path: root/75932-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***


R. BERDE MÁRIA

TÉLUTÓ

ELBESZÉLÉSEK

PÁSZTORTŰZ KÖNYVTÁR 11. SZÁM.

CLUJ-KOLOZSVÁR

„MINERVA“ IRODALMI ÉS NYOMDAI MŰINTÉZET R.-T. KIADÁSA

1928.




TÉLUTÓ.


I.

Egy rothadt-meggyszín kázsmért választott ki az újmódi, fínom kelmék
halmazából és a két ablak közötti tükörhöz lépett. Gyászruháját
eltakarta vele, az arcához próbálta a színt. Kezét leejtette, a kelme
lecsúszott a földre. Két sebesen támadt könnycseppen keresztül kivetette
tekintetét a didergetős alkonyatban elmálló utcaképbe.

A füstmocskos házcsonkokon, a kaputlan küszöbökön nőtt öles burjánon
csak az nem ijedt meg, aki már szomorúbb képeket is látott, vagy még
szomorúbb dolgokat hordott magában.

… Levetni a feketét, amikor a multból ez az egyetlen, ami megmaradt? Nem
moccan-é meg kicsi testvére a gyaluforgácsderékaljon? A mészgödörbe
hordott négyszáznak csontálla nem csattan össze vádra? Hát az, akiről
nem tudja: halott-é, rab-é, vagy csak elfelejtette őt – és akit éppen
azért három rend feketében szeretne holtiglan meggyászolni?

– Ez mind a multé – mondta anyja az imént, mikor ő még nem akarta azt
sem, hogy a házaló belépjen és a kelméket kibontsa.

– Ide s tova elmátkásodol, csak nem fogod feketében húzni fel a gyűrűt.
Szegény lelkem Ágnesemnek megváltás volt a halál s még az elpusztultak
leányai közül is van, aki levetette már a gyászt.

– És a város, anyám?

– Hiszen te vagy a tudója, mi mindent tett már apád érette. Neked van a
legtöbb jussod, hogy vigasztalódj rajta.

– És az, akiről még azt sem tudom…

Elhallgatott, mert nem szerette, hogy a hangján hallszódjék a belső
zokogás. Anyja szigorú jósággal szólt rá:

– A te gyászköntösöd már hálátlanság az élőkhöz. Akik a tenyerükön
hordanak…

… Hiszen ha valaki látta volna meghalni. Ha maga, ha más olvasta volna
nevét a foglyok listájában. Ha hűtlenségének vette volna hírét, ha
bujdosásból izent volna.

Kijárná a szabadságát, megvárná, utána bujdosnék – vagy hamvadt szívvel,
nyugtató kötelességből adná kezét a másiknak… De másfél év mult és semmi
jeladás. Egyetlen kósza hír – hazatért közvitéz hozta –, és annak is
csak rémlett: hogy kolerásan kikérték Vécsey táborából. Meghalt, mi
történt volna egyéb véle… De a szív, ha szeret, nem hisz a halálban.

Lélekemésztő váddal engedelmeskedik így, temeti el a multat. Azt a
multat, amely több volt szerelemnél: bűvösszép újvilág volt, új nappal,
holddal és csillagokkal. Új szívvel, az új csillagok alatt…

Ki lopta őt be abba a világba?

Daróckabátos, vitézkötéses székely szolgadiák, forróbeszédű,
messzitekintetű. A sánta Kicsi-Ágnest tanította kátéra, egyszeregyre.
Később aztán, leckén kívül, egy történelem-könyvet is hozott. És közben
beplántált a házba egy csomó új szót, amit itt addig sohasem ejtettek…
Egyen fel is kacagott az apjuk: honleány…

Pedig ezen nem volt mit kacagni: ez volt a jeligeszó, a titkos új
világba, ahol magasztos méltóságot lelt a szűkös-hivatású asszonyi élet.

De az apa legyintett:

– A „hon“ a férfiak dolga.

Évek multak: egy báli estén, a tükrös toalett-asztalon élethalálharcot
vívott két csipkemansettás brust-bouquet. Símaképű, szőke svalizsér
küldte az egyiket, a másikat a keménykötésű, bajuszos jurátussá fejlett
hajdani kis praeceptor. És ő egyiket sem tűzte fel. A svalizsért nem
volt szabad – a jurátust nem akarta, nem tudta megsérteni.

– Remis… mosolygott a halvány Ágneske a lócáról, ahonnan végignézte
Klaudinának édes izgalomban folyó készülődését.

Azon a télen egyfelől cifra uniformisok, másfelől fekete tógák szegték
az életet… és azon a tavaszon már több volt, mint féltékenység, ahogy
svalizsér és jurátus egymásba fúrta a tekintetét…

Először a lelkek gyúltak meg, aztán a házak… Azután… csak a cifra
uniformisok tértek vissza a halálos pusztulásból alig éledő városba.

Győztek?…

Csak felülkerekedtek. Kint, az országszéles csatamezőn. Bent, a
szívfenekén régen elbuktak… akkor, amikor Klaudina titkos cserében
háromszínű kokárdát adott egy csákó mellől nyujtott rózsaszálért.

„Nefelejtsrózsa“ volt akkor a neve az ilyen emlékvirágnak.

… Lehajolt a kelme után, leült vele a lócára, térdére simította, szokni
próbált hozzája.

– Hálátlanság a gyászruhám…

Mélyen, keserűen érezte ezt. Szülein kívül egy embert tudott csak, akit
valamivel még megajándékozhatott. Egyéb érzéseit elrabolta, elfecsérelte
a végzet. Testvéri gyöngédsége a menekülésben elhalt Kicsi-Ágnessel
feküdt egy koporsóban, szerelmét a kokárda alatt lobogó szív ragadta
Isten tudja, hová – csak a csöndes hála él még benne és az annak jár ki,
aki a legnagyobb jót tette velük.

Akkora jót, hogy mikor a menekülés után Kolozsvárt viszontlátták
egymást, Kicsi-Ágnes ezzel fogadta:

– Nem remis többé, Klaudina! Én és az Isten választottunk neked!

Igen, minden nékiek ítéltetett: a diadal, a föld, és ő is… a „honleány“.

Klaudina felállott, a szégyen égette. Jól tudta, hogy leánybarátnéi
közül egyse indult volna meg – még az utcán sem – egy császári tiszttel,
hát még zsandárral! Óh, de azok közül egyiket sem kötötte el a sors
olyan adósságlevéllel, mint őket. Egyikért sem szökött meg Losenau
alezredes parancsa ellenére egy császári tiszt az obrázsai táborból,
hogy mentőangyalnak érkezzék…

Mégis: – Nem a császár emberei hozták fejükre a vészt?

Apja azt mondta, minden a rebellióra megy vissza. Az éljent ordítozó
mesterifjakra, a bőrükben nem férő diákokra, a másföldjét kiosztó,
másjobbágyát felszabadító prókátor-basáskodásra… Ők idézték fel a
háborúságot. És a háború nem válogat az áldozatokban.

Hogy döntsön ő benne, ki itt a hibás, mikor a férfiak sem tudják. Ő csak
egyet tud: hogy megég a keze, ha kinyujtja elégetni a kokárdát, a
nefelejtsrózsát, az önként bevonuló jurátusok daguerrotypjét… mind a
kincset, amit a halálban sem felejtett, amit a szívén mentett meg a
futáskor.

Pedig el kell égetnie, ha kedves a húga emléke, az apja állása, ha
tiszteli önmagát és másra való gondolás nélkül akar a templomba menni
esküvőre.

El kell égetnie mindent, ami tűzhalált tud halni, és ami nem tud?…
Körülnézett, mintha félne és feltűrte a ruhaújját. Felsőkarjára a könyök
fölé széles vaspánt volt kapcsolva. Ugyanolyan, amilyet más hölgyek
mostanában a csuklójukon hordtak. Nagy elgyűrűződés volt ez. Rabbal,
halottal, vagy ennél is többel: a legszentebb gyásszal, fájdalommal.

Elnézte a bilincset, aztán lassan leeresztette a ruhája újját reája.

Mi lesz a titkos, neki kétszeresen tilos ékszerrel? Ez meg nem ég.

Mint a cövek, állt a szoba közepén, úgy töprengett. Ugyanazt érezte,
amit Ágnes halálvergődése felett. Most a „honleány“-t kellett eltemetni.
Csakhogy, úgy tetszett, ez keményebb haldokló, kegyetlenül viaskodik.

– Hogy néz majd a templomban reád az öreg Juliusz néni… akinek fiát…
kötéllel… Patkós Simonné… Az ura Spielbergben… És mind a többi, akikkel
egyszerre vette Kolozsvárt a ternót, hogy szülővárosukat gyászolva
fekete processzióban vonuljanak a menedéket adó kollégiumból a
Farkas-utcai nagytemplomba… Akikkel ő tépést vitt a Redoutba, mikor azok
a megvarrt „kommiszt“ szolgáltatták be. Hiszen már akkor volt, aki sanda
szemmel nézett rája. Aki elsajnálta tőle az ilyen örömös szókat, hogy
Piski, Nagyszeben. Senkisem tudta, hogy leste pedig ő a beszédet a 11-ik
zászlóalj minden lépéséről…

Szegény, alázatos koldusa volt ő a honleányi örömünnepeknek. Aztán néma,
jajnyelő ünneprontója. Mert apja sötéten szólt egy győzelmi
kivilágításkor:

– Ezeket a gyertyákat az északi szél fogja kifújni.

Attól kezdve nehéz bűntudatban ült az örvendezők között. Hogy ilyen
titkot tudhatott meg az apjától.

Az apjától, a quietált császári huszárkapitánytól, aki nem engedte meg
leányának, hogy honvédfehérneműt varrjon.

– Tépés: az keresztyéni kötelesség. A kommiszvarrás a rebellió
támogatása.

Aki hangosan, keserű elégtételben kacagott fel Világos után:

– Sokat akar a szarka…!

… Azon a vasárnapon egy öreg polgárné a templom előtt fölfenyegetett az
égre:

– Te is az ő pártjukon vagy, Öregisten!

És három fiáért viselt gyászával visszafordult a templomajtóból.

„Te is az ő pártjukon vagy…“

Nehéz, kegyetlen ige, ami mégis, mintha az ő fogalmazni gyáva lelkéből
szakadt volna ki.

– És azért, mert az Ég amazokat vette tenyérre, te is –

Hallotta újból az anyja szavát:

– Ki is venne el más, mint császári, téged? S kinek is adná Czinege
István városfőhadnagy a leányát? A rebellisek mind földönfutók, se föld,
se tisztség.

Néma daccal vitázott most:

– És én ezért… adjam egy császárinak az életemet, a szívemet?

Tiltón mozdult.

– A szívemet nem!

Sírt. Félredobta a meggyszínű kázsmért, felvett egy vadgalambszínűt.
Félgyászt.

– Az életem egyé, a szívem másé. Kétszínű köntöst, félgyászt veszek
magamra. Kétszínű leszek egész a sírig.

Anyja jött be.

– Gyujts gyertyára, fiam, egész sötétben vagy. Választottál?

– Választottam, édesanyám. A vadgalambszínűt.

A gyertyához látott.

– Sápasztani fog. Úgyis halovány vagy. Hanem hát illik, átmenetnek.

– Kérem szépen édesanyám, segítsen összefogni a kelméket.

– Nézz ki fiam egyszer, jön-e már a házaló. Ez aztán jó vásárt csinál.
Talán-talán megnyílik már egy valamirevaló singes bolt is. Rettenetes,
hogy így ne jussunk portékához. Apád tyúkkal, kaláccsal csalogatja ide
az örményeket.

Klaudina az ablakhoz állt. Ember nem járt kint. Csak a házak rémei
lettek ijesztőbbek a homályban. És mégis gyorsabban fordult meg:

– Jött valaki. A gángajtó csattant.

Vette a karosgyertyatartót és kivilágított. Megrázta a fejét: „Senki“.
Betette az ajtót, de a szoba közepén megtorpant: mintha lépteket
neszelne. Kezében reszkettek a gyertyák sárga lángnyelvei.

Anyja magához vonta a lócára. A hangja elrekedt:

– Ne rémíts… Tudod, hogy félek… hogy mindenki fél itt esténként… azóta…

– Én nem. Óh, ha visszajönnének a holtak!…

… Az apa nem jöhetett.

A városkancellárián most summázta mégegyszer a mondanivalóját:

– Ha sem a gazda, sem egyetlen családtagja nem kerül elő, a termés
negyede a városé, az ingyen vetőmag fejében. Ha a tulajdonos előkerül,
úgy féltermés az övé, fél a megművelőé – a város lemond minden igényről
a megtérő polgár feletti örömében.

A gazdátlan telkek megművelésére jelentkezett polgárok lassan
kihúzódtak. Meg voltak elégedve, szinte meghatva. Ez hallatszott a
tisztességgel ejtett köszönéseken, az ühmgetésen, ahogy a kőgrádicson
lekanyarogva összetanakodtak.

A városfőhadnagy még meghagyta a kancellistának, hogy munka végeztével
térképet, terveket, listákat gondosan zárjon el az iratos almáriumba.
Azután felállott, felvette civilköpenyegét. Mindig civilben járt, mióta
egy rémes napon semmit sem segített nekik a császári uniformis. Vagy tán
úgy érezte, hogy a meggyötört polgárság inkább szenvedheti őt és inkább
bírható rá, hogy szolgálja saját javát, ha nem sérti a szemét a keserű
emlékezetű habitussal.

A kancellista gyertyával világított utána a lépcsőre.

Kint az este már fekete kezet tett a városra. Csak itt-ott szűrődött
soványka fény az épenmaradt szobák ablakaiból.

Zsandártrapp…

Rezescsákósok fáklyákkal világítottak a főhadnagy arcába.

– Verzeihung.

Már indultak is sebesen a piacnak. Ott kereszteztek egy másik fáklyás
csoportot.

A főhadnagy fejet csóvált. Elég lehetett volna már.

A Magyar-utca közepetáján megállott saját telke előtt. Két szobán és a
konyhán kívül minden beszakadt volt a tűztől. De már az utcára volt
halmozva a tégla, a cserép, amivel kitatarozza. Maholnap hely kell a
fiataloknak. Ha ugyan nem csak Klaudina kiböjtöléséig jött vissza
Apfler, svalizsérból zsandárfőhadnaggyá változva, és ha nem az a terve,
hogy messze nagy városba kérezkedjék majd, ahol mutogatni, ragyogtatni
lehet egy ilyen asszonyt.

Benyomta a deszkából tákolt kaput és belülről gondosan visszazárta. A
gángablak párkányáról olajmécses szűrte, mint beteg szem, a fényét.
Mégis, majdnem egészen sötét volt a gáng túlsó vége, ahol a kidomborodó
pincefeljárat és a fal között egy kis függönnyel kerített kamra volt,
benne az asszonyok ruhatartó sifonérja.

– Édesapám?

Klaudina szobája küszöbén állott, köszönt és visszafordult, megnyugtatni
anyját, hogy az apa jött meg.

A főhadnagy ismerte a felesége esti félelmeit, most azonban jómagát is
megállította valami. Tisztán hallotta, hogy a gáng végében fojtott szó
hívta.

Pár lépést tett a függönyig, félrehúzta. Érezte, hogy valakivel
szembekerült. Teljes sötétben voltak és olyan szűkön, hogy majdnem
érintette arc az arcot.

A főhadnagy két kézzel marokra fogta az idegen két kezét, hogy
tehetetlenné tegye. Sokan gyűlölik őt, tudta.

– Ki van itt? – súgta rekedten, nehogy a nőket megrémítse.

– Krizbai.

A szorító kézkapocs meglazult.

– … Miklós?

– Krizbai Miklós, igen.

– Fiam, te… jurátus úr!

– Nincs semmi rangom… Általában Senki vagyok… E percben: menekülő.

– A fáklyás zsandárok…?

– Engem vadásznak.

– Mit akar itt?

– Menedéket.

– Nálam?

– Az egyetlennél, aki adhat e városban.

– Bárki elrejtené.

– Egyedül itt nem keresnek. Császári ház.

– Nem fél, éppen azért?

– Mitől?

– Hogy itt bűn az, ami másutt irgalom.

– Nem félek.

– Hogy meri így megsérteni a hivatalnoki becsületem?

– Ön nemcsak császári hivatalnok. Hanem magyar is.

– A magyarember jó alattvaló.

– Jobb embernek, mint alattvalónak.

– Kötelességem kiadni Önt.

– Magyarember a kutyát sem bántja, ha hozzámenekül.

– Tartozom császáromnak.

– Az Istennek nagyobbal tartozik.

– Tudja-é, hogy miért quietáltam?

– A liberális polgárok eltörték a lábát, mert az utcán megjegyzést tett
a tüntetésekre.

– És tőlem kér irgalmat… a deákság hajdani vezér-liberálisa?

– … A praeceptor, aki az Ön nagybeteg gyermekét annyiszor megkacagtatta.

– Ágnes… kicsi Ágnesem…

– Ön nem fog kiadni engem… legfeljebb kikerget a házából és sorsomra
hagy. De ha innen most kilépek – elvesztem.

– Mit akar hát?

– Tartson itt hajnalig.

– Két szobánk maradt. Cselédünk van…

– Pincében, kútban, hombárban… Óh, mihez vagyunk mi szokva!

– S hajnalban?

– Átöltöztet… maszkíroz…

– Hasztalan. Minden út el lesz állva.

– Vezesse félre a zsandárokat.

– Mit mer kiejteni?

– Enélkül hiába rejt el.

Pillanatnyi dermedt hallgatás. A főhadnagy hangosan – a menekülő nem is
lélekzik.

– … Nyomában voltak…?

– Majdnem elfogtak.

– Kicsoda?

– Egy zsandárőrmester… szász ember, idevaló.

– Hol?

– Miriszlón innen, a Göblöhömben.

– Felismerték vagy csak gyanúsnak találták?

– Nem tudom.

A gángra fénykéve ömlött, a fényben Klaudina ment végig a gángon. A két
férfi önkénytelen átfogta egymást, nehogy megmukkanjanak.

A sötét újból rájuk nőtt.

– A kezét valamire, Krizbai.

A főhadnagy erősen eldurvult, cserepes tenyér szorítását érezte. És
mintha a kéznek két újja rongyban volna.

– Ebben a házban senki meg nem sejtheti, hogy Ön kicsoda!

Egy percre elakadt a menekülő lélekzete, tán a feje is lejjebb esett.
Miyen jó, hogy sötétben vannak. Hogy éppen hallgatni kell. Mert a
hajadon ismét elment előttük, visszatért a konyhából.

A városfőhadnagy egy-két pillanatig még töprengett, de már erre alig
volt ideje. Az udvar piros, gőzös fényt kapott az utca felől.

– Ne mozduljon – szólt sebesen, azután kiugrott a függöny mögül és az
asszonyoknál termett.

– Be vannak téve az utcára a fatáblák?

– Be, édesapám… mi az?

– Semmi… semmi… Engedelem!

Vállon fogta a két asszonyt és arccal a falnak fordította.

– Nehogy megmozduljatok.

A gángon már hallatszott, hogy zörgetik a kaput. Kézen fogva ragadta be
a menekülőt a szobába. Feltépte a kéményajtót. Krizbai szó nélkül is
értett. Már nem is volt sehol, már a kéményajtó is be volt téve, csak a
lehulló korom pergése hallatszott, csak a keze tapogása, ahogy
felkapaszkodott a kürtőn.

Czinege kikiáltott a szolgálónak, hogy kaput nyisson.

– Vizet a szoba-kemencébe! – Utasította Klaudinát.

Apfler zsandárfőhadnagy jött, két fáklyással. Már a gángon előadta
kérését. Magyar szövegezés és a városi magyar hajdúk kellenek.
Lármadobszó mellett akarja az őrnagy kikiáltatni, mi büntetés vár arra,
aki az üldözöttet befogadja vagy bármimódon megsegíti, és milyen jutalom
a kiszolgáltatóra vagy nyomravezetőre.

Apfler azután Klaudina szobájának küszöbéig lépett és onnan szalutált a
hölgyeknek.

– Kisztihand.

Az anya a kelméket fogdosta össze, Klaudina tüzes vaskanálon
levendula-szeszben eltett rózsabimbót égetett füstölőnek. Illatos fehér
felhőben, boldognak tetsző háziasságban tettek-vettek.

– Köszönd meg a születésnapi bouquet-t, súgta az anya Klaudinának.

Klaudina engedelmeskedett.

– Köszönöm Eugène, a szíves figyelmet.

– Mi szépben foglalatoskodnak a hölgyek?

– Éppen ruhát választottunk.

– Áh, ez fontos ügy…

Mintha kellemes zavarba jött volna.

Az apa Klaudina elé állott:

– Egy zsebkendőt, fiam.

Míg átvette:

– Rágondolni se merjetek, ami történt! –

Az utcán Czinege megkérdezte:

– Haramia?

– Rebellis. Őrmesterem megesküdött, hogy felismerte. Csak egy pillantást
vethetett ugyan arcába, mert ahogy rákiáltott, lefutott a Göblöhöm árkán
a gazba.

– Az őrmester honnan ismeri?

– Itt volt diák… Később is látta, mint honvédtisztet. Ha csakugyan ő az,
akit gondol, jó fogást csinálunk.

– Neve?

– Krizbai. Rég keresik, listán van. Torda óta nyomában vagyunk.

Hirtelen észbekapott:

– Megálljunk csak… Alighanem én is ismerem. Csak nem az, akivel bálokat
rendeztünk –

Elhallgatott, az arca el is komorodott. Nehezen szánta magát a szóra:

– De, ha úgy is volna… kötelesség.

Czinege most érezte csak, hogy az egész testén elömlő jéghideg felenged
különös, ellenszegülő forróságba.

– Hátha be se jött a városba? Mehetett Csombordnak, Apahidának.

– A Tordai-úton nem futott keresztül.

– Egy ember eltéveszthette szem elől a tengernyi gyomban.

– Csakhogy az őrmester végigkergette a Hosszún, s a Kápolnán át a
Milotay-kertig követte. Ott zörögni hallotta a bokrokat és utánalőtt a
borostyánba.

– S aztán?

– Mikor odaért, a serkedő füvön pár csepp vért talált. Onnan pedig
csakis a Magyar-utcai kerteknek vehette magát.

– Vagy az Őrhegynek…

A városháza elé értek; a kancellista még dolgozott. A gyertyafény
kiszűrődött a kőgrádicsra. Apfler egy rongynak látszó zsebkendőt vont ki
mundérja zsebéből. Széjjelrázta. Rózsaalakú, piros foltok festették azt,
közben sár is pergett le róla.

– Mi ez?

– Ezzel törölte fel a vért a sáros fűről, hogy megmutassa.

Czinege sok vért látott már. És most mégis: gyermekkorának irtózata
lepte meg. A piszkos zsebkendőbe szívódott, tiszta vér láttán valami
jutott eszébe, amit a bibliában az ártatlanok kiontott véréről tanult.


II.

A két nő keze aláhanyatlott a színlelt szorgosságból és a két szempár
sokáig egymásba meredt. Az anya közelebb húzódott leányához, úgy mert
lopva egy pillantást vetni a kéményajtóra.

– Mit gondol, édesanyám… itt maradjunk, itt várjuk meg?

– Ha kimegyünk, én nem merek visszajönni többet.

– Tegyünk mégis úgy, ahogy édesapám parancsolta.

– Semmit sem parancsolt.

– Azt mondta, rá se merjünk gondolni. Ez csak azt teheti: végezzünk
mindent úgy, mintha semmit sem tudnánk. Mint máskor szoktuk.

– Igy mondta apád?

– Igy, édesanyám. Instállom szépen a konyhába menni, én megterítem az
asztalt… a cselédnek se járhassa meg semmi az eszét…

Terített, de csak a keze engedelmeskedett. Lelke tisztázgatott:

– Haramia nem lehet, apám azt el nem rejti… Bujdosó? Hát mer az
idejönni? Régi, jóismerős.

Apja kemény konzervatív volt mindig, de műveltségét, jellemét mindenki
tisztelte és a liberálisok között is voltak barátai. Sőt kedves
tiszttársa is akadt, aki, ahogy apja mondta, „berúgott a
negyvennyolctól“. S most ezek közűl egy…

Dolga végeztén a szobájába tért, hogy szerető remegéssel gondolhasson az
édesapjára. Milyen jónak, bátornak látta most őt, akinek politikai
konoksága annyiszor sebezte véresre az ő szívét, akiről néha alig bírta
hinni, hogy szent meggyőződésből megy a maga útján.

Soha sem fogja a mai este után szégyelni őt. Hiszen ha valóban honvédet
rejteget… akkor szándékán kívül is méltó a címre, melyet mindenki
megtagadott tőle, akkor „honfiú“, akkor hős… akkor a fejével játszik…

A veszély érzése csak most környékezte meg. Összetette a kezét:

– Én édes, jó Istenem!

Újabb lárma. Kifújta a gyertyát, meghasította a spalettát. Házról-házra
jártak a fáklyások… vajjon „azt“ keresik?

– Ha ide is betérnek?!

Zajt hallott a kapunál és rettenve sietett ki.

Apja jött meg.

… A vacsoránál a városfőhadnagy csak ennyit mondott:

– Klaudina fiam. Te ma anyáddal alszol. Zsuzsám lelkem, te add elő a
Marci gúnyáit.

Marci a tavalyi darabont volt. Megházasodott s nemrég kölcsönt kért egy
rend viseltebb ruha fejében.

– Hajnalban indítom a törökbúzát a tövisi vásárra.

– Ne felejtse István lelkem, hogy Jancsi bá’ hazament húshagyóra.

– Lesz, aki elvigye. Ti csak aludjatok jól.

Semmit sem kérdeztek többet.

Lefeküdtek, anyja apjának a helyébe, Klaudina az anya függönyös ágyába…

– Semmit sem gyanítsz, Klaudina?

– Aludjunk, édesanyám. Apám tudja, mit csinál.

Fáradt szendergés jött az anyára, amikor Klaudina neszt vett a szomszéd
szobából. Ágya éppen az ajtó elé volt téve, a nagy helyszükségben. A
suttogás érthetetlen gomollyá olvadt az ajtón keresztül.

Egyszer csak felült az ágyban. Fülét a hasadékhoz szorította. Próbálta a
kilincset, az ajtó megpattant, amennyire az ágy engedte. Imént elállott
szíve megindult mind hevesebb dobogásban.

– Ne játszódj vélem, Istenem! – tördelte a kezét.

Hirtelen felbuggyantak a könnyei. Meg volt bizonyosodva. Kinyujtózott
mereven… Ezer gondolat rohanta meg, nem bírt velük. Csak későn kezdett
számotvetni:

… Nem fogja látni soha többet. Híre sem lesz… Tudni sem fogja soha,
milyen sokat siratta, milyen nagyon-nagyon szerette. Dehát mi hozta ide,
ha nem a szerelem, a remény, hogy vele találkozik? Ki védte idáig?… Mi
ez, ha nem felsőbb, égi útmutatás?

Olyan boldog volt és olyan szerencsétlen. De a boldogsága nagyobb volt,
fénybe borította a szerencsétlenségét. Csak egyszer szemtől-szembe
állani vele!…

A szomszéd szoba elsötétült, elcsendesedett. De ki aludt hármuk közül
egy szembehúnyást? A leány az órát hallgatta, ahogy zengve énekelte ki
az időt és elszánt, komorszép álmokat szövögetett.

… Az óra négy csengőt és négy bongót kiáltott.

Nesztelenül, a paplan alatt szedte magára köntösholmiit. Felkészült
egészen és észbevette, hogy a nagykendője künt a gángon lóg. Várt.

Az éjfélótai csend ottbent is megszakadt. Gyertyafény szűrődött át a
hasítékon és még halkabb suttogás. A két férfi fogni ment az istállóba.

Klaudina most felkelt, gondosan összevonta az ágy függönyét és anyjáig
lopózott. Az mélyen aludt, mintha az apa parancsa altatná.

Kiosont a gángra, tetőtől talpig a nagykendőbe burkolózott, s a
pincedudor mögött sebten, találomra pár ruhanéműt rakott egy
általvetőbe.

A gángablak kéken világosodott.

A gángajtó, a kapu nyitva volt már.

Itt-ott egy-egy szekér indult, falusi népek tartottak át a városon
Tövisnek. A Kakasdombon zsandár nézett a fejkendője alá és durva bókkal
továbberesztette. A Cifra Fogadóig keményen ment, ott meghúzódott a
kőfal mellett. Az első sápadt, sárga csík hasadt ki a szürkére borult
égen.

A szíve folyton imádkozott. Ha ideér, túl van a zsandárokon. Végre
megismerte apja öszvéreit.

Kiállt az útszélre. Alig mert az arcába nézni. Torzonborz bajusz vette
el úgyis a formáját. Inkább lesütötte a fejét.

– Szépen meginstállom kendet, vigyen el bár Orbóig a szekéren. Tövisre
igyekszem.

A menekülő szívét megjárta valami.

– Asszony mellett még úgysem gyanítanak. Szekeret, törökbúzát, gúnyát,
asszonyt honnan kerítettem volna tegnap este óta?

– Szálljon fel, húgom. Adja ide egyszer az általvetőt.

Az újjatlan, durva kesztyűn át is érzett, hogy a segítő kézen kötés van.

Klaudina szíve oly hangosan vert, hogy egy kezével fogta a kendő alatt.
Elhelyezkedett a szekéren, a férfi mellé, de egy szót sem bírt mondani.

– Hát aztán, ha feleségemnek nézik húgomasszonyt? – kérdezte Krizbai
tréfásan.

– Akkor kisebbet tévednek, mint gondolja Kegyed.

És Klaudina hátracsúsztatta arcából a keszkenőt.

– Az Istenért, vigyázzon! A gyeplő az öszvérek közé esik!

Megfogta ő a gyeplőt. Közben elpirult, mert a férfi úgy nézett rá,
mintha az ég hasadt volna ki előtte. És csak nézett és semmi szót nem
talált. Csak a nevét találta meg:

– Klaudina!

– Tudja, hogyan és miért vagyok itt?

– Nem tudok semmit – engedje, hogy ne is tudjak egy percre semmi többet
ennél.

Arcát a kezébe temette, mintha imádkoznék, vagy összeszedné magát.
Klaudina gyöngéden nézte, nem zavarta.

A köd felett, a széles völgyre sárga derengés hintődött.

– A Kegyed apját én síromig nem fogom tudni eleget áldani…

Bármilyen igaznak hangzott ez, Klaudina ebben a pillanatban mást várt.

– Hogy ő ezt a jótéteményt is nekem szánta, utolsónak!

– Ezt a jótéteményt?

– A szekeremre küldi Kegyedet végső megtévesztésül! Ámbár egyet most már
nem értek!

– Az Istenért ne áltassa magát… én… én a saját jószántamból jöttem.

– Jószántából?

A férfi szemén könnyes fény futott át.

– Klaudina kisasszony… nekem nem szabad sírni… és úgy tudnék pedig
mostan.

– Mindent mindjárt megért… Apám titkolta tőlünk, hisz Kegyed is látta…
hogy kit menekít meg. Én megismertem a hangját… az ajtón keresztül. És
tudtam: ha most elmegy, akkor…

Elszégyenkezett.

– Nem látjuk egymást soha többet… Szégyen, hogy én… indultam útnak, de –
hiszen mi egyéb hozta éppen az apám házába, ha nem az én emlékem?

– Klaudina kisasszony. Ne legyen közöttünk semmi hazugság. Engem –
tudtommal – nem a Kegyed emléke vezérelt…

A hajadon megdöbbent.

– Amíg szerencsénk csillaga magasan állott, magam is hittem, hogy fényes
névvel fogok visszatérni. Kegyed apjaura is kényszerűen belátta volna,
melyik félen van az igazság. Nem úgy jött… Az álmokból egy irgalmas
öregleány kolerabarakkjában ébredtem fel. Másfél évig bujdokoltam nála a
Szilágyságban. Kertésze voltam. Paraszti sorban éltem volna, kitudja,
meddig, ha gyanút nem fognak reám. Menekültem… Tordán el kellett, hogy
áruljon valaki. Mikor tegnap a város szélén a nyomomban voltak s a
kezemből csepegő vér is árulkodott rólam…

– Mi történt a kezével?

– Átlőtte a zsandárőrmester, aki felfedezett.

– Be van jól kötözve?

– Ahogy tudtuk, férfiak. Akkor… elsőnek eszembejutott az én régi
principálisom…

Klaudina hűvösre fordította a szót.

– Értem. Kegyedet apám emberséges szíve vezette.

– Hallgasson meg. A lelkem fenekén, magam sem tudva, talán egyéb is
vitte a lépésemet. Talán a remény is, hogy még egyszer láthatom
Kegyedet. Az első azonban, amit apjaura kívánt tőlem, az volt: hogy
Kegyed meg ne tudja kilétemet. És ez fájt ugyan, de egyben öröm is volt
nekem.

– Mi volt ezen örvendeni való?

Klaudina a keszkenőt felhúzta szélborzolt fejére, hogy eltakarja az
arcát.

– Kettős öröm volt. Először, és ez rút és önző érzés: de bevallom,
boldogságot okozott, hogy apjaura még mindig félti a Kegyed lelkét a
velem való találkozástól. Ezért nem értettem, hogyan küldheti mégis a
szekeremre menyecskének.

A hajadon kicsit kiderült.

– Másodszor megsejtettem belőle, hogy Kegyed új útat lelt a boldogságba.

– És ez is öröm volt?

– … Én igen szeretném Kegyedet boldognak tudni a messzeségből.

Az orbói völgy előtt jártak, jéghideg szél fújt le rájuk a havasok
felől. Klaudina arca keményre vált, szinte megvetőre.

– Ha Kegyedet valóban érdekelné a boldogságom, mikor magamban voltam a
szobámban, Kegyed előjött volna, megkérdezni.

– Apjaurának adott szavam ellenére?

– A szeretet több az adott szónál.

– A szeretet akkorra már megkapta a választ.

– Csak az én válaszom a válasz.

– Kegyedtől kapta meg.

– Az én szájamból nem.

– A Kegyed szájából… igen. Igaz, hogy nem szemtől szembe.

Klaudina ismét Krizbaihoz fordult. De csak nézett.

– Kegyed keresztnevén szólított egy férfit, amikor egy szívességet
köszönt meg neki. Nevelése, büszkesége ezt mással, mint
mátkájáramenendőjével szemben meg nem engedi.

Klaudina feje alábbhanyatlott.

– Egy férfit, akivel én Vízaknánál… Szelindeknél… ki tudja még hol,
szembenállottam…

– Miklós… Hallgasson meg… azon voltam éppen, hogy leszállok és
visszafordulok… Jó, hogy ezt kimondta. Legalább elhalványíthatom magamon
a szeme előtt a legsötétebb foltot. Mikor a húgom haldoklott: egy képpel
fantáziált… Gomolygó felhőben egy fehérköpönyeges császári tisztet
látott.

Klaudina behúnyta a szemét, megkeményítette magát.

– A futáskor én anyámat elmenekítettem. Édesapánk a tehetetlen Ágnessel
maradt. Az első éjjel nem bántották őket. Másnap vízért kellett menni.
Édesapám levetette és Ágnes mellé készítette a huszárattiláját. „Ez
megvéd minket, mi császáriak vagyunk“!… Mire visszatért, a kapu bedöntve
– Ágnes ágya előtt martalócok dulakodtak, egyikük kacagva lándzsával
döfött az attilába. A felhasított párnákból a toll, mint sűrű felleg
szállt a levegőben. Apámat leteperték – akkor jött Apfler…

Elhallgatott, magába veszett, csak a fejével bólintott a benne zajgó
képekhez.

– … Mindig mondta Kicsi-Ágnes, hogy fejük felett mint a templombolt,
összeborult az utcatűz. Hogy a hó színt cserélt a földön a vértől, az
üszöktől… És hogy a ló folyton botlott a romokon… bútorokon… hullákon…
Mert lovon voltak, Ágnes apám ölében, s a fehér köpenyeg vezette őket.

A könnyek ott bujkáltak Klaudina hangjában.

– Ha engem mentett volna meg a gyehennából, az kevesebb lett volna. De
Kegyed tudja, mi volt nekünk a mi szegény Kicsi-Ágnesünk!

… És ki tudja jobban, ha nem ő, a mai éjszaka után? Amikor a neve
menedéket adott neki, életet…

– Klaudina kisasszony! Bocsásson meg nekem, hogyha szemrehányásnak
hangzott, amit mondtam! Mit van nekem jogomban, a szemére vetni? Vagyon,
tisztség nélkül… mit?

– A szeretetnek földönfutó képében is volna joga, szemrehányni a
hűtlenséget. Csak a szeretetlenségnek nincsen joga, Krizbai úr!

A férfi ajka mozgott. Magának beszélt.

Rideg fenséggel nézett reá a hajadon.

– És én… boldogtalan… utánajöttem Kegyednek, és nem gondoltam meg, hogy
másfél éven át nem próbált hírt adni magáról, hírt venni rólam! De így
legalább színről-színre láttam, hogy Kegyednek képzete sincsen a
szeretet főtörvényéről, amely azt parancsolja, hogy minden nyomorúságon
át is ne szünjünk meg szeretni és reménykedni. Én tudom ezt, Krizbai úr!
És most már nem szégyellem megmondani! Mi az a vagyon, az a tisztség?
Nekem elég volt a hangját meghallani, megtudni, hogy él, és én – tudja
meg: utánaszöktem Kegyednek!

A Tövisi Pad tetejére értek, fujtatni kellett. Megállottak. Krizbai
mindkét kezével megragadta a hajadon kezét. Könyörgőn és mégis
kétségbeesetten kiáltotta:

– Te velem akartál jönni a bizonytalanba?

Könnyek futottak le az arcán.

– Én nem tudom, hogy mit akartam. Én csak találkozni akartam veled,
mindenáron. Csak meg akartam mutatni a szívemet. A sorsomat a kezedbe
tettem.

Odahajolt a férfihoz, alázatos volt, mint az Úr előtt.

Mindent elfelejtettek. A télvégi reggelben bontakozó tájat, a
felhőszerűen átlátszó távol havasokat, a hófoltos, közeli, kopasz
szürkeséget. Vásárosok kívántak jószerencsét, zsandár ment el mellettük
és Krizbainak nem jutott eszébe, félni. Küszködött, nehezen. És a
hajadon várta az ítéletet. Halottsápadt volt a férfi arca, amikor
megszólalt:

– Klaudina kisasszony, én arra kérem, forduljon vissza, érjen haza, még
mielőtt a szökését észrevennék.

A hajadon is halálra sápadt.

– Én Kegyedet magammal nem vihetem. A Kegyed édesapja életét, hivatalát,
becsületét tette kockára értem. Én az ő egyedüli kincsét el nem
rabolhatnám még akkor sem, ha nem volnék megkötve erre a neki adott
becsületszavammal.

Míg ezt mondta, hideg harmat ült ki a homlokára.

A hajadon dideregve burkolózott nagykendőjébe.

– Még az is bűn volna, ha arra kérném, hogy próbálja apjaurát megnyerni,
hogy várhasson reám. A Kegyed testvérhúgának emlékéért volt apjaura
irgalommal hozzám, és ugyanezen emlékezet másnak ítéli Kegyedet.
Olyannak, akinek fentjár a csillaga. A bujdosók kenyere keserű, és
visszatérésre nincs remény…

Klaudina úgy érezte, hogy ez mind igaz – annak, aki egy nagyobb igazat
nem ismer.

– Leszállok.

Ennyit felelt.

– A Kakasdombig visszaviszem.

– Gyalog akarok menni.

– Nincs idő veszteni való.

– Kegyed nem fordulhat a veszélybe vissza.

– Kegyed nagyobbat kockáztat, ha megkésik, mint én.

Többet nem beszéltek. Vágtában repült a szekér, a leány, mint a
fagyottember ült a deszkán. Egészen elburkolta magát.

A Cifránál megállást parancsolt és leugrott a szekérről. Krizbai
kiszalasztotta a gyeplőt, utána nyúlt.

– Engedje, hogy megcsókoljam a kezét… emlékül.

– Emlékül?…

A hajadon sebten kiburkolózott a kendőből, feltűrte ruhaújját és
kipattintotta a felsőkarján hordott bilincset. Soká viselte: a bőr
alatta kékrozsdás volt és viaszsápadt.

– Visszaadom a jegygyűrűt… amit Kegyedért viseltem.

Odadobta a vaspántot és a szót:

– Krizbai úr! Kegyed a legbecsületesebb ember a világon, de Kegyed
engemet sohasem szeretett!

Mint a hátatfordított boldogság, megindult a köddel rámázott
feketevárosba.


III.

Visszatérve a házba, a városfőhadnagy lefeküdt, anélkül, hogy
elnyugodott volna. Mit tett ő? Cinkosául szegődött egy embernek – nem,
egy ügynek, amelyet őrületnek tartott. Őrületnek, szerelemhez hasonló,
mámoros megtántorodásnak – de nem gonosz elvetemedettségnek. Másfél
esztendeje pedig csak azt látta, hogy e megtántorodás részeseit veszett
vadállatok gyanánt üldözik, gyilkolják halomra.

„Istennek nagyobbal tartozik“, hallotta a menekülő szavát, és érezte
egész súlyával azt a különös parancsot, mely népe javáért a mindenkitől
megvetett szolgálatba és a szolgálatban ma ekkora hűtlenségbe
kényszerítette. Hogy hol van az igazság: szinte behúnyt szemmel a
meglévő hatalom eszközéül szolgálni, – nyíltan előbb lázadó, ma
irtóztatóan büntetett, lethargiában senyvedő népéhez állani, – vagy
kétfelé szolgálva, egy jóért dolgozva lassan mindkét felől meggyűlöltté
válni – nem tudta most megítélni. Nem is bírt valóban végiggondolni
mindenen. Érezte a meghasonlást magában, de hogy mi mivel került benne
szembe, arról tűnődni most nem volt alkalmas óra. Tudta, hogy a veszély
csak kilépett a küszöbén és hogy sokkal nagyobb, mint tegnap este.

Minden percben megzörrenhetett a zsandárfegyver a kapun.

E helyett azonban az asszonyok szobájában hallott kapkodást, lépéseket.
A felesége jött, ingrevett nagykendőben, hálófőkötőben, lábára strimfli
nélkül húzva a papucs. Sohasem látta így a szobájából kilépni.

– Hol van Klaudina?

– Már felkelt?

– Eltűnt.

