diff options
Diffstat (limited to '75966-0.txt')
| -rw-r--r-- | 75966-0.txt | 11592 |
1 files changed, 11592 insertions, 0 deletions
diff --git a/75966-0.txt b/75966-0.txt new file mode 100644 index 0000000..5011475 --- /dev/null +++ b/75966-0.txt @@ -0,0 +1,11592 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75966 *** + + +JÓKAI MÓR + +HÁTRAHAGYOTT MŰVEI + +A JÓKAI MÓR ÖTVENÉVES IRÓI JUBILEUMA ALKALMÁBÓL KÖZREBOCSÁTOTT NEMZETI +DÍSZKIADÁS KIEGÉSZÍTŐ SOROZATA + +V. KÖTET + +AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE + +BUDAPEST + +RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG + +1912 + +AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE + +IRTA + +JÓKAI MÓR + +BUDAPEST + +RÉVAI TESTVÉREK IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG + +1912 + + + + + + +AZ ÉN ÉLETEM REGÉNYE. + + + + +EMLÉKEK A SZABADSÁGHARCZBÓL. + +(1899.) + +Úgy tűnnek ezek fel most előttem, mint egy nagy tüneményes álom. Ha igaz +történet nem volna, azt mondanám, hogy regény. + +De költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma +kellett ez évek történetének megalkotásához, tényezőkül rendkívüli nagy +emberek egész táborkara, s maga e tábor egy csodákra képes fiatal nemzet +s mindenek fölött egy felséges eszme, mely egy nemzetet lelkesít, s +vezéreinek útját végig bevilágitja. + +Az én életemnek is ez volt legeseménydúsabb korszaka, melynek hatása +egész multamra kiterjedt. + +Megkisértem ez átélt tapasztalatokat emlékezéseim, feljegyzéseim nyomán +rendbegyűjteni, elkezdve ott, a midőn Jellachich bán betört +Magyarországra a reactio hadseregével s hatolt ellenállás nélkül +Budapest felé. Az ellene küldött magyar hadvezér, Feleki Ádám, a hátán +hozta az ellenséget. + +Az volt a sorstól feladott kérdés, hogy van-e a magyar nemzetnek karja +és lelke hazáját, szabadságát hősi módon megvédelmezni, vagy elernyedten +fogja a nyakát rabigába hajtani? + +Nem lantpengetés kell mostan, hanem fegyverdörgés, kardcsattogás! + +Felöltöttem a nemzetőri buzavirágszín egyenruhámat, a hosszan lengő +veres tollas kalapot hozzá, a szuronyos puskát vállamra csatoltam s így +állítottam be Kossuth Lajoshoz, felajánlani neki fegyveres +szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök sorába +állni. + +A honvédelmi bizottság elnöke elfogadta az ajánlatomat. Akkor alakult +hirtelen egy fiatal intelligens emberekből álló önkénytes csapat, +melynek feladata volt Kossuthot a népfölkelést szervező útjában kisérni, +személyét megvédelmezni, rendelkezéseit végrehajtani. Ennek a +testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt az első érintkezésem +Kossuthtal. + +És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő +szelleme Kossuth volt. Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló +napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, a +ki a népet felköltötte halálos álmából, hallottam a szavait, a mik +hősöket teremtettek a békés polgárokból; hadsorok nőttek a földből elő; +napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt, a haza +védelmére halálban elszánva. + +Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba utaztunk, egy nehéz homokos +útnál a szekereink sehogy sem tudtak előre haladni, Kossuth türelmetlen +lett. + +«Ifjak! Szálljunk le. Ott már a város tornya. Gyalog hamarább oda +érünk.» + +S azzal neki vágtunk a fenyérnek, egyenesen torony irányában tartva: +Kossuth elől. + +Alkonyat volt az idő: őszi tájék. Oldalt egy nyirfa-erdő látszott. +Egyszer csak porfelleget látunk közeledni irányunkban. Lovasság jön. + +Egyike a testőrbajtársaknak (Rákóczy János) azt mondja Kossuthnak: «jó +lenne abba a nyirfa-erdőbe huzódnunk, hátha svalizsérek jönnek?» + +– No és ha azok jönnek, mondá Kossuth, majd közéjük lövünk. (Ő maga +kitünően tudott lőni és vívni.) + +Hozzátette: «aztán csak közelre kell őket bevárni és jól czélozva lőni. +Az ólom drága.» + +Tizenketten voltunk. A lovas csapat látszott egy svadronynak. +Körülfogtuk a vezért: őt utolsó csepp vérünkig megvédeni. + +Nehány percz mulva aztán kibontakozott a porfellegből a közeledő lovas +csapat: nem ellenség volt az, hanem előre küldött lovasbandérium az +alföldi városból: a ki Kossuthot jött üdvözölni. + +Az a város még aznap egy egész ezred lovas önkénytest állított ki, jól +felfegyverezve, a haza védelmére. + +Kossuth még aznap este sürgönyt küldött a népfelkelés eddigi +eredményéről a pesti honvédelmi bizottsághoz. + +A közös vacsora után Kossuth behítt a hálószobájába. + +– Valamit akarok rád bizni, a mihez szükséges egy kicsit poétának és jó +kicsit merész ficzkónak lenni. Neked még ma éjjel föl kell keresned +Rózsa Sándort, a hirhedett rablóvezért: ott, a hol rátalálsz. Most +kaptam a levelét, melyben ajánlkozik, azon esetre, ha a magyar +kormánytól eddigi rablótetteiért bűnbocsánatot kap, az egész +szegénylegény-csapatjával, a mi százötven főre mehet, a szabadságharcz +zászlóját szolgálni, s egy szabadcsapatot alakítani, mely a lázadó +ráczokat megtorolja. Ez pedig «duplex libelli dos» lesz; mert egy ilyen +százötven főnyi vakmerő lovas betyár nagy zűrzavarokat okozhat a szintén +rendetlen ellenség csapatai között, másfelől pedig ez a mi becsületes +alföldi népünk szabadul meg a maga zsiványaitól, épen akkor, a midőn az +összes férfi lakosság elhagyja a tűzhelyét, hogy táborba szálljon. Én +elkészítettem már Rózsa Sándor amnestia-levelét, rád bizom, hogy vidd el +hozzá. + +– Vállalom. + +– Hadd látom, milyen leleményességed van mint poétának: hogy kezdesz +hozzá? + +– Nagyon egyszerüen. Rózsa Sándor levelét valakinek idáig kellett hozni. +Az a valaki itt vár a válaszra: s az elvezet engem a rablóvezér +tanyájára. + +– Helyes. Itt van az amnestia-levél. Beszélj Veressel. Nekem csak Pesten +fogsz referálni, ha visszakerülök. Ha Pestre érkezel, keresd föl Nyáryt: +mondd el neki, a mit tudsz. Eddigelé harminczezer harczos indul a Duna +felé az ellenséggel szembeszállni. + +(Veres Tóni volt Kossuthnak a titkára, Nyáry Pál pedig a honvédelmi +bizottság tagja, mely a leköszönt magyar miniszterium helyét elfoglalta +s a honvédség ügyét vezette.) + +Veres Tóni átadott nekem uti költségre száz forintot magyar ötösökben, a +miről én nem tudtam, hogy mire lesz szükséges. Hisz szalonna, kenyér, +butykos ott volt a tarisznyámban. + +Megtudtam mindjárt. + +A szekérállás legsötétebb zugában, a hova az esküdtpógár elvezetett, +állt egy kétkerekű laptika, annak a kettős rudja közé fogva egy +gubanczos sörényű dikhencz. A gazdája ott bóbiskolt a kocsis-ülésben. + +– Héj Kacska te! – kiáltott rá az esküdt pógár, a mire fölébredt. Nem a +családi neve volt a «Kacska», hanem hogy a bal karja össze volt +zsugorodva. + +Én aztán megmagyaráztam neki, hogy nem kivánok tőle egyebet, mint hogy +szállítson el engemet azonnal oda, a honnan ide jött. + +– Hát aztán mi lesz a fizetség? + +– Mit kiván polgártárs? + +– Tíz pöngő elég lesz. + +Az egész fogatja lovastul nem ért annyit. + +Fizettem készséggel s fölkapaszkodtam melléje a bakra. + +– Ejnye, polgártárs, nem tudott ennél a kétkerekű laptikánál különb +szerszámot szerezni? + +– De csakhogy van. + +S azzal ráhuzgált a kötélostorral a befogott négylábu állatra s az tudta +a kötelességét. + +Sötét éjszaka volt, egy csillag sem fénylett az égen. A jegenyék az +útfélen, a tanyák a pusztában nagy lassan maradoztak el mögöttünk. +Egyszer megszólítottam a polgártárst: + +– Messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól? + +– Rózsa Sándortól? – dörmögé vissza. – Hát tudom is én? + +– Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem? + +– Az árgyélusát! Nem ettem gombát? + +– Hát há visz? + +– Hát oda, a hova kivánta az úr, a honnan én jöttem, a topa betyárhoz. + +Most lett aztán előttem világos a dolog. A Kacska nem érintkezik +egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbe esik még egy főudvarmester: így +szokás ez a fejedelmeknél. Ez az a bizonyos topa betyár. Ez meg onnan +nyerte az elnevezését, hogy a két lába feje befelé volt fordulva; +annálfogva lóháton csak tett még egy emberszámot, mert a lábafejével át +tudta szorítani a ló vékonyát; de gyalog nem tudott valami gyorsan +szaladni. + +– Mingyá ott leszünk má! Ahun van a hajléka. + +Hajlék? Akárhogy erőltettem a szemeimet, semmi házformát nem tudtam +kivenni a sík pusztán. + +Nem ám, mert a topa betyár hajléka a földbe volt ásva. Putrinak hijják +azt ott a vidéken. + +Az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentoma az istenadta föld; +teteje kukoriczaszár. De a lakója független úr. És bizonyosan boldog +ember. + +Ha ház nem volt is, de komondor volt; az messziről csaholva rohant a +közeledő jármű elé: azt hittem, lehúz a kordéról. De a mint a lovat +megismerte, mingyárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek; annak a +fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putri kéményén leugatni. + +A mint a kordéval megérkeztünk a putri elé, megnyilt annak az ajtaja s a +szűk gádoron felmászott a lajtorja fokon az az embervakarcs, a kinek az +igazi nevét nem emlegeti senki. Kölcsönkért pofa volt: lehetetlen, hogy +ilyen kámficsorodott ábrázatot onnan hazulról kapjon valaki. Az orra +félre volt ütve s az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a +szájában égett a kurtaszáru pipa. + +– No hát mi baj? – hörögetett a troglodita. + +A kocsisom néma jegyekkel integetett felé. + +– Tisztelt polgártárs – kezdém (ez volt az általános czimezés ebben az +évben). Én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz, azzal a kéréssel, +hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, a kinek fontos iratot kell +átadnom. Polgártárs tudja, hogy hol van Rózsa Sándor? + +– Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom. + +Én aztán elmondtam neki mind azt, a mi Rózsa Sándor és társai +megkegyelmeztetésére vonatkozik s a rájuk váró nagy hazafias +kiküldetésre; de ő csak annál jobban szítta a pipáját. A kocsisom +oldalba ütött könyökkel, mire én, megértve a néma utasítást, a táskámba +nyultam, s kihúzva egy öt forintost, odasimítottam azt a kérlelhetetlen +hazafi markába, mire az rögtön véleményt változtatott: «no hát tudom.» + +– S elvezet engem odáig? + +– Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe. + +Azzal elkalimpázott a közel kukoriczásba, melynek valószinüleg ő volt a +csősze, s nem sok idő mulva előkerült lóháton. Lehetett abban a +kukoriczásban istálló, szárnyék, minden, a mi jó el volt takarva. + +– No hát menjünk. + +Nem volt az út, a minek neki vágtunk, hanem egy sivatag vakandturásos +sömlyék, a mit később fölváltott a süppedékes csincsés, miben kerékágyig +vágott le a kordé. Most áldottam már csak a gondviselést, hogy csak két +kereke van a szekeremnek, nem négy. Valódi megszabadulás volt ránk +nézve, mikor végre bejutottunk a nádasba. Ott már csak tocsogó víz volt; +de szilárd talaj. A vezető betyár sötét éjjel is úgy tudta abban az +utat, hogy meg nem tévedt. Ebben a világon kívül eső magányban volt +Rózsa Sándor rejtett tanyája; egy füzes szigeten, nádkévékből +összerakott gunyhóban. + +Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az +országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen +másnak képzeltem, külső alakra, lélekállapotra egyaránt. Nem volt valami +dalia: nem is alföldi magyar tipus: alacsony termet. De még alacsonyabb +volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak +az iránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg az ő kapitányi +fizetését, meg a legényeinek a lénungját, s a mint e felől +megnyugtattam, hogy a mint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a +zsoldját. «De hát odáig? Mert hát lopni már tiltva van!» Ott hagytam +nála negyven kemény forintokat. – Most már tudtam, hogy mire való a +Veres Tóni száz forintja. + +Aztán azon az uton, a melyen odakerültem, szépen (vagy nem szépen) +kikeczmelegtem valami tanyáig, a hol aztán becsületes szekeret fogadtam, +a mely haza szállítson Pestre. + +Nyáry Pált ott találtam a honvédelmi bizottság szobájában. Rajta kívül +jelen volt még egy másik tagja is az ideiglenes magyar kormánynak, mely +ez idő szerint az ország sorsát vezette: Patay József, pestmegyei +nagybirtokos úr és képviselő. + +(Majd később megirom azt is, hogyan ismerkedtem én meg Nyáry Pállal s +hogyan fogadott engemet kegyébe ez a legtisztább fejű s legtisztább +szivű vezérférfia a magyar közéletnek.) + +Ott ültek egy tintapettyes asztalnál s a beérkezett tudósításokat +szedték rendbe. + +Én azon módon, a hogy a szekérről leszálltam, siettem fel Nyáry Pálhoz: +a puska a vállamra csatolva, a kard az oldalamon, természetesen a +vadásztáska is keresztbe vetve. + +– No, Móricz öcsém, hát mit lőttél? – kérdé tőlem ez az ember, a ki ez +időben hadügyminiszter is volt, belügyminiszter is volt. + +Hatalmas, erőteljes alak: az arcza olyan, mint egy mosolygó oroszláné; +fiatal korában a himlő meglepte, de az egészséges arczszín, a +kidomborodás eltünteté azt s ez olyan jól illett ahhoz a humorhoz, mely +őt a legváltozatosabb nagy bajokban sem hagyta el soha. + +Bennem még akkor nagyon sok pátosz és dicsekedési hajlam volt. Azon +kezdtem, hogy Kossuth Lajos ötvenezer harczost küld az Alföldről a haza +megvédésére. (Kossuth ugyan csak harminczezret mondott; de én +kiszámítottam, hogy azóta Szegedre is elment s onnan is hoz magával +húszezret.) + +– Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? kérdezé Nyáry. + +Engem megzavart a kérdés. Kenyeret? Hát az minek? + +Folytattam: + +– Harminczezer harczos már elindult Pest felé. + +– Tudom, öcsém. Én már vissza is küldtem őket. + +Megrettentem: «visszaküldte?» + +– Vissza bizony. Kell is nekem egy sereg szűrös, vasvillás ember, a ki a +rendes hadsereg elől köröskörül felegye a vidéket. Katona kell nekünk, a +ki tud verekedni, csak az a kérdés, hogy akarnak-e? + +– No, ezek akarnak. + +– De nem tudnak. Az első ágyuszóra úgy el szalad valamennyi, hogy a +pegazusodon sem éred utol. + +Nagyon elkedvetlenített ez a szó. Hát annyi dicsőséges napnak az +eredménye ne legyen egyéb, mint egy szappanbuborék? + +No pedig még egy dologról kellett Nyáry Pálnak referálnom: a Rózsa +Sándornál teljesített kiküldetésemről. + +Végig hallgatta szépen s akkor azt mondta rá: + +– Tudod, öcsém, ezt mind leirhatod te a Charivariba (ez volt a lapom +mellékletének a czíme), ott nagyon beválik humorisztikus freskónak; de +hivatalos tudósításodban ne írj te egyebet, mint annyit, hogy a kormány +amnesztiáját kezéhez juttattad a híres zsiványnak. + +Én allegálni akartam. + +– De ez a csapat nagy dolgokat van hivatva végezni. + +– Hogy sok birkát el fognak lopni a ráczoktól, azt elhiszem; de katona +nem lesz a zsiványból soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni; +de a hol a saját bőrét félti, ott az árokba bújik. Én, a hány ellenséget +a te Rózsa Sándor bandád megöl, mindannyinak monumentumot emeltetek. + +Engemet ez a szó egészen elszomorított. Hát semmi sem igaz, a mi a +poézisban él? Milyen szép téma volna: «a rablóvezér mint szabadsághős»! + +– No hát ott van egy darab papiros, írd le rá röviden a referádádat s +hagyd itt. + +Úgy tettem. A tudósításom most is megvan valahol a szabadságharcz +okiratai között. + +– És már most eredj haza, édes öcsém, a feleségedhez; de ne dicsekedj el +neki a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony: ki fog nevetni +vele. + +Valahára hát egy este, mikor együtt vacsorálhatunk! S utána egy +nyugodalmas éjjel. + +Csakhogy a sorsnak máskép tetszett intézkedni. + +Még vége sem volt a jóízű vacsorának, a mi a hosszas fáradalmak után +bizony jól esett, a midőn kopogtatnak az ajtón s belép rajta – a Szomjas +Gyurka. + +Nem ismertem én ennek egyéb nevét. Törzskorhelye volt a Pillwax +kávéháznak; ezúttal azonban nemzetőrségi őrmester; valamikor kiszolgált +katona, a kinek ilyenkor nagy volt az értéke. Azt jött jelenteni, hogy +miután a kormány minden katonaságot elküldött a városból az ellenség +előtti táborba, annálfogva az éjjeli őrjáratot a nemzetőrségnek kell +teljesíteni. Az éjjel épen a mi kompániánkon a sor, hát csak készüljek. + +S nekem szépen fel kellett öltenem a buzavirágszín attilámat, +felcsatolnom a tölténytartómat, kézbe kapnom a szuronyos puskámat, kezet +csókolnom a feleségemnek s aztán indulnom lumpokat, csavargókat +összefogdosni az utczán a Szomjas Gyurka vezetése mellett. + +Későn reggel kerültem haza a városjárásból; mert a következő őrjárat, +melynek fel kellett bennünket váltani; nem verődött előbb össze. A +feleségem már akkor elment a szinházba: próba volt új darabból. Azon +fegyveresen mentem oda, hogy hazakisérjem. Hát bizony akkor az volt a +divat. A hogy manapság az igazi gavallért arról lehet megismerni, hogy a +sétapálczáját a fogantyujával lefelé fordítva hordja a kezében, úgy +illett a 48-iki nyalka legényeknek, hogy puska legyen a vállukra +akasztva, a buzavirágszín attila fölé. + +Az éjjel Szomjas Gyurka apróra megismertetett a helyzettel. A pesti első +nemzetőri zászlóaljnak három szakasza már kivonult a táborba s valahol +Hamzsabég körül tanyázik, Görgey Arthur őrnagy parancsnoksága alatt. + +Elhatároztam magamban, hogy én is odamegyek. + +Háborúban legjobb a táborban lenni. A feleségemnek is elmondtam a +szándékomat s ő helyeselte. + +A szinházból visszajövet láttuk, hogy a «Zrinyi» falára valami nagy +betűs táviratot ragasztanak; az ácsorgók bámulják, odamentem megnézni, +mi az? Csakugyan volt rajta mit bámulni; napi parancs és tudósítás volt +a táborból, hogy Görgey Arthur őrnagy az áruló gróf Zichy Ödönt +kivégeztette a Csepelszigeten. (Tévedés volt a névben, nem Ödön volt az, +hanem Jenő.) + +Ennek a kivégzett grófnak a története később válságos befolyást képezett +a politikai pályámon; az állam nevében lefoglalt családi kincsei, +hirhedett gyémántjai által. + +Görgey neve egyszerre nimbuszszal lett körülvéve. Ime egy férfi, a ki +nem ijedezik! + +Ebédre odakerült hozzánk Kuthy Lajos. (Ragyogó tollú író; de kevés +tartalmú jellem.) Arról, hogy én megyek a táborba katonának, úgy +beszéltünk, mint valami egészen rendes dologról. Mintha csak arról volna +szó, hogy estére menjünk a «Kutya-villába». Ő is elkisér egy darabon. +Természetesen fiakkeren megyünk. Aztán még egy eszméje támadt. Valahol +Érd környékén hevenyészett sánczot ásnak, melynek az lesz a +rendeltetése, hogy onnan fognak ágyúzni az ellenségre, a kit egész odáig +engednek előnyomulni. Ezen a sánczon dolgozik most Pest egész elegáns +hölgyközönsége: a divatos úrhölgyek hordják fonott kosarakban a rögöket, +a mikből e redoute emelkedik. + +Szép idők voltak ezek nagyon. + +Mindjárt ebéd után elindultunk a bérkocsival a táborba. Én udvariasan +átengedtem a belső ülést Kuthynak, magam a szuronyos puskával kiültem a +kocsis mellé. + +De még nem jutottunk el odáig, a hol a bájos pesti delnők a védő sánczot +építik, a midőn szembetalálkozunk egy csoport buzavirágszín atyafival, a +kik, az attillájukról itélve, nemzetőrök lettek volna, de nem volt se +puskájuk, se patrontásuk. Nagyon rossz kedvüek voltak. Egyet ismertem +közülök: megszólítottam. + +– Hát ti hová mentek? + +– Haza. + +– Miért? + +– Mert Görgey elszedette a puskáinkat. Azt mondta, hogy jobban kell az a +honvédujonczoknak. + +(Már nem tudom bizonyosan, hogy Görgey volt-e, vagy Perczel Móricz.) + +No ez szép biztatás! Hát most én azért vágtassak a tábor után, hogy a +puskámat odaajándékozzam a vezérnek? + +E tétovázás közben jön nagy vágtatva a széles országuton egy +parasztszekér három lóval; a hátulsó ülésben erősen fogódzott kétfelől a +lőcsben egy verestollas kalapu uri ember, a kinek az arcza ismerhetlen +volt a portól. + +No de ő ránk ismert. Megállíttatá a szekeret, mikor hozzánk ért s onnan +kiabált át hozzánk. A hangjáról aztán ráismertünk: Farkas Jancsi volt +(holtig Jancsi maradt). Miniszteri tanácsos. Kuthynak különösen jó +pajtása. + +«Megvertük Jellachichot Pákozdnál kegyetlenül. Futnak a horvátok! A +lovagias bán huszonnégy órai fegyverszünetet kért!» + +Azzal újra elvágtatott, sietett a diadalhírt megvinni a honvédelmi +bizottságnak. (Nem volt ám még akkor villanytávíró.) + +No hát akkor mi se tehetünk okosabbat, mint ha visszafordulunk. Ha +Pákozdnál megvertük az ellenséget, akkor a védősánczra sincs már +szükség. Nekem sincs mit keresnem a táborban, a verekedés után, a diadal +után: csak azért, hogy elmondhassam, hogy én is segítettem űzni, a kik +már úgy is futnak. Menjünk vissza. + +Ámde ez a nap még nem végezte be az izgalmait. A mint a Rudas-fürdő elé +értünk, egy ismerősünk ugrott a kocsinkhoz. A jó Remellay Guszti volt +(írótársunk), a ki rendes állapotban is úgy nézett ki, mintha agyon +volna ijedve; most kék-zöld volt az arcza: nem győzte az orrát fújni. + +– Barrrátim! Pesten forradalom van! Lamberget meggyilkolták a +lánczhídon, darabokra tépték! + +Gróf Lamberg volt az, a kinek az országgyűlést fel kellett oszlatni a +császár parancsából. + +Kuthy megrémült e szóra. + +– Akkor az éjjel bombázni fogják Pestet a várból. Én nem megyek a +szállásomra alunni. Maradjunk itt, a Rudas-fürdőben. + +S ő csakugyan leszállt a kocsiból s ott maradt Remellayval a +Rudas-fürdőben; mi azonban hazakocsiztunk a feleségemmel. Az utczákon +nehéz volt a járás a sűrű embertömegtől, mely egyre azt kiabálta: +«barrikádot! barrikádot!» + +Valami okos ember aztán azt gondolta, hogy összeszedte, a mi csak +nemzetőri dobos kapható volt s verette velük egész éjnek éjszakáján +végig az utczákon a «Generalmarschot», – a hogy Párisban szokták. + +A jövő napok nyugalmáról ugyan rosszul gondoskodott a sors. Egyik +izgalmas hír a másikat kergette. A lovagias bán, az éj sötétségét +felhasználva, a fegyverszünet huszonnégy órája alatt elhagyta a tábor +állását s reggelre úgy elsietett a magyar tábor elől, hogy utól nem +lehetett érni; az osztrák határ felé nyomakodott. Ez ugyan minden +katonai tisztesség és haditörvény ellenére történt; de a +haditudósításban szabályszerű elnevezés igazolta: «machte eine +Flankenbewegung». + +Most aztán a Kossuth által talpraállított ötvenezernyi népfölkelő +seregnek sem maradt tennivalója. Kossuth maga is abbanhagyta lelkesítő +körútját s hazajött Pestre. + +Még izgalmasabb események következtek gyorsan, összefüggésben. A +magyaroktól kergetett horvát bán segítségére az osztrák hadügyminiszter +több ezred katonát szándékozott küldeni a bécsi helyőrségből, +ágyúütegekkel. Ez ellen a szabadságvédő Bécs föllázadt, a katonákat +megrohanta, lefegyverezte; a miniszter a nép közé ágyúztatott, erre az +aulista ifjuság elfoglalta az ágyúkat, megostromolta a +hadügyminiszterium palotáját, a minisztert elfogta s a palotájának a +lámpás-vasára felakasztotta, A császárvárosban úrrá lett a forradalom. +Hadi kormány alakult, a nép fegyveres ezredekbe sorakozott; a nagy +téreken torlaszokat emeltek. + +Késő este volt, mikor Kossuth engemet odahivatott magához. Ő már ágyban +feküdt, fején egy selyem reczével, mely haját leszorítá. Együtt fogadott +a szintén meghívott Csernátonyval, ki a Márczius 15-ikének a +főmunkatársa volt. + +Én előbb beszámoltam Veres Tóninak a rám bízott száz forintról: +visszaadtam neki belőle a megmaradt harmincz forintot. «No, ez az első +eset a világtörténelemben, mondá, hogy egy futár az utiköltségből +valamit visszahozzon». + +– Kedves fiaim, – mondá Kossuth – én titeket egy nehéz küldetéssel +bízlak meg. Ti nektek rögtön ez órában fel kell mennetek Bécsbe és a +magyar kormány izenetét átadnotok a bécsi forradalmi kormánynak. + +Ezzel kezünkbe adta az írást. + +– Minthogy azonban megtörténhetik, hogy Bécs környékét már megszállva +tartják az osztrák katonai csapatok s ti abba a helyzetbe jöhettek, hogy +azt az iratot meg kell semmisítenetek, mert ha nálatok találják, minden +tétova nélkül főbe lőnek, annálfogva élőszóval is elmondom a tartalmát. +A magyar kormány felszólítja a bécsi forradalmi kormányt, hogy a +rendelkezése alatt levő csapatokkal akadályozza meg Jellachichnak Bécs +felé közeledését. A bán hadserege már átlépte a Lajtát. A magyar +országgyűlés még habozik, hogy elrendelje-e a magyar hadseregnek a bán +üldözését osztrák területen s így az vonulhat Bécs felé s egyesülhet +Windischgrätz seregével. Ezt akadályozhatja meg a bécsi forradalmi +kormány egy erélyes sakkhúzással. A többit rátok bízom. + +Ezzel a súlyos feladattal lettünk útrabocsátva fiatal barátommal. + +Az akkori közlekedést Bécscsel egy tősgyökeres magyar intézmény tartotta +fenn: a nyergesujfalusi gyorsparasztok. Egy parasztszekér, mely elé négy +sárkányparipa volt fogva, röpített bennünket a «mészárosok útján». A hol +a szemközt jövő Bécsből indult gyorsparaszttal találkoztunk az úton, +mind a kettő megállt, kifogott, befogott s a budai vitte bécsi +pasasírját Budára, a bécsi a budai utast Bécsbe; úgy, hogy azok közül az +egyik soha sem látta Bécset, a másik Budát. + +Azon az úton vágtattunk, a melyen a bán hadserege végigvonult. Nagy volt +a pusztulás, még a jegenyefák is le voltak tarolva. + +Az osztrák határon nem kértek tőlünk se passzust, se mauthbareszt. Még a +vámőrök is eltüntek. + +Egész Bécsig üres volt az országút, szemközt jövő szekérrel nem +találkoztunk: nem lehetett kérdezősködnünk. + +A mint azonban Bécs város jegye (Wahrzeichen), az Istvántorony +kimagaslott az alkonyködfedte láthatáron, a parasztunk odafordult +hozzánk a kocsis-ülésből: + +– Látják az urak azokat a fehéreket ott előttünk az úton? + +– Ugyan látjuk. + +– Tudják, mi az? + +– Igenis. Svalizsér-köpönyeg. + +Az utat már elzárva tartja az osztrák lovasság. + +Mit tesz a jójáratban levő ember ilyenkor? Odahajtat egész nyugodt +lélekkel a lovasok sorába; az útfélen van egy vendéglő, abba +beszállásolunk, a kocsisunknak meghagyjuk, hogy kapassa meg a lovakat s +magunk betérünk a tágas vendégterembe, mely már tele van borozó +katonákkal; ott találunk egy még üres asztalszegletet, s aztán hozatunk +magunknak azt, a mi van, bort hozzá s megvacsorálunk, s közbe németül +beszélgetve, hogy vajjon milyen áron adjuk el Bécsben a hízott +gőbölyeinket. + +– Te! Ha ezek tudnák, hogy micsoda írás van most a zsebedben?! – +dörmögém tréfásan Csernátonyhoz. + +Ő pedig éppen olyan tréfás ficzkó volt, mint én. + +– Már mint ez ni? – mondá, előhúzva a zsebéből a magyar kormány +megbízólevelét. + +– Ez annak a híres mészárosnak szól a Matzleinsdorfon? – folytatám én a +tréfát. – Jó firma? + +– Áll ezer ökörig. – Nagyot nevettünk rá. + +S a két tréfálkozónak a hóhér kötele volt a nyakán e kedélyes vacsora +alatt. + +Estére érkeztünk meg Bécsbe, megszálltunk a gyors parasztok tanyáján: +onnan gyalogoltunk be a városba. Bérkocsinak hire sem volt. Én akkor +voltam életemben először Bécsben; de Csernátony már járatos volt a +városban. Egyenesen az aulának tartottunk: ott volt a diákság +főhadiszállása. Az ismerkedés gyorsan ment. Hamar találtunk magunkforma +jó czimborákra, (a kiknek az alakjait egy regényemben később leírtam: «a +kőszívű ember fiai»). Arról szó sem volt, hogy rögtön beszélhessünk a +főhadparancsnokkal: majd reggel. Addig is bekóboroltuk a várost, a +szomorú Bécset. Az utczák kövezete még fel volt szakgatva s itt-ott +halomra hányva, a mi barrikád akart lenni; a Burg-utcza házainak falán, +az üzletek bezárt ajtaján meglátszottak a kartácsok nyomai, a legtöbb +ajtóra fel volt írva krétával: «Szent a tulajdon». «Halál a tolvajokra»! +– Aulista barátaink elmondták, hogy minő volt az utczai harczok képe: +hogyan rohanták meg a hídon a diákok a tűzéreket, hogyan foglalták el az +ágyúikat. Derék fiúk voltak! Ha olyan lett volna az egész bécsi nép! De +a népseregből nem láttunk semmit. Egy pár barrikádnál tüzeltek s azt +körülállták a nemzetőrök: azokon ki volt tűzve a német trikolor zászló +(fekete, veres, sárga), egy ilyen nagy lobogó csüggött alá az +István-toronyról is; de a magánházak ablakai nem igen voltak +fellobogózva. + +Másnap korán reggel siettünk felkeresni a bécsi forradalmi +hadparancsnokot, a kinek átadtuk a magyar kormány átiratát. Felbontotta, +elolvasta, fejet csóvált: azt mondotta, hogy nem érti az egész dolgot. + +Mi aztán Csernátonyval elkezdtük neki élőszóval magyarázni, hogy ez egy +haditerv, mely szerint a horvát bán hadserege a magyar hadsereg s a +bécsi forradalmi sereg által két tűz közé lesz szorítandó és brevi manu +lefegyverezendő. + +Sehogy sem ment a fejébe, hogy mi köze van a bécsi forradalmi seregnek a +horvát bánhoz? Előhozatta a katonai térképet s azon kimutatta +gombostűkre szúrt zászlócskákkal, hogy a horvát hadsereg arczvonala +egészen a magyar hadsereg felé van fordulva, azzal korrespondeál +stratégicze és Bécset távolról sem fenyegeti: és így a bécsieknek semmi +okuk sincs ellene táborba szállani. + +Én aztán elmondtam neki, hogy Jellachich bizony nem rostokol az ő +gombostűs zászlói árnyékában, hanem közeledik gyors menetben Bécs felé, +a hogy tapasztaltuk. + +Erre azt mondá nekem, szemüvegét megtörülve: + +«Ja thut er das»? (Azt teszi-e?) + +Abban a perczben lépett be egy ordináncz a szobába, egy háromfontos +ágyúgolyót hozva a markában, azzal a jelentéssel, hogy ezt a horvát +hadsereg egyik ütegéből lőtték át a bécsi nemzetőrök előörsére: egy +nemzetőrnek a lábát meg is sértették vele. + +Ez már azután csalhatlan bizonyíték volt. Nem vagyok felőle bizonyos, +hogy a forradalmi hadparancsnokság visszalövette-e három fontost +Jellachichnak. Hanem arról mind a ketten meggyőződtünk, hogy a bécsi +forradalmi hadseregtől a magyar hadvezetés semmi támogatást nem várhat. + +– Te! Az a matzleinsdorfi mészáros csakugyan áll ezer ökörig. + +Most aztán az volt a tudomány, hogyan visszaszökni Bécsből, melyhez +minden utat elfoglalva tart már a császári sereg. + +Kossuthot nem találtuk már Pesten: ő elment Pozsonyba a hadsereghez. +Csernátony maga mehetett hozzá a bécsi állapotokról értesíteni. +Időközben Kossuth a Csallóközből is nagyszámú kaszás népfölkelőt +szállított a magyar hadsereghez. + +A magyar országgyűlés tanakodott. A vélemények meg voltak oszolva. A +radikálisok azt követelték, hogy a magyar hadsereg rögtön lépje át a +Lajtát s üldözze Jellachichot osztrák területen is: a mérsékeltek ezt +ellenezték. A magyar hadsereg aztán így hol átkelt a Lajthán, hol +visszatért, a hogy az ellenkező határozatok mozgatták. + +Hogy mi lehetett e tétovázásnak az indoka, azt később tudtam meg idősb +Pázmándy Dénestől, a képviselőház 1848-iki elnökétől, ki Kossuthtal egy +szálláson volt Pozsonyban. A bécsi angol nagykövetség megbizottja jött +le Bécsbe s Kossuthtal hosszasan tárgyalt egyedül. Eltávozása után egy +sok darabra tépett papir csipetei maradtak a padlón elszórva. Pázmándy +azokat összeszedte s az egész mozaikot kirakta belőle. Ez az irat az +angol kormány ajánlatát tartalmazta, melyben Magyarországnak azon +esetre, ha Austriával és a dinasztiával békét köt, ugyanaz a +függetlenség biztosíttatik, a mivel bir Norvégia Svédországgal szemben. +Kossuth nem fogadta ezt el. Így aztán másodszor is átkelt a magyar +hadsereg a Lajthán. Csakhogy már ekkor későn volt. A magyarok is, a +bécsiek is eltanácskozták a drága időt, melyben Jellachich seregét +közrefogva, megsemmisíthették volna. Most aztán már az egyesült +Windischgrätz seregével s ez a rendezett hadsereg elébb Schwechátnál a +fiatal magyar hadsereget verte vissza, azután eltiporta a bécsi +forradalmat. + +Nyáry Pál előre megmondta azt, hogy mi fog történni a kaszás +népfölkelőkkel, mikor az első ágyugolyó közéjük csap. + +Olyan volt ez, mint egy iszonyu fölébredés egy szép álomból. + + +Kossuth és Petőfi. + +Ha a barátság hőmérőjének a zérusfokán alól vannak még fokok, úgy azok +között a legalsóra kellett leszállni a Petőfi és köztem létezett +indulatnak – Kossuthtal való összeköttetésem miatt. + +Hogy Petőfi nem szerette Kossuthot, annak kifejezést adott legutolsó +leveleiben; de ennek a tulajdonképeni okát csak én ismerem. + +Némelyek azt hihetik, hogy Petőfi Kossuth riválisának tartotta magát. Ő +volt a márczius tizenötödikének vezéralakja, a kit a fiatal radikális +szabadelvüek körülvettek, határozott forradalmár. Hosszú ideig tartott a +csendes ungorkodás a pesti fiatalság és a Kossuthot Bécsbe kisért +argonauták között, a kik a népfelszabadítás kezdő napját a bécsi +diadalnapra tették át. A megkülönbözés külső jelekben is nyilvánult; +Petőfi hívei kalapjaikról alálengő veres strucztollakat viseltek, +Kossuthéi pedig feketét (maga Kossuth is). Azok minket paraplé +forradalmároknak gunyoltak, mi pedig őket táblabiráknak. Irótársunk, +Pálffy Albert új fürge lapot indított meg radikális irányzattal, melynek +jelszava volt «nem kell táblabiró-politika». + +Következett az, hogy Petőfi megbukott a képviselőválasztásoknál +szülővárosában, Szabadszálláson; még csak a szószékre sem eresztették +föl, az ottani ref. pap fiát, Nagy Károlyt választották meg ellenében, +Petőfi választóközönségét elijesztve, szétkergetve. Ezt Petőfi hirlapi +nyilatkozatban tette közzé, melyre ellenfele személyes sértéssel +válaszolt. Petőfi Pálffy Albertet és engemet küldött el a megsértőhöz +lovagias elégtételt kérni. Nagy mahumed-ember volt. Azt felelte nekünk: +«no, csak álljon ki velem egy szál kardra az a Petőfi, tudom, hogy +kettőbe hasítom! De pisztolyra nem állok ki.» + +Mi aztán az elégtételadást megtagadottnak s az ügyet befejezettnek +nyilvánítottuk. + +Petőfi nem tudott sehol az országban mandátumhoz jutni. (Én még nem +léphettem föl, mert nem voltam 24 esztendős.) Holott Kossuthnak minden +híve bejutott az országházba, még a jámbor egykönyvű Táncsics Mihály is, +kinek a nagyharsányiak, hogy választóképességgel birjon, egy negyedrész +jobbágytelket ajándékoztak. + +Ez nagyon elkeserítette Petőfit a politikai vezérek, különösen Kossuth +iránt. + +Kossuth pedig ignorálta Petőfit. + +Különös volt az ellenmondás a lelkületekben a két nagy forradalmi +vezéralaknál, Kossuthnál és Nyáry Pálnál. + +Kossuth, az ideálista, a rajongó, a csupa szív embere ki nem állhatta a +poétákat, meg a művészeket (egy mondását föl is jegyeztem); Nyáry pedig, +a hidegvérű, vaskemény akaratú, szatirikus hangulatu férfi nagyon +szerette a költőket, a művészeket és foglalkozott velük. Hozzám +különösen jó volt mindvégig, úgyszintén a nőmhöz. + +Sokkal régibb keletű Petőfi neheztelése, a miért egy pár évvel hátrább +kell nyulnom. + +Kossuth, a kiadójával meghasonulva, visszalépett a Pesti Hirlap +szerkesztésétől. Új lapra azonban, a hogy számított rá, az akkori +kormánytól nem kapott engedélyt. Ekként organum nélkül maradt hosszabb +ideig. Ekkor Frankenburg Adolf felajánlotta neki az Életképek czimű +lapját, melynek rovatai nemzetgazdászati politikával is foglalkoztak. +Kossuth elfogadta az ajánlatot. + +E közben az történt, hogy a Petőfi vezetése alatt csoportosult «tizek +társasága» szintén nem tudott engedélyt kapni új szépirodalmi lapra s +majd egy évig tétlenségre volt kárhoztatva. + +Ekkor Frankenburg a tizeknek is azt az ajánlatot tette, hogy lépjenek az +Életképek munkatársai közé. Ezek is elfogadták azt (két tag +kivételével). + +Frankenburg aztán az új év előtti előfizetési felhivásában kihirdette, +hogy az Életképekben a jövő évfolyamban Kossuth Lajos, Petőfi Sándor és +a többiek fognak közreműködni. + +Ezért Kossuth megneheztelt és visszavonta az igéretét. + +Érthető volt ez. Kossuth nem szépirodalmi lapnak készült elfogadni az +Életképeket, hanem a saját nemzetgazdászati politikája organumának s +velünk, szépirodalmi irókkal, semmi czélja nem lehetett közreműködni. + +No hát Frankenburg megvált Kossuthtól és megtartotta Petőfit és +költőtársait. + +De Petőfi ezt határozott megszégyenítésnek vette Kossuth részéről s ez a +vett seb soha sem hegedt be a lelkén. + +Mennél nagyobbra nőtt Kossuth históriai alakja, annál súlyosabban +nehezedett az Petőfi mellére; a ki még azokat is, a kik ennek a +szobornak a talapzatára felkapaszkodtak, ellenségei közé számitá. + + +De hát miért futni? + +Hát bizony a mai kor közönségének mindent apróra meg kell magyarázni. + +Ki érti azt meg, hogy mikor egy hadsereg meghátrál, mikor egy kormány +székhelyet változtat, akkor a poéták, ujságirók, szinészek is szekérre +kapjanak s fussanak a diadalmasan felvonuló ellenséges hadsereg elől? +Hát üldözte valaha a világon czivilizált nemzet katonája a nemharczoló +dalnokokat, művészeket? Lövöldöztek az énekes madarakra golyóval? + +Nálunk megtették. + +A bécsi forradalom leverése után valóságos hajtóvadászatot tartottak a +hirlapirókra s igen rövid proczesszust csináltak velük. A szellem +harczosait megbecsülték azzal, hogy a forradalom vezéreivel helyezték +egy kategóriába. A megtorlás rémhire megelőzte jöttüket. – S nekem +nagyon sok adósságom volt a rováson. + +Hogy mi várt rám, ha az osztrákok kezébe jutok, azt később gróf Kreith +Béla kedves barátomnak egy elmondott adatából következtethetem. – A +világosi fegyverletétel katasztrófájakor egy bécsi hirlapiró, Hauk is +foglyul esett. Bezárták az aradi kazamátába a többi uri emberek közé. + +Hauk körülbelül olyanforma dolgokat irt a maga bécsi lapjában, mint én +az enyimben. Maró szatirákat a főfőegyéniségek ellen. Hiszen csak +visszhangja volt ez is, az is a közhangulatnak. Uton-útfélen dalolták a +gúnyverseket. De ez az, a mit a hatalmasok nem bocsátanak meg. + +A rab urak az aradi kazamátában mivel tölthették az időt? Kártyáztak. +Járta a négyes tarokk, a paskevics. Ez most nagyon népszerű név lehetett +Magyarországon. + +Hauknak éppen nagy kártya volt a kezében. Kimondja a tuletroát pagát +ultimóval, megkontrázzák, ő rekontrázza, a midőn belép az ajtón a +porkoláb s gyöngéden megérinti a vállát s fülébe sug: + +– Egy szóra, Herr von Hauk. + +A költő leteszi a kártyáit, kérve a játszótársait, hogy várjanak, míg +visszatér s kimegy a porkolábbal a folyosóra. + +– Most érkezett meg az itélet, – mondja neki a porkoláb. – Önt ki fogják +végezni holnap reggel hat órakor. + +– Hát hisz akkor elég időm van még a pagát ultimómat kijátszani. Ma még +csak délután hat óra. + +A porkoláb könyörgésre fogta a dolgot: + +– De én nagyon szépen kérném az urat egy kis szivességre. Nézze csak, a +feleségem tegnap elment Szent-Annára, a beteg anyját meglátogatni s most +kapom a tudósítást, hogy ő is veszélyesen megbetegedett, halálán van, +engem kiván látni. Még ma oda kellene utaznom. Az úrnak az már ugyis +mindegy, akár ma, akár holnap. Tegye meg a kedvemért, engedje magát még +ma felakasztatni. + +A porkoláb szemében köny csillogott. Hauk jószivű ember volt: +megkönyörült rajta s megtette neki azt a kis szivességet, hogy tizenkét +órával a határidő előtt engedte magán Haynau itéletét végrehajtatni. + +… Hát bizony futottunk mindannyian, a kik az ilyen «kis +szivességtételre» nem voltunk diszponálva. + + +A szolnoki napok. + +Nemcsak mi futottunk Windischgrätz elől: az egész Nemzeti Szinház +szétrebbent. Maga az igazgató, Bajza, Vörösmarty társaságában +elmenekült, Egressy Gábor kormánybiztos lett, az öcscse, Béni, +tűzértiszt, az ifjabb Lendvay Márton honvédhadnagy volt, Telepi +Tardonára vonult, a hol kis háza volt. A nőmön kívül Debreczenbe +menekültek még Schodelné, az operai primadonna, Bulyovszkyné a férjével, +ki ugyanakkor nősült meg, mikor én; Éder Lujza, a csendes őrült +anyjával, Kovácsné, a kómika, és maga Szigligeti, a titkár, a drámaíró. + +Magyarországnak egyetlen vasútja volt még akkor: a pest-szolnoki vonal. +Az vett fel mindannyiunkat késő estve. Csak a személyeinket; a +bőröndjeinket majd később fogja utánunk szállítani. + +A legkegyetlenebb hideg volt, a mire életemben emlékezem. Gyakran meg +kellett állni a vonatnak, mert szemközt jött egy másik, mely honvédeket +szállított. Az aldunai táborból küldettek fel Görgey hadseregéhez. Egy +vonat rendes katonákat szállított; veres hajtókások voltak: «Nem kell +már félni! itt vannak a Dom Miguelek»! hangzott a biztató szó. A nagy +hidegben is énekelték: «Ég a kunyhó, ropog a nád»! Egyszer aztán +csakugyan ég és ropog valami s megállt a vonat a síkon. Kiszálltunk +megnézni, mi történt? Biz az is hallatlan az utazások történetében. A +mozdony csöveiben jéggé fagyott a gőz! Hasábfákból tüzet kellett rakni a +gép alá, hogy a befagyott csöveket kiengeszteljék. Csak bevergődtünk +Szolnokra valahogy. Ott azután a szállástalálás volt a nagy tudomány. +Heten laktunk egy szobában; velünk együtt az őrült Éderné, ki a földön +alvókat azzal fenyegette, hogy a fejükre ugrik. + +A város tele volt kormánybiztosokkal, hivatalnokokkal, kik mind +Debreczen felé készültek. + +Hát miért nem mentek, ha úgy siettek? Csak azért nem, a miért mi. Mert +az uti málhájuk még nem jött utánuk. + + +Megsemmisülés. + +Még nem voltam huszonnégyéves és már meg voltam semmisülve! + +Nemcsak ez a nyomorult csontváz, gyarló zsigereivel, mely fölött hatalma +van egy megmérhetetlen lénynek, a mit léleknek neveznek, hogy ennek a +fájdalma, zsibbadása lerontja a testnek minden gyönyöreit; de az egész +éltető világ semmisült meg körülöttem. Olyan voltam, mint a romok alá +temetett ember, a kinek szűk odujában az éltető levegő egyre fogy, fogy +és nincs reménye, hogy kiszabadítsa valaki. + +Láttam semmivé lenni a hazát. Mint a földrengés alatt zuhant le egyik +boltív a másik után. A magyar hadtestek mindenütt vereséget szenvedtek: +keleten, nyugoton, északon csupa Hiób-hírek vesztett csatákról, magyarok +kiirtásáról. Hallottam az országgyűlésen a jó öreg Mészáros Lázárt +beszélni: «Szeretnék pinczéből felszólalni, hogy ne látszanék arczomnak +pirulása». Nem ütközetről, hanem szégyenletes megfutamodásról szólt a +gyászhír. Bevégezte az összeomlást a moóri ütközet, melyben Perczel Mór +szenvedett elhatározó vereséget. Kétségbe kellett esni a haza sorsa +felett. + +Hat a szellem világa, a költészet mivé lett? + +Ez az én mindenségem, a poézis szférája, melynek csillagai még most is +átmelegítenek! Mivé lett? Köddé, káoszszá. + +A mióta Petőfivel szakítottam, mind a ketten azon versenyeztünk +egymással, hogy melyikünk tud jobban égostromló, tróndöngető eszméket +papirra vetni. + +A forradalom egész korszaka alatt nem voltam képes költői művet írni. +Elkezdtem egy regényt közölni az «Életképek»-ben Szomorú napok czím +alatt. A harmadik közlésnél elhagyott a képzelő tehetségem. Nem tudtam +szépirodalmi dolgot írni. Az az én kifogyhatatlan érczforrásom, a költői +véna, mind jegeczczé fagyott a lelkem fenekén: a politika gáliczköve +lett belőle. A humorom elvadult paskvill-írássá. Megszüntem költő lenni! +Lehet-e ennél rettenetesebb megsemmisülés? – Két egész év van kitörőlve +költői életem folyamából; éppen a fiatalság korszaka. + +A közönség is éreztette velem a lelki szétomlást. A szerkesztésem alatt +megjelenő «Életképek» (tavaly még a legkedveltebb szépirodalmi lap) az +utolsó évnegyedben annyira elvesztette az előfizetőit, hogy a kiadóm +felmondta annak a további kiadását. A jövő évtől kezdve nem volt lapom. + +Senki sem voltam, semmi sem voltam. + + +Debreczeni idill. + +Minden pályatársamról, minden barátomról, a márcziusi napok minden +szereplőjéről gondoskodott a sors. Petőfi, Vasváry, Egressy, Degré, +Bulyovszky, Sükei, Lendvay, Oroszhegyi, Királyi, Irinyi, Irányi, +Pompéry, Lauka, Vajda, mind-mind volt valami: képviselő, miniszteri +hivatalnok, szabadcsapatvezér, honvédtiszt. Egyik Gózon bátyám, az +ügyvéd (Lajos), már Parendorfnál őrnagyi rangot szerzett hősi +magaviseletével, a másik Gózon bátyám, a szinész (Antal), élelmezési +biztosságra kapott: – csak én rólam feledkezett meg Isten és kormány. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Egy ködös, deczemberi napon (azt hiszem, karácsony szombatján volt), a +Kigyó-utczán bandukolva, szembetalálkoztam Pálffy Alberttel, a kit már +régen nem láttam. Visszahökkent, a mint meglátott. + +– Hát te még itt vagy? – kérdezé tőlem. + +– Itt vagyok. Várom, mig a döntő ütközetet megvívjuk Buda alatt; magam +is oda megyek. + +Az utczaszegleteken még lógtak a plakátok, a mik ezt nagyöblű +frázisokban hirdették. + +– Ne higyj te a plakátoknak; nem lesz Buda alatt semmi döntő ütközet; +Görgey elvonult a seregével Vácz felé: Buda is, Pest is minden oldalról +nyitva van; Windischgrätz akkor vonulhat be, a mikor akar, tán még ma +éjjel. + +– Hát Kossuth és a kormány? + +– Azok már tegnap elmentek Debreczen felé; elvitték a bankjegysajtót is +és a hivatalos sürgöny nyomdáját, minden katonai felszerelést; velük +ment minden ember, a kinek csak valami tudat nyomja a lelkét, hogy +vétett az osztráknak. Én még ma megyek utánuk. Te is haladéktalanul +siess. + +S azzal, jól sejtve, hogy nekem (hónap végefelé) vajmi szűken lehet az +utiköltségre valóm, a kezembe nyomott egy százas bankót: «Majd megadod, +ha pénzhez jutsz». + +Ez a kölcsönadott százas volt az egész utiköltségem. + +Siettem haza. Elmondtam a nőmnek, a mit megtudtam. + +– És most búcsút veszek tőled. + +– Dehogy veszel búcsút, én is veled megyek. + +S azzal összepakolta a legszükségesebbet s még aznap délután, itthagyva +úri kényelmét, művészetvilágát, szerződését, eljött velem egy ismeretlen +életbe, egy ismeretlen világba. Köd volt előttünk, utánunk, köröskörül; +köd az égen, köd a földön, köd a jövendőben… + +A tehervonatok éjjel-nappal szállították a tömérdek monturt, nyerget, +bőrt és posztót, prófuntot, lisztet, a mit az ellenség elől jó volt +eltakarítani. Ez volt a legelébbvaló. Az utazók málhája az utolsó. +Minden érkező vonat elé kimentünk: nem jött-e meg a holmink? Senki sem +tudott róla. + +Igy töltöttünk el öt keserves napot Szolnokon. + +A hatodik nap reggelén kétségbeesett sikoltozással tör be a szobánkba +Szilágyiné, Bulyovszky anyósa: «Koldusok vagyunk! Mindenünk odaveszett; +most jött meg az utolsó vonat Pestről; semmit sem hozott a mienkből»! + +Az asszonyok el voltak keseredve. + +– Majd utána nézek én magam! – mondám én, s a köpönyegemet nyakamba +kerítve, siettem az indóházhoz. Kérdésemre, hogy megy-e még egy vonat +Pestre, azt a választ kaptam, hogy megy. Felkaptam rá. Egyedül ültem az +egész waggonban. Kalauz sem volt már. A czeglédi megállásnál egy +szembejövő vonatot látok. Annak az ablakából egy ismerős arcz tekintett +ki. Madarász József képviselő volt. Ő is rám ismert. Odakiáltott hozzám: + +– Hát te hová mégy! + +– Megyek Pestre, a szinésznők holmijait keresni! + +– Dehogy mégy Pestre! Windischgrätz Budán van már; ugorj át frissen a mi +kocsinkra; a holmik ott lesznek a zárt kocsikban. + +Bizony Madarász József mentett meg ezúttal, hogy bele nem szaladtam a +pokol torkába. S a szinésznők málhái csakugyan ott voltak mind ezen az +utolsó vonaton. Most aztán futhattunk a fehér világba. + +Rajtunk kívül még Szigligeti is együtt utazott a gyékényes szekéren. Ő +is jónak látta nem várni a Windischgrätz kritikáját a «II. Rákóczy +Ferencz fogsága» felől. Feleségét, gyermekeit otthon hagyta az apósánál +Pesten, maga elvonult a szülőihez, a kik Biharban laktak. + +Debreczenben a városháza előtt álltunk meg a szekerünkkel. Felmentünk a +főbíróhoz (polgármester még akkor nem volt). Nagy volt annak a hivatala: +lajstromozni az érkező idegeneket. Két íródiák alig győzte. A mint +bediktáltuk a neveinket, nagy elégedetten mondá: «milyen nagy szerencse +a városunkra nézve, hogy most ennyi híres ember látogat meg bennünket». +(Részünkről a szerencse!) Szigligetinek kocsi kellett, a mi tovább +szállítsa Biharba, nekem pedig szállás. Mind a ketten megkaptuk, a mit +kivántunk. Engem elvezettek szekerestül a Nagy Péterfia-utczába s +berekomendáltak Dudás uramnál, a ki hivatására nézve becsületes +szűrszabó volt. Annak volt egy utczai szobája, mely kiadó volt. + +– Mennyit tetszik érte kivánni? + +– Húsz forintot. + +– Pengőben? + +– Magam is úgy értettem. + +A nap hátralevő része eltelt a kipakolással. Örültünk, mikor nyugalomra +térhettünk a több napi keserves út elcsigázó fáradalmai után: magunk +főzte tea volt a vacsoránk. + +Másnap korán reggel aztán előttünk álltak az élet komoly feladatai. + +Mi lesz ma ebédre? + +No ti mai világbeli hősök és heroinák! Mit mondanátok erre a kérdésre, +ha nászutatok Debreczenben végződnék, a hol «összevissza két +vendégfogadó van: a «Bika», meg a «Fehér ló», de már azok úgy tömve +vannak menekült képviselőkkel és kormányhivatalnokokkal, hogy a ki egy +sóskiflit akar kapni, annak előtte való nap kell reá magát abonnálni. + +«Magad uram, ha szolgád nincs»! De jó magyar közmondás ez! Ezt vettük +elő. Én korán reggel nyakamba kerítettem bundámat, kimentem a +vásártérre, vásároltam lábasokat, bögréket, főzőkanalakat; azután a +hentes-, mészárosállásra, vettem húst levesnek, karmonádlinak valót, +zsírt, szalonnát, kalbászt, a kofaasszonyságoknál lisztet, hagymát, +sárgarépát, petrezselymet, birsalmát, túrót; a korcsmában egy üveg bort; +az mind belefért egy gyékényszatyorba, a szatyrot takarta a bunda. Ezt +mind hazavittem a szállásunkra. – A szobánkban volt egy belülfűtő +kemencze: annak a tüzénél az én feleségem (a magyar színművészet +csillaga) olyan szépen megfőzte az ebédet, négy tál ételt, egyiket a +másik után, hogy én soha életemben annál jobbat nem ettem. Milyen túrós +csuszát tudott gyúrni Gertrudis királyné! + +Mielőtt hozzáültünk volna, oda vetődött hozzánk Farkas Jancsi, a már +említett barátunk. Nagy gurmand volt! Egészen el volt ragadtatva attól, +a mit maga előtt látott. Túrós csusza! Tepertyűvel. Ő már félholtra volt +csömörölve a fehérlói koszttól. Szépen kért, hogy fogadjuk el vendégnek. +Volt elég! És aztán így lakomázott lukullusi módon egy primadonna, egy +poéta meg egy kormánytanácsos abból, a mit egy szép asszony főzött egy +belülfűtő kemenczében. + +A bor is nagyon jó volt: csakhogy éppen egy kis paprika uszkált a +fenekén, a mit a becsületes korcsmáros azért pergetett az italba, hogy +annak több karaktere legyen. + +De a jutalom sem váratott magára. A kormánytanácsos annyira meg volt +elégedve a lakomával, hogy hatvan forintot ajánlott fel egy hónapra, ha +őt elfogadjuk állandó kosztosának. Előre le is fizette. + +Hatvan kemény forint! A mit Jókainé Laborfalvy Róza szerez a +művészetével, a főzőkanalával! Van hát már hivatal! Jövedelemforrás! + +Most már terjeszkedni lehetett a háztartással, kivehettük a szobához a +félkonyhát is a nyitott tűzhelylyel, fogadhattunk cselédet, egy +tagbaszakadt kis subás menyecskét, a ki helyettem eljárt a piaczra +bevásárolni, megrakta a tüzet, vigyázott az ételekre, elmosogatott. +Farkas Jancsi mindennap eljött a rendes időben, még a jó öreg Kovácsnét +is odavettük: volt neki kivel tréfálózni; hanem az ebédhez való bort +maga hozta a köpönyege alatt, a mi csak jó volt és drága Debreczenben. + +Én pedig az alatt mindennap eljártam Nyáry Pálhoz – s én is főztem ki +valamit. + + +Az én Pálfordulásom. + +«Nem szeretem a sápadt arczokat»! Ez volt a czíme egy politikai tartalmú +czikkemnek az Életképek egyik utolsó számában: tele forradalmat szító +eszmékkel. + +Debreczenben mindennap ellátogattam Nyáry Pálhoz, ki engem nagyon +szeretett, távolról rokonom is volt. Együtt lakott Patay Józseffel. Két +miniszter egy szobában! Nyáry Pál volt a belügyminiszter, Patay József a +közlekedési miniszter. Kettőjüknek volt egy szobája. (Most két palotában +is alig férnek el.) Igaz, hogy kevesebb dolguk is volt, mint a +mostaniaknak. Az adminisztráczió ment, a hol mehetett, a hol nem +mehetett, ott megállt; a rendőri szakmának külön minisztere volt: +Madarász László; a belügyminiszter feladata volt a hadsereg élelmezése +és felszerelése. Nyáry Pál szerint egy magyar huszár 123 darabból áll s +azt mind neki kellett beszerezni. A közlekedési miniszternek sem voltak +akkor vasutai, ellenben annál több dolga volt a forspontok +előállításával. A két miniszter közegeit kormánybiztosoknak hítták. Ha +valamit meg kellett írni, ott voltam én; ez volt a «bureau». Igy aztán +sok mindenféléről értesültem, a mi az országban történt. + +Nyáry Páltól egészen másféle eszméket hallottam Magyarország +újraalakulásáról, mint Petőfi Sándortól; de még mint Kossuth Lajostól +is. Ő a gyakorlat embere volt. + +Egy reggel aztán azzal fogadott Nyáry Pál: + +– Te, holnaptól kezdve át fogod venni a hivatalos kormánylap, a Sürgöny +lapvezérségét, havi százötven forint fizetésért. + +Megijedtem! Nagy feladat ez! Hogy tudok én ennek megfelelni? + +– Mivel érdemeltem meg e nagy bizalmat? + +– Megmondom. Egy mondásoddal. Mikor a Lederer-féle macskazene alkalmával +a megyeház termében gyülést tartott a polgárság, mindenki tüzet okádott, +vért követelt, te azt mondtad: meghalni a hazáért könnyű elhatározás, de +élni a hazáért nehéz! Ekkor szerettelek meg, el is vittelek magammal az +István nádorhoz küldött deputáczióba, velem voltál, mikor a jószivű +főherczeg könyezve kért, hogy ne követeljük egy húsz év óta hűségesen +szolgált katonának elcsapatását. Hát csak ennek az észjárásnak a nyomán +haladj tovább. + +Ez volt az egész instrukczió. + +A hivatalos Sürgönynek a felelős szerkesztője volt Gyurmán Adolf, igen +derék, pontos, lelkiismeretes hivatalnok: a tolla is jó volt; csak a +tintája volt rossz; nem is tinta volt az, hanem vitriol; nem tudott úgy +irni, hogy valakit tövisbe ne hengergessen. Ő rá nem lehetett +vezérczikkirást bízni. Ezért rendelt engem oda Nyáry. + +Én aztán hozzákezdtem. + +Mi volt a témám? + +Annak a világosan érthetővé tétele, hogy ez a mostani hadviselése a +magyar nemzetnek nem forradalom, hanem szabadságharcz; a magyar nemzet +nem a dinasztiája ellen küzd, hanem a reakczió ellen; nem a trón +felforgatására törekszik, hanem alkotmánya helyreállítására; törvényes +szabadságáért kész vérét és vagyonát pazarolni, a csatatéren a hősiesség +csodáit elkövetni, de ha szabadságát kivívta, biztosította, megszünik +áldozni a nemzet vérével. + +Ez volt az utolsó vezérczikkemnek a végsora. + +Ezek a czikkek nagy kavarodást idéztek elő a debreczeni képviselői +körökben. Sokan a saját nézeteiket találták bennük kifejezve, mások +ellenben nagyon felháborodtak miattuk. + +A visszatetszésnek első jelensége volt, hogy Pálffy Albert (a Márczius +15-ike szerkesztője) visszakérte tőlem a kölcsön adott 100 forintot. +(Különben is siettem volna azt visszafizetni.) + +De a dolog az országgyülés elé is került. Egy radikális képviselő +meginterpellálta a kormányt, hogy mi czélja van a Sürgönyben megjelent +vezérczikkel? + +A felhivott miniszter azt válaszolta, hogy a kormánynak semmi köze +hirlapi czikkekhez; a szerző neve alájuk van irva, a kinek kifogása van +ellenük, a maga módja szerint előadhatja. + +Engemet azonban Kossuth odahivatott magához e tárgyban kihallgatásra. + + +Kossuth Lajosnál. + +Életemnek legfelejthetlenebb emlékei közé tartozik ez a kihallgatási +jelenet Kossuthnál; ma is úgy emlékezem minden szavára, minden +mozzanatára, mintha tegnap történt volna. + +Kossuth, mint miniszterelnök, a debreczeni városházában lakott. Ajtaját +bizony nem őrizte semmi fegyveres strázsa, úgy lehetett hozzá +bekopogtatni s a «szabad» szóra benyitni az ajtót. + +A nagy vezéralak iróasztalánál ült és valami levelet pecsételt le. +Intett nekem, hogy üljek le én is. + +Aztán az égő gyertyánál rágyujtott egy szivarra. A legolcsóbb, két +krajczáros szivarokat szívta. Engem is megkinált egygyel. + +– Köszönöm, nem szivarozom. + +– A Sürgönybeli czikkek miatt hivattam önt (már nem tegezett.) Kinek a +sugalmazására irta ön azokat a czikkeket? + +(Azt várta tán, hogy Nyáryra fogok vallani?) + +– A saját hazaszeretetem sugallatára irtam. Azt hittem, hogy ezzel +szolgálatot teszek a nemzetemnek. + +– De mégis, mi indoka volt önnek, hogy ezeket irja? + +– Az indokot megmondhatom: hadseregünkben tömérdek régi katonatiszt +szolgál, a kik rangjukat a «magyar király» kezéből fogadták el. Ezek +most kétségben vannak az iránt, hogy mi a czélja az ő +fegyverviselésüknek. Ezeknek a megnyugtatására adta ki Görgey fővezér is +váczi napiparancsát. + +Kossuth haragosan ütött öklével az asztalra: + +– Görgey áruló! + +Én nyugodtan válaszoltam: + +– Tettei az ellenkezőt bizonyítják. + +Erre boszusan elfordult tőlem. + +Meg akartam kérlelni. + +– Könyörgöm, miniszterelnök úr, hiszen ön maga is keresi az utat és +módot a Magyarország és Ausztria közötti harcznak békés és igazságos +kiegyenlítésére. + +Nagy füstfelleget fujt maga elé. + +– Ön bizonyosan a Festetich Leó megbizatására czéloz. Hát az igaz, hogy +én ezt az urat meghatalmaztam, hogy az osztrák udvari körökben, a hová +felmenni készült, szerezzen érintkezést olyan befolyásos egyénekkel, a +kik nem az «unbedingte Unterwerfung», «mit Rebellen unterhandle ich +nicht» jelszavai után indulnak. De nem hiszem, hogy valami komoly +eredménye legyen a jó szándékának. + +– Én nem a Festetich Leó-féle megbizatásra gondoltam, hanem Csányi +Lászlóéra, a kit miniszterelnök úr megbizott azzal, hogy tegye magát +összeköttetésbe a kremsieri osztrák országgyülés vezérférfiaival, hogy +azok kezdeményezzék a két országgyülés által megkötendő kiegyezést +Magyarország és Ausztria közt. + +Csányi László nevének említésére Kossuth arcza még jobban elborult. Kis +vártatva megszólalt: + +– Lássa ön, a politika az exigencziák tudománya. Magyarország sorsa a +küleseményekkel van összefüggésben. Most írják a külföldi lapok, hogy a +nagyhatalmak Veronában kongresszusra készülnek küldeni a követeiket, +mely minden fegyverrel vitatott függő kérdést döntő verdiktjével fog +megoldani. Nekünk a veronai kongresszust bevégzett tényekkel kell +megelőznünk, nehogy hátrányunkra üssön ki a verdikt. A piemonti háboru +még nincs befejezve, Francziaország még köztársaság s Angliában még +Palmerston kormányoz; nekünk szövetségesekre kell számítanunk. + +Tudtam volna én mindezekre válaszolni. Elmondhattam volna, hogy a +veronai kongresszus eszméje hirlapi mende-monda, hogy Szalay László, a +magyar kormány megbizottja Londonban, magától Palmerstontól küldött +mérsékletre intő tanácsot Kossuthhoz; a mi pedig a Francziaország +segítségébe vetett reményünket illeti, hivatkozhattam volna a Párisban +levő megbizottunk levelére, melyben ő (Teleki László) azt irja +Kossuthnak, hogy a megválasztott elnök, Napoleon Lajos, határozott +ellensége Magyarországnak a miatt, hogy a magyar kormány Ledru Rollin +mellett költekezett; egyébiránt Ledru Rollinnak még vannak chanceai. A +mire Kossuth sajátkezüleg ezt a megjegyzést irta fel plajbászszal: +Vannak chancei a börtönbe. De mindezeket nem mondhattam el – a kutforrás +iránti diszkréczióból. + +Erre Kossuth egyszerre fölállt a székéből (én is hasonlót tettem) s +egész közel lépett hozzám. + +– Lássa ön, én is azt hiszem, a mit ön. A magyar nagylelkű. Nem tud +bosszuálló lenni. Ha ez a nemzet ki fogja vívni teljes diadalát +ellenségei fölött, – s én hiszem, hogy kivívja – akkor a győzelmes sereg +lehet, hogy nekem fogja felajánlani koronáját, mitől engem Isten őrizzen +meg! Én visszavonulok a magánéletbe. Akkor szükség lesz egy organizáló +főre, minő Deák Ferencz, egy adminisztráló tehetségre, minő Nyáry Pál; +reám, a népvezérre, a lelkesítő szónokra, semmi szükség többé. + +Szóról-szóra ezeket mondta; soha el nem birom felejteni sem a szavakat, +sem a hangot. + +Aztán más hangba csapott át. + +– De hát minek mondjuk el mi ezt most, a midőn mindenütt ágyulövésnyire +állunk szemben az ellenséggel? Hiszen ha mi biztosítjuk a felől az +ellenségünket, hogy ő a mi diadalaink esetére sem veszíthet semmit, hogy +a mi győzelmünk a trónt meg nem ingatja, akkor bolond volna, ha a +végletekig nem erőszakolná a harczot. + +Meg voltam győzve. + +– Így én kötelességemnek tartom benyujtani a lemondásomat a Sürgöny +lapvezérségéről. + +– Ne tegye azt. A hivatalos lap kezelése a mai nappal ki lett választva +a belügyminiszteri resszortból, s át lett helyezve a kultusminiszteribe. +Beszéljen Jósika Miklóssal. + +Ezzel kezet szorított velem s elbocsátott. + +Jósika Miklós a honvédelmi bizottság kormányában a vallás és közoktatás +szakmáját vezette. Nagy híre volt mint regényirónak s azt mind e mai +napig megtartotta. + +Kollégája voltam – kicsinyben. Nekem is volt már négy kötet regényem. + +Szivesen fogadott. Tudatta velem, hogy a Sürgönynél elfoglalt állásomat +megtarthatom, csakhogy minden czikkemet, a mit a lapnak irok, elébb neki +kell bemutatnom, hogy átvizsgálja s helybenhagyja. + +Hogy Jósika Miklós elébb átvizsgálja s csak azután engedje kinyomatni +azt, a mit ÉN irok! + +Hátha kenyérhéjon kellene tengődnöm! + +Még aznap benyujtottam a lemondásomat. + +Mint a mesebeli juhászlegénynek, nekem is három napból állt az +esztendőm.[1] + +A lemondásom után megint egészen szegény lettem. Csak legalább faragni +tudtam volna már, a mit később tanultam meg, hogy beállhattam volna +valami esztergályos-műhelybe legénynek. + +Nyáry Pál kisegített megint a bajból. Egy délután ellátogatott hozzánk +(ekkor már díszesebb szállásunk volt, takaréktűzhelyes konyhával) s +tudatta velünk, hogy a mai kormánytanácsban elhatározták, hogy +mindazoknak a Nemzeti szinházi művészeknek és művésznőknek, a kik a +kormányt Debreczenbe követték, a teljes fizetésüket kiadatja a kormány. +Nyáry Pál tette az indítványt, Patay, Jósika pártolták; Kossuth ugyan +azt mondta, hogy utolsók a komédiások! De miután maga a szigorú Duschek +pénzügyminiszter is hozzájárult, ő is beleegyezett. Így aztán a +feleségem gázsijával biztosítva lett a megélhetésünk Debreczenben. + +Az elsorolt honvédelmi bizottsági tagokon kívül még mint miniszterek +működtek Vetter tábornagy, ki Mészáros Lázárt helyettesíté a hadügyben. + +Nyárytól hallottam, hogy a mint Vetter áttekinté a magyar hadcsapatoknak +elhelyezését, elszörnyüködött rajta: a legderekabb ezredeink a Bánságban +vesztegeltek, Erdélyből csaknem kiszorultunk. Hanem azért mégis azt +mondá, hogy «azért unbedingte Unterwerfung-ról szó se legyen». S +megtette a keresztülható intézkedéseket: Kiss Ernő, Damjanich +felhivattak dandáraikkal a Tisza mellé, Bem új sereggel indult el +Erdélybe, Schlick elé küldetett Klapka. + +A rendőrségnek is külön minisztere volt, Madarász László. A milyen +tehetséges és jellemes politikai egyéniség az öcscse, József, olyan üres +alak volt a rendőrminiszter. + +A ki ismeri Debreczent, tudni fogja, hogy nem kellett ott soha a rendet +fentartani; fentartja az maga magát. Aztán nem is állott a miniszter +rendelkezésére egyetlen konstábler, se gyalog, se lovon, csendőrről +pedig csak a mitológia beszélt. + +Hanem azt megtette a rendőrminiszter, hogy valamennyi külföldről érkező +hirlapot, a miket a képviselők és mágnások megrendeltek, a postán +lefoglaltatta; még csak a lapszerkesztőknek sem engedett át belőlük egy +számot sem. Így aztán a közönség a külföldi eseményekből nem tudott meg +egyebet, mint a mit a hivatalos Sürgöny közölt s azok között +Magyarországra nézve legérdekesebb volt a kaliforniai aranybányák +fölfedezése. + +No meg aztán a titkos tudósítások szemléletben tartása is a +rendőrminiszter hatásköréhez tartozott. Voltak neki hites ügynökei +Budán, Pesten, a kik mindennap küldték a chiffrirozott jelentéseket, +sánta koldus üres mankójába eldugva, csizmatalp közé szorítva, s azoknak +a kibetüzésével egy egész hivatalnokosztály foglalkozott. + +Különösen érdeklődtek a titkos tudósítók azoknak a főuraknak és +politikai nevezetességeknek a viselt dolgai iránt, a kik +Windischgrätznek meghódoltak. A hazaárulók száma szaporodott. Előre ki +lett rájuk mondva az itélet. + +Némelyik azok közül aztán csak megjelent egyszerre Debreczenben; annak +nagyon igazolnia kellett magát addigi jártáról-keltéről. + +Egyszer aztán egy, a szokottnál is tartalmasabb titkos értesítést +bocsátott a minisztertanács elé a rendőrminiszter, melynek számos adatai +végén ez volt olvasható: Schodelné pedig a németek bevonulása óta +mindennap látható Windischgrätz lakásán. + +Ez a bomba Nyáry Pálnak volt szánva. Madarász gyülölte őt: útjában állt, +fölötte volt. + +Azt mindenki tudta, hogy minő régi gyöngéd viszony áll fenn Nyáry Pál és +a Nemzeti szinház első operai primadonnája között. Schodelnénak a +nyáregyházai kastély régóta otthona volt. + +Ha tehát Schodelné naponkint ellátogat Budán Windischgrätzhez, az annyit +tesz, hogy Nyáry Páltól, a belügyminisztertől, álutakon küldött +tudósításokat hord hozzá. Akkor Nyáry Pál áruló. + +A minisztertársak mind megdöbbenve néztek az arczára: az pedig csak +egyre megtartotta oroszláni mosolygását. + +– Csak egy hiba van ebben a tudósításban, – mondá nagy flegmával – az, +hogy Schodelné január elseje óta itt van Debreczenben s azóta ki nem +mozdult innen. + +A rendőrminiszter mérges lett. + +– De hogy nincs nekem erről tudomásom, rendőrminiszternek? + +Hát úgy, hogy Schodelné nem ment a városházára szállást keresni, hanem +egyenesen beszállt az öcsémhez Buzás Pálhoz, a ki debreczeni háziúr. + +– De hogy te nekem sem szóltál arról, hogy Schodelné itt van? – mondá +Kossuth. + +– Nem ám; mert akkor nem tehettem volna meg azt az indítványt a +szinésznők fizetéseinek kiadatása iránt. + +Milyen szép vonása ez Nyáry egyenes jellemének! + +Madarász boszusan vágta az asztalhoz a titkos tudósítást. + +– De nagyobb baj van itten; – mondá Nyáry – ha a te titkos tudósítódnak +a többi adatai is mind ilyen igazak, mint a Schodelnéről szóló, akkor +egy elhinni való szó sincs bennük. + +Hát persze hogy nem volt. + +Nem látták azok a tudósítások se Budavárát, se koldus mankóját, se zsidó +csizmatalpát: ott fabrikálták ezeket a flamingók Debreczenben. + +Én neveztem el a rendőrminiszter hivatalnokait flamingóknak, azokért a +nagy lobogó veres tollakért, a miket a kalapjaik mellett viseltek. