Initial commitHEADmain

5 files changed, 6140 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/75975-0.txt b/75975-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..05beff4
--- /dev/null
+++ b/75975-0.txt
@@ -0,0 +1,2984 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75975 ***
+
+
+SZÉP ERNŐ
+
+BŰNEIM
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
+
+SZÉP ERNŐ KÖNYVEI:
+
+KUCSÉBER-KOSÁR. (Hírlapi cikkek.)
+
+ÉNEKESKÖNYV. (Vers.)
+
+SOK MINDEN. (Hírlapi cikkek.)
+
+IRKA-FIRKA. (Kurta történetek.)
+
+AZ EGYSZERI KIRÁLYFI. (Színdarab.)
+
+ÉLET, HALÁL. (Hírlapi cikkek.)
+
+EGY KIS SZÍNHÁZ. (Öt egyfelvonásos színdarab.)
+
+KENYÉR. (Hírlapi cikkek.)
+
+JÁZMINOK ILLATA. (Novellák.)
+
+PATIKA. (Színdarab.)
+
+RÉGI KEDVÜNK. (Krónikás versek.)
+
+LILA ÁKÁC. (Regény.)
+
+EMLÉK. (Vers.)
+
+OKTÓBER. (31 őszi nap színei.)
+
+MAGYAR KÖNYV. (Novellák.)
+
+HETEDIKBE JÁRTAM. (Regény.)
+
+AZ ISTEN IS JÁNOS. (Elbeszélés.)
+
+KÉTFELŐL ANGYAL. (Novellák.)
+
+SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI. (Három egyfelvonásos színdarab.)
+
+A VILÁG. (Vers.)
+
+VŐLEGÉNY. (Színdarab.)
+
+11693. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
+
+
+
+
+NEM MEREM A SZÁM KINYITNI
+
+Nem merek a háború felől szólani. Még mindig hallgatok. Nem merem a szám
+kinyitni. Örülök, hogy senki se tud rólam, hogy az emberek nem vonnak
+felelősségre. Csend van. A szívem verése elállott. Igy állok itt, a
+homlokomban robbanás, a szemem és a szám el van meredve. Csodálkozom,
+emlékezem és nem hiszem! Úgy állok, mint a szobalány, aki leejtette a
+vázát.
+
+Leejtettem a világot.
+
+
+
+
+N. N.
+
+Öngyilkosságot olvastam az ujságban. Azon veszem észre magam, hogy
+elnéztem a levegőbe, sokáig, három percig is. Szórakozott vagyok.
+Bánatosságot érzek, azután meg sértődöttséget is. Szégyellem magam.
+Csodálkozom. Gondolatomban egy pár másodpercig úgy látom, hogy éjszaka
+van és egy csillag lefutott a csillagok közt, és én azt nem vettem
+észre! Csak hallom mástól, hogy: ni, most szaladt le egy csillag. Azt
+sejtem, hogy mulasztást követtem el. Ha ez az ember ismert volna engem,
+nem tette volna magával azt.
+
+Hiába vagyok itt, hiába jöttem, hiába nyitottam ki a szemem vigyázni a
+világon, ha egy élet megszökött! Nem ér ez semmit, amit gondolok, amit
+érzek, amit akarok, ha egy ember ittlétem alatt ezt tette.
+
+
+
+
+TISZTÁTALAN LETTEM
+
+Igen, az én ujjaim is közlekednek a pénzzel. Az élő, meleg, tiszta bőr,
+ez az érzékeny, duzzadt, meleg bőr az ujjaim végén, ez közlekedett a
+pénzzel. Le nem tagadhatom magam előtt. Az én kezemhez is pénz tapad. Ez
+már így marad. Soha meg nem tisztulhatok ettől, nem menekülhetek olyan
+messzire, hogy elfelejtsem, nem repülhetek fel olyan kék kékségbe, hogy
+magamnak megbocsáthassak.
+
+Elcsodálkozom, megsajnálom magam. Olyan csönd van idebenn a szobában. Az
+a hangulatom, mintha a vidék odakint elborult volna s fülelek
+messzire-messzire: mintha ott valahol messze, nehéz zokogásba törne ki
+az én ártatlanságom. Le van bocsátva a fejem, combomon könyökölök.
+Megsimítom a tenyeremmel eltaposott homlokomat. Elmult az, hogy én más
+lehetnék! hogy igazi lehetnék, hogy példa, hogy napsugár, hogy új
+ásványfény lehetnék, oly tiszta, oly most felfedezett, oly
+felvilágosító! Oly érintetlen idegen, oly álom, oly nem ide való. Vége
+van annak!
+
+Ráfogom a pénzt a fegyvertelen szegényre, akinél nincs pénz. Az rám
+bámul. A szeme kiugrik. Szédülni kezd előttem, majd felbukik! Az esze
+forog mint a körhinta, a feje megfájdul, két fogsora eszi egymást, a
+gégéje megdagad, alig tudja könnycseppjeit lenyelni. Szívbajt kap és
+bélcsavarodást, megolvad a két térde, összeesik előttem a földön és a
+nyavalya kitöri s kezemre köpi okádékát.
+
+Bizony, még az az egyetlen egy árva krajcárom is bűnöm volt, amelyért a
+vásárban törökmézet vettem, hisz volt ott gyerek, akinek az ínye meg a
+kis hasa éppen olyan berendezett fölvevő állomása lett volna a
+törökméznek, de nem volt egyetlenegy árva krajcárja se annak a másik
+gyereknek. Most már azért is szégyellem magam, hogy a bűvész ezüst
+forintot húzott ki az orromból, igen! És sejtem, hogy az sem volt olyan
+ártatlan dolog, mikor aranypénzt szorítottam a markomban álmomban, kezdő
+fiú koromban. Én addig voltam ártatlan, míg csak halpénz volt a
+kezemben.
+
+
+
+
+SZÉGYELHETEM MAGAMAT
+
+Ma valaki előtt kicsordult a szám szélén, hogy: úgy szeretnék meghalni!
+
+Most itthon, egyedül a karmazsin szégyent érzem homlokomon. Nem szabad
+más ember előtt elárulni, hogy kívánom elhagyni az életet. Ez nem illik.
+Ha meg akarok halni, az azt jelenti, hogy nem kérek abból a földből,
+amelyen ő is szerepel, itt vár, itt szenved. Én elmegyek innen örökre,
+nem kérdem őt, a másik példányt ezután: hogy van? nem vagyok kíváncsi
+rá, nem bánom, hogy nem látom többé, nem érdekel, akármi lesz már ővele.
+
+Gorombaság más előtt elárulni halálvágyomat, igen, privát sértés,
+gorombaság. És aztán nem is igaz, hogy meg akarok halni, mert azt én is
+csak hallgatom a számból, de nem hiszem. Az nem lehet igaz. Hát még
+hazudtam is, mikor halált nyögtem.
+
+
+
+
+A SZIVEM NEM REPEDT MEG
+
+Nincs igazam, mert a szívem nem repedt meg. Hiába lamentálok, hiába
+nyögök, hiába tiltakozom itt, hiába csapom össze a kezem, hiába
+hüledezek. Nem repedt meg a szívem e közt a világ közt. Nem lehet nekem
+hinni. Itt van az emberszív az én szekrényemben, itt van az én
+tulajdonomban, és ez a szív kibírta, nem hasadt meg. Ha üveg lett volna,
+vagy ha érc volna ez a szív, akkor megrepedt volna a fájdalom
+nyomásától. Igy képzelődöm. De ez nem igazolja ezt a szívet. A szívem
+nem repedt meg, megvan anatómiai épségében. Nem tört el a szívem. Most
+már mindent szabad az embereknek.
+
+
+
+
+TÜKÖRBE NÉZEK
+
+Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt mondja
+magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába
+tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok
+felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság és a legmagasabb
+mélység közt van, az mind végtelenül érdekel engem, de minden
+végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban
+érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg mindennap
+a saját cifferblattomat, mint a napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán
+látni! Se Potocka grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának,
+egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én
+arcom. Az egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé
+kerülök, abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom
+hold, fölkel a néma semmiből.
+
+Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim
+testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe fordulok. Csak én
+vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt, csak én, én, én! Akiben
+csalódtam, akit elhagytam, akit feloszlattam és szétkergettem, akit
+üldözök, akit kiirtottam és fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt
+igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg
+magamnak. Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon
+közt az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben.
+
+Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől, utálom
+és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje hajlok, mintha
+úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak egymással szembe, mikor
+szemben állok magammal a tükör előtt. Mostohafivérem és egyetlen
+ellenségem és holttestem néz rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen
+remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a
+boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt
+ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a
+tükörből.
+
+Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá kennem,
+falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad magam
+megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig embernek nem tudom
+magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm, akkor is minden folyó s
+minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog és
+minden ragyogó ébenzongora, minden kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és
+lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a
+hajamat tükörből fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze
+megkötni! El akarom a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe
+ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két
+tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az
+eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva
+lehúnytam a tükör előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában
+azok előtt a kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos
+csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam
+tehénszemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és
+foltos lyukas bőrömön. Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és
+aranynyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán
+hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott
+elmentek, azt gondolhatták, hogy valami fontos megfigyelést teszek és
+igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha
+láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és
+fényképészpofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak,
+előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a
+legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek
+volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem
+meresztettem, az orrom és az ajkaim össze-vissza rángattam mint a bohóc
+vagy mint a bolond, és a magas c-t nyávogtam magam előtt, mint egy
+Caruso, szónokoltam mint Apponyi s morogtam mint a bika magamra s
+fölnyerítettem mint a csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák,
+milyen majom vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha
+tudnák, milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen
+nevetséges vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem.
+
+
+
+
+BŰNÖM, HOGY NEM VAGYOK ÉN IS GYILKOS
+
+Igen, az is bűnöm, hogy nem öltem férfit a háború idejében. Talán még
+valaki is van még itt a világon, aki éppen így nem tud ölni s mégis ölt:
+ő nem repülhetett fel a tett elől. Az a másik férfi, aki ilyen mint én,
+az én helyettem ölt. Mit szenved az az ember most! Az, hogy én nem
+öltem, az nem tisztaság, hanem kényelem. Önzés. Milyen könnyű nekem.
+Volt-e jogom kiszabadulni, szabad volt-e nekem kivételnek lenni olyan
+borzasztóság alól, amit az én gyermekkori játszótársaim s még millió s
+millió fiatal férfi, akik egy kort élnek velem, kénytelenek voltak
+elkövetni? Tolsztoj Leó gróf azt meséli, hogy szerencsésen megmenekült a
+gyilkosság végrehajtása alól, mert az ő ütege végig kimaradt a
+tűzharcból Sebastopol ostroma alatt. Avval nem számol el Tolsztoj, hogy
+mit érzett volna maga felől azután, hogyha mégis vezetnie kellett volna
+azt a tüzelést. Az a másik, az, aki olyan mint én, aki helyettem a
+gyilkosságot kóstolta, az most, ha egyedül lefekszik éjjel, együtt hál
+ágyában egy gyilkossal. Bizonyosan nem tud altató nélkül elaludni. A
+szíve fel van fordulva mellében, homloka fekete, tekintete sánta,
+szemfejérje beteg, mint azé, akinek sárgasága van, ínyén a baracknak
+halottas íze van, lélekzete kloroform, az alkonyat vérözöne mind az ő
+hajára zuhog, az őszi szél szövege elől borzadva fogja be a két fülét,
+szerelmi vallomásából halálhörgés tör elő, az erdő egybegyűlt fái
+őellene esküsznek össze, nem mer egy liliomot megérinteni az ujjával,
+májusban a pillangót nem ismeri meg, nem emlékszik a gyermekkor énekére
+s kis fiát nem tudja megcsókolni. Csontjain egy poshadt hullát cipel
+mikor jár, azét a másik emberét, akit ő megölt. Félek, hogy egyszer
+találkozom vele s számon kéri tőlem, hogy mért nem én vagyok a gyilkos,
+miért ő a gyilkos? Helyettem szenvedi a gyilkosságot. Mit szenvedek én
+őhelyette? Öt földrésznek és a tengereknek örökkévaló sorsát. De megéri
+ez az én szenvedésem az övét?
+
+
+
+
+ÁRULÓ VAGYOK
+
+Az alkonyat sápadt sugarai, azok egy égigérő hárfa húrjai s én az én
+hárfás ujjaimmal ezeken a sugarakon elzendítem az én árvaságomat és az
+én gőgömet, és az a tengereken végig fog hangzani. Ilyesmit írok kéjes
+versben és a versért elfogadok olyan gyönge honoráriumot, ami tíz
+lépésre se hallatszik el.
+
+Elárultam a költészetet. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy a vers egy
+pohárka likőr vagy egy skatulya cipőkrém, mert hisz ára van. Kereskedő
+vagyok, nem költő; a verssel befestett papírt eladom. Papírkereskedő
+vagyok. Mit ér egy szívdobbanásom, amely olyan gömbölyű s olyan tüzes és
+olyan óriási mint a Föld? Mennyit ér a Föld? Mennyit ér egy sóhajom,
+amely hosszabb mint az Egyenlítő? Meg lehet azt fizetni? Mennyit ér egy
+rím, egy jelző, egy hasonlat, egy csöpp sós igazság, amit a szememből
+kisajtoltam? Ki szabhatja meg a pénzbeli értékét a fájdalomnak, mely
+szívem öltözőjéből ajkamra szökik, zenével mint az énekesnő? Szabad
+pénzt várnom, pénzt elfogadnom, követelnem a kék lángért, amely hajamról
+elillan, szabad azért pénzt kapnom, mint a kávéházi bűvésznek? Szabad
+elviselnem, hogy homlokomra, a pólus havára, bankót ragasszanak nyállal,
+mint a muzsikuscigány homlokára? Szabad lealacsonyodnom a királyig, aki
+civillistát kap? Hisz én a király koronájának a csúcsán állok a ballábam
+nagyujjának a hegyével és a jobbkezem mutatóujja hegyével az
+esthajnalcsillagot érintem: én a király fölött a művész vagyok.
+
+Lángban állok és jajveszékelek az ifjúságért, verset írok. Meg lehet az
+ifjúságot fizetni? Mennyit ér az pénznemekben, értékpapírban,
+műkincsekben, földbirtokban, nyersaranyban? Mit ér, mennyit, az
+igazságok fölé havazó igazság, a belátás, a sajnálat, a szeretet, az
+elmúlás, a madaras, harmatcsöppes, rózsás, füves, napfényes, vadonat új
+reggel? Mit ér az élet, az emberek kiderült mézesdiós élete, a világ
+tengerestül, felhőstül, mennyit ér az, mekkora honorárium jár azért?
+Mennyit ér az élet, igazán, oly nagyon kíváncsi vagyok! A halált meg
+szokták fizetni a gyárosok, mikor az elesett munkás holttestére pénzt
+tesznek és úgy átadják a családnak. De az életnek lehet-e ára, az
+életnek, a csurom eleven életnek, a gőzölgő, lágy életnek, a mozduló
+embernek lehet-e ára?
+
+Kevésnek tartom, ha egy milliárdot ígérnek egy versért, soknak érzem, ha
+egy fillért kapok érte. A honoráriumot amit kapok, úgy veszem, mintha
+pénzbírságra ítéltek volna. Meg vagyok szégyenülve. Zavarban vagyok itt
+az emberek közt. Kínlódom.
+
+
+
+
+NYUGTALAN ÉRZÉSEM VAN
+
+Úgy emlékszem most, hogy réges-régen élek már én; talán nem is jár nekem
+már az élet. Talán valami úton-módon még abból a percentből vontam ki
+magamat, amelynek a gyermekkorban kell meghalni. Talán a létezés
+pitvarában abban a sötétben türelmetlenkedik egy friss személy, akinek
+ezt a nekem használatba adott életet kell átvenni, ő már jönne s én még
+itt vagyok! Lesek hátrafelé, nincs-e ott valahol egy árnyék, aki majd
+int, hogy menjek félre innen, ahogy annak szoktak inteni, aki más elől
+elveszi a világosságot.
+
+
+
+
+KÉPTELEN VAGYOK
+
+A járdán gyalogolok és az eget látom az ucca felett és az ablakokat
+látom, hogy élnek mint a szemek vagy mint a vizek és észreveszem a falak
+színeit és meglátok élőfákat a járdából felállani, hangok szólnak be a
+fülemen és ez mind kivilágítja homlokomon az eszméletet és gondolkozást
+hajt a fejemben. Az eszméletet, a gondolkozást nem kapják meg tőlem azok
+az emberek, akik elmennek mellettem. Avval, hogy csak úgy magamban némán
+eszmélek és gondolkozom, úgy sejtem sikkasztó vagyok. Az emberekkel
+közölnöm kéne gondolkozásomat, amit szavakkal nem tudok követni magamnak
+sem, oly gyors, oly sok, oly széles a gondolkozás, az valami úszó
+sakktábla, melyen veszett játék ugrál, a tűeső ködben vagy egy darab
+parázs gőzös színjátszása vagy micsoda, nem tudom. Ha a gondolkozás
+hangosan folyna, mint a hangos patak, hogy hallanák a gondolkozást, akik
+elmennek mellette. De, ha hallanák is a gondolkozásomat mások, ha
+magamnak az az adományom volna, hogy a szám mint a diktafón úgy adná
+amit gondolkozom, akkor is azt az érzést, amit a felnyitott ég, a
+született ucca, a lehellhető levegő bennem teszen, az érzést, az
+érzésnek az élvezetét nem bírom közössé tenni, hiszen lehetetlen. Pedig
+ez az élvezet, ha az embereknek átadhatnám, ha azt őbennük
+éreztethetném, több volna s jobb volna az, mint az egész költhető
+költészet. Émelyedek magamtól és alélok tehetetlenségemben. A
+legkülönbet, az igazi igazat, az egyetlent, amivel szolgálhatnék, azt
+nem tudom kiadni.
+
+
+
+
+NEM VAGYOK BEZÁRVA
+
+Milyen jogon járok én szabadon? hogy hogy nem laktam még soha vizsgálati
+fogságban, vagy fogházban, vagy börtönben vagy fegyházban vagy
+gyüjtőfogházban? Nagyon gyanús vagyok magam előtt. Nem lehetek ártatlan,
+ha engem be nem csuknak! Igen. Honnan van nekem annyi pénzem, hogy
+elkerülhetem a lopást? Én azt a pénzt, ami nálam van, azt a tolvajoktól
+lophattam. Nem emlékszem. De úgy rémlik, hogy a tolvajok énmiattam
+ülnek, énhelyettem. Én vagyok az igazi tolvaj. Amit úgynevezett
+dolgozásomért kapok, azt a pénzt, nem tudom megérdemlem-e a munkámért,
+mert nem tudhatom, hogy ebben a munkában van-e hűség és emberség? Van-e
+abból minden teremtésnek legalább annyi öröme, mint az eső utáni rapíd
+napsütésből? Én úgy látom, hogy az én egész firkatúrámmal csak a magam
+szenvedélyét oltogatom; az analfabétáknak, akiknek legtöbbel tartozom,
+azoknak soha semmi örömet nem szerezhetek. Azokat is be szokták zárni,
+kiket a razzián megfognak és akikről kisül, hogy nincs foglalkozásuk. Ha
+a detektívek engem is megfognának a mezőn, mint a pillangót, mit
+mondanék, mi az én foglalkozásom? Hátha nem olvastak semmit a kezem
+alól? Iró vagy költő, vagy micsoda csak annak lehetek, aki a kezem alól
+olvasni szokott. Aki az én írásomból nem olvas, annak semmi se vagyok.
+És hogy úgynevezett író vagyok, az mit jelent? Az talán csak affélét
+jelent, hogy beadványt intéztem a világhoz; követeltem például azt, hogy
+tiltsák be azt a förtelmes éhezést, amelyet fényes nappal, mindenki
+szeme láttára űznek itt, ezek a romlott, szemérmetlen szegények. Még
+fejletlen gyermekeket is látni hogy éhesek, sőt hallani is, mert
+vinnyognak állati szenvedélyükben. Aztán indítványoztam például, hogy
+nézzenek az égre felfelé azok az emberek, akiknek forgatható szemgolyók
+vannak betéve a fejükbe. Mióta élek, soha se néznek az égre! Nem
+tanulják meg a felhők leckéjét, pedig azok a felhők oly szépen vannak
+nyomtatva kellemes kék papíron, oly tisztán, olvashatóan! Nem lehet
+semmi kifogásuk a felhők ellen. Haszontalanok, nem akarnak tanulni.
+Beadványomat nem veszik figyelembe. Tehát az én írói foglalkozásom nem
+érvényes.
+
+Igen, és tervező voltam itten, vállalkozó: a vakoknak mozit akartam
+építtetni, a bénáknak bálat akartam rendezni, a süketeknek
+hangversenytermet akartam nyitni. Megbuktam. Csődbe jutottam. Le lehetne
+tartóztatni. Felfedező vagyok, hajót követelek az államtól mint
+Kolumbus, a hatodik földrészt akarom megkeresni, azt ahol az emberek
+laknak! Szóval bolond vagyok. Mért nem csuknak a bolondok házába? Mért
+nem zárnak be vérfertőzésért, hisz kóstolgattam a nőket. Hát nem minden
+nő testvérem?
+
+De igazán, mért nem ülök én is hamis eskü miatt, mikor annyit esküdöztem
+égre-földre szerkesztőségben, színházban, könyvkiadó irodában, mikor
+előleget kértem regényekre s darabokra s cikkekre, melyeket aztán
+elfelejtettem megírni. Ez mind csalás is, sikkasztás is, nem igaz? Ha
+csalóról, sikkasztóról hallok, mindig gondolok magamra is egy kicsit.
+Hamis tanuzásért is be lehetnék csukva, igenis, mert tanuja vagyok a
+világnak, az időnek, az emberiségnek, lélekzem itt és jártatom a számat.
+Ez hamis tanuságtétel. Bűnpalástolást követek el, hogy nem ordítom fel
+az égnek és nem üvöltöm tova a tiszta korlátlanságnak azokat az őket
+halálosan sértő alacsonyságokat és korlátoltságokat, amiket itt lyukas
+két fülemmel egész nap hallgatok! Kémkedésért is be lehetnék zárva, hisz
+ellenség közt élek, a földet megszállva tartó szívtelenek között és
+lakásomon éjjel titokban írom jelentéseimet. És aztán, mért nem vagyok
+bezárva gyilkosságért? Az állam a privát gyilkosokat, ha megfogja, be
+szokta zárni őket, mert a gyilkosság állami monopólium, mint a só meg
+mint a dohány. Azok, akik az állami érdek megkerülésével csempésznek
+innen emberéletet, azok börtönbe mennek. A börtönben a széndioxidtól és
+a szabadság után való bánattól elpusztulnak. Nem én öltem meg őket?
+
+És van egy bűn, azoknak az alattomos irígy embereknek az ocsmány bűne,
+kik a szegényeket meg akarják fosztani a lemondástól, a nagylelkűségtől,
+az önzetlenségtől, az önfeláldozástól, az értéktőzsdén eddig
+legmagasabban jegyzett erényektől. Ezeket a megátalkodott példányokat
+forradalmároknak szokták nevezni, s bezárják őket. Én mért nem vagyok
+bezárva? Én az emberállomány másik része ellen is forralok mindenféle
+titkos terveket, a halvaszületett gazdagok ellen. Szeretném ha élnének!
+A leglealázóbb vétséget követem el ellenök, igen: sajnálom őket!
+Sajnálom őket bélem mélyéből. Meggyujtott bombát lóbálok, hozzájuk
+csapom, az izzó vörös szívet! Fel akarom őket robbantani, hogy
+berendezésük a levegőbe repüljön, féltékenyen őrzött régiségeik: az
+irígység, az unalom, a részvétlenség, a hiúság, a boldogtalanság
+ízzé-porrá törjenek és megégjenek, megsemmisüljenek. Énbelőlem még egy
+példányt kéne csináltatni, hogy két példányban zárjanak be vagy
+végezzenek ki, mert a gazdagokat sem állom, a szegényeket se; mind a
+kettőnek elsápadt ellensége vagyok.
+
+Nem, nincs az rendjén, hogy én csak a magam bőrébe vagyok bezárva. Ez a
+börtön csak nekem magamnak szenvedés, a testvéreim úgy látják, hogy
+szabadon járok, anyám is azt hiszi, hogy én szabad vagyok és örül anyám
+és testvéreim is örülnek. Azoknak a testvérei, kik kőporos börtönben
+könyökölnek, azok emésztik magukat kárukban és szomorúságukban és
+azoknak anyja is emészti magát és feleségük is pityereg és gyermekeik is
+szomorúak, és barátaik is, akik szerettek velük beszélgetni s szerették
+látni őket és kutyájuk is szomorú, nyugtalanul kezd ügetni, s megáll és
+görbén sétál és úgy szaglássza a földet.
+
+
+
+
+NÉMA
+
+Nem a magamét beszélem senkivel, soha. Itt van a szájpadláson az én
+minden kérdésem, az én minden válaszom, az én minden vallomásom, az én
+minden panaszom és az én ünnepi beszédem, itt van rajongásom
+harangzúgása, itt van az álmom dala, itt van a gyermeki hintázás
+témátlan románca, itt vannak a csodálat összes szavai mint napsütésben
+függő zöld levelek, itt van a téboly eszperantója, itt van a rettenet
+vonítása s ez mind itt lapul a szájpadlásomon, az én szavaimat le nem
+szedi a nyelvem onnan. Úgy hallgatom a beszélésemet, mintha grammofón
+beszélne a számból. Én még meg se szólaltam. Teher nő a két tüdőmön,
+mindennap jobban nyomja mellemet a ki nem adott saját szavak terhe.
+Mindennap elmulasztok megszólalni. Homlokommal mint paizszsal mindennap
+eltakarom magamat, szememmel mint festett ablakokkal mindennap letagadom
+magamat, hangommal mint lakájommal elhazudtatom magamat, hogy nem vagyok
+itthon, gégémben mindennap megfullasztom magamat. Enyémek azok a
+szavaim, amelyeket elhallgatok? Én vagyok az, akit nem fejezek ki,
+akinek csaló hangommal be fogom a száját? Én volnék az, akit nem engedek
+szóhoz jutni, én, én volnék az, akit agyonhallgatok? Nem. Én az vagyok,
+aki hamisít és temet a hangjával. Az, akit titkolok, akit elhallgatok,
+az a köteles ember az én arcom mögött! Mindennap eljön a szürkület,
+látom a szürkület árnyékai közt elmosódni mondani valómat.
+
+
+
+
+EZER BOCSÁNAT
+
+Bundás vadállatok, tollas madarak, pénzes halak, fagyos kígyók, békák,
+nyúzott giliszták, poros pillangók, lakkos bogarak, bolyhos hernyók,
+havas férgek, semmilyen bacillusok!
+
+Bársony virágok, selyem levelek, zefir füvek!
+
+Durcás fák, ragadós gyümölcsök, taknyos bugák, ideges nádak, pucér
+gombák, birkózó gyökerek és üldözött indák, álmos mohák, halottas
+bodzabél, mézes borostyán, csókos méz, meghült nyirok, fegyenc salétrom,
+ellágyult penész, legaggodalmasabb pókháló s legfélénkebb pihe,
+legesleggyöngédebb árnyék és legcsodálatosabb sötétség!
+
+Szőrös hegyek, meztelen vizek, nevetős jegek, titoktartó havak,
+brüsszeli zuzmara, ájult dér, önmagatokkal álmodó jégvirágok, rozsda
+batik munkája!
+
+Calcit, apatit, apophillit idegen mosolyai s minden ásott kövek elámult
+világossága, égi, tengeri csillagok, Sphaerozoum Italicum, legeslegszebb
+leánya az óceánnak!
+
+Felhők, hold udvara, szivárvány, köd, pára, napfény alatt húnyt szemem
+ékszerei s bolygórendszerei!
+
+Színek színei, minden fény, délibáb, vulkán, nafták, gőzök, gázak,
+mérgek, illatok, sugarak és hangok, szelek, nedvek, melegségek és erők,
+minden élet és természet, minden levegő s minden, ami lehet és lehetne,
+maszületett világ hályogos csodája! nem tudok örökösen úszni s repkedni,
+mindent lehelni s mindent lesni, tanulni, nem tudok eszmélni, nem vagyok
+csurom bámulat és szűntelen merengés és a szívem nem süt a nap és hold
+közt a szünetet nem tartó idő felett.
+
+Leesett a szívem ide az emberek közé, emberré vagyok zsugorodva,
+rövidlátó lettem, nagyot hallok, össze vagyok butulva. Bőröm be van
+testszínnel mázolva s vázam megrakódott emberhússal. Foglyul ejtettek az
+emberek, halálig és örökké el vagyok ítélve. Feltörtek az emberek és
+belém hatoltak. Számon, orromon, fülemen, szememen és minden pórusomon
+át folyton tódulnak belém ezek a megfoghatatlan apró monászok: az
+emberek. Szívem is rekvirálták a telhetetlenek, olyan népes a szívem
+velük, úgy feszül, hogy majd szétreped és olyan nehéz, hogy majd
+leszakad.
+
+
+
+
+VÉGIG NÉZEK MAGAMON
+
+Ki tudja hányan néznek rám, akik szembe jönnek az uccán velem, olyanok,
+akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok öltözködve, mint ők.
+Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a cipőm szabását, a
+nyakkendőmet, a kesztyűmet, a botomat és ez mind én vagyok, és én
+megsértek bizonyosan sok sok sok széttépett, rothadt, ócska s olcsó
+durva férfiborítékot avval, hogy én külsőleg nem vagyok olyan ócska vagy
+olyan tépett. Biztosan bűnös vagyok, mert sokszor az uccai nép közt
+elveszem a szemem az úgynevezett rosszul öltözöttek pillantásából és
+másfelé nézek. Olyan csomagolásban mutogatom magam a napvilágon, hogy
+aki nem tudja rólam, hogy én itt csak álom vagyok, az úrnak nézhet,
+olyannak, akinek már párbajai voltak, aki nem ad mindenkinek kezet, aki
+nem üvöltő asszonyból, hanem földbirtokból vagy aranybányából kelt ki és
+aki nem koporsóba, hanem bankpince safe-jébe megy lefeküdni, aki a
+nyöszörgő szegényt agyon szeretné lövetni, aki a csillagokra nem
+kíváncsi, csak a magasabb rangú urakra s aki, mikor a Dining Roomban
+összeszorított szemmel és kemény szájjal néz szét az ismeretlenek közt,
+így csinál magában a gőgtől: pöh, pöh. Mert ha nem csinálna úgy néha,
+akkor a gőg, mint a gőz szétvetné a testét, azért kell neki magas
+feszültségű gőgjében sokszor így fújni: pöh, pöh. Igen, úrnak nézhetnek
+azok, akik a nyomor divatlapja után öltözködnek. És tisztelnek engem, és
+én ezt a tiszteletet magamra veszem, nem kiabálom hangosan az uccán:
+vigyázat, nem úr jön itt, hanem egy felhő! Engedem magam nagyrabecsülni,
+bámulni a rongyosoktól, engedem, hogy rettegjenek a rongyosok tőlem mint
+egy bálványtól, aki éhséget és betegséget fújhat a szájából. Csaló
+vagyok. Akik elmennek mellettem a járdán, nem is sejtik, hogy a legjobb
+barátjuk mellett mentek el. Nem tudom, hogy öltözködjem, senki nem
+parancsol rám, nem tudom kihez tartsam magam, nem tudom kinek vagyok
+hasonlója. Kéményseprők kéményseprőknek öltöznek. De vasárnap azok is
+különböznek és a képük is fehér akkor és a homlokukra nincs fölírva,
+hogy ők kéményseprők. A föld népének öltözete tűnik előttem a
+legérvényesebb emberi öltözködésnek, de engem az anyaföld kitett a
+járdára, én nem élhetek otthon. És a föld népe is nemzetek, tájak
+szerint más-más divatot hord és én mindenkihez hasonlítani szeretnék,
+aki csak él a földön és a világon és az elaludt időkben és az
+ébredendőkben is minden élt és élendő emberrel egynek, ugyanannak érzem
+magam; meztelen testemnek, mint az örök tengernek, minden felhőt fel
+kellene venni!
+
+Hogy kell nekem hát öltözni? Mondjuk itt ebben a csillagfutásnyi életben
+valami extra vagyok, olyasmi mint a poéták. De ha rovancsolást tartok
+magamban, látom, hogy nem érdemlem ezt a ritka beosztást, és nem is
+nevezett ki a király poétának, hogy elhihessem, hogy az vagyok. Én semmi
+se vagyok. Az úgynevezett poéták sem öltözködnek egyformán, nincs
+egyenruhájuk. És én nem tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó
+csavargóval hamarabb érzem egynek magam, mint egy másik poétával. Szóval
+a csavargóval, a mocskossal, rongyossal egyformán kell öltözködnöm, mert
+őhozzá húzok legjobban. Igen, nekem rongyokban kéne járnom, míg a
+világon rongyosok is vannak, igen! Tüntetnem kéne értök! Oly részeg
+rongyokat kéne magamra vennem, mint a knok aboutnak a Music Hallban,
+mint a gavallérnak az álarcos bálon, mint a madárijesztőnek a vetésben.
+Jaj, de a nők! Futhatnék expresszionista foltjaim alatt egy dáma elébe,
+hogy mérgezzen meg csókjával? És ha megértene egy nő rongyaimban, nem
+tudnám őt viszontszeretni, hisz mindig az eszem fájt az olyan nőtől, aki
+poétát szeret; én az ellenségért epedek! Nem járhatok rongyokban az
+úgynevezett szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim miatt,
+azután meg a kiadó urak, meg az igazgató urak miatt, hiszen rongyosnak
+nem adnak előleget. Nem járhatok rongyokban a rendőrség miatt, mert
+gyanus lennék, bántanának a rendőrök. Körülményeim, gyöngeségeim és
+hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem mellényem fölé, melynek
+árával a Brachfeld F. cégnek tartozom.
+
+
+
+
+NEM IGEN ÉRTEM
+
+Érzékiség volt az, egoizmus, micsoda? Sokszor a fiúkorban, emlékszem, az
+ágyban meg mosdóm előtt állva vagy fürdőben ülve rohamát fogadtam egy
+hivatlan gyöngédségnek és megcsókoltam és csókolgattam a saját jó meleg
+fehér vállamat és felső karomat. Lehet, hogy a tilos csókot tanultam
+akkor? De későbbi időben, mikor eleget már élvezhettem a csókot a nőn,
+akkor is ragasztottam így a saját bőrömre csókot, igen, még a kezemet is
+megcsókoltam sokszor az asztalnál ülve, olvasás, unalom és képzelődés
+közben. Ilyenkor mindig egyedül voltam. Más szeme láttára eszembe nem
+jutott volna ilyent csinálni. Ha őszintén gondolok vissza magamnak adott
+csókjaimra, akkor megtalálom ezek fölött a csókok fölött azt az érzést,
+ami akkor kitört ajkamon: de szeretem magamat. Nőnek és édes kis
+gyermeknek a karját, vállát meg szoktam csókolni, szeretett barátnak is
+csókoltam az arcát, még kezét is a szeretet lobos hangulataiban, de a
+meztelen karját vagy a vállát eszem ágában nem volt megcsókolni. Nem
+tudom, hogy vegyem magamnak ajándékozott csókjaimat, haragudjam-e
+magamra, nem tudom.
+
+
+
+
+NEM SZABAD, NEM SZABAD
+
+Nem szabad a halál szavát a számra venni. De régen tudom; de régen
+megígértem, hogy elfelejtem ezt a szót, hogy nem árulom el, hogy
+hallottam volna valaha, igen, ez a szó nem az enyém, nem tartozik rám,
+nem szabad felelőtlenül közvetítenem. Nem fogom leírni se hanggal, se
+tintával. Nem beszélek senki élő ember előtt halottról, halálról, nem
+küldök soha p.-c.-t, nem rebegek az örökös előtt részvétet, nem juttatom
+eszébe soha az életnek a halált. Nem megyek temetésre. Nem veszek föl
+fekete kesztyűt és a karomra nem húzok gyászszalagot. Igen. És folyton
+és megint és újra kimondtam ezt a szót, amely h-val kezdődik és
+lehetetlenséggel végződik és leírtam és mindig és mindig elhanyagoltam
+hitemet és kötelességemet. Szórakozott vagyok, könnyelmű. Ahány fekete
+pontot ejtettem az élet fehér selymére, az már mind ott marad. Az én
+ittlétem már meg van hamisítva, már az én létezésem itt nem érvényes.
+
+Feketére mázoltam az ajkam.
+
+
+
+
+MONDJUK HOGY
+
+Mondjuk el akarnék kezdeni jó lenni. Szabad volna például
+végighallgatnom egy férfipéldányt, mikor elmeséli, hogy tett tönkre egy
+kis naiv szegény leányt? Nem, beszélése közben hirtelen meg kellene vele
+haraptatnom az öklömet. Elnézhetném akció nélkül, hogy áll egy
+soványképű ember férfi egy football-labdaképű férfi előtt levett
+kalappal, s azon a football-labdán fenn van a kalap. Úgy beszélnek
+egymással. Nem kéne cirkuszi sürgősséggel a football-labda fejéről
+lekapnom a kalapot és abban a pillanatban az emberképű fejre a maga
+kalapját felcsapnom? Nem kéne zsíros nyakredőből letépnem gyöngysort,
+hogy azok a hamvas gyöngyszemek ott meg ne romoljanak? Nem kéne
+szorongatott kövér kis ujjak segítségére ugrani, melyeket a brilliáns
+gyűrűk fojtogatnak? Nem kéne villákat a szájüregek elől elütni
+éttermekben, mikor a villák veszélyes fölöslegeket hordanak? Nem kéne
+néha lángoló kacagást pofonnal eloltani, mikor az ostobák kigyulladtak?
+Hányszor! Hány monoklit kéne elfricskázni a szem elől, hány szemet
+kellene meleg beleköpéssel kimosni, hogy lássanak azok a fagyos szemek!
+Mennyi ordítást kéne belőni elaludt hálószobákba. A gazdag sorsúak kis
+gyermekeinek elmesélni édesapjukat, édesanyjukat és az ő játék-bárányuk
+arany csengőjét, prózában megmondani nékik, hogy az mit beszélt! Hogy
+meg kéne ríkatni azokat a gyöngéd gyermekeket.
+
+Nem tudok olyan rossz lenni, hogy jó lehessek.
+
+
+
+
+AZ ALKONYT HALLGATTAM
+
+Szeretnék jó lenni, mert érzem, hogy a jóságtól jobban vagyok, úgy mint
+a mellbeteg a fenyőinhalációtól. Jó akarnék lenni. De hát lehet jónak
+lenni? Mennyire lehet jónak lenni? Úgy nézem, hogy a jóság után szaladok
+és itt-ott az árnyékába hághatok csak, egy pillanatra. Úgy képzelem,
+hogy a jóság magasság és mikor jó szeretnék lenni, akkor lábujjhegyre
+állok és a felnyujtott kezemmel az eget akarom megfogni. Úgy is
+képzelem, hogy a tengerbe dugom a karomat és markolászok a vízben a
+jóság után, pedig a jóság a tenger feneke alatt van elásva.
+
+Igen, egyszer, mikor az alkonyat orgonajátéka megnyílt és fölemeltem a
+homlokom az alkonyatot hallgatni, meghallottam onnan felülről azt a
+Régale hangot, az ember hangját. Én a szívem sötét mélységéből hallottam
+ébredni azt a gyönyörű emberhangzatot, de tudtam, hogy az alkonyat
+skálájában hangzik odafent. És én ezt a visszhangot átölelve
+fölemelkedtem, mintha álom vitt volna fel és aztán befogott szemmel,
+szédülve, hűvös arccal szállottam a világ felett, úgy mint a repülő, de
+nem mint aki robogó repülőgépen ül, hanem úgy, mint aki saját
+veleszületett szárnyakon repül, amelyek mozgathatók és zajtalanok, csak
+meleg sóhajtozást adnak, mint a lassú toll-legyezők. Emlékszem, hogy
+szórakozott repültömben mosolyogtam attól a kéjtől, amelyet csontjaimban
+és mellkasomban a vízszintes repülés gerjesztett. Láttam az egész
+született világot, minden fát, minden virágfejet, minden kéményt, minden
+állatot és minden embert megláttam lent a földön. Láttam a szabad
+vizeket és a halakat is megláttam mind cikk-cakkal utazni a vizek
+belében.
+
+Az emberek észrevették, hogy egy meztelen test repül a levegőben oly
+magasan, mint a gólya s mind fölfelé néztek és akkor sötét lett az ég.
+Kinyitottam a szemem és láttam, hogy nem látok semmit. És akkor levettem
+ajkamról a csókot és széjjeldörzsöltem a két tenyerem közt és millió
+csókot szórtam magam körül, mint egy parázsból ahogy millió szikrát
+törnek. Igy aztán láttam újra, különben le kellett volna zuhannom. Ott
+vannak még azok a csillagok az égen, minden este, látom, fenn vannak a
+földön alvók fekete álmai felett.
+
+
+
+
+MOST ŐK JUTOTTAK ESZEMBE
+
+Az írógép előtt kemény széken ülnek azok a gépészkisasszonyok. Nem is
+támaszkodnak, mert úgy nem lehet dolgozni. Fejüket lehajtják úgy mint az
+f betű, a sors őket ököllel hátbavágta, hátuk attól előrebukott és
+keblük lefelé szokik. Igy dolgoznak. Mindig figyelik a sort. Sokszor
+közelhajolnak a papírhoz, oly közel, mintha meg akarnák csókolni. Mindig
+radíroznak. Mindig szedik le a papírt és csavarják felfelé az új lapot.
+A karjukon könyökig fekete huzat van, biztosan az ölelést gyászolja a
+karjuk. Néha leejtik a kezüket a comb mellé, mert elfáradt. Felkapják a
+fejüket néha s egyet sóhajtanak, annyit csak mint a vessző s a plafond
+felé néznek, csak olyan rövidet néznek mint egy sor. Amit írnak, az nem
+vonatkozik az ő életükre. Az nem az ő dolguk. Az őket nem érdekli. Azt
+nem értik ők, nem is olvassák, csak írják. Ha gazdag volnék mint
+Amerika, vehetnék a világ minden gépészkisasszonyának zongorát. Zongora
+elé ültethetném őket. A zongorának kellemesebb a kopogása. Az írógép
+zenéje nem olyan szép. Olyan az, mint induló, melyet őrült szerzett
+unalmában. Olyan az, mint a kétségbeesés kacagása. Olyan az, mint a
+zápor az érckoporsón. Az én színdarabomat is gépészkisasszony másolta
+három példányra. Pedig én azért jöttem, hogy a leányok feje piruló,
+álmodó s könnyű legyen, mint a mákvirágok feje. Láttam a mezőn hajnalban
+a mákvirágok tábláját, akkor határoztam el, hogy a lányok majd ilyen
+egészségesek lesznek. Illatos, langyos, édes szél fújt, oly üde borulat
+volt a föld felett, mintha zivatar jönne. Nem is igaz, mert a borulat
+mögött lángok rajongtak! És hűvös volt és a két orcámon mégis lázat
+éreztem és csend volt és mégis zene szállott a két fülem mellett
+kétfelől. Emlékszem, ilyen idő volt mikor a világ felé közeledtem.
+
+
+
+
+ÖNZETLENSÉG
+
+A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy
+süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak, akinek
+leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy orratlannak. A fogaim
+egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A hajam egy kopasznak. A
+bőröm le kéne vetnem és oda kéne adnom egy aggastyánnak: tessék
+átöltözni. A gégém, a mandulám, a tüdőm, a vesém, a lépem, a májam, a
+gyomrom és mindenem, a vérem és a csontjaim, az idegeim, az inaim, mind
+darabonként és ízenként és deciliterenként és centiméterenként oda kéne
+adnom egy-egy olyannak, akinek a bútorzatában valamije vagy elromlott,
+vagy legyengült. A korlátoltságot a homlokom mögül oda kéne adnom egy
+bezárt őrültnek, hadd jöjjön vissza. Az életet, ezt a felébredést, ezt
+oda kéne adnom ennek az asztalnak, hogy élő legyen! Ha ennyire oda
+tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat önzetlennek,
+tudom.
+
+
+
+
+HÁT KI AZ AZ ÉN?
+
+Hát ki az az én? Mi az, miből van az? Az a test amilyen másnak is van,
+mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök, azok a belek és
+azok a nedvek, amelyeket mindenkiben másban útálatosan útálok. Ha nem
+volnék épolyan útálatos mint mindenki más, nem is élhetnék, nem is
+tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a levegő vagyok, amit kapok
+a torkomba, az a színtelen, az a mindenki másé, az az örökös közös
+lélekzet. Az a tej és az a zöldség vagyok, amit eszem, úgy mint mindenki
+más, és az a disznó, az a borjú, az a hal és osztriga és fácán és
+galamb, amit eszméletlenül felfaltam éppen úgy, mint a szép leányok
+falnak, akiktől elborzadok, mikor az evőasztalnál látom őket. A szívem
+és a belem fel akar fordulni az émelytől amiért megeszem a kedves
+pajtásokat, az állatokat. Én lennék az, aki a madarat és a nyulat
+megeszem? Igen, én vagyok az, én. Az a fizikum vagyok, az a mozgó,
+kapkodó szerkezet, amit nem én találtam fel, amihez annyit sem értek
+mint az órás az órához. Az az engedelmesség vagyok, az az életösztön, az
+a szokás, az a buta szolgálat, ami benne van a tehénben is, a
+ruhamolyban is. Az a külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én
+választottam. Igen, én az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a
+cipő, amit a suszter öntött a lábomra és az a nyakkendő, amit a
+nyakkendőgyári kisasszony kötött a nyakamba s az az ing meg az a gallér,
+akit egy pápistaszínű nő hozott a kosárban haza; annak a nőnek keményítő
+s szénhidrát szaga van. Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol van
+az az én? Minden mást, mindenki mást látok a szememmel, csak magamat nem
+látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des Italiens-en, az Oxford
+Street-en a tolongásnak egy részecskéje vagyok én. A tengeren még az a
+hajó se látszik, amelynek egy elnyomott pici kajütjében alszom én. A
+Balaton szélén a nádszál magasabb mint én. Az erdőben a fák kacagnának
+fölöttem, ha nem tiltaná méltóságuk. A hold megáll az égen, hogy
+megkeressen idelent, nem talál meg. A csillagok pislognak a
+fáradtságtól, úgy kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné
+észre azt, ha nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki
+jajgatna, hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha
+beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy nem
+fogom-e most megmérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az ajtó előtt
+az emberiség kirendelt megbizottai. Éjjel mikor alszom, életem csak az
+álom árnyéka; nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok én itt az
+ürességben? amennyi egy cigarette a számban, legfeljebb annyi volnék én
+egy torony ablakában.
+
+A világon egyedül magamnak vagyok én: én. Aki velem beszél, annak már
+csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is
+mástól hallottam, mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek
+köszönhetem. Ha magam, egyes egyedül volnék ember a természet
+gyüjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én? Nem is volna
+kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy szavam se volna a
+számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is sejteném.
+
+
+
+
+SZABAD-E NEKEM IS BOLDOGNAK LENNI?
+
+Szabad nekem hintán andalogni, mint könnyűszívű gyermeknek, és
+hintáltatni azt a reményt, hogy az emberek valaha majd kikelnek ebből az
+emberiségből, úgy mint a földből a virágok? Szabad vak hátamat a multnak
+tartani, szabad vízszint tenyerem a homlokomhoz értetni, szemem a
+jelenről fölvenni s messze tekintve magasan lélekzeni, hajam egy szélnek
+megnyitni, mely a nevetés himnuszával repül? Szabad nekem a sokára
+születendők örömeért való rajongás sarkantyújával frissíteni sarkaimat?
+Szabad az emberhit mákonyával aludnom? Szabad nekem szívemet a jövendő
+jövő vigaszába, mint cukros tejbe mártogatni? Szabad sóhajomat a roppant
+messzi szüret chasselas-illatával üdíteni, szabad képzelődve
+gyönyörködnöm valamely boldog életben, amely még most nem érvényes?
+Szabad nekem egy percre is megszöknöm hazámból, a jelenből és annak a
+jövendőnek jókedvű idegenjei közt repesnem?