A szó, amit az anya kiejtett, összeakasztotta a két szülő tekintetét.
Nem merték tovább fűzni. Az apa kifordult az ágyból, sebesen felöltözött
és nesztelenül kutatta át az egész telket, nehogy a cseléd észrevegyen
valamit… Az első elsápadásból arca mind sötétebb színt vett. Amikor
visszatért, a felesége megijedt tőle. Bezárta az ajtót maga után és az
öltözetlenségtől, rémülettől vacogó asszony elé állott.

Kegyetlen rövidséggel metszette fel a talányt!

– Maradt-e Klaudina magában az este?

– Sokáig.

– Hol?

– A szobájában.

– Te hagytad ott?

– Ő kért, hogy menjek vacsorát főzni.

– Úgy!

Ökölbefogott kézzel, összehúzott szemmel az ablakhoz állt és
számotvetett. Aztán megfordult:

– Klaudinát a menekült szöktette meg!

Az asszony a kéményre intett.

– Ő. Krizbai. A „honfiú“… a „honvédtiszt“… a gazember!

Leesett egy székre, a szeme üvegesen meredt el egy pillanatra. Megrázta
a fejét.

– Sokat feltételeztél rólam, jómadár, de az utolsó számításod túllőtt a
célon. Hogy hallgatni fogok.

Felállt, járkált, megállott, felkacagott. És töredezve beszélt:

– A becsületszavad! – A ruhámat, Zsuzsa! Hány óra? Úgy kell nekem! Két
úr bolond szolgájának!

Az ajtóban elibeesdekelt az asszony:

– Mit akar –?

– Visszakapni, asszony, a megfutamodott leányodat!

– Hová megy?

– A zsandármériára.

Az asszony rá akarta vetni magát, visszahúzni két esdeklő karjával. –
Elhárította, kilépett.

… Most, hogy még az összefüggést sem értette, csak úgy, mint az állat,
amelyik nagy veszedelemben ösztönből a legokosabbat teszi, az anya
összeszedte magát. Mintha remélt volna valamit az önuralmától:
felköltötte a szolgálót, tüzeket gyujtatott, kiadta a reggelit, piacra
küldött. Amíg lehet, tartani magát, titkolni a szégyent.

Csak egy félóra mult… Tompa, bizonytalan léptek a gángon. Klaudina, mint
a kísértet, megjelent.

– Édesanyám!

Összekulcsolt kézzel állott elejébe.

Az anya felkiáltott:

– Fiam, be se jőjj, szót se szólj, nincs idő rá, fuss apádért a
zsandármériára! Mutasd meg magadat nekie!

Klaudina fordult. A gángküszöbön az apjával találta magát szemben.

Az apa szó nélkül tántorodott az ajtófélfának. – Klaudina letérdelt
eléje.

– Ne csókold a kezemet… hátha nekem kell tőled bocsánatot kérnem. – Hol
voltál?

– Krizbaival találkozni.

– Tudtával szöktél?

– Tudtán kívül.

– S nem kellettél?

Alig hallatszott:

– Nem.

– Még a szégyenben sincs szerencséd. Elfelejtett?

– Erről nem volt szó… Azt mondta: ő semmit sem tehet édesapámnak
ellenére.

Czinege István megragadta és falhoz szorította a leányt.

– És én… ide hallgass… mibe kergettél… én elárultam… én feljelentettem
Krizbait!

Klaudina elomlott, némán, mint a levágott fű, az apja kezében.

Az anya sikoltása, a házban támadt asszonyi lótás-futás egészen
kívülmaradt a főhadnagy pillanatnyi gondolatkörein. A nagy megfordulás,
hogy leányát visszakapta, de ártatlan vért juttat sötét kezekbe – szinte
felfoghatatlan volt, mintha tőle függetlenül egy gonosz hatalom
kápráztatná, hajszolná alig követhető események nyomában.

– Megmenteni…!?

Apflerbe kapaszkodott, indult is. Szemben találta, a zsandárméria felől
jött. Az arca felvillanásából látta, hogy az is őt keresi. Friss volt,
pedig az éjjel későig folyt a hajsza.

– S ez úgy igaz, tekintetes Uram, ahogy az altiszt jelentette nekem?

– Mit mondott?

Sötéten, magába veszve hallgatta Apflert, mert úgy tetszett neki, hogy
nem emlékszik már mindenre pontosan.

– Hogy a tekintetes Uram ma reggel hét órakor engem keresett a
zsandármérián, s nem találva, a szolgálattevőnek jelentette, hogy hol
fogható le Krizbai.

Nem kapva semmi választ, folytatta:

– Az altiszt mentegette szinte magát, hogy a patrullt a tegnap rekvirált
szekerek egyikén az én tudtom nélkül azonnal indította Tövisnek. Azzal
takarózott, hogy tekintetes Uram mozdulni nem akart az őrszobából, amíg
nem intézkedtek. Sőt – hogy követelte volna, hogy az őrmester is menjen,
aki tegnap felismerte. Hogy a menekülő már egy jó óra egérutat nyert és
csak abban lehet bízni, hogy a tövisi malomban elidőz, míg számbaadja a
molnárnak a szekeret.

Czinege István alig bírta végighallgatni mindezt. Saját szavai idegenek
voltak… s olyan szörnyű volt a csengésük!

– Még a ruháját is leírta eszerint a tekintetes Uram. Zöldzsinóros
abanadrág, szürke újjas, fekete kerekkalap – egy nőt is említett volna a
szekéren.

A zsandármériára értek, Apfler irodahelyiségébe.

Csak most, a leülésnél vette észre a főhadnagy, milyen sötét a Czinege
István arca.

– Mondja, tekintetes Uram, a Krizbai tőrbecsalásáért forszírozta tegnap
este a torockói és csombordi utak erősebb szemmeltartását?

Czinege kínosan tekintett fel töprengéséből. Egész szótlansága idején
azzal vetett számot, használhat-e az a majdnem másfélórai egérút
Krizbainak? Miért is nem faggatta ki Klaudinát, mennyire voltak az
útban?

– Apfler, mint barátnak akarok neked most szólani. Vallani. Az este
nyolc és kilenc óra közt Krizbait a lakásomon találtam. Mikor az
őrmester a nyomába ért, a kerteken át az én portámig futott.
Elrejtettem. Hogy miért? Te emlékszel Kicsi-Ágnesre. Annak a gyermeknek
annyi jó órája volt az életben, amennyit ez az ember szerzett.
Megértheted, hogy –

– Dehát nem éppen azért teszünk esküt a császárra, hogy még az ilyen
nehéz kísértésben is hívek maradhassunk?

– Tegnap ilyenkor én is ezt mondtam volna.

– Most aztán igazán nem értem a tekintetes Uramat.

Czinege tudta, milyen kérdés következik. Elszánta magát.

– Ne is szólj. Azt akarod kérdeni, hogy akkorhát miért… árulkodtam?
Azért: mert azt hittem, hogy – hogy rabolni járt nálam.

Apfler előtt ez egészen érthetetlen volt.

– Ezt neked most meg nem magyarázhatom. Értsd meg, egy szörnyű
gyalázattal gyanusítottam, elvesztettem a fejemet és iderohantam –
feladtam.

Egészen halkan tette hozzá:

– Amivel vádoltam… ártatlan benne…

Nagyon rövid csend után szólalt meg Apfler:

– Nem gondolja tekintetes Uram, hogy ez így jól van? Megtalálta a
kötelesség útját. Krizbai kézrekerül, tekintetes Uramnak nekem tett
vallomása pedig a sírban nem lehet jobb helyen… A jelentést rögtön
megfogalmazom. Úgy, hogy hivatalnoki, alattvalói becsülete foltatlan
marad. Enélkül minden összeomlik.

Most magára is gondolt, a Klaudinával remélt boldog kapcsolatra, és
ezért elpirult, mert még nem volt minden nyílt beszéd tárgya közöttük.

– Igen, igen, a családom jövője… De a polgárság… a város… Ha ők
megtudják, hogy én adtam kézre!

– A mi embereink hallgatnak és a jelentéseink soha napfényre nem jutnak.

– És a lelkiismeret?

– Éppen annak kell megnyugodni, hogy esküjének eleget tett.

– Még ez sem igaz! Még ebbe sem kapaszkodhatom, hogy megbocsássak
magamnak! Én Krizbait személyes, buta dühben… bosszúból…

Felugrott:

– Hát nem érted, hogy mit akarok? Tudni akarom, semmit sem tehetsz, hogy
Krizbai ne kerüljön kézre?

Apfler csodálkozásból csodálkozásba esett.

– Egyszer lehetetlen, mert hiszen tekintetes Uram maga küldte és
pontosan utasította a zsandárokat! Másodszor az én meggyőződésem, az én
tiszti becsületem!

– Igen, igen! Nektek könnyű! Nektek nincs két becsületetek!

– Két… becsületünk?

Czinege István sötétre gyúlt.

– Ez az… – mondta magának.

Most megtalálta a nevét a visszásságnak, amely régóta rágta és most –
úgy érezte – halálosat mart a lelkébe.

Darabig fel és alá járt, azután komor nyugalommal szólt:

– Ird meg a jelentésedet az őrnagynak, ahogy jónak látod. Krizbain s
rajtam, az én lelkemen, legfeljebb az Isten ha segít. Legalább rajtatok
segítsen.

– A jelentést megcsinálom. Nézze, tekintetes Uram, hiszen sokféleképpen
lehet valamit elmondani. Addig töröm rajta a fejemet, amíg úgy meg tudom
írni, hogy minden jó lesz.

– Vigyázz, a jelentésed felborulhat. Ha Krizbai mindent úgy vall be,
ahogy volt… Nem, ezt ő nem fogja soha tenni. Tőle nem számíthatok semmi
olyan árulásra, ami könnyítene a lelkemen. Az egyedüli reményem az, hogy
ő másfélórával előrement.

Az utcán volt, csak a szokás vitte a hivatal felé, mert az agya
össze-vissza gomolygott. A házuk előtt eszébe jutott Klaudina.
Homályosan derengett benne, hogy betegen hagyta.

Belépett hozzá. A hajadon bő, fehér köntösben a lócán volt párnák közé
fektetve, a lába alatt meleg téglák. Színtelenre vált ajka semmit, a
szeme csupán egyet kérdezett. Az apa túl volt a haragon, csak mélységes
szánalmat érzett most iránta.

– Meddig jutottatok, fiam, az útban?

– Krizbai… val?

– Vele.

– A Tövisi Pad tetejéig.

– Hány óra lehetett akkor?

– Félhét… háromfertály…

– Alig hiszem. Hogy tudtál volna onnan ilyen korán visszagyalogolni. Nem
volt még nyolc óra, amikor én hazajöttem.

– Szekérrel hozott vissza a Cifráig.

– Krizbai? Visszatért?

– Azt mondta: nála csak az élet forog kockán, de nálam a becsületem.

Czinege összement a karosszékben, mintha csontjait vesztette volna. Most
látta Krizbait, lelke egészében és most vált előtte világossá, hogy az
meg nem menekülhet. A visszatéréssel legalább háromfertály órát
veszített, a többit kipótolja a patrullnak pihent lovakkal befogott
szekere.

– Találkoztál-e valakivel, aki rádismert?

– Azt hiszem, senki sem ismert reám. Csak parasztokkal találkoztam.

– Akkor még mindig marad számodra egy út az életben.

– Igen, édesapám.

Klaudina lehajtotta a fejét, mint ítélet után.

Ez jól volt már, hát nem akart senkit se keseríteni. Felment a hivatalba
és ott várta, hogy meghallja a hírt, amely az ő lelkének lesz a halálos
ítélete.

Dolgozni nem bírt, az ablakhoz állt és kibámult a piacra. Szemben a vár
fekete, kormosra perzselt gyűrűje, jobbkézt a félig tetőtlen kollégium,
s a kettő között a négyszáznak durván feldombolt sírhantja. A sírhant
előtt… a híg télutói sárban…

Egy szekér jött a búzapiac felől, a tövisi útról, s a zsandárméria felé
tartott. Rezescsákósok közepén egy fiatal parasztlegényféle ült, a keze,
a lába láncon, a kalapját elveszíthette. Széltől-fagytól veretes arca
azonban a feltisztuló világosságban inkább elszántnak tetszett, mint
szenvedőnek.

Egy-két utcagyermek és egy igen lerongyolt koldusasszonyféle követte a
szekeret. A felnőttek csak megállottak, mintha gyökeret vertek volna
ott, ahol a látvány érte őket. Férfiak sötéten néztek, asszonyok
eltakarták az arcukat… Temetés volt: elevent vittek temetni. A
lerongyolt, baglyas fehérnép azonban durva átkokba tört ki, s a
zsandárt, aki lefogta, összeköpdöste. A futáskor megőrült Bolond Nyika
volt.

– Még ez is kockáztat valamit.

Czinege István most érezte először a kínt, amelyben keresztrefeszített
népe haldokolt. Most kezdte érteni a nemalkuvó utakat, a keserű dacot,
amely a jót sem veszi szívesen attól, aki bántotta szentségeit.

Ő más utat próbált és talán neki volt igaza… de mintha itt ez nem
számítna, ez az okos, józan, olcsó igazság, mintha volna egy más, egy
drágább, csak életen-véren vásárolható… az igazság, hogy a nemzetet
őrületeibe is követni kell. Mikor az egész test lázas, akkor minden
porcikája részt vesz benne, csak a verejték, csak a szenny kívánkozik el
belőle, hogy ne ossza az ő sorsát… Késő. Késő… Most egyedüli reménye,
hogy az ő kétszínű életén, mint két parton lábat vető hídon át, gyermeke
elvész azok közé, akiknél elfelejt lassan mindent, ami neki, az apának
még sajgott.

Egy zsandár jött érette. Vuics őrnagy úr kéreti a városfőhadnagy urat a
zsandármériára.

– – – – Egészen idegenszerű, a hosszú télen át elszokott, éles napfény
sütött be és még szembeötlőbbé tette a helyiség rideg voltát. Erdély
térképe s a fiatal uralkodó sugár képmása volt minden dísz itten. Az
őrnagy szemben ült az ajtóval a zöldposztós asztal mellett. Balról
Apfler, előtte a jegyzőkönyv. Pillantása megnyugtató volt, szinte
biztató.

Az őrnagy korlátoltságánál jobban sebezte Czinegét a jobbján ülő szikár,
himlőhelyes kapitány jelenléte. Ez türelmetlenül futtatta át szemét egy
papíríven, Krizbai bűnlajstromán.

A fogoly balkézt állott. Keze láncon, jobbján a kötést vér szennyezte.
Arca közömbös volt, mintha túl lenne az őt érhető legkeservesebben.
Mégis, mikor tekintete a belépő városfőhadnagyra fordult, új kérdező
szenvedés bukott fel benne.

Az őrnagy kezet nyujtott Czinege Istvánnak.

Szégyenletes felsülések sorozata volt idáig, e helyt, a zsandárság
szereplése. Minden megtört a hallgatag, megközelíthetetlen, konok népen.
Most végül egy „gutgesinnt“ érdemhez segítette az új államszervet.

– Köszönöm, köszönöm.

A fogoly behúnyta a szemét. Mi ez a „köszönöm“ Czinege Istvánnak?

– Kérem a városfőhadnagy urat, vegye szemügyre a foglyot. Azonos-e
Krizbai Miklóssal, aki negyvennyolc tavaszán a helyi főiskolát mint
jurátus diák látogatta?

Krizbai kímélni akarta Czinegét és elébe vágott:

– Krizbai Miklós vagyok, az, akit keresnek.

A kapitány izgágán kiáltott rá:

– Ki kérdezte Önt?

Az őrnagyhoz fordult:

– Pardon, majd én.

– Mit dicsekszik a nevével? Csak dicsekedjék továbbra is, ez az út
nagyon magasba vezet! Lássuk csak – a lépcsőket!

Összehúzott szemmel újra az ívbe pillantott.

– Krizbai Miklós 1848 nyarán diligentián kívül visszatért Háromszékből
és a helybeli iparos-, kereskedő- és tanulóifjakat a lázadó hadsereg
részére toborzotta.

A kapitány elhallgatott, várta, hogy a fogoly tagadjon.

Krizbai ráhagyta:

– Úgy van.

– Nevezett vezette azt a fehérszemkötős császári parlamentairt, akinek a
fedezete alatt Bem egész serege kibújt a kelepcéből Szászsebesnél.

A fogoly feljebb emelte a fejét.

– Valóban én voltam az egyik vezető.

– A retiráda többi, komoly hadvezetéshez méltatlan, hitvány trükkjeiben
is főludas volt.

– Minden erőmmel szolgáltam tábornokomat, Bemet és hazám ügyét.

– … A „Honvéd“ cikkeiben gyalázta a császárt! Rágalmazta az osztrák
hadvezetőség nagyjait!

– Csak azt írtam meg, hogy hitem szerint a császári felkelők felsőbb
parancs nélkül Enyedet nem merték volna elpusztítani.

A kapitány előfúrta a fejét a fogoly felé.

– Verfluchter Kerl! Miért menekült akkor mégis császári fedél alá?

Krizbai Czinegére nézett. Látta, hogy a városfőhadnagy elsápad.

– Erre nem felelek.

– Császári ember szekerén lopakodott tovább!

– Gyalog fogtak el Tövisen túl a gyulafehérvári úton.

– – – Ez az ember nem az, aki csak úgy, semmi okból tagad. Kinek a
javára hazudik? Mi érdeke van benne? A kapitány gyanakodva tekintett
Czinege Istvánra.

– Városfőhadnagy úr, mondja szemébe neki a vallomását!

Apfler félhangosan fordult fellebbvalóihoz.

– Bocsánat. A vallomás már írásban fekszik az őrnagy úr előtt.
Felesleges azt megismételtetni.

Az őrnagy bólintott.

– Valóban, időpocsékolás. A foglyot csak identifikálni akartuk és ez
megtörtént, nem tartozik rá, hogyan került horogra.

– Az nem elég. Hallja meg a fogoly a feljelentő szájából, legyen neki ez
az első lecke. Lássa, hogy nem minden fajtájabeli veszett meg!

Apfler súgva kérte:

– Bocsánat kapitány úr, a városfőhadnagy úrnak mégis kellemetlen lehet,
hogy a fogoly előtt így leleplezze magát.

– Was… kellemetlen? Jó hivatalnok fütyül rá, mit gondol róla egy
Kossuth-kutya!

Apfler most az őrnagyhoz fordult:

– Őrnagy úr, kérem… akkor is inkább olvassa fel valaki a vallomást!

– Helyes. Kapitány úr, ne ragadtassa el magát!

Apfler a kezébe vette a papírt. Köhintett és ezalatt a fogolyra nézett.
Üzent neki a szemével:

– Annyit higgy belőle, amennyi neked valószínű.

A városfőhadnagy felé szinte esdekelt a tekintete:

– Hallgass… az Istenre kérlek, hallgass!

Csakhogy a három tekintet nem értette meg egymást.

– – – – „Czinege István városfőhadnagy úr a hozzá menekült Krizbai
Miklóst szemtől szemben ki nem utasíthatta a házából. Nevezett ugyanis
sok éven át volt gyermekeinek nevelője. A városfőhadnagy úr kénytelen
volt cselhez folyamodni. Este elrejtette Krizbait és hajnalban
útratette, amikor is nyomába vezette a zsandárságot…“

Czinege Istvánt mindmostanig a szégyen és a fájdalom lebénította. Most
bentszakadt lélekzettel meredt el a fogolyra… Döbbenet, – szinte utálat
sötétítette el annak arcát.

Felugrott, kiáltani akart, leseperni magáról a lelkén esett szennyes
szókat, mint undorító férget… De ahogy hirtelen a halálsápadtan olvasó
fiatal férfira nézett, visszarekedt a kiáltása. Ha most elveszti a
fejét… ha kiabál… ha leleplez… Apflernek sírt ásott… Pedig az a maga
módján jót akart.

Összeszedte erejét, eszét.

– Őrnagy úr! Ezt a vallomást én nem mondtam penna alá Apfler főhadnagy
úrnak. Ő azt tévesen értelmezte és így tévesen okadatolta tetteimet.
Engedje meg, hogy kikorrigáljam azt, amit reggeli kusza
lelkiállapotomban elfelejtettem megmagyarázni. – Én Krizbai Miklóst,
gyermekeim praeceptorát elbújtattam és útratettem, azzal a tökéletes
szándékkal, hogy _megmenekítem!_

– És aztán megbánta szándékát? Felébredt alattvalói lelkiismerete? Az
eset érthető, sőt menthető…

Az őrnagy szinte jóindulatúan mondta ezt.

A városfőhadnagy keserves-keményen rakta egymás mellé a szót.

– Én Krizbai Miklóst nem hivatali lelkiismeretből, hanem személyes
bosszúból jelentettem fel. Távozása után azt hittem, hogy megrabolt.

A kapitány fintort vágott:

– Ah… ilyen bizalmat gerjesztők a „honvédtiszt“ urak!

Czinege csak egy pillanatig küszködött… a mindennél szentebbért… Amiért
az eddig legnagyobbnak vélt szégyent is fejére idézheti a szóban,
amellyel lecsapott a kapitányra:

– Azt hittem, hogy megszöktette a leányomat!

Apfler rémülten lépett hozzá közelebb.

– És?

A vallomástevő mély részvéttel nézett reá.

– Krizbai Miklós nem szöktette el a leányomat. A leányom… maga szökött
utána, hogy megossza véle a nyomorúságot!

Apflerre most szakadt rá a ház, amit eddig építgetett.

Még az őrnagy is kitört:

– Um Gotteswillen, ilyen skandalummal dicsekedni!

– Alle die gleichen! – Szégyelje magát! – vágta feléje a kapitány.

– Akik előtt én mán túl még szégyenkezni akarok tudni… azok előtt ez nem
szégyen…

És pillantása összeforrt most a fogolyéval, találkozó testvériségben.

– Ruhig! Mit hallgatjuk ezt a handabandát? Egy helyett kettőt fogtunk,
őrnagy úr s punktum!

Az őrnagy zsandárokért küldötte ki Apflert.

Míg megjöttek, a két tiszt halkan pár szót cserélt. A kapitány dörzsölte
a kezét örömében. De az őrnagy rosszkedvűen leintette:

– Ez a második siker szerintem fiaskó. Ha az ilyenekből is kibújik a
kígyó, mint ez a Czinege István, akkor én nem tudom, mire építünk mi
itten?…

Csörgő láncokkal jöttek a zsandárok. Czinege István már a fogoly mellett
állott, kezét bilincskészen rakta keresztbe.

Csattant a vasperec… indulhattak.

– Külön cellába! – kiáltott Apfler után a kapitány.

Míg átmentek az udvaron az első napfényben borzongó fák alatt, Czinege
odasúgta Krizbainak:

– Szereted még?

– Arra nincs szó.

– Fiam. Ha csak börtönt kapsz… ha visszatérsz… a tiéd. Élek vagy halok
addig: mindegy.

– Miért tette ezt? Érettem?

– Magamért. Jusson nekem is a ti kenyeretekből.

A pincébe épített cella ajtajában Apfler mélységes szemrehányással
állott elibe Czinegének. Úgy tett, mintha a vasak biztonságát próbálná.

– Mit üzen a családjának, tekintetes Uram?

– Üzenem nekik, most már hiszem, hogy a honleány is nagy szó. Fejükre
idéztem… A honleány tűr és vár, amíg a honfiú szenved.

Apfler a neki oly fájó üzenet után is lovagiasan búcsúzott.

– Isten vele, tekintetes Uram.

– Isten vele, főhadnagy úr. A tűz is lehet jó, a víz is lehet jó,
külön-külön. De össze nem folyhatnak soha. Annak jaj, aki megpróbálja.




KIFÜSTÖLÉS.

Egy szekrényajtót kellett kinyitnia, hogy azon át az életbe lépjen.
Deszkái bátran koporsónak is nőhettek volna. Halott kelengye feküdt
benne. És ő hat éve hált egy koporsóval egyszobában.

Mikor Judith csattani hallotta a zárat, erősen megfogózott. Anyja
elgyengült: „Lelkem leányom“ – és nedves volt a szemszöglete. Judith
rezzenés nélkül nézte az előbomló fehér tetemeket. Nehéz len-ingek
szálltak le a polcról: nagynénje ajándékai. Jó, falusi levendulaszag
bújdosott bennük. Ezek még nem fájtak úgy. Csak a gyermekkort
ragyogtatták vissza sápadt visszfényben. Boldog ámolygásokat a
nagykertben, a malomárok karikázó szőke hullámai mellett… Még vad volt
akkor és rakoncátlan, a fák tetején élt és belefütyült az életbe.
Fintort vágott a nagynéninek az ajándékra:

– Én nem megyek férjhez soha!

– Akkor is kell, fiam, kelengye.

Kell. Most látja. Odarakta őket, anyja várakozó két kezére:

– Ezeket elviszem. Kérem külön tenni.

A második polcon asztalneműek pihentek, sokszemélyes abroszok – mert úgy
volt, hogy nagy házat fognak vinni, ünnep lesz az élet. Ezek mégsem
fájtak. Akkori szíve is a kicsi ünnepekre készült igazán: a vendégtelen
teríttetésre, mikor csak egyetlen harmadik ül asztalhoz: rózsaszín
köntösében a Boldogság. – Máskép lesz. Félasztalt fog magának teríteni,
mint a magános emberek és mellette az Árvaság fog ülni, a szürke, étvágy
felejtető asztaltárs.

A kicsi abroszok… Ezek mélyen, messziben induló sajgást támasztottak a
szíve körül. Ezekbe már a lelkéből volt valami összefogva.

A konyharuhák… A fehér szobalánykötények, máslis bóbiták… Tizennyolc
éves koráig járt iskolába, de azért gondos gazdasszony akart lenni, a
maga szemével tenni ragyogóvá mindent. Egy kicsit parancsolni is
vágyott, hiszen olyan gyermek volt még. De csak takaros lányoknak és
fínoman, előkelően…

Picit összeszorította a fogát. Most jöttek a legfehérebb halottak. Szép
kísértetek, akik nem tudtak elmúlni, csak valami gyenge holtszínt,
sárgát kaptak. Battiszt lengeségek. Ingek, hibátlanul hímezve,
monogrammozva. Legalul egy csodaszép ágyhuzat, összefogva, rákészítve a
virágos brokát paplanra. Az ágyhuzaton pedig, összefogatlanul elomolva,
lerogyva reájuk, mintha siratná a sok halálraítélt csodát –

Judith érezte, hogy hátán jégszilánk szúr végig.

– Mama – mondta összeszedett nyugalommal – kérem csak a konyhába menni.
Majd én kiválasztom, mit akarok elvinni.

Az anya ijedten nézett leányára, de engedelmeskedett. Oly tanácstalan
volt gyermekének sorsával szemben, hogy nem mert neki soha
ellentmondani. Talán ő volt az egészben a legszerencsétlenebb. –
Kifordult az ajtón, de nem ért a konyháig. Annyira félt, hogy leült a
szobaajtó elé és mert a kulcslyukon nem volt lelke leskelődni gyermeke
után, a fülével és a szívével hallgatózott.

Mit akar, mért küldte ki őt? Sírni fog? Miért akar sírni most, amikor
sokesztendős konok küzdelemmel új életet teremtett magának az elsülyedt,
régi élet felett! Igaz, ünneptelen életet, egy messzi, ismeretlen,
reménytelen városkában. Az ő ünnepekre termett Judithja, aki bűbájos
nászútra, meleg és vidor fészekre volt kireppenőben; aki olyan ragyogó,
olyan tiszta, édes mátka volt, mint napraváró hajnali rózsafa. – Aki
egyszer mégis sápadtan, reszkető döbbenetben jött haza:

Már többször észrevette, hogy egy rendőr ólálkodik mögötte. Eleinte
véletlennek tűnt, aztán kezdett kellemetlenné válni. Ma visszafordult és
kérdőre vonta érte. A rendőr bevallotta, hogy meg van bízva az
őrizettel. A kapitány úr adta ki neki a rendeletet, kísérje a
kisasszonyt, mert valaki gonosz szándékkal van iránta. Egy nőszemély. És
Judith indulni akart a rendőrkapitányhoz, végére járni a megalázó dolog
nyitjának. Az ajtóban megállította a postás. Levelet hozott, nem nagyon
kiírt, ismeretlen női írást. A levélben követelőn, kétségbeesett hangon
egy kérés és egy fenyegetés állott. Bontsa fel az eljegyzését. Arra a
férfira másnak van nagyobb joga. És ha nem tesz úgy, amint a levél kéri,
majd meglátja, mi következik: az utcán, a templomban, akárhol…

– Ne menj sehova, – mondta ő, az anya – várd meg Lorántot.

Egy rettentő félóra hosszat várakoztak akkor. Jómaga dadogott valamiket
Judithnak, hogy ez nem olyan tragikus. Csak botrány ne legyen, elvégre
Loránt férfi… Judith kitágult, értetlen szemmel meredt a történendőkbe.

Végre jött a fínom, kedves fiú, akiben az ő világuk szerint senki semmi
hibát nem találhatott. Judith szótlanul odaadta neki a levelet. Azt
hitte, mindjárt minden jóra fordul, mert hiszen nem is fogta fel valóban
a helyzetet.

A fiatalember elsápadt, soha így nem nézett a leányra. Lerogyott.

– Judith…

Megcsókolta a lábát. Akkor az anyára pillantott, vérpirosra vált, kezét
az arcára fedte és kifutott, kezében a levéllel. Ott álltak ők ketten,
tanácstalan összemeredésben: anya és leánya.

Egy óra se mult, majdnem beesett az ajtón egy cseléd.

– Az ügyvéd úr… az ügyvéd úr…

Visítani kezdett.

Judith vele futott, hajadonfőn.

Még meleg volt a keze, a homloka. Óh, mintha élt, mintha aludt volna a
dívánon, csak a vértócsa mellette a földön, mondta az igazat.

Judith sokáig beteg volt azután.

Mikor testben fellábbadott, lelkileg sínylett. Nem volt szabad a
mátkaságára emlékeztetni őt senkinek és semminek. Az emlékeket tűzbe
vetette, az akkor viselt ruhákat elajándékozta. Egyszer összeesett: egy
új cseléd tudatlanul az asztalára rendezte Lorántnak gyermekkori képét,
amit Judith mindenekfelett dédelgetett valamikor. Amit egyedül el nem
égetett…

Aztán, mikor mindent és mindenkit hallgatásra szoktatott, egyszerre
kemény lett és határozott. Kelengyéjét elzárta és újból tanulni fogott.
Nem örömben tette, hanem önmagát járomba hajtva. Szorgalma, haladása
példabeszéd volt, a diplomáját ablakba tehette volna.

Most pedig indult is, az ország túlsó végébe, állásba. Ehhez az
útnakinduláshoz kellett kinyitnia a kelengyés szekrényt… Aminek a
rakosgatásához az anyát nem akarta társnak.

– Óh Istenem, óh Istenem.

Hiszen olyan nyugodtan kezdett hozzá. A kicsit rozsdás kulcsot vaskézzel
csavarta meg. Olyan okosan, tervszerűen válogatott. De aztán… Az anyai
sejtés a leányon pihenő, hűvös nyugalmon át érezte a beteg szív induló
reszketéseit. Kivált… A menyasszonyi inge úgy volt bedobva, ahogyan
félbenmaradt, a többi holmi fölé. Jól látta ő, hogy félt hozzányúlni.

Sírni fog, egész bizonyosan sír. Nem szokott pedig. Csak rosszabb ne
legyen. Édes Istenem, csak rosszabb ne…

Az anya sűrűn törülgette a szemét és figyelt, minden érzékét megfeszítve
figyelt. Nem hallott semmit. Még a lépéseit, a ruhája suhogását sem. Ez
még keservesebb volt. Kezét a kilincsre emelte…

– – Ahogy anyja után betette az ajtót, Judith lassan ment a szekrény
felé. Úgy ment, mint kísértetnek elejébe.

Nem fog sírni. Két ember birkózott benne sokáig: egy nyöszörgő letepert
és egy felüllévő fojtogató. A fojtogató elvégezte munkáját: keserű,
kemény diadallal ült már régen a megfojtott felett. Judith megértette
magával, hogy Loránt nem volt rosszabb, mint más férfi, csak
szerencsétlenebb: mert gyöngédebb és lelkiismeretesebb. És hogy az is
törvény, emberek törvénye, ami őt, Judithot érte. Hogy neki, a
legártatlanabbnak kell – ha így fordul a kocka, – a legnagyobb keresztet
felvennie. Felvette hősen, konokul. Sebzett erőkkel kiverekedett egy új
életlehetőséget.

És ma birokra kel a kísértetek utolsó zúgával és le fogja győzni az
utolsó kísértetet.

A kályhához ment és belenézett a tűzbe. Ropogós, félparazsas égés. A
máglya készen áll. Nyitva hagyta az ajtót, hogy gyorsan végezhessen.

Visszatért a szekrényhez és utánanyúlt annak, amitől az imént reszketni
kezdett. Kihúzta, de távoltartotta magától. Egy lépést tett a tűz felé…
Az ing szertebomlott…

A leány megtorpant.

Milyen szép! Nagyon könnyű, szinte áttetsző selyem. A nyakánál
lehelletes csipkék közé hímezett rózsakoszorúcskák. A rövid újjon is…

Leült, ölébe vette. Furcsa, nem irtózott. Nem rohanták meg a könnyek.
Csak a hervadtan is csillámló emlékek, melyek hozzátapadtak a
ruhadarabhoz. Ehhez a szépséges holmihoz, amely általa volt olyan remek.
Nagy, nagy munka. Hónapokon át készítette. És milyen örömös munka volt.
Azt nem tudja férfi. Öltésről öltésre díszíteni az üdvösségünket. Mindig
bezárta hozzá az ajtót, nehogy valaki meglássa. A tűz énekelt és ő
fűzte, öltötte, néha megcsókolta a selyemszálat. Fehér viharban
vágtatott át rajta: mire varrja. Néha kiesett a kezéből a tű… A vihar
felkarolta és elrobogott vele a szent Ismeretlenbe…

Aztán… aztán félbenmaradt és koporsóba dobódott.

Mennyit szenvedett, mennyiszer kívánta a halált még akkor is, amikor már
megbocsátott a halott mátkának! Mert az életnek nem tudott megbocsátani.
Az életet undortól, gyűlölettől lobogó szemmel nézte.

– Pedig ha elfogadod, akkor meg kell teremtened magadnak az élet
elfogadható formáját is…

Ezt parancsolta egyszer magának.

És ez a forma kezdett is már jó ideje kialakulni. Munka, nyugalom,
közöny.

Közöny? Az igazi közöny mosolyog, te pedig könnyektől tartasz és
autodafé-ra gyujtottál ma tüzet!

Minek? Mindaddig, amíg nagy jelenetekben búcsúzol a multtól, amíg
égeted, temeted, irtózol tőle és keresztet vetsz reá: addig nem
váltottad át magadat a Közöny nagy, nyájas ünnepébe. Annak nincsenek
szertartásai, az örökegyforma és felindulásnélküli.

Nem kell ide máglya, csak kifüstölés. Fújd rá a közönyödet és széthull
az igéző átok. És akkor igazán felvetted a sorsodat, elfogadtattad
magaddal a tragédiádat…

Vedd a tűt Judith, végezd be az utolsó rózsát az ingeden, varrd el az
utolsó, még lelógó selyemszálat… Ird be az utikosaradba ragasztott
leltáradba, számold ki a többivel a mosónénak, és viseld el aztán,
felváltva a többi közömbössel…

… Az anya úgy szenvedett, hogy már nem bírta. Ha Judithot ájulva a
földön találja…

Benyitott, félve, szinte alázattal.

A leány az ablak felé fordulva a selyemszálat nyálazta meg és belefűzte
a világosság felé magasan tartott varrótűbe.




VARGABETŰ.

„_Az ő útjai végiremehetetlenek._“


I.

Öreganyám két Dobokai Druzsiánnát emlegetett. Az egyik fiatalon halt el,
a második – az első emlékére örökbefogadott gyermek – jószerencsét
csinált, szép családja volt, nagy kort ért el. Az elsőnek története itt
kezdődik:

… Köhécsel, ásít, a kulcsai csörömpölnek – úgy bújik elő az egyházfi a
papilak alatti pincelakásból. Nyersül cserszen a nedves homok léptei
alatt, míg a templomig ér, mely, mintha a lakók erős, egybetömörült
lelke volna: uralkodik a körbefutó torha bástyákon és azokon túlnan a
város földszíntes, itt-ott még a forradalom óta rombadöntött házain. A
hűvösárnyékú, rózsaszínnapverésű korareggelbe halkan beleciterázó
verebek hirtelen megbicsaklanak a muzsikában úgy, mint a kulcs a
fonnyadt öreg kezében: a vár öblös, boltíves kaputorkán át kemény fiatal
lépésekkel nagyon deli úrfi dobog előre, kezében krémszínű selyempapirba
göngyölt titok. Szinte félretolja az öreget, szinte felszakítja az öreg
templomajtót, aztán eltűnik a csillogó kőlábak között, arra, ahol az
úrasztala lehet. Az egyházfi utána akar kandikálni, de orra előtt
sunyian surran be egy hórihorgas, pulykatojásképű nebuló,
vargainas-féle, ki ugyancsak cepel valami újságpapírba csavart bokrétát.
Pillanat és újra jön valaki. Ez pirulva, szépen meginstálja az
egyházfit, hogy beléphessen mereven kötött, kerek virágcsokrával a
templom hajnalias fehérségébe. Darócruhás, székely szolgadiák.

Most már zömök reppenéssel riadnak szét a templom támasztó-pilléreiről a
verébfelhők. Seregben érkeznek a diákocskák, inasok, béresfiúk; kezükben
széttanult, nemzedékeken át szálló káté. Siketítően kong az oktatásra
hívó harang felettük, s míg egyesek tétován ácsorognak, fontoskodva
tanakodnak, a sápadtabbja a torony körül félkört járva magolja:

  – _Mózes ötköny-vét az – ótestámen-tomban._
  _Józsué a – bírák – s Ruth követik – nyomban._

Hajadonfős kicsicselédek pironkodnak befelé a várba. Polgárleányok
fejkendő alól dühös pillantásokat vetnek a „kisasszonyt“ súgó diákok
felé. Kalapos, fehérstrimflis úri kisasszonyok begyesen lépegetnek végig
a diákok sorfala között, se jobbra, se balra nem néznek és mégis
elpirulnak, mikor épen „előtte“ haladnak el. A deliszép úrfi mint két
égő gyertya, olyan szemmel kémel a templomajtó mellől a kaputorokba.

Az egyházfi célzást tesz, hogy a tiszteletes úr, a város nagypapja már
megfrustukolt. A suhancsereg befelé tolakodik és leül, szembe a lányok
padjával, az úrasztala köré.

– Kip-kop, kip-kop.

Begyes, kis szőke lány topog végig a kőpadlaton. A fiúk feszülten
ügyelik. Most ér a helyére és hányavetin furakodik be a padba.
Megpillantja maga előtt az újságpapírba göngyölt valamit. Elfintorítja
arcát, de mintha ezzel örömét leplezné. Bontja… A pulykatojásképű suhanc
pokolian vigyorog…

Fehérruhás, magas hajadon jő a padok között, büszke tartásának
ellenemond kissé lehajtott feje, földre szögezett tekintete. A deliszép
úrfi arcán a barnaságba bíborcsóvák gyulladnak. A leány most lép be a
padjába és riadtan bámul a krémszínű csomagra, mely mellett a tarka
mezei csokor is ott szerénykedik. Hirtelen felnéz – talán Istenre akart
– de tekintete megakad félúton, az égő gyertyaként lobogó két szemben…

Zsupsz!

Hahota. A begyes, kis szőke dühösen csapja ki a földre a csomagjából
kiforduló csalánpukétát (Szokása kikosarazni a tánciskolában az
ágrólszakadt diákokat és padján felejteni a mesterinasok virágait.) Ki
ezen mulat, ki a fehérruhás hajadon döbbenetét lesi, kit az a
cseresznyecsokréta izgat, ami zsinóron ereszkedik alá a karzatról egy
jóképü polgárleány elé. Valami régkonfirmált diáktól.

– Ki innen a vének! – acsarkodik egy pöttöm kicsi diák.

Senki se veszi észre, hogy a pap már ott áll, középen.

– Ejnye, ejnye! Hát ti fiaim nagyvásárt csaptok Isten szent házában?

Egyszerre mindenki vasárnapi arcot csinál. A szolgálók padba sülyesztik
zsebkendőbe fogott majoranna bokrétáikat. Szétnyílnak a káték. Az öreg
pap a szószékre csoszog. Megy a káté, ki darálja, ki páthosszal
szavalja, ki nyekergeti…

– És most szólítom gróf Simonfay Zsiga úrfit.

A deliszép úrfi felemelkedik.

– Melyik az első parancsolat, erre feleljen a gróf.

Az úrfi nyiltan a papra pillant, aztán a legsugárabb, legszendébb
hajadonra. Hangosan, pathetikusan szavalja, egyenest a lánynak: Én
vagyok a te Urad Istened… rajtam kívül más Isteneid ne legyenek!

A leány megrezzen és hirtelen földreesik padjáról a tarka mezei bokréta.
Megriadt az igétől? Vagy gonosz varázslat szelét érezte meg? A
darócruhás szolgadiák holthalványan nézi, hogy a deliszép úrfi szemében
hogy vet lobbokat a gyertyafény… És az ő nagygonddal, hajnalban szedett
csokra lent hever a kisasszony lábánál… Jaj. Most meg is taposta
tudatlanul. Megtaposta, mert a tiszteletes úr a leányokra tért:

– Szólítom Dobokai Druzsiánnát.

A fehér leányzó felemelkedik. Szeme riadtan szegődik továbbra is a
selyempapír csomagra, ami oly nagy és olyan törékeny valamit rejt, hogy
nem merte padba gyömöszölni.

– Mindezen parancsolatoknak mi a summája, Druzsiánna leányom?

Mintha pillanatra elakadna a lélekzete, aztán:

– Szeresd a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és
minden… erődből…

A leány itt elhalkul. Homloka elfehérül, szinte világít. De miért,
Istenem, miért? Azért a merésznél is több tekintetért, amellyel Zsiga
gróf a feleletét igenelte? Szerencse, hogy a pap kisegíti és egy
tepsiképü szolgálót hív fel:

– Na, Kati fiam, hát aztán hány Isten van?

– Hát instállom – erőlködik a leányzó, – csak egy van.

– Nagyon jól van fiam. Látszik, hogy tanultál.

