már magasan fenn voltunk a hegyek közt, valami tisztásfélén,
amelyet három oldalról az erdő vett körül, míg a háttérben egy
meredek sziklafal kapaszkodott az égnek. A csillagos ég felettünk
olyan kék és széles volt, amilyen nincs is a valóságban és ez volt
a nászágyunk mennyezete. Te átöleltél engem és nagyon, nagyon
szerettél…</p>
<p>– Remélhetőleg te is engem, – mondta Fridolin alig észrevehető
gonosz mosollyal.</p>
<p>– Azt hiszem én még sokkal jobban szerettelek, – válaszolta
Albertina komolyan. – De, – hogy magyarázzam meg neked, – a
legodaadóbb ölelések ellenére is a gyöngédségünk fájdalmas volt,
mintha előre megéreztük volna a reánkváró szenvedéseket. Egyszerre
csak reggel lett. Tarka és napfényes volt <span class=
"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> a mező, az
erdő köröskörül harmattól nedves és a sziklafalon napsugarak
táncoltak. De nekünk kettőnknek már vissza kellett mennünk a
világba, az emberek közé; már itt volt a végső pillanat az
indulásra. De ekkor valami rettenetes történt. A ruháink eltűntek.
Borzalom fogott el, amelynek nem ismerem mását, a legteljesebb
megsemmisüléssel határos égő szégyent éreztem, egyúttal pedig
haragot is ellened, mintha egyedül te lettél volna az oka ennek a
szerencsétlenségnek, – és ez a rémület, szégyen és harag olyan
hevesen élt bennem, amilyet még sohasem éreztem éber állapotban. Te
azonban bűnösséged tudatában elrohantál, úgy amint voltál
meztelenül, hogy lemenj a hegyről és ruhát szerezz. És amint te
eltűntél, egyszerre egész jókedvű lettem.</p>
<p>– Nem sajnáltalak téged, nem is aggódtam érted, egyszerűen csak
örültem, hogy egyedül vagyok; boldogan körülszaladgáltam a réten és
énekeltem: azt a táncmelódiát, amelyet az álarcosbálon hallottunk.
A hangom csodálatosan csengett és azt kívántam, bárcsak ott lenn a
városban is meghallanák. Ezt a várost nem láttam, de <i>tudtam</i>,
hogy van. Ott feküdt mélyen alattam és magas fal vette körül; egész
fantasztikus volt ez a város, nem is tudom leírni neked. Nem éppen
keleties, nem is ó-német és mégis hol az egyik, hol a másik;
mindenesetre valami régen és örökre elsüllyedt város volt. Én
azonban hirtelen elterültem a réten a napfényben, – sokkal szebb
<span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
"Page_89">-89-</a></span> voltam, mint valaha is – valóságban, – és
ahogy ott feküdtem, egyszerre kilépett az erdőből egy úr, egy
fiatal ember, világos divatos öltözetben; ahogy most
visszaemlékszem, körülbelül olyan volt, mint az a dán férfi, akiről
tegnap beszéltem neked. Ő csak ment a maga útján; nagyon udvariasan
köszönt, mikor elhaladt előttem, de nem törődött velem tovább,
hanem egyenesen odament a sziklafalhoz és figyelmesen nézegette,
mintha azon gondolkozott volna, hogyan lehetne azon felkapaszkodni.
De ugyanakkor téged is láttalak.</p>
<p>– Te besiettél az elsüllyedt városba, házról házra, boltról
boltra jártál, egyszer lugasok alatt, egyszer meg valami török
bazárfélében és megvetted nekem a leggyönyörűbb dolgokat, amiket
csak találtál: ruhát, fehérneműt, cipőt, ékszert; – és mindezt
beletetted egy kis sárga kézitáskába, amelybe mindezek könnyen
belefértek. De az egész idő alatt folyton a nyomodban volt egy
embertömeg, amit én nem láttam, csak tompa és fenyegető üvöltésüket
hallottam. És ekkor megint megjelent a másik, a dán, aki az előbb
megállott a sziklafal előtt. Megint az erdő felől közeledett felém,
– és én tudtam, hogy közben már körüljárta az egész világot. Más
alakja volt, mint előbb, de mégis ugyanő volt. Éppen úgy, mint
legelső ízben, megállott a sziklafal előtt, megint eltűnt, aztán
újra kijött az erdőből, megint eltűnt, megint kijött az erdőből; ez
így ismétlődött kétszer, háromszor, <span class="pagenum"><a name=
"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> százszor. Mindig ugyanaz
volt és mégis mindig más, mindig köszönt, valahányszor elment
mellettem, végre azonban megállott előttem és fürkészve nézett rám;
én csábítóan ránevettem, úgy ahogy még soha életemben, erre utánam
nyult, én menekülni akartam, de nem tudtam többé, – és ekkor
odaroskadt mellém a mező füvére…</p>
<p>Elhallgatott. Fridolinnak kiszáradt a torka és a szoba
félhomályában észrevette, hogy Albertina is kezébe temeti az
arcát.</p>
<p>– Nagyon érdekes álom, – mondta. – Már vége van? – És mivel az
asszony tagadólag intett, így szólt: – Akkor hát meséld tovább.</p>
<p>– Ez nem olyan könnyű, – kezdte újra az asszony. – Ezeket a
dolgokat tulajdonképpen nem is lehet szavakkal kifejezni. Tehát –
az volt az érzésem, mintha számtalan napot és éjszakát éltem volna
át, nem volt többé sem idő, sem tér, már az az erdő és szikla közé
ékelt tisztás sem volt többé, ahol az előbb voltam, hanem valami
széles, végtelen messzeségbe húzódó, virágoktól tarka síkság, amely
minden oldalon a látóhatárba veszett. Én akkor már régen, – milyen
különös ez a „régen“, – nem voltam többé egyedül ezzel az emberrel
a réten. De hogy rajtam kívül még tíz, vagy száz, vagy ezer pár
volt-e ott, hogy láttam-e őket, vagy sem, hogy csak azé az egy
emberé voltam-e, vagy másé is, most már nem tudnám megmondani. De a
félelemnek és a szégyennek <span class="pagenum"><a name="Page_91"
id="Page_91">-91-</a></span> az az érzése, amely minden éber
elképzelésen túl van, bizonyára nincs meg tudatos énünkben.</p>
<p>Aminthogy nincs meg a felszabadulásnak, a megváltásnak az a
boldogsággal határos érzése sem, amelyet ebben az álomban
éreztem.</p>
<p>– Közben nem volt egyetlen pillanat sem, amikor ne tudtam volna
rólad. Igen, láttalak, láttalak, amikor a katonák megragadtak
téged, azt hiszem, papok is voltak köztük; valaki, egy óriás
termetű ember, megkötözte a kezeidet és én tudtam, hogy ki fognak
végezni téged. Minden részvét, minden borzadás nélkül tudtam ezt,
szinte csak úgy távolból. Ekkor bevittek téged egy udvarba, valami
várudvarfélébe. És te ott állottál hátrakötött kezekkel,
meztelenül. És éppen úgy, ahogy én láttalak téged, noha másutt
voltam, épúgy láttál te is engem, láttad azt a férfit, aki a
karjaiban tartott engem és láttad a többi párt is, a meztelenségnek
azt az áradatát, amely körülöttem örvénylett és amelynek én, meg az
a férfi, aki átölelt, egyformán csak egyik hulláma voltunk. Mialatt
te a várudvarban álltál, az egyik magas, csúcsíves ablakban vörös
függönyök között megjelent egy fiatal asszony, diadémmal fején és
bíborpalástban. Ez volt az ország fejedelemnője.</p>
<p>– Szigorú és kérdő pillantással nézett le rád. Te egyedül
állottál; a többiek, ahányan csak voltak, mind félrehúzódtak
egészen a falakig és én hallottam <span class="pagenum"><a name=
"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> gonosz, fenyegető
súgás-búgásukat. Ekkor a fejedelemasszony kihajolt a mellvéden.
Csönd támadt és a fejedelemasszony jelt adott neked, mintha azt
parancsolná, hogy menj fel hozzá és én tudtam, hogy ő akár kész
megkegyelmezni neked. De te nem vetted észre a tekintetét, vagy nem
akartad észrevenni. Egyszerre azonban, még mindig összekötözött
kezekkel, de már valami fekete köpenybe burkolva, mégis ott álltál
vele szemben, úgy, mintha nem is szobában lettetek volna, hanem
valahogy lebegtetek volna a levegőben. Az asszony egy pergamenlapot
tartott a kezében, a te halálos ítéletedet, amelyben föl volt
jegyezve a bűnöd és az elítéltetésed oka is. Azt kérdezte tőled –
tudtam, bár nem hallottam a szavakat, hogy akarsz-e a szeretője
lenni, és ebben az esetben elengedi a halálbüntetést. Te tagadólag
ráztad a fejedet. Én nem is csodálkoztam ezen, mert ez így volt
rendben és nem is lehetett máskép, minthogy te minden veszély
ellenére is örökre hű maradj hozzám.</p>
<p>– Ekkor a fejedelemasszony vállat vont, intett a kezével és a
következő pillanatban te már földalatti pincében voltál, és
rettenetesen megkorbácsoltak, de az embereket, akik téged vertek,
nem láttam. A vér patakokban folyt rólad; én láttam, hogyan folyik
a véred és tudatában is voltam a kegyetlenségemnek, de nem tudtam
csodálkozni rajta. Ekkor ismét hozzád lépett a fejdelemasszony. A
haja kibomlott és <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
"Page_93">-93-</a></span> elöntötte meztelen testét, a diadémot
pedig két kézzel feléd nyujtotta – és én tudtam, hogy ő az a fiatal
leány, akit te a dániai tengerparton egyszer reggel mezítelenül
láttál egy fürdőkunyhó teraszán. Nem szólt egyetlen szót sem, de az
ottléte és hallgatása azt jelentette, hogy akarsz-e a férje és
egyben az ország fejedelme lenni. És mikor te újból elutasítottad,
hirtelen eltünt, én azonban ugyanekkor már láttam, hogy egy neked
szánt keresztfát állítanak fel; – nem lenn a várudvaron állították
fel, nem, hanem a virágokkal ékes, végtelen réten, ahol én feküdtem
valamelyik szerelmesem karjaiban, a többi szerelmespár között.