+
+És ha ez az egész hamisított emberiség holnap reggelre csodára boldog
+lenne, ha ez az éj elkészítené a boldogság köntöseit, melyekbe holnap
+reggel minden szál ember felöltözhetne, holnap reggel szabad volna nekem
+is boldognak lenni? Nem vagyok azonos a mult idővel is, amely már
+elmúlt? Elfeledhetném-e azokat, akik vakon, sejtelmetlenül,
+értesítetlenül meghaltak? Láttam a naptárban kisfiú koromban
+hajókatasztrófa képét, apa a lámpaernyő alatt az ujságból felolvasta a
+párizsi jótékony bazár égését, láttam magam is égni házat és láttam
+megégett szülők és gyermekek pernyés és véres, nyerses testeit. Néztem a
+harctér csalódott szemű halottait. Emlékszem férfiakra, nőkre, kiknek
+elromlott a fékjük és az őrültek börtönében haltak meg. Tudok a
+szegénységnek, a szerelemnek, az unalomnak és a becsületnek, meg egyéb
+betegségeknek halottairól. Csak mióta ittvagyok, mennyi ezren és
+millióan szállottak le a süllyesztőn. Tanultam és olvastam a brutális
+történelmet; holt rétegekben fekszenek egymás alatt emberiségek, melyek
+mind boldogtalanok voltak. A világ fenekén, az idő alatt fekszik az én
+szívem, minden ami volt, minden ami élt, az én szívemet nyomja! Igen, a
+temetők kórházak, teli vannak nehéz betegekkel. Barakvárosok a temetők,
+teli vannak kétségbeesett menekülőkkel. A temetők Ausztráliák,
+humanizálatlan vademberek feküsznek a temetőkben. Óvodák a temetők, a
+halottak tudatlan kis gyermekek, akiket még be kellene adni iskolába.
+Vissza kellene jönni mindenkinek élni, ki már lement. Ha holnap reggelre
+megszállaná a boldogság a földet, fel kéne költenem egész Szodomát és
+Gomorhát, fel kéne költenem Ábelt és Kaint, Évát és Ádámot, hogy:
+gyertek, már itt az élet.
+
+
+
+
+JAJ, MEGINT NEM VETTEM EL A REKLÁM-CÉDULÁT!
+
+Mindig szemrehányást tettem érte magamnak, ha elmulasztottam elvenni a
+reklámosztó ismeretlenektől az uccán azt a cédulát, de azért mindig
+megesik, hogy nem veszem észre, hogy felém is nyujtotta az az ember azt
+a papírt, amelyen híreszteli, hogy megnyílt a Trianon-bar, elsőrendű
+szalónkvartettel és valódi Hobé-likőrökkel. Tudom, mindig el kell vennem
+a papírt, hisz azért nyujtja az az ember, hogy elvegyem. Nem lehet olyan
+sietős utam, hogy egy embernek csalódást okozzak útközben. Csak egy
+lépésváltásba kerül elkapnom a cédulát annak az embernek a kezéből,
+azután nem kell időt pusztítanom vele, összemorzsolhatom és elejthetem,
+hisz az az ember nem figyeli azt.
+
+Igen, hisz magamnak is így kéne papírt osztogatni az uccán egész nap,
+azon a papíron reklamírozni a szívet, a halált, a felhőket. Ennek az
+embernek, aki nekem a cédulát ide akarja adni, nem érdeke a
+Gloria-cipőkrém, mégis januárban, meztelen kezeivel ajánlja mindenkinek.
+Nekem legfőbb érdekem az, hogy az emberek a szívüket kitapogassák,
+megnézzék magukat a halál tükrében és járjanak a felhők előadására. Hogy
+fájna nekem, ha az az ember, akitől elmulasztottam a Trianon-bar
+hirdetését átvenni, ha az se venné el az én kezemből az én papíromat.
+
+
+
+
+MEGHALNI, MILYEN BŰN
+
+Meghalni, milyen bűn lesz, meghalni! Nem nyithatom ki majd a szám, nem
+nevethetek a komolykodó szemekbe, nem kiálthatom ki, hogy ebből semmi
+sem igaz, nem haltam én meg, én csak éltem!
+
+Milyen bűn, milyen csunya, buta bűn! Igazolni fogom a halált! Azt hiszik
+komolyan vettem a dolgot, azt hiszik fáj nekem, hogy meghaltam, azt
+hiszik búsulok, azt hiszik meg vagyok sértődve, azt hiszik kétségbe
+vagyok esve. Pedig csak nekik leszek halott, magamnak semmi se leszek,
+mint az elpattant szappanbuborék, semmi, de semmi!
+
+Milyen útálatos bűn lesz, halálesettel traktálni az emberek fülét!
+Milyen illetlen bűn lesz, temetéssel árnyékolni egynéhány uccán végig a
+napos ablakokat, a lustán sétáló szerelmespárt, a zöldségesbolt előtt
+kapargáló vidám szegény gyermekeket.
+
+Milyen gyalázatos bűn lesz testemmel dolgot adni az Entreprise
+béreseinek, szegény testcipelőknek, mosóknak, öltöztetőknek, kocsisnak,
+lovaknak, sírásóknak. És nem tudok majd tőlük bocsánatot kérni. Előre
+kérek bocsánatot mindenkitől, halló!
+
+Milyen tapintatlan bűn lesz, milyen barbárság, itthagyni a látást,
+hallást, tapintást, ízlést, szaglást és az érzést! Itthagyni a felhőket,
+amelyek nem tudják majd, hogy már elmentem és másnap is új színeket
+kevernek és új ábrándokat terítenek, mintha itt volnék, mintha nézném és
+gutiroznám.
+
+Milyen részvétlen bűn lesz, itthagyni az üvegházi növényeket, a
+kertieket, a mezeieket és azokat a lelenc füveket, virágokat, amelyeket
+a kerítések tövében és a városok végén a kövezet közt láttam.
+
+Milyen műveletlen bűn lesz, elfelejteni mindent, amit olvastam igazat,
+amit hallottam kedveset, őszintét, szíveset, nyögőset és nevetőset,
+világítót és bolondosat, emberit és gyermekit. A zenét és a dalhangot, a
+madarak tündöklő sziszegését, a szél ijesztgetéseit, a cipők
+reccsentését és a csöndet, a meglepettet, az ájultat, az őrültet, az
+ihletettet, a költő végtelen homlokát, amely a versíráshoz lehajol.
+
+Milyen gonosz bűn lesz, milyen gonoszság, milyen testvértelenség,
+elfordulni az időtől, a multtól és jövőtől, a holdtól és a naptól, az
+állatoktól és az emberektől és a csillagoktól, akik még mindig nem
+tudtak megszólalni, akik mindig úgy repesnek, úgy erőlködnek, úgy égnek
+a vágytól, hogy szólhassanak! Elfordulni mindentől, betenni a szemem,
+azzal, hogy elég volt belőletek, nem érdekel tovább, nem bánom, nem
+szeretlek!
+
+Milyen rablás lesz, milyen fagyos bűn lesz, milyen halálos bűn lesz,
+visszavenni szívemet, elvonni a világtól, elvenni, elvinni magammal
+innen, itthagyni sorsára az életet, megfosztani az egyetlen vigaszától,
+egyetlen meleg falatjától, utolsó puha vackától, a szívemtől, amelyet
+használhattak emberek és férgek és kidobott cserepek és leszemetelt
+falevelek és villamosjegyek. A szívem lecsavarni! bezárni! lehűteni,
+mint a vízbe dobott szenet! Eltüntetni, elásni!
+
+Nem merem elvinni, nem szabad ezt tennem! Nektek adtam, tessék,
+itthagyom, nem loplak meg benneteket; mi lenne belőletek!
+
+
+
+
+RUHATÁROSNÉ, PINCÉR ETCETERA
+
+Unalmat tettem a szemembe, mikor a ruhatárosné a kávéházban odajött a
+felöltőmért. Elárultam annak a gépies asszonynak, hogy terhemre van,
+hogy nem lett volna szükségem rá. Megint elfelejtettem, hogy nem én
+vagyok itt a fontos, hanem ő. Mintha nem tudnám, hogy ő abból él, hogy
+elfogja a felöltőmet és a ruhatárba hurcolja. Ezt az illetlen
+pillantásomat, amelyet a szemébe nyujtottam ennek a szegénynek, ezt soha
+nem válthatom vissza tőle semennyi pénzért. Akikkel szemben türelmetlen
+voltam életemben, akikkel idegeskedtem és figyelmetlenkedtem, eszembe
+szoktak jutni; halványodott arcú tömeg emelkedik a lépcsőmön, jön
+elégtételt követelni. Szerkesztőségi szolgák, kocsisok, pincérek,
+virágárus lányok, hordárok, postások, szobalányok. Némelykor
+válogatatlan, mosolytalan, bóktalan voltam velük szemben. Magamnál
+szegényebb alakok köszönését fáradtan viszonoztam és az is megesett,
+hogy nem vettem észre, ha köszönt valaki. Azt is megtettem, hogy
+elfordultam a kirakat felé, meg elnéztem a flaszterre, hogy ne kelljen
+köszönést és szót cserélnem kényelmetlen rongy ismerősökkel, butákkal,
+pedig azok akkor már megláttak engem és észrevehették a csalásomat.
+Ilyesmit sohase tettem izgató fiatal nőkkel. Sem arisztokratákkal
+szemben nem felejtettem el a hangomat meggyantázni s ajkaim fölé a
+mosoly bajuszát fölkapni. Igen, pedig mindig tudtam, hogy azoknak
+tartozom a legpuhább gyöngédséggel és a leghosszabb udvariassággal, akik
+effélét a a legkevesebbet kapnak ebben az életben.
+
+
+
+
+NEM VAGYOK ŐSZINTE
+
+Nem vagyok őszinte. Nem tudok őszinte lenni. Úgy szeretnék őszinte
+lenni! Akár csak magamnak, csak magamhoz egyedül, mikor benn vagyok a
+betett ajtó mögött a szobában, mikor itt ülök a kíváncsi papír előtt,
+vagy csak mikor az ágyban fekszem sötétben. Nem tudok magamban sem
+őszinte lenni, sötétben sem. Nincs egy őszinte percem, nincs egyetlenegy
+igaz pillanatom, nincsen, nincsen. Nincs semmiről a világon olyan
+véleményem, amelyet orvul meg nem szúrna azonnal egy másik véleményem,
+nincs egy ítéletem, ami ne volna fellebbezés alatt, nincs egy érzésem,
+aminek az ellenkezőjét is ne érezném. Nem adok magamra semmit, nem
+hiszek magamnak. Vitát szaval a belső részemben két színész, mind a
+kettőt únom. Nem ismerem meg magamat. Nem tudom, hol vagyok, hányadán
+vagyok, milyen vagyok, ki vagyok. A fa tökéletes fa, olyan, amilyennek
+szánva van, a bogár tökéletes bogár, de én, hogy legyek ember? Legalább
+őszinte tudnék lenni, látni tudnám, milyen vagyok én! Magamat vádolom a
+világért, de a magam hitványságaért mindig a világot teszem felelőssé s
+mindenért megbocsátok magamnak, ha önzésem harangja megszólal. A világ
+nevelése vagyok. Nem tudom magam vegyileg kitisztíttatni. Gyáva vagyok.
+Kényelmes vagyok. Hiú vagyok. Azt képzeltem egyetlen hiúságomnak, hogy
+én nem vagyok hiú. Talán én vagyok a leghiúbb hiú az emberszemét közt.
+Mindig készülök, erőlködöm, melegszem, hogy nekifutok egy kifeszített
+kötélnek, hogy átugrom, igen és aztán megijedek és átbúvok alatta, mint
+a bohóc.
+
+Jaj, egy árva pillanatot csak, mikor láthatnám, hogy ember vagyok! és
+tudhatnám, hogy élek! Itt az élet a kezemben és játszom vele, mint a
+gyermek a bábbal. Ide engedtek a világra, s nem használtam fel az időt,
+átalszom a világot és mégegyszer nem kapok engedélyt a földre belépni.
+
+Várom várom azt a reggelt, mikor magamból, mint a Nap fölkelek. Mindig
+utazhatnám, hogy messze-messze egy havas csúcsán, egyedül ott találkozom
+magammal, kiokádom a sorsomat és megismerem kitisztult bensőmben az
+embert. Hogy szeretném lekiáltani a világra az életet, magamat. Nem
+igaz: félek!
+
+
+
+
+MICSODA SZÖRNYETEG VAGYOK
+
+Sétáltam a fák mellett és a pálcám forgattam és lecsíptem a pálcám
+hegyével zöld leveleket a lomb széléről. És levertem a pálcámmal a
+bokrokról is a leveleket, mert szórakozott voltam, mert a lemondáson
+gondolkoztam, mert a szívem nyakig ült a forró fájdalomban. És rámentem
+a mezőre, hogy lépéseimnek hangjuk ne legyen, hogy azt képzelhessem,
+hogy csak a gondolat és a dal sétál az én két lábamon és a füvet aközben
+elnyomtam és eltörtem a cipőm talpával. És lovagoltam a mezőben és füvet
+és virágtöveket és csigát és gilisztát gázoltattam halálra. És minden
+kertben és szántóföldön tett sétám alatt halálra tapostam gilisztákat és
+bogarakat és férgeket. Nem is sejtem, mennyi az áldozatok száma.
+Könyököltem a könyv fedelére s agyonnyomtam a könyvben két lap között
+egy icipici szürke bogarat, aki olyan egyenesen tud sietni a könyvben,
+mint a sor. Lehet, hogy éppen a gyilkosság elkövetése közben sóhajtottam
+Shakespeare után, hogy: Thyself thy foe, to thy sweet self too cruel!
+Megeszem a cseresnyében azt a kis karcsú, szőke férget, és megeszem azt
+a szem cseresnyét, aki oly ragyogó testszín és piros mint a mosolygó
+kisleány arca. Minden egészséges lélekzetemmel élő bacillusokat mérgezek
+el magamban. Nincs egy lehelletem, nincs egy falatom, nincs egy lépésem,
+amely vétek nélkül való volna s nincs egy pillantásom, egy gondolatom,
+egy szívdobbanásom és alvásomban egy álmom sincs, amivel valaki vagy
+valami ellen valahol valahogy ne vétenék.
+
+Vadászpuskát engedtem a kezembe tenni s meglőttem a nyulat, a foglyot és
+galambot is lőttem. Sárgaszájú gyermekverebeket hajítottam le a
+fészekből. Ürgét fullasztottam vízbe a mezőn. Egyszer egy denevért
+ütöttem le bottal, mert a szobába repült, mert talán a párja után
+repesett akkor éjszaka, tudom hogy a denevérek is szerelmesek. Bolhákat
+és tetveket nyomtam agyon. Pillangókat fojtottam meg két ujjam közt,
+hüvelyk- és mutatóujjam közt, a vak gyilkosok közt. Igen, olyanok az
+ujjaim végén a körmeim, mint a vak szemek. Legyeknek nyomtam ki a sárga
+belét az asztalra, élő csiborok és kőrisbogarak hátába szúrtam gombostűt
+és figyeltem, hogy kalapálnak a levegőben sovány lábaikkal napokon átal
+és hogy forognak a tű körül, mint a körhinta. Gyíkoknak csaptam le kővel
+a farkát, békákat tapostam és dobtam agyon, gilisztákat vágtam ketté
+játékkarddal. Lótetűt, darazsat, hernyót fullasztottam meg és ütöttem le
+s nyomtam széjjel. Fejletlen halakat dobáltam ki a patakból a halálos
+porba. Az ujjam hegyével, a körmömmel, meg az öklömmel rakásra öltem a
+muslicákat nyári este a lámpa alatt és ismeretlen liliputi lepkéket és
+bogárkákat, ezüst és halaványzöld színűeket, bájos és zseniális
+Nijinskiket és Karsavinákat, akik a fényben rajongva forogtak előttem.
+Művészetet és szépséget irtottam, csupa idegent, csupa vendéget, csupa
+csodát pusztítottam el, csupa egyetlen élő életet. Ezreket! tábort!
+lakosságot! egy valami pici földrész egész faunáját! És nem is veszem
+komolyan, micsoda szörnyeteg vagyok én! Nem is igaz, hogy szenvedek ezek
+miatt; csak úgy képzelem, de nem szenvedek, nem igaz.
+
+
+
+
+ELSŐ, DE NEM UTOLSÓ BŰN
+
+Bűn volt születnem. Egy ismeretlen idegen szegény asszonynak milyen
+fájdalmat okoztam: anyámnak. Nem is tudom felfogni, mekkora fájdalommal
+szült az az asszony, csak annyit érez a szívem abból mint a szeizmográf
+az ausztráliai földrengésből. Anyám arcát használtabbá tettem, mellét
+megrongáltam, hasának és egész évai szépségének kárára voltam. Igazán
+nem emlékszem, hogy így óhajtottam volna a világra jönni, ahogy jöttem.
+Nem, nem magam választottam az életbe való behatolásnak ezt az
+útját-módját, nem az én ízlésem volt, hogy így történjék a földre
+hivatásom. Mindegy, mégis így történt és első kegyetlenségeimet,
+amelyeket egy gyönge asszonnyal szemben tettem, az éther se mossa le
+rólam.
+
+
+
+
+AZ ÚGYNEVEZETT HALOTTAK
+
+Milyen hűtelen vagyok én is a halottakhoz. Én is csak azt mondom, amit
+ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! és elhiszem azt és azután a
+szemem leszokja annak a képét, aki meghalt és a fülemben elfonnyad a
+hangjának az emléke és sajnálom őt, vagy nem sajnálom, de már nem
+követelem, hogy itt legyen merőleges alakban a földön. Már nem
+csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán, nézésén, járásán.
+Úgy veszem, hogy ő, aki meghalt, ő halott. Egy embert, akit láttam, úgy
+veszek, mint olvadt hullát; hát szép dolog ez tőlem, hát szabad ezt
+nekem? Az embereket, akiknek bajtársuk vagyok, elhagyom, csak azért,
+mert véletlenül meghaltak? Ezért az egy kis ballépésért, ezért a
+tévedésükért megtagadom őket, nem ismerem el őket többé; hát ez a
+bajtársiasság? Ők meghaltak, mondjuk. De ha én is tudomásul veszem ezt
+és megnyugszom ebben, az annyi, hogy én a magam részéről külön megölöm
+őket. Van jogom ölni? Hátha ők nem is szívesen haltak meg, hátha
+zokogtak, tiltakoztak, küzdöttek, körmeiket az istenük szájába vájták
+küzdelmükben és még most is úgy vannak ujjaik görcsösen begörbülve, mint
+a megfagyott hollóké, kik hanyatt fekszenek a havon? Ők még mindig
+harcolnak és én azt merem állítani, hogy ők halottak. Talán tudom mi az
+a halott? Tudományom semmi nincsen, minden tudományom a szívem. A szívem
+nem ismer halált, csak életet ismer. Igaz, én többet tudok az
+úgynevezett halottról, mint Bossuet, ki azt mondta, hogy: ce je ne sais
+quoi qui n’a pas du nom – mert én tudom annak a nevét, akit ismertem és
+le nem törlöm a nevét a testéről, mikor alszik. Csak úgy szabad vennem,
+hogy alszik. Hogy pihen, mert elfáradt. Hogy hanyatt feküdt az eget
+nézni s mindenféléről képzelődni, mint az, aki ünnepnap kirándulást tesz
+és lefekszik a zöld gyepen. Én nem hiszek a halálban, én nem hiszek a
+halálnak, én hitetlen és tiszteletlen vagyok, szemtelen vagyok. Én nem
+engedek meghalni, én nem adok oda senkit se. Száműzetésben vannak a föld
+alatt olyanok, akikről tudom, hogy tudtak rólam, bár nem ismertek: akik
+olvasták, amit írtam. Ezekért már nem érzek, ezeké már nem vagyok,
+ezekkel semmi közöm? Nem, én ragaszkodom hozzájuk, mert hiú vagyok, nem
+mondok le egyetlenegy olvasómról sem. Vannak iskolai pajtásaim, akikkel
+kézenfogva vonultunk az élet ellen, akik most a földben vakációznak,
+vagy tanulnak odalent valamit? nem tudom. Nekem is, aki velük egy utat,
+és egy tananyagot vállaltam, nekem is nem kellene most azokkal ugyanebbe
+a sötét osztályba járnom? Én bele se nézek abba a nehéz könyvbe, akit
+nekik most tanulni kell. Szégyellem magam, hűtelen és csaló vagyok.
+Minden egyes ember, akivel nem ugyanazt az intézetet szenvedtem, az is
+mind mind iskolatársam, mert ugyanebbe a világba iratkoztam be, amelyben
+ők jártak és az élet hasonló évfolyamait végezem, hát egyetlenegy
+ismeretlen embert se szabad cserben hagynom, aki meghal. Én minden
+emberrel vele halok. Annyiszor halok meg, ahány ember meghal. De míg
+élek, addig él bennem tovább mind, aki meghalt. Úgy érzem, olyan igazán
+érzem most, olyan lázasan és oly mélyen, gyökeresen, hogy igaz, amit
+érzek!
+
+Annyi nyugtalanságom szokott lenni a halottak miatt. Hisz ők is emberek,
+hát ők is tovább gondolkozhatnak és érezhetnek. Nem őrülnek meg odalent?
+Nem éhesek és nem szomjasak szegények? Nem félnek olyan egyes-egyedül?
+Nem szeretnének néha napján valami ujságot hallani? Nem kéne
+le-lelátogatnom egy kicsit beszélgetni velük? Nem volna izenni valójuk?
+Hátha elfelejtettek itt megmondani valamit. A sírkövek nem nyomják a
+szívüket? És azoknak a sírköveknek arany ostobaságaitól nem pirul az ő
+világos homlokuk? A fejfák rothadása nem bántja az orrukat? A tánc nem
+rugdossa agyvelejüket? A korlátoltságok, amiket fölöttük oly alacsonyan
+beszélnek a földön, azok nem sértik a fülüket? Nem, a halottak süketek
+mint Beethoven és vakok ők mint Milton. Néha úgy képzelem, hogy úszásnak
+erednek odalent mint milliomnyi ezüst halak együtt és vonulnak sötét
+tengerben, mert keresnek valamit.
+
+
+
+
+ÓCSKA CIPŐ
+
+Utána néztem egy cafat kódis szegény embernek, akinek egy pár kiszolgált
+fűzős cipőt akasztottam a karjára. Láttam az ablakból, hogy pityókos
+lett az örömtől, úgy ügetett az uccán pityókosan; alig állotta meg, hogy
+ne táncoljon. Szemtelenül mosolygott mindenkire, aki szembejött vele, a
+lámpának nekiment, mintha meg akarná csókolni, azt az ócska pár cipőt
+lengette, meg-megsímogatta s gyönyörködött a talpában és tovább
+lengette, mutogatta a világnak, hencegett vele: ni! Egy kis gyáva fehér
+foxinak is megmutatta, lehajolt ahoz a kis kutyához és bemutatkozott
+néki. Nem tudtam nem érezni ezt az érzést, ami hirtelen feljött a
+hasamból: útáltam azt a szegény embert. Mert úgy örült a cipőnek, mintha
+most már az egész világnak volna ócska cipője. Pedig csak ő kapott
+egyedül ócska cipőt. A többi szegényt elfelejtette. Igen, ezt az önző
+szegény embert leútáltam, de magamat elfelejtettem útálni, mikor új
+szeretővel jártam az alléeben és válltól csipőig megsimítottam, mint a
+szabász és úgy éreztem magam, mintha a földön minden szegény fiatalnak
+volna szeretője.
+
+
+
+
+BELÉAKADTAM A KOLDUSBA
+
+Tudom, hogy bűn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába pénzt
+teszek. Tudom hogy bűn, mert érzem, hogy bűn. Bűnöm, hogy koldus is van
+az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám. Bűnöm, hogy amikor a
+pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki, mintha én más volnék mint
+ő, mintha különbség volna köztünk! Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust
+arra, hogy jófélének képzeljem magam abban a pillanatban, mikor pénzt
+köpök. Bűnöm, hogy elmulasztom megköszönni a koldusnak, hogy elvette
+tőlem a pénzt, sőt hogy elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot,
+amit olyan olcsón vásároltam tőle. Az is bűnöm volt, mikor én mondtam a
+koldusnak, hogy: köszönöm, a többit is majd megadom! Mert akkor azt
+hitte, hogy csúfolódom vele, mert még mosolyogtam is hozzá. Igen, az is
+bűnöm, hogy azt akartam mutatni neki, hogy tréfára veszem adományomat és
+hogy szeretem őt és mulattatni akarom, bűnöm ez is, mert tolakodás ez és
+bizalmaskodás egy személyiséggel szemben, aki nem kíváncsi rám és
+tréfáimra. Bűnöm, hogy sajnos szemeket csinálok és úgy nézek a koldusra,
+mert hátha éppen abban a pillanatban el volt ábrándozva s gyermekkorában
+bitangolt az emlékezete pillangós májusban és én kíméletlen szánalommal
+az idegen jelenbe visszacitáltam őt. Az is bűnöm, ha rá se nézek mikor
+az adót beszolgáltatom, mert akkor azt gondolhatja, hogy én a művészt
+nem is veszem észre benne, csak valami tucat pénztárnoknak veszem őt.
+Evvel az ő hiúságát megbántottam. Igen, mert művész ő, mert
+harmónikázik. Vagy énekel. Azt énekli ő: kezeit csóóko lohoom.
+Énekesművész ő és zeneszerző, hisz azt a melódiát, amit énekel, azt ő
+maga szerezte. És én annyira csekély belépődíjat fizetek neki az ő
+produkciójáért és még csak a nevét sem tudakolom meg és még csak végig
+se hallgatom. És ha olyan koldus mellett megyek el úgy hogy szememet nem
+adom neki, csak a pénzt, aki nem művész, csak ott áll meddőn és ásítva,
+az olyan koldusban még jobban megsértem az egyént, mert a közönséges
+emberek még hiúbbak mint a művészek.
+
+
+
+
+MEGINT CSAK A KOLDUS
+
+Bűnöm, hogy pénzt adok a koldusnak, igen, mert a többiek is adnak. Már
+csak azért sem volna szabad adnom, mert nem akarok úgy viselkedni mint a
+többiek, hiszen én egyéniség vagyok! Amit úgy csináltam itt az életben
+mint ezek a többiek, avval mindig megégettem a szívemet. Ha a pénzesek a
+koldusnak pénzt adnak, akkor bizonyosan szükségük van a koldusra. Ha nem
+volna szükségük koldusra, nem is tartanák ott az uccán. Kell nekik az a
+pénz, amit a koldusnak adnak, igen, a pénz kell nekik, az a többi pénz,
+amit nem adnak oda! Nekem nem kell koldus.
+
+De látok olyan gyalogosokat is, akik nem adnak a koldusnak soha semmit,
+pedig az a pénz, ami a koldusoknak meg a szegényeknek úgy hiányzik, az a
+pénz ott van őnáluk. Hát ezek mért nem adnak? Ezek is egyéniségek mint
+én? Igen? De hiszen, ha másvalakihez hasonlítok, akkor már nem vagyok
+egyéniség. Mihelyt egyéniségnek érzem magam, már nem vagyok az, hiszen
+egyéniség annyi van itt a földön, mint szemét! De hisz én ezen a világon
+nem akartam egyéniség lenni, nem akartam én itt semmi se lenni! S el is
+értem ezt, semmi se vagyok itt! Ki érte el így a célját a forró halandók
+közül? Én elértem, amit akartam! Örömömben, diadalmámoromban olyan
+nagylelkű leszek: leborulok a koldusok elé, megcsókolom a lábát, akinek
+van lába köztük és a kezét, akinek lába nem áll rendelkezésemre. De a
+koldus nem sokat ad a csókra, neki pénz kell, mint a primadonnának. Hát
+mégis, nekem is pénzt kell adnom a koldusnak! Nekem is, pedig én
+szívemet hoztam a világra s hangomat és szám és tenyerem melegét és
+nézésem világosságát és homlokom fényét és végtelenségét. Jaj, hát én a
+koldust kizárjam az estélyről, a szüretről, a tengeri fürdőről és az
+egész kéjútról? Neki csak pénzt adjak? Az édeni csodát, az embert ne
+mutassam be Néki? Hisz Néki tartozom a legtöbbel, hisz ő vánszorgott
+legmesszebbre a paradicsomtól, hisz ő nekem a legsürgősebb! Megcsókolom
+meztelen szemgolyóját, nyöszörgő szájába lehellem forróságomat.
+Kristályszökőkutat röppentek ajkáról, feje tetején virágokat költök,
+mint a japán bűvész a cirkuszban és lábait megmosom harmatban és
+megtörlöm napsugárban és a testére díszruhát adok az erdő őszi színeiből
+és ujjait örökzöld ágacskákká változtatom, amelyek csak a végtelen
+széltől kérnek alamizsnát.
+
+Ha leborulnék a koldus előtt a járdán és homlokomat a kőbe s szívemet
+öklömbe verném és szemeimet sírásba s számat jajgatásba fullasztanám,
+igen, akkor én volnék sajnálatosabb és érdekesebb a koldusnál és akik
+ott összecsődülnének az epileptikus jelenethez, azok elvennék a helyet
+egy véletlen sétálótól, aki a koldusnak adott volna valamit, ha én ott
+nem lábatlankodom.
+
+
+
+
+MÉG MINDIG
+
+Bűnöm, hogy az a koldus ott áll a falnál, ott ragad az a lapos
+koldusember, vagy az a lapos koldusasszony, háttal a templom falánál,
+mintha plakát volna azon a falon. Bűnöm, hogy otthagyom őt, hogy tűröm
+ma is úgy mint tegnap tűrtem és hogy holnap is tűrni fogom ott, ahogy ma
+eltűrtem. Bűnöm, hogy az a koldus nem szénrajz, hanem csontszerkezet és
+vérkeringés. Él az a koldus, úgy mint az élő fa, úgy, mint a csupasz
+szem, amely könnyezve fáj a napfénytől és a belérepült szúnyogtól
+kiállhatatlanul kínlódik, ködös és véres lesz. Sokszor a szívem olyat üt
+a mellemen, mintha kővel mellbedobtak volna, ha észreveszem a koldust és
+eszembe jut, hogy él! Mintha sohase tudtam volna felőle! Mintha először
+látnám! Szédülést kapok, arcom, ajkaim és füleim kimelegszenek és inaim
+rezzennek, úgy mint mikor a megnyert nő először csenget be a lakásomon.
+Az a koldus itt áll az ég alatt és ez igaz! Nem gondolat, nem álom, nem
+illusztráció. Én is igaz vagyok, érzem az ütőerem lökéseit, hallom a
+lélekzetem súgását és érzem a pilláim ütközését. Nem úgy van, hogy
+sétálok mint egy alak a mozgófényképen, nem, hanem a csillagokból mint
+élő férfi pottyantam ide le a városba, merőlegesen talpraestem és
+azonnal járni kezdtem mint a többiek akiket látok. A koldus nem mozdul,
+ott áll, mint akit elítéltek. Az ő öltözetébe képzelem testemet, az ő
+helyében ott állva! S megőrül a türelmetlenség a fejemben, menekülni
+akarok az unalom Szaharáján végig, a havas tenger habjaiba ugrani.
+
+Mért nem emelek szócsövet a szám elé, mint a Pavillon d’Ermenonville
+kapusa a soffőrök meg a kocsisok közé bődülni! Mért nem állítom meg
+fehér bottal az uccát mint a rendőr! Mért nem költöm fel
+riasztópisztolylyal a közönséget, amely alva jár az uccán?! Mért nem
+árulom el, hogy mit látok?! Koldust láttam az emberek közt! Én ezt nem
+értem, én nem voltam itt mikor ezt rendezték, én csak most élek először
+és mingyárt meghalok, én itt múlandó vagyok; én nem tudom mi történt
+itt. A többiek örök idők óta itt járkálnak és örökké ittmaradnak, nekik
+soha nem kell meghalni, ők oly nyugodtan, oly tanultan mozognak itt, ők
+nincsenek meglepve. Ők mindig ittmaradnak a földön, ők itt
+berendezkedtek, ők templomot is tettek az uccára s koldust is tettek oda
+a templom falához. Az emberek idevalók, itthon vannak! De honnan jöttem
+én? Valahol még napkelte előtt felöltöztettek és elindítottak erre a
+világra, igen, mintha egy anya meleg tejet itatott volna velem és a
+hajamat nyelves tenyerével kefélve, halk, puha, cukros szavakat lehelt
+volna szemembe. Úgy emlékszem, mintha kis borjú álmos bőgését is
+hallottam volna akkor és báránycsengetyűt, távolról, havazáson keresztül
+és mintha itt bent a mellemben rózsaszín szívemnek mint gyermekarcnak
+szája lett volna s két karja is lett volna szívemnek, azok a kezek össze
+voltak fogózva ujjakkal a szívem alatt és úgy énekelt egyedül a szívem
+születésnapi köszöntőt, a világ felé fordulva. Most megállok és
+megtörülöm az életet homlokomon; emlékezni próbálok.
+
+
+
+
+NINCS NYUGTOM TŐLE
+
+Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust is nézegetésre, csodálkozásra. Minden
+szemlélet, minden bámulás, minden gondolkozás: szórakozás, én hát
+szórakozást orzok olyanoktól, akiket én viszont nem szórakoztatok. Úgy
+megnézem mint a piktor vagy mint a szobrász az öreg, gyönge vak
+koldusnak a vízszint tartott kezefejét, amelyet a másik kezével
+alátámaszt, hogy sokáig bírja tartani maga előtt. Nézem ezt, mintha
+anyag volna nekem is az ember, nem pedig legközelebbi rokonom, apám,
+gyermekem, ikertestvérem. Mind a két keze tenyérrel fölfelé van annak az
+elhasznált vak koldusnak, akit sokszor látok így, amint a baltenyerével
+emeli a levegőbe a jobbtenyerét. Csak akkor kellene neki kitartani a
+tenyerét, mikor az alamizsna jön, úgyebár? De ő, mikor senki se megy
+arra, akkor is úgy tartja a tenyerét. Ő úgy tesz, mintha az égből valami
+értékes eső szemelne, melyből egy szemet se szabad elszalasztania. Azon
+gondolkoztam egyszer, hogy hát azt a baltenyerét, amelyikkel a
+jobbtenyerét alátámasztja, hát azt mi támasztja alá, hogy az a levegőben
+fenn tudja magát tartani? Hiszen egy harmadik kezének is kéne lenni,
+amelyikkel a balkezét alátámasztja. Vagy az a felsőkéz, az is támasztja
+az alsót, úgy, mint az alsó a felsőt? Talán ez a két kéz szereti
+egymást, mert sajnálja egymást és ez a szeretet mint egy föl nem
+fedezett fizikai törvény tartja szilárdan együtt a két kezet, hogy az az
+alsókéz nem zuhan alá a gyöngeségtől. Ilyeneket gondolni, tudom butaság,
+úgyhogy azok, akik nem ismernek, okosnak is gondolhatnak. Én pedig a
+buta merengéssel éppen úgy agyonütöm az időt, mintha csupa
+szellemességet gondolnék ki. Azon is megakadtam már, hogy a koldus a
+kezét a tenyerével fölfelé tartja, természetellenesen, igen, sokkal
+könnyebb azoknak, akik tenyerükkel lefelé nyujtják így élő kezüket,
+kézcsókra. Szóval mulatok és ezt annak a korhadt vak koldusnak a
+rovására teszem. Azt is elnézegetem, hogy a koldusasszonyok és a
+koldusemberek 90 fokos szögben tartják előre könyökből az alsó karjukat
+és hasonlítottam a koldusokat azokhoz a betegekhez, akiknek a központi
+idegrendszerükben van bajuk és attól a karjuk magától húzódik
+derékszögbe s úgy marad. Én ezeket a betegeket, a koldusokat, egy papír
+kétkoronással akarom meggyógyítani? Hisz ezt a betegséget szanatóriumban
+kell gyógyítani injekciókkal és diétával és svédtornával. Én kuruzsló
+vagyok és csaló vagyok. Bűn pénzt adnom a koldusnak.
+
+
+
+
+NEM SZABAD ADNI
+
+Nem, nem, nem szabad a koldusnak pénzt adnom, tudom én, mert ha pénzt
+kap, soha nem hagyja ott a helyét, nem megy el tüntetni s nem követeli
+alamizsna helyett a világot. Bűnpalástolás, megvesztegetés, butítás,
+rabszolgatartás az, hogy pénzt adok a koldusnak, tudom én igenis. De
+mikor nincs apróm és lusta vagyok a koldusnál váltani, meg mikor
+sietésemben elsikkasztom a koldusnak járó bért, meg mikor
+szórakozottságomban vagy hanyagságomban nem adok pénzt a koldusnak,
+mindig úgy érzem, mintha valaki visszarántana, hogy menjek vissza a
+koldushoz, mert adós maradtam néki. Igen, a koldus elvárja a pénzt
+tőlem, hisz azért áll ott a falnál, én tehát avval a pénzzel amit vár,
+avval tartozom néki, úgy mintha kölcsönadta volna. Ha nem adok pénzt a
+koldusnak, akkor csalódást adok néki, csalódást pedig senkinek ezen a
+világon nincs jogom adni; nekem azt sehol meg nem engedték.
+
+És ha forradalomba óhajtom a koldust avval lökdösni, avval hogy én pénzt
+nem adok néki, látom, hogy nem megy, hiszen annyiszor nem adtam már a
+koldusnak pénzt és lám, ő meg se mozdul! És aztán, ha forradalomba hágna
+is, azt a forradalmat elő kell készíteni néki, nem? Szervezni kell a
+forradalmat. Unalmas, lassú ipar az a forradalom. Addig mit eszik a
+koldus míg győz, ha nem adok pénzt neki? És aztán, mennyi pénz kell majd
+ahoz a forradalomhoz. Röpiratra, plakátra, agitátorok fizetésére s
+géppuskákra, mennyi, de mennyi pénz kell! Pénzt kell adnom a koldusnak.
+Nem, nem! Én nem adhatok pénzt géppuskára, mert a géppuska a halálé, én
+pedig úgy hiszem, az életé vagyok.
+
+
+
+
+BŰN, BŰN, BŰN
+
+Igen, bűn pénzt adnom a koldusnak, bűn, bűn. Nem érdemli meg. A koldus
+nem ad a szegényeknek alamizsnát. Ott mentek a járdán előtte a szegény
+férfiak, a szegény asszonyok, a szegény gyerekek, mint vadak és
+haldoklók és őrültek és ő nem nyúl a zsebébe soha, pedig neki pénz van a
+zsebében és a kezében és a kalapjában, ő nem hazudhatja, hogy nincs
+pénze, hiszen tudjuk és látjuk, hogy ő koldus! Ő nem szegény, ő nem
+munkanélküli, ő nem ment tönkre, ő nem lehet olyan fáradt, hogy ne
+kereshessen kenyeret, hiszen ő koldus. Ő engedélyes. Ő hivatal. Ő üzlet.
+Ő vállalat. Állam. Gyár ő. Nagytőke. Ő nem érdeklődik a szegények iránt.
+Tán nem is tudja, hogy gond és nyomorúság is van a világon. De sokszor
+sétáltam el kora tavaszi éveimben a koldusok előtt, mikor a hasam zenélő
+óra volt és a zsemlyét jobban tiszteltem, mint a teli holdat, igen, és
+ott megállottam a koldus környékén, mert ráértem és ott figyeltem gömb
+szemekkel, hogy hogy lapátolja a koldus a pénzt a tenyerével. Gondoltam,
+hogy leveszem a kalapom néki s megénekelem őt úgy, mint ő a járókelőket,
+hátha ad aztán nekem egy-két krajcárt. De nem mertem, mert féltem tőle,
+mint valami minisztertől. És azon álmodoztam akkor, mert álmodozó
+voltam, hogy koldus leszek én is, mert akkor szabad leszek és mindig
+lesz pénzem. Úgy álmodoztam, hogy a lovassághoz megyek majd, nem a
+gyalogsághoz: lovas koldus leszek! Az nem olyan prózai s előkelőbb is,
+mint a gyalogos koldus. Igen, mert mindig előkelő szerettem volna lenni
+s ez biztosan bűnösebb bűn, mint az, hogy a koldusnak pénzt szoktam
+adni.
+
+Én soha nem lehetek olyan előkelő, mint a koldusok, mert a koldusok
+előkelőbbek mindenféle uraknál, akiknek az az előkelőségük, hogy vannak
+őnáluk kevésbbé előkelők. A koldusok előkelősége differenciát nem vesz
+igénybe, nem, ők nem mások rovására előkelők. A koldusok nem hágnak
+senkinek a nevére, nem tartanak és nem is tűrnek senkit se maguknál
+alábbvalónak. A koldusok előre köszönnek mindenkinek. Ők nem veszítenek
+ezzel a méltóságukból, mert ők olyan magasrangúak, hogyha az ember
+fölnéz rájuk, megfájul a nyaka s a szeme az embernek úgy, mint mikor az
+ember a sixtinusi pincében a mennyezetre pingált prófétákat nézegeti.
+
+Tudom, hogy a koldusok, mikor este visszavonulnak a nyilvánosság elől,
+akkor ők a szegények közé ereszkednek és kölcsönt és potya segítséget
+adogatnak a tehetetlen szegényeknek. De ők ezt nem a világ előtt teszik,
+ezt nem szabad tudni róluk az avatatlanoknak. Pszt, ez titok! Ők a
+szegények közt laknak mint jóság. Pedig lakhatnának zárkózott külön
+házban, kerítés mögött és kutyát tarthatnának a tolvajok és a csavargók
+ellen. A koldusok öltözhetnének vastagon és ékszeresen, úgy mint a
+lókupecek vagy a leánykereskedők, de ők a szegénység fashionjét viselik.
+A koldusoknak nem is kell az a sok pénz, amit gyüjtenek. Hiszen
+bevarrják a szalmazsákba. Meg szokták utánuk a vagyonukat találni a
+szalmazsákban mikor meghalnak. A koldusok a pénz ellen állanak ott az
+uccán. Úgy áll ott a koldus, mint a vád képviselője. Úgy áll mint fa az
+uccán, olyan igaz és idegen, olyan emberfölötti. Olyan vén mint a halál
+és olyan siralmas és olyan födetlen és úgy figyelmeztet a koldus. Úgy
+néz az emberek közé mint a rendőr, mint az igazság. Járni tanítja az
+embereket mint a dajka: ő ott áll és az emberek ott járnak előtte. A
+koldus nem beszél az emberekkel az ő nyelvén, hanem gyermeknyelven
+beszél velük, mert ő bölcs, tudja, hogy az emberek még gyermekek. A
+koldus a türelem, ő a szeretet. Ő pedagógus, végtelen tantervet tart a
+homlokán, most még csak az abécét tanítja a kezdő világnak. Sejtem én a
+koldus céljait. Lábujjhegyen kell elmennem előtte s le kell vennem a
+kalapom néki. De nem, nem szabad elárulnom őt. El kell néznem, hogy
+pénzt adnak néki. Nekem is részt kell vennem a játékban, mint a pénzes
+gyermekeknek. Nekem is pénzt kell adnom a koldusnak. Tudom, hogy bűn
+pénzt adni, de össze kell játszanom a koldussal. Bűnösnek kell lennem, a
+butácska emberekért.
+
+
+
+
+MÉGIS ADOK A VÉGIN
+
+Szóval hát adok a koldusnak mikor adok. Mikor el nem felejtem, mindig
+megteszem, hogy mosolygok egyet a szeme közé, amilyen szépen csak tudok
+mosolyogni. Kiskorú koldusokkal szemben azt is megengedem magamnak, hogy
+egy kis barackot nyomok a fejébe vagy enyhe fricskát adok neki. Ha
+nagyon ráérek, azt is csinálom, hogy nyujtom a pénzt, de nem adom oda,
+hanem a mutatóujjam csúsztatom a tenyerébe; csak azután adom oda
+nagylelkű adományomat. Ezek a gyermekek el szokták nevetni magukat és ez
+nekem jól esik. (De nékik is.) Meg kéne tennem mindig azt is, mikor
+szelíd koldusasszonnyal van dolgom, hogy a piszkos kis alamizsna
+átnyujtása után hamar egy kicsit megsimítsam az alsó karját, úgy mint a
+nézésemmel megsimítom a képét. Ha másvalakivel megyek az uccán, nem igen
+merek effélét csinálni. Szégyellem a természetességet az olyanok előtt,
+akik a természetességet nem találják természetesnek. Igaz: a koldusok
+szemébe se tudok azért egészen szabadon nézni, tudom, hogy gyanakszanak
+és zavarba jövök. Igazuk is van nékik. Nincs jussom remélni, hogy
+megbocsátanak azért, hogy alamizsnát adok. Legkönnyebben a vaknak adok:
+az előtt nem kell a szemem lesütni.
+
+
+
+
+HOGY MERTEM BOLDOGTALAN LENNI
+
+Igen igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem boldogtalan
+lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben! Beteg voltam.
+Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a zene, orromat
+elfojtották a parfőnök, nyelvemet elidegenítették a versek. Két szememen
+a sírás cvikkerét viseltem és könnyeimen át a világ szivárványszín
+törésekkel táncolt. Sóhajaimmal sűrű ködöt terjesztettem és az embereket
+úgy nem láttam, mint decemberi hajnalban a fákat nem látom.
+Vigasztalhatatlan voltam amiatt, hogy a jégvirágok közé nem indulhatok
+el bolyongani s nem találkozhatom avval a hideg királyleánnyal, aki
+előtt meghajolva, mint lángoló spanyolviasznak tövig kell égnem. A
+gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan
+trágyás mezőket. Egy ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul
+lettem, az emberek csunyaságától elájultam. Fájdalmam szárnyain el
+akartam szökni a világról, itt akartam hagyni testvéreimet, anyámat és
+Tégedet. A pisztolyom csövében lestem a tavaszt. Halántékomra s szívemre
+próbáltam a tükör előtt a pisztolyt és úgy néztem magam sokáig, mikor
+inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve changeant színnel,
+úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfiak a színes mellényt. Azt
+hittem az enyém a szívem, tehetek vele, ami tetszik. Azt képzeltem, hogy
+én magam találtam fel a szívemet. Elfelejtettem, hogy az emberektől
+kaptam a szívemet. Elrejtettem a szívemet, dugdostam az emberek elől, a
+begombolt kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam.
+Azt képzeltem, gazdag vagyok mint a gazdagok és jogom van boldogtalannak
+lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly szerencsétlen vagyok, mint a
+szegények. Majom voltam. Éppen olyan bűn volt, hogy boldogtalan voltam,
+mint bűn volna, hogyha boldog akarnék lenni.
+
+
+
+
+NEM VÁLOGATOM MEG A SZAVAIMAT
+
+Csak könnyelműség, csak kényelem, csak hanyagság az, hogy szavakat
+fújtam és fúvok a számból, olyan szavakat, amelyeket nem értek,
+amelyeket nem emésztettem meg, amelyek nem az enyémek? Azt mondom
+például: becsület. Még most is elszólja magát a szám szórakozottan, azt
+mondja: angyal! Meg azt mondom: lélek. Meg azt mondtam, úgy mint mások:
+katona. Ezt én mind tanultam, úgy mint idegen nyelvet, az emberektől. A
+Berlitz-Schoolban tanulnak úgy más nyelveket, akik oda járnak, amint én
+az emberek szavait eltanultam. Ezeket a szavakat például a nap felé
+tartottam és nem láttam rajtuk keresztül. Nem volt ártatlan dolog az
+ilyen szavakat a figyelő levegőbe kiadni, nem. Valahol majd
+kihallgatnak, szembesítenek szavaimmal és pirulok majd, lesütöm a
+szemem.
+
+
+
+
+ÁLLATKINZÁS
+
+Vagy tíz tavasz óta az volt a mentségem a világon, az volt a gummisarok
+a cipőm alatt, hogy könnyebben lépjek, az volt a legyezőm a kánikulában,
+az volt a púder pirulásomon, az volt a fekete szemüveg a szememen, az a
+gondolat, hogy elvben már nem élek, hogy megöltem magam egy néma
+pisztollyal, hát nekem már mindegy. Már nem én vagyok ez.
+
+De hát ki vagyok akkor? Akkor egy másik valaki vagyok, hisz érzem a
+tavaszi szelet mint forradalmi zászlót lobogni arcom mellett, fáj ha
+tövisbe nyúlok és vércsepp búvik ki az ujjam hegyére. Lélekzem, minden
+lélekzettel nyilat ütök a szívembe. Vagyis egy eleven szívbe, egy ember,
+vagy mondjuk egy állat szívébe. Ha nem én vagyok ez, akkor egy másik
+példány él az én térfogatomban; most hát egy embert szenvedtetek vagy
+egy felelőtlen állatot, azt büntetem, azt nem engedem szórakozottsághoz
+és ártatlansághoz jutni, attól tagadom meg az életet.
+
+
+
+
+HOGY NEM KACAGOK HANGOSAN
+
+Észrevettem urakat az uccán, amint a hátuljukat megvakarták, egyedül
+sietve valahová vagy sétálva s valamin spekulálva, ami alkalmasint csak
+a saját jól felfogott érdekük. Meg láttam már urakat, akik olyankor is
+hátranyúltak megkaparni viszkető nadrágjukat, mikor a nagyságos asszonyt
+vitték karjukon. Aztán meg láttam nagyságos asszonyokat, amint
+leszállottak villamosról, vonatból vagy autóból szállottak ki, nyáron,
+hogy egy kézzel hátranyúltak kihúzni a szoknya szövetét a két földgömb
+közül abból a vágányból, ahová a hosszas ülés alatt beragadt a szoknya.
