path: root/76118-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***





SZEGÉNY EMBEREK.

_E könyvből 50 számozott példány jelent meg._

A címlapot és borítékot Gara Arnold rajzolta.

MÓRICZ ZSIGMOND

SZEGÉNY EMBEREK

MÁSODIK KIADÁS.

NYUGAT KIADÁSA

BUDAPEST

1917




TARTALOM

  Gombaszedés  3
  Erdei kis piros virágok  49
  Thekla Orowna  66
  Lázban  80
  Idegsokk  86
  Egy szegény fecske  93
  A macska  102
  Hőskor  109
  Szegény emberek  116




GOMBASZEDÉS


I.

A hegyoldalt nagy lombos tölgyfák fedték. A század nyugodtan heverészett
az áldott pihenőn, a szép lombok alatt. Olyan zöld volt a falevél,
annyira üde, mint a frissen kibontott zászlók.

Az ágyúdörgés egyre hallatszott. Gépfegyverek dolgoztak szakadatlanúl,
szegény horvátoknak melegük lehet odaát a jobbfelőli hegyben. A század
minden legénye megnyugodva tudta, hogy az állásukat nem fedezték fel az
oroszok, akik most észrevéve, hogy nagyon előretolt s fáradt csapatokkal
állanak szemben, a nagy visszavonulást erős utósereggel fedezték, amely
heves támadásba akart átmenni az üldözőkkel szemben.

De csak a horvátok állását ismerték s azt borzasztóan belőtték, az egész
hegyoldalt.

A tisztek szakadatlanul tanácskoztak, igen aggasztotta őket, hogy
hiányzik az összeköttetés a horvát ezreddel.

András egykedvűen hevert egy szép mohos szikla oldalán. Mióta szegény
Fecske meghalt, azóta elvesztette a régi könnyű vérét, mindig egyforma
komoly szemmel nézett a világba s halkan fütyörészett egy-egy otthoni
nótát, mindig csak az otthoniakból, a legénykoriakat, soha sem a háborús
nótákat. Ha valamelyik olyat kezdett, amit a gyakorlótéren tanultak,
elfordította a fejét s szűkölni szeretett volna, mint a kutya.

A cigányt látta meg, vizet hozott a patakról. Most már csak ez az egy
falujabeli volt.

– Gyere csak Imre.

A cigány bandzsitva ment hozzá.

– Aggyál csak egy ital vizet.

– A fénrik urnak visem, – mondta a cigány.

– Á, nem hagyom én benne a fogamat – szólt András és elvette a kulacsot.

Ivott egyet belőle, keveset, s visszaadta a cigánynak.

– Nesze… – Utánaszólt. – Imre.

– No.

– Levelet kaptál?

A cigány vigyorgott.

– Irt a zanyád, te!… – ugratta kicsit András.

– Aha.

– Hát még tud az irni is!

– Nem ű irta, – mondta a cigány, – iratta.

András elszemlélte a cigányt. Nem értette, minek forgatja ez el a fejét.
Máskor ha levele jött hazulról, mindjárt szaladt vele, most már napok
óta nem szól róla, csak annyit mondott tegnapelőtt, hogy az anyja irt.

– Iratta!… Aha… Megvannak a purgyék?

A cigány mondani akart valamit, de csak elhallgatta, osztán vigyorgott.
Hirtelen meglátta a zászlóst a heverő legénység fölött s megijedt, szó
nélkül sietett hozzá.

András megcsóválta a fejét. Nagyon mérges volt; mit akar ez a cigány,
hogy nem adja a levelet. Méltóságán alúl valónak tartotta, hogy ő kérje
a cigány levelét, de nagyon kiváncsi is volt, mert mindig irtak valamit
az otthoniakról. Ő persze soha sem adta oda a cigánynak a maga levelét,
de azt elvárta, hogy az sziveskedjék neki a magáéval.

– András!

A zászlós intett ide neki a dombról, mire ő feltápászkodott s közelebb
ballagott.

– Megbeszéltük, hogy altisztet csinálunk belőled.

– Belőlem! – mondta András és felhúzta szemöldökét.

– Kevés az altiszt, már muszáj a negyedik svarm frajterjét is
visszaküldeni, mert sárgasága van, gyenge. Hát téged ajánlottalak
helyette.

– Sose ajánljon engem, – mondta András és elfordította a szemét a távoli
hegyek felé, ahonnan az ágyúdörgés hallatszott.

A zászlós megütődve nézte.

– Miért? Nem kell a sarzsi?

– Nem kell nekem… Eleget dógozok én így is.

A zászlós megharagudott.

– Szégyen, – kiáltotta, – ilyen legény, ilyen értelmes ember… Kivonja
magát a munka alól…

Ott is hagyta rögtön s mérges pattogással elment a bükkfák felé. Ott
volt a bataillon-kommandó.

András újra visszafeküdt a mohos kőre s lassan fütyörészte:

  Édes anyám adjon isten jó estét,
  Haza hoztam a szép barna menyecskét,
  De nem azért vettem el, hogy szeressem,
  Kedves szülém könnyebbségét kerestem.

Felnézett a fák közt az égre. Az ég kék volt, tiszta, kevés látszott
belőle a nagy lombok közt.

Haza gondolt, kicsit izgatottan, a vére mégis zuborgott, a tiszta, szép
kis feleségére gondolt, akit otthon hagyott. Neki meg itt kell heverni a
mohos kövön, mikor otthon olyan kegyetlen munkaidő van. No nem baj, csak
egyszer haza kerüljön még, csak a jó Isten hazavezérelje valaha a kedves
családjához… Erősebben fütyölt, hogy elnyomja a kibuggyanó könnyeit:

  De nem azért vettem el, hogy szeressem!…
  Édes szülém, kedves szülém könnyebbségét kerestem.

Ravaszul odalesett, amerre lement a zászlós s megbólintott a fejével.
Nem hát, nem fogja magát kitenni nagy dolognak. Nem kell neki a sarzsi,
a csak felelősség. Fizetés egy, osztán még felelősség is. Svarmführer
lenni. Kéne egy jó svarmfirer, aki lelöveti magát akárhol… Osztán
várhatják otthon…

Lassan fütyörészett, egyedül, gondolataiba mélyedve. Látta a feleségét,
meg az anyját. Vajjon hogy egyeznek…

Verejték ütött ki a homlokán, a sapkáját egészen lehúzta a szemébe. Nem
is szeretett erre gondolni.

Hirtelen fölfigyelt, mint a ló, aki a távoli neszre fülel, míg a zabot
ropogtatja. A horvátok nem tüzelnek. A jobbfelőli hegyen egészen
megszünt a puskaszó.

Számolt magában. Most mit akarnak ezek? Már a muszkának jól ismerte a
szokását, az sötét este előtt nem támad. Addig jól belövi a hegyet,
akkor majd sturmol. A horvátok beszüntették a tüzet. Az igaz, erős lehet
ott az állás… Dél óta lövik, fedezék sincs jó, csak sziklás bokros hely…

Aztán eszébe jutott, hogy hiszen nem ő a batájom komendáns, hadd törje
az a fejét.

Meglátta a cigányt.

– Gyere csak ide – kiáltott rá, – Imre.

A cigány el akart lógni, újra kiáltott neki. Egész türelmesen.

– Imre! Gyere csak ide.

– No, – támlott elő a cigány.

– Hogy van az a nóta, te: «Esküvőre kéne menni Szegedre…»

A cigány elvigyorodott, a fekete képe a szürke sapka alatt olyan volt,
mint a csizma, ha meszes sárba jár. A fehér fogai kivirítottak s hamar
összecsucsorított szájjal fütyölte tovább: «Jaj de békjót vertek a két
kezemre, kezemre… Esküvőről akasztófára visznek, ravisznek… Két csikóér,
négy tinóér felkötnek, felkötnek!»

– Aha, úgy, úgy, – mondta András, – «Esküvőbül akasztófára visznek,
ravisznek…»

Aztán hanyatt vetette magát a mohos sziklán.

– De kár, hogy nincs itt a hedegíd – mondta.

– Nó még jó vóna most hegedilni, – mondta a cigány s nevetett. – Ott
hegedilnek, nem hallod.

András odafigyelt, a horvátok felől semmi fegyverszó nincs. Csak a
muszkák lőnek kitartóan, talán a maguk lármájától nem is hallják, hogy
itt elhallgattak…

– Add ide azt a levelet!… – mondta hirtelen András, keményen, kiáltva és
villogó szemmel.

Úgy gondolta, hogy szép szerivel fogja kicsalni a cigányból, mert már
egészen biztos volt benne, hogy valami rossz hírt lappongat előle a
cigány a levélbe és most egyszerre, mint a forrás, buggyant föl a
lelkéből az aggodalom, a harag, a bajtól való félelem.

– Levelet? – mondta a cigány.

– Amit a zzanyád írt, – morogta András szokott csufondáros szavával.

– No testvir, – hebegte a cigány, – minek vón azt neked olvasni…

– De add ide, mert váglak képen, hogy a fejed úgy repül egyik hegyrül a
másikra, mint egy slapner! – morgott András a foga közt s a szeme
szikrázott.

A cigány nem tudott mit tenni, nem is mert, belenyult a bluza alá s az
ingéből előhúzott egy egészen mocskosra izzadt rózsaszinű lapot. A
tenyerével kezdte simogatni, hogy formája legyen, de András rámordult.

– Sose izélj… no!

Elvette a levelet s elolvasta. Lassan, betüről betűre.

A cigány néha az eget nézte, néha az ő arcát. Aztán felnyúlt s a fa
lehajló ágába kapaszkodott s féllábon volt, meg a másik lábára állott. A
sapkáját is föltolta a bubjára s füstös képét mindenfélekép elrángatta.
Ahogy a cigányvér dolgozott benne, egy pillanatig nem birt megmaradni
higgadt és komoly.

András elolvasta a levelet, nem szólt semmit. Még egyszer ránézett,
megfordította, elolvasta a címezést is. Visszaadta.

– Most sokáig nem kapunk postát, – mondta aztán.

A cigány rábámult, azt hitte, most valami borzasztó lesz, ha András azt
a levelet elolvassa; kiszáradt gégével nyögte.

– Aha.

S visszavette a levelet. Összehajtogatta, aztán újra bedugta a kebelébe.

– Nahát ezek ellógtak, – mondta András.

– Micsoda?

– A horvátok ellógtak.

A cigány átnézett a hegyre, félrelépett s úgy erőltette a fák közt a
szemét, hogy lásson valamit.

– El, – mondta aztán.

A szeme olyan volt, mint egy messzelátó. Tisztán látott az alkonyodó
világon is minden sziklát odaát…

Egy gránát lecsapott s nagy robbanást vágott a hegyoldalon. Nem is
csoda, ha ezt nem birta egész napon át a horvát.

András megint hanyatt fordult s az égre nézett.

– Hát az a nóta, Imre, hogy: «Panni néni sosem ett olyan jót…»

– Onnye, – mondt a cigány felvigyorogva, – de bolond nótákon jár az
eszed.

– Mint amilyen a Marosi juha vót – dünnyögte tovább András. – Az apja a
mezőben megnyúzta,… A lánya a bőrit haza hozta… No, hát osztán?…

– Nem tudok én ilyen bolondságokat.

  Panni… cigány… more úgy vigadott,
  Míg a juhhús ki nem fogyatkozott…
  De mihelyt a juhhús fogyatkozott,
  Panni néni megint szomorkodott…

A cigány elhúzta a nyakát, egyet rántott a vállán s elment, cigányt
csufondároz ez a nóta. András tovább dudolta, mint akinek nincs más
gondja.

Az önkéntes káplár jött zömöken, feketén errefele.

– András!

– Tessen káplár uram – fordult oda András és szokatlan szívességgel fel
is ült.

– Hát maga mért nem akar frájter lenni?

– Frájter?

– A hadnagy úr nagyon dühös. Ilyenek a magyar legények, csak ki akarják
húzni magukat a munka alól. Bezzeg odaát a horvátok, szegények, azok
melegbe vannak.

András komolyan megbillentette a hüvelykujjával a bajusza két sarkát.

– A horvátok?… Azok mán ellógtak… De hát nem is csuda. Mert nagyon
megdógozták őket…

Az önkéntes figyelni kezdett. Komoly ijedt gond volt az arcán. Vastag
ajkait összeszorította s konok kis homlokán verejték kezdett gyöngyözni.

Megfigyelte ő is, hogy odaát már nem szól egyetlen fegyver sem.

Gyorsan megfordult s visszasietett a bükkfák felé.

András utána kiáltott,

– Káplár úr.

– No.

András fölállott s odament elé.

– Hát sarzsi nem akarok lenni, mer megteszem én így is a magamét… Hanem
egy jó patrujba elmennék azér… Hogy a sarzsikat kiméljék… Mer azoknak
felelőssége van.

Az önkéntes erősen belenézett az András szemébe, az olyan volt, mint a
tiszta patakvíz, ha követ vetnek bele; kicsit fodros, de a kék ég mégis
tisztán tükröz benne.

– Jó. Tudomásul veszem.

András újra elkezdte csöndesen fütyölni, hogy: «De nem azért vettem el,
hogy szeressem, Édes anyám könnyebbségét kerestem…» Hirtelen
összerántotta a szemöldökét s haragosan elkezdte dalolni a legújabb hadi
nótát: Már minálunk babám, Már minálunk babám, Az jött a szokásba.

Hirtelen meglátta a cigányt.

– Imre!

– No.

– Hát Imre, gyüssz-e gombát szedni?

– Hova?

– Arra a másik hegyre-e, a horvátokhoz.

– Nem vesztél meg!

András kicsit nevetett s hamisan legeltette a szemét a cigány elijedt
füstös képén.

– Gyüssz hát, mer úgy senki se ismeri a gombát, mint a cigány.

Aztán fölállott, kiegyengette a derekát s a vállára csapott a cigány
bajtársnak.

– Patrujba megyünk, hé.

A cigány elfintorította a képét s megvakarta a fejebubját.

– Mondtam, hogy nem kell neked azt a levelet olvasni…


II.

Kilenc legényt kapott, köztük a cigány is volt, nagy sanyarúságára a
morénak, aki az egész háborút igen nem kedvelte, de a patrujba menéstől
különösen fázott.

Rendbeszedték magukat, ott állottak a nagy öblös fák alatt s körülvette
őket a szakasz többije, akik nevettek, szerencsét kívántak, de egy
kicsit örültek, hogy nem ők mennek a veszedelmes kirándulásra. Ha
kellett volna, mind elment volna. Fél az ember attól, ami jön, ami
ígérkezik, pedig sose tudja, hogy mi vár rá.

András komoly volt és kemény. Más legény volt már, nem az, aki egy-két
hét előtt, mikor még játékból a szemét is kicsalta volna az önkéntes
káplárjának, akivel furcsán, melegen összeszokott, ahogy összetörődnek a
veszélyben, bajban az összevaló emberek.

– Isten áldjon, András – mondta a kis káplár s fekete vastag szemöldöke
alatt furcsán mosolygott a szürke szeme. Mikor a két kemény kéz
megragadta egymást, egyik sem szégyenkezett, hogy puhább, kényesebb.

– No, csak semmi érzékenység – szólt a zászlós és a fiúk egy-kettőre
kinn voltak a dróton.

Mikor kibújtak a nagy fák alól s leláttak a völgybe balra, amerről az
orosz golyók jöttek, a szabad magas ég alatt András szándékosan
felnézett az égboltra s szalutált.

A jó Istennek szalutált. Megérezte, úgy érezte, hogy a legfelsőbb
hadúrnak szeme elé lépett.

A puha fűben aztán lefeküdtek, mert a bokrok is elcsenevészedtek előttük
s a tiszta alkonyodó délutánon megláthatták volna őket.

András untalan körülnézett, itt van-e valamennyi fiú, nem szökött-e meg
valamelyik, nem veszett-e el a cigány. Ő, aki eddig úgy el tudta magát
húzni a dolog elől, hogy még tüzet is csak akkor rakott, ha kedve volt
hozzá, olyan apja lett a kis csapatának, hogy még a lélekzetüket is
hallotta.

Jobbra, folyton dekkolva kúsztak le a völgy fenekére. A kis patak
csendes csergéssel folyt le az orosz állások felé. Az oroszokat innen
szorították le a mieink, de azok a völgyet elzáró harmadik hegyen
megállottak, elérték az ágyúparkjukat s már huszonnégy órája tartják a
helyet, sőt erősen fenyegetik a mieinket, akik üldözésben nagyon is
előre értek s az ágyuinkra várniok kell.

Már az utolsó baka is tudta, hogy éjszaka meg fogják rohanni a kopasz
hegyet, amelyet egész délután nagy erővel lőnek s ahol a mi horvátjaink
fegyvereit már el is hallgattatták.

– Gyerünk csak fel ide – mondta András.

Egyszerűen mondta, kurta, paraszt szóval, amelyben ott lappang a
tréfaíz, tréfa a komolysággal, a halállal és fölfelé intett, fölfelé
indult a puszta hegyoldalon, amely nyiltan feküdt neki az ellenség
tüzének.

– András, csak nem ment el az eszed. Hát kerüljük meg a hegyet, osztán
hátulrul majd lejövünk… – kiáltott ingerülten egy Csapó nevű fiú, aki
mechanikus volt Pesten.

– Te vagy a fírer, vagy én vagyok a fírer – mondta András és a szemébe
nézett.

– Ép olyan baka vagy, mint én.

– Igen? nesze! – s úgy vágta arcul a legényt, hogy annak leesett a sapka
a fejéről. Ha még egy szót szólasz, keresztül szúratlak!

Csönd volt. A másik habozott, az ökle a szuronyos puskát markolta; a vér
benne felgyűlt, aztán megint lebírta. Lehajlott s felvette a sapkáját.

András megcsöndesedett, megérezte a behódolást.

– Majd mondd meg a főhadnagynak, hogy te hogy csináltad volna – mondta s
elfordult.

Felnézett a hegyre és vezényelt.

– Forverc.

A német szó sokkal jobban hatott, mint míg magyarul, a maga szavait
adogatta. Egyszerre a vezényszó bűvös ereje korbácsolta meg őket s neki
indultak a hegynek, mintha maga az ezredes állana megettük a habos
lován.

Fújtak és lihegtek s kapaszkodtak a kövek közt.

Beértek a lövések mezejébe. Nem messze gránát csapott le s ők lekapták a
fejüket, persze későn, mikor már a robbanásnak minden szele a képükben
volt. Elég messze voltak, nem volt semmi baj.

Tiszta réten futottak át. Nem is sprungoltak, nem állottak meg, nem volt
volna értelme, átszaladtak egyfolytában.

A kis nyáj, mint egy csoport juh a farkasok csattogó foga közt, a
farkasüvöltés rettenetes lármájában futott előre. Szegény tíz kicsi
ember, kis magyarok, akik messziről, szanaszétről jöttek, egyik földásó
volt, a másik mesterségtudó, vagy kereskedő, vagy gyengén nevelt fiatal
fia az anyjának, most összecsapzottak, a lelkükkel, mint a kinyujtott
indákkal fonódtak egymásba és szaladtak előre, maguk sem tudták hova,
miért, mi lesz, csak futottak elfult lélekzettel és szemüknek sugarában
untalan ott volt a félő keresés, mindig csak egymást nézték, csak egymás
után bégettek gyenge szívükkel. Felettük borzasztó madarak repkedtek,
tűzmadarak, amikről senki sem tudja hova szállanak le, csak azt, hogy
ahol leszáll egy, ott ilyen kilenc kis gyapjasnak menthetetlen halál.

Kifúlt egynéhányuk s levetették magukat. András pihenőt rendelt.

– A jó Isten kezébe vagyunk – szólott egy Medvecki.

Váratlan szó volt a borzalmas kietlenségben. Az emberi szívek
megcsendültek rá, mint az acéllal ütött üveg.

– Jó Isten! – törülte el izzadt homlokát egyik. – Tudod te, hogy hol a
jó Isten… Tudja ő, hogy mink hol vagyunk?

– Tudja – szólt lassan Medvecki.

A többi hallgatott.

– Hátha ott meglátnak s jól becéloznak, osztán jön egy gránát, oszt
ideesik, akkor is tudja!?

Erős csend volt. A legények lihegtek, nem gondolkoztak, mind ráhagyta.
Szomorúan.

Medvecki, a sovány és csendes kis legény sokára megszólalt:

– Hátha nem látnak… vagy ha meglátnak, a számító tiszt rosszul becsüli a
távolságot… vagy ha jól becsli, rosszul állítja be az irányzékot, vagy
ha mindent jól csinál, az ágyú már rossz, sokat lőttek belőle, már nem
dolgozik jól… vagy ha az ágyú jó: puha alatta a föld, visszarug… a jó
Istennek tíz millió segítsége van, ha segíteni akar…

Egyszerre valamennyien felocsúdtak, mintha tiszta napfény süt ki a sötét
alkonyaton, nem is villámlobbanás, hanem meleg teljes napfény, úgy
beleláttak hirtelen a nagy titokba: igen, csakugyan, ebben a lehetetlen,
ebben a borzasztó bizonytalanságban nincs semmi, csak egy bizonyos, az,
hogy az Isten itt van… Egyszerre oly erősen tudták ezt, hogy már úgy
tűnt fel nekik, mintha az Isten egy végtelen és teljes sziklaszilárd
bizonyosság volna s a föld csak egy lobogó lepedő a kezében s az emberek
csak olyan csillogó valami, mint a szivárvány… De hogy van az, hogy soha
azelőtt nem látták az Istent?…

András is elfeledkezett a nagy számításáról és sok gondjáról s maga is
szinte boldogan megborzongott, megörvendett, hogy itt a jó Isten. Mégis
itt van. A szempillájával újra szalutált neki. A szempillájának
megmerevedésében ott volt a templomi áhítat.

Az első hitetlen lassan feleszmélt, mert idáig ő is a sajátságos hatás
alá került, akkor feltámadt benne az ember konok rosszasága, hogy ne
akarja elhinni, amit egy nála vékonyabb és gyengébb és ismeretlen ember
mond.

– No, csak higyje maga az ilyeneket, oly foltreffert kaphat, hogy
csakúgy repül…

Az emberek mind rámeresztették a szemüket a gonosz lélekre, akit most
úgy néztek, mintha az ő megrontásukat akarná.

– Fogd be a szád… nyomorult egy ilyen ember… – morogta valaki s
megállott a nyelve, kikerülte most a megszokott istenkáromló szókat,
mintha tövis szúrta volna meg.

– Tudja maga, mi a foltreffer – szólt egy nagy sapka alól egy sápadt
szőke ember a mohos kő tövén. – Mikor én először vótam Galiciába, tudja,
a más idők vótak. Együtt a sógorral, aki a testvéremet elvette. Én
tisztiszolga voltam a nagyságos ezredorvos úr mellett. Mikor szaladtunk
az országúton; erős út volt Lembergig… Azt mondja nekem a sógor: Sándor,
siess, mert utólér a muszka. «Hogy siessek, mondok, mikor ilyen terével
vagyok». Hát tudja, akkor jött egy gránát. Ráesett a sógoromra, nem
maradt abbul az emberbül ennyi se, mint ez a csomó gaz… Engem meg
felvetett a szele. Elvitt annyira, mint ide az a bökkő… elájultam, úgy
szedtek föl, mégse lett semmi bajom…

Hallgattak. Azt mondja a Medvecki nevű:

– Jó ember vót a maga sógora?

A szőke beregi ember hallgatott. Megértette!

– Hát sógorom vót szegény, az Isten nyugtassa, öt gyereke maradt,
serdületlen, nekem is négy van, mind nekem kell eltartani, meg az
öreganyámat is… De én azér nem tudom azt mondani, hogy istenfélő lett
vóna… Rossz ember vót, rossz vége is lett… Foltreffel…

Úgy megértették, úgy elfogadták, úgy belenyugodtak. A hitetlen is
hallgatott, örült, hogy egyszer szabad hinnie, szabad megnyugodnia…

András kiszabadította magát a beszédek varázsa alól.

– Gyerünk, emberek, – mondta – mint odahaza, ha déli pihenőn nagyon
elbeszélgetnek s ki kell adni a szót, hogy lehet tovább munkálkodni,
aratni vagy kapálni a jó levegős kukoricában…

Nemsokára valami ijesztő hang riasztott rájuk.

– Szanitész – ordította egy emberi szó…

Sokan feküdtek szanaszét már itt. Kevés élő, már többnyire csak
hallgatott a nagyobb része.

Egy magyart is leltek a horvátok közt, az megmondta, hogy borzalmatos
veszteségeik voltak; a horvátok nagyobb része elveszett, azért a
hadnagyuk visszahúzódott a megmaradt csapattal, mikor már mind pocsékká
lőtték őket.

András gondolkodva nézett a beszélőre. Az már tudja, mi van a horvátok
hegyével… De abban a pillanatban elhatározta, hogy nem megy vissza evvel
a hírrel. Mit ér ez. Mire küldték akkor ki őket.

– Hun van a maguk ezredje? – kérdezte a fekvőt, aki elejtette a fejét,
sápadt arcából szivárgott a vér s motyogta:

– Nem megyek én többet a gyerekeimhez, – talán már nem is hallotta az
emberi szót.