Téged pedig láttalak, amint régi-régi uccákon keresztül közeledsz,
egészen egyedül, minden őrizet nélkül, de azért én tudtam, hogy
utad előre meg van szabva és minden menekülés lehetetlen.</p>
<p>– Most felfelé jöttél a hegyi ösvényen. Érdeklődéssel vártalak,
de részvét nélkül. Testedet elborították a korbács nyomai, amelyek
azonban már nem véreztek. Egyre magasabbra hágtál, az ösvény
kiszélesült, az erdő mindkét oldalon visszahúzódott és ott állottál
a mező szélén, valami hihetetlen, felfoghatatlan messzeségben. Te
mégis mosolyogva üdvözletet intettél nekem a szemeiddel, mintegy
annak jeléül, hogy teljesítetted a kívánságomat és elhoztál
mindent, amire szükségem volt: – a ruhákat, a cipőket, <span class=
"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> az
ékszereket… Én azonban az intésedet hallatlanul ostobának és
értelmetlennek találtam és szinte vágyat éreztem, hogy
kigúnyoljalak és a szemed közé nevessek, – hogy kinevesselek,
amiért irántam való hűségből visszautasítottad egy fejedelemnő
kezét, amiért megkínoztak, amiért most ide feltámolyogsz, hogy
gyötrelmes halált halj. Elébed futottam és te is egyre gyorsabban
jöttél – ekkor fellibbentem a levegőbe és te is ott lebegtél;
hirtelen elvesztettük egymást szem elől, és én tudtam, hogy ez
azért van, mert elrepültünk egymás mellett. Akkor azt kívántam,
hogy legalább halljad meg a kacagásomat, éppen akkor, amikor a
keresztfára szögeznek téged. – És akkor felkacagtam, olyan élesen,
olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifért. Ez volt az a kacagás,
Fridolin, amivel felébredtem.</p>
<p>Elhallgatott és moccanás nélkül feküdt. Fridolin sem mozdult és
nem szólt egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban minden szó
halvány, hazug és gyáva lett volna. Minél tovább haladt Albetina az
elbeszélésben, annál jelentéktelenebbeknek és annál
nevetségesebbeknek tüntek Fridolinnak a saját befejezetlen élményei
és megfogadta, hogy előbb valamennyit végig kiéli, aztán ő is
hűségesen beszámol róluk a feleségének, hogy így álljon bosszút
ezen az asszonyon, aki most álmában leleplezte magát és olyannak
mutatkozott, amilyen a valóságban <span class="pagenum"><a name=
"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> volt, hűtlen, kegyetlen és
áruló és akit – úgy érezte – ebben a pillanatban sokkal mélyebben
gyűlöl, mint ahogy valaha is szerette.</p>
<p>Most vette csak észre, hogy még mindig átfogva tartja Albertina
ujjait és hogy akármennyire is akarja gyűlölni az asszonyt, még
mindig változatlanul, kissé fájdalmassá vált gyöngédséggel szereti
ezeket a vékony, hűvös ujjakat; és önkénytelenül, sőt majdnem
akarata ellenére gyöngéden megcsókolta a kezét, mielőtt kiengedte
volna a magáéból.</p>
<p>Albertina még mindig nem nyitotta ki a szemeit és Fridolin látni
vélte, hogyan önti el a száját, homlokát, az egész arcát valami
boldog, derűs, ártatlan mosoly, és ellenállhatatlan vágyat érzett,
hogy Albertina fölé hajoljon és csókot lehelljen halvány homlokára.
De erőt vett magán abban a tudatban, hogy ez a vágyakozása nem más,
mint a legutóbbi órák felkavaró eseményei után beálló természetes
fáradtság, amely a hitvesi hálószoba csalóka atmoszférájában
vágyakozó gyöngédség képében jelentkezik.</p>
<p>De akármi ment is végbe ebben a pillanatban, – akármilyen
elhatározás előtt állott is az elkövetkezendő órákban, a legégetőbb
vágya most az volt, hogy legalább rövid időre az álom és feledés
karjaiba meneküljön. Az anyja halála után következő éjszakán mélyen
és álmok nélkül tudott aludni, <span class="pagenum"><a name=
"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> éppen ma ne tudna? És
elnyujtózott Albertina mellett, aki közben már elszunnyadt. A kard
van közöttünk, gondolta. Majd később ezt: mint halálos ellenségek,
úgy fekszünk itt egymás mellett. De ezek csak szavak voltak.
<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
"Page_97">-97-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>6.</h2>
</div>
<p>Reggel hét órakor a szobalány halk kopogására ébredt. Gyors
pillantást vetett Albertinára. Néha, bár nem mindig, megtörtént,
hogy erre a kopogásra ő is fölébredt. Ma azonban mozdulatlanul,
dermedten aludt tovább. Fridolin gyorsan elkészült az
öltözködéssel. Mielőtt elment volna, még szerette volna látni a kis
leányát. Ott aludt fehér ágyacskájában, kezét kisgyermekek szokása
szerint ökölbe szorítva. Fridolin megcsókolta a homlokát.
Lábujjhegyen mégegyszer odalopózott a hálószoba ajtajához, ahol
Albertina aludt, még mindig époly mozdulatlanul, mint az előbb.
Aztán elment otthonról. A fekete orvosi táskájában gondosan elzárva
magával vitte a barátcsuhát és a zarándokkalapot. A napi programját
pontosan, sőt pedánsan osztotta be. Első tennivalója egy
beteglátogatás volt, egész a közelben egy súlyosan beteg fiatal
ügyvédnél.</p>
<p>Fridolin alaposan megizsgálta, valamivel jobbnak találta az
állapotát és őszinte örömmel fejezte ki <span class=
"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span>
megelégedését, majd ráírta egy régi receptre a „megismételhető“
jelzést. Aztán haladéktalanul elment abba a házba, melynek
pincehelyiségében tegnap este Nachtigall zongorázott. A mulató még
zárva volt, de fenn a kávéházban a kaszirnő úgy tudta, hogy
Nachtigall egy kis hotelben lakik a Lipótvárosban. Fridolin
negyedóra mulva már ott volt.</p>
<p>Nyomorúságos vendégfogadó volt ez. A földszinten orrfacsaróan
terjengett a szellőzetlen ágynemű, rossz zsír és cikóriakávé szaga.
A rosszkülsejű portás, vöröskarikás, ravasz szemeivel, szinte
minden pillanatban elkészülve valami rendőrségi kihallgatásra,
készségesen adott felvilágosítást. Nachtigall úr ma reggel öt
órakor kocsin jött haza két úr társaságában, akik valószínűleg
szándékosan csaknem teljesen eltakarták arcukat magasra tekert
shawljaikkal. Mialatt Nachtigall fölment a szobájába, a két úr
kifizette helyette az utolsó négyheti számláját; majd mikor egy
félóra mulva sem jött le újra, az urak egyike személyesen hozta le,
amire mind a hárman a Nordbahnhofra hajtattak. Nachtigall rendkívül
izgatottnak látszott; sőt – miért ne mondja el a teljes igazságot
ilyen bizalomgerjesztő úrnak, – oda is akart csempészni a portásnak
egy levelet, ezt azonban a két úr azonnal megakadályozta.
Kijelentették továbbá az urak, hogy a Nachtigall címére érkező
leveleket egy erre felhatalmazott személy <span class=
"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> fogja majd
elvinni. Fridolin elköszönt a portástól és amikor kilépett a kapun,
örült, hogy nála van az orvosi táskája, így legalább senki sem
gondolhatta, hogy ebben a szállodában lakik, hanem inkább valami
hatósági személynek tekinthetik. Nachtigallal tehát egyelőre semmit
sem lehetett kezdeni. „Azok“ meglehetősen elővigyázatosak voltak és
bizonyára megvolt rá minden okuk.</p>
<p>Ezután a jelmezkölcsönzőhöz hajtatott. Gibiser úr maga nyitott
ajtót.</p>
<p>– Itt hozom vissza a kikölcsönzött jelmezt – mondta Fridolin –
és szeretném tartozásomat kiegyenlíteni.</p>
<p>Gibiser elég mérsékelt összeget kért, elvette a pénzt,
bejegyezte a bevételt egy nagy üzleti könyvbe és kissé meglepődve
nézett föl íróasztalától Fridolinra, aki egyáltalán nem mutatott
még hajlandóságot a távozásra.</p>
<p>– Eljöttem továbbá – mondta Fridolin vizsgálóbírói hangon –,
hogy kedves lánya ügyében néhány szót váltsak önnel.</p>
<p>Gibiser úr orrcimpája körül valami megrándult; – nem lehetett
biztosan tudni, meglepődés, gúny, vagy harag jeléül.</p>
<p>– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte éppen ilyen
meghatározhatatlan hangon.</p>
<p>– Ön említette tegnap előttem – mondotta Fridolin, <span class=
"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> egyik
kezét szétterpesztett ujjakkal az íróasztalra támasztva –, hogy
kedves leánya szellemileg nem teljesen normális. Az a helyzet,
amelyben rátaláltunk, megerősítette ezt a föltevést. És miután már
a véletlen részesévé, vagy legalább is nézőjévé tett ennek a
különös jelenetnek, azt ajánlanám önnek, Gibiser úr, hogy kérje ki
valamelyik orvos tanácsát.</p>
<p>Gibiser természetellenesen hosszú tollszárat forgatva a kezében,
kihívó pillantással nézte végig Fridolint.</p>
<p>– Talán a doktor úr volna olyan szíves, hogy elvállalná a
kezelést?</p>
<p>– Kérem, ne adjon olyan szavakat a számba, amelyeket én nem
mondottam – válaszolta élesen, de kissé rekedten Fridolin.</p>
<p>Ebben a pillanatban kinyílott a lakószobákhoz vezető ajtó és egy
fiatalember jött ki frakkban és nyitott felöltővel. Fridolin rögtön
tudta, hogy ez csak a ma éjszakai inkvizitorok egyike lehet.
Kétséget kizáróan a Pierette szobájából jött ki. Zavartnak
látszott, amikor Fridolinnal szembetalálkozott, de azonnal
összeszedte magát, egy kézlegyintéssel futólag üdvözletet intett
Gibisernek, rágyujtott egy cigarettára az íróasztalon levő
öngyujtóval és kiment a lakásból.</p>
<p>– Úgy? – jegyezte meg Fridolin megvető ajkrándulással és valami
keserű ízt érzett a szájában. <span class="pagenum"><a name=
"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p>
<p>– Hogy érti ezt, tisztelt uram? – kérdezte Gibiser tökéletes
egykedvűséggel.</p>
<p>– Úgy látszik, Gibiser úr – mondta Fridolin, miközben ide-oda
jártatta tekintetét a lakásajtótól ahhoz az ajtóhoz, ahonnan az
inkvizitor kijött – hogy ön mégis csak lemondott arról, hogy a
rendőrséget értesítse.</p>
<p>– Más úton-módon sikerült megegyeznünk, doktor úr – jegyezte meg
Gibiser hűvösen és felkelt helyéről, jelezve, hogy vége az
audienciának. Fridolin megfordult és menni készült, Gibiser sietett
ajtót nyitni neki és rendületlenül nyugodt arckifejezéssel így
szólt:</p>
<p>– Ha doktor úrnak megint szüksége volna talán valamire… nem kell
éppen barátcsuhának lennie… Fridolin bevágta maga mögött az ajtót.