+
+
+
+
+ÉN HASZONTALAN
+
+Mindig, mindig, mindig várom az élet érvényes megjelenését. Mindennek
+ünnepélyét, ünnepnapját. A gondolattal való ideális társalgást, a
+természettel való üdvözült együttlétet, a leánynyal való édeni
+megismerkedést, a nővel és baráttal való rajongó beszélgetést, amely nem
+is beszéd, hanem dallam, mint az opera. Várom mindennap azt a holnap
+reggelt, hogy könnyben megmosdva s mosolyban megtörülközve napos
+homlokkal lépek ki a kapumon, felhőszínekkel felzászlózott uccára,
+melyen csipkés és illatszeres párok járnak-kelnek, de olyformán, mintha
+koreográfus rendezte volna az uccai közlekedést és a szembejövők mind
+összecsókolóznak, mint hajdan a gavotte-ban. Nem tudok leszokni hamis
+bánatokról, kancsal reményekről, frivol sóhajokról.
+
+
+
+
+SIKETNÉMÁKKAL NEM BESZÉLEK
+
+Soha nem beszélek a siketnémákkal. Ha ember vagyok, ők nem barátaim?
+Éppen úgy kéne barátkoznom velük is, mint azokkal, akik hanggal
+beszélnek. A siketnémák a két kezükkel beszélgetnek; nekem is van két
+kezem, megtanulhattam volna nyelvüket. Egyszer Florenzben egy vén férfi,
+emlékszem olyan fekete volt az arca, mint az odaégett maróni, az az
+uccán a kezembe nyujtott egy cédulát, azon a cédulán legfelül oda volt
+nyomtatva: Io sono sordo-muto és az alatt a siketnémák abécéje volt sűrű
+kicsiny kezekből, a két emberkéz hajlásai s ujjmozdulatai adták az abécé
+minden betűjét, még a w betűt is. Azután a számok következtek; minden
+számjegyet tud a kéz mutatni, zérót is. Az a vén sötét olasz férfi
+koldus volt és a soldot az ujjai mozgatásával köszönte meg. Vajjon
+milyen hangja van egy-egy némának? Milyen az a hang, amelyik a némának a
+hangszálain halva hallgat? Csak a köhögését hallani némely némának,
+egyéb hangot nem ád és a köhejéből nem lehet a beszélő hangját meg a
+dalhangjait képzelni. Milyen az a hang, amelyik nem hallik? Van a
+némáknak hangjuk, hisz emberek, hisz élnek, csak nem tudják kiadni.
+Milyen az a hang, amelyik nincs? Kíváncsi vagyok rá! Szeretném, ha
+megszólalnának a kedvemért a némák, ha azt mondanák: jó reggelt. Igen.
+Azt a cédulát eltettem akkor, hogy meg fogom tanulni a siketnémák
+beszédjét és ha az életben, vasúton, ország útján vagy börtönben vagy
+kórházban siketnémával kerülök össze, majd társalogni fogunk. De cédulám
+és jószándékom elkallódott azután. A siketnémáknak senkijök, semmijök
+nem vagyok. Idegenjök vagyok. Félek tőlük. Nem vagyok-e ellenségük? De
+az vagyok. Mily könnyedén sajnáltam csak őket, milyen keveset. Csak
+másodpercekig. Mikor elmentek mellettem siketnémák, alkonyatkor, a
+Városliget felé, hadarva témáikat ujjaikkal, utánuk néztem és
+megállottam. Nőt is láttam már így siketnéma csapatban. Nem tudom hol
+laknak. Nem tudom életük történetét. Nem tudom szerelmüket, bútoraikat,
+reményüket, halálukat. A siketnémáknak az egész világ siketnéma. A
+futballmérkőzés, a madaras tavasz, a zenés mise, az őszéji szélvész, az
+izgatott tenger. Nem törtem a fejem regényen, színdarabon, ahol
+siketnémáké az élet. Nem írtam soha verset őfelőlük, az ő nevükben. Nem
+tudok siketnéma lenni.
+
+
+
+
+PFUJ!
+
+Megesett, hogy hátranyúltam megtapogatni a pénztárcámat, hogy ott van-e,
+mikor koncert után a ruhatárból kivágtam magam. Mi mindent el nem
+majmolok az emberektől! Mikor kutya jött szembe velem faluhelyen,
+hallgatva sunyi fejjel, a lábam résen volt, hogy rúgjon egyet azon a
+kutyán, ha meg akarná kapni a nadrágomat. Hálókocsiban a másik urat, aki
+ismeretlenül vetkőzött előttem, úgy néztem mint az őrültet és képzeltem
+mikor a sötétségben fölöttem szuszogott, hogy fogom majd megfojtani, ha
+kitör a roham rajta s nekem esik. Ha éjszaka haza sétáltam holdtalan
+magányban a fák között, féltem a gyilkostól, aki leskelődik rám és most
+mingyárt nekem ugrik. Kit gyanusítottam ilyenkor gyilkos szándékkal? Ki
+az, ki az az ismeretlen fivérem, akiről föltettem, hogy ölni akar?
+Emberre gondoltam, embertől féltem, emberből alakított gyilkost a
+félelmem. Nem is egyetlenegyet vádoltam és sértettem, hiszen nem tudom
+ki az, akitől féltem, úgy vehetem, hogy millió embert gyaláztam meg
+akkor, igen, egész hím emberiséget. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a
+Margithídon megállottam a vizet nézni hálóingében, a selyem holdfényben
+és a híd korlátjára könyököltem és néztem lefelé. S emlékszem, hogy
+akkor egy másik alak is oda volt könyökölve, jó messzire tőlem a híd
+korlátjára s őtet kezdtem lesni, vajjon nem akarja megölni magát? Sohase
+láttam még a Dunába ugrót; bizonyos, hogy kíváncsi voltam ilyen
+eseményre s nem bizonyos, hogy azért figyeltem azt az alakot, hogy ha
+csakugyan a vízbe akar ugrani, majd odarohanjak és visszatartsam. A hold
+mind a kettőnknek tartotta a lámpát; észrevettem, hogy ő is éppen úgy
+les engem, ahogy én őtet lesem. Én el voltam készülve az ő halálára, én
+öngyilkosságot vártam, én evvel a várakozásommal azt az alakot a hideg
+éjszakai halálba kergettem. Hiába radírozom ezt az emléket, nem akar a
+helye tiszta lenni. Az az alak is akkor sokáig sandított oda felém. De ő
+velem csak jót akarhatott. Úgy-e?
+
+
+
+
+SOK MINDENRŐL HALLGATOK
+
+Például sohase mesélem el gyermekkori tolvajságaimat. Még
+művészkompániában is úgy hallgattam gyermekkori lopásaim felől, mintha
+úri társaságban ülnék, ahol ez nem téma s polgárnép közt és grófnői
+szalónban ha eszembe jutott, hogy tolvajkodtam gyermek kezemmel, zavarta
+szememet a pillanatnyi emlék és átszökött a homlokomban a kis gondolat:
+jaj ha tudnák rólam, kikergetnének. Bizony. Nincs rovancsolás és nincs
+bűnügyi vizsgálat azoknak a bronzkrajcároknak és nikkel tíz- és
+húszfilléreseknek a dolgában, amelyeket az apa zsebéből, a
+bugyellárisból kicsentem éjszaka, mikor apa aludt. Nincs bíróság, amely
+tárgyalná a kockacukor-affert, azokét a kockacukrokét, amelyeket a kis
+kulcsokat megkaparintva s a szekrényt kinyitva, egyedül a szobában,
+kimarkoltam a cukordobozból. A pogácsák, szőlőfürtök, barackok,
+szilvaszemek és cseresznye meg ribizli, amelyeket ugyanezen mód
+zsebeltem, ha mind egy rakáson volna együtt, kitenne egy piacot. Igen,
+zár alól loptam süteményt meg a gyümölcsöt otthon, mert mama zár alatt
+tartotta a gyerekek miatt, meg a cseléd miatt. Meg a jó kenyér, az is
+zár alatt volt otthon, abból is sok-sok törvénytelen karéjt vágtam,
+mikor hozzáfértem, tanuk nélkül. Hát a piacon azoktól a nehéz kofáktól,
+akik a bódéjuk előtt a kis széken elaludtak nyárban ebéd után, hát
+azoktól hányszor és mennyit oroztam ügyes kis cimborákkal együtt,
+mosolyos fehér vajalmát, világos új diót, nagy ragyás császárkörtét,
+aranyhajú, óriás, zöld csövestengerit. Egyszer emlékszem egy ilyen
+szörnyeteg széles kofa felébredt és a futók után, utánunk hajított egy
+életveszélyes görögdinnyét; ha a fejem búbját találta volna, ottmaradtam
+volna a piac kövezetén, attól a sötétzöld ágyúgolyóbistól. De nem jól
+célzott az a kofa s mi megettük a lövedéket. Ugyanerre az időre esnek a
+boltosoktól való lopások, amelyeket hol egy bizalmas baráttal
+szövetkezve, hol egyedül gyakoroltam. A hordós fügéből, a datolyából, a
+szentjánoskenyérből, a mogyoróból, nem tudhatom hány szem az, milyen
+súly s mennyi érték az és mennyi édes, jó íz, amennyit kezdő életemben a
+magam emberségéből élveztem. A boltban a pult előtt székeken állott ez a
+sok minden úri üdvösség, meg hordókban meg zsákokban. A bolt elé is ki
+szokták volt tenni székekre a boltosok csalogatónak a mogyorós meg a
+szentjánoskenyeres zsákokat. Emlékszem, hogy reszketni kezdett a kezem a
+lopás után a zsebemben, mikor a zsákmányt szorongattam és olyant
+képzeltem, hogy a szívem el van fehéredve, mert a félelmet szenvedtem.
+Egy téli este sikerült egy rusznit is kiemelni a kis hordóból, amelyben
+vízben szorultak a rusznik babérlevél és sok bors között. Ezért a
+lopásért megfizettem nemcsak érzéssel, hanem egyheti fekvéssel is, olyan
+beteg lettem a rusznitól. Azok a vékony nádpálcák is úgylátszik
+mindörökre elintézés nélkül maradnak, akiket a bolt előtt kihúztam a
+nádpálcakötegből, mikor nem ment el senki ott a bolt előtt, se nem
+néztek ki a boltból. Azt a sok-sok bronzot és nikkelt, akiket apától
+loptam, azokat cukorra, édesgyökérre, mézesre, pezsgőporra, levonós
+képekre, spárgára, márványgolyóra s gumipuskának való gumira költöttem,
+mert ezeket a csemegéket és szórakozócikkeket eszem nélkül kívántam. Az
+is színigazság, hogy az elemi iskolában az osztálytársaimtól levonós
+képet, tiszta papírt, ezüstpapírt és palavesszőt lopkodtam a pad alól,
+ha megláttam, hogy leesett még a padból tízpercben, mikor a gyerekek az
+udvaron játszottak, csak szegénysorsú gyerekek tettek úgy, mintha dolguk
+volna bent az osztályban, mintha egyéb dolguk is volna bent, mint lopni.
+Elévültek ezek az ügyek, igazán? Ezek mind csak gyermekségek, igen?
+Rosszat, rosszat érzek belső részemben annak az emlékére, hogy apának a
+zsebéből a bronzokat meg a nikkeleket kiszedtem, mert apa mikor levette
+a kalapot a fejéről, akkor se volt hajadonfőtt, mert a gond a haján
+maradt apának, egyszer azt hallottam tőle, hogy úgy nyomja a gond,
+mintha ólomcilinder volna a fejében. Azért se tudok megbocsátani
+magamnak, hogy a kockacukorhoz, a pogácsához, a gyümölcshöz meg a
+kenyérhez nyúltam engedelem nélkül otthon, mert a testvéreimet meg a
+cselédet megrövidítettem. Azoknak a kofáknak és boltosoknak, akiktől
+lopkodtam, azoknak viszont megbocsátok, mert gyönge vagyok, mert
+megbocsátásra mindig esendő vagyok, mert nem tudok magamból bírót
+csinálni. Ó igen, az úgy is van, hogy azok a kofák, meg azok a boltosok,
+akiknél lopkodtam, azok nem tudták mit cselekszenek.
+
+
+
+
+AZT OLVASTAM SHAKESPEARE-NÉL, HOGY NINCS OLYAN KOLDUS, AKINEK VALAMI
+FÖLÖSLEGE NE VOLNA
+
+Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de mennyien
+vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt olyanok is
+élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe kocsikon gurítják
+magukat a járdán előre, mintha csak játszó gyermekek volnának a komoly
+felnőttek közt. És a falnál ülnek az ilyenek egész nap a járdán, két
+bevarrt csonkjukra sokszor majdnem ráléptem már. Ezek gyufát árulnak,
+vagy csak a csupasz tenyerüket árulják, mert koldusok.
+
+Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy
+szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a szemem
+mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém
+képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel, hogy
+tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt hittem,
+hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a szememet.
+Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű tüzét: jaj ha így
+kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám többé szerelmemet, a
+világot! A vakok egész nap és egész éjjel vakok, holnap is, holnapután
+is, örök életükben. Igen, az is bűnöm, hogy megvan a két kezem, mert az
+sincs meg mindenkinek. Az is bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek
+szemében. Az is bűnöm, hogy élek, mikor folyton halnak mellőlem az
+emberek a világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok
+is a világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más
+szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy
+fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök, nem
+szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt hiszik,
+hogy nekik nincs arra való tehetségük.
+
+
+
+
+FÁJ
+
+Talán az is vétek volt, hogy annyit néztem a felhőket. Mikor annyi
+kötelező emberarc van idelent! Mikor felszegtem a fejem az uccán menet,
+felhőt szíva szemeimmel, akkor mindig ember ment el mellettem gonddal,
+sérelemmel, élettel, halállal. Elmulasztottam őtet meglátni, kit először
+és utoljára láttam volna itt a földön.
+
+
+
+
+ÉN VAGYOK AZ OKA
+
+Én vagyok az oka a szomorúságnak. Ami szomorúság öt világon van, azt
+mind én füstöltem. Ami szomorúság születésem előtt volt a világon, azt
+is mind én nyujtottam. Én még nem érkeztem meg, szomorúságom megelőzött,
+mint az esőt a borulat. Én vagyok itt az oka a szomorúságnak. Az én
+szememből jött a sötétség. Én találtam fel. Én miattam van a halál. Ha
+nem élnék, nem kellene senkinek meghalni. Soha, de soha meg nem halt
+volna senki, ha én meg nem születek. Én megharaptam valaha a földet,
+azóta vérzik a föld. Én vezettem ide a sírást egy sárga óceánból. A
+sóhaj húrját én húztam a szívtől az ajkig, én kötöttem azt a húrt minden
+hangszerre. Én leheltem az őszt, az én betegségemet kapták meg a virágok
+és a falevelek: megbánják színüket, elfelejtik örömüket, lehajtják
+fejüket, zilálják magukat, hervadnak, elhullanak. Engem emlegetnek a
+varjak, igen, hogy én vagyok az oka mindennek. Én tőlem fél a szél, én
+előlem akarnak a fák elfutni, én tőlem menekül a hold, én miattam
+reszketnek a csillagok.
+
+
+
+
+TÁMADÁS FÉNYES NAPPAL
+
+A járdán megyek, előttem megy egy úr, esetleg egy dáma, vigyázatlanul
+három lépés mulva mellette vagyok, mintha hozzá tartoznám. Zavarba
+jövök, meg kell gyorsítanom a lépést, vagy ő gyorsítja az ő lépését.
+Próbáltam már kóstoltatni az ellenféllel, hogy csak menjünk így egymás
+mellett némán, egy vonalban. Mi lenne, ha így mennénk és nem bántaná
+egyik a másikat, talán szólhatnánk is végre egy jó szót egymáshoz. Hogy
+van? hova megy? kicsoda kegyed? – és avval örökre elválhatnánk. Dehát
+éreztem micsoda idegesítő dolog, amit avval a gyanútlan sétálóval
+teszek. Úgy sandítottak rám ijedten, mint az aszfaltbetyárra, vagy mint
+a gyilkosra, vagy mint az őrültre. Aztán előbbre mentem vagy hátrább
+maradtam.
+
+
+
+
+A KÖLTEMÉNYEK
+
+A sántáknál, csak a sántáknál mennyi adóssága van a szívemnek. A sánták
+úgy sétálnak előttem, mint a versek. Az ő lábaik verslábak. Egy sánta
+jambust lép, a másik sántának a járása trocheus, megint másik sánta, az
+akinek mindig olyan virgonc módra koppan a botja a járdán, az
+anapestussal lengedezik előttem tova. Látok, hallok fáradt spondeust
+lépőt és veszélyes dactylust ugrókat, akik mindig majd orra buknak. Én
+csak papíron tettem ezeket a lépéseket, mikor verset írtam; odakint az
+uccán profán módon járok, prózában. A sánták mint költemények vonulnak
+el a szemem előtt; kórházi románcok ők, koldusénekek ők és a nyomor
+balladái, a bágyadtság szonettjei, az unalom rondeau-i, a sérelem
+madrigáljai, hosszadalmas gyötrelem stanzái, a kétségbeesés zsoltárjai.
+Ezek a költemények mind elmennek előttem az életben és ők mind egy
+anthológiában gyűlnek össze, ott találkoznak: a halál anthológiájában.
+Ott feküsznek le egy-egy lapra s a margóra kétfelől leteszik maguk mellé
+nehéz mankóikat. Az én tintás verseim nem igazak. Az én verseim
+fölöslegesek. Nekem nem is lett volna szabad verset írni.
+
+
+
+
+BŰNÖS TUDATLANSÁG
+
+Nem tudok semmit. Nem tudom mennyi az eső, csak azt látom, hogy esik és
+csak annyit tudok rá mondani: sűrű eső vagy nagy eső, vagy hogy: csepeg
+az eső, vagy hogy: már eláll az eső. Nem tudom azt hány csepp az eső,
+vagy hány szál az. Nem látom. Nem tudom megolvasni. Minden cseppjét vagy
+szálát tudomásul kell vennem, minden cseppjével, szálával el kell
+valahol számolnom. Az eső kötelez engem, mert itt vagyok és látom!
+Mindennek tanujának kell lennem, minden életnek. Minden rám hivatkozik,
+minden produkálja magát előttem, minden várja, hogy kihirdessem, hogy
+bizonyítsam, hogy megünnepeljem. Nem látom át az esőt, nem tudom
+megolvasni. Vak vagyok. Nem tudom, hány levele van a júniusnak. Még
+annyit se tudok, hány levele van egyetlen egy ákácfának. Próbát tettem
+egy levélnyéllel, megolvastam egyiken tizenhét, másikon tizenkilenc,
+harmadikon huszonegy levelet. De egy egész lombot már nem tudok
+megszámolni. A képtelenség bűntudatát szenvedem. Nem tudom mi baja volt
+annak a magányos levélnek, amelyik május világos napján leesett már a
+fáról. Ha három lépésnyire tőlem esett le a nyers fű közé, nem is
+hallottam meg annak a levélnek utolsó sóhaját és testecskéjének
+zuhanását, pedig ennek hangja volt. Süket vagyok. Nem hallom a tó
+gyűrűzését. Nem hallom azt a robbanást, mikor a rózsabimbó felrobban és
+rózsa lesz. Nem hallom a veréb kék bőrének didergését és nem hallom,
+mikor fáztában a tollazatát felborzolja, tollainak zörejét. Nem hallom a
+másik asztalnál ülő embernek a lélekzését. Nem hallom a mellettem
+elmenőnek a szíve verését. Még azt se hallom. Nem tudom mennyi a harmat.
+Azt se tudom mennyi a kavics. Meg hogy mennyi a csiga, a kagyló, a
+homok. Nem tudom milyen magas az öröm és nem tudom milyen súlyos a
+fájdalom. Megmérték a tengerek vizét súly szerint, melyik tenger vizének
+literje milyen nehéz. Megmérték az anyatejet és a vért, milyen súlyuk
+van. Én nem tudom a könnynek milyen súlya van. Nem tudom hány kilométer
+egy-egy sóhaj, nem tudom hány métermázsa egy-egy lépés, egy-egy
+lélekzet, egy-egy pillanat.
+
+
+
+
+ÉN
+
+Ezt a szót hogy: én, ezt réges-régen nem jól esik kiejtenem.
+
+Ha meghallom hangomon az én szavát, olyan az nekem, mintha szívembe
+szóló csengő gombját nyomtam volna meg, az a csengő fellármázza sötét
+szívemet, azt a ketrecet, ahol a tigrisek alszanak.
+
+Ez a szó, ez az én szó, ez olyan mint a nyíl, amely a másik ember
+mellének repül. Az én vívótőr a szemben álló ellen. Az én szava ráfogás,
+tájékozatlanság, majomság. Hátrafordulok: hol az az én? nem látom. Kinek
+a nevében mondom azt, hogy: én? Ki az az én? Mit akar? A halál nem
+visszhangozza a szavamat, mikor azt szólom: én. Ez a legárvább hang, ez
+a legbetegebb szó a nyelvemen. Ez az én olyan mikor a számon kiszabadul,
+mint ha egy láng akarna az óceánon átúszni, vagy mint ha egy hópehely
+akarna a Szahara felett végigrepülni. Nem szabad evvel a szóval élnem.
+Ki akarom lápiszolni a nyelvemből. Milyen nehéz szabadulni tőle. Minden
+nap azon csípem magam, hogy megint kimondtam. A telefonból azt kérdik:
+te vagy ott? és kiugrik a számon: én. Hogy irtsam ki? Csak a génie
+hiányán múlik, hogy az emberi beszédből nem tudom száműzni, hogy nem
+tudok feltalálni más jelzést az én helyébe s hogy nem tudom
+szükségtelenné tenni. A magam részéről mindenesetre elkerülöm az én szó
+kiejtését, ezt összeesküdtem magammal. És mindig elbukom, mindennap
+legalább egyszer.
+
+Az unalom grimásza panaszkodik arcomon, felhúzom a fejem, ideges vagyok,
+útálatos vagyok, úgy húzom fel a fejem a galléromból, ó ha el tudna
+szakadni s a felhők közé bújhatna!
+
+
+
+
+SZEMEIM ÉS SZEMTELENSÉGEM
+
+A két szememmel sokat vétkeztem. Vettem észre, hogy idegeneknek, akik
+nem ismernek, azoknak beleakad a nézésük a két szemembe, mint két
+göröngybe beleakad a síma útja a cipőknek. Éreztem, hogy két nehéz meleg
+szív a két szemem. Sokszor rátettem nehéz szemeimet buta fejű urakra,
+mikor az étteremben ártatlanul táplálják magukat. Társaságban udvarló s
+mesélő urak s más nőket csúfoló nők szemébe bevezettem a nézésemet és
+azoknak a szemei megrebbentek és hangjukon éreztem, hogy kényelmetlen
+pillanataik vannak. A két szemem két rendőr, úgy képzeltem. A két szemem
+a halál színházi látcsöve, úgy sejtettem. Úgy néztem az emberekre s
+nekik ezt el kellett szenvedni. Sokat kellemetlenkedtem. Sokszor nem is
+szántszándékkal tettem rosszat a szememmel, csak szórakozottságból
+néztem meg valaki ismeretlent e két kémmel, e két gyóntatóval, e két
+ellenséggel, két szememmel. Magamnak is kényelmetlenek voltak a szemeim.
+Nem is az enyém ez a két szem. Úgy kell visszatartanom néha két
+szememet, ahogy visszatartanak két lovat, akik vágtatni akarnak. És
+rövidítenem kell és hűtenem, homályosítanom és kifényesítenem nézésemet.
+Úgy kell tartanom vigyázva két szememet, mint a pincér a poharakat
+tartja, hogy ki ne ömöljön belőlük a tekintetem. Sokszor azt érzem, hogy
+akkor is be van a két szemem csukva, mikor nyitva van. Két ablak a két
+szemem, amely be van zárva s én a szobában ülök idebenn. Ha nyitva
+felejtem az ablakokat és azok, akiket megnézek, szenvednek, akkor nem én
+néztem rájuk, nem én bántottam őket. Én nem tehetek szemeimről. Az élet
+és a halál laknak bennem, vadházasok. Azok néznek ki a szemeimből. A
+világ okádik szemeimből azokra, akik a maguk gyönyörűségeiről
+gondolkoznak a szemem előtt. Saját maguk pirítanak magukra, akik a
+szemembe találnak pillantani, mikor ott vagyok, ahol ők hazudnak. Az
+emberé a két szemem, nem az enyém. Sokat vétettem velük. Felhasználtam
+őket vizslák gyanánt, a csókvadászaton. Felhasználtam őket ostobák és
+naív hiúk csúfolására. Felhasználtam őket illetlen kíváncsiságra,
+kegyetlen tréfákra. Megtettem, hogy koros dámákhoz küldtem követségbe
+szemeimet és azok kialudt szemeit megpislogtattam és észrevettem, hogy
+békabőrük kimelegszik és ujjaik galvanizálva balettet kezdenek és
+nyelvük megmossa poros ajkaikat. Aztán ott hagytam őket megihletett
+ábrándjukkal. Csunyaság volt tőlem amit tettem, így suttyomban, a magam
+mulatságára. Szánom-bánom. Igen, majd be is zárom a két szememet, ezt a
+két elvetemült csavargót.
+
+
+
+
+HOGY SZOMORÚ VAGYOK
+
+Talán az nem bűn, hogy szomorú vagyok? Az bűn az élettel szemben, úgy
+mint a jókedvem bűn az emberek ellen és a néma állatok ellen és a
+temetetlen Hold ellen. Szomorúságra támasztott homlokom, hosszas
+könyökölésem, makacs gondolkozásom, ablakon való kibámulásom, a díványon
+hanyatt fekve a szoba mennyezetén folytatott tanulmányaim, írásom,
+olvasásom és lemondásaim és a belső részemben dühöngő uccai harcok,
+mindezek bűnök az élettel szemben. Az élet a legvilágosabb, a
+legmelegebb és a legszellősebb és a legízesebb és a legcsodálatosabb és
+a legszebb. Az élet virágos és rozsos földbirtok, az élet őzes park, az
+élet hattyús halastó. Az élet barbár királynő, őfelsége nem tart udvari
+poétákat, legfeljebb csak táncosokat. A csend mohón lesi a futballisták
+ordításait, a víz az evezősök alá feküdt, a nap az uszodában a
+napfürdőzőket csókolja vállon, az erdő dalt és kacagást követel. Az élet
+nem nézi, hogy gyilkosok-e azok, akik mulatni mennek, az élet nem bánja
+ha csalók és rablók úsznak autóikon a kedveseikkel a tavasz délelőttje
+felé. A táj, a kép, az ittasság, az egészség, a csodálat minden
+fizikumnak rendelkezésére áll. Az élet nem finnyás, nem törődik avval
+amivel én törődöm: az élet maga él az olyanokban, akik az életet űzik.
+Az élet élni akar, esze ágában nincs lemondani az életről. A hadiak
+kisasszonyai lovagolni tanulnak és a szél kipirosítja az arcukat. A
+legbutább és legkövérebb igazgató úr sétál át május délután a hídon és
+az égben senki nem lesz rosszul tőle, az ég a legszebb felhőit teszi ki
+s mosolyog, mint a főváros, mikor királyi vendég kocsizik végig az
+uccán. Az élet kéjenc nőstény, a bőrünket kedveli, nem a szívünket. Az
+élet duzzog, mert elhanyagolom őt. Az élet bosszút áll rajtam, mert
+megsértettem. A nap olyan hahotával csap rám, mert nem tudok vele
+farkasszemet nézni, mert meggyengült a szemem, mert sírtam.
+
+
+
+
+HOLD
+
+Bocsásson meg nekem a hold: nem látom ott, ahol a legszebb, hallottam,
+hogy India fölött mutatja magát legszebbnek, India nyári éjein. Ha a
+holdnak bókot adok itt, Indiában kineveti bókom. Bocsásson meg Ázsia s
+Ausztrália s Afrika, mert még nem látogattam meg őket. Bocsássanak meg
+azok az ott élő fahéj, narancs, ében és téglaszín nők és férfiak, akik
+nincsenek a szemem előtt. Ők úgy vehetik, hogy én nem is törődöm velük,
+hogy én rájuk se gondolok sohase, pedig ez nem igaz. Bocsásson meg
+minden napfölkelte, meg minden havazás, meg minden tócsa, melynek
+szemtanuja nem voltam. Bocsásson meg minden operaház és minden cirkusz
+és minden Café-Chantant minden este, melynek előadásain nem ülök ott a
+nézőtéren. Bocsásson meg minden tanya, minden falu, minden város, minden
+sziget, minden ország, amelyet nem láttam. Bocsásson meg minden felhő,
+melyet elmulasztottam. Bocsásson meg minden közönséges haldokló, hogy
+végső pillanatában nem csempészem oda a szájára meleg csókomat, hogy
+attól ne vegye észre a halál hideg ajkait. Bocsássanak meg a
+tolókocsiban levegőző vén betegek, akik látják, hogy az iskolásfiúk
+versenyt futnak a járdán. Bocsásson meg az a begombolt szájú sétáló, ki
+leengedi fejét és nem panaszkodik az uccán senkinek és azt hiszi nem
+tudom, hogy ő szenved. Bocsásson meg minden olyan, aki valakinek
+panaszkodik, szobában, melynek ajtaja be van húzva s ágybanfekvő
+társának panaszkodik, bocsásson meg hogy én azt nem hallom és nem tudok
+néki felelni. Bocsássanak meg a gazdagsorsúak, amért nem tudom őket a
+gazdagságból kigyógyítani. Bocsássanak meg a szegénysorsúak, amért nem
+tudom őket a szegénységből kiváltani. Bocsásson meg minden rosszlábú
+szabósegéd, amért nem tudom azt a hibás lábát megvarrni s kivasalni.
+Bocsásson meg minden süket, aki szalutálva hallgatja a másik embert,
+bocsásson meg minden golyvásnyakú, ki vattával és gézzel köti a nyakát.
+Bocsásson meg minden hallgatva gondolkozó vérbajos. Bocsásson meg minden
+hűdöttkezű, minden sömörös és minden égéses bőrű, minden sárgaságos
+testű, minden maláriás, minden basedowos szemű, minden gümősorrú, minden
+neuralgiás arcú, minden pattanásos és minden elgázolt orrú, minden
+félrevarrtszájú, minden himlőhelyes, minden ijesztő szokatlanképű, kiket
+csunyáknak említenek, bocsásson meg minden görbelábú, minden dombhátú,
+minden félvállas, minden csorbaszájú s minden aranyfogú, minden
+rekedthangú, minden kopasz, minden parókás és minden cvikkeres és minden
+vöröshajú, minden bajuszos és szőröslábú nő, minden felkötött karú
+munkás és minden megfeketedett körmű paraszt és minden leesett körmű s
+minden hiányzóujjú s minden hályogostenyerű. Minden dagadt bokájú nő s
+minden nagymellű és minden kövér testű. Bocsássanak meg, amiért nem
+tudom őket kicserélni, amért nem tudom őket beváltani, amért nem tudom
+őket renoválni, kifőzni, megigazítani, amért nem vagyok gazdája olyan
+Institut de Beauté-nak, ahol mindenkit, de mindenkit kiszépíthetnék.
+Bocsássanak meg, akik most eszembe nem jutottak és akiknek valami
+hiányuk és bajuk van. Bocsássanak meg, akiket nem látok, akikre nem
+szoktam gondolni, akiknek a sóhaját göndörítve mint szerelmes hajszálat
+nem hordom a tárcámban.
+
+
+
+
+LÁTOM
+
+Mint a füst, amit cigarettemmel csaptam, úgy reked a tiszta levegőben
+bűneim füstje. Hiába legyezem, nem megy el ez a füst, itt sötétlik és
+itt fog maradni utánam. Soha nem szippanthatom vissza gégémbe szavaimat,
+amelyekkel élő embereket megsértettem. Ami rosszat szóltam valaki felől,
+az mind itt marad utánam az ég alatt, nem fogdoshatom össze mint a
+legyeket, azokat a fekete szavakat és nem vihetem magammal halálomba.
+Mindig, ahányszor kinevettem valakit, a szívemet megkopogtatta valaki
+hátulról és én nyitott számmal és nyitott szememmel utána bámultam
+eleresztett szavaimnak. És azt éreztem, hogy nem volna szabad az emberek
+közt tartózkodnom, mert rám ragadnak szokásaik. De még mindig
+összeragadok velük és mindig és mindig rajtacsípem magam, hogy olyan
+vagyok, mint azok, akiktől émelyedve unatkozom.
+
+
+
+
+KISÉRTETEK
+
+Ma láttam a Margitsziget sétányán egy törpét, aki púpos és sánta volt,
+egy pici kis soványat, vörös is volt egyúttal és beteg színe volt.
+Cvikker volt az orrán, még az is! És a cvikkernek zsinórja volt,
+felmászott az a fülére. És még ünnepnap is van ma, azt se tudom micsoda
+ünnep. Mikor ezt az embert megláttam, abban a pillanatban olyan rosszul
+lettem, hogy nem tudtam tovább menni, odadültem egy fának és ott
+pihentem. A fejemben hátul és a mellemben balfelől és a hasamban és a
+lábam szárában éreztem rosszul magam. Aztán megkönnyebbültem és tovább
+sétáltam. Hogy mert elmúlni ez a rosszullét, mikor az a púpos, sánta
+törpe tovább is olyan, amilyen? Egyszer a járdán elment mellettem egy
+sovány sápadt férfi, fáradt öltözetben, csend volt és azt hallottam,
+hogy annak a férfinak a szájából sípol valaki. Nyitva volt a szája. Nem
+is sípolás volt az, hanem furulyázás, olyan módon hallatszott.
+Alattomos, sziszegő, sértő hang volt. Úgy hatott, mintha gégéjében egy
+soffőr ülne s a szembejövőket rémes kis sípszavával ijesztgetné a jármű
+elől. Láttam egy hadikórházban egy élő testet az ágyon felültetve, annak
+a testnek se lába, se keze nem volt egy sem, de a feje megvolt! És a
+fején az egyik szeme ki volt folyva s a szeme alatt az arca bőre össze
+volt égve, piros és kék és ólomszínű volt. Láttam Belgrád városszéli
+koldusasszonyait a sárban ülni, mikor az úgynevezett győztes csapatok
+bevonultak, azok a vén asszonyok úgy tettek mintha sírnának és meztelen,
+csonka lábszáraikat nézegették és emelgették meztelen csonka karjukat.
+Láttam magyar vásárokon is a porban ülni és csúszni-mászni ilyen
+csonkakarú s csonkalábú koldusaggastyánokat és koldusmatrónákat, mindig
+zsoltárt énekeltek és a fejüket hintáltatták jobbra-balra, mint az
+ázsiai kígyóbűvölők.
+
+
+
+
+MIT TETTEM
+
+Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a legyőzöttek, a
+szerencsétlenüljártak, az éhesek és ágytalanok és kicsapottak és
+üldözöttek mind, csak azért, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják mért
+kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és elhűlve s
+vacogó végtagokkal eltölteniök, borzasztóan sírva, mint a rosszat álmodó
+gyermekek. Nem tudják! Nem is sejtik, hogy az én kedvemért szenvednek!
+Vakon, elaltatott homlokkal, emléktelenül bámulnak a néma tavaszba, azt
+hiszik, hogy semmi értelme és semmi célja nincs annak, hogy a világon
+ilyen szenvedést szivattyúztak az ő bőrük alá. Jaj, nem bírom ki
+titkomat, nem tudok tovább bújkálni, bevarrt számon felszakad a varrás,
+kiüvöltöm! Ha tudnátok! Az én szívemért van ez mind, az én szívemnek
+kellett nőni mint a milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni
+mint a hónak a mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az
+én szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek kellett
+rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett világosodni mint az
+üvegnek, az én szívemnek kellett kinyílni mint a rózsának. Én csináltam
+az emberek szenvedését, nekem kell az lámpának, fűtésnek, sínnek,
+látcsőnek, pálinkának! Én kértem, én okoztam, én kevertem az emberek
+szenvedését, én tettem, én, én, én! A homlokomra verek, megmarkolom a
+szívem, a szemem megáll és levegőm meg akar fulladni. Mit tettem. Ki
+szeretnék ugrani az ég kék ablakán, a semmi határán túlra, menekülnöm
+kell. Leugrom az emeletről arccal a földbe! ez a fájdalom levisz magával
+a föld tüzébe, odalent eléghetek.
+
+
+
+
+SAJNÁLOM
+
+Hányszor, hányszor láttam magánzó férfit meg nőt ülni a városok
+ligeteiben a padon, az alkonyatra bízva, szegényt, szomorút,
+gondolkozót, beteget, kérdezetlent. Hallgatnom súlyos volt és lépnem
+kínos, míg elmentem az ilyen elhagyatott személy előtt. Éreztem, hogy
+itt most valamit mulasztok. Soha meg nem szólítottam, soha mellé nem
+ültem, meg nem kérdeztem nevét és szívét. Nézett volna detektívnek,
+zsebtolvajnak, tolakodó hímnek, kémnek, mindegy, elutasított volna,
+megsértett volna, mindegy. Szememet, hangomat oda kellett volna kínálni
+néki, egy percemet a zsebébe kellett volna tennem. Hátha én vagyok az
+ilyenek titkárjaul kiszemelve, hátha engem szenteltek föl valaha
+gyóntatójukul, hátha én vagyok kiküldve fogadásukra, hátha én vagyok az
+ő kérdésük, az ő jajuk, az ő nyögésük fölvevő állomása? Hátha éppen
+engem vártak az ilyenek, ott egyesegyedül a padon?
+
+
+
+
+CSAK ÉN, CSAK ÉN, CSAK
+
+Mikor boldogtalankodtam, úgy éreztem, úgy hittem, hogy senki ezen a
+világon nem boldogtalan, csak én egyedül, más mindenki boldog. Ha
+alkonyatkor a magány a hajamra teszi tenyerét, úgy érzem, mintha csak én
+volnék magamra hagyatva a földön, más mindenki választott kedvesével
+sétál az álmosodó alléeban. Ha a halál betör az eszembe, azt képzelem,
+hogy senki másnak nem kell meghalni, csak nekem. Azt is szoktam
+képzelni, hogy nincs több úgynevezett költő sehol a világon, én vagyok
+az egyetlen és nekem kell mindent, de mindent fölénekelni. És aztán
+nagyon sokszor van rajtam az a képzelet, hogy senki más emberalak nem
+élő lény, csak magam egyesegyedül élek itt az ég alatt, ez a többi mind
+csak viasz, esztergályos figura, fénykép, emlék, fantazma, álom.
+Megesik, hogy mikor beszél valaki hozzám, holtrészeg csodálkozásba esem,
+hogy hogy van az, hogy ez beszél s nem figyelem a beszédét, nézegetem a
+képét és fordítva képzelem, állával fölfelé s csak ámulva hallgatom a
+hangját, végtelen távolról, félig-meddig eszméletlenül. Némely
+pillanatban az a sejtelem, hogy hátha ez is él, úgy mint én, az sötét
+irtózatot fest elébem az égre s felelősség villámlik rám némán
+messziről.
+
+
+
+
+MOST IS SÓHAJTOTTAM
+
+Únom, röstelem sóhajaimat. Émelyedem sóhajaimtól, kiköpném őket, ha
+tudnám, vagy kitépném a gégémből, ha ott volna a gyökerük. Kéjencség az
+én sóhajtozásom, jól esik nekem, mint Egyiptom cigarettjének a füstje.
+Hárfám a sóhajtozás, azon az én nótáimat rezgetem. Hiúság az én
+sóhajtozásom, az én senki mást nem sértő sérelmeim, az én érzékenységem,
+az én majom igényeim, az én hivatlan ábrándjaim rántják ki az én
+sóhajaimat, mint az ő kardjaikat. Meddők az én sóhajaim, semmi nem
+látszik a levegőben sóhajom után, semmi láng, semmi szín, semmi, a
+levegő üres az én sóhajom után is. Haszontalan az én sóhajtozásom,
+senkinek a világon abból semmi haszna nincsen. Ha selyem pántlika volna
+a sóhajom, azt szétoszthatnám a szolgáló leányok közt, hajukba
+fonhatnák. Ez csak képzelet. De a sóhajaim melegségével, avval bizony
+szolgálhatnék másoknak. Egy-egy sóhajommal télben megmelegíthetném az
+ujságárus kis leány kezét.
+
+
+
+
+ÉN MEGCSALOM SZEGÉNYEKET
+
+Azok a szabad leányok, akik a járdán állanak éjszaka, mint az uccai
+lámpák és akik ott sétálnak, úgy mint a dépô-t őrző katonák, mint a
+büntetésből kicsukottak, mint a gondolkozó őrültek, azok a szerelmes
+leányok engem is megszólítanak. Azt mondják nekem: gyere velem,
+boldogságom. Meg azt mondják: hova siet, szép fiú. Meg azt mondják:
+jöjjön haza, édes. Meg azt mondják: te vagy a zsánerem! Meg azt mondják:
+magát vártam, egyetlenem. Meg azt mondják: álljon meg, szívem, mondok
+valamit. Ha meg is állok ott avval a leánynyal, míg egy cigarettet
+ajánlok neki, addig is zavarban vagyok, hátha erre talál suhanni egy
+ismerős dáma kivilágított autoban és meglát! De nem igen állok meg
+cigarettre sem, elhanyagolom, elfelejtem. Úgy megyek tovább makacsul,
+mint néma ellenség. Bókjaikat elveszem, nem köszönöm meg, nem adok
+semmit bókjaikért, hozzám való hajlandóságukért s az emberhang
+fáradságáért és kalóriájáért, amit rám kiadtak. Sokszor majd elnevetem
+magam bohóc képükön és kalapjukon, sokszor meg olyan nehéz borzalmat
+érzek előttük elmentemben, mint egy gyermek. Mintha nem tudnám, hogy ők
+is éppen ilyen ártatlan gyermekek, mint én, akik gyanútlanul ébredtek
+föl az életre s nem tehetnek magukról. És olyan büszkének mutatom magam,
+mintha soha se lettem volna ilyen leánynyal. A szívem mindig megbüntet,
+mikor ellépek előttük, elkezd fájni azokért a leányokért. És az eszem
+nem akarja megérteni, miért, mi jogon, miféle szégyenérzetből és
+kényelemből nem köszönök vissza nekik és nem adom vissza bókjaikat
+szalaggal megkötve s parfőnözve? És aztán látom a mulasztásomat és a
+vétkemet a szerelmes leányokkal szemben, akik az én kedvemért állanak ki
+a holt éjszakába, hogy nekem is legyen valakim, mert hátha senkim
+sincsen? Ők, mint a mentők, megjelennek az uccán, ők a szerelemből
+kifelejtett hímek jó tündérei. Ők az ügyetlennel, a gyávával, a
+szegénynyel, a kiselejtezett rúttal, a nyomorékkal, a beteggel, a vénnel
+és a részeggel is lefeküsznek és szelíden behúnyják a szemüket, mint aki
+meghal. Ők mézükért nem várnak se virágot, se hűséget, se színészetet,
+ők elhitetik, hogy azért csak pénz jár nekik. Ők úgy tesznek, mintha
+megértenék a világot, mintha hinnének a világnak. Ők nem adnak és nem
+kérnek nevet, mintha tudnák azt, hogy mindenki névtelen halott ezen a
+földön.
+
+Én tudom, hogy ők milyen szerencsétlenek, mikor a vendéget bekísérik a
+kapun. Ők ezt nem tudják, ők akkor tudják hogy szerencsétlenek, mikor a
+vendég nem jön, mikor a szobabér és a vacsora és a kávé elmarad. Én
+tudom, hogy én az ő reményük vagyok és tudom, hogy én vagyok az oka
+köhögésüknek téli reggel. Tudom, hogy mikor szerelemben csónakázom,
+mikor kalandban bújkálok és mikor aszkézisben izzom, akkor őket csalom
+meg és őket rövidítem meg. Nekem nagyon fáj a szívem a leányokért, igen,
+de nem adom oda nékik fájó szívemet, hogy ezüstszínű kályhájuk tetején
+kisüssék pecsenyének.
+
+Én arra a bűnömre is emlékszem, hogy diák estéimen a leányokban
+szívtelen bestiákat láttam, mert nem volt pénzem és ők nem engedik be a
+fiúkat pénz nélkül. Viszont, akik mégis beengedtek hitelbe és potyára,
+azoknak a leányoknak a hangját elfelejtettem hűtlenül.
+
+
+
+
+CSAK ÁMULOK, CSAK BÁMULOK
+
+Nem tudják az uccán, hogy ki vagyok én. Úgy csodálkozom! Ha elmegyek a
+kávéházi terrasz előtt, fel kéne annak a népségnek állani, engem
+üdvözölni halk himnusszal. A járdán el kéne hallgatni a beszélgetőknek,
+ha szembe jövök, nem? A parlamentben a vitát fel kellene függeszteni, ha
+véletlenül bemegyek: én szólaljak meg! Érthetetlen előttem, hogy nem
+hívnak meg az udvari ünnepélyekre, hogy azok lezajlanak nélkülem, hisz
+nem érvényes az az ünnepély, hisz nem vagyok ott! Nem tudom felfogni,
+hogy maradhatott ki ma is a Timesban a Court Circular rovatból az, hogy
+én most hol tartózkodom és hova fogok utazni. A virgonc fox-trot zenének
+el kellene szakadni a táncteremben, ha belépek, hátha én most
+szomorúságot rendelek? A temetőben, ha bekukkantok oda egy temetésre,
+fel kell szippantani a sírást, hátha véletlenül vidámságot kérek? Hogy
+lehet az, hogy nem minden nő engem szeret? Lépten-nyomon látok szép
+leányokat fiúkkal suttogni s szép asszonyokat férjük és szeretőjük közt
+jóllakottan sétálni, mintha én itt se volnék a világon! Talán nem
+látnak? Vakok? Hogy hogy nem bolondultak még meg mind értem? A földön
+kéne nékik úszni felém, mint a tenger színén a heringeknek, végtelen
+sűrűn! Az égig kéne lángolni a boldogtalan nők jajgatásának, akik
+kimaradtak karjaimból. Hogy mernek ilyen ostobaságokat beszélni az
+ostobák a világon, azt hiszik, süket vagyok? Hogy mernek olyan vakítóan
+kacagni s hogy mernek olyan hangos brilliáns gyűrűket a kisujjukon
+tartani, hogy mernek olyan töltött hasakat és olyan búvársisak fejeket
+hordani, hát megkérdeztek engem, hogy megfelel-e az az én ízlésemnek?
+Hogy mernek nevet nyomtattatni névjegyükre, hát mi az a név ott, ki az?
+mi az? értem én azt? kérdeztem én azt? Hogy merészkednek hangosan
+véleményt mondani, hogy mernek ilyesmiket kiereszteni a szájukon, hogy:
+szerintem, azt mondom, kijelentem. Megengedtem én azt? Eltűrhetem én
+azt? Úgylátszik: azt hiszik, alszom és nem hallok és nem veszek észre
+semmit. Igen, azt hiszik, nem tudok semmiről amit művelnek. Látom,
+felhúznak a mellényzsebből arany cigaretteket és mutogatják avval a
+karjuk erejét, hogy azt ők fel tudják háromszor egymás után emelni.
+Látom, bemennek a bankházakba s a börze házába. Azt gondolják, hogy
+meghaltam és most már mindent szabad! Látom világos nappal
+vadászfegyverrel a térdeik közt őket kocsin menni! Oly gyanútlanul
+nézegetnek az ülésről kétfelé, nem is sejtik, hogy látom őket! Csak
+várom, hogy rémülten rombolják le az idétlen épületeket, meg a kövér
+szobrokat és senki se mozdul! Nem is álmodják, hogy élek, hogy
+eszméletemen vagyok! Ti kába szegények, mit lógatjátok azt a buta
+homlokotokat! Engem bámuljatok meg, mondjátok: áá áá! ugrándozzatok!
+éljenezzetek!
+
+Hogy mernek másról beszélni, mint arról, hogy én megszülettem! Hogy
+mernek valami máshoz imádkozni, mint énhozzám! Hogy lehet az, hogy
+szakad az eső, mikor én éppen sétálni akartam? El vagyok képedve, a
+lélekzet megakad a gégémen, a szemem megrekedt, nem értem, hogy
+politikát és háborút rendeznek az én jelenlétemben, hogy nem félnek
+engem így úntatni, engem, aki körül az egész világ forog, akiért így
+lángol a nap és akitől függ minden az ég alatt és a föld alatt és a
+tenger alatt!
+
+
+
+
+RÖSTELEM
+
+Hogy ugrok a villamos elől, mikor a csengővel csábít, hogy üttessem el
+magam! Milyen ügyeset, frisset ugrok. Hogy örülök abban a pillanatban!
+Kinek örültem? Magamnak. Kit mentettem meg? Magamat. Kinek az arcát
+legyezem júliusban a szalmakalapommal? A magam arcát. Kinek szívom
+szakadatlanul az oxigént, hogy meg ne fulladjon? Magamnak. Kit
+borotváltatok reggel, kit fürdetek, kit öltöztetek? Magamat. Kinek a
+fejfájását érzem a legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom
+a reggelit, az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Kinek a két kezét óvom és
+melegítem a kesztyűmben? A magam két kezét. Ki látja a csillagokat,
+mikor este felnézek az égre? Én magam. Kinek hallgatom a muzsikát?