András számítgatott, merre kerülhet a hegy hátába, valahol arra kell
lenni az ezrednek. Onnan új csapatot kell ideküldeni… De hátha a
visszahúzódottak már ott vannak az ezrednél. Nem lesz-e hiábavaló utánuk
menni? Már talán jön is új erősítés az elhagyott hegy felé… De hátha
nem… Hátha nem érhettek a visszavonulók az ezredhez… Hátha itt marad, a
hegy védetlen az oroszoknak s akkor kétfelé támadnak, akkor az ő ezredük
ágyútalan prédára marad…

Nem volt semmi tanácsa. Egy szót sem szólott a többieknek, akik
bizonytalanul, tétovázva vártak, ahogy vár a gyerek a vásárban, fogván
az apjának kezét s nem lát semmit a nagy sokadalomban. De azért meg van
nyugodva, mert az apja újját szorítja a tenyerében. Így volt most András
a fej. Nem is gondolt arra, hogy tanácskozzon a többivel. Mire az? Hogy
mindenki rontson valamit? Amíg erősen nézett maga elé, komor arccal,
Csapó, akivel ott lent a hegy alatt szava volt, megszólalt:

– Patruj… orosz patruj…

András lenézett az alkonyodott völgybe s lassan meglelte az oroszok
közül kiküldött kisded csapatot.

Azok is valami tízen lehettek. Óvakodva jöttek előre, fel a kopasz
hegyoldalnak.

– Leszedjük őket.

Bosszantotta, hogy épen Csapó vette észre, neki is lehetett volna annyi
esze, hogy meglássa… Milyen jó, hogy még tovább nem mentek.

Míg az oroszok közelre jöhettek, lövésre, biztosra, ő maga feljárta
egyenként a halottakat, sebesülteket. Mind sorra vizsgálta, míg csak
élőre nem lelt, aki el tudja igazítani, merre menjen az ezred után.

Mintha nagy adósságtól szabadul az ember, úgy könnyebbült meg, mintha
pörben megleli az igaz utat, a jó szót, ami az igazság, a szabadulás
útja, úgy felvidámodott aztán, hogy erről is tudomást szerzett… Akkorára
bejött nekik az orosz őrcsapat is.

Hetet lelőttek, három visszafutott. Olyan sortüzeket adtak, mintha egy
zászlóalj volna itt.

Most már mehetünk tovább – mondta András és neki indultak, hogy mielőbb
megkerüljék a hegyet. Ha a parti lakos a Dunán jégzajláskor átmegy, az
kerülgeti úgy a halált, mint ők a szanaszét ledobbanó robbanások között.
De jó a jégdarabokon csónakázónak, látja legalább, hol les rá a halál,
hol léphet az élet biztos kis pontjára tovább, ők azonban egészen
tudatlanul mentek előre, nem a halálba lépnek-e s maradtak visszább, nem
a halál áll-e arra a foltra.

Hogy átértek az erdőbe, át a hegy túlfelére, ahol már megint csak az
ártatlan erdő vidám susogásában hallották a távoli mennydörgést, olyan
csudálatos volt. A jó Isten újjon, csakugyan kézen vitte a kis csapat
lelkét. Ugyan mire tartogatja? Vajjon nem úgy fog bánni velük, mint a
fiú, aki szakadékon halálos magasságból lehozza a madárfiókákat a
kebelében, hogy aztán veszítse el.

Meg is lelték az ezredet, magát az ezredest.

Magyar ember volt. Mit sem tudott a kopasz hegy dolgáról, rögtön
intézkedett, újabb zászlóaljat indított oda.

Andrással ki sem törődött, mehetett volna már, amerre akart. Andrást
bosszantotta. Megállott és csak várt. Várt, mert az ember megteszi a
dolgát: de még a vizsla is, ha fölhajtja a vadat, kimereszti a szemét,
kilógatja a nyelvét s lihegve várja a nyakán a gazdája elismerő
veregetését. András is meredt lábbal állott, kidagadt szemmel. Ha német,
ha horvát ez az ezredes, szót sem szól. Egyet int és a kapufélfának sem
köszön, megy dolgára… De magyar embertül?… Annak tudni kell, hogy mi
történt itt! Attul nem veszi föl. Annak legalább a szemébe néz még
egyszer!…

Végre visszakerült az ezredes.

– Ezredes úrnak alássan jelentem, elmehetek?

Az ezredes belenézett a legény szemébe, szótalan kinyújtotta a kezét.

S megrázta emberül a közbaka öklét.

– Tanyázzatok le, kaptok jó vacsorát.

András megingatta a fejét.

– Alássan jelentem – mondta s a torka fulladt volt és még hozzátette:
«ikmelede gehorzám»: nekünk az a parancs, hogy rögtön vissza, ahogy
lehet… – avval sarkon fordult, mint otthon a gyakorlótéren.

Mikor megint a setét erdőben törtettek előre, azt mondja a cigány:

– De kár vót azér a jó vacsoráér.

– Ne beszélgessetek – szólt András. Szaporán vissza oda, ahol vótunk, a
kopasz hegy oldalára.

– Má megint oda? – kiáltott fel Csapó akaratlan.

András nem gorombáskodott vele, csak azt mondta:

– Oda…

Később azt vetette:

– Fiúk: van elég éles!

Két napja volt töltényosztás, azóta még alig lőttek; amit ma este
kieresztettek; mind cipelte a maga háromszáz éles töltényét.

Csak akkor tudták meg, mit akar velük András, mikor éjfél felé, ott
állva a kopasz hegy szürke sziklái közt észrevették, hogy megindult az
orosz roham.

Szemmel lehetett látni, hogy áradt felfelé az orosz sereg, három vagy
több rajvonalban s a tíz legény, a tíz magyar legény olyan tüzelést
indított, hogy az oroszok sturmja megállott, habozott, óvatos lett,
sprungolt és a homályos csillagos éjszakában, mikor hold nem volt, de a
csillagok özöne mégis világossá tette az embert, mind fedezéket ásott…

Szóval András tizedmagával feltartotta az egész orosz rohamot odáig, míg
megjöttek a horvátok.

Ki voltak ízzadva, ki voltak állva az őrült munkában. S a cigány
szuszogni alig bírt, mikor mondta:

– E jó vót, András, de most osztán haza!…

– Fenét, – mondta András – még nem szedtél gombát!… Pedig azt igértem a
főhadnagy úrnak!


III.

Annyira ki voltak merülve, hogy pihenni kellett. Az ember addig győzi
erővel, míg muszály, de csak addig, akkor rögtön összeomlik. Sötétben és
fák közt, bokorba akadozva és gyökerekbe botolva baktattak előre s
egyszercsak valamennyiükben ellenállhatalanul ott volt annak a tudása,
hogy most aztán vagy lefeküdni vagy meghalni…

Alig értek ki a harcmezőből, mindjárt összeomlott a kis sereg. András
maga is érezte, hogy eh, mit kinlódjon az ember túl mindenen. Egy kis
szemérem volt benne: utolsónak dült le a puha fűbe, de elsőnek aludt el.

Egy pillanat múlva már otthon volt, a kis faluban, a kis házban, vagy
ház körül, később sokat gondolt rá, de nem tudott soha tisztán
visszaemlékezni, hogy mi is volt, csak egyre az anyja haragos arcát
látta, ahogy a tányérokat, csuprokat rettenetes lármával csapkodta a
földhöz… Hogy lehet egy anyának ilyet tenni. Egy öreg asszonynak, akinek
már lehetne egy kis belátása, hogy a fiatal asszonyoknak még a világi
cifraságon is jár az eszük… Nem olyan kiszikkadtak azok, hogy megvessék
az örömöket, az ártatlan örömöket, azért fiatalok, hogy egy kicsit
éljenek még a fiatalságukkal, úgyis mi öröm van ebben az életben. Az
ember csak küzd, csak dolgozik, csak húzza az igát, mint a barom… Semmi
pihenés, semmi mulatság, nem lehet megállani, mert mindjárt itt van az
adó, meg az a kis adósság, a kamatok, meg ruhát kell venni, meg a marha
is drága, a kis pénz, ahogy begyül, szét is mászik, sohasincs húsz
forint, amire az ember azt mondhatná, hogy: nahát feleség, ez az enyém,
evvel azt teszem, amit akarok, gyere nézzünk szét a világban, hogy lehet
húsz forint árát józan kedvvel mulatni… Dehogy is lehet. Bort inni?… A
nem öröm, mert csak fáj az ember feje utána… Enni?… Ki eszik meg húsz
forint árát?… Vásálni? Hát akkor megint nincs húsz forint, meg osztán
mit adnak húsz forintért a mai világba, mikor mindennek
kétszeres-háromszoros az ára, csak egy pár csizma, az is hatvan pengő a
mai vásárokba… Hát jóisten, akkor mi baja van az anyjának avval, hogy a
kis menyecske vasaltba jár. Mindennap friss vasaltba. Hogy egyebet se
csinál, csak vasalja a tisztát. Hát ennyi kedve se teljék a világba? Hát
még a keze munkájából se legyen annyi szabadsága, hogy tiszta rendes
ruhába sétáljon!… Kell ezér a tányérokat meg a fazekakat olyan nagy
kegyetlenséggel a falhoz csapkodni, hogy még a ház is csakúgy hangzik
belé…

András vergődött, izzadt, lehegett borzasztó nagy belső keserűségben.
Maga körül felvágta a mohát, szétrugta az avart, úgy viaskodott álmában.

De hát két asszony közé kerülni, mikor a két asszony úgy egymásra
éhezett, olyan csikorgó szemmel tüzel! No lám, már a fiatalt is hiába
csitítja, kezdi már ez is a csapkodást! Nesze neked kakasos
porcellántányér… Ó s mekkorákat szól, mint egy távoli ágyú… S hozzá az a
harsogás, csetepaté, lárma, sivítás, üvöltés, káromkodás, a tüzes
pokolban nincs ehhez fogható rémség, borzasztóság.

O már el is vesztette egészen a fejét itt a harcolók közt, csak áll, és
áll és nézi, hogy a két asszony hogy acsarkodik egymásra.

– Nincs gazdasszony! – süvölt az öreg anya, – kell a máknak hamuba
kerülni, marékkal szedem én hamuból a mákot, asszony az olyan, aki a
mákot így pazarolja! A két keze törjön le, de a lába szakadjon meg, de a
szeme ugorgyon ki, az én mákomat nem fogja senki fia bornya homokba
kavarni!… Nincs gazdasszony ebbe a házba, mert ha vóna csak annyi, mint
egy köjök, nem vón a mák homokba!

András dermedten hallja az anyja csattogó, ki-kirohanó szapora lármáját
s rá a felesége édes, éles, még veszekedésben is olyan mézesen kedves s
most ez is olyan szívet daraboló visszanótáját:

– Én nem vagyok gazdasszony! Éngen nem tanított meg az én anyám?… Mindig
vagyok olyan, mint akárki! Ihos jány vagyok, nem akármiféle!… Ahelyett,
hogy megköszönné, hogy rendbe szedtem a fiát, hogy olyan házat tartok,
ami mindig tisztességes ház, ahelyett hogy büszke lenne rá, hogy ilyen
menye van, aki kivakarta mindnyájukat a piszokból… Hát ki mos én rám, ki
vasal én rám, hát ki dógozik az én gyerekemre? Vett neki valaha valamit?
Vett egy csergőt neki, vett játékot neki? vett egy kis viaszkos
vászonykötőt legalább neki? Hát énnekem még tisztába se lehessen tartani
magamat, meg a gyerekeket! Hát ezt érdemlem én!…

Na de hát azt nem lehetett hallani. András fogta vóna befelé az
asszonyok száját, hol a feleségét, hol az anyját csitította, de nem
hallott ott egyik sem egy árva szót az ő szavából, csak fujta mindenik
tele tüdővel, teljes erővel a maga mondókáját.

És azok a borzasztó csapkodások, azok a tányérok, azok a kondérok,
amilyen lármát tudtak vele csapni!

A hideg verejték szakadt, mint a tajték a ló hátán, a hámban kihajszolt
isten adta pára szügyén, tomporán. S neki mintha cigánybékó lett vón a
két kezén, lábán, semmi lakat rajta, mégse tud mozdulni, le volt
cüvekelve, hogy el ne szaladhasson. Csakúgy fincolt a két patáján és
innyogott, mint ostor alatt a gángoló paripa. Neki hallgatnia kellett
ezt a rémséges danát, készen, hogy eccer csak mégis kirugjon, vagy
odaharapjon, hadd érezze a kancabőr is. De csak magára ömölt vissza a
méreg tajtékja s lebirta magát, kinkeservesen, mint a komor ló…

Hogy az embernek az élete ott van a gyenge asszonyi fajzat markában. Ők
szövik, fonják, ahogy tudják, ők adnak örömet, olyan kimondhatatlan
boldogságot, amit az egy szál ember, a rideg legény, soha meg nem tud
szerezni magának… A boldog életet… De ők csinálják meg a gyehennát is.

András felhördült, felsikótott: a két asszony egymásnak ment…

És fölébredt.

Ahogy a szemét kinyitotta, még percekig pislogva bámult s azt hitte
tovább álmodik, mert a fazék csörömpölést egyre hallotta.

Sokára jött rá, hogy hiszen álom volt az egész. Hiszen nincs otthon!
Nincs az asszonyok kocódásában… Hiszen itt van a rengeteg nagy erdő
fenekén… Messze, száz mérföldnyire, ezer mérföldre az édes otthontól…
Itt van egésségben, bátorságban…

Aj de jó volt, hogy csak álom volt az egész patália. Felült, megdörgölta
a homlokát, ásított, mosolygott… Szinte jólesett, hogy itt van a
háhorúban, a csatatéren… Szinte megörült, mikor rájött, hogy a nagy
csattogatás nem a borzasztó tányérvagdosástól van, csak ágyúk, fegyverek
ropagásátúl a hegyen.

– Kejjetek fel hé, – kiáltott, ahogy körülnézett a csillagjárás iránt s
újra elkiáltotta magát: – Mindjárt ághegyen a nap!

Egy, kettő megmozdult, a többi feküdt, mint az agyonütött.

– Óóóóf… – ordította el magát András, mert egyszerre rájött, ki ő, mi ő,
hogy ő most felelősségbe van s buta fejjel úgy elaludt, hogy még őrt sem
állított.

A félelmetes kommandóra egyszerre felkapta a fejét mind, mintha otthon
volnának a kaszárnyában. Aztán, ahogy rájöttek, hogy nincsenek a kemény
strózsákon a szigorú őrmesteri kéz alatt, megint csak visszaeresztették
a fejüket az édes, puha fűbe s lassan eszmélgettek, hogy a derekuk,
válluk, minden csontjuk fáj.

– Óff, az anyátok, – ugrott talpra András és vesszőt hasított a legelső
fáról.

Csak úgy suhogott a jó fiatal hajtás, ahogy amúgy magyarosan mustrálni
kezdte vele a cimborákat.

– Mit verekedsz, – morogta egyik, – ippen olyan baka vagy, mint én…

De aztán nagyobb igyekezettel ámolyogtak ki a rövid, de jó álomból.

Virradt a lombok közt, jó hűs volt, a csontjukat is átjárta az erős
levegő, dideregtek a vékony bluzokban, aztán szétbontogatták a
köpenyeket és magukra csavarták. Az este olyan fáradtak voltak, hogy még
azt sem bontotta ki maga alá, kettő sem.

– Hol van Csapó, – kiáltott fel András.

Csapó hiányzott.

– Elesett, – mondta morogva valamelyik.

Többet nem beszéltek róla.

Volt két sebesült is, úgy hogy csak hatan maradtak, akik sérületlen
álltak.

– No, direkció hazafelé, – mondta a cigány.

András azonban azt mondta:

– Meg kell elébb keresni azokat a horvátokat, akik megszöktek a hegyről.

Gondolta magában, azok biztosan elbodásztak valahogy rossz úton s most
el fognak tévedni maradni.

De örült, hogy Csapó elveszett. Nem szerette azt az embert, az nagyon is
versenytárs volt, nagyon élesen tudta nézni, hogy ő mit csinál…

A falkája, mit tegyen, vele ment s rajvonalban bukdácsoltak előre a
hegyoldalon, a bokrok közt, a fák szembecsapó ágai alatt. Hogy kiértek a
tisztás hegyoldalra, a reggeli nap első sugara akkor lőtt ki a párás,
ködös hegycsúcsra.

Lent a völgyben egy kis falu, mint a nyáj a a hűvös reggelen, összebújva
hevert még.

– András! – kurjantott messziről a cigány.

Andrásnak összerándult a szeme. Nagyon sértette a cigány közönséges
kiáltása… Nem, az mégsem való: az ilyen embernek sarzsinak kell lenni!…
Hogy minden cigánybaka le ne tegezhesse… Hisz utóvégre az ezredes úr is
kezet fogott vele!… S egyszerre megérezte a markában az ezredes kemény,
pompás szorítását s mindjárt megdagadt tőle a szíve…

– András… – rikoltott újra a cigány.

– No!

– Meg vannak a horvátok!

– Hun vónának, no…

– Ahun a, ott tanyáznak-e!…

András arra nézett, amerre a cigány mutatott s csakugyan katonákat vett
észre a hegy kanyarodón, ahogy a fűben táboroztak.

– Látod má?

András megvetően mordult.

– Neked csak a gombára legyen gondod, – mondta. – Neked más gondod ne
legyen.

Szinte boszantotta, hogy már ennek is utána lesz. Máma nem fért a
bőrébe. Mindenáron bajt szeretett volna… Tudja isten, úgy nem vágyott
vissza az ezredhez, a megszokott csapatokhoz, mintha mindjárt haza
kellene menni… Haza, a faluba, a házába… ahogy álmodta…


IV.

A horvátokkal hamar végeztek. Azok szegények nagyon pocsékká voltak
lőve, de becsületük volt, mert annyi sebesültet hoztak át a tulsó
hegyről, hogy András csudálkozva szemlélte. Emberséges dolog ez.

A hadnagyuk ezeknek is magyar volt. Igen köszönte Andrásnak a
szívességet, hogy hírt vitt mindenről. Ez a hegyöble olyan sajátságos
szélcsendes hely volt, nem is hallották át a tulsó partról az éjjeli
csata dörgését, mert akkor még sokkal nyugtalanabbak lettek volna.

– Mért nem mentek le a faluba, hadnagy úr? – kérdezte András és a
nyöszörgő sebesülteket nézte.

– Oroszok vannak bent, – mondta a hadnagy.

– Oroszok! – s Andrásnak megvillámlott a szeme.

– Őrjáratot küldtem le az éjjel s rájuk lőttek.

– Hm, – csóválta András a fejét, – még hogy oroszok. Muszkák… Sokan
lehetnek?

– Sokan nem lehetnek – gondolkodott a hadnagy. – Bizonyosan egy
elszakadt töredék, de én a magam szétroncsolt századával még akkor sem
támadhattam meg őket, akármilyen kevesen vannak.

A hadnagy a saját dolgára fordította figyelmét. Sok baja volt szegénynek
a betegeivel. Aztán még egyszer megkínálta a rumos palackjával a fiúkat.
András és kis csapata itt reggelizett együtt a horvátokkal, akik egyre
azt mondták:

– Ja szom hrvat, szevasz magyar…

– Szerbusz tesvír, – paroláztak velük a magyar fiúk. Hát akkor mégse
olyan vad fajzat ez, ahogy otthon mesélik, ha így tud segíteni egymáson.
Szegények. Jól kiállották azér a tüzet odaát, egy épre két sebesült is
jut…

– No komám, – mondta András egy hosszú horvát legénynek, aki úgy figyelt
rá, mintha minden szavát értené, – hát fogjunk kezet azok helyett is,
akik otthon vannak.

A derék horvát gyerek elmosolyodott és megcsóválta a fejét. Nem értette.

De azt megértette, mikor András odanyujtotta a tenyerét s emberül
megrázta. Erre azután olyan szerető és meleg arcot vágott, hogy a könnye
is a szemébe szökött.

– Hát mink is elmegyünk csendesen, – szólott aztán András, mint mikor
szomszédolásnak vet véget az ember.

A hadnagy emlékül neki adta a kis piros noteszát.

– A nevem is benne van, – mondta, – legalább ha az életben találkozunk,
meg fog ismerni, barátom… Csak már vége volna a háborúnak, – tette
hozzá.

András mosolyogva tette el a blúza mellébe a kis jegyzőkönyvet s azt
mondta:

– Mink még el se kezdtük… Csak egy hónapja, hogy kijöttünk a
menetszázadba… vagy egy hete, hogy először hallottam puskalövést… De
ellenséget, azt még nem láttam.

Ezzel azután elment az őrcsapatával.

– De most mán csak hazafelé eccer, – szólt egyik legény, aki már szinte
tréfára vette az András nagy okos buzgóságát

– Most jön a java, – mondta András komolyan s megállott a kis falu
felett… – Megfogjuk sturmolni a falut…

– Hogy!

– Muszkák vannak benne!

– Mink hatan?…

– Muszkák vannak benne! – mondta keményen András és mindjárt dologhoz
látott.

Biztosra vette, hogy ha az éjjel a sötétben a muszkák ellenállottak is,
most napos reggelre már megjött a józan eszük, látják, hogy el vannak
vágva… Hej de szívesen vitt volna haza egy-két tucat foglyot.

De erős volt a vállalkozás.

A földre hasalva, fűben, vetemény közt csúszva lopózkodtak közel a falu
szélső házához. Fától-fáig egyenként, míg az első kerítéshez értek.

Szegény rongyos rutén asszony lépett ki ijedten s majd megdermedt, mikor
magyar katonákkal állott szembe! Be volt kötve ócska kendőfélével és
sápadt volt, csüggedt, mint aki virraszt.

– Van nálad orosz katona? – kiáltott rá fojtott hangon András.

Az asszony megfordult csüggedten s bement a házba. András utána, előre
szegezett s lövésre készített szuronyos puskával.

Az alacsony putri sötét volt, bűzös volt. Vén, százesztendős ember
feküdt a kuckóban s mint egy félig döglött kutya, meresztgette a szemét.
Az asszony odanyult alá a vacokba s kihúzott egy fél kenyeret. Elébe
tartotta Andrásnak. Nem sírt, nem jajgatott, mint aki már nagyon jól
hozzá van szokva a nyomorúsághoz.

– Russzki, – mondta András, – van itt russzki!

Az öreg ember ott az ágyon megértette s el kezdett nyávogni, krákogni,
mint egy agg eb, sírt és esküdözött mennyre-földre.

András körülnézett. Lassan megszokta a szeme, látta, itt nincs mit
keresni. Szólt a cigánynak, aki óvatosan mindig az oldala mellett
lopakodott, hogy kifelé innen…

Ahogy megfordult, a cigány ököllel megfenyegette az asszonyt, nagyon
borzasztó akart lenni s csúnyát káromkodott és megmentette a fél
kenyeret, amit András már ott hagyott…

A következő házban már kint várta őket egy asszony. Ez is rongyos
piszokcsomó, mint a másik, ez is ugyanolyan kimerülten szomorú. Egy
cseréptál főtt hajas krumlit tartott az ölében, alázatosan kinálta.

Reszketett a szegény s hogy megmutassa nem mérgezett étel, belenyult s
kettétört egyet és beleharapott.

– Ide csak vele öreganyám, – szólt a pirosképű vidám Komáromi cimbora s
az üres kenyérzsákjába öntötte a krumplit.

– Itt muszka van, ha így kínálgatóznak, – morogta András és szikrázó
szemmel nyomult be a pitar alacsony, meszelt ajtaján.

Nem volt benn egy sem.

Az ötödik, vagy hatodik házban, ahogy belépett, úgy megrémült, hogy a
vér is megállott benne.

Az asztal mellett ott ült négy darab orosz gyalogos.

Itt valamivel világosabb volt, vagy a szeme szokta meg, jól látta az
arcukat, azok is úgy meredtek rá, fakón, ólomsápadtan s megdermedt
szemekkel.

Fel volt téve a lapos sapka a fejükön s a hosszú szuronyú fegyver az ágy
mellé támasztva. Nem gulába, csak úgy össze-vissza a letiport ágyhoz.

Mint ijedt kutyák az országúti csárdánál, ha szembe találkoznak,
mindenik a gazdája szekerének kereke közé menekül, mintha az megvédené s
kidugja a fejét és a távoli az idegen szagot szimatolja a másikon. Úgy
markolták a mieink a fegyver vasát s azok az asztal lapját és csak
néztek egymásra egy hosszú, keserves pillanatig.

Aztán valahogy megoldódott.

Az egyik orosz felállott, emberséges képű egyszerű kis ember, fulladt
szóval, beszáradt torokkal valami szót vakkantott, akkor ingadozva előre
lépett s kinyujtotta a tenyerét.

András fellélekzett. Azért feneegye, megkönnyebbült…

– Fegyvert ide, – mondta annál keményebben.

A másik orosz felállott, mint a parancsra kell. Az ágyhoz lépett,
összeszedte a négy fegyvert s odatámasztotta a Komáromi karjába, aki az
András háta mögött állott. A cigány egész az ajtóban volt, se holt, se
eleven, annál borzasztóbb képeket vágott s csak most kezdett annyira,
mennyire magához józanodni.

Komáromi tartotta a négy fegyvert s a magáét ötödiknek, úgy el volt
látva, hogy szükség esetén egyet se tudott volna használni.