Ez el volna intézve, gondolta valami bosszankodó érzéssel, amely
azonban neki magának is indokolatlannak tünt fel. Lesietett a
lépcsőn, aztán szép lassan elsétált a Poliklinikára és onnan
mindenekelőtt hazatelefonált, hogy érdeklődjék, nem üzent-e érte
valamelyik betege, nem jött-e levele és hogy egyébként van-e valami
ujság. A szobalány alig ért rá felelni, amikor már Albertina maga
jött a telefónhoz és üdvözölte Fridolint. Elismételte ugyanazt,
amit a szobalány egyszer már elmondott, majd elfogulatlan hangon
mesélni kezdett, hogy éppen most kelt fel, és hogy most akar
reggelizni a kis gyerekkel együtt. <span class="pagenum"><a name=
"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p>
<p>– Csókold meg helyettem is – mondta Fridolin – és jó
étvágyat!</p>
<p>Jól esett neki hallani az asszony hangját és éppen ezért fejezte
be gyorsan a beszélgetést. Tulajdonképpen még kérdezősködni
szeretett volna, hogy milyen programja van Albertinának ma
délelőttre, dehát végül is mi köze neki hozzá? A lelke mélyén már
végzett vele, akárhogy alakul is tovább a külső életük. A szőke
nővér lesegítette róla a kabátját és odanyujtotta neki a fehér
orvosi köpenyét. És közben rámosolygott, mint ahogy mindenkire rá
szokott mosolyogni, tekintet nélkül arra, hogy törődik-e vele az
illető, vagy sem.</p>
<p>Pár pillanat mulva már bent volt a kórteremben. A főorvos
üzenete várta, hogy sürgősen el kellett utaznia egy konziliumra, az
asszisztens urak csak tartsanak nélküle vizitet. Fridolin csaknem
boldognak érezte magát, amikor a szigorló hallgatók kíséretében
ágyról ágyra haladt, vizsgált, receptet írt és szakszerűen
beszélhetett a segédorvosokkal és ápolónőkkel. Sok ujdonság volt
ma. Rödel Károly, a lakatossegéd az éjszaka meghalt. Boncolás
délután félötkor. A női teremben az egyik ágy szabaddá vált, de már
újabb beteg foglalta el. A tizenhetes asszonyt át kellett vitetni a
sebészeti osztályra. Közben személyzeti ügyek is szóbakerültek.
Holnap lesz döntés a szemészeti osztály vezetőorvosi <span class=
"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span>
állásának betöltése ügyében; Hügelmannak van a legtöbb esélye, aki
jelenleg Marburgban tanár és aki négy év előtt még Stellwag második
asszisztense volt. Gyors karrierek ezek, gondolta Fridolin. Én
sohasem kerülhetek szóba egy osztály vezetése szempontjából, már
csak azért sem, mert nincs meg a megfelelő képesítésem. Most már
késő. Azaz hogy miért volna késő? Csak megint el kellene kezdeni a
tudományos munkálkodást, vagy újra, valamivel nagyobb szorgalommal
hozzálátni valami régebben megkezdett tanulmányához. A
privátpraxisból még elég ideje maradna erre is.</p>
<p>Megkérte Fuchstaler doktort, hogy vezesse helyette az
ambulanciát.</p>
<p>De közben be kellett vallania magának, hogy szívesebben maradt
volna ott, minthogy felkocsizzék a Galitzin-hegyre. Mégis, ennek
meg kellett lennie. Nemcsak önmagával szemben volt kötelessége,
hogy utánajárjon a dolognak; de még sok elintéznivalója volt mára
és ezért elhatározta, hogy mindenesetre megkéri Fuchstaler doktort,
hogy az esti viziteket is lássa el. A legszélső ágyon fekvő
tüdőcsúcshurut-gyanús fiatal leány rámosolygott. Ez volt az a
leány, aki legutóbb egy vizsgálat alkalmával olyan kihívóan
szorította oda keblét Fridolin arcához. Fridolin most kedvetlenül
fogadta a pillantását és homlokát ráncolva elfordult tőle. Egyik
olyan, mint a másik, gondolta némi keserűséggel, <span class=
"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> és
Albertina is olyan, mint a többi, – sőt ő a legrosszabb mind
között. El fogok válni tőle. Ez már sohasem jöhet rendbe, ez a
dolog.</p>
<p>A lépcsőn még néhány szót váltott egyik kollégájával a sebészeti
osztályról. Mi van tulajdonképpen azzal a asszonnyal, akit az
éjszaka átszállítottak arra az osztályra? Ő a maga részéről nem
hiszi, hogy szükség volna operációra. Értesítik majd a histológiai
vizsgálat eredményéről?</p>
<p>– Természetesen, kolléga úr!</p>
<p>A sarkon beült egy kocsiba. Nézegette a jegyzőkönyvét,
nevetséges komédiát játszva a kocsis előtt, mintha még csak most
akarná eldönteni, hová hajtasson.</p>
<p>– Ottakringbe – mondta végül –, abba az uccába, mely a
Galitzin-hegyre vezet. Majd megmondom, hol álljon meg.</p>
<p>A kocsiban hirtelen újra meglepte valami fájdalmas és vágyakozó
izgalom, valami bűntudatféle, amiért megmentője a legutóbbi órákban
eszébe sem jutott. Vajjon sikerülni fog-e megtalálni azt a házat?
Nos, ez nem lehetett különösen nehéz feladat. A kérdés csak az: mit
csináljon azután? Tegyen följelentést a rendőrségen? Ez kellemetlen
következményekkel járhat éppen arra az asszonyra nézve, aki talán
feláldozta magát, vagy legalább is kész volt feláldozni magát érte.
Vagy forduljon valami magándetektívhez? Úgy érezte, hogy ez
meglehetősen <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
"Page_105">-105-</a></span> izléstelen és hozzá nem méltó dolog
volna. De hát mit tehet mást? Neki magának nincs ideje és
valószínűleg tehetsége sem ahhoz, hogy ügyesen elvégezze a
szükséges nyomozásokat. Titkos társaságról van szó? Nos igen,
mindenesetre titkos ez a társaság. De egyik mégis ismerte a
másikat? Arisztokraták, vagy talán éppen az udvarhoz tartozó
emberek? Néhány főhercegre gondolt, akikről föl lehetett tételezni
ilyesfajta csínytevést. És a hölgyek? Valószínűleg… valószínűleg
örömtanyákon szedték össze őket. Nem, ez azért nem volt egészen
bizonyos. Mindenesetre válogatott áru. És az az asszony, aki
feláldozta magát érte? Feláldozta magát? Miért akarja ő folyton
bebeszélni magának, hogy ez valóban áldozat volt! Komédia.
Természetes, hogy ez az egész csak komédia volt. Tulajdonképpen még
örülnie kellene, hogy ilyen olcsón megszabadult. Nos, ő
mindenesetre úgy viselkedett, ahogy úriemberhez illik. Ezek a
lovagok láthatták, hogy nem valami jött-menttel van dolguk. Ezt
valószínűleg észre is vették. Az a valószínűség, hogy ő mégis
fontosabb volt az asszonynak, mint ezek a főhercegek, vagy mi a
csudák.</p>
<p>A Liebhartstal végén, ahol az út már erősen emelkedett,
kiszállott és elővigyázatosságból elküldte a kocsit. A halványkék
égen fehér felhődarabok úsztak és a nap tavaszias melegséggel
sütött. Visszanézett – nem látott semmi gyanúsat. Sehol egy kocsi,
<span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
"Page_106">-106-</a></span> sehol egy gyalogos ember. Lassan
nekiindult a hegynek. Csakhamar melegnek találta felöltőjét;
levetette és vállára dobta. Most odaért arra a helyre, ahol
jobbkézfelé kellett lennie annak az uccának, amelyben a titokzatos
ház állott; nem lehetett tévedés; az ucca lefelé lejtőződött, de
egyáltalán nem olyan meredeken, mint ahogy a tegnapi út alatt
gondolta. Csendes ucca volt. Az egyik ház előtt a kertben gondosan
szalmába burkolt rózsatövek állottak, a következőben egy
gyermekkocsit látott, amelyet egy tetőtől talpig kékbe öltözött
kisfiú tologatott ide-oda és a magas földszinti ablakból mosolyogva
nézte egy fiatal asszony. Aztán egy beépítetlen telek következett,
majd egy magaskerítésű, elvadult kert, aztán egy kis villa, aztán
egy rét, és most, semmi kétség – ez volt az a ház, amelyet
keresett. Egyáltalában nem volt nagy vagy pompás külsejű;
egyemeletes, szerény empírestílusú és láthatólag nem régen
tatarozott villa volt. A zöld ablakellenzők mindenütt le voltak
eresztve, és semmi jel sem mutatta, hogy a villában laknék valaki.
Fridolin körülnézett. Teremtett lélek nem mutatkozott az uccában,
csak távolabb lenn ment két gyerek, könyvvel a hóna alatt. Ott
állott a kert ajtaja előtt. Most mit csináljon? Egyszerűen sétáljon
vissza? Ez aztán igazán nevetséges ötlet volt. Kereste a villamos
csengőt. És ha most kinyitják a kaput, mit mondjon? Nos, egész
egyszerűen megkérdezi, <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
"Page_107">-107-</a></span> nem adnák-e ki nyárára ezt a csinos kis
nyaralót? De ebben a pillanatban kinyílt a ház kapuja, egyszerű
reggeli livrébe öltözött öreg inas jött ki rajta és jött lassan
kifelé a kerti ajtóhoz vezető keskeny gyalogúton. A kezében levelet
tartott és ezt a rács között némán kidugta Fridolinnak, aki
reszketett az izgalomtól.</p>
<p>– Nekem szól? – kérdezte akadozva.</p>
<p>A szolga bólintott, aztán megfordult, bement és a ház kapuja
becsukódott mögötte. Mit jelentsen ez? tünődött Fridolin. Talán
éppen <i>ő</i> küldi? Lehetséges, hogy éppen az <i>övé</i> a ház?…
Gyorsan megindult felfelé az uccán és csak most vette észre, hogy a
borítékon a neve állott, hosszú, szarkaláb betűkkel. A sarkon
felbontotta a levelet; kivette a papírlapot a borítékból és ezt
olvasta: „Hagyjon fel kutatásaival, amelyek amúgy sem vezethetnek
célra, és tekintse ezt második figyelmeztetésnek. Az ön érdekében
reméljük, hogy nem lesz szükség harmadik figyelmeztetésre.“</p>
<p>A papírlap kiesett a kezéből.</p>
<p>Ez az üzenet minden tekintetben csalódást okozott neki, de főleg
egészen más volt, mint amilyenre botorul számított. A levél hangja
mindenesetre feltünően tartózkodó volt és hiányzott belőle minden
élesség. Érezni lehetett rajta, hogy azok az emberek, akik ezt az
üzenetet küldték, egy cseppet sem érezték magukat biztonságban.
<span class="pagenum"><a name="Page_108" id=
"Page_108">-108-</a></span></p>
<p>Második figyelmeztetés? Mit jelentsen ez? Vagy úgy, hiszen az
éjszaka már megkapta az elsőt.</p>
<p>De miért <i>második</i> és miért nem <i>utolsó</i>? Mégegyszer
próbára akarják tenni a bátorságát? Valamilyen próbát kell talán
kiállnia? És honnan tudták a nevét? Ezen ugyan nem volt semmi
csodálatos, mert valószínűleg Nachtigallt kényszerítették, hogy
elárulja. És különben is – önkénytelenül elmosolyodott, hogy ez
eddig nem jutott eszébe – a kabátja bélésébe bele volt varrva a
neve és a pontos címe.</p>
<p>De ha nem tudott is többet, mint ezelőtt, – a levél mégis
megnyugtatta, anélkül, hogy meg tudta volna indokolni, miért.
Különösen az a meggyőződése érlelődött erőssé, hogy az az asszony,
akinek sorsáért aggódott, még életben van és csak tőle függ, hogy
rátaláljon, ha elővigyázatosan és ravaszul fog hozzá a
kutatáshoz.</p>
<p>Amikor kissé fáradtan, – de valami különös, felszabadult
hangulattal, amelyet azonban ő maga is csalókának érzett, –
hazaért, Albertina és a gyermek már megebédeltek, de még ott
maradtak vele az asztalnál, amíg ő is elfogyasztotta az ebédjét.