+Magamnak. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből csinálok
+cukrászdát? Csak a magam keserű testéből. Ha más valaki érezné a rám
+ragasztott csókot, egy idegen, ismeretlen, messze! Ha más valaki látná
+az én pillantásommal azt a csillagos éjszakát! Ha más valaki érezné azt
+a gyöngédséget, amelylyel a magnoliát a kezemmel megölelem, mint egy
+poharat.
+
+Alvásommal csak a magam életét pihentetem, könnyeimmel csak a magam
+szemgolyóit olajozom, a szomorúság zöld koszorúját csak a magam szívére
+helyezem.
+
+
+
+
+NEM VAGYOK VALAMI ÁRTATLAN, NEM
+
+Ha nem lennék, az én térfogatommal több hely volna a villamoson. Az a
+kenyér, amennyit az én életem lefoglal, az másnak jutna, tán két
+személyre is elég volna, vagy többre is, a szegénység gyermekei közt,
+hisz azok oly kevés kenyérre vannak szoktatva. Ha nem lennék, az a
+dohány, amennyit pusztítok, az felszabadult volna s abból a nagy-nagy
+kazal dohányból, amit eddig elhamvasztottam, abból egy pár szállal több
+vagy jobb jutott volna sok sok férfinak, vagy talán valamennyivel,
+amennyit nem tudok kiszámítani, annyival olcsóbb lenne a szegény
+legényeknek a cigaretli, ha én nem élnék. Igen, az is bizonyos, hogy a
+szövet, az ingnek, zsebkendőnek való vászon, a harisnyának való cérna és
+a nyakkendőnek való selyem, a cipőnek és a kesztyűnek és a bőröndnek és
+a papucsnak való bőr, ez mind egy sejtelemnyivel olcsóbb volna, mert
+több volna, mert én nem kérnék belőlük, ha nem lennék itt. Ha nem
+lennék, talán egy milliméterrel kevésbbé volna lehajolva a háta nem
+tudom melyik szabósegédnek, aki a mezzanínon varrja a mellényt. És a
+szeme is talán egy órával, vagy egy perccel tovább lehetett volna el
+pápaszem nélkül életében. Aki gallért vasal, aki cipőt krémez, aki
+cigarettepapírt fehérít a gyárban, aki kéziratot ver a szedőgépen, aki a
+tartozást könyveli a divatáruboltban, aki a darabot szerepezi a
+színháznál, aki takarít, aki főz, aki a telefonközpontban fülel és szól,
+aki a postán öklözi a leveleket, aki az uccán a szemetet sepri, mindaz,
+aki dolgozik, mind ez az úr és mind ez a hölgy valamennyivel könnyebben
+szabadult volna a földről, ha legalább én nem lennék. A levélhordó
+kevesebb lépcsőt hágott volna, úgy szeretném tudni hánnyal kevesebbet!
+Azok a lányok, akik az én alakomat találták ölelgetni, más férfit
+ölelgettek volna az én helyemben, ha nem lennék. Itt vagyok és azok a
+hímek, akiknek a helyét elfoglaltam az ölelő karok közt, azok megnyúlt
+vén arccal néznek rám távolról, egy-egy csillagos könnycseppet ejtve, és
+megmaradt csókjaik, mint száraz falevelek szállanak le szájukról. Ha nem
+lennék, a lapokban az én versem helyett és az én tárcám helyett mindig
+más nevek tárcái, versei jelentek volna meg és azoknak a neveknek a
+zsebébe ment volna a honorárium. Azok a versek, amelyeket olyankor én
+szorítottam ki, hol vannak azok? Mi sérelem, mi sóvárság, mi ujság, mi
+madárszín van azokban? Szeretném azokat tudni s úgy érzem, azoknak az
+érzékeny poétáival a számadásomat egyszer rendbe kéne valahogy hozni. Az
+volt a képzeletem, hogy ajándékba jöttem ide s az lett belőle, hogy
+terhére vagyok a világnak.
+
+Ha szégyenemben a föld alá bújtam volna már, legalább a szegények
+ellophatnák a fejfámat egy estére befűteni.
+
+
+
+
+MINT MINDENKI
+
+Azt mondom magamról: én. Mindenki ugyanezt mondja önmagáról. Mindenki:
+én! Ha kiadom ezt a neveletlen szót, akkor mindig elismerem, hogy nem
+különbözök itt senkitől, én is csak ennyi vagyok: én. Nem vagyok valami
+magasabb, valami vízszintesebb, valami mélyebb, valami nehezebb és
+tartósabb. Mindenki mondhatja itt hogy: én. Pfuj! Egy tábornok is azt
+mondja: én, egy bolha is mondhatná, ha beszélni tudna, mint a tábornok.
+
+Az autok minden percben el akarnak gázolni. A multkor este világítatlan
+udvarban csúszkáltam és kicsi híja volt, hogy a pincébe le nem zuhantam!
+Ha vissza nem rántott volna valaki, egyszer az uccán bele léptem volna a
+felnyitott csatornába. Keresztül estem a lovam fején, majd kitörtem a
+nyakamat. Egy gyalogsági lövedék éppen a fülem mellett repült el. Kicsi
+koromban majdnem elpatkoltam torokgyíkban én! Én! Én! Ééén!
+
+Hogy elvihogtam magam egyszer egy kis gömböc színésznőn, mikor mesélt és
+a vizes fogait néztem szavai mögött és egyszer, mikor azt a szót
+hallottam: én, nem állottam meg, szemen kacagtam, oly kómikus volt, hogy
+ez azt mondja: én! Mit gondolhatott abban a pillanatban, mikor azt
+mondta: én. Mit látott szemei mögött odabenn? Igen, azt látta, hogy
+nevetek és azt gondolhatta, hogy hátha valami szellemeset talált
+beszélni s ő is elkezdett kacagni velem.
+
+
+
+
+MEGHALLOM A HANGOMAT
+
+Mikor beszélek néha fölébred bennem az én életem, fölébred a hangomtól,
+mint egy csecsemő a bölcsőben. És akkor hallgatom hangomat és olyan
+sajnálat fog el önmagam iránt, hogy sírhatnám. Nyelnem kell keményet és
+el kell hallgatnom folyton egypár másodpercre s el kell nevetnem magam,
+hogy a sírás át ne törje hangomat és szememet.
+
+
+
+
+MENNYI KÖNYVET OLVASTAM
+
+Mennyi könyvet olvastam és mennyi eleven emberrel nem beszéltem. Hiszen
+az is olvasmány, ha hangos szavak sorakoznak előttem. Mennyi embert,
+mennyi életet nem olvasok! Ezek az emberbőrbe kötött könyvek, amelyeket
+fel se nyitottam, ezek el fognak veszni, ezeket elmulasztottam örökre,
+mert ezek csak egyetlenegy példányban jelentek meg.
+
+A könyvforma könyvek közül is mennyit, de mennyit nem olvasok. Látok a
+könyvesboltban és a könyvesbolt kirakatában könyveket, amelyekre nem is
+vagyok kíváncsi. Tudom, hogy ezeknek a könyveknek a fedeléről az író
+neve utánam néz, mikor elmegyek a kirakat elől. Népes Pantheonban
+merengenek képzeletemben azok az írók, akiknek könyveit nincs figyelmem
+elolvasni. Pedig minden szó nekem íródott le, hogy olvassam, igen, el
+kellene olvasnom az úgynevezett rossz írók minden szavát is, hiszen
+éltek vagy élnek ők, mint emberek és amit ők műveltek, az is reám
+tartozik. Beszédes vagyok írókkal, olyanokkal, akiknek egyetlenegy írott
+szavát nem ismerem se könyvből, se színészek szájából. Bókolok nékik,
+tiszteletet és csodálatot mutatok szemük előtt és igazán tisztelem is
+őket, mert élnek és igazán csodálom is őket, mert írnak, pedig látni a
+szemükön és hallani a hangjukon, hogy nincsen erre való kötelességük.
+Csak az ilyen írót csodálom, az ilyent, aki valami olyat ír, amilyet nem
+szoktam olvasni. Csodálom és megbámulom. Hol az ő melegforrása, milyen
+alakú az ő szíve, milyen színű az ő napja az ő egén, merre sétál az ő
+alkonyati útja, milyen illatú az ibolya és a száraz levél, meg a száraz
+kenyérhaj az ő orra alatt, minemű gázak és gőzök fulladoznak az ő
+létének csöveiben? Az ilyen író idegen előttem, izgató, csupa titok,
+csupa embertől messzevalóság. Mi lehet az, ami írói tehetség helyett van
+benne s ami az ilyent írni uszítja, hiszen az is tehetség! de milyen az?
+honnan való az? mi az? Zavarba esem az ilyen író előtt, szorongást érzek
+őelőtte s olyasmit, amit áhitatnak szoktak mondani. Idegeimet kemény
+kötelek kezdik szorítani, tüdőm malomkővé válik, homlokom ólom borítja,
+szemem fáj, hangom botlik és elhallgatok. Ilyen bámulattal bámulom a
+fegyvergyárban a gépeket, mert nem értem a szerkezetüket. Ilyen
+bámulattal bámulom meg az ostoba vastag úriembert is, mert nem tudom
+követni, nem tudom képzelni őt, nem tudom el se hinni őt. Elgyöngülök és
+térdre esem előtte, ajkaim összeverődnek, imádkozom.
+
+Bűnöm, hogy kívánt könyvekben gyönyörűséggel úszom és utazom és szállok
+és alszom. Az életről, az élők életéről megfeledkezem olvasás közben,
+nem tudok róla, elpártoltam attól, hűtelen vagyok. Az író üldözött
+életére se gondolok olvasás közben, csak gyönyörködöm, mert még a
+fájdalmat vető olvasmány is csupa gyönyörűség. Igen, és költők és írók
+könyvéről beszéltem nővel, férfival, és a versek és a regények
+szépségeit és érvényességeit idéztük és áldottuk együtt, és nem jutottak
+eszembe a költőnek meg az írónak saját szíve s eseményei.
+
+
+
+
+VALAKINEK ADÓSA VAGYOK
+
+Hol lehet az az agg rikkancs asszony, az, aki olyan szürke s oly száraz
+volt, mint a fejfa? Az ott állott a nyugati pályaudvar előtt és már nem
+áll ottan. Egyszer vettem egy kétkrajcáros uccai lapot tőle s nem volt
+apróm, csak egy krajcár és a másik krajcárral adós maradtam neki
+holnapig. És elfelejtettem ezt is, mint minden adósságomat a földön és
+mikor ez az egy adósságom eszembe jutott, valami két hét mulva, már
+akkor nem találtam meg azt a nőstényarcú aggastyánt ott a nyugati
+pályaudvar előtt. Nem láttam sehol azóta, nem lelem. Meglehet, hogy az
+alatt a két hét alatt elutazott a pályaudvarról, a föld alá. Avval a
+csalódással ment el a világról, hogy énbennem csalódott. Hátha soha, de
+soha senkiben és semmiben nem csalódott, csak énbennem egyedül.
+Megcsaltam. Tartozom egy krajcárjával és nem tudom, hol a sírja, hogy
+letehetném oda azt a krajcárt törvényes kamatjaival, meg egy szál
+szalmavirággal, a szegények halottas virágjával.
+
+
+
+
+SZERETLEK
+
+De hallom, hogy távol és távol egy holdtalan tenger kérdez: hát engem
+nem szeretsz? Millió millió millió leány kérdez egyenként: mért nem
+engem szeretsz? Én megcsalom őket, mert csak Te előtted hajtom meg a
+lángot, aki szívemből felcsapott. Én megcsallak Téged, mikor azt merem
+kimondani, hogy szeretlek, mert én őket is szeretem, a többit is, mindet
+de mindet, igen! Én rosszul érzem magam, én lesütöm a fejem, én nem
+merek a szemedbe nézni, én nem merek a többieknek sem a szemökbe nézni.
+Az én szívemben egy másik szív is van, úgy fáj mind a kettő! Én ilyen
+szerencsétlen vagyok, látod. Én bűnnek érzem, hogyha azt mondom, hogy:
+szeretlek. Az ég le akar szakadni rám, a föld el akar nyelni. Mit
+mondtam? Hiszen én nem tudok felelni az én szavamért. Ki vagy Te? Én
+eltűnök majd innét, én nem tudlak megszöktetni Téged betegség és
+szerencsétlenség és pusztulás elől. Én nem tudok Érted semmit tenni. Én
+nem tudok semmit adni Neked. Én nem tudom igazolni magam Előtted. Én nem
+ismerlek Téged. Én nem vagyok idevaló.
+
+Én ködből beszélek, én forró vagyok, mint a most sült krumpli, gőzölgök
+még, gőzömtől nem látok tisztán. Én minden leány helyett egyetlenegynek
+mondom azt a szót, hogy: szeretlek, Te vagy előttem. De szabad nekem
+egyetlenegyet választani s a többit a halálra bízni? Hátha van még egy
+másik is a tengerben, a vetésben, a kerítés mellett a gyom közt, a
+szemétdombon a paréj közt, még egy példány, aki énrám várt, aki az én
+hangomért nyitotta ki a fülét és az én csókomért húnyta le ajkait?
+
+Nem tudom, mit mondtam, mikor azt mondtam, hogy: szeretlek. Úgy-e nem is
+hallottad? mondd, hogy nem hallottad! felejstd el! bocsáss meg! Én nem
+tudom mennyi a különbség a szerelem közt, meg a szeretet közt, nem
+tudom, nem mértem még meg, nincs olyan lázmérőm, nincs olyan ürmértékem,
+se hosszmértékem, se távcsövem nincs olyan, akivel azt a különbséget
+beláthatnám és kiszámíthatnám és megmérhetném. Nem tudom mennyi az a
+szerelem és mennyi az a szeretet, nem tudom, mivel tartozik a szívem
+egyiknek is, másiknak is, még nem tudtam megtudni. Senki nem tanít
+engem, senki nem vizsgáztat, senki nem old fel. Nem tudom, honnan kezdve
+szerelem. Nem tudom, honnan kezdve szeretet. Nem tudom hányadán vagyok.
+Úgy félek élni s meghalni. Nem tudom, mi jogon vonom el egy púpos
+lánytól a vágy pillantását, amelyet az élet a szemembe tűzött, hogy azt
+a nőnek nyujtsam?
+
+
+
+
+LEVELET KAPOK
+
+Levelet kapok. Kinek írták ezt? Mi dolgom lehet nekem magamnak külön
+valakivel? Minek ragasztom be a borítékba a levelet, mikor én írok
+másnak? Mi titkom lehet nekem? Ki előtt titkolózom? Ki ellen van
+kifogásom? Kit akarok eltolni magam mellől?
+
+Mért tartom ajkaim begombolva a járdán az emberek közt? Mért nem mondom
+meg, hova megyek?
+
+Micsoda kulcs van a zsebemben? Mit zártam el? Mikor találtam fel a
+kulcsot? Miért? Nem emlékszem. Mi az én történetem? Mik az én saját
+emlékeim? Talán tőlem függöttek sorsom eseményei? Kötelező rám nézve az
+emlékezet? Ki kéri számon tőlem? Mindazt, ami történik velem, nem
+dobálhatom messziről a halálba?
+
+Mit jelent ez a névjegy? Miféle karcsú fekete halott fekszik itt a fehér
+havon? Ki ez a név? Szeretném a homlokomról levakarni a nevet. Szeretném
+a számból az én külön életemet kifújni, mint a füstöt.
+
+Mit ábrándozik a monogram a zsebkendőmben?
+
+Mi az a bűn? Amitől rosszul érzem magam, az mind bűnöm.
+
+Nem divat az rajtam, hogy embertárs akarok lenni? Úgy rémlik, hogy
+mindig jelentkezni akartam, de aztán elbújtam mindig. Nem külső kényszer
+az, amit itt belül érzek, amit szívnek szoktak mondani?
+
+A karom kihajt, hogy a földet a szívemhez szorítsam vele. Nem egy tolvaj
+karja ez, nem lopni akar?
+
+
+
+
+EMLÉK
+
+Úgy megsajnáltam ma egyedül sétáltomban lógó kezeimet. Odanéztem mások
+lógó karjaira is, hogy hintálnak, a jobb kar előre, a bal kar hátra, a
+bal kar előre, a jobb kar hátra. A szívemet éreztem. Eszembe jutott az a
+játék, amelyiket gyermekkoromban az iskolaudvarban legtöbbet
+játszottunk. Kinn a bárány, benn a farkas. Mind a két kezem fogta
+egy-egy másik fiú, jobbról is, balról is és azoknak is mind a két keze
+egy-egy másik fiú kezében volt, így állottunk nagy kört. Gyermekek
+voltunk, együtt voltunk. Az orrom hegye viszketni kezdett és emeltem a
+kezem, és a másik kis fiú öklével dörzsöltem meg az orrom hegyét. Észre
+se vettük a tévedést, sem én, sem ő.
+
+
+
+
+SÚLYOS MULASZTÁSOK
+
+Helyrehozhatatlan mulasztásaim vannak. Némely nap, hogy hogy nem
+megtörténik, hogy nem láttam az alkonyatot. Vannak éjszakák, hogy úgy
+fekszem le, hogy nem gondoltam minden élő lényre a világon egy
+gondolattal, úgy mint a csillagos égre, vagy mint a füves földre gondol
+az ember. Ezért önvádat érzek, olyant, mint kis koromban, mikor
+elfelejtettem elalvás előtt imádkozni.
+
+Vannak napok, melyekben gond, politika, nő, dolgozás, emlék,
+kétségbeesés úgy elfoglaltak, hogy nem szökhettem haza a csodálkozás
+kastélyába. A csodálatosság a levegőm, a világításom, az igazságom, a
+hazám, a sorsom, a szerencsém és az életem és mindenem! És van nap,
+amelyet úgy megcsalok, hogy reggeltől estig nem csodálkoztam! Mikor
+elmult, úgy látom az ilyen napot, mintha koromsötét lett volna.
+
+Ilyen hamis napom közben van azért egy-egy másodpercem, mikor felkapom a
+számat, lélekzeni egyet az égből. Egy-egy ilyen másodpercemben közel
+vagyok eszméletemhez. Megszédülök. És úgy fáj! Látom, hogy elvesztem
+itt, elbuktam, bele vagyok a földbe fulladva.
+
+És irtózom magamtól, addig a pár pillanatig, míg ráérek, irtózom
+magamtól, mert megcsalom magamat: mert megcsalom a csodálkozást, az én
+édesanyámat, nevelőnőmet, örökös hajnalomat és végtelen hajómat. Félek,
+hogy megbűnhödöm, mert egész nap nem vettem észre ruhámon a
+csodálatosság fényözönét. Reszketek, hogy most már örökre elhagy engem a
+csodálkozás, mint a szép nő reszket, hogy elhagyja a szépség, mint a hím
+reszket, hogy elhagyja az ifjúság, mint a rotschild reszket, hogy
+elhagyja a milliárd.
+
+Csodálatos csodálatosság. Magas csodálatosság. Mézédes csodálatosság.
+Tükörfényes csodálatosság. Lángoló csodálatosság, milliom
+gyertyafénynyel vakító! Csengő zengő csodálatosság, altató, repítő és
+szédítő csodálatosság! Csurom csodálatosság, maszületett ártatlan! Édes
+kedves! Ó, tiszta mint a reggelre esett hó, még egy tyúklépés nyoma se
+látszik azon.
+
+
+
+
+ÁSITOK
+
+Ásítok, mert fáradt vagyok. Talán unatkoztam is, azért ásítom el magam?
+Tagadom, de lehet, hogy unatkoztam. Ááááh. S míg unatkozni méltóztatom,
+azalatt itt köröskörül öt földön az élet tajtékzik, mint az őrültség,
+mint a haldoklás. Nem tudom, melyik hídról ki ugrott a vízbe éppen
+akkor, mikor ásítottam, mikor unalmamat énekeltem. Engem ásításom
+élvezetében semmi aggodalom nem zavart.
+
+A világ, mint a színház, leégett, az emberek beleégtek. A felhők leestek
+az égről, a virágok megkövesedtek. A fák elhagytak bennünket, mint a
+feszületek és a szobrok. Csalódtam az állatokban is. A levegő megdöglött
+és itt terjed temetetlen. Én úgy teszek, mintha semmi se történt volna,
+igen, éppen úgy. Úgy viselkedem. Mutogatom testszín arcomat az emberek
+közt. Mintha élnék még. Mintha mindenhez hozzájárulnék.
+
+Kezet fogok olyanokkal, akikről tudom, hogy a fegyvert elsütötték. Lesem
+jellemtelenül a homlokom alól, hogy nem látta-e valaki, egy valaki, egy
+nem tudom ki, egy tisztatestű, tisztaszájú, tisztakezű szép néma férfi,
+ki ellenőrzi, hogy hogy viselem magam életemben? Azt diktáltam magamnak,
+hogy nem lesz szabad majd kezet adnom a fertőzötteknek, akiket a halál
+felhasznált. Mégis hozzáértetem a kezemet a kezükhöz.
+
+
+
+
+BOCSÁSSANAK MEG, AKIKKEL VALAMI JÓT TETTEM
+
+Akik ellen valami jót találtam tenni életemben, azoktól messze magamban
+mindig bocsánatot kérek. Látom, hogy nem szabad jót tenni senki ellen,
+mert az sértés az ember ellen. De mindig rövidlátóvá teszem magam, s
+úgynevezett barátságot és úgynevezett szívességet teszek, mert akárkinek
+az akut szenvedése viszont én rajtam való sérelem és ezt a sérelmet jól
+esik visszautasítanom. Tudom, igenis, hogy önzés az, ha másokkal
+úgynevezett jót teszek. Ezt azok is sejtik, akikkel jót tesz az ember és
+azt az antipátiát érzik, amit érezni szokás a kimutatott önzéssel
+szemben. Magam is éreztem már émelyt olyanok iránt, akikre rá voltam
+életemben szorulva s akiknek a jóságát el kellett szenvedni magamon. Az
+úgynevezett jóság sokszor nem egyéb, mint egy morzsa, amit visszaadunk
+annak, akitől egy egész kenyeret loptunk. A jóság csalás. A jóság
+tolakodás. Nincs jogom egy hasonlómat, egy embert úgynevezett jósággal
+alattvalómmá nyomni, szerénnyé, megalázkodóvá, figyelmessé, vagyis
+lekötelezetté tenni magam mellett. Az a csepegős szó: köszönöm, az
+olyan, mint a véres gennyes köpés a foghúzás után. Az a nyálas
+kifejezés, hogy: nagyon hálás vagyok, az oly üres, mint a paszuly
+hüvelye, mikor kiestek a szemek belőle, s az oly hamisan hangzik! azt
+teszi sokszor, hogy: útállak, teher vagy rajtam, bárcsak soha se
+látnálak többet. A jóság fertőzés bennem, a levegőt terhelő
+boldogtalanság fertőzte meg a lélekzetemet. Lehet, hogy a jóság érzése
+endogén érzés; lehet, hogy fölösleges, fárasztó, embertelen. A jóság
+reakció, nem akció. A tisztaság éghajlata alatt a jóság bacillusa elhal,
+a távol örökkévalóságban a jóság dudváját nem találják majd az érzések
+veteményes ágyán. A jóság most elveszi a helyet az örök emberben valami
+más érzés elől. Ha nem lesz szükség jóságra, akkor a jóság cserepében
+csodálkozás fog nyílni vagy vidámság.
+
+Akikkel úgynevezett jót merészelek tenni, tudom, olyan vétkem van
+azokkal szemben, amit nem tehetek soha jóvá. Álljanak rajtam bosszút,
+könyörgöm, legyenek ők is jók hozzám: felejtsék el azonnal, ha jóságot
+követtem el rajtuk. Engedjék, hogy én is elfelejtsem, segítsenek nekem.
+Ne válasszon el a jóság szöges drótkerítése bennünket, akik
+összetartozunk.
+
+
+
+
+ÉN, ÉN, ÉN
+
+Roppant meg vagyok sértve. Csak úgy nézek ki, mint az emberek. Ez az
+alak itt, aki az én ajkaimon át lélekzik, ez nem az én művem. Az egész
+kompozícióhoz nem tudom, mi közöm. Hol van itt az én saját külön
+programom, az én egyéni ízlésem, az én fantáziám és érdekem? Ez az: az
+én? Akármelyik liftes fiúnak joga van hasonlítani hozzám. Én velem ugyan
+elbántak. Nagyon szégyellem a dolgot. Én, én, én. Borzasztó. Ha
+kinyitnám a szám az uccán vagy a koncertteremben a csöndben és rájuk
+kiáltanám, hogy: én! hát biztosan a szemembe kacagnának. Hát hogyne.
+
+Én, én. Mit tudok én? Próbálnék például más módon mozdulni, mint az
+emberek vagy mint mondjuk a libák. Azt se tudom, hol kezdjem. A két
+lábam nem működik máskép, mint az övéké. Bal jobb, bal jobb; nem is
+tudom, hogy csinálom, csak járok. Ez nem én vagyok. Éppen úgy tátog a
+szám, mikor eszem, mint az állatoké s mint az embereké. És eszem, mint
+mindenki, nem tudok egyebet e helyett kitalálni, pfuj! És megfázom, mint
+mindenki s egyszer csak kijelentem, hogy: – Hapci! – Nem, ez nem lehetek
+én. Kikérem magamnak.
+
+
+
+
+NEM SZÓLOK SENKINEK
+
+Igen, de azt hiszem, hogy én soha se leszek öreg. Mindenki megöregszik,
+beteges és csunya lesz, bizony ez így van. Dehát én nem, én nem. Én
+ilyen maradok, sőt majd mindig fiatalabb leszek. Én nem tudom
+elképzelni, hogy én is elhagyom magamat. Á, az lehetetlen.
+
+Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint költő. Nem
+tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt földrészen, oly
+sűrűn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak és nem adnak
+életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész életében ügyvéd vagy
+bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy úgynevezett báró! Komolyan
+veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak nézem, hogy élnek és
+tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha észrevennék magukat,
+megőrülnének. Nem, ez mind őrült. A villamoskalauz azt hiszi, hogy ő
+villamoskalauz, szegény! Szegény, szegény, szegény villamoskalauz. Ha
+azt hinném, hogy ő csakugyan épúgy él, mint én, egy perc alatt hetvenet
+dobogó szívvel, hát meghalnék érte bánatomban. Nem, ezek mind nem élnek,
+ezek álmodó álmok, mindez a csillagsűrűségű ember előttem. Ez az én
+gyermekálmom. Az én mesés erdőm. Az én néprajzi kiállításom. Az én látni
+valóm. Az én témám. Jaj, meg ne tudjanak semmit.
+
+
+
+
+ILYEN VAGYOK
+
+Eséseim, reménytelenségeim közt mások tragédiáival vigasztaltam magam.
+Igen, rajtacsíptem sokszor magam, hogy így jár az eszem: ni ennek meg
+hátgerincsorvadása van, mit akarsz, ennek mennyivel rosszabb! Akkor
+biztos örültem is annak, hogy ilyen férfit látok.
+
+Igaz, ez így van. Hányszor, de hányszor gondoltam messzire, hol
+vonatkatasztrófa történt. Meg, ahol tűz volt és emberek bennégtek. Meg,
+ahol tébolydába vittek egy fiatal férfit. Milyen jó, hogy nem én voltam!
+Milyen jó, hogy nem voltam ott!
+
+Hullarabló vagyok. Az, az. A háborúban néztem a lelőtteket a mezőn, mint
+a sorba lefektetett nyulakat. Gondoltam, persze, hogy gondoltam mindig,
+hogy: én is fekhetnék így itt. Ni én élek, én legalább élek. És igaz:
+éltem a háború alatt. Itt voltam! Itt köszöngettem majom mosolyintással,
+cigaretliztem, csókolóztam és jószagú faleveleket is szagolgattam. El
+tudtam aludni éjjel és álmodtam is hűtelen álmokat.
+
+
+
+
+ISMERLEK
+
+Ismerlek. Legeslegbelül, a tested hálószobájában, ott folyton azt
+nyávogod: één, ééén! Elmázoltad a képed sárral és a tenyereden kínálod a
+szíved. De hát közben azt hiszed, hogy mint az újhold úgy ragyog itt a
+te arcod és szép perceket áldozol a fotografiád bámulásának. Reszketsz,
+hogy a dühös szegények kikapják a szívet a tenyeredből, igen, mert te
+azt egy ábrándhoni leánynak tartogatod. Ismerlek. Mikor csókot srófolnak
+a szádba, akkor nem tudsz semmit sorstársaidnak, másolataidnak, az
+embereknek szerencsétlenül járt életéről. Önző vagy, mint a színészek,
+kéjenc vagy, mint a kutyák, hamis vagy, mint az istenek. Hallgass! Az az
+ideálod, hogy az ég fekete legyen, mint a nyomdafesték, csak egyetlenegy
+csillag legyen benne: – te magad. Mindig csodálkozol rajta, hogy addig
+is volt időszámítás és ruházkodás, míg meg nem születtél és hogy
+egyáltalán volt ég, föld, míg te itt nem voltál. Ismerlek. Nem bírod
+elképzelni, hogyha meghalsz netalán, nem fog bánatában mindenki halva
+összeesni és hogy a nap másnap is fel mer majd kelni. Ó én tudom, ki
+vagy! Előlem nem fogsz elbújni.
+
+
+
+
+SZIV
+
+Az lesz a baj, hogy rossz szívem van. Igen; akinek jó gyomra van, az jól
+emészt, az nem érez sohasem émelyt, sem égést a gyomrában. Akinek jó
+foga van, az jól rág, annak sohase szúr, sohase sajog a foga. Akinek jó
+szíve van, az nem is érzi, hogy szíve van. Az egészséges fog nem érez se
+meleget, se hideget. A jó szív nem ad életjelet.
+
+Nekem rossz szívem van. Mindig érzem a szívemet. Kellemetlen vagyok a
+szívemmel a világnak, amint nem kellemes a rosszfogú vagy rosszgyomrú
+ember a többi embernek. Panaszos arcot csinál, keserveskedik; nem jó rá
+se nézni az ilyen nyavalya emberre.
+
+Ha jó szívem volna, jó volnék én is a világnak, igen, vak mosollyal
+tenném a sétám az életen átal, nem látnék, nem hallanék, nem szólanék.
+Nem árulnám el az embereknek az alkonyatot, sem a kegyetlenséget. Nem
+tudnák meg, mi az a búbánat, mi az a szenvedés, igen, mi az, hogy itt
+élet helyett letartóztatást kaptak, válogatott kínzásokkal. Nem tudnának
+semmit. Jajtalanul múlnának el, mint a giliszták, akiket eltapos a cipő.
+
+
+
+
+MICSODA BESZÉD AZ
+
+Az, hogy a sáros időre azt mondom, hogy az csunya idő. Hol kaptam el ezt
+a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a korlátoltságba, ebbe a
+nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett félre érezzek, és ilyen
+törpeség jusson eszembe, hogy a sár csunya? Vagy, hogy az esős nap nem
+szép nap. Csak a napos napon mondjam, hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem
+azt a gyöngyös elragadtatást, azt a meséset, azt az édesded álmosat, azt
+a dáriusi pazarat, amit az eső potyára adott az én szememnek, az én
+órámnak, az én életemnek? Letagadom, mint az adósságot, azt a
+művészetet, amit élveztem a zuzmara arabeszkjén, a sár
+Richelieu-csipkéjén? Ejnye. Hiszen én mindig csak szégyellettem a
+galléromat, nyakkendőmet és mondatom szavait is, mert másoktól tanultam,
+utánozom, lopom. Hiszen mindig azt prédikálta bennem a hiúság, hogy
+nekem nem szabad lopni, mert én rá nem szorultam senkinek semmijére.
+Mindenki lophat itt, csalhat, hazudhat, szólhat, tehet ami jól esik
+neki; nekem nem szabad. Én nem emlékszem már, mióta érzem úgy, hogy a
+sár nem kellemes, meg hogy a köd nem gyönyörűség, nem emlékszem, mert az
+emlékezetem is ellopják itt tőlem napról-napra. Tudom, hogy nem így
+éreztem, mielőtt érezni tanítottak.
+
+Nem tudom miféle gőgből, micsoda személyválogatásból nem érdeklődtem
+bizonyos dudvák és murokfélék nevei iránt. A rózsákat, az azaleát, a
+kaméliát megtanultam, azoknak az alakulatoknak udvarlok. Látok
+fűféléket, szegénysorsú ernyősöket a mezőben, azok közt artisztikusabb
+jelmezeket látni, komplikáltabbakat, érzékenyebbeket, mint az asparagus
+plumosus, akit a drága virágüzletben árulnak a dísznövények közt
+fayence-cserepekben. Azok mellett az egyéb szabad, pogány, iskolátlanul
+álmodó mezei tünemények mellett úgy mentem el mindig, egy bók nélkül, én
+durva fráter, aki még annyit se tud, hogy lábujjhegyen kell a tavaszban
+járni s a csillagok alatt le kell venni a kalapot.
+
+
+
+
+GYANÚ
+
+A gyanú kutató tűje szúródik belé szívembe, mint fájós fogba. Nem bűn az
+én lemondásom, az én hangtalanságom, az én távolságom? Nem? És nem bűn a
+halálra, mint botra való támaszkodás és az úgynevezett humor, amitől
+mosolyt és kacagást tanultam? Ó, én itt rossz példa vagyok. Én
+félrevezetem a panaszosokat. Bűnöm, igenis bűnöm minden perc, melyben
+édesen elfáradtam az élet fájdalmától, és aztán azt képzeltem, hogy ez
+az édesség megéri azt a keserűséget, amelyből főztem. Összetört fejemre
+kötést csavartam a szonátákból. És a szeptemberi napon a beteg
+virágágyra fekszem álmosan. Én otthagytam seregemet, megegyeztem az
+ellenséggel.
+
+Igen. A lemondással, örökölt szenvedélyemmel el kell bújnom úgy, mint
+akik törvénybe ütköző szenvedélyeknek hódolnak. Szégyelnem kell magam.
+Félnem kell.
+
+
+
+
+NINCS GYERMEKEM
+
+Nincsen gyermekem. Egyszer-másszor, ha ráérek szenvedni, szenvedek
+őérte, aki nincsen. Az ismerősök gyermekeit megcsókolom, játszom velük.
+Nagyon jól esik, hogy a gyermekek szívesen és könnyen társalognak velem.
+Idegenek kis gyermekeit is megcsókolom a játszótéren, ha a bonne
+megengedi. Olyan barátaimnak, akik együtt nőttek fel velem és
+megházasodtak, már gyermekeik vannak. Olyan pajtásom és ismerősöm is
+van, aki törvénytelen gyermeket hívott meg az életbe. Én ellene voltam a
+gyermeknek olyan nőnél, aki gyermeket kívánt tőlem. Félek a gyermektől.
+
+Nem tudom, szabad-e nekem életet és halált teremteni. Az az érzésem,
+hogy a gyermekemnek nem mernék majd a szeme közé nézni. Olyan kérdéseket
+tehet nekem a gyermekem, amelyekre nem tudok válaszolni. Csodálkozom a
+mások nyugalmán, biztonságán, örömén és büszkeségén, akiknek gyermekük
+van. Annyit koncedálok, hogy ha véletlenül nekem is volna gyermekem, én
+is éppen így nagyra volnék a gyermekemmel.
+
+De azt is érzem, hogy irtózom az apai korszaktól, azért, mert még magam
+is egy nem élt bájos gyermekkorba vágyom vissza; álmodozom, mert az
+emberek nem ellenőrizhetik álmodozásomat és el engedem andalítani
+fejemet oly abszurd reménytől, hogy az idő visszafordul velem, mint a
+kocsi, mely elhozott szülőtájamról és megérkezem egyszer legitím
+gyermekkoromba, oda, hol nincs verés, nyomor, sírás, veszekedés és
+betegség. Azután meg azt is mindig érzem, hogy nem tudok az ifjúságról
+lemondani, s ha gyermekem volna, már nem képzelhetném tovább ifjúnak
+magamat. Tagadom az ilyen érzést magam előtt, mert szégyellem ezt a
+gyermekgyilkos önzést, de hiába tagadom, bennem van ez az érzés; nem
+tudom honnét kaptam.
+
+
+
+
+EZ MIND RÁM TARTOZIK
+
+Esőben az uccán az esernyők alatt vaksi mód siető nők, férfiak esernyői
+a peremükkel folytonosan egymásba akadnak. Ennyi a lakosok életének
+véletlen érintkezése. Enélkül nem érezték volna soha egy eszméletnyit
+sem egymást ezen a földön ezek a különszakadt korallvirágok, ezek a
+szétfutott falevelek, az emberek.
+
+A színházban együtt tapsolnak, egyszerre. Egyetlen dühödt nézőnek a
+tapsolása kómikus volna, s együtt a többivel lám mindenki mily képesen
+tapsolhat, mily dicsőségesen. Mennél elterjedtebb azon a nézőtéren a
+taps, annál jobban érvényesül egy külön néző két tenyerének a
+cintányérja. A tapsoló szeme részeg, füle hályogos, szíve májusi ballón;
+a művészet sikeres ügyfele a tapsoló néző, igen, szereplő művész ő is,
+mikor tapsol. És ezt az ünneplő állapotját az ember a többinek
+köszönheti: a tömegnek. Ó, igen:
+
+mind, aki a Lídóra készül nyáron és mind, aki a Dohnányi koncertjére
+megy és mind, aki a Ritz felé fut az autóban a táncos teára, mind az a
+százszázalékos egoista dáma s gavallér azt gondolja, azt érzi: milyen
+sokan lesznek ott! a publikum milyen kellemes lesz, milyen mulatságos!
+én is ott leszek köztük!
+
+Ha egyedül kéne hallgatni néki Beethovent abban a klasszikus
+hangjegycsarnokban! Hogyha senki nem lubickolna, nem heverészne, nem
+kacarászna ott a Lido kékítős vizében, sárga homokján, ha csak a
+hullámok zsoltárja várná ott, s a homok lázas és monotón meditatiója! Ha
+a Ritzben egyesegyedül kéne tangot, bluest rajzolnia testével, mint a
+bolondnak egyedül a bolondok házában… mi?
+
+Ha az a füstölt és fagyasztott embergyűlölő, aki megnémult éjfélen szűk
+uccán halad hazafelé, ha az soha nem látna senki mást a lámpafényben
+elmenni, soha nem hallana más cipőket is a kövön, úgy-e, kellemetlenül
+érezné magát s talán nem is merne magában arra járni a gyilkosság
+kedvenc negyedóráiban. Hogy örül az az embertől iszonyodó puskaporos
+szívű bácsi, hogy vannak mások is, akik járnak, akik élnek…
+
+Mért nem szóltam soha nékik!
+
+
+
+
+SOHA, DE SOHA
+
+Úgy készültem, hogy soha senkire közönyös arccal rá nem nézek, csak
+mosolyogva. És arra készültem mindig, hogy mindenkinek köszönök, akit
+meglátok, akár ismerős, akár nem, és hogy idegen országokban és vasúton
+is minden férfival és asszonynyal és gyermekkel egy szót váltok, hogy
+meghalljuk egymás hangját és elbúcsúzom egy könnycseppel örökre tőlük,
+mert meghalunk. Eldöntöttem magamban, hogy soha senki előtt nem fogok
+semmiről panaszkodni, hanem hazudok kellemeset, ha magamról kell
+beszélnem és azt is elhatároztam, hogy a valóság témáihoz emberek között
+hozzá nem szólok, én csak mindig az én szívemet fogom beszélni, hogy
+elandalodjanak, mint a zenétől az én beszélésemtől és hogy nevessenek az
+örömtől, mikor én beszélek és oda legyenek a meglepetéstől és
+rajongjanak föl és ébredjenek az álom könnyű reggelére az élet nehéz
+éjszakájából. És úgy számítottam, hogy minden ablakot megkocogtatok és
+az elbújt lakosoknak jó napot kívánok. És minden zsebembe élő virágot
+akartam tömni, ibolyát, gyöngyvirágot, meg apró jószagú mezei
+margarétát, hogy az uccákon minden ismeretlent megdobhassak virággal.
+
+Nem tettem meg.
+
+
+
+
+TARTALOM
+
+  Nem merem a szám kinyitni  3
+  N. N.  4
+  Tisztátalan lettem  5
+  Szégyelhetem magamat  7
+  A szívem nem repedt meg  8
+  Tükörbe nézek  9
+  Bűnöm, hogy nem vagyok én is gyilkos  12
+  Áruló vagyok  14
+  Nyugtalan érzésem van  16
+  Képtelen vagyok  17
+  Nem vagyok bezárva  18
+  Néma  22
+  Ezer bocsánat  23
+  Végig nézek magamon  25
+  Nem igen értem  28
+  Nem szabad, nem szabad  29
+  Mondjuk hogy  30
+  Az alkonyt hallgattam  31
+  Most ők jutottak eszembe  33
+  Önzetlenség  35
+  Hát ki az az én?  36
+  Szabad-e nekem is boldognak lenni?  38
+  Jaj, megint nem vettem el a reklám-cédulát!  40
+  Meghalni, milyen bűn  41
+  Ruhatárosné, pincér etcetera  43
+  Nem vagyok őszinte  44
+  Micsoda szörnyeteg vagyok  46
+  Első, de nem utolsó bűn  48
+  Az úgynevezett halottak  49
+  Ócska cipő  52
+  Beléakadtam a koldusba  53
+  Megint csak a koldus  55
+  Még mindig  57
+  Nincs nyugtom tőle  59
+  Nem szabad adni  61
+  Bűn, bűn, bűn  62
+  Mégis adok a végin  65
+  Hogy mertem boldogtalan lenni  66
+  Nem válogatom meg a szavaimat  68
+  Állatkínzás  69
+  Hogy nem kacagok hangosan  70
+  Én haszontalan  71
+  Siketnémákkal nem beszélek  72
+  Pfuj!  74
+  Sok mindenről hallgatok  76
+  Azt olvastam Shakespeare-nél, hogy nincs olyan koldus, akinek valami fölöslege ne volna  79
+  Fáj  81
+  Én vagyok az oka  82
+  Támadás fényes nappal  83
+  A költemények  84
+  Bűnös tudatlanság  85
+  Én  87
+  Szemeim és szemtelenségem  88
+  Hogy szomorú vagyok  90
+  Hold  92
+  Látom  94
+  Kisértetek  95
+  Mit tettem  97
+  Sajnálom  98
+  Csak én, csak én, csak  99
+  Most is sóhajtottam  100
+  Én megcsalom szegényeket  101
+  Csak ámulok, csak bámulok  103
+  Röstelem  105
+  Nem vagyok valami ártatlan, nem  106
+  Mint mindenki  108
+  Meghallom a hangomat  109
+  Mennyi könyvet olvastam  110
+  Valakinek adósa vagyok  112
+  Szeretlek  113
+  Levelet kapok  115
+  Emlék  116
+  Súlyos mulasztások  117
+  Ásítok  119
+  Bocsássanak meg, akikkel valami jót tettem  120
+  Én, én, én  122
+  Nem szólok senkinek  123
+  Ilyen vagyok  124
+  Ismerlek  125
+  Szív  126
+  Micsoda beszéd az  127
+  Gyanú  129
+  Nincs gyermekem  130
+  Ez mind rám tartozik  132
+  Soha, de soha  134
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75975 ***
diff --git a/75975-h/75975-h.htm b/75975-h/75975-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..f063ed3
--- /dev/null
+++ b/75975-h/75975-h.htm
@@ -0,0 +1,3139 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Bűneim by Ernő Szép | Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+ul.lsoff {
+ list-style-type: none;
+ /* font-size: 90%; */
+ text-align: justify;
+/*  columns: 2; */
+}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+/*  text-indent: 0; */
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+ul.indented {
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ text-align: justify;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+
+div.chapter + p:first-letter {
+  font-size: 150%;
+  font-weight: bold;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75975 ***</div>
+<div class="chapter"></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-150">SZÉP ERNŐ</span></p>
+<h1>BŰNEIM</h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS
+NYOMDAI R.-T.<br />
+KIADÁSA</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center">SZÉP ERNŐ KÖNYVEI:</p>
+<ul class="lsoff indented">
+<li>KUCSÉBER-KOSÁR. (Hírlapi cikkek.)</li>
+<li>ÉNEKESKÖNYV. (Vers.)</li>
+<li>SOK MINDEN. (Hírlapi cikkek.)</li>
+<li>IRKA-FIRKA. (Kurta történetek.)</li>
+<li>AZ EGYSZERI KIRÁLYFI. (Színdarab.)</li>
+<li>ÉLET, HALÁL. (Hírlapi cikkek.)</li>
+<li>EGY KIS SZÍNHÁZ. (Öt egyfelvonásos színdarab.)</li>
+<li>KENYÉR. (Hírlapi cikkek.)</li>
+<li>JÁZMINOK ILLATA. (Novellák.)</li>
+<li>PATIKA. (Színdarab.)</li>
+<li>RÉGI KEDVÜNK. (Krónikás versek.)</li>
+<li>LILA ÁKÁC. (Regény.)</li>
+<li>EMLÉK. (Vers.)</li>
+<li>OKTÓBER. (31 őszi nap színei.)</li>
+<li>MAGYAR KÖNYV. (Novellák.)</li>
+<li>HETEDIKBE JÁRTAM. (Regény.)</li>
+<li>AZ ISTEN IS JÁNOS. (Elbeszélés.)</li>
+<li>KÉTFELŐL ANGYAL. (Novellák.)</li>
+<li>SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI. (Három egyfelvonásos színdarab.)</li>
+<li>A VILÁG. (Vers.)</li>
+<li>VŐLEGÉNY. (Színdarab.)</li>
+</ul>
+<p class="center">11693. – Budapest, az Athenaeum r.-t.
+könyvnyomdája. <span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
+"Page_3">-3-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM MEREM A SZÁM KINYITNI</h2>
+</div>
+<p>Nem merek a háború felől szólani. Még mindig hallgatok. Nem
+merem a szám kinyitni. Örülök, hogy senki se tud rólam, hogy az
+emberek nem vonnak felelősségre. Csend van. A szívem verése
+elállott. Igy állok itt, a homlokomban robbanás, a szemem és a szám
+el van meredve. Csodálkozom, emlékezem és nem hiszem! Úgy állok,
+mint a szobalány, aki leejtette a vázát.</p>
+<p>Leejtettem a világot. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
+"Page_4">-4-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>N. N.</h2>
+</div>
+<p>Öngyilkosságot olvastam az ujságban. Azon veszem észre magam,
+hogy elnéztem a levegőbe, sokáig, három percig is. Szórakozott
+vagyok. Bánatosságot érzek, azután meg sértődöttséget is.
+Szégyellem magam. Csodálkozom. Gondolatomban egy pár másodpercig
+úgy látom, hogy éjszaka van és egy csillag lefutott a csillagok
+közt, és én azt nem vettem észre! Csak hallom mástól, hogy: ni,
+most szaladt le egy csillag. Azt sejtem, hogy mulasztást követtem
+el. Ha ez az ember ismert volna engem, nem tette volna magával
+azt.</p>
+<p>Hiába vagyok itt, hiába jöttem, hiába nyitottam ki a szemem
+vigyázni a világon, ha egy élet megszökött! Nem ér ez semmit, amit
+gondolok, amit érzek, amit akarok, ha egy ember ittlétem alatt ezt
+tette. <span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TISZTÁTALAN LETTEM</h2>
+</div>
+<p>Igen, az én ujjaim is közlekednek a pénzzel. Az élő, meleg,
+tiszta bőr, ez az érzékeny, duzzadt, meleg bőr az ujjaim végén, ez
+közlekedett a pénzzel. Le nem tagadhatom magam előtt. Az én
+kezemhez is pénz tapad. Ez már így marad. Soha meg nem tisztulhatok
+ettől, nem menekülhetek olyan messzire, hogy elfelejtsem, nem
+repülhetek fel olyan kék kékségbe, hogy magamnak
+megbocsáthassak.</p>
+<p>Elcsodálkozom, megsajnálom magam. Olyan csönd van idebenn a
+szobában. Az a hangulatom, mintha a vidék odakint elborult volna s
+fülelek messzire-messzire: mintha ott valahol messze, nehéz
+zokogásba törne ki az én ártatlanságom. Le van bocsátva a fejem,
+combomon könyökölök. Megsimítom a tenyeremmel eltaposott
+homlokomat. Elmult az, hogy én más lehetnék! hogy igazi lehetnék,
+hogy példa, hogy napsugár, hogy új ásványfény lehetnék, oly tiszta,
+oly most felfedezett, oly felvilágosító! Oly érintetlen idegen, oly
+álom, oly nem ide való. Vége van annak!</p>
+<p>Ráfogom a pénzt a fegyvertelen szegényre, akinél nincs pénz. Az
+rám bámul. A szeme kiugrik. Szédülni kezd előttem, majd felbukik!
+Az esze forog mint a körhinta, a feje megfájdul, két fogsora eszi
+egymást, a gégéje megdagad, alig tudja könnycseppjeit lenyelni.