… Káté végeztével másnapokon nagy volt a sietés. A kicsi cselédeket
reggeli edénymosogatás, a kisasszonyok egynémelyikét a varróiskola,
másikát szigorú édesanya várta, a diákokért már bolond csetepatét
csapott a kollégium csengettyűje.

De ma vasárnap volt.

– Szabad hazakísérnem?

Simonfay Zsiga gróf kilépett a templomajtó előtt sorfalat álló diákok
közül, szorosan Dobokai Druzsiánna mellé. Nem várta a beleegyező
bólintást. Ügyesen, símán terelte aztán a nagy zavarban lévő hajadont a
széles Magyar-utca felé, honnan kerülővel, az állén át lehetett
hazajutniok.

Udvariasan köszönt el Druzsiánna elmaradozó barátnéitől. Végre az
álléban voltak, csak ketten. Mert nem igen sétált benne szinte soha,
senki. Minek? Úri embernek szőlője van, oda megy levegőzni. Akinek
nincs, az csak nem fogja ott mutogatni a szegénységét?

– Druzsiánna kisasszony, kegyed tekintetére se méltatta a virágaimat. De
mindegy. Fontosabb nekem az, hogy kegyedet ma szomorúnak látom. Mi oka
volna rá?

A leány nagy, okos, szemrehányó tekintetet vetett fel az úrfi szemébe.

– Kérem, instállom kegyedet, szóljon.

Nehéz sóhaj.

– Gróf úr, legyen szíves, ne hozzon több pukétát és…

– És? esdeklem, szóljon hát!

– Legyen áhítatosabb, mikor Istenről tanulunk.

– Én áhítatosabb vagyok, mint ha úrvacsorát vennék.

– De… mindig… mintha félremagyarázná a szent igéket…

Az úrfi kicsit vállat vont.

– Amiért kegyedre nézek? De csak bizonyos igéknél!…

A gróf megállott és erőst a leány szemébe nézett. Jaj, ha most valaki
ezt látná! Kicsi fúvásra milyen nagy szél kerekednék!

Épen most fordult be pedig az álléba Vesmás Gáspárné, ki keresztanyja
Druzsiánnának.

– Na, hova, hova? Konfirmációról? Persze, jót tesz a séta! Te úgyis
sápadt vagy, violám. Hát abban a papírban mit szégyelsz úgy tőlem?
Addsza csak… Jé, beh szép! Na, ezt itt nem kapálták! A gyorskocsi hozta.

Belemosolygott szélesen a gróf szemébe. Közben megcsípte Druzsiánna
karját, hogy az értsen.

– Te gyermek, a szalagod egy helyt fel van pattanva. Gróf úr, kérem,
menjen egy kicsit előre. Van nálam egy dajkatű. – Te szegény bogár, te.
Nálatok voltam, egy kis aszalt veresszőlőért, báránybecsinálthoz.
(Szokása volt a legképtelenebb dolgokért beállítani, csak, hogy
körülszimatolhasson mindenütt egy kis pletykamagért, amiből terebély
fákat növesztett.) Ne ellenkezz velem, hanem kísérjetek vissza hozzámig.
Aztán bejössz és nálam hagyod a pukétát. Gróf úr! Paracsoljon jönni.
Most pedig hazakísérnek engem.

A két fiatal közrevette Vesmásné Csontt Apollónia asszonyságot, ki
szinte nekipirult, hogy ilyen izgalmas ügy vetélőjét kaphatta kézbe.

– Menjetek csak balfelől, egymás mellett. Nem állok én karónak két
rózsafa közé. Hát bizony lelkeim, szép idő is az, amikor az ember
konfirmálni jár. Én is ott ismerkedtem meg Gáspárommal, Isten
nyugosztalja.

– Igen, kapott a szón Zsiga gróf, felér két tánciskolával.

Druzsiánna összehúzta homlokát, szinte szenvedőre vált az arca.

Vesmásné tovább, folyton beszélt, mintha nem érezné, hogy az első
kipattant szikra égeti a fiatalokat. Pedig hogy égetett az a szikra.
Tüzén keresztül Druzsiánna csak fojtva érezte nagy, nagy félelmét szíve
fenekén. A gróf a kapunál kezet csókolt Vesmásnénak, époly alázattal,
ahogy főúri dámáknak szokás. Tudta ő, hol, mit, hogyan kell…

Bent Druzsiánna szinte elgyengült.

– Nó, te kicsi csirke, te.

Csontt Apollónia karba ölelte a leánykát. Nagy érdeklődéssel és valami
gyöngédséggel szemében nézett reá.

– Anyád vár. Azért tanácsos a tearózsákat – tearózsa most, április
végén! – itthagyni nálam.

– Nagyon haragszik édes anyám…?

– Na. Nem kell félni. Menj csak szépen haza. Aztán mondd azt, hogy
mostanig nálam voltál, mert látni akartad a zsurnált. S vártál, amíg
hazajöttem. Végre is a keresztanyád vagyok, s becsületes asszony. Nem is
tudom, mit félt úgy a gróftól. Annak a botra faragott szikulusnak
szánna… Hogy híjják? Bajka? Hisz az jobbágyfiú lehet… Na, előttem székre
se ülne, nem hogy a drága leányomat neki elprédáljam! Nem tudom én, vak
a te anyád, nem látja, milyen szép vagy? Aztán a Dobokaiak lófő
nemzetség, a százesztendős pikszidárius asszony se merne elődbe vágtatni
az úrvacsoránál… A székelyeknél a lófőleány grófkisasszony számba megy…

A rózsafehér arcon mosoly ringott át.

– Pólika néni…

– Na, na. Most indulj már haza. A virágot majd elgondozom… Tearózsa! Ez
csak más, mint a Bajka Mózsa útilapuval kerített kakukkfű pukétái!

Druzsiánna ráhajolt a virágokra, felitta illatukat, mint szíverősítőt.
Nagyon is fel kellett idézni a drága jó szagot, hogy özvegy anyja
küszöbén át merjen lépni. Óvatosan tette be a nehéz tölgy-kaput, még
egy-két pillanatot adott magának.

A keskeny bolthajtásokkal átívelt, északos udvaron, a kővel kerített
gruppokban császárszakállak nyitogatták első zsengéiket. A futóka
bukfencet vetett a téglaboltokról, s a portuláka rikító szőnyege a
tornácig terült. Itt oly emberek laktak, akik el nem tapostak semmit.

Druzsiánna kilincsig ért. Az anya – féligősz, de nem nagyon idős, talpig
gyászt viselő asszony – összeráncolt homlokkal fogadta:

– Kisasszony, hol voltál mostanig?

Ebben a hangban volt valami az ítélkező örökbíró mindentudó szigorából.
Ennek nem lehetett hazudni…

– Nem nézem én, hogy maholnap pártás leány vagy. Azt hiszed, nem tudom,
ki szokott templomból hazakisérni? Te… te szerencsétlen! Ugyan mi
jóvégre vezet mindez? Kutya kutyával s macska macskával, mondta szegény
apám, az effélére! Már az sem tetszett nekem, mikor Zéfi grófné a
Máriskó kontesz kedvéért tánciskolát rendezett! Hívott volna akkor is
magukhoz valókat a vidékről, s nem egyszerű nemesleányokat! De persze
fösvény s azoknak szállást kellett volna, hogy adjon éjtszakára! Most
aztán nem tud ellenni tőled az a léhűtő grófi kócifer! Hogy is nem
szégyelli pelyhező szakállal konfirmálni! Ha eddig megvolt istentelenül,
mit jut épen az idén eszébe!… Jó is, hogy vége lesz már ennek a… Uram
bocsáss meg! Hogy az én leányom épen a konfirmációja alkalmával legyen
szóbeszéd tárgyává! Meg nem szenvedem, hogy mégegyszer végig cégéreztesd
magadat vele az utcákon! Mondd meg neki: gróf úr, én szegény leány
vagyok, mégcsak férfirokonaim sincsenek, akik megvédhetnének a világ
szája ellen! Ha igazi férfi, elmegy előlem!

Mind nagyobb méregbe hozta magát. És épen, mert leánya fejlehajtva
rebegett előtte, épen mert néma volt és kimondhatatlanul gyámoltalan.
Virágnyi, madárnyi, akiken áttapos a vihar: szirmuk, szárnyuk
ellenállása gyengébb a lehelletnél.


II.

Romlatag kőfalakon, templomcseréppel bordázott bástyatetőkön lilaszínű
parádét vont a borostyán és készült, készült a parádé egyre még. Öles
székely legények vállukon hordták a kidöntött növendék-fákat és állét
vertek belőle várkaputól templomig. Bent fürge fiúk
cserfalevélgirlandokat húztak át a karzatok között, padokba verődve
koronát-koszorút kötöttek a lányok. Soha máskor ilyen csacskaságot nem
látott a fehér templomhajó. Az volt a legény, aki az orgona tetejére
mászott, hogy bokrétákat tűzdeljen a legfelső sípokra. Bajka Mózsa a
tornyon át a padlásra merészkedett, hogy zsinóron engedje le a koronát
az úrasztala fölé. Meghal az anyja, ha most meglátná. Zsiga gróf kacagva
nézett a szédítő magas padláslyukból lekandikáló vasfejűre.

– Én a jobb részt választom és kegyed lábához ülök, segíteni. Úgy sem
tudtam mostanában soha hazakísérni, eltűnt mindig, mint Hamupipőke. Nem
tudom, valamikor szokásban volt – a história professzor mondta – hogy a
templomba menekülők sértetlenek voltak. Hát ilyenképen vagyunk mi most
ketten… itt biztonságban vagyon a szívünk.

Druzsiánna már az első szóknál megrázta a fejét. De különös volt, nem
mert az úrfi blaszfémiás beszédeire tiltakozni. Valami babonás,
félelmetes erő volt abban, hogy az Irás szavaival varrt hímet
szerelmükre.

A gróf sorban adogatta fel a virágkosárból Druzsiánna keze alá a
vérpiros bazsarózsákat. Hogy tudta adni a virágot, milyen szépen,
ábrándos tűzben pillantott fel velük együtt, mintha mindegyikben az ő
teljes, bíborpiros szívét nyujtaná hódoló áldozat gyanánt.

Mikor a nap már kései, elnyúló aranynézésekkel sepert végig a templom
virágba, lombba mártott, szinte elsötétített falain, az öreg pap is
becsoszogott, hogy utánanézzen a pompának. No, meg hogy „beitassa“ velük
a holnapi ünnepség rendjét. Nagy versengés folyt ugyanis a leányzók
között, ki hányadikul üljön a sorban. Sírás, összeveszés is volt már
emiatt és Kézdi Polixéna el volt szánva, hogy ölébe ül Krizbai Cécinek,
majd elhúzódik az eggyel lejjebb, ha a mollruhája ropog! – Mások hajnali
felkelést, az egyházfi megkerülgetését tervezték…

– Hát édes gyermekeim. Egyet majd elfelejtettem. (Pedig napok óta
töprengett, hogyan adja be ezt némely áspiránsoknak.) Figyeljetek csak
ide. Hogy kiket fogok megáldani. Hát fiaim, ti ugyan tudjátok, hogy
Isten áldása mindnyájatokra egykép kitöltődik. Épen azért mindegy, hogy
kinek a fejére teszem a kezemet. De mégis, a rend s az illendőség úgy
kívánja, hogy megmondjam. Kettő vagyon itt, ki idejénél fogva első lehet
köztetek. Mert tanulásban mind igen derékul viseltétek magatokat… De úgy
gondolom, nem tartjátok méltatlannak az elsőségre Simonfay Zsiga gróf
úrfit és Dobokai Druzsiánna kisasszonyt… Simonfay gróf, úgye, méltóságod
tizenhét és fél esztendőket töltött be… Druzsiánna, téged én
kereszteltelek, tudom, most multál tizenhat. No lám, most már nem baj,
hogy két esztendeig betegeskedtél. Legalább egy gróffal együtt áldalak
meg. De kegyelmed gróf úr, mért késett annyira a jóban? A filozófia
klasszist járja már, ha jól tudom?

– Anyámasszony igen kegyes és azt tartja, nem szabad zölden venni fel az
első úrvacsorát. Apámuram freidenker, ő nem törődött vele…

A pap összeráncolta a homlokát. Az öreg Simonfay Mihály gróf istentelen
hírében állott, Voltaire volt az órákuluma. Épen azért kell bő áldásnak
szakadni a fiára, hogy tartson, hasson jó időkre…

Azon az éjjelen a friss lombok fanyar illata megédesült a napnyi
pompázásra lekaszált tavaszi virágok lehelletétől. Nehéz ünnepi balzsam
keveredett ebből. S a sok virág: mintha a falak magukból virágozták
volna ki, hogy egy szűzi nász örömére csodát tegyenek. És ők ketten, a
templom főhelyén, szemben az ünnepiruhás, ünnepi arcú tömeggel,
virágfelhők és álomfelhők közepette… Druzsiánna nem tudta, mennyei vagy
földi malaszttól feszül patyolatdereka alatt ujjongó szíve. Összeforrt a
két üdvösség és elragadta valami fehér extázisba. Angyalnál
tündökletesebb és alázatosabb volt, mikor az áldásért a mohába vont
földre térdepelt… Csak a pap állt közöttük, jobbkeze a gróf, balja a
Druzsiánna fején. Az áldás hosszú volt, akár egy esketési beszéd.
Hogyne. Jobbkézt az első padban ott ült Simonfay Józéfa, Mihály gróf
vénkisasszony nagynénje, ki az ekklézsiának is gyűjt. Elfáradt a jó öreg
nagypap, s ahogy mindjobban ránehezedett a két fiatal főre,
összehajtotta azokat, hogy szinte érintették már egymást és egybecsókolt
arcuk tüzének lehellete.

Bűn volt? Mikor ismét helyükön ültek, Druzsiánna szeme anyja szigorú,
kisírt tekintetével találkozott… Mert anyja mindig sírt a templomban.
Szülőit siratta: apját martalócok döfték át negyvenkilencben, anyja
belesorvadt a bánatba. Urát siratta, a kollégium inspektorát, kit
vadorzók ütöttek le a „Csókolók“-nál, messzi, havasi, irdatlan erdőben
és fiát, kit a Maros mindenesztendős pogányáldozatául szánt a sors. Igy
voltak az ő örömünnepeik is könnyesek. Vagy most még egyébért is hullott
az anya könnye?

Druzsiánnában zűrzavaros érzéseket vert fel az anya komorsága, hogy
elrepítette szemét másfelé és akkor Pólika nénit látta, sugárzó arccal,
megelégedetten. Fiatal szíve öntudatlanul talált enyhet a mosolygó
arcban, mint a napra forduló virág a verőfényben.

Pólika néni ötször változtatott helyet a templomban, míg olyat talált,
ahonnan mindent kellőképen szemügyre vehetett. Közben kétszer csaknem
összeveszett a polgárasszonyokkal, kiket ősi helyükre, hátrább
tessékelt. (Nézd az orcátlanjait, hova nem furakodnának!) Végre most
félig ölében ült egy fiatal asszonykának, akitől csak egy újjbegyni
helyet kért.

Ünnepség után a nép a Magyar-utcára ömlött ki a várból. Szép, talpig
fehér lányok: kezükben imakönyv, csipkezsebkendő, amivel az első szent
bor után szárították meg fiatal ajkukat – és a kegyes mondásokkal
telenyomtatott emléklap. Szemlesütve lépegettek anyjuk mellett, diákok
csatlakoztak hozzájuk, úgy sétáltak fel és alá a macskafejes járdán,
vaskosaras földszinti házak, még a perzselés nyomait mutató romok előtt.
Dobokainé, bár a legbüszkébb anya lehetett, egyetlenben egyszer ment
csak végig az utcán. Leányával és Zsiga gróffal közrevétette magát és
ünnepélyesen komor maradt. Mint vasfalon kellett volna megtörnie rajta a
fiatalok tüzének. De Simonfay gróf, míg elkérte Druzsiánna emléklapját,
megérintette a leány kezét.

– Örvendj ifjú a te ifjúságodnak… olvasta. Nekem a tiszteletes úr ezt az
igét mondta a kenyérhez. Szép ige, de nem nézik jó szemmel, ha az ember
követi.

– Az igének folytatása van, mely óva int a meg nem engedett örömtől,
mert egyszer számonkérik örömeinket, szólt az anya kicsit élesen.

– Igen…? Nem ismerem a folytatást, nem vagyok eléggé jártas az Irásban.
De amit tudok, az már nagyon sokat mond nekem… És mely igéket mondta
kegyednek a pap, Druzsiánna kisasszony?

A leány remegve figyelt a beszédre. Félt, hogy a gróf megbotránkoztatja
anyját, az pedig megsérti a grófot. Most végigpillantott sajátmaga
makulátlan fehérbe öltözött alakján.

– Azt mondta: maradjak mindig olyan fehér, mint a köntösöm.

– No, de ilyen ellentmondó igék…

Hirtelen elhallgatott a gróf és azt kérdezte, le fogja-e vétetni magát
Druzsiánna kisasszony?

– Menjünk is a fotográfushoz, kapott az anya a szón, mert úgy is volt a
terve, hogy leánya életének e legszebb ünnepéből emlék maradjon fenn. De
a gróf beszédei után semmi kedve se volt már, bár egy szót se ejtett
szemrehányásfélét, míg haza nem értek. A középső házba nyitva, a házi
fontszőtt terítős ágyak, a lábas óra halk tipegése, s a fehérneműs
sifonerekben hervadó levendula hiába küldött békét feléjük, még
Druzsiánna tengelicéje is hasztalan üdvözölte vidám sikongással őket, az
anya Kálvin aszkéta arcába tekintett és szigorúan kezdte:

– Druzsiánna. Rémítő dolgot tapasztaltam máma. Már a templomban láttam,
hogy minden igaz, amit beszélnek. De azt még se hittem, hogy annyira
légy vele, hogy a kezedet merje érinteni. Mit engedtél meg neki, hogy
így konfidenskedik és még előttem se modesztálja magát?

– Semmit, semmit édesanyám… Igazán, igazán nem tehetek róla…

– Ami történik, azért mindig a leány felelős! Ha megőrzöd a
méltóságodat, ő se mer tolakodni! S ha léhaság történik, mint ahogy
láttam, annak csak te vagy az oka!

Druzsiánna sírni kezdett. Sírása bűntudatos színben mutatta és az anya
még szigorúbban kezdte magyarázni az ősi, kegyetlenségig puritán
elveket, amelyeknek szigorában nőttek fel a familia leányai évszázadok
óta. Már tudniillik a Dobokainé családjában, mert csak ő volt itt
„trunkus“, az apa beszármazott Szikuliából.

Az áldozócsütörtöki csodaszép hangulat fekete keserűségbe fúlt. A pompás
kis ebédnél Druzsiánna semmit, az anya majdnem semmit se evett. A
délután szótlan szürkeségben telt el. Druzsiánnának fájt a feje és a
kanapéra dőlt. Templomba se mehetett, ahogy illett volna úrvacsora után.

Még szomorúbb napok következtek. Nem kellett többet korareggel a
templomba járni. Az anya örvendett rajta és azon volt, hogy okos
szavakkal lohassza a tüzet. Hiába hallotta a parasztbabonát: hogy az
égből dobott tüzeket eső el nem oltja. Soha se hitt a babonában.

– Oktalanság az egész. Minden csak az idő és a lelkierő kérdése. Át kell
esni a keserűségen.

Druzsiánna szerelme pedig, mint a szentek mellett égő mécs olaja, nem
fogyott, hanem maga-magából gyarapodott. S amikép gyarapodott az olaj s
a tűz, apadt az edény, sápadozott, vékonyult a leányzó. Gyakorta ült
keresztülkötött fejjel a dobráma meg a recepárna mellé, míg az anya a
tűzhely előtt sebesen pergette a rokkát és zsoltárokat énekelt, vagy azt
a találót, keserveset:

  „_Fogd meg pajtás a vasvesszőt, a vasvesszőt,_
  _Verd meg vele a temetőt, a temetőt,_
  _Mért nem kedvez semmi szépnek,_
  _Semmi épnek…_“

És mégis: Druzsiánna imádkozva kérte az Urat, hogy ne fusson az idő, bár
semmi jót nem adott a jelen. De legalább tudta, hogy itt van, a városon
van az, akiért eped. Hanem ha julius elejére fordul… Simonfája kastélya
és aztán Leyda városa… mint delejtű a csillag felé, fog arra húzni az ő
sóhajainak csapata…

Nem is volt már ez szerelem, valami nagy betegség volt, úgy fájt és úgy
hervasztott, valami lázféle, aminek nincs és nem is szabad, hogy legyen
orvossága.

Régebb se voltak utcakati fajtájú népek, most épen sehova se jártak.
Druzsiánna csak vasárnap, a templomba, ahol nem illett szemet emelni a
karzaton ülő diákságra. Az anya néha a temetőbe járt ki. Leányát
kíméletből nem vitte, a hegy miatt. Ilyenkor Druzsiánna lelkéből
kisírhatta magát. Egyszer, mikor a legjavában sírdogált, valaki szépen
reáborult.

A leányka felnyujtotta hozzá ölelő karját.

– Pólika néni…

– Ne sírj hát, na. Mindjárt nem sírsz, csak halld meg, mit mondok. Zsiga
gróf tegnap nálam tette tiszteletét… Azaz, hogy láttam elmenni az
ablakom alatt. Te, olyan volt az epekedéstől, mint egy váltott.
Megszólítottam. Miért ne? Tudom, hogy az emberek menekülnek a
megszólításaimtól. Hogy azt beszélik, hogy minden évben újra kell
huzatnom a könyöklő párnákat az ablakfámon. Bánom is én! Nem is laknám
én ilyen félreeső csendes helyt, mint ez a ti kolégyomutcátok! Bizony jó
mindent tudni, mindent látni! Meglátod azt most te is! Szóval,
megszólítottam Zsiga grófot. Aztán bánom is én a hírnevemet, mikor
fiatal szívek bajáról van szó. Nagyon hálás volt, aztán kétszer is kezet
csókolt. Hiába, csak a mágnások tudják, mit kíván az úri módi. Mondja
sokszor a kosztadónéja, Firtos professzorné, hogy milyen úrias tempói
vannak! Szóval hát kifaggattam és mondhatom neked, meg van az háborodva
érted. Na, ugyé, már gyógyulsz, eszem a szívedet!

Druzsiánna mindkét kezével szorította keresztanyja kezét.

– Mosolyogj hát bubám, mert bizonyisten szebb vagy akkor, mint egy
pápista szentkép. De aztán meg ne szakadj az örömtől, ha a többit
hallod! Megigértem ugyanis a grófnak, hogy összehozlak titeket. (Érezte,
hogyan kezd reszketni a lány.) Holnap délutánra kérezz át hozzám. Nálam
van egy divatzsurnál, most már igazán. Pattantyusnénak, annak a gazdag
örménynének hozta a gyorskocsi. Anyádat ez úgysem érdekli, ő fumigálja a
divatot. Pedig milyen rájfrahúzott szoknyák jönnek bé… Ekkorák né, mint
egy hordó…

Druzsiánna oda se figyelt. Nagy tétovában volt. Hirtelen szomorúan,
mintegy tagadóan nézett az asszonyra.

– Mi az, hát félsz? – tért magához a keresztanya szemléletes
divatelőadásából.

– Félek, hogy megtudják…

– Anyád?

Druzsiánna hallgatott.

– Ahá! Nehogy azt hidd, hogy megsértődöm. Tudom, mi a hírem. Húsvét
ünnepszombatja fejibe a diákok táblát szegeztek a kapumra: „Itt lakik a
város szája.“ Tudom én, hogy sokat jár a szám, de először is, csak
jóindulatúan beszélek. Másodszor mindig igazat mondok. S aztán, aki
sokat beszél, az legjobban el tud titkolni valamit. Ha én nem mondom el,
hogy nálam találkoztok, megesküszik rá mindenki, hogy nem találkoztok.
Majd azt mondják, ha ki is szivárog valami: Ugyan! Vesmásné rég
elkofálta volna, ha úgy volna! Én pedig ne legyek becsületes asszony, ha
elárullak!

Ettől az órától kezdve Druzsiánna elkezdett sugározni. A titkos
boldogság a legjobb szer: gyógyszer, szépítőszer egyben. A leányzó
csöndes volt, szorgalmatos, engedelmes és néha énekelt. Különös
énekhangja volt, valami fájdalom remegett benne, mint a pattanni készülő
húrban.

Az anya hálás volt Pólikának, hogy átsegíti gyermekét a bánaton.

És elfutott az idő. A rózsalevelekként hulló tavaszi napok. Mikor
Druzsiánna mindennap átment Pólika nénihez, akinek ősi kertje kissé
felhagyott volt és gizgazos, mint az ablakban sokat könyöklő
fehérnépeké. De volt benne egy hátra, a kápolnadombra nyíló ajtó,
amelyen – ha véletlenül vagy készakarva nyitva felejtődött – láttatlanul
surranhatott be az arrafelé tanulgató diák és volt benne sátoros
kázsiával függönyzött filagória, benne gyeppad és körül virágok és
lepkék és tavasz, tavasz mindenfelé. És Druzsiánna virult köztük, mint a
tavasszal még kihajtó, magukat agyonvirágzó fák, akik elsorvadnak
kánikulára.

A gróf szerelme gyönyörűség volt. Kisfaludy regéit érzékenyen
hangsúlyozva olvasta fel és énekelt is néha, gitárhoz, hogy:

  „_Istenhozzád te szende szép hölgy,_
  _Te bús lelkemnek édene…_“

Pólika néninek még a Druzsiánnáénál is jobban égett az arca, mikor a
szerelemnek ezt a magasztos megnyilatkozását látta. Ezenkívül Zsiga gróf
értett a mindennap más szerelmi szókhoz: sohse látott virágfajtákból
hozott pukétákat, tudott térdepelni, szendefényű szép szövétnekének
hívta Druzsiánnát és a csókot a leány ruhaszegélyén kezdte… Mert Pólika
néninek olykor vendégei jöttek, megaztán a könyöklőt se lehetett végkép
elhanyagolni és aztán ő nem úgy tartotta, mint Dobokainé, hogy a
jegygyűrűvel kell váltani az első csókot. Hadd örvendjenek egymásnak,
hiszen az ilyen szerelem, mint a grófé, le nem lohadhat és micsoda
büszkesége volna neki, hogy ő csinált grófnét a keresztleányából. Végre
is, már libapásztorleányt is vett el gróf feleségül és Druzsiánna egy
királyi trónra is méltó szépségében.

S a hol őrzött, hol nem őrzött fiatalokban az áhítatból lassan áhítozás
támadt. Druzsiánna szerelme elterebélyesült és lett az a nagy, egyetlen
szerelem, mely mint szörnyű törvény olvasódik egynémely fejekre, csak
maga lehet a maga orvossága s nem fér bele a más szíveknek szabott
medrekbe…

Nyár kezdte már forralni az ereket, utólszor kellett találkozni a
kázsiafüggönyös filagóriában. Mert a négylovas, címeres grófi batár
megérkezett már Simonfájáról, az úrfi után. Druzsiánna nem akart
gondolni a holnapra. Addig, amíg a gróf itt volt, egy könnycseppel, egy
sóhajtással nem akarta csorbítani végtelen boldogságukat. Szinte
öntudatlanul, minden szépségét, szerelmét e napra gyüjtötte. Titkon
csodaszép két zsebruhára valót recélt, egyikbe könnyeit fogja sírni,
másikat a grófnak adja. Fehér köntösét maga mosta, vasalta makulátlanra,
gesztenyeszín haját balzsammal illatosította. Még harisnyát is a
konfirmációsat, a pávafark-rámflist húzta, pedig ki látja? De élete ez
ünnepén tetőtől talpig habtiszta akart lenni.

Mikor azonban délután anyja elé állott, az rövidesen szólt rá:

– Minek ez a cifrálkodás szeredanap fejibe? Először illik kérezni, és
aztán öltözni. Ma itthon ülsz. Le kell szedni az ecetrózsát. Maholnap
elnyílik, s aztán nem lesz rózsavizünk.

Druzsiánna megtántorodott. Bár nem volt szokása kunyorálni, most
esdekelni kezdett, és oly szívszakadva kérte anyját, hogy az, ki eleddig
mit sem gyanított, magára eszmélt:

– Megérem, te nem Pólika nénédhez készültél? Megérem, cellengeni
szoktatok ilyenkor a Magyar-utcában? Csakmár az Isten elvinné innen… Nem
mész s punktum.

Druzsiánna össze-vissza szurkálta a kezét a rózsaszedésnél. Estére nem
bírt a lábán állani, kirázta a hideg. Éjtszaka felkelt álmában,
felöltözött és futni akart Pólika nénihez. Pár napig feküdt aztán, mint
egy darab fa. Nem evett, nem beszélt. Mikor felkelt, nem vágyott ki
sehová. Jött pedig öccsének halála évfordulója. S hogy, hogy nem, erre a
napra marjult ki az anya bokája: kendermagért ment a hiúba a
tengelicének, és rosszul lépett le a grádicson.

– El fogsz menni a temetőbe. Valakinek kint kell lenni máma. Lassan
mész, hogy ki ne fáraszd magadat.

Druzsiánnának mindegy volt ez. Felvette fehér köntösét (pedig jaj, látni
se kívánta) és piros rózsákat kötött koszorúba.

A temető magas hegyoldalban volt, forradalomkor kidöntött kétszáz sírkő
volt a lépcső a tetőig. És az ő sírjok ott volt, legfelül, ahonnan
szőlőkbe, erdővégekbe torkolt a temető.

A sírok hosszában-széltében terültek, a borostyán ligetekké nőtt
felettük, mintha titkolná, hogy elfeledték rég a kaszáltatást,
díszítést. És sok család pusztult ki itten ágastól, gyökerestől
nemrégen.

Már elmult rég a lilabolyhos tavasz, az akácból is csak valami hervadt,
nehéz illat maradt. Zinniák rikítottak mindenfelé, de a nap az ő
bőrlevelükön is kacagva csókolt; nem volt itt irgalom, a meredek,
víztelen hegyre hordott virágoknak tavaszon túl el kellett aszni az első
naptüzek után.

Druzsiánna megállott a tetőn és visszafordult. Szeme lassan
megfényesült, mert az országútra látott, mely Simonfájára visz. Aztán
lépett egynehányat a zizzenő fűben… s hirtelen felsikoltott.

Mintha sírba akarná rántani, valaki térden ölelte. Valaki, aki a fűben
heverészett.

– Istenem… hogy kerülsz te ide?… Visszajöttél…

– Nem tudod? Nem gondolod? El se mentem. Búcsúzatlan, tőled! Nem, soha!
Azzal a nappal tartoztál még nekem… nem is te tartoztál: az élet! Az
Isten, vagy a fátum! Szóval a batárt hazaküldtem a praeceptorral.
Kimentem Körtövésre, a Zéfi tánt majorjába. Adtam a jó rokont, az öreg
épen kint van, nehogy egy szem elvesszen az egresből… Apám se bánja, ha
az öregnek gazsulirozok egy cseppet… Közben be-beszöktem a városba, hírt
venni felőled… És vártam…

– Mire?

– Mire, kincsem? A mai napra. Vesmásné megmondta, hogy ma vagy anyád
őkigyelme, vagy te fogsz kijönni a sírhoz.

– S ha édesanyám jött volna?

– Akkor hozzátok futottam volna. Árkon bokron, egyenest.

– Jaj…

– A pokolba is, tudod, utánad. Ezért az egy napért.

– Ne mondd ezt így: ezért az egy napért… Úgy fáj… mintha… mintha te… nem
örökre…

A gróf csodálkozó döbbenéssel nézett a leányra. Az elszégyelte magát:

– Menjünk… menjünk a sírhoz…

Odaértek. Druzsiánna reá húzta a koszorút a derékontört oszlopot
ábrázoló sírkőre. Ma volt a negyedik évforduló. Ma először nem sírt a
sírnál. Szárazon ragyogott a szeme. Mintha nem is volna itten.

Leültek a sírmelletti padra. Druzsiánna tekintete pillanatokra a mélyen
alant zsongó város tetőire szállott, aztán a völgy messzenyúló képébe
veszett. Az égperem végtelenében aranyporba húnyt a bűbájos Marosmente,
abba az aranyba torkolt bele a simonfái országút… Milyen csoda történt
azóta, hogy imént arra bámult…

A gróf át akarta karolni az üdvösségbe veszett lányt.

– Ó, nem… nem… hiszen hol vagyunk… itt bűn…

Zsiga gróf rövidet kacagott.

– Azt hiszed? A szerelem a legfőbb vallás, csak a szerelem
engedelmeskedik annak a törvénynek, hogy szeresd felebarátodat, mint
önmagadat. Csak a szerelmesünket szeretjük annyira… Nem?

– Nem.

– Hát? kevésbbé?

Druzsiánna megrázta a fejét; közben megrózsállott és lesütötte a szemét.

– Áh… jobban? Te gyönyörűségem, te! Tudd meg, hogy téged a templomban se
volna bűn…

Druzsiánna elsápadt.

– Valaki jön…

Fölállott, előrehajolt, hogy a bokrok közt lelásson a sírkőgrádicsra.
Bajka Mózsit pillantotta meg, amint könyvébe bújva kapaszkodott fel a
grádicson. Idejártak az eminensek tanulni, de ez lám, még nyáron is
magol, miközben valami úrficskák mellett praeceptorkodik. Hja, otthon
nincs falat.

– Menj, bújj el… Istenem… ha meglátnak… egy asszony is… ha anyámnak…

– Nem megyek nélküled.

Megfogta szorosan a leány kezét. Már kattogott a kő. Beszéd is
errefoszlott…

– Eressz… menj… menjünk…

Sebesen nyíltak, csapódtak körülöttük a bokrok. Olykor ugrani kellett át
a sírokon, kidőlt köveken. Az utatnyitó úrfi homlokát megcsapdosták a
gallyak. Kezét véresre hasogatták a csipkebokrok.

De miért futottak még egyre? Valami kergette őket; de vajjon az emberek
szemétől való félelem? Bizonyos: Druzsiánna, a napok óta heverő,
bánatba, magaelengedésbe, reménytelenségbe zuhant, most valami fiatal,
forró életörömöt érzett: futni csapkodó cserjék között, lihegve, egy
erős kézen…

A szőlőn túl bükkbe értek, annak is kétesztendős irtásába, hol hínáros
iszalagként sarjaztattak magukból kúsza bokrokat a kivágott törzsek.
Óriási harangvirágok csengették feléjük a csend, a magánosság
szimfóniáját.

Egyszerre Druzsiánna elbotlott, féltérdre esett. A szíve nem bírta már,
meg egy inda is keresztül feküdt az útján. A gróf gyengéden fel akarta
emelni.

– Úgy elfáradtam… pihegte szegényke. – Lélekzeni sem bírt. Mintha csak
harmatból volna a tüdeje.

– Hát pihenjünk… Itt nem bánthat senki. Nem furcsa, hogy téged anyád és
engem keresztanyád küldött a mai találkozóra?… Milyen szép vagy
Druzsiánna! A szemed, az arcod, az ajkad hogy ég!… A futástól? Vagy
félsz? Attól is? Hát még? Te!… Te szendefényű szép szövétnek, aki
égedelemtűz-lángját gyujtottál!…

Ott búcsúztak ők, Isten ölében, akiknek nem volt helyük elbúcsúzni
emberi szem, anyai szem előtt.


III.

A nyár nem tett jót Druzsiánnának. Az úrfi igazán elment most már.
Mihály gróf nem is igen hagyta Simonfáján időt tölteni, aminthogy
leveleivel is bennelakott, mióta Zéfi tánt a konfirmáció után valami
képtelenséget árulkodott be Mihály grófnak, egy nefelejcsbokrétával,
nemzetiszín szalaggal kifestett levélben, mit „alkalommal“ küldött ki
Simonfájára.

Druzsiánna megvilágosodott, elfehérült, mint a vas, ha minél jobban
izzik. Álomjárónak tetszett, nem aludt, nem evett, valami messziségbe
nézett.

Pólika néni volt az egyedüli, akihez át-átment. Az anya nem bánta már,
tegyen, amit akar, úgy kezdett fájni a szíve leánya pusztulásán.

Ki hitte volna, hogy az idő nem mindig orvosság, s hogy az ő leányának
nincs lelkiereje?

Egy napon Pólika néni komoly szóra vonta Dobokainét.

– Édes lelkem, Kalim, engedj meg, de sírba jut így a te Druzsiánnád.

– Hát mit tegyek, az Isten szerelmére? Hívjam Baricz kirólgust?

– Nem segít az, csak megijeszti az ilyen szívbéli bánatosokat. El
kellene vinni a leányt valamerre. Ne lássa ezt a helyet, ahol minden
arra az emberre emlékezteti…

– Tudtam én azt, hogy nem jó az ilyen úrfiakkal szóba állani! Ugye, hogy
nincs bár egy sor írása a szegénykém számára! Kell is neki magunkfajta
örökre! Igen, legyeskedni, minden helybe mással! Aztán a
mágnáskisasszonyok… Itt persze Druzsiánna volt a legszebb. De azután…

Pólika néni idáig zavartan lapult, – szokása ellenére. De most már
felpattant:

– Na, már az én keresztleányomnál szebbet a hercegkisasszonyok között se
kap az a… hogy verje meg az Isten!

Hirtelen elhallgatott, más vízre tért:

– Kali. Hallgass rám. Én azt mondom, engedd azt a leányt velem. Tudod,
jön az ősz, megyek Mokányiába, betakarítni holmit. Magammal vinném
Boicára, a lelkemet. Hátha jót tesz az az áldott havasi levegő…

A máskor sziklaerős anya ráborult a mozgékony kis Pólikára.

– Ahogy gondoljátok… ahogy ő akarja… Te Pólika, _azon nap_ óta senyved
egyre…

– Milyen nap óta?

– Jaj, Pólika… Nyár elején egyszer… mit mondom, egyszer. A fiam halála
napján. Csillagos estére jött haza. Meg voltam rémülve, hogy
veleszökött, vagy neki ment a Marosnak… Persze megréguláztam, pedig
megfogadtam azelőtt egy perccel, hogy én Istenem! csak még egyszer
életben lássam! Feladtam neki a leckét, ahogy mi hallottuk, hogy hát a
leánynak a disznócsordával kell egyszerre hazajönni… De olyan zavart
volt, mintha nem volna helyt az esze. A hajában száraz cserelevél, a
válla felett egy piros vércsepp. Mintha valaki vérző újjal érintette
volna. Nem akart felelni, hol volt, mit csinált, hogy mocskolta be a
drága konfirmációs köntösét. Makacskodott, hát én is kifogytam a
békességes tűrésemből és… konfirmált létére… de megütöttem. Egyszer…
kétszer… de az furcsa volt, hogy tűrte az a verést. Az arcát ütöttem…
Mintha csak jól esnék neki, szinte odatartotta a fejét, mikor
félbehagytam. S Istenem, Istenem, csak a javát akartam, hiszen csak
azért tartottam kordában, mert azt akartam, hogy a hajnalcsillagnál
fényesebb legyen… Aztán tudod, a biblia is azt mondja, aki az ő
gyermekét szereti, az megveri… S lelkem anyám úgy tartotta, hogy az anya
veréseitől gyarapszik a gyermek… S az enyém összement azóta, mint egy
kicsi kesztyű… Az… anyám sorsától féltem…

Pólika néni régen sírt már. Utoljára hangosan.

– Ne mondd, lelkem Kalim, mert megszakad a szívem. Hídd bé a drága
gyermeket, kérdjük meg, akar-é velem jönni?

Druzsiánna bejött, mint szép, fehér kísértet. Akart, mindent akart, amit
Pólika néni tanácsolt.

Egy hét mulva ökörszekérre ültek és elkocogtak Boicára, ahol Pólika
néninek anyai része volt, egy kis két szobás, tapaszos udvarház, néhány
mokány zsellér vagy harminc holdon. Elég messzi volt a városhoz, még
csak falu sem volt; szétszórva guhadtak a földből a gomba formájú
viskói. Lóháton jártak le népei a városba és egy szót se tudtak az urak
nyelvén.

Úgy novembertájt, mikor már a torma is ki van ásva, Pólika néni egy
hajnalban, rakott ökörszekér tetején, megérkezett. Nagyon jó híreket
hozott. Druzsiánna épül. Segített a szilvaszedésnél, szilvaíz főzésnél.
Ott volt a krumpliásásnál, kukoricafosztásnál. Most már azonban nem
mozdul ki a házból, mert nagyon erős a levegő. A kedve is jobb. Csak egy
baj van: nem akar hazajönni. Ő, (Pólika néni) eléhozta neki tegnap a
hazajövést, de csak sírt mint a záporeső. – Hát az anyját nem kívánja
látni? – Csókoltatja, s engedelmét kéri, hogy nem tud hazajönni.
Megszakadna a szíve. Meg aztán fáj neki az a verés is. Minek felizgatni.
Pólika kiköltözik hozzá télire, úgyis fonatni, szőtetni akar. Tavasszal
aztán visszajönnek.

Vissza is jöttek május közepére. – Most derült ki, milyen lecsperdi
perszóna ez a Vesmásné Csontt Apollónia. Hogy csak a szája jár
örökkétig. Druzsiánna semmit helyre nem jött, sőt a nagy fehérsége
szinte ijesztett. Vagy egy fél esztendeig lábon húzta, azután ágynak
esett. Fehérségébe hamúszín vegyült, és lett belőle szegény, mozdulni is
alig bíró, eleven csontváz. Mindennek fejébe az anyjától végkép
elidegenedett. Nem nézett vele soha szembe, igent-nemet szólt csak
hozzája. Félt tőle, vagy megutálta? Mikor egyszer álmában az anya
megcsókolta, felébredt és rémülten sírni kezdett. Dobokainé össze is
perelt Vesmásnéval, hogy ő forgatta ki leánya szeretetéből, azon a nehéz
télidőn, mikor lóháton se lehetett Boicát megközelíteni. – Vesmásné
nyelt és hallgatott.

Druzsiánna kihúzott még egy telet. Fehérborostyán hullásakor temették. –
Dobokainé először megvadult a fájdalomtól. Hónapokon át sírt és
éjszakánkint kifutott a temetőbe, a leánya sírjára. Aztán elnémult és
összement. Olyan volt, mint a magát sorvasztó, elrogyó rőzserakás. Régi,
rendes házatája zülleni kezdett. Kis vagyonkájával nem törődött. Miért?
– Lopták, csalták. Garmadákban rothadt a gyümölcs a kertben, a fák
alatt. Szép matróna külsejét az asszony koszladozni hagyta. Eljárt
szakadt köténnyel, frissítetlen főkötővel. Hát itt se gyógyított az idő.
Pedig két kerek esztendő múlt a Druzsiánna temetése után.