Most hát itt ült vele szemben az az asszony, aki az éjszaka
nyugodtan nézte végig, hogyan feszítik őt keresztre, itt ült
angyali tekintettel, mint háziasszony és mint anya és mégis,
legnagyobb csodálkozására, semmiféle gyűlöletet sem érzett iránta.
Izlett neki az étel; kissé izgatott, de alapjában jókedvű
<span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
"Page_109">-109-</a></span> volt és szokása szerint élénken
megtárgyalta a hivatásával járó apró-cseprő napi eseményeket,
különösen az orvoskar személyi kérdéseit, amelyekről mindig
részletesen tájékoztatni szokta Albertinát. Elmesélte, hogy
Hügelmann kinevezése már annyi, mint bizonyos és elmondta tervét,
hogy ismét és az eddiginél nagyobb energiával nekifekszik a
tudományos munkálkodásnak. Albertina már ismerte ezeket a
fellobbanásokat, tudta jól, hogy nem szoktak sokáig tartani és
enyhe mosollyal árulta el kételkedését. Fridolin azonban
erősködött, mire aztán Albertina, hogy elcsitítsa, szelíden
megsímogatta a homlokát. Ekkor a férfi alig észrevehetően
megrázkódott és a gyermek felé fordult, hogy így ne kelljen
homlokán éreznie a kínos érintést. Ölébe vette a kicsikét és éppen
térdén kezdte ringatni, amikor a szobalány jelentette, hogy néhány
páciense már várakozik reá. Fridolin fellélekzett, futólag
megjegyezte, hogy Albertina meg a gyermek felhasználhatnák sétára a
szép napos délutánt, aztán besietett a rendelőjébe.</p>
<p>A következő két óra leforgása alatt Fridolin hat régi és két új
pácienssel foglalkozott. Minden egyes esetet a legnagyobb
alapossággal vizsgált meg, jegyzeteket csinált, gyógymódot rendelt
– és közben örült, hogy a hét utolsó, csaknem teljesen ébren
töltött éjszaka után milyen csodálatosan frissnek és tiszta agyúnak
érzi magát. <span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
"Page_110">-110-</a></span></p>
<p>A rendelés végeztével szokása szerint mégegyszer érdeklődött az
asszony és a gyermek iránt és elégülten állapította meg, hogy
Albertinánál éppen az anyja van látogatóban, a kislány pedig
francia leckét vesz a kisasszonytól. Csak a lépcsőn jutott megint
eszébe, hogy életének ez a rendje, egyensúlya és biztonsága puszta
látszat és hazugság csupán.</p>
<p>Annak ellenére, hogy lemondotta a délutáni vizitet,
ellenállhatatlanul hajtotta valami, hogy az osztályát felkeresse.
Két kóresete volt ott, amelyek az általa tervezett tudományos munka
szempontjából különösen fontosak voltak, és most jobban érdekelték,
mint ezelőtt. Aztán még el kellett intéznie egy beteglátogatást a
belvárosban és így este hét óra lett, mire a Schreyvogelgasse-i
öreg házhoz eljutott. Most, amikor felpillantott Marianne ablakára,
a leány képe, amely eddig csak halványan élt benne, egyszerre
élesebbé vált, mint minden más nőé. Nos – itt nem érhette csalódás.
Itt minden különösebb erőpazarlás nélkül elkezdhette a bosszú
munkáját, itt nem volt akadály, nem volt veszély; az, ami mást
talán visszarettentett volna, az a gondolat, hogy árulást követ el
a vőlegénnyel szemben, őt talán még inkább csábította.</p>
<p>Igen, igen: csalni, hazudni, komédiázni, itt is, ott is,
Marianne-nal szemben, Albertinával szemben, ezzel a jó Roediger
doktorral szemben, az egész <span class="pagenum"><a name=
"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> világgal szemben; –
kétféle életet élni, egyfelől a derék, megbízható, nagyjövőjű
orvost, a hű férjet és családapát játszani, – és ugyanakkor másfelé
a gazembert, a csábítót, a cinikust, aki egyformán játszik a
férfiakkal és nőkkel, ahogy éppen kedve tartja – ezt a gondolatot
pompásnak érezte ebben a pillanatban; – és a legpompásabbnak
tartotta benne, hogy később, majd egyszer, ha Albertina már
tökéletes biztonságban érzi magát nyugodt házasságában és családi
életében, akkor majd hűvösen mosolyogva bevallja neki bűneit, hogy
így álljon bosszút rajta mindazért a keserűségért és szégyenért,
amit álmával okozott neki.</p>
<p>A kapuban szembetalálkozott Roediger doktorral, aki ártatlan
jóindulattal nyujtotta feléje kezét.</p>
<p>– Hogy érzi magát Marianne kisasszony? – kérdezte Fridolin. –
Megnyugodott már kissé?</p>
<p>Roediger doktor vállat vont.</p>
<p>– Ő már régen el volt készülve rá, hogy ez lesz a vége a
dolognak, doktor úr. Csak mikor ma délben elvitték a
holttestet…</p>
<p>– Ó, hát már el is vitték?</p>
<p>Roediger doktor bólintott.</p>
<p>– Holnap délután három órakor lesz a temetés…</p>
<p>Fridolin maga elé bámult.</p>
<p>– Most valószínűleg – rokonok vannak fenn Marianne
kisasszonynál? <span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
"Page_112">-112-</a></span></p>
<p>– Ó nem – felelte Roediger doktor –, most egyedül van. Bizonyára
örülni fog, hogy önt láthatja, doktor úr. Holnap már úgyis
kivisszük őt Mödlingbe, az anyám meg én – és Fridolin udvariasan
érdeklődő pillantására hozzátette: – A szüleimnek ugyanis van ott
egy kis házuk. Hát a viszontlátásra, doktor úr. Még rengeteg
elintézni valóm van. Hja, sok dolgot ad az ilyen – eset! De
remélem, doktor úr, még fenn találom, ha visszajövök.</p>
<p>Azzal kilépett az uccára.</p>
<p>Fridolin pillanatig tétovázott, aztán lassan felment a lépcsőn.
Csengetett és Marianne maga jött ajtót nyitni. Feketébe volt
öltözve, nyakában fekete gyöngysorral, amelyet Fridolin még sohasem
látott rajta. A lány arcát halvány pirosság öntötte el.</p>
<p>– Sokáig váratott magára – mondta gyönge mosollyal.</p>
<p>– Bocsásson meg, Marianne kisasszony, de ma borzasztó elfoglalt
napom volt.</p>
<p>A halottasszobán keresztül, amelyben most üresen állott az ágy,
bement a lány után abba a szobába, ahol tegnap a fehér egyenruhás
tiszt képe alatt megírta a tanácsos halotti bizonyítványát. Az
íróasztalon kis lámpa égett, úgyhogy félhomály volt a szobában.
Marianne hellyel kínálta a fekete bőrdívánon, ő maga pedig szemben
vele az íróasztalhoz ült.</p>
<p>– Éppen az imént találkoztam a kapuban Roediger <span class=
"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> doktor
úrral. – Szóval holnap ön már elutazik vidékre?</p>
<p>Marianne rábámult, mintha csodálkoznék a kérdés hűvös hangján és
egyszerre összeroppant, amikor a férfi csaknem kemény hangon
folytatta:</p>
<p>– Ezt nagyon okosnak találom.</p>
<p>És Fridolin szakszerűen kifejtette, milyen jó hatással lesz reá
a jó levegő és az új környezet.</p>
<p>A lány mozdulatlanul ült a helyén, csak a könnyei peregtek az
arcán végig. Fridolin részvétlenül, sőt szinte türelmetlenül nézte;
és az a gondolat, hogy a lány talán már a következő pillanatban
ismét lábai elé fog esni és megismétli tegnapi vallomását,
valóságos félelemmel töltötte el. És míg a lány szótlanul ült, ő
ridegen felkelt a helyéről.</p>
<p>– Bármennyire is sajnálom, Marianne kisasszony…</p>
<p>És az órájára nézett.</p>
<p>A lány fölemelte a fejét és Fridolinra nézett; a könnyei tovább
peregtek. A férfi szeretett volna legalább néhány meleg szót
mondani neki, de képtelen volt rá.</p>
<p>– Ön valószínűleg néhány napig vidéken marad – kérdezte
erőltetetten. – Remélem, ad majd hírt magáról… Roediger doktor úr
egyébként azt mondja, hogy nemsokára meglesz az esküvő. Engedje
meg, hogy én már most gratuláljak önnek.</p>
<p>A lány nem mozdult, mintha egyáltalán tudomásul <span class=
"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> sem
venné a gratulációját és a búcsúzását. A férfi feléje nyujtotta a
kezét, de ő nem fogadta el, amire Fridolin szinte szemrehányó
hangon mondta:</p>
<p>– Nos hát, egész biztosra veszem, hogy értesíteni fog
hogylétéről. Viszontlátásra, Marianne kisasszony.</p>
<p>A leány csak ült a helyén, mintha kővé meredt volna. Fridolin
kiment; egy pillanatig még megállott az ajtóban, mintha még
utoljára időt akarna engedni neki, hogy utána kiáltson, a lány
azonban elfordította a fejét és az ajtó becsapódott a férfi mögött.
Künn a folyosón valami bűnbánatfélét érzett. Egy pillanatig arra
gondolt, hogy visszamegy, de rögtön érezte, hogy ez, minden mástól
eltekintve, legalább is nevetséges volna.</p>
<p>Most aztán mit csináljon? Hazamenjen? Nincs más tennivaló. Ma
már úgysem kezdhet többé semmihez. És holnap vajjon mihez kezd?
Ügyetlennek és gyámoltalannak érezte magát, minden kiszaladt a
kezéből; minden valószerűtlenné vált, az otthona, a felesége, a
gyermeke, a hivatása, sőt még ő maga is valószerűtlennek tünt fel
önmagának, ahogy csapongó gondolataival elfoglalva gépiesen ment
előre az estébeborult uccán.</p>
<p>A Városház órája félnyolcat ütött. Egyébként nem is fontos, hány
óra van; mérhetetlen ideje van most mindenre. Senkivel és semmivel
nem törődött. Némi részvétet érzett saját maga iránt. Egész
futólag, még tervvé sem erősödve, az az ötlete támadt, hogy kimegy
<span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
"Page_115">-115-</a></span> valamelyik pályaudvarra, elutazik,
mindegy, hogy hová, eltűnik az emberek elől, akiket valaha is
ismert, valahol idegenben újra felbukkan és új életet kezd, mint
egészen más, megújhodott ember. Eszébe jutottak bizonyos sajátságos
esetek, amelyekről lélektani munkákban olvasott, az úgynevezett
kettős élet esetei: egy rendezett viszonyok közt élő ember hirtelen
eltűnik otthonról, nyoma vész, hónapok vagy évek múltán kerül
vissza és nem emlékszik rá, hol volt ezalatt az idő alatt, de
később egyszer csak ráismer valaki, akivel valahol egy távoli
országban találkozott, anélkül, hogy a hazatért tudna az egészről.