+Szívbajt kap és bélcsavarodást, megolvad a két térde, összeesik
+előttem a földön és a nyavalya kitöri s kezemre köpi okádékát.</p>
+<p>Bizony, még az az egyetlen egy árva krajcárom is bűnöm volt,
+amelyért a vásárban törökmézet vettem, hisz volt ott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> gyerek,
+akinek az ínye meg a kis hasa éppen olyan berendezett fölvevő
+állomása lett volna a törökméznek, de nem volt egyetlenegy árva
+krajcárja se annak a másik gyereknek. Most már azért is szégyellem
+magam, hogy a bűvész ezüst forintot húzott ki az orromból, igen! És
+sejtem, hogy az sem volt olyan ártatlan dolog, mikor aranypénzt
+szorítottam a markomban álmomban, kezdő fiú koromban. Én addig
+voltam ártatlan, míg csak halpénz volt a kezemben. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZÉGYELHETEM MAGAMAT</h2>
+</div>
+<p>Ma valaki előtt kicsordult a szám szélén, hogy: úgy szeretnék
+meghalni!</p>
+<p>Most itthon, egyedül a karmazsin szégyent érzem homlokomon. Nem
+szabad más ember előtt elárulni, hogy kívánom elhagyni az életet.
+Ez nem illik. Ha meg akarok halni, az azt jelenti, hogy nem kérek
+abból a földből, amelyen ő is szerepel, itt vár, itt szenved. Én
+elmegyek innen örökre, nem kérdem őt, a másik példányt ezután: hogy
+van? nem vagyok kíváncsi rá, nem bánom, hogy nem látom többé, nem
+érdekel, akármi lesz már ővele.</p>
+<p>Gorombaság más előtt elárulni halálvágyomat, igen, privát
+sértés, gorombaság. És aztán nem is igaz, hogy meg akarok halni,
+mert azt én is csak hallgatom a számból, de nem hiszem. Az nem
+lehet igaz. Hát még hazudtam is, mikor halált nyögtem. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A SZIVEM NEM REPEDT MEG</h2>
+</div>
+<p>Nincs igazam, mert a szívem nem repedt meg. Hiába lamentálok,
+hiába nyögök, hiába tiltakozom itt, hiába csapom össze a kezem,
+hiába hüledezek. Nem repedt meg a szívem e közt a világ közt. Nem
+lehet nekem hinni. Itt van az emberszív az én szekrényemben, itt
+van az én tulajdonomban, és ez a szív kibírta, nem hasadt meg. Ha
+üveg lett volna, vagy ha érc volna ez a szív, akkor megrepedt volna
+a fájdalom nyomásától. Igy képzelődöm. De ez nem igazolja ezt a
+szívet. A szívem nem repedt meg, megvan anatómiai épségében. Nem
+tört el a szívem. Most már mindent szabad az embereknek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TÜKÖRBE NÉZEK</h2>
+</div>
+<p>Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt
+mondja magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom
+magamnak, hiába tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és
+ami a csillagok felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság
+és a legmagasabb mélység közt van, az mind végtelenül érdekel
+engem, de minden végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor
+milliomnyival jobban érdekel a saját képem. Csodálatosabb
+csodálkozással nézem meg mindennap a saját cifferblattomat, mint a
+napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán látni! Se Potocka
+grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának, egyiknek az arca
+sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én arcom. Az
+egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé kerülök,
+abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom
+hold, fölkel a néma semmiből.</p>
+<p>Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok
+testvéreim testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe
+fordulok. Csak én vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt,
+csak én, én, én! Akiben csalódtam, akit elhagytam, akit
+feloszlattam és szétkergettem, akit üldözök, akit kiirtottam és
+fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt igaz soha, az az én
+vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg magamnak.
+Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon közt
+az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől,
+utálom és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje
+hajlok, mintha úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak
+egymással szembe, mikor szemben állok magammal a tükör előtt.
+Mostohafivérem és egyetlen ellenségem és holttestem néz rám a
+tükörből. Rám bámul a reménytelen remény, a hamis küzdelem, a
+tehetetlenség, a lehetetlenség, a boldogtalanság, a hazugság. Az
+elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt ifjúság, a szökevény élet,
+zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a tükörből.</p>
+<p>Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá
+kennem, falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad
+magam megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig
+embernek nem tudom magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm,
+akkor is minden folyó s minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm
+pengéje s minden új bádog és minden ragyogó ébenzongora, minden
+kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és lesből elárulja nekem
+arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a hajamat tükörből
+fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze megkötni! El akarom
+a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe ne pillantsak.
+És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két tekintet
+összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az eszméletlenségig
+néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva lehúnytam a tükör
+előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában azok előtt a
+kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos csavargásomban
+sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam tehénszemeimen, hízott
+orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és foltos lyukas bőrömön.
+Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és aranynyal aláfestett
+üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán hányszor megnéztem
+árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott elmentek,
+<span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span> azt gondolhatták, hogy valami fontos
+megfigyelést teszek és igen szükséges személyiség vagyok. Ha
+tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha láttak volna itthon, ahányszor a
+tükör előtt édes szemeket és fényképészpofákat próbáltam magam
+előtt, ábrándosnak, bánatosnak, előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek,
+ellenállhatatlannak, a legeslegszebbnek játszottam, terveztem és
+álmodoztam magam. Ha meglestek volna, mikor a számat kitátottam, a
+fogaim csattogtattam, a szemem meresztettem, az orrom és az ajkaim
+össze-vissza rángattam mint a bohóc vagy mint a bolond, és a magas
+c-t nyávogtam magam előtt, mint egy Caruso, szónokoltam mint
+Apponyi s morogtam mint a bika magamra s fölnyerítettem mint a
+csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák, milyen majom
+vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha tudnák,
+milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen nevetséges
+vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BŰNÖM, HOGY NEM VAGYOK ÉN IS GYILKOS</h2>
+</div>
+<p>Igen, az is bűnöm, hogy nem öltem férfit a háború idejében.
+Talán még valaki is van még itt a világon, aki éppen így nem tud
+ölni s mégis ölt: ő nem repülhetett fel a tett elől. Az a másik
+férfi, aki ilyen mint én, az én helyettem ölt. Mit szenved az az
+ember most! Az, hogy én nem öltem, az nem tisztaság, hanem
+kényelem. Önzés. Milyen könnyű nekem. Volt-e jogom kiszabadulni,
+szabad volt-e nekem kivételnek lenni olyan borzasztóság alól, amit
+az én gyermekkori játszótársaim s még millió s millió fiatal férfi,
+akik egy kort élnek velem, kénytelenek voltak elkövetni? Tolsztoj
+Leó gróf azt meséli, hogy szerencsésen megmenekült a gyilkosság
+végrehajtása alól, mert az ő ütege végig kimaradt a tűzharcból
+Sebastopol ostroma alatt. Avval nem számol el Tolsztoj, hogy mit
+érzett volna maga felől azután, hogyha mégis vezetnie kellett volna
+azt a tüzelést. Az a másik, az, aki olyan mint én, aki helyettem a
+gyilkosságot kóstolta, az most, ha egyedül lefekszik éjjel, együtt
+hál ágyában egy gyilkossal. Bizonyosan nem tud altató nélkül
+elaludni. A szíve fel van fordulva mellében, homloka fekete,
+tekintete sánta, szemfejérje beteg, mint azé, akinek sárgasága van,
+ínyén a baracknak halottas íze van, lélekzete kloroform, az
+alkonyat vérözöne mind az ő hajára zuhog, az őszi szél szövege elől
+borzadva fogja be a két fülét, szerelmi vallomásából halálhörgés
+tör elő, az erdő egybegyűlt fái őellene esküsznek össze, nem mer
+egy liliomot megérinteni az ujjával, májusban a pillangót nem
+ismeri meg, <span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span> nem emlékszik a gyermekkor énekére s kis
+fiát nem tudja megcsókolni. Csontjain egy poshadt hullát cipel
+mikor jár, azét a másik emberét, akit ő megölt. Félek, hogy egyszer
+találkozom vele s számon kéri tőlem, hogy mért nem én vagyok a
+gyilkos, miért ő a gyilkos? Helyettem szenvedi a gyilkosságot. Mit
+szenvedek én őhelyette? Öt földrésznek és a tengereknek örökkévaló
+sorsát. De megéri ez az én szenvedésem az övét? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÁRULÓ VAGYOK</h2>
+</div>
+<p>Az alkonyat sápadt sugarai, azok egy égigérő hárfa húrjai s én
+az én hárfás ujjaimmal ezeken a sugarakon elzendítem az én
+árvaságomat és az én gőgömet, és az a tengereken végig fog
+hangzani. Ilyesmit írok kéjes versben és a versért elfogadok olyan
+gyönge honoráriumot, ami tíz lépésre se hallatszik el.</p>
+<p>Elárultam a költészetet. Úgy teszek, mintha elhinném, hogy a
+vers egy pohárka likőr vagy egy skatulya cipőkrém, mert hisz ára
+van. Kereskedő vagyok, nem költő; a verssel befestett papírt
+eladom. Papírkereskedő vagyok. Mit ér egy szívdobbanásom, amely
+olyan gömbölyű s olyan tüzes és olyan óriási mint a Föld? Mennyit
+ér a Föld? Mennyit ér egy sóhajom, amely hosszabb mint az
+Egyenlítő? Meg lehet azt fizetni? Mennyit ér egy rím, egy jelző,
+egy hasonlat, egy csöpp sós igazság, amit a szememből kisajtoltam?
+Ki szabhatja meg a pénzbeli értékét a fájdalomnak, mely szívem
+öltözőjéből ajkamra szökik, zenével mint az énekesnő? Szabad pénzt
+várnom, pénzt elfogadnom, követelnem a kék lángért, amely hajamról
+elillan, szabad azért pénzt kapnom, mint a kávéházi bűvésznek?
+Szabad elviselnem, hogy homlokomra, a pólus havára, bankót
+ragasszanak nyállal, mint a muzsikuscigány homlokára? Szabad
+lealacsonyodnom a királyig, aki civillistát kap? Hisz én a király
+koronájának a csúcsán állok a ballábam nagyujjának a hegyével és a
+jobbkezem mutatóujja hegyével az esthajnalcsillagot érintem: én a
+király fölött a művész vagyok.</p>
+<p>Lángban állok és jajveszékelek az ifjúságért, verset írok.
+<span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span> Meg lehet az ifjúságot fizetni? Mennyit
+ér az pénznemekben, értékpapírban, műkincsekben, földbirtokban,
+nyersaranyban? Mit ér, mennyit, az igazságok fölé havazó igazság, a
+belátás, a sajnálat, a szeretet, az elmúlás, a madaras,
+harmatcsöppes, rózsás, füves, napfényes, vadonat új reggel? Mit ér
+az élet, az emberek kiderült mézesdiós élete, a világ tengerestül,
+felhőstül, mennyit ér az, mekkora honorárium jár azért? Mennyit ér
+az élet, igazán, oly nagyon kíváncsi vagyok! A halált meg szokták
+fizetni a gyárosok, mikor az elesett munkás holttestére pénzt
+tesznek és úgy átadják a családnak. De az életnek lehet-e ára, az
+életnek, a csurom eleven életnek, a gőzölgő, lágy életnek, a
+mozduló embernek lehet-e ára?</p>
+<p>Kevésnek tartom, ha egy milliárdot ígérnek egy versért, soknak
+érzem, ha egy fillért kapok érte. A honoráriumot amit kapok, úgy
+veszem, mintha pénzbírságra ítéltek volna. Meg vagyok szégyenülve.
+Zavarban vagyok itt az emberek közt. Kínlódom. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NYUGTALAN ÉRZÉSEM VAN</h2>
+</div>
+<p>Úgy emlékszem most, hogy réges-régen élek már én; talán nem is
+jár nekem már az élet. Talán valami úton-módon még abból a
+percentből vontam ki magamat, amelynek a gyermekkorban kell
+meghalni. Talán a létezés pitvarában abban a sötétben
+türelmetlenkedik egy friss személy, akinek ezt a nekem használatba
+adott életet kell átvenni, ő már jönne s én még itt vagyok! Lesek
+hátrafelé, nincs-e ott valahol egy árnyék, aki majd int, hogy
+menjek félre innen, ahogy annak szoktak inteni, aki más elől
+elveszi a világosságot. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KÉPTELEN VAGYOK</h2>
+</div>
+<p>A járdán gyalogolok és az eget látom az ucca felett és az
+ablakokat látom, hogy élnek mint a szemek vagy mint a vizek és
+észreveszem a falak színeit és meglátok élőfákat a járdából
+felállani, hangok szólnak be a fülemen és ez mind kivilágítja
+homlokomon az eszméletet és gondolkozást hajt a fejemben. Az
+eszméletet, a gondolkozást nem kapják meg tőlem azok az emberek,
+akik elmennek mellettem. Avval, hogy csak úgy magamban némán
+eszmélek és gondolkozom, úgy sejtem sikkasztó vagyok. Az emberekkel
+közölnöm kéne gondolkozásomat, amit szavakkal nem tudok követni
+magamnak sem, oly gyors, oly sok, oly széles a gondolkozás, az
+valami úszó sakktábla, melyen veszett játék ugrál, a tűeső ködben
+vagy egy darab parázs gőzös színjátszása vagy micsoda, nem tudom.
+Ha a gondolkozás hangosan folyna, mint a hangos patak, hogy
+hallanák a gondolkozást, akik elmennek mellette. De, ha hallanák is
+a gondolkozásomat mások, ha magamnak az az adományom volna, hogy a
+szám mint a diktafón úgy adná amit gondolkozom, akkor is azt az
+érzést, amit a felnyitott ég, a született ucca, a lehellhető levegő
+bennem teszen, az érzést, az érzésnek az élvezetét nem bírom
+közössé tenni, hiszen lehetetlen. Pedig ez az élvezet, ha az
+embereknek átadhatnám, ha azt őbennük éreztethetném, több volna s
+jobb volna az, mint az egész költhető költészet. Émelyedek magamtól
+és alélok tehetetlenségemben. A legkülönbet, az igazi igazat, az
+egyetlent, amivel szolgálhatnék, azt nem tudom kiadni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM VAGYOK BEZÁRVA</h2>
+</div>
+<p>Milyen jogon járok én szabadon? hogy hogy nem laktam még soha
+vizsgálati fogságban, vagy fogházban, vagy börtönben vagy
+fegyházban vagy gyüjtőfogházban? Nagyon gyanús vagyok magam előtt.
+Nem lehetek ártatlan, ha engem be nem csuknak! Igen. Honnan van
+nekem annyi pénzem, hogy elkerülhetem a lopást? Én azt a pénzt, ami
+nálam van, azt a tolvajoktól lophattam. Nem emlékszem. De úgy
+rémlik, hogy a tolvajok énmiattam ülnek, énhelyettem. Én vagyok az
+igazi tolvaj. Amit úgynevezett dolgozásomért kapok, azt a pénzt,
+nem tudom megérdemlem-e a munkámért, mert nem tudhatom, hogy ebben
+a munkában van-e hűség és emberség? Van-e abból minden teremtésnek
+legalább annyi öröme, mint az eső utáni rapíd napsütésből? Én úgy
+látom, hogy az én egész firkatúrámmal csak a magam szenvedélyét
+oltogatom; az analfabétáknak, akiknek legtöbbel tartozom, azoknak
+soha semmi örömet nem szerezhetek. Azokat is be szokták zárni,
+kiket a razzián megfognak és akikről kisül, hogy nincs
+foglalkozásuk. Ha a detektívek engem is megfognának a mezőn, mint a
+pillangót, mit mondanék, mi az én foglalkozásom? Hátha nem olvastak
+semmit a kezem alól? Iró vagy költő, vagy micsoda csak annak
+lehetek, aki a kezem alól olvasni szokott. Aki az én írásomból nem
+olvas, annak semmi se vagyok. És hogy úgynevezett író vagyok, az
+mit jelent? Az talán csak affélét jelent, hogy beadványt intéztem a
+világhoz; követeltem például azt, hogy tiltsák be azt a förtelmes
+éhezést, amelyet fényes nappal, mindenki szeme láttára űznek itt,
+<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span> ezek a romlott, szemérmetlen szegények.
+Még fejletlen gyermekeket is látni hogy éhesek, sőt hallani is,
+mert vinnyognak állati szenvedélyükben. Aztán indítványoztam
+például, hogy nézzenek az égre felfelé azok az emberek, akiknek
+forgatható szemgolyók vannak betéve a fejükbe. Mióta élek, soha se
+néznek az égre! Nem tanulják meg a felhők leckéjét, pedig azok a
+felhők oly szépen vannak nyomtatva kellemes kék papíron, oly
+tisztán, olvashatóan! Nem lehet semmi kifogásuk a felhők ellen.
+Haszontalanok, nem akarnak tanulni. Beadványomat nem veszik
+figyelembe. Tehát az én írói foglalkozásom nem érvényes.</p>
+<p>Igen, és tervező voltam itten, vállalkozó: a vakoknak mozit
+akartam építtetni, a bénáknak bálat akartam rendezni, a süketeknek
+hangversenytermet akartam nyitni. Megbuktam. Csődbe jutottam. Le
+lehetne tartóztatni. Felfedező vagyok, hajót követelek az államtól
+mint Kolumbus, a hatodik földrészt akarom megkeresni, azt ahol az
+emberek laknak! Szóval bolond vagyok. Mért nem csuknak a bolondok
+házába? Mért nem zárnak be vérfertőzésért, hisz kóstolgattam a
+nőket. Hát nem minden nő testvérem?</p>
+<p>De igazán, mért nem ülök én is hamis eskü miatt, mikor annyit
+esküdöztem égre-földre szerkesztőségben, színházban, könyvkiadó
+irodában, mikor előleget kértem regényekre s darabokra s cikkekre,
+melyeket aztán elfelejtettem megírni. Ez mind csalás is, sikkasztás
+is, nem igaz? Ha csalóról, sikkasztóról hallok, mindig gondolok
+magamra is egy kicsit. Hamis tanuzásért is be lehetnék csukva,
+igenis, mert tanuja vagyok a világnak, az időnek, az emberiségnek,
+lélekzem itt és jártatom a számat. Ez hamis tanuságtétel.
+Bűnpalástolást követek el, hogy nem ordítom fel az égnek és nem
+üvöltöm tova a tiszta korlátlanságnak azokat az őket halálosan
+sértő alacsonyságokat és korlátoltságokat, amiket itt lyukas két
+fülemmel egész nap hallgatok! Kémkedésért is be lehetnék
+<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span> zárva, hisz ellenség közt élek, a földet
+megszállva tartó szívtelenek között és lakásomon éjjel titokban
+írom jelentéseimet. És aztán, mért nem vagyok bezárva
+gyilkosságért? Az állam a privát gyilkosokat, ha megfogja, be
+szokta zárni őket, mert a gyilkosság állami monopólium, mint a só
+meg mint a dohány. Azok, akik az állami érdek megkerülésével
+csempésznek innen emberéletet, azok börtönbe mennek. A börtönben a
+széndioxidtól és a szabadság után való bánattól elpusztulnak. Nem
+én öltem meg őket?</p>
+<p>És van egy bűn, azoknak az alattomos irígy embereknek az ocsmány
+bűne, kik a szegényeket meg akarják fosztani a lemondástól, a
+nagylelkűségtől, az önzetlenségtől, az önfeláldozástól, az
+értéktőzsdén eddig legmagasabban jegyzett erényektől. Ezeket a
+megátalkodott példányokat forradalmároknak szokták nevezni, s
+bezárják őket. Én mért nem vagyok bezárva? Én az emberállomány
+másik része ellen is forralok mindenféle titkos terveket, a
+halvaszületett gazdagok ellen. Szeretném ha élnének! A leglealázóbb
+vétséget követem el ellenök, igen: sajnálom őket! Sajnálom őket
+bélem mélyéből. Meggyujtott bombát lóbálok, hozzájuk csapom, az
+izzó vörös szívet! Fel akarom őket robbantani, hogy berendezésük a
+levegőbe repüljön, féltékenyen őrzött régiségeik: az irígység, az
+unalom, a részvétlenség, a hiúság, a boldogtalanság ízzé-porrá
+törjenek és megégjenek, megsemmisüljenek. Énbelőlem még egy
+példányt kéne csináltatni, hogy két példányban zárjanak be vagy
+végezzenek ki, mert a gazdagokat sem állom, a szegényeket se; mind
+a kettőnek elsápadt ellensége vagyok.</p>
+<p>Nem, nincs az rendjén, hogy én csak a magam bőrébe vagyok
+bezárva. Ez a börtön csak nekem magamnak szenvedés, a testvéreim
+úgy látják, hogy szabadon járok, anyám is azt hiszi, hogy én szabad
+vagyok és örül anyám és testvéreim is örülnek. Azoknak a testvérei,
+kik kőporos börtönben <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span> könyökölnek, azok emésztik magukat
+kárukban és szomorúságukban és azoknak anyja is emészti magát és
+feleségük is pityereg és gyermekeik is szomorúak, és barátaik is,
+akik szerettek velük beszélgetni s szerették látni őket és kutyájuk
+is szomorú, nyugtalanul kezd ügetni, s megáll és görbén sétál és
+úgy szaglássza a földet. <span class="pagenum"><a name="Page_22"
+id="Page_22">-22-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NÉMA</h2>
+</div>
+<p>Nem a magamét beszélem senkivel, soha. Itt van a szájpadláson az
+én minden kérdésem, az én minden válaszom, az én minden vallomásom,
+az én minden panaszom és az én ünnepi beszédem, itt van rajongásom
+harangzúgása, itt van az álmom dala, itt van a gyermeki hintázás
+témátlan románca, itt vannak a csodálat összes szavai mint
+napsütésben függő zöld levelek, itt van a téboly eszperantója, itt
+van a rettenet vonítása s ez mind itt lapul a szájpadlásomon, az én
+szavaimat le nem szedi a nyelvem onnan. Úgy hallgatom a
+beszélésemet, mintha grammofón beszélne a számból. Én még meg se
+szólaltam. Teher nő a két tüdőmön, mindennap jobban nyomja mellemet
+a ki nem adott saját szavak terhe. Mindennap elmulasztok
+megszólalni. Homlokommal mint paizszsal mindennap eltakarom
+magamat, szememmel mint festett ablakokkal mindennap letagadom
+magamat, hangommal mint lakájommal elhazudtatom magamat, hogy nem
+vagyok itthon, gégémben mindennap megfullasztom magamat. Enyémek
+azok a szavaim, amelyeket elhallgatok? Én vagyok az, akit nem
+fejezek ki, akinek csaló hangommal be fogom a száját? Én volnék az,
+akit nem engedek szóhoz jutni, én, én volnék az, akit
+agyonhallgatok? Nem. Én az vagyok, aki hamisít és temet a
+hangjával. Az, akit titkolok, akit elhallgatok, az a köteles ember
+az én arcom mögött! Mindennap eljön a szürkület, látom a szürkület
+árnyékai közt elmosódni mondani valómat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>EZER BOCSÁNAT</h2>
+</div>
+<p>Bundás vadállatok, tollas madarak, pénzes halak, fagyos kígyók,
+békák, nyúzott giliszták, poros pillangók, lakkos bogarak, bolyhos
+hernyók, havas férgek, semmilyen bacillusok!</p>
+<p>Bársony virágok, selyem levelek, zefir füvek!</p>
+<p>Durcás fák, ragadós gyümölcsök, taknyos bugák, ideges nádak,
+pucér gombák, birkózó gyökerek és üldözött indák, álmos mohák,
+halottas bodzabél, mézes borostyán, csókos méz, meghült nyirok,
+fegyenc salétrom, ellágyult penész, legaggodalmasabb pókháló s
+legfélénkebb pihe, legesleggyöngédebb árnyék és legcsodálatosabb
+sötétség!</p>
+<p>Szőrös hegyek, meztelen vizek, nevetős jegek, titoktartó havak,
+brüsszeli zuzmara, ájult dér, önmagatokkal álmodó jégvirágok,
+rozsda batik munkája!</p>
+<p>Calcit, apatit, apophillit idegen mosolyai s minden ásott kövek
+elámult világossága, égi, tengeri csillagok, Sphaerozoum Italicum,
+legeslegszebb leánya az óceánnak!</p>
+<p>Felhők, hold udvara, szivárvány, köd, pára, napfény alatt húnyt
+szemem ékszerei s bolygórendszerei!</p>
+<p>Színek színei, minden fény, délibáb, vulkán, nafták, gőzök,
+gázak, mérgek, illatok, sugarak és hangok, szelek, nedvek,
+melegségek és erők, minden élet és természet, minden levegő s
+minden, ami lehet és lehetne, maszületett világ hályogos csodája!
+nem tudok örökösen úszni s repkedni, mindent lehelni s mindent
+lesni, tanulni, nem tudok eszmélni, nem vagyok csurom bámulat és
+szűntelen merengés és a szívem nem süt a nap és hold közt a
+szünetet nem tartó idő felett. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p>
+<p>Leesett a szívem ide az emberek közé, emberré vagyok zsugorodva,
+rövidlátó lettem, nagyot hallok, össze vagyok butulva. Bőröm be van
+testszínnel mázolva s vázam megrakódott emberhússal. Foglyul
+ejtettek az emberek, halálig és örökké el vagyok ítélve. Feltörtek
+az emberek és belém hatoltak. Számon, orromon, fülemen, szememen és
+minden pórusomon át folyton tódulnak belém ezek a megfoghatatlan
+apró monászok: az emberek. Szívem is rekvirálták a telhetetlenek,
+olyan népes a szívem velük, úgy feszül, hogy majd szétreped és
+olyan nehéz, hogy majd leszakad. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VÉGIG NÉZEK MAGAMON</h2>
+</div>
+<p>Ki tudja hányan néznek rám, akik szembe jönnek az uccán velem,
+olyanok, akiknek fájdalmat osztok, mert finomabban vagyok
+öltözködve, mint ők. Pillantják a kalapom, az öltönyöm szövetjét, a
+cipőm szabását, a nyakkendőmet, a kesztyűmet, a botomat és ez mind
+én vagyok, és én megsértek bizonyosan sok sok sok széttépett,
+rothadt, ócska s olcsó durva férfiborítékot avval, hogy én külsőleg
+nem vagyok olyan ócska vagy olyan tépett. Biztosan bűnös vagyok,
+mert sokszor az uccai nép közt elveszem a szemem az úgynevezett
+rosszul öltözöttek pillantásából és másfelé nézek. Olyan
+csomagolásban mutogatom magam a napvilágon, hogy aki nem tudja
+rólam, hogy én itt csak álom vagyok, az úrnak nézhet, olyannak,
+akinek már párbajai voltak, aki nem ad mindenkinek kezet, aki nem
+üvöltő asszonyból, hanem földbirtokból vagy aranybányából kelt ki
+és aki nem koporsóba, hanem bankpince safe-jébe megy lefeküdni, aki
+a nyöszörgő szegényt agyon szeretné lövetni, aki a csillagokra nem
+kíváncsi, csak a magasabb rangú urakra s aki, mikor a Dining
+Roomban összeszorított szemmel és kemény szájjal néz szét az
+ismeretlenek közt, így csinál magában a gőgtől: pöh, pöh. Mert ha
+nem csinálna úgy néha, akkor a gőg, mint a gőz szétvetné a testét,
+azért kell neki magas feszültségű gőgjében sokszor így fújni: pöh,
+pöh. Igen, úrnak nézhetnek azok, akik a nyomor divatlapja után
+öltözködnek. És tisztelnek engem, és én ezt a tiszteletet magamra
+veszem, nem kiabálom hangosan az uccán: vigyázat, nem úr jön itt,
+hanem egy felhő! <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span> Engedem magam nagyrabecsülni, bámulni a
+rongyosoktól, engedem, hogy rettegjenek a rongyosok tőlem mint egy
+bálványtól, aki éhséget és betegséget fújhat a szájából. Csaló
+vagyok. Akik elmennek mellettem a járdán, nem is sejtik, hogy a
+legjobb barátjuk mellett mentek el. Nem tudom, hogy öltözködjem,
+senki nem parancsol rám, nem tudom kihez tartsam magam, nem tudom
+kinek vagyok hasonlója. Kéményseprők kéményseprőknek öltöznek. De
+vasárnap azok is különböznek és a képük is fehér akkor és a
+homlokukra nincs fölírva, hogy ők kéményseprők. A föld népének
+öltözete tűnik előttem a legérvényesebb emberi öltözködésnek, de
+engem az anyaföld kitett a járdára, én nem élhetek otthon. És a
+föld népe is nemzetek, tájak szerint más-más divatot hord és én
+mindenkihez hasonlítani szeretnék, aki csak él a földön és a
+világon és az elaludt időkben és az ébredendőkben is minden élt és
+élendő emberrel egynek, ugyanannak érzem magam; meztelen testemnek,
+mint az örök tengernek, minden felhőt fel kellene venni!</p>
+<p>Hogy kell nekem hát öltözni? Mondjuk itt ebben a csillagfutásnyi
+életben valami extra vagyok, olyasmi mint a poéták. De ha
+rovancsolást tartok magamban, látom, hogy nem érdemlem ezt a ritka
+beosztást, és nem is nevezett ki a király poétának, hogy
+elhihessem, hogy az vagyok. Én semmi se vagyok. Az úgynevezett
+poéták sem öltözködnek egyformán, nincs egyenruhájuk. És én nem
+tudok kolléga lenni, a cirkusz előtt ácsorgó csavargóval hamarabb
+érzem egynek magam, mint egy másik poétával. Szóval a csavargóval,
+a mocskossal, rongyossal egyformán kell öltözködnöm, mert őhozzá
+húzok legjobban. Igen, nekem rongyokban kéne járnom, míg a világon
+rongyosok is vannak, igen! Tüntetnem kéne értök! Oly részeg
+rongyokat kéne magamra vennem, mint a knok aboutnak a Music
+Hallban, mint a gavallérnak az álarcos bálon, mint a
+madárijesztőnek a vetésben. <span class="pagenum"><a name="Page_27"
+id="Page_27">-27-</a></span> Jaj, de a nők! Futhatnék
+expresszionista foltjaim alatt egy dáma elébe, hogy mérgezzen meg
+csókjával? És ha megértene egy nő rongyaimban, nem tudnám őt
+viszontszeretni, hisz mindig az eszem fájt az olyan nőtől, aki
+poétát szeret; én az ellenségért epedek! Nem járhatok rongyokban az
+úgynevezett szerelem miatt. Nem járhatok rongyokban a testvéreim
+miatt, azután meg a kiadó urak, meg az igazgató urak miatt, hiszen
+rongyosnak nem adnak előleget. Nem járhatok rongyokban a rendőrség
+miatt, mert gyanus lennék, bántanának a rendőrök. Körülményeim,
+gyöngeségeim és hiúságom öltöztetnek. Lehajtom bűnös fejem
+mellényem fölé, melynek árával a Brachfeld F. cégnek tartozom.
+<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM IGEN ÉRTEM</h2>
+</div>
+<p>Érzékiség volt az, egoizmus, micsoda? Sokszor a fiúkorban,
+emlékszem, az ágyban meg mosdóm előtt állva vagy fürdőben ülve
+rohamát fogadtam egy hivatlan gyöngédségnek és megcsókoltam és
+csókolgattam a saját jó meleg fehér vállamat és felső karomat.
+Lehet, hogy a tilos csókot tanultam akkor? De későbbi időben, mikor
+eleget már élvezhettem a csókot a nőn, akkor is ragasztottam így a
+saját bőrömre csókot, igen, még a kezemet is megcsókoltam sokszor
+az asztalnál ülve, olvasás, unalom és képzelődés közben. Ilyenkor
+mindig egyedül voltam. Más szeme láttára eszembe nem jutott volna
+ilyent csinálni. Ha őszintén gondolok vissza magamnak adott
+csókjaimra, akkor megtalálom ezek fölött a csókok fölött azt az
+érzést, ami akkor kitört ajkamon: de szeretem magamat. Nőnek és
+édes kis gyermeknek a karját, vállát meg szoktam csókolni,
+szeretett barátnak is csókoltam az arcát, még kezét is a szeretet
+lobos hangulataiban, de a meztelen karját vagy a vállát eszem
+ágában nem volt megcsókolni. Nem tudom, hogy vegyem magamnak
+ajándékozott csókjaimat, haragudjam-e magamra, nem tudom.
+<span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM SZABAD, NEM SZABAD</h2>
+</div>
+<p>Nem szabad a halál szavát a számra venni. De régen tudom; de
+régen megígértem, hogy elfelejtem ezt a szót, hogy nem árulom el,
+hogy hallottam volna valaha, igen, ez a szó nem az enyém, nem
+tartozik rám, nem szabad felelőtlenül közvetítenem. Nem fogom
+leírni se hanggal, se tintával. Nem beszélek senki élő ember előtt
+halottról, halálról, nem küldök soha p.-c.-t, nem rebegek az örökös
+előtt részvétet, nem juttatom eszébe soha az életnek a halált. Nem
+megyek temetésre. Nem veszek föl fekete kesztyűt és a karomra nem
+húzok gyászszalagot. Igen. És folyton és megint és újra kimondtam
+ezt a szót, amely h-val kezdődik és lehetetlenséggel végződik és
+leírtam és mindig és mindig elhanyagoltam hitemet és
+kötelességemet. Szórakozott vagyok, könnyelmű. Ahány fekete pontot
+ejtettem az élet fehér selymére, az már mind ott marad. Az én
+ittlétem már meg van hamisítva, már az én létezésem itt nem
+érvényes.</p>
+<p>Feketére mázoltam az ajkam. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MONDJUK HOGY</h2>
+</div>
+<p>Mondjuk el akarnék kezdeni jó lenni. Szabad volna például
+végighallgatnom egy férfipéldányt, mikor elmeséli, hogy tett tönkre
+egy kis naiv szegény leányt? Nem, beszélése közben hirtelen meg
+kellene vele haraptatnom az öklömet. Elnézhetném akció nélkül, hogy
+áll egy soványképű ember férfi egy football-labdaképű férfi előtt
+levett kalappal, s azon a football-labdán fenn van a kalap. Úgy
+beszélnek egymással. Nem kéne cirkuszi sürgősséggel a
+football-labda fejéről lekapnom a kalapot és abban a pillanatban az
+emberképű fejre a maga kalapját felcsapnom? Nem kéne zsíros
+nyakredőből letépnem gyöngysort, hogy azok a hamvas gyöngyszemek
+ott meg ne romoljanak? Nem kéne szorongatott kövér kis ujjak
+segítségére ugrani, melyeket a brilliáns gyűrűk fojtogatnak? Nem
+kéne villákat a szájüregek elől elütni éttermekben, mikor a villák
+veszélyes fölöslegeket hordanak? Nem kéne néha lángoló kacagást
+pofonnal eloltani, mikor az ostobák kigyulladtak? Hányszor! Hány
+monoklit kéne elfricskázni a szem elől, hány szemet kellene meleg
+beleköpéssel kimosni, hogy lássanak azok a fagyos szemek! Mennyi
+ordítást kéne belőni elaludt hálószobákba. A gazdag sorsúak kis
+gyermekeinek elmesélni édesapjukat, édesanyjukat és az ő
+játék-bárányuk arany csengőjét, prózában megmondani nékik, hogy az
+mit beszélt! Hogy meg kéne ríkatni azokat a gyöngéd
+gyermekeket.</p>
+<p>Nem tudok olyan rossz lenni, hogy jó lehessek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZ ALKONYT HALLGATTAM</h2>
+</div>
+<p>Szeretnék jó lenni, mert érzem, hogy a jóságtól jobban vagyok,
+úgy mint a mellbeteg a fenyőinhalációtól. Jó akarnék lenni. De hát
+lehet jónak lenni? Mennyire lehet jónak lenni? Úgy nézem, hogy a
+jóság után szaladok és itt-ott az árnyékába hághatok csak, egy
+pillanatra. Úgy képzelem, hogy a jóság magasság és mikor jó
+szeretnék lenni, akkor lábujjhegyre állok és a felnyujtott kezemmel
+az eget akarom megfogni. Úgy is képzelem, hogy a tengerbe dugom a
+karomat és markolászok a vízben a jóság után, pedig a jóság a
+tenger feneke alatt van elásva.</p>
+<p>Igen, egyszer, mikor az alkonyat orgonajátéka megnyílt és
+fölemeltem a homlokom az alkonyatot hallgatni, meghallottam onnan
+felülről azt a Régale hangot, az ember hangját. Én a szívem sötét
+mélységéből hallottam ébredni azt a gyönyörű emberhangzatot, de
+tudtam, hogy az alkonyat skálájában hangzik odafent. És én ezt a
+visszhangot átölelve fölemelkedtem, mintha álom vitt volna fel és
+aztán befogott szemmel, szédülve, hűvös arccal szállottam a világ
+felett, úgy mint a repülő, de nem mint aki robogó repülőgépen ül,
+hanem úgy, mint aki saját veleszületett szárnyakon repül, amelyek
+mozgathatók és zajtalanok, csak meleg sóhajtozást adnak, mint a
+lassú toll-legyezők. Emlékszem, hogy szórakozott repültömben
+mosolyogtam attól a kéjtől, amelyet csontjaimban és mellkasomban a
+vízszintes repülés gerjesztett. Láttam az egész született világot,
+minden fát, minden virágfejet, minden kéményt, minden állatot és
+minden embert <span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> megláttam lent a földön. Láttam a szabad
+vizeket és a halakat is megláttam mind cikk-cakkal utazni a vizek
+belében.</p>
+<p>Az emberek észrevették, hogy egy meztelen test repül a levegőben
+oly magasan, mint a gólya s mind fölfelé néztek és akkor sötét lett
+az ég. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy nem látok semmit. És
+akkor levettem ajkamról a csókot és széjjeldörzsöltem a két
+tenyerem közt és millió csókot szórtam magam körül, mint egy
+parázsból ahogy millió szikrát törnek. Igy aztán láttam újra,
+különben le kellett volna zuhannom. Ott vannak még azok a csillagok
+az égen, minden este, látom, fenn vannak a földön alvók fekete
+álmai felett. <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MOST ŐK JUTOTTAK ESZEMBE</h2>
+</div>
+<p>Az írógép előtt kemény széken ülnek azok a gépészkisasszonyok.
+Nem is támaszkodnak, mert úgy nem lehet dolgozni. Fejüket lehajtják
+úgy mint az f betű, a sors őket ököllel hátbavágta, hátuk attól
+előrebukott és keblük lefelé szokik. Igy dolgoznak. Mindig figyelik
+a sort. Sokszor közelhajolnak a papírhoz, oly közel, mintha meg
+akarnák csókolni. Mindig radíroznak. Mindig szedik le a papírt és
+csavarják felfelé az új lapot. A karjukon könyökig fekete huzat
+van, biztosan az ölelést gyászolja a karjuk. Néha leejtik a kezüket
+a comb mellé, mert elfáradt. Felkapják a fejüket néha s egyet
+sóhajtanak, annyit csak mint a vessző s a plafond felé néznek, csak
+olyan rövidet néznek mint egy sor. Amit írnak, az nem vonatkozik az
+ő életükre. Az nem az ő dolguk. Az őket nem érdekli. Azt nem értik
+ők, nem is olvassák, csak írják. Ha gazdag volnék mint Amerika,
+vehetnék a világ minden gépészkisasszonyának zongorát. Zongora elé
+ültethetném őket. A zongorának kellemesebb a kopogása. Az írógép
+zenéje nem olyan szép. Olyan az, mint induló, melyet őrült szerzett
+unalmában. Olyan az, mint a kétségbeesés kacagása. Olyan az, mint a
+zápor az érckoporsón. Az én színdarabomat is gépészkisasszony
+másolta három példányra. Pedig én azért jöttem, hogy a leányok feje
+piruló, álmodó s könnyű legyen, mint a mákvirágok feje. Láttam a
+mezőn hajnalban a mákvirágok tábláját, akkor határoztam el, hogy a
+lányok majd ilyen <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span> egészségesek lesznek. Illatos, langyos,
+édes szél fújt, oly üde borulat volt a föld felett, mintha zivatar
+jönne. Nem is igaz, mert a borulat mögött lángok rajongtak! És
+hűvös volt és a két orcámon mégis lázat éreztem és csend volt és
+mégis zene szállott a két fülem mellett kétfelől. Emlékszem, ilyen
+idő volt mikor a világ felé közeledtem. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÖNZETLENSÉG</h2>
+</div>
+<p>A két szemem oda kellene adnom egy vak embernek. A két fülem egy
+süketnek. A két lábam egy lábatlannak. A két kezem egy olyannak,
+akinek leesett a két karja. Az orrom oda kéne adnom egy
+orratlannak. A fogaim egy fogatlannak. A szívem egy szívtelennek. A
+hajam egy kopasznak. A bőröm le kéne vetnem és oda kéne adnom egy
+aggastyánnak: tessék átöltözni. A gégém, a mandulám, a tüdőm, a
+vesém, a lépem, a májam, a gyomrom és mindenem, a vérem és a
+csontjaim, az idegeim, az inaim, mind darabonként és ízenként és
+deciliterenként és centiméterenként oda kéne adnom egy-egy
+olyannak, akinek a bútorzatában valamije vagy elromlott, vagy
+legyengült. A korlátoltságot a homlokom mögül oda kéne adnom egy
+bezárt őrültnek, hadd jöjjön vissza. Az életet, ezt a felébredést,
+ezt oda kéne adnom ennek az asztalnak, hogy élő legyen! Ha ennyire
+oda tudnám magamat adni, még akkor sem mondhatnám magamat
+önzetlennek, tudom. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HÁT KI AZ AZ ÉN?</h2>
+</div>
+<p>Hát ki az az én? Mi az, miből van az? Az a test amilyen másnak
+is van, mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök, azok
+a belek és azok a nedvek, amelyeket mindenkiben másban útálatosan
+útálok. Ha nem volnék épolyan útálatos mint mindenki más, nem is
+élhetnék, nem is tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a
+levegő vagyok, amit kapok a torkomba, az a színtelen, az a mindenki
+másé, az az örökös közös lélekzet. Az a tej és az a zöldség vagyok,
+amit eszem, úgy mint mindenki más, és az a disznó, az a borjú, az a
+hal és osztriga és fácán és galamb, amit eszméletlenül felfaltam
+éppen úgy, mint a szép leányok falnak, akiktől elborzadok, mikor az
+evőasztalnál látom őket. A szívem és a belem fel akar fordulni az
+émelytől amiért megeszem a kedves pajtásokat, az állatokat. Én
+lennék az, aki a madarat és a nyulat megeszem? Igen, én vagyok az,
+én. Az a fizikum vagyok, az a mozgó, kapkodó szerkezet, amit nem én
+találtam fel, amihez annyit sem értek mint az órás az órához. Az az
+engedelmesség vagyok, az az életösztön, az a szokás, az a buta
+szolgálat, ami benne van a tehénben is, a ruhamolyban is. Az a
+külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én választottam. Igen, én
+az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a cipő, amit a
+suszter öntött a lábomra és az a nyakkendő, amit a nyakkendőgyári
+kisasszony kötött a nyakamba s az az ing meg az a gallér, akit egy
+pápistaszínű nő hozott a kosárban haza; annak a nőnek keményítő s
+szénhidrát szaga van. Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol
+van az az én? Minden mást, <span class="pagenum"><a name="Page_37"
+id="Page_37">-37-</a></span> mindenki mást látok a szememmel, csak
+magamat nem látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des
+Italiens-en, az Oxford Street-en a tolongásnak egy részecskéje
+vagyok én. A tengeren még az a hajó se látszik, amelynek egy
+elnyomott pici kajütjében alszom én. A Balaton szélén a nádszál
+magasabb mint én. Az erdőben a fák kacagnának fölöttem, ha nem
+tiltaná méltóságuk. A hold megáll az égen, hogy megkeressen
+idelent, nem talál meg. A csillagok pislognak a fáradtságtól, úgy
+kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné észre azt, ha
+nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki jajgatna,
+hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha
+beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy
+nem fogom-e most megmérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az
+ajtó előtt az emberiség kirendelt megbizottai. Éjjel mikor alszom,
+életem csak az álom árnyéka; nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok
+én itt az ürességben? amennyi egy cigarette a számban, legfeljebb
+annyi volnék én egy torony ablakában.</p>
+<p>A világon egyedül magamnak vagyok én: én. Aki velem beszél,
+annak már csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az
+én szót is mástól hallottam, mint minden szavamat. Tanultam. A
+többi embernek köszönhetem. Ha magam, egyes egyedül volnék ember a
+természet gyüjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én?
+Nem is volna kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy
+szavam se volna a számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is
+sejteném. <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZABAD-E NEKEM IS BOLDOGNAK LENNI?</h2>
+</div>
+<p>Szabad nekem hintán andalogni, mint könnyűszívű gyermeknek, és
+hintáltatni azt a reményt, hogy az emberek valaha majd kikelnek
+ebből az emberiségből, úgy mint a földből a virágok? Szabad vak
+hátamat a multnak tartani, szabad vízszint tenyerem a homlokomhoz
+értetni, szemem a jelenről fölvenni s messze tekintve magasan
+lélekzeni, hajam egy szélnek megnyitni, mely a nevetés himnuszával
+repül? Szabad nekem a sokára születendők örömeért való rajongás
+sarkantyújával frissíteni sarkaimat? Szabad az emberhit mákonyával
+aludnom? Szabad nekem szívemet a jövendő jövő vigaszába, mint
+cukros tejbe mártogatni? Szabad sóhajomat a roppant messzi szüret
+chasselas-illatával üdíteni, szabad képzelődve gyönyörködnöm
+valamely boldog életben, amely még most nem érvényes? Szabad nekem
+egy percre is megszöknöm hazámból, a jelenből és annak a jövendőnek
+jókedvű idegenjei közt repesnem?</p>
+<p>És ha ez az egész hamisított emberiség holnap reggelre csodára
+boldog lenne, ha ez az éj elkészítené a boldogság köntöseit,
+melyekbe holnap reggel minden szál ember felöltözhetne, holnap
+reggel szabad volna nekem is boldognak lenni? Nem vagyok azonos a
+mult idővel is, amely már elmúlt? Elfeledhetném-e azokat, akik
+vakon, sejtelmetlenül, értesítetlenül meghaltak? Láttam a naptárban
+kisfiú koromban hajókatasztrófa képét, apa a lámpaernyő alatt az
+ujságból felolvasta a párizsi jótékony bazár égését, láttam magam
+<span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
+"Page_39">-39-</a></span> is égni házat és láttam megégett szülők
+és gyermekek pernyés és véres, nyerses testeit. Néztem a harctér
+csalódott szemű halottait. Emlékszem férfiakra, nőkre, kiknek
+elromlott a fékjük és az őrültek börtönében haltak meg. Tudok a
+szegénységnek, a szerelemnek, az unalomnak és a becsületnek, meg
+egyéb betegségeknek halottairól. Csak mióta ittvagyok, mennyi ezren
+és millióan szállottak le a süllyesztőn. Tanultam és olvastam a
+brutális történelmet; holt rétegekben fekszenek egymás alatt
+emberiségek, melyek mind boldogtalanok voltak. A világ fenekén, az
+idő alatt fekszik az én szívem, minden ami volt, minden ami élt, az
+én szívemet nyomja! Igen, a temetők kórházak, teli vannak nehéz
+betegekkel. Barakvárosok a temetők, teli vannak kétségbeesett
+menekülőkkel. A temetők Ausztráliák, humanizálatlan vademberek
+feküsznek a temetőkben. Óvodák a temetők, a halottak tudatlan kis
+gyermekek, akiket még be kellene adni iskolába. Vissza kellene
+jönni mindenkinek élni, ki már lement. Ha holnap reggelre
+megszállaná a boldogság a földet, fel kéne költenem egész Szodomát
+és Gomorhát, fel kéne költenem Ábelt és Kaint, Évát és Ádámot,
+hogy: gyertek, már itt az élet. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>JAJ, MEGINT NEM VETTEM EL A REKLÁM-CÉDULÁT!</h2>
+</div>
+<p>Mindig szemrehányást tettem érte magamnak, ha elmulasztottam
+elvenni a reklámosztó ismeretlenektől az uccán azt a cédulát, de
+azért mindig megesik, hogy nem veszem észre, hogy felém is
+nyujtotta az az ember azt a papírt, amelyen híreszteli, hogy
+megnyílt a Trianon-bar, elsőrendű szalónkvartettel és valódi
+Hobé-likőrökkel. Tudom, mindig el kell vennem a papírt, hisz azért
+nyujtja az az ember, hogy elvegyem. Nem lehet olyan sietős utam,
+hogy egy embernek csalódást okozzak útközben. Csak egy
+lépésváltásba kerül elkapnom a cédulát annak az embernek a kezéből,
+azután nem kell időt pusztítanom vele, összemorzsolhatom és
+elejthetem, hisz az az ember nem figyeli azt.</p>
+<p>Igen, hisz magamnak is így kéne papírt osztogatni az uccán egész
+nap, azon a papíron reklamírozni a szívet, a halált, a felhőket.