Ekkor András leeresztette a maga fegyverét is, balkézre fogta s
egyenként kezet szorított a muszkákkal.

Ezzel a kézszorítással, mintha minden el lett volna intézve. Valami
kedélyes enyheség fogta el őket a rendkívüli feszültség után. Csak
néztek egymásra, csak nézdelték egymást és mindkettőjüknek hirtelen
valami öröm, hála és szeretet öntötte el a lelkét. Meg tudták volna
egymást ölelni… Ugy híjját érezték a testvéri csóknak… Hiszen egymásnak
köszönik az életüket. Mindenik a másik kezében volt. S elfogta őket a
távoli emberségnek sugallása. Hogy találkoztak… Itt valahol, messze
mindentől, ami valaha csak számított nekik, itt mégis találkoztak.
Mintha régesrégen, még az özönvízben elszakadt testvérek ismertek volna
egymásra… Te is ember vagy, emberi formájú, szívű, te is egy istennek
teremtménye velem… Úgy megszorították egymás kezét, úgy meglelték ujjaik
egymás ujjait: kéz kézre ismert… a kezek nem is harcolnának… csak a szem
harcol, mert az lát valamit… sem a száj, sem a fül, sem az orr nem
harcolna világháborút… És ime, mégis hogy szemmel ismernek együvé… A
szemen keresztül gyúl fel az egész belső lényük, mintha a szem szikrát
fogott volna beléje…

De csak egy-két pillanatig tartott.

Akkor megint bekürt emberek lettek. Mint az ökör, aki járomba tanult
már, hajtja nyakát maga igába… András rendelkezett, amazok engedtek s
mintha mindig ez lett volna mesterségük, sorba sorakoztak a
fogoly-transzportra…

– Nincs több? – kérdezte Ándrás.

Lám, azok is elfeledkeztek erről; szívesen mutogattak az oldalajtóra.

Két muszka mászott elő a parányi kamrából.

Azok is odaadták a fegyvert.

– Ajebuzeusát, – mondta Komáromi – hát én fogom cipelni nekik a puskát?

András odakint már sorra állította őket. Az idegenek szaporán pislogva,
sápadt arcukon égő rózsákkal nézelődtek maguk elé s példát adtak a
többinek. Már látták, hogy végkép el vannak vágva, az összes környező
hegyek magyar katonasággal tele, ez a nehány vitéz, aki rajtuk ütött, a
menthetetlen halálnak jelképe volt: és mégiscsakvalami életbe vezette
őket.

A hat legény, akik után még a két sebesültjük is lemászott, egyszerre
csak százhuszonhét orosz foglyot sorakoztatott.

Mind nyujtotta a kezét, mind sorra kezet fogott mindnyájukkal s ami az
első percben megható volt, kezdett undorító lenni. A pöttön kis magyarok
visszaemlékeztek az éjjeli harcra, a sok kemény strapára, amit ezek
miatt kellett szenvedniök, a sok éhségre, fáradságra, hogy el kellett
hagyni az otthont, a hazát, a becsületes, jó embersorsot… s egyikből, a
piros képű, vérrel teli Komáromi gyerekből eccer csak kitört:

– András, – mondta – hagy vágjak pofon egyet közülük… De míg kezet nem
fogtam vele, mer ha mán kezet fogtam, nem vághatom pofon…

András nem szólott s a következő percben egy egészséges, jóízű pofon
csattant el egy széles, szelíd emberi ábrázaton.


V.

Két-két fegyvert keresztbe tettek s mint a targancson azon vitték a
többit. Cipelték maguknak a muszkák, ők csak ballagtak mellettük
feltűzött szuronynyal.

András gondolkodva ballagdogált, lógatta a fejét s ütögetett.

– Cigány.

– Nohát.

– Lesz-e gomba?

– Fáradt vagyok én. Nem megyek utána.

– Mégy.

– Nem eleget szaladtam mán edáig, még itt mászkájjak itt különösen.

– Mégy cigány…

– Ne legyél mán olyan pogány.

– Mégy.

A csapat völgy mélyén kanyargó úton ment előre, a cigánynak föl kellett
kapaszkodni a hegyoldalra, gombát keresni. A rüsztungját muszkával
vitette, csak a kenyérzsákot tartotta magán az András jóvoltából. Így
osztán egy kicsit megbékült.

– Iszen csak tuttam vón, mi lesz belőle, dehogy mutattam vón meg neked
azt a levelet – morgott a cigány és eltünt az erdőben.

András megint visszasüppedt magába, hazagondolt.

Most már csak nevetett volna a hajnali rettenetes álmán, ha nevetni
kedve lett volna, de olyan furcsának látszott az előtte, hogy ime, akik
oly messze vannak tőle, tudja isten hány meg hány mértföldre: azok mégis
csak úgy itt vannak, mintha épen csak a mezőre ment volna ki, szántani,
vagy kapálni a meleg barna földet. Hát nincs határ, ami elválaszsza
tőlünk azokat, akik beleköltöztek a lelkünkbe?… Hiszen nincsen
pillanata, hogy a felesége valahogy, még ha nem is gondol rá, ott ne
legyen az eszébe. Meg az anyja, aki őt nevelte, szoktatta, meg az apja,
aki épen olyan ember mint ő: hirtelen munkájú, hosszú pihenőt kereső,
csöndesen elgondolkodó, komoly ember.

A vékony Medveczki megszólalt mellette.

– Tíz hónapja van a háború, kétszer sebesültem meg, de csak eccer tudtam
hazajutni.

– Eccer?

– Eccer. Akkor is csak három napra. Mán harmadnap jelentkezni kellett.
Gyalog mentem ki az állomástul huszonöt kilométerre, egész éccaka
majcsak avval tőtt; hajnali háromkor értem haza, eccer megháltam, másik
hajnalba mán megint vissza kellett gyünni, de akkor elkisért a vasútho a
legnagyobb fiam.

– Hány esztendős?

– Mán lehetős… nyóc.

– Osztán gyalog jött magával?

– Gyalog.

– Osztán hogy ment vissza?

– Vissza szekeren ment, mer bementem a malomba, gőzmalom van ott, osztán
leltem egy szekeret, az keresztül ment a mi falunkon, a visszavitte.

– Mégis nagy merész vót egy gyereket elhozni.

– Nem ís hoztam vóna én, de ű akart ám gyünni. Nem alutt egy szikromot
se akkor iccaka, csak azt leste, én mikor indulok.

– Derék gyerek.

– Aj, micsoda gyerek!… Nagyon egy ügyes gyerek… Mindig mintha csak itt
gyalogolna mellettem e. Mindig csak lenézek, még majd csakhogynem szólok
is neki, hogy: elmaradsz Pista. Pedig nem marad el, mer mindig itt gyün
mellettem… Csakhogy hát hogy nem látom, hát úgy tetszik, hogy elmarad.

Mosolygott. Vékony szöszke bajsza alól. A nehéz hátizsák úgy lehúzta
sovány vállát, vörös nyakán ki volt dagadva az ütőér, mint az ökör, ha
előre nyujtja a járomban a nyakát s a nyelvével nyalogatja a száját.

– Hát magának is úgy van? – szólott András, kicsit szinte restelkedve, –
hogy úgyvan, mintha itt vóna mellette mindenkije, csak épen, hogy nem
látná.

– Úgy.

– Csak mintha kiment vón az ember, a mezőre, vagy vásárra, vagy fuharba,
de majd csak hazakerül…

– Úgy.

– De még jobban itt van hajja; mintha még jobban itt vónának, mint mikor
otthon van az ember… Mer otthon úgyis van, hogy el is kivánkozik mán
hazulrul néha, kivált mikor veszekedés van…

– Úgy… Úgy a… De hát még jobban úgy, tudja, mer én vótam odahaza, osztán
láttam mi van odahaza.

– Mi?

– Nem sok jó… Hét hónapig odavótam, osztán az asszonynak magának kellett
bedógozni a kis fődrül mindent, behordani ősszel. Egy lúval. Mer tudja
az is úgy van, hogy a kettő közül elvitték a jó szelid lovat, hanem azt
a bitang rugóst, azt ott hagyták. Osztán a meg most a tavaszon az árokba
fordította a szekeret, az asszonynyal, azóta ű is beteg… Ajjaj, minden
szét van. Semmi sincs jól. Az anyjokom is beteg mán nyóc esztendő óta,
hun felkél, hun lefekszik, asse tud segíteni. A feleségemnek apja nincs,
az én apám egy haszontalan ember mán, öreg, azér a kinlódik valahogy
nekik. De hát hogy van a.

– Osztán maga nem segített – kérdezte gyötrődve András, mert véres,
habos, ijedtséggel tünt föl előtte, hogy hátha ő nála is ilyen bajok
vannak… Lehetnek. Gyenge asszony mindkettő, ha tudnak is perelni…

– Én?… Hát mit lehessen ott segíteni? Szanaszét leltem mindent,
szanaszét hagytam mindent, csak itt esz a gond, mert hát a lelkem mindig
ott van.

András kinosan lélekzett. Még az ő felesége ellen van valakinek szava! –
fuldoklott magában, – mikor úgyis olyan túlságos!… Hát mi kéne!
Megszakítsa magát! Ha úgy szereti a tisztát, kell azér vekszálni.

– Nekem is elég gondom van, – mondta ki hangosan, mert azt hitte, ha ki
nem mondja, már szétveti az egész szivét, mellét, tüdejét az a
rettenetes szorulás. – Van elég nekem is. Van nekem min gondolkodni a
háborúba.

– Mi gondja van? – kérdezte a Medvecki szeliden.

– Hát a feleségem, meg az anyám… Nem férnek össze…

A hangja elfulladt, a bluza alá nyúlt és kendőt húzott elő. Elkezdte az
orrát fuvogatni, a szemét is megtörülte, mindakét szemét.

– A baj… – mondta a Medvecki.

Soká mentek szó nélkül, míg csak az András szeméből, orratövéből fel nem
száradt az a szúrós könnyeredés. Akkor kicsit könnyebben folytatta.

– Nem tűrnek egymásnak… Mindenik csak maga akar uralkodni…

– Olyan az asszony mind.

– Míg én otthon vótam csak megvótak, mer ha máskép nem, hát rájuk
ordítottam, hogy még a ház is reszketett… osztán miattam legalább
elhallgattak… De most az isten döglessze meg ezt a cigányt, hogy ennek
is itt kell lenni a bitangnak: nekem nem írtak semmit, de ennek megírták
most otthunrul, hogy: «Csécseiné is hazament, mert megsokalta az
anyjoka, hogy most is mindennap vasaltba jár!»

Andrásnak megint elő kellett szedni a kendőt és soká fúvogatta az orrát.
Míg csak el nem unta, akkor olyat fújt rajta, hogy a vére is majd
elindult tőle…

– Verje meg az a szentséges… hát olyan nagy baj az, ha egy fiatal
asszony mindennap vasaltba jár… Hát kell egy anyának ezért a menyét…

Elfúlt, meghalt a szava. A szemébe lehúzta a sapkáját s úgy csikorgatta
a fogát.

– Az istenit ezeknek a slapnereknek, hogy nem bir itt belém találni
valamelyik.

– Ne úgy szóljon barátom, – mondta a másik, a Medvecki. – Lássa csak: jó
az, ha egésségesen veszekszik valaki, mer legalább egészséges: van benne
vér, meg erő, azér tud veszekední… De ott van az én szegény jó
feleségem: az is veszekedett szegény, míg minden jó vót, de má nem
veszekedik, mer ágyba fekszik három hónap óta… Meg az anyja mellette,
úgy lenni azoknak a négy gyerekeknek… Mikor milyen jól megvótunk, míg ez
a háború nem vót…

András sóhajtott. Feltolta a sapkát megint a homlokára.

Ott mendegéltek előttük az oroszok, a barna, földszínű köpönyegekben,
amilyet otthon a cigányok szeretnek viselni, mert azon nem látszik meg
semmi. Mendegéltek, lesütötték a fejüket, mindenik magába merült és
gondolkodott…

Azt mondja Medvecki:

– Elhiszi barátom, hogy ezek is otthonra gondolnak? Ezeknek is van
valahun egy kis családjuk, ezek is sajnálják azt… De ezek sajnálhatják
csak igazán, mer lássa ezek má nem hazafelé mennek…

András tüzes szemmel nézett, izzó, nedves szemmel a szomorú barna,
zöldes posztóba göngyölt alakokra. Nagy, nagy szomorúság volt
mindenkinek az arcán s lassan arra gondolt, hogy ha ő menne most a
cimboráival így szuronyos puskák közt, barna orosz fegyveresek közt,
arra valahova a másféle világba, fogolynak…

– Azér lássa barátom, – mondta a Medvecki, – nem kell az embernek
magával annyit törődni… Nézze csak, a jóisten dóga az… Hátha maga most
meghalt vóna, akkor maga egy nagy bánattal halt vóna meg… Azt vitte vóna
magával örökre… Így meg lássa, él. Meg én is élek. Osztán pedig a
jóisten csak hazavisz eccer… Akkor pedig mán mindegy, hogy hogy vót, mer
akkor megint jó lesz minden… Nem érdemes lássa, bánatba meghalni, mert
akkor mán nincs kilátás, hogy valaha jobban legyen… Osztán akkor az
ember halála után is, mindig bánatba lesz a csalággya körül… Mer itt van
a… Nincs egy perc, hogy itt ne legyen mikörültünk a kis családok, hát ne
gondojja, mer mink is úgy ott vagyunk űvelek…

András nem nagyon értette, csak sejtette, de úgy megnyugodott, mintha
jól kisirta vóna magát.

– Úgy van ez a halálba is… Lássa… Van-i mán halottja?… Mer aki meghótt,
meghótt, igaz, földi poraiban, de nem hótt meg lelke erejében. Mindenki
itt van örökre. Minden percbe látom az én öreg anyámat, aki mind csak
guggolt és a kályhasutról nézelődött. Hasgörcsei vótak, mert giliszta
vót benne; mikor nagyon szenvedett, orvost hijtunk hozzá. Gyün az orvos,
rákiáltott: «No mi baj néni!» Felveti az öreganyám rá, szegény a
pillantását: azt feleleli, «a vénség! azon segítsen az úr!»… Befelé
fordult a falnak, többet szót se szólt az orvosho… Lássa ez az öreganyám
mindig itt van az én szemem előtt. Küldhetnek engem tűzbe-vízbe, lehetek
én éhes, szomjas, az nekem mind nem fáj. Ha kérdené valaki, mi bajod
szegény ember, azt mondanám: «A háború! Azon segítsen, aki tud!…» De
lássa, az öreganyámnak mán semmi baja. Elmúlt a vénsége, mán semmi baja.
Megkönnyebbült… A háborúnak is vége lesz. Vége bizony egyszer; lássa,
aki élve marad, egy pár esztendő múlva mán csak úgy fog mesélni róla,
hogy: «az is vót»… Akárígy, akárúgy, az nagyon mindegy… a fő az, hogy a
jóisten el ne feledkezzen rúlunk, mert ha ő elfelejtkezik, akkor lássa,
lehet béke: a béke is háborús. Lehet háború: a háború is békességes.

András mély megrendüléssel hallgatta. Megint a jóistent érezte meg. Már
föl sem mert nézni feléje. És szégyenkezve pironkodott, milyen csúfságos
volt, hogy hetykén szalutált neki, mikor először kigyütt… Igen, bizony,
hitetlen rossz ember volt ő mindíg, nem tisztelt se istent, se embert… S
egyszerre úgy látta, hogy ha ő alázatos, jó ember lett volna, az se jön
rá: az a csapás; az asszonyokkal való veszedelem… Nem, nem. Még ma
levelet ír nekik és megkéri őket a Krisztus szenvedésére, meg a maga
keserves gyötrelmére, hogy jók legyenek, hogy szeressék egymást… S
egyszerre a szép délelőtti napsütéses idegen erdőkben megint olyan
boldognak, életerősnek kezdte érezni magát s még azt is kezdte látni,
hogy mán míg vége nem lesz a háborúnak jobb is így! okos az az asszony,
hogy kitért. Minek öljék egymást, ha egyik se tud a másik kedvére élni…
Jobb akkor egészen külön… Még azután is, a háború után is… Külön, de
szeretetbe…

– András!

Fölnézett a hegyoldalra. A cigány kiáltozott:

– Van mán gomba!

– Jól van, Imre! Jól van cimbora!

– De meg a mieinket is látom András:

– Az is jól van. Jól van testvér…

– Odale vannak a völgybe, ahun a muszkák tanyáztak az este…

– Jól van… jól…

Mikor utólérték az ezredet, azok rendezkedtek a továbbnyomulásra.

András nem szólt semmit, hol járt, mit csinált. Csak ép az orosz
foglyokat nem lehetett suba alatt hagyni, az nagy dicsőséget hozott.
Majd megették érte.

– András, – csapott a vállára a kis önkéntes káplár, – ezt megcsinálta!…
Százhúsz foglyot hozni!

– Rám ragadt, mint a bojtorján… – szólott András.

De a kis káplár csak rázta az embert. S mintha a fia volna, úgy
gyönyörködött benne, csillogó szürke szemeivel.

– Hős maga, András.

– Dehogy káplár úr, csak gombát szedtünk, oszt megvan.

– Dejszen ezért kitüntetésnek kell jönni! Legalább is ezüstnek!

András hitetlenül nézett az önkéntesre. Aki bizonykodott:

– Az bizony; avval pedig pénz jár. Élete fogytáig, András!

– Pénz?… – mondta András s meglóbálta a fejét. – Pénz jár vele, önkéntes
úr?… Nem érdemlem én azt – s utána legyintett. – Nem azért jártam én oda
káplár úr… Amit én kerestem, azt talán, mégis megtaláltam…

– Mit András?

András fölnézett rá. A tiszta szeme tiszta volt, mint a patakviz; minden
kövicset, minden vizi szálat tisztán látni benne.

Csendesen azt mondta:

– A lelki nyugodalmat, önkéntes úr.

S a szívére tette a kezét, mintha csak a bluz zsebébe akasztotta volna
az ujját. Aztán egyet gondolt.

– Osztán mennyi pénz is vón az? Káplár úr!…




ERDEI KIS PIROS VIRÁGOK

Szép ez a tavasz, sohase volt ilyen szép. A legények alig aludtak
valamit, a tiszturak mulattak, s ők is ébren töltötték az éjszakát.
Bámészkodtak, tréfálkoztak, egymást ugratták. Gáspár egész éjjel
Segesvárit bizgatta, akit Fecskének csufoltak, szegény feje szörnyen
kifáradt az esti földhordásban és olyan álmos volt, hogy akármit
csinált, mindjárt leragadt a szeme. Gáspár minden két-három percben
oldalba bökte:

– Fecske!

– No.

– Kék egy menyecske?

– Ezért kőtöttél fel? hagyál má békin!

Öt perc mulva megint újra kezdte Gáspár.

– Fecske!

– No.

– Hát nem kék egy menyecske?

Ez így ment reggel három óráig, mikorra a tisztek mind elfáradtak maguk
is a lágerfájer mellett a nótázásban, dikciózásban, kacagásban, a
hadügyi vitatkozásban s legfőkép, mikor elfogyott az utolsó csepp
innivaló is és elégettek minden száraz fát, amit csak össze tudtak
szedni. Ez majdcsak olyan drága volt, mint az innivaló, a legények a
fejük alá rakták s ráfeküdtek, hogy reggel legyen mi mellett szalonnát
pirítani, meg kávét főzni.

De a reggel olyan gyönyörű volt, hogy mindenkinek elmult minden éjjeli
fáradtsága.

Frissek voltak s vidámak, mint a csikók. Mióta az este megtudták, hogy a
lövészárkot csak gyakorlatnak kellett megcsinálni és muszkának
híre-hamva sincsen, isten tudja milyen távolságban, azóta egészen
átváltoztak. Még otthon a kaszárnyában sem voltak olyan frissek és
kacagók, mint itt most a felséges tavaszi éjszakában s ezen a csodálatos
nyári reggelen. Mert a reggel ragyogó volt és meleg, mintha arató nyár
volna már.

Szép volt a tábor, ahogy ott hevert széthintve a vadonatúj szürkében a
mezőn. Az alacsony hegy oldaláról messze el lehetett látni. Kis falú
volt alattuk és keskeny szántóföldek. A hegyek zöldeltek s mintha a
boldog reggelre csupa új ruhát kapott volna minden fa, ragyogott minden
levél a nap szines sugarán.

Nyújtóztak, ásítoztak, ugráltak szilajon és vidáman; a friss lövészárok
olyan volt, mint valami furcsa kastély, zöld ágakkal volt díszítve,
hatalmas zöld galyakkal, tudja isten honnan, győzelmi hirek jöttek, úgy
sétáltak szét az emberek száján, mint a futó szél, ott állva, senkivel
nem érintkezve, a kis sereg, amely a kaszárnyából jött csapatpótlásra
fel a harctérre, egyszerre tele volt a legszebb hirekkel. Elfutott az
is, hogy jönnek az újságírók, amire kimondhatatlan vidámság lett. Rögtön
elkezdtek pucolni, kefélni, mosdani, fésülködni. Hadd lássák a
haditudósítók, milyenek vagyunk. A zászlóalj harckészsége ebben a
pillanatban a maximumon volt.

Hét órakor az önkéntesek is feltápászkodtak, alig szunnyadtak pár órát.
Tudták, hogy ma igen jó napjuk lesz, tegnap húsz kilométert marsoltak,
hogy beérjék a XX-eseket, ez megvan, hát ma meg fognak pihenni.

– Jó reggelt, káplár úr, – mondta Gáspár. – Mán felkőtt?

– No hát magának nem fáj már a feje? Nem kén egy kis aszpirin?

– Az, az, – mondta Gáspár, – jó tanálmány a. Megfőzzem a kávét, önkéntes
úr?

Egy órát olyan lustán és boldogan hevertek el, hogy lógott a fülök is,
mint a delelő malacé.

Nyolc órakor előkerült a zászlós is, fiatal szélesvállú tizenkilenc
esztendős kölök, olyan mint egy fia-óriás, csak úgy dagadt, akár egy
feslő bimbó. Az arca foltos volt az egészségtől, hamvas, frissen volt
borotválva s ahogy learatta az arcáról a finom szőke pihét, olyan
maradt, mint egy barack. Nagyot nyújtózott.

– A Miska hogy ugrál, – mondta magas hangján, mindjárt mindenen kacagva.

– Még most is? – kérdezte az önkéntes káplár. Az ő arca is olyan fiatal,
de kicsit fontoskodó s kurta bajonettjét hátrafeszítette mint a
Dürer-metszetek lovagjai.

– Egész éccaka nem hagyott aludni, hogy őt mért nem nevezik ki kadetnak!
Otthon azt igérték neki, hogyha mint kadétaspirant jön ki a Feldre, még
a vonaton megkapja a kinevezést. A vonatba azt mondták, hogy majd a
Felden, itt azt mondják, hogy majd az első akciónál… majd a sturmnál…

Hangosan kacagott s a nagy erős öklét fölemelte a füléhez, hosszú
kardjával kaszált s apró fogai csillogtak. Huncut egy lurkó volt, akiben
nem fért meg az életöröm. Tele volt kiváncsisággal és minden munkát
játszva birt.

– Kérlek, nagy különbség, – mondta az önkéntes káplár, – most van neki
hatnaponként kilenc koronája, akkor meg volna havi száz korona s öt
korona Feldzulág, összesen kétszázötven korona!

Jött maga Miska is, a kadétaspiránt, kövér volt és harmincesztendős,
tréfás ember, aki roppat boldog volt, hogy idekint van a mezőn s nem az
adóhivatal poros asztala mellett a főnöke szekirozásának odavetve. Soha
ilyen erős és egészséges nem volt diákkora óta: pataki diáknak érezte
magát, akinek annyi volt a háború, mint mikor az iskolakertben kifutót
játszottak s lopva cigarettáztak a nagy fák rejtekében. Most élt először
igazán emberi életet, nem volt se apja, aki pipaszárral fenyegesse, mint
gyermekkorában, se felesége, aki minden krajcárért megszámoltassa, mint
mióta házas ember. Most szabadon és vidáman élt s igen jól érezte magát
a könnyű eksztra ruhában, a jól agyusztált kincstári bakkancsokban,
amelyek szinte maguk súlyánál fogva viszik az embert előre.

A zászlós elfordult, hogy kedvére kikacagja magát.

– Ez mindig röhög, – mondta tréfás komorsággal Miska, – pedig,
becsületemre, ha kilenc korona lénungja volna… Nem bánnám én, barátom,
csak a feleségem itt volna, ha most látna, biztosan küldene szegény kis
drágám egy százkoronást…

– Hol a hadnagy? – kérdezte az önkéntes káplár, aki mosolygott:
mosolygott az efféléken, de kis öregek módján, mindig a szolgálaton és a
harcászati dolgokon volt az esze.

– Alszik, – mondta Miska, – könnyű neki, én is aludnék, ha háromszáz
korona lénungom volna. Phü, de jól aludnék…

A legények nézték a fess urifiukat, ahogy egymást piszkálták s közben
mindenik csinált valamit; bakancsot, derékszíjjat, vagy a ruhát,
fegyvert pucolta.