Pólika néni sírva beszélte a romlást mindenfelé.

Dobokainé aztán fogta magát egyszer, lefeküdt az ágyba és elküldött
Vesmásné után. Pedig elhültek volt egymástól, a Dobokainé sok
falángatózásai miatt. Hogy így, úgy, csak akinek soha se volt gyermeke,
csak attól telik ki az, ami Vesmásnétól kitelt…

– Póli… Te mégis, mindig jó voltál velünk… Megmondom én: nem akarok
tovább élni ezen a világon. Ne ijedj meg. Nem akarok én elkárhozni, mert
akkor odaát se találkozhatom a lelkem halottammal. (Nem is gondolt már a
többire, csak Druzsiánnára.) Máskép akarok én elpusztulni. Isten
kegyelméből. Épen azért kérlek tégedet, valamire. Menj el a tiszteletes
úrhoz, s kérd meg, könyörögjön érettem vasárnap. Hogy az a szent Úristen
könyörüljön egy nagy betegen – mert a lélek betegsége a legnagyobb
betegség – és vegye magához…

– Hát nem akarsz te élni semmi szín alatt, Kalim lelkem?

– Nem én többet ezen a világon. Mert látod, mindig egy van a lelkemben:
hogy olyan szigorúra fogtam, pedig hát most már tudom, mindent rá
kellett volna hagynom, mert Baricz kirólgus megmondta, hogy ne vádoljam
magamat, mi tette tönkre, mert így se, úgy se maradt volna meg… Én csak
nyomorgattam… Iszonyú dolog ez, hogy nincs mód, a halotton valamit
jóvátenni… Minek éljek én ekkora kereszttel, Krisztus urunk is elesett
alatta…

Pólika néni felhagyott a sírással. Gondolkozott egy kicsit. Pedig nem
volt kenyere a tünődés.

– Jól van, Kali. Még máma elmegyek a várba, mert zsendül a tavasz, s
holnap indulok Boicára veteményeztetni. Vasárnapra megrendelem a
könyörgést.

Következő vasárnap az egész templom sírva fakadt, oly szépen könyörgött
a nagypap:

„Uram“ mondta, „tedd a te kezedet az ő szívére, mert ha te csak
kisújjaddal érinted az emberi bűnös, beteg szívet: a paradicsom
virágainak balzsamával telik meg az…“

Kérdezgették zsebkendős pukéták megől a vénasszonyok: ugyan kiről lehet
szó?

Vesmásné aznap szürkehajnalon jött meg Mokányiából. Délutánig ki se
bújt. Tán ismét volt valami a rovásán Dobokainéval szemben? De nem, mert
délután átizent hozzája:

– Kali, lelkem, jere, mert nálad is betegebb vagyok.

Tudta, csak erre mozdul ki komaasszonya.

Dobokainé töpörödötten, árván, de sietősen jött be az udvarra, nyitott
be a középső házba. Hiába, hogy még szükség van rá, ez visszahozta
valamelyest az erejét.

– Mi az, mit ijesztesz te engem, mikor semmi bajod, a dívánban ülsz?

– Jobban vagyok már, de te ülj le Kali, fúdd ki magadat. Nagy szóm van
ma veled.

– Na, nekem is. Ma templom után vizitában volt nálam Reoli Pepi. Azt
mondta, a helyreálltomért imádkozott a pap… Mit csalafintáskodol? Nem
lehet bízni egy szavadban sem?

– A pap az Úristen akaratáért és nem a mi gyarló kívánságainkért
könyörög. Gyere most velem, az első házba.

Előrement és felnyitotta az ajtót… Egy karosszékben – furcsa, hogy
kerülhetett oda, – katrincás mokány menyecske ült, igazi havasi, még a
haja is a félfüle köré volt vastag varkocsban odakanyarintva. Különben
takaros fehérnép volt, s az ölében még takarosabb gyermeket tartott,
mintegy háromesztendőset.

– Tedd a földre, Vironyika.

A kicsi lecsúszott az ölből, de ijedten fogózott bele a katrincába.

– Kali… nézd jól meg azt a gyermeket.

Dobokainé úgy volt, mint aki viharba került és nem tudja, mi lesz vele.
Kínosan, mereven nézte a ragyogó fejet: angyalénak tetszett, akit látott
koporsóba, földbe téve és aki hihetetlen csodából visszareppent az
égből.

– Kihez hasonlít…?

Gyötrelmes jaj:

– Druzsiánnám…

– Na látod Kali. Ez a kicsi leány a Druzsiánnáé. A te unokád… Ne nézz
rám, mintha bolond volnék… Lelkem, el ne szédülj…

Leültette egy karosszékbe a holtraváló asszonyt, ki szemét is eltakarta,
mintha attól félne, hogy megvakul. Gyehennatűzbe, vagy felkelő napba
látott?

Pillanatig hallgatott Vesmásné, aztán a tőle telhető higgadtsággal szólt
tovább:

– Igazat beszélek. Most már tudod, miért imádkoztattam a gyógyulásodért.
Nem mondhatod többet, hogy nincs kiért élj és hogy sohase engesztelheted
ki Druzsiánna lányodat. Légy anyja a gyermekének…

Vesmásné felvette s a hidegrázva reszkető anyának ölébe tette a kicsit.

Mintegy álomban, mintegy tébolyultan nyúlt az utána… Belekapaszkodott,
mint fulladó a vízre hajló vadrózsagallyba, mely sebez is és mégis:
élet. Nem merte nézni a gyermeket, csak a puha kicsi, meleg kicsi
valóságát érezte, a havasillatú, ropogóshúsú friss tagjait… Mintha szíve
helyett szívet tettek volna kebelébe.

Félkézzel a kicsit fogta, fejét beléjefúrta, másik kezével Pólika kezébe
fogózott.

– Kalim lelkem… hallgass meg csak… Nagy bűnösök voltunk mi a te lányod
dolgában. Te üldözted, én kerítettem őket… S a mi fekete bűnünkért Isten
a legnagyobb jóval szégyenített meg… Mert tudod lelkem, most szinte azt
hiszem, ennek így kellett jönni… Druzsiánna a halálé volt, születése
óta… Szedett szőlő volnál te most, a gyermek nélkül… Hogy lányod helyett
lányod legyen, nagy nyomorúságok kerülőjét járatta veled az a fentvaló
Úristen…

Az anya könnyei bővül hullottak a gyermek szép, síma gesztenyeszín
hajába. Mintha szárító, puha selyemkeszkenyőbe.

De Vesmásné utolsó szavainál felpillantott, körülnézett, keresett
valamit. Egy képet, amelyen sápadtan ragyogott a tavaszelői nap.
Törékeny leányt ábrázolt az, konfirmációs ruhában, kezében imakönyv,
emléklap, homlokán gyógyíthatatlan két szenvedés koronája.

Az anya felkelt s karján a szorosrafogott gyermekkel eliberogyott a
képnek. Mint tél oszoltán az újból forrni kezdő bor sikoltva tépi fel a
pecsétet: zokogva hördült ki belőle a szó:

– És én téged megütöttelek! Én téged megütöttelek!




BOLDOGSÁG.

– Na, hiszen ő is, szegény feje!

Igy sóhajtgattak a nagynénik Imre unokaöccsük felett. „Valóságos Ázsia“,
mondogatták néha összefoglalóan a háza tájáról, de annak egyes eseteit
is gyakran beleszőtték példálózgatásaikba.

„Már én csak azt az egyet tudom mondani“, így kezdődött a szó, de hány
ilyen „csak azt az egyet“ tudtak!

– Hogy némely milyen könnyen él!

– Padlót festet, hogy ne kelljen súroltatnia!

– Kockacukrot vesz és cukorport, ahelyett, hogy vágná és törné a
süveget.

– Poronyú almásbélessel vasárnapozik! Igazi restasszony tészta.

– Ágyban kávézik, a haját csak szalaggal köti át, úgy hillérkedik
napestig!

Ez a „némely“ az Imre felesége volt. Vézna húszesztendős madárka, bizony
nem sok komolysággal bélelték meg odahaza. Pedig lett volna rá okuk,
mert afféle templomegere-tanítóemberek voltak. Belé is pusztultak korán
a nyomorúságba és itt hagyták az életre nem nevelt egyetlenjüket.

A fiatal asszony esetei így valóságos családi csemegéül szolgáltak új
rokonságának. Imre testvérnénje, egy örökké horgoló, időtöltött
kisasszony hordta a pompás beszédtémákat a tempós délutáni kávézásokhoz,
a „fúdd el s elrepül“ könnyűségű kalácshoz, a sűrű bivalytejhez és a
drága mérgekkel illatozó, nehéz fekete kávéhoz.

– Tegnapra például… egy, kettő, három… (Eszternéne a láncszemeket
számlálta) odarendelte a mosónét… egy, kettő… s mikor az neki akar fogni
a dörgölésnek, kisül, hogy az este elfelejtettek áztatni – egy… kettő…
Persze az asszony nem ért rá facsarni, teregetni és másfél napszámot
kellett kifizetni neki… egy, kettő… egy, kettő.

– Szegény Imre – túrhatja az orrával a földet! – sóhajtott a jólelkű
Józéfa néni.

– Akit az Isten megvér, elveszi az eszét! – mérgelődött a kemény fajtájú
Johonka.

Az egész házasság egy nagy „fuccsal“ kezdődött. Imrét „megütötte az
ördög a lapátjával“ és ahelyett, hogy gyüjtött volna, amivel önálló
irodát nyisson, leszerződött irodavezetőnek a principálisához. Eladta az
eszét, élhetett a más kutyája módjára ezentúl. A fiatalasszony, akinek
nem sült ki a szeme ezt az áldozatot elfogadni, hamar leszerepelt a
család előtt. A mézeshetek után levizitelt a rokonságban és mindenkit
visszahívott egy délutánra. Két napig erre készült. Tortát sütött,
sandvicheket kent, almát fényesített. A pohárszéket megrakta minden
jóval, az edény és asztalnemű is odakészítődött jóelőre. Ki akart tenni
magáért „Cunci asszony“. (Imre így becézte feleségét és ezt a nevét némi
csúfondáros akcentussal az egész család felkapta.)

A vendégek megjöttek. Mind rokon volt, mind idősebb Cuncinál és mind
kézimunkát hozott. Szégyelhette magát a menyecske, hogy csak kibabázta
magát nagycifrán, de bizony nem volt mit előrángatni kézimunka fejében.
Olyan zavarban volt, annyit próbált kedveskedni a komoly, szigorúan
szóló néniknek, hogy teljesen elfelejtkezett a csemegékről. Eszter
oda-odavágott a szemével a kredencre, de hát hogy szólt volna! Nem az ő
dolga, hogy eszébe jusson a kínálkodás.

Mikor a nénik már túl voltak a kapun – sértettségük diadalérzetében
sopánkodva hazafelé, akkor rémült rá Cunci is a felrakott pohárszékre.
Sírni kezdett kegyetlen szégyenkezésben, úgy elengedte magát, hogy az
urának kellett ágyba fektetnie, mint egy kis lányt, aki kőre csapta a
porcellánbubát.

Egyetlen szerencséje az volt Cuncinak, hogy Eszter néne nem ütötte be
mindennap az orrát hozzájuk, ámbár erősen „jó sógorasszony“ volt, „hű
rokonság“, ahogy a családi szó járta. Igy aztán sok minden titokban
maradhatott. Például a Cunci zeneszerzése is. Volt neki egy rozoga,
hosszú-hosszú zongorája. (Nézd a lelkemet, gárniturja nincs és
klavirozik!) Hát versbeszedte egyszer az ura becenevét, akit ő Babunak
szólított. A verset meg is zenésítette. Egész délután, késő estig, a
zongoránál ült, szólamokat komponált és kottázott. Imre holtfáradtan
jött meg az irodából:

– Vacsorázunk, fiam?

– Jézusom… nincs egy falat kenyér a háznál.

Mitévő legyen? Rázendítette a szerzeményt, énekelt és zongorázott teljes
erőből. De úgy kacagtatta a férjét a fura, nagyképüsködő dalocskával,
hogy az könnyekig volt és beérte a délről maradt mákos laskával.

Már megint „pálám et publice“ történt Cunci másik híres esete. (Imre
családjában a nők is latin szólásokkal éltek.)

Az esküvő után néhány héttel a nagynénék csak kezdték odadugni a
szájukat Eszter füléhez:

– Nincs semmi újság a fiatalasszonynál?

– Nem úgy viseli az magát! Szökdös egész nap, le a lépcsőn, föl a
lépcsőn, legtöbbet az ura nyakába.

– Hivass hozzá, aki megvizsgálja.

– Mondtam én már, mert émelyedett, de a párnába dugta a fejét és azt
mondta, ne beszéljek ilyenekről, a kútba ugrik, úgy szégyeli magát.

Két nap mulva Cunci függönyt tett az ablakra, leszökött a párkányról és
többet nem volt mit szégyenkeznie. – Hiszen csak akkor csapott
spektákulumot! Annyit pityergett, annyit esküdt az ura fülébe, hogy
máskor ilyenkor olyan jó lesz, mint az angyal az égben.

Igy folyt az élet „Babu és Cunciéknál.“ Történt ezer visszás dolog, nagy
és kicsi. Egyszer az összes befőttek peshedtek meg, máskor a kész új
ruhát bontotta szét Cunci és nem sikerült összeteremteni többet. Azután
asztalfutó nélkül terítettek, vagy vasárnap varrták a gombot a
kikészített fehérneműre.

Ott laktak a város lenézett Porond-utcájában: három úgyahogy berendezett
lyukban, de ha pénzhez jutottak, hát Cunci azaleát vásárolt az ebédlőbe
és hálópyjamát az urának. Johonka csak a kezét csapta össze:

– Hogy mit nem tud a kántorkisasszony!

Megesett az is, hogy színházat béreltek s hogy berándultak Kolozsvárra.
Azután pedig a hónap végéig „éhkoppot ettek sóhajtott lére.“

Amellett nyavalyás kis fehérnép volt Cunci: hol egy nátha tette ágyba,
hol egyébért feküdt, amivel más asszony akár disznót öl a családban. A
félénksége pedig egész kacagás volt! Örökké nyügölődött vele az ura
nyakán, még az egértől is visítozva rohant.

Szó, mint száz: Imre olyan „virtsaft“-ba került, hogy már siratgatni is
szokták a híres uzsonnákon.

– Beh jó, hogy meghalt a szegény anyja, legalább nem látja ezt a
züllést.

Ami azonban két táborra oszlatta a néniket, az Imre viselkedése volt. A
szentimentálisabb párt nemesnek, mártirosnak minősítette a férfi finom
tempóját: hogy nem panaszolt soha egy árva szóval.

– Ritka nagylelkűség – mondotta Józéfa néni. – Mindig mosolyog, még az
utcán, magában-mentében is és ha az ember kérdi: hogy vagytok otthon,
azt feleli: jól, kezit csókolom, köszönöm, nagyon jól.

– Ez a legcsúfosabb kétszínűség, megengedj, édes Józéfa. Ezért
hopocálhattam kicsi korában! Ahelyett, hogy mint anyjához jönne hozzám,
kipanaszolná magát és megkérne, hogy oktassam egy kicsit azt a
habhajdánét!

A kis habhajdáné pedig egyszer csak fogta magát és meghalt. Ezt is olyan
önfejűen csinálta. Mikor Józéfa és Johonka néni éppen rászánták magukat,
hogy „lecsapnak“ valami rosszul beütött disznóvásár után. El voltak már
készülve a bevezetéssel.

– „Nézze lelkem, a maga ura korán árván maradt, mi vájtuk ki a
nyomorúságból, anyja helyett anyja voltunk, hát csak van jogunk…“ stb.

De mikor beállítottak, Cunci keservesen nyöszörgött és Babu rakta az
ecetes ruhákat a boldogtalanra. Persze télvíz idején kimelegedve
berohant a konyhából a fűtetlen első szobába, hogy lesse a katonazenét.
De azért a nénik elővették a jóságukat – az ember nézi, amit néz – és
felváltva ápolták. Azonban Cunci még az ágyban is udvariatlan volt,
folyton az urát akarta magánál; belefogózott a kezébe és ha menni akart,
karikára nyílt a szeme a kétségbeeséstől:

– Ne hagyj itt magamra… ne hagyj itt magamra!

Szegény elkínzott embernek semmi nyugtot nem engedett és mire behúnyta a
szemét, az összes néniket megsértve hagyta vissza.

Imre szépen, komolyan viselte a gyászát. A nagynénik ki nem fogytak a
dícséretből. Hogy megbecsüli még holtában is! Soha egy rossz szót nem
beszél felőle. „A szegénykém“-nek emlegeti, ha szó van róla.

Időt hagytak Imrének – ne szólhassa meg senki, hogy ők milyen fajta
familia – egy teljes esztendeig a fekete karszalag viselésére. Ekkor is
csak okkal-móddal kezdődött, hogy:

– Hiszen szép, szép, de utóvégre is –

Egyszer aztán Johonka mégis csak kirukkolt s a halál óta Imrénél lakó
Eszter is elkezdte a nótát, hogy ő nem bírja már a háztartást kétfelé.
(Nem oszlatta fel a magáét, ő tudta, miért.)

Szegény Imre pedig már egészen elhelyezkedett ilyenformán az életbe:
hogy Esztike főz és uralkodik és ő minden vasárnap délután kisétál a
temetőbe. Hanem azután addig-addig hallotta a néniktől, hogy „ez így nem
élet“ és addig szenvedte az Eszter duzzogásait, amíg kezdett puhulni.

Csak annyi terminust kért még, míg elkészül a szegénykének a sírköve.

A jó nénik ezalatt újjra szedték a város eladó leányait. Családfát,
hírnevet latravetettek, no de szalmájában is megválogatták és azt is
kinézték, hogy legyen egy pár sustákja. Főleg árva leányt kutattak, aki
azonnal kézhez kapja az övét s nem böjtölteti az urát az örökségért.

Pompás új asszony került. A másik még a kis újjával sem ért fel. Más is
az, ha a tapasztalat válogatja meg a feleséget, mint ha diákbálon
akadnak össze a fiatalok, ahol a cingár boka és csiri-csáré száj szédíti
az ifjú embert.

Az új asszony erős volt, tán szebb is a másiknál, mindenesetre jóformájú
fehérnép. Símára fésült fején, komoly kontyán csak úgy pihent a szem.
Híres gazdasszony-anyának a leánya: három évig hordott egy kötényt és
minden ruháját maga varrta.

Még a házasság előtt kivette Imrét a principális körméből és saját
irodájába, saját házba segítette. A rokonsága pöreit is elhozta
hozományba. Azután túladott férjének szedett-vedett bútorain, szép kész
garniturákat hozott ő azok helyett. Már az első héten leltárba vette az
ura fehérneműjét. Be is stoppolta az első asszony után maradt sok likat
a harisnyákon. Egyebet is átrendezett. A hálószoba nevetséges, sőt
Johonka szerint „orcátlan“ rózsaszínű lámpájáról lehúzta az ernyőt.
Könnyű munka volt: cafatban jött le a vázról, úgy meg volt évődve a
selyem.

Imre csodálkozva állt meg este a józan, fehér világosságban, mintha
elszállt volna valami a rózsaszínű fényben.

– Hol van a lámpaernyő?

– Ott, – mutatott rá Ilona, egy marék elporosodott rongydarabra.

Imre nézte a cafatokat. Ezek árasztották a meleg, andalító világosságot?

Lassanként minden megváltozott körülötte. Nem is volt már, ami Cuncira
emlékeztessen. Épen csak álom-alakban járt még vissza. De ha Imre mélázó
kedvben ébredt és az álmokat emlegette, az asszony legyintett:

– Álom s esős idő!

Ilona mestere volt az életnek s az élhetőségnek. Ment is körülötte
minden, mint a karikacsapás. Bezzeg nyugodtan tehette most próbára
Johonka a tisztaságot Imrééknél. Felrakhatta a feketebársony kalapot a
sifonér tetejére: nem volt azon egy mákszemnyi por, amikor levette.
Honnan lett volna? A háziasszony jeggyel jelölte meg, hogy meddig
jutottak, ha netalán félbehagyta volna a cseléd a portörlést. Máskor
„meglepték“ a fiatalasszonyt, de ugyan nem jött az zavarba. Olyan
kamrája volt, mint az édenkert. Csak lekötött három szál füstölt
kolbászt a rúdról, forró vízbe dobta, tormát reszeltetett. Aztán kivette
a pohárszékből a mindig készentartott édestésztákat és olyan vacsorát
rögtönzött a váratlan vendégeknek, hogy aki jobbat kíván, az hazudik.

Jöttek is gyakorta most már a nénik. „Végre van, ahová az ember néha
elmenjen.“ „Ez már talál a családba!“ Még a neve is. Nem is tűrte, hogy
kitekerjék, ő se sületlenkedett a férje nevével. Nem kínozta Imrét soha
semmivel. Igaz, hogy Imre néha szerette volna, ha több szükség van
reája. Ha este belefogóznék egy meleg kis kéz:

– Kísérj végig a folyosón, úgy félek!

Csakhogy nem félt ez az asszony semmitől.

Mikor émelyedni kezdett, akkor szakkönyveket hozatott, eljárt doktort,
vénasszonyt. Mint az óra, olyan pontosan élt rendelet szerint. A
végnélküli csipkék helyett most már rékliket kötött, fásli-szalagot:
egy, kettő… egy, kettő.

Két héttel a nagy esemény előtt már az utolsó szalag is be volt fűzve a
kis kelengyébe. Azután minden derendócia nélkül pompás fiúcskát szült.
Azt kívánt, az lett: az ilyen nagyszerű teremtés az Úristen dolgába is
bele tud szólani. Nem is folytatott olyan zöld beszédet, mint Cunci, aki
leánykáról ábrándozott, mert azt szebben lehet öltöztetni.

Hat hét mulva fényes keresztelőt csaptak Imrikének. Huszan ülték körül a
lakomát. Az asztalfőn a fiatal anya, a család ünnepeltje, balján a
pappal, jobbján Antónia nénivel, a keresztmamával. Ez gyermektelen,
gazdag konziliárusné volt. Brassóból, az asszony rokonságából.

Fogyott a sok nehéz étel, folyt a drága bor, egymást szégyenítették meg
a „tartalmas“ felköszöntők. A banda is felzendült a verandán, csupa
hivatlanul.

Szép hallgató nótákat húztak, a vidám ember szereti úgy távolból a
szomorúságot. Imre is jól beléjük hallgatózott. És úgy csodálkozott,
hogy ez mind érte van és az övéiért. Az elégedett, tisztes rokonság, a
jó mód, a vigalom… olyan furcsa volt ez, még mindig olyan hihetetlen.

Józéfa néni ábrándozott, de Johonka odasúgott a fiatalasszonynak s az
kapott a szón és továbbadta Imrének:

– Fizess fiam, sok lesz a mulatság ára, ha ilyen sokáig engeded, hogy
húzzák.

Imre felkelt és bement pénzért a hálószobába. Kitárta a vasszekrény
nehéz ajtaját és kihúzott egy fiókot. Gummiszállal átszorítva feküdt ott
a sok rendezett bankó, mellettük a pénztárkönyv és a ceruza. Milyen
pompás dolog ez, milyen zavarban is voltak egyszer Cuncival. Imre-napot
jött a banda megmuzsikálni és alig tudták a forintot a tükörfiókból,
mellényzsebből összevakargatni… Beh ijedten is nézett szegényke, hogy
nem tudják kiszurkolni. Mikor aztán megvolt az utolsó krajcár, átölelte
az ura vállát, táncra perdült vele:

– Hadd húzzák még, ne siess!

… Künt a banda már érezte, hogy illő lesz a frissbe fordulni. Abból is
már elzengett jó nehány, de a házi úr késett. Ilona asszony
nyugtalankodott: „Ez nem illik, rendetlenségre, szegénységre vall;
mintha keresni kellene nálunk a pénzt.“

Már mozdult, de Józéfa néni visszanyomta.

– Te csak maradj, fiam, nem illik felkelned.

Átment a nappalin, onnan nyílt a háló. A feléje szolgáló ajtó nyitva
volt. Imre nem hallotta meg, hogy valaki belépett.

Úgy maradt arccal a kasszára dőlve, a válla össze-össze rándult. –
Józéfa néni megérintette.

– Mi az, Imre fiam?

A férfi mozdult, de nem volt még ereje visszazökkenni a rendes
mivoltába. És most az egyszer életében igazán úgy szólt a nénihez,
mintha az anyjának mondaná, őszintén, gyámoltalanul, kicsordulva:

– Hagyjon el, Józéfa néni. – Én is voltam valaha boldog –

Az arca nedves volt és piros, még a kassza oldalán is fényes, földig
futó csíkok íródtak a könnytől.




ALUL.

A négyórással kellett a kislánynak megérkeznie.

Kislánynak hívta csak a pár hét alatt, mióta megtudta, hogy van a
világon és hogy találkozni fog vele, hogy köze lesz hozzája.

El is képzelte egészen, név szerint. Bizonyosan szőke, csak szőke lehet!
Nem túlságosan magas, inkább középtermetű, talán annál is kisebb. Nagy,
világos szeméből ámulva, balgatagon kukucskál a gyorsan táguló pupilla –
és sebesen beszél, mindig hirtelen szólva, mintha más utakon járó,
messzi álmokból riasztanák fel.

Ilyen volt az anyja is. Kedves, meleg gyermek, virág a virágai között…
Nem volt a lelkében semmi rosszaság, semmi ingatagság. Benne magában
volt a hiba: a gyáva, gyámoltalan nagy szerelem, hogy nem mert szólani
abban az időben, amikor kinyílt a lány és várakozott arra, aki eljön a
lánysága után.

És eljött a győztes.

Akkor ő már hiába térdelt le elébe egy alkonyatkor a porondos kerti
úton, ott, ahol a labdarózsák eltakarták a fákat nyesegető apát. Hiába
kulcsolta át reszkető térdeit!

Csak egy rémült, menekülő tekintetet kapott. – Elszaladt a lány, a
kislány.

És azon az éjjelen még sokkal messzebb szaladt. Azaz, hogy nem ő ment,
hanem elhúzta a győztes, ahogyan a delej az akaratlan vasforgácsot.
Kiment hozzá a kertbe, mert a győztes úgy parancsolta. És kiment, már
parancs sem kellett hozzá, a kerten át az útra, ahol a hintó várt…

„Ahol megtalálta, onnan már nem kívánta hazahozni.“ Igy szólt a krónika
tovább az öreg igazgató-tanítóról, meg szép, szőke, anyátlan
kislányáról.

Modellje lett, szeretője, esketetlen asszonya a festőnek, aki fekete
volt és biztosszemű, könnyűszavú, amilyen soha sem járt sem azelőtt, sem
azután ott az Isten hátamögötti falucskában.

Mindig azt hitte ő, az alulmaradt, hogy nagy sors várt reájuk,
kettőjükre. Csak most, hogy levelét vette a hajdani „kislány“-nak, csak
most tudja, hogy a halál kettévágta a győztes életet, és hogy a névtelen
asszony egy új, névtelen kislánnyal tért vissza a szamosmenti faluba.
Ott élt szegényen, megvetetten, hogy kibőjtölje a kicsinek a nagyapa
szeretetét, a nagyapai örökséget.

„És amikor már minden jól lenne, énnekem kell meghalnom, kedves Szente
úr. Tudom, hogy nincsen sok oka, hogy jó legyen hozzám, de azt is tudom,
milyen jó szíve volt. Magára bízom a kislányomat, mert akije volna, azok
jó szemmel nem nézik. Számontartottam kedves Szente úr, bár messze
kérezett innen, hogy meg nem házasodott, így nem lesz neki senki a
mostohája. Mert maga – érzem – nem lesz az hozzá soha… Szoktassa rá házi
munkára, ha épen elé is vétetné vele a tanítónői oklevelét…“

A négyórás késett, és a váróterem lassan szürkébe borult. Szente úr, a
tanítóbácsi, nem olvashatta tovább a levelét, mert itt ezen a kis
állomáson nem volt szokás lámpát gyujtani, amíg az emberek az újjukat
látták. De hiszen tudta már könyv nélkül, meg aztán folyton sírva fakadt
úgyis, ha belenézett.

Sohasem hitte, hogy életében még változás történhetik. Megvolt a
házikója, kertje. Nyulat, galambot tartott és szerette a falu
gyermekeit. A kántornénál kosztozott, és paphoz, jegyzőhöz eljárt
ferblire, vagy muzsikálni a táncoslábú kisasszonyoknak.

Most pedig neki is lesz egy ilyen kicsi-kisasszonya. Ugyanhát
elmulhatott már vagy tizenkilenc éves, de azért még mindig kislány
bizonyára: szőke, filigrán és álomból felriadón pergeti a szót.

A birtokocskát, ott a Szamos mellett, majd kiadja bérbe. A pénzt azonban
el nem költi. Bankba rakja, hozománynak.

Itthon pedig új rendet teremt. A belső szobát, amelyet most nem fűt
télen, átadja a kislánynak. Jómaga sem hál többet a nagyszobában, abból
ebédlő legyen, meg nappali. Hanem a kamarát fogja átrendezni
legénytanyának. Állandó asszonyt is fogad a bejáróné helyett s azt sem
valami akárkit, hanem jobbfajtát, aki anyát is pótoljon a kislánynak.
Aztán ki tudja, az új kolléga, aki a papkisasszonyt nem kapja meg
úgysem… De egy ilyen szegény, névtelen kislánynak, aki szelíd és
szeretetvágyó lehet, nagy szerencse volna.

Igaz persze, hogy akkor aztán jobban szeretné az urát, mint a gyámapját.

Féltékenység szorította el Szente tanítóbácsi szívét. Nem, sokáig nem
fogja férjhezadni. Megtartja magánál és nagyon fogja szeretni. Nagyon,
nagyon hálás lesz a kései örömért, amit belehoz az ő magányos életébe.
Mint egy jóságos, boldog édesapa, olyan lesz vele…

Édesapa! A szíve átmelegedett. És egyszerre eszébe jutott az a tekintet,
amelyet akkor estefelé vetett reá a festő, amikor a kislány kikosarazta
őt és ő kimondhatatlan bánatban kullogott hazafelé.

Hanem meg kellett mégis halnia a győztesnek, fiatalon. És a leánya most
az övé, az alulmaradotté.

„Apám“ – így fogja szólítani őt és az igazit nem szólíthatja soha már,
sehogy. A sors visszaadja neki ahelyett, akit a másik tőle elrabolt.

Künt megpendült a jelzőharang ti-teng-je. Parasztok nehéz kopogással
baktattak kifelé. Szente tanító is a nyomukba hágott és kilépett az
állomás kicsiny előterére, ahol egy elkerített virágágyasban
georginakórók rothadtak a vizes hó alatt.

Szürke, szinte piszkos ködből hámlott ki a vonat… Már hallatszott is a
dohogása.

Átalvetős parasztasszonyok ugráltak le, a szomszéd nagyközségből,
vásárból jövet. Most vették meg gyermekeik téli kalapját, némelyiknek
két-három kis kalap volt egymás tetején a fejébe húzva.

Szente megfeszült szemmel kutatott a homályban,… egyszerre
megszólították.

Felfelé kellett válaszolnia a kérdezőnek, mert jóval magasabb volt az
nála. Prémboás, kosztümös, gyászfátylas úrnő, kezében csak egy kis
vászontokos bőrtáska.

– Ön az egyetlen kabátos ember itt, hát nem lehet más, mint aki engem
vár – mondotta a mélyfestésű hang.

– Szente tanító vagyok.

– Jóestét. Ráskai Klára.

Az anyját Kláricának hívták.

A tanító csendes megütközéssel hallotta a nevet.

– Ráskai?

– Apám nevét hordom… némi joggal – felelt a hölgy és a hangja elárulta,
hogy nem restelkedik. – Majd mindjárt beszélek többet magamról, csak
vigyen be innen, ahol a vasútgőz átnedvesít egészen.

A tanító gyámoltalanul érezte meg, hogy ügyetlen és elfogódott. A
legrosszabb helyen állott meg kérdezősködni.

– Tessék, tessék csak kérem – kalauzolt. – A szekér… az a szekér ott
reánk vár. Nem ráz, kötéllel van hintamódon felkötve az ülése.

– Várhat az még egy óráig Önre?

– Reám?

– Mert én az alulról érkező vonattal vissza akarok utazni. Tulajdonképen
másfelé vagyok útban, csupán kerülőt csináltam, hogy a tanító urat
megismerhessem. Nézze, csomagom sincsen.

– Vagyis kegyed nem fog most bejönni velem a faluba?

– Nem, uram, hiszen szó sem volt erről ugyebár a levelemben?

– Akkor hazaküldöm… nem az enyém a fogat, nem várakoztathatom.

Beléptek a váróterem keserűre bepipázott levegőjébe.

A tanítónak, – úgy érezte – igen jó ötlete támadt.

– Menjünk át a főnöki irodába, ott lámpa is ég és meleg is lesz.

– Nem, dehogy! Csakis a tanító úrral akarok együtt lenni. Kinyitom az
ajtót, a száraz hidegtől nem félek.

Leült a homályban, szemben a férfival és beszélni kezdett. Nyugodtan,
minden szót mintha megmért volna előbb.

– Anyácskám szegény – tudja ugye, hogy csak négy hete temettem el –
utolsó napjaiban elárulta nekem, hogy a tanító úr jóindulatába ajánlott
engem. Látja, akárki jóindulatába ajánlott volna – nem kerestem volna
fel szívesen az illetőt. Nem találja különösnek, hogy egy diplomás,
felnőtt leányt rá kell bízni egy férfira, – akihez különben semmi köze?
Ne értsen félre, mert Önt nem számítom azokhoz. Sokat töprengett szegény
anyácskám, hogy kire bízzon. Én nagyon megörvendtem aztán, hogy a tanító
urat kérte gyámomnak. Mert mindig mondta, hogy Ön aranyszívű jó ember.
Igy hát nem is állhat utamba. – Mert nekem „utam“ van. Látja, azért
mondtam az imént, hogy némi joggal viselem az apám nevét. Anyácskám nem
igen akart erről az „út“-ról hallani. Azt mondta mindig: „nincs ott
boldogság fiam, asszonyember számára. Asszonynak otthon jó…“ Ó, nagyon
bohó gyerek volt az én szegény anyácskám!

Egy kicsit elhallgatott.

De a tanító nem felelt. Bámult és nem jutott eszébe semmiféle kérdés.

A lány hangja a gyöngédből átforrósodott.

– Már kicsike koromban festegettem. Apám adta az ecsetet először csak
úgy tréfából a kezembe. A képzőben alig tanultam valamit. Csak a paletta
érdekelt. Aztán a tél elején nagy titokban elküldtem néhány képemet
Pestre… Jablonczay mesterhez. Megírtam neki, hogy kinek a leánya vagyok.
Képzelje, levelet kaptam tőle magától. – Ha tudná, drága tanító úr, mit
írt! Nézze, itt a levél. Mindig, mindig nálam van.

Kihúzta az írást kebeléből.

– Van gyufája?

A sárga fénynél eltáncoltak a betűk a tanító szeme előtt: „Vegye fel a
Ráskai nevet. Joga van hozzá, a legszentebb jogon, mert senki úgy nem
gyermeke az apjának, mint az, aki fényes képességeit örökölte.“

A leány hozzáhajolt a tanítóhoz és rábeszélő, meggyőző hangon
magyarázta:

– Kérem, édes jó tanító úr, Önnek bele kell egyeznie mindabba, amit már
úgyis elrendeztem. Kiadtam a birtokocskát, a házat. Csak jóvá kell
hagyatni a szerződést az árvaszékkel. Pestre megyek a mesterhez tanulni.
Higgye meg, azért születtem, hogy az apám élete folytatódjék! – A
csomagjaim már útban vannak Pest felé… Olyan kevés idő van már… késett a
vonatom és a másik jelez mindjárt…

A várószoba parasztjai újból kifelé indultak. Mozgolódott az iroda is.
Valaki pénzdarabbal verdeste a jegykiadó ablakát.

– Kérem szépen, váltsa meg a jegyemet Budapestig. Ha az megvan, átadom
az írásokat, amelyeket jóvá kell hagyatnia. A címemet is felírom egy
névjegyre. Apám nénjénél fogok lakni… Most már ő is szívesen tud rólam.

Pár perc mulva berobogott a vonat. Ablakaiból fehér, erős, szinte
kegyetlen fény esett ki a vígasztalan kicsi állomásra.

Csak most, a felszállásnál látta a tanító igazából gyámleánya arcát.
Kemény, faragott vonásait sűrű hollóhaj keretezte…

– Minden értem tett lépésért igen hálás leszek; egyébként igyekezni
fogok nagyon kevés bajt szerezni Önnek, – mondta, rövid, friss
kézszorítást adva búcsúzásul.

De fent, a fehér fény teljében már nem figyelt többé a sáros, fénytelen
világra, amely odalent elmaradni készült mögötte. Boldog kipirultságban
gombolta szét kabátját az enyhe melegben és ahogy magasranyúlt a hálóig,
mégegyszer megmutatkozott a tanítónak.

Sugár volt, fekete, biztos mozdulatú, bátorszemű. Olyan bátor, olyan
tisztánlátó volt a szeme, amilyen nyugodt és győznitudó a beszédmódja.
Az apja leánya volt, a győztesé, tetőtől talpig, kívül és a lélekben.

Alul, a süppedt havon, visszaindult a tanító. Hátrahúzódott a
csatlakozni akaró parasztoktól… Egyedül, dideregve kullogott haza az
alacsony házikók között, ahol már csak egy-egy kutyavakkantás
köszöntötte a világtalan falusi koraéjszakában.




A TÜKÖR.

Sápadtarcú, kicsit fölényesen mosolygó európai állott az ezüst-arany
hímzésekkel mennyezetig zsúfolt bazárban. A bazáros zagyva franciasággal
esküdözött egy nászutaspárnak, hogy e diónyi boltocska milliókat ér, –
közben a száz frankra tartott vállkendőt odaadta tíz frankért. Magukban
maradva, a sápadt idegen törökre fordította a szót:

– Van régi holmid?

A török kezével intve, félrebillentette a boltocska hátsó függönyét.
Beléptek az ablaktalan, csak egy olajlámpás fényétől megderengetett
kamrába: a földön ott volt a csibuk, a fejpárna.

– Te itt szoktál aludni?

A török bólintott és az olajlámpást felcsavarva, sorban odatartotta
néhány szétteregetett függönyhöz, szőnyeghez, majd a boltozatról
aláfüggő rézampolnához… Az európai szeme azonban egy, a falnak hanyagul
támasztott tükrön akadt meg. A tükör kerete a magasból jövő derengésben
alig csillogott, mintha vasból vagy nagyon elpiszkolt ezüstből volna.

– Frenki, a szemed biztos, mint a sólyomé a zsákmányra, – szólt a török.

Az európai e bókra a tükör után hajolt; de az lehúzta a kezét, amint
könnyedén akarta fölemelni. Csak most tűnt elő: mily gonddal voltak
kivésve, mily hibátlanul megőrződve a keret sűrű, liliomfonásos
arabeszkjei. Maga a tükörlap vak volt, semmit se mutatott.

– Mit adjak érte?

– Százezer frankot, uram.

– Szóval… tízezret? – kérdezte az európai fínom gúnnyal.

– Tévedsz uram, a függöny mögött vagyunk. Ibraim ben Abdullah nem őriz
olyan portékát az álmával, aminek árából alkudni lehetne. Ha nem jössz
igaz török szóval, nem is hoztalak volna ide be. Nézd meg frenki jól azt
a tükröt, nem vas, nem ezüst az. Nem tudom, hogy hívják az ércét, de
rozsda nem fogja és többet ér, mint a vertarany. A tükör lapja pedig…

– Az, megengedj derék Ibraim, aligha ér valamit…

– Tisztelj meg frenki azzal, hogy leülsz fejpárnámra, valaki bejött a
bazárba, ha visszatérek, elmondom neked, mit ér a tükörlap.

Az európai maga mellé állította az olajlámpást és kutatva vizsgálta
kiszemelt zsákmányát.

– Ha platina – mert annak néz ki – mindenesetre megér húszezret. Hát a
munka rajta… A tükörlap azonban… a vén ámító csalni akar vele, jó lesz
hát felülni a meséjének, hadd higgye, hogy azt fizetem meg; különben ha
rá jön, hogy magában a keretet taksálom húszezerre, mindjárt külön
fizetteti meg a meséjét…

Az öreg visszatért és leült a földre.

– Bezártam odakint, esteledik. Siessünk a vásárral, ha a mezarthim
csillag feljő, nem hoz több szerencsét a pénz. – Figyelj, frenki. A
tükröt egy vándordervistől vettem, aki Bagdadból zarándokolt Rumba. A
Tigris-folyó partján vetette ki lábához a víz, midőn egyszer reggeli
áhítatmosdását teljesítette. Megvettem tőle, mert láttam, hogy régi és
hogy nagy kincs… Később hallottam, hogy a bagdadiak ezer esztendeje
keresik Kandazé emirleánynak a Tigris-folyó hullámaiba veszett
varázstükrét…

– Varázstükör? Miben áll a varázslata?

– Óh uram, e tükör a világ hét csodáját múlta felül csodálatosságában.
Egy a nyugatról keletre tért mór aranycsináló kezéből ered az – talán
hallottad, hogy azokra bizatott valamikor a világegyetem valamennyi
titka. A tükör üveglapját ő úgy állította össze, hogy az minden beleeső
képet magába szívott és mindazt, amit valaha látott, időnként
visszasugározta. Rahman emir csináltatta e tükröt, hogy felitatva
leányának, Kandazénak hasonlíthatatlan szépségét, azt a kalifának
megmutathassa, anélkül, hogy a szent hit törvényeit, mely megtiltja a
menyasszony bemutatását házasság előtt, megszegné.

– És tart még a varázstulajdonság? – kérdezte az európai kicsit
türelmetlenül.

– Nem tudom, uram. A tükör akkor is csak annak mutatta képeit, aki
értett a varázslat nyitjához. Ezt pedig Rahman emiren, a kalifán és
Kandazén kívül csak az emir egy rabszolgája tudta, aki állítólag
kihallgatta az emir meg a mór alkuját a tükör felett és aki azután –

– Elég, elég, legyintett az európai. Csak egyet még. Te, derék Ibraim,
ismered-é a tükör nyitját?