+Ennek az embernek, aki nekem a cédulát ide akarja adni, nem érdeke
+a Gloria-cipőkrém, mégis januárban, meztelen kezeivel ajánlja
+mindenkinek. Nekem legfőbb érdekem az, hogy az emberek a szívüket
+kitapogassák, megnézzék magukat a halál tükrében és járjanak a
+felhők előadására. Hogy fájna nekem, ha az az ember, akitől
+elmulasztottam a Trianon-bar hirdetését átvenni, ha az se venné el
+az én kezemből az én papíromat. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MEGHALNI, MILYEN BŰN</h2>
+</div>
+<p>Meghalni, milyen bűn lesz, meghalni! Nem nyithatom ki majd a
+szám, nem nevethetek a komolykodó szemekbe, nem kiálthatom ki, hogy
+ebből semmi sem igaz, nem haltam én meg, én csak éltem!</p>
+<p>Milyen bűn, milyen csunya, buta bűn! Igazolni fogom a halált!
+Azt hiszik komolyan vettem a dolgot, azt hiszik fáj nekem, hogy
+meghaltam, azt hiszik búsulok, azt hiszik meg vagyok sértődve, azt
+hiszik kétségbe vagyok esve. Pedig csak nekik leszek halott,
+magamnak semmi se leszek, mint az elpattant szappanbuborék, semmi,
+de semmi!</p>
+<p>Milyen útálatos bűn lesz, halálesettel traktálni az emberek
+fülét! Milyen illetlen bűn lesz, temetéssel árnyékolni egynéhány
+uccán végig a napos ablakokat, a lustán sétáló szerelmespárt, a
+zöldségesbolt előtt kapargáló vidám szegény gyermekeket.</p>
+<p>Milyen gyalázatos bűn lesz testemmel dolgot adni az Entreprise
+béreseinek, szegény testcipelőknek, mosóknak, öltöztetőknek,
+kocsisnak, lovaknak, sírásóknak. És nem tudok majd tőlük bocsánatot
+kérni. Előre kérek bocsánatot mindenkitől, halló!</p>
+<p>Milyen tapintatlan bűn lesz, milyen barbárság, itthagyni a
+látást, hallást, tapintást, ízlést, szaglást és az érzést!
+Itthagyni a felhőket, amelyek nem tudják majd, hogy már elmentem és
+másnap is új színeket kevernek és új ábrándokat terítenek, mintha
+itt volnék, mintha nézném és gutiroznám.</p>
+<p>Milyen részvétlen bűn lesz, itthagyni az üvegházi növényeket,
+<span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
+"Page_42">-42-</a></span> a kertieket, a mezeieket és azokat a
+lelenc füveket, virágokat, amelyeket a kerítések tövében és a
+városok végén a kövezet közt láttam.</p>
+<p>Milyen műveletlen bűn lesz, elfelejteni mindent, amit olvastam
+igazat, amit hallottam kedveset, őszintét, szíveset, nyögőset és
+nevetőset, világítót és bolondosat, emberit és gyermekit. A zenét
+és a dalhangot, a madarak tündöklő sziszegését, a szél
+ijesztgetéseit, a cipők reccsentését és a csöndet, a meglepettet,
+az ájultat, az őrültet, az ihletettet, a költő végtelen homlokát,
+amely a versíráshoz lehajol.</p>
+<p>Milyen gonosz bűn lesz, milyen gonoszság, milyen
+testvértelenség, elfordulni az időtől, a multtól és jövőtől, a
+holdtól és a naptól, az állatoktól és az emberektől és a
+csillagoktól, akik még mindig nem tudtak megszólalni, akik mindig
+úgy repesnek, úgy erőlködnek, úgy égnek a vágytól, hogy
+szólhassanak! Elfordulni mindentől, betenni a szemem, azzal, hogy
+elég volt belőletek, nem érdekel tovább, nem bánom, nem
+szeretlek!</p>
+<p>Milyen rablás lesz, milyen fagyos bűn lesz, milyen halálos bűn
+lesz, visszavenni szívemet, elvonni a világtól, elvenni, elvinni
+magammal innen, itthagyni sorsára az életet, megfosztani az
+egyetlen vigaszától, egyetlen meleg falatjától, utolsó puha
+vackától, a szívemtől, amelyet használhattak emberek és férgek és
+kidobott cserepek és leszemetelt falevelek és villamosjegyek. A
+szívem lecsavarni! bezárni! lehűteni, mint a vízbe dobott szenet!
+Eltüntetni, elásni!</p>
+<p>Nem merem elvinni, nem szabad ezt tennem! Nektek adtam, tessék,
+itthagyom, nem loplak meg benneteket; mi lenne belőletek!
+<span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>RUHATÁROSNÉ, PINCÉR ETCETERA</h2>
+</div>
+<p>Unalmat tettem a szemembe, mikor a ruhatárosné a kávéházban
+odajött a felöltőmért. Elárultam annak a gépies asszonynak, hogy
+terhemre van, hogy nem lett volna szükségem rá. Megint
+elfelejtettem, hogy nem én vagyok itt a fontos, hanem ő. Mintha nem
+tudnám, hogy ő abból él, hogy elfogja a felöltőmet és a ruhatárba
+hurcolja. Ezt az illetlen pillantásomat, amelyet a szemébe
+nyujtottam ennek a szegénynek, ezt soha nem válthatom vissza tőle
+semennyi pénzért. Akikkel szemben türelmetlen voltam életemben,
+akikkel idegeskedtem és figyelmetlenkedtem, eszembe szoktak jutni;
+halványodott arcú tömeg emelkedik a lépcsőmön, jön elégtételt
+követelni. Szerkesztőségi szolgák, kocsisok, pincérek, virágárus
+lányok, hordárok, postások, szobalányok. Némelykor válogatatlan,
+mosolytalan, bóktalan voltam velük szemben. Magamnál szegényebb
+alakok köszönését fáradtan viszonoztam és az is megesett, hogy nem
+vettem észre, ha köszönt valaki. Azt is megtettem, hogy elfordultam
+a kirakat felé, meg elnéztem a flaszterre, hogy ne kelljen
+köszönést és szót cserélnem kényelmetlen rongy ismerősökkel,
+butákkal, pedig azok akkor már megláttak engem és észrevehették a
+csalásomat. Ilyesmit sohase tettem izgató fiatal nőkkel. Sem
+arisztokratákkal szemben nem felejtettem el a hangomat meggyantázni
+s ajkaim fölé a mosoly bajuszát fölkapni. Igen, pedig mindig
+tudtam, hogy azoknak tartozom a legpuhább gyöngédséggel és a
+leghosszabb udvariassággal, akik effélét a a legkevesebbet kapnak
+ebben az életben. <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM VAGYOK ŐSZINTE</h2>
+</div>
+<p>Nem vagyok őszinte. Nem tudok őszinte lenni. Úgy szeretnék
+őszinte lenni! Akár csak magamnak, csak magamhoz egyedül, mikor
+benn vagyok a betett ajtó mögött a szobában, mikor itt ülök a
+kíváncsi papír előtt, vagy csak mikor az ágyban fekszem sötétben.
+Nem tudok magamban sem őszinte lenni, sötétben sem. Nincs egy
+őszinte percem, nincs egyetlenegy igaz pillanatom, nincsen,
+nincsen. Nincs semmiről a világon olyan véleményem, amelyet orvul
+meg nem szúrna azonnal egy másik véleményem, nincs egy ítéletem,
+ami ne volna fellebbezés alatt, nincs egy érzésem, aminek az
+ellenkezőjét is ne érezném. Nem adok magamra semmit, nem hiszek
+magamnak. Vitát szaval a belső részemben két színész, mind a kettőt
+únom. Nem ismerem meg magamat. Nem tudom, hol vagyok, hányadán
+vagyok, milyen vagyok, ki vagyok. A fa tökéletes fa, olyan,
+amilyennek szánva van, a bogár tökéletes bogár, de én, hogy legyek
+ember? Legalább őszinte tudnék lenni, látni tudnám, milyen vagyok
+én! Magamat vádolom a világért, de a magam hitványságaért mindig a
+világot teszem felelőssé s mindenért megbocsátok magamnak, ha
+önzésem harangja megszólal. A világ nevelése vagyok. Nem tudom
+magam vegyileg kitisztíttatni. Gyáva vagyok. Kényelmes vagyok. Hiú
+vagyok. Azt képzeltem egyetlen hiúságomnak, hogy én nem vagyok hiú.
+Talán én vagyok a leghiúbb hiú az emberszemét közt. Mindig
+készülök, erőlködöm, melegszem, hogy nekifutok egy kifeszített
+kötélnek, <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span> hogy átugrom, igen és aztán megijedek és
+átbúvok alatta, mint a bohóc.</p>
+<p>Jaj, egy árva pillanatot csak, mikor láthatnám, hogy ember
+vagyok! és tudhatnám, hogy élek! Itt az élet a kezemben és játszom
+vele, mint a gyermek a bábbal. Ide engedtek a világra, s nem
+használtam fel az időt, átalszom a világot és mégegyszer nem kapok
+engedélyt a földre belépni.</p>
+<p>Várom várom azt a reggelt, mikor magamból, mint a Nap fölkelek.
+Mindig utazhatnám, hogy messze-messze egy havas csúcsán, egyedül
+ott találkozom magammal, kiokádom a sorsomat és megismerem
+kitisztult bensőmben az embert. Hogy szeretném lekiáltani a világra
+az életet, magamat. Nem igaz: félek! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MICSODA SZÖRNYETEG VAGYOK</h2>
+</div>
+<p>Sétáltam a fák mellett és a pálcám forgattam és lecsíptem a
+pálcám hegyével zöld leveleket a lomb széléről. És levertem a
+pálcámmal a bokrokról is a leveleket, mert szórakozott voltam, mert
+a lemondáson gondolkoztam, mert a szívem nyakig ült a forró
+fájdalomban. És rámentem a mezőre, hogy lépéseimnek hangjuk ne
+legyen, hogy azt képzelhessem, hogy csak a gondolat és a dal sétál
+az én két lábamon és a füvet aközben elnyomtam és eltörtem a cipőm
+talpával. És lovagoltam a mezőben és füvet és virágtöveket és
+csigát és gilisztát gázoltattam halálra. És minden kertben és
+szántóföldön tett sétám alatt halálra tapostam gilisztákat és
+bogarakat és férgeket. Nem is sejtem, mennyi az áldozatok száma.
+Könyököltem a könyv fedelére s agyonnyomtam a könyvben két lap
+között egy icipici szürke bogarat, aki olyan egyenesen tud sietni a
+könyvben, mint a sor. Lehet, hogy éppen a gyilkosság elkövetése
+közben sóhajtottam Shakespeare után, hogy: Thyself thy foe, to thy
+sweet self too cruel! Megeszem a cseresnyében azt a kis karcsú,
+szőke férget, és megeszem azt a szem cseresnyét, aki oly ragyogó
+testszín és piros mint a mosolygó kisleány arca. Minden egészséges
+lélekzetemmel élő bacillusokat mérgezek el magamban. Nincs egy
+lehelletem, nincs egy falatom, nincs egy lépésem, amely vétek
+nélkül való volna s nincs egy pillantásom, egy gondolatom, egy
+szívdobbanásom és alvásomban egy álmom sincs, amivel valaki vagy
+valami ellen valahol valahogy ne vétenék. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>Vadászpuskát engedtem a kezembe tenni s meglőttem a nyulat, a
+foglyot és galambot is lőttem. Sárgaszájú gyermekverebeket
+hajítottam le a fészekből. Ürgét fullasztottam vízbe a mezőn.
+Egyszer egy denevért ütöttem le bottal, mert a szobába repült, mert
+talán a párja után repesett akkor éjszaka, tudom hogy a denevérek
+is szerelmesek. Bolhákat és tetveket nyomtam agyon. Pillangókat
+fojtottam meg két ujjam közt, hüvelyk- és mutatóujjam közt, a vak
+gyilkosok közt. Igen, olyanok az ujjaim végén a körmeim, mint a vak
+szemek. Legyeknek nyomtam ki a sárga belét az asztalra, élő
+csiborok és kőrisbogarak hátába szúrtam gombostűt és figyeltem,
+hogy kalapálnak a levegőben sovány lábaikkal napokon átal és hogy
+forognak a tű körül, mint a körhinta. Gyíkoknak csaptam le kővel a
+farkát, békákat tapostam és dobtam agyon, gilisztákat vágtam ketté
+játékkarddal. Lótetűt, darazsat, hernyót fullasztottam meg és
+ütöttem le s nyomtam széjjel. Fejletlen halakat dobáltam ki a
+patakból a halálos porba. Az ujjam hegyével, a körmömmel, meg az
+öklömmel rakásra öltem a muslicákat nyári este a lámpa alatt és
+ismeretlen liliputi lepkéket és bogárkákat, ezüst és halaványzöld
+színűeket, bájos és zseniális Nijinskiket és Karsavinákat, akik a
+fényben rajongva forogtak előttem. Művészetet és szépséget
+irtottam, csupa idegent, csupa vendéget, csupa csodát pusztítottam
+el, csupa egyetlen élő életet. Ezreket! tábort! lakosságot! egy
+valami pici földrész egész faunáját! És nem is veszem komolyan,
+micsoda szörnyeteg vagyok én! Nem is igaz, hogy szenvedek ezek
+miatt; csak úgy képzelem, de nem szenvedek, nem igaz. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ELSŐ, DE NEM UTOLSÓ BŰN</h2>
+</div>
+<p>Bűn volt születnem. Egy ismeretlen idegen szegény asszonynak
+milyen fájdalmat okoztam: anyámnak. Nem is tudom felfogni, mekkora
+fájdalommal szült az az asszony, csak annyit érez a szívem abból
+mint a szeizmográf az ausztráliai földrengésből. Anyám arcát
+használtabbá tettem, mellét megrongáltam, hasának és egész évai
+szépségének kárára voltam. Igazán nem emlékszem, hogy így
+óhajtottam volna a világra jönni, ahogy jöttem. Nem, nem magam
+választottam az életbe való behatolásnak ezt az útját-módját, nem
+az én ízlésem volt, hogy így történjék a földre hivatásom. Mindegy,
+mégis így történt és első kegyetlenségeimet, amelyeket egy gyönge
+asszonnyal szemben tettem, az éther se mossa le rólam. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZ ÚGYNEVEZETT HALOTTAK</h2>
+</div>
+<p>Milyen hűtelen vagyok én is a halottakhoz. Én is csak azt
+mondom, amit ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! és elhiszem
+azt és azután a szemem leszokja annak a képét, aki meghalt és a
+fülemben elfonnyad a hangjának az emléke és sajnálom őt, vagy nem
+sajnálom, de már nem követelem, hogy itt legyen merőleges alakban a
+földön. Már nem csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán,
+nézésén, járásán. Úgy veszem, hogy ő, aki meghalt, ő halott. Egy
+embert, akit láttam, úgy veszek, mint olvadt hullát; hát szép dolog
+ez tőlem, hát szabad ezt nekem? Az embereket, akiknek bajtársuk
+vagyok, elhagyom, csak azért, mert véletlenül meghaltak? Ezért az
+egy kis ballépésért, ezért a tévedésükért megtagadom őket, nem
+ismerem el őket többé; hát ez a bajtársiasság? Ők meghaltak,
+mondjuk. De ha én is tudomásul veszem ezt és megnyugszom ebben, az
+annyi, hogy én a magam részéről külön megölöm őket. Van jogom ölni?
+Hátha ők nem is szívesen haltak meg, hátha zokogtak, tiltakoztak,
+küzdöttek, körmeiket az istenük szájába vájták küzdelmükben és még
+most is úgy vannak ujjaik görcsösen begörbülve, mint a megfagyott
+hollóké, kik hanyatt fekszenek a havon? Ők még mindig harcolnak és
+én azt merem állítani, hogy ők halottak. Talán tudom mi az a
+halott? Tudományom semmi nincsen, minden tudományom a szívem. A
+szívem nem ismer halált, csak életet ismer. Igaz, én többet tudok
+az úgynevezett halottról, mint Bossuet, ki azt mondta, hogy: ce je
+ne sais quoi qui n’a pas du nom – mert én tudom annak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> a nevét,
+akit ismertem és le nem törlöm a nevét a testéről, mikor alszik.
+Csak úgy szabad vennem, hogy alszik. Hogy pihen, mert elfáradt.
+Hogy hanyatt feküdt az eget nézni s mindenféléről képzelődni, mint
+az, aki ünnepnap kirándulást tesz és lefekszik a zöld gyepen. Én
+nem hiszek a halálban, én nem hiszek a halálnak, én hitetlen és
+tiszteletlen vagyok, szemtelen vagyok. Én nem engedek meghalni, én
+nem adok oda senkit se. Száműzetésben vannak a föld alatt olyanok,
+akikről tudom, hogy tudtak rólam, bár nem ismertek: akik olvasták,
+amit írtam. Ezekért már nem érzek, ezeké már nem vagyok, ezekkel
+semmi közöm? Nem, én ragaszkodom hozzájuk, mert hiú vagyok, nem
+mondok le egyetlenegy olvasómról sem. Vannak iskolai pajtásaim,
+akikkel kézenfogva vonultunk az élet ellen, akik most a földben
+vakációznak, vagy tanulnak odalent valamit? nem tudom. Nekem is,
+aki velük egy utat, és egy tananyagot vállaltam, nekem is nem
+kellene most azokkal ugyanebbe a sötét osztályba járnom? Én bele se
+nézek abba a nehéz könyvbe, akit nekik most tanulni kell.
+Szégyellem magam, hűtelen és csaló vagyok. Minden egyes ember,
+akivel nem ugyanazt az intézetet szenvedtem, az is mind mind
+iskolatársam, mert ugyanebbe a világba iratkoztam be, amelyben ők
+jártak és az élet hasonló évfolyamait végezem, hát egyetlenegy
+ismeretlen embert se szabad cserben hagynom, aki meghal. Én minden
+emberrel vele halok. Annyiszor halok meg, ahány ember meghal. De
+míg élek, addig él bennem tovább mind, aki meghalt. Úgy érzem,
+olyan igazán érzem most, olyan lázasan és oly mélyen, gyökeresen,
+hogy igaz, amit érzek!</p>
+<p>Annyi nyugtalanságom szokott lenni a halottak miatt. Hisz ők is
+emberek, hát ők is tovább gondolkozhatnak és érezhetnek. Nem
+őrülnek meg odalent? Nem éhesek és nem szomjasak szegények? Nem
+félnek olyan egyes-egyedül? Nem szeretnének néha napján valami
+ujságot hallani? Nem <span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span> kéne le-lelátogatnom egy kicsit
+beszélgetni velük? Nem volna izenni valójuk? Hátha elfelejtettek
+itt megmondani valamit. A sírkövek nem nyomják a szívüket? És
+azoknak a sírköveknek arany ostobaságaitól nem pirul az ő világos
+homlokuk? A fejfák rothadása nem bántja az orrukat? A tánc nem
+rugdossa agyvelejüket? A korlátoltságok, amiket fölöttük oly
+alacsonyan beszélnek a földön, azok nem sértik a fülüket? Nem, a
+halottak süketek mint Beethoven és vakok ők mint Milton. Néha úgy
+képzelem, hogy úszásnak erednek odalent mint milliomnyi ezüst halak
+együtt és vonulnak sötét tengerben, mert keresnek valamit.
+<span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÓCSKA CIPŐ</h2>
+</div>
+<p>Utána néztem egy cafat kódis szegény embernek, akinek egy pár
+kiszolgált fűzős cipőt akasztottam a karjára. Láttam az ablakból,
+hogy pityókos lett az örömtől, úgy ügetett az uccán pityókosan;
+alig állotta meg, hogy ne táncoljon. Szemtelenül mosolygott
+mindenkire, aki szembejött vele, a lámpának nekiment, mintha meg
+akarná csókolni, azt az ócska pár cipőt lengette, meg-megsímogatta
+s gyönyörködött a talpában és tovább lengette, mutogatta a
+világnak, hencegett vele: ni! Egy kis gyáva fehér foxinak is
+megmutatta, lehajolt ahoz a kis kutyához és bemutatkozott néki. Nem
+tudtam nem érezni ezt az érzést, ami hirtelen feljött a hasamból:
+útáltam azt a szegény embert. Mert úgy örült a cipőnek, mintha most
+már az egész világnak volna ócska cipője. Pedig csak ő kapott
+egyedül ócska cipőt. A többi szegényt elfelejtette. Igen, ezt az
+önző szegény embert leútáltam, de magamat elfelejtettem útálni,
+mikor új szeretővel jártam az alléeben és válltól csipőig
+megsimítottam, mint a szabász és úgy éreztem magam, mintha a földön
+minden szegény fiatalnak volna szeretője. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BELÉAKADTAM A KOLDUSBA</h2>
+</div>
+<p>Tudom, hogy bűn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába
+pénzt teszek. Tudom hogy bűn, mert érzem, hogy bűn. Bűnöm, hogy
+koldus is van az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám.
+Bűnöm, hogy amikor a pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki,
+mintha én más volnék mint ő, mintha különbség volna köztünk! Bűnöm,
+hogy fölhasználom a koldust arra, hogy jófélének képzeljem magam
+abban a pillanatban, mikor pénzt köpök. Bűnöm, hogy elmulasztom
+megköszönni a koldusnak, hogy elvette tőlem a pénzt, sőt hogy
+elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot, amit olyan olcsón
+vásároltam tőle. Az is bűnöm volt, mikor én mondtam a koldusnak,
+hogy: köszönöm, a többit is majd megadom! Mert akkor azt hitte,
+hogy csúfolódom vele, mert még mosolyogtam is hozzá. Igen, az is
+bűnöm, hogy azt akartam mutatni neki, hogy tréfára veszem
+adományomat és hogy szeretem őt és mulattatni akarom, bűnöm ez is,
+mert tolakodás ez és bizalmaskodás egy személyiséggel szemben, aki
+nem kíváncsi rám és tréfáimra. Bűnöm, hogy sajnos szemeket csinálok
+és úgy nézek a koldusra, mert hátha éppen abban a pillanatban el
+volt ábrándozva s gyermekkorában bitangolt az emlékezete pillangós
+májusban és én kíméletlen szánalommal az idegen jelenbe
+visszacitáltam őt. Az is bűnöm, ha rá se nézek mikor az adót
+beszolgáltatom, mert akkor azt gondolhatja, hogy én a művészt nem
+is veszem észre benne, csak valami tucat pénztárnoknak veszem őt.
+Evvel az ő hiúságát megbántottam. Igen, mert művész ő, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> mert
+harmónikázik. Vagy énekel. Azt énekli ő: kezeit csóóko lohoom.
+Énekesművész ő és zeneszerző, hisz azt a melódiát, amit énekel, azt
+ő maga szerezte. És én annyira csekély belépődíjat fizetek neki az
+ő produkciójáért és még csak a nevét sem tudakolom meg és még csak
+végig se hallgatom. És ha olyan koldus mellett megyek el úgy hogy
+szememet nem adom neki, csak a pénzt, aki nem művész, csak ott áll
+meddőn és ásítva, az olyan koldusban még jobban megsértem az
+egyént, mert a közönséges emberek még hiúbbak mint a művészek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MEGINT CSAK A KOLDUS</h2>
+</div>
+<p>Bűnöm, hogy pénzt adok a koldusnak, igen, mert a többiek is
+adnak. Már csak azért sem volna szabad adnom, mert nem akarok úgy
+viselkedni mint a többiek, hiszen én egyéniség vagyok! Amit úgy
+csináltam itt az életben mint ezek a többiek, avval mindig
+megégettem a szívemet. Ha a pénzesek a koldusnak pénzt adnak, akkor
+bizonyosan szükségük van a koldusra. Ha nem volna szükségük
+koldusra, nem is tartanák ott az uccán. Kell nekik az a pénz, amit
+a koldusnak adnak, igen, a pénz kell nekik, az a többi pénz, amit
+nem adnak oda! Nekem nem kell koldus.</p>
+<p>De látok olyan gyalogosokat is, akik nem adnak a koldusnak soha
+semmit, pedig az a pénz, ami a koldusoknak meg a szegényeknek úgy
+hiányzik, az a pénz ott van őnáluk. Hát ezek mért nem adnak? Ezek
+is egyéniségek mint én? Igen? De hiszen, ha másvalakihez
+hasonlítok, akkor már nem vagyok egyéniség. Mihelyt egyéniségnek
+érzem magam, már nem vagyok az, hiszen egyéniség annyi van itt a
+földön, mint szemét! De hisz én ezen a világon nem akartam
+egyéniség lenni, nem akartam én itt semmi se lenni! S el is értem
+ezt, semmi se vagyok itt! Ki érte el így a célját a forró halandók
+közül? Én elértem, amit akartam! Örömömben, diadalmámoromban olyan
+nagylelkű leszek: leborulok a koldusok elé, megcsókolom a lábát,
+akinek van lába köztük és a kezét, akinek lába nem áll
+rendelkezésemre. De a koldus nem sokat ad a csókra, neki pénz kell,
+mint a primadonnának. Hát mégis, nekem is pénzt kell adnom a
+koldusnak! Nekem is, pedig én <span class="pagenum"><a name=
+"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> szívemet hoztam a világra s
+hangomat és szám és tenyerem melegét és nézésem világosságát és
+homlokom fényét és végtelenségét. Jaj, hát én a koldust kizárjam az
+estélyről, a szüretről, a tengeri fürdőről és az egész kéjútról?
+Neki csak pénzt adjak? Az édeni csodát, az embert ne mutassam be
+Néki? Hisz Néki tartozom a legtöbbel, hisz ő vánszorgott
+legmesszebbre a paradicsomtól, hisz ő nekem a legsürgősebb!
+Megcsókolom meztelen szemgolyóját, nyöszörgő szájába lehellem
+forróságomat. Kristályszökőkutat röppentek ajkáról, feje tetején
+virágokat költök, mint a japán bűvész a cirkuszban és lábait
+megmosom harmatban és megtörlöm napsugárban és a testére díszruhát
+adok az erdő őszi színeiből és ujjait örökzöld ágacskákká
+változtatom, amelyek csak a végtelen széltől kérnek alamizsnát.</p>
+<p>Ha leborulnék a koldus előtt a járdán és homlokomat a kőbe s
+szívemet öklömbe verném és szemeimet sírásba s számat jajgatásba
+fullasztanám, igen, akkor én volnék sajnálatosabb és érdekesebb a
+koldusnál és akik ott összecsődülnének az epileptikus jelenethez,
+azok elvennék a helyet egy véletlen sétálótól, aki a koldusnak
+adott volna valamit, ha én ott nem lábatlankodom. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MÉG MINDIG</h2>
+</div>
+<p>Bűnöm, hogy az a koldus ott áll a falnál, ott ragad az a lapos
+koldusember, vagy az a lapos koldusasszony, háttal a templom
+falánál, mintha plakát volna azon a falon. Bűnöm, hogy otthagyom
+őt, hogy tűröm ma is úgy mint tegnap tűrtem és hogy holnap is tűrni
+fogom ott, ahogy ma eltűrtem. Bűnöm, hogy az a koldus nem szénrajz,
+hanem csontszerkezet és vérkeringés. Él az a koldus, úgy mint az
+élő fa, úgy, mint a csupasz szem, amely könnyezve fáj a napfénytől
+és a belérepült szúnyogtól kiállhatatlanul kínlódik, ködös és véres
+lesz. Sokszor a szívem olyat üt a mellemen, mintha kővel
+mellbedobtak volna, ha észreveszem a koldust és eszembe jut, hogy
+él! Mintha sohase tudtam volna felőle! Mintha először látnám!
+Szédülést kapok, arcom, ajkaim és füleim kimelegszenek és inaim
+rezzennek, úgy mint mikor a megnyert nő először csenget be a
+lakásomon. Az a koldus itt áll az ég alatt és ez igaz! Nem
+gondolat, nem álom, nem illusztráció. Én is igaz vagyok, érzem az
+ütőerem lökéseit, hallom a lélekzetem súgását és érzem a pilláim
+ütközését. Nem úgy van, hogy sétálok mint egy alak a
+mozgófényképen, nem, hanem a csillagokból mint élő férfi pottyantam
+ide le a városba, merőlegesen talpraestem és azonnal járni kezdtem
+mint a többiek akiket látok. A koldus nem mozdul, ott áll, mint
+akit elítéltek. Az ő öltözetébe képzelem testemet, az ő helyében
+ott állva! S megőrül a türelmetlenség a fejemben, menekülni akarok
+az unalom Szaharáján végig, a havas tenger habjaiba ugrani.</p>
+<p>Mért nem emelek szócsövet a szám elé, mint a Pavillon
+<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span> d’Ermenonville kapusa a soffőrök meg a
+kocsisok közé bődülni! Mért nem állítom meg fehér bottal az uccát
+mint a rendőr! Mért nem költöm fel riasztópisztolylyal a
+közönséget, amely alva jár az uccán?! Mért nem árulom el, hogy mit
+látok?! Koldust láttam az emberek közt! Én ezt nem értem, én nem
+voltam itt mikor ezt rendezték, én csak most élek először és
+mingyárt meghalok, én itt múlandó vagyok; én nem tudom mi történt
+itt. A többiek örök idők óta itt járkálnak és örökké ittmaradnak,
+nekik soha nem kell meghalni, ők oly nyugodtan, oly tanultan
+mozognak itt, ők nincsenek meglepve. Ők mindig ittmaradnak a
+földön, ők itt berendezkedtek, ők templomot is tettek az uccára s
+koldust is tettek oda a templom falához. Az emberek idevalók,
+itthon vannak! De honnan jöttem én? Valahol még napkelte előtt
+felöltöztettek és elindítottak erre a világra, igen, mintha egy
+anya meleg tejet itatott volna velem és a hajamat nyelves
+tenyerével kefélve, halk, puha, cukros szavakat lehelt volna
+szemembe. Úgy emlékszem, mintha kis borjú álmos bőgését is
+hallottam volna akkor és báránycsengetyűt, távolról, havazáson
+keresztül és mintha itt bent a mellemben rózsaszín szívemnek mint
+gyermekarcnak szája lett volna s két karja is lett volna szívemnek,
+azok a kezek össze voltak fogózva ujjakkal a szívem alatt és úgy
+énekelt egyedül a szívem születésnapi köszöntőt, a világ felé
+fordulva. Most megállok és megtörülöm az életet homlokomon;
+emlékezni próbálok. <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NINCS NYUGTOM TŐLE</h2>
+</div>
+<p>Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust is nézegetésre,
+csodálkozásra. Minden szemlélet, minden bámulás, minden
+gondolkozás: szórakozás, én hát szórakozást orzok olyanoktól,
+akiket én viszont nem szórakoztatok. Úgy megnézem mint a piktor
+vagy mint a szobrász az öreg, gyönge vak koldusnak a vízszint
+tartott kezefejét, amelyet a másik kezével alátámaszt, hogy sokáig
+bírja tartani maga előtt. Nézem ezt, mintha anyag volna nekem is az
+ember, nem pedig legközelebbi rokonom, apám, gyermekem,
+ikertestvérem. Mind a két keze tenyérrel fölfelé van annak az
+elhasznált vak koldusnak, akit sokszor látok így, amint a
+baltenyerével emeli a levegőbe a jobbtenyerét. Csak akkor kellene
+neki kitartani a tenyerét, mikor az alamizsna jön, úgyebár? De ő,
+mikor senki se megy arra, akkor is úgy tartja a tenyerét. Ő úgy
+tesz, mintha az égből valami értékes eső szemelne, melyből egy
+szemet se szabad elszalasztania. Azon gondolkoztam egyszer, hogy
+hát azt a baltenyerét, amelyikkel a jobbtenyerét alátámasztja, hát
+azt mi támasztja alá, hogy az a levegőben fenn tudja magát tartani?
+Hiszen egy harmadik kezének is kéne lenni, amelyikkel a balkezét
+alátámasztja. Vagy az a felsőkéz, az is támasztja az alsót, úgy,
+mint az alsó a felsőt? Talán ez a két kéz szereti egymást, mert
+sajnálja egymást és ez a szeretet mint egy föl nem fedezett fizikai
+törvény tartja szilárdan együtt a két kezet, hogy az az alsókéz nem
+zuhan alá a gyöngeségtől. Ilyeneket gondolni, tudom butaság,
+úgyhogy azok, akik nem ismernek, okosnak is gondolhatnak.
+<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span> Én pedig a buta merengéssel éppen úgy
+agyonütöm az időt, mintha csupa szellemességet gondolnék ki. Azon
+is megakadtam már, hogy a koldus a kezét a tenyerével fölfelé
+tartja, természetellenesen, igen, sokkal könnyebb azoknak, akik
+tenyerükkel lefelé nyujtják így élő kezüket, kézcsókra. Szóval
+mulatok és ezt annak a korhadt vak koldusnak a rovására teszem. Azt
+is elnézegetem, hogy a koldusasszonyok és a koldusemberek 90 fokos
+szögben tartják előre könyökből az alsó karjukat és hasonlítottam a
+koldusokat azokhoz a betegekhez, akiknek a központi
+idegrendszerükben van bajuk és attól a karjuk magától húzódik
+derékszögbe s úgy marad. Én ezeket a betegeket, a koldusokat, egy
+papír kétkoronással akarom meggyógyítani? Hisz ezt a betegséget
+szanatóriumban kell gyógyítani injekciókkal és diétával és
+svédtornával. Én kuruzsló vagyok és csaló vagyok. Bűn pénzt adnom a
+koldusnak. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM SZABAD ADNI</h2>
+</div>
+<p>Nem, nem, nem szabad a koldusnak pénzt adnom, tudom én, mert ha
+pénzt kap, soha nem hagyja ott a helyét, nem megy el tüntetni s nem
+követeli alamizsna helyett a világot. Bűnpalástolás,
+megvesztegetés, butítás, rabszolgatartás az, hogy pénzt adok a
+koldusnak, tudom én igenis. De mikor nincs apróm és lusta vagyok a
+koldusnál váltani, meg mikor sietésemben elsikkasztom a koldusnak
+járó bért, meg mikor szórakozottságomban vagy hanyagságomban nem
+adok pénzt a koldusnak, mindig úgy érzem, mintha valaki
+visszarántana, hogy menjek vissza a koldushoz, mert adós maradtam
+néki. Igen, a koldus elvárja a pénzt tőlem, hisz azért áll ott a
+falnál, én tehát avval a pénzzel amit vár, avval tartozom néki, úgy
+mintha kölcsönadta volna. Ha nem adok pénzt a koldusnak, akkor
+csalódást adok néki, csalódást pedig senkinek ezen a világon nincs
+jogom adni; nekem azt sehol meg nem engedték.</p>
+<p>És ha forradalomba óhajtom a koldust avval lökdösni, avval hogy
+én pénzt nem adok néki, látom, hogy nem megy, hiszen annyiszor nem
+adtam már a koldusnak pénzt és lám, ő meg se mozdul! És aztán, ha
+forradalomba hágna is, azt a forradalmat elő kell készíteni néki,
+nem? Szervezni kell a forradalmat. Unalmas, lassú ipar az a
+forradalom. Addig mit eszik a koldus míg győz, ha nem adok pénzt
+neki? És aztán, mennyi pénz kell majd ahoz a forradalomhoz.
+Röpiratra, plakátra, agitátorok fizetésére s géppuskákra, mennyi,
+de mennyi pénz kell! Pénzt kell adnom a koldusnak. Nem, nem! Én nem
+adhatok pénzt géppuskára, mert a géppuska a halálé, én pedig úgy
+hiszem, az életé vagyok. <span class="pagenum"><a name="Page_62"
+id="Page_62">-62-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BŰN, BŰN, BŰN</h2>
+</div>
+<p>Igen, bűn pénzt adnom a koldusnak, bűn, bűn. Nem érdemli meg. A
+koldus nem ad a szegényeknek alamizsnát. Ott mentek a járdán előtte
+a szegény férfiak, a szegény asszonyok, a szegény gyerekek, mint
+vadak és haldoklók és őrültek és ő nem nyúl a zsebébe soha, pedig
+neki pénz van a zsebében és a kezében és a kalapjában, ő nem
+hazudhatja, hogy nincs pénze, hiszen tudjuk és látjuk, hogy ő
+koldus! Ő nem szegény, ő nem munkanélküli, ő nem ment tönkre, ő nem
+lehet olyan fáradt, hogy ne kereshessen kenyeret, hiszen ő koldus.
+Ő engedélyes. Ő hivatal. Ő üzlet. Ő vállalat. Állam. Gyár ő.
+Nagytőke. Ő nem érdeklődik a szegények iránt. Tán nem is tudja,
+hogy gond és nyomorúság is van a világon. De sokszor sétáltam el
+kora tavaszi éveimben a koldusok előtt, mikor a hasam zenélő óra
+volt és a zsemlyét jobban tiszteltem, mint a teli holdat, igen, és
+ott megállottam a koldus környékén, mert ráértem és ott figyeltem
+gömb szemekkel, hogy hogy lapátolja a koldus a pénzt a tenyerével.
+Gondoltam, hogy leveszem a kalapom néki s megénekelem őt úgy, mint
+ő a járókelőket, hátha ad aztán nekem egy-két krajcárt. De nem
+mertem, mert féltem tőle, mint valami minisztertől. És azon
+álmodoztam akkor, mert álmodozó voltam, hogy koldus leszek én is,
+mert akkor szabad leszek és mindig lesz pénzem. Úgy álmodoztam,
+hogy a lovassághoz megyek majd, nem a gyalogsághoz: lovas koldus
+leszek! Az nem olyan prózai s előkelőbb is, mint a gyalogos koldus.
+Igen, mert mindig előkelő szerettem <span class="pagenum"><a name=
+"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> volna lenni s ez biztosan
+bűnösebb bűn, mint az, hogy a koldusnak pénzt szoktam adni.</p>
+<p>Én soha nem lehetek olyan előkelő, mint a koldusok, mert a
+koldusok előkelőbbek mindenféle uraknál, akiknek az az
+előkelőségük, hogy vannak őnáluk kevésbbé előkelők. A koldusok
+előkelősége differenciát nem vesz igénybe, nem, ők nem mások
+rovására előkelők. A koldusok nem hágnak senkinek a nevére, nem
+tartanak és nem is tűrnek senkit se maguknál alábbvalónak. A
+koldusok előre köszönnek mindenkinek. Ők nem veszítenek ezzel a
+méltóságukból, mert ők olyan magasrangúak, hogyha az ember fölnéz
+rájuk, megfájul a nyaka s a szeme az embernek úgy, mint mikor az
+ember a sixtinusi pincében a mennyezetre pingált prófétákat
+nézegeti.</p>
+<p>Tudom, hogy a koldusok, mikor este visszavonulnak a nyilvánosság
+elől, akkor ők a szegények közé ereszkednek és kölcsönt és potya
+segítséget adogatnak a tehetetlen szegényeknek. De ők ezt nem a
+világ előtt teszik, ezt nem szabad tudni róluk az avatatlanoknak.
+Pszt, ez titok! Ők a szegények közt laknak mint jóság. Pedig
+lakhatnának zárkózott külön házban, kerítés mögött és kutyát
+tarthatnának a tolvajok és a csavargók ellen. A koldusok
+öltözhetnének vastagon és ékszeresen, úgy mint a lókupecek vagy a
+leánykereskedők, de ők a szegénység fashionjét viselik. A
+koldusoknak nem is kell az a sok pénz, amit gyüjtenek. Hiszen
+bevarrják a szalmazsákba. Meg szokták utánuk a vagyonukat találni a
+szalmazsákban mikor meghalnak. A koldusok a pénz ellen állanak ott
+az uccán. Úgy áll ott a koldus, mint a vád képviselője. Úgy áll
+mint fa az uccán, olyan igaz és idegen, olyan emberfölötti. Olyan
+vén mint a halál és olyan siralmas és olyan födetlen és úgy
+figyelmeztet a koldus. Úgy néz az emberek közé mint a rendőr, mint
+az igazság. Járni tanítja az embereket mint a dajka: ő ott áll és
+az emberek ott járnak előtte. A koldus nem beszél az emberekkel az
+ő nyelvén, hanem gyermeknyelven <span class="pagenum"><a name=
+"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> beszél velük, mert ő bölcs,
+tudja, hogy az emberek még gyermekek. A koldus a türelem, ő a
+szeretet. Ő pedagógus, végtelen tantervet tart a homlokán, most még
+csak az abécét tanítja a kezdő világnak. Sejtem én a koldus
+céljait. Lábujjhegyen kell elmennem előtte s le kell vennem a
+kalapom néki. De nem, nem szabad elárulnom őt. El kell néznem, hogy
+pénzt adnak néki. Nekem is részt kell vennem a játékban, mint a
+pénzes gyermekeknek. Nekem is pénzt kell adnom a koldusnak. Tudom,
+hogy bűn pénzt adni, de össze kell játszanom a koldussal. Bűnösnek
+kell lennem, a butácska emberekért. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MÉGIS ADOK A VÉGIN</h2>
+</div>
+<p>Szóval hát adok a koldusnak mikor adok. Mikor el nem felejtem,
+mindig megteszem, hogy mosolygok egyet a szeme közé, amilyen szépen
+csak tudok mosolyogni. Kiskorú koldusokkal szemben azt is
+megengedem magamnak, hogy egy kis barackot nyomok a fejébe vagy
+enyhe fricskát adok neki. Ha nagyon ráérek, azt is csinálom, hogy
+nyujtom a pénzt, de nem adom oda, hanem a mutatóujjam csúsztatom a
+tenyerébe; csak azután adom oda nagylelkű adományomat. Ezek a
+gyermekek el szokták nevetni magukat és ez nekem jól esik. (De
+nékik is.) Meg kéne tennem mindig azt is, mikor szelíd
+koldusasszonnyal van dolgom, hogy a piszkos kis alamizsna
+átnyujtása után hamar egy kicsit megsimítsam az alsó karját, úgy
+mint a nézésemmel megsimítom a képét. Ha másvalakivel megyek az
+uccán, nem igen merek effélét csinálni. Szégyellem a
+természetességet az olyanok előtt, akik a természetességet nem
+találják természetesnek. Igaz: a koldusok szemébe se tudok azért
+egészen szabadon nézni, tudom, hogy gyanakszanak és zavarba jövök.
+Igazuk is van nékik. Nincs jussom remélni, hogy megbocsátanak
+azért, hogy alamizsnát adok. Legkönnyebben a vaknak adok: az előtt
+nem kell a szemem lesütni. <span class="pagenum"><a name="Page_66"
+id="Page_66">-66-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HOGY MERTEM BOLDOGTALAN LENNI</h2>
+</div>
+<p>Igen igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem
+boldogtalan lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben!
+Beteg voltam. Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a
+zene, orromat elfojtották a parfőnök, nyelvemet elidegenítették a
+versek. Két szememen a sírás cvikkerét viseltem és könnyeimen át a
+világ szivárványszín törésekkel táncolt. Sóhajaimmal sűrű ködöt
+terjesztettem és az embereket úgy nem láttam, mint decemberi
+hajnalban a fákat nem látom. Vigasztalhatatlan voltam amiatt, hogy
+a jégvirágok közé nem indulhatok el bolyongani s nem találkozhatom
+avval a hideg királyleánnyal, aki előtt meghajolva, mint lángoló
+spanyolviasznak tövig kell égnem. A gobelinek bágyadt vidékén
+akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan trágyás mezőket. Egy
+ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul lettem, az
+emberek csunyaságától elájultam. Fájdalmam szárnyain el akartam
+szökni a világról, itt akartam hagyni testvéreimet, anyámat és
+Tégedet. A pisztolyom csövében lestem a tavaszt. Halántékomra s
+szívemre próbáltam a tükör előtt a pisztolyt és úgy néztem magam
+sokáig, mikor inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve
+changeant színnel, úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfiak
+a színes mellényt. Azt hittem az enyém a szívem, tehetek vele, ami
+tetszik. Azt képzeltem, hogy én magam találtam fel a szívemet.
+Elfelejtettem, hogy az emberektől kaptam a szívemet. Elrejtettem a
+szívemet, <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span> dugdostam az emberek elől, a begombolt
+kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam. Azt
+képzeltem, gazdag vagyok mint a gazdagok és jogom van
+boldogtalannak lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly
+szerencsétlen vagyok, mint a szegények. Majom voltam. Éppen olyan
+bűn volt, hogy boldogtalan voltam, mint bűn volna, hogyha boldog
+akarnék lenni. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM VÁLOGATOM MEG A SZAVAIMAT</h2>
+</div>
+<p>Csak könnyelműség, csak kényelem, csak hanyagság az, hogy
+szavakat fújtam és fúvok a számból, olyan szavakat, amelyeket nem
+értek, amelyeket nem emésztettem meg, amelyek nem az enyémek? Azt
+mondom például: becsület. Még most is elszólja magát a szám
+szórakozottan, azt mondja: angyal! Meg azt mondom: lélek. Meg azt
+mondtam, úgy mint mások: katona. Ezt én mind tanultam, úgy mint
+idegen nyelvet, az emberektől. A Berlitz-Schoolban tanulnak úgy más
+nyelveket, akik oda járnak, amint én az emberek szavait eltanultam.
+Ezeket a szavakat például a nap felé tartottam és nem láttam rajtuk
+keresztül. Nem volt ártatlan dolog az ilyen szavakat a figyelő
+levegőbe kiadni, nem. Valahol majd kihallgatnak, szembesítenek
+szavaimmal és pirulok majd, lesütöm a szemem. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÁLLATKINZÁS</h2>
+</div>
+<p>Vagy tíz tavasz óta az volt a mentségem a világon, az volt a
+gummisarok a cipőm alatt, hogy könnyebben lépjek, az volt a
+legyezőm a kánikulában, az volt a púder pirulásomon, az volt a
+fekete szemüveg a szememen, az a gondolat, hogy elvben már nem
+élek, hogy megöltem magam egy néma pisztollyal, hát nekem már
+mindegy. Már nem én vagyok ez.</p>
+<p>De hát ki vagyok akkor? Akkor egy másik valaki vagyok, hisz
+érzem a tavaszi szelet mint forradalmi zászlót lobogni arcom
+mellett, fáj ha tövisbe nyúlok és vércsepp búvik ki az ujjam
+hegyére. Lélekzem, minden lélekzettel nyilat ütök a szívembe.
+Vagyis egy eleven szívbe, egy ember, vagy mondjuk egy állat
+szívébe. Ha nem én vagyok ez, akkor egy másik példány él az én
+térfogatomban; most hát egy embert szenvedtetek vagy egy felelőtlen
+állatot, azt büntetem, azt nem engedem szórakozottsághoz és
+ártatlansághoz jutni, attól tagadom meg az életet. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HOGY NEM KACAGOK HANGOSAN</h2>
+</div>
+<p>Észrevettem urakat az uccán, amint a hátuljukat megvakarták,
+egyedül sietve valahová vagy sétálva s valamin spekulálva, ami
+alkalmasint csak a saját jól felfogott érdekük. Meg láttam már
+urakat, akik olyankor is hátranyúltak megkaparni viszkető
+nadrágjukat, mikor a nagyságos asszonyt vitték karjukon. Aztán meg
+láttam nagyságos asszonyokat, amint leszállottak villamosról,
+vonatból vagy autóból szállottak ki, nyáron, hogy egy kézzel
+hátranyúltak kihúzni a szoknya szövetét a két földgömb közül abból
+a vágányból, ahová a hosszas ülés alatt beragadt a szoknya.
+<span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÉN HASZONTALAN</h2>
+</div>
+<p>Mindig, mindig, mindig várom az élet érvényes megjelenését.
+Mindennek ünnepélyét, ünnepnapját. A gondolattal való ideális
+társalgást, a természettel való üdvözült együttlétet, a leánynyal
+való édeni megismerkedést, a nővel és baráttal való rajongó
+beszélgetést, amely nem is beszéd, hanem dallam, mint az opera.
+Várom mindennap azt a holnap reggelt, hogy könnyben megmosdva s
+mosolyban megtörülközve napos homlokkal lépek ki a kapumon,
+felhőszínekkel felzászlózott uccára, melyen csipkés és illatszeres
+párok járnak-kelnek, de olyformán, mintha koreográfus rendezte
+volna az uccai közlekedést és a szembejövők mind összecsókolóznak,
+mint hajdan a gavotte-ban. Nem tudok leszokni hamis bánatokról,
+kancsal reményekről, frivol sóhajokról. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SIKETNÉMÁKKAL NEM BESZÉLEK</h2>
+</div>
+<p>Soha nem beszélek a siketnémákkal. Ha ember vagyok, ők nem
+barátaim? Éppen úgy kéne barátkoznom velük is, mint azokkal, akik
+hanggal beszélnek. A siketnémák a két kezükkel beszélgetnek; nekem
+is van két kezem, megtanulhattam volna nyelvüket. Egyszer
+Florenzben egy vén férfi, emlékszem olyan fekete volt az arca, mint
+az odaégett maróni, az az uccán a kezembe nyujtott egy cédulát,
+azon a cédulán legfelül oda volt nyomtatva: Io sono sordo-muto és
+az alatt a siketnémák abécéje volt sűrű kicsiny kezekből, a két
+emberkéz hajlásai s ujjmozdulatai adták az abécé minden betűjét,
+még a w betűt is. Azután a számok következtek; minden számjegyet
+tud a kéz mutatni, zérót is. Az a vén sötét olasz férfi koldus volt
+és a soldot az ujjai mozgatásával köszönte meg. Vajjon milyen
+hangja van egy-egy némának? Milyen az a hang, amelyik a némának a
+hangszálain halva hallgat? Csak a köhögését hallani némely némának,
+egyéb hangot nem ád és a köhejéből nem lehet a beszélő hangját meg
+a dalhangjait képzelni. Milyen az a hang, amelyik nem hallik? Van a
+némáknak hangjuk, hisz emberek, hisz élnek, csak nem tudják kiadni.