Félkilenckor hirtelen feltünt a hadnagy a hegy kanyarodó gerincén.
Előlről jött, a kommandótól Meglepetve nézték, mert csakugyan azt hiték,
a celtjében alszik még. Az esti lumpolás után nagyon közel érezték
magukat a hadnagyukhoz, hát tréfásan szalutáltak neki s karban
kiáltották:

– Hoch, hoch, dreimal hoch… Ej-ha, ej-ha, ej-ha!

A hadnagy fakó volt az éjszakázástól, a szemei alatt mély karikák. Fád
volt. Már messziről látszott, hogy nem lesz jó vele tréfálni, pedig már
azt akarták vezényelni, hogy:

– Szakasz, balra csudál-kozz! – mint odahazza, ha a járdán csinos kis
lány ment mellettük. Már nem mert velük végig menni a főutcán, mert
végig csudálkozták a háta mögött a várost. Mikor odaért, ridegen
kijelentette, hogy marsberájt! Tizenöt perc alatt indulás!

Általános elképpedés, nagy levertség. Aztán futkározás, az altisztek
előszedése, parancs, kiabálás, ordítozás, tíz percnyi őrület s még öt
percnyi külön őrjöngés. Kürtjelek mindenfelé, sorakozó s egyszer csak
már oszlik, bomlik, halad a sereg a rendetlen doppelrájokban lefelé a
hegyoldalon a lent kanyargó remek fehér országútra.

No nem baj. Mikor a jó fehér poros földet érzik a bakancs alatt,
megnyugosznak, itt-ott dalolni is kezdenek. Az ötödik század kezdi, ezt
elrestelli a hatodik, mert a kettő mindig versenyez s annál nagyobb
hanggal kezdenek új nótát, azután előbb hátrább, egyremásra rágyújtanak
s a szép tavaszi délelőttön halad a kanyargó völgyben a szép szürke had.

Milyen szép körül a természet. A fű buja, a kaszálókon méteres a fű,
mekkora rendeket lehetne itt vágni. Sehol ember a mezőn, itt-ott egy-egy
pirosszoknyás vastag lábikráju tót menyecske; egy-egy legény
csintalanságot kiált oda nekik.

A nap odafenn vidáman, mosolyogva néz, aranyfény, szines, még mindig
párán átszűrt napfény önti el a világot, a bakkancsok pompásan vágják a
taktust s csak úgy repülnek egyformán, rendesen előre.

– Káplár úr, – szól Gáspár vidáman, – mennyit fogunk marsolni mámma?

A káplárnak lehúzza a barna hatizsák a nyakát, rosszul kötötte fel, a
nyakán kidagadnak az erek s előre szegezi a fejét. Nagyon mérges, már
megint itt kell vágni a port, csak egy napi pihenő sem volt. Tegnap húsz
kilométert mentek. Igaz, hogy most az üvegekkel könnyebb a hátizsák s
ezen elmosolyodik, még ott ködlik a fejében az éjszakai kedves jó
vidámság, na hát ilyen jó éjszakát soha életében nem töltött.

– Káplár úr, – sürgeti Gáspár.

– Mit akar?

– Mámma mennyit fogunk marsolni?

– Majd meglátja.

Tovább rakta a bakkancsot, tapp, tapp, egyiket a másik után, tapp, a jó
szeges bakkancsot. A sapka a homlokára lecsúszott s előre düllesztett
nyakkal úgy ment, mint egy menőgép.

Jobbról most hegy van, balról van a rét. Bokrok az országút mentén, zöld
bokrok s a fák lombja közt madarak fütyűrésznek. Mennyi madár. Felnéznek
a lombok közé, apró madarakat látni, ahogy az ágakon ugrálnak, de meg
kell állani egy féllépésnyit, hogy felnézzen az ember s mind megáll a
sok ezer ember s az összes sorok visszamaradnak egy tapodtányit. Egyet
ugranak utána, hogy utolérjék magukat.

– Csak legalább lett vón eszem, hogy jóllakjak, – szólott Gáspár.

Mellette Segesvári ment, jó kitartó, nyugodt léptekkel s bólintott a
Gáspár szavára.

– Én ettem.

– Én is ettem, de ha tuttam vóna, hogy marsolás lesz, legalább többet
ettem vóna.

– Maj megállunk eccer, osztán eszünk, – mondta a nyomdász.

– Csak eztet nem szeretem, mikor marsolni kell, – szólott a cigány. Erre
mindnyájan elkezdtek kacagni, mint mindig, ahányszor a cigány
megszólalt.

Hátulról a zsidó előre igyekezett.

– Önkéntes úr, önkéntes úr.

– Tessék?

– Hova megyünk, a frontra megyünk?

– Nem.

– Rezerve maradunk?

– Igen.

– De hogy lehet az?

Az önkéntes maga sem tudta, hát azt mondta keményen:

– Menjen a helyére.

Ő maga is gondolkodóba esett a dolgon s előre meresztette a szemét,
kereste a fänrichet. Meglátta a hórihorgas alakját végre, persze könnyű
neki menni, ha nem kell nehéz hátizsákot cipelni! Utána eredt. Mindenki
tudta, hogy most meg fogja kérdezni s az egész szakasz izgatott volt,
nem érezték a fáradtságot, az utat, a terhet, csak várták mi lesz a
magyarázat.

– Kérlek szépen, fénrik úr…

– Szervusz.

– Te, kérlek, a frontra megyünk tuladonképen?

– Fenét. Mi Korpsrezerve vagyunk.

– No de ha így előre visznek.

A fänrich se tudta, akkor mi lesz.

– Megállj, majd megkérdem a hadnagyot.

– De gyere vissza megmondani.

– Igen.

A nagy siheder fiú előre igyekezett. Az önkéntes káplár bevárta a maga
cugját. Minden szem ráfordult, mindenki várta a magyarázatot. Ő csak
hallgatot s beállott a sorba.

– Káplár úr, – kérdezte Gáspár nyugodtan, elszántan, ahogy a magyar
paraszt megy neki ésszel, okos fővel a kikerülhetetlen sorsnak, –
megyünk a frontra?

– Fenét, – mondta az önkéntes, – annyit se tudsz, hogy mi Korpsrezerve
vagyunk!

Gáspár nem tudta, de azért mégis megnyugodott.

S a sereg ment-ment tovább. Már féltizenegy volt, a víz patakokban
szakadt róluk, a fejük a meleg sapka alatt majd széthasadt. A vállukat
úgy húzta a zsák kötele, hogy az agyvelejük fájt tőle s mentek előre
szótalan a gyönyörűséges szép völgyben.

Egy magas hegy tövében állottak meg.

– Káplár úr, – kiáltottak, – fel kell erre menni?

A káplár felemelte félszemét a hegyre.

– Fel, – mondta s véres volt a szeme.

– Az istent bele, hogy ilyen hegyeket csinálnak ebbe az idegen országba.

– Magyarország ez még! – nevetett az önkéntes.

– Fenét. Régen elhagytuk azt mán…

Jobban előre hajoltak, jobban fujtak a tüdők, megfeszültek s neki a
hegynek. Az út itt árnyas lombok alatt kanyargott felfelé. A sapkákat
levették s hűvös szél legyezte az arcukat. Ahogy tenyérrel
végigszántottak az izzadt arcokon, fekete csíkokat hagytak az arc
szélén.

Az önkéntes káplárnak ma egész reggel baja volt, minduntalan szaladnia
kellett az éjszakai rossz éráris gugyik miatt. Most, hogy hűvös szelet
kapott a bluza alá, egyszerre gyalázatosan kezdte érezni magát, muszáj
volt kiállani s el egy bokor megé.

Nemsokára aztán szaladt, szaladt a hátulsó cugok mellett, minden
pillanatban kérdezve: Ez a fünfte század?… Nem, ez a cénte… mondták rá
közömbösen az idegen arcú legények, akiket ő sohasem látott, de mind
ismerős volt, valamennyinek az arcán ugyanaz az állati kidülledt vonás,
ahogy előre hajolnak s viszik a hátukon a zsákot, vállukon a fegyvert. A
szemöldökük felhúzva a homlokba, a mély homlokráncok, mint az ökör szeme
fölött, szinte szőrrel benőve. Senki sem szól, csak a szájak rágcsálnak,
bagót vagy falevelet, vagy csak éhnyálat… Fel, fel a hegynek… Tapp,
tapp, előre a magyar, ahogy annyi század óta megszokta, hogy komolyan és
rendületlenül, nyomról-nyomra haladjon előre az ásóval, kaszával vagy a
talicskával. Akkor az az élet, most ez a sors. Amit el kell végezni, azt
kell, s egy nincs köztük, aki jajgasson, aki amerikázzon. Az emberi élet
legnagyobb csodája ez a sorsmunka, háromezerháromszáz ember
együtt-tapogása… Mikor beérte a maga századját, már majdnem kidült,
lihegett és fújt, mint egy gőzkatlan s kendővel törülgette magát. Ahogy
azonban elcsillapodott s megkezdte volna a rendes menetelést, egyszerre
átkozottul újra rájött a hascsikarás.

Sírni szeretett volna, összecsikorította a fogát s az arcát rángatta. De
Gáspár odanézett rá s ő összeszedte magát, nem akarta a tekintélyét
kockára tenni, türt. Megint félre a bokrok alá, a friss zöld leveleket
hajtó bokrok közé, ahol tele van illattal a levegő s drága puha
harasztban olyan édesen lehetne hallgatni a rigó kiáltását… Könnyes
szemeivel belenézett a harasztba, amely lehullott levelekkel volt tele
és fiatal zöld hajtások ütöttek át az avult torzsákon. Most egy
pillanatra megkönnyebbült, mert ahogy derékszögben előre hajlott, nem a
nyakán lógott az átkozott hátizsák, hanem a hátán feküdt… Aztán megint
rohanni a szakasza után…

– Ez az ötödik század?…

– Nem, ez másik ezred…

Aztán a tüzérség…

Csak egy félóra múlva érte utól a szakaszát.

Az akkor ott döglött már a hegy tetetén. Ettek. Tizenegykor kapták az
első pihenőt. Ő is levetette magát melléjük, a fejét elejtette, nagy
szédülések fogták el, kóválygott vele az egész világ s a szeme előtt,
mint valami csodálatos panoráma kavargott a felséges távoli kilátás,
amelybe belemeredt, de mit sem látott, mit sem fogott fel belőle.

– Most meg fog ütni a guta, – mondta magában, s erre elmosolyodott. – Jó
volna, milyen jó volna… – és már aludt.

– Milyen fura virágok vannak errefelé – mondta valaki; Gáspár mondta s
nagy bötykös ujjaival leszakított egy kis piros virágot.

– Mérges, – szólott ő rá s a nyelve meg volt dagadva az inye közt.

– Auf, aufnémen! – kiáltották elől.

A komoly kis káplár felugrott s rekedt torokkal, amelyből olyan idegenül
tört ki a hang, rikotott utána:

– Aufnehmen!

Ezt rögtön meghallja a baka, akármilyen fáradt is, álmos is; a katonák
gyorsan feltápászkodtak, csak azután jutott eszükbe morogni, mikor már
rogyadozó inakkal mentek is lefelé a hegyoldalon.

A káplár Gáspárra nézett, aki a foga közt tartotta a piros virágot.

– Mérges, – mondta neki újra.

– Legalább mérges leszek tülle, – mondta Gáspár nevetve.

Most már nem beszélnek egy hangot sem, csak mennek. Ha beszélni volna
kedvük, morognának, mert kevés volt a pihenő. De inkább nem szólnak,
csak mennek a déli napon tovább.

Ismeretlen világ; milyen idegen földek vannak a világon. Hogy tele van a
föld háta nőve fával, fűvel, virággal. Minden rögön nő valami, a földnek
minden kis rögöcskéjén meg akar élni valami. Ha a marha kitapossa a
füvet, egy idő múlva már megint telenő… Ha ezt az országútat elhagynák,
ha most az emberiség kimarsolna ezen a fehér országúton a világból,
belemarsolna a fekete föld alá: milyen hamar tele nőné megint a fű a
kövek között… Hamar nem volna sehol semmi nyoma az emberiségnek, a
földgolyó ember nélkül milyen gyönyörüen tudna tovább élni, reggel a nap
feljönne s vidáman nézne szét, délben a hőségben a füvek lombos levele
kissé meghervadna, mint most s az estére megint magához térne… Mért is
marsol itt háromezer ember, hova marsol, minek is halad előre a gyönyörű
hegyek alatt, ahol utat vágott magának, ahol felmérte az egész
természetet maga alá az Ember. Bizonyára valamely grófé ez az erdő;
valahol a vezérkarban… azoknak jó dolguk van…

Minta egészen megállott volna a világ, egyszerre úgy elvesztették az
időt, a tért, mintha sem az óra nem mulna, sem az országút nem fogyna,
csak valami hallatlan és csodálatos varázs hatása alatt helyben járnának
s még csak nem is a saját erejükből, hanem valami gépbe beletéve mozogna
a nagy kincstári bakkancs fel, le, tapp, tapp. S a por száll, szálldos,
mint izzó gőz körülöttük, amelyet a verejtékükkel kell lehüteni s a
monoton dobogás egy pillanatra sem szünik csak veri a földet, tapp,
tapp…

Jobbról falu maradt el a tovahaladó sereg mellett. Kis tornya van, mint
egy zászló kidugva, fehér- és fekete falú-házak szanaszét szétszórva,
kerítés nélkül, összevissza házak.

– Lesz itt pihenő, káplár úr?

Mintha váratlanul az őserdőben hangzana fel az emberi szó, ahol csak a
vízesés örök tappapja veri az embernek emberi hangtól elszokott
dobhártyáját. A fiatal káplár fölijed lassan gyűrűző eszmefüzéséből.

– Itt csak lesz pihenő, káplár úr!

– Nem tudom, nézzétek az elejét.

Az elejét? Nézik. De az csak megy.

Megy, megy: még délután háromkor is megy az eleje.

– Még itt sincs pihenő, káplár úr?

De milyen erélyesen. Csak úgy vág a szó. Ököllel arcba vág. Fog közül
kiszökve szembeköp.

– Öt óra, káplár úr, még most sincs pihenő?

– Nem tudom.

– Hat óra káplár úr.

– Igen, hat.

– Mán csak lesz pihenő; enni kell!… káplár úr!

Csakugyan egy gyönyörű tanya tűnik elő. Hegyoldalon, a lefelé hajló nap
felséges megvilágításában, fenyők között, mesés. Patak vize csillog
mellette, ahogy kisded vízeséssel lehull a zöld part felett. A katonák
csak mennek, az elejét nézik s az megy és egyre tovább tapp, tapp.

A nagy irgalmatlanságban, ahol emberentúli igában gyűrűz a hangyák
szürke sora, a lelkek egymáshoz fűződnek, a szenvedők szeretik egymást;
az önkéntesek, ahogy egymás mögött tapodnak, csak annyit mondanak;

– Sándor, itt vagy?

– Itt vagyok.

– Károly, itt vagy?

– Itt.

A bakák is összesírnak a lelkük fenekén, végre agyonnyúzott állatoknak
érzik magukat s amint a főhadnagy lóháton megy végig a soron, felbúg a
keserű nyögés. Míg egy soron, egy szerrel mennek ezek, a ló egyet
ficánkol, megcsúszott vagy mi. Dühös morgással káromkodnak:

– Az istenit a főhadnagynak…

Fél nyolc; erős alkonyat.

– Nézzétek, leült a sor eleje. A század eleje pihen.

Micsoda ragyogás. Mire odaérnek, azok is felállanak. S a had tovább
tapp, tapp.

– Hogy az egész istenség, még a Mohamet is!…

Nyolc órakor volt egy negyedóra, végre. Pihenés. Megállás. Leromlás,
mintha ledül egy fal.

Erdőbe azután. Tovább. Egyre sűrűsödő homályon. Az ég ki-kivillan elől
temérdek csillaggal, vidám enyhe ég, meleg boldog éjszaka, egy-egy
szelid állat bődülése messziről.

– Káplár úr, elszakadtunk a csapattól.

– Elszakadtunk?

– Csak négy katona van itt.

Megállottak. Sehol semmi nesz. Hogy történt ez? Elaludtak az úton, menet
közben. Elaludtak, mintha valami fárasztó hintaszékben ültek volna, míg
a bakkancsok maguktól mentek tovább, a kisérteties bakkancsok, akiknek
lelkük van, ostoba, buta lelkük, hogy el tudtak szakadni.

– No csak tovább.

Féltíz már, éjszaka, kemény. Már csak ájncellabfallenba mennek.

– No csak tovább, tovább.

– Az istenit, de sok gyökér van itt!… Mikor érjük már utól, káplár úr!…

Útcsináló katonákra akadtak.

– Merre mentek a mieink?

– Csak menjetek, arra balfele…

A zsidó katonák sírtak.

– Nem birok menni káplár úr.

– Dehogynem, csak gyerünk.

– Óh, kedves gyermekeim… kedves feleségem…

A sarzsik káromkodtak.

– Tovább, tovább, az anyád… ordította egy parasztkáplár, – vigyázz, mer
most megtanulod, hogy két isten van, az egyik az égbe, a másik én
vagyok…

Fák rémesen tartanak sátort felettük, az egész világ elvesztette már
ismert valóságát; ami magában él, megnyitja lelkét s a nagy Természet
suhogva sajnálkozik elátkozott magvain, akik borzalmat hoznak a lombok
alá, félemlet, mely végig reszketteti az érzékeny fák leveleit.

– Sándor, itt vagy?

– Itt.

Nincs szebb, mint az éjszaka. Gazdaggá teszi érzésben az embert, átjárja
a kilehelt illatokkal a testet s az éjszakai erdő az életérzés
legfelsőbb izgalma.

Tapp, tapp, mély bükkfák tövében ott voltak az előrehaladtak és
szidalommal fogadták őket.

– Az apátok… ledöglötök, itt oszt lehet várni…

– Ti beszéltek? Félórája pihentek, mi meg csak megyünk…

Nincs harag a káromkodó szóban, nincs indulat egymás ellen a szívekben.
Mind ott hevernek, állva, ledobják magukat a földre s még szinte a tagok
tovább járnak, maguktól, hogy tapp, tapp. Az agyak vértódulás alatt. A
szemekben ernyedt könnyek, a fáradtság kimondhatatlan.

Távol puskaropogás. A régibb tisztek, a sebesültek, a közemberek, akik
másodszor, harmadszor jönnek vissza, mint Segesvári is, magyarázni
kezdik.

– Angriff… ott angriffot csinálnak…

Az ujoncok, akik még ellenséget nem láttak, végigborsódzó háttal
hallgatják. Mély durranás, a hegyek kétszer-háromszor visszaverik.
Ágyúdörgés volt. Kis csend, újra durranás, kis csend meg újra durranás.
Csak figyelni kell, távol, pontosan, mint az óraütés, az ágyúdörrenés és
a hegyek csúcsa fáradhatatlanul, gyengén mind utána mondja, fennhangon
számolja, zokogva ismétli, könnyesen újra a hangot, amit soha még
hegycsúcsok nem hallottanak.

– Aufnehmen!… Auf, auf!…

Tapp, tapp, a lábdongás egyre tart s a dörgések egyre közelebb.

Éjfél után egykor, végig fut, mint a tűz lángja, az egész vonalon, hogy
helyt vagyunk… Még csak a hegyre föl…

Még félóra, de mintha esztendők volnának. Minden agyvelő a
megpattanásig, minden testet a gutaütés őriz.

Fent halk rivalgás.

– Kik vannak itt?

– A XXX. ezred.

– Kik jöttek?

– A X., a XX. ezred.

– Vannak önkéntesek?

– Vannak.

– Kik vannak itt?

Nevek pattognak.

Újjongás rá.

– Te vagy, Sándor?… Te vagy, Károly?…

Egymás nyakába borulnak a régiek és újonjöttek, mint a Halál előtt
talákozó testvérek. Sose látták egymást.

Az önkéntes káplár ledobta a hátizsákját s ahogy a hadnagyát meglátta a
gyenge világon, fuldokolva, de nevetve szólott a kedves kis öreg:

– No, főhadnagy úr, most megmarsoltattak bennünket, remélem, holnap nem
kell még ezt is túllicitálni!

A hadnagy komolyan állott; a bluzát végig kigombolta. Kendővel dörzsölte
az ing alatt a testét.

– Most hallom, – mondta rekedten, – nekünk ma éjszaka ide kellett
érkezni!… Akármilyen fáradság árán is…

Az önkéntes-káplár, rosszat sejtve, halkan szólt…

– Hol vagyunk?

– A fronton.

A fronton!… Egy pillanat alatt ez a szó végigrobbant, mint ezernyi
patron. Mindenkinek kifordult a lelke a sarkából.

A fronton!… Azt a kutya irgalmatlanságát… Még csak meg se mondták előre.
Hát mit gondolnak ezek a magyar bakáról?…

Gáspár a földhöz vágta a sapkáját. A foga közt még most is ott lógott a
hervadt gaz. Az önkéntes-káplár kinjában ránevetett.

– Úgy-e, milyen virágok nyilnak itt!

– Hagyjon békén, – morogta Gáspár veszekedetten, – mer magába megy az
első golyóm, káplár úr!…

Reggelre be voltak osztva a megfogyott keretekbe.

Mikor a nap fölkelt, a katonák a magas és bűbájos hegy tetején álltak a
felséges reggeli napfényben.




THEKLA OROWNA

Estefelé már jelezték előlről, hogy falu közeledik. A sáros úton
egymásra torlódtak a csapatok, a kapitány mint egy őrült járt hol elől,
hol hátul a vasderes lován s ahol megjelent, rögtön a legnagyobb
rendetlenséget sikerült produkálnia.

– Leszállani a szekerekről – ordította végre, – le a szekerekről. Le a
pucerekkel.

Tajtékzott és vörös volt, az imént itt volt egy adjutáns és azt a
megjegyzést hozta, hogy az egész hadvonalban a százados úrral van a
legtöbb baj.

Most azzal akart úgy látszik rendbe hozni mindent, hogy a
trénszekerekről lezavarta a tiszti szolgákat, a saját kutyamosóját
kivéve, aki állandóan kiváltságos lény volt s még a főhadnagy is majd
megpukkadt, úgy fújta az orra előtt a füstöt.

– Le a szekerekről – hallatszott a kapitány hangja s itt is, ott is
másztak lefelé a szolgák a szekerek bakjáról.

– Mit csinálsz, te állat, – kiáltott rá fogvicsorgatva a zászlós a
szolgájára, aki legelsőnek pattant le a szekérről, olyan hatalmas ívben,
ahogy egy béka ugrik be a vízbe a partról, ha megijesztik.

– Jelentem alássan, – a kapitány úr…

– Fogd be a szád, te marha… maradj csak te a helyeden, ha a kapitány úr
jönne, akkor igen, akkor osztán le onnan! de ha nem jön, akkor csak
vigyázz a pakkomra; megvan még a hátizsákom?

Bihonec, a becsületes ruthén indignálódva mutotta meg.

– No csak fölfelé.

A zászlós intett a két fegyveres katonának, akik a szekeret kisérték,
hogy hagyják békében Bihonecet. Hátul kiabáltak utána, egy ló felbukott,
s neki vágtatni kellett vissza rendet csinálni. Még csak annyit mondott
Bihonecnek, hogy minden eshetőségre elkészítse, hogy «érted! meg vagy
sántulva, azért hagytak a szekéren, érted?»

A ló, egy jó sárga, ott feküdt a sárban s ketten igyekeztek lábra
állítani, de úgy látszik nagyon el volt fáradva, nem birták felállítani.

– Várjatok vele – kiáltott a zászlós messziről, a katonák nyakig
sárosan, káromkodva csóválták a nagy sapkás fejüket s köptek a bagó
mellől.

– No most auf!

Hárman neki állottak ostorral s vágták a lovat. Az egyszerre összeszedte
magát s felugrott, reszketett az ina, háta s a feje lelógott. Fáradt
volt, mint egy versenyfutó s a szájából fehéren csurgott a nyál. Nagy
szemei ki voltak merülve, dülledtek voltak és nem látta milyen szépek a
távoli hegyoldalak a lemenő nap fényén, milyen sárgák és aranyszínűek a
lombok, milyen fehérek s lángoló vörösek a mélységes kék égben a
fellegek. Nem látta a természet szépségeit, nem még az utat sem, a
szegény muraközi félvér csak lógatta a fejét s egészen elvesztette az
időnek, a térnek a határát.

– Mehetünk! Tovább, tovább.

Az istrángot felakasztották és gyihé, a lovak újra megindultak.

– Zászlós úr jelentem alássan, az úton egy beteg katona fekszik.

– Megyek.

Ebben a percben éktelen káromkodás hallatszik elől. A kapitány került
elő valahonnan s úgy ordít mint a sakál. A zászlósnak eszébe villan a
Bihonec s egyszerre visszafordul.

– Mindjárt megyek, – kiált hátra s vágtatva éri utól a szekereit.

Csakugyan az ő szolgáját szidja a kapitány.

– Mit akarsz ott, te disznó, te kutya, te állat!… – és válogatatlan
szidalmak ömlenek, mint a zápor.

A szolga meg mereven, ijedten, mint az ostorozott eb, csak ül, ül,
pislog s a kapitány már a kardját húzza kifelé, hogy azzal vágja le
onnan.