Ilyen dolgok természetesen ritkán fordulnak elő, de hogy vannak, az
kétségtelen. És gyöngébb formában már Fridolin is átélt ilyesmit.
Amikor például álomból ébred az ember. A legtöbbre természetesen
visszaemlékszik… De hát vannak álmok, amelyek tökéletesen feledésbe
mennek és amelyekből nem marad vissza más, mint valami rejtélyes
hangulat, vagy valami titokzatos elfogódottság. Vagy amikor
hosszú-hosszú idő mulva az ember visszaemlékszik valamire, de már
nem tudja biztosan, átélte-e a dolgot, vagy csak álmodta. Csak
álmodta?…!</p>
<p>És mialatt így elgondolkozva tovább ment, és közben
önkénytelenül a lakása irányában haladt, odaért annak a sötét és
elég rosszhírű uccának a közelébe, ahol nem egészen huszonnégy
órával ezelőtt <span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
"Page_116">-116-</a></span> egy elzüllött teremtés szegényes és
mégis barátságos szobájában járt. Elzüllött? Miért éppen ez a nő
lenne elzüllött? És miért éppen ez az ucca volna <i>rosszhírű</i>?
Gonosz szokása az embernek, hogy szavaktól befolyásolva,
megbélyegez és elítél uccákat és sorsokat. Vagy talán alapjában
véve nem ez a fiatal lány volt a legkülönb, sőt a legtisztább
mindazok között, akikkel a különös véletlen az elmult éjszaka
folyamán összesodorta? Még most is némi megindulást érzett, ha
rágondolt. És most eszébe jutott tegnapi elhatározása; a
legközelebbi boltban mindenféle édességet vásárolt és amikor kis
csomagjaival elsietett a házak mentén, szinte örült annak a
tudatnak, hogy helyes, sőt talán dícséretméltó dolgot cselekszik.
De azért felgyűrte a gallérját, amikor a kapun belépett, kettesével
sietett fel a lépcsőkön és bosszantotta a lakás csengőjének túléles
hangja; és fellélekzett, amikor egy rossz külsejű öregasszony azt a
felvilágosítást adta, hogy Mici kisasszony nincs odahaza. De
mielőtt még az asszony átvehette volna Mici részére a csomagot, egy
fiatal és elég csinos nő jött ki az előszobába valami
fürdőköpeny-félébe burkolózva és megkérdezte:</p>
<p>– Kit teccik keresni? A Mici kisasszonyt? No az aztán nem gyün
egyhamar haza.</p>
<p>Az öregasszony intett neki, hogy hallgasson; Fridolin azonban,
mintha csak azt kívánta volna, hogy <span class="pagenum"><a name=
"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> megerősítsék régebbi
föltevésében, egész természetes hangon megkérdezte:</p>
<p>– Úgy-e, a kórházban van?</p>
<p>– Na igen, ha már úgyis tuggya az úr! Én azonban hálistennek
egészséges vagyok – mondta vidáman és egészen közel ment
Fridolinhoz, rámosolyogva és kihívóan riszálva kövér derekát,
úgyhogy a fürdőköpeny szétnyílott rajta. Fridolin kitérően így
szólt:</p>
<p>– Erre jártam és fölnéztem, hogy valami csekélységet hozzak a
Micinek – és közben úgy érezte magát, mint egy gimnazista. Aztán
egészen megváltozott, szakszerű hangon kérdezte: – Melyik osztályon
fekszik?</p>
<p>A fiatalabb nő erre megmondta egy professzor nevét, akinek
klinikáján néhány évvel ezelőtt Fridolin mint gyakorló orvos
működött. Majd jóindulatúan hozzátette:</p>
<p>– Aggya csak ide a csomagot, én beviszem neki hónap. Nyugodt
lehet, hogy nem fogom elenni előle.</p>
<p>Amikor Fridolin a kapun kilépett az uccára, érezte, hogy sírás
szorongatja a torkát; de tudta, hogy ez nem annyira a
meghatottságtól van, mint inkább azért, mert az idegei fokozatosan
felmondják a szolgálatot. Szántszándékkal gyorsabban és élénkebben
kezdett menni, mint ahogy az a hangulatához illett volna. Ez az
élmény talán megint annak a jele, hogy semmi sem sikerül neki? De
miért? Hogy <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
"Page_118">-118-</a></span> megmenekült ekkora veszélytől, az
elvégre jó jel is lehetett. És erről volt szó csupán: menekülni a
veszélytől? Még annyi sok minden más állott előtte! nem is tudott
volna most Albertinával találkozni. A mai éjszaka rejtélyes
asszonya után. Most persze már nem ért rá. És azonfelül jól meg
kell gondolnia, hogyan folytassa a kutatást. Persze, ha volna
valaki, akivel tanácskozhatna a dologról! De senki olyan nem jutott
eszébe, akit nyugodtan beavathatna az elmult éjszaka kalandjaiba.
Évek óta nem volt más bizalmas embere, mint a felesége, vele pedig
igazán nem tárgyalhatta meg ezt az esetet; sem ezt, sem mást. Mert
akárhogyan vesszük; az éjszaka keresztre feszíttette őt.</p>
<p>És erről jutott a tudatára annak, hogy miért halad éppen a
lakásával ellentétes irányban. Nem akart, nem is tudott volna most
Albertinával találkozni. A legokosabb az lesz, hogy megvacsorázik
valahol házon kívül, aztán megnézi azt a két beteget az osztályán
és nem megy addig haza – haza! – amíg bizonyosra nem veheti, hogy
Albertina már elaludt.</p>
<p>Bement az egyik előkelő, csendes kávéházba a Városház közelében;
hazatelefonált, hogy ne várják vacsorára és gyorsan letette a
kagylót, nehogy Albertinának ideje legyen a telefónhoz jönni; aztán
leült az egyik ablak mellé és behúzta a függönyt. Az egyik
távolabbeső sarokban éppen most ült le egy úr, sötét felöltőben és
egyébként is hétköznapiasan öltözve. <span class="pagenum"><a name=
"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> Fridolin úgy emlékezett,
hogy ezt az arcot ma már látta valahol. Ez természetesen puszta
véletlen is lehetett. Kezébe vett egy estilapot és éppen úgy, mint
ahogy tegnap éjszaka egy másik kávéházban, elolvasott itt is, ott
is egy-két sort: tudósítások a politika eseményeiről, színház,
művészet, irodalom és mindenféle fajta kisebb-nagyobb baleset. Egy
színház leégett Amerikának valamelyik városában, amelynek eddig még
a nevét sem hallotta. Korand Péter kéményseprőmester kiugrott az
ablakon. Fridolin különösnek találta, hogy kéményseprők is
öngyilkosok lehetnek és önkénytelenül eltünődött, vajjon ez az
ember rendesen megmosakodott-e előbb, vagy úgy ahogy volt, kormosan
ugrott a semmibe. A Belváros egyik előkelő hoteljában ma reggel
megmérgezte magát egy nő, egy feltünően szép hölgy, aki D. bárónő
néven csak néhány napja szállott meg a hotelben. Fridolint azonnal
valami különös sejtés fogta meg. A hölgy reggel négy órakor jött
haza két úr kiséretében, akik a kapunál elbúcsúztak tőle. Négy
órakor. Éppen abban az órában, amikor Fridolin is hazaért. És –
olvasta tovább – délben súlyos mérgezés tünetei közt, eszméletlenül
találták ágyában… Feltünően szép fiatal hölgy… Nos, van még más
feltünően szép fiatal hölgy is… Semmi oka sem volt feltételezni,
hogy D. bárónő, helyesebben a hölgy, aki D. bárónő néven lakott a
szállodában, és egy bizonyos másik hölgy egy és ugyanaz a személy
volna. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
"Page_120">-120-</a></span> És mégis – a szíve hevesen dobogott és
az ujságlap remegett a kezében. Az egyik előkelő belvárosi
szállodában… melyikben? – Miért ilyen titokzatos a hir…? Miért
ilyen diszkrét?…</p>
<p>Letette az ujságot és észrevette, hogy ugyanakkor az az úr abban
a távoli sarokban egy nagy illusztrált lap mögé dugta az arcát.
Fridolin is rögtön újra kezébe vette az ujságot és abban a
pillanatban biztosan tudta, hogy D. bárónő senki más nem lehet,
mint a ma éjszakai asszony… Egyik előkelő belvárosi szállodában…
Nem volt olyan sok, amely egy D. bárónő szempontjából tekintetbe
jöhetett… És most lesz, ami lesz, – ezt a nyomot követnie kell.
Odahívta a pincért, fizetett és ment. Az ajtóban mégegyszer
megfordult, hogy a sarokban ülő gyanus férfit megnézze. Az azonban
már akkorra csodálatosképpen eltűnt…</p>
<p>Súlyos mérgezés… De még életben van… Abban a pillanatban, amikor
rátaláltak, még élt. És végül is semmi oka sem volt azt hinni, hogy
menthetetlen. Mindenesetre azonban – élve vagy halva – meg fogja
találni. És látni is fogja, minden körülmények közt, akár életben
van, akár meghalt. Látni fogja; nincs ember a földön, aki
meggátolhatná, hogy lássa azt az asszonyt, aki miatta, nem: aki
<i>helyette</i> halt meg. Ha tényleg ez az a nő, akkor ő, egyedül ő
az oka a halálának. De persze, hogy ez az a nő. Reggel négykor jött
haza két úr kíséretében! Valószínűleg ugyanez a két úr volt az,
akik néhány órával később <span class="pagenum"><a name="Page_121"
id="Page_121">-121-</a></span> Nachtigallt a vasúthoz vitték.