– Nem én, uram.

– Persze, persze. És az európai nevetett. – Ma is élnek a csodák,
csakhogy mindnek elfelejtődött a sézámja. Siessünk a vásárral, emlékezz.
A mezarthim éppen nyitni akarja szemét… Húszezer frankot adok.

– Adj uram ötvenezret.

– Húszezret.

És az európai letette a pénzt.

– Igen vagy nem?

– Igen uram… nagy ugyan a veszteségem, de, mert hogy törökül köszöntél…

Az európai ismerte az árleengedés ilyen naiv megokolását. Hallgatva egy
darab Timesbe csavarta a nagyocska tükröt és hóna alá fogta, aztán
kifelé indult a stambuli ótörök városrész nehézillatú, sikátorszerű
utcácskájából. A mezarthim éppen akkor nyílt ki, mint szikrázó
ezüstlótusz az ég végtelen bíbortengerében…

A babona órája volt: szinte éjfél. Sötét, mélybenyúló terembe holdfény
szivárgott: töredezett kőreliefeket, érempénzes vitrinákat, mereven
mosolygó, aranyozott bálványokat cirógatva végig, akár mennyei uszálynak
földetseprő vége. Időnkint a holduszályba ide-oda imbolygó árnyék esett:
fiatal férfifej, egy a kezével kebléhez szorított ovális keretre
hajolva…

Már sok mindenen túl volt, mióta az olajlámpa gőzéből a stambuli
aranyporos alkonyatba lépett… Túl volt azon, hogy a vén török meséjét
hazugságnak vegye: hiszen egyik arab alkimista papirusán rábukkant egy
följegyzésre, mely Kandazé tükrét említette… tehát volt valami, valaha,
valahol…

És miért lenne tisztára képtelenség valaminő ismeretlen szerkezet, mely
a beleesett fénysugarakat megőrizze és bizonyos külső hatás alatt
visszavetítse a világba…?

Az árnyék némán, merőn bámulta a holdfehér tükörlapot. Néha
fölszisszent: óh, balgaság, észvesztő ostobaság az egész – ő, aki a
tudomány megtéveszthetetlen fáklyája mellett hatolt előre az elült
századok, ezredek sötétjében, ő indul el egy oktalan mesén, bizonytalan
ingoványok fölé, mintegy lidércfény után…? És mégis. Az a vakszemű
tükörlap a babona hatalmával sugározott rá: régi, hüvös, józan
mérlegelésekkel nem tudta beleosztályozni fölhalmozott, vignettázott,
kor, érték, hitelesség szerint mesterien elrendezett régiségei közé. Nem
tudott napirendre térni fölötte, nem új problémához menekülni tőle… agya
és keze szüntelenül visszanyúlt a tükörhöz, mint behúnyt szemhez, amit
föl akar nyitni, amibe bele akar pillantani…

Künn a távoli tornyok sorban elütötték az éjfélt. A holdvilág egy könnyű
indus sállal letakart kerevetre siklott, figyelmeztetve a merengőt. A
fiatal tudós, kezében a tükörrel, végigterült a nyugágyon, nem volt
ereje valóban nyugalomra térni.

A tele hold éppen a tejfehér tükörlapba esett: egyszerre a síma,
hályogszerű vak semmiség mélyülni kezdett, perspektivát kapott; valami
feltükröződött benne… Ah, nem a könyvekkel, vitrinekkel zsúfolt terem,
hanem egy csipkeszerűen stukkózott, ívekbe boruló oszlopos csarnok
barnaarany mennyezete… De ez csak távoli, elvesző háttér gyanánt, –
mindjárt elől egy fej hajolt a tükörhöz: két nagy, mérhetetlenül
tudatlan, sóvárgó, titokzatos és szomorú szem, parányi összecsukott
gránátvirág ajak, nehéz, sötét hajfelhők alatt vakító homlok… A
fiatalember szíve elállott. A tükörből tekintő arc egyszerre abba a néma
extázisba ragadta, amibe minden férfit beleejt az igazi női szépség és
az igazi női szomorúság. Örökre elnézte volna, de a fej hirtelen, mintha
szólítanák, megfordult: helyette az egész pompázatos, falvánkosokkal,
szőnyegekkel ékített csarnok képe hullt a tükörbe. Közepén
ezüstgyönggyel omló szökőkút. Medencéjét a nyíló fehér hónapos-rózsák
fonták körül.

Az oldalfal nehéz aranyhurkolásos függönye széttárult: egy békaszerűen
rút öregasszony csúszott befelé, karján ragyogó ruharakással, lapos,
hervadt szájáról le lehetett olvasni a szót:

– Kandazé…

A tudós szíve őrületesen kezdett verni. Az öregasszony óarabul beszélt
és ő ezt a nyelvet értette…

– Kandazé, kicsike leányka, gyorsan öltözz fel nappali díszedbe.

Most előtünt a lány egész alakja: csak könnyű, de szemérmesen hosszú,
fehér muszliningben volt, karján, lábán semmiféle ékszer. Az öregasszony
azonban nehéz zöldselyem köntöst, csilingelő kösöntyűket aggatott rá és
megcsókolva lábacskáit, parányi szattyánpapucsba bújtatta őket.

Már lebbent is az átellenti függönyajtó. Komor, behúnytszemű szerecsen
ajtónálló lépett be.

– Kegyes és szépséges Kandazé úrnőm, legmagasabb atyád, az emir akar
megtisztelni látogatásával. Beléphet?

– Gyermeki alázattal várom a kitüntetést, – felelte a leány.

Magas, derékigérő szakállú, zöldturbános férfi jelent meg, lassú
méltósággal közelítve és hirtelen térdet hajtva az elősiető leányzónak.

– Kandazé, gyermekem, életem tavának legfehérebb lótuszvirága. Én jöttem
ma hozzád, mert mán kezdve te vagy az úrnőm, én pedig csak alázatos
alattvalód…

A leányka megütődve bámult apjára, ölelésre emelt karja reszketni
kezdett.

A hatalmas emir gyönyörködve nézte a gyermekét. Aztán egy elébeterített
bársonyvánkosra magamellé vonva őt, az öregasszonyt egy kézintéssel
kiparancsolta.

– Ne ijedj meg, sőt ujjongj, Kandazé, tündérszép gyermekem. Nagy hírt
hallasz, nagy dicsőséget aratsz. Tekintsd ama tükröt, melyben, mint
parancsolám, egy esztendő óta naponta megnézed magadat, e csodatükör
felszívta huriszépségedet. Az elmult éjjelen – ép holdtölte volt –
tudtodon kívül a kalifához vitettem azt, isteni szeme elé tárva, ki
vagy. A felséges kalifa belésápadt látásodba, átölelte a tükröt és
Allahra esküdött, hogy még a mai szent napon eljegyez és mához
harmadnapra feleségévé teszen, rangban minden eddigiek felett álló
nejévé és születendő fiadat örökösévé… Leánykám, e perctől fogva a
kalifa mátkája, az én felséges uralkodóném, a szent hit és szent
birodalom leendő kalifájának kiválasztott anyja vagy, én pedig csak a te
és a te férjed szegény szolgája…

A leányka szeme mind riadtabban tekintett, virágajka összezárult, keble
reszketve emelkedett, arca elfehérült…

– Ungo, háremem leghívebb őre, ki éberségedért nyerted legkedvesebb
gyermekem őrizőjének tisztét, lépj elő!

A vak szerecsen a kiáltásra újból belépett és Kandazé lábához térdelve,
ezüsttálcán egy smaragdos karkötőt tartott elibe.

– Ime, vedd atyád kezéből a fényes kalifa jegyajándokát; a perctől
fogva, hogy azt kezedre zárod, a kalifát magadnak a szerelemben, nekem
az uralkodásban kezesünkké tetted.

Az emir megragadta leánya karját és rácsatolta az ékszert. A leány
azonban, mintha jéghideg kígyó csavarodna rá, hirtelen halottfehéren,
lekaszált virág módjára végigesett a padozat tarka márványkövein…

A tükör most elhomályosult, mintha kendővel takarták volna le, azután
újra derengeni kezdett…

A csarnok hátterében, nehéz bíbortakarók között Kandazé aludt: lábát a
déli arany verőfény melengette. Az öregasszony egy bronzkandeláber
lángjába gallyakat hintegetett: a lángból kék és sárga füstbodrok
szálldostak a leány halántéka felé… Kandazé fölébredt.

– Fatma, – súgta halkan, úgy, hogy alig lehetett leolvasni ajkáról a
szót – hűséges öreg Fatma, mondd meg nekem, láttad-e valaha a szent
kalifát?

– Bizony láttam, mikor a szerencsés háború után a népnek mutogatta
magát.

– Mondd Fatma, fiatal-e még a szent kalifa?

– Miket gondolsz, galambkám. A felséges kalifa nagy bölcsességét hatvan
esztendő alatt gyüjtötte.

– Úgyhát mondd… nincsen bronzszínű arca és a szeme nem ég, mint a parázs
a kandeláber mélyületében…?

– Óh nem, nem. A felséges kalifa arca sárga, mint a tudós pergamenek.

– Nagyon rút, Fatma?

– Rút? Honnan tudnád te galambkám, mi az a rút, mi az a szép? Hát láttál
te már férfit atyádon, meg a szerecsen Ungon kívül? Hiszen te úgy nőttél
fel, mint gyöngy a kagylóban, a tenger fenekén… Ha egyszer kalifa, akkor
ő a férfiak elsője: szép, bölcs és jó.

– Mégis… a fiatalok szebbek.

Fatma megdöbbenve nézett a leányra.

– Szeplőtlen arab szűz ilyet nem gondol, nem hogy mondana, leánykám. A
férfiban csak a vétkezni vágyó nő válogat. Igaz mohamedán hajadonra
nézve nincsenek férfiak, hogy összehasonlítsa őket, csak egy férfi van,
akinek odaadják. Hogyan is lehetne boldog egy nő a világon, ha
észrevenné, hogy az övénél szebb férfiak is vannak? Allahra, téged
valami megbabonázott, hogy ilyen gondolatod van. Megmondta már egy álom
ezt nekem, tudtam, hogy fájdalom, betegség vagy romlás lesz belőle.

– Álom… miféle álom, Fatma?

– Tegnap alkonyatkor, ahogy a zugolyomban elbóbiskoltam, – ott láttalak
az ablakrostélynál állani és óh, szörnyűség, mintha egy fiatal párduc
hajolt volna feléd a rácson keresztül… Azért jajgattam, mikor hirtelen
felébredtem; és te hajnalló arccal, mintha jó és nem gonosz jelek
környékeznének, futottál felém az ablak mellől… Mi az, galambkám, miért
vacogsz? Ne félj, ne higgy az öreg Fatma babonáiban! Vagy füstöljek a
kísértésoszlató szent fahánccsal?

Kandazé megragadta az öregasszony cirógató kezét.

– Fatma, hű öreg Fatma, szeretsz te engem? Jobban, mint emirapám?

– Mióta anyádnak élte árán a világra jöttél, – őt is híven szolgáltam,
Allah juttassa a hurik kertjébe, – egy nap se hagytalak el, egyetlen
galambocskám. Belőlem szívtad az életet… miért kérded hát, hogy
szeretlek-e.

Kandazé arcán biborvérfelhők gyűltek, szeme emésztő tűzben égett.
Lehajtotta fejét Fatma kezére és sírni kezdett…

A tükör újra elborult és újra megnyilatkozott.

Ugyanaz a csarnok, csakhogy a déli világosság helyett esthajnali
rózsafény könyökölt az ablakokra. Fatma Kandazé lábánál aludt. A leány
megmozdult, felkelt… Arcára fátylat, vállára könnyű sált vetve, mezítláb
lopózott az ablakig… A tükör az ablakon át a kertet is visszaverte:
haragos thuják, ezüstgyászos olajrengeteg, lángszínű rózsamezők
hátterében mint valami fiatal ragadozó: sudár, kékkaftános legény
bukkant fel… A teste bronz, a haja sörény, a szeme parázs. Amint
Kandazét megpillantotta, hirtelen, mintegy imádkozón, karját
keresztbevetette vállán. Aztán gyors, könnyű macskalépésekkel surrant
közelebb; megragadta és kiemelte az ablakrácsot. Kandazé kihajolt, mint
a forró szél alatt lengő virág.

A szép idegen ajkához szorította a leányka kicsüggő fátyolát. Kandazé
karját is aláejtette… A legény csókolt, csókolt és mégis: szemét az
ablakon keresztül, mint kutató tőrt, mely prédát keres, villantotta a
csarnokba.

– Kandazé, azt beszélik, holnapután lesz a lakodalmad, a kalifa már
megtekintette a rózsaberkeket, tömérdek rózsát szedet a város
díszítésére. Az édességárusok üstökben főzik a rachatot, tízezer narancs
leve csurgott már a sörbetesek hordóiba, szegfűbors, szerecsendió és más
drága fűszerszámok illatától részeg a város; a mecsetek belsejéből a
legszentebb szőnyegek kerülnek elé, a pálmalombokból a legüdébb sarjak
kaszálódnak le az utak ékítésére, ahol a nászmanchyn körülhordoznak
téged… Nekem csak a sötét szegénység marad. Mennyit rimánkodtam, hallván
szépséged földöntúli voltáról, hogy ablakod alatt, a rózsakertben
szolgálhassak. Mennyit lapultam, míg rámtévedt tekinteted át a rácson;
hány éjtszakán át játszottam a halállal, míg az ablakrácsot
átfűrészeltem… most imádkozom hozzád, könyörülj rajtam, csak egyszer
engedd meg, hogy megtekinthessem a mennyei csarnokot, melyben lakol,
láthassalak téged tetőtől talpig.

– Oh, nagyon nagyot kérsz tőlem. Ha Fatma alszik is, az ajtónálló…

– Hisz az vak.

– De hall, mint a vadállat.

– Csöndesen leszünk, mint a titkon adott csókok.

A legény alakja emelkedni kezdett és hirtelen besiklott az ablakon. De
földet érve, nem Kandazéra, hanem a terem falaira vetette szemét és
pillanatra vadul meredt a tükörbe. Kandazé bámulva nézte… A legény
észbekapott:

– Óh huriszép Kandazé, tükreidet akartam legelőször látni, mert hisz ők
bitorolják a gyönyört, ami nekem elérhetetlen üdv: fátyol nélkül
láthatják arcodat.

– Csak egy tükröm van, az ott a falon, abba is csak apám parancsából
tekintek.

A legény szeme villant, mint a fegyver a napsugárban. Hirtelen amaz
egyetlen tükörhöz lépett.

Kandazé megragadta:

– Allahra, ne mutasd arcod e tükörnek…

De már késő volt. A legény arca belemetsződött egész vad szépségében a
tükörlapba.

Kandazé pedig, mintha ijedtsége váratlan boldogsággá hajnallana, maga is
belemosolygott a legény vállán át a tükörbe.

– Hát úgy legyen… hát nézz bele jól… – suttogta. – De aztán… eredj,
eredj. Siess, nagyon félek.

A legény gyorsan az ablakhoz ugrott. Mozdulata oly heves volt, hogy a
márványmedence szélén álló üvegecske csendülve, cserepekre törve gördült
a medencében alá. Fatma felriadt, száját kiáltozásra tárta.

– Igérj valami drága ajándékot neki, – hördült a legény.

– Fatmának nem kell ajándék, Fatma soha árulója nem lesz az ő
tejgyermekének… – makogta az öregasszony.

– Vesd magad a földre és úgy esküdj meg erre.

Fatma a földre terült és nehéz esküt rebegett. –

A tükör most hosszabb időre elborult: a londoni éjtszaka a holdat is
elfogta ködkezével. A fiatal tudós holtmereven feküdt, mintha egy
moccanása elűzhetné a felidézett varázsképeket. Ajka egymásraszáradt,
pupillája sóvár, sötét üreggé tágult… A hold sápadtan, mint lábbadó
beteg kezdett előbontakozni ködlepedőiből és vele együtt a tükör arca is
újra elevenné vált…

Az aranybarna csarnok reggeli fényözönében drágakőszínű madarak
röpködnek, a márványmedence hónaposrózsái egész áradatban nyílnak. A
szökőkút szivárványosan járja gyöngyös táncait, a kandeláberek
rózsaszínű gőzzel füstölögnek… Kandazé halványpiros fátyolköntösben,
vállán papagályával, feje fölött lengő csodamadaraival a hurik táncát
lejti.

Az emir szakállát simogatva gyönyörködik benne.

Kandazé táncol. Karját a mennyezetre tárja, keringőző madarai ékszerek
gyanánt lepik el repülő haját és ő táncol… Táncol, míg ajaka vérré, arca
rózsává, szeme szikrázó csillaggá hevül a tánctól. Mintha a tánccal
őrjíteni készülne…

Hirtelen, legszédítőbb keringéséből, legcsábítóbb felnyulánkozásából
alázatossá, megadóvá, mozdulatlanná válva földreborul… Csodamadarai
rajban lepik el és csőrükkel magasbaemelik homlokpántját és abból
alácsüggő fátyolát… Szenvedélytől izzó arca, mint az üdvözítő nap a
felhőkből: előragyog, hogy elvakítson.

Aztán egészen elhanyatlik: apja felfogni készülő karja helyett a nyitott
alkóv selyemvánkosaira.

– Kandazé… győzhetetlen leszek… leszel. Nincs férfi, akit ez meg ne
őrjítene.

És az emir megáldja leányát. Kandazé térdel, mosolyog és kér.

– Meg vagy elégedve?

Az emir bólint.

– Szabad ezért nekem is kérni tőled valamit?

– Kívánj és meglesz.

– Add nekem a varázstükröt… egészen.

– Egészen? Hisz egészen a tied.

– Nem, mert a kalifa is belenézett. És ha meghalok, talán más férfiszem
fogja egyszer nézni belőle arcomat. Ez bűn. Engedd meg, hogy nászom
estéjén… összetörjem.

Az emir megdöbben.

– A tükör egy vagyonba került. Kérj akármit, leánykám.

Kandazé esdve néz.

– Csak ezt tudom kérni.

– Az emir szava nem játék. Legyen. És most jőjjön Ungo.

A vak szerecsen a hívásra egy gyöngyházzal beeresztett rózsafaládát emel
be a függöny mögötti ajtón.

– Ime, Kandazé, a felséges kalifa itt küldi a nászruhákat. Tied a kínai
biborselyem, a prófétazöld kaftán az ő nászi pompája lesz. Arra kér,
hogy saját kezeddel terítsd azt majd rá a holnapi nászlakomán, hadd
lássák az ország nagyjai hozzávaló szerelmedet. Egyébként pedig ma nem
látlak többet; sirasd meg, amint illik, leányságodat, senki sem fog
megzavarni.

Kandazé semmit se szól. Szeme lehúnyva, nagyon sápadt és úgy mosolyog,
mintha egyszerre nagyon boldogtalan és nagyon boldog lenne.

Alkonyest izzik be a csarnok ablakán, a csarnok falain sötétrózsaszínű
virágfűzérek. A padozat is csupa szirom: Kandazé tele marokkal hinti egy
háncskosárból a rózsapelyhet. A kandeláberek aranyfüstöt lehelnek.
Kandazé halványpiros fátyolruhájában a tükör előtt áll, átkarolja azt és
ujjong:

– Tükröm, kincsem, világom. Enyém vagy, egészen az enyém. Drága
foglalat, mely fölittad, magadba zártad az ő bronzszín mosolyát… És föl
fogod inni, magadba fogod zárni a fölémhajlását, a fátylamra szórt
csókjait… Kimetszlek tükröm a drága keretből és elrejtelek, falba,
földbe, vízbe, ahol más sohse lát és én lopott éjféli órákon
belédláthatok…

Tekintete megelevenedik: odahajol, egészen közel a tükörhöz és forró
csókokat lehel a lapjára. Aztán hirtelen tovarepes, az ablak iránt. – A
legény most veti át magát a párkányon. A medence szélére, a rózsák
hűvösébe ülnek.

– Timur, suttogja Kandazé, fájdalmamat szívem fenekére zártam érted.
Örvendeni akarok ma, mert holnap engem eltemetnek. Parancsolj velem
életem utolsó boldog napjáért, Timur. Szólj, mivel vendégeljelek meg,
szólj, milyen ruhába öltözzem; kívánd, hogy ellejtsem násztáncomat…

– Ebben a ruhában fogsz esküdni?

– Nem, ebben csak táncolni fogok… ha magunk leszünk a szent kalifával…

Hangja elakad, arcán láng fut át.

– Hát öltözz az igazi nászruhádba.

– Az súlyos, abban nem tudok táncolni.

– Akkor hagyd a táncot.

– Nem, azt látnod kell, mert abban teljesül egy régi kívánságod… a végén
majd meglátod… És aztán átöltözöm a nászruhába. De először téged akarlak
megtisztelni…

Kandazé egy kis rózsaolajos üvegcsét vett elő, azzal megkente Timur
haját, a fejére tiarát, vállára pedig a zöldselyem kaftánt adta.

– Fatma, súgta az öregnek, készítsd elő leghűsebb sörbetedet, legízesebb
halvádat, mert mi ma ujjongani és vendégeskedni akarunk, ma mi vagyunk a
menny és föld urai.

Kandazé halkan dalra nyitotta ajkait, tapsra kezecskéjét. Az oszlopok
közt függő kalitokból tarka lepkerajként rebbentek elő a madarak. A
leány fátylat vett a kezébe és táncra ringott…

Timur alig figyelt rá. Inkább a tükörhöz fordult és belesuttogta:

– Mindjárt végzi a bohó és öltözni megy és mi magunkra maradunk és
akkor…

E pillanatban azonban, épen a tükörből: a leánynak egy oly lebilincselő
mozdulata lepte meg, hogy önkénytelen visszafordult… A vérszínű gőzben
imbolygó virágalak, az arc sűrűn elfátyolozott és mégis sejtetett
szépsége a legény fiatal vérét hajtani kezdték. Szeme mohón tapadt a
leány meztelen lábfejére, mely az utolsó szédítő ütemeket lejtette… A
lepkekönnyű madárraj a leány fejére szállt s amint tanítva volt a kalifa
gyönyörűségére tenni azt: csőrével megragadta és magasbaemelte Kandazé
arcfátyolát. A leány álmodhatatlan szépsége láttán Timur
összereszketett. Soha se látott szépséges fínom főúri nőt
szemtől-szembe, fátyol nélkül; nem volt képzete se, mi egy gyönyörű nő.
És most a föld legszebbje vakított reá. Mintha villám érte volna,
megtántorult és odahullott a leány elé, hirtelen viharként kerekedett,
szörnyű szenvedelemben.

Kandazé hozzáhajolt:

– Mit parancsolsz… vegyem a nászruhámat?

A legény megérezte a leány tánctól áthevült testének, hajának illatát.
Keble vadul emelkedett, agyában szédült gondolatok kergetőztek:

– Vegyed… a nászruhádat… de az igazit – a legigazibbat.

– Mire gondolsz? – suttogta Kandazé, gyönyörrel fürödve a legényből
áradó vágy hullámaiban. A sárga napruhámra? A csillaggal varrt
türkizleplemre? A redőzött indus muszlinuszályomra? A vérszínű
hajnalköntösömre?

Timur átölelte Kandazé térdét:

– Annak a ruhának a színe, mint a drága gyöngyé, érintése mint a
pihebársony, redője nincs, Allah remekbe szabta… Eredj, kérd meg Fatmát,
vetkeztessen téged abba a pompába…

Kandazé szívére szorított kézzel, mintegy megbabonázva suhant a zöld
függöny mögé. Timur káprázatban állt pillanatig a terem közepén. Mintha
szédülne vagy viaskodna, megragadta saját homlokát. Aztán körülnézett…
most megpillantotta a tükröt. Odarohant, megfogta mindkét kezével és
nehéz lélekzettel vallott neki:

– A prófétára… hiszen én e tükörért jöttem… mit akarok?… mit várok?… Itt
vagyok, egyedül vagyok végre, én és a föld legnagyobb kincse,
győzhetetlen fegyvere: a tükör… Tükör, halld imádkozó szavamat, hiszen
imákat töprengtem ki sóvárgásomban, amiket belédsuttogjak… Enyém vagy és
veled együtt rabszolgám minden ember, nekem, aki eddig mindenkinek
rabszolgája voltam… Ahova én felfüggesztelek, beloplak… Ismerni fogom az
összesküvők jelbeszédét, a királynék bűneit, a pénzcsinálók titkát; ott
leszek az ellenség és a jóbarát legelrejtettebb óráin: ahova beférkőzöm
veled, ott nincsen többé titok… Ah, pénz, hatalom és gyönyör fog
lábamhoz hullani – és kéjjel és örömmel fogom gőgös gazdáimat, kegyetlen
volt úrnőimet kipellengérezni… Elfuthatok most, most…

Az alkóv függönye megrebbent. Timur szemét üveges fény hálózta be…

– Nem… nem bírok. Nem, amíg azt a kart magamra nem kapcsoltam, azt az
ajkat ki nem ittam, abban a hajban meg nem fürödtem… Van, még van idő a
teljes sötétig… S ha nem maradok többé magamra a tükörrel?!… Vinni fogom
őt is… az asszonyok asszonyát… és a tükröt, a kincsek kincsét… Soha
ilyen zsákmány!

És Timur, félkézzel a tükröt markolva, félkarját mint a szerelembeteg
ragadozó nyujtotta az alkóv felé… Kandazé fehér virágként emelkedve a
függöny zöld hullámaiból: egyetlen patyolat-shawlba burkolózva, lassan,
lehajtott fejjel jött előre. Oly néma alázattal jött, hogy Timur
megértette. A liliomszínű leplet csak egy kapocs tartotta; törékeny,
remegő opálkapocs: Kandazénak szívére szorított keze.

Timur szemére vérfátyol borult. Elengedte a tükröt és megragadta
szerelmese kezét.

A tükör újra elvakult: a vitrinás csarnok ijesztő feketeségében
félhalottként fekvő tudós homlokára szorította kezét. Úgy érezte, hogy a
kép többé soha folytatódni nem fog és hogy önmaga, félőrülten a
kibogozatlan történet és a tükör soha meg nem fejthető talányos
mibenléte miatt, mint egy mániákus fogja hátralévő esztendeit leőrölni.
Szívében vad, gyermeki szorongás támadt, sőt félelem, sőt rimánkodás:
tovább, tovább! Mint enyhülő megváltásba merült aztán újra a sebesen
felbukó képözönbe.

Sötétlő estét látott, a medence szélén Fatmát és Timurt.

– Vigy el engem is, – könyörgött az öreg.

– Ha maradsz, árulónk, ha jössz, terhünkre lehetsz…

– Ha maradok, árulóvá gyötörnek, ha viszel, mindig megölhetsz, ha
terhetekre válok.

– Ehhez tartsd magad és figyelj. Teremts kenyeret és valami italt,
ezekre szükségünk lesz. De perc alatt. Sietnünk kell, mint a halálnak.
Ah, hosszú volt a szerelem… Ha az éjfél a városon belül talál, veszve
vagyunk. A partőrök aludni térnek és a víz fölé leeresztik a rácsot… Már
pedig csak a folyón szabadulhatunk. A csónak odaát van a lótuszok
között: magam tákoltam. Először Kandazét fogod kisegíteni hozzám a
tükörrel együtt az ablakon…

– A tükröt is?

– A tükör mindent látott és árulónk lesz, ha visszahagyjuk. Egyébként
pedig ne kérdezz, ne sóhajts és ne nyögj, mert…

És a legény megmutatta keskeny damaskusi pengéjét.

– Irgalmazz és mondd, legalább azt mondd, hova… nem magamért, a
tejgyermekemért, a szememfényéért kérdem, mit akarsz velünk… vele?

– A világ ura leszek és őt a világ úrnőjévé teszem.

– De hiszen a holnapi hajnal látni fogja, hogyan kötnek gúzsba az
üldözők engem meg téged és a holnaputáni a vérünk tócsájában fogja
megnézni orcáját…

– Ne fecsegj, ne rémüldözz. Mielőtt a hajnal hasadna, a Tigris-folyó egy
kimosott, csak a víz felől megközelíthető titkos barlangjában leszünk.
Ott maradunk rejtve, míg az országot átkutatják. Onnan aztán napkeletre
megyünk, túl a Ganga-folyón, ahonnan eladtak engem s ahová már nem ér se
az emir, se a kalifa keze…

Kandazé belépett. Egyetlen mosoly volt, egyetlen ragyogás: arca, válla,
karja az opálfény helyett korállrózsaszínben tündökölt, maga volt a
megdicsőült szerelem. Nem nézett sehova, nem látott meg semmit, szemét
Timuréba veszítette.

Timur hozzáfordult:

– Nos, Kandazé, te nem kérdezed, hova megyünk?

– Ahova viszel.

A leány odahajolt a legény boltozott vállára, mint galamb, aki együtt
akar a sassal felrepülni. Timur azonban elhárította:

– Nincs több időnk. Sietni kell. Készüljetek és úgy, hogy végig a vizen
megyünk, különben az emir ebei kiszimatolnák lépteinket.

A legény kivetette magát az ablakon, Fatma Kandazét az alkóv függönye
mögé kísérte. Pillanatra a csarnok üresen maradt. Ekkor a szerecsen
függönyajtója gyengén szétnyílt: a vak tapogatózva, neszelődve az
ablakig vergődött és kezét rémülten dugta a rácstalan tátongó
ablaknyílásba. Aztán gyorsan visszasompolygott a függönye mögé.

Az aranybarnán stukkózott terem álomszerű körvonalakban tetszett ki…
Egyetlen olajlámpa szűrte fényét a nehéz selyem függönyökre, a medence
fehér faragványaira, a szendergő rózsafejekre… Kandazé az ablaknál
remegett, a tükröt ölelve. Fatma egy váltottnak arcával jött, ment: néha
a kezét tördelte… Az ablaknál, a csillagos éjbe rajzolódva, megjelent
Timur. Kandazé ajakáról örömsikoly lebbent el: Timur kiölelte az
ablakon.

A tükörlapban most alig kivehetően sötétkék árnyékból és ezüst
derengésből szőtt keleti éj bukott föl; keréknyi, vérvörösen fellebegő
holdtányérral, diónyi csillagokkal, pálmák és minarettek fantasztikus
körvonalaival, aztán egy acélszínű, fenségesen tovaimbolygó folyón
himbálózó kis lélekvesztő.

Timur beléhelyezte Kandazét és pár pillanat mulva Fatmát is odavezette.
A kötél eloldódott, Timur kézbekapta az evezőt: karján az erek finom
zsinegekként dagadtak. Kandazé melléje símult: a tükröt maguk elé
tartva, abból bámulta a város elúszó képébe rajzolódó Timurt. Néha –
ilyenkor a vízre árnyék eshetett – a tükörlap egész éjbe borult, aztán
újra megderengett.

Egyszerre Timur arca eltorzult. A csolnak a város falához volt érkezőben
és íme, a folyót áthidaló kőívből a vaslécezet a víz fölé volt bocsátva.

– Elkéstünk, – hörögte a legény.

Egy percre behúnyta a szemét, számot vetett. Arca oly kemény volt, olyan
elszánt, hogy Kandazé szíve elállott. A csolnak épen a rácsba akart
ütődni…

– Húnyd be a szemed, parancsolta Timur Kandazénak.

Azután Fatmához fordult:

– Emlékezz. Itt csak kettő menekülhet. Vissza pedig nem hagylak…

– Kandazé nélkül csak a halál jó, bólintott az öregasszony.

Mégegyszer Kandazéra vetette s aztán némán lehúnyta a szemét.

Ekkor Timur torkonfogta Fatmát és a víz alá nyomta, hogy a rács fogai ne
engedjék föl a testét. Néhány hörgő bugyborék szállt a víz színére…
Timur öklével hatalmas léket vert a csolnakba, aztán átölelte a leányt.

– Fogd jól a tükröt, ki ne nyisd a szemed és ne végy lélekzetet, amíg
nem mondom.

Azzal lebukott a víz alá, mélyre, ahova a rács már nem ért… A tükörbe
sötét-zöld álomvilág festődött, amelybe végtelen magasból szűrődött alá
a csillagok ragyogó hálózata. Aztán a fekete-zöld világ ismét oszlani
kezdett… Timur a víz fölé emelkedett. Az erősbödő holdfényben folyó
ezüstté vált az ár: ezüstben úsztak tova, a tükörben pedig lassan álommá
mosódott a városfal, a pálmák, minaretek csipkézete.

– Végy lélegzetet és ujjongj, – suttogta Timur. Az akadály gyors
letiprása, a friss, elszánt gyilkosság mintha borzadalmas mámorban
megkettőzték volna a legény erejét: baloldalra feküdve, oldalvást
úszott, hogy Kandazét majdnem egészen kiemelhesse a vízből. A leány
vonagló ajakkal, halálraréműlt szemmel Fatmát hívta, kereste…

– Sohase kérdezd, hol van, ezt akarom.

És Timur hatalmas ívekben szelte a vizet. Sokáig ringtak így az ég és a
feneketlen folyómélység között. Ekkor Timurnak a tükörbe eső arcára
fekete felhőnél ijesztőbb árny borult. Valami hang ütötte meg a fülét…
Messze, de a városfalon már innen, a folyóparton apró aranygőzös
csillagokként fáklyák rajzottak… A fáklyafüstben imbolygó, előresuhanó
árnyak: lovasok. Timur tudta, hogy a lovasok a víz sodránál és a
legsebesebb úszónál is gyorsabban jönnek… jönnek. Összeszedte minden
erejét, úgy haladt előre kétségbeesett, merész ívekben.

Az ég, a bársonyfekete csillagos ég, – mintha ijedtében – sápadozni
kezdett. A lovasok egyike íjjához kapott… Hosszú nyíl szisszent a legény
válla mellé a vízbe, de a lövöldözőnek íjját egy másik elrántotta,
nyílván észrevette a Timur karján aléló Kandazét.

A tükör újra zöld selyemárt mutatott, a hold ijedten tekintett a
hullámfátyolon át… Aztán újra fel és újra alá… Ruháikat az ár tovamosta,
csak Kandazé palásthaja úszott velük. A legény homlokán, nyakán pattani
készülő érkötelek dagadtak: de úszott és élt Kandazé és vele volt a
tükör, a tükör…

A parti üldözőkből kettő leugrott a lóról és a vízbe vetette magát.
Timur összerándult: újra alábukni készült, ezúttal hosszabb időre.

– Hadd engedem el a tükröt… esdekelt a leány.

– Fogd, mintha az életemet tartanád!

– Nem bírom…

De azért fogta, szorította, míg újra a víz színére buktak. Szorította,
míg tagjait zsibbadó görcs húzta, míg újjait nem érezte többé… Timur
látta, hogy a leány ájulóban van, hogy keze meglazul a tükrön… Lelkében
pillanatnyi őrült tusa kerekedett: a tükör, vagy a leány, a lány, vagy a
tükör… Egyiknek veszni kellett.

– Allah a nőt a férfiú terhére teremtette.

Behúnyta a szemét, nehogy a leány huriszépsége, nagy, szomorú, a percek
agóniájában mindent megsejtő szeme megtéveszthesse. Őrjöngő mozdulattal
kapott a tükör után, a leányt pedig eleresztette. Óh, milyen könnyen
vált le róla: mintha tehetetlen ájult lenne, vagy mintha mindent
megértve, örömmel feküdne a halál hullámaiba. Az úszó hajpalást egy
iszalagja még lábújjába ölelőzött a legénynek: és Timur lerúgta azt…

Mindegy. Most alábukik és vele van a tükör, – a tükör és a tükörrel
együtt mérhetetlen szerencse, hír, gazdagság és a huriknál tündöklőbb
asszonyok, akiknek ölén Kandazét el fogja felejteni.

De abban a pillanatban, hogy a leányt elengedte, megszünt számára az
irgalom. A katonák nyilai rajban villámlottak feléje… Ahogy alábukott,
vörös vércsíkok húzódtak utána a víz hajnali fénytől világosodó
zöldjében; balvállába minden tempónál hasogató szúrás nyilallott.

Még egyszer felbukott, hogy lélekzetet és irányt vegyen. Ekkor a tükör
utolsó képet vett föl a partról, az ég piros kárpitja alatt két térdelő
katona egy szétbontott fehér turbánba göngyölgette Kandazé tetemét.

A vízben csupán egyik üldöző volt Timur mögött, de az is messze oldalt
maradva. Az ujjongás pillanatnyi fellobbanását a legény lelkében szörnyű
bizonyosság oltotta ki: üldözője elmaradt, mert önmaga a víz alatt
úszva, egy örvény sodrába került. Ha elengedi a tükröt, talán még
kivághatja magát így, sebektől hasogatva is. De nem: a tükröt soha,
semmiért! Sőt belekapaszkodott, sőt rátapadt a testével, hogy
vérszalagok futottak le a tükörlapon… És az örvény, mint vaskéz ragadta,
húzta le a semmibe: a tükör őrületes, zöldebb, zöldebb, sötétebb
kavargást mutatott…

A fiatal tudós verdeső szívvel felült a kereveten. Mégegyszer a tükör
fölé hajolt: felhördült a képtől, ami rámeredt. Hullámtalan zöld
végtelenségből egy halottkék arc rémített elő: szeme kidülledve,
szederjes ajkát a halak lakmározták… A tudós irtózva taszította el
magától az elborzasztó képet… A zuhanó csörömpölésre magához tért. Az
ablakon a halavány londoni reggel sápadt, most oltva ki a hold utolsó
ezüst fénykévéjét. A bálványok hozzáférhetetlen, megfejthetetlen
mosollyal köszöntötték. A húszezer frankos tükör a parketten hevert,
hátlapjával fölfelé. Pillanatig nem merte fölemelni: nem tudta, miért:
attól félt-e, hogy összetört, vagy hogy nem és hogy ismét azt az arcot
fogja rávetíteni.

Végre lehajolt. A tükörlap ezer kis szilánkra volt zúzódva, mintha
sok-sok fínom lemezből lett volna összeróva, a szilánkok fehérek és
foltatlanok voltak, mint a sűrű tej.

– Több dolgok vannak, oh Horatio… villant át a tudós zaklatott agyán. –
Soha egy lélek se higgye magáról, hogy fölötte áll egy-egy bűvöletes óra
kísérteteinek.

És ez éjszaka óta örökre eltörlődött ajkáról az a fölényes, ifjú
mosolygás, amellyel valaha a stambuli régiségárushoz belépett.




HUGOCSKA.

  MÁRTA.    EGON.
  HUGOCSKA. SZOBALEÁNY.

_Fehér világosságú, női nappali. A szemközt levő két ablakon, áttetsző
sztórokon keresztül napsütött, oleánderes, kerti-bútoros terrászra
látni. A terrászról középütt lejárat. A berendezés világos és kényelmes,
a szőnyegek is világosak. A bútorok zöme középtájt. A zongora a bal-, a
heverő a jobbsarokban. A két ablak között fiókos szekrény, felette Márta
képe életnagyságban: légies sálruha, meztelen váll. A fiókos szekrényen,
mintegy a kép alá állítva sok fehér viola. A jobb ablak előtt egy
elkezdett gobelin. Tetszés szerint: tükrök, vitrin, sok porcellán, kép,
könyv és kézimunka. A balfelől lévő ajtót nehéz szőnyeg takarja. Jobbra
is ajtó._

_Tavaszi késő délelőtt._

HUGOCSKA: _(Tizenöt éves. A zongoránál ül és valami egészen kezdetleges
gyakorlattal vesződik. Igen fínoman van öltöztetve. Rózsaszínű
stílruhája csak térdig ér. Lakkcipője van és a meztelen karján exotikus
fekete karperec. A haja mesterséges, kifogástalan lokknikba fésülve.
Sötétszőke. Sápadt arca még kialakulatlan, de már szépülőben.)_

_Feláll és csenget._

A SZOBALEÁNY _(Jobbfelől)_: Tetszett csengetni?

HUGOCSKA: Legyen szíves és hozzon egy tálban hidegvizet. Tegyen bele egy
darab jeget és két kicsi asztalkendőt.

SZOBALEÁNY: Igenis. _(Kimegy.)_

_Míg kint van, Hugocska egy székbe ül és a fejét fogja. Mikor a
szobaleány visszatér:_

HUGOCSKA: Csavarja ki az egyiket és adja ide! _(Összefogja és a
homlokára teszi.)_ Fogja a zsebkendőm, szorítsa rá vele.

A SZOBALEÁNY _(a tálat egy kis székre helyezi a zongora mellé)_: Nem éri
bogra, hanem megtűzöm két biztostűvel. _(A tűket a kebléről kapcsolja
le.)_ Mennyit fáj a feje a kisasszonynak!

HUGOCSKA: Mindig fáj, ha gyakorolok.

A SZOBALEÁNY: Hát miért nem gyakorol kevesebbet a kisasszony?

HUGOCSKA: Nekem sokat kell pótolni. A kezem se elég könnyű… _(Nézegeti a
kezét, széttárja újjait és nyujtogatja.)_

_Mialatt a szobaleány kimegy, Hugocska visszaül gyakorolni. Pár hangot
üt le, aztán rákönyököl a zongorára és fejét az öklén tartja. Majd
föláll, kihúzza a jeges ruhát a homlokkötése alól, a vízbe dobja és a
másikat csúsztatja a kötés alá. Az ablak felé van fordulva. A terrászon
a középütt levő lejáratnál feltűnik Márta és Egon. Hugocska gyorsan
felkapja a tálat és az ajtót takaró függöny mögé rejti. Le akarja oldani
a kötést a fejéről. A frizuráját összerontja. Nem boldogul. Hirtelen a
baloldali ajtófüggöny mögé lép és próbál menekülni: az ajtó zárva van.
Márta és Egon jobbkézt belépnek. Hugocska elcsendesül. A függöny mellől
még kikandikál a ruhájából egy rózsaszín fodor._

MÁRTA: _(Nincs több huszonnégy évesnél. Finom és ideges. Vakító
tenniszruhában, a kezében labdaverő. A kalapját a fiókos szekrényre
teszi, egy pillantást vet valamelyik tükörbe.)_

EGON _(szintén rakettel. Viselkedése meghatott és izgatott. A kezében
egy égő rózsa. Körülnéz)_: Itt minden olyan… világos!