+Milyen az a hang, amelyik nincs? Kíváncsi vagyok rá! Szeretném, ha
+megszólalnának a kedvemért a némák, ha azt mondanák: jó reggelt.
+Igen. Azt a cédulát eltettem akkor, hogy meg fogom tanulni a
+siketnémák beszédjét és ha az életben, vasúton, ország útján vagy
+börtönben vagy kórházban siketnémával kerülök össze, majd
+társalogni fogunk. De cédulám és jószándékom elkallódott azután. A
+siketnémáknak <span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span> senkijök, semmijök nem vagyok. Idegenjök
+vagyok. Félek tőlük. Nem vagyok-e ellenségük? De az vagyok. Mily
+könnyedén sajnáltam csak őket, milyen keveset. Csak másodpercekig.
+Mikor elmentek mellettem siketnémák, alkonyatkor, a Városliget
+felé, hadarva témáikat ujjaikkal, utánuk néztem és megállottam. Nőt
+is láttam már így siketnéma csapatban. Nem tudom hol laknak. Nem
+tudom életük történetét. Nem tudom szerelmüket, bútoraikat,
+reményüket, halálukat. A siketnémáknak az egész világ siketnéma. A
+futballmérkőzés, a madaras tavasz, a zenés mise, az őszéji
+szélvész, az izgatott tenger. Nem törtem a fejem regényen,
+színdarabon, ahol siketnémáké az élet. Nem írtam soha verset
+őfelőlük, az ő nevükben. Nem tudok siketnéma lenni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>PFUJ!</h2>
+</div>
+<p>Megesett, hogy hátranyúltam megtapogatni a pénztárcámat, hogy
+ott van-e, mikor koncert után a ruhatárból kivágtam magam. Mi
+mindent el nem majmolok az emberektől! Mikor kutya jött szembe
+velem faluhelyen, hallgatva sunyi fejjel, a lábam résen volt, hogy
+rúgjon egyet azon a kutyán, ha meg akarná kapni a nadrágomat.
+Hálókocsiban a másik urat, aki ismeretlenül vetkőzött előttem, úgy
+néztem mint az őrültet és képzeltem mikor a sötétségben fölöttem
+szuszogott, hogy fogom majd megfojtani, ha kitör a roham rajta s
+nekem esik. Ha éjszaka haza sétáltam holdtalan magányban a fák
+között, féltem a gyilkostól, aki leskelődik rám és most mingyárt
+nekem ugrik. Kit gyanusítottam ilyenkor gyilkos szándékkal? Ki az,
+ki az az ismeretlen fivérem, akiről föltettem, hogy ölni akar?
+Emberre gondoltam, embertől féltem, emberből alakított gyilkost a
+félelmem. Nem is egyetlenegyet vádoltam és sértettem, hiszen nem
+tudom ki az, akitől féltem, úgy vehetem, hogy millió embert
+gyaláztam meg akkor, igen, egész hím emberiséget. Emlékszem arra az
+éjszakára, mikor a Margithídon megállottam a vizet nézni
+hálóingében, a selyem holdfényben és a híd korlátjára könyököltem
+és néztem lefelé. S emlékszem, hogy akkor egy másik alak is oda
+volt könyökölve, jó messzire tőlem a híd korlátjára s őtet kezdtem
+lesni, vajjon nem akarja megölni magát? Sohase láttam még a Dunába
+ugrót; bizonyos, hogy kíváncsi voltam ilyen eseményre s nem
+bizonyos, hogy azért figyeltem azt az alakot, hogy ha csakugyan a
+vízbe akar ugrani, majd odarohanjak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> és visszatartsam. A hold
+mind a kettőnknek tartotta a lámpát; észrevettem, hogy ő is éppen
+úgy les engem, ahogy én őtet lesem. Én el voltam készülve az ő
+halálára, én öngyilkosságot vártam, én evvel a várakozásommal azt
+az alakot a hideg éjszakai halálba kergettem. Hiába radírozom ezt
+az emléket, nem akar a helye tiszta lenni. Az az alak is akkor
+sokáig sandított oda felém. De ő velem csak jót akarhatott. Úgy-e?
+<span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
+"Page_76">-76-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SOK MINDENRŐL HALLGATOK</h2>
+</div>
+<p>Például sohase mesélem el gyermekkori tolvajságaimat. Még
+művészkompániában is úgy hallgattam gyermekkori lopásaim felől,
+mintha úri társaságban ülnék, ahol ez nem téma s polgárnép közt és
+grófnői szalónban ha eszembe jutott, hogy tolvajkodtam gyermek
+kezemmel, zavarta szememet a pillanatnyi emlék és átszökött a
+homlokomban a kis gondolat: jaj ha tudnák rólam, kikergetnének.
+Bizony. Nincs rovancsolás és nincs bűnügyi vizsgálat azoknak a
+bronzkrajcároknak és nikkel tíz- és húszfilléreseknek a dolgában,
+amelyeket az apa zsebéből, a bugyellárisból kicsentem éjszaka,
+mikor apa aludt. Nincs bíróság, amely tárgyalná a
+kockacukor-affert, azokét a kockacukrokét, amelyeket a kis
+kulcsokat megkaparintva s a szekrényt kinyitva, egyedül a szobában,
+kimarkoltam a cukordobozból. A pogácsák, szőlőfürtök, barackok,
+szilvaszemek és cseresznye meg ribizli, amelyeket ugyanezen mód
+zsebeltem, ha mind egy rakáson volna együtt, kitenne egy piacot.
+Igen, zár alól loptam süteményt meg a gyümölcsöt otthon, mert mama
+zár alatt tartotta a gyerekek miatt, meg a cseléd miatt. Meg a jó
+kenyér, az is zár alatt volt otthon, abból is sok-sok törvénytelen
+karéjt vágtam, mikor hozzáfértem, tanuk nélkül. Hát a piacon
+azoktól a nehéz kofáktól, akik a bódéjuk előtt a kis széken
+elaludtak nyárban ebéd után, hát azoktól hányszor és mennyit
+oroztam ügyes kis cimborákkal együtt, mosolyos fehér vajalmát,
+világos új diót, nagy ragyás császárkörtét, aranyhajú, óriás, zöld
+csövestengerit. Egyszer emlékszem egy ilyen szörnyeteg <span class=
+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> széles
+kofa felébredt és a futók után, utánunk hajított egy életveszélyes
+görögdinnyét; ha a fejem búbját találta volna, ottmaradtam volna a
+piac kövezetén, attól a sötétzöld ágyúgolyóbistól. De nem jól
+célzott az a kofa s mi megettük a lövedéket. Ugyanerre az időre
+esnek a boltosoktól való lopások, amelyeket hol egy bizalmas
+baráttal szövetkezve, hol egyedül gyakoroltam. A hordós fügéből, a
+datolyából, a szentjánoskenyérből, a mogyoróból, nem tudhatom hány
+szem az, milyen súly s mennyi érték az és mennyi édes, jó íz,
+amennyit kezdő életemben a magam emberségéből élveztem. A boltban a
+pult előtt székeken állott ez a sok minden úri üdvösség, meg
+hordókban meg zsákokban. A bolt elé is ki szokták volt tenni
+székekre a boltosok csalogatónak a mogyorós meg a
+szentjánoskenyeres zsákokat. Emlékszem, hogy reszketni kezdett a
+kezem a lopás után a zsebemben, mikor a zsákmányt szorongattam és
+olyant képzeltem, hogy a szívem el van fehéredve, mert a félelmet
+szenvedtem. Egy téli este sikerült egy rusznit is kiemelni a kis
+hordóból, amelyben vízben szorultak a rusznik babérlevél és sok
+bors között. Ezért a lopásért megfizettem nemcsak érzéssel, hanem
+egyheti fekvéssel is, olyan beteg lettem a rusznitól. Azok a vékony
+nádpálcák is úgylátszik mindörökre elintézés nélkül maradnak,
+akiket a bolt előtt kihúztam a nádpálcakötegből, mikor nem ment el
+senki ott a bolt előtt, se nem néztek ki a boltból. Azt a sok-sok
+bronzot és nikkelt, akiket apától loptam, azokat cukorra,
+édesgyökérre, mézesre, pezsgőporra, levonós képekre, spárgára,
+márványgolyóra s gumipuskának való gumira költöttem, mert ezeket a
+csemegéket és szórakozócikkeket eszem nélkül kívántam. Az is
+színigazság, hogy az elemi iskolában az osztálytársaimtól levonós
+képet, tiszta papírt, ezüstpapírt és palavesszőt lopkodtam a pad
+alól, ha megláttam, hogy leesett még a padból tízpercben, mikor a
+gyerekek az udvaron játszottak, csak szegénysorsú gyerekek tettek
+úgy, <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> mintha dolguk volna bent az osztályban,
+mintha egyéb dolguk is volna bent, mint lopni. Elévültek ezek az
+ügyek, igazán? Ezek mind csak gyermekségek, igen? Rosszat, rosszat
+érzek belső részemben annak az emlékére, hogy apának a zsebéből a
+bronzokat meg a nikkeleket kiszedtem, mert apa mikor levette a
+kalapot a fejéről, akkor se volt hajadonfőtt, mert a gond a haján
+maradt apának, egyszer azt hallottam tőle, hogy úgy nyomja a gond,
+mintha ólomcilinder volna a fejében. Azért se tudok megbocsátani
+magamnak, hogy a kockacukorhoz, a pogácsához, a gyümölcshöz meg a
+kenyérhez nyúltam engedelem nélkül otthon, mert a testvéreimet meg
+a cselédet megrövidítettem. Azoknak a kofáknak és boltosoknak,
+akiktől lopkodtam, azoknak viszont megbocsátok, mert gyönge vagyok,
+mert megbocsátásra mindig esendő vagyok, mert nem tudok magamból
+bírót csinálni. Ó igen, az úgy is van, hogy azok a kofák, meg azok
+a boltosok, akiknél lopkodtam, azok nem tudták mit cselekszenek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZT OLVASTAM SHAKESPEARE-NÉL, HOGY NINCS OLYAN KOLDUS, AKINEK
+VALAMI FÖLÖSLEGE NE VOLNA</h2>
+</div>
+<p>Két lábam van, mikor vannak, akiknek egy lábbal kell beérni, de
+mennyien vannak! egy egész monopod emberiség ugrándoz a földön. Sőt
+olyanok is élnek, emberek, akiknek egy lábuk sincsen, ezek törpe
+kocsikon gurítják magukat a járdán előre, mintha csak játszó
+gyermekek volnának a komoly felnőttek közt. És a falnál ülnek az
+ilyenek egész nap a járdán, két bevarrt csonkjukra sokszor majdnem
+ráléptem már. Ezek gyufát árulnak, vagy csak a csupasz tenyerüket
+árulják, mert koldusok.</p>
+<p>Két szemem van, mikor van aki félszemmel él, sőt vannak akik egy
+szemükön se látnak, mert vakok. Próbáltam éjjel sötét szobában a
+szemem mereszteni, hogy látok-e valamit. Nem láttam csak saját rém
+képzeleteimet. Próbáltam kertben reggel sétálni behúnyt szemmel,
+hogy tudnék-e egyenesen menni, ha vak volnék. Három lépés mulva azt
+hittem, hogy fának megyek neki az orrommal és gyáván kinyitottam a
+szememet. Éreztem lehúnyt szemhéjamon a napsütés sáfrányszínű
+tüzét: jaj ha így kéne maradnom, ha most megvakulnék és nem látnám
+többé szerelmemet, a világot! A vakok egész nap és egész éjjel
+vakok, holnap is, holnapután is, örök életükben. Igen, az is bűnöm,
+hogy megvan a két kezem, mert az sincs meg mindenkinek. Az is
+bűnöm, hogy fiatal vagyok az öregek szemében. Az is bűnöm, hogy
+élek, mikor <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span> folyton halnak mellőlem az emberek a
+világon. Az is bűnöm, hogy nincs púpom, mikor vannak púposok is a
+világon. Az is bűnöm, hogy a fogaim megvannak, mikor más
+szegényeknek elharvadtak a fogaik. Az is bűnöm, az a szokásom, hogy
+fájdalmaimat leírom, mikor mások, akiknek ugyancsak fáj a szívök,
+nem szokták írással hűsíteni szívüket, mert nem mernek, mert azt
+hiszik, hogy nekik nincs arra való tehetségük. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>FÁJ</h2>
+</div>
+<p>Talán az is vétek volt, hogy annyit néztem a felhőket. Mikor
+annyi kötelező emberarc van idelent! Mikor felszegtem a fejem az
+uccán menet, felhőt szíva szemeimmel, akkor mindig ember ment el
+mellettem gonddal, sérelemmel, élettel, halállal. Elmulasztottam
+őtet meglátni, kit először és utoljára láttam volna itt a földön.
+<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÉN VAGYOK AZ OKA</h2>
+</div>
+<p>Én vagyok az oka a szomorúságnak. Ami szomorúság öt világon van,
+azt mind én füstöltem. Ami szomorúság születésem előtt volt a
+világon, azt is mind én nyujtottam. Én még nem érkeztem meg,
+szomorúságom megelőzött, mint az esőt a borulat. Én vagyok itt az
+oka a szomorúságnak. Az én szememből jött a sötétség. Én találtam
+fel. Én miattam van a halál. Ha nem élnék, nem kellene senkinek
+meghalni. Soha, de soha meg nem halt volna senki, ha én meg nem
+születek. Én megharaptam valaha a földet, azóta vérzik a föld. Én
+vezettem ide a sírást egy sárga óceánból. A sóhaj húrját én húztam
+a szívtől az ajkig, én kötöttem azt a húrt minden hangszerre. Én
+leheltem az őszt, az én betegségemet kapták meg a virágok és a
+falevelek: megbánják színüket, elfelejtik örömüket, lehajtják
+fejüket, zilálják magukat, hervadnak, elhullanak. Engem emlegetnek
+a varjak, igen, hogy én vagyok az oka mindennek. Én tőlem fél a
+szél, én előlem akarnak a fák elfutni, én tőlem menekül a hold, én
+miattam reszketnek a csillagok. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TÁMADÁS FÉNYES NAPPAL</h2>
+</div>
+<p>A járdán megyek, előttem megy egy úr, esetleg egy dáma,
+vigyázatlanul három lépés mulva mellette vagyok, mintha hozzá
+tartoznám. Zavarba jövök, meg kell gyorsítanom a lépést, vagy ő
+gyorsítja az ő lépését. Próbáltam már kóstoltatni az ellenféllel,
+hogy csak menjünk így egymás mellett némán, egy vonalban. Mi lenne,
+ha így mennénk és nem bántaná egyik a másikat, talán szólhatnánk is
+végre egy jó szót egymáshoz. Hogy van? hova megy? kicsoda kegyed? –
+és avval örökre elválhatnánk. Dehát éreztem micsoda idegesítő
+dolog, amit avval a gyanútlan sétálóval teszek. Úgy sandítottak rám
+ijedten, mint az aszfaltbetyárra, vagy mint a gyilkosra, vagy mint
+az őrültre. Aztán előbbre mentem vagy hátrább maradtam.
+<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A KÖLTEMÉNYEK</h2>
+</div>
+<p>A sántáknál, csak a sántáknál mennyi adóssága van a szívemnek. A
+sánták úgy sétálnak előttem, mint a versek. Az ő lábaik verslábak.
+Egy sánta jambust lép, a másik sántának a járása trocheus, megint
+másik sánta, az akinek mindig olyan virgonc módra koppan a botja a
+járdán, az anapestussal lengedezik előttem tova. Látok, hallok
+fáradt spondeust lépőt és veszélyes dactylust ugrókat, akik mindig
+majd orra buknak. Én csak papíron tettem ezeket a lépéseket, mikor
+verset írtam; odakint az uccán profán módon járok, prózában. A
+sánták mint költemények vonulnak el a szemem előtt; kórházi
+románcok ők, koldusénekek ők és a nyomor balladái, a bágyadtság
+szonettjei, az unalom rondeau-i, a sérelem madrigáljai,
+hosszadalmas gyötrelem stanzái, a kétségbeesés zsoltárjai. Ezek a
+költemények mind elmennek előttem az életben és ők mind egy
+anthológiában gyűlnek össze, ott találkoznak: a halál
+anthológiájában. Ott feküsznek le egy-egy lapra s a margóra
+kétfelől leteszik maguk mellé nehéz mankóikat. Az én tintás verseim
+nem igazak. Az én verseim fölöslegesek. Nekem nem is lett volna
+szabad verset írni. <span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BŰNÖS TUDATLANSÁG</h2>
+</div>
+<p>Nem tudok semmit. Nem tudom mennyi az eső, csak azt látom, hogy
+esik és csak annyit tudok rá mondani: sűrű eső vagy nagy eső, vagy
+hogy: csepeg az eső, vagy hogy: már eláll az eső. Nem tudom azt
+hány csepp az eső, vagy hány szál az. Nem látom. Nem tudom
+megolvasni. Minden cseppjét vagy szálát tudomásul kell vennem,
+minden cseppjével, szálával el kell valahol számolnom. Az eső
+kötelez engem, mert itt vagyok és látom! Mindennek tanujának kell
+lennem, minden életnek. Minden rám hivatkozik, minden produkálja
+magát előttem, minden várja, hogy kihirdessem, hogy bizonyítsam,
+hogy megünnepeljem. Nem látom át az esőt, nem tudom megolvasni. Vak
+vagyok. Nem tudom, hány levele van a júniusnak. Még annyit se
+tudok, hány levele van egyetlen egy ákácfának. Próbát tettem egy
+levélnyéllel, megolvastam egyiken tizenhét, másikon tizenkilenc,
+harmadikon huszonegy levelet. De egy egész lombot már nem tudok
+megszámolni. A képtelenség bűntudatát szenvedem. Nem tudom mi baja
+volt annak a magányos levélnek, amelyik május világos napján
+leesett már a fáról. Ha három lépésnyire tőlem esett le a nyers fű
+közé, nem is hallottam meg annak a levélnek utolsó sóhaját és
+testecskéjének zuhanását, pedig ennek hangja volt. Süket vagyok.
+Nem hallom a tó gyűrűzését. Nem hallom azt a robbanást, mikor a
+rózsabimbó felrobban és rózsa lesz. Nem hallom a veréb kék bőrének
+didergését és nem hallom, mikor fáztában a tollazatát felborzolja,
+tollainak zörejét. Nem hallom a másik asztalnál ülő embernek a
+lélekzését. <span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span> Nem hallom a mellettem elmenőnek a szíve
+verését. Még azt se hallom. Nem tudom mennyi a harmat. Azt se tudom
+mennyi a kavics. Meg hogy mennyi a csiga, a kagyló, a homok. Nem
+tudom milyen magas az öröm és nem tudom milyen súlyos a fájdalom.
+Megmérték a tengerek vizét súly szerint, melyik tenger vizének
+literje milyen nehéz. Megmérték az anyatejet és a vért, milyen
+súlyuk van. Én nem tudom a könnynek milyen súlya van. Nem tudom
+hány kilométer egy-egy sóhaj, nem tudom hány métermázsa egy-egy
+lépés, egy-egy lélekzet, egy-egy pillanat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÉN</h2>
+</div>
+<p>Ezt a szót hogy: én, ezt réges-régen nem jól esik kiejtenem.</p>
+<p>Ha meghallom hangomon az én szavát, olyan az nekem, mintha
+szívembe szóló csengő gombját nyomtam volna meg, az a csengő
+fellármázza sötét szívemet, azt a ketrecet, ahol a tigrisek
+alszanak.</p>
+<p>Ez a szó, ez az én szó, ez olyan mint a nyíl, amely a másik
+ember mellének repül. Az én vívótőr a szemben álló ellen. Az én
+szava ráfogás, tájékozatlanság, majomság. Hátrafordulok: hol az az
+én? nem látom. Kinek a nevében mondom azt, hogy: én? Ki az az én?
+Mit akar? A halál nem visszhangozza a szavamat, mikor azt szólom:
+én. Ez a legárvább hang, ez a legbetegebb szó a nyelvemen. Ez az én
+olyan mikor a számon kiszabadul, mint ha egy láng akarna az óceánon
+átúszni, vagy mint ha egy hópehely akarna a Szahara felett
+végigrepülni. Nem szabad evvel a szóval élnem. Ki akarom lápiszolni
+a nyelvemből. Milyen nehéz szabadulni tőle. Minden nap azon csípem
+magam, hogy megint kimondtam. A telefonból azt kérdik: te vagy ott?
+és kiugrik a számon: én. Hogy irtsam ki? Csak a génie hiányán
+múlik, hogy az emberi beszédből nem tudom száműzni, hogy nem tudok
+feltalálni más jelzést az én helyébe s hogy nem tudom
+szükségtelenné tenni. A magam részéről mindenesetre elkerülöm az én
+szó kiejtését, ezt összeesküdtem magammal. És mindig elbukom,
+mindennap legalább egyszer.</p>
+<p>Az unalom grimásza panaszkodik arcomon, felhúzom a fejem, ideges
+vagyok, útálatos vagyok, úgy húzom fel a fejem a galléromból, ó ha
+el tudna szakadni s a felhők közé bújhatna! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZEMEIM ÉS SZEMTELENSÉGEM</h2>
+</div>
+<p>A két szememmel sokat vétkeztem. Vettem észre, hogy idegeneknek,
+akik nem ismernek, azoknak beleakad a nézésük a két szemembe, mint
+két göröngybe beleakad a síma útja a cipőknek. Éreztem, hogy két
+nehéz meleg szív a két szemem. Sokszor rátettem nehéz szemeimet
+buta fejű urakra, mikor az étteremben ártatlanul táplálják magukat.
+Társaságban udvarló s mesélő urak s más nőket csúfoló nők szemébe
+bevezettem a nézésemet és azoknak a szemei megrebbentek és
+hangjukon éreztem, hogy kényelmetlen pillanataik vannak. A két
+szemem két rendőr, úgy képzeltem. A két szemem a halál színházi
+látcsöve, úgy sejtettem. Úgy néztem az emberekre s nekik ezt el
+kellett szenvedni. Sokat kellemetlenkedtem. Sokszor nem is
+szántszándékkal tettem rosszat a szememmel, csak szórakozottságból
+néztem meg valaki ismeretlent e két kémmel, e két gyóntatóval, e
+két ellenséggel, két szememmel. Magamnak is kényelmetlenek voltak a
+szemeim. Nem is az enyém ez a két szem. Úgy kell visszatartanom
+néha két szememet, ahogy visszatartanak két lovat, akik vágtatni
+akarnak. És rövidítenem kell és hűtenem, homályosítanom és
+kifényesítenem nézésemet. Úgy kell tartanom vigyázva két szememet,
+mint a pincér a poharakat tartja, hogy ki ne ömöljön belőlük a
+tekintetem. Sokszor azt érzem, hogy akkor is be van a két szemem
+csukva, mikor nyitva van. Két ablak a két szemem, amely be van
+zárva s én a szobában ülök idebenn. Ha nyitva felejtem az ablakokat
+és azok, akiket megnézek, szenvednek, akkor nem én néztem
+<span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span> rájuk, nem én bántottam őket. Én nem
+tehetek szemeimről. Az élet és a halál laknak bennem, vadházasok.
+Azok néznek ki a szemeimből. A világ okádik szemeimből azokra, akik
+a maguk gyönyörűségeiről gondolkoznak a szemem előtt. Saját maguk
+pirítanak magukra, akik a szemembe találnak pillantani, mikor ott
+vagyok, ahol ők hazudnak. Az emberé a két szemem, nem az enyém.
+Sokat vétettem velük. Felhasználtam őket vizslák gyanánt, a
+csókvadászaton. Felhasználtam őket ostobák és naív hiúk
+csúfolására. Felhasználtam őket illetlen kíváncsiságra, kegyetlen
+tréfákra. Megtettem, hogy koros dámákhoz küldtem követségbe
+szemeimet és azok kialudt szemeit megpislogtattam és észrevettem,
+hogy békabőrük kimelegszik és ujjaik galvanizálva balettet kezdenek
+és nyelvük megmossa poros ajkaikat. Aztán ott hagytam őket
+megihletett ábrándjukkal. Csunyaság volt tőlem amit tettem, így
+suttyomban, a magam mulatságára. Szánom-bánom. Igen, majd be is
+zárom a két szememet, ezt a két elvetemült csavargót. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HOGY SZOMORÚ VAGYOK</h2>
+</div>
+<p>Talán az nem bűn, hogy szomorú vagyok? Az bűn az élettel
+szemben, úgy mint a jókedvem bűn az emberek ellen és a néma állatok
+ellen és a temetetlen Hold ellen. Szomorúságra támasztott homlokom,
+hosszas könyökölésem, makacs gondolkozásom, ablakon való
+kibámulásom, a díványon hanyatt fekve a szoba mennyezetén
+folytatott tanulmányaim, írásom, olvasásom és lemondásaim és a
+belső részemben dühöngő uccai harcok, mindezek bűnök az élettel
+szemben. Az élet a legvilágosabb, a legmelegebb és a legszellősebb
+és a legízesebb és a legcsodálatosabb és a legszebb. Az élet
+virágos és rozsos földbirtok, az élet őzes park, az élet hattyús
+halastó. Az élet barbár királynő, őfelsége nem tart udvari
+poétákat, legfeljebb csak táncosokat. A csend mohón lesi a
+futballisták ordításait, a víz az evezősök alá feküdt, a nap az
+uszodában a napfürdőzőket csókolja vállon, az erdő dalt és kacagást
+követel. Az élet nem nézi, hogy gyilkosok-e azok, akik mulatni
+mennek, az élet nem bánja ha csalók és rablók úsznak autóikon a
+kedveseikkel a tavasz délelőttje felé. A táj, a kép, az ittasság,
+az egészség, a csodálat minden fizikumnak rendelkezésére áll. Az
+élet nem finnyás, nem törődik avval amivel én törődöm: az élet maga
+él az olyanokban, akik az életet űzik. Az élet élni akar, esze
+ágában nincs lemondani az életről. A hadiak kisasszonyai lovagolni
+tanulnak és a szél kipirosítja az arcukat. A legbutább és
+legkövérebb igazgató úr sétál át május délután <span class=
+"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> a hídon és
+az égben senki nem lesz rosszul tőle, az ég a legszebb felhőit
+teszi ki s mosolyog, mint a főváros, mikor királyi vendég kocsizik
+végig az uccán. Az élet kéjenc nőstény, a bőrünket kedveli, nem a
+szívünket. Az élet duzzog, mert elhanyagolom őt. Az élet bosszút
+áll rajtam, mert megsértettem. A nap olyan hahotával csap rám, mert
+nem tudok vele farkasszemet nézni, mert meggyengült a szemem, mert
+sírtam. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
+"Page_92">-92-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HOLD</h2>
+</div>
+<p>Bocsásson meg nekem a hold: nem látom ott, ahol a legszebb,
+hallottam, hogy India fölött mutatja magát legszebbnek, India nyári
+éjein. Ha a holdnak bókot adok itt, Indiában kineveti bókom.
+Bocsásson meg Ázsia s Ausztrália s Afrika, mert még nem látogattam
+meg őket. Bocsássanak meg azok az ott élő fahéj, narancs, ében és
+téglaszín nők és férfiak, akik nincsenek a szemem előtt. Ők úgy
+vehetik, hogy én nem is törődöm velük, hogy én rájuk se gondolok
+sohase, pedig ez nem igaz. Bocsásson meg minden napfölkelte, meg
+minden havazás, meg minden tócsa, melynek szemtanuja nem voltam.
+Bocsásson meg minden operaház és minden cirkusz és minden
+Café-Chantant minden este, melynek előadásain nem ülök ott a
+nézőtéren. Bocsásson meg minden tanya, minden falu, minden város,
+minden sziget, minden ország, amelyet nem láttam. Bocsásson meg
+minden felhő, melyet elmulasztottam. Bocsásson meg minden
+közönséges haldokló, hogy végső pillanatában nem csempészem oda a
+szájára meleg csókomat, hogy attól ne vegye észre a halál hideg
+ajkait. Bocsássanak meg a tolókocsiban levegőző vén betegek, akik
+látják, hogy az iskolásfiúk versenyt futnak a járdán. Bocsásson meg
+az a begombolt szájú sétáló, ki leengedi fejét és nem panaszkodik
+az uccán senkinek és azt hiszi nem tudom, hogy ő szenved. Bocsásson
+meg minden olyan, aki valakinek panaszkodik, szobában, melynek
+ajtaja be van húzva s ágybanfekvő társának panaszkodik, bocsásson
+meg hogy én azt nem hallom és nem tudok néki felelni. Bocsássanak
+meg a gazdagsorsúak, <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> amért nem tudom őket a gazdagságból
+kigyógyítani. Bocsássanak meg a szegénysorsúak, amért nem tudom
+őket a szegénységből kiváltani. Bocsásson meg minden rosszlábú
+szabósegéd, amért nem tudom azt a hibás lábát megvarrni s
+kivasalni. Bocsásson meg minden süket, aki szalutálva hallgatja a
+másik embert, bocsásson meg minden golyvásnyakú, ki vattával és
+gézzel köti a nyakát. Bocsásson meg minden hallgatva gondolkozó
+vérbajos. Bocsásson meg minden hűdöttkezű, minden sömörös és minden
+égéses bőrű, minden sárgaságos testű, minden maláriás, minden
+basedowos szemű, minden gümősorrú, minden neuralgiás arcú, minden
+pattanásos és minden elgázolt orrú, minden félrevarrtszájú, minden
+himlőhelyes, minden ijesztő szokatlanképű, kiket csunyáknak
+említenek, bocsásson meg minden görbelábú, minden dombhátú, minden
+félvállas, minden csorbaszájú s minden aranyfogú, minden
+rekedthangú, minden kopasz, minden parókás és minden cvikkeres és
+minden vöröshajú, minden bajuszos és szőröslábú nő, minden
+felkötött karú munkás és minden megfeketedett körmű paraszt és
+minden leesett körmű s minden hiányzóujjú s minden hályogostenyerű.
+Minden dagadt bokájú nő s minden nagymellű és minden kövér testű.
+Bocsássanak meg, amiért nem tudom őket kicserélni, amért nem tudom
+őket beváltani, amért nem tudom őket renoválni, kifőzni,
+megigazítani, amért nem vagyok gazdája olyan Institut de
+Beauté-nak, ahol mindenkit, de mindenkit kiszépíthetnék.
+Bocsássanak meg, akik most eszembe nem jutottak és akiknek valami
+hiányuk és bajuk van. Bocsássanak meg, akiket nem látok, akikre nem
+szoktam gondolni, akiknek a sóhaját göndörítve mint szerelmes
+hajszálat nem hordom a tárcámban. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>LÁTOM</h2>
+</div>
+<p>Mint a füst, amit cigarettemmel csaptam, úgy reked a tiszta
+levegőben bűneim füstje. Hiába legyezem, nem megy el ez a füst, itt
+sötétlik és itt fog maradni utánam. Soha nem szippanthatom vissza
+gégémbe szavaimat, amelyekkel élő embereket megsértettem. Ami
+rosszat szóltam valaki felől, az mind itt marad utánam az ég alatt,
+nem fogdoshatom össze mint a legyeket, azokat a fekete szavakat és
+nem vihetem magammal halálomba. Mindig, ahányszor kinevettem
+valakit, a szívemet megkopogtatta valaki hátulról és én nyitott
+számmal és nyitott szememmel utána bámultam eleresztett szavaimnak.
+És azt éreztem, hogy nem volna szabad az emberek közt tartózkodnom,
+mert rám ragadnak szokásaik. De még mindig összeragadok velük és
+mindig és mindig rajtacsípem magam, hogy olyan vagyok, mint azok,
+akiktől émelyedve unatkozom. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KISÉRTETEK</h2>
+</div>
+<p>Ma láttam a Margitsziget sétányán egy törpét, aki púpos és sánta
+volt, egy pici kis soványat, vörös is volt egyúttal és beteg színe
+volt. Cvikker volt az orrán, még az is! És a cvikkernek zsinórja
+volt, felmászott az a fülére. És még ünnepnap is van ma, azt se
+tudom micsoda ünnep. Mikor ezt az embert megláttam, abban a
+pillanatban olyan rosszul lettem, hogy nem tudtam tovább menni,
+odadültem egy fának és ott pihentem. A fejemben hátul és a
+mellemben balfelől és a hasamban és a lábam szárában éreztem
+rosszul magam. Aztán megkönnyebbültem és tovább sétáltam. Hogy mert
+elmúlni ez a rosszullét, mikor az a púpos, sánta törpe tovább is
+olyan, amilyen? Egyszer a járdán elment mellettem egy sovány sápadt
+férfi, fáradt öltözetben, csend volt és azt hallottam, hogy annak a
+férfinak a szájából sípol valaki. Nyitva volt a szája. Nem is
+sípolás volt az, hanem furulyázás, olyan módon hallatszott.
+Alattomos, sziszegő, sértő hang volt. Úgy hatott, mintha gégéjében
+egy soffőr ülne s a szembejövőket rémes kis sípszavával ijesztgetné
+a jármű elől. Láttam egy hadikórházban egy élő testet az ágyon
+felültetve, annak a testnek se lába, se keze nem volt egy sem, de a
+feje megvolt! És a fején az egyik szeme ki volt folyva s a szeme
+alatt az arca bőre össze volt égve, piros és kék és ólomszínű volt.
+Láttam Belgrád városszéli koldusasszonyait a sárban ülni, mikor az
+úgynevezett győztes csapatok bevonultak, azok a vén asszonyok
+<span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span> úgy tettek mintha sírnának és meztelen,
+csonka lábszáraikat nézegették és emelgették meztelen csonka
+karjukat. Láttam magyar vásárokon is a porban ülni és
+csúszni-mászni ilyen csonkakarú s csonkalábú koldusaggastyánokat és
+koldusmatrónákat, mindig zsoltárt énekeltek és a fejüket
+hintáltatták jobbra-balra, mint az ázsiai kígyóbűvölők.
+<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MIT TETTEM</h2>
+</div>
+<p>Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a legyőzöttek, a
+szerencsétlenüljártak, az éhesek és ágytalanok és kicsapottak és
+üldözöttek mind, csak azért, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják
+mért kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és
+elhűlve s vacogó végtagokkal eltölteniök, borzasztóan sírva, mint a
+rosszat álmodó gyermekek. Nem tudják! Nem is sejtik, hogy az én
+kedvemért szenvednek! Vakon, elaltatott homlokkal, emléktelenül
+bámulnak a néma tavaszba, azt hiszik, hogy semmi értelme és semmi
+célja nincs annak, hogy a világon ilyen szenvedést szivattyúztak az
+ő bőrük alá. Jaj, nem bírom ki titkomat, nem tudok tovább bújkálni,
+bevarrt számon felszakad a varrás, kiüvöltöm! Ha tudnátok! Az én
+szívemért van ez mind, az én szívemnek kellett nőni mint a
+milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni mint a hónak a
+mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az én
+szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek
+kellett rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett
+világosodni mint az üvegnek, az én szívemnek kellett kinyílni mint
+a rózsának. Én csináltam az emberek szenvedését, nekem kell az
+lámpának, fűtésnek, sínnek, látcsőnek, pálinkának! Én kértem, én
+okoztam, én kevertem az emberek szenvedését, én tettem, én, én, én!
+A homlokomra verek, megmarkolom a szívem, a szemem megáll és
+levegőm meg akar fulladni. Mit tettem. Ki szeretnék ugrani az ég
+kék ablakán, a semmi határán túlra, menekülnöm kell. Leugrom az
+emeletről arccal a földbe! ez a fájdalom levisz magával a föld
+tüzébe, odalent eléghetek. <span class="pagenum"><a name="Page_98"
+id="Page_98">-98-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SAJNÁLOM</h2>
+</div>
+<p>Hányszor, hányszor láttam magánzó férfit meg nőt ülni a városok
+ligeteiben a padon, az alkonyatra bízva, szegényt, szomorút,
+gondolkozót, beteget, kérdezetlent. Hallgatnom súlyos volt és
+lépnem kínos, míg elmentem az ilyen elhagyatott személy előtt.
+Éreztem, hogy itt most valamit mulasztok. Soha meg nem szólítottam,
+soha mellé nem ültem, meg nem kérdeztem nevét és szívét. Nézett
+volna detektívnek, zsebtolvajnak, tolakodó hímnek, kémnek, mindegy,
+elutasított volna, megsértett volna, mindegy. Szememet, hangomat
+oda kellett volna kínálni néki, egy percemet a zsebébe kellett
+volna tennem. Hátha én vagyok az ilyenek titkárjaul kiszemelve,
+hátha engem szenteltek föl valaha gyóntatójukul, hátha én vagyok
+kiküldve fogadásukra, hátha én vagyok az ő kérdésük, az ő jajuk, az
+ő nyögésük fölvevő állomása? Hátha éppen engem vártak az ilyenek,
+ott egyesegyedül a padon? <span class="pagenum"><a name="Page_99"
+id="Page_99">-99-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>CSAK ÉN, CSAK ÉN, CSAK</h2>
+</div>
+<p>Mikor boldogtalankodtam, úgy éreztem, úgy hittem, hogy senki
+ezen a világon nem boldogtalan, csak én egyedül, más mindenki
+boldog. Ha alkonyatkor a magány a hajamra teszi tenyerét, úgy
+érzem, mintha csak én volnék magamra hagyatva a földön, más
+mindenki választott kedvesével sétál az álmosodó alléeban. Ha a
+halál betör az eszembe, azt képzelem, hogy senki másnak nem kell
+meghalni, csak nekem. Azt is szoktam képzelni, hogy nincs több
+úgynevezett költő sehol a világon, én vagyok az egyetlen és nekem
+kell mindent, de mindent fölénekelni. És aztán nagyon sokszor van
+rajtam az a képzelet, hogy senki más emberalak nem élő lény, csak
+magam egyesegyedül élek itt az ég alatt, ez a többi mind csak
+viasz, esztergályos figura, fénykép, emlék, fantazma, álom.
+Megesik, hogy mikor beszél valaki hozzám, holtrészeg csodálkozásba
+esem, hogy hogy van az, hogy ez beszél s nem figyelem a beszédét,
+nézegetem a képét és fordítva képzelem, állával fölfelé s csak
+ámulva hallgatom a hangját, végtelen távolról, félig-meddig
+eszméletlenül. Némely pillanatban az a sejtelem, hogy hátha ez is
+él, úgy mint én, az sötét irtózatot fest elébem az égre s
+felelősség villámlik rám némán messziről. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MOST IS SÓHAJTOTTAM</h2>
+</div>
+<p>Únom, röstelem sóhajaimat. Émelyedem sóhajaimtól, kiköpném őket,
+ha tudnám, vagy kitépném a gégémből, ha ott volna a gyökerük.
+Kéjencség az én sóhajtozásom, jól esik nekem, mint Egyiptom
+cigarettjének a füstje. Hárfám a sóhajtozás, azon az én nótáimat
+rezgetem. Hiúság az én sóhajtozásom, az én senki mást nem sértő
+sérelmeim, az én érzékenységem, az én majom igényeim, az én
+hivatlan ábrándjaim rántják ki az én sóhajaimat, mint az ő
+kardjaikat. Meddők az én sóhajaim, semmi nem látszik a levegőben
+sóhajom után, semmi láng, semmi szín, semmi, a levegő üres az én
+sóhajom után is. Haszontalan az én sóhajtozásom, senkinek a világon
+abból semmi haszna nincsen. Ha selyem pántlika volna a sóhajom, azt
+szétoszthatnám a szolgáló leányok közt, hajukba fonhatnák. Ez csak
+képzelet. De a sóhajaim melegségével, avval bizony szolgálhatnék
+másoknak. Egy-egy sóhajommal télben megmelegíthetném az ujságárus
+kis leány kezét. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÉN MEGCSALOM SZEGÉNYEKET</h2>
+</div>
+<p>Azok a szabad leányok, akik a járdán állanak éjszaka, mint az
+uccai lámpák és akik ott sétálnak, úgy mint a dépô-t őrző katonák,
+mint a büntetésből kicsukottak, mint a gondolkozó őrültek, azok a
+szerelmes leányok engem is megszólítanak. Azt mondják nekem: gyere
+velem, boldogságom. Meg azt mondják: hova siet, szép fiú. Meg azt
+mondják: jöjjön haza, édes. Meg azt mondják: te vagy a zsánerem!
+Meg azt mondják: magát vártam, egyetlenem. Meg azt mondják: álljon
+meg, szívem, mondok valamit. Ha meg is állok ott avval a leánynyal,
+míg egy cigarettet ajánlok neki, addig is zavarban vagyok, hátha
+erre talál suhanni egy ismerős dáma kivilágított autoban és meglát!
+De nem igen állok meg cigarettre sem, elhanyagolom, elfelejtem. Úgy
+megyek tovább makacsul, mint néma ellenség. Bókjaikat elveszem, nem
+köszönöm meg, nem adok semmit bókjaikért, hozzám való
+hajlandóságukért s az emberhang fáradságáért és kalóriájáért, amit
+rám kiadtak. Sokszor majd elnevetem magam bohóc képükön és
+kalapjukon, sokszor meg olyan nehéz borzalmat érzek előttük
+elmentemben, mint egy gyermek. Mintha nem tudnám, hogy ők is éppen
+ilyen ártatlan gyermekek, mint én, akik gyanútlanul ébredtek föl az
+életre s nem tehetnek magukról. És olyan büszkének mutatom magam,
+mintha soha se lettem volna ilyen leánynyal. A szívem mindig
+megbüntet, mikor ellépek előttük, elkezd fájni azokért a
+leányokért. És az eszem nem akarja megérteni, miért, mi jogon,
+miféle szégyenérzetből és kényelemből nem köszönök vissza nekik és
+nem adom vissza <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span> bókjaikat szalaggal megkötve s
+parfőnözve? És aztán látom a mulasztásomat és a vétkemet a
+szerelmes leányokkal szemben, akik az én kedvemért állanak ki a
+holt éjszakába, hogy nekem is legyen valakim, mert hátha senkim
+sincsen? Ők, mint a mentők, megjelennek az uccán, ők a szerelemből
+kifelejtett hímek jó tündérei. Ők az ügyetlennel, a gyávával, a
+szegénynyel, a kiselejtezett rúttal, a nyomorékkal, a beteggel, a
+vénnel és a részeggel is lefeküsznek és szelíden behúnyják a
+szemüket, mint aki meghal. Ők mézükért nem várnak se virágot, se
+hűséget, se színészetet, ők elhitetik, hogy azért csak pénz jár
+nekik. Ők úgy tesznek, mintha megértenék a világot, mintha hinnének
+a világnak. Ők nem adnak és nem kérnek nevet, mintha tudnák azt,
+hogy mindenki névtelen halott ezen a földön.</p>
+<p>Én tudom, hogy ők milyen szerencsétlenek, mikor a vendéget
+bekísérik a kapun. Ők ezt nem tudják, ők akkor tudják hogy
+szerencsétlenek, mikor a vendég nem jön, mikor a szobabér és a
+vacsora és a kávé elmarad. Én tudom, hogy én az ő reményük vagyok
+és tudom, hogy én vagyok az oka köhögésüknek téli reggel. Tudom,
+hogy mikor szerelemben csónakázom, mikor kalandban bújkálok és
+mikor aszkézisben izzom, akkor őket csalom meg és őket rövidítem
+meg. Nekem nagyon fáj a szívem a leányokért, igen, de nem adom oda
+nékik fájó szívemet, hogy ezüstszínű kályhájuk tetején kisüssék
+pecsenyének.</p>
+<p>Én arra a bűnömre is emlékszem, hogy diák estéimen a leányokban
+szívtelen bestiákat láttam, mert nem volt pénzem és ők nem engedik
+be a fiúkat pénz nélkül. Viszont, akik mégis beengedtek hitelbe és
+potyára, azoknak a leányoknak a hangját elfelejtettem hűtlenül.
+<span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>CSAK ÁMULOK, CSAK BÁMULOK</h2>
+</div>
+<p>Nem tudják az uccán, hogy ki vagyok én. Úgy csodálkozom! Ha
+elmegyek a kávéházi terrasz előtt, fel kéne annak a népségnek
+állani, engem üdvözölni halk himnusszal. A járdán el kéne hallgatni
+a beszélgetőknek, ha szembe jövök, nem? A parlamentben a vitát fel
+kellene függeszteni, ha véletlenül bemegyek: én szólaljak meg!
+Érthetetlen előttem, hogy nem hívnak meg az udvari ünnepélyekre,
+hogy azok lezajlanak nélkülem, hisz nem érvényes az az ünnepély,
+hisz nem vagyok ott! Nem tudom felfogni, hogy maradhatott ki ma is
+a Timesban a Court Circular rovatból az, hogy én most hol
+tartózkodom és hova fogok utazni. A virgonc fox-trot zenének el
+kellene szakadni a táncteremben, ha belépek, hátha én most
+szomorúságot rendelek? A temetőben, ha bekukkantok oda egy
+temetésre, fel kell szippantani a sírást, hátha véletlenül
+vidámságot kérek? Hogy lehet az, hogy nem minden nő engem szeret?
+Lépten-nyomon látok szép leányokat fiúkkal suttogni s szép
+asszonyokat férjük és szeretőjük közt jóllakottan sétálni, mintha
+én itt se volnék a világon! Talán nem látnak? Vakok? Hogy hogy nem
+bolondultak még meg mind értem? A földön kéne nékik úszni felém,
+mint a tenger színén a heringeknek, végtelen sűrűn! Az égig kéne
+lángolni a boldogtalan nők jajgatásának, akik kimaradtak
+karjaimból. Hogy mernek ilyen ostobaságokat beszélni az ostobák a
+világon, azt hiszik, süket vagyok? Hogy mernek olyan vakítóan
+kacagni s hogy mernek olyan hangos brilliáns gyűrűket a kisujjukon
+tartani, hogy mernek olyan töltött hasakat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> és
+olyan búvársisak fejeket hordani, hát megkérdeztek engem, hogy
+megfelel-e az az én ízlésemnek? Hogy mernek nevet nyomtattatni
+névjegyükre, hát mi az a név ott, ki az? mi az? értem én azt?
+kérdeztem én azt? Hogy merészkednek hangosan véleményt mondani,
+hogy mernek ilyesmiket kiereszteni a szájukon, hogy: szerintem, azt
+mondom, kijelentem. Megengedtem én azt? Eltűrhetem én azt?
+Úgylátszik: azt hiszik, alszom és nem hallok és nem veszek észre
+semmit. Igen, azt hiszik, nem tudok semmiről amit művelnek. Látom,
+felhúznak a mellényzsebből arany cigaretteket és mutogatják avval a
+karjuk erejét, hogy azt ők fel tudják háromszor egymás után emelni.
+Látom, bemennek a bankházakba s a börze házába. Azt gondolják, hogy
+meghaltam és most már mindent szabad! Látom világos nappal
+vadászfegyverrel a térdeik közt őket kocsin menni! Oly gyanútlanul
+nézegetnek az ülésről kétfelé, nem is sejtik, hogy látom őket! Csak
+várom, hogy rémülten rombolják le az idétlen épületeket, meg a
+kövér szobrokat és senki se mozdul! Nem is álmodják, hogy élek,
+hogy eszméletemen vagyok! Ti kába szegények, mit lógatjátok azt a
+buta homlokotokat! Engem bámuljatok meg, mondjátok: áá áá!
+ugrándozzatok! éljenezzetek!</p>
+<p>Hogy mernek másról beszélni, mint arról, hogy én megszülettem!
+Hogy mernek valami máshoz imádkozni, mint énhozzám! Hogy lehet az,
+hogy szakad az eső, mikor én éppen sétálni akartam? El vagyok
+képedve, a lélekzet megakad a gégémen, a szemem megrekedt, nem
+értem, hogy politikát és háborút rendeznek az én jelenlétemben,
+hogy nem félnek engem így úntatni, engem, aki körül az egész világ
+forog, akiért így lángol a nap és akitől függ minden az ég alatt és
+a föld alatt és a tenger alatt! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>RÖSTELEM</h2>
+</div>
+<p>Hogy ugrok a villamos elől, mikor a csengővel csábít, hogy
+üttessem el magam! Milyen ügyeset, frisset ugrok. Hogy örülök abban
+a pillanatban! Kinek örültem? Magamnak. Kit mentettem meg? Magamat.
+Kinek az arcát legyezem júliusban a szalmakalapommal? A magam
+arcát. Kinek szívom szakadatlanul az oxigént, hogy meg ne
+fulladjon? Magamnak. Kit borotváltatok reggel, kit fürdetek, kit
+öltöztetek? Magamat. Kinek a fejfájását érzem a
+legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom a reggelit,
+az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Kinek a két kezét óvom és
+melegítem a kesztyűmben? A magam két kezét. Ki látja a csillagokat,
+mikor este felnézek az égre? Én magam. Kinek hallgatom a muzsikát?