– Maródi, maródi, – kiabál hátulról a zászlós és ahogy közelebb ér,
tisztelettel ordítja: – Jelentem alássan az én emberem, azért ültettem
fel, mert sánta!

– Le vele! Takarodjon le onnan. Ha sánta, hátra vele a szanitészekhez,
majd megtanítalak én mindnyájatokat!

– Igenis kapitány úr!

A kapitány visszadugta a kardját s már tovább vágtatott előre.

– Te állat, – rivalt rá még fojtottan a zászlós a szolgájára, – te
tulok! Mért nem ugrottál le, mikor jött a kapitány! Nincs szemed!… A
fene egyen meg… Most küldhetlek vissza a maródiakhoz… mikor tele van a
tornisztered az én holmimmal.

Bihonec, a szép ruthén gyerek, kezdte lefejteni magáról a bornyút, hogy
kipakoljon.

– Várj… Meg vagy veszve… Hát hogy küldjek oda egy egészséges embert –
dühöngött a zászlós, míg a lova cammogva ment a szekér mellett.

Bihonec ott ügetett mellette és ijedtében szabályosan sántikált.

– Mit csinálsz te? Minek sántitsz? te marha! Nekem sántitsz?

– Azt tetszett mondani…

A zászlóst majd megütötte a guta.

– Jószág… még nekem is a sántát játssza… Értsd meg, most már nem vagy
sánta. Itt fogsz menni a szekér után. De ne sántíts; ha a kapitány jön,
meg ne ismerjen mégegyszer, mert levágom a füled. Vigyázz a pakkomra a
szekeren.

Már alig tudta elmondani, vágtatott vissza, hátra, a beteg jutott
eszébe, akit jelentettek, még megállnak miatta a szamár kocsisok, hogy
azt mondta, várjanak rá…

Egymás után érte el s hagyta el a megrakott, szépen leponyvázott jó
kincstári szekereket, amelyeket cammogva húzott a ronda gács latyakban
két-három, vagy négy ló.

– Mi van azon a szekéren, – rikoltotta el magát hirtelen. Egy szekér
tetején, amelyben sonkák voltak, egy ember feküdt.

– Jelentem alássan zászlós úr, a negyedik mars hadnagya feltétette a
szekérre ezt a beteg katonát.

– Hű, a jebuzeusát.

Ijedten ment oda s ránézett a betegre. Az éppen abban a pillanatban
bizonyította be, hogy kolerás. De szegény messze lehajlott a szekérről,
hogy annak még a fölhérce se legyen csúnya.

– Hisz ez kolerás!

Már jött a következő csapat hadnagya, aki úgy látszik, félt, hogy a
védencét baj éri.

– Kérlek alássan ne bántsd szegényt, – kiáltotta.

– Szépen nem bántom, – rikoltotta feldühödve a zászlós. – Tegyék le
onnan.

A szekér megállott, a lovak a sötétedő estében hatalmasan gőzölögtek.

– Nahát nem engedem, – kiáltotta a hadnagy.

– Meg vagy te őrülve, kérlek, – fújt a szeme közé a zászlós, mint egy
bika, – kolerást a sonkás szekér tetejére?

Levonták a szekérről a beteget, aki lágy volt és apatikusan lankadt, a
feje félre esett.

– Vigyétek a bokor mögé.

Letették a zöld fűre, az ott elnyúlt, mit sem bánt, apró kék szemeit
felvetette az égre, amely egyre mélyebb lett s a felhőkön az élénk tüzes
vörös szín egyre fogyott.

Már a szekér is megindult, a zászlós meg a hadnagy szemben állottak
egymással. A hadnagy keze a revolvere agyán játszott s ajkát rágta.
Bánta is ő a beteget, meg volt alázva, hogy a zászlós harcszerűbben járt
el… Persze ő nem tudta, mikor a beteget feltette, mi baja…

Aztán szalutáltak, mindkettőnek dolga volt.

De a beigért falu csak nem akart jönni. Ezek az átkozott gács utak
rosszak és olyan hosszúak, hogy ha egyszer elindul rajta az ember,
nincsen vége soha. S folyton baj, folyton baj. A leghihetetlenebb
kinlódások.

Éjfél felé szinte elbóbiskolt a köpönyegébe jól beleburkolva az enyhe
őszi estén, egy-két villanásnyi álmot érzett s a nyeregben olyan jól
ült. Egész otthon érezte magát, káprázatos kis hőségek futkostak a
testén s a nyereg puha takarója úgy melegítette.

Akkor ijedten felriadt. Újra a kapitány.

– Wo ist das Schwein! – kiáltott rá kedélyesen a kapitány.

– Jelentem alássan el van intézve.

– Visszaküldted?

– Igenis.

– Há, há… – kezdett hirtelen, magából kikelve ordítani a kapitány a
berekedt hangján, – hisz ott van, ott van! Ez az!…

Hát csakugyan ott ment előttük Bihonec, egyenesen, a peckes magas
legény. Úgy látszik elszundított ő is útközben egy kicsit s most mikor a
kapitány szavát hirtelen meghallotta, azonnal el kezdett taktusra
sántítani.

Pokoli volt. A kapitány elfelejtette, hogy hogy szereti a kis zászlósát,
meg annak a menyasszonyát, aki meglátogatta egyszer a tábort… még
otthon, túl a Kárpátokon persze s végkép lefejtette a százados úr
szivéről a keménységet… Olyan ordítás és lárma volt, hogy inkább a
muszka…

– Rögtön visszaküldeni! De rögtön! Hadbíróság elé állítalak.

– Igenis…

Dühében újra elvágtatott, mert nem birt magán uralkodni. Még párszor a
hadbíróságot, meg a golyót ordította vissza s beleveszett az éjszakai
sötétségbe.

– No te barom, – mondta csendesen a zászlós, aki már haragudni se tudott
a fickóra, aki végkép kétségbe volt esve s azt hitte, most itt azonnal
felkötik, – a fene egye meg azt a te buta becsületességedet, ha nekem
még egyet sántitasz, lelőlek, mint a kutyát… Hé!… – kiáltott rá a
szekeret kisérő katonára. – Vonulj be rögtön a csapatba, a fegyvert add
át ennek a tuloknak…

Bihonec csak úgy ugrált a frisseségtől. Beállott a szekeret kisérő
fegyveres őrnek s valahogy ő maga is érezte, hogy most aztán igazán úgy
el van leplezve, hogy ember meg nem ismeri többet.

Úgy vágta vagy száz lépésig a sarat, mint otthon a marhalegelőn, ahol
gyakorlatoztak s ahol a szép munkájáért választotta maga mellé a zászlós
úr.

De aztán ellankadt a furcsa éjszakai csendben, ahol csak a csillagok
világítottak, a különös szelek lágy suhogásában s a szekerek nyikorgása,
az állatok lihegése, a távolról hallatszó kiáltások, gyühézések
kavargásában újra csak elszundított a felséges nagy égboltozat alatt,
két óriás bakkancsán tappogva a könnyű sárban, dombnak fel, dombról le s
bizonyosan épen úgy a szép kis feleségére gondolt, mint a zászlós a… nem
is a menyasszonyára, hanem holmi szép hölgyekre… akárkire…

Egyszerre csak az éjszaka legközepén váratlanul egy faluban ébredtek
fel.

Hosszú éktelen falu, apró rongyos házak, amelyeknek legnagyobbik része
üresen állott.

A beszállásolás képtelenségei után a zászlós egy csinos kis lakásban
találta magát.

Az asztalon kicsi petróleum lámpa égett, bútor alig volt, s hidegebb
volt mint kinn.

– Bihonec, rakj tüzet.

– Igenis.

Bihonec szalutált s egy perc múlva kint a konyhában faaprítás
hallatszott. Hogy mit vágott fel, arról embernek fogalma nem lehet, de
kis idő múlva ropogott, pattogott a tűz a kályhában.

– Bihonec, fiam. Keríts valahonnan egy asszonyt, aki főzzön.

– Igenis.

Bihonec kiment. Hogy hol járt, arról az angyalok is aligha tudnak, de
nemsokára egy asszonnyal jött vissza.

Nagy kendőben volt az asszony s mikor kihámozta, egy vénséges vén
asszony nézett félve és rettegve maga körül.

A zászlós ránézett, aztán Bihonecre nézett s mondott neki valamit. De
mondhatott akármit, Bihonec mindenre következetesen azt felelte, hogy:

– Igenis.

A zászlós fáradtan ült az asztal mellett. A meleg terjedni kezdett a
szobában, ő neki lógott a feje. A sarokban egy szalmazsák volt, jó lenne
leheveredni rá, de nem szabad. Ki van adva a legszigorúbb parancs, hogy
a derékszíjjat sem szabad megoldani, bármely percben jöhet a riadó. Még
szobában sem volna szabad lenni.

No de legalább kinyujtóztatja a lábait, megropogtatja a csontjait. Az az
átkozott ló. Soha életében nem ült lovon s most egész össze van nőve
vele. A ló is fedél alatt van, azt most csutakolja a lovász, neki még
annyi kényelme sem lehet. Csak kinyujtotta a lábszárait s Bihonecnek
intett, hogy pucolja le.

Közben az öreg asszony ott állott összetett kezekkel, horgas orrát
szipogatva.

– No grószmámi, – mondta a zászlós széles szájú alföldi szavaival, – was
ist? Hát mit lehet most főzni?… Lássa, legalább ha szép menyecske volna,
hogy elbeszélgetnénk egy kicsit… No csak, vannak-e fejércselédek a
faluban?

Az öreg asszonynak parázslani kezdett a szeme, szapora és nyivító
szókkal kezdett mesélni. A saját családjából egészen és határozottan
kitagadta a női nemet, de különben az egész községet tele varázsolta
szebbnél-szebb nőkkel.

– Mert én nem ettem főtt ételt egy hete – mondta a zászlós, – de
beszélni nem beszéltem két hónapja csinoska nővel, és ez még nagyobb
baj…

– Ja so, – mondta a vénasszony. – Van itt egy kisasszony, a mi
tanítónőcskénk, ó uracskám, olyan szép kisasszony nincs sem felfelé, sem
lefelé. A legszebb kisasszony keresztül és keresztül s milyen
csodálatosan tud főzni, mindíg ő szokott a magyar katonáknak főzni.

A zászlós az órájára nézett, rágta a fiatal szájaszélét, minden percért
kár.

– Bihonec! Eredj ezzel a vén döggel, kérd meg, de tisztességesen azt a
kisasszonyt, hogy legyen olyan jó, jöjjön el, főzni. De szépen beszélj!

– Igenis, – mondta Bihonec, aki szót sem tudott németül.

A fiatal ember ott maradt a széken. Iszonyú fáradt volt, minden csontja
fájt. A derekát nyujtóztatta néha s ült, ült… Nem gondolt semmire,
szakadozva és összevissza jutott eszébe egy-egy hang. Arra a szőke
fráterre gondolt, arra a hadnagyra, aki még otthon a gyakorlótéren
szekirozta s a front előtt megszégyenítette. Kicsit elmosolyodott
magában, megérezte azt a markolást, ahogy kézfogás ürügye alatt nyakon
fogta, s halkan a fülébe mondta:

– Ha még egyszer beleszólasz a dolgomba a front előtt, itt pofozlak le a
front előtt… Érezte a másiknak a vergődését. Meg se mert moccanni a
nyavalyás… Aztán valahogy a mai kolerásnak az arca villant az emlékébe,
ahogy ott feküdt a füvön s nézte a kék eget az apró kék szemével… A
szerencsétlen jószág… Ott fekszik most is a kolera hemzsegő bacilusai
szabadon falják a vérét és vigan tenyésznek benne… Egy ember… de
legalább nem sárban fekszik… Hallatlan, ezek az ostobák, megesik a
szivük a betegen s felteszik a kolerásat a sonkás szekér tetejére… Hogy
micsoda tökfilkókat hoznak el a háborúba!…

Aztán úgy tetszik, aludt, mikor végre a Bihonec csizmatopogására riadt
fel.

Az ajtót benyitotta egy fiatal nő. Nagykendő volt a fején, mint a
parasztasszonyoknak, de egy piros, egy édes piros arc kandikált ki a
sötét kendőből.

– Hol vannak a tisztek?

– Hier…

– Á, és a többiek?

– No nézze, hát nem elég magának egy?… A többi már alszik.

A leány zavarodottan állott meg… Olyan szőke volt s oly csillogó szemű.

– Hát kell főzni?

– Hogyne, hogyne, csak tessék… ó de jó lesz…

A leány kifordult a szobából, körülnézett a konyhában…

– Hiszen itt nincs semmi!

– Na, ja, – nevetett huncutul a fiatal zászlós keskeny ajkaival a kis
pelyhedző szőke bajsza alatt. – Hiszen ha volna mit főzni, akkor én
magam is megfőzném…

A leány összehúzta a szemét s az ajtó felé nézett. Ott állott Bihonec
háttal. Az ajtóra akasztotta a zászlós úr kabátját s azt pucolta nagy
hévvel. Előtte állott a fiatal tiszt s mosolyogva és szürke szemeivel
olyan gyerekesen, olyan szép szeliden pislogott rá.

– Akkor én megyek haza.

– No ne menjen még… Nézze, üljön le egy kicsit… bent a szobában…
Istenem, úgy össze vagyok törve, olyan régen nem beszéltem hölgyekkel…
Csak a hangját engedje hogy halljam… Csak a nevét mondja meg…

A leány kutatva nézett a szemébe.

– Mért akarja a nevemet?

– Nem akarom elfelejteni… Ez a mai éjszaka olyan furcsa… Ezt a mai
éjszakát nem akarom elfelejteni… Na üljön le egy kicsit és beszéljen a
vőlegényéről.

– Honnan gondolja, hogy vőlegényem van?

– No hallja… nekem is van menyasszonyom…

A leány mosolygott, lesütötte a fejét…

Ott ültek, egyik az asztal egyik oldalán, a másik a másikon…

– A vőlegényem ügyvéd Skoléban… Augusztus 3-án vonult be, hadnagy a… Mit
csinál, az istenért, mért csavarja le a lámpát…

– No ne ugorjon fel, egy ügyvéd menyasszonyát nem szabad kivülről
megismerni, hogy itt beszélget egy magános tiszttel… Én is ügyvédjelölt
vagyok…

– Csupa diskréció…

– De mennyire!…

A lámpa kis fénnyel égett, a lány szava fojtva, ideges kis kacajjal teli
pattogott…

– Ha vége lesz a háborúnak…

Mikor hazakisérte a zászlós, a trénszekerek horkoló sorában, egy
árnyékban még egyszer megengedte, hogy megölelje a legény; a szemét köny
fátyolozta be és olyan csodálatosnak érezte ezt a pillanatot. A nagy
éjszakában mintha az egész háború ezért volna, hogy oly távoli két lény
egyszer találkozzék…

Akkor sóhajtott.

– Azt mondta, nem akarja elfelejteni ezt a napot…

– Soha… ezt az éjszakát soha…

– Nézze… őrizze meg a névjegyemet…

A kis kötött szatyorjában kutatott s egy kicsi kartonlapot nyomott a fiú
kezébe.

S lángoló arccal elszaladt. Be a házba. Egy perc múlva bent volt a
lakásában.

A zászlós utánanézett. Elégedetten pillantott fel az égre. Keletről
virradt. Megpróbálta elolvasni a nevét, de nem tudta, bedugta a bluza
felső zsebébe.

Abban a pillanatban felriadt a trombita jel.

A néma falu megmozdult, mint egy méhkas, ő futva ment vissza a tanyája
felé.

Bihonec a lóval, s egészen fölszerelve már ott várta az utcán.
Felpattant a lóra. A szekerek ott állottak sorban az utcán, ahogy este
megálltak.

Megdördült valahol egy ágyú. Elől a falu felső végén nagy ropogás volt.
Golyók süvöltöttek a hajnali fényben és tanácstalanul állott mindenki.
Sem menni, sem állani nem lehetett.

Bihonec a hátizsákkal megrakva, mint egy öszvér állt egyenesen, nagy
lelki nyugalommal, hiszen ő csak egy tiszti szolga, ő be van biztosítva
a halál ellen.

Egy gránát belecsapott abba a házba, hol az éjszakát töltötték.
Beszakadt az oldala, a félteteje leomlott s ők csak állottak, nem voltak
képesek mozdulni. Az emberek önkéntelenül a szekerek mögé húzódtak
fedezékbe, a zászlós is odaállott s kimeredt szemmel várta, várta mi
lesz, mikor kapja meg a sebet, az elmaradhatatlan golyót. Azt
számította, hogy a szanitészek mennyire vannak…

A kapitány jött lovon, sápadtan, rekedten, vágtatva.

– Eltorlaszolni az utcát a kocsikkal. Keresztbe fordítani a szekereket,
egymásra hajtani őket.

A szegény öregnek most se volt szerencséje. Mikor a rendetlenség volna a
rend, akkor az nem megy az ő szavára.

A kocsisok már szanaszét voltak s a lovak megriadva, fülelve türték a
puskaropogást.

Egyre jobban virradt s nem lehetett látni semmit, az utca tiszta lett,
rongy házak egymás után, sehol egyetlen lélek, a katonákon kívül. Most a
végítélet láthatatlan veszedelme vijjogva röpködött felettük.

Bihonec a kapitány láttára jobban megijedt, mint a váratlan és
kisérteties csatára s merev arccal és ijedten elkezdett sántítani, akkor
hirtelen magára eszmélt és abbahagyva a sántítást a gazdájára pislogott.
A kapitány megértette, a zászlósra nézett, aztán megint a fickóra.

– Eh, du verfluchtes Schwein, – morogta, – állj hát fedezékbe legalább.

Bihonec beállott egy szekér mellé, parancsszóra, az ő pompás katonás
lépésével. Abban a pillanatban egy golyó érte s felbukott.

– Óóó… – hördült fel a fiatal zászlós. Most érezte meg először a halált.

A zsebéhez kapott s nem tudta mit akar.

Kivette a névjegyet és utólag ötlött az eszébe, hogy mért: Ha ő most
elesik, s a zsebében megtalálják, a fiatal tanítónőnek vége…

El akarta dobni, hirtelen megnézte.

«_Thekla Orowna_».

Vékony kis betűk voltak, kis finom metszett betűk. A golyók zizegtek s
percenként mély ágyúzás reszkettette meg a földet s az eget.

Széttépte a névjegyet apró, parányi darabokra s egyenként eresztette el
az északi szélbe, amely erősen kezdett fütyölni. Nézte merre száll a kis
papirpihe, s hol hull le a sárba. Közbe azt mondogatta, szeret, nem
szeret s a menyasszonyára gondolt.




LÁZBAN.

Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat sehol
egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ungon-berken át
vissza, csak vissza.

Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte csak
hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét 38.4.

Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az urak
mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt,
hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson.
Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete
volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérnemüt úgy egy-egy erdő
végiben, vagy valami félszerben váltott, míg a lovak egy kicsit
abrakoltak.

– Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam van,
haza megyek.

Az ezredes megrémült.

– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod
bennünk.

Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe
volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán nem birta
tovább.

– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba,
mi se tudunk menni.

Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell. Apathikusan
nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy
megvan mindenféle baj, még harcolni is az emberekkel… káromkodni
reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, viccelni, nem enni, sírót
vígasztalni… És állandóan 38.3, 38.4 lázzal…

Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki,
megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották
maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy
ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyúlt
rajta, mint egy isten.

Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer főnyi
kiegészítést kaptak a mult napokban.

Az orvos vizet melegíttetett s minden kimerültsége mellett is
megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes
fölszereléssel lefeküdt.

Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az egyik
ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.

Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szól:

– Ezredes úr!

Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágított kis villamos lámpájával.

– Ezredes úr!

– Mi az?

– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkoncoltassuk.

Az ezredes fölriadt.

– Miért?

– Itt vannak, bent az oroszok.

Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompított lárma
hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna.

– Hol?

– Itt az utcán.

Az orvos felugrik és kisiet.

Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall.

– Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Má megfujt a kutya…

Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást
fojtogatják.

Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres
szemmel.

A főhadnagy lámpája hol meggyúl, hol elalszik.

– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a szomszéd
udvarban egymást fojtogatják.

A tiszt is szól.

– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.

Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a szoba
ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan.

A főhadnagy utána.

Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép
szintén.

Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig
merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu távolabbi részein
fojtott dulakodás, kézitusa zaja.

Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog
az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla merre, hova lépjen,
hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt bedobná a lovak közé,
rábizza magát a bakkancsaira s már a következő percben a kerítés tövén
guggol, a sárban, a sövény alatt s lopózik előre az árokban, a jó mély
és sáros árokban, amelyben olyan hűségesen eltünik s most haragszik a
szürke köpenyre, az opozam-prémre, amely kivilágít a sár kényelmes
sötétjéből. Nyitott szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a
mellében szúrás van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve,
de csak egy pillanat s tovább, gyorsan csak tovább. Mintha mindig itt
járt volna, biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz
házak közt, amelyek kerítés nélkül, egymástól mind külön állanak s most
oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.

Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehúzódni egy lépcső mögé, amely,
orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára nyilik.

Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát? villan át
agyán. Nem, harc nélkül nem, sebesülés nélkül. Sebesülés! A kötözőhelyek
rémségei villannak elé, a koponya, mell, hassérülések, a jodtinkturák
szaga vagy vérző sebek, Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált
sinkötések, organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a
szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…

Magyar szó.

– Itt volt!… Délután még itt volt…

A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe köny
szivárog.

– Tóni…!

– Halt!

S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt, vad,
rémült felhorkanással.

Aztán megismerik egymást.

– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…

Az orvos kábultnak érzi a fejét.

– Ja?… Az ezredes megmentette.

Mért mondta ezt, hogy «megmentette»? S mikor a lélekzetek nagy
fölsusogásából megérzi a nagyszerű megnyugvást, hogy az ezredzászló meg
van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol valami
biztos pont, van már valami bázis, amire számítani lehet… Mért nem vonja
vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?… Csak áll, a két kezét
lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz koponyája szédül a sapkában,
véreres nyilván a szeme és a láza túl van a 39 fokon… S hátha az ezredes
lemészárolva fekszik az utcán s a zászló a kozákok markában van…

De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes
megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.

S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall, emberek
gyülnek, magyar fiúk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan, száz, halk
kommandó, sorakozás úgy hevenyében; távolról egy-egy ordítás, de közben
irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete csönd…

Hirtelen kigyul egy ház!

Ijedtség tör ki! Káromkodás! «No már világítanak, már meglátnak!» S
végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szűzön, ha álmában takaróját
emelik. Azután fölkiált valaki.

A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.

– Éljen!

– Mi, mi az?

– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos adomán.

– Mi jel?

– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak gyújtani
egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…

Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden bajnak s
neki direkt az égő háznak.

Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik, kétszer is
térdre esik, a sár hideg, tele vele a keze, marka, ruhája, didereg,
elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára. A revolvere egyszerre
csak nincs meg. Fogalma sincs róla, hova lett, beleharap az ajkába s
tovább rohan.

A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A tűz
lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés körül a
falusi gyerekek.

Egy főhadnagy rákiált:

– Szervusz, öregem! – s vígan fütyörész, míg fehér ronggyal igyekszik
bepólyálni a karját.

– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.

Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant lysoformos víz
után s kábult, szétpattanó aggyal a Jendrassik-klinikára gondol. Jó
volna már ott feküdni ágyban, a kis erkélyszobában, napsütésben,
tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor odahaza volt az ősszel…




IDEGSOKK

A térkép ki volt terítve előttük, ott feküdtek a fűben s a tábornok
rendeletet adott a telefonba.

A segédtiszt idegesen, könnyes szemmel kapkodta a fejét. Úgy érezte,
beleesnek az ellenség tüzelési ívébe, a gránátok az egész mezőt
szántották s mikor közvetlen mellettük robbant egy, úgy, hogy a
felvágott homok belepörgött a térképbe, felkiáltott:

– Tábornok úr, alázatosan jelentem, nem vállalhatok többet felelősséget
a tábornok úr testi épségéért.

A tábornok felnézett rá a térképből, világos kék tiszta szemei kissé
mosolyosan megrebbentek. A fiatal tiszt zavart lett, kicsit el is
pirult.

Aztán tovább dolgoztak. Mikor a gránátok megint távolodni kezdtek, a
hadnagy felkiáltott:

– Tábornok úr, én egy szakasz élén szivesebben kirohannék kézitusára,
mint itt…

– A végin idegsokkot kapsz, – szól a tábornok s tovább dolgozott.
Parancsőrtisztek jöttek-mentek, a dandártól várt mindenki mindent. A
tartalékokkal baj volt. Elvesztették az összeköttetést. – Ördög vigye, –
csóválta a fejét folyton a tábornok.

Akkor megint a segédtisztjére nézett, kissé szórakozottan.

– Gondolj valamire az életedben, valami helyzetre, amit nem szeretnél
újra élni, aminél még itt is jobb… – mondta keserű kis mosolylyal, aztán
tovább számított a térkép vonalai közt keresve az eltünt tartalékokat s
új meg új rendeleteket adott ki járőrök kiküldésére.

A fiatal tiszt meghökkenve nézegette a tábornokot, aki fiatal öreg volt,
friss és kövér és energikus, mint egy gummilabda.