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +A Nemzeti szinház művészei aztán azzal fejezték ki a magyar kormány +iránti hálájukat, hogy szinielőadást rendeztek a sebesült honvédek +javára. Ha jól tudom, Don Cæsar de Bazant adták. (Zsufolt ház volt: +Jókainé játszotta Maritanát, Kovácsné a spanyol hidalgo feleségét, +Gazzellát.) A darab végén pedig a kórus elénekelte a lengyel ritmusu +dalt: «Búsul a lengyel hona állapotján» s melynek végsora így hangzik: +«csak a magyar s lengyel küzd a szabadságért». A közönség tapsolt és +sírt. + + +Okos emberek között. + +Megérkezett Almássy Pál is Debreczenbe. Pázmándy Dénes, a képviselőház +elnöke, nem jött el; félrevonult a birtokára. (A miért aztán először a +diadalmaskodó magyarok akarták felakasztatni, azután meg az erőt vett +osztrákok; ezek ott tartották fogva a Neugebäudeban. Irtóztató dolgokat +tudott elmondani az itteni tapasztalatairól, a miket én nem irok le: egy +tengert meg lehetne vele mérgezni! Pázmándyt még évek mulva is +felriasztották álmából azok a rémlátások.) + +Almássy Pál volt a képviselőház alelnöke. + +Eszményi szép férfi-alak: ölnyi magas termet, szabályos idomzattal; +szelid, komoly arcz, szép metszésű szájjal, sugárzó kék szemekkel +(bálványa a hölgyvilágnak). Nyáry Pál tréfálkozva mondá róla: «Ha az +ellenségeink mind kiirtják a magyarokat, ennek a csontvázát tegyék el a +muzeumba, hadd lássa a késő világ, milyenek voltak az elmult magyarok». + +És e mellett igazi úr volt, földbirtokai után százezer forintnyi +jövedelemmel, sokat utazott, Európa legelőkelőbb diplomatáival +összeköttetései voltak (majd később sokat fogok még róla beszélni), nagy +látkörrel birt s a magyarországi viszonyokat is alaposan ismerte. + +Debreczenben megjelenésével nemcsak az országgyülést tette működésre +képessé, de maga körül tömöríté a hazafiaknak azt a szétszórt tömegét, a +kiket okos embereknek nevezünk. + +Mert hát ilyenek is voltak. S csak akkor vették észre, hogy milyen sokan +vannak, mikor összetalálkoztak Almássy Pál uri termeiben. + +Ott jöttek össze Nyáry Pál, Duschek, Patay József, Kemény Zsigmond, +Kazinczy Gábor, Kovács Lajos, Csengery Antal, Zichy Antal, gróf Andrássy +Manó, s gyakorolták a kritikát a nagy emberek hibái fölött s közölték a +magántudósításaikat a homályfedte eseményekről. + +Ebbe a társaságba szereztem én megjelenési jogot a Sürgönyben megjelent +czikkeimmel. Nyáry Pál e szókkal mutatott be a többi uraknak: «Ez az a +fiatal ember, a kinek legnagyobb politikai bátorsága van a világon». + +A többi honatyák és államférfiak ellenben a «Fürdő»-nek nevezett +vendéglőben tartották az összejövetelüket, a hol szorgalmatosan +kártyáztak, de nagyban. Egy szónoki diadalairól hírneves képviselő és +kormánybiztos egy éjszaka egy itcze aranyat elvesztett a makaón; az az +itcze arany azért volt rábizva, hogy menjen ki Galicziába s vegyen rajta +gyutacsokat a honvédek fegyvereihez. Hát nem lett gyutacs. Se baj. +Tudnak a honvédek szuronynyal is harczolni. + +Egy nevezetes alakot kihagytam az Almássy társasága közül: Csernust. Egy +adatot akarok róla följegyezni. A szabadságharcz előtti évben lett +végrehajtva a pest-budai lánczhid felszerelése. A nagy hidtartó +lánczokat huzták fel a gránit-oszlopokra, gróf Széchenyi István maga a +Duna közepén horgonyzó gőzhajóról nézte az érdekes műszaki munkát. Az +első nehéz láncz szerencsésen el lett helyezve és bekapcsolva. Tömérdek +közönség bámulta e remeklését a gépészetnek mind a két parton. Még akkor +nem volt kőpart, a szeméthalmon egész a Duna vizéig le lehetett hatolni. +Következett a második láncz felvontatása; a csigák csikorogtak, a +gépfogak kattogtak, mikor már a hidláncz az oszlop magaslatáig fel lett +emelve, akkor egyszerre eltörött a kapcsoló fogantyu s az óriás +láncztömeg onnan a szédületes magaslatból egyszerre lezuhant a Dunába. +Oly rettenetes volt a zuhanat, hogy a kétfelé csapó hullámhegyek +egyfelől elborították a gőzhajót s a kéményén betódulva, kioltották a +katlanból a tüzet, másfelől pedig kizudultak a partra s végigsöpörve +rajtuk, a Dunába sodorták a közel talált nézőket. Azok között volt +Csernus is. De nem vesztette el a lélekjelenlétét, belekapaszkodott egy +tölgyfahajó kötelébe s a második hullámcsapást is bevárva, szerencsésen +kimenekült a partra, ismerősei segítségével. Ott azután tréfára fogta a +dolgot, a latin proverbiumra hivatkozva: «Quem dii pendere jubant, non +mergitur aquis.» (A kit az Isten akasztani szánt, nem fulhat a vízbe.) +Jóslattá lett ránézve a közmondásos babona. + +Ebbe a társaságba kerültem én az új év kezdetén Debreczenben. + +Hát biz ez egészen más világrész volt, mint a Pillwax-kávéház +«közvélemény-asztala». + +Hát bizony, a kik a pillwaxi közvélemény asztalánál estenkint +összeültünk, mind tüzesvérű fiatal emberek voltunk, kiket eleinte az a +közös törekvés egyesített, hogy a magyar költészetnek új irányt, új +szellemet adjunk, a magyar nép lelkületében rejlő kincseket napfényre +hozzuk; harczaink voltak az ósdi pedantériával s a mesterkélt +szalon-irodalommal. Később aztán az új politikai élet föllendülésével mi +is magasabb szférákba csapongtunk, nem számolva a régi, bevett +fogalmakkal. Petőfi határozott republicánus volt; dolgozószobájának +falait az első franczia forradalom vezéralakjainak remek kőrajzú +arczképei ékesíték. Ezek az arczképek most is megvannak még nálam; +Petőfi utolsó útja előtt házigazdájánál hagyta azokat, a derék hazafi +Nagy Józsefnél, a kinek a fia volt Nagy Imre, a Nemzeti Szinház +megsiratott nagy drámai művésze, ki halála előérzetében az ereklyéket +nekem adományozta. + +A többi asztaltársak is mind demokraták és szabadelvüek voltak; a ki iró +köztük, az mind humorista s a humorista előtt nincs tekintély. Éltető +elemünk volt a franczia szellem. A franczia nemzettől vártuk a korhadt +ó-világ rombadöntését, nem gondolva rá, hogy mi lesz azután. Hugo +Viktor, Beranger volt az orákulumunk. Párisban járt barátaink, Irinyi +József, Dobsa Lajos voltak a tekintélyeink. Az utóbbi a februári +forradalomban is jelen volt s elhozott magával egy darab foszlányt a +Grévepiaczon elégetett királyi trón mennyezetéből. Mi csináltuk a magas +politikát. Semmi sem volt előttünk lehetetlen. Magyarország +függetlensége, önállósága, Lengyelország helyreállítása, népszabadság! + +Márczius 15-én, 1848-ban, a mozgalom megindulásakor, egy irótársunk, +Sükei Károly (erősen dadogó szónok), ezt az emlékezetes mondást örökíté +meg a köztéren: «Nem kell most hallgatni az oko-ko-kos emberekre!» Ez +megmaradt jelszavunknak. + +Most aztán egyszerre beleestem egy más planétába (mint Klimius Miklós), +a hol csupa okos emberek laktak. S mintha az új atmoszférában magam is +átalakultam volna, én is okos embernek hittem magamat. Ez még nem lett +volna baj, de mások is azt hitték felőlem. Komoly nagy politikusok, mint +Kazinczy Gábor, Kovács Lajos arra ösztönöztek, hogy ne engedjem ezt az +én nagyrahivatott tehetségemet kárbaveszni. Indítsak meg egy napilapot, +hasonlót a Márczius 15-iké-hez. + +Hogy mi szükség volt erre, azt meg kell magyaráznom. + +Az országgyülés és a kormányközegek radikális pártjának, mely Madarász +miniszter körül csoportosult, volt egy eleven, nagyhatásu orgánuma, a +Pálffy Márcziusa. Ez folyton csipkedte, vágta, gyanusította ezt a +czelebritásokból álló hazafi-csoportot, a mely Nyáry Pál és Almássy Pál +társaságát képezte. Ennek a támadásnak a visszaverésére kellett +megindítani egy hasonló elevenségű napilapot. + +Napilapot megindítani! Halljátok ezt mai kor szülöttei? Mi kell egy +napilap megindításához? Először is egy tőkepénzes konzorczium, mely +aláir félmillió alapítási tőkét. Azután egy főszerkesztő, egy +főmunkatárs, tizenkét segédszerkesztő, egy nagy helyiség, rotácziósgép, +reklám! + +Az ám. Volt hozzá, a hogy Beranger énekli a Bon Roger Bontempsról: «un +coffre et rien dedans». Szerkesztő, vezérczikkiró, tárczairó, +ujdonságiró magam egy személyben. Nyomda is csak egy volt Debreczenben, +a Csáthy-é, a melyben nyomtatni lehetett, mert a városi nyomdát +lefoglalta Madarász. Azért a lap mégis csak megjelent egy szép estén, +Debreczeni Esti Lapok czím alatt. Ezer példányban nyomtattuk s adtuk a +számot három krajczárért. Mind egy szálig elkelt. Ötven forint volt a +bevételünk. Ebből huszonöt került a derék Csáthy kezébe nyomdai +előállításért, huszonöt forint maradt nekem magamnak. Soha életemben nem +voltam így honorálva. + +S ez így ment nap-nap után. Az én kis lapom állandó közönséget hódított. +Volt aztán már munkatárs elég. A velünk egy véleményű képviselők hordták +hozzám a czikkeket, az érdekes ujdonságokat; táborkar képződött +körülöttem; derék harczosok segítettek a küzdelemben. Humorom, lelki +erélyem felelevenült, mertem mindent: szemébe mondani a hatalmasoknak a +gyöngéiket, feltárni az elkövetett hibáikat, védelembe venni az +igaztalanul üldözötteket, elveket megellenezni. + +Hanem ennek aztán lettek következései. A radikális párt lapjai +mindannyian nekem estek, kikiáltottak hazaárulónak. + +És nekem meg kellett érnem, hogy a dicsőséges 1848. márcziusi napok +évfordulóján hazaáruló legyen a nevem. + +Pedig akkoriban nem volt az olyan tréfás ingerkedés, mint manapság. Az +ilyen czimért a vésztörvényszék elé kerülhettek, a kikre azt +rákiáltották. + +És az a nő, a ki engemet 1848 márczius 15-ének estéjén a hazafiui diadal +mámorában, a dicsőség nimbuszától körülragyogva megszeretett, bálványává +emelt: még akkor is, ilyen sárral megdobált, sasoktól megtépett alakban +sem szünt meg szeretni s a hogy osztozott dicsőitésemben, úgy osztotta +hiven az elrágalmaztatásom balsorsát. + +Ő biztatott, hogy ne rettenjek vissza. + + +Nehéz próba. + +Egyszer aztán a legkedvesebb barátom sértett meg az ellentétes +hirlapban. Szivig ható seb volt, a mit a belém lőtt nyil okozott. +Futottam vele, mint a sebzett szarvas. Mit lehet tennem? Párbajra nem +gondolhattam, mert nem volt becsületsértés, csak a politikai jellem volt +megtámadva. De mikor az fáj legjobban. Hisz én nem voltam a reakczió +zsoldosa, mint az, a kivel azonosított a legjobb barátom. + +Nyáryt akartam fölkeresni, a ki a nagy piaczon lakott. Lehorgasztott +fővel bandukoltam végig a keskeny pallón. (Még akkor Debreczenben ez +volt a gyalogjáró: két szál deszka, mellette feneketlen sár.) Egyszer +csak utamat állja egy szembejövő alak. Akkor vettem észre, mikor előttem +állt. Vasváry Pál volt. Egyike a márczius 15-iki vezéreknek; daliás +alak, termete, arcza Achillesre emlékeztet. Egyenruha volt rajta: inkább +szinpadias, mint katonás; széles karimáju kalapján hátralengő veres +strucztoll és arany paszománt, aranyzsinóros fűzöld mentéjének gallérját +és karmantyuit lángvörös plüs prémezé, szegélyezve arany paszománttal, a +mi őrnagyi rangot jelez, oldalán hosszu lovassági kard, kézvédő +kosárral. Ezt a kardot dobbantá elém, a tokja végével megütve a pallót, +mikor szembekerültünk. + +– Nem szeretem a sápadt arczokat! + +Ez volt a megszólítása hozzám. (Az én mondásom volt ez valaha!) + +Biz az enyém elég sápadt lehetett. + +Azzal szóhoz sem engedett jutnom, megragadta a kezemet; ő beszélt és +felelt helyettem is. + +– Mivé lettél? Hová hagytad magadat elszédíttetni a gyáva lelkek, az +okoskodók által? Nem! Nem! Te nem változhattál így meg. Gonosz varázs +tart álomban. Ébredj fel! Tépd széjjel a bűvlánczokat. Te a mienk fogsz +lenni, a régi, a dicső, a magasztalt költő. Én kezet nyujtok neked, mely +kiszabadít a hinárból. Tehetem azt. Én a Rákóczy szabadcsapat vezére +vagyok, őrnagyi ranggal, a hadügyminiszterium által felhatalmazva +táborkarom tisztjeinek kinevezésére. Még egy századosra van szükségem; +tégedet teszlek azzá. Kész egyenruha vár reád. Lesz jó mokány-paripád. +Aztán megyünk együtt a szép Erdélybe, a lázadást leküzdeni, magyar +hazánkfiait felszabadítani. Csapatunk nyomról-nyomra növekedni fog. Ott +találod a pillwaxi, a népgyülési lelkes fiukat mind egyesülve. Diadalról +diadalra fogunk sietni. És te le fogod köszörülni nevedről azt a +rozsdát, a mi a politikai küzdelemben hozzá tapadt. Ne adj rögtön +választ. Gondolj végig azon, a mit mondtam. Teremtsd ujjá magadat! Nem +ujjá, de azzá a régivé, a ki voltál. Estig elvárom a válaszodat a +városházánál. Talán magadat. A viszontlátásig. + +Azzal megszorította a kezemet nagy izmos tenyerével s tovább ment. + +Nagy kisértés volt ez! + +Levetni rólam ezt a kényszer-zubbonyt, a mit a politikai meggyőződés +szabott reám! Mert hiszen én is csak úgy szerettem a hazámat, a magyar +nemzetemet; én is csak úgy rajongtam a dicsőségért, én is csak úgy +gyülöltem az idegent, az ellenséget, a zsarnokságot, mint minden fiatal +ember. És aztán fölvenni azt a pompás egyenruhát, felkötni a kardot, +lóra ülni, kergetni a futó ellenséget, bevonulni felszabadított +városokba, uszni a diadalmámorban! A helyett, hogy itt usznám a politika +feneketlen fertőjében, összemarva mérges viperáktól, skorpióktól! +Csábító ábránd! + +E találkozás után felmentem Nyáry Pálhoz. + +Elmondtam neki, hogy találkoztam Vasváry Pállal. + +Ismerte őt jól a márcziusi napokból. Azt is tudta, hogy mi járatban van +itt most. Szokott bizalommal közölte velem, hogy a magyar kormány +elhatározta a fellázadt móczok kibékítését. Azoknak a vezérei, főképp +maga Janku, hajlandók az egyezkedésre. A kormány Drágoss képviselőt, ki +maga is román nemzetiségü, teljhatalommal küldi ki, hogy a lázadó +oláhokkal kösse meg a békét s vegye őket rá a lefegyverzésre, a mi által +Bemnek az erdélyi hadműködése nagyon megkönnyebbülne. Ennek a +békekövetnek rendelte a kormány, szavainak nyomatékául, a két +rendelkezésére álló szabadcsapatot, a Vasváryét és a Hatvaniét. Most +mind a két csapatvezér azért van idefenn Debreczenben, hogy az +utasításokat s a szükséges költséget átvegye. Mind a kettőről elmondta a +véleményét: Vasváry Pali egy jólelkű rajongó, hanem a Hatvani egy +veszedelmes kalandor. Nem is csinál belőle titkot, hogy ő az igazi +forradalmár, a kinek ez az egész országgyülési politika nem tetszik. Ő +lesz hivatva ezt gyökerestül kiirtani. A legelső diadalmas csata után, +melyet ki fog vívni, azonnal Debreczen ellen fordul, szétkergeti az +országgyülést a kormánynyal együtt, kikiáltja a respublikát s megteszi +Madarász Lászlót elnöknek. + +Ezeket mondta el nekem Nyáry s még csak a szivarját sem vette ki ezalatt +a szájából. + +Ekkor aztán előhozakodtam neki a Vasváry Pál ajánlatával, hogy ő engemet +megtesz századosnak, fellovasít, akkor én is mehetek a hadi séta-útra. + +Erre Nyáry kivette a zsebóráját s azt mondá: + +– Nézd csak, öcsém, nem tudnád megigazítani az órámat? Nem jár. + +– Nem biz én; nem tanultam én az órásmesterséget. + +– Hát a kapitányságot tanultad? + +– Bizony nem én. + +– Hát lovon ültél már? + +– Gyermekkoromban, hintalovon. + +– És azért mégis gondolkozni tudsz azon, hogy lóra ülj s vezényelj egy +egész századot a csatába? + +Nagyon le voltam forrázva. + +– Édes öcsém, egy kis kadét többet ér a katonaságnál, mint a legnagyobb +poéta. Engem a szülőim gyermekkoromban tüzérnek akartak neveltetni. Nem +állottam rá. Most már bánom nagyon. Ha kitanult tüzértiszt volnék, +milyen hasznot tudnék vele tenni a hazámnak. Már csak maradjunk meg a +mellett, a mihez értünk. + +Nyáry szavai segítségemre jöttek. Még volt valaki, a kinek az itéletét +be kellett várnom: a nőm. Siettem a szállásomra. + +A nőm otthon volt s hivatásszerűen a konyhai dolgok után látott: kávét +pörkölt. Azzal fogadott, hogy éppen most járt itt Kovács Lajos, engemet +keresett; arról beszélt, hogy a Márczius 15-ikében ellenem intézett +kemény megtámadást nem szabad megtorlatlan hagynom. Hivatkozott Kossuth +jelmondatára: A ki minket kővel, azt mi mennykővel! Egy levelet is +hagyott hátra a számomra. Zárt levelet. (Van is egy asszonyra nézve zárt +levél, a minek a borítékjára a férje neve van írva.) Néhány sor volt +beleírva, a mit a megtámadásra kell visszavágnom. A levelet szó nélkül a +zsebembe dugtam. Aztán elmondtam a feleségemnek Vasváry Pállal való +találkozásomat s azt az ajánlatot, hogy fogadjak el nála kapitányi +állást s menjek vele Erdélybe, harczi diadalokat aratni. Az asszony az +alatt a pörkölőből kiöntött kávét két összeborított tányér között +rázogatta, hogy a pálhái lekopjanak róla. + +Mikor azt mondtam, hogy kedvem volna az ajánlatot elfogadni, az én +feleségem hangosan felkaczagott azon az ő hasonlíthatatlan +harangcsengésű hangján s azt mondta oda nekem: Móricz, te félsz! + +Mindenre készen voltam, csak erre a kaczagásra nem. Mikor egy asszonynak +azt mondja a férje, hogy ő lóra fog ülni, megy a trombitaszó után véres +csatamezőre, olyankor a szerető feleség a nyakába borul, sürü könyeivel +áztatja az orczáját, zokogva rebegi: «Ne hagyj itt, ne menj el!» Ez meg +a szemem közé nevet s azt mondja: «Hiszen te félsz!» + +Hát persze, hogy félek! Félek ettől a ködös levegőtől, melyben +akasztófa-hurkok, guillotin-tilók függnek a fejem fölött, melyben mérges +nyilak röpködnek körülöttem; itt a politikai tűzpontban a terrorizmus +üli orgiáit; farkasvermek fölött járunk mindannyian, a kiket mérsékelt +politikusoknak bélyegeztek meg. Ez itt a harcz, de csunya harcz; a +háboruban is van harcz, de az szép. + +No hát nem félek! + +Az első dolgom volt Vasváry Pálnak levelet írni, a mi körülbelül így +hangzott: «Ha egyszer annyira jutunk, hogy a hazának szüksége lesz az én +két öklömre is, akkor fogom a puskámat s beállok Klapka seregébe +közlegénynek; de tiszt nem leszek, mert nem értek hozzá.» Ezt a levelet +magam elvittem a városházára s átadtam Vasváry ordonánczának. + +Azután hamarosan a szállásomra: fogtam a két térdem közé a kávémalmot s +megőröltem a mokkát, a mit a feleségem pörkölt. Ez az én hivatalom volt. + +Csak azután vettem elő Kovács Lajosnak a levelét s végigolvastam a +tartalmát. + +Jól van… + +Ha te engemet nyillal, én mérgezett nyillal. + +Elvittem az iratot a nyomdába. + +Ez volt életemben az egyetlen rossz tett, a mit soha meg nem tudok +bocsátani magamnak; a minek emléke egész életemen át kisértett; a minek +veres fonala végig huzódik élményeimen egyik válságtól a másik kig; a mi +megboszulta magát rajtam következményeiben, a minek jóvátételét életem +föladatává tettem, de még akkor sem bocsátottam meg magamnak. Hasztalan +iparkodtam a lelkemet okoskodásokkal megnyugtatni, hogy ez kényszerített +önvédelem volt; nagyba ment a játék, fejet fej ellen koczkáztattunk. +Hajótöröttek voltunk, kik ketten menekülnek egy szál deszkán; kettőnknek +nem elég ez: vagy te taszítasz le engem a tengerbe, vagy én téged! – Nem +nyugtatott meg, hogy én jutottam el a partra. + +És ezzel aztán meg volt izenve a kérlelhetlen harcz a mérsékelt hazafiak +s a forradalmi férfiak között: harcz a késdöfésekig. + +Ezt a harczot részletesen leirja báró Kemény Zsigmond debreczeni +élményeiben; majd én is elmondom, a mi részleteket tudok felőle. Vagy +Madarász és az ő táborkara morzsol össze engem, vagy én morzsolom össze +őket! – Én? A senki! A semmi! + +Az Esti Lapok szerény félivecskéje történelmi faktorrá nőtt fel. + +* + +Vasváry Pál pedig haladt előre a hadak útján, a maga Rákóczy szabad +csapatjával, melynek törzsét képezték a derék pillwaxi fiuk, a +muzeumudvari szónokok, a lelkes barrikadőrök; mindnyájan el voltak látva +jól dupla vadászpuskákkal és kardokkal. A móczok hegyei közé kellett +előhatolniok. + +A móczok voltak az ellenforradalom legkegyetlenebb szövetségesei, ők +pusztították el Abrudbányát, Zalathnát, a honnan kiirtottak minden +magyart és németet; ők gyilkolták le a tizenhárom Brádyt. Vezérük volt +Janku Ávrám, a néptribun. Stratégiai tekintetek arra birták a magyar +kormányt, hogy kisértse meg a lázadó móczok kibékítését, rakják le a +fegyvert, térjenek hegyeik közé vissza. Szép szónak s még szebb +valóságnak az oláh sem tud ellenállni. Drágoss, biharmegyei képviselő, +volt a kormány teljhatalmu képviselője, a ki elvállalta e feladatot s +maga felkereste Janku néptribunt a móczok táborában. + +Az ő kiséretéül rendelte a kormány a Vasváry- és Hatvani-féle +szabadcsapatokat. Vasváryt előreküldték Vidra felé, a hosszu Bihar +hegygerincz sziklás útján, Hatvani az oláh táborral szemközt foglalt +hadiállást. Egynéhány ágyuja is volt. + +Drágoss békéltető kisérletének teljes sikere volt. A fellázadt móczok +vezéreik felszólítására lerakták a fegyvert s pópáik szavára készek +voltak a hűség esküjét is letenni a magyar kormánynak. + +Minden jóra fordult volna, ha a felfuvalkodott Hatvanit meg nem szállja +az ördög: a nagyravágyás ördöge. Neki nem békés kiegyezés kellett, hanem +véres diadal. Az ő terve az volt, hogy egy győzelmes csatában egyszerre +hadvezéri nagysággá emelkedve mint triumfátor vonuljon be dandárjával +Debreczenbe s ott azután megalkossa a radikális kormányt s maga adjon +irányt a világtörténetnek. – Az őrjöngő ember, mikor már a móczok +lerakták a fegyvert, egyszerre közéjük ágyuztatott. Ez nem volt magyar +emberhez, nem katonához, nem becsületes emberhez illő tett! Rettenetes +lett a megtorlása. – A móczok legelébb is a békéltető követet, Drágosst +tépték szét izekre, azután ujra felragadták a lerakott fegyvert: +Hatvanit körülfogták, pocsékká zuzták, maga is ott veszett: s vele +együtt Madarász Lászlónak a pretoriánus gárdája. Dicstelen kudarcz, +melynek még elsiratója sem akadt. + +De ugyanakkor veszett el Vasváry Pál is, a Rákóczy legiójával. + +Ott, a Bihar hegygerinczén, egy kimagasló sziklatoronynál lőtték le a +lováról, mielőtt a kardját kihuzhatta volna s aztán a mindenünnen +körülfogott csapatját lemészárolták az utolsó emberig: hirmondó sem +szabadult meg közülök. A halottakat egy halomra hányták s kőrakással +betakarták: az a síremlékük. + +… Tiz év mulva ott jártam e gyászos helyen, néhány jó barátommal, +ugyanazon oláhoktól kalauzolva, a kik e harczban részvettek; – már ekkor +békés jó emberek voltak. Azok vezettek el a kőhalomhoz, mely Vasváry +Pált és a pillwaxi fiukat takarja. + +Nekem is ott kellene közöttük lennem. + +Ha akkor a feleségem ki nem kaczag! + +Biz ott volnék együtt a többivel. + +Mindenki, a kit az útja elvisz mellettük, dob rájuk egy követ. + +«Azt» legalább nem érezném «most». + + +Bizony félünk. + +Én már bevallottam, hogy féltem. Kemény Zsigmond még jobban elmondja, +hogy mindnyájan féltünk, kivált mikor a «martialis törvényt» +keresztülvitte Madarász az országgyülésen, mely rögtönitélt halállal +sújt midenkit, a ki az ellenséggel összejátszik. Ez a törvény a +mérsékelt honatyák s azoknak az ujságírója ellen hozatott; mégis egy +szegény püspökladányi gazdának kellett benne keresztülakadni, a ki egy +osztrák katonatisztnek a bőröndjét szállította Szolnokba a szekerén. +Rajtakapták, vésztörvényszék elé állították; hasztalan védekezett +szegény ember, hogy nem tudta, kié a bőrönd, hogy katonatiszté; +hasztalan hivatkozott rá, hogy három fia szolgál a honvédségnél, bizony +főbe lőtték azt a «martialis törvény» értelmében. + +De hát nem volt nekünk egyéb félni valónk, mint egymástól félni? Hát az +ellenségtől nem féltünk? + +Volt is valakinek tudomása arról Debreczenben, hogy még ellenség is van +a világon! Ugyan honnan tudtunk volna felőle valamit? – Postajárás nem +volt a Tiszántúl (geografiailag «innen»). A kormány ugyan küldött minden +hadparancsnokhoz egy-egy tollfogható poétát, hadi tudósító czimmel (én +elneveztem őket «hadi pacsirtáknak»), a kiknek ott jó dolguk volt, +együtt vacsoráltak a táborkarral, de hogy valaha egy közülök valami +tudósítást küldött volna a magyar kormánynak, arra ugyan nem volt eset. +De hogyan is küldtek volna? A futárt elcsípi az ellenség, megtalálja +nála az eldugott levelet, felakasztják. A hadvezetőknek is egyéb gondjuk +volt, mint a debreczenieket hogylétükről értesíteni, csak a derék +Perczel Mór írt egy levelet a kormánynak, melyben valamennyi politikust +mind hazaárulónak nyilvánít s szörnyen fogadkozik, hogy az egész +dandárával egyenesen Debreczenbe fog nyomulni s ott mind valamennyinek +hátrafelé fordíttatja a fejét. A sors szeszélye nem engedte e biztatását +beváltania a druszasága miatt, mivelhogy először az egyik druszájánál, +«Mórnál» verték meg, azután meg a másik druszájánál, «Berczel»-nél. + +Debreczen a szélrózsa minden irányában fedetlen volt: egy svadron ulánus +összefogdoshatta volna egy éjjel az egész kormányt és országgyűlést. + +A kitől legközelebb lehetett félni, az volt Schlick tábornok. Ő ott állt +a Tisza mellett, fél napi járóra Debreczenhez s nem állt vele más +szemben, mint egy szétzilált tömeg magyar. A mi tüzérfőparancsnokunk +ugyan okos sztratagémát vélt elkövetni, a mikor a tiszafüredi hidat +felgyújtotta. Hej, áldotta is érte Nyáry Pál! Leégetni az álló hidat, +mikor végtől-végig be van fagyva a Tisza: ott jöhet át rajta az +ellenség, a hol akar! S ha a jég olvadni kezd, hogy megy vissza a Tiszán +a saját hadseregünk? + +Olyan napok voltak ezek, a mikor Schlicknek egy ideájába került volna, +hogy a magyar kormányt elfogja. De erről a rémes eshetőségről csak egy +nagy emberünknek volt sejtelme: a rendőrminiszternek. Az ő számára ott +állt a városháza udvarán éjjel-nappal befogva a négylovas szekér, hogy a +mint a veszedelem jelentkezik, egyszerre vágtasson Galiczia felé, a +merre szabad az út. Hogy útravalóval is ellátta magát, arról már nyiltan +beszéltek még az országgyűlésen is, a hol kérdőre fogták, minek váltott +be ötszáz aranyat a kereskedőknél? (Nyolcz-kilencz forint volt akkoriban +az ára egy körmöczinek Kossuth bankókban.) Hanem hát ez csak a «minor +summa» volt; majd a nagyobb tételről beszéljünk a Zichy-féle drágaságok +napirendre kerültével. + +Mi tehát nem tudtunk semmit. Hát hiszen a struccz fejének is jó dolga +van, mikor eldugja a homokba. + +Mit tehet ilyenkor a bús magyar? Előveszi a pasziánszkártyát s kiveti +rajta, hogy győznek-e a magyarok? Hol ki jön, hol nem jön ki. Az +asztalon nem vetheti a bús magyar a kártyát, mert ott a feleség +rétestésztát nyujt; hanem az ágyterítőn. Hát a mint már harmadszor is +bukik a Napoleon grandpatiance, kemény kopogtatás hangzik az ajtón, +kisérve kardcsörömpöléssel. Ki jön hozzánk látogatóba? – Egy nyalka +főhadnagy. Nem is ismerünk rá. – Csak a mikor kezet csókol a nőmnek s +engemet megölel, akkor rivallunk fel: «hisz ez a mi Marczi fiunk! A +kisebbik Lendvay Márton!» De hogy is ismertünk rá, mikor most már +bajusza van. A bizony! Romeo elment katonának s lett belőle «pik-auf» +főhadnagy. + +– Honnét, édes Marczi fiunk? + +– Hát a Klapka táborából. Hírt hozok a kormánynak a csatatérről. Jó +hírt. Visszavertük az ellenséget a Tiszánál, most mi vagyunk odaát. + +De azt a csókot nem lehetett volna megszámlálni, a mi a Marczi piros +ábrázatját érte ennél a mondásnál: Megvertük az ellenséget! + +Az első diadalhír! Hogyan történt? Miként történt? Azt azután a Marczi +adta elő. Az ellenség már nyomult előre a befagyott Tisza jegén. De a +magyar sereget most már nem az öreg «Kóficz» vezette, hanem Klapka. A +honvédek szuronyszegezve rohantak az ellenségre s ott a jéghátán +mérkőztek vele össze. Az ellenség vére festette meg a jeget: +visszaverték a mi eddig űzött honvédeink az osztrák veterán katonákat +minden vonalon s most az egész hadtest a Tisza tulsó partján foglal már +állást, támadásra készen. + +Hogyan történhetett meg ez a csoda?! Nem az, hogy a magyar honvéd jól +verekszik, mert az nem csoda; hanem, hogy a magyar honvédet jól +vezénylik, ez volt a nagy csoda! + +Ennek a nyitját is megadta a mi Marczink. + +Egy ütközet után, melyben csak a tüzérségünk és a huszárságunk viselte +magát vitézül, Klapka, a vezér, egy temető árkában harmincz honvéd +tisztet talált elbújva, a kik onnan lesték a csata kimenetelét. Klapka +rögtön elcsapta valamennyit s helyükbe a szolgálatot híven teljesítő +őrmestereket és káplárokat nevezte ki hadnagyoknak, főhadnagyoknak és +századosoknak. + +Azok az árokba bujók mind a honatyák protekcziója mellett tiszti rangra +emelt ficsúrok voltak: az ő gyávaságuk, tudatlanságuk volt az oka az +eddig vallott kudarczoknak. + +Néhány nap mulva a hivatalos Közlöny igen érdekes tartalommal jelent +meg. Az első kolumnától kezdve az utolsóig, mind a négy oldalon, apró +betűkkel szedve, csupa merő tiszti kinevezések. A magyar fővezérek +kidobták a hadsoraikból azt a sok kényes járdataposót, a kiket +kegyosztás tukmált a hadseregre s helyettük kinevezték a tizedeseket, +őrmestereket vezénylő tisztekké. + +Radikális kura volt, de bevált! + + +Görgey-adomák. + +Jött azután több hirmondó is a magyar táborból, még Görgey seregéből is. + +Schodelnénak volt egy fia, a ki egy huszárezredben szolgált, mint +főhadnagy, az került fel Debreczenbe, valami üzenettel a hadügyérséghez. +Természetesen meglátogatta Nyáry Pált is. + +Nyilt titok volt Nyáry Pál viszonya Schodelnéhoz: évtizedek tették azt +tartóssá. Nyáry bizonyára nőűl is vette volna Schodelnét, ha az az +akadály nem lett volna közöttük, hogy a művésznő férje még élt, +imitt-amott lakozván a külföldön, a hol nem lehetett ellene válópört +indítani. + +Csak akkor került elő, a mikor Schodelné meghalt, akkor aztán élt is +férji jogaival. + +Schodelnének egy idősebb fia is volt, de ez még a mult évben főbelőtte +magát. Az ideálisták azt mondják, hogy boldogtalan szerelemből, a +reálisták ellenben, hogy boldogtalan adósságok miatt. + +A Schodel-fiú aztán sokat tudott beszélni Görgeyről, a kinek a +kiséretébe volt beosztva, különösen arról a szigorú fegyelemről, a +melyet a fővezér egész hadseregénél fentartott. Azon a fárasztó +hadmeneten, melyet Budától a bányavárosokig vezényelt, megkövetelte a +honvédtisztektől, hogy ki-ki ott masirozzon a közvitézi élén s kiadta a +napiparancsot, hogy senki a tisztek közül a tábort kisérő +podgyász-szekerekre fel ne üljön. + +Itt Schodel még egy drasticus sanctiót is elmondott a parancs ellen +vétkezők büntetésére, de ezt a legilletékesebb körök megczáfolták, bár +akkor közbeszéd tárgya volt: most nem jegyzem fel. + +Maga a fővezér mindig nyeregben ült s végignyargalta az egész felvonuló +hadoszlopot. Az ellenség hol elől támadt, hol hátul; ő mindig ott, a hol +nagyobb a veszély. + +Volt egy híres fekete paripája, másfél marokkal nagyobb minden rendes +lónál, azon vágtatott egyik csatából a másikba. Szárnysegédei, +nyargonczai alig birtak a nyomába érni. + +Mikor aztán késő éjszakára megpihenhettek valahol, hirtelen elköltött +frugális vacsorára, akkor sem következett a magyaroknál hagyományos +poharazás. Az asztal más czélra szolgált. A tiszt uraknak (mintha nem +gyalogoltak, nem lovagoltak volna eleget egész nap) még be kellett +bizonyítaniok, hogy mint tudják átugrani az ebédlőasztalt félkezükre +támaszkodva. Mind megtették. Hiszen kitanult tornászok voltak Görgey +táborkari tisztjei. Végül aztán maga a fővezér mutatta meg, hogyan kell +ezt csinálni. Ő előbb a hüvelyk újjára, majd a mutató ujjára támaszkodva +vetette át magát az asztalon keresztül. Ez imponált a katonáknak. + +Egy hátvédi csatában, melynek czélja volt a hadsereg felvonulásának +biztosítása, maga is ott volt Görgey, az ellenség támadását +visszautasító huszárcsapatot vezetve. Kiséretében volt szárnysegéde, a +kit nagyon szeretett. Egy ellenséges kartácslövés, mely a lovasság közé +csapott, azt szétzilálta, de egyszersmind Görgey hadsegédének lovát is +leütötte; az összerogyott s lovasát is maga alá szorította. Görgey +rögtön leugrott a lováról; a ló elfutott; ő maga a hadsegédéhez sietett, +hogy azt kiszabadítsa a lova alól. Akkor látta, hogy a lovas maga is +halott, egy kartácsgolyó a homlokát fúrta át. Elszomorodva állt meg +kedves fegyvertársa hullája előtt; észre sem vette elbúsultában, hogy az +úton fölfelé közeledik egy ellenséges lovascsapat. De ott volt közelében +egy vén huszárja, az figyelmeztette a veszélyre. + +– Tábornok úr, a svalizsérek jönnek! Meneküljön. + +De a ló elfutott a visszavonuló huszárok után. + +– Üljön fel tábornok úr az én lovamra! – mondá a huszár. Értem nem kár, +ha levágnak. + +– Csak maradj a lovadon, – mondá Görgey, – nyújtsd a kezedet, aztán +vágtass. + +Azzal megfogva a kezével a huszár kezét, a vágtató paripa mellett oly +óriási szökésekkel haladt Görgey előre, melyek a huszár ló ugrásaival +egyenlők voltak s néhány percz mulva utolérte a huszárjait. Ott azután a +lovát is megtalálta. Mikor aztán éjszakára pihenőt tartottak, Görgey a +csákóját lecsatolva fejéről, észrevette, hogy az keresztül van +lyukasztva egy kartácsgolyó által s kirepült rajta. + +– Miért nem két ujjnyival alább? – mondá szomorúan a magyar fővezér. + +Egy derék ütközetben, a hol az ellenség ágyúütegei erősen tüzeltek a +harczvonalban felállított honvédekre, Görgey odalovagolt eléjük, nem +törődve a feje fölött búgó tekékkel. «Ne féljetek, fiúk! – biztatá a +fiatal harczosokat – Csak minden tizedik golyó talál, csak minden +huszadik halál!» Abban a pillanatban egy ágyúgolyó elsodort egyet a +honvédek közül. «És ha talál, az a legszebb halál!» S a honvédek +kiállták bátran az ágyútüzet, mig a magyar ütegek elhallgattatták az +osztrákot. + +Görgey kezdett mindnyájunk reménysége lenni. + + +A debreczeni Esti Lapok. + +A debreczeni Esti Lapok történelmi nevezetességű tény volt. Még az +országgyűlésen is tárgyalták. A kormány radikális tagjai követelték +pörbe fogatását, a képviselőház megtagadta. Megvonták tőle a postai +szétküldést, követelték a pénzbeli biztosíték letételét (a melyet egy +lap sem tett le), rossz hírét költötték. + +Jelenleg egyetlen egy példány van meg belőle az egész világon, a Nemzeti +Muzeumban; a többit sietett mindenki elégetni, a kinek birtokában volt. +Kemény Zsigmond sokszor ír emlékirataiban az Esti Lapokról; az én +nevemet három ponttal meg egy ipszilonnal jelzi (…y). Mikor ő ezeket a +memoárokat írta, akkor még javában folyt a nagy inkviziczió: nem akarta, +hogy a hatóság kezébe kerülő jegyzeteivel engemet kompromittáljon. A +haditörvényszék elé állított képviselők hosszú sorban azzal védekeztek +biráik előtt, hogy ki-ki az Esti Lapok munkatársának vallotta magát. + +Ilyen Esti Lapokat pedig nem tudott a haditörvényszék kezeügyébe kapni. +Egyetlen példány létezett belőle s az a közvádló Kossalkó János +birtokában volt. Kossalkó János az abszolutizmus régi hive volt; de jó +szív, becsületes lélek. Azt mondá Kazinczy Gábornak: «Ha én ezt az +egyetlen példányát az Esti Lapoknak a haditörvényszéknek által adnám, +mindazokat, a kik az Esti Lapok munkatársának vallják magukat, bizony +súlyos várfogságra itélnék; hisz az Esti Lapok még jobban buzdította a +magyar nemzetet az ellenállásra, a hadsereget a vitéz küzdelemre, mint a +többi lapok s abban ugyan még csak árnyékát sem találni az osztrákokkal +való egyezkedésnek.» Kossalkó tehát dugaszban tartá a maga egyetlen +példányát s a haditörvényszék csak azon lapok után itélt, melyek +szakadatlanul hazaellenes, ellenforradalmi irányzattal vádolták a +lapomat s – valamennyi vele tartó képviselőt (de sok munkatársam lett +egyszerre!) felmentette. Csak Kemény Zsigmond nem hivatkozott, nem +mentegette magát az auditor előtt azzal, hogy ő is írt az Esti Lapokba. +Nem irt, de eszméket adott. + +Kossalkó Esti Lapok példánya csak az ő halála után jutott hagyatékképen +a Nemzeti Múzeum könyvtárába, a hol most örök álmát aluszsza. Legyen +neki könnyü a por. + +De abban az évben, melyből emlékeimet tarlózgatom, kevésbbé volt +nyugodalmas sorsa az Esti Lapoknak. + +De hát nem is akarta, hogy nyugodalmas legyen. + +Két párt állt szemben egymással: a mérsékelt, a törvényesség, az +alkotmány alapján álló, – s a radikális, a diktatúra után törekvő. + +S olyat még nem látott a világ, hogy a mérsékelt párt legyen a támadó s +a radikális a kétségbeesetten védekező. + +Mert azok bizony már a kétségbeesés eszközei voltak, a miket Madarász +ellenünkben használt. + +Először keresztülvitte a marcziális törvényeket, melyek szerint a +legkisebb gyanúokra vértörvényszék elé állíthattak minden hazafit; s a +ki egyszer ott állt, annak már lőttek! + +Azután elhatároztatá a képviselők purifikáczióját. A mely képviselő +nincs jelen az országgyűlésen, az hazaáruló, annak a neve kitörlendő a +képviselők sorából. (Ha ezt manapság vennék gyakorlatba!) Így lett +Pázmándy Dénesből, Ghyczy Kálmánból hazaáruló. + +Azután kinevezett Madarász ötven flamingót rendőrminiszteri +hivatalnoknak. Ezeknek az volt a dolguk, hogy bejárják a vidéket s +különösen a magyar hadcsapatokat s mindenütt elhireszteljék, hogy a +debreczeni országgyűlésen egy áruló párt grasszál, mely az osztrákkal +mindenáron kibékülést s a magyar hadsereg elárulását tervezi. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Itt most félbe kell szakítanom az Esti Lapokról szóló feljegyzéseimet, +hogy egy piaczi jelenetről emlékezzem meg. + +Egy fagyos februári napon, a mint a megírott czikkekkel a zsebemben, +bandukolok a nyomda felé, nagy népsokaságot látok a piaczon. Nem csak +látok, de hallok. Iszonyú lárma volt ezer meg ezer polgár +torkaszakadtából. S a zsivajt magyarázták a felemelt öklök, melyek nem +csak furkós botokat, de sőt baltákat, fejszéket és taglókat is forgattak +a fejek fölött. Ilyennek én Debreczen népét még soha sem láttam. + +Az összetódult néptömeg között látható volt egy félfödelű hintó, melyben +egy férfi ült, bundájába rejtett arczczal; a bakon egy kocsis, a kinek +nagy baja volt a lovaival. + +Megszólítottam egy kurtasubás polgártárst: + +– Vajjontén mi történjék itten? + +– Voltaképpen semmi sem történjék, csak éppen az áruló Földváryt óhajtja +a nép darabokra tépni. + +Földváry volt az eszéki várparancsnok, a ki a rábizott várat, ostrom +nélkül, védelem nélkül feladta az osztrákoknak, holott Mészáros Lázár +előadása szerint még 2400 mázsa lőpora volt. Most ezt hozzák fogva +Debreczenbe. + +Ez még a debreczeni flegmának is sok volt. + +Én láttam ezeket a dühtől lángoló arczokat, hallottam azokat az ádáz +szidalmakat: soha e jelenetet el nem fogom felejteni. Osztozni akart a +nép ennek az embernek a vércseppjein. + +Ekkor egy hatalmas délczeg alak tört magának utat a néptömegen +keresztül. Ismerte mindenki: utat nyitottak előtte. Besze János volt, a +nép kedvencz szónoka. Felhágott a hintóba s mig egyik kezével a +néptömegnek csendet inte, a másik hatalmas tenyerét rátette a halálra +keresett fejére, kinek csak a prémes süvege látszott ki a +bundagallérból. És aztán megszólalt azon a hatalmas dörgő hangján, +melyet az egész piacz meghallhatott. + +– Polgártársaim! Ezen ember itt oly országos nagy gonosztevő, a ki nem +érdemes arra, hogy az önök tiszta kezei magukat az ő vérével +bemocskolják! Ennek a bakó keze által kell kivégeztetni, itt ezen a +piaczon; rémítő példaadásul minden hazaárulónak! Engedjük őtet át a +büntető igazság kezének! + +S a debreczeni nép becsületére mondhatom, hogy ezen szónoklat után +egyszerre elcsillapult a népharag: a fejszék, balták eltüntek a kurta +subák alá. A hintót a nagy delikvenssel és Besze Jánossal együtt +engedték rendén behajtani a városháza kapuja alá. Földváry még azután +hosszú életet élt. Jó ember volt, csakhogy éppen nem találta fel a +puskaport. + + +Bem apó. + +Igy nevezték el a katonái. + +Őt is árulónak kiáltotta ki az ultrák sajtója, mikor Bécs ostroma után +Budapestre menekült s egy fanatikus lengyel agyon akarta lőni, de +golyója csak surolta a vezér fejét. A magyar kormány mégis kinevezte őt +az Erdélybe küldött dandár fővezérének. + +És Bem ezzel a hirtelen szervezett hadcsapattal két hónap alatt +visszaszerezte Erdélyt, megverte Urbán tábornok hadseregét, kiűzte az +orosz segédcsapatokat, szétkergette az oláh lázadókat s elfoglalta +Nagy-Szebent. + +És minderről a hazafiak egy szót sem tudtak ott Debreczenben két +hónapig! Február 28-án találjuk az első tudósítást a lapokban Bem viselt +dolgairól. Azt bizonyosan valami futár hozta, nagy kerülővel, Bukovinán +keresztül, akkor aztán egész mondakör képződött a kis szürke generális +alakja körül. + +Január közepén már Erdély közepén járt Bem tábornok, győzelmesen +előnyomuló hadseregével. Ő maga kitünő vezér volt. Nagyon jól tudta +használni az ágyúit; ha látta, hogy tüzérei nem jól czéloznak, leszállt +a lováról s maga irányozta az ágyucsövet. Egy csatában az osztrák +gyalogság, arczvonalba sorakozva, erős sortüzeléssel tartá fel a +honvédeket. Bem egy huszárcsapattal rohamot indított az osztrák +gyalogság ellen. Urbán seregének leggyakorlottabb csapatja volt az, egy +zászlóalj gránátos. Ezek a lovassági roham ellenében egyszerre +négyszöget alakítottak: az első sor térdepel, a második előrehajol, a +harmadik áll s az elébbi vállán keresztül czéloz fegyverével, gyilkos +tüzelésre s vitéz szurony-csatára elkészülve. Ekkor a huszárcsapat +hirtelen kétfelé szárnyal s a mögötte vágtató-repülő ágyuüteg rágyujt a +kartácstüzelésre a tömegbe verődött gránátosok közé. «Oesterreichische +Taktik», mondja Bem a táborkari tisztjeinek. S ezuttal jól bevált az. Az +ágyutüztől szétrobbantott gránátosokat «rajta magyar!» kiáltással +rohanják meg a honvédek: a szép gránátos zászlóalj felében ott vész a +szuronyharczban s a csata végén a diadalmas honvédek úgy kerülnek +vissza, hogy mindeniknek a fején ott ágaskodik a nagy medvebőr süveg. + +Az öreg nem félt a fegyvertüztől. Úgy járt a legsürűbb golyózáporban, +mint a méhész a dongó méhei között: tudja, hogy őt nem szúrják meg. Az +ellenségnél is az volt a hit, hogy Bemet nem járja a golyó. + +No ha a golyó nem, majd talán a kard! – Egy osztrák dragonyos tiszt, +három közvitézzel elrejtőzött egy hid alá. Az út azon vitt keresztül, +melyen Bem tábornok közeledett a felvonuló magyar hadsereggel. Mikor a +hid közelébe ért a vezér, egyszerre előrohant a mély árokból az osztrák +kapitány s kivont karddal rohanta meg az elől lovagló tábornokot. +Azonban ép oly gyorsan útját állták Bem táborkari tisztjei s a vakmerő +dragonyos tisztet és három társát kegyetlenül összevagdalták: meg is +ölték volna, ha Bem el nem csitítja őket. «Ne bántsátok a vitézeket! Bár +nekem volnának ilyen merész katonáim!» + +A vakmerő dragonyos tiszt neve volt Hepberger Oszkár: méltó, hogy a neve +följegyeztessék: jó katona volt. (De a magyarok mégis csak jobbak +voltak, a kik összevagdalták.) + +A magyar tisztek között, kik Bemet e megtámadásnál hősileg +megvédelmezték, ott volt a mi most is közkedveltségű czimboránk is: +doktor Csatáry Lajos, a ki még most sem ijedne meg két svalizsértől.[2] + +A piskii hídnál mégis csak megcsipte Bemet egy gonosz csatatéri darázs. +Az ellenség heves sortüzelése között osztogatá parancsait s a közben a +felemelt kezén szétzúzta a középső ujját egy puskagolyó. A tábori +felcser rögtön ott termett a vezérnél, segédeszközeivel. Bem le sem +szállt a lováról az operáczió alatt. «Se baj, mondá, csak egy fölösleges +ujjammal kevesebb». – S engedte a szétroncsolt uját amputáltatni – s +aztán folytatta a vezénylést. + +Tudott kedélyes is lenni a hős vezér. Egyszer eléje hoztak egy elfogott +szász legionáriust, vitéz tagját annak a nagyszebeni legiónak, mely +magát «Löwen-Legionnak» nevezte s jelvényül oroszlánt viselt a sisakján. +A fiatal vitéz nagyon meg volt illetődve s nem birta balsorsa fölötti +könyeit visszatartani. Bem apó megvigasztalta a jámbort. Az ő ismeretes +lengyel selypítő kiejtésével mondá: «wájnye nyikt májn lyiber Lyöwe» s +szabadon bocsátá haza a mamájához a kedves fiút. + +Ha furcsa volt Bem apó német beszédje, még furcsább volt a német +hallása. Mikor a magyar kormány a nagyszebeni diadalnap után megküldé +Bemnek a vitézségi érdemrendet, annak az átadásával Németh ezredest +bizta meg (Németh Berczi képviselőnek az atyját). Az mondott is neki – +ékes német nyelven – egy szép frázisokból összeállított dikcziót, a mit +az öreg ellenvetés nélkül hallgatott végig. Csak midőn vége volt a +beszédnek, akkor mondá: «nagyon sajnálom, hogy nem birom a szép +hangzatos magyar nyelvet és így egy szót sem értettem belőle», Tehát a +lengyel vezér azt hitte, hogy ez a huszárezredes most magyarul szónokolt +előtte – a kiejtése után. Ekkor azután az ezredes elővette tarsolyából +az irást s abból igyekezett a szöveget lehető német akczentussal +előadni. De mikor odaért benne, hogy «die tapfere polnische und deutsche +Legion», rácsapott az öreg az irásra: + +«Ik (leirhatatlan szó) auf die polnisze, und deutze Legion! Nur der +Ungar und der Szekler ist Soldat!» + +Németh ezredes aztán nem tehetett mást, mint hogy (tiz évvel öregebb +volt Bemnél) megcsókolta azt a magyar szabadságért megcsonkított drága +kezet… + +… De legemlékezetesebb mondása (egyuttal tette) volt Bem apónak, a mit a +piski-hid előtti nehéz ütközetben hangoztatott: + +«Ist die Brukken ferloren, Siebenburgen ferloren.» + +Ezzel fordította meg az egész hadjárat sorsát. + +A többi fel van jegyezve a történelemben. + + +Hősök. + +A mig Bem Erdélyt visszahódította, az alatt Görgey is végrehajtá azt a +csodával határos kerülő had-utját a bányavárosokon keresztül felső +Magyarországig s onnan le a Tiszáig, folyton harczolva hol elől, hol +hátul támadó ellenséggel, egy helyütt régi bánya alagutján át kerülve +meg az ellenség erős hadállását. Bekoronázta a hadjáratot a branyiszkói +szoros emlékezetes megostromlása, mely egyike a legremekebb +hadmüveleteknek. Guyon Richárd (az angol nemes) volt ott a vezér, +Schultz ezredes az alvezére. Ez a kitünő katona a császáriaktól lépett +át a magyar hadseregbe, egészen süket volt, csak az ágyuszót hallotta +meg, hanem kommandirozni tudott. Branyiszkó elfoglalása után első dolga +volt a városban bált adni s arra a város előkelőségeit meghívni. Dob, +trombita volt elég a tánczzenéhez. Mikor legjobban folyt éjféltájon a +táncz (tisztjeink úgy járták, mintha nem is ők vették volna be aznap az +ellenség tizenkét hadállását, hegynek fölfelé rohanva), jön sietve a +segédtiszt s jelenti, hogy az ellenség az éj sötétjében rohamot intézett +a táborozó csapatok ellen: ágyuzás hangzik… «bocsánat, hölgyeim, – +mondta Schultz – egy kis kontratánczunk lesz, tessék addig fagylaltozni, +mindjárt visszajövünk.» S azzal hirtelen felkötötték kardjaikat a +vitézek és siettek oda, a hol az ágyu dörög. Rövid időn elhallgatott az, +az éjjeli támadást visszaverték, a tisztek visszatérhettek a bálba: «No +már most hölgyeim, folytathatjuk a tánczot, hogy volt hogy?» Ez a +Schultz sok érdemet szerzett a hadjáratban, magyar előnevet kapott a +német mellé, Báthory. + +Még többet tudott beszélni a szájhagyomány Guyon Richárdról, a ki a +csatamezőn nem ismerte ezt a szót: «lehetetlen». A melyik tisztje azt +mondta a rábizott feladatra, hogy az lehetetlen, annak pisztolyt +szegzett a homlokára s aztán mindjárt lehető lett. + +A mint Görgey serege egyesült Klapkáéval, a magyar kormány rögtön +Debreczenbe hivatta Guyon Richardot s megbízta Komárom vára +parancsnokságával. + +Komárom várában baj volt. Rémhirek jártak Makk tüzérfőparancsnok árulási +szándékáról s Majthényi várparancsnok ingadozásáról. + +A mult nyáron alkalmam volt Majthényival személyesen találkozni. Kossuth +küldött hozzá azzal az üzenettel, hogy küldjön haladéktalanul gyakorlott +tüzéreket az Ausztriába betörő magyar hadsereghez. + +Soha sem felejtem el azt a képet, mely akkor elém tárult. Szülővárosomat +láttam – háromnegyedrészben leégve: a város tornyai mind tető nélkül +meredeztek a romtömeg közül, egyedül a kálvinisták tornyának veres +fedele állt még épen. A dobogóhid is le volt égve s a hajóhid a szőnyi +csillagháztól egyenesen a várhoz vezetett; magánfogatnak csak felsőbb +engedély mellett volt szabad rajta átmenni, gyalog kellett átmennem. És +én nekem nem lehetett a rommá dőlt szülővárosba bemennem; nem volt +szabad megnéznem, hogy hát a mi házunk nem égett-e le? Az édes otthon! – +Nem égett le – akkor. Éppen annál a keresztutczánál találta a határát a +pusztító tüzvész. Sietnem kellett: minden óranegyed drága volt most. Más +oka is volt annak, hogy nem lehetett annak a háznak az ajtaján belépnem. +Az az én erőszakos szivem, mely választani tudott a szerető és az anya +között. Egyenesen a várba siettem, felkerestem a várparancsnokot: +átadtam neki Kossuth levelét. Olyan közel vitte a szeméhez, a mennyire +az orra engedé. Soha sem láttam a Majthényiénál nagyobb orrot. S a +fiziológusok azt mondják, hogy a nagy orr a hűség szimbóluma. + +Azt mondta a várparancsnok, hogy csak forduljak meg a sarkamon s menjek +vissza, a honnan jöttem: tüzért nem ad kölcsön, az egész várőrségben +ezek az egyedüli katonák; a többi ujoncz, nemzetőr, az utóbbiak szörnyen +zúgolódnak, hogy ők nem állják ki ezt az ostromot; nem az ellenség +ágyutüzét, mert az még nincs, hanem az irtóztató sok poloskacsipést a +kaszamátákban. (Tény.) Én tehát elmehettem egyetlenegy pattantyus +nélkül. + +No hát ennek a derék Majthényinek az arczában nem talált Kossuth elég +lavateri garancziát: kinevezte helyébe Guyon Richárdot. + +Az eszéki vár példája elijesztő volt. + +Másnap aztán valamennyi Debreczenben megjelenő hirlap mind hozta +homlokán az örvendetes hirt, hogy Guyon Richárd kineveztetett Komárom +városa parancsnokának. Csak az Esti Lapok nem hozta. + +Tyhű! De dühös lett erre a vitéz tábornok. Odarohant Nyáry Pálhoz. +Szidta a kormányt, meg az ujságirókat: «Már most hogy jussak én be +Komárom várába, mikor az ujságban kihirdetik, hogy engem neveztek ki +várparancsnoknak?» + +Hát biz erre az élelmes ujságiró nem szokott gondolni, annak csak arra +van gondja, hogy a publikumnak érdekes ujdonsággal szolgáljon, a mi +megéri a három krajczárt. + +Az aztán egy valóságos regényfejezet, hogy mi módon tudott Guyon Richárd +Ó-Gyalláról a körülzáró ellenségen keresztül a várba behatolni. + +Ott persze a legziláltabb állapotokat találta. A parancsnokok elnézték, +hogyan foglalja el az ellenség az ujszőnyi monostori magaslatot, a +honnan aztán a bombáival eláraszthatta a várost és a várat. A hajléka +romjaiból is kiűzött lakosság a «czigánymezőn» tanyázott, vásári +sátorokban: odáig nem értek el a bombák. A tiszt urak pedig bálokat +rendeztek a várban, a bombamentes kaszamáták termeit használva fel a +mulatságra. Az ellenség bombázhatott, a hogy kedve tartá. Egy ilyen +alkalommal gyujtá fel egy bomba a mi eddig épen maradt apai házunkat. +Maga Guyon sietett oda a honvédekkel az égő ház tetejét leveretni, hogy +a plafond be ne égjen. Az osztrák schrapnellel lövöldöztetett a bátor +tüzoltókra. + +A vidám tisztekkel pedig azt tette Guyon, hogy ő is bált rendezett a +számukra; de nem a rekedt levegőjű bástyabolthajtások alatt, hanem fenn +a bástya tetején, teljes kivilágítás mellett, török muzsikával. Az +ellenség lőhetett a tánczolókra a bombáival és gránátjaival, a hogy csak +az ágyu torkán kifért. Igy szoktatta hozzá a gavallérokat az ágyutűzhöz. + + +A socialismusról. + +Szemelvények a Debreczeni Esti Lapokból. Saját czikkeim. + +Nyiri levél. + +Ides kedves drágalátos uram öcsém. + +Minthogy maga rászabadított, hogy most már a postán is irhatok, hát +többször alkalmatlankodom ezután a leveleimmel. Ha tetszenek, jó, ha nem +tetszenek, gyujtson pipára velük. + +Hát a mint kijöttünk az Egyenlőségtül, beültünk egy kávéházba, melyiket +Körnek hínak, és a melyik tulajdonképen fürdő. + +Egy ideig csak néztem, hogy játszanak ott a haza atyjai. Egy-egy marék +aranyat tettek fel olykor egy blattra, s egyik-egyik kormánybiztos +elvesztett egy ülő helyében annyit, a mennyit egy hadsereg három-négy +nap alatt megbír koplalással. + +Volt ott egy katonatiszt, kitől egy képviselő elnyert egy óra alatt +kilenczezer pengőt. Képzelem, hogy várják ezt a tisztet most a +hadseregnél; az ezred pénze volt, a mit elvesztett. + +Egy úr ült ott mellettem s iszonyú vörös toll lévén a kalapja mellett. +Kérdém tőle, hogy hát ő nem vesz részt ez ártatlan mulatságban? + +– Soha! felele ő nemes páthosszal: még kártyában sem akarok játszani +királyokkal, mert én republikánus vagyok. + +– Az Isten éltesse! ugyan magyarázza meg én nekem, mi az a respublika? + +– Respublika az, midőn nincsen király és Madarász László a +rendőrminiszter. + +– Tisztelem az urat. És ez másutt is így van? + +– Elannyira, hogy respublika lehet királylyal, de nem Madarász nélkül. + +– Hát ez a vörös toll is azt jelenti, kérem alássan? + +– Nem! Ez többet jelent. Ez a vörös republikánusok jelvénye. + +– De hát mitől légyenek azok vörösek? + +– Nevezik őket hegyi pártnak is, socialistáknak, föderalistáknak és +communistáknak. + +– Mi ezekről a természethistóriában semmit sem tanultunk. Nem +világosítana fel róluk? + +– Szivesen, socialisták vagyunk mi, kik azt tartjuk, hogy minden ember +testvér. + +– Akkor nekem meg sem szabad házasodnom, nehogy a testvéremet vegyem +nőül. + +– Természetesen. Igaz proletáriusnak nem is szabad tisztességes nővel +ismeretségben lenni. + +– De hisz ez conspiratio lesz az emberi nem ellen. + +– Oh dehogy, csak az asszonyok emancipatiója. Ne legyenek ők többé a +férjeiknek rabszolgálói, hanem szabad legyen nekik is hivatalt és vörös +pántlikát viselni, háborúba menni, magukat képviselőknek választatni, +sarkantyus csizmát viselni s más afféle. + +– Hát a gyerekeket ki fogja nevelni? + +– A státus. + +– Még tán szoptatni is a státus fogja? + +– Biz igen. – Továbbá föderalistáknak neveztetünk mi, kik respublikákat +akarunk alakítani a nemzetiségek követelései szerint. + +– Hm! Hát aztán ha egy országban négyféle nyelvű emberek laknak? + +– Az mind külön respublika fog lenni négy elnökkel. + +– Hát ha egy vármegyében van négyféle nyelvű népség? + +– Abból a vármegyéből is négy respublika lesz, négy viczispánnal. + +– De kérem, ne haragudjék rám: hát ha egy faluban van négyféle nyelvű +lakosság? + +– Abból is négy respublika lesz, négy biróval. + +– Értek mindent. Hát azok a communisták kik legyenek? + +– Mi vagyunk azok, kik azt tartjuk, hogy minden ember vagyona közös. + +– Üm! (E szavakra a zsebemre tettem a kezemet s kezdtem odább húzódni a +rendkívüli férfiútól.) + +– Mert nem illik, hogy egyik embernek sok legyen, a másiknak semmi. +Tehát attól, a kinek sok van, elveszszük, s felosztjuk annak, a kinek +semmije nincs. + +– Hátha az úr aztán a maga részét itt egy blattra felteszi s elveszti, +akkor az úrnak megint semmije sem lesz. + +– Akkor megint ujra osztozunk. + +– Vagy – úgy? + +Én is szedtem nagy hirtelen a sátorfámat s uzsgye fóré elosontam onnan, +nehogy valaki ilyetén szent elveknél fogva a köpönyegemet elvegye, s +azóta, ha találkozom az utczán vörös tollal, ha nyakig érő sár van is, +átgázolok a tulsó oldalra. + + +Mérei Mór nem egy ember: Mérei Mór két ember. + +Egyik Mérei Mór a pecsétőr, másik Mérei Mór az őrnagy. + +Mérei Mór az egyik kezével pecsétel, másikkal a hazát védi. Egyik +zsebébe a pecsétőri, másikba az őrnagyi fizetést sepervén. + +Nemrég történt, hogy Mérei Mór felölté nemzetőrnagyi pléhgalléru +dolmányát, tetejébe a szőke kaputot s elméne Duschekhez, ki a minden +pénzeknek az ő őriző sárkánya, ülvén az ország kincsein s oppugnálván +mindenkit, a ki azokhoz akar nyúlni. + +– Uram, én Mérei Mór vagyok, a pecsétőr, kérem a fizetésemet. + +Azt megkapta, el is tette. + +Ekkor a pecsétőr leveti a szőke kaputot, mondván: «van szerencsém Mérei +Mór urat bemutatni, az őrnagyot, kérem a fizetésemet». + +– Kérem alássan, mond a thesaurorum magister, erre most nem érek rá, +hanem holnap majd inkább. Ne is méltóztassék magának fáradni, csak +küldjön el egy káplárt a zászlóaljából azért a kis pénzért. + +Hosszú lőn erre a képe mindakét Mérei Mórnak, a pecsétőrnek szintúgy, +mint az őrnagynak. + +– Kérem alássan, csak egy akkorka kis káplárt küldjön el a +zászlóaljából, mint a kis ujjam, ne nagyobbat, annak is kiadom. + +Mérei Mór – az őrnagy – azóta nagy gondolkozóba esett, ha valjon +voltaképen létezik-e a világon olyan zászlóalj, a melyikben ő az őrnagy? + +* + +Magyarázatául szolgál ennek a szatirának az a tény, hogy a kormány a +hozzá hű képviselőket, a kiket a miniszteri hivatalba nem tudott tenni, +kinevezte őrnagyoknak. + +Hogy az ilyen darázscsipésnek mi lett a következése, azt elképzelheti, a +ki tudja, hogy Mérei Mór felesége volt Kossuth Lajosnénak legbensőbb +barátnéja (a hogy ezt Kemény Zsigmond is felpanaszolja). + + +A Dembinszky-epizód. + +Nehéz ezt a zűrzavaros szakaszát a magyar szabadságharcznak megérteni, +ha azt az utókori szemlélő a krónika nyomán fürkészi. A végén kell +kezdenünk ezt a történetet, hogy világosságot derítsünk benne. + +Volt a magyar hadseregnek egy lengyel hadvezére s annak egy hadjárati +terve, a mit senkinek sem akart megmutatni, még a parancsnoksága alatt +levő hadtestvezetőknek sem. + +Miért kellett ezt a lengyel hadvezért, Dembinszkyt, a magyar hadsereg +élére állítani, mikor itt volt már Görgey, a ki zseniálisan végrehajtott +hadművelésével bebizonyította hadvezéri hivatását s a kit a hadsereg +bálványozott? Hát erre rövid a felelet. «Épen azért». Kossuth féltette +tőle a hatalmát. Ezért kellett Dembinszkyt behozni s az ő +főparancsnoksága alá rendelni Görgeyt, Klapkát, Damjanichot, Perczel +Mórt. + +Görgey alávetette magát a kormányelnök rendeletének s napiparancsában +engedelmességre hívta fel a hadsereget a kinevezett hadparancsnok iránt, +«ki, mint állíttatik, nagy győzelmeket vívott ki és folytonos diadalok +között őszült meg». + +Görgey bizonyosan jól ismerte az 1831-iki lengyel forradalom történetét +s így nem a «mint állíttatik» szóban, mint inkább a győzelmek és +diadalok emlegetésében található az irónia. Dembinszky, mint +dandárparancsnok, valódi hősi ellenállást fejtett ki Osztrolenkánál +túlnyomó orosz haderővel szemben s a vesztett ütközet után, midőn a +fővezér elestével az egész lengyel ármádia a porosz határon átmenekült, +ő a maga dandárjával az egész orosz haderőn keresztül nagy kerülővel +eljutott Varsóba, a mit a hadászat diadalszámba vehet. – Csakhogy +ugyanazt a bravúrt, a mit Dembinszky megtett egy dandárral, Görgey +végrehajtotta egy egész hadsereggel. Aztán Dembinszky hadi ténye nem +használt Lengyelország és a szabadság ügyének semmit: az orosz csak +elfoglalta Varsót; míg Görgey hadviselete egyenlővé tette a magyar +hadsereget az osztrákkal, képessé a döntő mérkőzésre. És végül +Dembinszky megőszült ugyan 31 óta, de nem diadalok között, míg Görgey +ugyan nagyranőtt folytonos csatákban s a fiatal hadseregnek fiatal +vezérre volt szüksége. + +Legnagyobb baj volt az, hogy Dembinszky teljesen ismeretlen volt a +rábízott hadsereg mivoltával; nem ismerte annak alkatrészeit: ki a régi +katona? ki a honvéd? ki az önkénytes? kik azok a vörös sipkások? és mit +lehet rábízni az egyes alvezérekre? Különösen nem ismerte pedig a +terrénumot, melyen hadjáratot kellett megkezdenie; csak a térképen +számította ki a terveit. + +Így vezette az ötvenezer főnyi magyar hadsereget (melyben elindulásakor +7000 huszár volt látható egy csapatban; egy kis földrengés volt, mikor +az megindult). + +Már a diszpoziczióknál sok hibát követett el a fővezér. De azt mind +helyrehozta a hadsereg lelkesedése. Kápolnánál esett meg a derék ütközet +Windischgrätz hadseregével. Katonáink, honvédeink derekasan nyomultak +előre, tűzérségünk remekelt, huszárjaink vitézül harczoltak az ellenség +nehéz vasasregementjeivel. S mikor legnagyobb lelkesedéssel halad előre +a magyar hadsereg, Dembinszky egyszerre csak takarodót fúvat s mintha +minden ponton meg volna verve a hadserege, visszavonulást parancsol a +Tisza bal partjára; még pedig olyan irányban, a hol út nélkül, +mocsarakon, árkokon keresztül kellett a seregnek ágyúival, podgyász- és +élelmi-szekereivel, ezer veszedelem között átgázolni; a honvédek a +vállukon czepelték a sárba rekedt ágyúkat; élelmezésről persze szó sem +volt. + +Erre a megfoghatatlan manőverre valamennyi magyar hadtestparancsnok +fellázadt s felmondta Dembinszkynek az engedelmességet. Görgey a maga +hadtestével, Dembinszky parancsa ellenére, átvonult Tisza-Füredre; a +parancs úgy szólt, hogy Görgey hadteste maradjon Poroszlón az üldöző +ellenség feltartóztatására; egy keskeny töltésen kellett volna felállani +a seregnek, jobbról-balról árvíz; az ellenség leágyúzhatta volna +védtelenül. + +Teljes volt a felháborodás a magyar tisztek között. + +Az országos biztos, Szemere Bertalan, mint ilyen és a kormány tagja, +haditörvényszéket hívott össze s arra beidézte Görgeyt és Dembinszkyt. + +Görgey hidegvérrel mondá el (tubákos szelenczéjéből egyet-egyet +szippantva) nehéz vádjait a fővezér ellen, előrebocsátva, hogy ha ő +volna Dembinszky, Görgeyt rögtön főbelövetné. + +Dembinszky e vádak alatt dühös volt, felugrált a székről; de egyebet nem +hozott fel állása védelmére, mint azt, hogy ő az egész visszavonulást +előre kiszámított haditerve szerint intézte. + +Görgey erre azt kivánta, hogy közölje a fővezér ezt a haditervét két +magyar tábornokkal. Dembinszky ettől még dühösebb lett: «Senkivel sem! +És ha a sipkám tudná a haditervemet, azt is a tüzbe dobnám». + +(Én Nyáry Páltól hallottam Dembinszky ezen mondásának indoklását is, a +mit Kemény nem jegyzett fel. Azt mondá: «én egy titkárt hoztam magammal, +a ki megérkezésem napján minden rábizott irataimmal átszökött +Windischgrätzhez»! – Hát a következtetés volt a hibás: azért, hogy egy +éhenkórász ficzkó árulóvá lett, a lengyel hős a magyar hadvezéreket is +képeseknek hitte az árulásra.) + +Ezt a kivánságot megtagadva, Dembinszkyt a kormánybiztos Szemere letette +a fővezérségből s helyébe Görgeyt nevezte ki a magyar seregek +fővezérének. + +… A szolnoki diadalmas ütközet után, melyet Damjanich és Vécsey vívtak +ki s melyből több érdekes adat van nálam feljegyezve, aztán Dembinszky +is előadta a maga rejtve tartott haditervét. – E szerint az ő +stratagémája az volt, hogy ő megütközik Kápolnánál Windischgrätz-zel. +Úgy tesz, mintha verve volna s visszavonul a Tisza mögé. Windischgrätz +üldözni fogja egész hadseregével. Ezalatt Szolnoknál előtör Damjanich, +kiveri az ottani hadállásából az osztrákot, Dembinszky aztán a Tisza +balpartján dandáronkint utána küldi a tiszai sereg zömét, míg az +Windischgrätz hátába kerül, elvágja annak az útját Budapest és Bécs felé +s kapituláczióra kényszeríti a körülfogott osztrákot. + +Hát ez igen szép haditerv volt a mappán. Csak az volt a főhibája, hogy +nem ismerte a tervező a Magyar-alföld viszonyait. Hogy itt hóolvadáskor, +tavaszviznél a Tisza balpartján az utak járhatatlanok; azokon ágyúval +végiggázolni nem lehet. Ezt az ordináncz káplártól is megtudhatta volna, +ha – kérdezte volna. + +De még nagyobb hibája volt e tervnek az, hogy az ellenség nem egyezett +bele. Windischgrätz dehogy üldözte a magyar hadsereget a Tiszáig. +Kápolnától megsürgönyözte Bécsbe: «Sieg über Sieg!» A magyar sereg meg +van semmisítve – s azzal szépen visszahúzódott a gödöllői, isaszegi +halmokig. S ezzel Dembinszky terve teljesen megzápult. + +Görgeynek merész föllépése, valamint Szemere intézkedése nagy +felháborodást keltett Debreczenben. + +Akkori emlékeimet megerősítve találom Kemény Zsigmond emlékirataiban. +Kossuth nagy indulatba jött: a táborba készült indulni, barátjai előtt +fenyegetőzve, hogy Görgeyt főbe fogja lövetni (Kossuthnak volt már akkor +rendes lövészekből álló testőrgárdája, mely útjában kisérte); Kossuthné +pedig kétségbe volt esve. Sírva mondá Batthyány Kázmérnak: «oda vagyunk, +az az istentelen Görgey megöleti az én Lajosomat». + +Nagy és általános volt aztán a meglepetés, mikor harmadnapra Kossuth +visszatért a táborból (mely már akkor a Tiszántúl foglalt hadállást) s +rögtön zárt ülést hirdetve, abban a képviselők előtt Dembinszkyt a +legsúlyosabb kifejezésekkel illetve, jelenté, hogy a fővezérséget +Görgeyre bízta. + +«Mi történhetett a táborban, hogy Kossuth ennyire kénytelen lőn +maga-magát lealázni? Azt én nem tudom». Így ir Kemény Zsigmond. + +Hát én tudom. + +Székely Józsi irótársunk segédtiszt volt Görgey mellett, ő beszélte el. + +A flamingók a táborban is azt a hírt terjesztették, hogy ha Kossuth +Görgey kezeügyébe kerül, onnan élve meg nem szabadul, ott orvgyilok vár +reá. De Kossuthnak volt bátorsága Görgeyvel egy födél alatt aludni. +Csárda volt biz az: a benyilót rendezték be Kossuth számára éjjeli +nyughelyül. S az ilyen útféli csárda ajtajának a závára nem valami +biztos. Éjjel valami neszt hall Kossuth az ajtaja előtt. Fölkel, +kitekint az ajtón. Hát ott látja Görgeyt a földön aludni, bundába +takarózva, keresztben fekve az ő ajtaja előtt. Maga a fővezér volt az, a +ki Kossuthot éjszaka megőrizte. + +Ez lehetett az oka a nagy kedélyfordulatnak. + +* + +Ebben bizony megnyugodott az alsó és felső ház. De nem a legfelsőbb ház: +az asszonyok háza. Kossuthot könyzáporok fogadták odahaza. Igy maga fölé +emelni Görgeyt! + +Két nap mulva aztán Kossuth megint titkos ülést hivott össze s ott +kodiczillusát adta az előbbi rendelkezésének. Ő Görgeyt csak a kápolnai +ütközetben harczolt hadsereg fővezérévé nevezte ki, de nem egyúttal a +Damjanich, Kiss Ernő, Vécsey vezénylete alatt egyesült aldunai +hadseregévé is. Minthogy azonban a két hadseregnek mégis kivánatos az +egységes vezénylet, tehát ezennel kinevezi mind a két hadsereg +fővezérévé Vetter tábornokot. És így Görgey megint kapott egy fölötte +álló parancsnokot, a kinek engedelmeskedni tartozik. + +A képviselők a zárt ülésben nagyot hallgattak erre az előterjesztésre. +Senkinek sem volt disznószíve az ellenmondásra. + +Vetter különben igen derék katona volt, nagy szervező tehetség, a ki, ha +Görgey alatt szolgált volna, mint alvezér, még fényesebb nevet vívott +volna ki magának. Azt is el kell róla ismerni, hogy helyzetével nem élt +vissza s Görgeynek a hadműveletében nem akadékoskodott. + +A katonákat azonban meg kellett nyugtatni. Erre tudvalevőleg a +legczélszerűbb módszer az ünnepélyes parádé, kitüntetés, feldíszítés. + +Az országgyűlés elhatározá, hogy magyar katonai érdemrendet alapít meg, +mely áll egy ércz-babérkoszorúból, közepén a kettős kereszttel, hármas +halmon; az elsőrendű aranyból, a másodrendű ezüstből, veres szalagon. +Honvéd hadastyánaink mellén ma is látjuk még ez utóbbiakat tündökölni. + +Ezen érdemrendek ünnepélyes kiosztására hívta össze Kossuth az összes +magyar tábornokokat Debreczenbe. Ráértek. A szolnoki nagy diadal után +Windischgrätz herczeg azt mondá, a mit a székely góbé: «csak hallgatom, +hogy mi puffog oda hátul: egyszer hátra nézek s akkor látom, hogy engem +ütnek». + +Tehát együtt voltak mind a tábornokok a városháza tanácstermében, teljes +díszben, csak Görgey nem volt ott. Számára egy asztalkára volt letéve az +elsőrendű koszorús érdemjel, melyet majd a czeremóniánál jelenlevő +képviselők fognak neki deputáczióban helyébe vinni. + +Hát egyszer csak betoppan a terembe maga Görgey, úgy, a hogy a +parasztszekérről leszállt, a hogy a katonái látták a táborban. +Lábszárain czombig érő csizmák, hegyes sarkantyúval, térdig sárosak, +mentéjén az arany gallér veres a kopástól, a két könyökén két tenyérnyi +folt, tiltul odaöltögetve; feje kopaszra nyirva, orrán szemüveg. + +Láttára mindenki elbámult, legjobban maga Kossuth. Nem várták az +ünnepségre. Pedig Görgeyt nem a parádé hozta ide, hanem az új hadművelet +tervét jött közölni Kossuthtal. + +De Görgeyt is meglepte ez a fényes társaság: félrehúzódott a nagy kályha +mellé, a hol egy ismerősre talált, Kovács Lajos képviselőre, a ki +rövidesen értesítette őt nem csak a mai ünnepélyről, hanem a tegnapi +zárt ülésről is, melyben Vetter fővezérré kinevezését elhatározták. + +Egyik tábornok, Kiss Ernő, iparkodott Görgeyvel beszédbe elegyedni; de +Görgey tudomást sem vett róla. Kiss Ernő méltatlankodva panaszolta +Kovács Lajosnak, hogy még csak meg sem akarta őt látni: «hab doch +hundertzehn Kanonen vom Feinde erobert». + +Kossuth, egy orátori szépségekben gazdag szónoklattal vetett véget e +feszült helyzetnek s aztán következett az érdemrendek kiosztása. Kossuth +mindegyik tábornoknak sajátkezüleg tűzte a mellére a kitüntetés +jelvényét. + +Utolsónak maradt Görgey. Azt Kossuthnak kellett fölkeresni. + +A többi kitüntetett hősökhöz mind intézett a kormányelnök egy megillető +hangzatos mondást. Görgeynél suttogásra szállt alá a hangja, de a +mögötte álló képviselők hallották azt: «az Istenért, ne nehezteljen +rám». – Görgey hidegen meghajtotta magát és hallgatott. + +Még aznap visszatért a táborba. + +Ezt a jelenetet mindenki megtudta. + +… Van egy régi magyar közmondás: «a kibékült jó baráttól őrizz meg, +Uram, minket!» – Hát még a kibékített s újra megharagított jó baráttól! + + +A szolnoki ütközetből. + +Ez volt a szabadságharcz egyik legfényesebb fegyverténye. + +Egy erős hadállás, melyet széles folyóviz véd, melynek mind a két +partját erős sánczokkal, ágyútelepekkel megrakva, az osztrák hadsereg +legjobb ezredei tartják megszállva, a két fortifikáczió híddal +összekötve; hogy ezt a bevehetlennek látszó hadállást egy forradalmi +hadsereg néhány órai harcz után rohammal bevegye, ez csaknem egyedülálló +a hadviselések történetében. + +Huszárainknak nem kellett híd, hogy a Tiszán átkeljenek, átusztattak +rajta lóháton; a magyar honvédek nem sok lőport vesztegettek, mindjárt +rohamra mentek. A szegedi ujonczzászlóaljnak még nem volt puskája, csak +kasza volt a kezében, s ezzel a kaszával rohanták meg az ellenség +ágyúütegét. Fél karjával eltakarta a szemeit a honvéd, hogy ne lássa a +gyilkoló tüzelést, s levágta, a kit kaszája ügyében talált, elfoglalta +az ágyúüteget. + +S a mit a vörös sapkások, a III-ik zászlóalj vitézei elkövettek a +harczban, az egy hősköltemény. Ők rohanták meg szuronyszegezve a +szolnoki utczai harczban az osztrákok legkeményebb hadcsapatját, a +Hardegg-kürazirokat és a Zagyvába szoríták. El is hullt közülök +hatvankét jó vitéz. + +De az osztrákok halottainak száma, kiket a győztes magyarok eltemettek, +ezernyolczszázkilenczvenre ment; sebesültjeiket egész szekérsor +szállította Pestre. + +Egy foglyul esett osztrák tiszt így szólt: «Olyan rohamot látni, mint a +vörös sipkásoké volt, elfelejthetetlen; azok a szikrázó szemek, azok a +megölő arczok, az ellenállhatatlan szuronydöfések leirhatatlanok». + +Egy ősz lengyel őrnagy pedig, ki a magyar hadseregnél szolgált, ezt +mondá: + +– Én sok és nagyszerű csatákban voltam. Részt vettem a lipcsei +ütközetben, küzdöttem a Borodinónál, Osztrolenkánál; de oly viadalt, +mint itt, nem láttam sehol. Én ismertem Napoleon ancienne garde-ját, a +lengyel lándzsásokat; de ezek túltesznek rajtuk. Az valami emberfölötti, +valami neme a szent dühnek, a melylyel ezek az ellenségre, a halállal +szembe rohannak. + +Ennek a zászlóaljnak az első századát Gyurmán Sándor, a Közlöny +szerkesztőjének a testvére vezette. Ezek foglalták el a legelső ágyúkat +az osztrákoktól. + +Az ütközet után Damjanich végig lovagolt a vörös sipkások hadsora előtt, +kalpagját levéve előttük. Nem volt szokása a beszédtartás, de most mégis +mondott egyet: + +– Fiaim, kevesebben vagytok, mint ez előtt fél nappal. Megérdemelnétek +mindnyájan, hogy tisztekké legyetek. De hol volna akkor nekem a harmadik +zászlóaljam? + +Azután azt kérdezte a vezér a vitézektől, hogy kik voltak azok, a kik az +ágyútelepet elfoglalták? Kitüntetés vár reájuk. + +– Kötelességünket teljesítettük, semmi egyebet! – kiálta egy a legények +közül és senki sem állt elő a kitüntetés elfogadására. + +Hát még a huszárokról mennyi hőstettet írt fel a napok története! Arról +az őrmesterről, a ki egymaga tizenkét vasast levágott, s ezért ott a +csatatéren azonnal hadnagygyá avattatott a fővezér által. Beszéltek +róluk azok az irtóztató sebek, miket ellenfeleiknek osztottak. Egy vasas +tisztnek úgy volt keresztül szúrva a mellvértje, hogy a kard hegye a +hátán jött ki; egy másiknak a sisakja koponyástul kétfelé hasítva. + +Sokáig fenmaradt az a repülő mondás, a mit a rohamra induló huszár +bocsátott az égnek: «No most uram Isten, aztán ne segíts se nekünk, se a +németnek, te csak nézd, hogy mit csinál a huszár!» + +Az ütközet után egy osztrák tábornagy neje is menekült az országúton. +Egy huszárcsapat utólérte a hintóját. Az úrhölgy könyörgött, hogy csak +az életének kegyelmezzenek s váltságul odakinálta az ékszereit. «Csak +tartsa meg az asszonyság a drágaságait – mondá a vezető káplár – mi csak +azért kisérjük a hintaját, hogy más ne bánthassa.» S elkisérték, míg +veszélyen kivül volt. + +A Szolnoknál elfoglalt fegyverekkel Damjanich egy utász- és két +gyalogezredet szerelt fel. Úgy kellett a magyaroknak elébb az +ellenségtől elvenni a fegyvert, hogy harczolhassanak. + +De meg kell emlékeznünk a szolnoki ütközetnél a lengyel légióról is. Ez +nem az a lengyel légió volt, melyről Bem apó oly lenézőleg nyilatkozott. +Ezek krakkói fiúk voltak, a hogy a csatadaluk hirdeté: + + «Jáczi táczi, vojáczi, + Klapczi krakoviáczi, + Cservena csapicska, + Moja kohanyicska». + + (Ezek a katonák, + A krakkói fiuk, + A piros sipkások, + Az én kedveseim.) + +Vitézül verekedtek a szolnoki csatában. Hanem az a cservena csapicska +rossz védelem volt számukra. Mind a fejükön kapták a kardvágást. + +A szolnoki ütközet után az elébb említett lengyel őrnagynak mondám: «A +lengyelek jól harczoltak, sokan kaptak közülök sebeket». + +Azt felelte rá szomorúan: «A lengyelek kaptak sok sebeket és kapni +fognak még több sebeket és nem is fognak egyebet kapni, mint sebeket». + +… De hát mi magyarok kaptunk-e egyebet, mint sebeket? + + +A gyémántos pör. + +A szolnoki diadal s az erdélyi győzelmi hírek után nagy volt a vigasság +Debreczenben. Bem kiűzte az orosz segédcsapatokat Erdélyből, elfoglalta +Nagy-Szebent, Brassót, csodákat művelt. Volt okuk a debreczenieknek a jó +kedvre. + +S a jó kedv állandó tárgya volt «Ő» maga, a hatalmas rendőrminiszter, +Madarász László. + +A képviselőházban egy remekül megrajzolt karrikatura járt kézről-kézre +(szerzője gróf Andrássy Manó volt), mely a félelmetes minisztert +ábrázolta orangutáng alakjában, híven torzított arczvonásokkal, fején +tollas kalabriai kalap, jobb kezében «forradalom» felirású zászló, +baljában guillotin, mig a két alsó keze egy felnyitott ládából +ékszereket, gyöngyfüzéreket emelget ki. A ládára Zichy Ödön neve volt +felírva.