Ezeknek az uraknak sem lehetett valami nagyon tiszta a
lelkiismeretük…</p>
<p>Ott állott a Városház előtti széles, nagy téren és figyelmesen
körülnézett minden irányba. Mindössze néhány embert látott, de a
kávéházbeli gyanus úr nem volt közöttük. És különben is – ezek az
urak féltek; most ő volt fölül.</p>
<p>Fridolin tovább sietett, a Ringen kocsiba ült, először a
Bristolhoz hajtatott és – mintha erre joga vagy megbízása lett
volna – megkérdezte a portást, hogy D. bárónő, aki ma reggel
tudvalévőleg megmérgezte magát, ebben a szállodában lakott-e. A
portás egyáltalán nem csodálkozott el a kérdésen, talán valami
rendőrségi embernek, vagy más valamilyen hivatalos közegnek nézte
Fridolint, mindenesetre azonban igen udvariasan fölvilágosította,
hogy a sajnálatos eset nem náluk, hanem az Erzherzog Karlban
történt…</p>
<p>Fridolin azonnal tovább hajtatott a megjelölt szállodához és ott
azt az értesítést kapta, hogy D. bárónőt rögtön azután, hogy
rátaláltak, elszállították a Városi Kórházba. Fridolin érdeklődött,
milyen körülmények között történt az öngyilkossági kísérlet
fölfedezése. Mi volt az oka annak, hogy már délben utánanéztek egy
hölgynek, aki csak reggel négy órakor jött haza? Nos, egész
egyszerű volt a dolog: két úr (tehát megint két úr!) érdeklődött
délelőtt tizenegy órakor a bárónő után. Miután a hölgy ismételt
telefónhívásra <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
"Page_122">-122-</a></span> sem jelentkezett, a szobalány
bekopogott az ajtaján; amikor látták, hogy senki sem mozdult és az
ajtó belülről el van reteszelve, nem maradt más tennivaló, minthogy
betörjék az ajtót és akkor ott találták a bárónőt eszméletlenül az
ágyban. Rögtön értesítették a mentőket és a rendőrséget.</p>
<p>– És a két úr? – kérdezte élesen Fridolin és úgy tünt magának,
mint valami detektív.</p>
<p>– Nos, a két úr, – ez mindenesetre meggondolandó körülmény volt,
– a két úr közben nyomtalanul eltünt. Egyébként pedig kizárt dolog,
hogy Dubieski bárónőről volna szó, bár a hölgy ezen a néven
jelentette be magát a szállóban. Most szállott meg először a
hotelben és ilyen nevű család, legalább is nemesi család,
egyáltalában nincsen.</p>
<p>Fridolin megköszönte a felvilágosítást és elsietett, mert az
egyik közeledő hoteligazgató kellemetlen kiváncsisággal nézegette;
megint beszállott a kocsiba és elhajtatott a kórházba. Néhány perc
mulva a betegfelvételi irodában megtudta, hogy az állítólagos
Dubieski bárónőt a második számú belső klinikán helyezték el, de
délután ötkor, minden orvosi fáradozás dacára – anélkül, hogy
eszméletét visszanyerte volna – meghalt.</p>
<p>Fridolin mély lélekzetet vett, ő legalább úgy gondolta;
valójában azonban nehéz sóhajtás volt az, ami fölszakadt belőle. Az
ügyeletes tisztviselő némi csodálkozással nézett rá. Fridolin
azonban gyorsan <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
"Page_123">-123-</a></span> összeszedte magát, udvariasan elköszönt
és a következő percben már künn is volt. A kórház kertje csaknem
teljesen kihalt volt. Az egyik közeli sétányon éppen most ment át
egy lámpa alatt egy ápolónő, kékcsíkos zubbonyban és fehér
bóbitával. – Halott, – mondta Fridolin maga elé meredve. Ha
csakugyan ő az. De hátha mégsem ő? Hátha még él; hogyan találja meg
akkor?</p>
<p>Hogy az ismeretlen nő holtteste ebben a pillanatban hol van, az
nem volt kérdéses. Minthogy csak néhány órája halt meg,
mindenesetre itt volt még a hullakamrában, alig néhány száz
lépésnyire innen. Neki mint orvosnak nem lehetett nehéz bejutni még
ebben a késő esti órákban sem. De – mi keresnivalója volt ott?
Hiszen csak a testét ismerte, sohasem látta az arcát, csak halvány
körvonalait azalatt a pillanat alatt, amikor ma éjszaka elhagyta a
tánctermet, vagy helyesebben, amikor kikergették onnan. Hogy eddig
nem jutott eszébe ez a körülmény, annak az volt az oka, hogy az
elmult órák alatt, amióta elolvasta azt az ujsághírt, az öngyilkos
nő ismeretlen arcát mindig mint Albertina arcát képzelte el, sőt,
most borzadva ébredt a tudatára, hogy felesége az egész idő alatt a
keresett nő képében lebegett előtte.</p>
<p>És mégegyszer föltette magában azt a kérdést, hogy mi
tennivalója van tulajdonképen a hullakamrában? Hiszen ha életben
találta volna, akár ma, akár holnap, akár évek mulva, bármikor,
bárhol és bármilyen <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
"Page_124">-124-</a></span> környezetben, feltétlenül ráismert
volna a járásáról, a fejtartásáról és főleg – úgy hitte – a
hangjáról. Most azonban csak a testét fogja látni, egy halott nő
testét, és az arcát, amelyből csak a szemeit ismerte, – a szemeit,
amelyek most már élettelenek. Igen – csak ezeket a szemeket
ismerte, meg a haját, amely abban a végső pillanatban, amikor őt
kikergették a teremből, kibomlott és elfödte a meztelen testét.
Elegendő ennyi ahoz, hogy csalhatatlanul megállapítsa, ő az, vagy
sem?</p>
<p>És lassú, vontatott léptekkel megindult a pathológiai bonctani
intézet jólismert udvara felé. Az ajtó nyitva volt, úgy hogy nem is
kellett csöngetnie. A kőpadló visszhangzott a lába alatt, miközben
áthaladt a gyéren megvilágított folyosón. Fridolint körülvette a
vegyszereknek az a megszokott és szinte jóleső illata, amely
elfojtotta az épületbe beitatódott nehéz szagot. Bekopogott a
csontkamra ajtaján, mert azt remélte, hogy valamelyik segédorvost
még munkában találja. – Tessék, – mondta nyersen egy hang és
Fridolin belépett a magas és szinte ünnepélyesen kivilágított
terembe, amelynek közepén, – mint Fridolin várta – régi
iskolatársa, Adler doktor intézeti asszisztens éppen felnézett a
mikroszkópból és felkelt a helyéről.</p>
<p>– Ó, kedves kollégám, – üdvözölte Adler doktor kissé kedvetlenül
és főleg csodálkozva, – minek köszönhetem a szerencsét ebben a
szokatlan időben? <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
"Page_125">-125-</a></span></p>
<p>– Bocsáss meg, hogy zavarlak, – mondta Fridolin. – Látom javában
benne vagy a munkában.</p>
<p>– Mindenesetre, – válaszolta Adler azon az éles hangon, amely
még diákkori maradvány volt nála. Majd valamivel könnyebben
hozzátette: – Mi mást csinálhatna az ember éjnek idején ezekben a
szent csarnokokban? Te azonban természetesen legkevésbé sem
zavarsz. Miben állhatok szolgálatodra?</p>
<p>Majd mikor Fridolin nem felelt mingyárt, így szólt: – Az
Addison-hulla, amelyet ma átküldtetek hozzánk, még tisztán és
érintetlenül fekszik itt. Holnap reggel nyolc harminckor
boncoljuk.</p>
<p>Fridolin tagadó kézlegyintésére így válaszolt: – Vagy úgy: a
pleuratumor-eset! Nos, a histológiai vizsgálat kétségtelenül
sarkomát igazolt. Igy hát nem kell szemrehányást tennetek
magatoknak.</p>
<p>Fridolin a fejét rázta.</p>
<p>– Nem hivatalos ügyről van szó.</p>
<p>– Annál jobb, – mondta Adler, – már azt hittem, a rossz
lelkiismeret kerget ide éjnek idején.</p>
<p>– A rossz lelkiismerethez, vagy legalább is a lelkiismerethez
már inkább köze van a dolognak, – válaszolta Fridolin.</p>
<p>– Óh!</p>
<p>– Röviden arról van szó, – igyekezett elfogulatlan hangon
beszélni, – hogy szeretnék felvilágosítást kapni egy nőről, aki ma
este a második számú klinikán morfiummérgezésben halt meg és aki
most <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
"Page_126">-126-</a></span> bizonyára itt fekszik. Bizonyos
Dubieski bárónő. – Majd valamivel gyorsabban folytatta: – Nekem
ugyanis az a gyanum, hogy ez az állítólagos Dubieski bárónő azonos
valakivel, akit évekkel ezelőtt úgy felületesen ismertem. Most
érdekelne megtudni, hogy a feltevésem helyes volt-e?</p>
<p>– Suicidium? – kérdezte Adler.</p>
<p>Fridolin bólintott a fejével.</p>
<p>– Igen, öngyilkosság, – fordította le a latin kifejezést, mintha
ezzel is hangsúlyozni akarta volna az ügy privát jellegét.</p>
<p>Adler nevetve rámutatott ujjával Fridolinra.</p>
<p>– Boldogtalan szerelem nagyságod iránt?</p>
<p>Fridolin kissé bosszúsan tiltakozott:</p>
<p>– Dubieski bárónő öngyilkosságának semmi köze az én
személyemhez.</p>
<p>– Kérlek, kérlek, nem akarok indiszkrét lenni. Mingyárt
meggyőződhetünk róla, hogy itt van-e. Tudtommal ma este nem jött
semmiféle megkeresés a törvényszéki orvostani intézettől. Tehát
mindenesetre itt lesz…</p>
<p>Bírósági vizsgálat, villant át Fridolin agyán. Ez is
megtörténhetik. Ki áll jót érte, hogy a nő öngyilkossága valóban
önkéntes elhatározásból fakadt-e? Ismét eszébe jutott az a két úr,
akik oly hirtelen tüntek el a szállodából, miután az öngyilkossági
kísérletről értesültek. Ebből az esetből még szenzációs bűnügy
fejlődhetett. Az is meglehet, hogy őt magát, <span class=
"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span>
Fridolint, is beidézik tanuként, sőt nem tudta, nem volna-e
kötelessége már előbb önként jelentkezni tanuvallomásra a
bíróságnál?</p>
<p>Átment a folyosón Adler doktor után a szemközt levő ajtóig,
amely félig nyitva állott. A kopár, magas termet szegényen
világította meg egy kétágú gázlámpa két szabadon lobogó, de kissé
lecsavart lángja. A tizenkét-tizennégy hullaasztal közül csak
néhány volt elfoglalva. Egy-két test egészen meztelen volt, a többi
vászontakaróval volt lefödve. Fridolin odament az első asztalhoz,
mingyárt az ajtó mellett, és óvatosan félrehúzta a takarót a hulla
fejéről. Adler doktor villamos zseblámpájának fénye éles
világítással tűzött oda. Fridolin sárga, szürkeszakállas férfiarcot
látott maga előtt és rögtön be is takarta a lepellel. A következő
asztalon egy sovány fiú meztelen teste feküdt. Adler doktor pedig
odaszólt a legközelebbi asztal mellől:</p>
<p>– Egy hatvan és hetven év közötti nő, valószínűleg ez sem lesz
az. Fridolin azonban, mintha valami vonzotta volna, a terem végébe
ment, ahonnan egy asszonyi test világított fakó fénnyel feléje.</p>
<p>A fej oldalt billent; a hosszú fekete hajfonatok csaknem a
földig értek. Fridolin önkénytelenül kinyujtotta a kezét, hogy a
fejet helyére tolja, de hirtelen visszahökkent valami borzongással,
amelyet pedig mint orvos egyébként nem ismert. Adler doktor is
odaért és hátrafelé mutatva így szólt: <span class=
"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p>
<p>– Azok közül egyik sem lehet… ez volna az?</p>
<p>És villamos lámpájával megvilágította a nő fejét, amelyet
Fridolin – borzongását leküzdve – éppen kétkézre fogott és kissé
fölemelt. Félig lehunyt szemhéjakkal egy fehér arc meredt rá. Az
alsó állkapocs lazán lógott le, és a keskeny, felhúzott felső ajak
mögött látni lehetett a kékes foghúst és a fogak fehér sövényét.
Nem lehetett megállapítani, hogy az arc valaha, talán még tegnap,
szép volt-e: most teljesen semmitmondó, üres, halott arc volt.
Éppen úgy lehetett egy tizennyolc éves, mint egy harmincnyolc éves
nő arca.</p>
<p>– Ő az? – kérdezte Adler doktor.</p>
<p>Fridolin önkénytelenül lejjebb hajolt, mintha átható
pillantással feleletet tudna kicsikarni a megmerevedett vonásokból.