Aztán újra parancsőrtisztek jöttek, egész társaság gyült, majd egy
alezredes jött, majd megint mások, szók izgatottak, parancsok,
találgatások röpködtek, dolgoztak, a telefon folyton sercegett.

– Nos, nincs olyan? – kérdezte a tábornok s elővette a cigarettatárcáját
s egy szivarkára gyujtott.

A segédtiszt meghökkenve nézett rá. Aztán elértette.

– Ennél kellemetlenebb percem, tábornok úr! Olyan nincsen tábornok úr…

– Hm. Nem volt öt szekundád az ötödikben? Görög, német, latin?

– Nem tábornok úr.

– Nem… Hát penecilust nem loptál első gimnázista korodban?

– Nem tábornok úr.

– Lám… És hetedikes korodban nem kapott rajta egy apa sem a lányán?…

– Nem tábornok úr, – szólt a hadnagy…

– Persze… Hát szerencsés fickó voltál,… hogy sose kaptak rajta. Hát
akkor most mit drukkolsz?

Kis ideig hallgattak. A tábornok aztán látcsővel nézte a terepet.

– Különben az igaz, – vette le a látcsövet a szeméről, – annál rosszabb,
elhasználatlanok az igaz, de begyakorlatlanok az idegeid… Féltelek az
idegsokktól… – s szeretettel nézte meg a fiatal fiút.

A magasban a gránát zengő röpülését hallották, mint egy gyilkos vészes
madarat… A hadnagy a fejét lehúzta önkéntelen…

– Hosszú lesz, – mondta a tábornok.

Csakugyan messze mögöttük csapott le.

Visszanéztek mind a ketten. Akkor a tábornok így szólt:

– Én házas ember vagyok…

Mosolygott is hozzá… Újra meggyujtotta a szivarkáját s mély füstöt
szívott a tüdejére.

– Ha az ember meggondolja, milyen semmiség ez az egész skandalum, egy jó
kis cselédmizériához képest, a háztartásban…

A bokrok közt állottak. Voltaképen semmit sem láttak, csak egy-egy
vágtató huszárcsoportot, nehány futó gyalogost, kard nélkül erre
csörtető tisztet, az előttük levő dombok fedték a csata igazi terét,
csak a puskaropogás és a kézitusa távoli zaja, egy pár kilométerről
idehangzó egészen rendetlen fegyverropogtatás jelezte a nagy
összeütközést, amely az erdő alatt folyt.

– Fiam, egy katonatisztnek, – szólt a tábornok s a vállára csapott a
fiúnak és a szemébe nézett, – ha egy katonának nincs egyebe, csak a
kardja, akkor a legjobb iskola neki minden háborúhoz egy szerelmes
feleség, akinek önálló pénzkezelése van…

Elhallgatott s szórakozott tünődéssel, maga elé nézett.

– Mit hoztál te a házhoz? Mit adtál a feleségednek? Mit csináltál te
neki?!… Féltucat gyereket!… Hátfájást, combtőfájást, lapockafájást,
idegkimerültséget…

Újra belenézett a távcsövébe, hosszan. A fiatal ember ijedten szemlélte
erős, korpulens alakját. Az idegsokk kerülgeti, gondolta magában, hogy
ilyeneket beszél.

– Ő igen, – mondta a tábornok s merően nézett rá újra, úgy, hogy meg
kellett zavarodni ettől a merev pillantástól, – ő kihizlalt téged
szépen, pozicióba tett, magas rangba vitt fel… S mikor éjfél után még a
fűtetlen szalonban fuldokoltok a legkeservesebb dűhben, s minden percben
azt hiszed megőrülsz, vagy széttiprod a mályvaszin selyem kis
szalongarniturát, amire azt mondta az asszony annak idején, kis naiv
menyasszonyszájjal, hogy öngyilkos lesz, ha meg nem veszik neki… s mikor
bevonszolod a hálószobába, ölben és csöndben, hogy a cselédek mégis…
akkor jönnek az igazi gránátok: «ne tépje a bluzomat, nem tud helyette
másat venni… nyavalyás…»

Újra a szeméhez emelte a távcsövet s körbe nézelődött.

Megint közeledett a gránát. A fiatal hadnagy kínosan állott mellette.
Azt hitte az öreg megőrült s nem merte azt mondani, hogy menjenek innen,
hiszen szemmelláthatóan őket keresik a gránátok…

A gránát rövid volt. Előttük csapott le.

A tábornok hosszan nézte a fiatal hadnagyot, aki iránt maga sem tudta
miért, mindig valami csodálatos rokonszenvet érzett. Szerette a sápadt,
olajbarna arcát, a friss száját, amely biggyedt volt, s finom ívű, de
kissé bizarr, a sima homlokát, amely mögött arisztokratikus neveltség
egyensúlya volt s mégis az egész fiúban valami ártatlan, kedves
természetesség, valami romlatlan egészség, a jólét virágzó psychéje…
Szerette volna egyszer megölelni azt a fiút, jobban szerette mint minden
gyerekét, a szeme úgy el-elkalandozott az arcán, ahogy az ember
számtalanszor tud megállani egy kedvenc műtárgy előtt, amelyhez emlékek
egész légiója fűződik… Most úgy szerette a gyávaságát, a vérének le s
fel hullámzó ijedtségét, az el-elsáppadó s újra kigyuló színét,
kalitkába zárt madárra emlékeztető riadt rebegésű szemeit… Úgy szerette
volna ölbe kapni, a karjára veni, mint egy anya, kit látott valaha, kis
gyermekét, s mint az, szaladni vele a réten keresztül s közben kacagva
csókolni… És a dombok mögött egyre jobban hallatszott a fegyveres tusa
rendetlen erős zaja. Már golyók zizegtek, suhogtak körülöttük s le-le
csaptak itt-ott egy-egy zsombékba…

– Mit csinálna itt egy asszony? – mondta férfigőggel, gúnyos mosolylyal…
– Az ember hazamegy a kaszárnyából, ahol pár ezer embernek a dolgait
kell rendben és nyilván tartani… Otthon van valami három cseléd… s az
ember magából kikelve találja az asszonyát… Emlékezz csak vissza az
anyádra, akinek a szoknyája ráncai közé bujtál, mikor a furiák kígyói
kezdettek az arcán kilobogni… Az anyád is az volt, aki minden asszony:
minden asszonyban ott van az egész pokol… De majd ha asszonyod lesz
magadnak: aki előtt férfinak kell lenned, mikor csak egy jó kis fiú
tudsz lenni… és át kell ölelned a feleségedet, hogy meg ne alázhassa
magát cselédhajaknak kitépászásával s a szent, a drága, az angyal,
karjaid közt vonaglik s lábbal rugdos a pimasz felé, a hatvan koronás
kis cipőivel és vér fut az agyára, hogy nem semmisítheti meg egy
szavával, nem ölheti meg a bitangot, aki soha nem törüli le a szekrény
tetejét s vállat von, ha összeszidják…

A tábornok kutatva nézett a fiatal ember arcába, mintha ítéletet,
kritikát keresne benne, már valami a lelke mélyén feszülni kezdett, már
valami égett benne, hogy túlment azon a határon, ameddig szabad lett
volna… De benne volt, de végre itt a harctéren, itt a gránátok kereső
ugatása közt, itt végre kijött belőle, valaki előtt, aki annyira közel
volt neki, mint saját maga, valaki előtt, aki mintha a zúgó szél volna,
s a szív szerető hallgató kagylója…

– Akkor aztán annyit se mondj dühödben, hogy: majd megmutatnád te, csak
te állanál ennek a kis menázsnak az élén… Mert akkor minden kijön… A
piszoknak, az utálatnak, a gyülöletnek minden sara, ami egy asszonyi
lélekben felgyült valaha valamikép, nem is csak te magad ellen, hanem az
ős Asszonyban az ős Férfi ellen, a sors, az életek berendezése, a nemek
igaztalan beosztása, a lelkek össze nem törődhető nyers nagy gyűlölete,
az a vad és soha le nem birható kaján gonoszság, ami egy asszonyban a
hím ellen felgyülemlik, az a tajték, az a sár, az a förtelem, az
angyalnak az a démonná, sátánná való visszaformálása, az a kicsinyesség,
az a minden nivón alólmaradó köpködés, az az utolsó szajhanyelv, ami
minden asszonyban ott van, az a…

Hirtelen egy undorodó nagy hangot adott.

– Eh…

Rámeredt a fiatal emberre. Ez ismeri a feleségét. Ez előtt leleplezte az
életét. A boldog házasságot… Rémült és vad meghökkenéssel nézett rá.
Vissza akarta venni a szavakat. Aztán lassan elfordította a szemét.

Egy pillantást vetett a mezőre.

– Mutasd a térképet.

A segédtiszt gyorsan kiterítette a fűbe.

Leült, levetette magát a széttiport gazba.

Ilyen alávalóságot!… Hát ki lett ő. A tiszta, az előkelő, a hideg, a
begombolkozott katona. Miért ontja most idegen előtt, egy fiatal kis
férfi előtt, egy nembeli ellenség előtt… Mit hijja ő ki a kritikát…
Pusztuljon el! Ennek az embernek el kell pusztulnia! Ennek nem szabad
életben maradnia Menjen a tűzbe!… Az egyetlen, aki előtt a lelke
szennyét úgy kiöntötte…

Ráhajlott a térképre s érezte, hogy a másik férfi, szintén fölibe hajol,
ott térdelve a fűben, szintén mellette hajol s valami gyílkoló düh,
valami roham vett erőt rajta, amely szinte megrázta, megrengette a
vastag nagy testét…

E pillanatban felettük nagy csattanás. Süvöltő szelet érez az arcában s
abban a pillanatban nagy vörös folttá válik a szeme előtt a térkép.

A pillanatok végtelenségében emeli fel kábult szemeit a másikra, a
férfiúra, a fiatal testvérre, az idegenné vált szörnyűségre.

Csak néz, néz rá, ahogy ott ül elváltozva és csodálatosan s lassan
odadül feléje, fej nélkül előre…

Irtózattal veti magát hátra s rettenetes ordítás tör ki a torkán,
üvöltés, mint a megőrült állaté s hátra, hátra, mert borzalom… mert
iszonyú…

A segédtisztnek egy srapnelhüvely elvitte az egész fejét s a tábornokon
kitört az idegsokk.




EGY SZEGÉNY FECSKE

A figyelők a nyilásoknál állottak s erősen néztek kifelé a csillagos,
sötét éjszakába.

A cug másik része hátul ült, guggolt s igyekezett hátát úgy vetni neki a
lövészárok oldalának, hogy a hátizsák ne húzza le nagyon a nyakát; egy
percre sem volt már szabad letenni a felszerelést, a fronton voltak.

Erős emberszaggal, bakancsszaggal, izzadtság bűzével volt tele a
fedezék, amelyet szűknek találtak, haszontalannak, mert nem ők
csinálták. Keservesen, bebörtönözve bámultak maguk elé a sötétbe és
minden percben elaludtak, akár figyelők voltak, akár nem s aludni
halálbüntetés terhe alatt tilos volt.

Még nem voltak hozzászokva ezekhez a dolgokhoz, a rettenetes marsolás
után még csak alig pihenték ki magukat.

– András, – mondta az önkéntes káplár, csendesen, a hangja fáradt
csöndben sustorgott, – András, András! Maga alszik.

A baka megmozdult.

– Maga alszik.

– Nem alszok én, csak nagyon figyelek.

S kicsit ellódította magát a figyelőnyilás előtt a faltól, hogy lábon
maradjon.

Az önkéntes jól megfigyelte, hogy aludt, ő maga is tudta, András
álmodott. A szemébe friss levegő jött s kint látta a kissé völggyé váló
tájat s a büntetéstől való megijedésében egyszerre annyira éber lett,
mintha csak kitisztult volna, mintha szitán átrostálták volna a világot.

Az önkéntes káplár morogva, dünnyögve tovább ment; a kis öreg s
orrhangján biztatta őket, szoktatta a vén embereket, hogy el ne
szunnyadjanak. Ő maga ugyanúgy cipelte a batyuját, szerencse, hogy a
minapi teázáskor minden élelmiszer kifogyott belőle, mert ha most is
annyit kellene cipelni…

Nemsokára letelt az óra s kiadta a jelszót, hogy felváltani.

A figyelők, akik már majd megőrültek az egyórai gépies tétlen
ácsorgásban, most először pillantottak ki kiváncsian a nyilásokon, hogy
hátha mégis lehetett volna valamit látni, aztán siettek hátra
visszapottyanni a stellung földjére, leguggolni gémberedett, állásban
megmeredett lábaikon. Le is ültek, rögtön aludtak, az önkéntesnek úgy
kellett felrugdosni, lábra verni, mint a fűbe fekvő bárányt, aki az
útszélről nem akar tovább menni.

Jó volt annak, aki a földbe vágott padkákra ülhetett, fegyverrel
vállukon, hátukon a nehéz hátizsákkal, vagy bornyuval, fújtak,
szuszogtak s még a verejtéket is lusták voltak letörülni a hideg
homlokról, kitátották a szájukat s a rossz levegőt lihegték.

András kinyujtotta a lábát, keresztbe tette s elhevert. Az önkéntes, aki
folyton sürgött-forgott s őrülten ideges volt az első lőárokbeli
éjszakájukon, megbotlott benne.

– Gáncsot vetettél? – kiáltotta, miután akkorát nyekkent, hogy a nyelvét
majd elharapta, s a másik percben puskatussal mellbe vágta Andrást.

Az ütés nem fájt, már ekkorra visszafogta dühét és a baka röhögött.

– Dehogy is káplár úr, – mondta sunyin, – csak nagyonis beteg vagyok.
Káplár úr. Má meg kell dögölni káplár úr, jaj de odáig vagyok káplár úr.

– Gondoltam, hogy te vagy, – szitkozódott a foga közt az önkéntes, lábra
egyengetve magát s most már nem magázta Andrást, – ez a magyar ember;
szégyeld magad… Semmit nem akar csinálni, semmit… mennyen gyepkockát
vágni: nem megy… Mennyen tüzet rakni: nem rak… Mennyen legalább fát
szedni: ellóg… Hanem majd elnáspángollak, disznó, majd akkor mentek…

Andrásnak a melle megrázkódott a visszafojtott kacagástól, aztán
mindjárt siralmas gyerekhangon mondta:

– Nem tudna önkéntes úr ojan goromba lenni…

S lehúzta a fejét a melléig, hogy hangosan fel ne röhögjön. Sokért nem
adta volna, hogy így fel tudta paprikázni.

A fiatal önkéntesnek már csakugyan elpárolgott a haragja. Tudta, hogy
haragudnia kell, büntetni, kemény lenni, példát statuálni: de már csak a
fejét csóválta, a sapka is félrefitult az orrán az előbbi elbotlásnál,
azt igazította meg. Szerette ezt az embert. Komisz bitang volt, de olyan
jóképü magyar. A maga fajtáját, saját magát ismerte benne, ő éppen így
szeretett volna tenni a hadnagyával, de hát ő nagyon jó fiúnak volt
nevelve. No majd a háború talán segít rajta.

Tovább akart menni újabb szó nélkül, de András megfogta a köpenyének a
szárnyát.

– Önkénytes úr… nincsen egy csepp sósborszesze? – szólt nyögdécselő
hangon.

– Van, de nem neked.

– Csak egy kis kortyot aggyék belőle, nagyon elvagyok platytyanva
önkénytes úr.

Az önkéntes elnevette magát. Kihúzta a ruháját a legény markából s odább
lépett. András nem erőltette a dolgot.

Most telt le az idő, mikor a Horchposztot, a kiküldött figyelőket
váltották le. Kint felhangzott a jelszó s az önkéntes sürögni kezdett,
hogy összeállítsa a kiküldendő új csoportot. Jobbról, a lövészárok
következő szakaszában, amely tőlük bemélyített földgáttal van
elválasztva már készen is van a csapat, erre ő túlságoskodva szólt:

– Nyolc ember kimegy horposztra! Nyolc ember horposztra! Ez a nyolc
kimegy horposztra.

A nyolcba András is beleesett. Iszonyú dühös lett, hogy fel kellett
állnia.

– Még csak most figyeltem ki, – mondta komiszul, – osztán má megint én
menjek ki.

– Disznó, – morogta az önkéntes, – ahelyett, hogy örülnél, hogy leteszed
a rüsztungot, még morogsz.

András csöndesen káromkodott.

Segesvári mellette nagyot tüsszentett. Egész éjszaka szótalan volt, úgy
meghúzódott, mint a menyét, csak fújt, fújt, mint a tehén, mikor legel,
csakúgy sípolt a tüdejéből kifelé a forró levegő.

– Mibaj komám? – kérdezte a cigány.

Segesvári nehézkesen föltápászkodott.

– Ajjó egésség tuggya, de nagyon komiszul vagyok.

– Szójjak az önkéntes úrnak? – sziveskedett a cigány.

– A, nem kell nekem semmi.

András odafigyelt.

– Csalj ki belőle egy kis sósborszeszt, nekem is te. Fecske. Hallod.

Segesvári oda se ügyelt rá, leeresztette a nyakából a rüsztungot s
nagyot lélekzett, örült, hogy megpihent a nyaka, válla. Mindent
leraktak, csak a fegyver maradt kézben, aztán egyenként kibújtak a
lövészárok szűk lépcsején a szabadba, csak András békétlenkedett minden
pillanatban, pedig örült, hogy lehányhatta magáról a nehéz terhet, ami
úgy húzza az ember gerincét, hogy ökörnek érzi magát, járomba.

– Csak egy cseppet aggyék önkéntes úr. Abbul a jó sósborszeszbül, dejjó
vóna.

– Cukorra adok.

– Cukorra! – mondta András. – Hallod mán fecske!… Hát aggyék cukorra.

– Van cukrod?

– Nincs.

– Nohát nekem sincs… Kifele, kifele má…

András hümgetett.

– Ej azt a jóféle megváltóját, kiküldeni tuggyák az embert… osztán
meglűve hozzák vissza a vígin…

S ő is kibújt. Utána összeszorított foggal, kidülledt szemmel mászott
fel Segesvári, végül a cigány. Ez volt az utolsó a nyolcban

Kint a szép csillagos, de holdtalan tavaszi éjszakán hason csúszva
mentek előre… Jó nedves fű volt, friss levegő.

Mikor a kellő távolságban voltak, András elhevert a magas fűben, a fejét
egy mohos kőre tette, hanyat a földön s kényelmesen eleresztve tagjait,
felnézett a magas égre.

Épenúgy feküdt most, mint odahaza szokott, mikor kiviszik a lovat a
Nagyszegbe éjszakára legelni, vagy nyáron, ha az asztagot őrzik, hogy
valaki tréfából fel ne gyújtsa.

Haza gondolt. Vajon mi van most az idesanyámmal, meg a menyecskével…
Tegnapelőtt még postát kaptak. Mindenki kapott egy levelet, vagy kettőt,
az asztalos legény kapott ötöt, mindenféle nőszemélyektől… pedig
felesége is van, meg gyereke az ebattának…

Csak ő nem kapott, neki nem írnak, neki még egy kutya vakarintást se
írnak… Még ennek a cigánynak is írtak, még ennek is vót, aki írjon, csak
neki nem…

Iszonyú elkeseredés vett rajta erőt s hasra fordult, bele nézett a
bizonytalan messzibe. Most bele tudna vágni még egy sturmba is, így
fegyver nélkül, azt a kutya megteremtőjit, ököllel tudná agyon verni a
muszkát… Hogy minditig is baj vót odahaza, hogy a két asszony sose birt
egyezni, azt a keserves… Mint két éles kés… De sokat ették má eddig is
az életét… Hogy két asszony mér nem bir megegyezni, azt a megfeszített…
Ami az egyiknek kell, az a másiknak azért se, azt a…

Most jött fel a hold is, ez is olyan keserves, mint egy penecilus éle,
semmit se látni a völgységből, csak a tarka homályosságot, felgyülhet
ott egy ármádia muszka, a fenét ér ez az egész horposzt, affelől
lefeküdhetnének aludni nyugodtan.

Arra lent puskalövés pukkant.

Felkapta a fejét, de csönd volt tovább. Balfelől a cigány hangját
hallotta, fecskének mondott valamit… Berezelt a more, mondta András
magában, inkább a leveledet adnád ide… Tagadja a levelet, má biztosan
baj van vele. Mintha kivilágosodott volna, eszébe jutott: már valamit
írtak benne, ezek a büdös cigányok, mindig ezek hordják a pletykát… Jaj
de jó má egyszer így feküdni fáradott testtel…

– Orosz patrul… – hallotta jobbfelől. Messziről jött a hang, de oly
tisztán, mintha a húsába metszettek volna bele.

Egyszerre csak mindenki látta, mindenki mondta, sorra avizálták, ő
ijedten, kidülledten figyelt, semmit se látott, de mikor rákerült, ő is
rekedten lihegte tovább a szomszédja felé, Segesvárinak kiáltva:

– Ott az orosz, e!

A lövészárok felől már megjött a jel, hogy a Horchpostok vonuljanak be.
Most az egyszer a parancsnak igazán teljes erővel s buzgósággal tettek
eleget.

Mire beugrott a tűzbe, a sötétbe és melegbe, dideregve, mint a kutya, a
kezét dörzsölve s bizony megszeppenve a tolongásban; kint, egészen
közel, őrült fegyvercsattogás volt. Tízet, húszat, százat lőttek. A
figyelők a nyílásoknál nem voltak többé álmosak, kimeresztették mindkét
szemüket s egyikük eldörrentette a puskáját.

– Ne lőjj, ne lőjj, – kiabált az önkéntes káplár, – az istenért ne
lőjjenek, még meg se olvastam bent van-e már minden emberünk.

El kezdte olvasni: egy, kett, hárm, négy… Kétszer is végig számolta.
Ötvenhatan voltak, de hol ötvennégy, hol ötvenhét jött ki. A
zsebvillamlámpája nem működött, kölcsön kellett kérni egyet a másik
szakasztól, úgy kezdett névsort olvasni. Közben kifelé figyelt, odakint
csönd volt.

– Hier, hier, – kiabáltak sorra, a sötétben.

– Segesvári, Segesvári… Segesvári…

Senki se szól.

– Hol van Segesvári, hova lett?… Ki volt mellette?… A cigány, hol a
cigány?… Cigány… Ki szólt a cigány helyett?…

András lehúzta a nyakát, izgalmában egészen önkéntelenül ő kiáltott a
cigány helyett, már a kaszárnyában megszokta, mert igen jól tudta
utánozni a furcsa kiáltást.

– Hol van Segesvári?

– Kinn maradt.

Odakünn már mély csend volt, mint egy nyári fergeteg, amilyen gyorsan
jött, el is múlt a puskatűz. Az önkéntes káplár halántékáról patakokban
folyt a verejték.

– Megnézem, – szólott s egyszerűen ledobta a nyakáról a hátizsákot s
fegyver s minden nélkül gyorsan eltünt a lövészárok lépcsőjén.

Eszébe se jutott, hogy hiszen baj érheti, egyre előbb kúszott.

Hirtelen egy fa alatt meglátta Segesvárit, rögtön megismerte. Alig
nyolc-tíz lépésre a front előtt ott feküdt összecsukolva, sapka nem volt
a fején, az messze gurult, a fegyvere melle alatt keresztben.

– Segesvári, Segesvári… – sustorgott egész rémülettel rá, azt hitte
alszik.

De az nem mozdult.

Föléje térdelt s megfogta a karját.

A test átfordult.

– Segesvári…

Irtózattal nézett az arcába a kevés éjjeli világosságban. Ez volt az
első halott, akit életében látott. Reszketett tőle és kimeredten,
dermedetten nézte. A balhomlokán ment be a golyó és a jobb homloka nagy
darabon ki volt szakítva, óriási lukból folyt a vér… Elengedte a karját,
amelyet öntudatlan görccsel markolt s újabb iszonyattal látta, hogy a
keze is tele van vérrel…

A karja is át volt lőve… Végigjártatta rajta a szemét s valami borzalmas
kiváncsisággal számolni kezdte a sebeket. Kilencet fedezett fel.

Remegett s a két kezére támaszkodott, körül a füvek, bokrok, a fák, s a
csillagos nagy égbolt, mind ezt az egy halottat lesték titkos nagy
suhogással, irtózó rettegéssel, az elmulás imádatával és félelmével s
egész testében borzongva a Mindenség…

– Két ember jőjjön ki!!…

Bent a lövészárokban senki sem mozdult.

Szédület és düh fogta el. Hát emberek ezek. Kutyák. Még most se. Még ide
se.

– Asztalos! – kiáltotta, – Schwartz!

A zsidót kár volt hívni, mondta magában, az hisztérikus görcsöt kap
megint. Nem is az jött. Asztalos után András kúszott elő.

Minden borzalom között feltünt az önkéntesnek, hogy András itt van s
csak nézte, nézte erős, komoly, csontos parasztarcát, ahogy nyugodtan,
bajtársiasan, a meg nem rendült léleknek jóságával hajolt szegény
cimborája felé, akivel egész úton dévajkodott, akit ő nevezett el
Fecskének… Az első fecske a halál tavaszán.

– Úgyis beteg volt, – mondta András, – úgy fújt, mint a tűz, ojan vót a
lehellete.

Aztán még hozzátette halk egyszerű hangon:

– Csakhogy minket átugrott.