[3] + +Úton-útfélen beszélte minden ember ezt a casus-t. + +Hogy azokban a rettegésteljes napokban, melyek fenyegető hírekkel +aggaszták a kormánytagok keblét, az elővigyázatos rendőrminiszter +nemcsak a négylovas szekeret tartotta készen a megugrásra, hanem egy kis +útravalóról is gondoskodott. Ott voltak azok a ládák, a mikbe a +hazaárulásért kivégzett Zichy grófnak a drágaságai helyeztettek el. Azok +között volt az a híres kilencz attilagomb, melyek mindegyike egy-egy +tízezer forintot érő solitair-gyémánt volt. A ládák závárai le voltak +pecsételve az elkobzást végrehajtó kormánybiztos által az ország +pecsétjével. A gyémántok étui-je azonkívül külön is lepecsételve. + +Csodálatos véletlenből, a drágaságokról fölvett hivatalos lajstrom ott +felejtetett Pesten. + +Hát egy félelemteljes éjszakán ezeket a rendőrminiszter őrizetére bizott +ládákat feltörték, a pecséteket felszakgatták, a gyémántos-tokot is +felnyitották. + +A veszély aztán elmult, a félelem is megszünt; nem kellett világgá +futnunk; – de itt maradtak a feltört ládák, a leszakgatott pecsétek. + +Följegyzésre méltó, mennyi mindenféle furfangot kifundált a miniszter, +hogy ezt a turpisságot eltakarja. A «válogatott czigánylegények» között +nem akadt olyanra, a ki a szálkát az ő lábából kihúzza s a magáéba +szúrja. + +A titok már kipattant. Az «Esti Lapok» szőnyegre merte hozni a kérdést, +hogy mi történt a Zichy-féle kincsekkel? Madarász kinálta a ládákat +Duscheknek, de ez nem fogadta el. + +Az országgyűlés elejbe került a dolog. + +Ekkor Madarász azt eszelte ki, hogy határozati javaslatot nyujtott be a +képviselőháznak, miszerint a Zichy-féle ládák felnyitandók, hogy az +azokban található «res, servando non servabiles» nyilvános árverésen +elkótyavetyéltessenek. + +A «tartás közben el nem tartható» tárgyak alatt értik a prémeket, +posztóruhákat. – Ilyenféle a ládákban nem találtatott. De voltak drága +ékszerek, tömérdek remekművű ezüst dísz, gazdag aranyozással. Ezeket +ütötték dobra. + +Kazinczy Gábor is vett az árverésen egy igen szép akhát burnótszelenczét +aranyfoglalattal, s a kit megkinált belőle tubákkal, értesíté, hogy ez +«res, servando non servabilis». + +A remek ezüst tárgyakra azonban nem akadt vevő, azokat tehát elküldték +az érczolvasztóba, s a gyönyörű franczia művészremekekből olvasztottak +aranynyal kevert ezüstöt (tehát pénzverésre alkalmatlant), a hogy ezt a +hirlapilag hivatalos kimutatásból rendén megérthetjük. + +A kincsládák felnyitása tehát a képviselőházi határozat által el lett +simítva, úgyszintén az esetleg eltünt drágaságok kérdése is szerencsésen +megoldva – az árverés és beolvasztás által. + +De fenmaradt a legkényesebb kérdés: hát a gyémánt solitair-gombok +lepecsételt tokját ki nyitotta fel? + +Ez volt a kérdés, melytől az «Esti Lapok» képviselőpártja nem akart +eltérni, ennek a tisztázását követelte az országgyűlésen és a +hírlapjában. + +Ez ellen kellett Madarász Lászlónak magát védelmezni minden tőle +kitelhető módon. + +Ezek miatt a gyémántok miatt kellett az országgyűlésnek meghozni a +vésztörvényeket, melyek a hazaárulókat, az ellenséggel czimborálókat +halállal sújtják. Ezekért a gyémántokért kellett a purifikáczió eljárást +behozni, mely olyan nagy alakokat, mint Ghyczy Kálmán, Pázmándy Dénes, +mandátumaiktól megfosztott s neveiket a haza ellenségei közé +lajstromozta; ezekért a gyémántokért kellett a képviselőházat +feloszlatással fenyegetni, hogy aztán az alkalmatlan hazafiakat, kiket +nem véd többé a képviselői immunitás, a vésztörvényszék elé lehessen +állítani és kivégeztetni. Ezekért a gyémántokért kellett Madarásznak a +márczius 15-ike mellé még egy új szolgalapot teremteni, a «Debreczeni +lapok»-at, mely az úgynevezett békepártot folyvást a legocsmányabb +vádakkal tetézte. + +Kossuthot is egyre ingerelték e párt ellen, mely épen nem volt párt, +hanem csak a korrekt hazafiaknak önkénytelen összetartozó társasága. + +Kossuth arra határozta el magát, hogy személyesen látogatja meg a magyar +tábort, mely már csatakészen állt a Tisza mögött. Elébb megjelent az +országgyűlésen s tartott egy fulmináns szónoklatot, mely tele volt +fenyegetéssel mindazok ellen, a kik a hazát elárulni szándékoznak. A +képviselők egymásra néztek; melyik hát az, a ki a hazát el akarja +árulni? Beszédét azzal végezte, hogy ha a táborból visszatérve, más +országgyűlést fog itt találni, mint a mostani, fel fogja oszlatni a +képviselőházat. Ezzel távozott. + +S pár nap mulva Kossuth sürgönyt küldött Nyáry Pálhoz, melyben értesíti, +hogy a Klapka táborában nagy az elkeseredés, különösen a táborkarnál az +Esti Lapok ellen, a mely az ellenséggel való kiegyezésre s a hadsereg +elárulására izgat; utasítja Nyáry Pált, hogy azonnal indítsa meg a +szigorú vizsgálatot. + +Nyáry Pál a szigorú vizsgálat helyett közölte Kossuth levelét az Esti +Lapok hiveivel. + +Általános volt a felháborodás e méltatlan vád miatt; a Kazinczy-klub +elhatározta, hogy Klapka tábornokot fel kell világosítani e vád +alaptalanságáról. De mikor aztán arra került a sor, hogy ki legyen hát +az a bátor férfiú, a ki ezt a felvilágosítást megcselekedje, akkor erre +a nehéz feladatra senki sem vállalkozott. + +– No, ha senkinek sincs bátorsága, hát majd lesz nekem! Én vagyok az a +kipontozott ipszilon (....y) Kemény Zsigmond emlékirataiban, a ki rögtön +összepakolta az Esti Lapok eddig megjelent összes számait s egy +tiszteletteljes levél kiséretében elküldte Klapkának, arra kérve a hős +vezért, hogy kegyeskedjék átnézni ezeket a lapokat s megjelölni, hogy +melyik czikkben található az a hazaárulás és a hadsereg elleni izgatás. + +Klapkának ugyan egyéb dolga is volt ekkor, mint hirlapokat átolvasgatni. +Mészáros Lázár hadügyminiszter április 6-án hivatalosan jelenti, hogy +Görgey vezénylete alatt Klapka és Damjanich tábornokok a Jellachich +vezénylete alatt álló császári sereget, reggeltől késő estig tartó +ütközetben, keményen megverték Tápió-Bicskénél s Tápió-Ságig űzték. A +nap hősei ismét a 3-ik és 9-ik zászlóalj, a 19-ik sorezred 3-ik +zászlóalja s a lengyel légió voltak. + +(Ezen a napon ment végbe az az általam leirt «Párbaj a csatatéren» Sebő +huszárhadnagy s az óriás termetű Riedesel vasastiszt között, mely ez +utóbbi elestével végződött.) + +De azért a hős hadvezér még e sorsdöntő, fegyverzajos harcz-viharos +napokban is tudott időt áldozni az igazság megvédelmezésének. + +Az ütközet napjaiban keltezett levele, melyet válaszul hozzám intézett, +így szól: + +«Igen tisztelt Szerkesztő Úr! Becses levele következtében van szerencsém +Szerkesztő Úrnak válaszolni, hogy az átnézet végett átküldeni tetszett +példányaiból az Esti Lapok-nak, melyeket mai napig, a fáradalmas +hadifoglalatosságok miatt, csak gyéren volt alkalmam olvasni, +tökéletesen meggyőződtem arról, hogy a minap tisztelt kormányelnök +úrnak, csupán mások állítása után, beszéd közben előhozott szavaim, +mintha az Ön által szerkesztett lap a mindenáron békekötés és az +elnyomott Olaszország elleni segítségadás szellemében működnék, most, +midőn az érintett lap minden számait átolvastam, alaptalannak mutatkozik +s azért is azt visszavonni, s azon egyszersmind szives örömet kifejezni +el nem mulaszthatom, miként az átnézetnél e lapnak irányát a hadsereg +tulajdon érdeke szellemében szerkesztve és pedig egészen máskép +találtam, mint arról ez előtt mások által értesültem. + +Engedjen meg tisztelt Szerkesztő Úr ezen minden további jelentőség +nélkül kiejtett s Önnek tán kellemetlenséget is okozott szavaimért s +legyen meggyőződve arról, hogy a szabad sajtónak, melyet mindenkor a +valódi szabadság kútfejének tekintettem, s mint a szabadság legfőbb +kincsét tiszteltem, nincs nagyobb temjénezője, mint + +Klapka, m. k.» + +Klapka levele rám nézve a megváltás, a feltámadás csodatevő szózata +volt. + +Hát nem vagyok hazaáruló! Nem ellenséggel czimborázó! Itt a magasabb +itélet. Ez letörli rólam, mint Éliás próféta keze, a rágalom +bélpoklosságát, melyet üldözőim rám kentek. Ki vagyok mentve a +gyalázkodás kőhalmaza alól, melyet a fejemre szórtak. Büszkén emelhetem +fel az arczomat, vallhatom be az elveimet: a nevem tisztára van mosva. + +Klapka hős vezér e levelével épp úgy sánta-bénává verte a debreczeni +ellenségeinket, mint a dandáraival Isaszeghnél az osztrák ellenség +hadait. + +Kossuth azt írta levelében a honvédelmi bizottságnak, hogy a diadalnap +éjén ugyanabban az ágyban aludt Gödöllőn, a melyben megelőző napon +Windischgrätz herczeg töltötte az éjszakát. + +Hanem aztán most már mi sem ismertünk irgalmat. + +Madarásznak le kellett bukni a hatalom polczáról. Le is bukott, +csúfosan. A gyémántpörben kiküldött országgyűlési vizsgáló-bizottság +kimondá rá a «sikkasztás» vádját. És Madarász nem várta be a bírája elé +idéztetést; elmenekült híradás nélkül Debreczenből. + +Az általa kinevezett hivatalnok-sereget, szám szerint hatvan vörös +tollas flamingót, az utána következett miniszter, Szemere Bertalan mind +szélnek eresztette. + +Az én kis lapomnak a pártja felülkerült. Én olyan nagy embernek hittem +magamat, a milyennek azóta soha többé álmodni sem mertem. (Ekkor +töltöttem be a 24-ik esztendőmet.) + +A nagyságomról képzelt ábránd nem soká tartott. + +A Kossuth által tervezett ápril 14-iki országgyűlési határozat a +Habsburg-dinasztia trónvesztéséről ezt is szétpukkantá, mint a +szappanhólyagot. S ha még csak ezt pukkantotta volna szét! Hogyan ment +keresztül ez a határozat, annak én szem- és fültanúja voltam. + +Ott voltam a képviselőház üléstermének a karzatán, láttam a kavargó +csoportokat, aggodalomtelt arczokat, itt-ott hevesen vitatkozó +ellenfeleket. + +Kossuth megjelent s elfoglalta kormányelnöki székét. Napirenden volt az +ő indítványa, melyet a szószékről kellett volna előadnia. De mielőtt az +emelvényre felment volna, előállt Besze János és stentori hangjával +felszólítá a képviselőházat, hogy ehhez az ünnepélyes nyilatkozathoz +költözzék át a református templomba. + +Nagy ellenmondás felelt ez indítványra; de Kossuth vette a kalapját s +jelt adott a templomba-menetelre, előre indulván. Erre azután a +képviselők is kénytelenek voltak utána menni. + +A nagy kálvinista-templomban már akkor volt négyezer főnyi sokaság. A +képviselők elvesztek a néptömeg között. A «tisztelt ház» szétmállott a +«hívek gyülekezetében». + +Én Nyáry Pál mellett álltam, a kinek nem jutott ülőhely a padokban. Egy +oszlopnak támaszkodtunk. Nem láttam én ez ülésen se elnököt, se jegyzőt. +Ez nem országgyűlés volt, hanem templomi gyülekezet. Csak az volt hátra, +hogy urvacsoráját osztogassanak benne. Valaki rákezdte, hogy «Im +béjöttünk nagy örömmel!» De azt nagy hamar elcsitították. + +Aztán Kossuth ment fel a kathedrára s előadá a gyülekezetnek a +határozati javaslatát. + +A debreczeni kálvinista-templomnak olyan pompás akusztikája van, hogy +minden szót kétszer hallani meg benne: a visszhang megduplázza. + +Kossuth hangja (igen szép hangja volt) csattogott és dörgött. Nyáry Pál +azt dörmögé: «Kiabálj, kiabálj! Mentül jobban kiabálsz, annál kevésbbé +értik, hogy mit beszélsz.» + +Én ugyan egy szót sem értettem belőle, pedig minden szót kétszer +hallottam. + +Ellenmondásról szó sem lehetett. Hát szokás a templomban a prédikátornak +ellenmondani? + +Ezzel aztán a békepárt agyon volt ütve. Jött az «inevitabile fatum». Ez +volt a revanche a békepárt diadaláért Madarász felett. + +Hej, Zichy Ödön! de rettentő boszút álltál a te halálodért! Ha a te +gyémántjaid nem lettek volna! + +Kossuth a trónvesztési határozatot azzal az indokolással vitte keresztül +a megelőző napon tartott zárt űlésben, hogy ezt a hadsereg követeli s ha +az országgyűlés nem fogja kimondani, a hadsereg fogja proklamálni. Azt +is felhozta, hogy a nemsokára összehivandó veronai kongresszus +határozatait meg kell előznünk, nehogy ott intézzék el Magyarország +sorsát. + +Másnap, e végzetterhes határozat kimondása után, megérkezett Debreczenbe +mr. Brown Angliából. A kanczellár lord Palmerston izenetét hozta magával +Kossuthhoz. A vékony hártyapapirra irott okmányt a pomádés-döbözének a +fenekében elrejtve csempészte be az osztrák rendőrök vizsga szemei elől. +(A hogy ezt Kossuth titkárától, Rákóczy Jánostól hallottam.) + +Palmerston (nem sajátkezűleg, de londoni magyar megbizott által) azt +tudatta Kossuthtal, hogy a küldiplomáczia semmi ellenvetést nem tesz, ha +a magyarok az osztrákok fölött a harczmezőn győzedelmeskednek s az +osztrákoknak bárminő súlyos föltételek mellett a békét diktálják, hanem +ha az Ausztriától való elszakadást s a dinasztia detronálását találnák +kikiáltani, akkor bizonyosak lehetnek felőle, hogy Oroszország +fegyveresen interveniálni fog; s ha az nem lenne elég, Poroszország is +be fog törni készen tartott haderővel; a diplomáczia nem engedheti meg a +monarchia szétbontását. + +Ez irat átolvasása után Kossuth arczán galvanikus rángások vonultak át. + +– Már késő! – Mondá. – A trónvesztés a tegnapi ülésben elhatároztatott. + +– Azt vissza kell vonatni! – sietett a válaszszal az angol megbizott. + +Kossuth ennek is előhozta a veronai kongresszust. + +Az angol nagyot bámult. Soha senki nem hallotta a veronai kongresszus +tervének hírét. + +(Ezt Kossuth már januárban elmondta nekem; ő azt valami kis olasz +hírlapban olvasta s elhitte, a mi az ujságban van.) + +Mr. Brown felkereste még az országgyűlés kiválóbb alakjait, azoknak +elmondá, hogy minő izenetet hozott az angol kanczellártól s egyenesen +felszólítá őket, hogy a detronáló határozatot, formahiba miatt, +semmisítsék meg, különben Magyarország el van veszve. A tisztelt +hazafiak vakarták a fejüket, de bátorsága egynek sem volt ezt a merész +lépést megtenni. + +Aztán kiderült, hogy a hadsereg nem követelte a trónvesztés +elhatározását. + +Mikor Bem Erdélyben meghallotta az országgyűlés e határozatát, azt +mondá: «Jetzt heiszt’s «finis Hungariæ.» Wir werden uns noch schlagen, +als gute Soldaten, aber Ungarn ist nicht mehr zu retten.» + +Még nagyobb kavarodást idézett elő e határozat a nagy hadseregnél. A +főtisztek tömegestül készültek lemondani. Elébb Görgey sietett +Debreczenbe, azután Klapka. Mind a kettő felkereste a békepárt +vezérférfiait, arra unszolva őket, hogy országgyűléssel semmisíttessék +meg az április 14-iki határozatot. Ezek bölcsen azt felelték, hogy nekik +csak egy nyakuk van, azt nem dughatják a guillotin alá. + +Minden reménység Szemere Bertalan felé fordult, a kit Kossuth (most már +kormányzó) megbizott az új miniszterium elnökségével. Szemere egészen a +mi emberünk volt: európai műveltségű diplomata. Ő tette le Dembinszkyt a +fővezérségből, mint kormánybiztos, ő nevezte ki helyébe Görgeyt; ő +független politikus volt, nem tartozott Kossuth bálványozóihoz. Tőle +vártuk, hogy az ország szekerét helyes kerékvágásba fogja hozni. + +Nagy volt azután az elbámulásunk, mikor Szemere Bertalan az ő +kormányelnöki programmjában azt hirdette ki ország-világnak, hogy ő +republikánus. + +Barátai, párthivei ijedten rohantak hozzá, számon kérve, hogy miért +tette ezt? + +– Hát Kossuthot túl kell liczitálnunk! + +Az igaz, hogy túlliczitáltuk vele. + +Tehát azért, hogy a túlvérmes, nagyravágyó Kossuth valahogy meg ne +tehesse magát Magyarország királyának: a higgadtvérű hazafiaknak ki +kellett kiáltani a respublikát. + +Mindjárt indítottak is meg egy nagy lepedőhírlapot e czimmel: +«Respublica» s annak a szerkesztői és munkatársai lettek, a kiket mi +mindig a legokosabb embereknek tartottunk. Azok még Petőfit is +túlliczitálták. + +Néhány komoly hazafi még nem adta föl a küzdelmet, azok között volt +Nyáry, Kovács Lajos, Kazinczy Gábor, Kemény Zsigmond és Pázmándy Dénes, +a kit hazaárulási váddal hoztak Debreczenbe, de itt fölmentették. +Klapkával főztek ki egy merész tervet. E szerint Klapka egy +tartalékhadtestet gyüjtött volna össze Debreczenben, s aztán ennek a +haderőnek az oltalma alatt lehetett volna az országgyűlésen az április +14-iki határozat megsemmisítését keresztülvinni. + +E tervnek azonban neszét vette Kossuth, s egy szintoly merész +sakkhúzással meghiusította azt. Kormányzói hatalmánál fogva elrendelé az +országgyűlés színhelyének áttételét Debreczenből Pestre s ennek +következtében elnapolta a képviselőházat négy hétre. A bankóprést is +előre küldé, a nélkül pedig nem lehetett rezervát rendezni. + +Így aztán megmaradt a «decheance-act», az április 14-iki határozat +történelmi okmánynak, Magyarország függetlenségi emlékiratának. + +Most már, ötven év mulva, beszélhetünk nyugodtan, igazságosan arról, +hogy hiba volt-e e függetlenségi határozat s csupán Kossuth Lajos által +elkövetett hiba volt-e az? + +Eszembe jut most Bem tábornoknak egy mondása, melyet az érdemrend +megküldése alkalmával örökített meg, igy szólván Németh ezredeshez, ki +az elsőrendű katonai érdemrendet feltűzte az öreg szürke kabátjára: + +– Zagen Zie dem Kossuth, er zoll mir keine Orden schicken, zondern er +zoll schicken Geld für meine Zoldaten, und die Unabhängigkeit zoll man +makken, aber nikt da von sprekken. + +Tehát nem a «makken» volt a hiba, hanem a «sprekken». + +De hát nincs-e valamennyiünknek részünk ebben a hibában? Képviselőknek, +iróknak, uraknak, parasztoknak, az egész magyar nemzetnek? + +Ha elolvasom most azokat a lapokat, a miket azon időkben lángoló lelkem +olvadt lávájával töltöttem meg, el kell ismernem, hogy a szenvedélyek +szításában senki sem tett túl rajtam. + +A legokosabb emberek is csak átkozódni tudtak. + +Aztán a harczmezőn is egyik diadal a másikat követte. + +Perczel Mór bevette Szent-Tamás erősségét egy rohammal, azt a helyet, a +honnan az ellenforradalom kiindult, s melyet egy évig hasztalanul +ostromolt az egész aldunai magyar hadsereg. + +Az isaszeghi ütközetre következett a váczi diadalmas csata, mely Gőcz +osztrák tábornok elestével végződött. Utána rövid időre vívatott meg a +nagysarlói döntő ütközet, mely Görgey és tábornok-társai dicsőségét +bekoronázta. + +Ez ütközet után azt mondá Görgei táborkara tagjainak: «Ne írjátok meg a +debreczenieknek, hogy milyen nagy győzelmünk volt, mert ha ezt +megtudják, még két nagy hatalomnak fogják megizenni a háborút». + +És ez valósággal úgy volt. + +Mi valamennyien mind azt hittük, hogy a magyar hadsereg legyőzhetetlen. +Másodszor meg azt hittük, hogy a magyar hadsereg győzelmei lángra fogják +lobbantani Európa minden szabadságra vágyó nemzetét. Hozzánk csatlakozik +az olasz, a franczia, a lengyel; nekünk is lesznek hatalmas +szövetségeseink. Ebben a hitben lobogtattuk a függetlenség zászlóját. Ki +mert volna e diadalok után kibékülésről beszélni? + +De a hibának legsúlyosabb osztályrésze magát az osztrák kormányt illeti +meg. Hát mutatott-e az osztrák kormány legkisebb hajlandóságot a +Magyarországgal való kiegyezésre? Nem maga zárta-e el az utat az +oktrojált alkotmánylevél által minden kibéküléshez? Hisz abban +Magyarország egyszerűen be lett olvasztva Ausztriába. + +Bizonyára, ha hiba volt a «függetlenség» elhatározása, annak egy +századrésze illeti meg Kossúthot, kilenczvenkilencz édes mindnyájunké s +abból is az osztrákoké a kvóta öregebb része. + +Hiba csak az volt, hogy nem siettünk jobban a «makken»-nel, a hogy +elsiettünk a «sprekken»-nel. + +Windischgrätz csak a nagy ütközet után vette észre, hogy őtet csak +bolonddá tartja az az egy magyar dandár, mely naponkint támadást intéz +Pest ellen, s aztán visszavonul, s hogy a magyar derék sereg ez alatt +Bécs felé nyomul nagy diadalokkal. – Ekkor aztán ő is nyakrafőre +takarodott, a merre utat látott: itt hagyta Pestet, a hová három hónap +előtt azzal a szóval köszöntött be, sipkáját az asztalhoz vágva: +«eccoce! Finita la comedia!» + +Komárom alá megérkezve a főseregével, körülnézett az osztrák fővezér, +hogy nem volna-e ez a vár egy kézcsapással elfoglalható, a mi helyreütné +az eddig szenvedett kudarczokat. A Csallóközben ütötte fel főhadi +szállását. Úgy illett, hogy a megyei hatóság tegye hivatalos tiszteletét +a teljhatalmú potentátnál. A jó Aranyossy Dénes bácsi, mint a csallóközi +járás főszolgabirája, volt az üdvözlő deputáczió vezetője, ki is ékes +szónoklatra gyújtott rá a herczeg előtt, természetesen magyarul. + +– Sprechen Sie deutsch! harsant rá a hatalmas úr keményen. + +Erre aztán Aranyossy bácsi elővette a maga tudományát s hozzá kezdett: + +– Euer Durchlauft… + +– Da sprechen Sie doch lieber ungrisch. + +Görgey pedig Weldent, Schlicket tönkre verve, ostrommal elfoglalta +Esztergomot s aztán az ostromolt Komárom felmentésére indult. De +Windischgrätz az ostromzároló sereggel együtt sem birt neki ellenállni. +Pedig Görgey igen jól tudott vele beszélni németül – ágyuból. A +monostori sánczokat a honvédek szuronyszegezve foglalták el, zsákmányul +ejtve az összes nehéz kaliberü ostromlövegeket s azoknak vitéz védőit, +hatszáz Deutschmeister-katonát, tisztjeikkel együtt. Ezek lövették egész +télen át az úgy is romba dült, leégett, szerencsétlen várost. +Windischgrätz ezzel letünt a katonai szinpadról. Rá nézve csakugyan +finita la comedia volt. + + +Egy kis epizód emléke. + +Komárom fölmentése s az osztrák hadsereg hanyatt-homlok visszavonulása +után országszerte nagy volt a fellelkesedés. Honatyák, képviselők, kik a +debreczeni országgyülésből távoltartották magukat, siettek előbukkanni +eddigi menedékeikből. Az országgyülés négy heti elnapoltatása miatt +azonban a Ház elnökéhez nem czímezhették a mentegető leveleiket, tehát +egyenesen Kossuthhoz, a kormányzóhoz küldözték azokat. + +Kossuth pedig (a miben igaza volt: ő Magyarországra nézve akkor már +uralkodó volt) bizony nem bontogatta fel a hozzá érkező leveleket, hanem +rábizta Rákóczy Jánosra, a titkárjára, hogy végezzen velük s aztán +referáljon neki azoknak a tartalmáról. + +Rákóczy Jancsi pedig arról volt ismeretes, hogy rendkívül erős volt a +képzelőtehetsége. Ha kerékrefeszítették volna, sem lett volna képes +valamit úgy előadni, a hogy az valósággal megtörtént. Bámulatos +leleményességgel tudott igen érdekes párbeszédeket elmondani két olyan +ember között, a kik egymást sohasem látták. Pestmegyei főjegyző korában +megtörtént vele, hogy a másodalispán, Szentkirályi Móricz, +félbeszakította a jegyzőkönyv felolvasását: «adja csak ide főjegyző úr +azt a protokollumot, hadd látom, benne van-e, a mit most felolvasott, +mert én nem hiszem, hogy bele van irva». + +No hát, – Rákóczy Jancsi referált Kossuthnak az érkezett mentegetőző +képviselői levelekről. S azokat aztán rendszerető ember szokása szerint +beledobta a papirkosárba. + +Azok között volt Vargha úrnak, az esztergomi követnek az episztólája is. + +Vargha volt a legszebb férfi a világon, a kit láttam. És egyuttal a +legvicczesebb. Még patvarista koromból ismertem s később egy regényemben +megörökítettem az alakját. De ő maga is tudta, hogy milyen szép ember. – +Hát az ilyen remek példányát a férfiui szépségnek bizony kár lett volna +a bakónak adni. Vargha úr megőrizte magát odahaza az egész hajczihő +alatt s ki nem mozdult Esztergomból. + +Mikor aztán a magyarok Esztergomot elfoglalták, ő is sietett Kossuthnak +a hűség fogadalmát levélben megírni, ráfogva magára, hogy ő csak azért +maradt az osztrákok között, hogy azoknak a hadászati terveit kikémlelje +s a magyar vezérekkel közölje; végül a Habsburg-dinasztiáról is elmondta +a maga véleményét, mely ellenkezője volt a hizelkedésnek. + +Az a levél is megtette a maga útját a kormányzó iróasztalától Rákóczy +Jancsi papirkosaráig. + +Mikor aztán feldültünk szekerestül, az osztrák vérbiróság természetesen +sorba maga elé idéztette a magyar országgyülés volt képviselőit. Vargha +úr is odakerült. + +Hát ő neki egész könnyű volt a munkája. Csak azokra az osztrák stabális +tisztekre kellett hivatkoznia, a kikkel az egész szabadságharcz alatt +együtt whisztezett az esztergomi kaszinóban. Ártatlan ő, mint a ma +született gyerek! + +Mikor már egészen tisztára mosta magát s vigan bucsuzni készült, azt +mondja neki az auditor-major: + +«Herr von Vargha, ein Brief ist noch da.» + +S azzal eléje tartja a Kossuthhoz irott levelét. Hát biz azt az én igen +kedves barátom, Rákóczy Jancsi, ott felejtette a papirkosárban s így +jutott az osztrákok kezébe. + +Kapott is érte Herr von Vargha négy esztendei államköltségen való +eltartást – a szép stilusáért. + +Hasonló esete volt egy nagynevű és nagybirtokú magyar főurnak is, ki +mindeddig meg tudta tartani a semlegességét, de a midőn a magyar +fegyverek diadalnapja felragyogott, őt is rávitte a hazafiui lelkesedés, +hogy a Budapestre visszatérő Kossuthot üdvözlő lovas bandériumhoz +csatlakozzék s a kormányzó hintaja mellett lovagoljon. Mikor aztán balra +fordult a szerencse, Haynau foglalta el a fővárost, a gazdag főurat +elfogatni s a Nájgebájba záratni első dolga volt, a második pedig annak +a pompás palotáját Budapesten elfoglalni s azt főhadiszállásul +használni. + +Egyszer aztán csak szabadon bocsátották a különben lojális főurat, +mindössze egy kis birságot róva rá azért a kis lovaglásért: kétszázezer +forintot. Akkor aztán Haynau is visszaadta neki a palotáját. S még azzal +a brutális lovagiassággal is tetézte e kegyességét, hogy felszólította a +grófot, mondja meg, mennyivel tartozik neki az eddig használt +kvártélyért. + +A magyar főúr föltalálta magát: + +– Hát én velem fizettettek azért az egy szobáért az Új-Épületben +kétszázezer forint szállásbért: számítsa ki a tábornok úr e szerint a +kulcs szerint, hogy mennyi jár nekem öntől az egész palotáért. + +Nem számította ki. + +Ugyanennek a főúrnak az öcscse egy egész huszárezredet állított ki a +saját költségén. Ezek voltak a szabadságharcz legvitézebb lovas katonái. + + +Visszatekintés. + +Ápril 5-én még a republikánusokkal polémiáztam. Szeretem idézni akkori +szavaimat, mert azoknak ma is aktuális értékük van. + +«Egyike a legfülhasgatóbb szónokaitoknak egyszer, hol, hol nem, valami +clubbconferentián azt mondta: + +«Inkább akarok szabad szláv lenni, mint rabszolga magyar.» + +Látjátok, itt van az éles, határozott demarcationális vonal köztünk és +köztetek. + +Minden politikai pártnak van egy idoluma, mely körül alárendeltebb +eszméi forognak, melynek képét szivében, szineit szalagján viseli, +melynek nevét neve mellett hordja, mely elvei között az uralkodó. + +E politikai idol tinálatok a respublica. + +Minálunk a nemzetiség. + +Mi nem tagadjuk meg a ti bálványotoktól a felséges nevet, ti tagadjátok +azt meg a mienktől. + +Úgy vagyunk vele, mint a török a prófétákkal: elismeri, hogy Mózes is +próféta volt, Krisztus is az volt, de neki első a Mahomed. + +Nekünk is első Magyarország, azután a respublica. + +S ha egyiket fel kellene a másikért áldoznunk, kimondjuk, hogy +megtartani az elsőt választanók. + +Kimondjuk, hogy mi a nemzetiséget imádjuk, nyelvében, ős jellemében, +sajátságaiban, még dallamaiban is, imádjuk mindenek felett. + +S ha kell érte türnünk, türünk érte mindent, még a megaláztatást is. + +S nincs a világnak az a magasztos eszméje, mely ennek elvesztéseért +nekünk kárpótlást nyujthatna. + +Számunkra Magyarország földén kívül nincsen haza, életén kívül nincs +élet. + +Ti azt mondjátok, hogy a respublica eszméjeért megosztjátok a +népfajokkal Magyarország földét, nevét, erejét: megtagadjátok, hogy +magyarok vagytok; kerestek helyet, hol nem lakik magyar, de lakik +szabadság. + +Mi meg azt mondjuk, hogy inkább leszünk a börtönben, inkább a sirban, de +Magyarországon, mint a szabadság levegőjében, de idegen földön. + +A ti elveitek titeket boldogítanak, mert ha elvész is Magyarország, +marad még a földön elég hely, hol szabad emberek laknak, nekünk +hitvallásunk a veszteség esetére csak fájdalmakat ad, mert bennünket e +nemzet minden fájdalmában osztozni kényszerít. + +Ezért vagyunk mi féltékenyebbek népünk lételére, mint ti, ezért +őrizkedünk mi koczkajátékot játszani, soha vissza nem nyerhető +szentségre. + +Ebben különbözünk mi tőletek.» + +* + +Ezeket az én szavaimat helyeselte akkor minden higgadt vérű hazafi – s +két hét mulva elfeledte minden ember: csak én nem – soha – még ma sem… + + +Ismét Pesten. + +A mint az osztrák fősereg elhagyta Pestet, nem volt nyugtom többé, +látnom kellett az én imádott otthonomat, a szép fővárost. Szekeret +fogadtam, hazasiettem. A feleségemet azonban még ott hagytam +Debreczenben, előre sejtve a bekövetkező veszélyeket, a miknek őt nem +akartam kitenni. Ő az alatt fölléphetett a szinpadon a sebesült honvédek +javára adott darabokban. + +Minő képe volt akkor a szép Pestnek? + +A várost ketté vágta egy palizád-sor. A Nájgebájtól a hajóhidig volt +leverve czölöp czölöp mellé; egy török háborúbeli palánk, lőrésekkel: +arra való, hogy ha a pesti lakosság fel találna lázadni s ostrom alá +venné a kaszárnyát, annak a helyőrsége fedett uton vonulhasson át a +budai várba. Fölösleges munka volt; Pest nem lázadt fel, a horvát +ezredek háborítatlanul vonulhattak át Pestről Budára. + +Nekem rögtön akadt dolgom a fővárosban. A kiadóm, Heckenast +felszólított, hogy vállaljam el a «Pesti Hirlap» szerkesztését, a hires +«Pesti Hirlap»-ét, melyet Kossuth Lajos alapított, aztán Szalay László +szerkesztett, majd Csengery Antal. Amaz ez idő szerint a külföldön járt +a magyar kormány képviseletében, emez aktuális politikai szerepléssel +volt elfoglalva, így jutottam én a legelőkelőbb magyar hirlap +szerkesztéséhez. Azonban az Esti Lapok-at is fentartottam a mellett. +Május végéig Debreczenben jelentek meg, azontul pedig Pesten az én +felelős szerkesztésem mellett. A legtöbb czikket Ludassi Mór irta benne. + +Ugyan csendes életem volt néhány napig. Se feleség, se jóbarát, se +ellenség. Az Arany Sas törzsvendég-asztalánál egyedül ebédelhettem, +vacsorálhattam. Az asztaltársak ki erre, ki arra. Az irók közül csak +Vahot Imre maradt Pesten, meg Erdélyi János. Amaz a gyásznapok alatt is +szerkesztette az ártatlan Pesti Divatlapot, ezt meg kinevezték a Nemzeti +Szinház igazgatójának. Össze is különböztem vele a miatt, hogy +Laborfalvy Róza szerepeit mind átruházta Szathmárynéra s azért szinházba +sem jártam. + +Esténkint a pesti Duna-part volt a közönség kedvencz sétáló-helye, +Budára nem lehetett átjárni, mert az osztrákok kiszedték a hajóhidat s a +lánczhidnak még nem volt talapzata. Onnan nézegettük távcsővel a +bástyafokon sétáló tüzéreket s a lőréseken kikandikáló ágyucsöveket. Baj +lesz ebből! + +Szigligeti, a ki szintén hazaérkezett a családjához, megnyugtatta az +aggódó jóbarátokat. Ő, mint végzett mérnök, bizton mondhatja, hogy az +ágyugolyó egy olyan széles vizen, mint a Duna nem repülhet keresztül, +mert azt a víz magához vonzza. + +Egy szép estén aztán megczáfoltatott az állítása. Derült alkony volt, a +Duna-part tele sétáló néppel, a midőn egyszerre a budai oldalon két +ágyulövés dördült el s arra néhány percz mulva egy csapat fehérköpenyes, +rézsisakos svalizsért láttunk a várba vezető uton felvonulni. + +Az a két lövés Görgey előcsapatjának szólt, mely a bécsi kapu elé +megérkezett; a lovasok a vérmezőn elhelyezett előörs katonái voltak. + +Hogy miért jött Görgey Komárom alól Buda alá? Miért nem üldözte az +osztrákok demoralizált derékseregét egész Bécsig, a hol ő diktálhatta +volna a dinasztiának a becsületes békét, a midőn még az orosz +intervenczió nem történt meg, a midőn még Haynau harczedzett dandárai +nem jöttek fel Olaszországból, a midőn még ő egymaga rendelkezett az +összes, százhatvanezer főre menő magyar haderővel? Ezekre a kérdésekre +valóságos szakértő tekintélyek már annyi tintát elvesztegettek, hogy +nekem kár volna azoknak a homályossá tételéhez hozzájárulni. + +Egy kérdésre megtudtam Nyárytól a feleletet. Arra, hogy ha már Budavárát +meg akarta ostromolni Görgey, miért nem hozott mindjárt magával +ostromlövegeket Komáromból, minek fogott hozzá a maga tizenkétfontos +tábori ágyuival, holott az osztrákoknak Budán huszonnégyfontos ágyuik s +százhatvanfontos bombákat vető mozsaraik voltak. Hát ez úgy volt, hogy +Görgey elrendelte az ostromágyúk elhozatalát, de Guyon, a komáromi +várparancsnok, azt mondta, hogy ő ágyut nem enged a várból elvitetni, +csupán a kormányzó rendeletére. Az pedig Debreczenben volt. A míg aztán +az izenetvivő Debreczenig elkoczogott, onnan aztán megint +visszadöczögött Komáromba, abba belekerült jó egy hét. Jó Henczynek, de +rossz nekünk. + +Arra a hirre, hogy Görgey megérkezett Buda alá, a pesti parton sétáló +közönség nem állhatta meg, hogy egy kis éljenzést ne ereszszen meg, a +minek azonban nagyhirtelen vége szakadt, a mint a budai bástyafokról két +ágyulövést tettek a pesti sétálókra, melyek közül az egyiknek a tekéje +egy asszonynak a lábát elszakította. + +Hogy miért kellett Henczynek Szigligeti teóriáját a Dunán keresztül nem +lőhető golyóról megczáfolni? – azt nem tudom. Egyéb oka nem volt rá, +hogy a gyanutalan népcsoport közé lövessen. + +Ez csak a bevezetés volt. A mint besötétedett, megdördültek a budai +bástyafokon a bombavető mozsarak, s éjfélig szórták a granátokat a +városra. Bezzeg át tudtak azok repülni a Dunán. A népség azért künn +sétált az utczán. Érdekes látvány volt, a mint jött a tűzokádó +szörnyeteg, ívet képezve a felhős égen, a kanócza prüszkölve szórta a +tüzet, mintha ő taszigálná a bombát, míg az egyszer csak szétpukkant a +magasban, villamfényt vetve a házakra. A bámuló közönség éljent kiáltott +rá, azt hitte, hogy ez a bomba megzápult, korán robbant szét. Pedig az +shrapnell volt, melynek az a feladata, hogy szétrobbanásával golyózáport +és granátszilánkot szórjon alá. És csodamódon a százötven bomba egy +embert sem sebesített meg a városban. + +… Arra a hirre aztán, hogy Pestet bombázzák, rögtön hazajött a +feleségem. Ha baj van, akkor itt a helye az ura mellett. + +Meg volt hát az édes otthon s a viszontlátás öröme, a miről a poéták +olyan szépeket tudnak zengedezni. + +Próbáljátok csak meg, poéták, ezeket a gyönyöröket végig élvezni, úgy, +hogy a tündéri éjszaka minden perczében egy bombapukkanás rázza meg az +ablakokat, vérvilággal váltva fel az éjjeli mécses pislogását. Minden +csókra egy lövés. + +Rendesen éjjel kezdték el a budaiak a bombázást. Most már nemcsak +shrapnell-gránátokkal lőttek, a mik a légben szétpukkannak, hanem +százötven fontos bombákkal, a mik lecsapnak, úgy durrannak szét. + +Egy ilyen bomba épen a Pesti Hirlap szerkesztőségének az ablaka alatt +csapott le, ölnyi mély vermet ásva a földben s messze szétzúzva az +utczaburkolat gránit koczkáit. + +Görgeynek pedig még mindig nem voltak ostrom-lövegei, a Gellérthegyről +meg a budai halmokról csak afféle tábori ágyúkkal csiklandozta a +budaiakat. A svábhegyi vízvezetéküket ugyan elvágta, de megmaradt nekik +a dunai vízvezeték, melynek a gépháza ott volt a budai Dunaparton. Ha +ezt az épületet szét lehetett volna rombolni, akkor ki lett volna az +őrség szomjaztatva, de ezt csak a pesti oldalról lehetett megkisérleni. +Gondoltak is erre a magyar hadműszaki vezetők! Az ostromlöveg +felállításának nagy titokban kellett volna megtörténni. + +Május 15-én írtam ezt a levelet Kovách Lajosnak Debreczenbe: + +«Barátom, Lajos! + +Egy bomba épen most döntötte le a redout homlokzatát; a másik a lapom +hivatala előtt fúródott a kövezetbe; a Trattner háza ég. + +Minő költői toll volna az, mely e jelenetet le tudná írni. A +szakadatlanul mennydörgő bombák, mik fejünk felett szétpukkannak, +egy-egy gömbölyű fekete füstgomolyt hagyva maguk után a világos égen. Az +ember azt hinné, hogy a pokol felül kerekedett az égen, s onnan támad +reánk. + +Minő nagyszerű volna e jelenet, ha Pesten nem volna. + +A nép halálosan fel van ingerelve, nincs a szeretetnek egy szikrája +többé, nincs a gyávaságnak egy cseppje szívében. Gyűlöl! Gyűlölete +olyan, a mely örökségbe marad fiúról-fiúra, mint a vallás. Ez a +gyűlölete az ellenségnek erősebb alap, mint a hazaszeretet. + +Minő nagyszerű volna e tanítás, ha Pesten nem volna. + +Nehány nap, vagy ha Isten úgy akarja, nehány hét után hallani fogjátok, +hogy Buda elesett. A vár leégetve, védői leölve. + +Én sírtam, mikor Pestre beléptem, sírtam, mint egy gyermek, ki anyját +viszontlátja. Sírtam, mikor a szabadság háromszínű lobogóit láttam +minden utczán, minden házon repkedni. + +Ha Pestre jöttök, sírni fogtok ti is, tán más okból, tán keserűbb okból; +de azért ha romokban fogjátok is találni az imádott várost, e romok +fölött mindig ott fog lebegni a nemzeti zászló. + +Sok seb van ütve már e nemzet szívén, de egy sem ilyen fájó, egy sem +ilyen örök. + +Gondolkodtok-e róla, hogy begyógyítsátok? + +Sok áldozatot hozott a nemzet a szabadság oltárára, de egy sem volt +ilyen nagy, egy sem ilyen nehéz, mint Pest pusztulása. + +És senkit sem hallunk panaszkodni. Nem egy ember cselekszik itt: egy +nép, egy Isten. + +Háladatosak legyetek a magyar nép iránt, háladatosak legyetek Pest +iránt, ha eljön a jutalom osztások ideje, mert a nehéz idők érdemei a +népé és Pesté. + +Én láttam, én hallottam, én éreztem, mit szenvedett Pest. Óh az több, +mint egész Magyarország szenvedése. Mindennap morális hóhérpadra vonták +lelkét, mindennap megölték és mindennap feltámadt újra. S a mit most +szenved, azt Magyarország szenvedi. + +Mennyit fog még szenvedni, azt az Isten tudja, de hogy azt +honfitürelemmel fogja elviselni, az bizonyos. + +A nőket kiküldtük a városból, de azért a férfiak helyt állanak; ennek +tulajdonítsd, hogy eddigelé több mint ezer bomba-lövés közül, mely +városunkat érte, csak egy bírt tüzet gyújtani, a többit rögtön, ezt is +fél óra alatt elolták, pedig ilyenkor legerősebben lőnek az égő házra. + +A megyeházat két bomba igen megrongálta, egyik a börtönt, másik Nyáry +szállását ütötte át. Nyáry azelőtt félórával hozatta ki a rabokat +(270-et) s vitte Pilisre. + +Ha csöndesebb idők lesznek s mi azokat megérjük, fel fogjuk keresni a +magas jellemvonásokat, mikkel Pest négy havi története tömve van, +elkezdve a legmagasabb régióktól, le a napszámos családköréig. + +Ha más jutalmuk nem lesz, ismerje meg neveiket, tetteiket a haza, az +utókor. + +Ti vészbiróságot állítottatok, ti a bűn megtorlásáról gondoskodtatok, mi +egyszerű, köznapi emberek erénybiróságot fogunk állítani, mely az +elfeledett, a nem ismert érdemeket jutalmazza meg: legalább egy dicsőítő +szóval. Csekély jutalom; de jog a nagyobbhoz. + +Mondd meg azoknak, kik a törvényeket hozzák, hogy a míg büntetéseket +szabnak az árulókra, kiket – Istennek hála – ujjainkon felszámlálhatunk, +ne feledkezzenek meg az áldozókról, kiknek neve «millió». + +Mondd meg nekik, hogy a nemzet háladatos legyen fővárosa iránt.» + +Egy napon aztán változtatott a budai nagy karmester a +konczertprogrammon; nem este kezdett hozzá, hanem korán reggel. +Hajnalban iszonyú robbanásra ébredtünk fel. Ott volt a lakásunk abban a +házban, melyben most a Nemzeti Kaszinó van, mellette volt egy földszinti +ház, melyben pék lakott, a kit úgy híttak, hogy «keresztes pék». A +boltja czímerén egy fehér kereszt volt. Azt hittük, hogy ránk szakad a +ház. Cselédünk rémülettől kikelt arczczal rohant be hozzánk, alig tudta +kidadogni: «A keresztes pék»! + +– Hát mi történt a keresztes pékkel? + +Az történt, hogy a lecsapó bomba keresztültörte a háza boltozatát s épen +a boltja közepére esett le. A pék feleségének, ki ott ült a sütemények +között, még volt annyi ideje, hogy kifuthatott a boltból; de a következő +pillanatban már szétpukkant a bomba s a bolt két falát az utczára és az +udvarra kidöntötte. Ez közvetlen szomszédságunkban történt. + +Elég okunk volt a megrémülésre. + +Itt maradni valóságos istenkisértés volna továbbra. Hirtelen +összegyömöszöltük egy kézi táskába, a mi legszükségesebb volt s azután +futottunk. + +– Hová? + +A bombák utasítást adtak. + +Ott durrogtak a magas égen kettő-három egy percz alatt. A bombapukkanás +úgy esett az embernek, mintha jól, de jól hátba ütötték volna. + +Tehát csak arra felé, a hová a bombák el nem érnek. + +Ezúttal úgy látszott, hogy a Nemzeti színház volt a bombavetők +czéltáblája. + +Egy bomba épen a színház gazométerjébe zuhant le. Ha az szétrobban, +rombadönti és felgyújtja a színházat. Az isteni gondviselés úgy +intézkedett, hogy a gazométer épen meg volt töltve vízzel: a bomba +megzápult benne. Ritka eset, mert hisz az égő kanócz még a víz alatt is +tovább sistereg, s a bomba a tenger fenekén is felrobban. Ez az egy +megbecsülte magát. + +A szétpattant bombaszilánkok pattogva hullottak a házak cseréptetőire. + +Mi futottunk a Stáczió-utcza felé. Bérkocsinak híre sem volt a városban. + +A Stáczió-utczában volt egy szinészbarátunknak, László Józsefnek egy +csinos háza, a hol néhanapján vidám estéket töltöttünk. Ő nála kerestünk +menedéket. + +Hanem aztán a bombák megtanítottak rá, hogy ott sincs biztos szállás, +odább kellett költözni. + +Utoljára találtunk a Kalvária mögött egy kis házikót, asztalosé volt, +annak kibéreltük egy szobáját s abban meghúzódtunk. + +Nagy volt a rémület! Hát bizony a bombák ellenében nincs hősködés. Nem +hiszem, hogy Mars istennek is a lábaszárába ne szállt volna a bátorsága, +ha Trója ostrománál bombákkal lövöldöztek volna s Apollót sem híná Homér +«εκεβολος»-nak (messzedobáló). + +Végig kellett várni, a míg a budai pasának elmúlik a bombázó-kedve. + +Akkor aztán arra kellett gondolni, hogy az új háztartásban +berendezkedjünk. Az ebédet csak meg tudta főzni Gertrud királyné, de +éjszakára ágynemű kell. + +Rá kellett szánnom magamat, hogy visszamenjek a Hatvani-utczai házba s a +Kalváriához vánkost, párnát szállíttassak. Csak kapok egy szegény tótot, +a ki a batyut utánam hozza. Dehogy kaptam. Mikor az ember a tenyerén +hordja a pénzt, úgy keresi a szegény embert, akkor nincs szegény ember +sehol. + +Már úgy volt, hogy magamnak kell a batyut a hátamra vennem s úgy +czipelnem végig a városon, a midőn egyszerre csak betoppan a szobámba az +István. + +Így hívták Nyáry Pálnak a huszárját. Egy levelet hozott Nyáry Páltól, +melyben meghív, hogy menjünk ki hozzá Nyáregyházára s maradjunk ott, míg +Budavár ostroma tart. + +Soha örvendetesebb izenet nem jöhetett volna a számomra. + +– A hintó ott vár a Két kék baknál – mondá az István. + +Beljebb a városban volt még egy néhány vendégfogadó: a Fehér ló, a Fehér +hajó, az Arany sas, de azok már a bombajárásba estek, oda nem volt +tanácsos megszállni. A Griff épen szomszédos, a Hattyu átellenes a +Nemzeti Színházzal. Ki mert volna odamenni? – Ellenben a Két kék bak-ok +a bombák hordtávolán kívül esett, a város szélén. Siettem a nőmhöz +vissza. Átadtam neki a Schodelné levelét, melyet hozzá írt, meghíva +bennünket Nyáregyházára. Ő volt ott az úrnő. + +Rögtön útra keltünk, délre megérkeztünk. + +Milyen jól esett elmenekülnünk az ostromvihar pokolzengéséből! Falura! +Az áldott falura, a minek örömeit gyermekkorom óta nem élveztem, akkor +is csak rövid időre, az öreg apámnál. + +Volt hát egy napom, a melyen tökéletesen megpihenhettem, nem jöhetett +utánam se bomba, se kalamáris. + +Nyáry Pál és Schodelné körülvezettek bennünket a mintagazdaságban. +Milyen pompás svájczi tehenészet volt ott. Milyen merino-juhok! +Gazdasági gépek a legújabb mintára. Aztán könnyű kocsin körüljártuk a +szép nagy uradalmat. A repcze akkor virágzott, illata felverte a +levegőt, a rozs a fejét hányta, a dohányt ültették, a répát gyomlálták. +A kopár halmokat ültetett geszt koszorúzta. Gyönyörűen állt minden +vetés. + +Én alig tudtam kifejezést adni elragadtatásomnak. + +Nyáry Pál pedig mélabúsan mondá: + +– És mindezt már nem én fogom learatni s mindebből egy esztendő múlva +nem lesz itt már semmi. + +De rossz proféczia volt! + +Miért kellett neki beteljesülni? + +Csak egy éjszakát töltöttem az idyll és bucolica helyén. + +Másnap reggel már visszatértem Pestre, nőmet otthagyva Nyáregyházán. + +Visszacsalogatott a kalamáris, ez a pokol kéménye. Hisz lapszerkesztő +voltam. + +Itthon hagyott munkatársam, Ludassi Mór, azzal az örömhírrel fogadott, +hogy megérkeztek már Görgeyhez Komáromból az ostromágyúk: az éjjel +megkezdik a réstörést Budavár bástyáin. + +Szép kis öröm lett ennek a vége. + +A budai parancsnok, a mint megtudta a magyar ostromlövegek működéséből, +hogy komolyan döngetik alatta a bástyát, annál fokozottabb dühhel +fordult Pest védtelen palotái ellen, bombái, tüzes golyói sorra +fölgyújtották a Dunasor emeletes házait, a mit azután Görgey azzal +torolt meg, hogy ő viszont fölgyujtatá a budai királyi várat. + +Éjjel, nappal tartott e rémséges ágyúhangverseny. + +A város lakók nélkül maradt. + +Valamennyi szinész és művésznő mind oda menekült László József házához, +mely a lőtávolon kívül esett. A házi gazda barátságosan megosztotta +vendégeivel az elemózsiáját, nekem is részem volt benne. De már +alvóhelyet nem tudott mindenkinek adni. + +Késő volt már az éjszaka s még egyre tartott a rombolás. + +Egy szinésznőnek volt ideiglenes szállása a Kalvária mellett. Megszánt +és meghívott magához éjszakára. + +Volt egy régi jó barátnője a feleségemnek, a színház komikája, Kovácsné, +az félrevont s komolyan megintett. + +– El ne fogadja ön ezt a meghívást, nagyon sok pletyka és háborúság +lenne belőle. + +Hisz úgy sem fogadtam volna el. + +Hát hová leszek egész éjjel. + +Majd leülök a Kalvária küszöbére s onnan fogom nézni a titánok tűzi +játékát. + +S úgy tettem. Ezen az éjszakán a szabad ég alatt háltam s számláltam az +ágyúlövéseket. + +Ezen az éjszakán lett Budapest rommá lőve. + +Álomnak elég nagyszerű volt az, alvás nélkül is. + + +Utolsó találkozásom Petőfivel. + +Egy szép tavaszelői napon volt: Budavára dicsőséges bevétele után, Nyáry +Pállal sétálgattunk Pest utczáin. Szomorú látvány volt: a háztetők +bombáktól átlyukgatva, a gránit-utczaburkolat feltépve, széthányva: a +Dunapart járhatatlan. + +Az az egész palotasor, mely a magyar főváros büszkeségét képezte, +végtől-végig leégve, összerombolva. A kormos falak ijesztően meredeztek +fölfelé, egymásra hajoltak, mintha tanakodnának, hogy ki dőljön le +elébb? Az egész utczasor üszkös gerendákkal, kőfaltörmelékkel borítva. A +nagy vendégfogadók mind kiégett romok: a hol még nem volt a földszint +leégve, ott az ablakok deszkákkal beszegezvék. Alig lehetett egy pár +embert látni a romok között, a kik bizonyosan azon tanakodtak, hogyan +kellene e romok eltakarításához hozzákezdeni. + +Legijesztőbb képet mutatott a redout dunaparti része. Erre haragudtak +legjobban a budaiak; hisz ennek a terme szolgált tanácskozóul a magyar +országgyűlésnek. Azt alapjáig rommá kellett lőni. Most aztán kiegészítő +része lehetett a másik felének, melyben egykor a német szinház muzsái +honoltak, s mely még tavaly télen leégett. Néhol még füstölgött a +pinczében a megolvadt réztető lávája, mely keresztül tört minden +boltozatot. Ezt nem bírta eloltani a háromnapos meleg eső, mely Budavár +bevételére következett, s melyre azt mondta Nyáry Pál, hogy «az az eső +visszatéríti mindazt a kárt az országnak, a mit a háború dulása +okozott». + +Alig birtunk megválni ettől a nagyszerű panorámájától a palotaromoknak. + +– Hát volt erre nekünk szükségünk? + +Bizony bizony, mikor 1849. tavasz napján végig néztem ezen a Dunasoron, +kedvem lett volna az első rom szegletéhez odavágni ezt az én bolond +fejemet, melyben a szabadság eszméje megszületett, hogy szétszakadjon. + +Hanem ha most végig nézek a két Dunasoron, akkor nem sajnálom, hogy még +sem zuztam akkor össze ezt az én bolond fejemet. + +Barangolás közben beszélgettünk Nyáryval a napok nevezetesebb +eseményeiről, azok között volt a franczia külügyminiszternek: Druyn de +L’Huysnak a parlamentben adott nyilatkozata az orosz interventio +tárgyában Magyarországon. Diplomatai stilben orákulumszerű +frazeologiával volt adva a válasz; de azért világosan megérthette belőle +mindenki, hogy Magyarország az ez idő szerinti franczia kormánytól semmi +pártolásra nem számíthat. Sőt ellenkezőleg, a franczia kormány sürgős +figyelmeztetést küldött az európai udvarokhoz, hogy a veszélyes +bonyodalomnak elejét venni törekedjenek. Bonyodalom itt nem lehetett +egyéb, mint Magyarország függetlenségének kimondása s a magyar fegyverek +győzedelme. S hogy az alatt az igéret alatt mit ért a franczia külügyér, +miszerint a franczia kormány maga is kész erélyes rendszabályokhoz +nyulni, azt meg lehetett tudni a római expedicziójából, mely által az +olasz szabadságharczosokat a szent városból kiverte. + +E közben eljutottunk a nagy Kristófig. A hatalmas tengergázoló szent +kőszobrának talapzatára egy lepedő nagyságú plakát volt felragasztva, +veres betükkel pompázó, melyet kiváncsi csoport vett körül. Mi is oda +csatlakoztunk, megtudandók a plakát tartalmát. + +Szemere Bertalan miniszterelnök rendelete volt az, melyben előre +bocsátva indokait, a közelgő orosz inváziót, felszólít minden hazafit +(talán arra, hogy fogjon fegyvert, sorakozzék a nemzeti zászlók alá? Nem +biz az; hanem) hogy tartson e veszély elhárítására háromnapos bőjtöt, +menjen a templomba imádkozni s induljon neki seregestül a bucsujárásnak +keresztes proczesszióban. Így szoktak nevezetesen a patriárkális időkben +védekezni a sáskajárás ellen. Harangszó is legyen bőséggel. + +Nyáry Pál szomorúan csóválta a fejét, s hozzám fordulva dörmögé: + +– Lengyelország halálszagát érzem. + +E pillanatban hangos kaczaj hangzott fel mögöttünk. + +Hátra tekintettünk. + +Mi ráismertünk az alakra, Petőfi volt az. + +Nagyon átváltozott az arcza. A szakállát nem borotválta rég; az egészen +benőtte az arczát, valami gyürött fehér kalap volt a fején. +Vitorlavászon zubbonyt viselt, a minőt a közkatonák kapnak, arra volt +kihajtva a széles inggallérja; semmi katonai dísz, semmi kard az +oldalán. + +Mi ráismertünk, de ő ránk se nézett: fogai közt morzsolta: «fuimus +Troës! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes.» Azzal megfordult s +odább ment. + +– Szegény bolond! – Mondá Nyáry, utána nézve. – Most ez a nyakravaló nem +viselése miatt elvesztette a tiszti rangját, elvesztette a földet a lába +alól. Ebben nyilatkozik meg a bolondok idiosyncrasiája, hogy az +öltözetet nem türik a testükön. + +Azután elmondá Nyáry, hogy mi dologban jár most Petőfi itten. Írt egy +magyar marseillaiset, ezzel a czímmel: «Előre!» (Véres a föld lábam +alatt, Lelőtték a pajtásomat. Előre!) Ezt felajánlotta a magyar +kormánynak, hogy nyomassa ki százezer példányban s oszsza ki a magyar +honvédség között. Magának kivánt érte egy összeget. Ha jól emlékszem rá, +tizezer forintot. Ha Nyáry Pál lett volna még akkor a miniszter, ő +bizonyosan megadta volna a magyar Tyrtæusnak, s azzal Petőfi meg lett +volna mentve a jövendő számára: kimenekűlhetett volna a külföldre, +vihette volna magával Juliáját, Zoltánját s folytathatta volna +ragyogását; hanem hát a tudósok miniszteriuma nem birt érzékkel a poéták +fajsúlya iránt, Petőfi versét nem nyomatták ki, hanem adtak neki +végkielégítésül ötszáz forintot. – No, hát ez épen elég volt zsákmányul +a fehéregyházi muszkának. + +Elválásunknál azt kérdeztem Nyáry Páltól, hogy hát ő nem jön-e el a mai +díszlakomába a muzeumba? + +Elmosolyodott rá: + +– Tudod, hogy én vízivó vagyok. Se nem mondok, se nem iszom áldomásokat. + +Mert hát ez a nap a vigasságnak volt szentelve. + +Nagy Sándor tábornok dandára volt keresztülvonulóban a városon. A vitéz +tisztikar üdvözlésére rendezett a főváros tanácsa bankettet, melyben +részt vehetett minden igaz hazafi, a ki a két forintot letette; a +katonák, mint vendégek. A díszlakomának a nemzeti múzeum nagy terme +szolgált helyiségül, miután a nagy vendéglők mind rommá voltak lőve. A +nemzeti múzeum csoda módon megmenekült a bombázástól. Ott +visszapótolhatatlan kincsei égtek volna el a nemzetnek. + +Ebéd ideje előtt itt gyültünk össze, várakozó közönség, a múzeum külső +lépcsőcsarnokában. + +Én odatámaszkodtam az egyik oszlophoz. + +Egyszer csak azt veszem észre, hogy valaki más is oda támasztja a +vállát. Petőfi volt. + +Mondhatnám volt neki: – Héj Sándor! Mi sem így álltunk egykor valamikor +ezen a múzeumi lépcsőn! De csak nem szóltunk egymásnak semmit. + +Azonban egy másik ismerős alak is kerűlt mellém. Régi pajtás a komáromi +rajziskolából, a kivel együtt tanultuk Orbán Gábor uramtól a görög +oszlopok kiczirkalmozását. Nagy köpczös, csontos, de különben lomha +ficzkó volt. Brosenbachnak hívták, az apja Verpflegsobercommissär volt a +komáromi várban; a fia hadnagyi egyenruhát viselt. + +Egyszer csak nagy mozgalom támadt a múzeum lépcsőzetén, egy csoport +egyenruhás alak tódult fölfelé, élükön egy vidámarczú, középtermetű +aranygalléros főtiszt. Ez volt Nagy Sándor tábornok. Díszruhás +magistratualis personák vezették, a kikkel élénken társalgott. + +A várakozó közönség nagyon csendesen viselte magát. + +Erre az én Brosenbach barátom hátrafordul s ránk rivall: + +– Oes verfluchte Civilisten, könnt’s nid éljen schreien, wenn der +General kommt! + +Már hogy mi: Petőfi, meg én verfluchte Civilisten. + +Petőfinek még erre sem mozdult meg az arcza. + +Mi aztán igyekeztünk a felvonuló hadsereg nyomában előre törekedni az +étkező asztalokkal megrakott múzeumi nagy terembe. + +A patkóalakura formált asztalok egyikének a szögletében csakugyan +sikerült helyet kapnunk, még pedig úgy, hogy a sors véletlen kegye által +ismét összekerültünk három régi jó barátok; Brosenbach jutott az asztal +végére, mi pedig Petőfivel az asztal két szegletére, egymással szemben. + +Ekkor aztán csak meg kellett egymással ismertetnünk a neveinket. + +Az én Brosenbach barátom olyan szíves volt, hogy visszaemlékezett rám a +régi rajziskolai időkből. + +– Aha, der junge Fant neben mir! + +Nem az az egyik, hanem a másik. + +Mi a rangom ez idő szerint? Mondtam neki. + +– Tehát skribler! + +Ő ellenben nagyra vitte a dolgát. Hadnagy a Verpflegsbranchnál, a hol az +apja Obercommissär volt. Számtalan csatákban részt vett, s tömérdek +szénás szekeret megvédelmezett. Elmondta, hogy mennyi küzdelemmel jár ez +az ő hivatása. A prófunt süttetés a táborban, a széna, szalma fuvarozás: +az örökös harcz «mit den verfluchten Bauern», kik különösen nagymesterek +a zab elrejtésében a requiráló tiszt elől. + +Mi eközben ültünk szemközt az asztalnál Petőfivel szép csendesen. – Két +ismeretlen ifjú. – Mi sem ismertünk senkit, minket sem ismert senki. Új +emberek voltak itten, mi meg az elmultak. + +Tavaly még ünnepelt költők, hírneves népszónokok, ma már fakó +czivilisták, a kik örülhetnek, ha az asztal végén helyet kapnak. – Porrá +lettünk s azt éreztük. + +S ha még csak magunk lettünk volna porrá; de éreztük, tudtuk, hogy porrá +lett velünk együtt minden, a mi lelkünknek drága: a haza, a szabadság, a +nemzet, a dicsőség, a költészet, az egész világ! – Nincsen jövő! + +És azután – egymást sem ismertük. + +Tavaly még: – Lelkemnek megmaradt fele. Ma már: – Ki az az ember? Nem +ismerem. + +S miért igy? + +Azért, mert én nőül vettem azt, a kit szerettem, – s a ki engemet oly +igazán szeretett. – Igazabban, mint a «feleségek felesége» az ő +halhatatlanítóját. + +És ez alatt csak lepergett a diszlakoma a szokott rendben, egészen az +utolsó mogyoró-dessertig, a mit kiki a saját fogával tört fel. (Még +akkor volt foga a magyarnak.) S a kés-villa csörömpölés közben +hangzottak a körmönfont toasztok mind a jelenlevő, mind a távollevő +czelebritások felmagasztalására, a mi igen jeles viszhang volt Szemere +Bertalan háromnapos bőjtrendeletére. + +Engem émelyítettek ezek a toasztok, a mikhez átkozott rossz vinkót +kellett innunk. Mikor a föld reng a lábunk alatt, mikor a romok a +fejünkre akarnak szakadni, mikor a hullakeselyük kárognak a fejünk +fölött, akkor mi előállunk, dicsekedni, tömjénezni, hozsánnát, vivátot +kiabálunk, poharakkal csörömpölünk, a helyett, hogy a véres kardot +körülhordanók völgyön-mezőn, a riadót kiáltva: + +«Fegyverre magyar! Itt az itélet napja!» + +Csak ez a keserű hangulata a kedélyemnek magyarázza, ha nem is igazolja +azt, hogy a toasztok végén én is fölemeltem a poharamat s ezt a szót +mondtam áldomás gyanánt: + +– Én poharat emelek azokra a hősökre, a kik a szabadságharcz alatt még +ezután el fognak esni. + +Siri csend támadt e szavaim után. – Senki sem nyult a poharához. + +Hiszen bolond egy toaszt is volt. Méltó az agyonhallgatásra. De mikor én +belőlem úgy ki kivánkozott ez a mondás! + +Csak az átellenben ülő Petőfi emelte föl a poharát s odakocczintá az +enyémhez: + +– Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad. + +… Ekkor aztán megbántam nagyon, hogy ezt mondtam. + +… Négy hét mulva már ott volt Petőfi az általam felköszöntöttek dicső +sorában. + + +Fejjel lefelé. + +Budavárát hát bevettük; de azalatt elvesztettünk mindent. + +Hentzi elesett: de győzött. + +Ránk, magyarokra nézve nem lehet átkozottabb alak nemzetünk +történetében, mint ő. De mint katona, nagy volt. Az önfeláldozás teljes +tudatával vetette magát a győztes ellenség diadalszekere elé. Az +szétmorzsolta őt; de feldült. + +A míg Budavárát ostromoltuk, azon nagy időhaladék alatt a vert osztrák +hadsereg összeszedhette magát, Haynau feljöhetett veterán ezredeivel +Olaszországból, az orosz hadsereg betörhetett az ország határain, a mik +védtelenül hagyattak. Magyarországnak vesztett ügye volt már. + +Ezentul most már emlékeimben csak a magam dolgával foglalkozom: az +országos politikával nem bajlódom. Honnan is venném a hozzávalót. Egy +ötven év előtti magyar ujságiró mintaképe lehetett a tudatlanságnak. Nem +terjedt a mi látóhatárunk tovább, mint a szerkesztőség ablakából az +átellenes ház sarkáig, a mire a kormány plakátjai voltak felragasztva. +Szamarak voltunk mind. Én két lapot is szerkesztettem, hát dupla szamár +voltam. A miket én akkor irtam és kinyomtattam, azokat most elolvasnom: +felér a purgatóriummal. + +De hát honnan vettem volna a bölcseséget? Az okos emberek mind eltüntek +előlem: az országgyűlést május végén elnapolták, hazaküldték; a +«békepárt» megtagadta, hogy volt valaha a világon. Négy heti pihenés +lett a honatyáknak engedve. Majd négy hét múlva összejöhetnek ismét +Budapesten. Be is ülhetnek a gyűlésterembe (a redutban), ülőhely van +elég. + +Egyetlen adminisztráló tehetség volt a szabadságharcz alatt a +kormányban, Nyáry Pál. Azt leköszöntették, félretolták. De hogy ez a +nagy tehetség ne maradjon tétlenül, gondoskodott róla Pest vármegye; +megválasztatta alispánnak. Nyáry Pál elfogadta. Miniszterből viczispán. +Ilyet sem produkál többet az új szekulum! + +Tehát az én egyetlen orákulumomat, Nyáry Pált is elvesztettem, a ki nem +jött fel Pestre, csak a megyegyűlésre. + +Kossuth se jött el még. Eleget is lamentálnak az «Esti lapok» miatta. +Görgey rommá lövette a budai királyi várpalotát, nehogy Kossuth azt +találja választani rezidencziájának. + +Az ország dolgai folytak, a hogy akartak. + +Még egy mondását ide kell iktatnom Nyáry Pálnak: + +«Úgy látom, hogy meg lenne ez az ország minden kormány nélkül is». + +Mivelhogy minden parancsoláshoz két ember kell: egy okos ember, a ki +parancsol, meg egy bolond, a ki azt megfogadja. S minthogy +Magyarországon ilyen bolond emberek nincsenek, annál fogva minden ember +előbb megkritizálja a kapott parancsot, aztán a feje alá teszi s nem +hajtja végre. + +Parancsolt a kormányzó, a miniszterek, az országgyűlés, a +kormánybiztosok, a hadvezérek: – aztán mindenki tette azt, a mit jónak +látott. + +Én úgy éreztem magamat, mint a ki fejjel áll lefelé. S ha csak magam +lettem volna így, de az egész világ úgy állt. + + +Egy pár óra a rendőrfőnöknél. + +Végre valahára kapott Budapest, ha nem is kormányt, de legalább +rendőrfőnököt. + +Új volt ez az intézmény. Soha sem hallott ilyenről a magyar. Ez ideig +rendőrfőnök volt a pesti városkapitány. + +A rendőrfőnök közkedveltségű alak volt Budapesten, – Hajnik Pál; nekem +igen jó barátom; a kiről fel van jegyezve a Nemzeti Kaszinó évkönyveibe, +hogy egy este tizenkét pagát-ultimót mondott ki s valamennyit megnyerte. +Szép magas, francziás szakállú uri ember volt, vöröses szőke. Ismerte +alaposan a külföldi rendőri intézményeket, ezért lett rendőrfőnökké +kinevezve. + +Ez bezzeg másformán gyakorolta a hatalmát, mint a szerencsétlen két +balkezű Madarász Laczi, a kit, ha megtámadott az ellenzéki ujságíró, +frissen három új lapot fordított ellene, azokkal ágyuztatott a +megtámadójára sarat, piszkot, rohadékot. – Nem úgy kell a fenegyerekkel +bánni! + +Pálffy Berczi is hazakerült Pestre Debreczenből, s itt is folytatta a +Martius 15-ikét. A kormányváltozás után úgy tudta, hogy a bukott +kormányt pártoló hirlapnak kötelessége az ellenzékre átmenni és aztán az +új kormány tetteit, eljárásait, szándékait kritizálni, botlásait +megróni. Ez így szokás Angliában. + +No hát Hajnik Pali nagyhamar felvilágosította róla, hogy nem vagyunk +Angliában. Nem iratott dementiket a félhivatalosban, nem beszélt az +államügyészszel, nem hivatta össze az esküdtszéket, hanem brevi manu +nyakon csipte a «Martius» szerkesztőjét s becsukatta a hűvösbe. Ott is +hagyta. + +Mi többiek ezt persze nagyon jó tréfának tartottuk. Hogy Pálffy Albert, +a ki a mártiális törvények keresztülhajtását oly buzgalommal segítette +elő, saját magán tapasztalja ki, hogy milyen derék dolog az, mikor egy +hirlapírót a czikkeért egyszerűen