És ugyanakkor biztosan érezte, hogy ha ez valóban az <i>ő</i> arca,
ha ezek valóban az <i>ő</i> szemei, ha ezek ugyanazok a szemek,
amelyek tegnap még az élet forró tüzével kapcsolódtak az övébe,
akkor sem lehet benne sohasem bizonyos, nem tudhatja – és nem is
akarja tudni biztosan. A fejet gyöngéden visszahelyezte az
asztallapra és a villanylámpa fényét követve végigjártatta
tekintetét a halott testen. Az ő teste volt vajjon? – az a
csodálatos, virágzó test, amely után tegnap olyan kínlódva
vágyakozott? Látta a sárgás, ráncos nyakat, látta a két kicsiny,
lányos, de kissé már petyhüdt keblet, <span class=
"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> amelyek
között, mintha a kezdődő enyészet jelzése volna, a kékes bőr alatt
borzalmas pontossággal rajzolódott ki a mellcsont, látta a
fakóbarna alsótest ívelését, látta a szépformájú combokat, a
gyengén kifelé hajló térdet, a sincsontok éles vonalát és a karcsú
lábakat, a befelé zsugorodott ujjakkal. Mindez egyik a másik után
bukott a homályba, mert a villanylámpa fénycsóvája gyorsan tette
meg az utat visszafelé, míg végül könnyű reszketéssel ismét
megpihent a halvány arcon. Fridolin, mintha valami rejtélyes
hatalom hajtaná, mindkét kezével megsimogatta a halott nő homlokát,
az arcát, a vállát, a karját, aztán mintegy szerelmeskedve
összekulcsolta ujjait a halottéval; ezek az ujjak merevek voltak,
de mégis úgy tünt neki, mintha megmozdulnának, hogy az övéhez
símuljanak; az volt az érzése, mintha a félig lezárt szemhéjak alól
valami távoli, színtelen pillantás keresné az övét és mintha
mágikus vonzás húzná, lejjebb hajolt hozzá.</p>
<p>– Ejnye, mit csinálsz itt? – suttogta mögötte a doktor.</p>
<p>Fridolin lassanként magához tért. Kifejtette ujjait a halott
ujjai közül, megfogta keskeny csuklóját és gondosan, bizonyos
pedantériával odafektette a jéghideg kart a törzs mellé. Az volt az
érzése, mintha ez a nő most, éppen ebben a pillanatban halt volna
meg. Aztán elfordult, megindult az ajtó felé és a visszhangos
folyosón keresztül visszatért a munkaterembe, <span class=
"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> ahonnan
az imént eljöttek. Adler doktor hallgatagon ment mögötte és bezárta
utánuk az ajtót.</p>
<p>Fridolin a mosdóhoz lépett.</p>
<p>– Engedd meg – mondta és gondosan megmosta a kezét lysollal és
szappannal. Úgy látszott, Adler doktor minden további szó nélkül
folytatni akarja félbenhagyott munkáját. Újra bekapcsolta a
megfelelő világítószerkezetet, megforgatta a mikrométercsavart és
belepillantott a mikroszkópba. Már újra fülig belemerült a
munkájába, amikor Fridolin odajött hozzá, hogy elbúcsúzzék.</p>
<p>– Nem akarod megnézni mégis ezt a preparátumot? – kérdezte.</p>
<p>– Minek? – kérdezte Fridolin szórakozottan.</p>
<p>– Nos, csak a lelkiismereted megnyugtatására – válaszolta Adler
doktor, mintha erővel dokumentálni akarta volna, hogy Fridolin
látogatásának mégis csak orvosi és tudományos célja van.</p>
<p>– Kiismered magad benne? – kérdezte, miközben Fridolin
belenézett a mikroszkópba. – Ez ugyanis még elég újszerű színezési
módszer.</p>
<p>Fridolin bólintott, anélkül, hogy szemét levette volna az
üvegről.</p>
<p>– Csaknem ideális – jegyezte meg –, mondhatom, valóban tökéletes
színkép.</p>
<p>És kérdezősködött az új technikai eljárás különböző
részleteiről.</p>
<p>Adler doktor megadta a kívánt felvilágosításokat <span class=
"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> és
Fridolin kijelentette, hogy ennek az új módszernek előreláthatólag
jó hasznát fogja venni közeljövőre tervbe vett munkájánál.
Engedélyt kért rá, hogy holnap vagy holnapután megint eljöhessen
további felvilágosításokért.</p>
<p>– Mindig szívesen állok rendelkezésedre – mondta Adler doktor,
aztán kikísérte Fridolint a visszhangos kőfolyosón át a kapuhoz,
amelyet saját kulcsával nyitott ki, mert időközben már
becsukták.</p>
<p>– Te még maradsz? – kérdezte Fridolin.</p>
<p>– Természetesen – válaszolta Adler doktor –, hiszen ezek a
legtermékenyebb órák – úgy éjféltől hajnalig. Akkor legalább nem
nagyon zavarják az embert.</p>
<p>– Na, nem mondhatnám – mondta Fridolin kissé bűnbánó
mosollyal.</p>
<p>Adler doktor megnyugtatólag átkarolta Fridolint, aztán némi
tartózkodással megkérdezte:</p>
<p>– Tehát – ő volt az?</p>
<p>Fridolin egy pillanatig habozott, majd szótlanul igent intett a
fejével; szinte nem is tudta, hogy bólintása könnyen felületes
hazugság is lehetett. Mert lehet, hogy az az asszony, aki itt benn
fekszik a hullakamrában, ugyanaz, akit huszonnégy órával ezelőtt
Nachtigall vad játékának hangjai mellett mezítelenül zárt karjaiba,
de épúgy lehetett ez a halott valaki más, valami ismeretlen,
teljesen idegen nő, akit soha <span class="pagenum"><a name=
"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> nem látott ezelőtt; csak
azt tudta: ha életben van is még az az asszony, akit keresett, aki
után vágyakozott, akit egy óráig talán szeretett is, – aki itt
feküdt a boltíves csarnokban, a gázlámpák pislákoló fényében, mint
árny az árnyak között, sötéten, céltalanul és kiterítve –, neki nem
jelentett, nem jelenthetett többé mást, mint az elmult éjszaka
enyészetnek induló, sápadt hulláját. <span class="pagenum"><a name=
"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>7.</h2>
</div>
<p>Hazafelé sietett a sötét és kihalt uccákon keresztül és néhány
perc mulva, miután rendelőjében levetkőzött – épúgy, mint
huszonnégy órával ezelőtt –, amilyen halkan csak tudott, beosont a
közös hálószobába.</p>
<p>Hallotta Albertina egyenletes, nyugodt lélekzetvételét és látta
fejének körvonalait a puha párnán. A gyöngédségnek, sőt az
alázatnak olyan erős érzése töltötte el a lelkét, amilyenre
gondolni sem mert volna. Elhatározta, hogy minél előbb, talán már
reggel, elmeséli neki az elmult éjszaka történetét, de úgy, mintha
minden, amit átélt, csak álom lett volna – és aztán, ha az asszony
már átérezte és fölfogta kalandjainak egész jelentéktelenségét,
csak akkor fogja bevallani neki, hogy mindez valóság volt. Valóság?
– tünődött magában –, és ebben a pillanatban Albertina arcához
közel, a másik párnán, az ő saját párnáján megpillantott valami
sötét, körülhatárolt dolgot, amely mintha egy emberi arc árnyéka
lett volna. Egy pillanatra <span class="pagenum"><a name="Page_134"
id="Page_134">-134-</a></span> megállott a szívverése, de a
következő másodpercben már rájött, mi az; odakapott a párnához és
kezébe vette az álarcot, amelyet az előző éjjel viselt és amely ma
reggel, amikor a holmit összecsomagolta, figyelmét elkerülve
kicsúszhatott a csomagból és a szobalány, vagy maga Albertina
megtalálhatta. Így azután nem is volt kétsége afelől, hogy
Albertina e lelet alapján már sok mindent sejthetett, sőt
valószínűleg sokkal többet és sokkal rosszabbat, mint ami valójában
történt. Az a mód azonban, ahogy ezt értésére adta, az az ötlete,
hogy a fekete álarcot maga mellé tette a párnára, mintha az a férje
rejtélyessé vált arcát jelentené; ez a tréfás, szinte kötekedő mód,
amelyben egyúttal szelíd figyelmeztetés és megbocsátásra kész
hajlandóság is rejlett, azt a biztos reményt keltette Fridolinban,
hogy az asszony – talán a saját álmára visszaemlékezve – nem fogja
nagyon a szívére venni, bármi is történt. Fridolint azonban most
már végleg elhagyta az ereje, az álarc kicsúszott a kezéből és a
földre hullott, ő pedig váratlanul hangosan és kínlódva
felzokogott, aztán lerogyott az ágy mellé és halkan belesírt a
párnába.</p>
<p>Néhány perc telt el így; aztán érezte, hogy egy puha kéz
símogatja a haját. Ekkor fölemelte a fejét és lelke legmélyéből
mondta:</p>
<p>– Mindent el fogok neked mondani.</p>
<p>Albertina előbb gyöngéd tiltakozást intett; de Fridolin megfogta
a kezét, ott tartotta a magáéban, aztán <span class=
"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> kérdő
és egyben könyörgő pillantást vetett rá; Albertina erre bólintott,
ő pedig elkezdte a vallomást.</p>
<p>A reggeli szürkület már keresztülderengett a lefüggönyözött
ablakon, mire Fridolin elbeszélése végére ért. Albertina egyetlen
egyszer sem szakította félbe holmi kíváncsiskodó vagy türelmetlen
kérdéssel. Úgy is érezte, hogy a férfi semmit sem hallgat el
előtte. Nyugodtan feküdt, karjait a nyaka alá kulcsolva, és sokáig
nem szólalt meg még azután, hogy Fridolin elhallgatott. Végre is a
férfi, amint ott feküdt mellette, föléje hajolt, nézte a
mozdulatlan arcát és nagy kék szemeit, amelyekben már a hajnal
fénye csillogott, és félő reménykedéssel megkérdezte:</p>
<p>– Mit tegyünk most, Albertina?</p>
<p>Az asszony rámosolygott és csak rövid hallgatás után
felelte:</p>
<p>– Azt hiszem, legyünk hálásak a sorsnak, hogy épen kerültünk ki
minden kalandból, – abból is, ami valóban megtörtént, abból is,
amit csak álmodtunk.</p>
<p>– Biztos vagy ebben? – kérdezte a férfi.</p>
<p>– Olyan biztos, amilyen biztosan hiszem, hogy egy éjszaka, sőt
egy egész emberélet valamennyi eseménye együtt sem jelenti a
teljes, igazi, benső valóságot.</p>
<p>– És egyetlen álom sem pusztán csak álom – sóhajtotta a
férfi.</p>
<p>Albertina mind a két kezével megfogta a férje fejét és gyöngéden
odavonta a keblére. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
"Page_136">-136-</a></span></p>
<p>– Most azonban – mondta –, nagyon hosszú időre –
felébredtünk.</p>
<p>– Örökre – akarta mondani a férfi, de mielőtt még a szót
kimondhatta volna, Albertina lezárta ujjával az ajkát és szinte
magában suttogva ezt mondta:</p>
<p>– Sohase kísértsük a jövőt.</p>
<p>Így feküdtek mind a ketten, szótlanul, félálomban, de álmok
nélkül, nagyon-nagyon közel egymáshoz, amíg – mint minden reggel –
hét órakor kopogtattak az ajtón, az ucca megszokott zaja behatolt a
szobába, diadalmas napsugár tört be a függönyrésen, derűs
gyermekkacaj csendült föl mellettük – és újra kezdődött az
élet.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
"Page_137">-137-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A REGÉNY MESTEREI</h2>
</div>
<p class="i0">sorozatnak az a célja, hogy egyrészt szórakoztassa az
életharcban elfáradt, üdülést kereső olvasót, másrészt megteremtse
a hidat közte és a legujabb európai szellemi áramlatok között.</p>
<p>A klasszikus, régi irodalom utvesztőjében rábizhatjuk magunkat
az irodalomtörténet vezetésére. Az élő irodalom örökkön változó uj
utakat, uj igazságokat kereső tömegében csak egy ilyen, válogatott
könyvsorozat segitségével találhatja meg az olvasó a maradandó
értéket.</p>
<p>Kevés kora van a világtörténelemnek, amelynek irodalmi termése
dusabb volna, mint a XX. századé. Technikai és lelki átalakulások
problémái nyugtalanitanak minden embert és utmutatást, segitséget
csakis az igazán jó könyvek nyujtanak.</p>
<p>A <i>Regény Mesterei</i> sorozat a jó könyvek ilyen elitcsapata.