MÁRTA _(kulcsot keres ki ridiküljéből, kinyitja a fiókos szekrényt.
Kiveszi a labdaverő tokját. A kulcsot a szekrényben hagyja)_: Úgye, még
hazamenet leszáll a villamosról és beadja javításra?! Hogy épen ma
kellett meglazulnia. – Itt is, ezt a bőrpántot gépeljék le a tokon.

EGON: Holnap reggel készen hozom a pályára. _(Ismét körülnéz.)_ Olyan
hálás vagyok ennek a kis hibának…

MÁRTA: Kárörvendő?

EGON: Behozott Magukhoz… a ház egy intim szentélyébe. _(Márta képéhez
fordul, a kalapja még a kezében.)_

MÁRTA: Tegye le a kalapját; úgy fest, mintha a képem előtt imádkoznék…

EGON _(halkan)_: Márta, nem – _mintha_.

MÁRTA _(mosolyogva megrázza a fejét. Óvatosan körülnéz.)_

EGON _(a virágokhoz hajol és közibük tűzi a hozott rózsát)_: Ugye,
megengedi, hogy megzavarjam ezt a fehér harmóniát…

MÁRTA: Ezt Hugocskától kellene kérdeznie. Ő szedi a violákat képem alá.
Nem kedves?

EGON: Boldog virágok!

MÁRTA _(kicsit kacéran)_: Ez kinek szól, Hugocskának?

EGON: Én Hugocskának is nagyon hálás vagyok. Úgy, mint a mai
húrlazulásnak.

MÁRTA: Vigyázzon, sokat forog körüle… még megégeti magát!

EGON: Én már _soha_, Márta.

_(A Hugocska rózsaszín fodra összereszket. Az ajtófüggöny is kissé
meglebben.)_

MÁRTA: _(Újra körülnéz. Mutató újját az ajkára teszi, aztán hallgatásra
int vele.)_

EGON: _(Megfogja a feltartott újjat és alázatosan csókolgatja.)_

MÁRTA _(zavartan, gyöngéd szemrehányással)_: Kicsi… Egon – _(Szabad
kezével végigsímít a férfi haján.)_

HUGOCSKA _(meglebbenti a függönyt, újra elengedi, nagyon fojtottan)_:
Jaj…!

MÁRTA _(elkapja a kezét, körülfigyel, nagyon izgatott)_: Menjen, kérem…
menjen! _(Szinte kituszkolja Egont, aki egy búcsúzó kézcsókkal kimegy.)_

_Márta az ajtóból visszajön és úgy vizsgálódik, mint a félénk emberek
lefekvés előtt. Megpillantja a_ _rózsaszínű fodrot és félrerántja a
függönyt. A függöny mögött Hugocska úgy áll, hogy háttal az ajtónak dől.
A kezét tördeli, egyébként hangtalan. A kötést már letépte. A haja
zilált._

_Ettől kezdve a jelenet egy darabig egészen halk hangon folyik._

MÁRTA: Hugocska…!

HUGOCSKA: _(Előbbre lép. Magába veszve nyöszörög.)_

MÁRTA: Hugocska… Te… te leskelődtél?!

HUGOCSKA _(magamagának, alig érthetőn)_: Nem igaz… nem igaz!…

MÁRTA: Mit motyogsz?

HUGOCSKA _(eltakarja a szemét)_: Nem igaz… nem igaz!

MÁRTA: Szégyeld magad! Utánam!

HUGOCSKA _(vinnyog)_: Nem… nem igaz!

MÁRTA: Tagadsz a szemembe – szemtől szemembe!

HUGOCSKA _(még mindig szinte magának)_: Nem igaz, amit láttam, _az_ nem
igaz! Amit hallottam, _az_ nem igaz! _(Hirtelen összekulcsolja kezét és
közelebb lép Mártához.)_

MÁRTA: Megbújtál a nappalimba! Feltett szándékkal –

HUGOCSKA _(nyíltabban)_: Nem igaz… nem igaz! Én gyakoroltam és akkor –

MÁRTA: Hugocska, ne hazudj! Egy hang se hallatszott ki!…

HUGOCSKA: Nem hazudok. De ha hazudok is… Márta, nem az a borzasztó!

MÁRTA: Csakugyan – hanem az, hogy kémnek álltál utánam! Az a borzasztó,
hogy most megismertelek!

HUGOCSKA: Márta, szívem… _(Összekulcsolt kezével Mártát érinti.)_ Te ezt
nem hiheted… a te hugocskádról. –

MÁRTA: Márta szívem? _(Ellöki.)_ Hízelgő, síma kígyó! – Hugocska?…
Mostohatestvér!

HUGOCSKA: _(felcsuklik a lefojtott sírástól.)_

MÁRTA: Hogy bántam vele! Attól a pillanattól, hogy mostohaapánk
háromesztendősen a házunkba hozta! Hogy fájt a szívem, amikor apánk
halála után mama kénytelen volt árvaházba adni! Megfogadtam: mihelyt
tehetem, visszaveszem… és –

HUGOCSKA: Miért… miért vettél vissza?

MÁRTA _(keserűen)_: Biztosan haszonlesésből tettem, hogy cselédnek
tartsalak! A cseléd itt a nappalimban stílruhában tölti a délelőttöt; és
estefelé kikocsizik velem a sétatérre – _(Kacag)_.

HUGOCSKA _(fájdalomban)_: Ne hányd föl Márta! Jobb volna nekem a szürke
vászon árva-ingben, mint… hogy _(hangosabban)_ hálás legyen… nekem… egy
idegen – mint a húrlazulásnak!

MÁRTA: Minek?!

HUGOCSKA: Nem érzed, milyen borzasztó szégyen ez?

MÁRTA _(úgy, mint Hugocska, egyre hangosabban)_: Miféle húrlazulást,
szégyent zagyválsz itt össze-vissza?

HUGOCSKA: Hogy én vagyok az ürügy, amelyért hozzánk jár… és te vagy a
cél… az igazi!

MÁRTA: Bolond beszédek! – Van neked fogalmad, mi léhaságot fecsegnek
össze a fiatal emberek a fiatal asszonyoknak?

HUGOCSKA: Óh, Márta, bár ne hallottam volna! – Mit tudom én, miért
vagyok én neked itt kedves?

MÁRTA: Gyalázat, amivel most gyanusítasz! Hogy ő mért jár hozzánk, hogy
ő mért örül neked, az az ő ügye; de hogy én téged azért… azért hoztalak
a házamba – Mondd! merd ezt kimondani!

HUGOCSKA _(hátrál)_: Nem, Márta… én ezt…

MÁRTA: Öltöztettelek, taníttattalak, mint az édes húgomat! És ezt mind
csak azért? Mondd, merd azt mondani, hogy azért tettem.

HUGOCSKA _(lesüti a szemét)_: Én ezt nem mondom – nem mondhatom.

MÁRTA _(egészen közelből, tagolva)_: Hogy-egy idegen-férfi-a
házamba-jöhessen!… Szégyentelen!

HUGOCSKA: Nem… nem! – Hiszen te jó voltál… és én téged nagyon, de nagyon
szerettelek – _(a szeme, a hangja könnyes)_. A fehér violák… épen ez a
borzasztó…

MÁRTA: Mi a borzasztó?

HUGOCSKA: Hogy én nekem ezt most már mindig, amíg élek, tudnom kell…
hogy szégyeljem magamat, amikor az az ember a házunkba lép – amikor
visszaköszönsz neki az utcán…

MÁRTA: Gondoskodom róla, hogy ne lásd. Te ostoba kölyök vagy, aki nem
ismered a dolgok jelentőségét. Egy gombostűt láttál és elefántokról van
lidércnyomásod. – Mit tudod te, mi a flört?

HUGOCSKA: Ha ez flört – akkor meg kellene tiltani a tizenegyedik
parancsolatban…

MÁRTA: Két hét mulva Lausanneban leszel és ott maradsz, amíg kacagni
fogsz ezen a histórián és a saját értelmetlenségeden.

HUGOCSKA: Én ezen nem fogok soha sem kacagni… _(konokul)_ És Lausanneba
nem megyek.

MÁRTA: Az előbb gyanusítottál, hogy céljaim vannak ittléteddel. Most
mivel gyanusítasz?!

HUGOCSKA: Én nem megyek Lausanneba a férjed pénzén!

MÁRTA: Én – küldelek.

HUGOCSKA: Az ő pénzén!

MÁRTA: Reá mi a panaszod?

HUGOCSKA: Az, hogy semmi! Hogy jobb hozzám, a senkijéhez, apámnál –

MÁRTA: És ezért te visszadobod a jóságát!

HUGOCSKA: Én sajnálom őt, én nem fogadom el az ő pénzét, a te kezedből,
amikor te tőle – verést, korbácsot érdemelsz!

MÁRTA: A szádra vigyázz! _(Tiltólag felemeli a kezét)_.

HUGOCSKA: Én megmondom neki, hogy rúgja le Egont a lépcsőn!

MÁRTA: Azt – nem fogod tenni! Azt ne merd, hogy a szádat előtte
kinyisd…!

HUGOCSKA: Én sajnálom, nagyon sajnálom őt! Én az ő pártján állok, én
neki mindent mindjárt, ahogy hazajön –

MÁRTA: Hát ha sajnálod – mérgezd csak meg az életét!

HUGOCSKA: Megmérgezem…?

MÁRTA: Most, amikor az üzletből fáradtan hazajön – odamész hozzá… ő
megkérdi, ahogy szokta: No, kis sógorasszony, mikor nyílik ki a pünkösdi
piros rózsa? És te elpirulsz, mint rendesen és…

HUGOCSKA _(keservesen)_: Ó, Istenem –

MÁRTA: És azt mondod: Nézze Vilmos bácsi, ma ne tréfáljon velem… Ma
mondanivalóim vannak. Ma én a függöny mögé rejtőztem Mártára leskelődni…

HUGOCSKA: Ezt nem fogom mondani!

MÁRTA: És láttam, amikor Márta és Egon –

HUGOCSKA: Hallgass Márta! Hallgass Márta!

MÁRTA _(kegyetlenül)_: Aki leskelődni tud, az nem szégyel árulkodni sem
– … amikor Márta és a szeretője összebújtak! És akkor ő vagy hiszi és
kifaggat – és kidob engem és visszahívja Gyurka testvérünket a
technikumról, hogy mehet irnoknak – vagy a víz fenekére…

HUGOCSKA: Nem, ő nem fog ilyen bosszút venni.

MÁRTA: – vagy nem hisz el semmit… meggyűlöl téged és – mán túl örökre
figyelni fog engem!

HUGOCSKA _(ismételve)_: Nem hisz el semmit… meggyűlöl engem… és örökre
figyel téged… Ez jó lesz; ez így jó lesz! – És akkor elmegyek
Lausanneba, vagy küldjetek, mint rágalmazót a javító intézetbe… mindegy.

MÁRTA _(talajt kezd veszíteni. Érzékenyül)_: A fő az, hogy én
boldogtalan legyek! A fő az, hogy engem Egontól elszakíts!

HUGOCSKA: Hogy elszakítsalak…? – Elszakítalak. Megmutattad, hogyan
lehet! Ő nem fog hinni semmit, meggyűlöl engem, de téged őrizni fog!

_Kint csöngetés; hallatszik, amint a szobalány valakit beereszt és hogy
a jövevény a folyosón egy másik szobába nyit be. – Innen kezdve, a
beszéd újra fojtottan folyik._

MÁRTA: Ez Vilmos – _(reszket)_.

HUGOCSKA _(elszántan)_: Megyek.

MÁRTA _(összekulcsolt kézzel elébe áll)_: Hugocska… lelkem… hallgass
meg… hiszen nem vagy már gyermek –

HUGOCSKA: Imént még kölyök voltam.

MÁRTA: Nem, Hugocska… érts meg – meg kell értened. _(Átfogja Hugocskát,
hogy visszatartsa.)_

HUGOCSKA: Értelek, nagyon is értelek!

MÁRTA: Nem igaz – nem értesz. Nézd – _(Hugocska ki akarja magát
szabadítani)_ ne fuss, várj… csak egy szót! – Én megmondom most neked…
csak ezt hallgasd meg _(kapkod)_ – énnekem a világon… csak annyi örömöm
van!

HUGOCSKA _(lefejti Mártát, hűvösen)_: A legirígyeltebb asszony vagy a
városon!

MÁRTA: Irígyelnek… a pénzt… a fényt… a szabadságot… amit a férjem ad –

HUGOCSKA: Mindened van. Minden úgy van, ahogyan akarod – és nem akarsz
egy kis flörtről lemondani…?

MÁRTA _(lesütött szemmel)_: Hogy mondtad imént, Hugocska?… Vilmos apád
helyett apád?… _(nehezen)_ nekem is az – apám – semmi több! És te erre
nem gondolsz –

HUGOCSKA _(csodálkozva rátekint)_: Neked is – – csak apád?

MÁRTA _(egészen közel Hugocskához)_: Értesz-e Hugocska?! – Férjhez
mentem – mert szegény anyánkat nem volt miből tartanunk, – mert Gyurkát
egyetemre küldhettem – és téged hazahozhattalak! – Odaadtam értetek
fiatal életemet!…

HUGOCSKA: Te is örülsz… a gazdagságodnak.

MÁRTA: Nem annyira, mint gondolod! – Óh voltak óráim, napjaim…

HUGOCSKA: Most mindig ragyogsz. Ami volt, elmúlt.

MÁRTA: Vannak kínok, mikre ráemlékezni is félhalál – _(pár pillanatig
szótalan)_ Hugocska, te már nő vagy – hogy ezt jól megérthesd… Csak egy
percre gondolj, Hugocska – az esküvőm estéjén – egy csókkal búcsúztam
tőled…

HUGOCSKA _(magafeledten)_: És én azt súgtam: légy olyan boldog, amilyen
jó – amilyen szép vagy –

MÁRTA: Azokban az órákban gondoltál-e rám, Hugocska?… Tudod mi az, a
koszorúdat vetni le és reszketni egy apádkorú, idegen ember lépteitől?!
– Óh Istenem, le akartam térdelni a szobalány elé, sírni, könyörögni,
hogy ki ne menjen… Aki ezt nem próbálta… _(könnyezik.)_

HUGOCSKA _(reszketve)_: Márta, szívem…

MÁRTA: És most eredj, árulkodj rám, Hugocska!

HUGOCSKA _(félénk reménnyel)_: De ha ő úgyis csak egy gombostű neked –

MÁRTA: Az a gombostű, ami a boldogsággal összeakaszt még –

HUGOCSKA: És engem örökre sebezni fog!

MÁRTA: Sebezni – téged?

HUGOCSKA _(kétségbeesetten)_: Hogyan éljek én itt melletted? – Hidd el,
szégyelni fogjuk egymás szemébe nézni. – Óh Márta, kérlek, mindenre
kérlek: küldd el Egont – örökre!

MÁRTA: Ezt… Hugocska… ezt – óh Istenem –

HUGOCSKA _(könyörögve)_: Hiszen csak egy gombostűt kérek! Csak egy szép
játékodat dobnád el és megtartanád a hugocskád szeretetét.

MÁRTA: Hugocska… mit mondjak neked?

HUGOCSKA:… hogy én kedvesebb vagyok neked egy játéknál!

MÁRTA _(kínosan)_: Neked ezt tudnod, érezned kellene –

HUGOCSKA: Hát akkor csak az következhetik, hogy –

MÁRTA _(elszántan)_: Igen, Hugocska. Az. Hazudtam. Egon nekem nem –

HUGOCSKA _(nagyon ijedten)_:… nem játék?

MÁRTA: Nem. Egon nekem a Minden.

HUGOCSKA: _(nem jut lélekzethez.)_

MÁRTA: Hugocska, szívem – rosszul vagy?

HUGOCSKA _(összeszedi magát)_:… kérdezni akarok valamit –

MÁRTA: Elsápadtál!

HUGOCSKA: Ez nem fontos… Márta, miért nem vagy becsületes?

MÁRTA: Becstelennek tartasz?!

HUGOCSKA: – arról, hogy szeret, senkisem tehet. Én tudom ezt! De –

MÁRTA: Nos?

HUGOCSKA: Miért nem mész vele?

MÁRTA _(zavarban)_: Tudod, hogy ő még egy senki… most kezdi csak az
életet… és nektek is oly nagy szükségetek van reám!

HUGOCSKA: Miattam ne aggódj, én megtanultam tűrni s dolgozni.

MÁRTA: És Gyurka?!

HUGOCSKA: Hát – várj még egy kicsit s azután – én akárhova elmennék
azzal, akit szeretek –

MÁRTA: És az uram? Semmit sem tud róla, mibe került nekem hozzája szokni
– mibe kerül ma is. Tudod, hogy ő boldog és megelégedett. És épen te
biztatsz –

HUGOCSKA: Én… én… _(elsimít a homlokán, mintegy eszmélve.)_

MÁRTA: – hogy egyszerűen otthagyjam faképnél, miután az élet legnagyobb
bajain túlsegített! Ahelyett, hogy megóvnók az ő lelki nyugalmát. Hát,
ha ez neked becsület –

HUGOCSKA: Jaj, Márta – mintha igazad volna és… mintha mégsem volna
igazad. _(Dörzsöli homlokát; szédül.)_

MÁRTA _(megfogja)_: Hugocska, te nagyon rosszul vagy!

HUGOCSKA: Semmi az… fáj a fejem. Adj jeget –

MÁRTA: _(csengetni akar.)_

HUGOCSKA _(az ajtófüggönyre mutat)_: Ott van.

MÁRTA: _(szétnyitja a függönyt.)_

HUGOCSKA: Látod, nem leskelődtem. Ott a tál s a kötés a földön –

MÁRTA: Hadd el Hugocska! _(Kiemeli az asztalkendőt és Hugocska homlokára
szorítja.)_

HUGOCSKA: Csak szégyeltem magam –

MÁRTA _(még mindig tartja az asztalkendőt Hugocska homlokára)_: Hát
szégyen az, ha fáj a fejed?

HUGOCSKA: De csúful áll a kötés – te is elbújnál ilyen kiábrándítón…

MÁRTA: De hiszen, más is látott már bekötött homlokkal…

HUGOCSKA: Más igen – de az más!

MÁRTA: Miért volna más?

HUGOCSKA: Mert más engem nem vett soha még számba, de Egon virágot
hozott nekem – s olyan szépen… olyan kedvesen kért mindig, hogy legyünk
délután a sétatéri cukrászdában –

MÁRTA _(leveszi kezét Hugocska fejéről)_: Istenem, Hugocska… te azt
hitted? –

HUGOCSKA _(mosolyogni próbál)_: Nem hittem semmit – Semmit Márta,
semmit…

MÁRTA: Te azt hitted, hogy Egon neked – hogy érted –

HUGOCSKA _(növekvő zavarral)_: Én, Márta? – Én?… Hogy én hittem volna,
hogy melletted számbajövök? –

MÁRTA _(gyöngéden)_: De talán beleszőtted őt első álmaidba?

HUGOCSKA: Nem, Márta! ne hidd, sohase hidd! – Én Hugocska vagyok, én
kisleány vagyok, – én nem is tudok még álmodni.

MÁRTA: Édes, szegény kicsi Hugocskám!

HUGOCSKA _(idegesen)_: Légy szíves és ne sajnálj engem! _(Pillanatra
elveszti magát és kétségbeesetten felzokog.)_

MÁRTA: Hát már a jóságom sem kell, Hugocska? _(Hugocska nem felel,
próbálja összeszedni magát. Pár lépést tesz a szobában, azután megáll
Márta előtt.)_

HUGOCSKA: Esküdj meg, hogy nem gyanakszol! Hogy nem gyanusítasz – afféle
álmokkal.

MÁRTA: Hugocska szívem soha többet erről szó nem lesz. – Csak azt mondd
meg most, hogy mit akarsz, mit tehetek érted?

HUGOCSKA _(lehajtja fejét, gondolkozik)_: Elmenni –

MÁRTA _(reménykedőn)_: Lausanneba?

HUGOCSKA: Márta, én nem Lausanneba, én az Árvaházba fogok visszamenni.

MÁRTA: Oda, ahol grófi szobaleányokat nevelnek?

HUGOCSKA: Házileányokat!

MÁRTA: Hogy az én hugom kegyelemkenyéren nőjön, azután mint házileány
hányódjék? – Milyen szégyen volna!

HUGOCSKA: De nekem csak így, csak ez az élet nem volna szégyen.

MÁRTA: Csak nem akarsz minket rágalmaztatni, hogy nincs szívünk veled?

HUGOCSKA: Márta, ne vágd el minden reményemet az élethez!

MÁRTA: Lehetetlen, Hugocska! Én ebbe soha bele nem egyezem!

HUGOCSKA: Én nem fogadhatok el tőled semmit többet! Én el akarok múlni a
ti életetekből…

MÁRTA: Hugocska kedves, te nem is tudod, mit beszélsz. Hiszen tudnod
kellene, milyen drága vagy nekünk!

HUGOCSKA: Mégis… ezentúl csak egy szomorú fenyegetés leszek nektek.

MÁRTA _(keresi a szavakat)_: Mi úgy szeretnénk – mind – neked… egy szép
életet teremteni –

HUGOCSKA: A világ mégis összeomlott nekem. Egyetlen nagy seb vagyok
Márta, amit nem lehet bekötni… _(fáradtan a szék támlájára dől.)_

MÁRTA: Hogy mondhatod ezt Hugocska?

HUGOCSKA _(nagyon komolyan)_: Márta, igazán… esküszöl, hogy én nem
mehetek az Árvaházba?

MÁRTA: A mi szégyenünk, meghurcoltatásunk nélkül – nem!

HUGOCSKA _(leejti fejét, inkább csak magának beszél, miközben az újján
számol)_: Itt maradni? – Ilyen boldogtalanul… s mindenkinek így az
útjában… _(A fejét rázza)_. Árulkodni – _(undorodva összereszket)_.
Hallgatni, lekenyerezve _(fájdalmasan nyöszörög)_. Árvaház – botrány…?
_(Ismét elernyed)_. Nincsen nekem utam, nincsen sehová –

MÁRTA: Nem, nem Hugocska… hidd el, ha nagyobbra nősz… okosabban
gondolkodol… annyi szép vár még reád!

HUGOCSKA: Én semmit se látok, csak sötétet. – Zsákutakat. – Honnan
vegyem én az erőt, nagyobbra nőni? _(Magába rogy, darabig nem törődik
semmivel)_.

SZOBALEÁNY: _(kopog.)_

MÁRTA: _(gyorsan egy tükörhöz fordul, puderezi magát)_ Lehet!

SZOBALEÁNY: Kérem ebédelni jönni. A nagyságos úr vár. _(Kimegy.)_

MÁRTA: Hugocska drága, menj a szobádba. Majd beszélünk még. – Most
próbálj aludni, amíg a fejfájást kialszod. _(Kimenőben.)_ Hugocska,
igen?

HUGOCSKA _(megrezzen, alig figyelve)_: Igen.

MÁRTA: Nézd, ki kell mennem az asztalhoz, különben feltűnik. _(A
küszöbről visszafordul, mintha valami visszahívná)_: Vagy veled
maradjak?

HUGOCSKA _(csak most veszi igazán észre, hogy Márta ki akart menni.
Feláll.)_ Nem Márta… csak egy pillanatra. _(Márta visszajön; Hugocska a
nyakára kapcsolja a kezét)_: Márta, én nem haragszom rád…

MÁRTA: Hiszem, Hugocska.

HUGOCSKA: De neked tudni kell, érezni… mindig, mindig, hogy én most nem
haragudtam –

MÁRTA: Tudom, te jó kis Hugocska vagy. _(Megcsókolja.)_ Hanem most
megpróbálod elaludni, ugye?

HUGOCSKA: Megpróbálom –

_Márta kimegy. Hugocska pár pillanatig mozdulatlan. Aztán az újján
számolja, hogy mit van mit tennie, ahogyan az imént Mártának számolta
fel. De nem szól, csak a kisérő mozdulatokat teszi és az arcáról
olvashatni. A számadás végén leejti a fejét és csendesen rázogatja.
Aztán felkapja, körülnéz, odamegy a_ _kommódhoz, amelynek zárában Márta
a kulcsot bennfelejtette. Folyton körülfigyelve a kulcsot az alsó fiókba
próbálja; kihúzza a fiókot, keresgél… Kiveszi Márta browningját,
megnézegeti s a keblébe csúsztatja. Még egy pillanatig a színen marad.
Egon piros rózsáját kiemeli a violák közül és magával akarja vinni. A
küszöbről visszafordul, lassan a kommódig megy és a rózsát helyreteszi a
violák közé. – Azután csendesen, elengedett tagokkal kisurran._




MÁJUSI AJÁNDÉK.

Ketten voltak, az asszony és a május.

Az ablaknál állott mindakettő.

A május befelé ólálkodott: rezgő fényekkel nyúlt a karszékekbe,
tapogatott végig a fehérprémes heverőn.

– Nincs nálad?

Az asszony kikémlelt a májusba.

– Hol rejted őt, nem most jön-é, keresztül rajtad?

A május tagadón rázta szőke lombjait, lemutatott az út gereblyélt,
töretlen homokjára.

– Hozd el őt nekem. Olyan rég várok reá.

– Ha olyan rég várod, miért nem csalogattad ibolyával húsvéti öntözőnek?
Verted volna meg áprilisi csalfa bolondsággal.

– Húsvétnál régebb várom…

– Hát kérted volna a selyemálarcos, részeg Karneváltól, farsangi lázra.

– Régebben kérem én őt magamnak.

– Betlehemi csillagtól esdekelted volna, a karácsonytól, a legnagyobb
ajándékozótól.

– Már akkor is lankadt voltam a sóvárgásban.

– Az ősz öledbe dobta volna, mint almát az éhes cigányleánynak,
feltartott köntösébe.

– Milyen vak vagy, milyen siket. Csak a szóból hallasz, csak a könnyből
látsz… Én az első hajadoni hajnal óta őt lesem. Sorvadok érte azóta is.

– És minden nyíló rózsához hasonlítasz.

– A szépségemet ünnepi köntösnek viselem a fogadtatásra. De alatta a
lelkem jaj nélkül szomorú, mint a régi gyásznál, amikor már csak befelé
fordult a bánat, háttal a világnak…

– És mi lenne, ha jönne.

– Próbáltam jöttét valaha is? Láttam a napot a földre ereszkedni
ölelésre? – Mi lenne?… Még elgondolni sem bírom.

– Azt sem tudod, mit kérsz és kéred.

– Térden.

– És éppen tőlem? Én a pünkösdi királyságot osztom, a háromnapost.

– És ha csak egynapost, – ha egyetlen órást… Az ölelés törvénye a
mulandóság.

– Bölcs vagy, sokat szenvedhettél már.

– Bölcsebb is vagyok: tudom, hogy ami az enyém volt, az az enyém.

– Óh, látlak, ahogy asszonyok szoktak. Kapaszkodol, átkozódol, sírsz és
leveted a szépséged, az ünnepi köntöst, ha az ünnep elhervadott.

– A királynék nem járnak büszkébben anyaságuk első tudott napján, mint
ahogy én fogok járni ünnepem után.

– Honnan veszed az erőt?

– Abból, amit azután el nem vesz senki többet rólam, tőlem. A keze
simogatásának selyméből, a csókjának örök elégültségre eljegyző
édességéből.

– Miért nem kérted, amikor a tavaly álltam ablakodnál, tavaly előtt?

– Akkor még csak a lelkemben találkoztam vele.

– És most?

– Láttam test szerint.

– Hol?

– Egyszer, egy farsangi éjjelen.

– Szóltál vele?

– A bálterem bejáratát a tömeg ostromolta. Társaim elsodródtak tőlem…
Ott tétováztam egy fenyőgirlándos boltív alatt… Fehér krizantémot
viselt. Odalépett hozzám, ragyogó, magabízó ifjúságában, mintha csak a
szívemből lépett volna elém… Azt mondta, bízzam reá magamat, elvezet.
Megfogta a kezemet… Olyan kemény, meleg, tisztatapintású keze volt, mint
a napsütött, hajlós, fiatal faágak… Keresztül a forró gyúródáson. Mentem
a kezén, mint csillag után.

– Álarcban voltál?

– Mikor nem viselünk mi álarcot? Ha a végzetünkkel találkozunk, akkor a
leginkább.

– Miért nem néztél kihívón, igérőn a szemébe?

– Elgyengültem, mint leszédülni készülő szirom.

– Hullottál volna elejébe.

– Hogy megtaposson?

– Se elszántan, se nyomorultan – hát akkor, hogy akarod megejteni
magadnak?

– Óh május, nem érted? El vagyok szánva mindenre. Futni vakon vele,
ahová sodor, ez a bátorságom. Megnyitom szerelme előtt az
engedelmességem sorompóit, ez az alázatom. De neki nem szabad tudni,
hogy én akarom így! Hogy én sóvárgok régebb, hogy én halok meg hamarabb
érte… Neki úgy kell jönni, mintha ő hozná magát, mintha térden csúszna,
mintha levetné a koronáját a lábam zsámolyául… Segíts május, óh segíts!
– Te az asszonyok barátja vagy. Te elhiteted a férfiúval, hogy ő akar,
amikor ő a fonálon húzott báb – hogy ő a rabszolga, amikor a térdére
hull a fejünk.

Megértőn bólingattak május fürtei, a szőke lombok.

– Tudom, tudom mi az asszonyok örök parancsa. Dicsőnek maradni a
megadásban. Hanem most titkaidba kell beavatnod engem.

– Nincs más titkom, csak ez az álom.

– Minden nő csupa titok. És a titka csupa kész fegyver… Hajolj ki hozzám
az ablakon, hogy jobban ismerjelek. Hogy tapintsam ki újjammal a hajad
fogását, igyam az illatodból, kóstoljam meg a szájad ízét… Milyen okos
vagy, milyen igazad van! Hogy kértél volna az ősztől: hiszen te
szégyelled feltartani a ruhád, s kacagó szemmel kilesni a percet, mikor
az alma leszédül… Angyalfiára sem várhatsz: éjjeli misén nem durvult a
térded s az apácák fehér szerelmében fáznál. Farsangkor nem vagy
pillangó: nehéz a szíved és lehúz… Te az én húgom vagy: pazar a bűntelen
üdvösség sugárzásában – hanem az utad az szeméremkővel van kirakva. Buja
vagy és sohasem kacér, áhítat vagy, de profánok az imáid.

– Hanem fecsegő nem vagyok, május, te pedig csacsogsz és nem sietsz,
hízelkedel és nem cselekszel.

– Milyen bolond vagy. Sértegetsz, amikor én a titkaidból kelepcét
fonogatok.

… A férfi térdig vízben állt, a márványlapokat csiszolta. Sokkal
pompásabb volt, mint mikor krizantémot viselt. Meztelen karján, mellén
kivert az erő harmata, a szeme csókolta a munkát, mint a szeretőt még
nem ismerőké.

Egy sor ablak nyitva volt a műhelyben, szél osont be ott és kifeszegette
a szembenlévő sor ablakot.

Friss volt a szél és babra, meg-megcsapó, mint táncban repkedő asszonyi
köntösnek szegélye. Fűszere a sápadt virágoké, gyengéd, lassan lebíró…

A fej könnyen megszédül, a véső elcsuklik a mindig biztos kézben –

Alkonyodott már és szinte szendergésre hajolt minden növény. De közben
nőtt és duzzadott, mint álmában a koránfekvő gyermek.

A fűbe terült és beszívta a föld lehelletét. Vajjon az gyöngyözte
magából az ég alá kicsaló illatot?… Különös: maga nem álmos és a keze
mégis lehúz, külön kíván elszenderedni… Az ő keze, a kalapács-sóvár,
vésőn-kapó, sohasem ernyedő alkotni akarás.

Hosszú, puha szálak símultak a tenyerébe: pihés félgöndörségek.

– Talán árvalányhaj… talán – Óh miért is nem nő fekete árvalányhaj sűrű,
fényes tömkelegben…

Az égből látszott csüngeni a nehéz, piros akácgerezd. Letépte és mint
gyermekkorában a kis zöld csészékből kifosztotta a szirmokat és szívni
kezdte a sziromtöveket. Mézédes volt a kóstoló és mégis csak kivántatás.
Mohóság lepte meg…

– Hazamegyek… tán megéheztem…

A város felé fordult, de újból arculverdeste a szél.

Bodzavirágnak fehér tenyeréből, elejtett asszonyi zsebkendőről… honnan
lepte meg már ez az illat?

S mint hivogató kendő, integet. –

Elindult a nyomában s az lebegett előtte, mint láthatatlanul verdeső
óriási lepke… Kinyúlt a keze érte, mintha gyeplőjét tartaná és
futott-futott vele. Az illatban igéret reszketett: most a rétre futunk,
ahol az árvalányhaj dúsabban terem, mint a kasza alá a legsűrűbb mező és
a piros akácból jóllakásig tart a mézszüret –

Rácshoz ért, ott megtorpant a szél is. Repkény bokrétázta fehér villával
állott szemben, az ablakban háttal halovány női sziluett.

Homályosan eszmélt s a szíve nőtt. Mint gyermekkori, tisztafehér
ünnepnapra: lebbent fel benne az emlékre szitált felejtkezés. Egy
farsangi éjjel hallgatag, elburkolt asszonyt kisért ide haza szánon –

… Az illat befordult a kertbe, felszaladt a lépcsőn s a verandán át
bevonta őt a fehérfényű, oltártiszta kis szobába.

Üdvözölték egymást. – A férfi a virágokat kereste, melyek olyan messzi
küldték utána a hívogatást. De a szobában csak egyetlen virág volt –
annak a fehér pórusaiból illant szerte a kábulat.

Fekete árvalányhajkéve húzta-vette fel szelíden, ágyalt meg a férfi
kezének, eleven selyemből az első nagyszerű elnyugvásra.

Mézontó piros akác új és új virágot bontott –

Künt az ablak alatt a május betakarózott az éjszaka csillagos
lepedőjével és strázsát állott az üdvösségnek.




A KERT NEM TUD RÓLA.

A kert olyan volt, amilyenné szerelmes asszonyok szokták ápolni
boldogságuk környezetét. Olyan, mint egy titkos ünnepeket szolgáló
kápolna, mint egy áhítattal vetett nyoszolya: rejtett volt, tiszta és
pompázatos.

A kereken háttal forduló házaknak még a vakablakaik szemét is bekötötte
a magasra nyírt thujakerítés. A terrász elé virágágyak terültek, szőke
porondos utakkal, smaragd-fényes füvekkel körülfogott élőszőnyegek,
melyeknek színváltó, megújuló pompája a hóvirág szende-fehér bojtjaival
harangozta be a tavaszt és a salviák tűznél pirosabb máglyáival feküdt a
dér alá.

Mégis a kertben több volt a zöld a virágnál. Már az ágyások közepén és
szegleteiben is yuccák, dracenák, agavék tárták ki délies, merev
szépségüket és rózsaszíneres márványedényeik köré a kövirózsák
tömörültek pozsgás dombokba.

Az ágyakon túl a bokrok zöldvilágú, mindig hűvös folyosókká borultak
össze. Itt már a madarak is otthon voltak, éneklők és kedves
hallgatagok, akiknek zaja halk pityegés és rebbent, lombsúrló suhanások…

Ilyen volt az a kert, amely elé a terrászra legelőször kiültek a májusi
csókváltás láza után, a csillagok alá, hogy ők legyenek tanui az
egymásralelésnek, akik soha el nem múlnak a fejük felől. Ide, a
terrászig sötétlett jobbkézt az a taxus lugas, ahol olvasni szokták a
könyveket, amelyekben saját magukkal találkoztak szembe. Ebben a
lugasban húnyta le szemét az asszony az ifjú Werther valószerűtlen szép
keservein és itt takarta arcát a férfi Baudelairet olvasva abba a
selyemtömkelegbe, amelynek üde illata a meghasított fenyőfakéreg gazdag
balzsamait idézte.

Balkézt fenyőfák közül a hintaágy is idetetszett. Hányszor találta ott
az asszonyt! Olyankor leült mellé és tán sohasem voltak szebb órák, mint
mikor az ébredését várta… Vagy az az óra volt a gazdagabb, amikor az
első könnyét látta? – Nem a szerelmükért esett az ki: egy kis
rokongyermek volt súlyos beteg, akit a férfi sohse látott és akiért most
mégis újra tanulta a gyermekkora óta elfelejtett imádságokat, csak
azért, hogy az asszony mosolyát visszakapja megint.

Az élet olyan szép volt, olyan dús és olyan változatlan körülötte! Ahogy
az évek múltak: a szépsége, a jósága, a bűbája nem szenvedett törést. A
vele való szerelem kultusszá avatódott, elcserélhetetlenné, mint a
vallás.

Ma újra ketten léptek ki a terrászra és kert és asszony sohasem voltak
még ilyen színpompásan szépek. A pázsitszegélyek úgy csillogtak, mintha
alólról világítanák őket. A virágok a tavaszi túlnyomó kék-fehér és az
őszi túlnyomó sárga-piros közt delelőt tartottak. A leggyöngédebb
égperem-színtől a rózsaszín-lilán át a nyári zenit szédítő kékjéig és a
parasztpántlikák kacagó rózsaszínjéig pazarolták a szépséget a
harangvirágok, a gyűszűvirág pedig piros és sárga tűzgerezdeket
gyujtogatott közéjük. Most már értette a férfi, miért állta el az
asszony előle napokig a kertbe vivő ajtót. Meglepetésnek szánta a
delelőre ért virágzást. Ezt a pompát, amely mintha ismétlődött volna
rajta. A homloka folttalan fehérén, a halántéka vonalas kékjein, a
rózsaszínre hevült arcon és a forrópirosra csókolt ajkakon. A ruhájának
is mása volt a legvilágosabb füvek zsenge zöldjében, szemének
bársonyával is megpróbálta vetekedni az árvácskák legfelső sziromlevele.
Csak a hajának nem akadt testvérszíne: sem a Krisztus-szemek vörösbarna
foltjaiban, sem a széteső rózsák sötétreért porzóiban.

A hosszú, néma gyönyörködés alatt az asszony lassan elborult.

– A kert nem tud róla, mondta és szava elbotlott.

– Miről?

Csak megfogta a férfi kezét és vonni kezdte. Könnyű volt vonnia, az ő
kezén a férfi sohsem kérdezte volna, hová viszik. Túl a kert virágos
részén, ahol az első lombfolyosó nyilt, hosszú gallyakban csüggött a
repkény. Dús, kemény, majdnem feketezöld volt a levele, a fehér erekben
akárha tiszta, hűvös vére csergedezne.

Az asszony felnyúlt egy gally után, lehúzta mélyen, elbabrált vele és
aztán megmutatott rajta egy viaszsárga levelet.

– Az első, – mondta csendesen.

A visszaeresztett gally beleakadt halántékán leomló hajába és
felborzolta azt. A férfi gyöngéden akarta lesímítni. És akkor valami a
szemébe szúrt. Rövid, a többitől dacosan, idegenül elálló, göndörebb és
érdesebb hajszál volt. Olyan színű, mint a barna érckövek tellérében
feltetsző ezüstér.

Az első…

– A kert nem tud róla, mondta ismét az asszony, hogy az ősz benne
páholyt nyitott magának.

Kiigazította magát.

– Nem is páholyt, csak egy kis leskelő nyílást, ahonnan végignézi még a
színek színjátékát és aztán avarba sepri össze őket!

Míg beszélt, lehajtott fejjel előrement, a férfi utána. Az a kis
ezüstszál reszketett a jószagú nyári szélben, amely a szökőkút harmatát
fújta rájuk.

Leültek a fehér padra. – A férfi sápadt volt, mint a viaszsárga
repkénylevél.

– Kicsit fáradt vagyok, mondta az asszonynak. Végigfeküdt a padon és az
ölébe hajtotta a fejét, aztán behúnyta a szemét, hogy ne kelljen
beszélnie… Egy kép kezdte gyötörni. Az asszonyt látta a tükör előtt,
amikor találkozik az első ősz hajszálával. Az asszonyt, aki nem kívánta
tőle – legalább is sohasem szólt róla – hogy elhagyja érette nyugalmas
otthonát, feleségét, gyermekeit. Hogy megadja neki is azt, ami halandó
szerelemből kinő, bele az örökkévalóságba: a gyermeket… Az asszonyt,
akinek a szerelmén kívül egyebe nincs, aki az első ősz hajjal való
találkozástól kezdve reszketni fog soha be nem vallott reszketéssel,
hogy elveszíti azt az egyet, amiért mindent feláldozott.

Vergődni látta ezt a pompás, nyugalmas embert, akit úgy ismert meg, mint
a töretlen harmóniát. Vergődni és tán egy nap kimagyarázatlan búcsút
venni, egy csak magában elvégzett leszámolás után, hogy feleség és anya
lehet valaki dérütött halántékkal, de a szeretőhöz, a nagyszerű
szeretőhöz ilyenkor a panasztalan elbúcsúzás talál.

Óh, fájt a szíve és csak egy vígasztalása volt. Elmálló, alig
kielemezhető érzés: hogy nem magamagáért, hanem az asszonyért fáj jobban
a szíve. Érte, akit már maga elé lát apácaszínű köntösében, ahogy nem
maradt már semmije, csak a multak örökös temetési szertartása. Míg ő, a
férfi a kisleányát fogja majd homlokon csókolni esküvőre indultában és a
fiának fog életbeindító kézszorítást nyujtani. És unokák fürge trappja
ver talán taktust háza örömeihez, amikor leesik a hó az asszony udvarára
és nő, nő süppedetlen egyszintesen, mert meg nem tapossa senki, hogy
hozzá belépjen, s csak a madarak fínom lába ír csillagforma nyomokat a
küszöbére…

Az asszony elborulása nem volt több, mint a futófelhő árnyéka a kerten,
amely alatt a színek mélysége még erőteljesebben kiviláglik. A mélabú
fínom, szinte jóleső ernyedtsége csak akkor ért nála döbbenetre, amikor
a férfit sóhajtani hallotta. És meglátta a hanyattfekvőnek szemszögében
a lefolyni nem tudó könnyeket.

– Az Istenért, megbúsítottalak, csak nem az első sárga levéllel?

A férfi alig felfogható arcrebbenéssel intett igent. És már érezte is a
szemén egy zsebkendő puha érintését.

Csendes szóval, anyásan intette az asszony, ahogy a betegek füle elől
lopják el a szomorító dolgokat:

– Rejtsük el a könnyeidet. A kertnek nem szabad tudni róla, hogy máris
megsirattad. Hadd virágozzék jó darabig gondtalan, nem sejtve, hogy
szépségén karcolás esett…

A kis patyolatkendőbe belefogta a felitatott könnyeket és mintha a
legdrágábbjáért fakadtak volna, eldugta őket jól még forrón, gazdagon
lüktető kebelébe.