becsuknak, hazaárúlás czímén, +megkerülve a sajtótörvényeket. Most már elmélkedhetik fölötte. Így +vélekedett erről minden okos ember, vagyis, az én mottóm szerint, rossz +ember, a ki okosat tanácsol. + +Én bennem azonban ismét megszólalt a jó ember, a ki bolondot tanácsol: +«Ej ej, hát nem szégyenled magad, ilyen uton szabadulni meg az +ellenfeledtől. Igaz, hogy halálos ellenséged volt; üldözött, +hazaárulónak hiresztelt, vesztedre tört; – de azért mégis csak +pályatársad, s a mi most vele történik, az igaztalanság, és a mi +legfőbb, az sérelem a sajtószabadságon». + +Akkor nem volt ám sem Otthon, sem Hirlapirók Egyesülete, mely ily +esetekben erélyes föllépéssel segítsen a bajon. A régi magyar közmondás +járta: «Ha kell, tedd magad; ha nem kell, bizd másra». + +De hát kell-e? + +Az utczán jártam: nagy néptömeg tódult a muzeum felé; mi lesz ott? Nagy +népgyűlés. Besze János fog szónokolni, meg az osztrákok leghatalmasabb +szabadságapostola. (Még akkor ilyen is volt Ausztriában.) Goldmarknak +hítták. Én is mentem a tömeggel: hadd látom, milyen az a népgyűlés, én +már elfelejtettem. + +Láttam azon az emlékezetes lépcsőpárkányfalon a híres szónokokat +megjelenni. Goldmark nagyszerű frázisokat bocsátott alá (természetesen +németül), a minek az volt a czéljuk, hogy a népet üdvös borzongásba +hozzák. Jön a muszka; nem csak jön, de már itt van. A fejünk fölött lóg. +Rettenetes a sokasága. De még rettenetesebb a fegyverzete. A kozák a +nagy dárdájával úgy tud hajítani, hogy három embert átspékel egyszerre. +De még nagyobb a kegyetlensége. Azért minden ember siessen haza a +feleségét, gyermekeit megölni, gyújtsa fel a házát, aztán álljon ki a +kozák dárdák elé, magát felnyársaltatni, hogy az ártatlanul kiontott vér +tengere az égre kiáltson. + +No ez a beszéd nagyon elsavanyította a pesti publikum kedélyét. Hanem +aztán jött Besze János; no helyrehozott az mindent. Dörgő hangjával +közhirré tette, hogy nem olyan félelmes ám az a muszka, mint a milyennek +a német sógor leirta. Nem rég egy csetepatéban két darab kozák ott +hagyta a fogát a csatatéren. A lengyel vezér konstatálni akarta, hogy +mivel élnek a muszka vitézek; felbontatta a hullákat. Hát mi volt a +gyomrukban? Szecska. Már aztán, hogy ijedne meg a magyar az olyan +ellenségtől, a ki szecskát eszik? Megtraktáljuk őket töltött káposztával +s attól mind meghalnak. Aztán mi bajunk nekünk azzal, hogy a muszkának +sok ágyuja van, nekünk meg nincs? Hisz mi az ágyu? Semmi sem, csak egy +nagy puska. Ha egyszer elsütötték, akkor döglött állat. + +Ez már tetszett. + +Másnap mindezek a beszédek olvashatók voltak a pesti ujságokban. + +Én azonban siettem a népgyűlésből a rendőrfőnökhöz. Ott volt a hivatala +a szerviták kolostorában. + +Az előszobája tele volt mindenféle kinézésű emberekkel. + +Azokat mind a muszka fergeteg hajtotta ide. Mindannyian válogatott +sztratagémákat hoztak magukkal, a kormánynak felajánlás végett. + +Egy esztergályos olyan buzogányt készített, a melynek szegeivel +egyszerre három muszkát lehet agyonölni: kettőt oldalt, egyet szemközt. + +Egy tapeczéros golyómentes pánczélt ajánlt fel a kormánynak a honvédek +számára. + +Egy szinházdirektor (Fekete úrnak hívták) arra vállalkozott, hogy ő, +mint régi vadász, össze fogja toborzani egy sereggé a haza valamennyi +vadászait a muszkák lepuskázására. + +Egy rézöntő pedig egy olyan rémséges röppentyűt hozott magával +kóstolónak, a mely ott, a hol leesik, nem csak hogy szétpukkan, de olyan +irtóztató fojtó bűzt áraszt maga körül, mely ötven embert megfojt. – No +ezt kidobtuk a szobából, hátha itt talál elsülni a rakétája s +mindnyájunkat megfojt. + +Hajnik Pali kihallgatta valamennyit, s aztán adott nekik előleget a +terveik kivitelére, egy pár százas bankót. Hiszen csak az kellett nekik. +Hiszen százas volt elég: az előre kinyomatott urbéri kárpótlás összege, +a mivel úgy sem tudtunk mit csinálni. + +– No hát te mit találtál fel? – kérdé tőlem Hajnik Pál, mikor rám került +a sor. + +– Én nem találtam fel semmit, hanem arra kérlek, hogy bocsásd szabadon +az elfogott kollégámat, Pálffy Albertet, hogy ha ma vagy holnap berukkol +a muszka Budapestre, itt ne találja a börtönben, mert bizony +felakasztja. + +Erre a kérésemre rögtön szabadon bocsátá Hajnik az elfogott kollégámat. + + +A muszkák Magyarországon. + +Idebenn volt hát a muszka! Az orosz czár kétszáznyolczvanezer embert +küldött Magyarországra. Így kivánta azt Európa. A háborgó magyarok +megzavarták az európai súlyegyent s azt félrebillenteni nem szabad. Még +mást is elkövettek: lengyelekkel szövetkeztek, azokból légiókat +alkottak; ez világos ok a beavatkozásra a muszkáknak. + +Jöhettek: nem találtak ellenállást. A magyar deréksereg a Csallóközben +időzött, várva Bécs felől az ellenséget. Paskievics zöme előtt nem +akadékoskodott más, mint Dembinszky innen-onnan összegyűjtött hadteste, +a ki valósággal a hátán hozta az ellenséget. + +Idehaza a nemzet és a hadsereg vezetői viszályoskodtak egymással. A +kormányzó letette Görgeyt a fővezérségből s kormánybiztost küldött rá, a +ki őt elfogja, de a kormánybiztos maga is Görgey mellé állt, a ki nem +akart Komárom alól kimozdulni, hogy a kormányt megoltalmazza. + +Még az a szerencsétlenség is érte a magyar hadvezetést, hogy +legvitézebb, legszerencsésebb hadvezére, Damjanich, szekerével felborult +s eltörte a lábát. Ha ez a csatatéren történt volna vele, bizonyosan ő +is úgy tett volna, mint Szuvaroff, a ki a meglőtt lábával szánkóra +tetette magát s úgy vezényelte tovább az ütközetet. A magyar hadsereg a +legjobb erejét vesztette el Damjanichban. + +A muszkák dolgairól csak a kormánybiztosok futárai útján értesültünk. + +Hogy hadcsapataik kitünőek, különösen a lovasságuk. Minden ezrednek +ugyanegy szinűek a lovaik, egyiké csupa pej, másiké fekete, a harmadiké +sárga; a testőrlovasságé fehér. Nagyszerű látvány, mikor úgy egymás +mellé föl vannak állítva. + +Az élelmet magukkal hordják s annak a számára lefoglalják a városban a +templomot raktárul. Az ilyen templomból aztán alig lehet később +kipusztítani a denevér-sereget. Az kiséri az orosz tábort nagy +sokaságban. Nem mintha hozzátartoznék, hanem azért, mert a bőregérnek +kedvencz csemegéje az orosz katonák tápláléka, a kétszersült, a mit azok +zsákokba tömve hordanak magukkal. Azt a katonák mozsárban megtörik, +üstben forralt vizbe öntik, tököt, hagymát aprítanak közé, azután a +világításra szánt faggyúgyertya-csomót egy párszor a forró lébe +mártogatják, a mitől a gyertya nem lesz rosszabb; de a leves egészen jó +lesz. + +Mikor a városba bevonulnak, elől mennek a kozákok, harsányan énekelve, +kezükben nagy, érett uborkák, a miket hatalmas étvágygyal falnak. + +Másfelől rémhírek jöttek felőlük. A hol a nép ellentállást kisért meg, +ott kegyetlen megtorlást mivelnek. Egyesek hőstetteiért az egész +helységen állnak boszut. + +Egyáltalában nem volt szerencsés gondolat Magyarországon +guerilla-harczot próbálni meg az oroszok ellen; a kik ezt tökéletesen +kitanulták a kaukázusi hadjáratokban. A hol magyar guerilla-csapat +alakult egy megyében, mielőtt az egy mozdulatot tehetett volna, mély, +úttalan hegyszakadékon éjnek idején hátába került egy cserkesz-csapat s +levágta, szétugratta a magyarokat ellentállás nélkül. + +Losonczot porig leégetteté az orosz fővezér a guerilláink vitézkedése +miatt s Miskolczot is csak az orosz vezér mellé csatolt magyar főuri +kormánybiztos, gróf Zichy Ferencz menté meg a feldúlatástól. + +Az volt az eset, hogy egy kívül eső tanyán két portyázó cserkesz az ott +egyedül talált fiatal hajadonon brutális erőszakot követett el, mely +miatt kétségbeestében a leány a kutba ugrott. Abban a pillanatban +érkezett haza a bátyja az üres szénás szekérrel. Hirtelen lekapta a +szekérről a petrencze-rudat s agyonverte mind a két cserkesz lovast. +Azzal ment egyenesen az orosz fővezér főhadiszállására, magát +följelenteni, mint a két cserkesz gyilkosát. Paskievics éktelen haragba +jött erre s a gyilkost akasztófára itélte, a várost pedig, melyben ez +történt, porráégettetésre. + +Ekkor közbeveté magát a magyar kormánybiztos. Elmondá a parasztlegény +vallomása után, hogy mi volt az oka a gyilkos tettének s kérte az orosz +fővezért, hogy mielőtt súlyos parancsát végrehajtaná, tartasson ez +ügyben vizsgálatot. Paskievics engedett a kérelmének s miután a +kiküldött orvosok az öngyilkossá lett leány hulláját megvizsgálva, eléje +terjeszték a rémtett okát, nemcsak Miskolcznak kegyelmezett meg, hanem a +hős legénynek is, ki csak huga gyalázatát boszulta meg. + +Sok ilyen eset van följegyezve az említett magyar főúr emlékirataiban, a +mikbe, sok évtized multán, betekintenem adatott. E nagy idő multán én is +más véleményt formáltam azokról a magyar főurakról, kik a bécsi kormány +megbizásából az orosz hadparancsnokok mellé kormánybiztosokul +rendeltettek. Ezek ott sem szűntek meg magyarok lenni, csak a +forradalomnak voltak ellenségei, de nem a hazájuknak, melyről +közbenjárásukkal sok súlyos bajt elfordítottak. – Legyünk igazságosak: +elég volt, hogy évtizedeken át ez volt a szidalomszók legsértőbbike: +«muszkavezető». + +Be tudott volna jönni a muszka magyar urak vezetése nélkül is, s csak a +dúlás, pusztítás lett volna nagyobb. + +Hanem 1849-ben átok kisérte ezt a czímet. + + +Kezdete a végnek. + +A négy hét letelt, mely az országgyűlésnek szünidőül engedődött. Az +elnapoláskor az mondódott, hogy majd az új ülésszak Budapesten fog +megkezdődni. + +A honatyák fel is gyülekeztek Pestre, itt aztán azt mondta nekik +Kossuth, hogy ő egy huszonnégy órára sem biztosíthatja őket az ellen, +hogy a muszka itt terem a fővárosban, a hol senki sem állja az útját. + +Ebben a honatyák nem találtak megnyugvást: felkeresték Perczel +tábornokot, ki szintén képviselő volt és hadvezér. + +Őt bízta meg a kormány egy tartalék-hadtest alakításával Pest alatt. +Helyes választás volt; Szent-Tamás diadalmas elfoglalója érdemes volt +erre, értett is hozzá. + +Emberanyagban nem is lett volna fogyatkozás. A debreczeni országgyűlés, +utolsó ülései egyikén, ötvenezer ujonczot szavazott meg a háború +folytatására. + +Ötvenezer ujoncz azonban még nem ötven ezred katona, ha egyenkint még +olyan derék legény is valamennyi. + +A vármegyék beszolgáltatták az ujonczilletményeiket. + +Görgey, Klapka olyan okos rendszert követtek, hogy a hozzájuk küldött +rekrutákat, a mint lenyíratták, azonnal beosztották a meglevő +zászlóaljaikba; így aztán, ha egy új legény két régi honvéd közé +soroztatott, muszáj volt annak is derék katonává átalakulni. Így +soroztatott be a III. zászlóaljba (a vörös-sipkásoké) hatszáz oláh +ujoncz Biharvármegyéből, a ki mind olyan derék honvéd lett rövid időn, +mint a régi vörös-sipkások. Ez a katonai virtus suggestio útján. + +De mit csináljon Perczel tábornok, a ki csupa ujonczokat kapott s a +kinek nem voltak zászlóalj-keretei, a mikbe azokat beskatulyázza? Neki +tisztek után kellett látni, azért időzött Pesten. + +Mindezeket én egy hajdani jó pajtásom révén tudtam meg. Gergelyi Károly +százados volt a vörös-sipkásoknál. Jogász korunkban tanulótársam +Kecskeméten; műkedvelői előadásoknál ő játszotta a pörlekedő +asszony-szerepeket-Később, az alkotmányos korszakban, királyi +itélőtáblai biró és hétszemélynök lett. Közben pedig tizenhat ütközetben +harczolt a hazájáért; megszolgálta becsülettel a vitézségi rendjelt. A +komáromi táborból küldték Pestre aprópénzt átvenni. Fölkeresett, mint +régi jó pajtást a szerkesztői barlangomban s elmondta, hogy milyen +furcsául járt. Kossuthhoz volt küldve bizalmas levéllel, a mit +személyesen kellett neki kézbesítenie. Valaki volt benn a kormányzónál; +várnia kellett az elfogadó-szobában, míg reá kerül a sor. + +Kivüle ott volt még egy pár előkelő tiszt, a kiknek az aranygallérja +jelzé, hogy afféle tábornokok. A szögletben, az íróasztalnál ült valami +fogalmazó-féle czibil. + +Az egyik főtiszt köpczös, vállas volt, a másik szikár és magas, sűrű +szürke szakállú. + +A mint a zömök főtiszt a belépő századost meglátta, leereszkedő +bizalmassággal lépett oda hozzá s a vállára veregetett. + +– Ön százados a vörös-sipkásoknál? + +– Igenis, a harmadik zászlóaljnál. + +– Én biztosítom önt, hogy ha át fog lépni Perczel hadtestéhez, ott +azonnal őrnagyi rangot fog nyerni. + +Gergelyiben e hangra felébredt a kecskeméti diák. Nagy nyersen kivágta, +a mi a nyelvére akadt. + +– Köszönöm, tábornok úr. De a vörös-sipkásoktól egy káplár sem hagyná el +a zászlóalját, hogy tiszti rangot foglaljon el a Perczel táborában. + +Erre a főtiszt olyanformát mormogott, hogy «goromba ficzkó» s elfordult, +odább ment; a másik főtiszt aztán, mintha vigasztalni akarná, a karja +alá ölté a kezét az előbbinek s azt mondá: «No hát én beállok +közlegénynek a huszárjaid közé». + +Erre aztán a kecskeméti diák megint nem állhatta meg, hogy a markába ne +nevessen; a miért egy szemrehányó tekintetet kapott a szürke +szakállutól. + +Nemsokára kijött a kormányzó szobájából a látogató, mire a titkár mind a +két tábornokot együtt bocsátá be Kossuthhoz. + +Az én Gergelyi barátom odalépett az íródeákhoz: «Ki volt ez a két +főtiszt?» + +Az íródeák fel se nézett az irásából. + +– Az alacsonyabbik Perczel Mór tábornok, a magasabbik Mészáros Lázár, +volt hadügyminiszter. + +Az én pajtásom soha sem látta, tehát nem ismerhette a nagyhirű alakokat. + +– Na, ezekkel ugyan alaposan elgorombáskodtam. + +Aztán csak várt tovább az előszobában; a váróterem megtelt +képviselőkkel, a kik fenhangon értekeztek azon téma fölött, hogy Pesten +nem lehet megmaradni, hát akkor «quo vadis?» + +Nemsokára visszatért Kossuth szobájából Perczel Mór egyedül. Azt rögtön +körülfogták a honatyák azzal a sürgős interpelláczióval, hogy, ha Pesten +nem lehet maradni, akkor hova menjenek. + +A vitéz tábornok rögtön megfelelt az interpelláczióra: + +– Menjetek, barátim, Kecskemétre. Én biztosítalak benneteket az iránt, +hogy ott két hétig nyugodtan maradhattok a muszka felől. + +A megnyugtató válasz általános helyesléssel fogadtatott. + +– No már most, édes pajtásom, – mondá Gergelyi – te is csak szedd ám a +sátorfádat s aztán iszkiri Kecskemétre! A muszka rövid proczesszust +csinál az ilyen emberekkel, mint te. + +Tehát «iszkiri» Kecskemétre! Ez a jelszó. + +Ott még két hétig nem ér el a kozák dárda! + +Igazán szép kegy a sorstól! Kétheti akasztófaszünet. + +És azután? Ha Kecskemétről is tovább kell futni? Hová? De miért? + +Van valami czélja a futásnak? + +Éppen hónap elseje volt. Fölmentem a kiadómhoz, Heckenasthoz; +bejelentettem neki, hogy tovább nem szerkeszthetem a Pesti Hirlapot. +Átadta a félhavi díjamat, száz forintot, azzal elváltunk. + +Onnan hazasiettem. Elmondtam a feleségemnek, – szégyenkedve és szomorúan +– hogy minden ember fut már, nekem is futnom kell. Helyeselte. – De +ennél a másodszori futásnál nem vihetem őt magammal; mert magam sem +tudom, hol lesz annak a vége. A Debreczenbe menekülésnél még tudtam. – +Ebbe is belenyugodott. – Csodálatos volt, hogy az orosz ellenségtől nem +rettegtünk olyan nagyon, mint az osztráktól. + +A feleségem azután gondoskodott az úti ellátásomról. A vadásztáskámba +elhelyezett egy kenyeret, meg egy sonkát, a kulacsomat megtöltötte +borral. Egy hétre el voltam látva. Azzal a vadászpuskámat a vállamra +akasztottam s kibandukoltam a szolnoki vasúthoz. A feleségemet nem +hagytam kijönni. Ne játszszunk érzékeny jeleneteket. Hisz úgy sem látjuk +egymást soha többet. + +Az a duplapuska volt az egyedüli fegyverem s én azt képzeltem, hogy majd +azzal tudom magamat a kozák ellen védelmezni. + +Volt egy jó, tenyérnyi széles damaszk pengéjű kardom, melyet az én jó +sógoromtól, Vály Ferencztől kaptam ajándékba, ki hajdan tanárom volt, +most pedig honvédtűzér Komáromban. Ezt a kardot én a szolnoki csata után +elküldtem Damjanich tábornoknak. (Sükey Károly honvédhadnagy vitte el +neki.) Így legalább a kardom harczolt, ha magam nem is. + +Délre megérkezett a vonat Monorra. Tele volt menekülőkkel. Ott ki +kellett szállni azoknak, a kik Kecskemét felé igyekeztek. Onnan aztán +parasztszekéren (ha lesz) tovább. + +Nekem megint csallóközi szerencsém volt. A vaskocsiból leszállva, a +legelső arcz, melyet felém mosolyogni láttam, Nyáry Pálé volt. Bizony +mosolygott ezúttal is. + +De vele együtt ott volt Pestvármegye egész tisztikara, ott adva +egymásnak közös találkozót: a Pestről és Pilisről érkezők, alispán, +jegyzők, ügyészek, szolgabirák, esküdtek, pénztárnok, levéltárnok, +valami huszonöt úriember. Jó ismerőseim. Ez mind Kecskemétre készült. + +– Hová, Móricz öcsém? – kérdé tőlem Nyáry. + +Én a tragikus helyzetnek megfelelő elkeseredéssel válaszoltam: + +– Megyek meghalni a hazáért. + +– Hát abban a vadásztáskában mit czipelsz? + +– Egy kenyeret, meg egy sonkát. + +– Hát minekelőtte meghalnánk a hazáért, elébb együk meg azt a sonkát. + +Az indítvány egész Pestvármegye helyeslésével találkozott, a monori +állomáson nem volt étkező. Én előadtam a feleségem által egész hétre +szánt élelmi czikkeimet s azokat Pestvármegye stante pede +elfogyasztotta. De meg volt érte az a jutalmam, hogy azontúl +Pestvármegye vendégeül tekintettem. + +– Majd én elviszlek a kocsimon Kecskemétig; – mondá Nyáry – de szállásra +menj Szelesshez; mert hozzám nem jöhetsz. + +A másod alispán Szeless Lajos volt, régi jó ismerősöm, az is külön +meghítt – leendő szállására. Ez a fülembe sugta, mikor Nyáry hátat +fordított: «nem ám, mert ott van már Schodelné.» + +Én nagyot sóhajtottam, «mennyivel derekabb ember ő nálamnál, a ki +elhagytam a nőt, a kit szeretek!» + +Aztán előálltak a szekerek, csupa úri csézák, kiki felkapott az ülésébe; +én Nyáry Pálhoz jutottam. Az ostor pattogott, a lovak vágtattak végig a +poros országúton. + +Én szerettem volna valami komoly beszédet kezdeni Nyáryval. Azt +kérdeztem tőle, hogy mi a magyar kormánynak a legközelebbi teendőkre +nézve a programmja? + +A mire ő precziz megfelelt: + +– A hogy a népdal mondja: «szalad a kutya Szeged felé, lóg a farka Buda +felé.» + +No ez ugyan világos programm. + +Másnap megtartatott Pestmegye közgyűlése a kecskeméti városházán, a hol +az elnöklő Nyáry konstatálta, hogy Pestmegye normális állapotban együtt +van és működését folytatja. + +Egy hunczut viczefiskális, a ki mellettem ült, azt dörmögé erre: «az ám, +minthogy ő elhozta magával Schodelnét, hát a vármegye normális +állapotban van.» De oldalba ütöttem érte! + +Hát aztán csak adminisztrálgattuk Pestvármegyét Kecskeméten. Magam is +részt vettem benne a naponkinti ülésekben. Az ilyen üléseket ugyan, ha +közönséges emberek tartják, úgy hívják, hogy «ferbli»; de mikor a +vármegye tartja, akkor ez adminisztráczió. Pénz volt, mint a polyva: – +nem annyi, mint a polyva, hanem olyan, mint a polyva. +Harminczkrajczáros, tizenötkrajczáros és hatkrajczáros bankók. Mikor az +ember elvesztette a pénzét, még jobban örült neki, mint ha telenyerte +vele magát. A másodalispán elnökölt, a ki a kritikus pillanatokban, a +mikor a kapott kártyát gusztálta, Lortzing «Czár és ács» czimű +operájából dúdolta a polgármester magándalát: «óh egy ily okos birót +megcsalni nem lehet» s azzal behúzta a «czu» kasszát. – Nyáry Pál soha +sem kártyázott. + +Ez így tartott egynéhány napig. + +Egyszer aztán azt vettük észre, hogy a mi asztaltársaságunk fogy: +Pestmegye kezd a normális konstitucziójában megfogyatkozni. Már +Schodelné is elköltözött Békés-Gyulára, egy ottani ismerősénél, Erkel +Ferencz karnagy orvosdoktor testvérénél keresve menedéket. Nyáry is +elment Kecskemétről. + +Erre mi is összeszólalkoztunk Gerenday Ambrussal, hogy menjünk +valamerre, a hol még a világ nincs bedeszkázva. Fogadtunk egy paraszt +szekeret; a lovak gazdáját azzal vesztegetve meg, hogy nagy +diadalhírekkel beszéltük tele a két fülét. Hogy verte tönkre Görgey +Ó-Szőny alatt az egyesült muszka-osztrák ármádiát, szavamra mondom, hogy +magunk is hittük, a mit tovább adtunk. Sőt igaz is volt benne sok. + +Először Kis-Kőrösre rándultunk, majd azt sem találva elég jó központnak +Pestvármegye számára, odább költöztünk – Akasztóra (ominózus egy név). +Végre aztán csak be kellett rajtunk is teljesedni a népdal utasításának: +eljutottunk Szegedre. + +Nem volt ám az akkor a mostani paloták városa. Széles utczáin, piaczain +legalább ezer szekér tanyázott, mely menekülteket szállított ide. Sokan +ott is laktak a szekéren, a gyékényernyő alatt. + +Itt már sok ismerőst találtam. Együtt volt az országgyűlés két háza. +Nyáry Pálra is rátaláltam. + +Sétaközben összekerültem régi, jó pajtásommal, Degré Alajossal, ki +huszárszázadosi egyenruhában, de kard nélkül, botra támaszkodva, +biczegett a sétányon végig. Ő beszélt nekem a jászfényszarui (vagy a +stratégák szerint turai) lovassági ütközetről, melyben ő is sebet kapott +egy kozák dárdától a bokáján. Perczel Mór tábornok intézett egy merész +rohamot Paskievics serege oldalába. Tizenhat század huszárja volt és +négy század lengyel dzsidása, tizenkét ágyúval, vele szemben ötezer +muszka lovas, Tolstoy tábornok alatt, kinek újszerkezetű serpentin-ágyúi +vannak, melyeknek golyói búgásukkal rémületet gerjesztenek. De a magyar +lovasság csodáit mívelte a vitézségnek. Egyenkint verte szét az orosz +huszárezredeket s a félelmes kozák dárda-erdőnek is közéje rontott. Egy +öreg huszár egymaga tizenegy kozákot vágott le. De a lengyel légió is +kitett magáért. A forradalmi dzsidások éppen a czári ulánusokkal +kerültek szembe: hasonló fegyverzetűekkel. A mi lengyeleink parancsnoka +volt Thworniczky ezredes, ki a roham előtt átadta a vezényletet a +csapatjában közlegényként szereplő Dembinszky altábornagynak s arra ő +vette a kezébe a közlegényi fegyvert, a dzsidát s előre rohant az +ellenség közé: «megálljatok, majd én tanítalak meg, hogy hogyan kell a +pikával dolgozni!» S egymaga kilencz muszka ulánust leszurt a viadalban. + +Én szokva voltam Lojzi pajtásomnak a mondásait készpénzül fogadni. Pedig +ezek százas bankók voltak. + +S még aznap teljesen igazolva találtam e nagy szavakat, a midőn Nyáry +Pált meglátogattam. Ott találtam nála Mészáros Lázárt (a volt +hadügyminiszter és fővezért), ki csakugyan beváltá a szavát s Perczel +huszárjai közé sorakozott közvitéznek. Ő is részt vett abban a nagy +petekben, s daczára a szürke szakállának, maga is kioltotta egynéhány +kozáknak az életmécsét. Mert a kozákdárda hatalmas egy fegyver, de mikor +a magyar huszár félrecsapja a dárdát s aláfurakodik, akkor vége a +hatalmának, a huszár kardja az erősebb fegyver. Így lehetett egy öreg +huszárnak tizenegy kozákot lekaszabolni. A kozák nem szúrhatott a dárda +csidjével, csak a nyelével üthetett. Az öreg hős nem restellte élő +tanúbizonyságul megmutatni nekünk a saját hátát, mely a kozák +dárdanyelek ütéseinek kék foltjaival volt keresztül-kasul léniázva. +Dicsőséges foltok! Annyi halállal lettek megfizetve! + + +Az én nagy tervem. + +Egy délelőtt kimentünk Degrével a Szeged alatt gyülekező magyar táborba. +Nevezetes eset történt. A megelőző nap délutánján egyszer csak minden ok +nélkül megvadultak a lengyel dzsidások paripái s mintha összebeszéltek +volna, elszakgatták magukat a kötőfékeikről s vad iramodással futottak +neki a pusztának. Egy egész svadron lova úgy elfutott, hogy vissza sem +lehetett terelni. A huszárok is csak erőszakkal birták visszatartani a +lovaikat, a mikre szintén átragadt a kimagyarázhatatlan rémlátás.[4] + +Ennek a csudájára sereglett ki a nép a táborba, sok ezernyi férfi. +Különösen a menekülők ógtunk-mógtunk. Már hogy lehet a ló olyan ostoba, +mint… mint mi vagyunk? + +Hát mi nem futunk-e világgá egy ismeretlen rém elől, a kit még nem +láttunk, csak ébren álmodó lelkünk látja az árnyékát a láthatáron. + +Még egy ágyúdördülést sem hallottunk, még a kozák «hurráh» ordítása sem +ütötte meg a füleinket, még is úgy vagyunk, mint az adomabeli +ujonczkatona, a ki az ütközet előtt azt kérdezte a vén káplárjától: +«Káplár uram! Mi az, a mi én bennem úgy reszket?» – «Az a szív.» – «No +akkor én tetőtől-talpig szív vagyok!» + +A szégyen lehúzta a fejemet. + +Itt ácsorgok ezredmagammal, csupa épkézláb férfiak, lelkes hazafiak egy +csoportban. + +És mindannyiunknak itt van a nyakunkon a hóhér kötele, azt viszszük +magunkkal, éjszaka is benne hálunk: a halálitéletünk oda van írva a +homlokunkra. Csak a halál nemei közt van válogatásunk: melyik tetszik +jobban, a bitófa-e, vagy az ágyúgolyó? És mi nem tudunk választani! + +Ezeren meg ezeren csődültünk ide, a hol a harcz készül s nem tudunk +egyebet, mint sápítozni, szitkozódni s még talántán imádkozni. + +Pedig vannak közöttünk katonaviselt férfiak, nemzetőrök, obsitosok, +híres puskások, bátor párbajvívók, duhaj betyárok, – aztán meg ideálista +rajongók! Külön-külön mind legény a talpán; – csak együttvéve +hasznavehetetlen tömeg? Hátha meg lehetne ezt fordítani? + +Merész eszmém támadt. + +Én ezt az ellenség elől futó polgársereget átalakítom fegyveres ezreddé. + +Nem is olyan hóbortos volt az eszmém, mint a milyennek látszik. Hiszen +tudom, sűrű tapasztalásból, hogy egy csapat derék, markos legény még nem +zászlóalj; a ki nincs betanítva, fegyelmezve, glédába állítva, +fegyverhez szoktatva, szakaszokra beosztva, vezényszóra tanítva, azt nem +lehet ezrével a csatarendbe állítani; mert ha az megfutamodik, hát a +többi sereget is magával ragadja. Ezt én jól meggondoltam. + +De volt egy elfogadható ötletem. + +E napokban kapitulált Arad vára, hosszú, kemény ostrom után. Ezerötszáz +osztrák katona lerakta a fegyvert. Most ezt a helyőrséget fel kell +váltani a magyarnak. Hát nem életrevaló gondolat-e, hogy azt az +ezerötszáz vitéz, tűzben keresztelt honvédet hozzák ide Szeged alá a +Perczel hadserege erősítésére, mi pedig, Szegeden lógerező mihaszna +legények, vegyük markunkba azt az osztrákok által lerakott ezerötszáz +puskát, aztán álljunk ki az aradi sánczokra; ott csak megálljuk a +helyünket, ha vezényszót nem ismerünk is: a várvédéshez nem kell egyéb, +csak szív és kar, az pedig mindnyájunknak van. + +Elhatároztam magamban, hogy népgyűlést hívok össze s ott az én lelkes +hazámfiai előtt kikiáltom a tervemet. Jogom, sőt meghatalmazásom van rá: +Kossuth és Szemere egyenesen felhívnak mindenkit a proklamácziójukban, +hogy alakítson önkénytes csapatokat. Éppen csak be kell jelenteni a +városkapitánynál, hogy holnap (nem levén hetivásár) engedje át a nagy +piaczot a népgyűlés megtartására. Úgy teszek. + +Aztán – csak fejtetővel előre – beleugrani a vizbe: ez a főkérdés; hogy +tud-e az ember úszni? – az mellékes dolog. + +A mint a városba visszatértem délután, siettem a városkapitányt +fölkeresni. A városházán nem találtam, a házánál sem volt otthon. Ott +hagytam a névjegyemet, ráírva, hogy holnap reggel óhajtok vele sürgetős +ügyben értekezni. Azt mondták, hogy kiment a sétányra. + +Megpróbálkoztam vele: elindultam a sétányra városkapitányt keresni. +Szamárság volt tőlem. Hisz nem ismerem személyesen e derék hazafit; +egyenruhát pedig nem visel, a mi elárulja, hogy ő a városkapitány. De +azért csak elmentem szerencsét próbálni. Hátha rátalálok? + +Rá is találtam. De nem arra, a kit kerestem, hanem az én kedves +pajtásomra, Zabolay Pistára, a kivel hajdan együtt juristáskodtunk +Kecskeméten s aztán együtt műkedvelősködtünk; ő játszotta a primo +amorozót a «Szerelem és champagnei»-ben. Szép, daliás fiú volt. Neki is +volt valami hivatala Fehérvármegyében, úgy hiszem, tiszteletbeli +viczefiskus volt. + +A mint meglátott, odarohant hozzám, megölelt, összecsókolt. + +– Jaj de szerencse, hogy rád találtam, kedves Móriczkám! Reggel óta +kereslek, égen, földön és padláson. + +– No hát mi jót hoztál, kedves Pistukám? + +– Bizony a legjobbat hoztam neked! Elhoztam – a feleségedet… + +… Utánam hozta a feleségemet Pestről! + +Persze, hogy nekem sem kellett több városkapitány. + +– Hol van ő? + +Zabolay megmondta. Volt Szegeden egy köztiszteletben álló család, mely +állt két éltes kisasszonyból. Ők voltak a legbuzgóbb pártfogói a magyar +irodalomnak és szinészetnek. A mikor Laborfalvi Róza Szegeden +vendégszerepelt, mindig ő náluk volt szállva. Most is odaszállt. + +Az én barátom aztán elbeszélte utközben, hogyan került ide feleségemmel +együtt. Fehér vármegye küldte fontos üzenettel Pest vármegyéhez (ibi, +ubi) a saját úri fogatán. Pesten átkelve, eszébe jutott, hogy a +feleségemet meglátogassa: nincs-e valami üzenete hozzám? Az asszony azt +mondta, hogy üzenet helyett eljön ő maga utánam. + +Az pedig nem volt tréfa dolog. A muszkák már benn voltak Pest-Budán, +portyázó csapataik megszálltak minden körülfekvő helyiséget; Zabolaynak +nagy kerülővel lehetett csak mellékutakon keresztülvergődni a hadaktól +lepett területen; de szerencsésen keresztülosont rajtuk. Elhozta utánam +a feleségemet. Megköszöntem neki a barátságot. + +A feleségemet ott találtam a két hajlottkorú kisasszony házánál. A +viszontlátás örömeit nem irom le. – Első feladat volt szállást keresni +kettőnk számára; mert a tiszteletreméltó kisasszonyok házában soha +szerelmes sóhajtás a napsugárban tánczoló port meg nem reszketteté. +Estig találtam ilyen szállást s oda átköltözénk. + +A feleségem aztán beszélt a muszkák bevonulásáról Pestre. A +Kerepesi-úton jöttek, végig a Hatvani-utczán: valami orosz himnuszt +énekeltek lóháton. Minden kozáknak a kezében volt egy nagy érett uborka, +azt falta nagy gyönyörrel a zsolozsma közben. + +(Ez az uborka volt a mi egyedüli szövetségesünk a kerek világon. +Húszezer muszkát ölt meg – nem az ágyúgolyó, hanem az uborka. Minden +faluban hagytak hátra egy temetőt azokból a halottaikból, a kiket a +kolera lekaszált. Biz ez csunya öröm; – de hát ilyen a háború. Ha az +Isten elhagyott, dögvész segíts!) + +… Tehát megint belekapott a sors az én életpályám nekivadult paripáinak +gyeplőibe! Én itt népgyűlést tervezek, kétségbeesettek légióját +alakítani szándékozom s akkor a végzet ide hozza elém az élettársamat. +Tudatja velem, hogy az életem nemcsak a magamé, hanem az övé is. + +Hányadszor térít már vissza az utamból ez a láthatatlan kéz? – Ezúttal +nem fogok neki engedelmeskedni! A mit elhatároztam, azt keresztülviszem. + +A szálláskeresés közben találkoztam több ismerős képviselővel, azoktól +nevezetes dolgokat tudtam meg. Országos ülést tartottak Szegeden; abban +elhatározták, hogy az összes magyar hadcsapatok vezérsége Görgeyre +bizatik. Görgey már el is indult Komáromból 32 ezer emberrel, 150 +ágyúval Paskievicset megtámadni. Klapka Komáromban maradt 20 ezer +emberrel Haynaut feltartóztatni. Ezzel idő lesz nyerve az aldunai +seregünk összevonására, mely aztán Görgeyvel fog közreműködni. Így +határozta az országgyűlés. + +Ezt mind elmondtam a feleségemnek. Aztán előadtam neki a saját merész +tervemet is. Én holnap népgyűlést tartok, önkénytes légiót szervezek, +azzal bevonulok Arad várába, mint helyőrség. No ezen nincs mit megijedni +egy hűséges feleségnek: sőt inkább az egy nagyon megnyugtató tervezet. +Akár győzünk, akár vesztünk a harczok végkimenetelén, egy vár őrségének +a sorsa biztosítva van: a kapituláló csapat életét megvédi maga a +kapituláczió. Átláttattam az asszonyommal, hogy ez az én tervem +valóságos életbiztosítási intézmény. Ő ezúttal nem nevetett ki s nem +mondta a szemembe: «Móricz, te félsz!» Belenyugodott, hogy menjek hát a +dicsőség véres mezejére; majd addig ő itt marad a jó öreg +kisasszonyoknál, a kik igaz vendégszeretettel látják. + +Én tehát reggel azon szilárd elhatározással keltem fel, hogy kemény +leszek; ha ég, föld összeszakad is, megyek a magam útján, daczolok azzal +a láthatatlan mennyei hatalommal, a ki engem minden módon meg akar +tartani a késő idők számára. + +Oh de rettenetesen meglakoltam e vakmerő gondolatomért! Oh milyen nagyot +tudott ütni a fejemre az a láthatatlan kéz! + +Te színes szappanbuborék! Azt képzeled magadról, hogy planéta vagy? Mert +gömb vagy és repülsz? + +Korán reggel föl kellett mennem a városházára. Az egyik kötelességem az +volt, hogy bejelentsem a városkapitánynak a szállásom lakczímét: a +mostani zavaros időkben az lévén a regula, hogy mindenkinek személyesen +kellett jelentkezni a rend őreinél, nehogy kémek lopózhassanak a +városba. + +A városkapitány a nagyteremben fogadott, mely körül volt támogatva +szekrényekkel. + +Először elmondtam neki, a mit a szállásomról tudatnom kellett, arra egy +kanczellista a kezembe nyomott valami czédulát. + +Azután összeszedtem magamat, hogy egy nagy hazafias szónoklathoz +kezdjek… + +… De mielőtt egy szót kiejthettem volna, egy irtóztató robbanás rázta +meg az egész épületet, mintha egy tűzokádó tört volna ki a közelben, +valamennyi ablaküveg cserepekben zuhant be a szobába, a zárt szekrények +ajtajai fölpattantak. Én vak rémületemben egy ilyen szekrénybe rohantam +be s csak akkor vettem észre, hogy ez nem a kijáró-ajtó. Aztán magával +sodort a menekülő hivatalnokcsoport, ki az utczára. + +A szegedi lőpor-raktár robbant föl. + +Az égen lángvörös felhőtömeg gomolygott fölfelé, sebesen taszítva +szétágazó, vakító fényű tűzoszlopoktól, a felhőből sziporka-özön hullt +alá, villámok pattogtak a méhében, lángküllők közt széttépett emberi +alakok, ágyúk, kerekek kóvályogtak; az a szikra-zápor százezernyi izzó +tégla volt, a villámok a szétpattogó bombák és gránátok. A megnyilt +pokol, a maga rettenetes pompájában! + +Az egész rémjelenetre olyan élénken emlékezem még ma is; bár a nagy +légnyomás, mely fejemet összeszorította, mellemet lenyomta, egészen +elkábított. Annyi ösztönöm volt, hogy a városház kapuja alatt meghúzzam +magamat. A robbanás földrengető dördülése s a bombák égszaggató +pattogása után következett az egyiptomi csapások egyike, a kőeső. + +Ki ne emlékeznék egy pusztító jégeső rémséges hatására? Most jég helyett +izzó téglák zápora hullott a rettenetes égből, a háztetők, az utczák, a +piaczok recsegése követte, közzé vegyült az emberi jajkiáltás, az ökrök +bömbölése, a lovak nyerítése, melyeket a mennyei parittyakövek +lesujtottak. Hatvan halottja maradt a romboló kőhullásnak a piaczokon; a +Tisza-parton talált szekereket, júhnyájakat a rettentő robbanás vihara a +folyóba sodorta. + +Egy izzó gerenda repült a füstfellegen keresztül, mint egy kilőtt, tüzes +dárda, mint egy sárkány a város tulsó végeig. + +S a kőeső zuhogása után következett egy folyvást növekedő moraj: az +ezernyi szekérnek a robogása. Rohant valamennyi a város minden utczáin +kifelé; általános futás állt be. Senki sem tudta, mi történt, csak azt +tudta, hogy itt a világ vége! + +Azt mondják, egy fogoly osztrák tüzér, a kit a tölténygyártásnál +dolgoztattak, robbantotta fel a lőporgyárat. Elhihető. Az osztrákoknak +voltak ilyen ördögi hősei. Az egyik volt Hentzy. Ennek a tette fölért +egy vesztett ütközettel. Hatvan halott! + +A halottakért is méltó a siralom; de nagyobb veszteség ránk nézve az, +hogy az egész aldunai hadseregünk számára felhalmozott töltényeink mind +a levegőbe repültek: nem maradt több, mint a mit tüzérszekereink s a +közvitézeink tölténytáskái tartogatnak. Most már takarékosan kell bánni +az utolsó töltényekkel. + +A mint ki lehetett menni az utczára életveszély nélkül azonnal siettem a +szállásomra, a nőmhöz. + +Keresztül kellett mennem a piaczon. Az egész nagy tér fedve téglával, +melyből itt-ott feketéllett valami elő: agyonütött emberek, lovak +hullája. + +No vitéz barátom, Jókai Mór, tarts most itten népgyűlést. + +És még ha csak ez a kis veszedelem ért volna bennünket! Egy kis +lőpor-raktár felrobbanás. – «Csigavér!» Megszokott epizód a hadviselés +történetében. A katasztrófák lánczolata még azután következett, de +nyomban. + +Mit csinál olyankor a strucz, mikor már érzi, hogy a vadász közel érte? +Eldugja a fejét a homokba. + +Ilyen stuczmadár voltam én, voltunk sokan. + +Mikor a szállásomra megérkeztem, a feleségemet teljes készülődésben +találtam: a bőröndöt csomagolta az útra. Itt nem maradhatunk. Ott volt +nála egy kedves jó barátnéja, a derék Zsófi. Kardalnoknő a szinháznál, +aztán az én kedves iskolatársamnak, Kőrössy Sándornak a felesége. Sándor +hadbiró volt a honvédségnél. Tehát katonaember. Mint ilyen járt odafenn +– a más fejét keresve. Tudniillik a hadvezetés fejét. Ugyan jókor! Mikor +a saját fejét sem találta senki. + +A két asszony örült, hogy én előkerültem betöretlen fejjel, nemsokára a +Sándor is betoppant. Átkozott jó hireket hozott a vezérkartól. + +Kossuth visszatért Madarasról, a nélkül, hogy Görgeyvel találkozott +volna. A két vezéralak nem tudott egymással megállapodásra jutni a +hadvezetés dolgában. + +Most azután Kossuth, félretéve az országgyűlés határozatát, mely Görgeyt +állítja az összes magyar hadseregek vezérletére, kinevezte Dembinszkyt +az aldunai hadsereg fővezérévé, rémületére az összes magyar +hadvezéreknek. Perczel Mór összeveszett a beteg Damjanichcsal, Arad vára +parancsnoksága fölött, fenyegeti Damjanichot, a magyar kormányt +főbelövetéssel, erre a magyar kormány elcsapja Perczel Mórt a +hadtestparancsnokságból. Tökéletes a konfuzió, hogy szebbet kivánni sem +lehet. + +De mindannyi baleset között legsúlyosabb az, hogy a jámbor Dembinszky +elfogadja a hadvezérré kineveztetést. + +Boldog Isten! Ha én elgondolom, hogy engem a pesti becsületes +csizmadia-czéh megválasztott tiszteletbeli csizmadia-mesterré; de, ha +valaki azzal a szóval jönne hozzám, hogy: no hát cselekedjek neki az +ünnepekre egy pár kordován-csizmát, a hajamat tépném kétségbeesésemben; +s ez a szerencsétlen generális elhiteti magával, hogy ő azért, mert +kinevezték hadvezérnek, hát már most tud is hadsereget vezetni. + +«Ez a végnek a kezdete!» – mondta rá az öreg Csányi. + +– No, Sándor pajtás, most repültünk már a levegőbe! + +Dembinszkynek a legelső intézkedése az volt, hogy a hatalmasan +elsánczolt szegedi erős hadállást feladta s a harminczhatezer főnyi +hadsereggel átvonult a Tisza bal partjára. + +Fusson, ki merre lát! + +Két hét mulva a haza romjai fejemre omlottak, s én ott maradtam alattuk +eltemetve, egy névtelen semmi. + +S az élő halott még hitt a feltámadásban: a haza feltámadásában. + +S hite megvalósult. + + + + +HOGY KEZDŐDÖTT EZ A DOLOG? + +No már csakugyan hogy ugyancsak arra a napra nem emlékszem vissza; ámbár +én voltam magam annak a napnak a hőse, a kin ha nem is a hazának, de egy +háznak a szeme függött. Úgy szedtem össze a jelenvoltak emlékezetéből +ezt a történetet. + +Mert bizony történet volt: nagy és koralkotó történet. (Nem épen az én +születésem.) + +Ez a szegény Magyarország nem volt már sehol, csak a Hármas Kis +Tükörben, a hol az volt megírva, hogy a fővárosa Pozsony. Miért az? Mert +ott tartják a diétát. Dehát nem tartanak diétát. + +Attól a naptól kezdve, a melyen az utolsó inzurgens beszolgáltatta a +depóba a rezes fringiáját, másfél évtizeden át azt sem kérdezték a +magyartól többet, hogy «wie viel ungrisch hat garas?» + +Aztán apródonkint elolvadt, elkorhadt, elpárolgott minden, a mi nemzeti. +Nem is igen bánta senki. + +Az én apám prókátor volt Rév-Komáromban és a mellett árvák atyja. Mint +prókátor diákul replikázott, mint közgyám németül vezette a +számadásokat. Igen természetes. + +Komáromban ugyan senki sem beszélt németül, az árvák legkevésbbé; hanem +a számadásokat a méltóságos kamarához kellett felülvizsgálat végett +felküldeni, s azt csak nem kivánhatta valaki, hogy azok az urak +tanuljanak meg magyarul. Sokkal egyszerűbb volt, hogy a számadásokat +vezessék németül. A hogy ez a komáromi archivumban ma is sorba rakva +feltalálható egész 1825-ig. + +Poétái azonban akkor is voltak a magyar nemzetnek, s azoknak a munkáit +szokás volt olvasni a magyar házaknál, a mi akkoriban úgy ment, hogy ha +egy poéta tetszetős poémát költött, azt a legközelebbi ismerőse is +leírta magának sajátkezüleg, s aztán tovább adta másodiknak, +harmadiknak, mig utoljára az egész város leírta. Apródonkint aztán lett +belőle egy egész könyv: innen-onnan összeírva. Hát maga a poéta hogy élt +meg? Igen jól megélt. A mely házhoz betért, ott terítettek a számára, +ágyat is vetettek neki, nem volt semmire gondja. Ha egy várost kiélt, +ment a másikba. Ha a csizma elszakadt, a mente könyöke kilyukadt, írt +egy névnapi köszöntőt valamelyik Mæcenásnak s mindjárt volt +csizmára-mentére valója. + +Az én apámnak is voltak ilyen versgyüjteményei. (Egyet ma is őrzök +ereklyeképpen.) Csokonainak minden munkáját leírta maga: ez volt az +egész világi gyönyörűsége. De nemcsak hogy leírta, hanem még +illusztrálta is. Olyan szép színes képekre emlékszem a travestált +Aeneisből meg «Karnyóné» színművéből, a miket az apám maga festett a +kedvencz poétája műveihez, hogy én ma sem tudnék olyan szépeket festeni. + +Tehát mint mondám, csunya világ volt idebenn egész 1825-ig. + +Ekkor bátorkodtam én születni. + +Nem február 19-ikén, mint a biografusaim állítják, hanem 21-ikén. Eként +olvasható az a családi biblia belső lapján az apám írásával: «1825 +február 21-ikén született egy fiucskánk, a kit megkereszteltünk +Móricznak.» Hogy miért nem kereszteltek Lajosnak, annak is megvolt az +oka. Ok nélkül nem történt az én életemben semmi. + +Előttem megelőzőleg volt már két kis bátyám, a kiket mind két-három +esztendős korukban elvittek angyalkáknak az égbe; mind a kettőt Lajosnak +hítták. A keresztapáim számomra is ezt a nevet választották. + +Az egyik keresztapám volt Konkoly-Thege László úr, tudós csillagász +rokonom, Konkoly Miklós őse; a másik volt tekintetes Beöthy Gáspár úr, +Beöthy Zsolt barátomnak a nagyapja: Zsigmondnak, a költőnek és kuriai +birónak az apja. Ezek azt akarták, hogy Lajos legyek. + +S már most, ha én volnék Jókai Lajos, akkor már tavaly megtartottam +volna az ötvenéves esperesi jubileumomat egy derék kálvinista +nagyközségben, s most békét hagynék a közönségnek a munkáim összes +kiadásával. + +Hanem hát az én kedves jó anyám nagyon szeretett. Nem engedte, hogy a +két bátyám által viselt nevet rám ruházzák: «Hátha ez is utánuk fog +menni?» + +Ez a kegyes aggodalom fordította el a sorsomat más vágányra. Igy +kereszteltek meg Móricznak abban a komáromi templomban, a melynek még +akkor fatornya volt, s az ajtajának nem volt szabad az utczára nyílni. + +Hogy hogy volt, mint volt? Azt én bizony meg nem tudom mondani, mert még +akkor jegyzőkönyvem nem volt, hogy beleírhattam volna: valószínű, hogy +az alatt, míg a Szombati-utczától a Vármegye-utczáig végig vittek, a hol +az a kis ház állt egy kert közepén, a melyben születtem, hangosan +protestáltam személyes szabadságomnak korlátozása miatt. + +Azt is el tudom képzelni, hogy abban a kis szobában számos vendég +gyűlhetett össze a keresztelőt követő paszitára; mert később, kis fiú +koromban valami hat asszonyságnak kellett kezet csókolnom, a kiket +keresztmamának szólítottam; hanem arról a nevezetes tényről, a mit +koralkotónak bátorkodom nevezni, már a jelenvolt szemtanúk emlékezete +tesz tanúságot. + +A keresztszülőkön kívül mint előljáró a városbiró is hivatalos volt a +paszitára. + +No hát azt minden realisztikus író le tudja rajzolni, hogy mi történik +egy ilyen alkalommal. + +Azt az ember-kandidátust, a kit a jó ropogós hóban megszállítottak négy +utczán keresztül a templomig: ott addig dönnölték, ütögették, míg +abbahagyta a sivalkodást a tiszteletes úr prédikácziója alatt; akkor +akarva nem akarva lehúzták a fejéről a gyöngyös sapakot s vizet öntöttek +rá, aztán megint visszasétáltak az _élet kútforrásához:_ hát az akkor +nagyon jól érzi magát. Megjegyzem, hogy engem maga az anyám táplált, +saját szíve vérével, nem fogadott dajka: az én ereimben hamisítatlan +Jókay-Pulay-chylus folyik (a II. Rákóczi Ferencz titkárjának, Pulaynak +utódja.) Ez mind természetes dolog. + +Ekkor azután jönnek a keresztszülők. Mindegyik dug valami becses +ajándékot a mai szent napon felavatott uj eklézsia-tag pólyás vánkosába; +az egyik egy ezüst kanalat, a másik egy Mária-Terézia aranyat, a mely +négy körmöczi aranyat nyom. (Ez is megvan nálam.) + +Utoljára lép oda a városbíró, tekintetes Amtman József uram. Szép +bajuszos férfiú. Ott van a háza a Szombati-utczában. + +Az pedig előhúz a belső zsebéből egy nagy pecsétes levelet, s azt teszi +le az uj honpolgár vánkosára. + +«Én pedig ezt hoztam ajándékul a kis fiucskának.» + +Az apám átvette. Kibontja, elolvassa. Az a helytartótanácsnak a +decretuma de dato 1825. Vigesima prima Februarii (az én születésem +napja), a melyben megparancsoltatik a magyarhoni királyi városoknak, +hogy e naptól kezdve _minden intimatumaikat, számadásaikat magyar +nyelven intézzék_ az ő felsőbbségeikhez. + +Ez volt az első megvillámlása az ujralobbant nemzeti lángnak jó +Magyarországon. + +Az én jó apámnak a könny kicsordult a szeméből e drága okirat +elolvasására. + +Tehát szabad magyarnak lennünk! + +Ez volt az a koralkotó fordulat, mely véletlenül a sors intézéséből épen +összeesett az én keresztelőmmel. + +Bizony mondom, hogy buzgó kereszténynyé a tisztes ősz pap keresztvízzel +avatott fel: de hazafivá az apám örömkönnyei kereszteltek meg. + + + + +AZ ÉN GYERMEKKORI JÁTSZÓTÁRSAM. + +(1896.) + +Én voltam hat esztendős, a Liza volt hatodfél. + +Tehát hugom volt. + +A világ minden nyelve nem tudja ezt az elnevezést visszaadni: «hugom». + +S csak férfi mondhatja nőnek «hugomasszony», asszony asszonyfélének azt +mondja: «öcsémasszony». + +Sok ilyen különösség van a hetumogerek nyelvében. + +Úgy kerültünk össze zsenge korunkban, hogy a Lizának a nénje férjhez +ment, az én bátyám pedig megházasodott. + +Az én bátyám volt a vőlegénye a Liza nénjének. + +Az én bátyámat hítták Konkoly Balázsnak. + +Nem emlékezem rá, hogy szebb férfit láttam volna az életben Konkoly +Balázsnál. Az a daliás termet, derékban karcsú, vállban széles; az a +gesztenyeszőke hajfürtös fej, nagy kék szemekkel, finom metszésű +vonásokkal, kunkora bajúszszal; igazi magyar őstipus, soha sem megy ki +az emlékezetemből. A mellett okos, tanult ember volt, minden, hazánkban +dívó tudományban otthonos. Szép sűrű szemöldökei voltak. Csengő hangja, +okos beszéde volt. + +Aztán nekem unokatestvérem volt. + +Az ő lakodalmát ünnepelte az egyesült Jókay-, Konkoly-, Pulay-család +Ó-Gyallán, a Konkolyak és Jókayak ősfészkében. + +Még most is emlékszem az ott látott alakokra: pedig biz azóta elmúlt már +hatvan egynéhány esztendő. + +Apám, anyám mintha most is előttem állna. Anyámnak jóságos mosolygó +arcza (soha sem láttam őt haragudni), apámnak rövid bajúsza volt, +azontúl símára borotvált arcza, magas termete. Balázs bátyám apja, Antal +bácsi, lehajlott nyakú, piros képű alak volt, az anyja kövér termetű, +gömbölyű alak; a menyasszony karcsú, sugártermetű teremtés, piros +szájjal, mélázó tekintettel: Eszter nénémnek olyan fehér volt az arcza, +mint az alabástrom s Károly bátyámnak két oldalt omlott a csigákba +tekert szőke haja a halántékain, csupa lejtés volt minden lépése, csupa +tréfa volt minden mondása. + +Én pedig voltam egy kis haszontalan kölyök. + +Bizony nem is érdekelt engem az egész családi ünnepélyből egyéb, mint +hogy mi lesz abból a pörkölt tortából, a mit az Eszter néném segít +felépíteni az asszonynénémnek. + +Ennek az életnézetemnek az osztályosa volt a Liza. Ő volt a +menyasszonynak a kis nővére. Ő már kapott abból a papirosból, a min a +«Krisztus lábát» sütötték. Van azon még nyalni való sok. Azt ő énvelem +hűségesen megosztotta. + +A Konkoly Antal-kert elég nagy volt arra, hogy abban két gyerek kedve +szerint elkergetőzhessék. + +Emlékezem az óriási kantalup és cserhajú dinnyékre, a mik ott termettek. + +Azok között kergetőztünk a Lizával. + +A Lizának az arczára úgy emlékezem, mint azokra a Török Bálint-fajta +almákra a komáromi szigeti kertünkben. Olyan gömbölyű volt és olyan +piros. + +Akkor még nem ment a fejembe, hogyan lehet az, hogy a Török Bálint-almát +őszszel leszedjük; hanem aztán csak tavaszszal tesszük fel az asztalra? +Addig nem lehet hozzányúlni. + +Hát a nagy kergetőzés közben eljutottunk egy falig, melynek az alja +végig volt benőve azzal az ernyős növénynyel, a mit a botanikusok úgy +hínak, hogy «bürök». + +Azt mondja a Liza: «játszunk puskást!» + +Puskást! + +Melyik fiúnak ne dobbanna erre a szóra nagyot a szíve? + +– Hogyan? + +– Ebből ni, lehet csinálni puskát. + +Persze, hogy a büröknek a bördő szára üres, az egészen puskának +született. + +Hogyan vágjuk ám ezt le? + +– Majd én hozok ki a konyhából kést. + +A Liza beszaladt a házba s nagyhamar előjött egy laskavágó késsel. + +Én azzal hirtelen lenyiszaboltam két hatalmas bürökszárt s készen volt +rögtön a két puska. + +Mink aztán ezzel a két gyilkos löveggel, homokot töltve beléjük, +elkezdtünk egymásra lövöldözni. Míg utoljára is egymás szeme közé szórva +a homokot, szerencsésen megríkattuk egymást. Azután pedig kibékítettük +egymást. + +S akkor aztán, ennek a kibékülésnek az örömére, felvonultunk a kertből +az udvarra, az eddigi bürökpuskákat kürtöknek használva s hatalmasan +tülkölve belőlük. + +De nagyhamar utólért bennünket a nemezis. + +A nagy tülkölésre előjött Antalné asszonynénénk a konyhából. +Elszörnyedt, mikor meglátta, hogy mi bürök szárakat tartunk a szánkban, +azokkal kürtölünk. + +– Szent-Zebedeus-adta gyerekei! hát nem tudjátok, hogy az a bürök +mérges? + +El is dobtuk a kürtöket rögtön. + +– Ki vágta le azt a bürköt? Ki hozta ki a kést? – vallatott +asszonynéném. + +A Liza rám nézett. Én pedig már akkor is tele voltam a légió ördöggel: +azt feleltem daczosan: «Én hoztam ki». + +A Liza elszaladt. + +Nekem pedig megfogta a hunczutkámat az asszonynéném s bevezetett a +benyílóba, onnan nem volt szabad kijönnöm – büntetésül – az egész +lakodalom alatt. Hanem a Liza utánam hozta az illetményemet minden +körömfaladékból: a pörkölttortából is kaptam. + +És aztán megint csak elmúlt valami hét esztendő. Én nagy kamasz diák +lettem. Az Eszter néném férjhez ment a komáromi igazgató-tanárhoz, Vály +Ferencz bátyámhoz: oda jártam én, télen-nyáron, naponta reggel öt +órakor, mindenféle hasznos tudományok bekeblezése végett. Még most is +abból élek. + +Ott találkoztam megint a Lizával. Akkor már az is felcseperedett bakfis +volt. Aféle se nem gyerek, se nem leány. De az arcza akkor is olyan +nagyon hasonlított a Török Bálint-almához. Odaadták őt nevelésre a néném +szárnyai alá. Én geometriai figurákat léniáztam, ő pedig haraszszal +stikkolni tanult. Egészen boldog voltam, a mikor a himzéséhez valamit +rajzolhattam az üres tafotára. + +A Balázs bátyám már akkor özvegy ember volt. + +Ismét láttam őt a komáromi örökös főispán Nádasdy installáczióján: ő +vezette mint főszolgabíró a díszbandériumot; magas paripán, magyar +díszruhában. Most is olyan szép, délczeg férfialak volt. + +Azután megint elmúlt egynéhány esztendő. + +Újra lakodalmat ültek a családjaink. + +Balázs bátyám nőül vette a Lizát, az elhúnyt felesége nővérét. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +És azután sokszor megfordultam a házuknál. + +Édes anyám halálával és azután még sokáig, valahányszor szülővárosomba +mentem, mindig az ő házuknál volt a szállásom. A legboldogabb család +volt az a világon. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Tegnap kaptam egy gyászszegélyes czédulát szülővárosomból, melyben +tudatják velem, hogy Konkoly Liza elköltözött oda, a hová mindnyájan +kívánkoznak. + +Ravatalát fiak, unokák, dédunokák, menyek és vők állják körül: számra +nagy sokaság. + +Legyenek olyan boldogok mindannyian, mint dédszülőik voltak! + + + + +EGY SZIGET TÖRTÉNETE. + +(1890.) + +Az én szülővárosomnak, Rév-Komáromnak van egy szigete, mely csaknem +olyan hosszú, mint maga a város, s szélességében is kétszer akkora, mint +a Margitsziget. A közlekedési út ezen visz keresztül, a Duna városfelőli +ágán dobogóhíddal, az Ujszőny felőlin hajóhíddal volt összekötve. Még én +emlékszem a «repülőhídra» is, melynek hosszú sor bárkákhoz erősített +lánczán, mint egy óriási órainga járt a hidas egyik parttól a másikig. + +Ez a nagy sziget még a század elején puszta rekettyés bozót volt: a +második évtizedben támadt az akkori magistratusnak az az életrevaló +gondolatja, hogy a kétszáz holdnyi területű szigetet parcellázza s egy +gyümölcsössé alakítja át; félhold volt a legkisebb, egy hold a +legnagyobb részlet. Az én apám is vett belőle két félholdas részletet, a +mihez jött azután még egy harmadik félhold: a mire nem akadt vevő; mert +csupa pocsolya volt; gúnyolták is érte, hogy talán halastavat akar +csinálni? + +Minden vevő kötelezve volt a kertjét még abban az esztendőben veres +gyűrűsom-sövénynyel körülvenni, s alma, körte és szilvafával beültetni. +A város maga gondoskodott az utakról. Egy hosszú egyenes chaussée szelte +végig az egész szigetet, szegélyezve pálmajegenyékkel; azt megint két +keresztút vágta át derékban. + +Ezeket a pálmafákat én mint kis fiú már mint óriásokat láttam: mikor +(lehettem három és fél éves) kivittek a szülőim a ringlota-éréskor. Ezt +is apám honosította meg; bámulták is soká a szomszédjai: hogy meri +megenni azt a gyümölcsöt, a mi érett korában is zöld marad? + +Voltam biz én egy évvel elébb is a szigetben; de akkor még ölben vittek +oda. Aréna volt a szigeten: színészek játszottak benne, s engem, mint +rossz elkényeztetett porontyot, a ki nem akar az anyjától elmaradni, oda +is el kellett vinni. Arra emlékezem, hogy milyen szép kis leányka volt +az a Hivatal Anikó s hogy én belekiabáltam a darabba. + +De már a második expeditiónál a saját alkalmatosságomon vonultam ki. +Hajh, milyen rettenetes messzeségnek látszott nekem annak a hosszú +fasornak a tulsó vége, mikor az innensőn bekanyarodtunk. Ott már talán +vademberek laknak? + +Hajh, de szép is volt az _a mi szigetünk_. Minden ember «sziget»-nek +hítta a maga kertjét. Soha én olyan mosolygó almákat nem láttam azóta +sem. Voltak sötét, gránátveresek, a miknek a húsa rózsaszínű volt és +szamócza-illatú, aztán meg hófehérek, a miket tafotaalmának neveztünk, +aztán meg olyanok, mint a czigányleány, a kinek az egész pofája barna, +csak az orczája közepe piros. Nekünk nem, de a szomszédunknak volt olyan +almája, a minek kámforszaga volt. Huh, de féltem tőle. Hát még az a +hatalmas nagy nyári almafa, a minél az ambrózia sem lehetett édesebb, +megrakva ezer almával. Hát még azok a reine-claude fák, a mikre +nadrágszakgatás volt felmászni, olyan édes gyümölcscsel, hogy a +gyereknek az öt ujja összeragadt a levétől. Fel csak felmásztam rá, de +lejönni már nem tudtam magamtól. Úgy vettek le a fáról. Akkor aztán haza +kellett menni. A kertünk a sziget derekán volt. Mikor én megláttam azt a +hosszú jegenyesort magam előtt, elkezdtem nyafogni, hogy el vagyok +fáradva. Azt gondoltam, hogy az idén is majd ölben visznek haza, mint +tavaly. Az apám aztán segített rajtam. Levágott két hajlos fűzfavesszőt, +– «nesze fiacskám, ez az ostor, ez meg a paripa, – ülj rá, verj rá az +ostorral, majd meglátod, hogy elszalad veled!» El is vitt szépen hazáig +a vesszőparipa. + +De nagy munka volt ám ezt a szép szigetet ilyen szépnek megtartani. Az +árvíz járta minden második esztendőben. + +Eleinte úgy védekezett az árvíz ellen az apám, hogy feltöltette a kert +talaját. Az egyik kertünkbe ezer «kólé» földet hordatott apránkint. A +sziget végében volt még egy hosszú zátony, a melyen apályos nyárszakán +czigány aranymosók telepedének le, ott mosták hosszú vályúkban a +sáraranyat, egy ember egy héten összegyűjtött egy aranypénz-érő fémport. +Ugyanebből a zátonyból hordattuk mi kóléval (kétkerekű szekérrel) a +feltöltésre való földet. Nem gascogneád tőlem, ha azt mondom, hogy a mi +«szigetünk» _aranynyal van trágyázva!_ + +Ez nem sokat használt. Azért az árvíz ellepte a kertet. A hordott föld +fenékig átázott, s ha egy jó északi szél jött, valamennyi gyümölcsfa +mind délnek dült meg a jó lágy talajban. + +Akkor aztán azt csinálták, hogy minden gyümölcsfát körülczölöpöztek, +körülfontak magas sánczkosarakkal, hogy a vízbe ne érjen a lába. Az már +jó volt, de nem nagyon. + +Végre aztán rájöttek, hogy nincs jobb védelem az árvíz ellen, mint +körülvenni az egész szigetet jó széles töltéssel. S ezt meg is +csinálták. S az lett aztán a legszebb sétaút köröskörül a sziget két +partján. Pedig nem került ám sokba. S kölcsönt nem vettek fel miatta; +sem adót nem vetettek ki érte, minden kitelt a maga foltjából. Az egész +töltés fűzfarőzse-kötegekkel volt burkolva, s daczolt azontúl minden +árvizekkel. + +De sokszor elnéztem azokat a hömpölygő hullámokat, a mik zuhogva +siklottak el a megbonthatatlan fasinákon. Hogy árvíz van _odakünn_, azt +csak arról vettük észre, hogy a sziget közepén meghagyott rét megtelt +talajvízzel. Oda jártunk ki mink diákok, meg az olasz katonák a várból, +mi diákok botanizálni, a taliánok meg békát fogni. Mennyi pompás +vízinövény jött ilyenkor egyszerre a napvilágra! Olyan sárga nymphæákat, +olyan nagyvirágú sötétkék clematisokat azóta sem láttam; azt hiszem, a +kecskebékák is jóízűek lehettek. + +És a komáromiaknak nem volt sem folyammérnökségük, sem gőzszivattyúik, +sem házbérkrajczár-adójuk, – még polgármesterük sem volt, mégis +megvédték azok a szigetparadicsomukat a maguk egyszerű táblabirói +észjárásával. + + + + +HOL KEZDTEM ÉN A KERTÉSZKEDÉST? + +Volt nekem egy kedves mentorom, kinek mindazt, a mit valaha jó volt +bennem, köszönhetem. (A rosszat a saját rossz fejem szerezte magának.) +Első filozofiai és költészeti tanárom volt a révkomáromi gimnáziumban +Vály Ferencz; édesatyja a hozzám teljes szeretettel ragaszkodó rokonaim +egyikének, Pethy Vály Mária özvegy tanárné unokahugomnak, kinek +arczképét akkor festettem le, a mikor még ölbeli baba volt. Ha írnék +valaha regényt, melynek hősnője a gyermeki, a hitvesi, a rokoni szeretet +mintaképe, a nemes önfeláldozás, a szigorú erkölcs, a végtelen türelem, +a szenvedésekben való állhatatosság tökéletes alakja: akkor csak az ő +élettörténetét kellene híven leírnom. Csak azért habozok vele, mert ő +nem szereti, ha beszélnek róla. + +Nagy kamasz voltam, mikor a pozsonyi liceumból hazakerültem. A régi +iskolatársakat mind együtt találtam otthon. Huszan voltunk; mind el +tudnám mondani a neveiket; volt olyan, a kinek már bajusza is ütközött. +Két év óta, hogy nem láttuk egymást. Az új klasszisban úgy híttak +bennünket, hogy «rhetorok». Hallottuk, hogy új professzor jött az +iskolánkba Pápáról. A «Veni Sancte» előtt belépett a tanterembe, a hol +összegyűltünk. Széles vállú, izmos termetű férfi volt, símára borotvált +arczczal (felszentelt lelkész volt), de gavallérmódra felbodorított +gesztenyeszín hajfürtökkel, élénk piros arczszíne, vékony ajka s villogó +szeme volt. Ezzel a szóval üdvözölt bennünket: «domini!» + +Domini? Urak? – Hát nem «pueri» többé? Nem «nebulones», a hogy eddig +ismertek bennünket, hanem «urak». + +S hogy úri rangunk aktualitását megértesse velünk, mindjárt a +klasszifikáláson kezdte. + +Hát a megelőző tanévekben az volt a klasszis rendje, hogy a konrektor +meg a szubrektor engem ültetett az első helyre, a másodikra pedig Szikra +Ferkót. Ez már csak természetes volt. Egyforma eminens tanulók voltunk +mind a ketten; de az én apám fiskális, a Szikra Ferkó pedig szegény +özvegyasszony fia, hát csak nekem kellett az első helyen ülnöm. + +Az új professzor alkotmányos szokást hozott be. Maga a klasszis döntse +el titkos szavazás útján, ki érdemes az első helyre, ki a másodikra? S a +beadott czédulák az első helyre egy szavazattöbbséggel a Szikra Ferkót +érdemesítették, a második helyre egyhangúlag engemet. S ez a kandidatura +és sorsolás minden hónapban megújíttatott; néha én is bekerültem +elsőnek. Választó polgárok voltunk, a mi önérzetünket nagyban emelte. Ez +volt az első népképviseleti választás Magyarországon. + +Még abban a hónapban egy igen szomorú helyen volt soha el nem felejthető +találkozásom az új tanárommal: atyám sírjánál. Ő tartotta (szép selyem +tógában és palástban) kedves halottunk felett a végbúcsúztatót. + +És azontúl aztán énnekem nagyon sokszor ki kellett mennem a temetőbe. +Nem eszményítem a dolgot. Nem a kegyelet vonzott oda, hanem a hivatás. A +humaniorák tanítványai képezték a «harmoniát». Ez pedig arra való volt, +hogy a halottakat énekszóval kísérjék ki az Isten kertjébe. E kötelesség +alól senki sem vonhatta ki magát. Nekem tenor hangom volt, Tóth Ferkónak +nőies althangja, Szűcs Sándoré basszus; Goda Sándor volt a kontra. Ma is +mindent tudok még, a mit akkor tanultam: zsoltárokat, dicséreteket, +gyászhimnuszokat, aztán népdalt, harczi riadót, hazafias zsolozsmát. Egy +nap egy éjjel nem volna rá elég, hogy mindazt végig énekeljem. Ezekre +mind Vály Ferencz mentorom tanított, gitárral a kezében. A gyászéneknek +azonban jutalma is volt: a közönséges halott után kaptunk fejenkint két +garast, előkelő halott fizetett fényes ezüst pénzzel. + +És én a’mondó vagyok, hogy sohasem kell gyerek kezébe ezüst pénzt adni. +A rézpénz ártatlan _barom_, de az ezüst már nagy _marha_, az +szertelenkedésre csábít. A kinek ilyen ezüst huszas hullott a markába, +mindig a zsebében tartja a kezét, azon tanakodva, hogy mi mindent +lehetne azzal elkövetni? + +A legelső természetesen a kártya. + +A piaczon volt egy borbély műhely; abban lebzselt egy pákosz +borbélylegény, a kivel kutyu-pajtások voltunk. Mikor a temetésről +visszatértünk, egyenesen berukkoltunk a borbélyműhelybe s ott aztán késő +estig játszottuk a «czapári-czvikk»-et. Otthon persze azt hazudtuk, hogy +nagyon sokáig tartott a búcsúztató. Ez már egészen megszokott dolog +volt. + +Egy «szép» reggel aztán, a mint a csengetyűszóra helyet foglaltunk a +padokban, nyílik az ajtó s belép rajta a professzorunk. A kezében hoz +egy jó szívós fűzfapálczát. Szemeinek tüzéről, orrczimpái lüktetéséről +láttuk, hogy itt baj lesz. Egyenesen odajött hozzám. Vesztemre akkor +éppen én voltam az első helyen. Nem mondta azt, hogy «domine», diákul +sem beszélt, hanem tegezve szólt hozzám magyarul: «Voltál a +borbélyműhelyben?» – Én mentegetni akartam magamat: «Csak háromszor +voltam», de már akkor a hátamon volt a három. Utánam jött a Szikra +Ferkó, az is hármat kapott a fűzfából; aztán végigpüfölte az egész +klasszist; egy sem maradt veretlen; olyan sirás-concert volt ott, hogy +sohasem hallottam szebbet. S ezzel kiűzte belőlünk heroikus kúrával a +czapári-czvikk ördögét. Az Isten áldja meg érte! Bár még egy negyediket +is húzott volna a hátamra, hogy a tarokkozás ördögét is kiverte volna +belőlem. + +Én azután e télen nagy beteg lettem; hagymázt, tüdőgyuladást, kanyarót +kaptam; majd itt hagytam ezt a szép világot, a jó Eszter néném +ápolásának köszönhetem, hogy itt maradtam: professzorom is minden nap +meglátogatott. (Így lett aztán a családunkhoz csatolva.) + +Tavaszra kelve aztán egy radikális eszmét valósított meg a +professzorunk, a mivel bennünket, esendő fiatalokat a léhaság útjáról +eltérítsen. Kertet alakíttatott velünk. Az iskolának volt egy rengeteg +nagy udvara, melyet, a hol kikövezve nem volt, ellepett a székifű meg a +kutyakapor. Abból egy nagy darabot kisajátított a számunkra. De annak +kerítés is kellett. Hát mi diákok nyakunkba vettük a várost, sorba +jártuk a felekezetünk potiorait, a fakereskedőket s itt egy pár huszast, +amott deszkát, léczet rekvirálva, megcsináltuk a pompás jó kerítést, a +telket felosztottuk magunk között egyenlően, kiki felásta a magáét; a +kinek nagyon homokos rész jutott, nem restelt talicskával kimenni a +«czigány-mező»-re s onnan hozni el a jó televény földet; magam is +végigjártam taligával egynéhányszor az utczát, nem szégyenlem bevallani. +Összehordtunk aztán innen-onnan mindenféle virágpalántát, a +kikanyargatott virágágyakat beszegélyeztük tengeri fűvel, a minek szép +virága van; a kert végébe ástunk víztartó cziszternát, melybe csatornán +át bocsátottuk a vizet a szivattyús kútból s nyár derekára oly pompás +kert díszlett az iskola udvarán, hogy annak csodájára odajárt a +templomlátogató népség. Ott töltöttük mind valamennyien az üres időnket, +nekivetkőzve, gyomlálva, kapálva, öntözve, gyepágyainkon pihenve; +később, hogy az elültetett baraczkmagok kikeltek, a csemeték beoltását +próbálgattuk s a füvészetbe tanultunk bele, virágszárítással. De sok +gyönyört köszönhetek én az én jó mentorom virágos ötletének; három évig +tartott ez az idilli öröm. + +Még most is köszönöm. És sok más egyebet. Hogy ifjú éveimet úgy tudta +beosztani, hogy egy órám se veszszen kárba. Tanulás, munka, testedző +mulatság váltogatta egymást s az mind élvezet volt. + +Azóta sok minden elmúlt. Maga a komáromi kert is, az iskolával együtt. + +Csak kettő maradt meg, a mit az én kedves mentorom ojtott a vérembe: a +_poézis_, meg a kertészet. + +A költészet is lehet, hogy kialszik egyszer. Lehet, hogy el fognak +felejteni, mint költőt; de az én szép fáim minden évben ki fognak +zöldülni újra s hirdetni fogják, hogy «kertész» voltam… + + + + +AZ ÉN ISKOLATÁRSAIM. + +(1893.) + +Az volt nekem a különös szerencsém fiatal koromban, hogy mindig volt az +osztályomban egy nálamnál derekabb legény: néha kettő. Soha sem voltam +első eminens; hanem második vagy harmadik. Mindig volt előttem valaki, a +kit elérni, felülmulni, túlhaladni volt a nagyravágyásom, a mit sohasem +láttam teljesülve. Hanem aztán, a kik mögöttem következtek, a kik +viszont engemet nem birtak «leverni», azok is derék fiúk voltak ám: +ugyancsak igyekeznem kellett, hogy a sarkantyúmat le ne tapossák. + +Komáromban elsőnek ült előttem Szikra Ferkó. (A szabadságharczban +elveszett.) + +Utánam ült Csiba Sándor, Goda Sándor. (A szabadságharczban elestek.) +Megmaradt csak a jó öreg Szücs Sándor, a ki most tanár ugyanabban a +teremben, a hol hajdan annyit birkóztunk: ő volt köztünk a Sámson. Tassy +Pali, Domján Ferkó, Thaly Sándor, Tóth Pista, ki pap lett, ki +hivatalnok, Magyari Kossa Ferencznek a fia most képviselő kollegám; ő +földesúr volt, Száky, Szalacsy szintén úrfiak voltak; Benke Kálmán anyja +szegény özvegyasszony, Tuba atyja halász; őse a mostani országos +képviselőnek; Tassy Pali kormányos fia. + +A pozsonyi liczeumban előttem ült Schrőer Gusztáv (a professzor fia) és +Stromszky Gusztáv (a püspök fia). Az utóbbi elesett a szabadságharczban +mint honvédszázados: az előbbi nagy talentumú ember volt, nevezetessé +lett, német lapot szerkesztett Pesten az ötvenes évek alatt. + +A pápai kollégiumban is én voltam a harmadik eminens. Első volt +Kerkápolyi Károly. (Szobatársak voltunk Klára uramnál.) Miniszter lett +belőle. A második volt Gondol Gábor. Ebből lett miniszteri tanácsos. +Egygyel alább Kozma Sándor, jelenben királyi főügyész (s a mi még annál +is több, a mi _Andronicusunknak_ az atyja), azután Gaál Péter, több +országgyűlésen képviselő (ebből a klasszisból négy országgyűlési +képviselő került ki), azután jött Orlay Petrich Soma, később hírneves +festőművész, azon korban koszorúzott költő; azután Bárány Gusztáv, nagy +tehetségű novellaíró, később polgármester; Maák Lajos, nagy humorista, +később jóhírnevű budapesti ügyvéd; Molnár Ádám, a komáromi ügyvédi kar +egyik