Kitünő tartalommal, tetszetős egyenruhában a kultura harcosainak
legderekabb katonáit mutatja be az olvasónak. A sorozat kötetei kb.
100.000 példányban forognak közkézen és minden olvasó számára
hozzáférhetővé teszik a mai világirodalom legbecsesebb
alkotásait.</p>
<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
134–99.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
"Page_138">-138-</a></span></p>
<p class="center"><b>KELLERMANN<br />
SCHELLENBERG TESTVÉREK</b></p>
<p class="center">Fordította: <i>Peterdi István</i>.</p>
<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
rajzolta.</p>
<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br />
egész vászonkötésben K 75.000</b></p>
<p>A mai zilált életben minden ember más létformák után vágyakozik.
Kellermann regénye testet ad e titkos sóvárgásnak, mert a két
ellentétes jellemü Schellenberg-fiu történetében két különböző
sorsot él át az olvasó. Schellenberg Vencel sorsa azokat fogja
érdekelni, akik nagyvilági élet után vágyakoznak és érzéki
örömökben keresik az orvosságot az élet céltalanságának az érzése
ellen. Az álmaik müvészi kiélését kereső olvasók másik tipusa a
másik fiu, Schellenberg Mihály. Benne találják meg a magas célokra
törő, ernyedetlenül dolgozó idealistát és utópistát. Aki
finomlelkü, graciózus, egyszerü, igaz, szerető nőről álmodik, az
kövesse a regényben Florián Zsenni életét. Aki pedig ékszertestü,
sátán-tüzü, démoni nőre vágyakozik, olyanra, aki mohó, életsóvár,
érzéki, de hideg, kegyetlen, férfipusztitó is: itt találkozik vele
Raucheisen Eszter alakjában.</p>
<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
134–99.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
"Page_139">-139-</a></span></p>
<p class="center"><b>WASSERMANN<br />
LAUDIN ÉS CSALÁDJA</b></p>
<p class="center">Fordította: <i>Peterdi István</i>.</p>
<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
rajzolta.</p>
<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br />
egész vászonkötésben K 75.000</b></p>
<p>Laudin válóperekkel foglalkozó zseniális ügyvéd, akinek
tapasztalatai feltárják a modern házasság rettenetes titkos sebeit.
Ezernyi érdekfeszitő példán mutatja be, hogy a mai házasélet milyen
tarthatatlan és mennyi szörnyü szenvedéssel jár. Kegyetlen hüséggel
festi le a nagyvárosi férj és a nagyvárosi feleség összes tipusait.
De a regény befejezése sejteti, miként lehetne a házasság
megkövesedett intézményének boldogságot és üdvösséget hozó uj
tartalmat adni.</p>
<p>A nagy ügyvéd maga is kisértésbe esik és egy szinésznőnek, egy
romlott, de hallatlanul izgató modern szirénnek a hálójába kerül.
De Laudin felesége olyan asszony, aki ösztönös lelki nemességétől
vezettetve meg tudja menteni a férjét magának és önmagának.</p>
<p>Wassermannt, ezt a mély problémákkal foglalkozó, elit-lelkekhez
beszélő finom német irót eddig még nem ismerték nálunk érdemeihez
képest eléggé és büszkék vagyunk rá, hogy Wassermannt közelebb
hoztuk a magyar közönséghez.</p>
<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
134–99.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
"Page_140">-140-</a></span></p>
<p class="center"><b>H. G. WELLS<br />
TONO BUNGAY</b></p>
<p class="center">Forditotta: <i>Rényi Arthur</i>.</p>
<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
rajzolta.</p>
<p class="center"><b>Ára füzve K 85.000<br />
egész vászonkötésben K 107.500</b></p>
<p>Méltóbb névvel alig indulhatott volna meg hóditó utjára a
<i>Regény Mesterei</i>, mint H. G. Wells nevével, aki müveiben az
igazi nagy iró minden kvalitásait egyesiti, teremtő fantáziát, mély
filozófiát, csalhatatlan megfigyelőképességet, meleg kedélyt és
igaz emberszeretetet. Azon kevesek közé tartozik, akik már
életükben halhatatlanná váltak. Sok-sok millió tagból álló lelkes
olvasó-serege körében minden müve közt talán a Tono-Bungay a
legkedveltebb. Sokan meghatottsággal, szeretettel, rajongással
olvassák és kezükbe veszik ujra meg ujra.</p>
<p>Egy hirtelen meggazdagodott és ép olyan gyorsan tönkrement
kalandor története. Széditő reklámmal elhiteti, hogy a Tono-Bungay
nevü értéktelen kotyvalék erőt és egészséget ad. Óriási vagyont
szerez vele, gyárak, trösztök, paloták ura lesz, mig végre a
hazugságra alapitott humbugpirámis összedül, mint egy
kártyavár.</p>
<p>A társadalom keresztmetszete ez a könyv és az egész kommerciális
civilizáció fényképe. Igazi mestermü, páratlan korrajz, mély
homoru, derüs olvasmány.</p>
<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
134–99.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span></p>
<p class="center"><b>H. G. WELLS<br />
AZ ISTENEK ELEDELE</b></p>
<p class="center">Forditotta: <i>Rényi Arthur</i>.</p>
<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
rajzolta.</p>
<p class="center"><b>Ára füzve K 50.000<br />
egész vászonkötésben K 72.500</b></p>
<p>H. G. Wells széles irodalmi munkásságának két szárnya van.
Vannak meleg szerelmi és társadalmi regényei, mint a Tono-Bungay és
vannak fantasztikus regényei, amelyeknek eredetisége és ötletessége
bámulatos. Egy ilyen Wells-regényt mutatunk be a Regény Mesterei
ezen kötetében.</p>
<p>Két tudós feltalál egy szert, amely az élőlények növekedését
megsokszorozza. Tizenkétméteres emberek keletkeznek és ennek az uj,
óriási fajnak a terjedése konfliktusokat idéz fel. Az eddigi kis
emberek rossz szemmel nézik az óriások térfoglalását. Az óriások
kis csapata megerősitett várban védekezik a kis emberek tulereje
ellen. Az istenek eledelének első harcosai közül sokan elesnek az
ádáz küzdelemben, de a nagyság végső győzelmét semmi sem
akadályozhatja meg, mert a növekedés és a fejlődés az élet
törvénye.</p>
<p>Wells mesteri kézzel rajzolja az elképzelt lehetőségek
következményeit. A regény lebilincselő, müvészi részletei közül
kiemelkedik az első óriás emberpár szerelmének poétikus
elbeszélése.</p>
<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
134–99.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
"Page_142">-142-</a></span></p>
<p class="center"><b>H. G. WELLS<br />
ANNA VERONIKA</b></p>
<p class="center">Forditotta: <i>Esty Jánosné</i>.</p>
<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
rajzolta.</p>
<p class="center"><b>Ára füzve K 60.000<br />
egész vászonkötésben K 85.000</b></p>
<p>Az öntudatra ébredt, dolgozni akaró nő szabadságharca ez a
könyv. Anna Veronika szárnyaló fantáziáját, boldogság utáni vágyát
elnyeléssel fenyegeti a kispolgári társadalom maradisága. Keserü
csalódásokon, keserves munkán, börtönön keresztül vezet a
megismerés utja. De a lány végül is eléri célját, a szenvedések
tüzében megtisztult, lehiggadt igazi asszonyi boldogságot. A maradi
angol középosztály megbolygatott darázsfészek módjára zudul a
kristályos levegőjü, uj hegycsucsokat kereső szökevénye után.
Szörnyüködő rokonok, álszenteskedő ismerősök, hideg, számitó
férfiak próbálják visszarántani a mozdulatlanságba. A leány
menekülése közben megtalálja az igazi férfi karját és az átsegiti,
kimenti őt szorongatott helyzetéből. Laboratóriumi munkák leirása,
a suffragette-mozgalom története és még sok más érdekes
mozgalmasság hü képe szinesiti a mindvégig lélekzetfojtón izgalmas
regény menetét.</p>
<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
134–99.</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
"Page_143">-143-</a></span></p>
<p class="center"><b>MAURIAC<br />
A SZERELEM SIVATAGJA</b></p>
<p class="center">Forditotta: <i>Kosztolányi Dezső</i>.</p>
<p class="center">A szines boritéklapot <i>Fiora Margit</i>
rajzolta.</p>
<p class="center"><b>Ára füzve K 37.500<br />
egész vászonkötésben K 60.000</b></p>
<p>Apa és fiu ugyanazt a nőt szeretik és e boldogtalan szerelemben
feltárul két nemzedék küzködő élete, amint egymással párhuzamosan
keresik hitetlen és reménytelen korunkból a kivezető utat.</p>
<p>Mauriac egy züllöttségében is nemes női lelket fest meg, amely
önfeláldozásban és lemondásban keresi az igazságot. Cross Mária igy
hozza össze az apát és a fiut örökkévaló szerelemben, csodálatos
háromságban.</p>
<p>Mauriac vonzódik a misztikumhoz, itt is a hit szines fényei és
sejtelmes félhomálya kisért. Lélektani regény, de száraz dogmák
nélkül való. Inkább a lélek regénye, amelynek utolsó szava: a
szeretet.</p>
<p>A magyar forditáson meglátszik a rokonlelkü irótársnak,
Kosztolányi Dezsőnek odaadó elmélyedése és páratlan
stilusérzéke.</p>
<p>A regény megnyerte a Francia Akadémia 1926. évi nagydiját.</p>
<p class="center"><b>PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.-T.</b></p>
<p class="center">Budapest, V., Vilmos császár ut 28. Telefon
134–99.</p>
<hr class="chap" />
<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 77256 ***</div>
</body>
</html>
generated by cgit v1.2.3 (git 2.25.1) at 2026-06-18 05:47:07 +0000