KÉT GYÁSZ.

Zárt kocsiban jött a temető kapujáig. Ne lássa meg senki, hogy csokrot
hoz, amikor nincsen itt senki törvényes halottja.

Pedig ekkora városban ki ismeri őt és ki tudja, merre temette el az
övéit. De ahogy restellte valaha, hogy kandi szem felismerje rajta a
csókok piros nyomát, úgy szégyelte volna most, hogy rábámuljanak
gyászának fehér rózsáira.

Esett a hó. A fenyővel szegett széles úton előttejárók lábnyomai
barnállottak az újjnyi fehérségben. Egy kicsit formátlan, sűrűnlépő női
lábé a középen, jobbfelől apró leányka cipellői, balfelől egy serdülő
fiú szeges bakancsáé. És a fiú nyoma mellett valami kendőrojtnak súrlása
a havon.

Ösztönszerűen az útszélre húzódott, mintha nem illenék belegázolnia a
három lépés összefogózó rajzolatába…

Sohasem volt ilyen szép a temető. Halottaknapja után a sok virág még
feldombolva állott a sírokon. A hóréteg, mint tapadó lepedő,
nagyvonalúvá, faragványszerűvé nemesítette formáikat. Mintha
márványsírok között menne fölfelé. Nem sietett. Az enyhe hószag, a
világfelejtette csendesség lefogta vergődő fájdalmát és szent mélabúvá
szenderült el az a lelkén.

A halálnap évfordúlóján a tavalyi nyárra emlékezett vissza. Az utolsó
nyárra.

Már betegeskedett, olykor láza volt szegénynek. Az orvos leküldte
Abbáziába. Ő maga a Balaton mellett egy éjszaka erre ébredt:

– Légy mindig jó, amikor jó lehetsz.

Másnap hajnalban már a Karsztról látta az Adria tojásdad tükreit
felcsillani. Szelíd, olajozottan síma hullámok hátán vitte a hajó…

A villa alsó lépcsőin zölden villámlottak a gyíkocskák.

– Ach, die lieben Eidechsen! Die bringen uns das schöne Wetter!

Fehérfőkötős, friss leányzó mondta ezt, a verandán ülő férfinak uzsonnát
szolgálva fel.

A férfi, mint aki egy biztosra vett reményt lát teljesedni, meglepődés
nélkül ragyogott fel, ahogy a leány vállán át megpillantotta őt.

… A nyár után alig látták egymást, de ilyen gazdag emlékekkel lehetett
várni nyugodtan az új örömre.

Nem jött soha több öröm. – Járvány támadt, amely alatt az emberek
irtóztak elmenni egymás temetésére. Azokban a napokban odaadta volna az
életét, hogy a szolgálója lehessen. Hogy megkenhesse a fejét, hogy
hidegrázta testét melengesse. De az mind a más joga volt: neki be
kellett érnie a szédült szavak s a csókok emlékével… Az asszony még
ápolónőt sem engedett a küszöbön belépni.

A cselédlépcsőn járt fel kérdezősködni a házba, mely előtt egy éjjel
addig sétált, míg a rendőr megszólította… Hogy kellett magát
összeszednie, hogy csak a jóismerős szimpla érdeklődését mutassa és ne
vegye észre a cselédség, hogy lesi, hogy kap a szó után.

– Ma jobbacskán van… ma rosszabbul… Meghalt.

Sohasem fog tudni visszaemlékezni: mit felelt erre, hogyan került haza.
Csak azt tudja még, amikor a koporsóhoz lépett. Részvétét rebegte az
asszonynak, aki úgy sírhatott és úgy sírt, mint aki az életénél többet
vesztett. Ő pedig csak a szemével csókolhatta meg a homlokát.

Azután a járvány kitört rajta is és feküdt hónapokig, míg a tavasz
visszatette az életbe.

… A temető széles útja most két keskenyebbre ágazott. Ő a jobbfelé
vivőre fordult. Furcsa, a három pár lábnyom is arra. Gyanút fogott, kis
oldalösvényre tért ki… Milyen jól is tette. A sűrű thuják mögül
megpillanthatta látatlanul a törvényes gyász ünnepét. A még sírkőtelen
domb elé a kicsi asszony leterítette a fiú karján hozott plaidet és arra
térdepeltek. Tiszta feketén a tiszta fehér temetőben. Az asszony sírt, a
hozzáboruló gyermekek mély áhítatban imádkoztak. Előttük a behavazott
hanton egy sárga krizantémcsokor szinte égett.

Igen. Az ő virágjuk messzevilágíthatott, a fekete gyászuk mint szobor
plántálódhatott a sír fölé. De neki, mint ma egy éve a
cselédlépcsőházban: úgy kell kerülő utakon közelítenie és az ismeretlen
sírok közt kószálnia, míg amazok kisírják előbbvaló könnyeiket… De hát
kisebb az ő kínja, nagyobb az ő árvaságuk? Ki maradt úgy vissza, mint a
fa, melyről az utolsó lombot is letépte a szél?…

Csak ment, ment a nyomtalan fehér ösvényeken és már nagyon fázott. A hó
kezdett hidegen lehelni, az ég fent kivetkőzött a puha fellegekből és
szívni kezdte a még lent felejtett kis enyheséget.

Sokáig didergett a tetőn, míg végre a temetőkapun kifordulni látta a
három gyászolót.

… Egész nyáron, egész őszön át visszahúzta a kezét minden virágtól. A
szobáiba nem kívánta: olyan szép ünnepekre díszítette hajdan virággal a
házát, hogy most fájt volna egy bimbót is látnia. S a temetőbe nem
vihetett bár egy szálat is. Nem akarta, hogy az özvegy megütközzék,
eltünődjék egyszer az idegen virágon… Most már lehet. Halottak napja
lejárt, a halál évfordulója is. Leesett a hó: ki jön még ezután a
temetőbe?

Nem térdelt amazok nyomába, még a rózsáit is csak a sír lábához tette és
odahullott a fedetlen hideg hóra és forró fájdalommal érezte át a halott
közellétét.

Ezen az éjjelen csendes elnyugvás borult reá. Úgy tetszett neki, hogy a
halott felnyúl az ő virágaiért, lehúzza magához a kebelére, úgy pihen.
Olyan épnek, romlatlan szépnek látta. Nem mint akkor, utoljára, a
koporsóban: kékfekete ajakkal, elaszott arcéllel, alig összeérő
szempillákkal. – Hanem úgy, ahogy elaludt néha: a feje az ölében, az
arca kipirulva, szinte kitelve a boldog pihenésben. Álmában köszönt
ezért az álomért a jóságos Istennek.

Aztán riadt a szelíd enyhülésből.

… A temetés évfordulóján… A temetés évfordulóján holnap. – Ha az özvegy
ezt a napot szánta utolsó látogatásnak az esztendőben! Talán hó esik még
addig. Talán eltemeti a többi virághoz…

Egész nap leste a havat, de az ég sápadtan ragyogott. Estére csupa
csillag volt, csupa kegyetlen őrszem.

Nem tudott elaludni.

Hiába mondta: És ha meg is látja és ha el is töpreng rajta!

– És miért nem mertél mégsem átgázolni azok lábnyomain? Miért nem
térdepeltél a térdük nyomába?

– Én őt egyetlenemül szerettem, ő tőlem tanulta meg a boldogságot!

Éppen azért…

A másik egész életében meg volt lopva. Ha sebzetlen szívvel is hordozta
a tudattalan keresztet. A szíve mindig olyan tiszta volt, gyanút,
kétkedést nem tudott soha. A saját jó lelke is őrizte a ráébredéstől. És
ahogy az életével nem vetett borút az ő napos ösvényükre, csakúgy nem
ejt most sem foltot az ő multjukra ünnepi áhítata, amellyel gyászát
viseli. Imáiba egy cseppnyi méreg nem vegyül, könnyeibe semmi
szemrehányás.

És most hibázni el a kíméletet és most rombolni le a kegyeletét?!

Úgy elszégyenkezett a maga önzésén…

Milyen szomorú volna, ha ezzel zárulna az ő tisztán megőrzött szerelmük
története… Mint az óceánból futó hullám, amely kristály talppal ér a
partig és ott, miközben megtörik: felveri a szennyet… Pedig ez lesz a
vége, ha megakad egy szem a virágjain, ha meglátja valaki leborulva… S
ha csak a temető-őr, aki a sírokat gondozza.

Szinte imádsággá foglalódott lelkében a szó:

– Istenem, ne engedd, hogy miattam valaha is színt váltson az ő bánata.

Nagyon sápadtan kelt. Alig reggelizett, kocsit hozatott és kiment a
temetőbe.

– És ha tudnám, hogy minden éjjel utánanyúlsz és a szívedre veszed.

Szakadtak a könnyei.

– Az élet ünnepe az enyém volt, a halál ünnepét: a gyászt hagyjuk meg
neki csorbítatlanul! Vagy beárnyékolhatjuk, én kedvesem, az ő
boldogságos gyászát? A fájdalomnak azt a drága harmóniáját, amelyben,
mint egy fehér templom boltjai alatt, nőnek fel a gyermekeid! Mondj le
róla, hogy koporsódban megérezd térdeplésem melegét és én lemondok a
boldogságról, hogy a sírodat melengessem.

… A virágok mintha kővé fagytak volna. Talán igazán ott pihentek két
éjszakán a halottnak kebelén.

Felemelte a csokrot, még a havat is elsimogatta, ahol beroskadt a rózsák
nehéz feje alatt. Rátette egy virágtalanul maradt távolabbi halomra és
megindult, vissza az üres életbe – csendben, elnyugodtan, mint aki
megnyert egy szomorú csatát.




FRANCISKA TŰZZEL JÁTSZIK.

A hó új volt és könnyű, a szán talpa mintha csak a levegőben suhanna s a
csilingelés ezüst hullámokra bodrozta a kristálytiszta levegőt. A vaskos
házak nekikönyökölve gyönyörködtek a soraik között vérkeringésként
rohanó színes életben.

Mint a hó és mint a csengetyűszó, fehér volt és ezüst a Franciska
szánja. Takarói, prémjei is fehérek voltak, csak a bundája volt
fényeszöld brokát, a capuchonja s az orcája volt halovány karmazsin.

A bakon, szemben a sötétlilában pompázó Madame Muglennel, egy bencés pap
ült, aki sietett a gáláns adóval:

– Franciska kisasszony ma valóságos hóban feslett patyolat-rózsabimbó.

Célttévesztett nyílvessző módjára hullott le a bók. Franciska nem
ügyelte. Ő most éppen oldalthajolt és úgy nézett el a kocsis repkedő
libériája mellett, előre.

A pap kérdőn pillantott a társalkodóné kendőzött képébe, de az csak
vállát vonogatta:

– Wass weiss ich.

… Talán egy paradicsommadaras turbán, amely módisabb az ő capuchonjánál,
talán egy gazdagabb nyeregtakaró, hetykébb tartású kocsis izgatta?

Kettővel előttük siklott a barnára pácolt, éppen nem hivalkodó úri szán,
amelyben hátat mutatott egy barnabársony braganzai köpenyeg. És fehér
cilinder alól világított a fényes hullámot vető aranyhaj.

– Pardon – rebbent vissza Franciska az elkalandozásból – csak rózsa,
főtisztelendő uram.

– Miért?

– Mert ha rózsabimbót mond, úgy tizenöt évet késett a komplimentuma.

Ismét előrepillantott, szinte zavartan mosolygott és elékereste a prém
alól gyönggyel varrott ridiküljét. Könnyű illatfelhő színesítette belőle
a nyersen üde levegőt.

Lehúzta kesztyűjét, úgy keresgélt ki zsebkendők, üvegcsék és más
apróságok közül egy kis, selyembe kötött hölgykalendáriumot s fellapozva
odanyujtotta a papnak.

A főtisztelendő igen jámbor, de csinos verset látott belemásolva,
Franciska saját kezeírásában.

– Ki írta ezt a verset?

Franciska rejtelmesen mosolygott.

– Nőszemély?

– Nem.

– Tehát férfi. Hm… Ezt?

– Sem nő, sem férfi.

A főtisztelendő hamiskásan csóvált fejet.

– Meglátja. Ma este.

Franciska kivonta a kalendáriumot a pap kezéből, nehogy az tovább
lapozhasson benne.

– Tehát egy új akvizició… bravó!

– Rövid időre szól.

– Gyorsan fog a körmére verni?

– Menjen… diák, vakációra jött csak haza.

– Szóval mégis csak férfi, jól gyanítottam.

– Gyermek… Jó vers, mondja? Mert szépnek szép, én úgy találom.

– Hány éves gyermek?

– Tizenhétben jár.

– Tizenhét éves koromban én sem írtam jobb verseket.

Franciska eltüntette a ridikült. Előrehajolt és ráparancsolt a kocsisra,
hogy vágjon elébe a többi szánnak és forduljon ki a Vágduna mellé, a
szabad mezőkre.

… Az aranyhajú fiút pillanatra szembe látta. Éppen oda volt az fordulva
Konkoly-Thege főbíróhoz. A főbíró pedig ott babrált az ifjú
kabátgombjainál.

– Jó melegen van tartva a melled, fiacskám? Meglátod, jót tesz a
tüdődnek a mindennapi friss levegő. Nekem is rendelve van, egész
vakáción szánkáztatlak.

– Köszönöm, kedves keresztapám, a figyelmet.

Most csillogott el mellettük a kagylóalakú, fehér-ezüst száncsoda.

– Hát ez a világszépe merre kavillál el megint?

A kérdés rosszaló volt, szinte ingerült.

Az ifjú nagy virágkék szeme a meghatott köszöntés végeztével utána
tágult Franciska szánjának.

– Mint mindig, külön utakon jár.

A keresztfiú nem érezte a szó élét. Szemére visszaereszkedett az álmatag
fátyol.

– Az gyönyörű út, amerre ő jár.

A főbíró gyanakodva pillantott keresztfiára.

– Ismered az életét?

– Az irodalom, a művészet ragyogják be azt. Imé, Győrből is
visszajáratja a költőpapot, hogy a kalendáriomot népünk számára
léleképítő olvasmánnyá csinosítsa.

– Úgy… igazad van, fiacskám. Az irodalom szép dolog. És főleg jó dolog…
sok mindenre.

– Igen is, keresztapám. A boldog nemzetnek büszkeség, a boldogtalannak
fegyver.

– Ezt persze így tanultad az iskolában.

– Petrovics Sándor diáktársamtól tanultam még Pápán.

– Sed datur et tertium.

– És micsoda mégpedig?

– Szép hölgyek ürügye… a szórakozásra.

Az ifjú kinyíló lelke visszacsukódott. Igen ügyefogyott volt, másra
terelni át a szót, hát hallgatott. A fehér-ezüst szánt elveszni látta
Vágduna-menti lilaszínű esthajnalban, s benne a két titkon rajongott
embert: az ünnepelt poétát és a nagyszerű maecenásleányt.

Ugrált a szíve, mint egy kirepülni készülő madár. Ha ez a puritán
keresztapa tudná, hová hivatalos ő ma este! De nem szól. Nehogy
lebeszélje a még puritánabb édesanyát az engedélyről. Hiszen olyan
fejcsóválva, bátyjával, nénjével, sógorával tartott családi tanács után
adta meg azt:

– Hogy éppen meg ne sértsük, egy órára!

Ezt az engedékenységet is csak a jó Eszter csikarta ki.

– Édes anyám, a mi kis fiúnk nagy ember lesz, nem szabad elterelni a
szent utakról.

Vály sógor igen komoly volt, de nem érvelt se pro, se kontra. Mintha
egyrészt küldené, mintha másrészt féltette volna is.

A diák önkénytelen tapintotta meg a mellényzsebében dédelgetett bilétát,
mint drága útlevelet, s ismételte el magában az írást:

„A múzsák ifjú kegyeltjét ismerni óhajtja és ma este 9 órakor irodalmi
soiréera várja – Weinmüller Franciska.“

Ezen a névjegyen nem volt sem címer, sem korona. Rézkarcban egy kis
görög templom állott rajta, hátterül babérliget és előtte az áldozatra
tüzet serkentő múzsa.

*

Enyhén fénylő selyemgobelinek, antik aranyra festett bútorok.
Csipkefínom porcellán jardiniére-ekben drága illatokkal locsolt selyem
és bársony művirágok lehelték a könnyű kábulatot. A kandalló szinte
túlmeleget árasztott, hogy a hölgyek mélyen dekolletálva is forrófehéren
viruljanak.

Madame Muglen a rikító színekből összeapplikált foulard-toiletteben már
a legnagyobb karosszékben ült. A fehérpártás szobaleánnyal maga elé
csúsztatta a lábtevő párnát is, az asztalra pedig odakészítette
legyezőjét s a portubákos szelencét magának. Ezek voltak főmulatságai az
irodalmi soiréekon is.

A szomszéd szobából, Franciska „kredencéből“ halk csörömpölés
hallatszott és a főtisztelendő poétának házigazda módján bizalmas
utasítgatása:

– Mit spóroltok a tejszínhabbal? Csak aztán ne legyen elég hideg a
fácánpástétom: fülhúzást rendezek!

Madame Muglen ezalatt a vendégeket fogadta.

Legelsőnek egy szép fiatal asszony jött meg: nefelejcskék kendőben,
nefelejcskék bodrozott kasmirruhában. Hajába is kékszínű girlandocskák
voltak elfűzve.

Azután csupa férfiak érkeztek és végül a boudoir felől maga Franciska is
belépett. Szárnyszerű, vállraöltő canezoukkal, remek shawlokkal
utánozhatatlanná varázsolt toalettjei helyett ma bíborral szegett görög
chitónban volt, de a ruhát derékban szorosan hordta, hogy el ne
tagadódjék a karcsúsága és a vállán is jobban le volt az csúsztatva,
mint ahogy a stílus előírta. Kökényszínű hajában gyémántokkal villózott
a háromsoros aranyabroncs. De arca most már nem volt karmazsin, hanem
bársonyfehér.

– Édes kis művészném, csókolta össze a fiatalkát, s minden férfit
kitüntetett valami bon-mot-val.

Egy sárgafrakkos gigerlinek megjegyezte:

– Még mindig bajusszal, mon deserteur?

Mindenki értette a tréfát: Franciskáról szerették azt regélni a
komáromiak, hogy hadserege kizárólagosan símaképűekből áll: színészekből
és papokból… Lenci úr pedig, bár sem pap nem volt, sem színész, egyideig
bajusztalanul lebzselt Franciska körül, most aztán, valami bosszúformán,
megnövelte férfiúi díszét.

– A mára igért akvizíciónál azonban nem kell tartani a bajusztól,
huncutkodott a főtisztelendő.

– Egyelőre… nevetett Franciska. – Boldogan, melegen izgatódott a
diákifjú elvártában. De már-már szinte ideges is volt: szikrázó
társalgás közben rápillantott egyszer a kandallón álló lábasórára. Ő,
akinél társasági parancs volt, s áthágása nyílt sérelem: órára sohasem
nézni!

… Egy pillanatra meghökkent és elpirult a küszöbön. Szőnyegtelen,
súrlott padlóhoz és kálvinistafehér falakhoz volt szokva. Csillár alatt
nem ült soha, csak a színházban. És itt süllyed a lába, mintha puhább
talajra ért volna és szemben a falon egy Ámorkát oktató meztelen Vénusz
mosolyogta meg a gyámoltalanságát.

Előkerültek a közelgő újesztendőre szóló kalendáriom irodalmi részének
kefelevonatai. Egy imádott asszonyt pongyolában látni, semmi ahhoz
képest, ami most fogta el a diákot: így kezdetleges formában
pillanthatni bele az ország legnépszerűbb könyvének készülő lapjaiba.

Egészen magába veszett és olyan hallgatag volt és ünnepélyes, mint az
első úrvacsoránál. A társaság észrevette, hogy neki ez a stílusa és
hagyták úgy viselkedni, mint a virágot, amely némán issza a napsugarat.

Csak Franciska fogott fel tőle később egy tekintetet, amikor kredencezés
után maga a zongorához lépett énekelni.

A főtisztelendő karját nyujtotta a kékruhás porcellánbabának.

– Kicsi asszony, nagy művésznő! – s a fiatalkát most placcra vezette.

Lendvainé a _Falusi Kislányt_ szavalta. Hanem ilyen édes libuskát még a
főtisztelendő poéta sem képzelt el versének írásakor – mintha
elfelejtené a reverendát, összecsókolta a harmatos asszony kacsóit.

A diák ámult, hogy a múzsákat ilyen melegen is szabad ünnepelni. Ő
bezzeg még a bűbájtól sem volt felocsudva, hogy meghajolhatott előtte,
akit csak mint csillagot látott eddig a nézők névtelen sorából.

Lenci úr, a sárgafrakkos, bajuszos gigerli már fészkelődött és hogy
mindenkit lefőzzön, hatalmas páthosszal hazafiast szavalt.

Erre azután kitört a politika. Micsoda szép dolgokban hittek ezek az
emberek! Független hazáról zsibongtak és világraszóló hazai irodalomról.
A diák azt hitte: felsőbb lények zsinatán van, ahol a jövendő dogmáit
szabják meg. Most már mégúgysem mert szólni, nehogy ügyetlent mondjon…
bár hiszen ők is próbáltak ilyesmikről álmodni a képzőtársaságban.
Petrovics Sándor kivált szeretett gyönyörűket jósolni. De hogy azokban
az álmokban a hon nagyjai is bíztak… ez egy kis kóstoló volt az
üdvösségből.

Pont tizenkettőkor a kandalló-óra vidám pásztornótát pengetett. Az ifjú
észbekapott, hogy tizenegyre hazaígérkezett az édesanyjának.

– Nem maradhatok már egy percig sem, mert édesanyám fentvirrasztva vár.

De csak most gyűlt meg a baja.

Hohó, ifjú múzsabarát, ingyen nem lehet ki- és bejárni Helikon
berkeiben. Fizesse meg előbb a maga obulusát!

– Semmi sincs nálam – szabadkozott a diák, igen boldogan, hogy ez így
van.

– Csakhogy van ám nálunk!

A főtisztelendő levette Franciska ridiküljét a kandallóról. A diák
tűzpiros lett, tudta, hogy Eszter nénje dobraverte a városon egy versét,
amely a Petrovics Sándoréval együtt díjat nyert Pápán a
képzőtársaságban.

Hát még mikor megismerte a kezébe nyomott hölgykalendáriomban a bűbájos
maecenásleány kezeírását.

– „_Mi ez?_“ – dadogta a címet s akkor egyszerre megnémult, mint rossz
diák a beszekundázáskor.

Aztán megváltódott. Mielőtt a szégyen teljes lett volna, Franciska
hozzája lépett. Egyik kezével a kalendáriomot fogta le, a másikkal a
szolgálatot felmondó ajkakat.

– E poéma nagyobb nyilvánosságra van szánva. A hazamenés váltsága: hogy
átadja nekem a Komáromi Kalendáriom friss kötetébe.

… A diák úgy tébolygott haza, mintha berúgott volna a tokajitól. Pedig
éppen csak az ajkáig vitte a poharat.

Ahogy kihúzta a lábát, Lenci úr rosszmájúan akart sebezni:

– Ennek nincs ugyan bajusza, de azért nagyobb deserteur nálam, Franciska
kisasszony!

– Mit tudja azt Kegyed?

– Ez az első férfi, aki meg tud szökni Kegyedtől, mindjárt éjfél után.

A főtisztelendő úr friss töltést praesentálva hozzátette:

– S milyen bevehetetlen bástya mögé: a mamuska szoknyájához!

– Csak Komárom vára bevehetetlen, – replikázott Franciska és sötétszürke
szemén áthullámzott egy titokzatos, bujdokolón meleg sugár.

– Úgy hát akkor Móric diák városunk ékes szimboluma!

– Még nem volt próba alatt, kedves Lenci úr!

– Ki meri a próbát? Művésznő kedves, – Lendvainéhoz fordult –, azt
hiszem, Kegyed az ő zsánere: világos fürtök, nefelejcskoszorú,
szendeség.

Lenci úr felkapott egy poharat.

– Én iszom a vár bevehetetlenségére!

Franciska gőgösen vette a magáét és koccintott.

– És én az ellenkezőjére!

– Aki vádol, az bizonyítson!

– Előre mit bizonyítsak?

– Előre csak – fogadni lehet –, tréfált a tisztelendő.

– Hát fogadjunk!

– Velem? – ajánlkozott Lenci úr.

– Nem – hűtötte le Franciska –, hanem magával Gergely.

– Mibe? Csak borsos árat ne kérjen!

– Sőt… Paprikásat kérek.

– Hogyan?

– Ismét ír, mint Komáromból való távozta előtt, egy „paprikás verset“ a
kalendáriomba.

A tisztelendőnek láthatóan nem tetszett ez.

– Hm. Az asszonyok mindig jó árt szabnak. És mit kapok én, ha veszít?

Franciska kinyitott egy rakott, gazdag vitrint. Ékszer-tokot vett ki
belőle, amelynek elfakult zöldbársony ágyában brillánsokkal kirakott
jókora kereszt feküdt.

– Sokkal kevesebbet ér egy versnél?

Rápróbálta Gergely főtisztelendőre. Csak úgy villózott az a fekete papi
köntösön. Aztán kezet fogott a poétával.

– Vágja el, Megyeri úr!

A művész nem sietett.

– Hohó, mire fogadnak tulajdonképen? Vagyis: miben is álljon a
kapituláció?

– Egy pásztorórában, természetesen – ízléstelenkedett Lenci úr.

Franciska összeráncolta a szemöldökét, de csak annyit felelt:

– Egy csókban, amit ő fog kicsikarni.

– Vagy kikönyörögni, – enyhítette a szót Lendvainé asszony.

– Terminusra! – fenyegetett a főtisztelendő. – Nekem két hét mulva
Győrben kell lennem a katedrámon.

– És a színtársulatnak is oszlania kell a „Sas“-ból, a farsangolók
miatt.

– Máskép nem is lehet. Móric diák is visszamegy Kecskemétre.

– Kedves Franciska, a legnagyobb nehézséggel nem vet számot –
aggodalmaskodott Lendvainé.

– Mennyiben, kedvesem?

– Hogy… ilyesmit nehéz bizonyítani.

– Könnyű, igen könnyű! Tanut kerít. Megbujtat minket a szomszéd szobába.

– Piha, Lenci úr, büszke vagyok, hogy… hogy megnövelte a bajuszát.

Tóth Lőrinc az ajkába harapott.

Ez a szó jól büntetett, más egyebekért is, Franciska most hát
megbocsátó, derűs komolysággal jelentette ki:

– A dolog, hölgyek és urak, becsületszóra megy.

– Hogy hallgatunk róla?

– Erre nem kell becsületszó, ez természetes. Hanem én adom szavamat,
hogy őszintén beismerem a sikert vagy a vereséget. Tíz nap mulva,
ó-esztendő éjszakáján ugyanitt találkozunk. Vagy paprikás vers lesz a
frissen nyomott kalendáriomban, vagy Gergely főtisztelendő fogja a
keresztet hordani.

– Ez már fínom! – örvendezett Lendvainé asszony.

– Tisztában van, hogy ez a fogadás mit jelent az üzletre nézve? –
kérdezte most Gergely pap szinte szigorúan. – Már is késik a
kalendáriom.

– Azzal is tisztában vagyok, mit jelent az üzletre, ha kegyedtől újra
verset hozhatok.

– S ha mégsem hozhat? Szép summát játszik el a késedelemmel!

– Annál nagyobbat is veszítettem már – akkor… tudniillik: mindent
legyőző varázsomnak nimbuszát.

Szinte szomorúan indult a mondás, de utolsó hangsúlya átcsapott a
látszat kedvéért a játsziba.

– Szóval, Kegyetek akkor hallgatagon tudomásul veszik, ki nyert, ki
vesztett, és soha többé szó se essék róla… Ha kudarc, azért, ha siker,
épp azért –

Franciska elpirult és kikerülte Gergely pap tekintetét.

… Móric diák most érkezett éppen haza. Anyja bibliázva virrasztott.
Lehet, hogy szemrehányásokra készült, de ahelyett, amikor most
visszakapta, forrón, megmentetten ölelte magához kisfiát.

*

Franciska lement a nyomdába, hogy maga nézzen utána parancsai
teljesítésének. A nyomdakormos munkások úgy húzták ki magukat előtte,
mint tették volt édesapjának. Az öreg Weinmüller szigorát leánya
bűbájjal pótolta és ötletességgel – s az üzlet jobban virágzott most,
mint valaha.

A nyomdamester szolgálatkészen állott meg előtte.

– Megkezdték már az áttördelést, Schnack mester?

– Megkezdtük, ahogy a főtisztelendő úr a reggel megparancsolta.

– Látni akarom, hova tétette a „Mi ez?“ című verset.

– A második ív elejére.

– A másodikra? Mutassa… nem, ez így nem jó, komáromi szülöttet az első
ív elején mutatunk be.

– Óriási munka. Az egész literaturai részt át kell tördelni.

– Nem számít. A vers lesz az első közlemény. Mikorra kaphatok levonatot
róla?

– Holnap délre, tettes kisasszonyom.

– Szólt a főtisztelendő úr arról, hogy még egy versnek hagyjanak helyet
valahol?

– Nem szólt semmit.

– Ej!

Megcsóválta ékes fejét, izgatottan befelé mosolyogva.

– Csak hagyjanak ki akárhol…

– Mekkorácskát körülbelül?

– Mint a „paprikás versek“ voltak annak idején.

– Mikor kapjuk meg a manuscriptumot?

– Mikor?… Igyekezni fogok… hogy mire az első ív készen van… mikor lesz
készen?

– Bizony csak holnapután.

– Holnaputánra – igen, megkapják, vagy… másképen intézkedem. Szóval:
hagyjanak helyet a második ívben!

Nagyon szórakozott volt. Alig jutott eszébe a második dolga.

– Ha már összeírta, adja ide az alkalmazottak karácsonyi kívánságáról a
listát.

… Délután kihajtatott és oly gazdag bevásárlásokat csinált munkásainak,
háznépének, mint soha. Pedig eddig sem kímélte a pénzt. Hanemhát ömlött
az, mintha beléje szeretett volna Franciskába.

Madame Muglen-nek régi álmát vette meg: a gyűrűkarkötőt. Impraktikus,
méregdrága bolondság volt az, a kezet minden komoly munkára
alkalmatlanná tevő: az egy stílusban tartott két ékszert a kézfejen át a
karig finom lánc kötötte össze.

És míg alku nélkül válogatott, gondolata másfelé járt. Kikocsizás előtt
levélkét küldött el Móric diáknak, melyben holnap délutánra magához
kérte a korrektura megtekintése végett.

Olyan izgatott volt, akár az első légyott előtt. Minden fejtörést
okozott: mit vegyen fel, milyen füstölővel illatosítsa szobáját, fényt
teremtsen-e vagy félhomályt –

Démont játsszék-e avagy olvadó szerelmes asszonyt?…

Hiszen egészen biztos volt benne, hogy a fiú lelkét már rabul fogta
magának. Sokkal biztosabb, mint azoknál, akik két vőféllyel érkeztek
kérőbe és még annál is, aki titkos kegyért esdekelt csupán.

Kit a gyönyör, s kit a példátlan gazdagsága is vonzhatott, de az a
tekintet, amit a diák feléje küldött…

Szerelem?… De ő eddig sohasem tudta, hogy a szerelemnek ilyen töretlenül
tiszta sugarú is lehet a tekintete.

… A délelőtt már meghozta a maga örömét.

„Nagyrabecsült kisasszonyom! Ma délután négy órakor tiszteletét teszi
híve Ásvai Jókay Móricz.“

… Kint lassan, ünnepélyesen foszlott alá a hó és a bethlehemjárók éneke
már átszőtte az ünnepi szürkületet. Bent a nesztelenség szőnyegén
ábrándok suhantak, megboldogították, benépesítették a pazarszép
termeket…

Nem volt már kérdés, sem a fény, sem a füstölő: az új módi szerint
Franciska fenyőfát hozatott le Tótországból és a szalonban karácsonyfát
állíttatott. Az bevilágította, beillatosította a termet. Csak a
boudoirban égett néhány szál gyertya.

Ismét a görög ruha volt rajta, hanem aranypánt helyett most méla
gyöngyöket fűzött a hajába. A tükörbe nézett: virágzó napja volt ma,
ilyenkor tudta, szédül és szédít…

Jött-ment, álmodott, hogy karjai közt pihen a gyönyörű gyermek, hogy
kifoszlik az elérhetetlenség, a bírhatatlanság hófehér lepleiből…

Végre jött a diák és úgy mint a multkor: a szembekerülésnél
vadrózsaszínt váltott.

Franciska a boudoirba vezette. Ott leült a kínálásra és csak azt mondta:

– Eljöttem…

Ismét széthúzódtak szeméről a szinte bántó, a közel valóval szemben
közönyt mutató álomfátylak. Tisztán nézett, érdeklődőn, várakozón
Franciskára.

Azonban váratlanul bejött a szobaleány. Nagyobb puccban volt, mint Móric
diák Eszter nénje odahaza. Jelentette, hogy a munkások boldog ünnepet
akarnak kívánni a tettes kisasszonynak.

Franciska egy kérdő pillantást vetett Móricra.

– Bejőjjenek?

Hogy erről megfeledkezett intézkedni!

Érezte, hogy most már tapintatlanság volna a fiú mimózaságával szemben,
ha elutasítaná őket az egyedüllét kedvéért.

És értetlen, megsértődő csodálkozással vette észre, hogy az ifjú szinte
boldogan honorálja az ünneplő küldöttség megjelentét. Jobb szeretné így,
mint kettesben?…

Mind ünneplőben voltak, mind kimosdva, kifésülődve. Schnack mester
előlépett és ékes szavakkal éltette Franciskát, ki „árva honunkban a
nemzeti nyelv pallérozásának támogatásában fényes példával jár elől.“

Végigcsókolták az úrnő kezét és átvették a szobaleánytól a karácsonyfa
alá halmozott csomagokat.

– Ne zavarjon többet senki, – intette Franciska a leányzót, – Jókay
úrral a korrekturát csináljuk.

Visszatértek a boudoirba, ott Franciska átnyujtotta az ifjúnak a durva
papírlapot, amelyen a kefelevonat állt. Móric tán az evangéliumot sem
fogadta volna szebb mosolygással és ez a mosoly kibékítette Franciskát
az előbbi sértődéssel.

– Van plajbásza? Úgy jőjjön az íróasztalomhoz.

Melléült Móricnak és tanítgatta, hogyan jelölje ki a sajtóhibákat. Néha
megfogta a kezét és vezette azt, mint gyermekét. Óh, ez a Schnack
mester. Olyan akkurátosan dolgozott, úgy akarta a kedvét a
kisasszonynak, hogy alig lehetett hibát találni. Pedig, hogy reszketett
az a keskeny, leányosan előkelő kéz, amikor Franciska gyöngéd
irányításának engedett.

Most újra eltűnt minden kétség Franciska szívéből.

Úgy reszketett az a kéz, hogy kuszán írt, hogy elküldte a szívig a
remegést – és mint a karcsú torony a félrevert harangtól, az egész fínom
férfitest reszketni kezdett: a leheletkönnyű arany hajcsigák szinte
összepengtek.

Franciska érezte: fényes ár sodorja őket. Nem nehéz megmondani, megadni
semmit többé. Minden következik magától…

– Elfelejtettünk valamit egészen.

A gyermek csak nézett, de olyan tekintettel, amely egészen
kiszolgáltatta.

– A honoráriumot.

– Óh… én nem akarok… semmit.

– Gyermek, tanuljon meg sokat kérni az írásaiért, nagyon sokat.

– Amennyit az ember szívének érnek, annyit úgysem lehet fizetni.
Amennyit másnak ér, az igen kevés summa.

– De én szeretnék e költeményért annyit fizetni, amennyit a költő
szívének ér. Nevezze meg az árat –

Mintha vakítaná a leány tekintete, az ifjú szeme olykor összerebbent.

– Nincs rája szó.

– Van. Én tudom.

Franciska még mélyebben nézett. Ide már nem ért a szavak ereje: itt
kötött szó nélkül üzent a lélek a léleknek. Csillagok serege tündöklött
fel az égmélységű szemekben.

– … Kérj.

A fiú behúnyta a szemét, lélekben térdreomlott.

– A legnagyobbat?…

– A legnagyobbat.

Odanyujtotta magát a leánynak… Franciska bezárt szemmel a száját
kereste… s a homlokával találkozott. Ahogy ajka megérintette: érezte,
hogy a gyöngéd bőrt fínom verejték üti át, amint a lehelet futja meg a
tükröt.

Nem szerelmet keresett, nem az ajkát kínálta…

A csók után valóban leborult és megoldódott szívvel, de botló nyelvvel
dadogott valamit, amiből Franciska megértette, hogy ő egy égi
tisztaságos, felsőbb teremtés. A magyar literatura védőszentje, akit a
magyar hajnal küldött előre pirkadásnak, akinek csókja lesz a kisdiák
útravalója a Helikonra.

… Ott állott a szalonban, a karácsonyfa előtt, keze összekulcsolódott,
alácsüngött a búcsúzás után.

Mi volt ez? Kudarc vagy diadal? Nem kapta meg, amit várt, – és többet
kapott, mint amennyit valaha is álmodott magáról. Hogyan… hát ez a
gyermek bevattázott füllel, befátyolozott szemmel jár az emberek között,
hogy őt istennőnek tartja? És mi van vele… mi volt vele annak a csóknak
pillanatában: hogy annak érezte magát, amit a kisfiú dadogott és hogy e
percet szebbnek tartja annál, semhogy valaha ismétlődhessék… Szörnyű
lenne, ha a gyermek ráébredne, milyen köznapit, milyen olcsót akart ő
tőle. A hamvas, drága fiú, aki egy imádsággal térdelt elejébe.

Hogy viselkedjék ezek után az óesztendőn összegyűlő soirée előtt?
Magyarázzon, hogy se így, se úgy nem ütött ki a dolog, se nyert, se
veszített?

Előre látta Lenci úr gúnyos fintorát, ha meghallja, hogy a „kölyök“
múzsacsókot akart és térdepelt.

Dobraütni ezt… ezt? Kikacagtatni egy szívnek fehér áhítatát? Drága,
tiszta boldogsághullám hömpölyögtette meg a szívét. Soha. Hát? Hazudni,
hogy a tiszta gyermek érzéki jutalmat csikart?

Vesszen a büszkeség. Miért ne higgyék, hogy ő is akadt bevehetetlen
várra… Nem, merthogy erős volt a vár, de olyan tündöklő, olyan
sértetlen, hogy ő vált a gyöngévé, tehetetlenné előtte.

Kivette a vitrinből és a karácsonyfára függesztette a keresztet.

Az ajtó felnyílt, Gergely főtisztelendő bejelentés nélkül jött be. Nem
is köszönt, csak komoran a leányhoz lépett.

– Megmondtam Franciska, hogy ne lássam mégegyszer nálad Móric diákot.

– Nem is fogod, Gergely, nyugodt lehetsz.

– A kapud aljában találkoztam vele!

– Az meglehet.

– Miért volt itt?

– A fogadás értelmében magamhoz hívtam.

– Nem figyelmeztettelek, hogy az egész fogadást csak játéknak szántam?
Már nem bírom a Lenci szemtelen célzásait.

– Dühös, mert kosarat kapott.

– Dühös, mert gyanakszik, hogy miattam! Azért rögtönöztem a tréfát, hadd
hintsek egy kis port a szemekbe.

– Nem értelek, Gergely. Mit mondjak a társaságnak, ha Móric diákot
próbára nem teszem?

– Ideadod a keresztet, vagy megkapod a verset, ahogy tetszik, de
felhagysz ennek a gyermeknek újjracsavarásával!

– Neked az még jobb, ha kompromittálom magamat vele… Legalább nem tudják
fel neked újra az iderándulásodat.

– És saját hírneved?

– … Az most… nem fájna nekem…

– Franciska!

Megszorította a leány csuklóját.

– Ezt kapom én tőled? Aki tíz év óta jobbkezed, barátod, tanácsadód
voltam, akit a „világias összeköttetéseim“ miatt száműztek Pestről Győr
városába!

– … Bocsáss meg… Tudod, hogy megszoktam játszani a tűzzel…

– Passziód. De eddig hitványabb anyagot vettél hozzá. Ennek kár volna
szárnyát perzselni.

– Ne félj már.

– Nem bántottad?

– Próbáltam…

– És persze elszédült, koldult – és te… te!… Ismerlek!

Keserűen nézett a leányra. Minden szava felért egy ütéssel. Franciska
csendesen felelt:

– A fogadást… elvesztettem.

– Ezt én el nem hiszem neked. Ha te egyszer akarsz valamit…

– Mikor hazudtam?

– Eddig még soha.

Franciska megfordult és szónélkül rámutatott a karácsonyfán szikrázó
keresztre.

– Ott függ a krisztkindlid.

Gergely főtisztelendő mélységesen megzavarodott.

– Hiszen a bűnöd ezzel nem kisebbedett.

– De viszont megkaptam vele a bűnhödésemet!

A pap megszállott egészen.

– Ne haragudj reám!

Egy kézcsók után leemelte a fáról és a tükör előtt kapcsolgatta magára a
brilliántos nyereménykeresztet.

– A paprikás vers hát elmarad. Hála. Nekem már van elég fórumom Pesten,
mit kürtöljük vele hát a naptárban világgá, hogy még mindig
összetartozunk…

Franciska nem hallotta ezt. Ő most magamagában rendezett:

– Ne is jőjjön többet soha Móric diák. Ne tudja meg soha, ki voltam.

Két alkalmatlan és mégis édes könnyet törült ki az őrizetlen percben
világszédítő szemének szögletéből.




VIPERA.

Lent, az iskolakert siheder fenyőfái már pezderkedtek: friss ízeket
dugdostak ki újjuk begyén. De ő visszafordult, megvizsgálta a vakítóra
mosott üvegkádat, aztán csengetett.

– Vizet kérek, Bogdán. Egyúttal menjen át az internátusba és küldje ide
valamelyik nyolcadikost.

Bogdán végigcsodálkozott a folyosókon. Ilyen fehérnép: formás, mint a jó
gyümölcs. És csak a laborában ül. Délutánonként is. Áldott tavaszon is.

Eszter, a tanár ezalatt csipesszel szedte ki a szeszből a nátrium
darabkát.