legkitűnőbb tagja (tavaly halt meg); Somogyi miniszteri tanácsos. +S valahol hátul, nagyon hátul ült (a mikor ült) mindnyájunk mögött +Petőfi Sándor. Azt sem hittem volna, hogy valaha elejbém fog ülni s ott +is marad örök időkig… + +Egy derék kereskedő is vált a pápai társak közül: Szentmihályi Sándor, a +ki egyike volt a legjobb tanulóknak. Tarczy Lajos természettani +professzorunknak segéde a fizikai experimentumoknál. Ő volt a kiadója a +képzőtársulatunk által szerkesztett «Tavasz» czímű almanachunknak, +melyben Petőfi első költeménye s az én első novellám nyomdafesték +keresztségében részesült. (Ecce ni! Nyomdafestékkel is lehet +keresztelni!) + +A jogi tanfolyamra a kecskeméti főiskolába kerültem. + +Itt már csaknem valamennyi iskolatársam alakjára emlékezem, s el tudom +mondani rövid szóval, kiből mi lett. + +Első volt a klasszisunkban Polgár Náczi. Lett belőle kuriai biró, +hétszemélynök. Utánam ült Gergelyi Károly. Ez is hétszemélynökségig +vitte, miután elébb 1848–49-ben mint a veres sipkás III. honvédzászlóalj +érdemrendes kapitánya tizenhat győzelmes csatát végigharczolt. Még egy +harmadik kuriai biró is vált közülünk: Dobos Sándor, meg egy előkelő +hivatalnok, azután valami három esperes: * Szalay Sándor, Munkácsy +(egynek a neve nem jut eszembe; pedig a nyelvem hegyén van: igen derék +ember és jó barát; no majd kisegít, ha látja, hogy kifeledtem a nevét: – +nem az alakját. Tudom már: «Sipos».) Egy igazgató-tanár, * Garzó Imre, +egy híres budapesti orvos, Váry Szabó István; több megyei czelebritás: * +Bódis Laczi, Zabolay Pista, Hegedűs, * Kenessey, * Zseny, * Burgyán, * +Sallay, Sass, egy híres ügyvéd Keményffy (akkor még Hartmann Pali), egy +huszárkapitány, * Nagy Ferkó, egy mérnök, * Gyenes Pali, egy festő. * +Muraközy Jani, egy gépész, * Gaál Józsi, egy gazdász, Szabó Józsi. A +csillaggal jegyzettek mind honvédek is voltak annak idején. Két nevet +legutóljára hagytam: az egyik Szántó Józsi, II-od éves jogász koromban +első a padban, a másik Ács Károly, később híres nyelvtudós, huszonöt +éves korában a szabadságharcz alatt Pestmegye alispánja, aztán +halálraítélt államfogoly, évekig bebörtönözve, az alkotmányos korszakban +képviselő, Budapest közéletében sokat emlegetett név: a kiről még több +mondanivalóm is lesz. + +Mindenekelőtt azonban a tanáraimról kell megemlékeznem. + +Első sorban Vály Ferenczről, komáromi tanáromról, ki később Eszter +nénémet nőül vette. Holtig tartó hálával emlékezem meg e kegyeletes +alakra. Akkor még simára borotvált arczot viselt, mint egy katonatiszt s +szépen csigákba göndörült gesztenyeszín haja volt. Tudományos +képzettségében polyhistor, testi erejére athleta. Szépen tudott énekelni +és a legtöbb régi melódiákat ő tőle tanultam. Mert az iskolán kívül a +legnyájasabb ember volt, de a klasszisban rendkívül szigorú. Rhetorikát, +poézist, logikát ő alatta tanultam. Latinul természetesen. + +A studiumokon kívül egy privilegizált kötelessége is volt a három +egyesült klasszisnak: a kántus. Mi kisértük ki szép énekszóval a +temetőbe a kálvinista halottakat. Ez alól semmi úrfinak nem lehetett +magát kivonni. Fizetés járt érte. Szegény sorsú halottnál két garas, +előkelőnél egy ezüst tizes. Azt ott mindjárt a temetőben a markunkba +számlálta Harmati uram, a kístermetű, ragyás képű orgonista. – Hát ez +mulatságos dolog volt. A temetés után mi egy útbaeső borbélyműhelybe +betértünk s ott a szerzett pénzt egy kis parázs halberczvelvin +igyekeztünk egymástól elnyerni. – Persze másnap nem tudtuk a leczkét. – +Egy szép reggel az én tanárom szokottnál is szigorúbb arczczal lépett be +a tanterembe; a hóna alatt volt egy mogyorófa-pálcza. – Én, vesztemre, +akkor az egyszer éppen első voltam a padban: a Szikra Ferkó második. Én +hozzám intézte a tanárunk ezt a veszedelmes kérdést: «Voltál a +borbélyműhelyben kártyázni?» – Már a pertu szólítás sem tetszett, máskor +«domine Jókai» volt a czímem. Elkezdtem az ujjaimon számlálni, hogy én +csak egyszer, kétszer, háromszor voltam ott, de nyomban puffogott is a +hátamon az egy-kettő-három a mogyoróhájjal. Aztán következtek a többi +diákok sorban. Még olyan generálquintet nem látott a világ. Hunnia +nyögött, sírtak a bús magyarok. – Ekkor kaptam életemben először verést +és utóljára. Az Isten áldja meg érte, a ki osztogatta. Belőlem kiverte a +halberczvelvit. Bár még a tarokkot is kiverte volna valaki. + +A komáromi felső gimnáziumnak olyan jó híre volt az én időmben, hogy +Pozsonyból is ide küldték a német fiúkat tanulni – cserébe. Itt tanultak +Stromszky, Laknek, Hakkenberger s mind a négy Zsigmondy (ezek a mi +fiaink voltak, a Jókaiak helyett cserébe), Adolf, a híres doktor, +Guszti, Pest-városi mérnök (az én cseretestvérem), Pali, pesti ügyvéd és +Vilmos, az artézi kútfúró. (Mind a kettő később országos képviselő; +elébb mind a három honvéd.) + +Vály Ferencz tanáromnak a szellemi kiképzésen kívül arra is nagy gondja +volt irányomban, hogy a jellemet idomítsa nálam. Én bizony petuláns, +könnyelmű, veszekedő természetű suhancz voltam. Ő folyvást dorgált e +miatt. Hát illik ez egy Jókai Móriczhoz? Egy Jókai Móricznak kivételes +embernek kell lenni. Az ambicziómra igyekezett hatni. Mikor a logikát is +elvégeztem, egy esztendőre elfogott az iskolától. Az alatt ő maga +tanította nékem egyedül az első évi filozófiai kurzust. Kezembe adta a +nagy pandektákat, Gibbont, Kantot, s azokból kellett magamnak +excerptákul csinálni studiumot. Azután Rottecket és Buffont. Akkor +szerettem meg úgy a természetrajzot és a históriát. A mellett olvastatta +velem Byront, Hugo Victort, s hogy ne csak német fordításból ismerjem +azokat, rászorított, hogy tanuljak francziául, angolul, Lemouton +grammatikájából mind a kettőt: az utóbbi latin nyelven magyarázott. Hogy +mindezekre időm legyen, kénytelen voltam reggel öt órakor fölkelni, még +télen is, hóesésben odamenni az ő lakására: akkor már ő fenn volt és +tanított. Máskor nem ért rá. Határozott iránya volt, hogy költőt +csináljon belőlem. Írtam novellákat, verseket, színdarabokat s azokat +előtte olvastam fel. Hozzá szoktatott a kemény kritikához. – A Károly +bátyám praktikus eszű ember; ő ellenben azt kivánta, hogy képezzem ki +magamat építésznek. Ez a szép hivatás. Arra is készültem. Orbán Gábor +városi rajztanárnak minden architekturai tudományát végig kitanultam s +olyan szépen fölépítettem – papiroson – Theseus templomát, hogy arra +mindenki egyszerre ráismert, a ki csak valaha látta Theseus templomát. +Így fejlett ki bennem a festészet szenvedélye. Tizenöt éves koromban már +egy általam rajzolt arczkép (Tóth Ferencz püspöké) megjelent +kőmetszetben; s a ki csak híres ember volt Komáromban, azt mind +lerajzoltam tusban, punktirozva, aczélmetszés módra. Majd egy Siklósi +nevű piktor vetődött oda, a ki megtanított akvarellbe és olajba festeni. + +Ámde három múzsa sem volt elég, hogy a petuláncziákról leszoktasson. A +mint a könyvtárból, meg a rajztábla mellől elszabadultam, utczu neki az +udvarra a verekedésnek: betört orral, összekörmölt pofával kerültem +haza. Én nem panaszkodtam, de annál inkább jöttek panaszra szegény jó +anyámhoz az általam betört orral, lehasogatott kabáttal hazakerült +gyerekek mamái. A jó Eszter néném nem győzte a kosztos diákoknak a +kabátjait összevarrni. + +– Legyen ön már egyszer komoly ember! – inte a tanárom. – Legyen ön +magához méltó! + +S hogy teljes sikerrel kényszerítsen rá a komolyságra, vett a számomra – +egy czilinderkalapot. + +Hát aztán nem az lett belőle hogy a legelső vasárnap teleraktam a +czilinderkalapomat hólapdával, úgy hajigáltam agyba-főbe a +kollégium-udvaron a kosztosokat! + +S ha szidtak a megtépázott fiukért, azt feleltem, hogy «hiszen nem +bántottam én őket, csak _mulattattam_.» + +Ennek a patvarkodásnak azonban meg volt a maga természetes oka. Eddig +suhancz-pajtásaim voltak, a kikkel együtt daloltunk, lapdáztunk, +birkóztunk, a kollegium udvarán kertet csináltunk, virágokat neveltünk; +most egyszerre kinőttem az iskolából, de azért megmaradtam gyereknek; a +volt társaim elmentek Debreczenbe, nem volt se «meta», se «temetés», se +«kert», magam maradtam; s most egyszerre azt kivánták tőlem, hogy legyek +okos ember. – Hiszen jól van, nem bánom; reggel öt órától délután öt +óráig leszünk okos emberek; de öt óra után még most is jól esik lehúzni +az okosság szűk csizmáit s a bolondság mezítlábain szaladgálni: nekem. + +Hát aztán az év derekán csak letettem a magánvizsgát Pápán a tanári +testület előtt – fényes sikerrel. Most is meg van a bizonyítványom, +aláírva minden tanár által: csupa «kitűnő!» S milyen lajstroma a +tudományoknak! Ha most fognának belőlük vallatóra, csupa «secundát» +kapnék. + +* + +A következő évben a pápai kollégiumba kerültem: fizikát tanulni. (Az én +időmben a tanéveknek a kiválóbb tudomány szerint volt az elnevezésük, +bár azokban párhuzamosan tanították is a többi tantárgyakat, filozófiát, +történelmet; a mathezis a fizikához tartozott.) Tarczy Lajos volt a +legkitünőbb tanár a főiskolában. Ő magyarázta a természettant és a +felsőbb mathezist. Eleve ugyan arra volt hivatva, hogy a filozófiát +tanítsa: arra készült a németországi egyetemen, a hová a +superintendenczia költségén küldetett ki – ámde a mint haza került s +elfoglalta kathedráját, akkor vették észre, hogy «Hegel» filozófiáját +tanítja. Hanyatt esett ijedtében minden vaskalap. Elförmedt +Bergengóczia: «mi a Kantunkat nem hagyjuk!» A Hegelistát lehúzták a +kathedrából s megtették fizikai tanárnak. Annak is kitünő volt. +Tankönyve ma is használható. Akkor ez volt az egyedüli nyomtatott +fizika. Hát még az előadása! Azt élvezet volt hallgatni. Ő maga +megteremtette a főiskola fizikum múzeumát s experimentácziói +bűvészestélyek számba mentek. De az iskolán kívül is folyton gondja volt +a tanítványaira. Nemcsak tanítónk, hanem nevelőnk, vezetőnk volt. Ő +alapította meg a «pápai képzőtársaságot», mely az ő elnöklete alatt +szépirodalommal és szónoklattal, részben komoly állami tudományokkal is +foglalkozott. Ott találkoztam össze a már fenn elősorolt +iskolatársaimmal és azokkal is, a kik felsőbb osztályokban jártak. E +közös gyűléseken az összes tanulóság megismerkedett: együtt ült a +theologus a juristával és a filozófussal. Valóságos fióktudós társaság +volt. Minden héten volt gyűlésünk s azokon költeményeket, komoly +értekezéseket olvastunk fel, azokat megbíráltuk; a jónak elismert +műveket az «Érdemkönyvbe» való felvételre ítéltük; szerzőnek szabad volt +azt sajátkezűleg beírni. Azután tartottunk nyilvános felolvasásokat, +melyekre hölgyközönség is jött, sőt a katholikus tanárok is eljöttek, és +végül jutalmakat tűztünk ki verses és prózai pályázatokra. A +pályaműveket a magyar tudományos akadémia tagjai birálták meg, azok +ítélték oda a pályadíjakat, melyekről elnökünk gondoskodott. + +Ez alkalommal nyertük el mi hárman a három «arany»-as pályadíjat: +Petőfi, Petrich Soma és én. + +Meg kell vallani, hogy a szellemi kiképzésnek kiváló előkészítője volt a +pápai kollegium. + +Rettenetes okos embereknek neveltek bennünket. Nem volt se birkózás, se +lapdázás, se táncz. Még a billiárdozás is _öt forint büntetés_ terhe +alatt volt megtiltva a diákoknak. + +Én tizenhét éves koromban még nem láttam kávéházat belülről! Se +tekeasztalt. – Más ilyenkor már rajta is hált. + +Az egész iskolai év alatt, a mit Pápán töltöttem, nem láttam egy szép +női arczot. Még csak nem is _láttam_, nemhogy verset írhattam volna +hozzá. Csak úgy hallottam legendaképen Kerkápolytól, hogy van ám Pápán +egy igen szép leány: Békássy Mari; de azt másutt nem láthatni, csak a +színházban. A színházbajárás pedig csak a jogászoknak volt megengedve: a +kisebb diákoknak ez tiltott paradicsom volt. A templomban sem láthattam +a női szépségeket, mert a diákoknak a karzaton volt a helye, s az első +padokat a theologusok és juristák foglalták el. Még a képzőtársaság +szavalati ünnepélyén sem juthattam hozzá, hogy valami szép leány szemébe +nézhessek: mert az olyan bölcsen volt elrendezve, hogy a nagy teremben +csak a felolvasóknak volt szabad megjelenni; a társulati tagok a +mellékszobában voltak konszignálva. Nekem ugyan mint pályadíjazott +költőnek némi jogom lett volna a tribünhöz; de nem engedődött, hogy +magam olvassam fel a novellámat; hanem helyettem felolvasta azt az első +theologus diák: maga a kontraskriba, Demjén Ferencz, a ki sánta is volt, +görbe is volt, szuszka is volt. Ez reprezentált engem az első +debütömnél, ő róla ismernek engem a pápai leányok. – A kvártélyunkon +ugyan volt egy kis piros képű leány, Klára uram Mariskája; de az még +nagyon gyerek volt, s azzal csak arról szoktunk beszélni, hogy mi lesz +ma ebédre. + +Az egyetlen mulatságom az volt, hogy Gondol Gáborral együtt +bebarangoltuk a Bakony-erdőt, azt is tudományos czélból, botanizálás +végett s a fölfedezett pompás verátrumokat, turbán-liliomokat, +dictamnusokat, áronvirágokat otthon papir közé szépen lenyomtatva, +megszárítottuk; aztán botanikai albumot csináltunk belőlük. Még most is +találok a Diószegim lapjai között egy-egy sisakvirágot, a mit a Tapolcza +forrásánál szakítottam le. Még a színét sem vesztette. + +* + +Volt az iskolatársaim között egy Szilágyi nevű, a kiről a többiek azt +beszélték, hogy hektikában van; nem viszi sokáig. Féltek vele beszélni. +Engem a félelem kiváncsisága kötött hozzá. Elmondattam vele, mik a +jelenségei a bajának s aztán mindazokat éreztem magam is. Azt a szúrást +a mellemben, azt a folytonos égést a gégecsőben, azokat a sebes +szívdobogásokat, azt a siránkozásig fajult túlérzékenységet, azt az +izzadó kezet, azt a kifárasztó álmot, azt a fejnehézséget. Egész képzelt +beteg lettem. + +Naplóim, anyámhoz írott leveleim, ifjúkori munkáim, mind tele vannak +ezzel a beteges képzelődéssel. Csupa lemondás az élet örömeiről, a +halállal barátkozás, a túlvilági kaczérkodás. Mikor hazakerültem a tanév +végeztével Komáromba vakáczióra, otthon alig ismertek rám. Meg voltam +érve, mint a féregtől szúrt körte. És a mellett tele volt a szívem +szomjasztó vágyakkal. Imádkoztam Istenhez, hogy csak tíz évig engedjen +élnem; én ez idő alatt ezért a porhüvelyért, a mit elvesz tőlem, egy új +borítékot teremtek a lelkemnek, a mi azt nem hagyja elenyészni soha! +Pedig még azt sem tudtam, hogyan kezdek hozzá? Költő leszek-e vagy +festő, vagy építész? + +Itthon csak festettem. Lefestettem az anyámat, a nénémet, a sógoromat, a +kis Mari húgomat, a Károly bátyámat. + +Egyszer a mint a szent András tornyában harangoznak, én csak letettem az +ecsetet, összetettem a kezemet s nagyot fohászkodtam. Épen a Károly +bátyám ült arczképnek. + +– Micsoda? Hát te _harangszóra imádkozol?_ – kiáltott rám a derék +puritán kálomista lélek. + +Ő volt az, a ki észrevette, hogy az egész kedélyem beteg: egészségtelen +idegzettől sinylődik. Radikális kúrát gondolt ki a kigyógyításomra. S +mondhatom, hogy se Kneipp, se a rudnai csudapap olyan sikerteljes +gyógyítást nem mívelt makacs betegséggel, mint az én Károly bátyám, +mikor engem a pápai tudománygyüjtő kaptárból kimarkolt s elvitt magával +Kecskemétre. + +Honnan jött neki ez a szerencsés gondolatja, hogy én Kecskemétre menjek? +Soha komáromi ember Kecskeméten nem tanulta a just. Az mind Debreczent +vagy Pápát tartotta Mekkájának. + +Nagyot is bámultak az ismerős czelebritások, mikor sorba jártam őket +bucsúvétel végett s mondtam, hogy Kecskemétre megyek. + +Tisztelendő Tüdős József uram rám idézte a Kistükör versét: + + Itt vagyon Czegléd is, Kőrös Kecskeméttel, + Híres három város vörös bor szürettel. + +– No majd megtanul Móricz öcsém veres bort inni! + +(A bort pedig akkor még utáltam, mint a mérget.) + +De még jobban lepipált Kálmán Ferencz urambátyám (szomszédunk), a ki a +következő példabeszédes verssel gazdagította az adatgyűjteményemet: + + Rátótiak a szőllőt parázson sütötték, + Kókaiak a lencsét kétszer is megfőzték, + Lédecziek a létrát keresztben czipelték, + Kecskeméten az ürgét röptiben meglőtték. + +És én daczára ennek a hallatlan diffamálásnak, mégis elcseréltem Pápát +Kecskemétért. + +* + +Meg kell hogy álljak egy pihenőre ennél a thémánál, mikor az én kedves +Károly bátyámra visszaemlékezem. Ő nálamnál tíz évvel idősebb s annyira +hasonlít arczban hozzám, hogy az idegenek megszólítják helyettem; csak +az a különbség, hogy az ő haja és szakálla még nem szürke, mint az enyém +s a fogai mind épek, míg az enyéim egy negativ kapitálist képviselnek. +De azért ő mégis az én jó pajtásaim közé tartozik. Gyerekkoromban az +egész komáromi kálvinista tornyot megfaragta a számomra élethű alakban, +játékszerül; férfikoromban, nehéz válságok közt, igaz barátom volt: +védett, oltalmazott, még olyanok ellenében is, a kiket szeretett; engem +még jobban szeretett. Korán elhunyt apámnak vagyonát, becsületét, +hivatalnoki jó hírnevét az ő ifjúi bölcsesége, erélye, tudománya +tartotta meg a számunkra. Mikor a szabadságharcz letiportatott: én +bujdosóba jutottam, a Bükk rengetegeiben lappangtam, ő utána járt, hol +bujdosom s küldött nekem öt magyar aranyat, meg egy muszka grammatikát. +Az öt magyar aranyat még most is őrzöm, hanem a muszka grammatikát: azt +bizony – sajnálom – hogy elvesztettem. + +Az én kedves Károly bátyám mindenféle talentummal meg volt áldva, +különösen roppant emlékező tehetséggel: bizonyára híres nagy ember lett +volna, ha olyan nagyon jó ember nem lett volna. + +De hát mit akarunk? Hát nem nagyobb dicsőség Hegedüs Loránt, Sándor, +Rózsika s a legifjabb Jókai Móricz nagyapjának lenni, mint az én nagy +bolond könyvtáram, a mit magam írtam tele?… + +* + +Még egy kedves tanulótársam van, a kit a pápaiak közül kifelejtettem: +Földváry Mihály, Pest-Pilis-Solt-Kiskunmegye alispánja; igaz, hogy +előttem tanult egy klasszissal; de a képzőtársulat ülésein gyakran +találkoztunk: ott hallottam tőle felolvastatni egy hatalmas filippikát a +kártyázás szenvedélye ellen, mely mindnyájunkban tartós benyomást +gerjesztett. Pápán nem láttam kártyát, se magam, se más kezében. + +* + +Egy rendkívüli zivataros éjszakán érkeztünk meg Károly bátyámmal +Kecskemét _alá_. A mennykőhullás, égszakadás elől egy tanyára +menekültünk be, s ott vártuk be az állás alatt, gyékényes szekerünkön az +_itélet_ elmulását. Kocsisunk nem mert leszállni, azt állítva, hogy ez +zsiványtanya. Éppen akkor hoztak oda szarvánál fogva egy tinót. «Ez +bizonyosan lopott jószág.» Meglehet pedig, hogy csak eltévedt bitang +volt. A zivatar elvonultával aztán teljes holdvilág mellett barazdoltunk +be Kecskemétre; tengelyig érő latyakban. + +A régi Kecskemétről beszélek, a milyen ötven év előtt volt; a mostani +már egészen modern czivilizált város. Akkor még a puszták metropolisa +volt: a nagy falu, negyvenezer lakossal. A hosszú széles fő-utcza +kezdetén nagy, _tertyedt_, gömbölyű tetejű nádpaloták fogadják az utast: +a szárazmalmok; kétoldalt egyforma alakú földszintes házak elől +rácskerítéssel vagy liciummal. A szekérzörgésre a kutyák felugrálnak a +kapubálványra, onnan ugatnak alá. Az utcza fénylik a sártól, melynek +nincs hová lefolyni. Kétfelül a házak mellett vonul végig a _palló:_ két +szál gerenda egymás mellé téve; a gyalogjárók azon kitérhetnek +egymásnak, de meg nem előzhetik egymást, a mi az egész népet +udvariasságra szoktatja. Hogy a szekerek, a sarat kerülve, fel ne +másszanak a gyalogjáróra, közönkint köpczös fabakterek vannak melléje +czölöpözve. Az egész hosszú utczán csak egyetlen egy ember _kutyagol_: +ez az igazi bakter; minden utcza szegletén megáll és hörögeti: «éjfél +után óra kettő, dicsértessék a teremtő». Ettől megtudakoljuk, hogy hol +lehetne itt megszállani. «Csak odáig kell czammogni, a hol az a veres +lámpás világít: az a _cserepes_.» Az egész városban csak a vendéglő volt +cseréppel fedve: innen neveztetett el. Volt ugyan még két másik is: a +«leveles» meg az «ürgés», de azok csak a hajtsárok és a tyukászok által +látogattattak. Itt megszállottunk. + +Reggelre kelve aztán sorba látogattuk a tanárokat, Karika János, Szabó +Sándor, Tatay András _tisztelendő_ urakat, a kik mind szép simára +borotvált arczú férfiak voltak: a két első daliás, jól megtermett alak, +mosolyra hajlandó arczok, intelligens tekintet, az utóbbi alacsony, +sovány teremtés, tudományosságtól összeránczolt arczczal. Csak a +negyedik: Siposs Imre tanár úr viselt tekintetes czímet és hatalmas +bajuszt. Ő volt az én leendő specziális tanárom: a professzor juris. + +Karika tanár úr távoli rokonunk volt: ő rögtön utasított bennünket egy +tisztességes családhoz, a hol engem _kosztra, kvártélyra_ elfogadnak. +Egyenesen odamentünk. + +Ez az a ház, a barátok klastromával szemben, a mi most Muraközy-ház név +alatt ismeretes; akkor Gyenes Mihály városi mérnök háza volt: elől két +szobával az utczára, a többi az udvarra néz, tágas _ambitussal;_ a +hosszú udvar túlsó végén a hátsó ajtó egyenesen a promenádra nyílik. Ez +a hely nemrég még csunya posvány volt; a mióta Gyenes Mihály ide +telepedett, az egészet feltöltette, szép nagy jegenyékkel beültette, s +lett belőle kedvencz mulatóhely, hol a katonai zenekar muzsikált a +publikum gyönyörűségére. + +Bizonyára ennek a kis háznak a gazdája megérdemelné a monumentumot +Kecskemét városa részéről, mert ennek az érdeme, hogy azok az ősi +homokpuszták erdőkkel, kertekkel lőnek beültetve. Ez az ember hét millió +fát ültetett el a kecskeméti határban. + +Egyéb dologban is igen helyes eszű ember volt: úgy, hogy a kecskeméti +polgárság egy időben őtet választotta meg városbirájának. Jól is viselte +a hivatalát; mikor jöttek hozzá pörlekedő felek, leültette őket az +asztalhoz, elővette a pohárszékből a kulacsot, fehér czipót, szalonnát s +poharazás közben, szalonnázás közben szépen kibékítette őket. Minden +eléje került proczesszus _amica_-val végződött. + +Jó is volna, ha ez a rendszer lábra kapna; csakhogy akkor a +prókátoroknak magva szakadna s akkor minek jöttem volna én Kecskemétre +«jogot» tanulni? + +Utóljára szépen kérték, hogy csak menjen vissza a régi hivatalába, az +inzsellérségbe, s az neki is inkább kontentumára volt. + +Derék, egészséges lelkű, igaz magyar eszű ember volt: a legaranyosabb +kedélyű, a legszeretetreméltóbb púpos és törpe a világon, az ember +elfelejtette a mindig vidáman mosolygó arczának azt, hogy olyan rücskös, +s jóizű humora egy egész társaságot el tudott mulattatni. Becsületes +lelkét még egy népdal is megörökíté, szépen expiálva vele termete +hiányát: + + A ki nem látott még görbében egyenest, + Nézze meg a kecskeméti birót, Gyenest. + +És ennek a felesége volt a legszebb asszony a városban. + +Igazi kecskeméti tipus: magas karcsú termet, hosszúkás arcz, barna piros +színnel, kicsiny, csigametszésű ajkak, finom egyenes orr, vékony, +meghajlott szemöldök, s aztán micsoda szemek! Csak az az egy hibájuk +volt, hogy folyvást felülről látszott ki a fehérük, a hosszú fekete +pillák alól, mint Mab királyné portréjának: mintha fenyegetné az embert. + +Aztán volt két ideális szép leánya: az egyik Terka, hét esztendős, a +másik Sárika, négy esztendős. (Ezt vette nőül az én iskolatársam, +Muraközy Jani, de odáig még sok történt a világban!) + +Kiegészítette a kedves családot a házigazdám unokaöcscse, Gyenes Pali, a +ki nekem szobatársam volt: az az utczai szeglet-szoba lett a mi +lakásunk. Ott írtam én az első nagy drámámat. Ott lettem én egészséges +testű, ép kedélyű _férfivá_. Pali is velem tanulta a jogot és jól +tanult; de a mellett a theologiát is tanulta, pedig mérnöknek készült. + +Az első reggel arra ébredtem fel, hogy az én szobatársam, Gyenes Pali, a +mint az ágyból felkelt, egy nagy lapos követ, a mi lehetett félmázsás, +elkezdett a feje fölé emelgetni két kézzel, egymás után többször, +folyvást. Mikor már a huszadikszor ismételte, megszólítám: + +– Mit csinálsz? + +– A testemet edzem. + +Az ötvenedik emelésnél hagyta abba. + +– Felviszem százig; mindennap egygyel többet. Próbáld te is! + +Hozzáfogtam. A tizedik emelésnél már elég volt. + +– No, majd holnap kettővel többet. + +Azután megmostuk a testünket hideg vízben, gyorsan felöltözködtünk s +futottunk ki a promenádra a studiumokkal, a leczkét megtanulni. (Én már +elkéstem egy pár nappal, azt is helyre kellett pótolnom.) Rohamlépésben +vágtuk be a feladványt: ezt úgy megszoktam, hogy még most is csak +_járkálva_ tudok szellemi munkát végezni. Akkor nagy éhesen bevágtunk +egy pohár tejet kenyérrel s aztán versenyt gyalogoltunk a kollegiumba. + +Ott egyszerre jó pajtások lettünk valamennyien. A kecskeméti fiúk vidám, +tréfás, nevető czimborák voltak; én egész új világban éreztem magamat +közöttük. + +Micsoda ép testű, egészséges arczú fiúk! Muraközy Jani (ilyen lehetett +Herkules suhancz-korában), a kivel csak Kőrösy Sándor tudott +megmérkőzni. (Ime Kőrösyt is kifelejtettem az iskolatársak lajstromából; +gyengül az agy! Pedig de sokszor összetalálkoztak az életutaink +egymással; nagy tehetségű, válságos időkben ő is derék, kiváló férfi +lett, Debreczen képviselője, nekem különösen jó barátom.) + +Mindjárt az első megismerkedés napján életbe lépett közöttünk az a +kecskeméti kollegiumban divó szokás, hogy a melyik diák tud valamit, a +mi kívül esik a kötelezett tantárgyakon, az a többit oktatja e +tudományból – ingyen. (Lancaster systema.) + +Muraközy Jani lett a tornamester, ő trenirozta a többieket, a temetőben +volt a tornahelyünk, a jó puha porondon. Ő tanított bennünket karddal és +tőrrel vívni, még pedig plastron nélkül! Hozzászokott a bőrünk a +vágáshoz. Dicsekedés volt a kék-veres ütésfolt a karon és a mellen. +(Egyszer Molnár Ádám mind a négy ujjamat keresztülvágta karddal – +tréfából.) + +Egy második diák zenészethez értett. Ez nekem nem kellett. De annál +jobban tetszett a Gyenes Palinak. Ő kürtöt fújt, két unokatestvére +primhegedűt és gordonkát játszott. Az utóbbi még hangversenyeken is +produkálta magát mint szóló-játékos. Rendes zenekara volt az iskolának. + +Egy harmadik énekmester volt. Ennek az alakját bele is hoztam az első +regényembe mint «cantus præsest.» + +A negyedik tánczolni tanított. Ez lehetett Nagy Feri. Tőle tanultuk a +franczia négyest és a körmagyart, meg a magyar szóló-tánczot, a miről a +mai kor gyermekének már ideája sincs. + +Az ötödik tanította a franczia nyelvet. (Akkor még nem voltunk +soviniszták.) Ez volt Szalay Sándor (teologus diák.) Az első leczkéjére +én is felmentem, ámbár én már Hugo Victor Bog Jargal-ját olvastam +eredetiben. Azon kezdte, hogy mindenekelőtt szerezze meg mindenki a +könyvárúsnál «Poche úr» franczia dikczionáriumát. A mire én azt mondtam +neki: + +– Arra mifelénk úgy hívják a «Dictionnaire de poche»-t, hogy +«zsebszótár». + +– No, ha jobban tudsz francziául mint én, akkor ne jőjj ide az én +hitelemet rontani. + +Hanem azért jó volt az úgy. A fiúk csak megtanultak szépen minden +rendkívüli tantárgyat – ingyen. + +Engem pedig megtettek rajztanárnak. Értékesítettem a komáromi +tanulmányaimat. Valóban értékesítettem. Mert később annyi +magántanítványom akadt, a ki _fizetett_ havonkint két forintot, hogy +egész úrrá lettem. Ezek között volt Márton Ferkó is, ki irodalmi néven +Abonyi Lajos, kiváló széptehetségű népszerű írótársam. + +Közbe-közbe aztán «just» is tanultunk. Az bizony nem volt valami nehéz. +Két kis kötet «Kövy». A ki azt is sokalta, felelhetett «Acsády»-ból, az +csak egy kötet volt. A váltótörvényt nem volt muszáj tanulni, sem a +csődtörvényt. Büntetőtörvény nem volt még. Azt megtanította a praxis. A +«jus Romanum», az a rómaiak dolga; a jus ecclesiasticum a papoknak való. +A jogphilosophiát pedig tanulja, a ki juris doctor akar lenni. Az én +időmben a jurista-élet gyöngyélet volt. Az ember mindenre ráért s még a +mellett szorgalmas tanuló hirébe is keveredhetett. + +A fődolog volt az, hogy testben-lélekben életrevalókká legyünk. S most +is azt mondom, hogy a kecskeméti rendszer nagyon jó rendszer volt. A ki +akar, úgy is egész életén keresztül tanulhat, mint a jó pap, holtig. + +Félesztendő mulva már elértem Gyenes Palit a félmázsás kő-emelgetésben; +futásban, ugrásban versenyeztem a legjobbakkal, a páros birkózásban +földhöz csaptam a zsidó Herkulest. A zsidókkal igen jó pajtásságot +tartottunk. Gallia Fülöp a hangversenyünkön is énekelt. Ez volt az egyik +motivuma annak, hogy az első darabomnak a tárgya «zsidó fiú». (Nem +Gallia Fülöp, hanem Szerencsés Imre.) + +A testedzést pedig utóljára annyira vittük Gyenes Palival, hogy a vetett +ágyunkat ott hagyva, a puszta pallón aludtunk egy lepedővel takarózva; a +rajztáblám szolgált fejemaljának. De olyanok is lettünk, mint a +vasczövek, s a kinek máskor a szellő is megártott, télviharban, +hófuvatban elszánkáztam a pajtásaimmal Szentesre a kaszinó-bálba, s a +reggelig tartó csárdás után megint vissza Kecskemétre – hogy leczkét ne +mulasszunk. Meg sem látszott rajtunk a korhelykedés. + +Azután találtunk magunknak nemes mulatságokat. Alakítottunk műkedvelő +társulatot, mely a színházban egész színdarabokat adott elő rendes +belépti díjak mellett, a miből begyűlt jövedelmet az iskolai olvasókör +könyvtárának megalapítására fordítottuk. + +Eleinte egészen magunk jóvoltából telt ki az előadás, mint a régi +klasszikus színpadokon, a nőszerepet is fiúk játszották. Gaál Józsi +gyönyörű szép kisasszony volt; egy katonatiszt majd megbolondult érte, +el akarta venni, nem hitte el, hogy diák. Később azonban a város hölgyei +is bátorságot kaptak velünk együtt játszani; én már Simonyinak, a híres +festőnek a húgával játszottam egy színműben (természetesen mint első +szerelmes). Erre sem tanított bennünket semmi tanár. Tavaly még a +színház ajtaján sem volt szabad belépnem, s most már a színpadot is +elfoglaltam. S mire a második farsang bekövetkezett, akkorra már annyira +emelkedett a renommém, hogy a juristaság a jogász-bálra engem választott +meg _előtánczosnak_. Az a valami! Az a kitüntetés! Intézni a quadrillt, +dirigálni a körmagyart, kommandirozni a kotilyont! És ennek én mind +emberül megfeleltem. Magam sem hinném, ha ott nem lettem volna… + +E közben pedig festettem olajba a portrékat. A kikre emlékezem +Kecskemétről, a következők: + +Legelőször a szép háziasszonyom maga, azután a szívem mágnese, a szép +kék szemű, szőke hajú görög leány, Frankó Julcsa; majd a még annál is +szebb, junói termetű, fekete hajú Matolcsy Mari. Azután Petőfi Sándor +(kék kvekkerben, sárga gombokkal) kecskeméti színész korában; valamennyi +professzorom és Szalay Sándor, Sallay Jancsi, Gaál Józsi, Zabolay Pista, +Hartman Pali, és nem tudom még hányan. Följegyzem még, hogy a festett +arczképekért «festék és vászon» árában öt forint tiszteletdíjat kaptam +(kivéve Petőfit és a szép hölgyeket). + +És ennyi fontos elfoglaltatás daczára jutott még időm írónak is lenni. +Írtam ez idő alatt egy drámát, meg egy vígjátékot. Sőt egy lapot is +szerkesztettem, humorisztikusat, nem volt kinyomatva, csak írásban +sokszorosítva; az illusztrácziókat is magam rajzoltam bele. Még a +czímére sem emlékezem. + +De az egész alaphangulatát irodalmi tevékenységemnek a kecskeméti élet +határozta meg. Házigazdám, a városi mérnök, gyakran elvitt magával a +gondjaira bízott kiterjedt erdőségekbe parasztszekéren. Elkóboroltunk a +Tiszáig, a Szikra csárdáig, a homokbuczkákon túl a Fehértóig. Én +mindenütt új meg új népélettel találkoztam, a pusztákon, a karámokban, a +csárdában, a halásztanyán. Megismertem a magyar fajt a maga őseredeti +sajátságaiban, összejöttem pusztabirákkal, hadnagyokkal, a kik betyárt +üldöznek, s futóbetyárokkal, a kik azokat kerülik. Megismerkedtem a +népnek észjárásával, fogalmaival, dalaival, közmondásaival, +kifogyhatatlan humorával, hallottam a népmeséket a bogrács tüze mellett, +a kukoriczafosztásnál, a szüretelésnél, láttam a híres «bika-harczot» s +a «pünkösdi király» parádéját, a minek mind most már híre sincsen, meg +azokat a pusztai párbajokat, a mik meseszámba mennek. Ezek mind úgy +megörökítve vannak emlékezetem kristályhártyáján, mintha tegnap +történtek volna. + +És most végig jártatom emlékezetem bűvlámpája előtt a velem együtt élt +alakok képeit, hányan vannak még meg? De soknak az alakján keresztül süt +már a csillag, mikor elhaladnak előtte? Mivel vagyok jobb náluknál, hogy +őket túléltem? + +Egy könyv nem volna elég megírni, mit tettek, mit szenvedtek, a kik +valamikor pajtásaim voltak; de a mit vétettek, azt leírni egy körömnek a +lapja is sok volna. + +* + +Meg-meg eszembe jut egy pár iskolatársam, a kivel Kecskeméten jó barátok +voltunk; az egyik egy kőrösi fiú volt (!) Farkas Elek, nagy gavallér. Az +alkotmányos időkben országos képviselő. (A kecskeméti iskolatársaim +közül is négy képviselő volt.) A másik Balassa (keresztnevét nem tudom). +Hosszú hajat viselt, mint Liszt Ferencz; senkivel sem barátkozott, egész +életében emberkerülő különcz volt. Hanem halálával egyszerre kitünő +alakká lett: összes nagy birtokát iskolai czélokra hagyományozta, egész +életében erre zsugorgott. + +* + +Nem hallgathatok el még egy adatot iskolai életemből. + +Benne vagyok már úgy is a dicsekedésben. + +De hát most van annak a _szüretje_. + +Hát azt akarom még elmondani, hogy én már a gyerekczipők óta demokrata +és liberális ember voltam, alkotmányos légkörben nevelve, ellenzéke +minden önkénynek és zsarnokságnak. + +A komáromi iskolában az a szokás volt behozva, hogy minden szombaton, a +repeticzió napján versenyzés adatott az első és második eminens helyére. +A tanító szavazásra bocsátotta a kérdést, ki érdemes az első helyre? S a +kondiscipulusok titkos szavazással czédulák utján döntöttek. Néha +szavazattöbbséggel én lettem az első, többször a Szikra Ferkó. +Másodiknak aztán enyim volt az összes szavazat. Ez így volt egész a +logikai kurzusig. + +Mikor peniglen a grammatikai kurzust végzém vala, oda hozott a véletlen +egy tiszamelléki, roffi nagy földesúrnak a fiát, a kit a subrektor +egyenesen oda ültetett elénk az első padba. + +Én azonban ekkor felemelkedém a helyemről s tiltakozó szóval megellenzém +az önkény eme tettét: «Hallja, subrektor úr, nálunk az első helyet nem +pénzért osztogatják. Mi a Szikrát választottuk meg elsőnek. Tessék a +jövő repeticziónál az úrfinak megbirkózni velünk, ha levethet, vessen +le; de addig nem adjuk át neki helyünket!» (Valék pedig ekkor hét +esztendős fiú.) + +S a világi hatalom kénytelen volt visszavonulni az én tiltakozásom elől. + +Nagy eset volt ez! Még a püspök is megtudta. De megdicsért érte. +Legalább én dicséretnek vettem. Azt mondta, a hajamat felborzolva, mikor +iskola-vizitáczióra feljött hozzánk: «_Urit mature, qui vult urtica +manere._» (Korán csip a csalán.) + +Hja, hát persze, «csalán». Csalán voltam, csalán vagyok most is. +Csakhogy a csalánnak a fiziologiája azt tanítja, hogy vénségére +megáztatják, megtilolják, megfonják, megszövik vászonnak (talán Deákné +vásznának?). + +No, megfonva még nem vagyok, de megtilolva már vagyok. + + + + +AZ ELSŐ TEMETKEZÉS S AZ ELSŐ FELTÁMADÁS. + +(1893.) + +Lesz énnekem még az idén egy ötvenéves emléknapom, a melyet meg kell +ünnepelnem. Az első foghúzatás boldog emlékezete. + +Miért _boldog_? Azért, mert _első_. + +Annak is épen ötven esztendeje immár. + +A pünkösdi vakáczióra átrándáltunk Kecskemétről Kis-Kún-Halasra az én +kedves pajtásommal, Nagy Ferkóval, annak a szüleihez, az ünnepeket ott +töltendők. + +Az útbaeső homokbuczkák között egy nagy döcczenéstől a szekerünk hátsó +kereke összetörött, mi kifordultunk, én beleütöttem a pofámat egy +nyirfatuskóba. + +A szekeret valahogy helyreállítottuk olyanformán, hogy egy fiatal +nyírfát kivágtunk s azt a törött kerék pótlékául a tengelyhez kötöttük +paticsfának. (Ritka szó ez, az eset maga is ritka, a melyben +használják.) De annál kevésbbé lehetett az én állkapczámat +kiengesztelni, az bizony feldagadt. + +Már most, ha én igazi modern realista író volnék, milyen szépen +leírhatnám első díszbevonulásomat Halas városába, három kerekű szekéren, +a negyedik helyén korcsolya, magam felkötött állal; a szombati iskolából +kiszabadult gyerekek hujjákat kiabálva szaladnak a szekerünk mellett; +Nagy Ferkó haragszik, a kocsis káromkodik, a lovak tűrik az ostornyelet, +de nem erednek gyorsabb ügetésnek; utoljára leszállunk az ülésből s úgy +vezetjük őket kötőféken fogva. + +De miután csak afféle régi módi idealista betűvető vagyok, hát nem tudok +mást visszaidézni az emlékezetembe, mint azt a végtelen nagy szeretetet, +a mivel engem akkor Nagy Ferkó barátom szülői fogadtak. Mintha a +tulajdon édes apám, anyám elé kerültem volna. Még most is magam előtt +látom alakjaikat. Még most is emlékezem rá, hogy milyen pompás jó +paprikás csirkét, túrós csuszát kaptunk vacsorára. (A mi mind igen +ideális dolog.) De hát mind nem telt nekem abban kedvem; mert már akkor +nagyon fájt a fogam. Az édes jó néni pedig egyre kinált, a bácsi borral +és anekdotákkal traktált, de azért csak nem jött meg a kedvem. + +Egész éjjel nem tudtam aludni attul a rebellis fogtul. Reggel már +hajnalban kinyilatkoztattam, hogy én tovább nem tűrök vele, kihúzatom: +hivassanak nekem orvost, a ki ért ehhez a mesterséghez. + +Olyan pedig egész Halas városában csak egy volt: tekintetes Vári Szabó +János uram, egyúttal járási orvos és halasi kálvinista főkurátor. + +Már az is valami rendkívüli dolog, hogy valaki piros pünkösd napján az +első és második _készülőre_ harangozás köze alatt ne találjon ki egyéb +áhitatos penitencziát, mint hogy egy zápfogát kihúzassa. S még +szertelenebbé teszi az eljárást, hogy ezt a műtétet az eklézsia +főkurátora hajtsa a vezeklő bűnösön végre: a _kommunió_ előtt. + +S milyen új és még el nem koptatott téma. A parcziális halál előérzete. +Egy haldokló fog! Még most az enyém: teste a testemhez, lelke a +lelkemhez van nőve. Egy óra mulva már el fogunk egymástól válni. +Megkisérlem a lehetetlent. Engesztelékeny vagyok. Vizet veszek a számba. +Creozot-olajba mártott vattát rakok rá. Perczekre békülni látszik. De +csak azért, hogy újra még dühösebben kitörjön ellenséges indulatja. +Nyiltan bevallja, hogy hűtelen hozzám, hogy mást szeret. Azt a görbeorrú +_pelikánt_. Hahaha! Hogy lehet egy pelikánt szeretni, a kinek görbe az +orra? Fenyegetem, hogy megölöm! Nem használ. Hideg villámok czikáznak +által az agyamon. Azt hiszem, hogy a mindenség egy üllővé változott s +azt a pörölyökké változott semmiség kalapálja szakadatlan s a kettő +együtt az én fogam. Tetőtől talpig fog vagyok. Alkudozom a sorssal: mi +volna jobb cserébe? Macbeth azt danolja, hogy «Mérges viperákon nyugszik +fejem!» No, ha nyugszik, akkor még könnyen beszél. Próbálná csak meg a +foghúzást! Legyünk filozófok! Stoikusok! Nem is férfi, a ki még nem +szenvedett. A fájdalom a legmagasabb költészet! Köszönöm! Beérem az +ordináré költészettel is. + +Most egyszerre nehéz léptek hallatszanak a pitvarban: «A doktor bácsi +jön!» hangzik a szomorú öröm hangján a háziasszonyom biztatása. Most +egyszerre ijedtében kiáll a fogamból a fájás. Igy tesz a gaz náczió +rendesen. Mikor a fogorvos ajtajának a kilincsére tesszük a kezünket, +egyszerre abbahagyja a lüktetést. Eltagadja a flagráns gonosztettet. +Hasztalan minden tettetés! Nem ismerek irgalmat többé! Válunk! «Szívünk +ketté szakad.» + +Ő belép. Az itéletnapi biró. Zsebében a pelikánnal. Milyen nyájas, +mosolygó arcza van a halálnak! + +Azt kérdi tőlem, hogy én vagyok-e én? Bizony szeretném, ha valakire +másra foghatnám, hogy az az! + +Azután leültet a székre maga elé. Azt mondja, hogy «ejnye, ejnye, édes +öcsém.» + +Részvevő hangon kérdi, melyik az? + +Felnyitom a számat, s rámutatok. + +– Hát ez az? Ejnye no. + +Megtapintja az ujja hegyével gyengéden. + +De már akkor markában van az eldugott pelikán. + +Az első csókja az eljegyzett szeretőknek. Az első érintése a vasfogónak +a fájó zápfogon. Kéjjé vált fájdalom, üdvbe olvadó rémület: a világ a +fejemre szakad. Egy roppanás. Kurucz teremtette! + +Már kinn van! + +Milyen szép egészséges fog volt! + +Most már nem ő fáj énnekem, hanem én fájok ő miatta. + +– Köszönöm, édes urambátyám. + +Harmadikat harangoztak, mehetünk a templomba ájtatoskodni. + +… No most ha realista lettem volna, mit csináltam volna ezzel az első +halálraítélt fogammal? Melltűt csináltattam volna belőle s viseltem +volna azt, akár diadaljel gyanánt, mint tigrisvadászok a meglőtt tigris +körmét, akár «Memento mori» jeléül, mint mások, a korallból faragott +halálfejet. + +De hát én idealista nem azt csináltam, hanem elhatároztam, hogy drága +«én»-emnek ezt a darabját eltemetem. + +Nagy Ferkóéknak volt egy szép gyümölcsös kertjük, ottan fogok sírt ásni +korán elhunyt részletemnek. + +De hova? Ha almafa tövébe sirolom el, az idő-jártával kivész: tövét +kiássák, vele együtt alvó földi maradványait a szeleknek szórják. + +Ámde a kertnek kerítése is van liczéumból. A liczéum örökké eltart, azt +sohasem vágják, oda temettem el. Ferkó pajtással meg még két +diáktársammal búcsúdalt is énekeltünk felette. + +Tehát ez volt az első _temetkezés_. + +No de azóta már ötven esztendő elmult. Ideje volna a feltámadásnak. No +hát ha realisztikus költő volnál, hogyan csinálnád meg, hogy az +elhalálozott fog ismét feltámadjon? + +– Igen egyszerűen. Elvinném a fogorvoshoz, az csinálna hozzá guttapercha +fogantyút, s megint odaillesztené a helyére. + +No lám! Igy is helyes megoldás volna. De miután én idealista író vagyok, +a ki mindig azt keresi, a mi valami extra, valami hihetetlen, hát én azt +tettem, hogy az ötven év előtt kihúzott fogam helyébe épen azon a helyen +egy derék jó zápfogam nőtt ki. + +Tehát igazi feltámadás, – eleventen! + +A fogorvosok nem akarják ezt nekem elhinni. + +Pedig az tény, hogy az öregapámnak hetvenéves korán túl négy új foga +termett. + +Nem hisznek a kézzel fogható ténynek sem. Azt mondják, hogy a +hátramaradt bölcseségfog az, a mi most «a koporsóból kitör és enni kér». + +… Nem veszem én «azt» észre magamon. + + + + +LEGKEDVESEBB KÖNYVEIM. + +… Húsz éves koromban már állandóan Pesten laktam s tagja voltam a Petőfi +által tervezett «tizek társaságának», a melynek irodalmi missziója volt, +de nem kezdett hozzá. + +Petőfi befolyása nagy tényező volt pályám kezdetén. Az ő fényes sikerei +buzdítottak engem is. Bámulói voltunk mind a ketten a franczia +romantikusoknak; azután Shakespearenek, Byronnak, Shelleynek; első +műveimen észrevehető a Hugo Victor és Sue Jenő bálványozása; csakis a +humorisztikus munkáknál érvényesül valami önállóság. Kerestem a +rendkívüliségeket, a soha meg nem történteket. Ambiczióm volt olyan +helyeken járni, a hol még Pegazus patkója nyomot nem hagyott… + +* + +… A legelső regény, a melyet olvastam, Scott Walter Ivanhoeje volt, +magyar fordításban. Németül már tudtam jól: Pozsonyban tanultam meg, +mint cseregyerek. (Az a szép szokás volt akkor, hogy a pozsonyi német +családok komáromi magyar családokkal kicserélték a gyereket, fiút +fiúért, leányt leányért egy pár esztendőre: ez volt a legjobb +tanrendszer a nyelvtanulásra). Én azonban előszeretettel viseltettem az +angol és franczia költők iránt. Tizenöt-tizenhatéves koromban +megtanultam angolul és francziául grammatikából nyelvmester nélkül, hogy +Boz-Dickenst és Coopert olvashassam eredetiben. A francziák közt első +volt Hugo Victor, a kit megkedveltem. Boznak még akkor csak egy regénye +volt nálunk kapható: a «Pickwick-klub», Coopertől az «Utolsó mohikánok», +Hugotól «Bug Jargal» és «Han d’Island». Ezekhez jött később Sue Eugen, +kinek exotikus regényei (többek közt a «Nő kékszakáll») végzetes +szuggesztióval voltak a fantáziámra. Dumast legkésőbb ismertem meg a +_Trois musquetaires_-ből. A mint azonban Shakespeare több művét +megszerezhettem, Lear királyt, III. Richárdot, ez az olvasmány végkép +holdkórosává tett a nagy irodalmi planétának. Jogász voltam a kecskeméti +kollegiumban, Petőfi pedig szinész egy ott letelepült vándortársulatnál. +Neki is jelent meg már két verse a lapokban. Együtt álmodoztunk +elérhetlen dicsőségről és a mellett tanultunk angolul, francziául. +Megtettük azt, hogy lefordítottuk Lear királyt és aztán rábírtuk a +kecskeméti közönséget, hogy Shakespeare darabjára a szinházat megtöltse +és tapsoljon Leár királynak! Az a túlvilági mámor, a mit a fölséges +szellemóriás ihlete támasztott agyamban, mentheti azt a vakmerőséget, +hogy én, a tizenhét éves gyerek, egy dráma írására vállalkozzam, +(mindjárt a legmagasabbon kezdve), megírtam a «Zsidó fiú» czímű +szomorújátékot, a melynek hőse «Emericus Fortunatus», II. Lajos király +kincstárnoka, s azt beküldtem a magyar tudós akadémia drámai +pályázatára. És a tudós akadémia ezt az én első művemet dicsérettel +tüntette ki, sőt a pályabirák kisebbsége (Vörösmarty, Bajza) a +százaranyas jutalomra ajánlotta. Ezzel alá volt írva vérszerződésem +annak az édes ördögnek, a kit úgy hívnak, hogy «poézis», a ki elvisz +bennünket abba az örökké égő lángba, a mely folyvást éget, de soha el +nem hamvaszt… + + + + +VOLT, VAN ÉS LESZ. + +(1890.) + +A magyar képzőművészetről akarok egy kis vázlatot karczolni, a hogy +emlékezet és képzelem segít benne. + +Ötven esztendőre tudok visszaemlékezni. + +Ha maradtam volna a festői pályán, ez idén már az ötven éves +jubilæumomon toastozott volna a fiatal piktorok Demosthenese, az én +kedves Náczim. Tizenöt éves voltam, mikor nyomtatásban megjelent s a +közönségnek átadatott a komáromi kálvinista püspöknek általam rajzolt +kőnyomatú arczképe. S ugyanez évben kaptam hat ezüst forint +tiszteletdíjat a szülővárosomban elhalálozott tudós Litteráty Nemes +Sámuelnek halotti ágyán felvett arczképeért. – Ez a két minősítés adja +meg az adeptusi rangot: – a nyomdakorom és a – honorarium. A míg az +nincs, addig az ember csak dilettáns. – De még hátra van a felkenetés. – +Mi kell a felkenetéshez? – «Olaj». – Hát persze hogy olaj. Az +olajfestésre megtanított egy Komáromon átutazó vándor-festő: Siklósi +Vastag Miklós: a ki városunkban étappeot tartott arczképfestés végett, s +a mellett kálvinista tornyok számára csillagos gömböket aranyozott. Ő +volt az egyedüli mesterem. + +A ki tovább akart tanulni, annak Bécsbe kellett menni; ott volt +festő-akadémia. Nekem azonban fiskálissá kellett lennem, hogy legyen +miből megélnem. Maga a portrait-festés nagyon vékonyan ereszt. – Csak +egy hírneves festő volt Magyarországon: Barabás Miklós. – Egy könyv +jelent meg azon időkben, mely általános sensatiót keltett, Jósika Miklós +történelmi regénye Mátyás király korából: a «Csehek Magyarországon», +feldiszítve Barabás Miklós tíz darab aczélmetszetű rajzával. Most is +előttem áll még, a mint Mátyás király lóhátról udvarol balkézre esküdött +ideáljának az ablakban s a mint Elemér, a Sas, istenítéletben legyőzött +ellenfelének vasmellére tapos. – Bennem az irigység ördöge küzdött +önmagával; melyiket irigyeljem: az írót-e, vagy a festőt? Melyiket +lehetne utólérni? – A vidéken az a legenda volt elterjedve, hogy Barabás +ezeknek a képeknek az eredetijeiért tízezer forintot kapott! No, hát +annak a kamatjából is úr lehet már az ember! + +Volt ugyan még egy másik híres magyar festő is: Markó Károly; hanem az +külföldön lakott s remekműveiről csak a világlátott utazók meséltek. + +Mikor aztán Pestre felkerültem, már akkor népesebb volt a művészek +berke. Barabáson kívül itt volt Kiss Bálint, a ki a Pesti Divatlap +számára színezett rézmetszetű színpadi jeleneteket alkotott: Bornemissza +Annát, III. Richardot; itt volt Varságh és La Castari, a kiknek a +művészetét az utczán tanultuk megismerni. Igenis: a boltczímerekben. Ne +tessék gúnyosan fintorgatni az orrunkat. Egy-egy új boltczímer epochalis +esemény volt azon időkben. A «vőlegény», a «menyasszony», «Ypsilanti +herczeg» remekül végrehajtott feladványok voltak; hát «Vénus és Ámor» az +illatszeres bolt előtt! Maga Thán Mór sem tartotta ambitióját +csorbítónak, hogy egy «szép juhásznéval» diszítse fel a «kigyótér» +sarkát. Maga a Kigyó-patikának a «Boa constrictora» is remekmű. + +Hát ekkor ez volt a mi _műtárlatunk_: s a boltos volt a Mæcenas. + +Még egy felemlítésreméltó festőre emlékezem, de ez nem volt született +magyar, olasz nevű: Marastoni. Ő adott oktatást fiatal kezdőknek. +Viszonzásul ellenben mi is adtunk egy tehetséges festőt a külföldnek: +Szathmáry Károlyt, ki szép tehetsége mellett is, nem tudván megélni +hazájában, kivándorolt – Bukarestbe, ott azután méltányolták. Holtig ott +maradt, mint tájképfestő. + +Mikor nőmet elvettem, hozományul kaptam egy szép Barabás-festményt: +Laborfalvy Róza arczképét, mely most is ott függ az ágyam fölött. A +festmény most is oly szín-eleven, az arczkifejezés élethű, a draperia +(fehératlasz) művészien kidolgozott. Ezt a képet Barabás kétszáz +forintért festette. + +Mikor aztán megismerkedtem Barabással, már akkor én regényíró voltam. +Vahot Imre rajzoltatta le ábrázatomat a szépirodalmi lapja számára. +Egész tárlatot képeznének azok az arczképek, melyeket Barabás Miklós +crayonja kőre vetett. S ez a neme a művészetnek a legháládatlanabb, a kő +hideg rajzlap s a vegyészeti szénplajbász lágy, mint a faggyú. Mesterkéz +kell hozzá, mely azzal dolgozni tud: hibát kiigazítani nem lehet. És +Barabás arczképei egytől-egyig a leghívebben talált alakok, melyekben +lélek és jellem van visszaadva. Petőfi, Nyáry Pál, Lisznyay, Sárossy, +Vahot, Vas Gereben; a Lendvayak, Egressy, Laborfalvy Róza, Lendvayné, +Komlóssy Ida, Hollósy Kornélia és valamennyi mind, majd megszólal, olyan +igaz. + +És egy ilyen képet rajzolt Barabás – negyven forintért. + +Nagy különbség a legenda tízezer forintos honoráriuma között. + +Az alatt, a míg arczunkat crayonjával lekapta a művész, ott +gyönyörködött a szemünk a szemközti falon egy nagy mithologiai műben, +mely művészi conceptióval és fényes technikával volt megalkotva: Európa +leányasszony bika-Jupiter hátára ül, udvarhölgyeitől környezve. Csak +annyit tudok róla, hogy igen szép volt. Soha sem akadt vevője. +Bizonyosan volt az ára ezer forint. S ezer forintért – hujjé! – tíz +eleven ökröt lehetett kapni: nem pingáltat. + +Majd eljött az időszak, a midőn az irodalom is elkezdett a művészettel +gyöngén kaczérkodni. Én magam törtem meg a jeget: «Dalma» czímű +spektáklis darabomnak vezéreskű-jelenetét kőre rajzoltatva Carnival. Ez +is olasz-magyar festő volt. Ma is látható az ereklyéim között. Képnek +nem valami jó; de mint jelmezes arczképek gyűjteménye, nagyon érdekes. – +Ennek háromszáz forint volt az ára: fizette a «Délibáb». + +Az pedig egész eseményt képezett, midőn egyszer Tomori Anasztáz az +_ifjú_ Than Mórnál egy nagyszabású históriai képet rendelt vala meg: a +mohácsi csatát, a hajdani hős Tomori vezérrel. A díja volt nyolczszáz +forint. Tóth Kálmán és én csaknem párbajig mentünk, hogy melyikünk adja +a lapja mellett e festmény reprodukált képét. Végre mind a ketten adtuk: +a Hölgyfutár kőre rajzolva, én fába metszve, a Vasárnapi Ujságban. + +Szintén Tomori adott első lendületet a magyar szobrászatnak is. A +negyvenes években ugyan nagy híre volt Ferenczy szobrászunknak, de annak +genie-jét tudtomra egy szép síremléken kívül, semmi nagyobb mű nem +tartogatja. Maga korán elhalt: a faraktár, melyben faragott művei +álltak, leégett: a tűzben a márvány mészszé vált s miután a tűzoltók +vízzel locsolták, ojtott mészszé mállott szét a művész egész életének +alkotása. Tomori készítteté el elébb a «Katona», majd a «Lendvay» +érczszobrait. Mind a kettő becsületes munka. A szobrász ezer forinttal +lett díjazva egy-egy szobráért. + +Az ötvenes években láttuk az első műkiállítást (a mennyire én emlékezem) +a Diána-fürdő helyiségeiben. Markó festményein kívül, gyönyörködve +láttuk Barabás erdélyi oláh lovagló fátáját és lakodalmas menetét, mely +utóbbi legjobban van elterjedve sikerült kőrajzban a vidéken. Az +idegenek közül egy velenczei festő képei tüntek ki: «Schiavonié», ki a +női testet oly naturalismussal tudta megfesteni, hogy az ember a +lúdbőrzést látta rajta. Ennek az «odaliszk»-ja is ott van minden előkelő +korcsma vendégtermében a vidéken. + +S a vidék műpártolása egyre növekedett. Nagyra kell becsülni annak a +kornak a térfoglaló, érzékébresztő munkásságát, mely az országot népies, +hazafias jelenetek képeivel elárasztotta. Barabás művein kívül, +Vízkeleti tableauxi minden magyar háznál ott láthatók: Árpád fejedelemmé +emeltetése, Mátyás király fogadtatása, Mátyás diadala Holubár fölött; +Wagner Dugovics Titusza; Orlay Zách Felicziánja, Petőfije Debreczenben. +Ezek még mind az ötvenes és hatvanas évek álmodozási korszakát töltik +be. De szép álmok voltak. Kimagaslik közülök Madarász megdöbbentő nagy +képe: a lefejezett Hunyadi László, Frangepán és Zrínyi s a Zách és +leánya közötti jelenet, valamint Székely Bertalan Thököly bucsúja, +Dobozija, Zrínyi Ilonája. Ezek évek során át voltak a szemünk előtt. + +Kevesünk volt; talán nem is kitűnő; – de azt, a mink volt, meg tudtuk +becsülni. + +Ez, a mi «volt». + +Már most tegyük a mérlegbe azt, a mi «van». + +Képzőművészetünknek az álomvilágból felébredése alig tehető többre húsz, +huszonöt esztendőnél. + +Mi akkor kezdtük az iskolába járást, – komolyan véve – a mikor a nagy, +művelt nemzeteknek már századok óta megállapított művészi iskoláik +voltak. + +És mennyit haladtunk? Csak huszonöt év alatt! + +Művészetünknek saját palotája szűk már a kiállítható képek és szobrok +befogadására. Száznál több a hivatott, a kiképzett talentum. + +A szám nagy; de hát a minőség? + +A birálónak kötelessége igazat mondani. Többet mondok: a birálónak _nem +szabad_ hizelkedni, palástolni. + +De a művizsgáló, a mellett, hogy «igaz», lehet «igazságos». + +A mi jelenünket ne hasonlítsuk az olasz, franczia, német, spanyol +művészet jelenéhez. – Ez mi nálunk a jövő! Vegyük a mértékünket a saját +multunktól, s tekintsük végig azt a pályát, melyet a jelen nemzedék +meghaladt. Akkor nem lesz semmi okunk pessimistáknak lenni. + +De azért optimisták se legyünk. + +Vannak már eddig is fényes hírű művészeink, kiknek remekművei hódító +körutat tesznek a világban; de én még azoknak sem akarok tömjénezni; még +azoktól is követelek többet és nagyobbat. Követelem, hogy lángeszükkel +emelkedjenek a nagy nemzetek óriásai közé, hogy teremtsenek saját +iskolát maguk körül és különösen követelem tőlük azt, hogy teremtsék meg +a magyar nemzeti művészetet, benső szellemében úgy, mint külsőségeiben: +szerezzék meg a polgárjogot, a nemességet a magyar nemzeti felfogásnak +az egyetemes művészi világban, a hogy kivívta azt a franczia, a német, a +spanyol. + +Ez a jövendő. + +De, hogy a jövendőt megalapítsuk: pártoljuk, buzdítsuk azt, a mi már meg +van, a jelent. + +Tehetség, tanulmány nem hiányzik a nemzedékben; csak kitartás kell és +nemes lendület. + +És én látom a jövőben azt a korszakot, a mikor Budapesten is a _jókkal_ +fognak versenyezni a _jobbak_, s miként a szajnaparti világvárosban, +nálunk is két «Salon» lesz, mely a pálmáért vitázni fog s a küzdelem +által magát a pálmát neveli magasra. + + + + +AZ ÉN PAPAGÁLYOM. + +(1899.) + +Nem is papagály volt az, hanem ember. Valóságos lelkes állat +tollburkolatban. Ezüst-szürke volt a tollazata, kárminpiros a farka, +fekete a csőre, a mivel kegyetlenül tudott harapni és diót feltörni, +asztallábakat megrágni. + +Tulajdonképen nem az én papagályom volt, hanem Laborfalvy Rózáé; annak +volt a kedvencze, annak a hangját, beszédét tanulta el tökéletesen, úgy +hangsúlyozott mint egy szinésznő. Szerette az asszonyát, Zsakó volt a +neve. + +A mint azonban én odakerültem a Pieridák berkébe, egyszerre megváltozott +a Zsakó indulata. Én rám ruházta át a szeretetét s az asszonyára +féltékenykedett, megharapta, ha hozzá juthatott. Nekem pedig a +mutatóujjamat a csőre kampói közé fogta, úgy csókolgatta. + +Nagyon jól tudta a csók csattogást utánozni. Ezzel egynémely titkot +idejekorán elárult a vidám társaság előtt, mely Laborfalvy Rózánál össze +szokott gyűlni; néha azt is kifecsegte, hogy «kedves Móricz, hol +voltál?» + +Nem tudott más nyelven, csak magyarul. Hanem, ha egyszer-másszor valaki +odavetődött, a ki németül beszélt, akkor a Zsakó egyszerre beszédes +lett, úgy tudta utánozni a német lepcses beszédet folyvást, +szakadatlanul, akár egy budakeszi svábot hallott volna az ember. Persze +egy német szó sem volt abban. Olyanforma volt, mint a gyermektréfában az +a mondás: «váz, mit ingsz lógsz.» S ha a kis bolognai jött be a szobába, +azzal valóságos ugatás-duettet folytatott. Ha kopogtattam az ajtón, ő +mondta, hogy «szabad», ha távoztam, ő előzött meg, «alászszolgája.» + +Volt, a kinek hangos parancsokat osszon. «Fáni!» – ez volt a kis lengyel +leány, a kit Laborfalvy Róza a nagy inség idején vett magához az +utczáról; aztán következett a parancsolat: «Nem kaptál kávét? Szegény +Zsakó!» Arra aztán hozta a Fáni csészében a kávészsemlyét s azt ezüst +kanállal adogatta be a Zsakónak a rézkalitkába. Mikor megeléglette, azt +mondta: «nem kell», s eltolta a csőrével a kanalat. + +Ha pedig én közelítettem a kalitkájához, akkor azt mondta, hogy «add ide +fejedet!» (magáról mindig második személyben beszélt) s aztán lehajtá a +fejét, az állvány rúdjára támaszkodva a csőrével s azt várta, hogy +megvakarjam azt a szép kis ezüstös fejét. Csókot hangoztatott érte. + +Jártak Laborfalvy Rózához fiatal írók, a kik verseiket, prózáikat +felolvasták. Mikor a szentimentális poéta a legpatétikusabban +szorongatta elő keserves rímeit, a Zsakó közbekiáltott: «Jézus Mária!» +Egy fiatal novellaírónak, a ki a vadászkalandja leírásával elérte a +lehetetlenség határát, rövidesen azt kiáltotta oda: «Vak apád!» A +Zsakónak műizlése volt. + +Mikor aztán Debreczenbe kellett menekülnünk Windischgraetz elől, a +papagályt nem vihettük magunkkal, rábíztuk egy régi jó barátunkra, Vida +takarékpénztárnokra, ott viselték gondját Pestre visszatértünkig. + +A Zsakó nem felejtett semmit, sőt tanult valamit. Mikor egyedül voltunk, +megszólalt, csendesen, nyugodt hangon: «Éljen Kossuth!» De ha más ember +is volt a szobában, akkor sohasem mondta. + +Bujdosásom hosszú ideje alatt ezt a beszédszakaszt tanulta meg: «Hol van +a Móricz? Elment falura. Kedves Móricz, gyere haza.» + +Reggelenkint kiszökött a kaliczkájából, a mi ő nála igen könnyen ment. +Volt a lábán négy ujja: kettő elől, kettő hátul. (Nem, mint a sasnál: +három elől, egy hátul.) Azzal az erős karmával összeszorított két +rézpálczát a kalitkájából s az így támadt résen keresztülsajtolta magát +s egyszer csak azt hallottuk, hogy kopog ám már a Zsakó végig a szobán: +egyik lábával a másikon lépegetett keresztül s a nagy fekete csőrét +használta harmadik lábnak. Akkor aztán felrepült a nyoszolyám +párkányára: csak ez volt a kivánsága, ott akart aludni. Úgy tudott +horkolni és ásítani, mint egy ember. Volt a háznál egy mókus is, az is +korán szokott kelni s sétát tenni a szobában, mikor még minden ember (a +Zsakó is) aludt. Azt váltig csitította: «Pszt, pszt! muczika, nem szabad +zörögni.» Ha pedig a bolognai nyugtalankodott, azt épen letorkolta: «Te, +kutya! Nem hallgatsz!» + +Voltak azonban rossz szokásai is: csunyául tudott rikácsolni, fülsértő +hangokat adni, a mik utánozzák az ablak-karmolást, a fűrészelést, a +keréknyikorgást. Ez ellen azt találták ki, hogy az egész kaliczkáját +letakarták éjszakára sűrű terítővel. Akkor a sötétben elhallgatott. De a +mint járkálást hallott a szobában, felemelte a terítőt, kidúgta a fejét +s kikiáltott: «kukukukk!» + +De néha a kiállhatatlanságig vitte a rikoltozást, úgy hogy fenyítő +rendszabályokhoz kellett nyúlni: a spanyol nádhoz, a mivel a szárnyára +kopogtattak. Akkor tűnt azután ki legjobban, hogy mennyire ember ez a +madár, még pedig magyar ember. Protestált, elfogta a csőrével a spanyol +nádat, visszafeleselt: «Nonono! Majd adok! Te betyár! Te gazember!» és +az adtáknak és teremtettéknek minden variáczióját, a mit nem tudom, hogy +kitől szerezhetett be. Úgy káromkodott, mint egy bakancsos. + +Végre az asszonyom egy praktikus eszmét foganatosított. A Zsakónak +élettársat kellett szerezni, egy második papagályt. Annak a neve volt +«Kokó». Odatették mellé a kaliczkába. + +Nem vagyok erős ornitológ. Nem tudom, hogy melyik volt a kettő között a +nő, melyik a férj; dehogy házastársak voltak, azt merem állítani, mert +mindig veszekedtek. + +Attól fogva aztán még nagyobb volt a rikácsolás, sikongatás +reggelenként. S a Zsakó olyan ravasz és gonoszkodó volt, hogy ámbátor ő +volt a csendháborító, mégis mindig a társára fogta a kihágást, azt +csitította: «No, no Kokócska! Csitt! Nem szabad ám lármázni!» Pedig csak +ő maga lármázott. + +Egyszer aztán egy ujonépűlt házba költöztünk. Nekem minden uj ház +_kilakása_ belekerült két-három fogamba. Jól rendezett államban az uj +házak kilakását rendesen a demimondera bizzák. Azok a nyavalyák űzdéi. + +Az uj ház gyilkos levegője a mi papagályainkra épen halálhozó lett. A +fejükben kaptak csúzt, a mi őket megölte. + +Elébb a szegény jámbor Kokócska végezte be az életét, a ki soha senkinek +egy szóval sem vétett. + +De nemsokára a Zsakó is megbetegedett. Nem tudott már sem kiabálni, sem +repülni, csak úgy vánszorgott a földön. Még mindig ragaszkodott hozzám. +A mint az íróasztalomnál ültem, odamászott az íróasztalom alá, a +felemelt talpam alá bújva s a fejét a sarkamhoz szorítva, úgy +gunnyasztott óraszámra, a míg én a betüket vetettem. + +Később aztán, mikor nagyon elnyomorodott, az íróasztalom fiókjában +csináltam neki helyet, kibélelve puha papirossal; oda helyeztem el +mellém. Ott is beszélgetett hozzám. + +Egy reggel aztán megint ismételte azokat a csodálatosan utánzott +csókhangokat. + +«Mi kell, kedves Zsakó?» + +«Add ide a fejedet», mondá legunnyasztva a beteg fejét. + +S egy percz mulva meghalt. + +Úgy halt meg, mint egy ember. + +Úgy sirattuk meg, mint egy kedvesünket. + + + + +REMINISCENTIÁK ARRÓL AZ ÁTKOZOTT NÉMET NYELVRŐL. + +(1880.) + +Mondhatom, hogy nagyon jól mulattam azon a dispután a lapokban, hogy +tanuljanak-e a kálvinista diákok «ezentúl» németül, vagy sem? – Mintha +«eddig is» mind valamennyinek attól görbült volna meg a dereka, hogy +megerőltette a német grammatika emelgetésben! – Hiszen eddig sem +tanultuk mi tovább a németet annál, hogy «Sag mir doch stachlichter +Nachbar» s a mint rájöttünk az első sornál, hogy az a négy «ch» egymás +sorjában nem magyar ember nyelvének való, sárkányt csináltunk a +studiumból s feleresztettük spárgán az égbe. + +Azért ott volt az a tantárgyak között, sőt exament is tettünk le belőle +(a vizsga utolsó öt percze alatt, mikor már az examinálók mind éhesek +voltak) olyan formán, hogy egy gyakorlatot végig olvasott az egész +classis, mindenik három szót belőle, ha kettőt kitalált közülök, azt +mondták: «eminens vagy»; ekkor történt az, hogy egy pajtásunk, a kire az +jutott, hogy «der König von Pohlen», szerencsésen kitalálta, hogy «a +lengyel király» s dicsekedve mondá aztán a commilitóknak: «pedig csak +annyira emlékeztem, hogy Pohlen = király». + +Nem is kapott akkor az egész vármegyében a német senkit, a ki +szónoklatot tartson neki. Mikor 1849-ben Windischgrætz maga elé +parancsolta Komárommegye provisorius tisztikarát, a jó becsületes A...y +Dini volt a szónokuk, a ki egyedül törte a németet, de már a +megszólításnál, mely így hangzott: «Euer Durchlauf!» azt mondta neki +Windischgrætz: «da reden’s doch lieber ungarisch!» Nem különben járt +Wohlgemuth, a ki az x-i polgármestertől mindenképen német beszédet akart +hallani: «hiszen az iskolában tanultak önök németül!» míg az végre +rákezdte neki, hogy «die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal +grün, mankmal roth». Eddig volt a tudománya. + +Hanem a pápisták sem voltak ám előbbre. Volt idő, mikor az egri +káptalanban senki sem tudott németül, úgy hogy az egri érsek kénytelen +volt a plebánosok közül egyet kinevezni kanonoknak, a kinek jó német +neve van, hogy legyen, a ki elolvassa a Bécsből jövő intimátumot. A +választás Bleyzeffer-re esett. Jön egyszer a hosszú levél, hivatják +Bleyzeffert s eléje teszik a csupa könyökből álló betüket. + +– Hát én már most ezzel mit csináljak? + +– Olvasd el, mi van benne? + +– ’Sz nem tudok én egy kukkot sem németül. + +– Hát akkor mért tettelek én meg kanonokká? – mond az érsek. + +– Biz azt magam is szeretném tudni. + +Ott volt biz a mi testimoniumunkban a német nyelv rubrikája is; de +valamint «ex moribus» – úgy «ex lingua germanica» _nem is illett_ jobb +kalkulust felmutatni, mint classis primát. + +Hanem a ki azt akarta, hogy a fia gyökeresen megtanulja Arminius +nyelvét, az elküldte azt Pozsonyba, vagy Nagy-Szombatba. Ott azután +megette azt kanállal. + +Kezdetben biz az nem jó volt, valamint hogy semmiféle tanulás kezdete +nem jó; az én ínyem sem vette igen szívesen azt; hanem most már nagyon +szeretem, hogy tudom s nem szeretném, ha egy éjszaka ellopnák tőlem. +Pedig hát ez is megeshetik. Itt volt egy derék írótársunk: Oroszhegyi +Józsa, a ki kilencz nyelven beszélt folyékonyan, azok közt három keleti +nyelven, tolmács volt és törzsorvos a törököknél, egyszer ebéd után +felhajt egy pohár rakit, arra kap egy gyönge legyintést egy láthatatlan +rémtől a feje hátuljára s a következő perczben kilencz nyelv közül +nyolczat elfelejtett, csak az anyanyelve maradt meg, a magyar. + +Pozsonyban tanultam meg németül; de azt sem az iskolában, hanem kedves +családi körben. + +Az iskolában mindent elkövettek velünk magyar fiúkkal, hogy mindent +meggyűlöltessenek velünk, a mi német. Emlékezem még egy versre, a mi +ezen kezdődik: «Ich bin ein deutscher Knabe!» – Abban van egy vers, mely +így hangzik: + + «Und wenn du Ungar schreist und lärmst: + Ich esse ungrisch Brod; + So soll ich auch ungrisch reden! + – Da werd ich eher todt!» + +Ez volt a német irodalom tanulmánya. + +Azonban a tantárgyak közé itt is fel volt véve _obligatorice_ a magyar +nyelv tanítása is. + +Nekünk adtak magyar nyelvtanítóul egy vén tót diákot. (Nem akarom a +nevét megörökíteni, pedig jól emlékszem rá.) Ez egy extra magyar +nyelvtant készített, a milyen nincs a világon, s azt kellett mindenkinek +tanulgatni. Csak egy példát hozok fel belőle. + +Nagy hiba, hogy a magyar köznép így ragoz: «bot-ja, kut-ja», mert hiszen +nem mondatik «hát» – «hát-ja», hanem «hát-a», ennélfogva így kell +mondani: «bot-a, kut-a». Soha se is híttuk máskép, mint «professor +Botakuta». + +A magyar nyelvből exament is kellett azonban letenni. + +Professor Botakuta ki is keresett egy igen szép verset a magyar +remekírókból. Vörösmarty Salamonját. Az volt jó deklamálni való a német +és tót gyerekeknek. Most is előttem állnak azok az egymást felváltó +alakok a pulpituson, a mint nagy pattogva szórták maguk körül: + + «Átok rád oh magyarok hazája, + Átok rád, te pártos büszke nép!» + Stb. + +Az átkozódási stróphánál többre egy se vitte, de elég is ebből ennyi. + +Mi magyar fiúk azonban nem voltunk rávehetők, hogy akár Botakuta +professor grammatikáját, akár ezt a verset elprodukáljuk. Kaptunk is +olyan secundákat ex grammatica