A Halál, tudniillik. S csakugyan mindnyájan valami örömet s megnyugvást
sejtettek: meghalni jó a betegnek. De életben maradni, életben élni még
jobb annak, aki él.




A MACSKA

Az alkonyat az orosz síkon ép olyan volt, mint odahaza. Nem látszott az
égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy
seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el volt rejtve
egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a
fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt
őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől valami 1500
lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan fedezékbe kaparja
magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben, vagy
bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős
csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el a fül mellett egy-egy
golyó.

Csatatéri csönd volt.

– No hálistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült a maga
ásta fedezékben.

Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta tovább mozgatni. Oda
volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes csontjai és kötései,
de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos
szerelvénycipelés, az utolsó héten valami százhúsz kilométert
meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang ütötte meg a fülét. Megint
felnyitotta a szemét, mert azt hitte, megőrült. A nyitott sírforma
fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi nesz. Tudta,
hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanígy fekszik a meleg
homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök
igyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz
támadás jönne sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró
és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica nyivákolása…

Tágra nyitotta a fülét. Macska! Hol van itt macska…

Macska!… Régen elmult örömök és boldogságok villantak eszébe. A kis
lányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kis gyerekének a
hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a macskát
cipelte Cince, maga is annyi, mint egy rózsaszínű kis cica…

– Cic, cicic!… hallotta jobbról is, balról is.

Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és
kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.

– Cic, – mondta mind, – cic!

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér volt
a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen
mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes
emberek.

– Cici, cicicic!…

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és ravaszul,
lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant megcsipni.

– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a
macska kézben volt.

Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagybajuszú öreg magyar és
úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy földi féreg,
amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni az égre…

– Tudsz magyarul cicu? – mondták az emberek és nevettek.

– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s büszkén
mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még leszedné róla a
bőrt!

– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.

– Nem kell úgy megszorítani!

– Nem való ilyennek a kezébe a macska!

– Adcsak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind
a macska után vágyott.

Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy
kis macska… a halál mezején…

– Cicuskám! – szólt oda egy ember, – kis cicuskám! hogy kerülsz te ide,
cicus? Gyere haza velem Magyarországra. Böskéhez… a bácsi Böskéjéhez.

– Ne csábítsd el! – mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a
cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához
Nagyszemmre, a Patics-utcába…

Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi
irigyen és csorgó kivánsággal nézte.

– Teljes fedezék! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt
őrmester, mert valami gyanust vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behúzódott a fedezékébe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok
közeledtek vágtatva.

– Itt a muszka! – kurjantott valaki.

– Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!

– Hászíppa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már szaladnak
visszafele!

Ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a
testüket, a fáradtságukat.

– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek épen erre! – mormogta a
macskás ember s a cicát beszorította a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc
mulva veszekedett gránát csapott le.

Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszú perceken át visszafojtott
lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mind ilyen remek
megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt
lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára elevenítette meg őket
újra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a földszínére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt.
A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a napsugár, a nap utolsó
sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát
félkézzel s a másikkal símogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis
mélységű sírban.

– Megijedt!

– Cicukám, megijedtél?

– Nem szereted a gránátot, cicuka?

– Hát a gombócot?

– Hát a friss tejecskét? – mondták összevissza.

S úgy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete kezeiben
tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját
és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott kis fehér orrával
az égre nyivákolt.

– Milyen tiszta – szólt az őr.

– Mosdik.

– Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és
tovább szaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már megint fogva
volt.

Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan
gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke
hajával… s a többi nézte…

– Teljes fedezék! – hallatszott újra a hadapródőrmester kiáltása.

Abban a pillanatban mindenki lebújt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…

– Csehek jönnek – kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról
egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is
kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s nézték,
hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt lesznek a
tűzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.

A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész
alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt
lappangjanak. S amit tudott, elmondta.

A nagybajszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba,
amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés nélkül visszatért
a csapataihoz.

A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott még
nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba…

– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.

– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette magát az
árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek
úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter
magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös
fény villant szét s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő maradt az
égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettejéből
füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.

Aztán újabb dörrenés… aztán csakúgy zuhogtak körülöttük a vas
parittyakövek…

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra
fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják…

– No, ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a csapatja
fölött:

– Cic!… Cicic!…

Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

– Hol a macska?

– Hol van?… Hol a macska?…

Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.

– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az
egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska kedves figuráját.

– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal
csupogatták! – cic, cica, cica!

De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás…

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket a nagy
sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha
egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara… amely
megcsillant… amely hozott valamit… amely megint nincs… Most már újra
nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború…




HŐSKOR

A mező zöldben fénylett az őszi napsugarakban.

Olyan nap volt, melyről azelőtt azt szokták mondani, hogy mélabú száll
az ember lelkére s az elmulás fájó borongása lepi meg a szívet.

Szelíd kékesszürke párák a szemközti dombsoron, csak jó látcsővel lehet
fölfedezni a magasabb peremeken a parányi földhányást, amely mögött az
ellenség lappang.

Ijedten elmeredt szemmel nézte ezt a képet a fiatal hadnagy.

A földön feküdt s két könyökre támaszkodva tartotta szeme előtt a
távcsövet s minden bokrot, minden gödröt végigkutatott a szemközti
dombokon.

Nem látott ellenséget. Ott kellett pedig lenniök. Be voltak jelezve s
minden pillanatban készen álltak a rohamra, csak jelt vártak.

Leeresztette a távcsövet; egyszerre a távolba futott előtte a táj s
meglátta a párás őszi képet, a lombok sárguló tarkaságát.

Bágyadtság, kábultság lepte meg az agyát.

Milyen szomorú dolog ez az élet.

Hirtelen, egész váratlanul fölmerült benne az élet értékeinek
fölbírálása. Meglepi néha az embert ez az érzés. Actió közben csak a
percnyi munka végrevitelére feszül minden akarat, de hányszor nem ér
utól a csöndes meditálás: mire ez mind? Mire ez az élet?

– Egészséges vagyok – mondta magában. Erős, egészséges ember.
Remélhetem, hogy kibirom a strapát s megérem a háború végét… Csak a mai
napon túl legyünk… Nem vagyok sem éhes, sem szomjas, a körülményekhez
képest jól érzem magam… A fejem tiszta s nem is félek… Ilyen körülmények
között már jobb dolgom nem is lehet. A rajvonalat mindenfelé lövik, már
egész lyukakat lőttek benne és nálam semmi baj… Talán nem is lesz… Mért
lenne… Véletlenség, hogy eddig nem volt baj, de az is véletlenség, ha
ezután lesz… Baleset mindenütt érhet, de ki rontja azzal magát, hogy
folyton a balesetektől retteg…

Kicsit elmosolyodott. Szeretett volna valakivel beszélni s «pszt»
szólott rá a mellette fekvő tizedesre, aki hangosan azt kiáltotta
valakinek:

– Ki volt tegnap küldönc a százados úrnál?

Szinte megdöbbenve nézett a fiúra. Ennek tegnapi dolgokon jár az esze.
Egyszerre úgy tűnt föl neki a tegnap, mintha az elmult évszázadokról
volna szó. Ki gondol a tegnapra? Hol van már a tegnap?… Az már tisztára
história… Mintha József császár koráról beszélnének: kalapos király…

S abban a pillanatban megérezte, hogy ez az élet milyen irtóztató
hosszú: hisz ők most századokat élnek át… Nem a tegnap, de a reggel, a
dél is hol van már… Délben még ott voltak a pataknál s reggel még a hat
kilométerrel hátrább eső dombokon állottak… Mikor fog ő még egyszer a
patakhoz kerülni, ahol vizet ivott és virágot tűzött a sapkájához. Soha.
Ép úgy nem, mint ahogy diák nem lesz többet.

– Csak a mai napnak vége legyen.

Az ágyúdörgés szakadatlanul puffogatta az eget, a földet, de ez a zaj
csak úgy hatott reá, mint a gyár kalapácsainak zúgó csattogása. Külön
kellett ráeszmélnie, hogy észre vegye.

S mindezt annyi idő alatt futotta át gondolatban, míg leeresztette a
látcsövet meg lehunyta szemét s zúgó agyát kissé pihentette.

És még ez az idő is milyen hosszú volt.

A szeme amint felnyílt, már föl is pattant s dermedten meredt rá egy
bakára, aki isten tudja mért, fölugrott, hogy félig fölemelkedve hátra
menjen.

Az alacsony zöld fűben ott feküdt a srapnell… Később kiboncolta
emlékeiből, mikor látta meg, hogy leesett ez a srapnell s ott maradt
dögölve a fűben… most előre látta, mi fog történni.

Rövidebb idő alatt, mint amennyi kell hozzá, hogy fölismerjen névszerint
egy katonáját, akit egészen jól ismer: látta, hogy az rálép a
srapnellre.

A szeme megkövült, lehunyni sem tudta.

A lövedék szétrobbant, az ember a levegőbe röpült: eltünt…

Néhány pillanat mulva, mint véreső jött vissza a földre…

Csak mikor kezére hullt egy meleg csöpp, egy piros folt, akkor tért
annyira magához, hogy a szemét le bírta hunyni.

Még sok por, föld, fűcafat pergett rá, az egész hátán érezte, hogy rá
hullott a magasból sok s nem súlyos idegen anyag.

Mikor a szemét újra felnyította, boldog volt, hogy él, hogy még megvan.

Él, nincs semmi baja.

Mintha a szomszéd üzletbeliek csődbe kerülnek: egy pillanatra megijed az
ember, ráeszmél a bajok lehetőségére. Aztán könnyelmű biztossággal szól:
de hát miért vagyok megrémülve, mi közöm hozzá, hiszen én én vagyok:
ime, semmi bajom.

– János.

A szolgáját szólította.

– Tessék.

A hang úgy szólalt meg, mint az életöröm harsonája: szó, emberi szózat.

– Hol a konyakos kulacs.

Az egyéni lét, a fizikai én belső természetes követelése, az első
felszökellés az Élet vállára.

– Ostoba fickó – mondta aztán, a szerencsétlenre gondolva, aki őt is
felrobbanthatta volna, ha közelebb van…

Már ő volt, ő. Már kész volt, úr volt s felülről nézett a kívül eső
dolgokra.

– Átkozott, ostoba fickó – ismételte s már csak a veszedelmet érezte,
amit egy más ember könnyelműsége idézett fel reá… szerencse, hogy nem
volt érdekelve a bukásában: elég messze volt a szamár peches fickótól…

És már megint milyen messze volt az elmult perctől.

A katonái kezdtek mozogni. Ijedt és halálosan sápadt arcok tűntek fel a
leülepedő por moszatjai közt. Egy ember halk nyöszörgése hallatszott.
Valaki megsebesült?

– Ki az?

Újabb ijedtséggel figyelt.

A szolgája szólott.

– Sárkány.

Persze, ő is ráismert. Ráismert rögtön, a legelső neszre: nem akarta
megismerni. Úgy féltette éppen ezt az embert… Tanító, öt gyerek, ej haj.

– Hol a konyakos kulacs? – szólt újra.

A nyöszörgés, amely a sebesült foga közül szűrődött ki, egyszerre
szétvetette a műveltség, az intelligencia fékező gátjait s irtóztató,
őszinte, gyerekordítássá lett.

– Óóóóóó.

Végtelen és hosszú üvöltés. Meg-megszakad s még hosszabbá lesz.
Egyenletes, száraz ordítás, amely olyan már, oly erőszakos, oly
mechanikus, annyira végtelen, hogy az ember nem hiszi, hogy nem valami
üvöltő szerkezet idézi elő.

A hadnagy homlokán hideg verejték ült ki. Ő maga is szárazon és nyitott
szájjal liheg.

Köhögni kezd és földet, sarat köp ki.

Elámul, nem tudja, hol szedte. Nem érti, hogy került a foga közé föld és
fű, ami köhögésre készteti.

– Add mán a konyakot!

– Nincs…

– Mi?!

– Hadnagy úr. Nincs meg a kulacs.

– Hát.

– Elvitte a bomba.

– No, a fene egye meg.

Eszébe villan erre, hogy vajjon mi van a szemközti dombokon.

A távcsövét keresi. Nem leli. Aztán ott van mégis előtte.

Fölveszi. Nem bírja tartani. A keze remeg.

Nem bírja fekve a szeme elé tartani, nem lát semmit.

Felül.

Köhögve, köpködve s lihegve ül fel. A térdére helyezi a könyökét s
belefekszik a távcsőbe.

Lassan kezd tisztulni szeme előtt a szivárványos tájkép.

Nem érti, hol vette magát az a bokor, amitől mit sem lát.

Föláll. Föltétlenül valami gyanús dolog van odaát.

Egész előre hajlik, úgy vizsgálja a világot.

S akkor meghallja annak a srapnellnek sivító röpülését… Lekapja a
szeméről a látcsövet s puszta szemmel keresi az égben azt a srapnellt,
amely idejön… Még van ideje újra fölemelni az üvegszemeket, a nézőt s a
kék égen fehér felhők jönnek egész közel.

Pukkanás.

Valamit érez. Míg tűnődne, mi az: zuhanást hall s a legközelebbi
gondolatával már ott látja magát fekve a földön.

– Elestem – mondja ijedten s meglepetve.

Szinte szégyelli magát; a titokzatos és ünnepélyes szó, hogy elesett,
nála valóságos földre leesés…

Valahogy tudja, hogy nem lehet fölkelnie, fölállania: semmi ingere és
semmi lehetősége nincsen rá. Pedig nincs meghalva.

– Meglőttek a kutyák.

De hol… Mintha egy ismeretlen terepet száguldana be, elkezdi följárni a
testét…

– Halálos nem lehet… fene egye, nincs konyak.

Egy arc hajol fölébe. A tizedes, aki az elébb lármázott.

– Meglőttek?

– Azt nézem, hadnagy úr.

Ijedten várja.

– A lábom! – kiált fel hirtelen.

A tizedes kézzel végigsimítja.

– Itt egy lyuk van, hadnagy úr.

– Na.

– A térd fölött… Úgy látszik, a golyó lement a csizmába.

Mért ez olyan kómikus? El kezd nevetni. Boldogan és vidáman nevetni. A
golyó a csizmában.

Már fájást is érez.

Ettől újra megijed s szórakozott szemmel nézi, ahogy a tizedes előtte
ásni kezd.

– Sír? – gondolja elámulva. Sírt ás? Megőrült?… Nem halok meg!…

Mindenfelé mozgás körülötte. Nem érti, mit beszélnek.

– Mí az?

A tizedes izzadt bundaszaga az orrába csap.

– Mit ás?

S nem akarja hallani senki a szavát.

– Tizedes! – ordítja teljes erejéből.

– Szólt hadnagy úr?

– Mi az?

– Hadnagy úr: roham lesz.

– Mi?

– Csak tessék itt maradni, azért ások fedezéket a hadnagy úrnak.

Valami zűrzavaros lárma, egyszerre a katonák mint az őrültek, felugranak
s egy pillanat alatt végük. Eltüntek.

Csak ő fekszik nyugodtan, békésen s huncutul mosolyogva.

– No, ez elől meglógtam – mondja magában és mosolyog.

Tudja, mi történt: rohamot fújnak, a trombitával vele fütyöli, hogy
«tratatata, tratata, tatatatata…» aztán gyerekes kedvességgel újra
elmosolyodik: «káposzta, káposzta, hús is van benne!»

Milyen jó itt feküdni. Milyen gyönyörű az ég.




SZEGÉNY EMBEREK

Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett
mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira
szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az
öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt
rajta, katonabakancs és rendkívül ócska katonasapka, amilyet csak azokon
a lenyűtt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tíz, tizenöt,
húsz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán,
apatikusan és gépiesen.

– Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, – szólt az öreg,
aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az
ásó nyelére támaszkodva. – Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel.
Akkor lesz jó tavasszal.

– Nem fagy ki? – szólt tünődve a fiatal.

– Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van.
Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a
fagy… Peig most az is drága, a fokhajma.

A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.

– Minden drága, – mondta sötéten s az ásóját emelte.

– Minden nagyon drága, – bólintott az öreg. – Rettenetesen drága. Egy
kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem
lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba
meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni
lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt elláttyák az
emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a
vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig űtet a
szentekkel összeházasíttya, annak ű ellássa majd a baját.

Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.

– Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel
esszeházasíttya.

A fiatal ember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy
és erős dolgot jelentene ki, így szólt:

– Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem
érthetem. Rossz világ ez! Tuggya… én huszonhat hónapig voltam a fronton,
de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.

– Meghiszem.

– Nekem ételem, italom megvót. Hús annyi vót, marhahús, hogy mán nem is
akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hús.

– Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahúsnak az ára tizenkét korona.
Aszongyák. Mer én bion nem vettem.

A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett vele.

– Mit evett fröstökre?

– Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul,
merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb… Tizenkét darabot adott tíz
krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott,
magába merült. De az öreg folytatta.

– Ebédre meg, igenjó iborkát savanyított nekem a feleségem, hát ebédre
meg aztat eszek a kenyérhe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a
vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan
káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a
káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell
köszönni a jóistennek.

– Lisztje van?

– Hát van két méter búzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni!
Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

– Zsírja van?

– Avvan háláistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak,
van még vagy két liter.

– Csizmája van?

– Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzne most hatvan
pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a
bakkancsra szert tehettem.

Az ember lassan elfordította a szemét az öregről.

– Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két
nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy
liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50
krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10
krajcár… Mi az a huszonnyóc nap…

– Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, – szólt a vén.

– Nekem semmim sincs télire… Három gyerekem van… – mondta nehéz szóval,
mintha a tüdejéből szakadna ki szó.

– Gyerek!… bolondság, – mondta az öreg. – Elég bolondság. Sok embert
bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem
kérdezi, apám hun veszi kend. Az ki követeli az élést. Eriggy lopni!…
Kérj a szomszédoktul; ha nem ád, vágd agyon…

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal
szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme
meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő
fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen
szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

– Dógozzunk mán, – mondta morogva.

– A nem kiméli az embert, – fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen
kezdett hozzákészülni a munkájához. – A gyerek. Az bég, ha éhes… Avval
is csak hasítja az ember szívit… Az ásó belemélyedt a földbe. Öt hat
nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül.

– A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhö való ásó. Avval nehéz
dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszú ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz
fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is túlhosszú, könnyen megy a fődbe,
van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is
acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden
kapáját.

A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni,
mer hajlik. Csupa kín vele dolgozni ebbe a szíjjas fődbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a
balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a
sifont egy szeggel ki lehet feszíteni s annyi pénz van benne, ezrek!…

– Hát sturmba vótál-é? – kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a
szót.

– Sturmba. Ugyi sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.

– Fene lakodalom lehet, – nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét.
– Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára… Kit öltél meg
először?… Embert…

A fiatal munkás lassan megmozdult. Úgy, elkésve értette meg a szavakat.

– Nem embert, – mondta fejét megcsóválva csendesen. – Lyányt… Fiatal
lyánt először…

– Lyányt – mondta természetesen az öreg, mintha a világon a
legegyszerűbb dologról volna szó.

– Mikor Sabácba vótunk, – mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott
szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhúzta tünődve a
szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. – Kilőttek egy házbul, az ablakon…
Hármat lőttek; az egyik golyó így mellettem pattant el a kövön, a másik
golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a
combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de
olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment.
Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat
bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a
gyerekeket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s
folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik… Valaki hazajön s akkor
nem lehet megcsinálni… Megállott, hogy abba hagyja a beszédet is, amit
kezdett s azonnal induljon… De a lába nem akart mozdulni, a keze nem
akarta elereszteni az ásó nyelét… s a nyelve újra kezdte, folytatta a
beszédet.

– Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház… Három az
aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale
mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik úrral bementünk az
emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, bútorok, minden,…
ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót terítve, étel, ebéd
vót, mer épen úgyvót, hogy dél vót… ott ültek…

– Ha.

– Igen. Ebédültek… De a fénrik úr olyan vót, mint a sárga halál,
«zofort» aszongya… Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek… Az ablak
be vót zárva,… nem ők lűttek… Aután megfogtuk a palláson, egy lyány vót
ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul… Minek az. Egy
bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz… mikor úgy
jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni…

– Osztán tik?

– Mi? – kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.

Az öreg rábámult.

– Osztán tik mindenkit levágtatok?

– Csak úgy, szuronyhegyivel… – morogta a katona.

– Osztán lyány vót az első?…

– Mi?

– Aszontad, hogy az első lyány vót…

De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s
mintha valahova távolba figyelt volna.

– Nagylyány, vagy kislyány?…

– Várjék csak, – szólott a fiatal ember hirtelen, – hazalépek egy
kicsit, mert effelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda
kócsa…

Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.

– Most ütötte a tízet a toromba.

Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a
távoli óraütésekre figyelt: így határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor
kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tíz óra. Akkor
osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanú, hogy ő tíz órakor még itt
vót…

Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte
szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyűrött szürke
sapkát a szemébe húzva.

– Mit beszél ez, – mondta magában félhangon, hogy mán tíz óra.

Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.

Kilenc óra volt rajta, három percczel mult el kilenc óra.

A katona kiment az utcára s rendes, lassú léptekkel ment előre a templom
felé.

Úgy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de
inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett…
Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor
egy kerítésen kinézett egy nagybajuszú ember, úgy meredt rá, mintha
váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács
lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor
félre verik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét útra.
A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a
földre, balról fiatal diófák állottak az út szélén s nagy tágas
felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak
rendesen csúszott. Az árkon túl volt a ház.

Körülpillantott, nem látja-e senki.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit
még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe
az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos
belemászni. De miket tanult ő katonasorban!… Hol járt, micsoda
faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat
megkerülni, falut felgyújtani, disznót, csirkét leverni, tehenet
kihasítani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte úgy érezte,
mióta itthon van, most került először kedvére való helyre… Mi is ez az
élet… Ez az igazi, dolgozni! Észszel megkerülni az ellenséget s hátába
támadni… Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy
hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!… Nincs
most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen
parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas,
osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy
tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas,
kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint
itt búzával a szántást… osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az
átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a
lábát, lehúzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyú tátja a száját,
gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a
puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy
mentek neki a halálmezőnek, az oslaviai temetőnek…

Míg a gödör szélén, akar az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s
zúgó fejében a csaták zúgása szikrázott végig: mégis mintha a lelke
fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a
harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár a paranccsal, se a
Fänrich úr a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szorítsd…
s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott
heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint
mérgesen ki akarta magát szakítani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott
a csuklójába, az ingen keresztül.

– Azt a mérges istenit, – mormogta s kicibálta a tövist. A vér
szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.

Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

– No megájj, – mormogta magában s nem tudta kire és mért fenekedik.

Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt
kerítés s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt
s a szivébe nyilallott. A nótás szájú, gőgös, vasvillaszemű bakákra
gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár…

Összerántotta a szemét: most a szegénység az úr, most a szegénység
kommendiroz… Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele
akarna markolni az agyveleje gondolataiba… csakugyan kell-e, csakugyan
muszály?

Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárúl
«délig megadom».

Délig megadom!… délig megadom… – forrt benne, mint mikor jobbról balról
a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai
földbe. Így állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás
közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb
tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat… Akkor a tisztek kihúzták
a kardjukat szájról s szájra járt: «Nem lehet tovább… forverc!»

Most is úgy rohant be előre szegezett fejjel a tűzbe.

Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig
legjobb előre!… s bent állott a konyha sötétjében.

Csakúgy zihált a melle… Csak a fegyvere volna itt vele.

Fújt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az
ajtó mellé volt odatámasztva.

Most mi lesz.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tűzhely, alatta fehérre meszelve
a kemence… cserépfazekak… s vasvilla a kezében… Ezek a Vargáék is
szegények voltak a háború előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg
a bornyut… most vannak az ezrek…

– Mija? – kiáltott bentről egy gyereklány.

A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.

– Itthon vannak, – motyogta.

Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel,
tátott szájjal nézett.

Hosszú pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a
Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya…

– Itthon vannak? – kérdezte végre rekedten.

– Neem.

– Hát.

– Elmentek reggel.

– El?

– Egen, a vásárba. Hásze maga látta.

A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha
most már joga volna felül kerekedni…

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan
gyerekesen ijedt szemmel meredt rá… Úgy nézett rá, épen úgy, mint az a
lány… ott a háború elején… a legelső gyerek… ott Sabácban…

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a
parancsot…

Meredten s fakón vadúlt rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A
fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

– Délig megadom!… – mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s
keresztül szúrta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget… Látta, ahogy belement a vasvilla a
torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt
a vért!… Hány embert szúrt már agyon… Mindenkinek így szökik a vére…

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes
szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad meredt rá a
katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az
emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

– Hol a kócs? – mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerű
reszketéssel.

– Hol van a kócs? – kiáltotta újra a katona.

– Nem tudom, – nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

– Ha meg nem mondod, téged is agyonszúrlak.

– Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s ő előre ment. Gyorsan kihúzta a sifon alsó
fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

– Hamar!

A lányka iszonyatos réműlettel nézett fel rá ott guggolásából.

– Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a száját s a vasvillával a hasába szúrt.
De villa hegye nem ment át a ruhán, ezért újra fogta a villát, felemelte
s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja
a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést.
Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába
szúrt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette,
úgyhogy a feje szinte leesett.