+Magamnak. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből
+csinálok cukrászdát? Csak a magam keserű testéből. Ha más valaki
+érezné a rám ragasztott csókot, egy idegen, ismeretlen, messze! Ha
+más valaki látná az én pillantásommal azt a csillagos éjszakát! Ha
+más valaki érezné azt a gyöngédséget, amelylyel a magnoliát a
+kezemmel megölelem, mint egy poharat.</p>
+<p>Alvásommal csak a magam életét pihentetem, könnyeimmel csak a
+magam szemgolyóit olajozom, a szomorúság zöld koszorúját csak a
+magam szívére helyezem. <span class="pagenum"><a name="Page_106"
+id="Page_106">-106-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM VAGYOK VALAMI ÁRTATLAN, NEM</h2>
+</div>
+<p>Ha nem lennék, az én térfogatommal több hely volna a villamoson.
+Az a kenyér, amennyit az én életem lefoglal, az másnak jutna, tán
+két személyre is elég volna, vagy többre is, a szegénység gyermekei
+közt, hisz azok oly kevés kenyérre vannak szoktatva. Ha nem lennék,
+az a dohány, amennyit pusztítok, az felszabadult volna s abból a
+nagy-nagy kazal dohányból, amit eddig elhamvasztottam, abból egy
+pár szállal több vagy jobb jutott volna sok sok férfinak, vagy
+talán valamennyivel, amennyit nem tudok kiszámítani, annyival
+olcsóbb lenne a szegény legényeknek a cigaretli, ha én nem élnék.
+Igen, az is bizonyos, hogy a szövet, az ingnek, zsebkendőnek való
+vászon, a harisnyának való cérna és a nyakkendőnek való selyem, a
+cipőnek és a kesztyűnek és a bőröndnek és a papucsnak való bőr, ez
+mind egy sejtelemnyivel olcsóbb volna, mert több volna, mert én nem
+kérnék belőlük, ha nem lennék itt. Ha nem lennék, talán egy
+milliméterrel kevésbbé volna lehajolva a háta nem tudom melyik
+szabósegédnek, aki a mezzanínon varrja a mellényt. És a szeme is
+talán egy órával, vagy egy perccel tovább lehetett volna el
+pápaszem nélkül életében. Aki gallért vasal, aki cipőt krémez, aki
+cigarettepapírt fehérít a gyárban, aki kéziratot ver a szedőgépen,
+aki a tartozást könyveli a divatáruboltban, aki a darabot szerepezi
+a színháznál, aki takarít, aki főz, aki a telefonközpontban fülel
+és szól, aki a postán öklözi a leveleket, aki az uccán a szemetet
+sepri, mindaz, aki <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span> dolgozik, mind ez az úr és mind ez a
+hölgy valamennyivel könnyebben szabadult volna a földről, ha
+legalább én nem lennék. A levélhordó kevesebb lépcsőt hágott volna,
+úgy szeretném tudni hánnyal kevesebbet! Azok a lányok, akik az én
+alakomat találták ölelgetni, más férfit ölelgettek volna az én
+helyemben, ha nem lennék. Itt vagyok és azok a hímek, akiknek a
+helyét elfoglaltam az ölelő karok közt, azok megnyúlt vén arccal
+néznek rám távolról, egy-egy csillagos könnycseppet ejtve, és
+megmaradt csókjaik, mint száraz falevelek szállanak le szájukról.
+Ha nem lennék, a lapokban az én versem helyett és az én tárcám
+helyett mindig más nevek tárcái, versei jelentek volna meg és
+azoknak a neveknek a zsebébe ment volna a honorárium. Azok a
+versek, amelyeket olyankor én szorítottam ki, hol vannak azok? Mi
+sérelem, mi sóvárság, mi ujság, mi madárszín van azokban? Szeretném
+azokat tudni s úgy érzem, azoknak az érzékeny poétáival a
+számadásomat egyszer rendbe kéne valahogy hozni. Az volt a
+képzeletem, hogy ajándékba jöttem ide s az lett belőle, hogy
+terhére vagyok a világnak.</p>
+<p>Ha szégyenemben a föld alá bújtam volna már, legalább a
+szegények ellophatnák a fejfámat egy estére befűteni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MINT MINDENKI</h2>
+</div>
+<p>Azt mondom magamról: én. Mindenki ugyanezt mondja önmagáról.
+Mindenki: én! Ha kiadom ezt a neveletlen szót, akkor mindig
+elismerem, hogy nem különbözök itt senkitől, én is csak ennyi
+vagyok: én. Nem vagyok valami magasabb, valami vízszintesebb,
+valami mélyebb, valami nehezebb és tartósabb. Mindenki mondhatja
+itt hogy: én. Pfuj! Egy tábornok is azt mondja: én, egy bolha is
+mondhatná, ha beszélni tudna, mint a tábornok.</p>
+<p>Az autok minden percben el akarnak gázolni. A multkor este
+világítatlan udvarban csúszkáltam és kicsi híja volt, hogy a
+pincébe le nem zuhantam! Ha vissza nem rántott volna valaki,
+egyszer az uccán bele léptem volna a felnyitott csatornába.
+Keresztül estem a lovam fején, majd kitörtem a nyakamat. Egy
+gyalogsági lövedék éppen a fülem mellett repült el. Kicsi koromban
+majdnem elpatkoltam torokgyíkban én! Én! Én! Ééén!</p>
+<p>Hogy elvihogtam magam egyszer egy kis gömböc színésznőn, mikor
+mesélt és a vizes fogait néztem szavai mögött és egyszer, mikor azt
+a szót hallottam: én, nem állottam meg, szemen kacagtam, oly
+kómikus volt, hogy ez azt mondja: én! Mit gondolhatott abban a
+pillanatban, mikor azt mondta: én. Mit látott szemei mögött
+odabenn? Igen, azt látta, hogy nevetek és azt gondolhatta, hogy
+hátha valami szellemeset talált beszélni s ő is elkezdett kacagni
+velem. <span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MEGHALLOM A HANGOMAT</h2>
+</div>
+<p>Mikor beszélek néha fölébred bennem az én életem, fölébred a
+hangomtól, mint egy csecsemő a bölcsőben. És akkor hallgatom
+hangomat és olyan sajnálat fog el önmagam iránt, hogy sírhatnám.
+Nyelnem kell keményet és el kell hallgatnom folyton egypár
+másodpercre s el kell nevetnem magam, hogy a sírás át ne törje
+hangomat és szememet. <span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MENNYI KÖNYVET OLVASTAM</h2>
+</div>
+<p>Mennyi könyvet olvastam és mennyi eleven emberrel nem beszéltem.
+Hiszen az is olvasmány, ha hangos szavak sorakoznak előttem. Mennyi
+embert, mennyi életet nem olvasok! Ezek az emberbőrbe kötött
+könyvek, amelyeket fel se nyitottam, ezek el fognak veszni, ezeket
+elmulasztottam örökre, mert ezek csak egyetlenegy példányban
+jelentek meg.</p>
+<p>A könyvforma könyvek közül is mennyit, de mennyit nem olvasok.
+Látok a könyvesboltban és a könyvesbolt kirakatában könyveket,
+amelyekre nem is vagyok kíváncsi. Tudom, hogy ezeknek a könyveknek
+a fedeléről az író neve utánam néz, mikor elmegyek a kirakat elől.
+Népes Pantheonban merengenek képzeletemben azok az írók, akiknek
+könyveit nincs figyelmem elolvasni. Pedig minden szó nekem íródott
+le, hogy olvassam, igen, el kellene olvasnom az úgynevezett rossz
+írók minden szavát is, hiszen éltek vagy élnek ők, mint emberek és
+amit ők műveltek, az is reám tartozik. Beszédes vagyok írókkal,
+olyanokkal, akiknek egyetlenegy írott szavát nem ismerem se
+könyvből, se színészek szájából. Bókolok nékik, tiszteletet és
+csodálatot mutatok szemük előtt és igazán tisztelem is őket, mert
+élnek és igazán csodálom is őket, mert írnak, pedig látni a
+szemükön és hallani a hangjukon, hogy nincsen erre való
+kötelességük. Csak az ilyen írót csodálom, az ilyent, aki valami
+olyat ír, amilyet nem szoktam olvasni. Csodálom és megbámulom. Hol
+az ő melegforrása, milyen alakú az ő szíve, milyen színű az ő napja
+az ő egén, merre sétál az ő alkonyati útja, milyen illatú az ibolya
+és a <span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span> száraz levél, meg a száraz kenyérhaj az
+ő orra alatt, minemű gázak és gőzök fulladoznak az ő létének
+csöveiben? Az ilyen író idegen előttem, izgató, csupa titok, csupa
+embertől messzevalóság. Mi lehet az, ami írói tehetség helyett van
+benne s ami az ilyent írni uszítja, hiszen az is tehetség! de
+milyen az? honnan való az? mi az? Zavarba esem az ilyen író előtt,
+szorongást érzek őelőtte s olyasmit, amit áhitatnak szoktak
+mondani. Idegeimet kemény kötelek kezdik szorítani, tüdőm malomkővé
+válik, homlokom ólom borítja, szemem fáj, hangom botlik és
+elhallgatok. Ilyen bámulattal bámulom a fegyvergyárban a gépeket,
+mert nem értem a szerkezetüket. Ilyen bámulattal bámulom meg az
+ostoba vastag úriembert is, mert nem tudom követni, nem tudom
+képzelni őt, nem tudom el se hinni őt. Elgyöngülök és térdre esem
+előtte, ajkaim összeverődnek, imádkozom.</p>
+<p>Bűnöm, hogy kívánt könyvekben gyönyörűséggel úszom és utazom és
+szállok és alszom. Az életről, az élők életéről megfeledkezem
+olvasás közben, nem tudok róla, elpártoltam attól, hűtelen vagyok.
+Az író üldözött életére se gondolok olvasás közben, csak
+gyönyörködöm, mert még a fájdalmat vető olvasmány is csupa
+gyönyörűség. Igen, és költők és írók könyvéről beszéltem nővel,
+férfival, és a versek és a regények szépségeit és érvényességeit
+idéztük és áldottuk együtt, és nem jutottak eszembe a költőnek meg
+az írónak saját szíve s eseményei. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VALAKINEK ADÓSA VAGYOK</h2>
+</div>
+<p>Hol lehet az az agg rikkancs asszony, az, aki olyan szürke s oly
+száraz volt, mint a fejfa? Az ott állott a nyugati pályaudvar előtt
+és már nem áll ottan. Egyszer vettem egy kétkrajcáros uccai lapot
+tőle s nem volt apróm, csak egy krajcár és a másik krajcárral adós
+maradtam neki holnapig. És elfelejtettem ezt is, mint minden
+adósságomat a földön és mikor ez az egy adósságom eszembe jutott,
+valami két hét mulva, már akkor nem találtam meg azt a nőstényarcú
+aggastyánt ott a nyugati pályaudvar előtt. Nem láttam sehol azóta,
+nem lelem. Meglehet, hogy az alatt a két hét alatt elutazott a
+pályaudvarról, a föld alá. Avval a csalódással ment el a világról,
+hogy énbennem csalódott. Hátha soha, de soha senkiben és semmiben
+nem csalódott, csak énbennem egyedül. Megcsaltam. Tartozom egy
+krajcárjával és nem tudom, hol a sírja, hogy letehetném oda azt a
+krajcárt törvényes kamatjaival, meg egy szál szalmavirággal, a
+szegények halottas virágjával. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZERETLEK</h2>
+</div>
+<p>De hallom, hogy távol és távol egy holdtalan tenger kérdez: hát
+engem nem szeretsz? Millió millió millió leány kérdez egyenként:
+mért nem engem szeretsz? Én megcsalom őket, mert csak Te előtted
+hajtom meg a lángot, aki szívemből felcsapott. Én megcsallak Téged,
+mikor azt merem kimondani, hogy szeretlek, mert én őket is
+szeretem, a többit is, mindet de mindet, igen! Én rosszul érzem
+magam, én lesütöm a fejem, én nem merek a szemedbe nézni, én nem
+merek a többieknek sem a szemökbe nézni. Az én szívemben egy másik
+szív is van, úgy fáj mind a kettő! Én ilyen szerencsétlen vagyok,
+látod. Én bűnnek érzem, hogyha azt mondom, hogy: szeretlek. Az ég
+le akar szakadni rám, a föld el akar nyelni. Mit mondtam? Hiszen én
+nem tudok felelni az én szavamért. Ki vagy Te? Én eltűnök majd
+innét, én nem tudlak megszöktetni Téged betegség és
+szerencsétlenség és pusztulás elől. Én nem tudok Érted semmit
+tenni. Én nem tudok semmit adni Neked. Én nem tudom igazolni magam
+Előtted. Én nem ismerlek Téged. Én nem vagyok idevaló.</p>
+<p>Én ködből beszélek, én forró vagyok, mint a most sült krumpli,
+gőzölgök még, gőzömtől nem látok tisztán. Én minden leány helyett
+egyetlenegynek mondom azt a szót, hogy: szeretlek, Te vagy előttem.
+De szabad nekem egyetlenegyet választani s a többit a halálra
+bízni? Hátha van még egy másik is a tengerben, a vetésben, a
+kerítés mellett a gyom közt, a szemétdombon a paréj közt, még egy
+példány, aki <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span> énrám várt, aki az én hangomért
+nyitotta ki a fülét és az én csókomért húnyta le ajkait?</p>
+<p>Nem tudom, mit mondtam, mikor azt mondtam, hogy: szeretlek.
+Úgy-e nem is hallottad? mondd, hogy nem hallottad! felejstd el!
+bocsáss meg! Én nem tudom mennyi a különbség a szerelem közt, meg a
+szeretet közt, nem tudom, nem mértem még meg, nincs olyan lázmérőm,
+nincs olyan ürmértékem, se hosszmértékem, se távcsövem nincs olyan,
+akivel azt a különbséget beláthatnám és kiszámíthatnám és
+megmérhetném. Nem tudom mennyi az a szerelem és mennyi az a
+szeretet, nem tudom, mivel tartozik a szívem egyiknek is, másiknak
+is, még nem tudtam megtudni. Senki nem tanít engem, senki nem
+vizsgáztat, senki nem old fel. Nem tudom, honnan kezdve szerelem.
+Nem tudom, honnan kezdve szeretet. Nem tudom hányadán vagyok. Úgy
+félek élni s meghalni. Nem tudom, mi jogon vonom el egy púpos
+lánytól a vágy pillantását, amelyet az élet a szemembe tűzött, hogy
+azt a nőnek nyujtsam? <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>LEVELET KAPOK</h2>
+</div>
+<p>Levelet kapok. Kinek írták ezt? Mi dolgom lehet nekem magamnak
+külön valakivel? Minek ragasztom be a borítékba a levelet, mikor én
+írok másnak? Mi titkom lehet nekem? Ki előtt titkolózom? Ki ellen
+van kifogásom? Kit akarok eltolni magam mellől?</p>
+<p>Mért tartom ajkaim begombolva a járdán az emberek közt? Mért nem
+mondom meg, hova megyek?</p>
+<p>Micsoda kulcs van a zsebemben? Mit zártam el? Mikor találtam fel
+a kulcsot? Miért? Nem emlékszem. Mi az én történetem? Mik az én
+saját emlékeim? Talán tőlem függöttek sorsom eseményei? Kötelező
+rám nézve az emlékezet? Ki kéri számon tőlem? Mindazt, ami történik
+velem, nem dobálhatom messziről a halálba?</p>
+<p>Mit jelent ez a névjegy? Miféle karcsú fekete halott fekszik itt
+a fehér havon? Ki ez a név? Szeretném a homlokomról levakarni a
+nevet. Szeretném a számból az én külön életemet kifújni, mint a
+füstöt.</p>
+<p>Mit ábrándozik a monogram a zsebkendőmben?</p>
+<p>Mi az a bűn? Amitől rosszul érzem magam, az mind bűnöm.</p>
+<p>Nem divat az rajtam, hogy embertárs akarok lenni? Úgy rémlik,
+hogy mindig jelentkezni akartam, de aztán elbújtam mindig. Nem
+külső kényszer az, amit itt belül érzek, amit szívnek szoktak
+mondani?</p>
+<p>A karom kihajt, hogy a földet a szívemhez szorítsam vele. Nem
+egy tolvaj karja ez, nem lopni akar? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>EMLÉK</h2>
+</div>
+<p>Úgy megsajnáltam ma egyedül sétáltomban lógó kezeimet. Odanéztem
+mások lógó karjaira is, hogy hintálnak, a jobb kar előre, a bal kar
+hátra, a bal kar előre, a jobb kar hátra. A szívemet éreztem.
+Eszembe jutott az a játék, amelyiket gyermekkoromban az
+iskolaudvarban legtöbbet játszottunk. Kinn a bárány, benn a farkas.
+Mind a két kezem fogta egy-egy másik fiú, jobbról is, balról is és
+azoknak is mind a két keze egy-egy másik fiú kezében volt, így
+állottunk nagy kört. Gyermekek voltunk, együtt voltunk. Az orrom
+hegye viszketni kezdett és emeltem a kezem, és a másik kis fiú
+öklével dörzsöltem meg az orrom hegyét. Észre se vettük a tévedést,
+sem én, sem ő. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SÚLYOS MULASZTÁSOK</h2>
+</div>
+<p>Helyrehozhatatlan mulasztásaim vannak. Némely nap, hogy hogy nem
+megtörténik, hogy nem láttam az alkonyatot. Vannak éjszakák, hogy
+úgy fekszem le, hogy nem gondoltam minden élő lényre a világon egy
+gondolattal, úgy mint a csillagos égre, vagy mint a füves földre
+gondol az ember. Ezért önvádat érzek, olyant, mint kis koromban,
+mikor elfelejtettem elalvás előtt imádkozni.</p>
+<p>Vannak napok, melyekben gond, politika, nő, dolgozás, emlék,
+kétségbeesés úgy elfoglaltak, hogy nem szökhettem haza a
+csodálkozás kastélyába. A csodálatosság a levegőm, a világításom,
+az igazságom, a hazám, a sorsom, a szerencsém és az életem és
+mindenem! És van nap, amelyet úgy megcsalok, hogy reggeltől estig
+nem csodálkoztam! Mikor elmult, úgy látom az ilyen napot, mintha
+koromsötét lett volna.</p>
+<p>Ilyen hamis napom közben van azért egy-egy másodpercem, mikor
+felkapom a számat, lélekzeni egyet az égből. Egy-egy ilyen
+másodpercemben közel vagyok eszméletemhez. Megszédülök. És úgy fáj!
+Látom, hogy elvesztem itt, elbuktam, bele vagyok a földbe
+fulladva.</p>
+<p>És irtózom magamtól, addig a pár pillanatig, míg ráérek, irtózom
+magamtól, mert megcsalom magamat: mert megcsalom a csodálkozást, az
+én édesanyámat, nevelőnőmet, örökös hajnalomat és végtelen hajómat.
+Félek, hogy megbűnhödöm, mert egész nap nem vettem észre ruhámon a
+csodálatosság fényözönét. Reszketek, hogy most már örökre elhagy
+engem a csodálkozás, mint a szép nő reszket, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span>
+elhagyja a szépség, mint a hím reszket, hogy elhagyja az ifjúság,
+mint a rotschild reszket, hogy elhagyja a milliárd.</p>
+<p>Csodálatos csodálatosság. Magas csodálatosság. Mézédes
+csodálatosság. Tükörfényes csodálatosság. Lángoló csodálatosság,
+milliom gyertyafénynyel vakító! Csengő zengő csodálatosság, altató,
+repítő és szédítő csodálatosság! Csurom csodálatosság, maszületett
+ártatlan! Édes kedves! Ó, tiszta mint a reggelre esett hó, még egy
+tyúklépés nyoma se látszik azon. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÁSITOK</h2>
+</div>
+<p>Ásítok, mert fáradt vagyok. Talán unatkoztam is, azért ásítom el
+magam? Tagadom, de lehet, hogy unatkoztam. Ááááh. S míg unatkozni
+méltóztatom, azalatt itt köröskörül öt földön az élet tajtékzik,
+mint az őrültség, mint a haldoklás. Nem tudom, melyik hídról ki
+ugrott a vízbe éppen akkor, mikor ásítottam, mikor unalmamat
+énekeltem. Engem ásításom élvezetében semmi aggodalom nem
+zavart.</p>
+<p>A világ, mint a színház, leégett, az emberek beleégtek. A felhők
+leestek az égről, a virágok megkövesedtek. A fák elhagytak
+bennünket, mint a feszületek és a szobrok. Csalódtam az állatokban
+is. A levegő megdöglött és itt terjed temetetlen. Én úgy teszek,
+mintha semmi se történt volna, igen, éppen úgy. Úgy viselkedem.
+Mutogatom testszín arcomat az emberek közt. Mintha élnék még.
+Mintha mindenhez hozzájárulnék.</p>
+<p>Kezet fogok olyanokkal, akikről tudom, hogy a fegyvert
+elsütötték. Lesem jellemtelenül a homlokom alól, hogy nem látta-e
+valaki, egy valaki, egy nem tudom ki, egy tisztatestű, tisztaszájú,
+tisztakezű szép néma férfi, ki ellenőrzi, hogy hogy viselem magam
+életemben? Azt diktáltam magamnak, hogy nem lesz szabad majd kezet
+adnom a fertőzötteknek, akiket a halál felhasznált. Mégis
+hozzáértetem a kezemet a kezükhöz. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BOCSÁSSANAK MEG, AKIKKEL VALAMI JÓT TETTEM</h2>
+</div>
+<p>Akik ellen valami jót találtam tenni életemben, azoktól messze
+magamban mindig bocsánatot kérek. Látom, hogy nem szabad jót tenni
+senki ellen, mert az sértés az ember ellen. De mindig rövidlátóvá
+teszem magam, s úgynevezett barátságot és úgynevezett szívességet
+teszek, mert akárkinek az akut szenvedése viszont én rajtam való
+sérelem és ezt a sérelmet jól esik visszautasítanom. Tudom, igenis,
+hogy önzés az, ha másokkal úgynevezett jót teszek. Ezt azok is
+sejtik, akikkel jót tesz az ember és azt az antipátiát érzik, amit
+érezni szokás a kimutatott önzéssel szemben. Magam is éreztem már
+émelyt olyanok iránt, akikre rá voltam életemben szorulva s akiknek
+a jóságát el kellett szenvedni magamon. Az úgynevezett jóság
+sokszor nem egyéb, mint egy morzsa, amit visszaadunk annak, akitől
+egy egész kenyeret loptunk. A jóság csalás. A jóság tolakodás.
+Nincs jogom egy hasonlómat, egy embert úgynevezett jósággal
+alattvalómmá nyomni, szerénnyé, megalázkodóvá, figyelmessé, vagyis
+lekötelezetté tenni magam mellett. Az a csepegős szó: köszönöm, az
+olyan, mint a véres gennyes köpés a foghúzás után. Az a nyálas
+kifejezés, hogy: nagyon hálás vagyok, az oly üres, mint a paszuly
+hüvelye, mikor kiestek a szemek belőle, s az oly hamisan hangzik!
+azt teszi sokszor, hogy: útállak, teher vagy rajtam, bárcsak soha
+se látnálak többet. A jóság fertőzés bennem, a levegőt terhelő
+boldogtalanság fertőzte meg a lélekzetemet. Lehet, hogy a jóság
+érzése endogén <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span> érzés; lehet, hogy fölösleges,
+fárasztó, embertelen. A jóság reakció, nem akció. A tisztaság
+éghajlata alatt a jóság bacillusa elhal, a távol örökkévalóságban a
+jóság dudváját nem találják majd az érzések veteményes ágyán. A
+jóság most elveszi a helyet az örök emberben valami más érzés elől.
+Ha nem lesz szükség jóságra, akkor a jóság cserepében csodálkozás
+fog nyílni vagy vidámság.</p>
+<p>Akikkel úgynevezett jót merészelek tenni, tudom, olyan vétkem
+van azokkal szemben, amit nem tehetek soha jóvá. Álljanak rajtam
+bosszút, könyörgöm, legyenek ők is jók hozzám: felejtsék el
+azonnal, ha jóságot követtem el rajtuk. Engedjék, hogy én is
+elfelejtsem, segítsenek nekem. Ne válasszon el a jóság szöges
+drótkerítése bennünket, akik összetartozunk. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÉN, ÉN, ÉN</h2>
+</div>
+<p>Roppant meg vagyok sértve. Csak úgy nézek ki, mint az emberek.
+Ez az alak itt, aki az én ajkaimon át lélekzik, ez nem az én művem.
+Az egész kompozícióhoz nem tudom, mi közöm. Hol van itt az én saját
+külön programom, az én egyéni ízlésem, az én fantáziám és érdekem?
+Ez az: az én? Akármelyik liftes fiúnak joga van hasonlítani hozzám.
+Én velem ugyan elbántak. Nagyon szégyellem a dolgot. Én, én, én.
+Borzasztó. Ha kinyitnám a szám az uccán vagy a koncertteremben a
+csöndben és rájuk kiáltanám, hogy: én! hát biztosan a szemembe
+kacagnának. Hát hogyne.</p>
+<p>Én, én. Mit tudok én? Próbálnék például más módon mozdulni, mint
+az emberek vagy mint mondjuk a libák. Azt se tudom, hol kezdjem. A
+két lábam nem működik máskép, mint az övéké. Bal jobb, bal jobb;
+nem is tudom, hogy csinálom, csak járok. Ez nem én vagyok. Éppen
+úgy tátog a szám, mikor eszem, mint az állatoké s mint az embereké.
+És eszem, mint mindenki, nem tudok egyebet e helyett kitalálni,
+pfuj! És megfázom, mint mindenki s egyszer csak kijelentem, hogy: –
+Hapci! – Nem, ez nem lehetek én. Kikérem magamnak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEM SZÓLOK SENKINEK</h2>
+</div>
+<p>Igen, de azt hiszem, hogy én soha se leszek öreg. Mindenki
+megöregszik, beteges és csunya lesz, bizony ez így van. Dehát én
+nem, én nem. Én ilyen maradok, sőt majd mindig fiatalabb leszek. Én
+nem tudom elképzelni, hogy én is elhagyom magamat. Á, az
+lehetetlen.</p>
+<p>Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint
+költő. Nem tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt
+földrészen, oly sűrűn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak
+és nem adnak életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész
+életében ügyvéd vagy bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy
+úgynevezett báró! Komolyan veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak
+nézem, hogy élnek és tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha
+észrevennék magukat, megőrülnének. Nem, ez mind őrült. A
+villamoskalauz azt hiszi, hogy ő villamoskalauz, szegény! Szegény,
+szegény, szegény villamoskalauz. Ha azt hinném, hogy ő csakugyan
+épúgy él, mint én, egy perc alatt hetvenet dobogó szívvel, hát
+meghalnék érte bánatomban. Nem, ezek mind nem élnek, ezek álmodó
+álmok, mindez a csillagsűrűségű ember előttem. Ez az én
+gyermekálmom. Az én mesés erdőm. Az én néprajzi kiállításom. Az én
+látni valóm. Az én témám. Jaj, meg ne tudjanak semmit. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ILYEN VAGYOK</h2>
+</div>
+<p>Eséseim, reménytelenségeim közt mások tragédiáival vigasztaltam
+magam. Igen, rajtacsíptem sokszor magam, hogy így jár az eszem: ni
+ennek meg hátgerincsorvadása van, mit akarsz, ennek mennyivel
+rosszabb! Akkor biztos örültem is annak, hogy ilyen férfit
+látok.</p>
+<p>Igaz, ez így van. Hányszor, de hányszor gondoltam messzire, hol
+vonatkatasztrófa történt. Meg, ahol tűz volt és emberek bennégtek.
+Meg, ahol tébolydába vittek egy fiatal férfit. Milyen jó, hogy nem
+én voltam! Milyen jó, hogy nem voltam ott!</p>
+<p>Hullarabló vagyok. Az, az. A háborúban néztem a lelőtteket a
+mezőn, mint a sorba lefektetett nyulakat. Gondoltam, persze, hogy
+gondoltam mindig, hogy: én is fekhetnék így itt. Ni én élek, én
+legalább élek. És igaz: éltem a háború alatt. Itt voltam! Itt
+köszöngettem majom mosolyintással, cigaretliztem, csókolóztam és
+jószagú faleveleket is szagolgattam. El tudtam aludni éjjel és
+álmodtam is hűtelen álmokat. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ISMERLEK</h2>
+</div>
+<p>Ismerlek. Legeslegbelül, a tested hálószobájában, ott folyton
+azt nyávogod: één, ééén! Elmázoltad a képed sárral és a tenyereden
+kínálod a szíved. De hát közben azt hiszed, hogy mint az újhold úgy
+ragyog itt a te arcod és szép perceket áldozol a fotografiád
+bámulásának. Reszketsz, hogy a dühös szegények kikapják a szívet a
+tenyeredből, igen, mert te azt egy ábrándhoni leánynak tartogatod.
+Ismerlek. Mikor csókot srófolnak a szádba, akkor nem tudsz semmit
+sorstársaidnak, másolataidnak, az embereknek szerencsétlenül járt
+életéről. Önző vagy, mint a színészek, kéjenc vagy, mint a kutyák,
+hamis vagy, mint az istenek. Hallgass! Az az ideálod, hogy az ég
+fekete legyen, mint a nyomdafesték, csak egyetlenegy csillag legyen
+benne: – te magad. Mindig csodálkozol rajta, hogy addig is volt
+időszámítás és ruházkodás, míg meg nem születtél és hogy egyáltalán
+volt ég, föld, míg te itt nem voltál. Ismerlek. Nem bírod
+elképzelni, hogyha meghalsz netalán, nem fog bánatában mindenki
+halva összeesni és hogy a nap másnap is fel mer majd kelni. Ó én
+tudom, ki vagy! Előlem nem fogsz elbújni. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZIV</h2>
+</div>
+<p>Az lesz a baj, hogy rossz szívem van. Igen; akinek jó gyomra
+van, az jól emészt, az nem érez sohasem émelyt, sem égést a
+gyomrában. Akinek jó foga van, az jól rág, annak sohase szúr,
+sohase sajog a foga. Akinek jó szíve van, az nem is érzi, hogy
+szíve van. Az egészséges fog nem érez se meleget, se hideget. A jó
+szív nem ad életjelet.</p>
+<p>Nekem rossz szívem van. Mindig érzem a szívemet. Kellemetlen
+vagyok a szívemmel a világnak, amint nem kellemes a rosszfogú vagy
+rosszgyomrú ember a többi embernek. Panaszos arcot csinál,
+keserveskedik; nem jó rá se nézni az ilyen nyavalya emberre.</p>
+<p>Ha jó szívem volna, jó volnék én is a világnak, igen, vak
+mosollyal tenném a sétám az életen átal, nem látnék, nem hallanék,
+nem szólanék. Nem árulnám el az embereknek az alkonyatot, sem a
+kegyetlenséget. Nem tudnák meg, mi az a búbánat, mi az a szenvedés,
+igen, mi az, hogy itt élet helyett letartóztatást kaptak,
+válogatott kínzásokkal. Nem tudnának semmit. Jajtalanul múlnának
+el, mint a giliszták, akiket eltapos a cipő. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MICSODA BESZÉD AZ</h2>
+</div>
+<p>Az, hogy a sáros időre azt mondom, hogy az csunya idő. Hol
+kaptam el ezt a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a
+korlátoltságba, ebbe a nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett
+félre érezzek, és ilyen törpeség jusson eszembe, hogy a sár csunya?
+Vagy, hogy az esős nap nem szép nap. Csak a napos napon mondjam,
+hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem azt a gyöngyös elragadtatást, azt
+a meséset, azt az édesded álmosat, azt a dáriusi pazarat, amit az
+eső potyára adott az én szememnek, az én órámnak, az én életemnek?
+Letagadom, mint az adósságot, azt a művészetet, amit élveztem a
+zuzmara arabeszkjén, a sár Richelieu-csipkéjén? Ejnye. Hiszen én
+mindig csak szégyellettem a galléromat, nyakkendőmet és mondatom
+szavait is, mert másoktól tanultam, utánozom, lopom. Hiszen mindig
+azt prédikálta bennem a hiúság, hogy nekem nem szabad lopni, mert
+én rá nem szorultam senkinek semmijére. Mindenki lophat itt,
+csalhat, hazudhat, szólhat, tehet ami jól esik neki; nekem nem
+szabad. Én nem emlékszem már, mióta érzem úgy, hogy a sár nem
+kellemes, meg hogy a köd nem gyönyörűség, nem emlékszem, mert az
+emlékezetem is ellopják itt tőlem napról-napra. Tudom, hogy nem így
+éreztem, mielőtt érezni tanítottak.</p>
+<p>Nem tudom miféle gőgből, micsoda személyválogatásból nem
+érdeklődtem bizonyos dudvák és murokfélék nevei iránt. A rózsákat,
+az azaleát, a kaméliát megtanultam, azoknak az alakulatoknak
+udvarlok. Látok fűféléket, szegénysorsú <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span>
+ernyősöket a mezőben, azok közt artisztikusabb jelmezeket látni,
+komplikáltabbakat, érzékenyebbeket, mint az asparagus plumosus,
+akit a drága virágüzletben árulnak a dísznövények közt
+fayence-cserepekben. Azok mellett az egyéb szabad, pogány,
+iskolátlanul álmodó mezei tünemények mellett úgy mentem el mindig,
+egy bók nélkül, én durva fráter, aki még annyit se tud, hogy
+lábujjhegyen kell a tavaszban járni s a csillagok alatt le kell
+venni a kalapot. <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>GYANÚ</h2>
+</div>
+<p>A gyanú kutató tűje szúródik belé szívembe, mint fájós fogba.
+Nem bűn az én lemondásom, az én hangtalanságom, az én távolságom?
+Nem? És nem bűn a halálra, mint botra való támaszkodás és az
+úgynevezett humor, amitől mosolyt és kacagást tanultam? Ó, én itt
+rossz példa vagyok. Én félrevezetem a panaszosokat. Bűnöm, igenis
+bűnöm minden perc, melyben édesen elfáradtam az élet fájdalmától,
+és aztán azt képzeltem, hogy ez az édesség megéri azt a
+keserűséget, amelyből főztem. Összetört fejemre kötést csavartam a
+szonátákból. És a szeptemberi napon a beteg virágágyra fekszem
+álmosan. Én otthagytam seregemet, megegyeztem az ellenséggel.</p>
+<p>Igen. A lemondással, örökölt szenvedélyemmel el kell bújnom úgy,
+mint akik törvénybe ütköző szenvedélyeknek hódolnak. Szégyelnem
+kell magam. Félnem kell. <span class="pagenum"><a name="Page_130"
+id="Page_130">-130-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NINCS GYERMEKEM</h2>
+</div>
+<p>Nincsen gyermekem. Egyszer-másszor, ha ráérek szenvedni,
+szenvedek őérte, aki nincsen. Az ismerősök gyermekeit megcsókolom,
+játszom velük. Nagyon jól esik, hogy a gyermekek szívesen és
+könnyen társalognak velem. Idegenek kis gyermekeit is megcsókolom a
+játszótéren, ha a bonne megengedi. Olyan barátaimnak, akik együtt
+nőttek fel velem és megházasodtak, már gyermekeik vannak. Olyan
+pajtásom és ismerősöm is van, aki törvénytelen gyermeket hívott meg
+az életbe. Én ellene voltam a gyermeknek olyan nőnél, aki gyermeket
+kívánt tőlem. Félek a gyermektől.</p>
+<p>Nem tudom, szabad-e nekem életet és halált teremteni. Az az
+érzésem, hogy a gyermekemnek nem mernék majd a szeme közé nézni.
+Olyan kérdéseket tehet nekem a gyermekem, amelyekre nem tudok
+válaszolni. Csodálkozom a mások nyugalmán, biztonságán, örömén és
+büszkeségén, akiknek gyermekük van. Annyit koncedálok, hogy ha
+véletlenül nekem is volna gyermekem, én is éppen így nagyra volnék
+a gyermekemmel.</p>
+<p>De azt is érzem, hogy irtózom az apai korszaktól, azért, mert
+még magam is egy nem élt bájos gyermekkorba vágyom vissza;
+álmodozom, mert az emberek nem ellenőrizhetik álmodozásomat és el
+engedem andalítani fejemet oly abszurd reménytől, hogy az idő
+visszafordul velem, mint a kocsi, mely elhozott szülőtájamról és
+megérkezem egyszer legitím <span class="pagenum"><a name="Page_131"
+id="Page_131">-131-</a></span> gyermekkoromba, oda, hol nincs
+verés, nyomor, sírás, veszekedés és betegség. Azután meg azt is
+mindig érzem, hogy nem tudok az ifjúságról lemondani, s ha
+gyermekem volna, már nem képzelhetném tovább ifjúnak magamat.
+Tagadom az ilyen érzést magam előtt, mert szégyellem ezt a
+gyermekgyilkos önzést, de hiába tagadom, bennem van ez az érzés;
+nem tudom honnét kaptam. <span class="pagenum"><a name="Page_132"
+id="Page_132">-132-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>EZ MIND RÁM TARTOZIK</h2>
+</div>
+<p>Esőben az uccán az esernyők alatt vaksi mód siető nők, férfiak
+esernyői a peremükkel folytonosan egymásba akadnak. Ennyi a lakosok
+életének véletlen érintkezése. Enélkül nem érezték volna soha egy
+eszméletnyit sem egymást ezen a földön ezek a különszakadt
+korallvirágok, ezek a szétfutott falevelek, az emberek.</p>
+<p>A színházban együtt tapsolnak, egyszerre. Egyetlen dühödt
+nézőnek a tapsolása kómikus volna, s együtt a többivel lám mindenki
+mily képesen tapsolhat, mily dicsőségesen. Mennél elterjedtebb azon
+a nézőtéren a taps, annál jobban érvényesül egy külön néző két
+tenyerének a cintányérja. A tapsoló szeme részeg, füle hályogos,
+szíve májusi ballón; a művészet sikeres ügyfele a tapsoló néző,
+igen, szereplő művész ő is, mikor tapsol. És ezt az ünneplő
+állapotját az ember a többinek köszönheti: a tömegnek. Ó, igen:</p>
+<p>mind, aki a Lídóra készül nyáron és mind, aki a Dohnányi
+koncertjére megy és mind, aki a Ritz felé fut az autóban a táncos
+teára, mind az a százszázalékos egoista dáma s gavallér azt
+gondolja, azt érzi: milyen sokan lesznek ott! a publikum milyen
+kellemes lesz, milyen mulatságos! én is ott leszek köztük!</p>
+<p>Ha egyedül kéne hallgatni néki Beethovent abban a klasszikus
+hangjegycsarnokban! Hogyha senki nem lubickolna, nem heverészne,
+nem kacarászna ott a Lido kékítős vizében, sárga homokján, ha csak
+a hullámok zsoltárja várná ott, s a homok lázas és monotón
+meditatiója! Ha a Ritzben <span class="pagenum"><a name="Page_133"
+id="Page_133">-133-</a></span> egyesegyedül kéne tangot, bluest
+rajzolnia testével, mint a bolondnak egyedül a bolondok házában…
+mi?</p>
+<p>Ha az a füstölt és fagyasztott embergyűlölő, aki megnémult
+éjfélen szűk uccán halad hazafelé, ha az soha nem látna senki mást
+a lámpafényben elmenni, soha nem hallana más cipőket is a kövön,
+úgy-e, kellemetlenül érezné magát s talán nem is merne magában arra
+járni a gyilkosság kedvenc negyedóráiban. Hogy örül az az embertől
+iszonyodó puskaporos szívű bácsi, hogy vannak mások is, akik
+járnak, akik élnek…</p>
+<p>Mért nem szóltam soha nékik! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SOHA, DE SOHA</h2>
+</div>
+<p>Úgy készültem, hogy soha senkire közönyös arccal rá nem nézek,
+csak mosolyogva. És arra készültem mindig, hogy mindenkinek
+köszönök, akit meglátok, akár ismerős, akár nem, és hogy idegen
+országokban és vasúton is minden férfival és asszonynyal és
+gyermekkel egy szót váltok, hogy meghalljuk egymás hangját és
+elbúcsúzom egy könnycseppel örökre tőlük, mert meghalunk.
+Eldöntöttem magamban, hogy soha senki előtt nem fogok semmiről
+panaszkodni, hanem hazudok kellemeset, ha magamról kell beszélnem
+és azt is elhatároztam, hogy a valóság témáihoz emberek között
+hozzá nem szólok, én csak mindig az én szívemet fogom beszélni,
+hogy elandalodjanak, mint a zenétől az én beszélésemtől és hogy
+nevessenek az örömtől, mikor én beszélek és oda legyenek a
+meglepetéstől és rajongjanak föl és ébredjenek az álom könnyű
+reggelére az élet nehéz éjszakájából. És úgy számítottam, hogy
+minden ablakot megkocogtatok és az elbújt lakosoknak jó napot
+kívánok. És minden zsebembe élő virágot akartam tömni, ibolyát,
+gyöngyvirágot, meg apró jószagú mezei margarétát, hogy az uccákon
+minden ismeretlent megdobhassak virággal.</p>
+<p>Nem tettem meg. <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Nem merem a szám kinyitni <span class="ralign"><a href=
+"#Page_3">3</a></span></li>
+<li>N. N. <span class="ralign"><a href="#Page_4">4</a></span></li>
+<li>Tisztátalan lettem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_5">5</a></span></li>
+<li>Szégyelhetem magamat <span class="ralign"><a href=
+"#Page_7">7</a></span></li>
+<li>A szívem nem repedt meg <span class="ralign"><a href=
+"#Page_8">8</a></span></li>
+<li>Tükörbe nézek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_9">9</a></span></li>
+<li>Bűnöm, hogy nem vagyok én is gyilkos <span class=
+"ralign"><a href="#Page_12">12</a></span></li>
+<li>Áruló vagyok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_14">14</a></span></li>
+<li>Nyugtalan érzésem van <span class="ralign"><a href=
+"#Page_16">16</a></span></li>
+<li>Képtelen vagyok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_17">17</a></span></li>
+<li>Nem vagyok bezárva <span class="ralign"><a href=
+"#Page_18">18</a></span></li>
+<li>Néma <span class="ralign"><a href="#Page_22">22</a></span></li>
+<li>Ezer bocsánat <span class="ralign"><a href=
+"#Page_23">23</a></span></li>
+<li>Végig nézek magamon <span class="ralign"><a href=
+"#Page_25">25</a></span></li>
+<li>Nem igen értem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_28">28</a></span></li>
+<li>Nem szabad, nem szabad <span class="ralign"><a href=
+"#Page_29">29</a></span></li>
+<li>Mondjuk hogy <span class="ralign"><a href=
+"#Page_30">30</a></span></li>
+<li>Az alkonyt hallgattam <span class="ralign"><a href=
+"#Page_31">31</a></span></li>
+<li>Most ők jutottak eszembe <span class="ralign"><a href=
+"#Page_33">33</a></span></li>
+<li>Önzetlenség <span class="ralign"><a href=
+"#Page_35">35</a></span></li>
+<li>Hát ki az az én? <span class="ralign"><a href=
+"#Page_36">36</a></span></li>
+<li>Szabad-e nekem is boldognak lenni? <span class=
+"ralign"><a href="#Page_38">38</a></span></li>
+<li>Jaj, megint nem vettem el a reklám-cédulát! <span class=
+"ralign"><a href="#Page_40">40</a></span></li>
+<li>Meghalni, milyen bűn <span class="ralign"><a href=
+"#Page_41">41</a></span></li>
+<li>Ruhatárosné, pincér etcetera <span class="ralign"><a href=
+"#Page_43">43</a></span></li>
+<li>Nem vagyok őszinte <span class="ralign"><a href=
+"#Page_44">44</a></span></li>
+<li>Micsoda szörnyeteg vagyok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_46">46</a></span></li>
+<li>Első, de nem utolsó bűn <span class="ralign"><a href=
+"#Page_48">48</a></span></li>
+<li>Az úgynevezett halottak <span class="ralign"><a href=
+"#Page_49">49</a></span></li>
+<li>Ócska cipő <span class="ralign"><a href=
+"#Page_52">52</a></span></li>
+<li>Beléakadtam a koldusba <span class="ralign"><a href=
+"#Page_53">53</a></span></li>
+<li>Megint csak a koldus <span class="ralign"><a href=
+"#Page_55">55</a></span></li>
+<li>Még mindig <span class="ralign"><a href=
+"#Page_57">57</a></span></li>
+<li>Nincs nyugtom tőle <span class="ralign"><a href=
+"#Page_59">59</a></span></li>
+<li>Nem szabad adni <span class="ralign"><a href=
+"#Page_61">61</a></span></li>
+<li>Bűn, bűn, bűn <span class="ralign"><a href=
+"#Page_62">62</a></span></li>
+<li>Mégis adok a végin <span class="ralign"><a href=
+"#Page_65">65</a></span></li>
+<li>Hogy mertem boldogtalan lenni <span class="ralign"><a href=
+"#Page_66">66</a></span></li>
+<li>Nem válogatom meg a szavaimat <span class="ralign"><a href=
+"#Page_68">68</a></span></li>
+<li>Állatkínzás <span class="ralign"><a href=
+"#Page_69">69</a></span></li>
+<li>Hogy nem kacagok hangosan <span class="ralign"><a href=
+"#Page_70">70</a></span></li>
+<li>Én haszontalan <span class="ralign"><a href=
+"#Page_71">71</a></span></li>
+<li>Siketnémákkal nem beszélek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_72">72</a></span></li>
+<li>Pfuj! <span class="ralign"><a href=
+"#Page_74">74</a></span></li>
+<li>Sok mindenről hallgatok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_76">76</a></span></li>
+<li>Azt olvastam Shakespeare-nél, hogy nincs olyan koldus, akinek
+valami fölöslege ne volna <span class="ralign"><a href=
+"#Page_79">79</a></span></li>
+<li>Fáj <span class="ralign"><a href="#Page_81">81</a></span></li>
+<li>Én vagyok az oka <span class="ralign"><a href=
+"#Page_82">82</a></span></li>
+<li><span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span></li>
+<li>Támadás fényes nappal <span class="ralign"><a href=
+"#Page_83">83</a></span></li>
+<li>A költemények <span class="ralign"><a href=
+"#Page_84">84</a></span></li>
+<li>Bűnös tudatlanság <span class="ralign"><a href=
+"#Page_85">85</a></span></li>
+<li>Én <span class="ralign"><a href="#Page_87">87</a></span></li>
+<li>Szemeim és szemtelenségem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_88">88</a></span></li>
+<li>Hogy szomorú vagyok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_90">90</a></span></li>
+<li>Hold <span class="ralign"><a href="#Page_92">92</a></span></li>
+<li>Látom <span class="ralign"><a href=
+"#Page_94">94</a></span></li>
+<li>Kisértetek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_95">95</a></span></li>
+<li>Mit tettem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_97">97</a></span></li>
+<li>Sajnálom <span class="ralign"><a href=
+"#Page_98">98</a></span></li>
+<li>Csak én, csak én, csak <span class="ralign"><a href=
+"#Page_99">99</a></span></li>
+<li>Most is sóhajtottam <span class="ralign"><a href=
+"#Page_100">100</a></span></li>
+<li>Én megcsalom szegényeket <span class="ralign"><a href=
+"#Page_101">101</a></span></li>
+<li>Csak ámulok, csak bámulok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_103">103</a></span></li>
+<li>Röstelem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_105">105</a></span></li>
+<li>Nem vagyok valami ártatlan, nem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_106">106</a></span></li>
+<li>Mint mindenki <span class="ralign"><a href=
+"#Page_108">108</a></span></li>
+<li>Meghallom a hangomat <span class="ralign"><a href=
+"#Page_109">109</a></span></li>
+<li>Mennyi könyvet olvastam <span class="ralign"><a href=
+"#Page_110">110</a></span></li>
+<li>Valakinek adósa vagyok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_112">112</a></span></li>
+<li>Szeretlek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_113">113</a></span></li>
+<li>Levelet kapok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_115">115</a></span></li>
+<li>Emlék <span class="ralign"><a href=
+"#Page_116">116</a></span></li>
+<li>Súlyos mulasztások <span class="ralign"><a href=
+"#Page_117">117</a></span></li>
+<li>Ásítok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_119">119</a></span></li>
+<li>Bocsássanak meg, akikkel valami jót tettem <span class=
+"ralign"><a href="#Page_120">120</a></span></li>
+<li>Én, én, én <span class="ralign"><a href=
+"#Page_122">122</a></span></li>
+<li>Nem szólok senkinek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_123">123</a></span></li>
+<li>Ilyen vagyok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_124">124</a></span></li>
+<li>Ismerlek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_125">125</a></span></li>
+<li>Szív <span class="ralign"><a href=
+"#Page_126">126</a></span></li>
+<li>Micsoda beszéd az <span class="ralign"><a href=
+"#Page_127">127</a></span></li>
+<li>Gyanú <span class="ralign"><a href=
+"#Page_129">129</a></span></li>
+<li>Nincs gyermekem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_130">130</a></span></li>
+<li>Ez mind rám tartozik <span class="ralign"><a href=
+"#Page_132">132</a></span></li>
+<li>Soha, de soha <span class="ralign"><a href=
+"#Page_134">134</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75975 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..b5dba15
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this book outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..f25d6cc
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+book #75975 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75975)