et litteratura hungarica, a milyen csak +dukalt. + +Ilyen állapotok voltak a régi szép időkben: örüljünk rajta, hogy +elmultak s ne kivánjuk őket vissza. Saját nyelvében él a nemzet; de a +más nyelvét nem tudni, még nem élet. + + + + +A VARÁZS-ING. + +(1893.) + +Hogy Petőfi külső viseletében szerette az eredetiséget, az köztudomású +adat. Egyszer Peleskei Nótárius-jelmezt viselt, majd meg virágos fekete +tafotából varratott attilát. Hasonlóban járt kedvencz művésze: Egressy +Gábor is, a leghíresebb magyar tragikus szinész; különbség csak az volt +köztük, hogy a míg Petőfi bokában zsinóros-gombos pantalonnal egészíté +ki a jelmezét, addig Egressy magas szárú, kordován csizmát viselt: a +hangulathoz tartozott, beszéd közben félkézzel a csizmaszárat legyűrni, +hogy a csizma torka ránczot vessen. + +Hanem ezt senki sem találta különösnek. A mi időnkben minden ember úgy +öltözködött, a hogy akart. A divatlapok csak női divatképeket közöltek, +külföldi férfidivatot lefestve nem láttunk soha, csak díszmagyar +ruhákat, kaczagányos vitézeket s a szabókat még akkor szabóknak hítták, +nem konfekteseknek. Azokat az urakat, a kik párisi divatos ruhákat +viseltek, «arszlánok»-nak neveztük. S iparkodtunk hozzájuk nem +hasonlítani. + +Vahot Imre a saját divatképei után öltözködött, attilájáról vitézkötés +lógott alá, alatta piros mellény. + +Vasvári Pálnak a magyarkájára emlékezem. Ez fűzöld zsinóros kabát volt, +rendkívül bő, nyitott borjúszájú ujjakkal s ezeknek rózsaszin bélése +volt; a szónoklat hevében az ujjakat könyökig fölhajtá. + +Lisznyay Kálmán viktóriája kőnyomatban is meg lett örökítve: +buzavirágszín, csipőig érő dolmány, veres hajtókákkal és három sor +ólompitykével a mellén. Hasonló diszítés a karjain és oldalzsebein, +hozzá darutollas turi süveg. + +Sükei Károly inkább hajlott a keleti divathoz: egyszer piros fezt +hordott a fején, másszor meg olyan hosszú czilindert, a milyent +akkoriban csak Bukarestből lehetett hozatni. + +Kuthy Lajos bársonyban járt. Illett neki: szép fiú volt. + +Ellenben Bernát Gazsi, az örök humor letéteményese, tetőtől talpig +feketébe volt pánczélozva, még az inge is fekete selyem. + +Podmaniczky Frigyes az angol divatot egyesíté szerencsés összeállításban +a magyarral. Bőséges kvekkert, magas inggallérokat és gomba idomú +cserháti kalapot viselt. + +Irinyi jeleskedett azáltal, hogy elegáns frakkot, fehér mellényt, fehér +kasztor-kalapot viselt; de még az utczán is, csikorgó hideg télben semmi +felöltőt, csak báli ruhát. Demonstrált a czivilizáczió mellett. +Megbocsátottuk neki. + +Csak Pálffy Albert tűnt ki a társaságunkból, quatre épingle divatszerű +öltözetével, a mit kiegészített a még addig szokatlan monokli. De hát +fidélis pajtás volt s a szép talentumáért elnéztük neki ezt a +különczködést: hogy ő európai akar lenni. + +A saját megkülönböztető jeleim közül csak azt az egyet említem fel, a +mit egy akkori arczképemen találok megörökítve, hogy egy széles fekete +nyakravaló úgy volt a nyakam körül csavarva, hogy az inggallérból egy +csepp se legyen látható: a hogy a század elején viselték apáink. Aztán +karbonári köpenyeget viseltem, büszkén általvetve balvállon, mint egy +veronai nobili. + +Ezzel merőben ellenlábas nézetet vallott Petőfi. + +Ő neki meg semmi nyakravaló sem rontotta a termetét, hanem a helyett a +széles, keményítetlen inggallérokat kihajtá az attiláján túl. Ez pedig ő +neki illett nagyon. + +Nem tudom, más észrevette-e, de én nekem egy-egy napon feltűnt, hogy +Petőfinek hímzett gallérja van. Szép apró nefelejtsekből és szekfűkből +fonott girland kanyarog végig a szegélyén. + +Most már, hogy visszagondolok rá, kezd rémledezni előttem, hogy az a +himzett inggallér mindig egy-egy nevezetes napot jelzett Petőfi +életében. + +Rávezet erre egy levél, melyet a napokban kaptam egy hajdani közös +jóbarátunktól: Szücs Jánostól, a ki abban az időben, hogy Petőfi +Dunavecsén időzött a szüleinél, ottani néptanító volt. Petőfi azontúl is +nagy szeretettel volt iránta. + +Itt írta a költő első szerelmének pacsirta-dalait, a «gyönyörüséges kék +szemekhez». + +Itt írta fel a nevét egy kis szoba ablakára (bizonyosan tűzkőhegyével: +gyémántot ő nem hordott magán, azokat ő mind belül viselte). Azt az +ablakot még most is őrzik: az idő beszivárványozta. + +Az irigység, a szűkkeblűség akkor támadta meg Petőfit a legotrombább +fegyverekkel. Ellenségei egész koalicziót csináltak ellene kritikáikban, +melyekben a rosszakaratot még fölülmúlta a korlátoltság. + +Petőfi mind ezek ellen azzal védte magát, hogy nem olvasta el a +kritikákat; hanem írt újabb jó verseket. + +Egyszer aztán megsokalta ezt a gyalázkodást egy derék magyar ember, a ki +Petőfinek sem pajtása, sem ismerőse nem volt s névtelenül írt egy +ellenreplikát a kritikusokra. Följegyzem a derék embernek a nevét, a ki +tudtomra még említve nem volt: Dobroszkynak hítták. Ez a védelmi irat +még a mi kedves, felejthetetlen Fischer Sándorunk figyelmét is +kikerülte. Pedig abban meleg érzéssel és hideg észszel van visszaverve +az egész támadása Császár Ferencznek és kritikus társainak. Ha jól +emlékezem rá, az Életképekben jelent meg, mely lappal még akkor +Petőfinek semmi összeköttetése sem volt. + +Azt a lapot, melyben ez a sugalmazatlan védelem megjelent, megküldték +Petőfinek; s ő ezt a védelmet felolvasta a szülőinek. + +Az ellenkritikának minden alienája e szavakkal kezdődött: + +«Császár Ferencz és hasonmásai azt állítják… újból: Császár Ferencz és +hasonmásai…» + +Csak hallgatja egy darabig a jó öreg korcsmáros, Petőfi atyja: egyszer +aztán megsokalja a dolgot, nagyot üt az öklével az asztalra s elkeríti: + +– Azt a poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek! + +Petőfi ezt maga beszélte el nekem jó kedvében. + +Tehát ebben a korszakban történt az, a miről Szücs János barátunknak +mult évi deczember 22-én hozzám írt levele, egyszerű szép szavakban +értesít. + +A dunavecsei szép leányok összebeszéltek, hogy a városukban időző költőt +valami emlékezetes ajándékkal meglepik. + +Mi legyen az emlék, a mit leányszív kigondolt? Igazán nemesebb minden +nemes ércznél, minden drágakőnél. + +A dunavecsei szép leányok saját maguk termesztette lenből finom +pászmákat fontak, azt maguk patyolatvászonnak megszőtték; saját maguk a +Duna partján megfehérítették, kiszabták, ingnek megvarrták s annak a +gallérját szép nefelejtsekkel, szekfűvekkel kihimezték. Ahány szál volt +a patyolatban, annyi szerető szívnek a ragaszkodása; ahány virág, annyi +hű gondolat. + +Hadd szóljon maga a levél, a mit a régi jó barát írt: + +«Dunavecsei rektor koromban több dunavecsei lányka összebeszélt, hogy +lepjük meg Petőfit egy kis ajándékkal s úgy történt, a mint beszélték. + +Szónokuk Petőfihez intézett üdvözlő beszédében ezt mondá: + +«Ezt a kis áldozatot az ön versei dalolása közben mi leányok magunk +termeltük, magunk fontuk, szőttük, a Duna partján annak a vízéből magunk +fehérítettük s azután megvarrtuk; viselje ebben a mi szeretetünket +sokáig.» + +Erre Petőfi azt válaszolta: + +«Nagyon szívesen veszem e drága ajándékot, a mit a ti saját kezetek +készített. Lám, az Úristen is a maga emberségéből teremtette a világot; +az embert pedig a saját képére teremtette. Csak az közelíti meg az Isten +képét, a ki maga csinálja azt, a mi kell s csak azt bízza másra, a mi +nem kell. Én is azt a verset, a mi nektek tetszett, magam csináltam, +mint ti ezt az ajándékot. A ti dicséretetek nekem többet ér, mint az +írótársaimé; mert azok azt várják, hogy visszadicsérjem őket érte. +Hiszen titeket is feldicsérnélek én s elhirdetném országnak-világnak az +én nagy örömemet s ezt a nagy megtiszteltetést; de nem teszem; mert az +én ellenségeim mind azt hányják a szememre, hogy én csak olyan verseket +írok, a mik a parasztoknak valók s ha megtudnák, hogy a dunavecsei szép +leányoknak tetszenek a költeményeim, még titeket is legyaláznának. + +Hát csak úgy magamban tartom a hozzátok érzett szeretetemet.» + +Ennek az emlékben megtartott beszédnek minden igéje valóban Petőfire +vall. + +Aztán gyönyörködve fogta kezébe az ajándékot. Nagyon megtetszett neki a +himzett inggallér, kivált a szabása. + +«Ha meghalok, ebben temessenek el. És én most szeretnék meghalni. De +csak úgy, hogy halljam, mit beszélnek felőlem halálom után? S aztán, ha +hallanám, hogy azt mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni! írt az jó +verseket is!» akkor visszajönnék és tovább folytatnám, a hol elhagytam.» + +Ezt az emlékezetes jelenetet, ezeket a szavakat jegyzé fel a költőről a +régi jó barát, Szücs János, kinek húga, az ingvarró leánykák szónoka, +még most is él s a költő szavait emlékében őrzi. + +Ezt az inggallért láttam én Petőfinél nagy, nehéz, válságos napokon. + +Hát miért ne lehetne a költő babonás? A költő babonája próféczia! S nem +volt-e Petőfi prófétai lélekkel tele? Nem jósolta-e meg a végzetet? a +nehéz időket? «Ebben temessenek el!» Azt mondá. S voltak napok, a +melyekben azt hihettük, hogy a mikor hajnalra harangoznak, temetésünkre +harangoznak. Ilyen napokon láttam a himzett inggallért Petőfi nyakán +kihajtva. + +Mért nem vette fel ezt a varázsinget a segesvári csata napján is? Az tán +megőrizte volna? + +Most hallhatja, hogy mondják: «Kár volt Petőfinek meghalni, írt az jó +verseket is!» De ugyan soká várat bennünket a visszajövésével, hogy +folytassa, a hol elhagyta… + + + + +APRÓSÁGOK AZ ÍRÓI TULAJDONJOG KÉRDÉSÉRŐL ÉS PETŐFIRŐL. + +1847-ben volt Magyarországon három szépirodalmi lap, összesen 2500 +előfizetővel, 3 politikai lap, összesen 8 ezer előfizetővel, most van 81 +mindenféle lap 140 ezer előfizetővel. Ehhez a csekély olvasó közönséghez +lettek aztán arányítva az akkori írói igények, a kiadóktól koczkáztatott +vállalkozás és a tiszteletdíjak. + +* + +Mikor az «Életképek»-et átvettem Frankenburgtól, nekem magamnak a +szerkesztésért, ujdonságírásért és a novelláimért volt 60 forintom, +Petőfi kapott minden költeményeért 6 forintot, úgy szintén Arany és +Tompa. + +* + +A Petőfi-hagyaték között olvasható Petőfinek egy hozzám írt levele +Dömsödi Goliáth Péter név alatt (a Hétköznapokbeli regényhősöm neve), +melyben hosszú, egész quart lapot betöltő geniális humorizálás után, +tőlem (a lapszerkesztőtől) «két forintot» kér előlegül. + +* + +Ugyanezen hagyaték közt található Arany Jánosnak Petőfihez írt egy +levele, melynek a végén panaszkodik, hogy egy lapszerkesztőtől egy +nyomtatott ívnyi költői beszélyeért és hat darab kisebb költeményeért 49 +forintja járna, de abból a szerkesztő a tiszteletpéldányúl küldött +lapjának az árát, meg a hirdetmények díját 28 forintban levonta; a +hátralékos 21 frtot mégsem küldi meg. + +* + +Ilyen volt egy írónak a sorsa abban az időben, még ha Petőfinek vagy +Aranynak hívták is. + +* + +Már most képzelje hozzá akárki, hogy micsoda eldorádói boldogság volt az +akkor egy íróra nézve, ha előállt egy kiadó, a ki azt mondta neki, hogy +«én te neked adok 1500 frtot azokért, a miket eddig megírtál, azután még +20 hónapig biztosítom az életedet havonkint 100 frttal, ha ugyanezeket +örök áron nekem eladod s a mit ez alatt a 20 hónap alatt megírsz, azért +megint másik 20 hónapig biztosítalak ugyanannyi 100 forintokkal». +Rotschild nem érezte magát ilyen gazdagnak soha, mint az az író, a ki +művei után ilyen biztos existencziát nyert egyszerre! + +* + +És tudni is kell aztán, hogy milyen volt az akkori élet? Egy szállást +tartottunk Petőfivel és családjával, szép, első emeleti, parkettezett +szállást; volt négy szobánk az utczára, előszobával, konyhával: egy volt +az enyim, kettő Petőfiéké, a negyedik közös ebédlő. Fizettünk érte 260 +frtot egy évre. A közös koszthoz én járultam tíz forinttal, Petőfiék +15-el. S meg voltunk elégedve. Én tartottam inast, ők szakácsnét öt +forint havidíjjal s azok is meg voltak elégedve. + +Petőfinek nem volt adóssága soha. Árjegyzékeit pontosan kifizette. A mit +verseiben a hitelezőiről ír, tiszta költői szenvelgés. Soha Petőfi neve +egy váltó alá nem volt írva. De még ha valahol vándor szinész korában +kosztpénzzel tartozásba maradt, azt is megküldte, mihelyt pénzt +szerzett. + +Épen olyan költői szabadság tőle az is, a mit maga boritalban való +virtuozitásáról beszél. Én soha, hosszú együttlétünk alatt még csak +mámorosnak sem láttam. A legtöbb bor, a mit megivott, volt két +«pisztoly» (félmeszelyes üveg), leginkább karloviczi ürmös. De rendesen +egy pisztolylyal is beérte. S ha fehérbort ivott, azt nagy öblös +pohárban hozatta, vizet töltött bele s a narancs héjából fecskendezett +rá illó szeszt (a mit a kucsébertől nyert. Narancsra szeretett +lutrizni.) Ezt minden praktikus ember tudni fogja, hogy nem +részegeskedés. Lakomákon is voltam vele többször együtt s +tanubizonyságom hiteles lehet, mert én magam még akkor az urvacsoráján +kívül egyéb bort nem izleltem; Petőfi bármily úri háznál csak veres bort +ivott, csak magyar bort, de nagyon mértékletesen; – ilyenkor nagyon +kedves volt; lehetett vele tréfálni: máskor nem igen; lehetett hallani a +nevetését (ritka hang volt nála); rá lehetett venni, hogy költeményeit +elszavalja, a miben remek volt; sőt gymnasticai productiókra is, a miben +mindnyájunkat felülmult: egy álló helyétől fel tudott ugrani bármilyen +magas asztalra. Ezek a vonások mind tiltakoznak az ittasság gyanupere +ellen. Télen rendesen csigabigákat vacsorált eczettel, tormával, a +szegény jó Orlai Samu nagy borzadályára, a ki szintén együtt járt velünk +a Sperlbe vacsorálni. 30 krajczárnál többet nem tett ki a vacsorája +soha. Vacsora után dolgozott mindig otthon. Csak néha mentünk el +biliárdozni s ott rendesen rám verte a partiet. Kártyát csak Váradi +Tóninak a neve napján vett a kezébe, a mikor preferáncz járta hármunk +között. + +Petőfi igen jó gazda volt, szorgalmas és józan ember, a nőknek nem volt +bolondja. Mai nap puritánnak neveznék. Mikor egyszerre annyi pénzhez +jutott, hogy fölöslege maradt, a szülőit segélyezte vele. + +Ruházatában is oly egyszerű volt, mint más egyéb életmódjában. Mindig +magyar ruhát viselt, sajátszerű bogrács alakú kalappal; az utóbbi időben +megengedte magának azt a luxust, hogy nagy virágú fekete selyem moiré +szövetből készíttetett attilát, s ahhoz carbonari köpönyeget. Ez volt az +egyedüli fényüzése. Csak a 48-iki márcziusi napokban váltotta fel a +bográcskalapot a kalabriai, a miről messze hátra lengő veres toll +hajlott alá; mellén a koronátlan országczímer, gyöngyökkel hímezve. + +Mindezeket azért jegyeztem fel, hogy az akkori viszonyokat helyesen +ítélhesse meg mindenki, midőn az írói munka tulajdonjogának becsét a mai +és 30 év előtti állapotok összehasonlítása mellett, meg akarja +állapítani. + + + + +MAGUK KETTEN. + +(Adalék a Petőfi-korszakhoz.) + + «Oh, ha tudná, mily nyomorban élek, + Megrepedne a szíve szegénynek.» + +Mikoriban ezt írta a költő, akkor még ő igen zajos ember volt és övé +volt az egész világ. – Hanem ebből nagy világból nem lakott többet egy +szobánál, azt is másodmagával bírta: Pálffy Alberttel. (Most már +háztulajdonos ő is, az is, s igen csendes emberek mind a ketten.) + +Valahol a Bálvány-utczában, a mostani paloták helyén állt egy kis +földszinti ház, abból adott ki egy kis földszinti szobácskát az utczára +a Frau Rézi, hónapos lakbérben. + +Két ágy volt a szobában, teljesen fölszerelve; de még volt egy harmadik +nyoszolya is; de abból hiányzott minden, csak a deszkaváz volt meg. A +két szobaúr a fölösleges butordarabbal baráti nagylelkűséget gyakorolt. +Volt egy írótárs, jó barát, a kitől a mostoha sors még az «ágyhely» +luxusát is megtagadta; a kedélyes Lauka Guszti, az jelent meg esténkint +a fölösleges nyoszolyát elfoglalni, a miben Petőfi írótollán kívül más +toll nem volt. De hát ez is nagyon jó volt neki, s azt sem fogadta el +ingyen: ha az undok Mammont megtagadta is tőle a sors, de adott neki +bőséggel arany jókedvet. Azzal fizetett. Esténkint balletet tánczolt +Petőfi előtt. + +No ez hát gazdag fizetés volt Petőfinek; de nem ért semmit Frau Rézinek: +ő prózaibb gondolatokkal táplálkozott. A két szobaúr már két hónapi +szállásbérrel tartozott: összesen nyolcz forintokkal. Maig is +kiderítetlen körülmény, hogyan engedte Frau Rézi ily nagyra +felszaporodni a tartozását; hanem hát tény, hogy így volt. + +Abban az esztendőben nagyon rosz termés volt a selmeczi ezüstbányában, +azt a nyolcz ezüst forintot, a mivel a két költőnek ki kellett volna +fizetni a Frau Rézit, bizonyosan ott felejtették a föld alatt. + +Pedig hát ki kellett volna költözni a lakásból. Pálffy jó condiciót +kapott, Petőfit pedig vitte a távolság utáni vágy. Már pedig sárkány nem +ül oly megátalkodottan a rábízott kincsen, mint a milyen híven őrizte +Frau Rézi a maga két szobaurát, hogy azok el ne párologhassanak szó +nélkül. Voltak holmi lefoglalható realitásaik a szobában, s minthogy +Frau Rézi szobáján kellett keresztüljárniok, bucsuzatlanul elmaradniok +csupán azoknak martalékul hagyása mellett lehetett. + +Azonban itt van expertus Rupertus. Guszti előállt a jó tanácscsal. S a +bekövetkező estén végre lett hajtva a stratagéma. Sándor és Berczi +otthon maradtak a szobájukban s úgy tettek, mintha tarkliznának. A míg +azonban az ajtón hallgatózó sárkány azt hallá, hogy Petőfi ugyancsak +rója a terczet, quartot, négy felsőt: az alatt Berczi a kinyitott +ablakon át, az utczán álló Gusztinak kiadogatja szépen a köpönyeget, +mellényt, csizmát, fehérneműt, a mi mindkettőjük gazdagságát képezte. + +– No még ezt a Horatius Flaccust is! – súgá Berczi. + +Erre nem tudni, micsoda ördög ütött Gusztiba, elkezdett az utczán +fenhangon kaczagni. Kicsinyben mult, hogy az egész stratagémát el nem +árulta. + +– De már ez charactertelenség! – förmedt rá fogcsikorgatva Berczi. A min +az még jobban nevetett. + +– Matcs! – kiáltá Petőfi lecsapva az asztalra a kártyát. Az egész +podgyászvonat meg volt már mentve a szűk defiléen keresztül. Utána +vonulhatott a blokirozott hadsereg is. + +– No jojczakát, Frau Rézi! Mingyárt megjövünk, csak vacsorálni megyünk. + +– No isz onnan ugyan hamar megjöhettek! – dörmögé az öreg sárkány. +Egyiknek a zsebében sem volt már reggel egy garas sem. + +Azok pedig nem jöttek többé vissza. A Neugebäud szegletén ott várta őket +Horatius Flaccus a csizmákkal és mellényekkel, s azzal aztán «ki merre +lát, nagy a világ». + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Olyan tréfás dolog ez, hogy az embernek a könnye kicsordul rá, mikor +eszébe jut. Ez volt a magyar irodalom fényszaka! + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Pár év mulva két megnézni való alak találkozik össze a Bálvány-utczában. +Az egyik egy magas szál dandy, fényes czilinderkalapban, fehér +mellényben, fekete frakkban, fénymázas topánban, szeme előtt +becsiptetett monoklival: a másik egy olyan attiladolmány tulajdonosa, a +milyent se azelőtt, se azóta nem viselt halandó ember, igazi Bendegúz +mintára butorszövetű atlaszból, a mihez Ortelius Redivivus szolgált +divatképül; a fején pedig olyan kalap, a minőt Tinódy Sebestyén +akasztott szegre utoljára. A két összetalálkozó örvendve, kaczagva dől +egymás karjába. + +– Hát kend hol jár itt? (Tompa Miska hozta be, hogy egymást «kendnek» +nevezzük: Petőfi így szólította a választottait.) + +– Bizonyosan egy dolgot keresünk, – mond Pálffy Berczi. + +– A Frau Rézi házát. + +Azt ám! Mind a kettőnek fölvitte Isten a dolgát. Pálffy Berczi megkapta +az Odescalchi herczegfiukért a nevelői fizetést, Petőfi meg a János +vitéz honoráriumát kemény száz forintokat, s mind a kettőnek az első +dolga volt a Bálvány-utczát fölkeresni, s a régi tartozást kifizetni a +jó Frau Rézinél, a ki azóta már talán el is vesztette a türelmét. + +Csakhogy azóta a Frau Rézi viskója helyébe akkora három-emeletes palotát +építettek, hogy az ember hírét-hamvát sem találta a hajdani +tulajdonosnak. + +Az a nyolcz forint most aztán (miután már megvolt) úgy nyomta mind a +kettőnek az oldalát, mint valami bűntudat. De hát nem lehetett tőle +megszabadulni. A nevét nem tudták a házisárkánynak, csak annyit tudtak +róla, hogy Frau Rézinek hívják és hogy vörös orra van. Már pedig, hogy +az ember minden asszonynak, a kit Frau Rézinek hínak s vörös orra van, +nyolcz forintokat osztogasson: azt Pluto sem győzné meg, nem hogy +Apolló. + +Hát így aztán karöltve szépen elmentek együtt a váczi-utczára +sétifikálni. Az volt akkor is a divatvilág találkozó-helye: tele szép +asszonyokkal, jó pajtásokkal az egész utcza; mindenki «hogy vagy, mint +vagy»-gyal jön az ifjú irodalom hősei üdvözletére. + +Hát egyszerre, mintha a menykő ütne le eléjük, ott áll az útjukban – a +Frau Rézi. Abban a vörös nagykendőben, azzal a vörös orral, azzal a nagy +fonott szatyorral a karján. + +– Sie zwei! – dörög az itéletnapi arkangyaltrombita hangja a bűnösök +fülébe, s két zöld keztyűbe bújt kéz nyúlik utánuk, hogy gallérjaikat +menten megragadja. + +Utczú be mind a ketten a legközelebbi kapu alá! A sárkány utánuk! ők +menekülnek fel a lépcsőkön, de az is utánuk ront! Fel a második +emeletre! Nincs szabadulás! A fatum csoszog a nyomukban. + +Hova meneküljenek? + +Egy ajtót találnak maguk előtt, melyre e név van felírva: + +«Hazucha!» + +Ez volt a legkegyetlenebb kritikusa a fiatal irodalomnak, a kit mind +Pálffy, mind Petőfi egyre püföltek minden hirlapban, a hol csak hozzá +fértek, a legkérlelhetetlenebb ellensége mind a kettőnek. + +– Látogassuk meg Hazuchát! + +– De mit mondjunk neki, hogy miért jövünk hozzá? + +– Kivántuk tiszteletünket tenni. + +Petőfi! Hazuchánál! Tiszteletét tenni! + +Pedig a veszély imminens volt. A sárkány jött már az utolsó +lépcsőfordulón fel, fujtatva, prüszkölve. + +– De hát tulajdonképen mért szaladunk mi most a Frau Rézi elől? + +– Az már igaz, hogy minek szaladunk előle? + +– Hiszen azért kerestük, hogy kifizessük. + +– Legjobb is lesz, ha kifizetjük. + +Nem mentek hát be Hazuchához tiszteletüket tenni, hanem bevárták a Frau +Rézit, s két darab ötforintost tartva eléje, kiengesztelték szörnyű +haragját: a kamat is meg lett térítve. El lett feledve minden. + +Csak a «Sie zwei» maradt fenn. Mikor Petőfi egyszeregyszer nagyon meg +akarta bosszantani Pálffyt, csak azt mondta neki: «Sie zwei». Senki sem +tudta e két szó titkát, csak ők maguk, és senki se tudta kitalálni, hogy +miért haragszik e szóért Pálffy olyan nagyon? + +Most már ő sem haragszik érte. + + + + +PETŐFI ASSONANCEA. + +Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel Jókaihoz s azt mondja neki: +«Akarsz-e párbajsegédem lenni?» – «Hogyne akarnék? Ki bántott? Kit híjak +ki?» – «Benőfit!» – «S mi oknál fogva?» – «Azért, hogy assonancet +csinált a nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?» – +«Ez még nem elég ok ám a párbajra.» – «Igen, de rossz verseket ír s a +publikum azt hiszi, hogy azt mind én írtam.» – Szörnyen haragudott érte, +de aztán mégis le kellett neki tenni a párviadal eszméjéről; miután +kiderült, hogy az «assonancea» kispap az egri szemináriumban. + + + + +PETŐFI ISZÁKOSSÁGA. + +(1897.) + +… Egy régi nagy házat bontanak le a koronaherczeg- és zsibárus-utczák +szögletén: a Laffert-házat. Nevezetes épület volt. Gyülekező helye a +magyar szabadelvű új nemzedéknek, a negyvenes években. Akkor még a +koronaherczeg-utczát uri-utczának hitták; hanem a zsibárus-utczát csak +ennek hitták. + +Nem mehetek el a rontás-bontás tanyája előtt, hogy eszembe ne jusson +Petőfi. Ha a koronaherczeg-utczai tátongó kapuüregen benézek, elém +tolakodik annak a társaskörnek a képe, melynek olvasó asztalánál egy +öreg poéta ül, s egy fiatal író kézirataiból költeményeket olvas fel a +figyelmes társaságnak: az egyetlen argandi lámpa (gáz még nem volt) a +szürke dohányfüstfellegből csak az összedugott fejeket tünteti elő. Az +öreg költő által felolvasott versek mindenkit elragadnak. «Ezt a kötet +verset a mi kaszinónknak kell kiadni», indítványozza a veterán író. S +mielőtt a kaszinó pénztárnoka ellenvetést tehetne, kinyújtja a karját az +asztalon keresztül egy marcziális alak, a kit két kifent bajúsza +dandárvezérnek minősítene, ha gömbölyű két piros arcza szelidebb +hivatásra nem vallana, s tenyerét rátéve a verses kéziratra, így szól: +«magamra vállalom az egész költséget: nyomtatással, honoráriummal +együtt». + +A veterán író volt Vörösmarty Mihály, a beajánlott ifjú költő Petőfi +Sándor, az önkényt ajánlkozó mæcenás Tóth Gáspár szabómester. + +Ilyen írókat, ilyen szabómestereket, – de még ilyen kaszinókat sem +mutogatnak már manapság Magyarországon. + +Ha pedig a zsibárus-utcza felőli félig lebontott boltajtókon át nézek be +a törmelék-halmazokra, eszembe jut a jó «Depscher gazda». S azután még +egyszer Petőfi. + +… Petőfi szeretett túlozni. + +Én rólam például elhiresztelte, hogy a legnagyobb orrom van a világon. A +ki meg akart ismerni, annak azt mondta, hogy induljon el az utczán, a +hol a legnagyobb orrú embert meglátja, azt fogja el, az vagyok én: a +kinek az orra, mint a Salamon király menyasszonyáé, olyan mint a Libanon +tornya, mely néz Damaskus felé. + +Pedig hát nem való az; nincs nekem nagy orrom, csak épen ősi Jókai +orrom, a milyen volt a nagyapámé, a kinek a processusát látta Eötvös +Károly, melyet Tajnay indított ellene azért a dehonestáló mondásért, +hogy «nekem az orrom is van olyan legény, mint az egész Tajnay.» + +De még nagyobb túlzásokat követett el Petőfi, még pedig versekben, mikor +a saját torkáról emlékezett meg, hogy ő micsoda szomjas, milyen iszákos, +mennyire kielégíthetetlen! + + «Hanyadik már a pohár? csak ötödik? + Teremtuccse becsülettel működik!» + +Hiszen öt pohár bortul még a sacrè cœurből hazakerült kisasszonynak a +nyelve sem botlik el a «rex Xerxes»-ben. + +Majd meg: + + «Fiuk! Az Isten áldjon meg! Én is iszom: igyatok! + Én nem nézhetek vidámon Végig elhagyott hazámon, + Csak mikor részeg vagyok.» + +(Soha életében nem volt részeg.) + +Aztán ezt: + + «Különben én becsüllek óh pohár, + Csak egy van benned, a mit restelek, + Azt restelem csak benned óh pohár, + Hogy olyan könnyen kihörpentelek.» + +(Majd megismertetem ezt a poharat.) + +Sőt egyszer Dunának képzeli magát, a Tiszát pedig bornak, hogy azt +elnyelhesse. A mire ugyan a tiszabeői rektor azt mondta neki, hogy +«dejszen nem nyernél te azzal semmit, Petőfi barátom; mert neki +hasalnánk mi annak itt Tisza-Beőnél: egy csepp bor se jutna el te +hozzád.)» + +Petőfi volt a legjózanabb életmódú fiatal ember, a kit valaha ismertem. +Pedig ugyan mindenféle körülmények között ismertem. Akkor is, a mikor +«köszöngetett szolgabíró hajdujának», meg mikor «hajtogatták magukat +előtte a szolgabírák». Egyáltalában divat volt, szokás volt az én ifjú +koromban bort nem inni. Én húsz éves koromig nem ismertem a bort; pedig +patvarista koromban eleget jártam uri székekre, kóstolónak se +diktálhatták belém. + +Dehogy jártunk mi korcsmába! Házikoszton éltünk s ott nem járta a bor. +Az estebédünket pedig ott tartottuk a zsibárus-utczában a jó Depscher +gazdánál. Tejárus volt. Szinház előtt mi hárman, Petőfi, Emődy és én +rendesen összejöttünk a tejárusnál: ott elköltöttünk egy-egy köcsög +aludttejet tejfellel. Ez volt a lakoma. Petőfi még vizet is ivott rá. +Imfámis rossz víz volt, salétromízü. «Herr Depscher, das Wasser ist +schlecht!» – «Ja, Wasser ist schlecht!» mondá rá a bölcs német. – Neki +általánosságban rossz volt a víz. + +Később aztán, hogy Isten annyira fölvitte a dolgunkat, hogy a közönség +kegyéből uri módon élhettünk, akkor ismét eljártunk egyenként Petőfivel, +Orlay Somát is mellénk véve, a Sperlbe. Az meg egy kis, udvarra nyíló +kurta kocsma volt a váczi-utczán. (Most nagyszerű divatkereskedés +palotája van a helyén.) Annak a korcsmárosa volt a később derék magyarrá +lett Bauernsachs uram. Petőfi azért szeretett idejárni, mert itt +kaphatta a kedvencz eledelét: «csigabigát tormával.» Én pedig azért, +mert a Sperlnek volt egy muzsikáló szekrénye, a mi igen szépen tudta +legördíteni a «Stradella quadrillt», gyönyörű volt az! + +Itt kapatott rá Petőfi engem is a boritalra. + +Az ő választott kedvencze volt a karlóczai ürmös. Abból hozatott magának +egy «pisztollyal» (2 deczi mai nap). Ahhoz adtak neki egy akkora kis +pohárkát, hogy négyszer megtölthette a pisztolyból. + +Ezzel csábított el engem is a «halbszájtlik» ismeretlen tündérvilágába. + +Hogy a költészet világába elcsábított Petőfi, azért hálás vagyok iránta; +de hogy a boritalra csábított, azért épen magasztalom. Mi volna bor +nélkül az élet? Mi volna bor nélkül az öregség? + +Hanem azért iszákos nem volt Petőfi soha. Még csak dalolni sem hallotta +őt senki borozás közben. + +Bordalai csak költői érből eredtek: egész józan főbül. Jól mondta róluk +Vörösmarty: «a bordal megírásához józan fő kell: mikor én bort iszom, +sokkal boldogabb hangulatban vagyok, mint hogy versírásra fanyarodjam». + + + + +PETŐFI MINT KERESZTAPA. + +Egy jó barátunk feleségének fia született; a derék ember azt kivánta, +hogy a fiának egygyel több oka legyen idő jártával korhely +világ-kerülővé lenni; meghítt neki keresztapául két poetát: Petőfi volt +az egyik, a másik én. + +A keresztelő napján meg is jelentünk mi a megszaporodott családnál; +szerencsére a leendő koma urunk nem bízott emlékező tehetségünkben s +maga jött el értünk. + +Ott azt gondolták, hogy okos emberek vagyunk s eleresztettek bennünket a +gyerekkel, meg azzal a tudós asszonynyal, a kinek a segítsége nélkül +keresztelő nem szokott megtörténni, a templomba. + +A főtisztelendő úr, ki a szent szertartást végzendő volt, szinte azt +hitte, hogy tisztességes emberekkel van dolga, meg hogy tulajdonképen +nem is sok tudomány kell ahhoz, hogy valaki a keresztapaságon átessék s +odaszólított bennünket a szertartások illető helyére. + +Csak akkor szeppent azután meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy +vegye kezébe a keresztyén gyülekezetbe felavatandó ifjú honpolgárt. + +Ezt ő még nem próbálta soha. Illett a kezébe a kis pólyáscsecsemő +rettenetesképen. Azt az aggodalmat nem lehet lerajzolni: ha sírni talál, +vagy el találja ejteni! + +Azután felszólíttatott, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, +mondjon el a gyermek felett egy úr imáját. + +Azt elimádkozta szépen, utána gondolá még azt is: «és őrizzen meg téged +attól az úr, hogy valaha verseket írj.» + +Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerinti három kérdést intézé a +csecsemőhöz: + +«Ellenmondasz-e a sátánnak és az ő incselkedéseinek?» + +A tudós asszony meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. + +Csak annyit kellett neki mondani rá, hogy «igen.» + +E helyett ő azt felelte: «nem». + +«Dehogy nem!» suttogá a bába, megrántva a kabátját. + +– Igen, igen! sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni tévedését s +oly zavarba jött e felett, hogy a saját nevét is alig tudta azután +megmondani a papnak. + +– De ugyan, hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek +– kérdezém, a mint hazafelé tértünk tőle. + +– Tudod, mondá ő, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van valami +szó; s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle collisióba jönni. + +De nem is hítta azután Petőfit senki többet komának, ha azt nem akarta, +hogy rajta kezdje a keresztapaságot. + + + + +PETŐFI ÉS A CENSOR. + +Abban a régi jó világban, a mikor még az ördögök is fehérebbek voltak, +mint most az angyalok, a mikor még a lapszerkesztők nem mondogatták +napról-napra tulajdon dolgozó társaiknak, hogy a magyar irodalom sűlyed, +enyészik; a mikor a kritikusok, ha ütötték is egymás zsidóját, de a +tulajdon magukét legalább nem, a mikor még az emberek a jövendők után +sóhajtoztak, nem a múltak után, egyszóval a mikor még sokkal több volt a +fiatal ember a világon, mint a vén, akkor láttátok megjelenni a magyar +népéletben Petőfit, ezt az igaz fiatalság példányképét, a ki magában +személyesítve hordta mindazon hibákat és erényeket, mikkel a félig tűz, +félig szél ifjúkort szokták festeni a pogány kritikusok. A kritikus +pedig mind pogány. + +Petőfi nem úgy írta a verseket, mint más halandó ember fia, a ki +elvárja, hogy előbb felszólítsák a szerkesztők, hogy írjon verset, +azután kihirdetteti a hirlapokban, hogy írni fog: azután előfizetési +íveket bocsát szét arra, a mit írni fog; azután kihirdeti, hogy a munka +már sajtó alatt van; azután gondolkozik rajta, hogy mit írjon? azután +nem talál semmi tárgyat, a miről írjon; azután ír arról, hogy milyen +világ ez a világ, a miben semmiről sem lehet írni; azután ír semmiről +igen sokat; azután hanyatt vágja magát és megpihen… Petőfi eltűnt +időszakonkint Szalk-Szent-Mártonra, vagy Dunavecsére s pár hét múlva +megint előjött és hozott magával egy-egy kötet verset. És annak a kötet +versnek egy-egy strófája is többet ért, mint némely szépirodalmi lap +egész évfolyama, – a szini réferádákat és napihireket is beleértve, a +mik mai világban legbecsesebb költemények. + +Egyszer tizennégy napi távollét után ugratott be Vörösmartyhoz, a ki +rendesen első látogatása szokott lenni. + +– Mit hozott? – kérdé az irodalom derék örömatyja, saját gyártotta +szivarral kínálva meg az ifjú poétát. + +– Egy kötet verset írtam «Felhők» czím alatt, – felelt röviden az ifjú +költő. + +– Csak amúgy kutyafuttában! – mondá rá a költők Mentora; s azóta rajta +maradt Petőfin, mint ő saját maga beszélte el, hogy megint elkészült egy +kötettel «csak amúgy kutyafuttában». + +Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s a mint visszatért, egy +egész kész regényt hozott magával, melyet az úton készíte, a kocsiülésre +könyökölve, csak amúgy kutyafuttában. + +E regény hathatós czíme volt: + +«A hóhér kötele»!!! + +Irtóztató, embergyilkolással, véres boszúval teljes regény, melyben még +a másvilágon is akasztják az embereket; de a miben mégis volt egy remek +alak, Hiripi vándorszinészben, a ki inkább megérdemelte volna, hogy a +regény hőse legyen, mint a többi. + +A tizenegy nap alatt készült regényt felolvastatá Petőfi barátai előtt, +ha jól emlékszem rá: Lisznyay Kálmán is ott volt, még pedig egy kád +vízben ülnökölve. + +A regény felolvasásával engemet tisztelt meg a költő, melylyel annyira +meg volt elégedve, hogy felolvasás végén azt mondá: saját maga sem +szavalhatta volna el azt jobban. + +Tudni való, hogy ez igen rossz bók mind a kettőnk szavalati tudományára. + +Hanem akkor más világ volt ám. + +Most hasonló barátságos felolvasásokra először meg nem jelennének, +másodszor szembe mosolyognának egy kicsinyt, hát mögött kicsúfolnák +egymást; akkor a közös hibáért együtt lakoltunk, a közös dicsőségnek +együtt örültünk; a mi persze ifjaknak megbocsátható ostobaság. + +Ezt a hóhérkötelet elvitte Petőfi egy nagyobb, hirhedettebb irodalmi +tekintélyhez, a kinek ajánlatára elfogadta annak kiadását Hartleben, a +ki akkoriban a legnevezetesebb magyar műveket szokta kiadni. (Nem +értettem alattuk a «Hétköznapok»-at.) + +Hartleben gondolá, hogy egy ilyen kötet testvérek között is megér +százötven forintot s Petőfinek nagy pénz volt ez akkortájban, nem is +alkudott rá tovább. + +Akkor azonban még egy saját fortélya volt a munkák kiadhatásának, a +miről a mostani íróknak fogalmuk sincs: – az előleges vizsgálat. + +Hajh! milyen áldott volt akkor a szerkesztők dolga; ha valami rossz +verset nem akartak kiadni, csak azt mondták a szerzőnek: a censor +kitörülte; szerző azzal megnyugtatva, hazament a vármegyéjébe martyrnak. + +Petőfinek legelébb a censurán kellett keresztül vezetni regényét, +mielőtt Hartleben százötven forintja megjelent volna; elvitte hát a +munkát a jó R… úrhoz, a ki, azokra a víg időkre nézve, most is olyan +ifjúnak tetszik nekem, mint a milyen véneknek látom ezeket a mi mostani +savanyú gyomrú bölcseinket, a kiknek semmi sincs úgy jól, a hogy van. + +R… időt határozott Petőfinek, a mikor újra visszajöhet a munkájáért, +Petőfi pedig sürgette, hogy de csak hamar uram, mert periculum in mora. + +A kirendelt napon megjelent nála másodpercznyi pontossággal. + +R… igen szívesen fogadja, leülteti, megczirógatja orczáját, kérdezi, ha +reggelizett-e már? + +Petőfi kezdett nyugtalan lenni erre a hosszú bevezetésre. + +– Ugyebár, a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? – kérdé tőle +végre a jó öreg censor. + +Petőfi igenlé a kérdést; természetesen, hogy azért jött. Censorhoz nem +jár az ember mulatni. + +– Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni. + +Petőfi kezdte nem jól érezni magát. + +– Tudja, én azt a regényt nagyon szeretném, ha ki nem jönne. + +– Úgy hiszem, hogy nincs benne semmi törvényellenes kifejezés! – +bátorkodék a költő megjegyezni. + +– Semmi, éppen semmi. + +– A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna. + +– Oh, éppen nem. Hogy tesz fel ilyet? + +– Vallási elvek sincsenek benne háborítva. + +– Egy szóval sem. + +– Tehát mi ellenzi művem megjelenését? – kérdé Petőfi végre, addig a +határig érve, a hol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga +után az ajtót. + +– Az a baj, kedves ifjú barátom, – szólt szelíd szemrehányással R…, – +hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat írt már, +hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint censor, +megengedem kiadását, de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, +hajítsa azt a tűzbe… + +Petőfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által; +azonban hát ő is elmondá előtte egész bizalommal: hogy neki ezt a +regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia; atyja, anyja szükségben +él; ő rajta is elfér ez a néhány forint, a mit kaphat érte; ugyanannyi +ütleget is fog ugyan majd kapni a jó kritikától, de a szegény magyar író +nincs abban az állapotban, hogy egy lapot is a tűzbe hajíthasson, a mit +már teleírt. + +A jó öreg censor elérzékenyülve szorítá meg akkor az író kezét s azt +mondá hirtelen: + +– Tehát tudja ön mit? kedves ifjú barátom. Ha önnek csak azért a +százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére: én adok +önnek százötven forintot. Tíz esztendő alatt visszafizetheti. + +Petőfi elmosolyodott; lehetetlen volt többé indulatoskodnia; de azért +természetesen csak azt felelte, hogy ha mindjárt ráakasztják a regénye +czímére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte legalább majd a +kritikusok. + +A regény azután meg is jelent s újabb időkben akadt Petőfinek egy +tisztelője, a ki még drámát is csinált belőle. + +Hanem azt sohasem feledé el Petőfi és bizalmas barátai közt gyakran +elmondá, hogy volt egyszer egy censor, a ki egy magyar költőnek meg +akarta azon munkája árát adni, melynek megjelenését gátolni kívánta, a +költő iránti tiszta jóindulatból. + +Ilyen volt az a régi boldog világ. Még az ördögök is fehérebbek voltak +akkor, mint most az angyalok. + + + + +PETŐFI ÉS A KATONÁK. + +(1898.) + +Jövő deczember hó 10-ikén tartja meg az Ernő főherczeg nevét viselő +48-ik számú cs. és kir. sorezred 100 éves fennállásának ünnepélyét +Sopron városában. + +Ez ünnepély alkalmából egy emlékezetül alkotott díszcsarnok s az abban +elhelyezendő ereklyeszekrény lesz az ezred tisztikarának átadva. + +Ez ereklyék közé lesz elhelyezve Petőfi Sándornak legifjabbkori +arczképe, mely még katonai alakjára emlékeztet, ennek a czímzett +ezrednél eltöltött rövid életszaka adataival, melyek hivatalos +feljegyzésban így hangzanak: + +«Petrovich Sándor (később Petőfi), evangelikus vallású tanuló, született +1821-ben a pestmegyei Kiskőrösön, 1839. szeptember 6-án a Sopronban +állomásozó Goldner báró nevét viselő 48-ik sorgyalog-ezredbe 21 +konvencziós forint kézi pénzzel, mint önként belépő, 6 évre soroztatott +be közlegénynek; 1841. február 28-ikán a Zágrábban kiadott és 1841. +január 31-ről (R. 640. és 586) keltezett hadtest-parancsnoksági rendelet +folytán felülvizsgálati úton, mint rokkant, saját kérelmére, +végelbocsátási igazolvánnyal elbocsáttatott (gyönge testalkat, tüdőbajra +való hajlam és a szívedények tágulása miatt). 1839-ben az ezred 1. +zászlóalja Bregenzben, a 2. Brixenben állomásozott, ennélfogva az +elbocsátási rendelet keltezéséből azt lehet következtetni, hogy első +katonai kiképeztetését Sopronban nyerte (itt volt a tartalék-osztály) és +rövid időre reá ezredéhez küldték, a hol a létszám az 1831-ben +foganatosított utolsó általános sorozás óta nagyon megcsappant. 1840-ben +május 4-től egészen junius 7-ig tartó menetelésben résztvett, melynek +czélja Laibach volt, ugyanígy gyalogolt az ezredben junius 17-ig Zágráb, +vagy Károlyvárosig, esetleg egészen Czettinig. Ebben az időben +Moulholand Péter ezredes volt az ezredparancsnok.» + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +És most ennek a hajdani közkatona pajtásnak az arczképét teszi az ezred +tisztikara ereklyetartójába, melyet díszcsarnokába helyez el. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Ezekhez az adatokhoz én a legegyenesebb úton jutottam. Mint a +Petőfi-társaság elnöke, legilletékesebb helyről kaptam a felszólítást, +hogy keressem fel és küldjem el a jubiláló ezrednek Petőfi legifjabbkori +arczképét s azzal egyidejüleg felkérettem, hogy egy hírneves olasz költő +katonának, Pier Emilio Bosinak Petőfi Sándorról, mint katonáról irott +hangulatteljes nagyobb költeményét olaszból fordítsam le: a mit el is +végeztem. Gyönyörű vers! Köszönöm, hogy ennek a magyarra áttételét rám +bízták. Mi magyar poeták nem írtunk ilyen szépen Petőfiről, mint az +olasz. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +És most Petőfi emléke ott lesz az osztrák-magyar sorezred +díszcsarnokának relikviáriumában. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Az utána gondolást a magyar olvasóra bízom. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +De ismételve felujítom annak az eseménynek az emlékét, a midőn koronás +királyunk egy ünnepélyes alkalommal e szavakat intézte hozzám: «nagyon +szép volt az emlékbeszéd, a mit ön Petőfi szobránál tartott». + +Hallhatták az udvari főméltóságok – s nagyot gondolhattak utána… + + + + +AZ ELSŐ ARANY. + +Ma a törvényszéki tanuvallatások alatt a Petőfi-szerződés hitelessége +fölött, a míg Lauka Gusztit (a legöregebb kortárst) benevolizálták, egy +másik kortársa, dr. Bellágh Józseftől hallottam ezt az érdekes epizódot. + +Mikor Petőfi (még akkor Petrovics Sándor), először feljött Pestre, +összetalálkozik az utczán Kerényi Frigyessel (a kinek még akkor +Krisztman Fridrik volt a neve). + +– Hát te hol jársz itt? – kérdi Krisztman. + +– Feljöttem munkát keresni, – felel Petrovics. + +– S miféle munkához értesz? + +– Jó leszek leírónak. Nem tudsz valami helyet? + +– De bizony tudok. Épen most keres Bajza valami leírót. + +– Mutasd meg, hol lakik? + +Krisztman odavezette Petőfit s megmagyarázta neki, hol kopogtasson. Majd +ő addig megvárja az utczán. + +Petőfi felment Bajzához, belépett hozzá. + +– Krisztman barátom mondá, hogy ön leírót keres, – mondá az íróasztala +mellett ülő tudósnak. + +– Van önnek olvasható írása? + +– Itt van épen egy próba belőle. + +Azzal kihúzta a hátulsó zsebéből a «Disznótorban» czímű költeményét. + +Bajza kezébe vette: elolvasta. Hideg, kemény arcza volt, nem szokott +semmi indulatot, meglepetést kifejezni. A költemény alatt egy, még eddig +nem ismert név állt: Petőfi Sándor. (Az első költeménye még Petrovics +név alatt jelent meg az «Athenæum»-ban.) Bajza tehát semmi +magasztalásra, buzdításra, vállveregetésre nem ragadtatta el magát, +hanem kihúzta az íróasztala fiókját s kivett belőle egy aranyat. Azt +átadta Petőfinek. + +– Ez a leírásért? – kérdé a költő. + +– Nem. A versért. Kiadjuk az «Athenæum»-ban. + +Petőfi sietett le a lépcsőkön: még akkor is markában tartotta az +aranyat. + +– Nézd! – mondá Kerényinek. Ezt kaptam! Soha sem hittem volna, hogy még +verset is lehet eladni Pesten! + +* + +Mekkora kamatot hajtott ez az egy arany azóta – a nemzetnek! + + + + +A VESZÉLYES ÜGYESSÉG. + +Petőfi meglepőleg tudta mások írását utánozni. Láttam egy Arany Jánoshoz +írt levelét, a mi tökéletesen olyan, mintha Arany maga írta volna. + +Csak rá tekintett valamely kéziratra s minden fáradságos gondolkozás +nélkül, rögtön tudta azt utánozni. + +– Látjátok, milyen jó zsebmetsző és váltóhamisító veszett el bennem, +monda azoknak, a kik bámulták; milyen sokat érne más tisztességes +embernél ez a tudomány, a mi nálam kárba veszett. + +Olyankor aztán elmondá, hogy de mégis egyszer megtörtént, hogy ez +ügyessége hasznot is hajtott neki. Egy egész forint hasznot. + +Abban az időben történt, a mikor a forint nagy pénz volt rá nézve, hogy +egy úri emberrel fogadott egy forintba, miszerint az a saját aláírását +nem fogja megkülömböztetni az általa utánzottól. + +Tanuk jelenlétében a fogadástevő leírta egy papirszeletre nevét, Petőfi +ugyan leírta három más egyenlő papirszeletre; azokat összekeverték s az +illető nem tudta kiválasztani közülök saját aláírását. + +Így szerzett Petőfinek kézirat utánzási tehetsége egy forintot. + + + + +PETŐFI JELLEMZÉSÉHEZ. + +Az idén hallottam a gyönyörű «Csorbai tó» mellett, a (most már ősz) +kedves magyar házigazda, Szentiványi Miklóstól, ezt a jellemző adatot. + +Mikoriban (most 35 éve már), Petőfi Tompa Mihály társaságában beutazta a +magyar felföldet, egy napon Szentiványi vendégszerető házához is betért +a két költő jó barát. Délig igen jól mulattak. Petőfi szokás szerint, ha +egyszer fölmelegedett, nagyon kedves volt. Ebéd után a házigazda (more +patrio) a férfitársaságnak egy kis parázs färblire indítványt tett, a +mit nem is szokás visszautasítani. Tompa szenvedélyes färbliző volt, le +is ült egy szóra. – Hát Petőfi úr nem játszik? kérdé a házigazda. + +Mire Petőfi valami sajátszerű, haragos hangon viszonza: «nem játszom». + +Hát nem kinálták többet; hanem hozzáláttak a többiek a «vizi»-hez meg a +«besser»-hez. + +Egyszer csak jön Tompa elhült képpel Szentiványihoz s azt súgja neki: + +– Képzelje csak, Petőfi fogat s el akar menni rögtön. + +A házigazda rögtön előveszi a kászolódó vendéget s kérdi tőle, hogy mért +akarja őket itt hagyni? A mire Petőfi ezt válaszolta: + +– Én olyan háznál, a hol kártyázni ülnek le, mikor én itt vagyok: egy +óráig sem maradok tovább. + +– Uram! – monda erre Szentiványi. Hiszen mi is tudjuk, hogy ki az a +Petőfi? Ismerjük önnek remek költeményeit, s dicsérjük érte. De a +költészet az Isten adománya s arra, a mit az Isten adott, nem szükség +büszkének lenni! + +E szóra odanéz Petőfi Tompa szemébe. + +– Te Miska! Ez jól megfelelt nekem. Derék ember ez! Maradjunk itt! + +S azzal levetette köpenyegét, kezet szorított, leült az asztalhoz s ott +maradt még három napig, s mulatott, mint más halandó ember. + + + + +SZÜCS JÁNOS. + +Tíz forintot küldött a kezemhez egy lelkes hazafi Nagy-Kőrösről, azzal +az utasítással, hogy azt a segesvári Petőfi-szobor bizottságnak +juttassam, ennek fele a Petőfi síremlékét őrző korlát, másik fele a gr. +Bethlen Gábor szobor alapjára fordítandó. + +Az adakozó neve Szücs János. + +Jól emlékezem rá. Ezelőtt több mint ötven esztendővel Petőfi ismertetett +meg vele. Magas, széles vállú férfi volt, harmincz év körül járt, most +már nyolczvan éves. + +Kísérő levelében sok érdekes adatot közöl Petőfiről. + +1844. év egyik nyári délutánján toppant be a dunavecsei rektori lakba +egy halvány, nyult arczú ifjú ember, e szóval mutatva be magát a +néptanítónak, Szücs Jánosnak: + +– Én vagyok Petőfi Sándor. + +A néptanító örült a szerencsének: verseiből ismerte már a költőt; azt is +kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szülőit jött látogatni, kik +ott laktak. Szívesen látta a vendégét. + +Petőfi bizalmasan közlé vele látogatása okát. Pestről Dömsödig csirkés +szekéren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog. + +– Jöhettem volna fogadott kocsival is egész a szüleim lakásáig. Most +kaptam meg a könyvkiadótól a «Helység kalapácsáért» a honoráriumomat, +harmincz forintot. Nem vagyok már rongyos csavargó. De most még sok nép +jár a piaczon, a hol az apám székállása van. Az öreg nehéz szívvel van +irántam; nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje +meg, hogy estig itt maradjak s akkor menjek haza, a mikor már senki sem +lát. + +A rektor leültette jövevényét, azt mondva neki, hogy sürgős dologban ki +kell mennie valahová, s addig is, hogy ne únja magát, kezébe adta a +«Szent Dávidné zsoltárát», a mit hajdanában a diákok írtak össze, furcsa +adomákból és pajkos versekből. (Néhány kötet, kézzelírott, nálam is +rejtőzik.) + +Az a «valahová» pedig, a hová a rektornak olyan sürgős mennivalója volt, +Petőfi szülőinek lakháza volt. Azzal a pia fraus-szal lépett be a jó +öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza +a Sándor fia? de szeretné látni ezt a derék ifjút. + +Nagyot bámult a jó öreg. + +– Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is +érdemesnek tartja tudakozódni utána? Héj talán még be is vehetné maga +mellé preceptornak, ha arravaló volna. + +Erre aztán Szücs János elmondta az öregnek, a mit a szíve a nyelvére +adott. + +– A kegyelmetek fia most is tanító már; de az egész nemzet tanítója, a +kire kicsinyek és nagyok egyaránt hallgatnak: boldogok a szülők, a kik +ilyen dicső fiút adtak a hazának. + +Ezzel aztán az öregnél elkészítve a kedvező hangulatot, visszament a +rektor a lakására: de nem szólt Petőfinek arról, hogy hol járt. + +A helyett Petőfi mondta el neki, hogy milyen derék törvények voltak azok +a debreczeniek, a miket most olvasott az írott könyvből; a diákot, ha +nagyot vétett, vagy megcsapták, vagy kicsapták: a miért is a nebulo +ekként vigasztalta magát: «ha megcsapnak, akkor ki nem csapnak, ha +kicsapnak, akkor meg nem csapnak». + +Este felé aztán együtt ment el vendégével az öregekhez. Ezt a +találkozást örökíté meg Petőfi «Füstbe ment terv» czímű versében. Szücs +János szemtanuja volt e kedves jelenetnek. + +Azután sokáig ott maradt Petőfi a szülői háznál. A Duna ezalatt kiáradt, +szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton új czimboráival, a +rektorral, a káplánnal és a preceptorral. A rektor járt szélről a víz +felől. Egyszer csak leszakadt alatta a víztől alámosott part s Szücs +János belezuhant a megáradt hullámba, mely az örvény felé sodorta. + +Ekkor Petőfi gyorsan beleugrott egy a fűzfához kikötött halászladikba, s +kezébe ragadva az evezőlapátot, beérte a csónakkal a már fuldokló +rektort. Azzal a csónakban heverő halász-szigonyt felé nyujtá: «csipd +meg rektor!» s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba. + +– Azt hittem már, hogy nem írsz több bucsúztatót, rektor: hanem majd én +írom meg a tiedet: «Partja felé a tónak, Ült el a reménycsónak.» + +Mikor aztán hazafelé siettek, a halálból megmenekült rektor azt kérdezé +a pajtásaitól: «ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén +habuczkoltam?» + +– Én bizony arra gondoltam, – szólt a káplán – hogy ha te ott veszel, a +Zsuzsika özvegységre marad. (Ehhez írt verset Petőfi.) + +– Én meg arra gondoltam – mondá a preceptor – hogy mi lesz akkor a +padlásra felhordott búzából, árpából. + +Petőfi csak unszolásra válaszolt. + +– Nem akartam, hogy veszteddel megszomoríts: csak a magam érdekében +tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszni. Tudom, hogy te +szabadítottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már +kvittek vagyunk. + +A pajtások egyike azt mondta, hogy e tetteért Petőfinek a mentő +érdemkeresztet kellene adományozni. + +Ennek az ötletéből támadt a vers: «Fakereszt illet megváltók titeket.» + +Petőfi még tarokkozás közben is verseken törte a fejét s a +nyereségjegyző papir túlsó oldalán az ultimofogás mellett is +megszületett a vers. + +Egyszer aztán Petőfi szülői ott hagyták Dunavecsét, átköltöztek +Szalkszentmártonra. Azontúl ő is oda költözött hozzájuk. De azért a +dunavecsei pajtásokkal való barátkozás nem szakadt félbe. A két város +között van egy erdő, annak a szélében egy több százados cserfa. Ez volt +a találkozó helyük, a hol derült nyári estéken összejöttek. Később Fülöp +Gyuri is ott volt. Petőfi ott e terebély cserfa alatt olvasta fel +költeményeit, a miket azok nem is mindig dicsértek meg. Szokása volt a +költeményei szélére a saját arczát és alakját torzítva felrajzolni. +Azokat megőrzés végett átadta Fülöp Gyurinak. Annál jó helyen voltak: +nála volt a helység archivuma. + +A nagy cserfa tetejében egy holló károgott, a lombja között egy fülemile +énekelt: «No lássátok», mondá Petőfi, «milyen szépen megfér két dudás +egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.» + +Ez a négy vidám czimbora volt az, a kikhez Petőfi azt a halálsejtő +hattyúdalát írta Dunavecsére, egyikét legszebb költeményeinek. + +Másban is nyilatkoztak halálsejtelmei. + +Egyszer azt mondá pajtásainak: + +«Ha meghalok, ti terítsetek ki; a sokat gyalogolt, de el nem fáradt +kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katona koromban, kezeimet +szívemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a +másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan +szabadság volt ideálom, de síromat korláttal vegyétek körül, hogy se +ellenség, se barom rám ne taposhasson.» + +Ehhez az óhajtáshoz járult a «víg fiúk» utolsója, Szücs János a +beküldött összeggel. + +A többiek nem víg fiúk már; elsiettek jó barátjuk után. + +Leghamarább érte utól a jó Fülöp Gyurka. Ez még azután is akart a +szabadságért küzdeni, mikor már az jól el volt temetve. Rajtavesztett: a +Neugebäudeba került: lőpor és ólom lett a megnyugtatója. + +Mikor a vesztőhelyre vitték, hű pajtása, Szücs János ott volt a néző +közönség között: odakiáltott a halálba induló bajtárshoz: «hová tetted a +P* betűket?» (Petőfi rábízott verseit.) «Jól el vannak téve!» felelt az +vissza; «De hová?» Erre a kérdésre a kisérő katonák közül egynek a +szuronya emléket hagyott a kérdezősködő oldalbordái közt a hegyével. +Fülöp Gyurka kemény fiú volt: az első sorlövésre még össze sem esett, +csak a második tudta elcsendesíteni. De a Petőfi rábízott iratai és +karczolatai elvesztek az ő halálával. Hiába keresték a többiek, nem +találtak rájuk. + +Fülöp Gyurkán kívül Petőfi sokszor megénekelt víg czimborái voltak Balla +István káplán, Bernolák Soma segédtanító és Szücs János rektor, – a +hozzám intézett levél írója. + + + + +PETŐFINEK EGY MOST FELFEDEZETT VERSE. + +Még mindig nem hagyta el a földet… + +Nem tudta felcserélni a haza honfivértől meleg földét a hideg éggel… + +Még mindig ellátogat azokhoz, a kikről tudja, hogy meglátják az ő +szellemalakjat… + +Ott suhant végig fényes árnyéka a szobám falán, csendes éjjel, +szemfedőjének lebbenése eloltotta az éjféli mécsest s aztán csak ő maga +világított még egy pillanatig. Hangja is volt. «Csak egy húr zöngése, +mely lantjáról lepattan.» S ez a lant még most sem függ érintetlenül. +Belekapnak a húrokba szellemujjak… + +Nevenapja volt – talán ezt jött köszönteni. + +Korán reggel egy levelet találtam író-asztalomon, melybe Petőfinek egy +eddig ismeretlen költeménye volt zárva. + +A levelet Illyés Bálint országos képviselő, régi jó barátom írta. +Tartalma ez: + +Kis-Tarcsa, 1900. szeptember 21-én. + +A mellékelt Petőfi-féle költeményt, úgyis, mint a nagy költő +kortársához, barátjához, úgyis, mint a Petőfi-társaság elnökéhez, azon +kérelemmel küldöm hozzád, hogy méltóztassál azt hitelesség szempontjából +elbírálni s ha méltónak találod reá, a Petőfi-társasághoz juttatni. – A +költeményt egyik barátom (Rotter Vilmos) s volt honvéd-tiszttársam +következő sorok kiséretében küldte hozzám: + +«E költeményt Petőfi a helyszínén írta s Nagy László, nyugalmazott +törvénybíró, akkor eperjesi jogász, emlékezetből mondotta nekem tollba: +oly egyén, kinek hitelt adni lehet.» + +A levélben megnevezett hazafiak annyira tiszteletreméltó alakok, hogy +nem lehet kételkednünk a kútforrás hitelességében. De engem még inkább +meggyőz a költemény maga, mely egészen Petőfi eszmelobbanására vall. + + +_Sárosvár romja._ + +Petőfi Sándortól. 1845. év tavaszán. + + Alkotni nehezebb, mint rontani, + S mégis, mit a nagy ősök építének, + Le nem dönthette végkép a bitor + Minden dühével dúló fegyverének. + + Csonkán merednek égbe tornyaid, + Óh vár… S én mindenik mellett megállok; + Szent érzelemmel honfi szívemen, + Miként Jeruzsálemben a zarándok. + + Egy országszerte űzött, kergetett, + Sebektől vérző vad volt a szabadság. + E vár vala utolsó menhelye + És itt elfogták a vérszomju kutyák. + + E vár vala utolsó menhelye, + Innen tekintett a tiprott hazára, + Míg durva gőggel tört reá a zsarnok, + És a börtönnek fenekét járta. + + Sötét börtönbe tették be a hőst, + Hol rabbilincs kigyózott a kezekre… + Lement a nap az égről más napig, + És a hazáról?… Arról mindörökre. + +Én Petőfi eszmejárását vélem e versben feltalálni s méltónak tartom, +hogy összes művei sorába fölvétessék. + +Hogy miért nem vette föl e verset költeményei gyűjteményébe? Annak +könnyen meg lehet találni az okát. A vers keletkezésekor a czenzura +akadályozta az ilyen tartalmu poema kinyomatását. Évek múlva pedig, a +mikor szabad lett a sajtó, akkor már Petőfi büszkébb volt, mint hogy egy +ilyen talált gyermeket elismerjen. Mikor ő már villámokkal +hajigálózhatott, nem volt kedveszerint aczéllal, tűzkővel szórni a +szikrákat. + +De az irodalombúvárra becses marad ez az elfelejtett magzat, a kit +hajdani jóbarát hű emlékezete életben megtartott. Köszönetünk érte! +Ezzel ismét szaporodik egygyel a száma a Petőfi által gyűjteményéből +önként kihagyott költeményeknek. Eddig volt 48, most lesz 49. + + + + +ÁLLÍTÓLAG PETŐFI VERSE. + +E napokban kaptam egy levelet Szentesről Döbrentei Bálint gőzhajózási +ügynök úrtól, melyhez mellékelve volt egy vers, Petőfy (ypszilonos) +aláírással. A szíves beküldő arról értesít, hogy ő ezen vers birtokába +az ötvenes években jutott Rév-Komáromban, a hol ezt Petőfi Szarka János +vendégszerető házánál írta (állítólag). + +A vers papirja óságtól fakó; négyzet hajtott egyik oldala tarisznyában +hordástól zsíros; az írás rajta rozsdaveres. Azonban határozottan nem +Petőfi írása. Gyönge ortografiája leányírásra vall. Másolat lesz, +akárkié az eredeti. + +Azonban az egész vers eszmejárása: a felvillámló ötletek, maga a +kifogástalan technika annyira rábeszélő, hogy az ember hajlandó helyet +adni annak a kétségnek, hogy hátha mégis a Petőfi hagyományához +tartozik, mint a hogy a kovácsolt vashoz tartozik a róla lepattogott +szilánk, a mit, mint salakot, félredobnak. + +Alább közlöm ezt a verset; ha irodalmi adalék nem lesz is belőle: talán +megszólaltatja az igazi szerzőt, a ki azt magáénak fogja reclamálni s a +kinek okvetlen költői érrel kellett bírnia, a hogy arról a négy utolsó +verszak tanuskodik; különösen az utolsó olyanforma röptü, mint a +«pillangói mámoros lelkemnek.» + +Az a kérdés merül fel, hogy ha ez a vers valósággal Petőfié, miért nem +vette fel költői művei összes gyűjteményébe? Erre már megfeleltem azzal +a fentebbi hasonlattal a kovácsolt vasról, meg a lepattogott +szilánkokról. Alig van hírneves költőnk, a kinek ne ismerném írásban +meglevő olyan költeményét, melyet összes műveiben meg nem találhatni. +Azok csintalan humorral válnak ki. Ilyenekből egész gyűjteményt birok, +írásban, melyeket Sebestyén Gábor (a magyar humor kiváló képviselője) +írt össze s később engem ajándékozott meg vele. Franczia költő kiadná az +effélét, sőt Heinenak a női testről való verse ebből a fajtából való; +hanem hát a magyar író resteli, hogy efféle pajkosságot mívelt: a +publikumunk is szemérmetes. Magamnak is van több olyan munkám versben +is, prózában is, a mit az összes műveim közé sohasem engedek fölvenni: +nem azért, mintha pajkos tartalmuk volna; oh dehogy! hanem mint a +göcseji legény mondá: csak-mert-hát-hiszen-így-úgy-no. Sőt a mivel Kónyi +Manó barátomat egyenesen ellenem fogom lázítani, még azt is följegyzem, +hogy épen a napokban olvastam Deák Ferencznek egy fescennináját +(nyomtatás-betűkkel), melyet Mikó Imre gróf nősülése alkalmából írt; +tele elmés csípős ötletekkel, melyek Martialisra emlékeztetnek. Az egy +lapra terjedő költeményt nekem Wasmer Adolf báró, kedves barátom mutatta +meg. + +A második kérdés aztán, hogy mi módon került ez a vers Szarka Jánoshoz? + +A mi komáromi Szarka Jánosunk (a kit mindvégig Szarka Jánoskának +nevezett a kegyeletes közvélemény) bizony méltó volna rá, hogy az egész +alakját megörökítse valami vísszaemlékező baráti szív. Különlegesség +volt az egész alak, még akkor is, ötven év előtt is: arczban, termetben +és viseletben a legtökéletesebb magyar jelleg. + +Telt piros arcza, a kunkora bajuszszal, a nevetésre álló szájjal, +ragyogó fekete szemei, kurta nyaka, széles válla, domboru melle, mind +rávallott az igaz magyarra: bizonyított mellette a tökéletes nemzeti +viselet (melylyel úgy kirítt az akkori katufrékos világból), a pörge +kalapon kezdve a sarkantyús csizmáig, s a mi közbeesik: a zöld dolmány, +piros mellény arany zsinórral, rojtos nyakravaló, csattos derékszíj, +paszomántos nadrág. Senkinek sem volt már akkoriban bátorsága ilyen +ruhában az utczán járni. S a mikor megszólalt erőteljes hangon, az +mindig tréfára ment, a mihez maga adta a buzdítást a saját nevetésével. +Talán nem is volt az tréfás dolog: ha más mondja el, nem nevetett volna +rajta senki. + +És a mellett komoly, közügyekben igen derék ember volt; egyházi ügyekben +presbiter, kurátor, a zöld asztalnál hazafias szónok. Olvasott, művelt +ember. Asszonytársaságban udvarias. Az is volt a halála. Úgy halt meg, +mint Tycho de Brahe: a szemérmetes etiket-tartás miatt. + +Hanem a czigányokat szerette nagyon! Az egész komáromi bandának zsinóros +egyenruhát varratott. Öten voltak. Mindnek P betűn kezdődött a neve: +Piczi (prímás), Pontyó, Pápis, Pallagi, Posztó. Ezekkel aztán +muzsikáltatott derüre-borura. Igenis borura is. Egyszer valami bolond a +világba dobta azt a hírt, hogy szeptember 25-én Komárom városa el fog +pusztulni. A földrengéstől annyit szenvedett Komáromban az ilyen +jövendölgetés nem megy tréfa számba. A közönség nagy része elhítte s a +lakosság menekülni készült a városból. Hasztalan prédikáltak a papok a +vak hit ellen, a nép megnyugtatására (akkor még a vakhit ellen +prédikáltak s a nép megnyugtatására), a publikum futni készült. Ekkor +Szarka Jánoska fogta magát s a kritikus nap estéjén végig járta a város +utczáit a czigánybandájával, a legvígabb nótákat huzatva: «Nincs szebb +madár a fecskénél! Fehér lábu menyecskénél!» S a mit a bölcs beszéd meg +nem tett, megtették az ő nótái: a lakosság otthon maradt s Komárom +megmenekült a nagy szégyentől, hogy egy félbolond svihák próféta szavára +kifusson magamagából. + +Azonban nemcsak a muzsikáló czigányoknak volt nagy pátronusa Szarka +János urambátyám, hanem a többi fajtának is. A szinészek is nyilt házat, +terített asztalt leltek nála mindig. Sőt egyszer maga is fellépett egy +műkedvelői előadásban. (Én akkor még színtakszista diák voltam.) A +kollegiumban játszották Csokonainak egy vígjátékát óriási tetszés +mellett. + +Hát már a poétaféle fajtáját a dicső Bohêmenek hogy ne szerette volna! +Ha ilyen «földön vándorló csillag» vetődött Komáromba, az bizonyára el +nem kerülhette Szarka Jánoskának a házát. + +Egyszer hire futamodott, hogy itt van Komáromban Vörösmarty. Vörösmarty! +Az én ideálom meg a többi fiuké! Hány versét szavaltam el már akkor az +egzamenteken! A Szép Ilonkát, az Éjféli házat, az Özvegyet, meg azokat a +hőskölteményeket: «Hol vagyon, a ki merész ajakát hadi dalnak eresztvén, +A riadó vak mélységét fölverje szavával.» Aztán meg azt, hogy… «Mi az én +könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből!… Oh te, kiért országnak kellene +sírni!» Azt is tudtuk ám már, hogy ez nem «Egy rabszolga keserve +Pompeius sírján», hanem «Mikes siralma Rákóczy hamvai fölött.» Csak a k… +czenzor adta neki ezt a czímezést! + +Én azonban még akkor senki sem voltam. Poéta, de csak diák. Még az a +kendermag sem volt elvetve, a kiből majd az a kender felnő, a kiből azt +az inget szövik, a kinek a rongyából majd azt a papirost készítik, a +kire majd az én első munkámat nyomtatják. + +Hanem azért hevített az ösztön, hogy én Vörösmartyt színről-színre +meglássam. + +Vörösmarty nem volt ám még akkor az az «öreg úr», ellenben azért járt +Komáromban, hogy leánynézőben jött oda; el is jegyezte egy velünk rokon +család szép leányát. + +Ezen a jusson betörhettem hozzá. «Uram bátyám» volt már. + +Természetesen Szarka Jánosnál volt szállva. Az pedig kivitte magával a +monostori szőlőjébe szüretre. Ott találtam rá. Az úri módon ellátott +kolnában víg férfitársaság volt együtt. Csupa víg czimbora. Szarka +Jánoska «ifjú legény» volt. Így hítta a régi udvarias magyar szokás +azokat, a kiket a modern goromba irály agglegénynek nevez. + +A borozó asztal főjén ült a dicső vendég, az én bálványom a költészet +országában, és egy verset olvasott fel, a mire a víg czimborák nagyokat +nevettek. + +Hát biz’ az is efféle csintalan költemény volt, a mit a műfajok között +fescenninának neveznek. + +Ez sem került soha a halhatatlan költő összes művei közé. Bizonyosan ott +maradt Szarka Jánoska hagyatékai között. Lehet, hogy elégett a nagy +tűzveszélyben a szabadságharcz éveiben. + +Hát ezt a nagy feneket azért kerítettem a dolognak, hogy megfoghatóvá +tegyem, hogyan rekedhetett oda Szarka Jánoska birtokába Petőfinek egy +titokban maradt költeménye. Ő minden magyar poétának a verseit +gyűjtötte. Olyan verseket, a minőkkel más nem bír. Hisz a könyvben +kinyomtatott verset minden filiszter megveheti, de olyan verset +tartogatni egy híres költőtől, a milyen másnak nincs, ez az igazi úri +tempó! S a magyar költők is mindig hajlandók voltak, Gvadányitól +elkezdve, Csokonain keresztül a legújabb korig, a magyar +vendégszeretetnek ilyennemű rekompenzálására. Kapott Szarka Jánoska +olyan verseket is, a mik egyenesen őt magát gúnyolták ki: «Azt a vári +nótát húzd rá gyékénykákó! Mert már a Juliskát elvitte a Nákó! Elrepült +a drága, aranyos madárka, Hiába csörög már utána a Szarka!» – Ez is +megnyerte a tetszését. Hogy Petőfi járt Szarka Jánosnál, mikor +legelőször útjába ejtette Komáromot, arra magam is jól emlékezem. S +akkor még Petőfinek a neve csak fél év óta volt az olvasók előtt; fél +éve múlt, hogy «A borozó» költeménye megjelent az Athenæumban. És így a +közlendő verset nem a «Dalaim», hanem «A borozó» mértékével kell +megmérni. + +Még egy pár emléket kell fölelevenítenem Petőfi írói életéből. + +1843-ban ő már hírneves író volt, már «egy év» óta ragyogott a neve az +irodalom horizonján. Én még jogász voltam Kecskeméten. Egy tavaszi napon +a «Pesti Hirlap»-ban egy költeményt olvastam a Pönögei Kis Pál +aláírással, mely ezen kezdődött: «Jó Petőfi, te sem félhetsz.» Meg is +orroltam érte. Hogy mer egy Pönögei Kis Pál ilyen konfidenter komázni a +mi Petőfinkkel? Nemsokára azonban kaptam egy levelet Pestről, mely így +volt aláírva: «Kispönögei Petőfi Sándor Pál.» Ekkor kápiáltam a dolgot. +Tehát ő már akkor megengedte magának azt a lukszust, hogy álnév alatt is +írjon verseket. Abban a levélben értesített arról a nagy eseményről, +hogy a Tudományos Akadémia a «Zsidó fiú» czímű drámámat dicsérettel +tüntette ki. Ő ezt Bajzától tudta meg, mielőtt publikálva lett volna a +bírálók itélete. Azt pedig, hogy ez az én művem, Petőfi onnan tudta, +hogy az előző évben ő másolta le a pályaművemet jó barátságból. (Mit nem +adnék érte, ha ez a kézirat, mely első munkámat Petőfi kézírásában +tartalmazza, valahonnan előkerülne.) Tehát álnév alatt is írt. + +A másik eset pedig ez. Mikor Petőfit Császár Ferenczék meg a +Honderüisták megtámadták, póriasságot vetve a szemére s ajánlva neki +finomabb modort, kapta magát, összebeszélt Frankenburggal, meg velem, +hogy majd ő ír egy olyan ostoba hülye verset, a milyent a +szalonesztetikusok kívánnak, azt beküldi hangzatos név alatt a +Honderünek. A Honderü ki fogja adni, mink aztán majd neki esünk ketten s +pompásan kifigurázzuk a Honderüt a fenomenalis zsenijével együtt. +Csakugyan megírta a verset, beküldte a lapnak. Ki is adták, szerkesztői +csillag alatt jól feldicsérve. Petőfi rohant hozzám a vers megjelenése +után. «No! Hát olvastad?» – «Olvastam, de az egészen jó vers, nem tudsz +te rossz verset írni, ha akarsz sem.» – Összeszidott. «Te is olyan +szamár vagy, mint Frankenburg!» + +Már akkor Frankenburg kiveszekedte magát vele, hogy máskor, ha «ilyen +verset» ír, ne küldje a Honderünek, – hanem az Életképeknek. + +Hanem azért soha ezt a költeményt a magáénak el nem ismerte. Pedig akkor +«aranyával fizették költeményeimet». Inkább az aranyat is ott hagyta +veszni. + +… De hallom már a karzat tombolását: «Nem ér az a sok beszéd semmit! +Lássuk már a medvét!» + +Tehát következik a vers betűszerint, a nálam levő példány +ortografiájával visszaadva. + + +_Bordal._ + + Bort ide, bort kedves rózsám + Ha még meg nem hültél hozzám. + Bortól gyulad a’ szerelem + Bortól vigad bús kebelem. + + Míg a kancsót töltve látom, + Míg marad egy hű barátom, + Addig mindég vigan élek, + S félvilággal nem cserélek. + + Mind bohó ki a’ bortól fél, + És csak szőke Dunának él, + Hisz az Isten borözönnel + Még egy kunyhót sem törölt el. + + Ha búbánat epeszt olykor, + Felvidít egy jó kulacs bor, + Iszom, a’ bú messze széled + Lelkem újra kedvre éled. + + Ide kedves a’ kancsóval. + Egy pár gondot űző csókkal, + Úgy sem csókolsz többé soha, + Ha elfed bús sírunk moha. + + Az élet szép tavaszára + Hideg ősz száll nemsokára + Előttünk, mint egy pohár bor + Eltűnik a’ szép virág kor. + + Az öröm, mely itt tenyészik + Buborékként elenyészik – + Ma vigadunk s talán holnap + Sirunk fölött süt fel a nap. + + (Vesd össze: Ma gomblyukamban a virág + S ha újra nyilik a világ + Talán sirom halmán fakad.) + + Isten neki bort iszom hát + Használom a’ jelen órát + Aztán ha int a koporsó + Jó éjszakát boros korsó. + + Mig utolszor nem virad rám + Pincze lesz az én palotám + Ott keressen a’ jó halál + Ott mindenkor otthon talál. (Ez sem rossz!) + + Ha meghalok majd elásnak, + Mi gondja lesz arra másnak, + Csak te kedves cziprus helyett + Szőlőt ültess sirom felett. + + Hogy tudják meg, kik ott járnak + Hantim milyen borhőst zárnak + Hadd mondhassák a’ jámborok + Itt nyugszik egy vitéz torok. + + Lánykám majd ha siromhoz jösz + Könnyek helyett borral öntözz + Hidd a viztől kedves lélek + Még a siron tul is félek!!! + +* + +Czikkemre vonatkozó két levél érkezett hozzám. + +Az első így szól: + +Igen tisztelt Uram! + +A mennyire Kónyi Manó barátomat ismerem, minden bizonynyal hálás szívvel +vette Jókai Mórnak róla való megemlékezését, de az ezzel kapcsolatban +előadott tényt – legalább Mikó Imrére vonatkozólag – aligha tartja +hitelesnek. Tessék elolvasni a Ráth Mórtól kiadott «Deák Ferencz +levelei» 226. lapján, Deáknak Mikóhoz 1855 deczember 17-én írt levelét, +s Mikónak reá adott válaszát, s meg fog győződni, hogy köztük a viszony +még ez időtájt is – Mikó nejének 1848-ban bekövetkezett halála után – +éppenséggel nem volt oly bizalmas, hogy Deák Mikónak a negyvenes évek +elején megesett nősülése idején ellátogatott volna Etruriába, Fescennium +városába. Deák Mikót így szólítja meg: «Mélyen tisztelt Nagyméltóságú +Gróf és belső titkos Tanácsos Úr» s levelét ekként fejezi be: +«Nagyméltóságod kegyeibe ajánlott, mély tisztelettel vagyok +Nagyméltóságodnak alázatos szolgája». Miként Jakab Elektől, Mikó hív +emberétől tudom, ez volt a legelső levél, a melyet Mikó Deáktól kapott. +Mikó feleletében Deákot barátjának nevezi és e megszólítás viszonzását +kéri. Deák 1856 január 7-én írt válaszában «örömmel elfogadja és +viszonozza a szíves, nyájas ajánlatot.» + +Ez adatok bizonysága szerint Wasmer Adolf b. tévedésben van, mert Deák +Ferencz Mikóval, ennek nősülése idején összeköttetésben nem volt. + +Egyáltalában Deák Ferencznek csak egyetlenegy verséről hallottam +valamit. Zádor Gyula, a nagyváradi kir. táblának nem rég elhunyt derék +elnöke, beszélte nekem valamikor, hogy az ő atyjához, Zádor (Stettner) +Györgyhöz írt Deák verses levelet, s hogy ez a levél még megvan. E +versről Gyulai Pál is tud s szóba is hozta Deák Ferencz előtt, sőt +enyelegve fenyegetődzött neki, hogy közzé teszi, mire az öreg úr nagyon +megharagudott. + +Abban a reményben, hogy e helyreigazítást rossz néven nem veszi, vagyok + +Budapest, 1893. ápril 3. + +őszinte tisztelője és hű embere, _egy régi Deák-párti_. + +Nagyon kevés divináló tehetség kell hozzá, hogy kitaláljam, miszerint +ezt az érdekes levelet maga, igen tisztelt barátom, Kónyi Manó, a Deák +reliquiák legilletékesebb gyűjtője, írta hozzám. Mikó Imrére nézve +kapitulálok a közlött adatok után; de azért erősen hiszem, hogy a nagy +elmeéllel és erős humorral írt levél mégis Deák Ferenczé lehet. + +Mi, a kik vele együtt éltünk, minden alkalommal élveztük efféle tréfás +ötleteit s az «öreg úr» gyakran korripiált érte, hogy egy-egy adomáját +(körülírva) mégis csak közzétettem az «Üstökös»-ben, a miről ő azt +hitte, hogy a publikum elé hozhatatlan. + +A levélben való megszólításokra nézve pedig megjegyzem, hogy a magyar +korrespondencziáknál ab ævo a kompetens titulaturák iránti deferentiát +az aviticus usus prætendálja. Nekem van egy levelem Ghiczy Kálmántól (a +tartalma gratuláczió és beneventaczió) mely így kezdődik: «Tekintetes +Úr!» Kerkápolyi Károly nekem kutyupajtásom volt, a kivel egy kenyeret +ettünk, egy iskolapadon ültünk, együtt birkóztunk, mégis, a mi levelet +én írtam hozzá miniszterkorában, a megszólítás így hangzik azokban: +«Nagyméltóságú pénzügyminiszter úr!» s az aláirás: «kész köteles +szolgája». + +Ezt a szokást úgy megtartjuk, mint azt, hogy kopogtatás nélkül +tisztességes ember ajtaján be nem nyitunk. + +A másik levél tartalma itt következik: + +Budapest, 1893. április 2. + +Mesterünk! + +Tisztelve szeretett bátyám! + +Életemben igyekeztem elolvasni mindent, a mit Jókai Mór írt, +természetesen, hogy a «Pesti Hirlap» mai számában megjelent szép +visszaemlékezést is. + +Az a vers, mit Döbrentei Lajos kapitány úr küldött, nem hiszem, hogy +Petőfi verse lenne. + +Kételkedésem egy tényen alapul, mit ezennel elbeszélek. + +Boldogult úrfi koromban nagyon is sok időt töltöttem Czibakházán szegény +elhalt testvérem házánál és itt ismerkedtem meg azóta szintén néhai +nevet váltott dr. Szekeres Imre római katholikus plébánossal, körülbelül +1868-ban. + +Ennek a művelt és olvasott lelkésznek, ki a régi nótákat nagyon +szerette, kedves nótája volt ez a Döbrentei által beküldött dal, a mit +még klerikus korában írt be dalgyűjteményébe. Szerzőnek Fiducius János +XVIII. századbeli poéta volt megjelölve. + +Minden sornak az volt a refraineje _haj el kap_. Maga az ária a század +elejének dallamára vall. + +Van szerencsém e körülményt tisztelettel tudtul adni. A muzeumi +könyvtárban rá lehet akadni a század elején megjelent lapjainkban erre a +versre. + +Alázatos szolgád _Erdélyi Gyula._ + +Én rögtön utána jártam a nyomozott költeménynek s a muzeum könyvtárában, +a legilletékesebb könyvtári felügyelő hivatalnokok közreműködésével arra +a felvilágosításra jutottam, hogy volt ugyan egy Fiducius nevü poéta +valamikor, de az magyar verseket sohasem írt; azután volt egy Fidicénis +János nevű buzgó hazafi, a ki írt «egy» verset 1848-ban «Serkentő» czím +alatt, de az nem az általam közölt bordal. – És így kénytelen vagyok az +általam fölvetett thémát fentartani erősebb megczáfoltatások esetéig. + +A valószinűség még mindig az én föltevésem mellett demonstrál. + + + + +PETŐFI ISTVÁN. + +Egy szerény körében nevezetessé vált ember halt meg: Petőfi Sándor +öcscse. A névszótár annyit jegyez fel róla, hogy a forradalom alatt +vitéz honvéd volt, hogy Sándor egy szép verset írt hozzá, a melyben +megénekli őt, mint jó testvért. S ő maga is írt azután néhány csinos +népdalt, a mik megjelentek. A ki azután meg akarja tudni, hogy ki volt +valóban Petőfi István? az tekintse meg a csákói pusztát, a mi az ő +kezelése mellett vált egyikévé a legnagyszerűbb mintagazdaságoknak +hazánkban. Már az ötvenes években annyira közkedvességű volt a csákói +uradalom tiszttartója, hogy az ottani fényes összegyűlések alkalmával az +előkelő társaságok küldöttségileg hítták őt meg magukhoz. Az uradalom +későbbi birtokosa, Geiszt úr gyermekei valódi szeretettel ragaszkodtak +hozzá, úgy, hogy mikor Szeniczey képviselő megházasodott, ifjú neje +addig nem akart a nászútra kelni, míg a «Pista bácsi» meg nem érkezik s +ő búcsút nem vehet tőle: meg is érkezett a kicsiny, fürge, szürke +emberke, az utolsó órára; s azontúl aztán, hogy megismerte Szeniczey, ő +is megértette, hogy miért szereti azt az egész család olyan nagyon. +Petőfi István valódi tekintély volt a mezőgazdasági téren; a ki nem írt +elméleti értekezéseket, de a gyakorlatban mutatta ki, hogy milyen az +igazi jó gazda. Egy nagy viruló területe az országnak fogja megörökíteni +az ő emlékét. Ez is fényes emlék! Egyszerű kézművesből önmívelődés +alapján küzdte fel magát azzá, a mi lett. Mívelt, minden európai nyelvet +beszélő férfi volt s a magyar irodalomnak buzgó pártfogója. A múlt +hónapok egyikén írt nekem egy irodalmi érdekű ügyben, a miben tőlem +utasítást kért s azt meg is adtam neki. Kézirata most is nagyon +hasonlított Sándoréhoz. Családot nem hagyott maga után: s mint mondják, +nem volt boldog. Áldás legyen emlékén az utolsó Petőfinek! + + + + +PETŐFI HALÁLA. + +(1899.) + +Mintha most is előttem látnám azt a délczeg alakot, azzal a lángoló, +sugárzó arczczal, a daczos fejjel. Mintha most is hallanám a hangját, +azt a szívből jövő, szívig ható hangot, a mely hű kifejezője volt lelke +indulatainak. + +Minden igaz volt nála: szerelem, barátság, gyűlölet, harag, rajongás a +hazáért és a szabadságért. Semmi sem volt hamis, semmi sem mérsékelt. + +A ki így tudott szeretni, így tudott gyűlölni, annak nem lehetett e +földön megmaradni többé, a mint nem volt szabad többé szeretni és +gyűlölni. + +Olyan ifjú volt és mégis be volt fejezve az élete. Mint egész ember halt +meg. Mi többiek tudhattunk még ketté vágva, felnégyelve, darabokra tépve +is élni, de Petőfi számára nem volt való az az élet, az a küzdés, hol +lánczra vert kéz börtön falára karczolja keserű gondolatait. Neki meg +kellett halni. + +Dicsőséget annyit szerzett rövid üstökös útjában, hogy nevét ott hagyta +az égen fényszikrákban megörökítve, a melyek soha le nem hullanak. + +Nem is halt meg. Hányszor feltámadott. Ott él minden magyar szívében, +házában. Mentől tovább távozik az időben, annál nagyobbra nő az alakja. + +Félszázad mult el azóta. Más embert eltemet az idő. Petőfit magasra +emelte. Míg magyar él, haza áll, éljen Petőfi dicső emlékezete! Ragyogja +be a hazát és világot! + + + + +PETŐFI SÁNDOR ÖTVEN ÉV UTÁN. + +(1898.) + +Szobrod előtt állok! Beszédét hallgatom! + +Mert beszél a szobor, csak érzék kell hozzá, a mely meg tudja hallani, +mit? + +Az ércz lát, a kő érez, ha emberi alakot öltött. + +E szobrot egy nép szerelme teremté, s a mit a szerelem hoz világra, +annak élete van. S ha szülője halhatatlan, szülötte is az lesz. + +Ötven év mult el azóta, hogy szavad felhangzott: «Talpra magyar!» s még +mindig hangzik. + +A honfikötelességnek soha sincs pihenése. Küzdünk, fáradunk, védjük a +hazát, a szabadságot, a nemzetiséget. Te mondtad, azt tesszük. + +Körüljártad e kerek földet, megismerted minden népét: a hogy azok +megismerték a te műveidből a mi nemzetünket s visszatértél azzal a +szóval, hogy «hazánk még mindig bokréta rajta». + +A sors, a világszellem, a történet ura ellenkező irányba vitte el e föld +körüli úton hazánkat, mint a merre te akartad: mégis oda hozta el, a +hová te akartad. + +A szó tetté vált. + +A mit magad előtt látsz, az mind a te szavaidnak megtestesülése. Látod +az «arany szabadságot» s azt a népet, mely, ha a haza kivánja, még ebből +az aranyából is tud áldozni. Vaslánczaink nincsenek már: a mi összeköt, +az aranyláncz, s azt nem «rágja le a rozsda». + +Új világ, új szellemélet támadt szerte a hazában, de ebben az új életben +mind saját megálmodott, megjósolt eszményképeidre ismersz. + +S akár hová nyitsz be széles e hazában, palotába vagy kunyhóba, saját +képmásodat látod szembejönni; otthon vagy mindenütt: kastélyok csarnoka, +nádas tetők pitvara, virágos rét, dalaidtól zendül. + +Majd mikor meghallod félszázad évfordulóján azt a felriadó üdvkiáltást, +a mit egy erős dandár zendít fel szobrodhoz – mert az a kis csoport, a +szellem harczosainak, a szabad szó úttörő munkásainak csoportja, a kit +te vezettél, azóta dandárrá nőtt fel –: fölébredsz-e arra? Megszólalsz-e +arra? Szavadat meghalljuk, kik akkor ott leszünk, lelkünkbe bezárjuk és +követni fogjuk. + +«Talpra magyar!» + + + + +ARRÓL A PETŐFI-KOPONYÁRÓL. + +(1902.) + +Olvastam a Budapesti Hirlapban a Petőfi-koponyáról közölt legendát. Az +egész elejétől végig a lehetetlenségek sorozata. + +Lehetetlen az, hogy az osztrák tiszti orvos Petőfit a csatatéren ismerte +volna fel, halottan, az egyenruhájáról, mint Bem hadsegédét. Hisz száz +meg száz szemtanú bizonyítja, a tényállás megerősíti, hogy Petőfi már a +fehéregyházi csata napján nem volt Bem hadsegéde, lemondott a tiszti +rangjáról, nem viselt se egyenruhát, se kardot, hanem szürke +vitorlavászon zubbonyt, szürke kalappal. Nem is volt az ütközetben, azt +messziről nézte, tehát nem eshetett el a csatatéren; menekülés közben +ölték meg. Ha valamiről, a zsebében talált iratairól, leveleiről +lehetett volna ráismerni, de nem az egyenruhájáról. + +Másodszor lehetetlennek tartom, hogy a csatatéren egy osztrák előkelő +tiszt egy halottnak a fejét lenyiszabolja. Ez megesik az uskókoknál, +morlákoknál, de hogy akár osztrák, akár orosz katona a halott ellenség +fejét levágta és magával vitte volna, ilyesmit nem találunk följegyezve. + +Aztán hová tette volna azt a levágott emberfejet? Hordta magával az +oldaltáskájában? Nyáron, kánikulában? A hadjárat végeig? + +Aztán minek? Ereklye volt rá nézve Petőfi feje? + +Miért tartogatta annyi ideig? Miért nem hozta elő, mikor a nagy +Petőfi-ünnepélyek voltak, a költő szoborleleplezésekor, halálának +félszázados évfordulóján, a márczius 15-iki apotheozisnál? + +Én rögtön ráismertem volna a bemutatott koponyára, ha az valóban +Petőfié. Mert tudom annak egy sajátságát, a mi azonosságát megállapítja. + +Petőfi felső fogsorában balfelől egy szemfog ferdén előre nőtt, +valóságos kis agyarat képezett, ez a kiálló fog nevetésének oly +szatir-szerű kifejezést adott. Mikor néha birokra keltünk s én Petőfit +derékon fogva fölemeltem, ezzel a hegyes szemfogával szúrta meg a +fejemet – tréfás ellenkezésből. Hiányzó foga pedig egy sem volt. + +Itt az ismertető jel. Küldjön ki a Petőfi-Társaság egy tagot azzal a +megbízással, hogy nézze meg a román múzeumban letett koponyát. Ha annak +a felső fogsorában megtalálja az általam leírt kiálló szemfog-agyarat, +akkor az a Petőfi koponyája s akkor szerezzük azt meg bármi áron; de ha +nem találja meg ez ismertető jelt, akkor hagyja ott az itélet napjáig. + + + + +A NEMZETISZÍN SIPKA. + +(1897.) + +Az emlékezetes márczius 15-ének történetében bizonyosan föl lesz +jegyezve az a jelenet is, a midőn a nemzeti színházban Bánk bán került +színre (a censura által betiltott, most egyszerre felszabadult remek): +de a közönség nem érte már be azzal; – a Petőfi «Talpra magyarját» +követelte s azt kellett Bánk bán Egressynek elszavalni. A többek között +hogy kerültem én is a színpadra, sáros csizmában, pocsékká ázott +czilinder kalapban; (mert bizony czilinder kalapban, kalucsniban +kiáltottuk ki a szabadságharczot): ez is mind meg van írva ama napok +történetében. + +Azt is leírtam én magam valahol, hogy találkoztam ez emlékezetes órában +azon a tribünné vált színpadon Laborfalvy Rózával. + +Az az ereklye, melyről most írok, annak a folytatása. + +Egy hét mult el márczius 15-ike óta. Egy hete az aggó várakozásnak. Mi +lesz most? Magáévá teszi-e a pozsonyi országgyűlés a pesti 12 pontot? +(melyben a régi rendi diéta halála is kimondatott s helyébe a +népképviseleti országgyűlés állíttatott). Szentesíteni fogja-e a király +az új alkotmányt? + +A közben egyebet is tettünk. A mi csak kard és puska volt kapható a +városban, azt mind fölvásároltuk, magunk fegyverbe öltöztünk. Jaj de +szép volt az utczán látni az egész férfisereget a polgári ruha fölé +kötött karddal, a szíjra vetett dupla puskával, nemzetiszínű toll a +kalap mellett, nemzeti kokárda a mellre tűzve. Egy derék zsidó +polgártárs (a nevét elfeledtem, de az egykorú lapokból előkereshetitek) +maga kétezer puskát vásárolt fel Stájerban s ingyen adta oda a hirtelen +megalakult nemzetőrségnek. – S hogy semmi ne hiányozzék, megtudtuk (volt +már a forradalomnak is rendőrsége), hogy bécsi jóakaróink egy hajóval +lőport és ólmot szállítanak Horvátországba. Azt mi, mint hadi dugárút, a +népjog czímén lefoglaltuk s aztán volt már a puskáink számára töltény +is. + +Egy délelőtt épen azon tanácskoztunk az én dohány-utczai szobámban +Petőfivel és Vasváryval: hogy felmenjünk-e cum gentibus a pozsonyi +országgyűlésre, pressziót gyakorolni? a midőn benyit a szobámba egy +tisztes agg duenna, körülnéz s meglátva két barátomat, letesz az +íróasztalomra egy papirba takart csomagot, azt mondva hozzá: + +– Ezt küldi önnek valaki, hogy kicsoda? azt találja ki. + +Azzal visszavonult, eltünt. + +Én hozzá sem nyultam a csomaghoz, a míg a két barátom el nem távozott. +Azok is diskréte magamra hagytak. + +Hát hisz ez megszokott állapot volt már (egy egész hét óta), hogy a +márcziusi fiatalokat kegyelik a magyar hölgyek. Vasváryt bizony majd +széllyel szedték. Szép fiú is volt: achillesi alak; nagy szemű, nagy +orru. Aztán én sem voltam valami bagolyrugta vakarcs (ötven év előtt!) +Én rám is gondoltak. De azért mégis kitaláltam egyszerre a rejtélyes +csomag küldőjét, a mint annak a tartalmát megláttam. Egy nemzetiszínű +süveg volt az: selyemfonálból horgacsolva. Egy hét alatt készült. +Éjjel-nappal dolgozhatott rajta, a ki készítette. Épen a fejemre illett. +Semmi írás, névjegy nem volt hozzá. + +Alig vártam a délutánt, az illemlátogatás idejét; felkötöttem a +kardomat, vállra akasztottam a puskámat, a selyem süveget pedig eltettem +a tölténytartómba. Hát bizony a márcziusi napokban úgy járt minden +gavallérember látogatóba elegáns hölgyekhez: puskával a vállon, +tölténytartóval a csipőn, karddal a tomporon. Így mentem én is első +látogatásomat tenni – Laborfalvy Rózához. + +Azon kezdtem, hogy megköszöntem neki a számomra készített nemzetiszínű +süveget. Meg volt elégedve, hogy a küldőjét kitaláltam magam eszétől +(tán nem is az eszétől). + +Azonban visszahoztam azt, mert valami kimaradt belőle: az évszám. Az +pedig lényeges dolog. Mert ezt az évet, míg a világ világ lesz, mindig +emlegetni fogják. + +Akkor aztán a hirhedett művésznő rögtön a himző dobjára feszíté az én +háromszínű sipkámat s minthogy horgacsolással nem lehetett többé a +hiányt kipótlani, himzéssel tüzködte oda a márczius 15-ike mellé az +«1848»-at, a hogy az ma is látható az ereklyémen. Én ott voltam addig, a +míg ez elkészült. + +És aztán azon az örökké emlékezetes estén, a melyen Buda és Pest a +király által szentesített 1848-iki új alkotmány, a szabadság új korszaka +örömére kivilágította házait, már mi kart karra fűzve jártuk be a fényes +utczákat Laborfalvy Rózával. Az volt az illumináczió! Olyan +villanysugárzást nem talált ki Edison. A szíveinkben volt az! + +Így lett ez a háromszínű süveg az én életem horoskopjává. + + + + +MELLTŰ ÉS GYŰRŰ. + +Legfiatalabb koromban is volt egy melltűm és egy gyűrűm, drágaköves, a +miket mindig magammal hordtam. + +Erre pedig nem uracskodási hiuság ösztönzött, hanem valami nagyon komoly +előregondolás. + +Mi ketten Petőfivel olyan veszedelmes terveken törtük a fejünket, a mik +biztosan összeütközésbe hozhattak bennünket az államhatalommal: a nép +felszabadításán, a hazafiak egyenlő jogúvá tételén. Csináltuk ez +eszméknek a propagandát. Én elhagytam a vezetéknevem végéről a nemesi +ypszilont, helyettesítettem a polgári «i»-vel, Petőfi pedig a verseiben +hirdette, hogy ő a népszabadságért kiván meghalni a csatatéren. +Szobájának fala tele volt a franczia forradalom híreseinek remek rajzú +arczképeivel: Marat, Danton, Robespierre; ő saját magát Desmoulins +Camillenak jelölte meg; engem Saint Justenek szánt. + +Ha akkor az államhatalom azt a néhány rajongó fiatalt szépen +összefogatja s elküldi, ha nem is Martinovics után a Vérmezőre, de +legalább Lovassy üres börtönébe, vagy Táncsics Mihály mellé +szobatársnak, hát akkor nem lesz forradalom, nem lesz szabadságharcz, a +jobbágy szépen végzi tovább is a robotot, fizeti a dézsmát, az adót, a +nemesi szűz vállak nem hordják az adó terhét, az a paraszt dolga, az +ujoncztörvény fölött nem vitatkoznak ma, nemesember fia nem megy +katonának, a rekrutát elfogják kötéllel, az is a paraszt dolga, +összegyűjtik a verbunkosok; a pozsonyi diétán szaporítják a +gravameneket, a ki a nép keserveiről beszél, annak az elnök odavágja, +hogy «non stultiset», (Ne bolondozzon) s ha nagyon erősen pattog a +kormány ellen, akkor felhivatik ad audiendum verbum – Bécsbe. Egyszóval +megmarad a régi jó világ. + +Mi gyakran kérdeztük is egymástól, Petőfivel és Pálffy Alberttel, hogy +valjon mi lehet az oka, hogy minket még nem tettek biztos zár alá? + +Petőfi versben is kiírta:… «oh de a börtön, attól félek!» + +Miért félt a börtöntől? Hiszen nem volt semmi bűne. + +Attól magam is féltem. + +Volt egy jóakaróm Budán a helytartóságnál, a ki megizente nekem, hogy +vigyázzak magamra, mert az az út, a melyen járok, az akasztófához vezet. +Megigérte, hogy ha valami baj fenyeget, jóidején tudatni fogja velem, +hogy ugorhassak. + +No hát erre az ugrásra volt nekem szükséges az a gyűrű, meg az a melltű. + +Ugrani a külföldre kivánatos. + +Ott pedig az osztrák bankót nem veszik el. + +Nekem biztosítanom kellett magamat, hogy annyi értékkel rendelkezzem, a +mennyi képessé tesz, hogy egy alkotmányos országba eljussak. Ezt a két +ékszeremet külföldön könnyen értékesíthetem. + +Ez volt az eltitkolt oka az ékszerviselésemnek. + +(Ez az aggodalmas előregondoskodásom aztán később időkre is megmaradt; +de ez más lapra tartozik.) + +Egyszer aztán megvirradt 1848 márczius 15-ike. + +A mi azt a szent napot emlékezetessé tette, azt én is, más is mind +feljegyeztük évek során át. + +Csak egyet nem mondtam még el. + +Azt, hogy a midőn az izgalomteljes események után, dicsőségesen kivívott +diadalok után hazatértem, megütközve vettem észre, hogy az én két +ékszerem hiányzik. + +A melltűt bizony az általános ölelkezés közben valami lelkesült +polgártárs a nyakkendőmből kihúzta s a testvéresülési kézszorítások +alatt a gyűrűt az ujjamról lerántotta. Szép faragottkövű camæás gyűrű +volt. + +Egy perczig elkeserített a veszteség. Sajnáltam az ékszereimet; de még +inkább az illuzióimat. Hogy engemet azalatt, a míg én a népszabadság +kikiáltása mellett keblemet minden veszélynek kitárom, így +megkárosítanak! + +És kik? A polgártársaim! A nép, a kinek a szabadságáért a mai napon a +fejemet koczkára tettem. + +Hanem aztán elővettem a jobbik eszemet. + +Egy ember tettéért mért itéljem el az egész népet? + +Mi szükségem most már nekem azokra az ékszerekre? + +Hiszen nem gondolok már a futásra, kimondtam a nagy szót, kitűztem a +zászlót, a mellett meg kell állnom, vagy mellette elesnem. + +És aztán találtam ékszereket, a mik jobban ékesítik a férfit. Puskát, +kardot. Az lett annak az évnek a divatja. Puskát, kardot viselt minden +ember: az utczán, a sétányon, azzal járt látogatóba, hozzá egy mellre +tűzött kokárdát az ország czímerével. + +Egyszer aztán ezeket az ékszereket is le kellett rakni. Puska, kard, +nemzeti czímer, minden eltünt. Magam is eltüntem. + +Végre sok bujdosás után visszakerültem Pestre. Csakugyan onnan kerültem +elő, a honnan a jóakaróm megjósolta. A fejemet nem hagytam ott, csak +épen a nevemet. Úgy híttak, hogy «Sajó». Ez alatt a név alatt irdogáltam +nagytitokban: nappal nem mutogattam magamat az utczán. + +Hanem azért a postás mégis rám talált egy reczepisszével. + +Azonban azt a levelet személyesen kellett kiváltanom a +főpostahivatalnál, mert pénzzel volt terhelve: «Beschwert mit 20 Gulden +Conventionsmünze». Nagy pénz volt ez nekem! + +Föl kellett tehát mennem a főpostára s ott igazolnom magamat, hogy +csakugyan én vagyok az a gyanús személy, a kit az az ötpecsétes levél +keres. A levelet ott a hivatalban fel kellett bontanom, hogy a +pénztartalmáról meggyőződjem én is, a Schalterlöwe is. Négy darab +ötforintos Reichsschatzschein volt benne, meg egy zálogházczédula. + +A kisérő levél németül volt írva: szükséges elővigyázatból, mert ha +magyarul lett volna a szövege, a rendőrségre kellett volna vele +felmennem, hogy fordíttassék le. Ez volt a tartalma: + +«Uram! + +Ön 1848 márczius 15-én elvesztette a melltűjét és gyűrűjét a nagy +sokaságban. Én vittem el. Itt küldöm az összeget, a mit értük kaptam a +zálogházban, s a zálogczédulát. Szerezze vissza. N. N.» 1850 márczius +15. + +Soha életemben kapott pénz ily örömöt nem okozott. Nem a pénz, de a +szív, mely azt küldte. Az egész nép tiszta napfényben ragyogott előttem, +a hogy azon a szent napon. + +Még most is megvan nálam ez a gyűrű, ez a melltű. + + + + +1848-IKI EMLÉKEK. + +Semmit sem feledtünk, semmit sem titkolunk el, a mi megtörtént. + +A mi harcz volt, becsületes harcz volt, tiszta czélu, nemes irányú +küzdelem; a mi dicsőség volt benne, emlékezetes marad az idők végéig. + +Ötven év mult azóta. A kik részesei voltunk e nagy küzdelemnek, +megfogytunk, megtörtünk, hideg ősz dere takarja fejünket; de azt a régi +lángot az sem oltja ki a szívünkből: a szabadság lángját. + +Megharczoltunk érte, megszenvedtünk érte, leróttuk a zsoldját, okultunk +a tapasztalásából, megtanultuk, hogyan kell a hazát, szabadságot nemcsak +szeretni, de meg is tartani. + +Mi öregek nyugodt szívvel tudunk a multba visszanézni s a jelent +meglátni. Dicső volt a harcz; de a béke dicsőbb. + +Ellenségeink szidalma legjobban magasztal bennünket. + +A magyar nemzet a trónnak legerősebb támasza most. Hogy ez a trónemelő +titán nem egy agyaglábú kolosz, hanem egy harczi aczélokból összevert +szobor, annak tanuja a történelem. + +A midőn a történelem adatait összegyűjtjük, nem a dúló szenvedélyeket +élesztjük fel vele. Ezt a gyűjteményt bizton letehetjük a trón +zsámolyára ezzel a szóval: «ime, itt egy csupa hősökből álló nemzet, egy +csupa honfiakból és honleányokból álló nép, mely így tudott, mikor +kellett, harczolni és áldozni a szabadságért, – így tud majd, a mikor +kelleni fog, harczolni és áldozni a királyért és hazájáért!…» + +* + +E napokban kaptam egy sok oldalra terjedő levelet Szécs városából. Írója +a régi jó táblabiró-világ alakjai közé tartozik, a mit bizonyít +levelének diák befejezése: «Et nunc dixi et scripsi poetæ nostro +laureato, faciet, inspiret ille alios, ego salvavi animam meam, et maneo +admiratione et cultu pleno corde, servus humillimus Ludovicus Bossányi.» +(És most megírtam ezeket a költőnek, tegyen vele, lelkesítsen másokat, +én lelkemet megszabadítám, maradok stb. Bossányi Lajos.) + +Levelének kezdetén azt az eszmét hozza fel, hogy festőink számára mennyi +megörökítésre méltó jelenet kinálkozik szabadságharczunk dicsőséges +epizódjaiban. + +Három ilyen kiváló hősjelenetet említ fel, melynek szereplőit +személyesen ismerte. + +Az első Zeyk Domokos mesés küzdelme, melyben a vesztett ütközet után Bem +vezér menekülését védte egyedül, egymagában egy egész szotnia kozák +ellenében. A mocsári úthoz egyedül az a rozoga híd vezetett. Zeyk +Domokos az ellene rohanó kozákokat egyenkint levagdalta. Ekkor a kardja +ketté törött. A kozákok hetmanja odakiáltott hozzá, hogy adja meg magát! +s megtiltá a kozákoknak, hogy őt megöljék. Erre a hős kihúzta +nyeregkápájából a pisztolyát: «Élve nem!» s azzal főbe lőtte magát. + +Ezt a hőstettet én még 1850-ben leírtam a Szilágyi Sándor «Magyar írók +füzeteiben.» Kazinczy Gábortól hallottam. + +A második hősjelenet a báró Riedesl és Sebő közötti. + +Sebő közel rokona volt a levélírónak, ki gyakran megfordult szülői +házánál; ugyanott Riedesl is tett látogatást kétszer, mind a ketten jó +barátok voltak; tisztek a Walmoden vértesezrednél. + +Riedesl volt a vértesezred legmagasabb férfia, valóságos óriás: +hasonlított Wekerléhez arczban és alakban, de még magasabb volt. Nem is +könnyű volt számára paripát találni, mert a rendes küraszir ló letörött +alatta. Végre találtak egy neki való lovat, mely még egy marokkal volt +nagyobb a rendeseknél, kemény szájú, rossz természetű állat, rúgott, +harapott, csökönyös volt; de birta a terhet. + +Sebő pedig alacsony, zömök termetű férfi volt, a kik ismerték, Győrffy +Gyula képviselőhöz hasonlítják. + +A szabadságharcz alatt a két jó barátból két jó ellenség lett. + +Riedesl őrnagy lett a vérteseknél, Sebő kapitány a huszároknál. + +A bicskei és isaszegi ütközetek előcsatározásai alatt, melyekben mindkét +fél lovassága működött, egy nap a feneketlen sár miatt kénytelenek +voltak pihenőt tartani. Két patak s azon két kis híd képezte az +elválasztó vonalat: az ellenfelek egymást jól láthatták. + +A magyar tiszteknek jó lovaik voltak s a telivér paripa türelmetlen lesz +az istállózástól. Sebőnek eszébe jutott, hogy megjártassa a «Buczkó» +nevű paripáját, végignézve az előörsök lánczolatát. Mikor ezt bejelenté +Aulich tábornoknak, az épen a maga lovával bajlódott. Kitűnő paripa volt +a «Gesztes», de meg volt bomolva a pihenéstől; nem akart +engedelmeskedni. Sebő felajánlotta a tábornoknak a maga «Buczkó»-ját, +cserébe elvállalva a «Gesztes»-t, hogy majd kilovagolja ő abból az +istállótüzet. (Az ezred legjobb lovasa és idomárja volt.) Aztán mintegy +félóráig iskoláztatta a lovat a homokos mezőn nagy és kis körökben s +különösen gyakorolta a karakolirozásban, a mi a lónak egy helyben való +gyors körülfordulását jelenti. Ez volt a szerencséje. – Ekkor +észreveszi, hogy a túlsó hídról egy vasastiszt szemüvegezi a tábori +látcsővel; ő is fogja a látcsövét s felismeri vele hajdani jó pajtását, +Riedeslt. Erre mind a ketten átkaptatnak a két hídon, melyet néhány száz +lépésnyi tér választott el egymástól; összetalálkoznak: Sebő a szokásos +üdvözlő szót: «csau» kiáltja hajdani pajtásának. Ez azonban hirtelen +kirántja a pallosát s hozzávág az ellenfeléhez. + +Sebő hirtelen hátraveti a testét s ezzel elkerüli a halálos csapást, +mely a nyeregkápáját érte, ketté vágva a nyeregbundát s a pisztolytartó +szíjat, a kard hegye mégis megsebzé a kantárfogó balkezet. + +Erre Sebő hirtelen kirántja a kardját s lovát gyorsan karakoliroztatva, +visszakézzel, balról jobbra úgy vág Riedesl nyakához, hogy az óriás +holtan fordul le a nyergéből. + +Mind ez egy rövid percz műve volt. + +Hanem a költők ebből hosszú nagy tusát csináltak, melyben a két bajvívón +kívül még a paripák is részt vettek, egymást harapva; s ezt a festők sem +engednék el. Tény az, hogy Riedesl óriás lova megharapta a «Gesztes»-t, +de már a lovasa eleste után, mikor Sebő magával hurczolta. A +széthasított nyereg a levélíró tulajdonába jutott s látható a 48-iki +emlékek múzeumában. + +Ezzel a párbajjal a csatatéren lett eldöntve annak a napnak a végzete. A +vasasok visszavonultak Isaszegre. + +A harmadik képtárgynak ajánlja a levélíró Simonyi Simkó, Bem +hadsegédének azt a bravurját, melyben a vizaknai ütközet előtt +egymagában kémszemlésző Bem tábornokot a lesből előrohanó ulánusok közül +kiszabadítja. Tízen voltak a dzsidások, Simonyi Simkó egyedül; közéjük +vágott, kettőt lelőtt, hármat levágott közülök, a többit megfutamította. +– Akkor aztán dörgő hangon odakiáltott Bem tábornokra: «ein andersmal +werde ich mir aber ausbitten, dass Sie sich, General, ohne mich +wegschleichen!» (Máskor kikérem magamnak, hogy a tábornok nálam nélkül +elosonjon!) «Nein, nein, mein lieber Simkó, das werde ich nicht mehr +thun.» (Nem teszem többet, kedves Simkó.) + +* + +Hány ilyen lefesteni való tárgy van még az ötven év előtti +hősköltemények igaz történetében! + +A minő Puchli huszárkapitány hőstette, a ki egy svadron huszárral két +óra hosszat verte vissza a megujított rohamát öt svadron svalizsérnek, a +Tápió-hídját védelmezve, mint Horatius Cocles, míg az ezrede +megérkezett. Ez is meg van örökítve a fővezér napi parancsában. Hát +annak a huszár közvitéznek a dolga, a kit a harcz hevében sürgős +levéllel küldtek a főhadiszállásról az alvezérhez. Útját állta egy híd +alatt lesben álló három svalizsér: el akarták tőle venni a stafétát. De +biz ő nem adta oda: inkább kettőt levágott közülök, a harmadiknak utána +küldé a véleményét, s úgy tért vissza a válaszszal, meg két sisakkal és +egy elfogott paripával. + +A kik ezeket élő szemmel látták, még élnek és bizonyságot tesznek róla. + + + + +A PAPIR-RONGYOK. + +(Naplómból.) + +(1897.) + +1850-et írtunk. + +Egy ködös, nyirkos kora-őszi estén, az akkor még «országút» (most) +legalacsonyabb, (akkor) legmagasabb emeletes szögletházának +szobácskájában együtt voltunk öten. Kazinczy Gábor volt a házigazda, ő +adta a theát, vendégei voltak Ürményi József, Pázmándy Dénes (idősb), +Csengeri Antal és én. + +Ürményi József volt akkor a magyar közélet legkedveltebb alakja. A Budán +székelő osztrák Civil Statthaltert meg merte egy nyilvános helyen +(bálteremben) sérteni, úgy hogy az kénytelen volt őt párbajra kihívni s +lőttek egymásra pisztolylyal. Pisztolylyal lőni! 1850-ben! És a budai +helytartóra! + +De különben is igen derék ember volt Ürményi József. Az ő lelkében +támadt az a gondolat, hogy a magyar irodalmat föl kellene ébreszteni +halálos álmából. Lap nem volt, a hivatalos Közlönyön, meg egy szelid +szépirodalmi lapon kivül, az írók szét voltak szórva a világba: ki itt, +ki amott lappangott. + +Egy «Történelmi Könyvtár» megindítása volt a tervünk. + +Vakmerő vállalkozás. Magyar történelem! 1850-ben! + +Hárman a jelenvoltak közül akkor beszéltek egymással először az életben! +Ürményi, Pázmándy és én. + +Ürményi a legszélsőbb konzervativek táborába tartozott (valaha), +Pázmándy pedig a szabadelvüeknek volt egykor vezéralakja. Gyönyörü +daliás termet, európai miveltségen köszörült nemzeti jellem, a +legelegánsabb tánczos, a legdélczegebb lovas és a legtartalmasabb szónok +az országban. Birtoka mintagazdaság; felesége igazi ideálja a magyar +tipikus szépségnek; szép családja otthon. Igazi magyar «úr». + +Mikor a 48-diki mozgalmak megindultak, a mikben én is részt vettem; +egyszer figyelmezteté Pázmándy az anyámat (komáromi volt és távoli +rokon), hogy vigyázzon a fiára, mert ha azon az úton halad, a melyen +elindult, okvetlenül a vesztőhelyre jut. Tudatták is ezt velem. + +És aztán ő maga került háromszor a vesztőhely szélére. Kétszer az +osztrákok akarták főbe lövetni, egyszer meg a magyarok. Amazok azért, +hogy miért elnökölt a pesti országgyűlésen, ezek pedig, hogy mért nem +elnökölt a debreczeni országgyűlésen? Nagyon meglakta e miatt a +Neugebäudet. + +Ez is szóba került akkor a theázás közben. + +Én koczkáztattam azt a kérdést Pázmándyhoz, hogy miért is nem jött el +Debreczenbe? Ha ő vezette volna az országgyűlési tanácskozásokat, nagy +esze, tapintata és népszerűsége mellett talán sok dolog nem történt +volna meg, a minek jobb lett volna meg nem történni s nem jutottunk +volna ide, a hol most vagyunk. + +Erre ő én nekem válaszul a következő történetet mondta el. + +– 1848 októberében a magyar képviselőház Kossuthot, saját indítványára +kiküldte a felső-dunai táborba, hogy közvetlen közelből intézkedjék a +hadsereg működése iránt. + +– Az volt a kérdés, hogy az a hadsereg, mely Jellachich bánt kiverte az +országból, üldözze-e azt Ausztria területén is? + +– Bécs fel volt lázadva s Jellachich Schönbrunnig hatolt. Azonban az +osztrák országgyűlés nem tartotta a bánust ellenségnek, s Bécs nem +kívánta a magyar hadsereg segítségét. + +– E tétovázás miatt a magyar hadsereg kétszer is átlépte a Lajthát, s +kétszer is visszahivatott. + +– Végre nagynehezen a bécsi országgyűlés örömét nyilvánítá ki a fölött, +hogy a magyar hadsereg Bécs segélyére készül. + +– Ekkor a magyar képviselőház engemet is (Pázmándyt) felküldött +Pozsonyba, mint meghatalmazottját. + +– Egy délután, midőn épen Kossuthnál voltam, a Bécsben székelő angol +nagykövetségnek egy diplomatája jelentkezett nála. + +– Miután egyedül Kossuthtal kivánt értekezni, én magukra hagytam őket s +kimentem a mellékszobába. + +– A hosszas értekezés után az angol diplomata kijött Kossuth szobájából; +utána én mentem be hozzá. Kérdeztem, hogy mit határoztak. + +– Semmit. A föltételek, melyek alatt az angol elvállalná a kiegyezést +Magyarország és a dynastia, respective Ausztria között, a mi részünkről +elfogadhatatlanok. + +– Részletesebb detailjokba Kossuth nem bocsátkozott: ott hagyott magamra +és elment. + +– Én még hátramaradtam a szobában és körülnéztem. Egy szögletben apróra +összetépett papir-rongyokat pillanték meg. Azokat összeszedtem s a +kalapomba dobva, átmentem a saját szobámba. + +– Ott magamra zártam az ajtót, s elkezdtem a papir-rongyokból összerakni +a mozaikot: a mi teljesen sikerült. + +– Jól sejtettem. Ez a széttépett papir tartalmazá az angol kormány +ajánlatát a Magyarország és Ausztria közötti kiegyezés létrehozására. + +– Ez ajánlatnak az volt a merituma, hogy Anglia és a többi európai +hatalmak garantirozzák Magyarországnak azt az államköteléki viszonyt, a +melyben van Svédország Norvégiával. + +– S ezt nevezte Kossuth elfogadhatatlan föltételnek. + +– Ez volt az oka, a miért én őt és a magyar képviselőházat nem követtem +Debreczenbe. + +– Másnap átlépte a magyar hadsereg az osztrák határt. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Így beszélte el előttem és a másik három hazafi előtt Pázmándy Dénes. + +A névre nem emlékszem már, hogy ki volt az az angol diplomata, a ki +Kossuthhoz lejött Bécsből a kibékítési ajánlattal. Negyvenhét év alatt +nem csoda, hogy elfelejtettem; de a Pázmándy által elmondott tény +lényegéhez egy szót hozzá nem adtam és abból egy szót el nem +felejtettem. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +És egy a nyolczvanas években kelt levelében Kossuth azt az állami +köteléket ajánlja Magyarország és Ausztria számára, mely Svéd- és +Norvégországokat csatolja egymáshoz. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Most azonban az előadott emlékhez hadd csatoljak egy kis történelmi +konsziderácziót is. + +Kossuth az 1848-iki október 14-diki országos gyűlésen azt mondá: «mi +felajánlottuk a bécsieknek a segítséget, nem vették szívesen; tehát +ezentúl hazánk határainak védelmére szorítkozunk». + +Október 12-dikén (tehát két nappal elébb) az osztrák országgyűlés +elhatározta, hogy Jellachichot, mint a czivilizáczió és szabadság +ellenségét tekinti, s a magyar hadsereggel kezet fogva, megsemmisítése +iránt mindent elkövet. + +De ezt a határozatát az osztrák országgyűlésnek a magyar országgyűlés +csak öt nap mulva (!) okt. 17-én tudta meg. Ekkor ment fel Kossuth +Pozsonyba. + +Október 20-dikán jelent meg a Kossuth Hirlapjában egy ilyen szavakkal +kezdődő vezérczikk: «Csak az angol-franczia interventiótul mentsen meg +bennünket az ég!» + +Tehát 18-dikán (a vezérczikk kelte előtt) beszélhetett Kossuth az angol +diplomatával. + +Pázmándy azonban még e napon túl is helyén maradt és közreműködött, mint +a nemzetgyűlés megbizottja, mert az október 25-dikén kelt manifesztumot +Windischgrætz herczeghez Kossuthtal együtt ő is aláírta, mint a +képviselőház elnöke. + +És így a politikai térről visszavonulási elhatározása csak a schwechati +ütközet után szilárdulhatott meg. + +* + +Ismétlem, hogy ez negyvenhét év előtt történt. + +Az öt jelenvolt közül egyedül én magam vagyok életben. Nem hivatkozhatom +élő tanura. + +Lehet, hogy Pázmándy maga csalódott a Kossuthtal értekező angol +diplomata személyének fontosságára nézve. + +Lehet, hogy Kossuth nem az ajánlott föltételt, hanem annak +garancziálatlan voltát tekintette elhatározónak. + +De hogy a széttépett és összerakott irat tartalmát Pázmándy így közölte +velem: arra a lelkemet teszem föl. + + + + +EGY NAPOM GYULÁN. + +(1898.) + +Ez volt életemnek a legszomorúbb napja. + +Pedig temetkezés napjai is voltak az életemben. Láttam apát, anyát, +feleséget, testvért, szívemhez nőtt szíveket lebocsátani: azok is nagy +gyász napjai voltak! De ez volt a legnagyobb. A «Hazát» temettük, +Magyarország szállt a sírba. + +1849 augusztus 13-án nyitottam be a gyulai Erkel-ház ajtaján ezzel a +szóval: «nincsen hazánk». A nőm volt ott Schodelnéval. Ketten együtt +húzódtak meg e barátságos menedékben: régi jó barátnők, a Nemzeti +Színház első művésznői. Mindkettőjük vendégszerető gazdája volt Erkel +Rudolf, Erkel Ferencznek testvéröcscse, a gyulai főorvos. + +Ott várták szívszakadva a döntő harcz kimenetelét, a két hűséges +honleány, kik elhagyva dicsőségük templomát, a színpadot, azokat +kisérték, a kik lelküket bírták. + +Döntő ütközet nem következett, hanem fegyverlerakás Világosnál. + +Egy nappal elébb kimondá a fővezér, hogy nincs több ellenállás, +kapitulálni kell, kényre, kegyre. A győztes ellenség semmi föltételt nem +fogad el. A ki futni akar, futhat, a merre lát; a ki itt marad, +számoljon le az életével. + +Én is maradni akartam: tudtam, hogy ha elfognak, rövid pert csinálnak, +elitélnek, kivégeznek; de az öngyilkosságot mindig gyávaságnak +tartottam. Egy szó fordított meg. Kiss Ernő altábornagy az arczomról +olvasta elhatározásomat. «Ejh, ne gondolj arra! Fiatal vagy te még, szép +ifjú feleséged van! Arra gondolj!» + +Ez a szó megtartott az életnek. + +Volt egy jó barátom, Rákóczy János, Kossuth titkárja. Halál kandidátusa, +mint én. Annak volt két lova, szekere. Menjünk együtt. + +Hová? + +A hol az asszonyomat feltaláljuk, Gyulára. + +Fényes nappal, széles országúton szekereztünk végig, keresztül az +elvonuló orosz táboron. Szembe találtuk a kozák ezredeket, a tűzérséget, +gyalogságot: a vezénylő tisztek kardjukkal intettek, hogy mehetünk +bátran. + +Estére megérkeztünk Gyulára: ott találtuk a művésznőket. A lesujtó hír +után az volt a kérdés, hogy most már hová? + +Neki az alföldi pusztának, nádasoknak, berkeknek s aztán a Bükk +erdőségei közé! + +Rákóczy János, a kinek nagyon ismerős volt az arcza, rőtszőke szakállú +és hajú férfi volt. A szakállt csak le lehetett borotválni; de az a sűrű +oroszlánysörény! + +A színésznők értenek a maszkirozáshoz. Vettek a barátunk számára kocsis +ruhát, pitykés dolmányt, pörge kalapot, a haját pedig befestették +feketére. Melanogén még akkor nem volt Gyulán kapható, tehát mandulát +vettünk, azt tűzön megpörköltük, mozsárban összetörtük, ennek a +megbarnult olajával lett elváltoztatva a halálraszánt politikus hajzata. +Ő belőle lett Barna János, kocsis, én belőlem pedig lett Benke Albert, +Laborfalvy Benke Róza testvére, a ki a szegedi ütközet alatt sírjára +talált. Annak a nevét viseltem sok ideig. Hanem a szőke hajamat nem +hagytam feketére festeni, se a bajuszom, szakállam leborotváltatni. Ha +rám ismernek, bíró elé állítanak, megmondom, ki vagyok? megmondom, mit +tettem a szabadságharcz alatt: itt vagyok, fizetek. + +Ez az emlékezetem Gyula városára. + +De még most is: «dum subit illius tristissimæ noctis imago» hálával +emlékezem meg arra a derék városra, mely nekem a honvesztés első +éjszakáján menedéket adott, a hol azzal a fohászszal hajtottam álomra a +fejemet, hogy «megvirrad még valaha!» + + + + +AZ ELSŐ ŐSZ HAJSZÁLAK. + +(1890.) + +Október elején 1849-ben a borsodi Bükkben voltam. + +Tardonának hívják a falut. Miskolcztól öt óra járásnyira van, kocsin. +Folyvást ősrengetegek között halad az ember, négyszer-ötször átgázolva a +patakon. Hídnak híre sincs. Kijönni a faluból is csak ugyanazon az úton +lehet, mert egy völgykatlanban fekszik, a miből csak nyaktörő ösvények +vezetnek át a hegység túlsó oldalára, a mi már egy más világrész. + +Ebbe a faluba menekültem én (a feleségem hozott ide) a jó, derék Csányi +Béni házához – a világosi nehéz nap után. A feleségem testvérének a +nevét viseltem, a kedves kedélyű Benke Albertét, a ki a hadjárat alatt +elhalt, a neve jó volt nekem. Jókai Mór nem létezett többé a világra +nézve. + +De rám nézve sem létezett a világ és így quittek voltunk. + +Tardonára nem járt hirlap, ott nem volt posta, ha valaki levelet akart +valahová küldeni, el kellett ballagnia Sajó-Kazinczra. – De hát +Tardonáról minek írna valaki levelet akárhová? – S hogy írhatna valaki +levelet Tardonára, mikor annak a falunak még csak a neve sincs a mappára +fölvéve? – Jó, becsületes kálvinista palócz kurta nemesek lakják, a kik +maguk szántanak, vetnek, disznót makkoltatnak, a feleségeik maguk +varrják az öltönyeiket. Terem szép buzájuk, kukoriczájuk, karczos boruk, +a mi eltart újig, káposztájuk, répájuk, még keménymagjuk is van. A patak +a házuk alatt folyik, abban pisztráng terem, malom van rajta, az megőrli +a búzát és tengerit, van egy derék papjuk, a ki vasárnap lelki +táplálékkal ellátja őket s egészen meg vannak a sorsukkal elégedve. + +Hát idáig nem jutott el a földrengés. + +Pedig nagyot rendülhetett, mikor az a nagy érczkolossz, a magyar nemzet +végigzuhant rajta. + +Tardonán ezt sem érezték meg. Elmúlhattak a hellének és a celták, +elmúlhatnak az ozmanok és a muszkák; de a palócz nemzet nem múlik el +soha. Itt találták azt már a magyarok, mikor kijöttek Ázsiából s ha +nincs «független» Magyarország, de van független Palóczország. + +Két hosszú hónapig nem tudtam én arról semmit, hogy mi történik odakinn +a nagy világban. Reggeltől estig jártam az erdőket. Gyönyörű őszi napok +voltak folyvást. + +Hanem egy délután csunya nagy zivatar rontott alá az Örvénykőről, az ott +kapott egy erdőben: szaladt a zápor: a kis szelid «hársas» patak +Niagarává duzzadt fel s tengert csinált a zöld mezőből. Én bőrig ázva +kerültem haza a jó Csányiékhoz, a kik már aggódtak miattam, hogy elvisz +az árvíz. + +Az nem vitt el, hanem előkapott a csúz: éjszakára olyan lázba estem, +hogy minden porczikám külön a maga kedvére fájt: a lábaim a világ végéig +akartak nyúlni, a fejem zúgott mint egy daráló malom; a fogaimon valaki +egy kalapácscsal klavirozott végig; ha meg elaludtam: egyre azt +álmodtam, hogy a puska vége előtt állok: olvassák a fejemre a +sententiát: csak a kommandó-szót várják: «Feuer!» s aztán vége van. + +De hát még sem lett vége. Valahogy csak megvirradtam. Az éjjeli nagy +veszedelemből nem maradt fenn más, mint egy irgalmatlan nagy fogfájás. – +Az első fogfájás életemben. – Eddig csak híréből ismertem. + +Panaszkodtam a gazdámnak. + +– Ki kell húzatni. + +– Van itt borbély? + +– Itt nincs; de Miskolczon van. + +– Oda nem megyek, mert ott _plombálnak_. + +– Hát van itt egy ács, a ki tud fogat húzni. + +– Hívják ide. + +A derék becsületes faragó ember aztán ki is teremtette az én fájós +fogamat, úgy, hogy ő jobban megizzadt bele, mint én. Háromszor +lecsattantotta róla a vasat: s egy konyhaszéket összetört, a mint +nekifeszítette a lábát. + +Mikor vége volt, azt mondtam neki: + +– Édes atyámfia, ennyi fáradtsággal a fejemet is le lehetett volna +vágni. + +(Hogy tréfáltam azzal a fejlevágással! – Épen október 6-ikán volt ez! – +Nekem csak egy darabka csontom lett halottá!) + +Az arczom természetesen feldagadt, néhány napig felkötve kellett +hordanom az állkapczámat. Ez alatt odaverődött hozzánk egy vándorló +honvéd. + +Egyenesen Komáromból jött, gyalog; itt volt a hazája valahol a Bükkben. + +Az beszélte el, hogy Komárom vára kapitulált, mindenki amnestiát kapott. +Meg is mutatta a maga «Geleitschein»-ját, a melyben személye és vagyona +minden háborgatás ellen biztosíttatik. + +Hogy irigyeltem tőle ezt a darab papirost! + +Ez volt az első hír, a mit onnan kívülről kaptam. + +Én aztán a magam képzeletéből kiszíneztem azokat, a miket a jövevény +futtában elénk vázolt. Az amnestiát. A béke helyreállítását. + +Lám, milyen jól jártak azok, a kik helyt álltak az utolsó +körömszakadtáig; azok megint két lábon járó emberek lettek; én pedig +vagyok egy fáról-fára ugráló evet! + +Zugolódtam mindenkire, leginkább saját magamra. + +Azután megint nem hallottam valami tíz napig semmit a világ folyásáról. +Azalatt ismét elővett a bolyongás vágya. Kergetett valami reggeltől +estig erdőről erdőre. + +Egyszer aztán, mikor hazatértem a kóborlásomból, ott találtam a +feleségemet a lakásomon, a kandalló lobogó tüze mellett ülve. + +Az volt az öröm! + +Mit tudod te azt, boldog új nemzedék! mi az a viszontlátás? A bujdosó, a +kipéczézett és az ő szerelmese között! + +S aztán a nagy öröm meg lett tetézve az által, hogy a feleség, ki messze +Budapestről, lopva, rejtőzve, nyitott parasztszekéren jött el utánam az +ősrengetegbe, – elővonta kebléből azt a kis összegyűrt levélkét, a mit a +bujdosó honvédtől úgy megirigyeltem: a komáromi capitulatióból eredett +«Geleitschein»-t. Kiállítva az én nevemre, mintha Klapkának a hadsegéde +lettem volna. Ezt csak egy szerető asszonyszív vakmerő furfangja +gondolhatta így ki. Szigligeti öcscse járt közben. Meg voltam a haláltól +mentve… + +S ezt az ő feje gondolta ki! + +Hanem aztán, mikor végig néztem ezen a drága főn, a minek minden vonása +s aztán az összes kifejezése úgy élt a lelkemben mindig, a hogy most is; +megláttam a homlokán valamit, a mi két hónappal előbb, a mikor +elbúcsúztunk egymástól, még nem volt ott: a dús fekete hajzat között +három ősz hajszálat. + +Bámulva kérdezem, hogy mi ez? + +– Az ősz hajszálaimat láttad meg, ugyebár? + +Akkor aztán a tűzhöz közelebb húzódva (fázott: betegen jött el Pestről) +elbeszélte nekem, hogy mi történt október hatodikán! A miről én még mit +sem tudtam. + +Ő is látott e napon valamit, s attól, a mit látott, támadtak ezek a +fehér hajszálak a homlokán másnap. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Tenger-idő mult el azóta! + +Negyvenegy esztendő! + +Negyvenegy év multán itt ülök egy üres házban, egyes-egyedül az asztalom +mellett. Nem várok már semmi jót, s nem félek semmi rossztól. +Gyönyörködöm az új nemzedékben s szemlélem országunk emelkedését. A +multakat nem siratom s a jövendőkért nem fantaziálok. «Traditur dies.» + +Ma is épen úgy szakgatja az arczomat a csúz, mint 41 év előtt. Hanem a +fogam nem fáj már. Műfogaim vannak: rágni jó velük és nem fájnak. A +hazámért sem kínoz semmi aggodalom. Az osztrák-magyar monarchiát nem +kell félteni. + +Hanem azt az első három ősz hajszálat – nem tudom elfelejteni. + + + + +AZ ÉN LEGKEDVESEBB CENSOROM. + +_Mind_ kedves volt az; de ez volt a legkedvesebb. + +Ne tessék e név alatt valami vén, morozus szervita pátert képzelni, a +milyenek a _bronz_-korszakban mortifikálták a magyar írókat: ez már az +arany-korszakban történt: abban a boldog német világban, a mikor még nem +volt itt egy reaktionárius magyar kormány, mely a sajtószabadság +megszorításáról gondolkozik; hanem az a sokat magasztalt szabadelvű +német kormány boldogított bennünket, a mely alatt mindenről szabad volt +_írni_ a világon; – csak _kinyomtatni_ nem volt szabad. + +Cs… úr fiatal, csinos ember volt, két csillag volt a gallérján. Az ő +hivatala feloszlott nappali és éjjeli hivatalra s mind a kettő nagyon +kellemetes volt. Nappal költői műveket olvasott, este színdarabokat +nézett végig. A költői művekből kijegyzé azon sorokat, a melyeket +különösen szépeknek talált, a színpadi előadásból pedig azon mondatokat, +a miket a közönség különösen _megtapsolt_. Azután volt egy nagy +_műkedvelő_ úr itten, úgy hítták, hogy _Protman_. Ez az úr valószínűleg +albumot gyüjtött magának (passziója lehetett), a mibe az ilyen +kijegyzett szépségeket _félrerakták_, s a költői mű aztán kinyomatott, a +színdarab a legközelebbi előadáson elmondatott – _ama szépségeknek a +híjával_. + +Cs… nem valami vad ember. A szinészekkel fraternizált, még azt is +megmondta nekik, hogy ki előtt ne járjon el a szájuk? az ifjabb +szinésznőknek pedig udvarolt s az írókhoz dörgölőzött. Engem különösen +kitüntetett a figyelmetességével: a szinházban mellém támaszkodott, ha +valaminek én tapsoltam, annak ő is tapsolt és figyelmeztetett a darab +szépségeire. Igazán mondom, jó ember volt: sokat elnézett. Egyszer a +«Windsori víg nők» operai előadásán az a jelenet fordul elő a színpadon, +hogy a hasra esett Falstaffot az állatokká alakult tündérek +megcsipkedik. Igy egy madáralak is belevagdalja a csőrét. Mellettem állt +akkor is Cs… úr. «No, úgy-e az most azt jelenti, – súgá nekem, – hogy +_az osztrák sas így tépi a magyar testét?_ Más censor az ilyent +feljelentené. Én nem szólok semmit.» És nem szólt. A darab nem lett +betiltva. + +Engem azonban többször biztatott, hogy mért nem írok már egy darabot? +Csináljak már egyet. + +Egyszer aztán csakugyan rávitt a bűnöm, hogy megöntsek egy drámát; az +volt a czíme hogy «Dalma». + +Beadtam: a drámabiráló választmány elfogadta; a szinészeknek tetszett, a +mint elolvasták. Hanem egy nagy baj volt, a mit mindannyian felfedeztek +benne. Az, hogy holmi – _hazáról_ van benne nagyon sok discursus. – +Hiába játszik az a darab Scythiában, _avar-tunguz_ közreműködőkkel, +azért azt mindenki kitalálja, hogy az _avar_ a _magyar_, a _tunguz_ meg +a _német_. Nem engedi ezt meg a censura soha. «Nem lát ez szinpadot, +édes öcsém, mondta a jó öreg Szentpéteri; mit gondol kegyed: nekem azt +kellene mondanom Oldamur szerepében haldokolva: «szeressétek mindennél +jobban a hazát!» Hiszen ha én ezt elrebegem a színpadon: a publikum +mindjárt elérti, tapsolni fog: «_ezek_» meg azt sem várják, míg +meghalok; élve visznek a Neugebäudeba. Nem engedi meg ezt a censor +soha.» + +«Dehogy nem engedi, biztatám barátaimat, megálljunk csak. Van nekem egy +protectorom a censorok között, a derék Cs… úr; annak adom be. Az engem +nagyon pártfogol.» + +Úgy tettem: körülfogtam Cs… urat; magam elvittem hozzá a darabot; «íme +szót fogadtam: írtam drámát; hanem aztán ki ne törülje a javát.» + +Megszorongatta a kezemet a derék ember; biztosított róla, hogy ha +valakivel, hát velem fog barátságosan elbánni; menjek fel hozzá három +nap mulva. Csak bízzam ő rá magamat: majd berekomendálja ő a darabomat +Protman úrnak úgy, a hogy még soha nem volt. + +Megjelentem a mondott napon a színe előtt. Épen előtte volt a darabom, +akkor revideálta a referádát; kért, hogy üljek le. «Köszönöm, +elállhatok!» Voltaképen pedig azért maradtam állva, hogy a vállán +keresztül belepisloghassak a referádájába, a mit épen átolvasott. Jó +szemeim voltak, hat lépésről el tudtam olvasni minden írást. No már ezt +a kis kiváncsiságot csak meg lehet bocsátani egy szerzőnek, ki +elsőszülöttének élet- vagy halálitéletét látja kiterítve maga előtt. + +De még úgy nem adta meg senki a leselkedésnek az árát, mint én, az első +és utolsó alkalommal. + +A censori referádának az első sora e szavakkal kezdődött: + +«_Dieses elende Machwerk…_» + +A többit aztán nem instáltam belőle: elég volt. No ez szépen +berekomendálja az én darabomat! + +Mikor az én legkedvesebb censorom felkelt a székről, s felém fordult, +láthatta, hogy nagyon savanyú ábrázattal viszonzom az ő mézédes +czifferblattjának mosolygását. + +Kitalálta az okát, volt annyi praxisa. + +– Kegyed talán bepislantott az én referádámba? + +– Meglehet. + +– S ezért tán aprehendál? Hát aztán azt gondolja kegyed, hogy ha én most +_nem_ azt írom a darabjáról, hogy az «egy silány férczmű», hát ereszti +azt valaha Protman úr a színpadra? + +Meg voltam világosítva. + +– Bele írta ön azt is, kérem, hogy valószínűleg megbukik a darabom, s ki +leszek fütyülve? + +– Bele hát. + +– Köszönöm, Isten fizesse meg. + +Azzal hagytam menni a szomszéd szobába Protman úrhoz. + +Öt percz mulva meg volt adva az engedély az előadásra. Ném húztak ki a +darabomból semmit. Arra sem volt érdemes. + +Ilyen világ volt az a boldog korszak, ifjú barátom, a mely után +visszasóhajtozol. Jaj, de szeretnélek úgy hat hétre legalább +belemártani: – hogy te is emlegetnéd meg a – németek Istenét abban a +_paradicsomban_, a melyről te azt hiszed, hogy «éden-kert», de én tudom, +hogy «mártás». Hogy lennél benne egyszer «sóbafőtt». + + + + +AZ ÉN DOLGOM A PESTI NAPLÓNÁL. + +(1896.) + +Most is édesen gondolok vissza azokra a szép, csendes időkre, a miket +úgy hivunk, hogy _Bach-korszak_. + +Schmerlingnek sikerült a Bach elődeit rehabilitálni. + +A Bach és a Schmerling-éra úgy áll egymás mellett, mint a Nirvána meg a +Dante pokla: amott a semmivéporlás elmállasztó lassú zsibbadása, emitt a +torturák minden fajtájának keresztülpróbálása. + +A magyar ujságírónak a Bach idejében az volt a jelszava: «ne szólj szám, +nem fáj fejem». Schmerling uralmában meg az, hogy «ha szólsz is +megbánod, ha nem szólsz is megbánod». + +Az ötvenes években lélekzetet venni minden honpolgárnak, rang- és +fajkülönbség nélkül, teljesen szabad volt, de már a lélekzetet vissza is +lehelni úgy, hogy ennek hangja is hallható legyen, csupán a magyar +ó-konzervativeknek. A többi mind «mundtodt» volt. (Nincs erre – ne is +legyen magyar szó.) + +Dicséretükre legyen mondva, ezt a jogukat fel is használták. Szidták a +kormányt nemcsak Budapesten, de még odafent Bécsben is. + +A magyar ó-konzervativek lumene volt Ürményi József, A magyar nemzeti +ellenzék egyedüli látható feje. Ahhoz ragaszkodtunk, mint a _horgas +atómusok_, mi többi szétzüllött magyar hazafiak: _Kemény_ Zsigmond, +_Csengery_ Antal, _Kazinczy_ Gábor, _Szilágyi_ Sándor, magam is. + +Egész legendakör képződött az alakja körül. + +Hogy figurázta ki a bécsi Hofburg fényes udvari báljában a mindenható +Bach minisztert, fenhangon kérdezve tőle: «Nun lieber Herr _Doktor_ (!) +was haben Sie neues vor, um Ungarn zu beglücken?» Hallatlan merénylet! + +De hasonló merészség volt, a mikor Ürményi József a budai várban a +helytartó által adott udvari bálon odaplántálta magát a legelső +hivatalnokvezér elé hátat fordítva felé, úgy hogy a két kezét a két +frakkszárnyának zsebébe mélyesztve, őnagyméltóságát teljesen +elnapsötétítette. _Ezért_ felsőbb rendeletre meg is kellett duellálnia a +dehonestált kegyelmes úrnak Ürményivel s szerencse, hogy a pisztolyok +lojálisok voltak. + +E kiváló tekintélynek auguriuma alatt mi, fent elsorolt cidevant +rebellisek egy merész vállalatot kezdtünk, a «Nemzeti Könyvtár» +kiadását. Régi krónikáknak, magyar közéletnek megörökítése volt benne a +főczél. Sok nagybecsü munka lett ott összehordva: többek között Cserey +Mihálynak nagyérdekü erdélyi korrajza. Ennek a befolyása alatt született +meg Szigligeti «Béldi Pál» drámája, s nekem is több regényem: (Erdély +aranykora, Török világ Magyarországon, Kétszarvu ember.) + +Később ezen a félig taposott ösvényen át megnyilt az út egy rendes +napilaphoz, a melynek koncesszióját a derék idősb Emich Gusztáv tudta +megszerezni a maga firmájának. + +Ez volt a _Pesti Napló_. + +Csak két lap van még mai nap életben, a mely a távol Bach-korszakban +merészkedett megszületni: mind a kettőnek én voltam a keresztapja: a +_Vasárnapi Ujság_ és az _Üstökös_, napilap csupán a _Pesti Napló_. Ez +képviselte egyedül a magyar nemzeti szellemet. + +Szerkesztője volt Török János. Az egyedüli posszibilis szerkesztő széles +e Magyarországon. Minden egyéb publicista terhelve volt a kormánykörök +előtt. Hisz én nekem magamnak is csak úgy lehetett két éven át a +_Vasárnapi Ujságot_ szerkesztenem, hogy Pákh Albert lett megnevezve +felelős szerkesztőnek; az pedig Græfenbergben üdült nehéz betegségéből s +minden héten üres lapot küldtünk fel hozzá, azt visszaküldte az +aláírásával ellátva s arra nyomtattuk a czenzornak benyújtandó számot. + +Tehát a _Pesti Napló_ munkatársa voltam én is. + +Igaz, hogy csak a vonal alatt. A tárczában jött a regényem. + +Az első regényem, mely azzal a vakmerő furfanggal jött létre, hogy +naponkint _egy_ tárczára valót írtam meg belőle, a következő napra való +még csak a fejemben volt meg. Könnyen beletörhetett volna a késem. Ez a +regényem volt az _Egy magyar nábob_. Szép honoráriumot kaptam érte a +Pesti Naplótól: ezer forintot. Rengeteg pénz volt ez akkor! Kivált +nekem. Nem is tudtam volna mire elkölteni, ha a svábhegyi telket (egy +elhagyott kőbányát) meg nem vettem volna rajta. Hanem ez még csak felét +adta ki a vételárnak: hogy a másik fele is megkerüljön, nem volt mit +tennem más, mint a jó Magyar Nábob örököséből egy másik regényt +leszármaztatnom: ekként támadt a _Kárpáti Zoltán_. + +Ezért is megkaptam – előre – a szép ezer forintokat Emichtől. S aztán +írtam ezt is, egyik tárczát a másik után a Pesti Naplóba, nem aggódva a +jövendők miatt. + +Hanem ennél aztán csakugyan utólért a nemezis. + +Az új telkemen, galagonya-bozótirtás közben a jobbkezem hüvelykujjának a +körme alá szúródott egy tövis, beletört a hegye, az ujjam meggyűlt, nem +tudtam a tollat fogni: a tárcza elmaradt a lapból. + +De másnap már ott volt a szerkesztő kegyetlen fulminatoriuma az +asztalomon. + +«Hallja az úr! _vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk! Ha +felvette az úr az árát, írja meg az aequivalensét._» + +Én aztán mit tehettem? Török Jánosnak igaza volt. Írni kellett. Írtam a +folytatást _balkézzel_. Ha a tisztelt olvasó talál valami nevetnivaló +furcsát ebben a regényben, gondoljon rá, hogy én azt balkézzel írtam, a +jobbkezem hüvelykét az alatt székifű-főzetbe áztatva. + +De hát én még most is visszagondolok erre. + +S most, a mikor már nevezetes ember lettem, a kinek hirnevét a +filoxerák, szőlőmolyok és firkáló férgek milliói hirdetik s körüljárok +viruló telkemben, gyönyörködve gyümölcsterhelte fák, bokrok és szőlők +ismerős világában, mindig eszembe jut, hogy én ennek az alapját a jó +Pesti Naplónak köszönöm. Adjon az Isten neki is még sok időkön át +bőséges szüretet. + + + + +AZ ELSŐ ALAPÍTÓK. + +Bizony negyven esztendeje már annak, hogy ezek történtek. + +Schmerling elkobozta a magyar alkotmányt, Magyarországon kinevezett +hivatalnokokkal kormányoztak, az adót katonai erőhatalommal hajtották +be, a magyar országgyűlést feloszlatták, Erdélyt elszakították +Magyarországtól s bevitték a Rájkszrátba. Onnan diktálták a törvényeket +Magyarországra. A sajtó czenzura alá rendeltetett s ha valaki mégis +tudott volna sajtó útján valami vétséget elkövetni, a fölött a katonai +törvényszék, a hadbíróság itélt. + +Ezt tudva, vigyáztak is magukra a lapszerkesztők. + +A Pesti Napló a Deák-párt organuma volt, a nagyeszű Kemény Zsigmond +vezetése mellett; a Magyar Sajtó felelős szerkesztője volt Hajnik +Károly, a kiadó Heckenast Gusztávnak könyvvivője, egykor az +országgyűlési gyorsiroda vezetője: a valóságos szerkesztést végezte +Török János ó-konzervativ politikus, főmunkatárs czíme alatt. + +A határozati pártnak, melynek vezére volt Tisza Kálmán, nem volt +napilapja: egyetlen organuma volt a bolondozó Üstökös, Kakas Mártonával, +Tallérossy Zebulonjával, politikus csizmadiájával. + +Új lap engedélyezésére gondolni sem lehetett azzal a programmal, a mi a +határozati párt zászlójára volt feltűzve: «jogfolytonosság». Pedig a +zászló megvolt, tábora is nagy volt az országban, vezérei elsőrendű +hírességek. + +Ekkor a véletlen hozott segítséget. Egy szépirodalmi lap polémiába +keveredett színházi dolgok felett a Magyar Sajtóval. A vita +személyeskedéssé fajúlt. Török János érzékenyen megsértette mind a színi +kritika íróját, mind a lap szerkesztőjét. Azok pedig fiatal, tüzes +legények voltak, híres párbajvívók: Tóth Kálmán és Dobsa Lajos; kihítták +Török Jánost fegyveres elégtételadásra. + +Az öreg azt felelte nekik, hogy ő a párbajozást arisztokratikus +intézménynek tartja s mint testestül-lelkestül demokrata, nem áll ki +hírlapi czikkért verekedni. Ha sértve vannak az urak sajtó útján, +menjenek a panaszukkal a katonai törvényszékhez. Azok mentek is, de nem +a törvényszékhez, hanem a katonai kaszinóba; ott felszólítottak két +katonatisztet (az egyik emlékezetemre Auspitz hadnagy volt) s most már +azokat küldték szekundánsokul magához a felelős szerkesztőhöz, Hajnik +Károlyhoz, hogy ha a főmunkatársa nem akar helyt állni a lapjában +elkövetett sértésért, akkor neki kell helyette megverekedni. + +A jó becsületes Hajnik Károly soha életében senkit meg sem csiklándott: +ő csendesen írta a Strazza-könyvbe a rubrikák töltelékét s a Magyar +Sajtó szerkesztésében mindössze annyi része volt, hogy mikor este +kilencz órakor odatette eléje a metteur en page a kefelevonatot két +példányban a czenzura számára, hát aláírta a nevét, soha bele sem +nézett. Semmiképpen nem ment a fejébe, hogy miért kelljen neki a lábát +ellövetni egy színésznő miatt, a kit sohasem látott. + +Kettévágta a gordiusi csomót maga a kiadó, Heckenast Gusztáv. Azzal az +ajánlattal lépett a kihívók elé, hogy ő elégtételül el fogja bocsátani a +lapjától a főmunkatársat, Török Jánost, azonnal. + +Csakhogy azok elővigyázatos emberek voltak. Az nekik nem volt elég. Az +elbocsátott főmunkatárs azért más czím alatt ott maradhat. Nekik olyan +új munkatársat nevezzen meg a kiadó, a ki felől biztosítva lesznek, hogy +a személyes sértegetésért fegyverrel is helyt áll. + +Heckenastnak eszébe jutottam én. Nemrégiben nekem volt párbajom egy +pajtásommal a politikus csizmadiának egy észrevétele miatt. A két +szekundáns tiszt készséggel fogadta az én jelöltségemet, elégtétel +gyanánt. Így jutottam én a Magyar Sajtó főmunkatársi hivatalába. + +A mint ez köztudomásúvá lett, egy napon odajöttek hozzám az én volt +képviselőtársaim, a kik a határozati pártot vezették s azzal bíztak meg, +hogy a Magyar Sajtót a párt organumává alakítsam át az ő közreműködésük +mellett. Mindenki fog írni vezérczikket. Ingyen vezérczikkek! A szakmák +szerint egyik «úr» elvállalta a nemzetgazdászati rovatot, másik a +külföldet, harmadik a belföldet, negyedik Ausztriát és mind pontosan +betölték a helyeiket. Még ma is őrzöm a kézirataikat. Minő emlékek! + +De még ennél nem állapodtunk meg. A mi lapunknak ki kell emelkedni a +többiek sorából az által, hogy kitűnően legyen szerkesztve. Mivel lehet +ezt elérni? Azzal, hogy eredeti táviratokat közlünk a lap élén. Hát biz +eddig a pesti lapok a táviratokat csak úgy fordítgatták a reggeli bécsi +lapokból. Így is jó volt az s nem került semmibe. + +Ehhez azonban pénz kell! Sok pénz! Azonnal megszerkesztettük a kötelező +aláírási ívet. Kiki az aláírók közül fizet a pártkasszába évenkint +huszonöt forintot. Az aláírási ívet ma is őrzöm ereklyeként. Voltunk +húszan. S ezzel az ötszáz forinttal a zsebemben indultam én neki a +jogfolytonosság pártjának a lapját megalapítani, a mely alapon épült +aztán fel a Hon, a Nemzet, a Magyar Nemzet. A munkatársak fizettek +(később még többet is fizettek). + +Annak a húsz alapítótagnak arczképcsoportja itt függ most is az +íróasztalom fölött. De szép délczeg, daliás alakok voltak! Az ifjúság +varázsereje sugárzott arczaikról. Valahol leghátul én is ott settengek +közöttük. + +Egy egész korszakot képvisel ez a csoportos kép. Milyen nagy korszakot! +Tele magas eszmékkel, dicső elvekkel, honalkotó elhatározással, +szabadság hitével! + +E fényes alakok legtöbbjének sírkövét benőtte már a moha és a rozsda. +Egynéhányan még itt maradtunk, a kik nagy nyugodtan nézzük, hogyan +takarja be a hajdani munkások élő alakjait is a moha, a rozsda… + + + + +A JÓKAI TÁGABB HAZÁJA. + +(1886.) + +A napokban olvastam nagy hazánkfiának egy vezérczikkében ezt a szót: «_a +Jókai tágabb hazája._» – Szeget ütött a fejembe! – Vajjon mi lehetett +ez? – Csak nem az «_összbirodalmat_» értette alatta? Mert hogy abba bele +«ne» menjünk, azért én _annak idejében a legszűkebb hazámba_ is +bejutottam, a minek becsületes neve «tömlöcz». E korszak neve +«Schmerling». + +Harmincz év alatti fiataloktól nem lehet azt követelni, hogy huszonkét +év előtti állapotokról világos emlékezettel birjanak; azért nem +csodálom, ha gyakran megujuló hangokat hallok a fiatal növésű erdőből: +«bár csak visszatérnének azok az idők, a mostani, minden szabadságot +megsemmisítő korszak helyébe!» – Az igaz, hogy akkor nagy volt a +szabadság: a többség nem szavazta le a kisebbséget, – az elnök nem vonta +meg senkitől a szót; – a virilisségét nem vesztette el senki; – a +sajtótörvény pedig épen nem volt: minden ujságíró azt írhatta, s azt +nyomathatta ki lapjába, a mi neki tetszett; – csakhogy aztán, mikor fel +akarta adni a lapot a postára, akkor megfogta a gallérját – nem ám a +censor, mert olyan nem volt, hanem a rendőrbiztos, s azt mondta: «lassan +a szellemmel!» Azzal a lapot, nyomdát lepecsételték: az ujságírót vitték +a legalkotmányosabban kormányzó rendőrmandarinhoz. A rendőrmandarin úr +tökéletes ellentéte volt a mostani keményszívű, haragos tekintetű, +kegyetlen belügyminiszternek; végtelenül nyájas, mosolygó, alacsony öreg +uracska, a ki mindig olyan vékony, siránkozó hangon beszélt, mintha +emlékbeszédet olvasna fel megholt tudós felett: «Aber mein lieber Jókai! +Mit cselekedett ön?» Asztalán volt kiterítve az ujságom. Azt persze ő +excellentiája nem tudta, hogy mit cselekedtem; mert magyarul egy szót +sem értett: csak azt látta, hogy a lapomban columnaszámra vannak +aláhúzva sorok majd veres, majd kék plajbászszal, némelyik duplán. A +veres a lázítás, a kék a felségárulás. El volt érzékenyülve; ő maga +szívesen megbocsátana, s megengedné, hogy a rettenetes czikket kivegyem +a lapból; de már ő excellentiájának, a főmandarinnak ott fenn Budán +tudomása van a dologról s az kegyetlen uraság: azért bármilyen nagyon +sajnál is, kénytelen átadni a törvény szigorának; azzal megölelt, +megrázta a kezemet, megtörülte a szemüvegeit s küldött a +Károly-kaszárnyába magamat jelenteni. + +Holmi sajtóbiróság, esküdtszék s más efféle mai korbeli zsarnoki +tribunál akkor nem létezett; hanem azok helyett dívott az igazi +demokrata intézmény: a katonai biróság. A hosszú asztalnál ült egy +ezredes, egy őrnagy, egy kapitány, egy hadnagy, egy őrmester, egy +káplár, meg egy közkatona, a három utóbbi nem értett más nyelven, csak +_polyákul_. És ezek előtt kellett nekem elmondanom nagyszerű +védbeszédemet s bebizonyítanom, hogy Erdély jog szerint Magyarországhoz +tartozik, s hogy Magyarországnak külön felelős miniszteriummal kell +birni. Háromnegyed óráig tartott a védbeszédem: természetesen németül. +Senki sem replikázott a beszédemre semmit. + +Kiküldtek a törvényteremből s öt percz mulva visszahívtak. + +Az auditor major fölolvasta az ítéletet, hogy mind a szerkesztő, mind a +czikk írója, a magyar főúri családok egyik legfényesebb nevű, tehetségű +és vagyoni állású tagja, elitéltettünk a _megkrétázott czikkért_ három +hónapra, ellenben a _védelemért_ kilenczre, összesen egy egész +esztendőre – nehéz vasban – no meg a nemesség, grófság elvesztésére. +Azonfelül egy kurta ezer forint pénzbirságra. – De nem ám holmi +_sajtóvétség_ miatt; oh nem, a sajtó szabad! hanem +_közcsend-háborításért_. És így az, a ki Magyarhon és Erdély uniójáról, +meg a magyar alkotmány helyreállításáról czikket írt és nyomtatott, az +_közcsendet háborított_, mintha ablakokat vert volna be s éjjel +kurjongatott volna utczahosszant, s _ezért_ lett a legszűkebb hazába, a +börtönbe bedugva. + +Hanem hát nem kell ám ezt a börtönt olyan tragice venni. Csupa mulatság +volt az. A katonák iparkodtak a legkellemesebbé tenni Buda várában +mulatásunkat: a nehéz vasat meg sem mutatták, soha én egész életemben +annyi látogatást nem kaptam, mint az alatt az egy hónap alatt, a mit ott +töltöttem (a többit elengedte a legmagasabb kegyelem) s utoljára annyira +vittem a kedélyes impertinentiát, hogy egy délután elszöktettem velünk +együtt a porkolábot ki a Svábhegyre: ott a feleségem jó vacsorát főzött, +volt jó borom hozzá, elmulatgattunk, anekdotáztunk, késő éjjel kerültünk +haza Budára, a tömlöczbe, alig akartak bennünket beereszteni. +Szerencsénk, hogy velünk volt a porkoláb, különben künn rekedtünk volna +az utczán. + +S a katonák igazságos emberek voltak, azt meg kell nekik adni, nemcsak +minket dugtak a hűvösre, a kik Magyarország állami önállóságát vitattuk, +hanem azt is, a ki a mi czikkünk megczáfolására vállalkozott, magát az +_officiozus lap szerkesztőjét_ is. Hiába allegált, hogy hisz ő a magas +_kormányt védelmezi!