– A fene egyen meg benneteket, – egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre s látta, hogy a vér
végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen újra elmosolyodott. Nagyot
fognak nézni, ha hazajönnek.

Ebben a pillanatban a bölcsőben felsírt a kisbaba.

A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli,
azért sír.

– No, ne haragudj. Kis zsivány, – mondta neki, – csak a kezemet hadd
törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte íjedtséggel
futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be
s elhallgatott.

– Véres lett egy kicsit, – mondta a katona s csendesen mosolygott. – Nem
baj, sose tudod mitől hizol… – szólott szeliden. – Hát mikor én három
napig olaszt ettem…

Fanyarul elhúzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap,
mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé
fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen
elesett olasznak a vérét szívta ki, mint a hörcsög a csirkeét.

Most megtörölte újra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó
arcocskájára…

– A zsivány, a betyár kölyök… – mondogatta magában.

Aztán a késsel hozzáfogott kifeszíteni a szekrényt. Nem ment, a
vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér
csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszítette a szekrény sarka
alá s az egészet kiemelte.

Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a
bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és
rendesen.

Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.

– Azt elvitték a vásárra, – mondta magában s mérges lett saját magára.
Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a
felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy «hallom az ágyúzást»…
mert csakugyan hallotta… S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott
mindent kigondolni… Erre se számított, hogy a gyerekeket itthon hagyják
s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát… úgy gondolta, inkább üket
adják oda valakihez… Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy
se… meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

– Egész meg van má rothadva az eszem, – mondta, – a kefe vigye el…

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s
megszámolta. Papir és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint,
meg valami krajcárok.

– Nem sok, – mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. – Most má nem
adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg
hadd is várjon az a vén gazember… Háborúban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy
zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még
egy koronát, mert itt nagy a drágaság, biztosan több kell most arra is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s
a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és újra mély
szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, úgy hevert ott, mint egy
kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

– Ilyen kutya világ ez a mai, – mondta, aztán nagyot sóhajtott. – Hát
mikor a cigányszigeten bementünk… a fárul úgy ráztuk a komitácsit, mint
a rothadt szilvát… Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a
kezét rászorította a sebre s az ujja közt csakúgy hugyozott a vér, meg a
száján… csak úgy ropogott a koponya, így hajigáltuk a levágott kezeket,
meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán
egymás torkát keresztül harapták…

A bölcsőbe megmozdult a piciny… erre föleszmélt, maga sem tudta miféle
álomból… Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem
izgatta semmi…

Szétnézett, nincs e valami tenni való… Egy pillanatra arra gondolt, hogy
a kis testeket felrakja az ágyra… Ne feküdjenek ott szegények… de
hirtelen összeborzongott s úgy érezte, a világért sem tudna hozzájuk
nyúlni…

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte
keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem
nő meg… Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette,
aztán kilépett a szabadba…

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját
kinyitotta, hogy teleszíjja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s
kedvetlenül fojtotta magába a mozgást… Ki, csak ki innen, még meglátják…
Mintha fonákul volna valami… Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől
pattant szét a melle, most pedig…

Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be
magát a sűrűbe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette,
aztán a setétúton visszament a templom felé.

Ahogy a kerítés mellett elment, valaki rákiáltott.

– Hé. Öcsém.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István
bácsi az ásásból kiált.

– No. Gyere ásni má. Má kerestek.

– Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mer avval nem lehet
ásni.

– Hun veszel?

– Átmegyek a vásárba… István bácsi… hány óra is vót, míg dógoztam… Tíz
ugye.

Az öreg nevetett.

A katona nem merte firtatni a kérdést:

– Hallottam, mikor ütött…

Avval tovább ment, de valahogy az a gyanú vett erőt rajta, hogy az
öregnek órája van. Mintha az után nyúlt volna a zsebébe, de visszanézni
nem mert többet.

A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek
a felesége adós volt ötven forinttal.

– Meghoztam amit tudtam, tekintetes úr, – mondta a szikár kis öregnek.

– Jól van.

– Nem tudok többet adni, csak húsz pengőt.

– Jól van.

Az öreg elvette a pénzt.

– Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most
meg mán van.

A katona sötéten nézett az öreg kopott úrra, aki cinikusan járt s
kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény
embereket.

– Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt,
azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat.
Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy
kötelesség is van a világon. – S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján.
– Mint a huszár a kozáknak… – fecsegett tovább s egy háborús anekdota
jutott eszébe. – Magával nem történt valami ilyen jó história?

A katona már el akart menni, dem akarta megsérteni az urat azzal, hogy
végig sem hallgatja a beszédét.

– A kórágyon feküdt két sebesült baka, tudja, az egyik a szerb
csatatérről került oda, a másik az északiról… Na… Azt kérdezi az amék a
szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan
borzasztóak azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a
fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek
előre?

A katona úgy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás
gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomorú arcán borzasztó unalom
volt, míg az öreg úr ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját
hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen
műtrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás
hangján tovább mondta az adomát.

– Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér,
így mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsúlyozta népiesen, hogy
gyütt), vagy ezer darab muszka, hát e’ kicsit szorongtunk, de azután
eltaláltuk a fortélyukat… Na… Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szeb
harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most
meg fogja tudni a fortélyukat!… Hát tudod, azt mondja az orosz fődön
jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a
tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az
nagyot ordít! De mikor az ember beleszúrja a hasába a bajonétot, hogy az
hátulrul gyün ki – akkor a kozák elcsendesedik!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a
harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak,
amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a
hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.

– Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!… Ilyen huncut kutya vér
van a magyar emberbe a háborúba. Másféle ember, francia vagy angol
megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hű, az borzasztó, amilyen a
kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordít, mikor támad… Így mondaná
el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb… A magyar?… A magyar meg azt mondja
rá: kitanultuk a fortélyukat!… Mikor az ember úgy beleszúrja a hasába a
bajonétot, hogy az hátulrul gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik,
hahahaha… Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik… No jól van
kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen…
Soha adósságot! Soha… Minden bűnnek az a melegágya: az adósság… Inkább
koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen…

– Hát Sóvágó úr, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az
adósság…

– Jójó, jó van na, jójó… csak azér mondom, – motyogta kicsit megsértődve
az öreg úr, hogy nem tekintetes urnak szólította s megveregette a vállát
a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a
munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt
annyi ennek az úrnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az
ővele, érdemes volt azért… hogy ennek visszaadjon húsz forintot…

Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?… Ennek annyi a pénze, hogy
ez soha míg él, nem fogja elkölteni azt a húsz forintot… akkor mire
neki… akkor mér követeli annyira? hogy még a húsából is kész volna
kivágni… mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett, míg ő oda
volt huszonhat hónapig… Hogy éljen meg három gyerekkel?… míg ő oda
harcol… meg kórházakba fekszik, meg újra oda harcol…

A katonasapkáját a fejébe húzza s busaszemmel, véreres szemmel néz
körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él… Huszonhat hónapig odaki
lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat
csinálni… Ez a haszna, ez a vége…

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a
három gyerekkel. A gyerekek, az udvaron játszottak a kis kocsival, kert
nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérhez volt az; putri-féle.

– Hát te minek jöttél haza? – kérdezte csodálkozva az asszony.

Az ember megállott s csöndesen nézett rá…

– Ne beszélj sokat, hanem gyere.

– Hova?

– Majd megtudod, – s elfordította a fejét, úgy mondta, – a vásárba…

– Vásárba?

– Oda.

Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.

– Mit akarsz venni? – kérdezte s utána ment.

– Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni… Nem való az az ásó ilyen
kemény fődbe, – mormogta, – homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe
nem…

Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra.
Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját húsz krajcárér.

A legnagyobb gyerek beszaladt s az apja térde közé futott.

– Édes apám.

– No fiam, – s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.

De a kis fiúnak kerekre nyilt a szeme.

– Mi van a kezén? – kérdezte.

– Mi?

– Piros.

– Piros?

– Megvágta? – szólt a gyerek.

Az asszony odanézett.

– Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.

– Én? – S a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.

Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek
kicsi fekete kezét.

– Várjál bekötöm.

A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihúzta s gondosan bekötötte vele a
gyerek kezét.

Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint
gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak úgy
kell lenni.

Egy perc múlva már ott hagyta az apját s újra kiszaladt.

Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha
valamit nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a
vásárra, jutott eszébe.

Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.

Szelíden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában;
szomorúan nézte.

– Reggel, mikor mentem a munkába, az úton találkoztam a vén Sóvágóval.

Az asszony még lejebb hajtotta a fejét.

– Kérte a pénzt? – mondta gyorsan.

– Kérte.

– Mit mondtál?

– Hogy délig megadom.

Az asszony ijedten nézett fel.

– Délig?

– Délig.

– Mingyán dél…

– Mán megadtam.

A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő
feszültség.

– Megadtad! – mondta az asszony elfulladva.

– Meg, – szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szívében és
nagy szomorúság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége
arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!… Csak úgy
tett, mintha szomorú volna és megtörött…

– Nem az egészet, – mondta később s az asszony lassan kötözte a
szoknyája madzagát. – Csak húsz forintot.

– Húsz forintot, – ismételte az asszony.

– Huszat.

– Hol vetted?

– Hát… Vargáéktul.

Az asszony gondolkodva nézett rá.

– Vargáék, – mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. – Azok elmentek
a vásárra.

Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi
ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de
mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony… Szerette a
feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a
temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly
dolgon…

– Akkor hogy adtak neked pénzt.

Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.

– Hallod: kiraboltam űket.

Az asszony nem szólott; úgy maradt, ahogy volt s fekete szemeit
ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.

– Mikor tegnap ott voltam a napszámér… előttem vették ki a pénzt a
siffonbul… mán akkor gondoltam… az éccaka is azt gondoltam…

Az asszony szeme fölvilágított: megértette mi baja volt az urának az
éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor úgy alszik, hogy szinte
szégyen… ha a gyerek felébred, észre se veszi…

– De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni… csak hogy lehetne…
Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság így
úgy… akkor mán tudtam, hogy meglesz…

Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.

– Hanem otthun hagyták a gyerekeket… Meg a Szabó András lyányát velük,
hogy játszon velük…

Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.

Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:

– Azokat muszály vót… megölni.

Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.

– Te errül senkinek ne szólj; a szegénység vitt rá – szólt az ember a
példabeszéd bibliai egyszerűségével.

Avval felállott.

– Hozzál vizet, – mondta kevés tünődés után, – véres vagyok.

Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.

Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az
inget is levetette.

– Mosd ki, – mondta az asszonynak mikor az bejött.

Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy
pillanatra sem tette le.

Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget,
a tisztát.

Kivitte a vizet s másikat készített. A tálat a konyhába tette le, addig
folyton a hóna alá volt szorítva az ing, úgy volt kinn az udvaron is.

Aztán hozzáfogott s mosta az inget.

Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen
jól érezte magát.

A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.

– Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, –
mondta magában, – de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész
hétig is, míg megszáradt az emberen, pedig de büdös…

Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte hogy a felesége
rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi
a bajt…

Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres
inget, különösen az újját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól
kimossa.

– Meg lesz mán? szólott, – mer én délután még dógozni megyek.

Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit,
kiterítette a kis kamarában.

A gyerekei után kiáltott.

– Jóska, gyertek csak.

A kis fiú kicsi kocsiban húzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most
mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis
szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.

– Vigyázz, baj ne legyen, – szólt az anya. – Vigyázz, mert agyonverlek.
Megyek a vásárba.

– Mit hoz?

Az apa elmosolyodott:

– Mízeskalácsot, – mondta. – Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!

Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.

– Másnál is van olyan pici, – mondta kerülő szóval, – kis gyámoltalan
pondró…

Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.

Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember,
utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire,
úgy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha
kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De
az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: amely a
legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség
nyugalmát.

Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva,
maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége
lassan sírásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.

Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az
út sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott
borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva
állottak.

Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy rövidítsék
a kanyargó országútat, az ember egyszerre megállott.

– Nézd csak, nézd csak.

Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.

– Igy van szembe velünk a muszi frontja, – szólt az ember.

Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.

– Ott a falu, csakúgy, mint itt… Templom van a közepin… csak ott jobban
látszik a domb odaát… Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a víz
partja drót nélkül… Hindernisz… milyen jól lehetne itt grábnit csinálni
a jó kemény fődbe…

Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára.
Mióta itthon van még ilyen beszédesnek nem látta.

– Szép az, – mondta az ember csillogó arccal, – ahogy ez a tőtés megy,
úgy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva:
árok… Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen
látni a fődeken. Vigyázz…

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és
egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.

– Gyere le onnan, – kiáltott rá az ura, – gyere le rögtön, az istent
beléd… mer leváglak…

Az asszony belesápadt, úgy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és
ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.

A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves
csúszását, le is ülepedett szegény a sárba.

– Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék…
Phű, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a
vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van
a víznek olyan kútféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a… Sokat
megmerül a bakancs, még a tiszturak is míg végig megy a major úr a
süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban…

– Minek hijtál ide a sárba, – mondta az asszony gyáva mormogással. Nem
mert most úgy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele
tisztában, hogy józan-e.

A katona nevetett.

– Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig
hallottam is ágyuszót… Meg úgy láttam, mintha odaát muszi mozogna… Tudja
isten: csak úgy láttam…

Átnézett a töltésen a tulsó partra.

– Mán úgy megszokja az ember az ilyet… Mer szigorujan ki van hagyva a
kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az
embert! De ha megyünk a vízér, mer négyezerötszáz lépésre kell vízér
menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a
muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön… Meg szamár is, nem tudja
eltalálni… Hanem azér néha így rájön az emberre, hogy: hű a mérges
istenit, most!… akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül… Pedig hát
mindegy… eccer úgyis meg kell halni…

Az arca szomorú volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan
szomorúan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta…
hogy fél… Fél már szegény…

– Látod te, – mondta a katona és sokáig nézte a vízpartot… Ha itt vóna
most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy:
bumm!… azután megindulna fenn a gránát… sziiiiiij… hasítana a levegőbe.
Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy
merre megy, csak a hangja sivít, mint a vasdaru… ssiiijju… akkor le:
ropp!… s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy két araszos,
ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ,
mindent amit tanál… Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy
kétszázzal rövidebbet… Barátom: az az igazi világ… No mennyünk fel
innen, mer átázik a cipőd.

Megfogta az asszony kezét és felsegítette olyan gyöngéden és
figyelmesen, mint egy kis gyereket.

Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak,
ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat
rázott le.

– Teremtő isten, ez az ember nem tiszta…

Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könnyek gyűltek… Siratta a régi
urát…

Sokáig mentek, ballagtak a vízparton, a töltés peremén.

– Hallod! – fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.

Ez rettenve nézett rá, már megint?

De az ember szeliden nézett reá:

– Hallod!… – szólott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan
gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek
nem tudják szóval becézni egymást. – – Hallod!… milyen ez a világ… Úgy
van köztünk a víz, mint itt… Ilyenformán is… De akik ezen a partján
vannak, azok mind egytestvérek, egymást segítik, kedvellik, egykézre
kell dógozzanak… aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni…

Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe…

– Folyik a víz, folyik csendesen, úgy folyik, mint az embernek a napjai
folynak, mindig folynak, mégse mulnak el… De aki a másik parton van, azt
mind le kell lűni… geveerrel, masingeveerrel, ágyúval, sverével,
handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni… érted ezt te…

Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a
szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon
fogja s bedobja a vízbe… Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt
volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt… ez az ember…
azelőtt… s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle… nem, ő úgy
odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha úgy rendelte az
Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vízbe… szegény, miket kellett
neki abba a háborúba szenvedni, hogy odáig jutott…

S a szája sírósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s úgy
odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, úgy kínálta magát: úgyse
lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni… nem lesz jó vége…

A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát
látta…

– Pedig hallod, – mondta eltünődve, – én azt mondom neked: nem a muszka
van a másik parton… hanem a másik parton vannak a gazdagok… Mink vagyunk
itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek… mind itt vagyunk, akiknek
büdös putrija van… rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere… csak sok
gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed: azt mongya
ereggy lopni… csak sír: avval is fájdíttya a szülei szívet…

Az asszony nézte, elcsorduló fáldalommal nézte a szegény vergődő
emberének a szemét.

– Minek mondod ezt, – kézdezte lecsorduló könnyel.

A katona előre hajlott.

– A másik parton van a tiszti menázs… ott vannak a szép nagy házak,
terített asztalok, meg a nagy hambárok, sok búza benne, sok bab,
kolbász, ódalas, sonka… Oda süt még a nap is, még a madarak is oda
járnak, mer ott jó danolni… ott vannak a jó emberek, amékek senkit se
bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak…

Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni,
szólani, csak nézte a szegény meggyűrt arcot, csak nézte s egyre jobban
elcsiporodott a szíve csipegő sírásra.

A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejebb
igazította a szemére.

– Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sírni…

Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan,
maliciával:

– A gránát nem nézte… sok urfi elpotyogott… el ám… 3-án este masiroztunk
el Koltovból, reggel háromóratájba értünk egy erdőbe, Lukovicéből
mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a
svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer
csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi, csak jön a gránát.
Szalad egy baka, hogy mi az, mi az. Hát tennap elszórták itt a mieinket.
Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt
egy kadett, megsebesült a hadnagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a
dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a
kompanikomendáns. Na… mind, mind vége lett az uraknak… én meg itt
vagyok…

Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.

– Ott míndegy… honnan gyütt… a tulsó partrul, vagy az errülső partrul…
ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya… – hirtelen, mély
fájdalommal kiáltott: – de hogy itten még azután se mindegy… azt a kutya
mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az
istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán
itt van az én három gyerekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán
semmitek sincs téllére… Se liszt… se zsír… se lencse… semmi isten
fenéje… Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni… hát mit
csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem
ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret… ha minden gyerekem éhen
döglik is…

Elfordult s a szeme síróra húzódott…

Az asszony mélyeket sopántva lélekzett. Már látta, elveszett ember…

De az ember egyszerre megindult, nehéz lépésekkel, de megindult s ment,
ment előre…

Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.

Nem is szólottak egymáshoz. Úgy mentek a sokadalomban, csámpásan és
bolyongva, olyan idegenül…

Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt… Falusi
asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt
és gombolyagba összenyomott turó… Nem főzött a gyerekeinek turós
galuskát a mióta az ura odavan, csak kétszer… Odapillantott az emberre:
vajjon észreveszi-e.

De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az
asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak… s már reggelre fagy
volt. Ruhát is látott… jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón
lehetett vóna szerezni… De az ember csak ment, lépegetett előre,
lehajtott fővel, ment előre tovább… Húsz darab libát olvasott meg egy
ház tövén, micsoda libák, istenem… neki csak három tyukocskája van…
egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe…

Szinte elmaradt az embertől, aki már eltűnik a szeme elől… Lám ott áll a
vasas zsidó sátora előtt…

Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott.
Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz
ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet
megtartott.

– Mi az ára? – kérdezte.

– Forint negyven.

– Sok.

– Tegye le.

Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett.
Jaj azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.

Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.

Visszakapott egy hatost.

Azt odaadta az asszonynak.

– Ne… vegyél a gyerekeidnek mézest…

Az asszony azt hitte meghal… Mézest… egy hatosért…

Elöntötte szemét a forró könny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni…
Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel… osztán
vegyen egy hatosért mézest…

Összeszorította a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a síró szemét,
felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett… Soká nézegette az apró
mézes mogyorót… be hitvány… kukoricaliszttel van csinálva… be sovány…
méz nélkül és jóisten, be drága…

Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza… Mézessel a
vásárból… egy hatos ára mézes…

Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor
közel ért, elindult gyorsan hazafelé az úton.

Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment ment, megtörten, csüggedten,
életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésű ura után.

Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.

Egyszer megállt.

Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.

– Köztünk van a víz… – mondta.

Az asszony nem értette.

– Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a víz…

– Ejh, – rántotta meg a vállát az asszony.

Most már únta az ura bolondságát. Már nem is számított neki. Ez is csak
magának rabol, még a gyerekeire se gondol…

– Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a víz… – mondta az
ember. – Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk… meglátjuk
közelrül a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat… a szemüket… csak
ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket… enni adunk
nekik… amit mink eszünk… csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk
van a víz…

Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában
tartotta egy percig s nézte… egy gombolyagba kötött kis kendő volt,
ahogy nézte az asszony.

Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vízbe…

Az asszony éles szemmel meredt rá.

Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.

– Ajjaj, – sóhajtott s azt gondolta: – ezér érdemes volt?… hát érdemes
volt ezért?…

Aztán megindultak. Lassabban mint az elébb, mint aki elvesztette a célt.
De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.

Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna,
mintha meggyülölték volna egymást.

Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak.
Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek.

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár
megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

– Hallják a gyereksírást, – folytatta aztán, – csak hallják, pedig ott
volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy
esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sír… átküldték a kis
Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt
zárva, bemászott a kerítésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való
vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva… A Vargáék nagyobbik
lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.

– Borzasztó, borzasztó, – tördelték az asszonyok a kezüket…

– Borzasztó, – mondta a katona felesége, mert úgy érezte, mindenki őket
nézi, – borzasztó – s húzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vájákoló asszonynépet,
undorral és megvetéssel. Ilyen ordítást csapni… ezek igazán nem tudják,
mi a háború…

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva
ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:

– Hová szaladsz má no…

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

– Én is úgy hagytam a három kicsit, – mondta aztán vissza elfult szóval.

Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.

A három kicsit… az ő három gyermekét…

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most úgy találná meg
azokat… Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet… ki bántaná!… Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz én
itt vagyok…

Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek
szaladtak a templom felé.

A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzúdulás, a
borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott,
s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasított végig a
lelkén.

Úgy megnyugodott, mikor a kapun beért.

A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és
csókolta őket.

Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még
mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kívánta. Érezte,
hogy keresik.

Két csendőr állott meg a kapuban.

Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.

Neki a szeme se hunyorított.

A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.

– Járt maga a Varga házba mámma? – kérdezte a fekete, az őrmester.

– A Varga házba? – szólott a katona nyugodtan.

– Még pedig ma.

– Éppen ma?

– Éppen ma.

– Mer tegnap jártam.

A csendőr a szemébe meresztette a szemét.

– Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.

– Napszámért. Igen.

– De mámma vót ott?

– Mámma?… Minek lettem vóna ma.

– Mi van a zsebedbe? – kiáltott rá a másik csendőr.

A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a
zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.

Nyugodtan kihúzta s gondolkodott, micsoda vér ez.

– Hogy magyarázza ezt? – szólott az őrmester.

– Hogy? – szólott a katona.

– Ki vele! – s a két csendőr úgy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy
bármely pillantban használhassák.

A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.

– Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is
kötöttem.

A csendőrök meglepetve figyeltek.

A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja
mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a
legkisebb gyerekét szorította a szívére, másikat kezén tartotta.

– Mér van bekötve a kezed, kis fiam? – kérdezte szépen az őrmester a
gyereket.

Az még nagyobbra nyitotta a szemét.

– Én nem tudom, – mondta s az apjára nézett. – Édes apám bekötötte,
mikor hazajött, pedig az övé vót véres.

Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a
kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte…

– No fiam, – mondta, – most csendőrkézre adtál…

Akkor odafordult bizalmas egyszerűen a két csendőrhöz, a fekete
őrmesterhez.

– Hát én vótam… csendőr urak…

A kapu, a kerítés rakva volt rémült arcú, bámészkodó falusiakkal.
Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő
maga nem volt megrémülve.

Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.

– Hát tuggya, csendőr úr, – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel,
mintha egy kicsit szépítgetni akarná magát, – azelőtt én se tudtam vóna
ránézni a gyilkosságra… Ha édes anyám csirkét ölt… vagy a feleségem:
megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom… de hát a háborúba sok
mindent megszokik az ember, amirül nehéz osztán idehaza leszokni…

Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer.
Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.

Akkor végig nyilallott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött,
nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki
eltorzult arccal, elgörbült kedves ajkakkal sírni kezdett.

– Fiam, – mondta – kis fiam! hoztam neked egy kis mézest… ides anyádtul
kérd el…

A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.

MÓRICZ ZSIGMOND MŰVEI:

A Fáklya. Regény.

Az Isten háta mögött. Regény. II. kiadás.

Árvalányok. Regény.

A tűznek nem szabad kialudni. Elbeszélések. II. kiadás.

Boldog világ. Állatmesék.

Csitt-Csatt. Elbeszélések.

Falu. Szindarabok. II. kiadás.

Galamb papné. Regény.

Harmatos Rózsa. Regény. III. kiadás.

Hét krajcár. Elbeszélések. III. kiadás.

Kerek Ferkó. Regény.

Karak szultán. Elbeszélések.

Magyarok. Elbeszélések. II. kiadás.

Mese a zöld füvön. Elbeszélések.

Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Elbeszélések. II. kiadás.

Pacsirtaszó. Szindarab. III. kiadás.

Sárarany. Regény. II. kiadás.

Sári biró. Vigjáték. III. kiadás.

Szegény emberek. Elbeszélések.

Szerelem. Vigjátékok. I–II–III. kötet.

Tavaszi szél. Elbeszélések. II. kiadás.

Tragédia. Elbeszélések. II. kiadás.

Vidéki hirek. Elbeszélések.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76118 ***