_ «nutzt nix!» az _is közcsend-háborítás!_ Én +kijöttem a börtönből, ő beült, egymásnak adtuk a kilincset. + +Hát bizonyosan ezt a mulatságos életet irigyeltétek meg ti kedves ifjú +barátim, hogy nagyon kivánkoztok bele vissza. + +Eszembe jut az az adoma, mikor a szegény favágó meg a felesége együtt +ültek este a sovány vacsoránál – egy tál vereshagyma volt az egész. +«Hej, csak az Úr Isten megadná azt, a mit én kivánok.» Erre a szóra +nyilt egyszerre mind a kettőnek az ajka. S a mit két ember egyszerre +mond ki, az az óhajtás teljesülni szokott. «No hát legyen meg!» hangzott +egy szó a magasból, «három kivánságtok teljesüljön be legottan!» – «De +jó volna most izibe egy szál fokhagymás kolbász» – mondá legelőbb a +favágó. «Sutty!» egyszerre alákarikázott a kürtőből a kivánt csemege a +tálba. De felfortyant ezen a feleség: «Hogy tudta már kend a drága +kivánságot ilyen potom valamire vesztegetni? Oh, bár ragadna kendnek az +orrához ez a kolbász!» – «Zsupsz!» – ott volt a második beteljesült +kivánság, a férj orrához hozzánőtt a kolbász, hosszú ormánynyá +kiegyenesülve. Akkor aztán egyesült erővel arra fordították a harmadik +kivánságot, hogy vajha tünnék el az a kolbász megint a merről jött! S +akkor aztán ott ültek, a beteljesült három kivánság után, megint a tál +vereshagyma előtt. – Mi is úgy járhatunk. – «Bárcsak visszatérne az a +másik jobb idő!» – mondjátok ti. – Egyszer csak ott terem a +tányérotokon. – «Bárcsak az orrotokhoz ragadna!» – mondom én akkor. – +Végre aztán egyesült erővel látunk hozzá, hogy eltünjék onnan ismét. + +No de hát arra ne gondoljon senki, az a «tágasabb haza», a mit +«összbirodalomnak» neveznek, nem kerül a tányérunkra soha, _s hogy én +azt valaha, valahol, akár józan fővel, akár mámorosan ajánlottam, vagy +dicsértem, vagy emlegettem volna, azt határozottan tagadom;_ annak +idején meg is czáfoltam. Ilyen «tágabb hazájára Jókainak» tehát nagy +hazánkfia nem példálózhatott, mert ilyen sem a valóságban, sem az én +fantáziámban nincs és nem is lesz. + +Tehát minden valószínűség szerint azt az osztrák-magyar monarkhiát +érthette alatta, a mit írásban és képben együtt szerkesztünk az +osztrákokkal. Ezt pedig, minden belőle levonható következményekkel +együtt, elfogadom. + +Az eszme a trónörökösé volt: ő nála fogamzott a gondolat, megismerni és +megismertetni egymással és a világgal az osztrák-magyar monarkhiát (vagy +egészen magyarul mondva: Osztrák- és Magyarországot) írásban és képben. + +E tervet jóváhagyta az uralkodó, s akkor a trónörökös maga köré gyüjté a +monarkhia mindkét részének szakavatott tudósait, hogy azoknak +közreműködésével alkossa meg e művet. + +Ez eszme megvalósulásánál első sorban érdeklő körülmény az, hogy a +monarkhia egykor leendő uralkodója minden népeit megismerni kivánja, +történetükben, jellemükben, szokásaikban, úgy a hogy azokat saját +keblükből támadt írók ecsetelni fogják, s a míg e mű elkészül, tehát +évek hosszú során át, oly férfiakkal veszi körül magát, kik minden +tekintetben függetlenek, kik a hatalomtól, a kormánytól semmit sem +várnak, kik nem szolgálnak mást, mint a tudományt, s kik a szellemi +munka világában olyan nevet vívtak ki egyenkint maguknak, a mit semmi +titulus nem tesz fényesebbé. Mert meg kell állapítanom azt, hogy az +osztrák felügyelő bizottságok épen olyan, udvaronczi zamattól ment, +szabadelvű tudós férfiakból vannak összeállítva, a kik saját tudományos +állásuk tekintélyére büszkébbek, mint a rendjeleikre, – miként nálunk a +magyar rész felügyelő bizottságai. + +De különösen maga az én tisztelt kollegám, az osztrák rész szerkesztője, +Weilen azon alak, a kit közelebbről kell az én ifjú barátaimmal +megismertetnem. Fiatal korában ő is fegyvert viselt a szabadságért s a +miért küzdött akkor karddal, azért küzd ma is a szellemmel, a szabadelvű +eszmékért; osztozott egykor a szenvedéseinkben, katona volt, közvitézből +emelkedett tiszti tanárrá; bátor szivének, kiváló eszének köszönheti az +állást, a hova felküzdte magát; most polgári állásában az Olympra törő +ifjúság vezetője, az irodalomban rajongó képviselője az eszményiségnek; +minden téren hozzászokva ahhoz a munkához, mely a becsülettel együtt +szerzi meg a kenyeret: magánéletben tiszta puritán jellem; a mellett +széles ismeretű tudós és közszeretetben álló elnöke az osztrák szellemi +phalanxnak, az írók seregének, kik őt mint apjukat szeretik, s a mit +legutoljára, de leghangosabban kell kimondanom, nekünk magyaroknak a +legőszintébb és legigazságosabb barátunk. Üdv és áldás arra az országra, +hol ilyen férfiak a trón örökösének mindennapi társalkodói. + +És másod sorban az a nagy nyereség, hogy ez a két tábor, a szellem +harczosai, innen is, túl is közelből megismerik egymást. + +Megvallom őszintén, hogy mikor a legelső ülésben összekerültünk (az +előtt soha sem láttuk egymást), a legnagyobb gyanakodással tekintettünk +egymásra. Én attól tartottam, hogy az osztrák tudósok darabokra akarják +szedni Magyarországot (írásban és képben) s trikolor zászlónkból +föderalisztikus rongyokat akarnak tépni; ők meg azt hitték felőlem, hogy +én itt a magyar tribunus plebis szerepét akarom játszani, a ki a +szenátus küszöbéről hajigálja be a vetóját a laticlavisok közé. +Előitéletet is hoztunk magunkkal, ők azt hitték rólunk, magyarokról, +hogy csupa poézissal, fikcióval, soviniszta dicsekedéssel és szenzácziós +adomákkal akarjuk megtölteni a trónörökös munkáját, mink meg arról +voltunk meggyőződve, hogy ők csupa pedáns, tudákos encyclopediát akarnak +szerkeszteni, véghetetlen adathalmazzal; de annál nagyobb unalmassággal. +– Aztán mentül többször összejöttünk, annál jobban megismertük egymást: +a mi kezdete a megbecsülésnek, és most már ott vagyunk, hogy tudunk +egymástól tanulni s ezt nem is titkoljuk; hanem iparkodunk innen is, túl +is a másik félt utólérni, ott, a hol az előnyben van: s «közös» +törekvésünk olyan munkát hozni létre, mely a tudományos alaposság és +szabatos formák mellett a népies irályt, érdekes tartalmat, költői +színezetet érvényesítse. + +Nem könnyű munka ez! Mert ha az volna a feladat, hogy készítsünk egy +_könyvtárt_ az osztrák-magyar monarkhiáról, százötven kötettel, – van +hozzáértő tudósunk elég, jól tudnók végrehajtani; ámde itt tizenöt +kötetbe kell összehoznunk mindent, a mi tény, a mi _adat_ és a mi +_hagyomány_ és _költészet_. És mind ennek a nagy közönség s +előreláthatólag a külföld számára kell megírva lennie. + +Szeretném, ha kedves ifjú barátim beletekintenének egyszer egy ilyen +általunk szerkesztett korrekturai ívbe, a minek a szövegét két másik +tudós közreműködésével megalkotta egy legilletékesebb harmadik tudós: +akkor aztán kezébe vette egy negyedik, egy ötödik, meg egy hatodik +tudós, az egyik igazított bele és törölt belőle veres plajbászszal, a +másik kék plajbászszal, a harmadik zöld plajbászszal, úgy hogy az egész +a legszebb szmirnai szőnyeg mintájává alakult át; most még ehhez jön az +én rózsaszínű tintám, a ki a kihúzott helyeket itt-ott visszahonosítom; +végre az én kedves szerkesztőtársamnak, Nagy Miklósnak az +alizarin-tintája, a ki a phrasisokon addig gyalulgat, míg beleszoknak +végre a præliminált terjedelembe. Olyan munka ez, mint mikor a +Rákóczi-indulót beleszorítják egy muzsikáló zsebóra művészetébe. + +És mind az osztrák, mind a magyar írók és tudósok becsületére meg kell +állapítanom, hogy ebbe a kegyetlen procedurába mind valamennyi +belenyugszik. Soha még tudósok oly nagy pazarlást nem tanusítottak +nagylelkű áldozatkészség dolgában, mint ennél a műnél. Még annak is, a +mit saját magam írtam eddig e műhöz, kétharmada a papirkosárba került +már. + +Eddig az írókról, azután következik a közönség. + +Ki sem számítható a hatás, a mit gyakorolni fog innen is, túl is a +Lajthán, a különböző ajkú közönségre az, ha egymást kölcsönösen +megismerik: ha fel lesznek előttük tárva országaik legérdekesebb részei, +természeti szépségei, régi emlékeik, városaik, népeik munka és ünneplés +alatt; költészetük, vigalmaik, intézményeik; különösen ha látni fogják +azt, hogy minden fajnak, minden nyelvű népnek egyenlő melegséggel és +szeretettel írott ismertetései foglalnak helyet egymás mellett, saját +legkiválóbb íróik tollából e műben. + +Most még csak magyarul és németül fog e mű kiadatni, de bizonyosnak +tartom, hogy a monarkhia minden művelt nemzetének nyelvén meg fog az +jelenni rövid idő jártán. + +S ennek a jótékony hatása nem fog elmaradni. A kölcsönös megismerkedés a +legegyenesebb út a kölcsönös becsüléshez. S ez az, a mire mindnyájunknak +szüksége van, a kik különféle nyelven bár, de egy hazaszeretetet vallunk +s abban keressük maradásunkat. + +A nemzeti gyűlölködés nagy terebély-fává nőhet ugyan fel, de ez a fa +gyümölcsöt a gazdájának, a ki elültette, nem terem soha, ezen a fán csak +verebek érzik magukat jól, azoknak hernyó kell, s az van rajta elég. + +S ki kezdje el a kölcsönös megbecsülés munkáját e monarkhiában, ha nem a +németek s magyarok? s ki kezdje el köztük, ha nem a szellem táborai, az +írók? + +Hát ez a _kölcsönös megbecsülés innen is, túl is – ez a «Jókai tágabb +hazája»_. + +De én még azzal sem érem ám be, hogy a megbecsülés, a testvérszeretet, +az érdekeltség kincseit innen Magyarországról oda Bécsbe és Ausztria +örökös tartományaiba cserébe áthordani segítsem s onnan az övéket +visszahozni igyekezzem; én az egész világot követelem Magyarország +honpolgársága jó tulajdonságainak cserepiaczául. + +Egykor ama nagy hazafi emelte magasra a jelszót: _«Tengerre magyar!»_ én +azt mondom: _«Világba magyar!»_ – Szűk nekünk ez a haza, tágítsunk +rajta! Terjednünk nem lehet, de magasabbra nőnünk szabad. S nem is várt +ez a nemzet az én kiáltó szavamra. Megindult, megy előre. Egy egész +æonnal túl vagyunk ma a _védegyleti aera_ fogalmain. Nem az a jelszavunk +most, körülzárni minden oldalról a hazánkat, hogy a hazai közönség +_kénytelen_ legyen megvenni a magunk termelte selejtest, hazafiui +áldozatból, hanem az a jelszavunk, hogy versenyezzünk a külfölddel s +fogadja be _önként_ a mi termelésünket, azért, mert jó! S ezt teszi már +a nemzetünk. Egész világ látja. Tágítjuk a hazánkat. Nem ellenséggel, +annál nehezebbel van küzdelmünk, _versenytársakkal_, megküzdünk velük! +ha nem sikerült, újra kezdjük. Minden alakjában az ipar terményeinek, +legyen az emberfőben, vagy sziklában született, tűzben vagy lángészben +megtisztult, hatol a _magyar czímer_ előre nyomonkint; – szorgalom, +tudomány, művészet, szellem helyet kér a magyar tehetség számára +külföldön, s a hol gyökeret vert, becsületet arat hazája számára még az +idegen földben is. A magyar a föld tulsó oldalán sem felejti el hazáját, +s a hol házat, műhelyt rakott, az is egy darab magyar haza ottan. + +Hallgassatok meg egy példát. + +Én e nyáron hírré tettem, hogy a ki az erdélyi közművelődési egylet +számára bizonyos összeget beküld, annak egy névaláírásommal ellátott +lapot küldök meg a kéziratomból. E napokban az «Amerikai Nemzetőr» útján +kaptam egy összeget, melyet e czélra, Amerikába kivándorolt huszonegy +magyar adott össze, a kik New-York, Alleghany, Quebec, Hazleton, +Chicago, Albany, Stelton, Stevenspoint, Farmingdale, Kelleys Island, +Yowen városaiban szétszórva letelepültek. Tehát tizenegy helyről – a +kivándorlottak – az erdélyi közművelődésre. Pedig mit nekik Hecuba? Mit +ád nekik Magyarország, ha felvirágzik, mit vesztenek ők Erdélyben, ha +elpusztul? – Mégis megemlékeznek a hazájukról, s megküldik a szájuktól +megvont falatot a magyar nép üdvére az új világból. + +Hát ez a _«Jókai tágabb hazája»_. + +Én is segítek azt tágítani – tehetségem szerint. _Segítsetek ti is!_ + +Azt írta nem rég egy igen tisztelt költőtársam, hogy ha Petőfi +olvashatná mindazt, a mit én most irok, elismerést osztva a hajdan +gyűlölt idegennek, megfordulna a sírjában. + +Legyen megnyugodva ifjú barátom, _ha Petőfi látná, miként tört ő maga +legelől utat ahhoz a gyűlölt idegenhez a magyar szellem számára s miként +környezi épen ez a hajdan gyűlölt idegen az ő szellemalakját a +legnagyobb szeretettel_, visszafordulna megint s álmodnék más álmokat az +eddigiek helyett. + +A magyar nemzet helyet érdemel a világban, ezt a helyet elfoglalni, +megérdemelni, megtartani mindenütt, a hol mívelt népek laknak, +szorgalommal, szellemmel, szabadelvűséggel: ez a _«Jókai tágabb +hazája»_. + + + + +AZ ÉN MACSKAZENÉM. + +(1879.) + +A lapokból olvasom, hogy énnekem macskazenét akarnak adni. + +Ugyan miért? + +Azért, mert egy toasztban azt mondtam, hogy az osztrák és magyar +monarchia népeinek azt a két országot, a melyeket fegyverrel védelmezni +kötelességük, egymás iránti kölcsönös szeretetükkel fenntartani is +kötelességük? + +Ennél egyebet szavaimból csak a rosszakarat és kollegiális torzsalkodás +csavarhat ki. _Összmonarchiáról nem beszéltem._ Magyar hazám iránti +szeretetemből egy hajszálnyit le nem alkudtam. + +Ez ellen lehet kifogása mind annak, a ki Magyarországot Ausztriától +különválva akarja látni, azt kinyilatkoztathatja a legerősebb hangon +sajtóban, országgyűlésen fényes nappal. Hisz két nagy párt van, a mely +erről folyvást szemtől-szembe okokkal és érzelmekkel vitázik. + +Mit keresnek hát itt az «állati hangok?» Kutya-, macska-, békahang az +argumentumok helyében? + +És éppen én ellenemben, a ki nem vagyok se fellegvárakban lakó +generális, se hozzájárulhatlan kormányzó, se sérthetetlen főpap, a kiket +nem lehet más úton elérni; hanem vagyok jámbor ujságíró, polgár, a kit, +ha tetszik valakinek, a sajtó útján megtámadhat; ha személyesen akarja +velem tudatni a véleményét, rám találhat; egész délután s reggel tíz +óráig itthon vagyok bogárhátú kis házamban, kinn a város végén, nem +strázsál senki, még csak egy férficselédem sincsen; egy ollónál egyéb +fegyver nincs az asztalomon, jöhet bátran, akár egyedül, akár +huszadmagával, megmondhatja a véleményét őszintén, világosan; s ha +tisztességesen beszél, leültetem, meghallgatom, ha gorombáskodni akar, +elkérem a névjegyét s végzünk egymással becsületes, lovagias módon. + +De hát kik azok, a kikről azt írják a lapok, hogy már tíz nap óta (!) +éjről-éjre mindig macskazenét akarnak nekem adni s ebben a rendőrség +által mindig megakadályoztatnak? Azt írják, hogy az egyetemi tanuló +fiatalság tagjai? Én ezt tagadom. Én a magyar egyetemi fiatalság tagjait +bátor, nyilt arczú férfiaknak ismerem, a kik, ha a meggyőződésüket meg +akarják mondani, teszik azt fényes nappal, szemtől-szembe, ha kell, a +szuronyerdővel is szembe: a kik nem keresik a sötétség óráit s a futásra +alkalmas tért, még akkor sem, ha a hazának egy esküdt ellenségét kell +megtámadni, nemhogy engem, a kit nem bánthatnak meg a nélkül, hogy saját +nemzetüket meg ne bántsák. Én a magyar ifjúságot inkább olyannak akarom +ismerni, hogy még akkor is büszke legyek rá, a mikor engem bánt és nem +olyannak, hogy ő maga is szégyenlje magát, a mikor azt tette. + +Különben az egész utczai lármával nem törődöm. Hozzászoktam én már +ahhoz. A legközelebbi választási mozgalmak alatt a tisztelt ellenpárt +túlbuzgó tagjai három éjjel egymásután a városnegyed legaljasabb +qualitású osztályát odacsődítve ablakom alá, ébresztettek fel álmomból +macskazenével. Tovább aludtam csendesen. – Ezt odasorozom _negyediknek_, +ha meglesz. – S maradok, a ki voltam. + + + + +MIRE VÉNÜLÜNK MEG? + +(1882.) + +Szeretett barátim ott a klubban! + +Nagy rémületemre olvasom a lapban, hogy az írók és művészek társasága +1884-ben az én ötven esztendős jubileumomat szándékozik megülni: azon +alkalomból, hogy 1834-ben egy vers meg egy charada jelent meg tőlem +nyomtatásban és így ez az év vehető fel az én írói pályafutásom +kezdetének. – Kérlek szépen benneteket, ne vénítsetek agyon! Így is elég +öreg legény vagyok: negyvenet bevallok, de az ötven ellen kifogást +teszek. A mi egy kilencz esztendős gyerektől nyomtatásban megjelent, az +még nem az ő bűne, hanem azé, a ki kiadta. A gyerekkori verset éppen úgy +nem lehet beszámítani valakinek, mint a hogy nem lehet a katonának attól +számítani a pályafutását, a mikor fakarddal, papiros csákóval +kommandérozta a gyerekármádiát. – Hiszen hol van az a gyerek, a ki +verset nem ír. A kis keresztfiam, Hegedüs Loránd, már nyolcz esztendős +korában élczlapot szerkesztett s igazán mondom, talpraesettebb ötletek +és jobb rímek voltak benne, mint – majd megmondtam, hol. Azért még sem +lesz belőle poéta, mint a keresztapja, hanem lesz belőle, Isten +segítségével, derék, okos ember, mint az apja. Én sem jártam többet, a +koraszülött poémák megjelenése után a muzsák ablaka alá, hanem készültem +valami nyolcz esztendeig festőnek vagy építésznek (ma is megvan még egy +egész göngyöleg architectonikai rajzom a padláson) és mindenesetre +készültem fiskálisnak. Ezek az évek tehát az irodalmi pályán nem +számítanak semmit. Megmondom én őszintén, hogy hol kezdődik az irodalmi +pálya egész komoly értelemben. Ott, a hol egy írónak valami alkotása egy +komoly kritika által figyelemreméltónak itéltetett, a kiskorúság enyhítő +körülményének tekintetbevétele nélkül. Azért még azt a művemet sem +tartom irodalmi ültetvényeim első dugványának, a mi a «Tavasz» +almanachban megjelent s egy arany pályadíjat nyert; mert arról is +tudhatták a pályabirák, hogy diákgyerek írta s hasonlók között +versenyzett; hanem tartom a legelső komoly irodalmi művemnek a «Zsidó +fiú» czímű versekben írott drámámat, mely a magyar tudós társaság által +mint pályamű, dicsérettel a második helyen említtetett, sőt Bajza és +Vörösmarty által első helyre ajánltatott. Akkor voltam tizenhét éves, +kecskeméti diák: a drámámat Petőfi másolta le s ő is hozta fel Pestre – +gyalog. Ettől fogva aztán minden esztendőben írtam egy nagyobb munkát: +drámát, vígjátékot mindig. Némelyiknek a nevére sem emlékezem már. +Valamennyi mind ott van az akadémia lomtárában valahol. Rosszak +lehetnek, de van bennük nagyratörekvés. Az egyikben tudom, hogy az +akkori pánszláv agitátorok vannak kifigurázva, egy másikban a vidéki +műkedvelők. Ugyanakkor kezdtem el Kecskeméten az első regényemet írni: a +«Hétköznapok»-at, a mire már kiadó is akadt s a mi legkomolyabb dolog: +jó honorarium. + +És ettől az évtől kezdve már tudtam, hogy nem lesz énbelőlem se festő, +se építész, se fiskális, hanem ott ragadok írónak. – Ez az idő volt +1842. Ennek tehát negyven esztendeje. Az is szép idő, egyhuzamban, +felváltás nélkül. – Ugyan szepegtem ebben az esztendőben, hogy valaki rá +talál jönni a _titkomra_ s megnegyvenévesjubileumoz, mert a mennyire jól +esik azt tudnom, hogy barátaim, pályatársaim szeretnek, érdemeimen túl, +annyira nem tudok hozzászokni az orczapiruláshoz, mikor ezt nagy +közönség előtt fenhangon mondják. Azért csendes megelégedéssel +konstatálom, hogy a negyvenévest már _elugrottuk_. Már most kérlek +benneteket, hogy várjatok tíz évig. Akkor aztán majd nagyot ünnepeljünk! +(Én is azt gondolom, a mit a szultán halálra itélt nagyvezére, a ki tíz +évi haladékot kért, fogadva, hogy azalatt megtanítja a szultán kedvencz +elefántját beszélni: «azalatt vagy én halok meg, vagy a szultán, vagy az +elefánt.») + + + + +EGY KIS FALSUM. + +(1894.) + +Az utóbbi napokban én is azt tartottam, hogy «Begyűröm a süvegem +tetejit, Csak úgy nézem az időt alóla, Még a jég is visszapattan róla». + +Azután meg olyan íráscsömör állt a hátamba, hogy a Dárius kincse se birt +volna rá, hogy egy sort leírjak. Nem találtam a szavakat; úgy voltam a +nyelvbőségemmel, mint az a falusi kisasszony, a ki azt kérdezte a +látogatójától: «Látta-e azt az izét ott az izé mellett? Azt én izéltem.» +Értve a thea-rózsát a veranda mellett, a mit ő ojtott. Még most is olyan +buta vagyok. Irtózom a gondolattól, hogy valaha ki találok gyógyulni +belőle. + +De most mégis egy akkora jégdarab koppant a fejemre, hogy ki kell +szállnom a butaismus nirvánájából (de förtelmes rossz élcz!) s egy órára +kibékülési kisérletet kell tennem a kalamárissal. Mert a mi sok, az már +sok! + +Egy külföldi hirlap (Kölnische Volkszeitung) előkelő helyen egy +terjedelmes czikket szentel az én 50 éves írói munkásságomnak, melynek +folytán, el kell ismernem, hogy sok dicsérettel halmoztatom el, de azok +között vannak olyanok, melyeket mint meg nem érdemelteket csupán a +históriai igazság kedveért mulhatatlanul el kell hárítanom. + +Például ezt a passzust: + +«_Magyarországon, a hol őt (Jókait) mint specificus magyar költőt és +írót ismerik, meg kell engedniök, hogy rámutassunk a legelső munkáira, +melyek német nyelven irattak. Ő valósággal azon «tősgyökeres magyarok» +közé tartozik, a kik a németségből a magyarságba átváltozást szép +sikerrel vitték keresztül. Ifjúkorában úgy hítták, hogy Jockl Móricz, s +egy német Beamternek volt a fia. 17 éves korában német novellákat írt, s +azokat különböző bécsi lapoknak küldözte be, s csak későbbi időkben +fordította le azokat magyarra. – Félszázad előtt még nem volt magyar +irodalom, még kevésbbé magyar hírlapok._» + +Hát hiszen én nagyrabecsülöm a becsületes polgári Jockl családot, s ha +abból származtam volna, nem tagadnám meg az eredetemet; azonban +kénytelen vagyok ahhoz a tényálláshoz ragaszkodni, a mi ősapámnak +1610-ben nyert nemesi oklevelében királyi pecsét alatt van megörökítve, +hogy családom a «Jókay de Ásva» nemzetséghez tartozott, s magam is, a +keresztlevelem tanúsága szerint, Ásvai Jókay Móricznak vagyok +bematrikulálva. Családi czímerünket valamennyi illusztrált hazai lap +közölte, s nyilván látható, hogy annak a közepén álló dédüköm sarkantyús +csizmát hord és nem kalucsnit; a mit a jobb kezében tart, az nem olló, +hanem szablya; a mit pedig a baljában emel, az nem paraplé, hanem +zászló, és a mi előtte áll, az a kerekes izé, az nem köszörűs talyiga, +hanem ágyú; a mik pedig a lába alatt vannak, azok nem hivatalos akták, +hanem török sátorok. – Mindezeket pedig nem mókázásból mondom; mert én +nagyon tisztelem a paraplét is, a köszörűt is, az aktákat is, de +különösen az ollót; – hanem csak a heraldikai igazság kiderítése +czéljából. + +És így azt is rektifikálnom kell, hogy én bizony tíz éves koromig nem +tudtam többet németül, mint azt, a mit minden iskolába járó szittyának +muszáj tudni, hogy t. i. «die Feder der Vögel sind manchmal weisz, +manchmal schwarz, manchmal gelb, manchmal grün, manchmal roth». – Csak +pozsonyi diák-koromban sajátítottam azt el tökéletesen. + +És így, daczára annak, hogy senki nálamnál őszintébb tisztelettel nem +viseltetik a német nemzet, irodalom és kultura iránt, mégis el kell +magamról hárítanom azt a magasztalást, mintha valamikor, mint ifjú, +német nyelven irott zsengékkel vezettem volna be magamat az irodalmi +pályába. Inkább vénségemre történt meg az rajtam, hogy németül irtam +valamit és német szónoklatokat tartottam, a miért ki is kaptam az +itthoni Heiszspornoktul, a mi engem nem zavart meg; mert én nekem a +német írók között sok jó barátom van, a német irodalomnak sok tanulmányt +köszönhetek, a német kiadóknak sok elismeréssel tartozom és mint +politikus a Németországgal való szoros szövetség híve vagyok, de a +mellett tiszta piros vérű magyar voltam s munkáim szelleme semmi más, +mint magyar, ellentétben azzal az állításával az érdemes czikkírónak, +hogy azok _a német humor stemplijét viselik magukon_. + +Azt is meg kell jegyeznem, hogy nem én voltam _az első hirlap kiadója +Magyarországon_, a hogy a K. Volkszt. állítja; s jelenleg nem vagyok az +_összes magyar hírlapok vezetője_, a ki iránt – ezen minőségem miatt – a +magyar kormány nagy respektussal viseltetik; _mert ha azt nem tenné, én +az összes hírlapirodalmammal rögtön a nyakára rohannék_. Nem! E felől +legyen a magyar kormány nyugodt. + +Azt a rangot sem bitorolhatom, a mit a K. V. nekem szán, hogy a +_főrendiház tagja_ volnék. Én még mindig a «nagyságos parasztok» közé +számíttatom. + +Némi kétségem van azon állítása felől is az idézett lapnak, miszerint +_Magyarországon nem is létezett irodalmi nyelv addig, a míg a hesszeni +német tudós, Budenz ide nem jött s a finn-ugor nyelvből a most +használatban levőt kifaragta._ Ez túlhaladja az én tudományosságom +sphæráját; ennek megczáfolását kisértsék meg a szaktudós philologusok. + +Végül a legnagyobb háládatlanság vádját vonnám magamra, ha határozottan +meg nem czáfolnám a czikkírónak azt az állítását, hogy Magyarországon +nincsenek könyvkiadók és nincsenek olvasók s annálfogva én, nagy +munkásságom mellett is inséges állapotban vagyok. Igenis van nagy és +buzgó magyar olvasó közönség, mely a nagy nemzetek közönségével egy +színvonalra állítható és vannak magyar kiadók, a kik a külföld kiadóival +versenyeznek. A magyar írók egész phalanxot képeznek s munkáik illendően +jutalmaztatnak; én pedig mindenkor (az első munkám megjelenésétől +kezdve) teljes megelégedésemre voltam díjazva a magyar közönség és a +magyar kiadók által, s azt az anyagi eredményt, a mit munkáim jubiláris +kiadása alkalmával a magyar közönség és kiadók elértek, csak a +legnagyobb világnemzetek írói érték el – holtuk után. + +A mit azonban Petőfiről ír a K. V. tudós férfia, hogy az is német +nyelven írta az első versét és költeményeit, ennek folyományául +rekommendálom a tisztelt tudósnak, hogy ha Budapestre jön, el ne +találjon vetődni a Petőfi-térre, mert ha az a réz-szobor meglátja, +bizony leszáll a talapzatáról és a saját rézöklével fogja megadni a +czáfolatot. + +Egyébiránt «_nichts für ungut_». + + + + +A MÉLTÓSÁGOS FŐRENDEK KÖZÖTT. + +(1897.) + +Munkácsy Mihály baráti jóindulata folytán a művészi ecsetje által +megörökítve régóta szerencsés vagyok, magas paripán ülve, jelen lehetni +a méltsás főrendek üléstermében (mely minden egyébre volt rendeltetve, +mint ülésterem helyettesítésre), de úgy gyalogosan csak e napokban +voltam hivatott e magas gyülekezetben megjelenésre. + +Éppen két nappal a budget-tárgyaló ülés előtt kaptam meg felséges +urunknak hozzám intézett kegyes okiratát, melyet érdekesnek tartok szó +szerint közölni. Az okirat diploma-alakban van megszerkesztve, +Magyarország nagy czímerével ellátva, a következő szöveggel: + +Mi, I. Ferencz József, Isten kegyelméből ausztriai császár, Csehország +királya, stb. és Magyarország apostoli királya. Nemes és vitézlő kedvelt +hívünk! Uralkodói kötelmeinkhez tartozván az ország törvényeinek hű és +pontos végrehajtása fölött őrködni: miután az 1848. évi IV. t.-cz. 1-ső +§-a az országgyűlést évenkint a fővárosba egybehívatni rendelte s miután +az országgyűlés minisztertanácsunk előterjesztése folytán Budapest +fővárosába összehíva van, ezt ezennel a végből tudatjuk veled, hogy mint +a főrendiháznak az 1885. évi VII. t.-cz. értelmében tagja, úgy ezen, +valamint a törvények értelmében jövőben összehívandó országgyűléseken a +most idézett törvény rendelkezéseinek megfelelőleg megjelenni tartozzál. +Hozzád egyébiránt császári és királyi kegyelmünkkel kegyesen hajlandók +maradunk. Aláírva (szép férfias vonásokkal) _Ferencz József. B. Bánffy._ + +Ez a királyi meghívó nyitá meg előttem a törvényhozás felsőházának +termét. Hajh, emlékezetes nekem ez a terem, még azon időkből, a mikor a +népakarat küldött oda. S még nem volt az ország fővárosának más terme +országos tanácskozásra, mint a nemzeti muzeum csarnoka. + +Megint a régi ismerősökkel találkozom össze. + +– Talán rám sem ismersz? + +– Bizony nem! + +– Hisz melletted ültem! Tudod, 1861-ben, mikor Deák Ferencz felirati +javaslatát egyhangúlag elfogadtuk. + +– Tudom már. De hisz akkor neked fekete hajad volt és semmi szakállad, +most pedig semmi hajad és fehér szakállad. + +S ez így megy változatokban. + +Negyven, ötven, hatvan régi jó pajtás anno kurucz világból; most már +velem együtt megkopaszodva, megránczosodva, némelyik saját tengelye +körül megfordulva; az előcsarnokban, az elnöki szobában még jó pajtás, +benn a teremben már ellenség; rám ismer, üdvözöl; némelyik kárörömmel +(«Te is itt vagy?!»). Az egykorúak (nem a születés, hanem a kimúlás +évétől számítva) némi kölcsönbe eső részvét savanyú mosolyával néznek +reám; köztük van egy jó barátom, a ki 1861-től mostanig semmit sem +változott, hajzata most is oly sűrű, gesztenyeszínű (festetlen!), arcza +oly piros és kedvre derült, termete oly ruganyos, mintha az 1861-iki +felirathatározat feletti kritikus szavazás óta mai napig semmi sem +történt volna, mintha a miniszteri nyergek s azok között az elnök a nagy +steeplechaseben meg nem rázták volna. Az utána következett +miniszterelnököt már bizony kezdi verdesni a dér; az is «nostras» már! + +A teremben a purgatoriumhoz illő hőmérsék van. Ventilláczió lehetetlen. +Több a hívott és a jogosított, mint a hány hely van a padokban. S ma +nagy gyűlés lesz! A padok mind tömve. + +Nekem Gyulai Pál barátom szívességéből jutott hely. Ő sajátított ki a +számomra egy ülést a leghátulsó padban (a honnan könnyű a melléklépcsőn +elosonni), saját tőszomszédságában. Itt azután egészen keze ügyébe esem, +oktat regulára, illemre, jó magaviseletre, a mik én nálam mind nagyon +elkelnek. Különösen óvja az erkölcseimet. Elszavalja előttem, hogy «rút +a vén szerelmes!» – ismételten. (Csak megtudhatnám, hogy ki az a hölgy, +a ki miatt féltékeny rám?) Valamint én is informáltatom vele magamat: +kicsoda ez, kicsoda amaz a tisztelt kollégánk? De ha a terem túlsó végén +levők iránt kérdezősködöm, azt mondja: «Odáig én nem látok!» Aztán a +harmadik szomszédomat: az sem lát odáig; az egész padban senki sem lát a +terem túlsó végéig. No de hiszen ismerek a jelenlevők közül is eleget. +Ott ül a jegyzői karban egy jó pajtásom, a ki 1848-ban a «forradalmi +bizottság» jegyzője volt; a baloldali első szakaszban csupa érsekek, +püspökök, főapátok, a kik közül hattal-héttel _per tu_ vagyunk (még +abból az időből, a mikor szegény legények voltunk), átellenben a +kálvinista és luteránus püspökök, felváltva főkurátorokkal, liberális +mágnásokkal és olyan konzervativ főurakkal, a kik a kormány ellen nem +szavaznak. A többinek csak a feje hátulját látom, de erről is ráismerek. +Az én körülöttem levő regióban csupa tudósok és emeritált kuriai birák +laknak. A túlsó pásztásban tömörül a hitbuzgó ellenzék erős kápláralja. +Azokat mind ismerem. Igen derék jó emberek. Közbe-közbe esik egy-egy +fekete hajú fej. Fiatal, nagybirtokú mágnás-család ivadéka, a kit a +cynosura szerinti egyenes állami adó képesít a magasabb törvényhozásra. + +Végre megkezdődik a nagyszabású vita. Felállnak egymásután érsekek, +kegyelmes urak, aranygyapjas rend lovagjai s előadják nagy gonddal +készített szónoklataikat. + +Hát hiszen ilyen hatalmas beszédeket hallottam én már eleget a +képviselőházban; eléggé megszokhattam. De az mégis egészen más, ha +ugyanazokat az invektivákat a Sándor-utczai palotában fiskálisok, +plébánusok és más egyéb fenecsőszök és kan-barátok verik az embernek a +fejéhez, mintha ugyanazokat érsekek és grófok, bárók forralják +torkunkra. + +Megdobban a szívem, mikor Samassa érsek vádol Isten és ember előtt, hogy +én és a pártom soha semmit nem tettünk a nép felszabadítására, a +szolgaság jármának könnyítésére, hogy elnyomjuk a munkásosztályt s +kiszívjuk a nép zsírját. Mikor pedig éppen arról beszél, hogy a +szavazati jogot ki kell terjeszteni minden húsz éves férfira s azt +látom, hogy háta mögött ülő érsek-társa (a balázsfalvi) hogy szívja a +keblébe e gyöngyszavakat, még a tenyerét is füle elé tartja, hogy jobban +hallhassa: a lelkiismeretem bánt, hogy magyarnak születtem. + +Aztán mikor feláll az a derék, kedves modorú, tiszta hazafias jellemű +Dessewffy Aurél, a ki a legrokonszenvesebb főúri alakok közé tartozik s +szememre hányja, hogy én nem részesítem a földemet művelő munkásosztályt +dús jövedelmemben: majd a podium alá sűlyedek szégyenletemben. Mennyivel +magasabb eszmejárása van egy alföldi nagybirtokosnak a nép jóléte +emelésének tekintetében. + +De az meg aztán éppen a földig sújt, a mikor az én hajdani kedves +barátom és írótársam, gróf Zichy Nándor azért fedd meg, hogy nincs +bennem elég _vallás-erkölcs_. Ezt legalább nem hányták a szememre a +Sándor-utczai palotában. + +Megfelel neki a miniszter. A minek azonban nincs egyéb haszna, mint hogy +a buzgó Abraham a Santa Clara még egyszer elmondja az előbb +elmondottakat, úgy, hogy nekem önkénytelenül eszembe jutott Domahidy +Pistának az adomája, a ki fiatal szolgabiró korában a nagyanyját vitte +négylovas hintóján Szatmárra; maga hajtotta a lovakat s mint afféle úri +kocsis, nem igen válogatta az útat, hanem «a hol fényes, ott egyenes» s +belezökkentette aztán a hintót egy nagy kátyúba, hogy a derék matrona +majd kirepült belőle. + +– Ugyan, édes fiam, – mondá neki, – nem tudnál még egyszer belehajtani +abba a kátyúba? + +– Dehogy nem, mamuskám, ha kívánod! + +S ezzel megfordította a lovakat s még egyszer behajtott a mély +zökkentőbe. + + + + +JÓKAI MÓR MINT NÉPDAL-ÉNEKES. + +(1896.) + +Nem kell rajta szörnyűködni. + +Még nincs meg, de meglesz. Már készül. + +Mindenből kikoptam már. Ha a színpadra lépek, a darabom megbukik; ha a +választási tribünre lépek, magam bukom; a legújabb regényemre a kritika +annyit mondott, hogy a czímét ismételte: «De kár megvénülni!» t. i. nem +a regény hősének, hanem a regényírónak volt kár «szép asszonynak, jónak, +a jól járó lónak» sorsára kerülni. Van még egy dugaszban tartott +regényem, a melynek a kinyomatására nem bírom a kiadómat rábeszélni egy +év óta. Pipára gyujtanék vele, ha pipálni tudnék. + +Még a millennáris kiállításon is elvesztem szem elől. Azt sem mondták a +termékeimre, hogy «fuit». No, nem azt a száz kötet munkámat értem, nem +vagyok olyan követelő; azokkal megkapta az elismerést Gottermayer – a +bekötésért; hanem a kiállított gyümölcseimért. A korábbi kiállításon +legalább kaptam egy bronzmedáliát. Mint kertész is megbuktam. + +Pedig valamihez hát csak kell kezdeni. Még «trottlinak» csak nem hagyom +magam neveztetni? + +Mim maradt még? A szép énekhangom. Aztán meg a régi nótáim, a melyeket +mint diák szedtem a begyembe. + +Énekelni fogok. + +* + +Hanem már most félre a tréfával. + +Én egy nagyobb értekezésen dolgozom már régóta, a melynek tárgya: az +idegen dallamok behatolása a magyar népdalokba. + +A míg Káldy barátom nagy szakértelemmel s dicséretre méltó buzgalommal +gyűjti a kurucz nótákat, a szabadságdalokat, nemzeti indulókat, az igazi +magyar rithmust, én addig azokat gyűjtöttem össze, a miket soha sem fog +senki kiadni, a mikre nem is fog már, nem is akar már senki +visszaemlékezni. S ennek az én gyűjtésemnek az a komoly czélja, hogy egy +kiegészítő vonást illeszszen azon kornak a rajzába, mely e század tizes +éveitől a negyvenesig tartott, s a melyet az elnemzetietlenedés korának +lehet – nem _bátran_, de félve – nevezni. (Ugy-e gyermekeim, nem féltek +a kisértetektől?) + +Legelőször is a mi legelterjedtebb hatású, a kálvinista zsoltárok +melódiáinak franczia és zsidó jellege. S ezek a melódiák fölségesek, +néhol titokzatosan mélabúsak, máskor égre és szívre hivatkozók, majd az +öröm túlcsapongásaival kérkedők, a Sion hegyére, a babyloni fogságra, az +amalekiták harczaira emlékeztetők. + + «A Sionnak hegyén, Uristen, + Tiéd a dicséret.» + +Meg: + + «A babyloni vizeknél ültünk, + Ott mély nagy siralomban kesergettünk.» + +Hajdanában (tán még most is) ezek a zsoltárok képezték a kálvinista +magyar kézműves munkaközbeni éneklését: + + «Uram, én velem azt cselekedjed!» + +s a közben csattogott a nehéz messzing-musta a fejelésen. + +A kurucz dalok elhangzása után még egy ideig érvényesítette magát az +eredeti magyar dallam a verbungos nótákban. + + «Piros bársony süvegem, + Most élem víg életem!» + +Azután: + + «Azt mondják, hogy nem illik + A táncz a magyarnak.» + +s a század elején kelt toborzó: + + «Sárga csizmás Miska sárban jár», + +mely az 1809-iki inzurgensek indulója is volt, eléggé ismerősek a magyar +közönség előtt. + +De ugyanaz időben kezdődött az olasz melódiák behatolása a magyar +népzenébe, melyek nemsokára édes, lágy, szerelemvalló dallamaikkal úgy +bevették magukat a közszeretetbe, hogy egészen honossá váltak. + +Ilyenek: a Csokonai-féle + + «Földiekkel játszó égi tünemény.» + +Azután: + + «Te Tihanynak riadó leánya, szállj ki szent hegyed közül.» + +Majd: + + «Lámpási a bölcseségnek, előttem hiába égnek.» + +Ezekhez hasonlított ismeretlen szerzőktől: + + «Távol tőled kedves lélek, szívem egyedül csak érted él!» + +S ennek méltó társa: + + «E zöld fának árnyékában + Lehajtom bús fejemet.» + +Azután az éji őr dala: + + «Midőn minden állatsereg + S az emberek nyugosznak.» + +Majd meg a legolvasottabb regény, az Erbia közkedvességű dala: + + «Ó nagy egek, rátok apellálok», + +melynek melódiáját később egy hazafias szöveg foglalta le; az én +gyermekkoromban már így énekeltük: + + «A sok aludt levek és fagylaltak + Sok magyar szívet úgy megfagylaltak, + Hogy az igaz szittya vér helyében + Csupa savó folydogál erében.» + +Egészen olaszos barcarole dallam, a mivel a vidéken minden színielőadást +szoktak befejezni: + + «Jer vidám csónakos, jer!» + +Olasz stílt találunk egy másik csónakos dalunkban, melyet karban +szoktunk énekelni: + + «Hajlong sajkám, verdesi a hullám.» + +Még a mi valóságos úgynevezett magyar hallgató nóta keletkezett is az +időkorban, az is egészen olasz dal jellegét viseli; mint például: + + «Jőjj az ablakodra kedves, + Minden nyugszik már», + +a mi nélkül a harminczas-negyvenes években imádottainknak adott éjjeli +zene meg nem történhetett. + +Ekkor jöttek közbe a lengyel dallamok, a miket a harminczas évek +eseményei tettek népszerűvé. + + «Nincs még veszve Lengyelország, + Sorsa él bennünk.» + +Szintén e korból: + + «Búsul a lengyel + Hona állapotján.» + +Későbbi, a negyvenes évekből való lengyel dallam (magyar költő +szövegére): + + «Áll ulán, a tábor őre.» + +Tót ritmusú népdalt is ismerek: + + «Már én azt teszem, + Tót lyánt elveszem, + Őtet küldöm a dologra, + Magam lefekszem.» + +Sőt oláh dallamút is: + + «Fut az oláh hegyoldalon, + Magyar legény a parlagon, + Hegyoldalon, a parlagon, + Leány után ne fuss nagyon.» + +Úgyszintén egy oláh dallamú bordalt, a mi minden lakománál dívott: + + «Valahányszor az oláh + Mondja: szinetátye, + Mindannyiszor: binye zeu, + Zsupunye fretátye.» + +Sőt egy czigányzamatú népdalunk is volt: + + «Várad alatt egy kis domb, + Azon ülnek czigányok, + Dorombot csinálnak. + Ihajla, juhajla, + Elbujdosott a vajda.» + +Ez még mind nem volt elég; a század harmadik évtizedében teljes +honosságot szerzett magának népszerű dalainkban a _német rithmus_. + +Nem említem az eredeti német népdalokból átvett stáncákat, minők a: + + «Gyöngyöm Milkám el kell válnom», + +vagy az + + «Isten hozzád, te csendes ház», + +a mely nélkül és gitár nélkül magyar dámának nem lehetett udvarolni; +csak azokat idézem fel, a melyek igazi magyar népdalok voltak, német +ütemre és dallamra. + +Ilyenek: + + «Pesten jártam iskolába, kuk!» + +Azután ez: + + «Ha zörög malmom, szívesen hallom.» + +S úgy látszik, a molnárok szíve gyulladt leginkább mémet lángokra, mert +ez a másik is az, valóságos walczer-nóta: + + «Zöld erdőben zúg a malom.» + +Szintén igen népszerű volt ez a keringő-dal: + + «Ha a nap végső sugárinál.» + +A következő walczer-nóta (zweischrittes) pedig még színpadi jogot is +szerzett magának nálunk: + + «A férfi, a férfi ma ritka madár, + Csak pénzre tekint, ah, be kár, + Engemet – úgy hiszem, + Gazdag el – nem veszen, + Menyasszony-koszorúm + Majd a sírba viszem.» + +De legcsodálatosabb az a melódia, melyet Kölcseynek ezen gyönyörű +ódájára énekeltünk nagy lelkesedéssel: + + «Hol van a hon, melynek Árpád vére + Győzelemmel csorga szent földére?» + +Ez az ária a legtökéletesebb Langaus. S milyen hazafiúi elkeseredéssel +énekeltük mi azt végig. Ha idegen hallotta volna, milyen hosszút +csoszogott volna rajta. Azt hitte volna, galoppot fujunk. + +Végre aztán jött egy igazi dreischrittes stájer hopsza, de már ennek az +egész szövegét közlöm: + + «Már Isten néki + Szokjunk rá, + Járjunk rá + A német tánczra, + A német tánczra! + Úgy is már régen + Rá szedtek + Rá vertek + A szolgatánczra. (bis.) + + A muzsikus nem + Kedveli, + Nem veri + A mi dalunkat, + A mi dalunkat. + Ha stájert húznak + Hiába pengetjük, + Jobb lesz, ha elvetjük + A sarkantyúnkat. (bis.) + + Isten, úgy látszik, + Levette, + Elvette + Szent kezét rólunk, + Szent kezét rólunk. + Fohászkodnánk, de + Mind írva, + Mind sírva + Hiába szólunk. (bis.) + + Mert gyávaságunk + Büntette, + Jól tette, + Igaz biróra, + Igaz biróra + Találtunk benne. + Méltó lett + E nemzet + Ilyen ostorra.» (bis.) + +A végét azonban a lelkes fiatalság megtoldotta ezzel az allegrettoval: + + «De dicső Árpád + Védd unokádat! + Tartsd meg e vérrel + Szerzett hazádat.» + +Hanem ezért a _stájer_ nótáért erősen megaprehendáltak odafenn Bécsben, +s miután a szerzőjét sikerült kipuhatolni egy előkelő magyar tudós +személyében, az felidéztetett ad audiendum verbum regium, s csak úgy +menekülhetett meg, hogy elmeháborodást színlelt: különben majd furcsa +muzsikáló szerszámot kapott volna a _bokáira_. Nekünk diákoknak pedig +helytartósági rendelettel megtiltották ennek a nótának a danolását. Mi +azonban azért csak daloltuk azt, ha a professzor úr nem volt ott. Ha +pedig ott volt, akkor vele együtt daloltuk. + +Most már mindez elmult. A kisértetek mehetnek megint aludni. A kisütött +napfény elseperte őket. + +A mint a nemzeti felébredés korszaka megkezdődött, vele együtt támadt +életre, hatalomra a magyar dallamok egész világa. + +Dicsőség legyen érte azoknak a lángelméknek, a kik a zenei ujraébredést +előidézték, egy Bihari, Lavotta, egy Rózsavölgyi, egy Egressy Béni; de +legnagyobb magasztalás érje magát a magyar népet, mely évről-évre +gazdagítja, saját szívéből született népdalaival a magyar dalok világát. + +Hát körülbelül ezt az értekezést szándékozom én egy baráti társaság +előtt bemutatni. + +Minthogy pedig ilyenfajta értekezést maguk a dalok nélkül bemutatni +annyi volna, mint ebédre hívott vendégek előtt tálalás helyett a +szakácskönyvet olvasni fel; + +s minthogy ezeket a rég idejét multa nótákat széles e hazában rajtam +kívül aligha tudná már valaki előadni; + +annálfogva kénytelen leszek azokat magam elénekelni. + +Azt gondolom, leglehetőbb módja lenne ezen (egyszer és soha többet) +előadásnak, ha az ujságírók klubja engedné át e czélra a helyiségét, +meghivott társasággal, melyet írók és művészek, zenészek, énekesek és +egyéb szakértők képeznének. + +Így lenne belőlem népdalénekes. + + + + +AZ ÉN ELCSAPATÁSOM. + +(1902.) + +Hát biz én rajtam megesett ma, a mi még soha sem: hogy elcsaptak a +szolgálatból, tüstüllést, felmondás nélkül, márul holnapra. + +Megesik biz ez máson is. Leánycselédet, a kit ledérségen kapnak, inast, +a ki a gazdája pinczéjét önző módon kezeli, rögtönösen el szoktak csapni +a szolgálatból. Miután pedig mi mindnyájan demokraták vagyunk, az +egyenlőség hívei, így a társadalmi bevett szokásokba is bele kell +nyugodnunk s ha a gazdánknak nem tetszünk, annak a következményeit +viseljük. + +Mi még azt sem mondhatjuk, a mit a délamerikai rabszolgatartónak mondott +a vén néger, a kit a gazdája felszabadítás czímén el akart bocsátani: +«De édes gazdám, ha már megetted a húsomat, hát most csak edd meg még a +csontomat is.» + +Csontot még talán, de szellemet nem. + +Magam vagyok a hibás. + +Mi történt? + +A trónörökös útra készül Szent-Pétervárra. + +Kísérőül egy magyar főurat választ ki. + +Az a magyar főúr egy ellenzéki pártnak a vezére. + +Ezt megtudja a király oldala melletti miniszter s tudatja a +kormányelnökkel. + +A kormányelnök előterjesztést tesz a királynak e személyválasztás miatt. + +Én, a ki megírtam a «Jövő század regényé»-t s abban a minket fenyegető +minden lehetséges veszedelmeket, azt az egyet nem értem utól a +fantáziámmal, hogy engemet magamat fog elgázolni a muszka kolosszus. + +A király erre itthon marasztja a magyar főurat. + +Ez az eset, hogy, hogy nem, nyilvánosságra kerül. + +Az ellenzéki lapok e miatt a kormányelnököt hevesen megtámadják. + +De még érzékenyebben támadja meg egy szabadelvű párti lap, mely őt +minisztertársa elleni perfidiával gyanusítja. + +E gyanúsítást erélyesen visszautasítja a kormánynyal belső viszonyban +álló hirlap, melynek homlokán az én nevem olvasható, mint egyik +főszerkesztőé. + +Erre az a szabadelvű párti lap engemet, mint regényírót, rögtön kidob a +szerkesztőségből. + +Tehát nekem, mint költőnek, mint regényírónak nem szabad véleményemnek +lenni! Írhatok akármilyen regényt, ha a kiadóm politikájával nem vagyok +egy színvonalon, a szépirodalmi műveimre kötött szerződésemet a lábamhoz +dobják. + +Ezt az én esetemet megtudták hirlapíró társaim, kik ez ügyet egész +lelkesedéssel magukévá tették: illetékes választmányukat sürgősen +összehívták gyülésre, melyben oly erélyes és magasztos határozatot +hoztak, mely nekem teljes elégtételt szolgáltat s minden keserűségemet +elenyészteti. + +Aztán eljöttek hozzám valamennyien. Szűk volt a szobám a befogadásukra. +Elhalmoztak szeretetük minden tanújeleivel. Magam körül láttam a fiakat, +a kik megsértett apjuk védelmére összesereglettek; a kik egy igaz ügyért +indulatba tudnak jönni; a kiknek szeretete oly felbecsülhetlen drágaság, +a mit megszerezni milliókkal sem lehet. S ez a drágaság nekem van adva. + +Hogy én ebben a dicsfényben, a mit pályatársaim szeretete támasztott +körülem, minő szavakat ejtettem, magam sem tudom, mert én csak arra a +megdicsőítő érzésre emlékszem, mely egész lelkemet elfogta ennyi +önzetlen buzgalom, tiszta rokonszenv tanúságaira. Ez eltörülte minden +keserűségemet. + +És így megelégedéssel kell üdvözölnöm azon eseményt, mely nekem e drága +elégtételt szerezte. + +Fogadják összes tisztelt pályatársaim, kiknek nevében küldöttségük +üdvözölt, szívem legmélyebb rétegéből származó szeretetem üdvözletét, +viszonzásul tanúsított szeretetükért. Ez volt életemnek legféltettebb +kincse. Most megtudtam, hogy soha sem vesztettem azt el. + +Áldott legyen nehéz életpályánk! + + + + +LÓNYAY GRÓFNÉNÁL. + +(1900.) + +Tegnap délben kaptam egy kegyteljes levelet, Stefánia aláírással, mely a +jól ismert karakteres írásjegyekkel tudtomra adja, hogy ma délben 12¾ +órakor szívesen fog látni a régi védnököm magánál. A megelőző napon én +is beírtam a nevemet a tisztelgők könyvébe. + +Pontosan a kijelölt időben megjelentem a Hungáriában, a hol már a +bejáratnál várt reám a grófné főudvarmestere, tudatva velem, hogy a gróf +ma reggel elutazott s azzal fölvezetett a grófné lakosztályába. + +A grófné, Stefánia királyi herczegasszony, rózsaszínű otthoni +toaletteben fogadta tisztelgésemet, szokás szerint kézcsókra nyujtva +kezét, miként máskor. Sajnálkozását fejezte ki, hogy férjének éppen el +kellett utazni, nem ismerkedhetik meg velem; majd később találkozunk. + +Elmondta, hogy ők Magyarországon akarnak várkastélyt szerezni, a hol +állandóul letelepedjenek, a mennyire lehet, leánya, Erzsébet +főherczegnőhöz közel. Ő magát magyar nőnek tartja, nemcsak házassága +következtében, de mint József nádor unokája is. A magyar nemzetet szíve +szerint szereti, melynél lovagiasabb, hűségesebb és okosabb nemzet nincs +a kerek földön s köztünk kíván élni. + +Én nem tagadhattam meg magamtól, hogy szívem szerint ne gratuláljak a +fenséges asszonynak ahhoz, hogy a boldogság és megelégedés sugárzik le +az arczáról. + +– Oh, én igazán nagyon boldog és megelégedett vagyok s nagy hálával +tartozom a magyaroknak, kik mind boldogságom, mind szerencsétlenségem +napjaiban a legőszintébb részvétet tanusították irántam. Remélem, hogy +ön is boldog? + +Átmelegített e kérdés… + +– Hogy van önnek a kedves neje? + +Ez szikra volt, mely végig futott az idegeimen. + +– Fenséges asszonyom, ez a szó engem túlboldoggá tesz. Fényes czáfolatát +találom benne annak a bizonyos körökből terjesztett híresztelésnek, hogy +engemet a házasságom miatt a fenséges körökből kizártak. + +– Képtelenség! S akadt ember, a ki ezt elhitte? Mi most is úgy szeretjük +önt, mint azelőtt. + +– De hát ilyen a világ. Vétkezhetünk, a mennyit akarunk a szerelemben, +azért a világ előtt derék, gavallér emberek maradunk, de ha azt a +kötelességet teljesítjük, a mit a szívünk szab elénk, ha a szerelmünket +a becsületünkkel szentesítjük, akkor meg vagyunk bélyegezve. + +– Oh, milyen igazat mond ön! – szólt a királyi herczegnő lelkesülten. – +Egész a lelkemből beszélt. De hát mondja, boldog ön? + +– Most kezdek újra élni. Mi egy kis világot alkottunk magunk körül, mely +bennünket kárpótol az egész világért. + +– Éppen így vagyok én. Nekem is az én kis világom az egész világ. S mit +szól ön Ferencznek a dolgához? + +Nem értettem meg a kérdést egy suttogó szóra. + +– Én önnek a véleményét akarnám erről meghallani. + +Rájöttem, hogy Ferencz Ferdinánd házasságának a magyar parlamentben +lefolyt tárgyalására vonatkozik a kérdés. + +– Igen sok szép és tanulságos beszédet tartottak e tárgy fölött nagy +tehetségű szónokok, a kik e kérdést teljes világításba állították. + +– De mit szól ön hozzá? + +– Azt, hogy a szív törvénye fölötte áll minden pergamenre írt és kőbe +vésett törvényeknek s a ki azt cselekszi, a mit a szeretete diktál, azé +az igazság, azé az istenáldás. + +– Én is így gondolom. + +Azután még sokat kérdezősködött a királyi herczegnő a párisi +fogadtatásomról, munkáim kiállításáról is. + +Én végül üdvözletemet kértem átadni szeretett férjének. + +Midőn a fenséges asszony a búcsúzáskor ismét kézcsókra nyujtá jobbját, +így szólt hozzám: + +– Aztán mikor legközelebbi idejövetelünk alkalmával ismét meglátogat ön +bennünket, hozza el magával a feleségét is. Igazán szeretném megismerni +azt a nőt, ki önt boldoggá teszi. + + + + +SOLITUDO. + +(1897.) + +Hetvenkét esztendős vagyok; (a többletet letagadom). Egytől-egyig mind +unokáim lehetnétek. Én már kimaradtam a világból: ti pedig most +keresitek benne az utat. Nekem már az emlékezet is hamu; ti nektek még a +reménység is láng. + +Hja bizony, ha sokáig él az ember, egyedül marad az ember. + +A kortársak egymás után múlnak el mellőlem. Soha annyi kondoleáló +nekrologot nem írtam, mint az idén. Hány erős oszlopa dűlt ki közéletünk +palmyrai templomcsarnokának ez évben! Ez igazán «nagy emberek temetője» +volt. + +A lakóház is egyre fiatalodik fölöttem. Minden újabb, jobb, mint volt +régen: – csak a gazdája nem az. Az asszonyom elment előre: helyette egy +kis unokám maradt. Az is uralkodott: ez is uralkodik; hozzá szoktam az +engedelmességhez. + +A politikai életből is kimaradtam. Hála nemzetem gyöngéd figyelmének, +mely a Sándor-utczai dicsőségőrlő malomból felszabadított. A főrendiház +nem folytatás, Apolló nem a nap quadrigájának a kocsisa többé: hanem +gyertyagyári firma. + +S így van ez jól mind! + +Az öregség, a sok esztendei szolgálat jutalma a solitudo. + +Higyjétek el nekem, hogy a magányosságnak a gyönyörei +elszámlálhatatlanok. + +Maga az a hely, a hol lakom, egy olyan az istenség kegyéből +engedélyezett sziget, a honnan én élő szemmel lelátok a világra s a +világ nem lát én rám vissza. + +Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet, (olyan évben, a +mikor jó volt elbújva lenni) nem is én: a gondviselés hozta elém; +elhagyott kőbánya volt, rókának, kigyónak, tüskés borznak bozóttal +benőtt tanyája. És most egy paradicsom, a mit el nem cserélnék Semiramis +függő kertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a +saját ójtásom: maga a termő föld, Isten segélyével, az én saját +alkotásom. Az egész egy czivilizált vadon, a föld alatt vízlevezető, +vízfelhozó, villanyközlő csövekkel árkolva, a mit nem lát senki. Házam +nem czifra; de tiszta, kényelmes és egészséges. Mindenütt ügyes +karbon-natron kályhák, a miknek nem kell kémény: kánikulánk +rendkivüliségeinek regulatorai. + +S a lonkám rózsafáin túl a fölséges kilátás, melyhez fogható alig van. +Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, a kit én 44 év óta látok +megszületni, felvirulni, óriássá lenni! És még most is minden nap látom +újra megszületni. Kora napfelköltekor most is ugyanazt a képet, a min +félszázad előtt elmerengtem: egy nagy fehér tengert, mely hullámokat +dagaszt, a mikből csak itt-ott látszik elő egy torony keresztje. S aztán +a mint feljön a nap, egyszerre fölemelkedik a földet nyomó ködtenger, s +előtünik a dicsőséges Budapest, a mostani pompájában, a milyennek azt +csak álmodtam valaha – s túl rajta a boldogságos róna, a szép, a szabad +Magyarország, a kit én innen látok egyre nagyobbá, dicsőbbé lenni! Ha ti +azt láttátok volna, hogy mi feküdt e ködtenger alatt ezelőtt +félszázaddal! + +Hát mi panaszom akkor a magányosság ellen? + +Aztán nem jön az a magányosság olyan egyszerre. + +A nyár elején még vannak félbeszakítások. + +Van fiatal családi sarjadék. Szombat délután a vőm, a művész abbahagyja +a heti munkáját, mint minden rendes mesterember, eljön örülni a kis +családja örömeinek: együtt elanekdotázunk, saját termésü borunk mellett: +mienk a vasárnap, nem dolgozunk semmit. Szerdán délután kijönnek a +klubból a jó pajtások, kergetjük a pagátot, fölmelegítjük a magyaros +vacsoránál a régi jó és rossz időket; – aztán hétköznap itt vannak a +szőlőmunkások (mind régi betanított híveim) lehet velök okos dolgokról +beszélni. + +A verandánk eresze alatt egy fülemilepár rakott fészket, négy kis fiókja +csipog már benne: az anya hordja nekik a táplálékot, nem félve tőlünk, +kik ott ülünk a fészkével szemben, étkezve, beszélgetve; a hím azalatt a +májusfa alján csetteg. Ezek is a házhoz tartoznak. + +Korán reggel vagy én kelek elébb, vagy a kis unokám: a melyik elébb kel, +megvárja a másikat a reggelizésnél s a tejmaradékot együtt odavisszük a +kis tengeri malaczoknak, a kik már ugyan ojojóznak érte. Aztán elmegyünk +érett fügét meg szőlőt keresni. Az alatt megjönnek a lapok. Azokat végig +olvasom. Aztán leülök az iróasztalomhoz. Ezen a kis asztalon írtam én +meg, a Magyar Nábobtól elkezdve, a regényeimet. Itt is ketten vagyunk: +én meg az íróasztal. Élő lény ez már, a ki beszél velem. + +Hanem aztán, a mint a nap-planéta közeledik a kánikula felé, kezd fogyni +a társaság. A képviselőház szünetel, s azzal a tarokk-kompániának vége. +Fiamuram, a művész tanulmányútra megy Biharba, asszonyleányom, kis +unokám balatoni fürdőre költöznek s egy nap a szőlőmunkások is +bejelentik, hogy vége a kötözésnek, kezdődik az aratási munka: ők is itt +hagynak. + +Akkor aztán beáll az absolut egyedüllét. + +Egy ajtócsukás nem hallik a háznál. + +Más hang nem hat fel hozzám, mint a főváros harangjainak zúgása s +reggelenkint az a moraj, a mit a munkára induló ezernyi társzekér +robogása támaszt a város utczáin, hasonló a távoli mennydörgéshez. Ha +kinn járok, hallom a fogaskerekü gépzakatolást, czigányzenét, +katonazenét; mind nagy távolból: a szobámban nem hallom. + +Itt ülök ebben a mélységes csendben egyes-egyedül. + +Nem jönnek elém Maupassant morphiummámoros viziói, nem üldöz a «hurla». + +Végre a fülemilék is elhagynak: a fiókák szárnya kinőtt, anyjuk elvitte +őket világot megszokni. + +Mindennap háromszor-négyszer körüljárom a kertet, a szőlőt s nézem, hogy +nő, hogy érik a gyümölcs, a szőlő. Keresem a fákon a fafúró férget s jaj +a fejének, ha rátalálok. A szőlő zsendül már, a csemegefajok érnek: +kezdődik a nagy hadjárat köztem, az Ádámivadék s a lég lakói közt, az +évenkint megújuló revanche campagne. «Ők» csinálják az inváziót: a +rigók, verebek, darazsak és dongók: én fortifikálok. A madár-ellenséget +spárgára fűzött hirlapjaim riasztják világgá: darazsat, dongót ezrével +pusztítanak el üvegharangjaim. Dsingiszkáni gyönyörűségeket élvezek. + +S mikor a gyümölcsfák, a szőlők között járok, akkor megtudom, hogy mi a +háládatosság? + +Egyedül étkezem reggel, délben, este. A konyha más épületben van. Mikor +jó napot akarok csinálni magamnak, akkor: bableves disznókörömmel! Áldom +az Istent, hogy nem kell orvosságot ennem! Hogy is hívják csak? +«Codein!» De jó, hogy az idén nem termett. + +Nem kivánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után: nem vágyom a +távolba, nem kell az utazás. + +Nem vádol a multam, nem kápráztat a jövőm. + +Nincsenek halluczináczióim. + +Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kisért. Alusznak már, +tengeralatti kristály grottáikban. + +De még sem vagyok egyedül. Itt van még a muzsám. + +Az utolsó munkámon dolgozom. Utolsó kedvencz thémámon. Mi volt a magyar +ezer év előtt? + +A fügefáim a másodtermésüket növelik. Azokkal versenyzek. Valjon +melyikünk előzi meg a másikat? + +Én előztem meg őket. + +Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. + +Ugy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha +kriptaajtót csuknék be. + +Most azután a muzsám is búcsút vesz tőlem. + +Valamit gondolok ki, hogy még itt marasztaljam. + +Ujra előveszem a munkámat, hogy sajátkezüleg letisztázzam. Ez sem +történt még meg velem soha. + +S a letisztázott munka tizenhat oldallal többre üt ki, mint volt az +eredeti. Annyi új eszme támadt közben. + +Egyszer aztán ennek is vége szakad. + +Semmi dolgom többé. + +Ez aztán a teljes tökéletes magányosság. + +Nappal még csak vannak zöld fák, ragyogó virágok, nevető szőlők: van +haragos szél, van nyájas napvilág; de este, a lámpafénynél, a zárt +redőnyöknél nincs semmi, – csak a pasziánsz! Két játszma összekevert +kártya négy tizes sorba kirakva: hogy jön ki? Ezen végződik a nap. + +Szinházak, opera, orfeum, czirkusz, Ős-Buda, klubbok! Mind nem léteznek +rám nézve. Csak a pasziánsz járja. + +«De hát hogy lehet lelkes embernek pasziánszt játszani?» hallom az +intést. + +Hiszen csakis lelkes embernek való az! Az ember megszünik gondolkozni +azalatt. + +Mikor alszom, a test pihen, a lélek ébren van. A pasziánsznál a lélek +alszik, a test van ébren. + +De hogy mégse legyek olyan egész magányosan, az íróasztalom alá elhányt +levélborítékok alól elősettenkedik estenden egy nagy fejü bogár: félénk +mászással, egyet szökve a falmentében. Rám ismer. Tudja, hogy +természetbúvár vagyok: nem taposom el a fajtáját s a mély csendességben +elkezd csendesen czirpelni. Egy prücsök (cicada sonora). S így mulatunk +együtt esténkint: egy vén poéta meg egy fiatal prücsök, nap-nap után. + + + + +Lábjegyzetek. + +[Footnote 1: Azt kérdezhetné valaki, hogy miért nem irtam én meg ezeket +a dolgokat elébb? Hiszen megirtam én az emlékeimet még 1851-ben; ki is +nyomtatott belőlük Heckenast tizenöt ivet, de Prottman úr lefoglaltatta +az egészet s betapostatta papirmachének. Gyerekjátékokat öntöttek +belőle. _J. M._] + +[Footnote 2: Ez pedig nem általam gyártott banális frázis; nekem mondta +ezt nem régiben egy falusi polgártárs, ki valami ügyében nálam járt: +«nagy jó uram, még most sem ijedne meg két svalizsértól.» Ez nekem jól +esett. (J. M.)] + +[Footnote 3: Egy helyütt már megjegyeztem, hogy a Görgey által halálra +itélt Zichy gróf neve hibásan lett Eugenből Ödönre fordítva, mert az +Jenő. Ödön gróf derék, jó hazafi volt, apja a tudós utazó és képviselő +Jenőnek s nem rég halt meg. (J. M.)] + +[Footnote 4: Hasonló kisértetlátást jegyeztek fel a krónikák a +török-orosz háborúból, a hol az orosz paripák futottak el ezer számra +világgá; a jelen korban pedig szintén ilyesmi történt az angol hadi +öszvérekkel. _(J. M.)_] + + + + +TARTALOM. + + Emlékek a szabadságharczból 3 + Hogy kezdődött ez a dolog? 138 + Az én gyermekkori játszótársam 143 + Egy sziget története 148 + Hol kezdtem én a kertészkedést? 152 + Az én iskolatársaim 157 + Az első temetkezés s az első feltámadás 178 + Legkedvesebb könyveim 183 + Volt, van és lesz 185 + Az én papagályom 191 + Reminiscentiák arról az átkozott német nyelvről 195 + A varázs-ing 199 + Apróságok az írói tulajdonjog kérdéséről és Petőfiről 205 + Maguk ketten 209 + Petőfi assonancea 214 + Petőfi iszákossága 215 + Petőfi mint keresztapa 219 + Petőfi és a censor 221 + Petőfi és a katonák 226 + Az első arany 228 + A veszélyes ügyesség 230 + Petőfi jellemzéséhez 231 + Szücs János 233 + Petőfinek egy most fölfedezett verse 238 + Állítólag Petőfi verse 241 + Petőfi István 252 + Petőfi halála 254 + Petőfi Sándor ötven év után 255 + Arról a Petőfi-koponyáról 257 + A nemzetiszín sapka 259 + Melltű és gyürü 262 + 1848-iki emlékek 266 + A papir-rongyok 271 + Egy napom Gyulán 276 + Az első ősz hajszálak 279 + Az én legkedvesebb censorom 284 + Az én dolgom a Pesti Naplónál 288 + Az első alapítók 292 + A Jókai tágabb hazája 296 + Az én macskazeném 306 + Mire vénülünk meg? 308 + Egy kis falsum 311 + A méltóságos főrendek között 315 + Jókai Mór mint népdalénekes 320 + Az én elcsapatásom 328 + Lónyay grófnénál 331 + Solitudo 334 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75966 *** |