– Tessék.

Darab forró, szikrázó napfénnyel jött be a diák. Mélyen, szertartva
hajolt meg.

– Nem fogom sokáig lefoglalni. Egyébként nem is kellett volna újból
magának jönni.

– Én… szívesen jövök… valóban.

Jó negyedóráig csendben foglalkoztak a furcsa gépezetek, edények
világában.

– Ez is megy most. Holnap, a kellő pillanatban azonban cserben hagy.

– A fiúk mindig beszélik, milyen szépek a kisérletek. Mi felit se
láttuk.

– Hálás publikum. – Kérem, hozza még ki a kénsavat. Aztán szabad mennie.

A fiú átnyujtotta. Szép, nagy, erős, tiszta keze volt. – Mikor kifelé
ment, megtorpadt a magára nyitott napfényben.

– Kérem szépen, tanár úrnő, tessék mindig engem hívni segíteni.

Hozzákapkodta a szót:

– Én vegyészmérnök leszek.

Eszter felpillantott. Most látta, hogy az inge is milyen tiszta. De a
szeme a legtisztább. Acélkék, töretlen tükörű gyermekszem.

– Köszönöm. Lente. – A fiú ismét szertartásosan hajolt meg.

A tanár pillanatig megállott a munkában. Milyen kedves, különös, ragyogó
gyermek. Tisztára, mint a havasi virágok, miket vasárnap piacra hoztak
csíkbaszőtt-ruhás, éneklőbeszédű, fakószőkére mosdatott kisleányok.

Csak papi ámbituson, falusi iskolában, város névvel ok nélkül keresztelt
fészkek gimnáziumában terem meg ez a fajta. Pesten – mert ott tanított
öt évet – sohase látta. Nem is tudott ilyenféle virágáról Istennek. A
kis pesti ripőkök, akik közül egy esztendőre Erdély szélére kéredzett a
hatalmas kormánytól! A fáradt idegeinek kellett. Ebbe a fészekbe, ahol
az újonnan épült fényes gimnázium úgy kiidegenkedett a békés, régies
környezetből, mint épen jómaga az emberek eszejárásából. Hogy féltek
tőle! Egy nő, aki kamaszokat tanít! Háborús csodabogár.

Na, és most ez a gyermek! Hát nem mosolyogni való furcsaság ez, hogy
meglett férfiak kényelmetlenül érzik magukat, ostobaságokat beszélnek a
társaságában, úgy tartanak tőle. A csekélyke hírnévtől. Hogy valami
díjat nyert az anilinfestékekről szóló tanulmányáért…

Ugyanakkor egy gyermek, egy tizenhétéves nagy csacsi jön a bizalmával.
Ajánlkozik… Itt elszakadt a gondolatfonál. Elvágta valami kémiai
probléma.

Csak harmadnap bogozott új szálat az elszakadt gondolathoz. Ismét a
„laborában“ voltak, előkészíteni. Eszter előtt mindjobban kibomlott a
fiú mivolta. Leleménye, buzgalma és bájos ügyetlensége. Tiszta képén,
melyet a nap már összecirókált aranyozó újjaival, egy kis pattanás. Úgy
tartják ezt, a szerelemtől. Buzgón, lelkéből nyalatta a szeszlámpa
nyelvével a lombikot, melybe Eszter klórkálit és barnakövet kevert. De
néha, mint titokban ellőtt nyíl, szemsugara az üvegkádra surrant. Eszter
keze liliomnak tetszett, a víz alatt. Ezt nézte, vagy a kisérletet?

Üveglapot csúsztatott az oxigénnel telt üvegedényre. Kiemelte a vízből.

– Gyujtsa meg kérem, a foszfort.

Bedobták az oxigénbe. Heves lila lobogással telt meg az üveg.
Mindkettőjük arca túlvilági glóriát kapott.

– Csodaszép – mondta a fiú.

De mire mondta?

– Nézze, perc alatt elég.

A fény sápadt halált halt.

– Kérem most újra fűtni a lombikot.

Aztán:

– Fél maga az egértől?

A fiú önérzetesen csudálkozott.

– Akkor… nézze, itt a kendő alatt, abban a kalitkában… nyúljon be, fogja
meg és eressze az üvegbe.

A kicsi kedves állat. Riadva pottyant… s hirtelen lihegni, ujjongani
kezdett. Két lábra állt, táncolt, szeme csillogott, mint két fekete
gyöngyöcske. A fiú mosolygott. Egészen, mint egy gyermek.

– Elég.

Eszter ráengedte a híg levegőt. Elpetyhüdt, kialudt szinte a kis
szegény. Leöntötték a mámorát. Olyan szívesen meghalt volna a sűrű
életben.

Eszter önkénytelenül kezet nyujtott a fiúnak; mert ma sokáig
foglalkoztatta. Hogy jött ez? Általában nem szívesen fogta meg egy fiú
kezét. Ezek a kamaszok hideg és lucskos tenyerűek. De milyen jó volt
most hirtelen egy száraz, meleg, alig szélkifújta kezet kapni az övébe.
Mintha marék, egészséges, szűz erőt. Alig érte át önnön vékony újjaival.

És akkor látott valamit. Nem a lehelletnyi bíbort a fiú arcán. Egyebet:
csalhatatlan lobbanást, melyre nincs szó és ami holtbizonyost árulkodik.

Milyen félszegen, szinte megszégyenülve ment ki!

– Balga fiú.

És mégis: a szemén át röppent egy friss, tavaszi mosoly. Hiába. Hogy
drága, szép, szentséges valakinek, ez mégis legjobb itala a nőnek.
Nincs, akit ne részegítene kicsit. Még a munka, az eszmék elszánt
szolgálóit is.

Kifelé tovább se esett csorba méltóságán. De befelé Eszter mostantól
fogva állandóan örvendezett, akár egy kicsi leány. Mélyen, elmerülve
végezte a dolgát, az önzetlen, meleg örömtudattal, hogy nem múlhat nap,
hogy ne lássa. Hogy ne vegyen drága, kenetes fürdőt tekintetéből.
Örömtűzben fellobbanó mosolyából. Aranybarna hajának fényéből, mely mint
az életderű friss selyemlobogója köszönt feléje.

Dehát hová vezet mindez? – Miért kell mindig, mindennek valahova
vezetni? Az emberek találták ezt ki. Isten a jelennek adja a
boldogságot: vedd és edd. – Óh, ne vezessen sehova: de most, most
ragyogjon… Hiszen a foszfor szétcsillagzik semmivé, az egérke meghal, ha
túlsokáig örvend… De egy kicsit, egy kicsit lihegni a higítatlan
életben, boldogságban…

Éjjel Eszter számot vetett magával. Nemsokára újra Pest… Nem fogja soha
látni többet. És valami elmúl, kiéletlenül, mint erdőben-fakadt, soha
senkitől se látott virág. Óh…

Egyszerre mardosó kiváncsiság gyötörte meg. Nem nézte meg soha a kicsi
fia száját. Olyan beszédes volt a szeme, túlbeszélte többi szépségeit.
Csak homályosan emlékezett most rá, mint dús, édest igérő gyümölcsre.

Nem látta nehány napig. Az érettségi írásbeliek folytak, valahol az
intézet tornatermében, amerre Eszternek nem volt nappal keresete. Mert
este eljárt néha, szinte mindenki tudta nélkül. Kulcsa volt a teremhez
és tornázott a szereken. Kellett az izmai frisseségének. Az utolsó
írásbelinap estéjén épen újra lement. A terem nyitva volt. Szinte nem
akarva belekiáltott.

– Ki van itt?

A magas ablakokon bekáprázó naptól alig látott. Ferde fénygerenda alatt,
tornarudak, létrák tömbje mögött ült a fiú. Eszter feléje ment,
felismerte.

– Kérem, miért nem felel?

Le volt ejtve a keze, mindakettő. És csak nézett. Ahogy jelenésre.
Eszteren átfutott, hogy ha véletlenül meg nem látja, talán elkezd
tornászni, itt, előtte. Talán leskelődni akart, szándékosan?

Harag futotta el.

– Mit keres itt? – szólt rá.

– Bocsánatot kérek. Megkértem Bogdán bácsit, hagyja nyitva a
tornatermet. Minden búvóhelyen tanul már valaki. A padlásfeljárat volt
az enyém… De most elvették a magántanulók.

Eszter elszégyelte magát. A fiú elejtett kezén logaritmustábla. A földön
könyvek.

Szerette volna enyhíteni előbbi türelmetlenségét. Engesztelve nézett a
fiúra. Az nem moccant. Aranyat szikrázott a szeme és nézett: boldogan,
némán, engedelmesen. Olyan nagyon könyörgött, olyan kiszolgáltatva.
Istenem, bizonyos, ha most azt mondja: menjen, rezzenés nélkül menni
fog, de ha azt mondja: boruljon térdre és kérjen tőle akármit, hát azt
is megteszi, mint a gyermek anyjától, akitől tudja, rossz soha nem
jöhet.

A lányba beleállott a világ, a környezet, a kötelességek; az egész nap
iderekesztett fiúk után maradt nyomasztó levegő.

– Menjen, menjen… gyermek, – mondta idegesen.

A fiú nehezen, szinte cammogva indult. Szíve lüktetése mintha ide-oda
rázta volna. Nagyot döngött a szárnyasajtó. És akkor Eszter hangosan,
maga is hallva mondta:

– Soha.

De mire mondta? Mert nem rázta hozzá a fejét, hanem bólintgatott.

– – Irásbeliek végeztével minden évben kivitték a fiúkat a Gyíkmálba.
Szép szálfaerdők voltak arra.

Hajnalban indultak. Végig énekelték a várost, a cigánysort, a zöld
hullámos mezőket. Lihegtető oldalon is fújták. Kimászták a hegyoldalt,
melybe fehér szoknyában guggoltak a gazdag tavasz agyoncifrázott
szeretői, dús, virágos bokrok.

– Fiúk, szétmehettek. Délután ötre, a kürtszóra gyülekeztek.

Nagy oszlódás támadt. Ki labdát rúgni keresett tisztást, ki a kilátókhoz
készült. Gyöngyvirágosba, vagy a Gyíkcsúcsra.

– Ott gyopár is van, – mondogatták.

Lente botot faragott magának.

– Hohó, vissza! Ne feledkezzetek fiúk, ha kígyót láttok, azt nyomban
agyonvágni.

Fele sem figyelt. Meg voltak bolondulva a tavasztól, a lerázott gondtól.

– Igen, az erdőben erre már találtak kurtakígyót.

A tanárnék a főzést dirigálták. Esztert nem hagyták semmihez. Főzzön ő
csak a laborában.

A leány végre is elővette köpenye zsebéből Whitmant és az élet énekeivel
alájafeküdt egy vadlabdarózsafának. Mézszag és méznél nehezebb muzsika
hömpölygött át a mélységes ég alatt. Elaludt, kipótolta a hajnalban
elmulasztottakat. Nem álmodott. Csak súlytalan, táncos lebegést érzett,
ahogy Tündérországba vihet az utazás.

Nagy kiáltozásra ébredt. Délebédhez zavarták.

Ebéd után az asszonyok lefeküdtek egy-egy köpenyegre. A férfiak
iddogáltak, a fiatalabbja a fiúk után is látott. Eszter fellopódzott,
hogy ne zavarjon, – lazult már a férfiak beszédje. Fehér köntöse, mint
vitorla evezett bele az erdő zöldjébe. Mint kalandra, kincsre induló
hajóé. Halkan énekelt és fehér virágokat szakított…

Sokáig ment és engedte sajogva felvirulni felmérhetetlen gyöngéd
vonzalmát, amit egy gyermek fogantatott meg benne. Olyan jóságos,
homálytalan boldogság volt ez, hogy Eszter szemeszélén születtek és
visszabuktak a drága, fiatal, tavaszi könnyek.

Kilátóhoz ért. Mondták, hogy onnan, néha, különösen-áldott napokon látni
lehet az üveghegyeket, melyeken túl a székely mesefa minden évben újra
hajt.

Ott voltak: tizenkét egyformán, bordásan errefelé meredő hegygerinc:
tiszta ezüstből, a nap elsikamodott rajtuk.

Sokáig nézett feléjük, arra gondolt, milyen jó, hogy elérhetetlenek,
mert így megmaradnak örökre szépnek. – Esett a nap, mire tovaindult.

Szíve még jobban elállott. Egy galagonyának virágcsokrokkal tűzdelt zöld
kárpítja alatt…

Félrehajtotta a gallyakat és megállott a tavalyi avarból már kifényesült
ibolyalapuból vetett ágy lábánál. Milyen drága volt az alvó! Csaba
seregéből, égi országútról földretévedt legénynek pihenő teste. A nap
friss csókjaitól kipirkadt arca, melyen most egészen kiültek a
kedvességek. Olyan szépre, forróra volt fáradva. Messzi járhatott, közel
az éghez. Kicsit elizzadt, zilált fürtű fejéhez cifrabot szúrva s a
botra nehány csillagforma virág kötve. Csillagok vigyáztak rá, a maga
behúnyt csillagjai helyett. Igen, a szeme csukva volt és nem
homályosíthatta el ajka ragyogását. Csak most látta Eszter igazából a
fiú száját. Pirosbélű gyümölcs, melynek fája nem nyúlt ki még a
paradicsomon. Drága, tiszta, mocsoktalan száj, alig pihés, serdülő
arkangyalé.

Gyorsan, feltartatlanul szakadtak ki az Eszter szemében egész nap –
hetek óta bujdosó könnypatakocskák. Zihált, úgy zokogott.

– Hát soha… igazán soha?

– Soha.

Jönnek az évek: és csókokat is hoznak talán. Jókat, becsületeseket,
égetően is megáldókat. De soha ezt – soha forrásra még nem lelt,
ökörnyomból, iszapból sohse kóstolt bűntelen-boldog szájét, soha
legelsejét, zsengéjét fiatal, fecséletlen férfi kivirágzásának… Soha!
Hogy nézhetne ő azután a világ és – óh – a gyermek szemébe?

Állott és szinte sebesre nézte a két szemét, mint imént, a ködök
tengerein úszó üveghegyek láttán. A fiú – tán a ráigéző nézéstől, –
nyugtalankodni kezdett. Feje lecsúszott az alájagyűrt kalapról és mintha
vágyna valami álmodott puhaságba fúrni: ahogy oldalt fordult, beljebb
ágyazta az avarba. Eszter már azt hitte: ébred, félig visszalépett, hogy
elmeneküljön.

Jéghideg nyíl cikkant le a gerincén. Az elkúszált avarból tarka kis
szörnyeteg ficánkolt elő. Ssz – piros, nehéz csepp buggyant, szélyült
szét a megkívánt paradicsomi gyümölcsön. – Eszter ugrott, iszonyút
tiport a kunkorodó kígyóra, érezte, ropog a feje a sarka alatt… és már
térdelt a fiú előtt. Felemelte a drága, nehéz, még visszacsukló fejet és
ott, ahol a halál beleütötte nyilát: ott kezdte szívni, erősen,
gyötrésig, hogy érezte a torkán lefutó vért és nyelte, nyelte a vérrel
kevert halált, kimondhatatlan elszántsággal, szilajsággal, viharos,
eszeveszett jótevéssel. Csókolt és életet adott egyszerre, minden
asszonyi áldás egy pillanatban szakadt reá. – Tudta, hogy a fiú rég
éber, de nem engedte el, csak mikor sok, sok vérét elitta.

Akkor lekapcsolta a száját és ráeszmélt: mit gondolhat! – … Ránézett. És
azt gondolta. Fölnyitott, végtelen mélységű szemtengerének színén
angyalsereg rebbent keresztül, hála és üdvösség, határtalan, határtalan…
És lehúnyta újra szemét és nyujtotta magát, továbbra és ajkával együtt a
lelke is repesett feléje… S Eszter pillanatra odaadta magát a csoda
eszközének, elég volt a vér, tudta és mégis, mégegyszer, kimondhatatlan
gyengéden megérintette, felszentelte a fiú ajkát. Aztán elvette magáról,
mint gyermeket kebelről.

A fiú nyelvével érintette a sebet. Térdre esett, csókolni akarta a leány
kezét.

Eszter megfogta a fejét, nagykeményen és odafordította a kígyó-tetem
felé. Szótlanul. Aztán:

– Hallgasson… menjen… A tisztáson… Buzetzkó tanár úrnak van konyakja…
fusson…

A fiúból kiremegett a szó:

– De tanár úrnő… hiszen ön… ön… is… a méreg! Óh, Istenem!

Lángolt az arca, összekulcsolta a kezét, alsó szemhéjjára nagy, ragyogó
gyémántok ültek ki.

– Menjen, nem hallja! Parancsolom!

Majdnem durván taszította meg a fiút. Még utána kiáltott, bele az
erdőbe, mintha vágó ostorral kergetné:

– Fusson, fusson!…

Eszterre ráhalt a csend. Megsimította újjával ajkait. Nem volt rajta
semmi repedés. Amit elnyelt, az nem árthat, tudta. Behúnyt szemmel,
hidegrázva ballagott kifelé, vissza. Körülötte halkan zúgott a
csodatörténések atmoszférája. Csordultig volt; minden ízébe behatolt a
jó s mint nehéz korsót, vitte magát.

Az erdő szélén visszafordult, belenézett a rengetegbe.

– Köszönöm… – remegte a minden titkok mögött ülőnek és arca hasonlított
az üdvezültekéhez. – Köszönöm, örökre.

– – Hetekig nem látta a fiút; nem tanított érettségi tárgyakat. Egyszer
bekopogott az a laboratóriumba. Egy csokor havasi gyopárt hozott.

– Kérem szépen, tanár úrnő, már rég vártam, hogy… – elpirult – a tanár
úrnőnek szedtem… akkor…

Lángba gyúlt, földetnyaló, alázatos máglya volt.

Eszter nyugodtan, hidegen nézett a gyermekre, a hangja szinte vágott.

– Köszönöm. De – és itt már szúrt a tekintete – azt az akkort nem
kellett volna kiejtenie.

A gyermek letette a csokrocskát, amit Eszter kézbe se vett. Lehajtotta a
fejét, összehorpadt, úgy ment ki a teremből, mint a kis egérke, mikor az
oxigénből kikergették.

Nem fogja soha tudni, hány könnyre tette be az ajtót.




OLAJFA.

Hajnali esőre kelő arany reggelen történt, hogy sétája közben Anna
lábához egy cserép virág zuhant. A leány, aki épen az első mély tavaszi
lélekzeteket vette, döbbenve tekintett széjjel a zsendülő cserjék
között, aztán a magasba. Bokrok virágozták körül a csúcsfedeles, ódon
emeletes házikót, melynek erkélyéről a furcsa, szinte halálos tavaszi
üzenet szédült le elejébe. Anna szemügyre vette a virágot: nem is virág
volt az, hanem olajfapalánt, mely a nap felé kúsztatva törzsét, igen
kihajolt az erkélyről és lebukott, talán meghalni. Most ott feküdt:
nehány gallya eltört, cserepét csak a fogózó gyökerek tartották össze,
hosszú szőke lombja Anna lábát cirógatta. A leány felkiáltott az
erkélyre, aztán a nehéz, kicsit rozzant tölgyfaajtón próbált zörgetni:
hasztalan. Mégcsak szomszéd se volt. Gyöngéden, mint valami szép és
érzékeny sebesültet, felemelte a palántát és az ajtóhoz támasztotta,
hogy a hazatérők mindjárt megtalálják és ápolásba vegyék.

Különös volt, hogy ez az egyszerű élmény éjjel visszajárt emlékébe: a
szőke növendékfa mintha feléje esdekelt volna sebesült karjával. Igen
korán és némi halk lelkiismeretfurdalással ébredt. Mielőtt hivatalba
ment volna, az elhagyott ligetbe irányította lépteit, a régi ház elé.
Ime, az olajfa ott csüggedezett most is a bejárat előtt. Anna
összerezzent és hosszan, tanácstalanul kémlelt a lefüggönyzött
ablakokra, majd a málló kőfalon át a hallgató udvarba lesett. Senki.

Hirtelen határozott. Lehajolt a beteg fácskához és óvatosan próbálta
mindkét karba venni.

Valaki elfogta előle a napfényt. Ahogy felpillantott: hajadonfős, kitűrt
inges fiatal fiú hajolt hozzája. A ligeten túl, a szabad mezőn
sétálhatott és a két emberkerülő így került egybe a szenvedő fácska
fölött.

– Én már tegnap is láttam és igen sajnáltam.

– Hazaviszem, – felelt Anna egyszerűen. Alapjában véve nem is hederített
a fiúra.

– Segítsek?

– Köszönöm… Legfeljebb hozza a köpenyemet… és majd ajtókat nyit nekem…
ha lesz olyan szíves.

Szinte egy szót se beszéltek Anna otthonáig. A szobában a vízvezeték
kagylójába állították a növényt. Anna közben rendelkezett a fiúnak:
rázza szét a csapzott leveleket, eressze meg a vízcsapot.

Friss föld, tágasabb cserép következett este és a beteg másnapra
megvidámodott. Aranyszőke feje boldogan kezdett ágaskodni a nap felé,
Anna kertre nyíló balkonjáról. Később nehány bimbó pattant rajta és a
békesség drága illatát lehelte be a szobába. Mikor már így kedveskedett
a ragyogó olajfasiheder, egyik estefelé kicsit bátortalan kopogás
riasztotta fel Annát olvasás közből. Első pillanatban nem ismert a mult
reggeli fiúra.

– A kis védencünkhöz jöttem…

Annát megmelegítette ez a gyermeki kedvesség.

– A fácskánkhoz? Minden gyöngédségre érdemes. Jőjjön.

Ahogy kiléptek a balkonra, a fiú lehajolt a fához és megsimogatta
ezüstveretes leveleit. Anna most látta, hogy barátja a huszas évek
elején álló ifjúember, akinek kicsit sápadt arcából korát meghazudtoló
tisztaságú sötétkék szem tekintett. Hátra, homlokától válláig vetve
nehéz olajfaszőke fürtök estek. Ahogy elmosolyodott a fa állapotán,
egész lényéből megható lágyság derengett és még a nyaka is, mely külön
feltünt Annának, erőteljességéből elvesztett valamit a fehérségével.

– Szép gyermek, – gondolta minden rezdülés nélkül.

Nehány szót váltottak és Anna megkérte a fiút, tudja meg, kik laknak az
elhagyott házban, ahonnan védencük esett. A fiúnak erre újból jönni
kellett és leplezetlen örömmel jött is.

– Valami Reisch nevű özvegy tanárnéé a ház. Most vitte a gyermekét
Segesvárra, mert a leányka súlyos beteg.

– Vajjon meddig maradnak?

Anna hangjában volt valami remegés, szeme ott tévedezett a fácska szőke
fején.

– Persze, ha visszajönnek…

Szemét hirtelen az ilyen magános, életből kiárvult leányok tiszta, senki
mástól nem fakadható könnye forrósította el.

A fiú zavarba jött. Fogalma sem volt, mit kell tenni, mikor egy nőnek
akaratlan fájdalmat okozott. Ajkát összehúzta, mélyen hallgatott és
bűnbánóan nézett Anna arcába, mely halvány volt és fínom, mint a
naptalanul kinyílt virág.

Mikor leküzdötte könnyeit, a leány megszólalt:

– Látja. Az emberek azt hiszik, az én koromban már nem lehet valaki
balga. És én… én úgy megszerettem ezt a kicsi fát. Tudja, egy növény –
anyám mondta, szegény – sohasem hálátlan. Kicsi gondért annyi örömöt ád.

– Ön nagyon elhagyott… Ha nem veszi rossz néven, néha eljövök önhöz.

Két napot se várt és újra jött és jött mindennap azontúl. Megbeszélték
hivatalukat, olvastak és olykor, lámpagyujtás előtt, félvilágosságok
puhaságában Chopint muzsikáltak. Vagy elkószáltak az alsóváros sülyedező
gránitlapokkal kivert utcáiba, ahol árkádokkal nyujtott kezet egymásnak
a zegzúgos utcasor és az ívek felett mint fehér óriásvirág virult fel a
hold. Anna nyugodt, régen lehiggadt módján társalgott, Frigyes
bámulatosan értett a hallgatás, a figyelem áhítatához. Lassan
megtelítődött körülöttük a levegő valami fínom feszültséggel, amelyben
élni, lélekzeni névtelen gyönyör volt. Sokáig ment ez így: egyik se
tudott a másik öröméről. Egy semmiség dobott szikrát, villámot a
feszültségbe és a fiú odahullott a leány fehér ölébe.

Az illetetlen üdvösség csak órákig tartott, a titokzat csak hetekig.
Annát nyomta a nagy csoda, mely nem úgy, nem akkor jött életébe, amikor
várta. Kettőt tudott: hogy csak ezért a gyermekért volt érdemes világra
jönnie, hogy érdemes volt, elhordani egy reménytelen robot-ifjúságot; és
hogy mindenki, önnönlelkiismerete is megkövezi, ha elveszi magának örök
rabul.

A szóbeszéd szennyes árján úgy hányódtak már, mint két összekötött,
tajtékhordta fehér rózsa. Apja, anyja, minden rokonsága gyötörte a fiút:
mit akar, megbolondult? Huszonegy éves, csinos, gazdag és jövő áll
előtte és ő, ő akar egy magánál tíz évvel is idősebb szegény és
ismeretlen könyvelőkisasszonyt feleségül venni, akit fekete önzésnél
egyéb nem vezethet! És jó, jó, most lesz valahogy, egyelőre: de mi lesz
tíz esztendő mulva? Frigyes alig kész férfi, Anna hervadó asszony! A
természetet nem lehet megcsalni, borzasztóan bosszulja meg magát: poklot
készít mindkettejüknek. – Olyan piszkokat is kezdtek besúgni az ilyen
„férfiak közé járó“ nőkről, hogy a fiú halálrasebezve ott hagyta szülei
házát s meghúzódott egy hónapos szobában. Ekkor jött az is, hogy Anna,
nehéz vergődések után: elküldötte Frigyest magától örökre.

Nehány ólomlassú, ólomnehéz hét után egy este valaki kopogás nélkül
topogott be Anna elélettelenedett szobájába. Frigyes lakásadónéja
várvirrasztón lelkendezett Annának, hogy jőjjön, nagyon gyorsan jőjjön,
az úrfi meghal, vagy megbolondul.

A tél fehér szemmel bámult be az ablakon: Frigyes az ágyon ült, de csak
azért, mert az orvos és anyja kétfelől fogták a kezét; szép arca dúlt
volt, a szelídség és értelem lágy vonásai elzilálódtak rajta. Mikor
Annát megpillantotta: egyszerre mintha föleszmélne:

– Elmult… – mondta magának, s szelíden húzta ki kezét a bilincsből,
fölállott, mosolya fehér fénynek tetszett… Nehány ingatag lépés és
odacsuklott Anna elé, olajfaszőke fejelombja a leány lábára omlott. És
vér: nehány csepp forró, piros élet a halántékából, mint oltárra
áldozás.

Óh, szép, boldogtalan chérub az ágyon, ahonnan az egyik vagy másik
paradicsomra kellett ébrednie! A földire ébredt.

Az anya, ki érteküldött volt Annának, átengedte fiát. Olyan arccal, mint
nyereményt a tudott hamiskártyásnak. Tavasszal megvolt az esküvő. Pár
nappal előtte történt valami. Anna és Frigyes a balkonon ültek. Behúnyt
szemmel ölelték egymást a béke felhősűrű illatában. Lábuk alól kisiklott
a valóság.

Valaki aprón, bizonytalanul tipegett át a szobán és rájuknyitva halkan,
boldogan felsikoltott. Aztán zavarba jött, rákpirosra szégyenkezett és
dadogva kezdte a mondókáját:

– Néni kérem… szépen… Ne tessék haragudni… ez a fa… az én fám… az én
olajfám… Beteg voltam… Segesvárt voltunk… sokáig… sokat sírtam érte…
Megkaptuk a ház előtt egy cserépdarabját… Tegnap, ahogy erre mentem az
iskolába… megéreztem a szagát… Erre senkinek sincs… A lakóné mondta a
földszinten… hogy néni… tavaly, mikor…

Sovány kis cicára emlékeztető, vöröshajú félszász leányka volt. Csokros
szája vonaglott, hirtelen színesedő és újra lesápadó arcán kövér könnyek
gurultak.

Anna mintha messzi magasból esett volna kemény földre.

– Gyermekem… – mondta és küzdött elszoruló gégéjével, a virágot… a fát
én mentettem meg, nélkülem elpusztul… de a tied… Vidd… el tudod vinni?

A gyermek letérdelt a cseréphez. Pihegve emelte fel, úgy vágott
pukkedlit és megindult kifelé… Az ajtónál azonban beütődött a fa,
lehasadt egy gallya. Anna felszisszent. A gyermek letette a fát és
ártatlanul lépett Annához:

– Néni kérem… ne tessék sírni… A fát ki kell már ültetni… de ha nagyon
szereti, én… én mindig hozok belőle néninek egy ágat…

Anna halványan felmosolygott és megsímogatta a kisleány göndör fejét.

– Köszönöm, kedvesem… eredj csak.

Frigyes Annához lépett.

– Nem szabad sírni… A fának jobb… ugy-e, ez a fő… A letört ága majd
begyógyul.

Másnap egyéb vigasszal jött.

– Valami iszonyú banális ötletem van… de tudja, mit? Menjünk
Olaszországba. Olajfák…

Különös nászút volt. Anna, mint valami hűvös barátnő járt férje mellett.
Frigyes alig merte megcsókolni a homlokát. De ment utána vak ösztönben:
hogy Annától csak jó jöhet, hogy utána lehajtott lélekkel menni, menni
kell.

Velencében csak egy szobát kaptak.

– Anna?

– Ma este elmegyünk a Szent Márk templomba

– Aztán?

– Diszíttesd ki szobánkat olajágakkal, gránátvirággal.

Mikor Anna szobájukba lépett, egyetlen ezüst szőkeség volt az,
bíborcsillagokkal megtüzdelve. Pillanatokra mosolyba olvadt, mintha
megrogyott volna Frigyes félénk ölelésére: de kiegyenesedett.

Leült az asztalhoz, írópapírt, tollat vett elő, lecsatolta kebléről a
platinatűt, férje ajándékát és újjhegyébe szúrt a tűvel. Frigyes csaknem
zokogni kezdett. Anna nyugodtan mosolygott rá. A vércseppet újjáról a
tollra cseppintette és írni fogott. A férfi szívelállva nézte: milyen
szép most Anna! Ha eddig olyan volt, mint reggel a virág, amit este
félhervadtan vízbe tettek: kinyílt, megteljesedett, most mintha erre a
szépségre valaki komor koronát tett volna.

Mikor készen volt, behajtogatta az írást, mint szekretér-játékban
szokás, aztán hasonlíthatlan gyengédséggel nézett férjére és
elibenyujtotta a kezét.

– A nevedet… – súgta.

Frigyes aláírta a tudhatatlant.

– Most pedig… menjünk.

A templom fülledt félhomályában Anna egy oldalfülkébe vonta férjét.
Letérdelt, kést vett elő és kifeszített a padlóból egy mozaikkövecskét.
A cédulát a parányi üregbe dugta, a kövecskét visszaszorította helyébe.
Aztán leborult a földre és röviden, buzgón imádkozott.

Szobájuk előtt, mikor a hasítékon már elibük omlott és kezdte
lerészegíteni őket az olajfa illata, Anna még egy percig tartotta magát.

– Ne felejtsd el soha, hol van az az írás… Ha valamikor valamire… nem
találsz feleletet, – esküdj meg, akkor… addig soha…

Évek szédültek alá. Eleinte minden tavasz elhozta nekik az olajfácska
emlékét. Minden tavaszon bekopogtatott a Reisch leányka egy nyíló
gallyal. Egyszer aztán utóljára jött: valami távoli zárdába került,
kékruhás kis prepának. Anna csak formaképen említette neki, hogy mikor
visszatér, mutassa meg magát nagyleányságában. Az olajág fétiskultusza
letünt, ahogy a házaspár romantikus szerelme külsőségtelen szentséggé
mélyült. És hulltak az évek.

Egy koranyári délután Anna a kertrenyíló verandán olvasott. Kékruhás,
nyúlánk leány jött fel az úton, kicsit félszegül köszönt és hirtelen
színt váltott. A Reisch leányka volt, diplomáját hozta megmutatni. Anna
elbeszélgetett vele a négy zárdai esztendőről, aztán meghívta másnapra
uzsonnára…

A tegnapi kék dresszben jött el és csak mikor letette a rontó
egyensapkát, köpenyt, tünt elő különösszép, rozsdára barnult haja,
döbbentően fehér bőrszíne. Míg Anna teríttetett, Frigyes sétára ment
Ríkével és megmutatta neki a kert csodáját, egy másfélméteres, halvány
máglyaként pompálló yuccát. A férfi derűs örömet érzett, mikor a leányka
világoszöld szeme sötétre tágult a csodálkozástól.

Közben Annát vendég zavarta meg: férjének egy pesti barátja, kivel
együtt volt az akadémián. A vendég és Anna alig egy pár szót váltottak,
jóformán rá se eszméltek egymásra, Frigyes és Ríke visszatértek. És Ríke
három rózsát hozott: egyet a kezében, kettőt az arcán.

Vidáman, zajosan ültek uzsonnához. A barátot felhangolta a meleg és
gazdag környezet.

– Barátom, – ujjongott – te vagy a legboldogabb ember a világon! Ilyen
fiatal és szép feleséged van és ilyen fiatal és szép anyád!

A nyári égből dér szakadt le, megdermedt a kedv az asztal körül.

Este Frigyes nagyon gyöngéd volt szerelmében. Anna férjének minden
remegésében megérezte a jótehetetlen szánalmat és ez fájt.

Nehány heti borongás szakadt az asszony szívére. De lassan fölengedett
ez. Rikével többször találkoztak, de Anna nem igen vette számba, hogy
Frigyes olykor egyedül is elsétált a gyermekekkel a ligetbe.

Azonban közbejött valami. Egyszer Anna egy ligetbeli padon üldögélt
férjével. Egy könyvről beszélt neki és hirtelen reáébredt, hogy Frigyes
másra figyel. Ríke jött szembe, nagyon könnyű kék nyári köntösben,
kezében pálca-egyenes, sötétlila erdeililiom. Anna, ki azt a képét tette
el tudatába, mikor legelőször jött fel az idén a veranda lépcsőjén, alig
ismert reá. Erdei tündérnek tűnt és feje fölemeltségében volt valami,
ami az asszonyt megdöbbentette. A félszeg gyermek erejetudó nővé vált
benne néhány hét alatt. Honnan e csoda? Anna Frigyes felragyogó
tekintetébe nézett és elhallgatott, mint a megpattant óra.

Ezidőben Frigyes nagyon fínom volt és alázatos, hozzá mélyen komoly.
Annát mindez nem nyugtatta meg. Kéztördelő gyötrelmek után másnap
utánalopózott a fiatalok közös sétájának. De csak egyet látott: hogy
fiatalon, bűntudatlanul beszélgetnek és hogy soha senki olyan szépen még
nem illett össze, mint ez a két nagyon szép, fiatal emberi teremtés,
ott, Istennek árnyaló zöld tenyerei alatt.

Mégis: messziről követte őket. Mikor a ligetentúli, fávalszegett
sétaútra tértek, maga áthágott egy venyigekerítést és az út felett, a
szőlők mentében követte őket. Szegesdrótokat, hágópadokat kellett
átlépnie, harisnyáját felhasította, itt-ott vére cseppent el a virágos
fűre. Az út mellett padok szóródtak, egyiken megültek Frigyes és Ríke.
Anna egy szénaboglyához támaszkodott. Minden szavuk elért hozzáig.
Szomorúbbat, mocsoktalanabbat nem hallhatott annál, amit hallott.
Frigyes komolyan könyörgött Ríkének, hogy csak a zárdát ne emlegesse.
Ríke torkában könnyek gurguláztak, ki is pottyantak azután. Frigyes
önkénytelen akarta letörülni a gyermek kezefejére hullott cseppeket.

Ríke elrántotta a kezét és kétségbeesetten nézett Frigyesre.

– Adjon kezet Ríke. Nem bűn. Nem fogjuk látni egymást többet és magának
nem szabad haragudnia rám. Én Annát soha meg nem szomoríthatom… sem
maga, Ríke.

Ríke nem felelt, csak engedelmesen, igenelve bólintott. Közben egyik
sebes könnye megkergette a másikat.

Anna kimondhatatlanul megalázva roskadozott haza. Nem zavarta percre se
az egész nap halálsápadt Frigyest. Nem zavarta azután se, mikor Frigyes
helyét nem lelve ődöngött a házban.

Nehány nap múlt, Anna rendezett, írt, számadatlan utakat tett. Bizonyos,
hogy ezekben a napokban került toalettasztala fiókjába a pirosító. A
fegyver, amiről anyósa azt jósolta, hogy utolsó menedéke lesz keserves
asszonyi harcában a szemöldökfestővel, álfürtökkel egyetemben. Majd…
most.

Tíz napig pirosította magát Anna. A tizenegyedik éjtszaka nem feküdt le.
Nehéz éjtszakája volt. Hajnalban belopózott férje szobájába. Frigyes
nyugtalanul, az ágyon keresztbevetődve aludt. Szép hajkalászai
szétszóródtak a párnán, egy pászma lecsüngött az ágy párkányán.
Szétkapcsolódott ingéből kidomborodott csodálatos nyaka, melyre Anna nem
tudott tántorodás nélkül nézni soha. Lábújjhegyen osont az ágyig, ajkát
odatartotta Frigyes fölé. Pár pillanatig – méznehéz, méregnehéz
pillanatig – csókoltatta magát a férfiból áradó fiatal forró élettel.
Néhány nagy könnye szivárgott el a haj sápadt aranya között. Frigyes
felébredt. Lelke pillanatra elvesztette az idő talaját, Annáé volt e
percben, egészen, számlálatlan örömök társultak az ily órán, így
ébredéshez… Töretlenül ragyogott fel asszonyához, tudatlanul adott neki
ajándékot, mindentfelérőt.

Mélységes hála töltődött ki Annában. Úgy maradt, mozdulatlan, míg a
fínoman árnyalt, kékhamvas szemhéj kioltotta a tüzet, mely fölött
utoljára melegedett. Megnyúlva, sápadottan, ragyogón imbolygott a
küszöbön egy percig, ahogy a haldokló láng szokott, ahogy bolygótűz,
mielőtt tovairamlana…

Fuldokló fájdalmú napok szakadtak Frigyes fejére. Velejét aszító, meddő
kutatások hónapjai után egy álomtalan éjszaka ütött beléje az emlék:

– Velence!

… Szédítő robogás, mely alatt nászának emlékei, sírból kikelő szép,
ijesztő halottak kavarogták körül.

Tikkadt, nehézillatú nyárestén feszegette a követ. Nem jött. Összetörte.
Két írás volt alatta: egy régi és egy új. Állkapcsa össze-összecsattant,
míg az elsőt kibontotta. Sárgára halványult, vérrel írott eskű:

„Én, Tatros Anna, esküszöm az élő Istenre, hogy az első pillanatban,
melyben megérzem, hogy uram nélkülem boldogabb lenne, el fogok tünni
életéből, ámen.“ Alatta: Frigyes.

A második új, de már megfeketült írású levél volt:

„Mosolyogj, hogy folytatom a hajdani romantikát és ide rejtem második
levelemet. De előbb olvasnod kell az elsőt, hogy a másodikat megértsed.
Tudnod kell eskümről, az én igazi esküvőmről. Állok eskümnek, bárha
későn. Gyenge voltam. Nem akkor jöttem el tőled, mikor órám ütött. Ne
vess meg engem úgy érte, ahogy én megvetettem magamat nálad létem utolsó
éjjelén. El kellett volna jönnöm, mielőtt szerelmem szeplőtlenségét
utánad való leskődéssel mocskoltam volna be. De még mindig eléggé
siettem ahhoz, hogy keserű, egymásiránti igazságtalanságokat kikerüljek.
Mert nekem ép úgy jogom lenne szemedre hányni megtántorodásodat, mint
neked: megtántorodni. Két igazságból egyiknek bukni kell és a tied az
erősebb; előbb-utóbb győzne. Reménytelen harcba minek vinni az enyémet:
sárba hurcolni fehér szerelmemet?

Érts meg: miért írok. Tudnod kell: szívemben nincs egyetlen hangja a
keserűségnek. Ki voltam én előtted? Szegény, szomorú, időtöltött,
életenkívüli leány. És te felhoztad a napot nekem, feljöttél magad, mint
a nap. Megismertem veled az angyalok örömeit. Vajjon rádöbbentél te is
utolsó közös napjainkban arra, amit tíz esztendőn át mindenki minden
tekintetében rámvetett: hogy hogyan mertem! Te, aki tudtad azt is,
milyen rezdületlen magamnekiadással vettem fel mindig szerelmedet… Nem
villant át soha rajtad: hogy nincs lelkiismeretem? Most már tudod, hogy
volt, hogy sohasem tudtalak örökké magaménak.

Nem mondhatom meg: hová megyek. Ha azt írnám, meghalok, elvenném a
nyugtod. Ha azt: csak elmegyek utadból, keresnél, tudom, halálig. Olyan
egy, ki imádkozik a boldogságodért: (mert könyörgöm, legyetek boldogok)
üdvezült, vagy hervadó szegény asszony. Köszönöm, hogy mikor utoljára
szemembe néztél, úgy néztél, mint szerelmünk első hajnalának ébredésén.
Ez több volt, mint életemtől számítottam, rámcseppenő csepp a túláradó
örök malasztból. – Szerettelek volna megszólítani levelem élén. De
hogyan?… Olajfám, rövid ölembehullt üdvöm, szőke békességem?? Hidd el,
nincs szó…

Az olajfa jegyében: békével válok tőled. Köszönöm neked és Istenemnek,
hogy vagy, hogy voltál nekem… Kimondhatatlan hálával, szerelemmel
köszöntlek:

_Anna_.“




RESERVATION.

A patikus gyógyszerekért ment be Enyedre. Nyári délután indult ki
Torockó táncteremtiszta piacáról. Az alkony pirossága a Kövek előtt
érte. Rózsaszín és sötétlila fújta be a szürke sziklafalakat, ahogy a
falu felől megközelítette őket; de sötétkékbe mállott a világ, amire
laposra fordult ki a függő kőtömbök alól.

Nyírmezőig vak este lett. Kilenc órakor ilyenhelyt már éjfélszámba van.
Csak a falun átsíró tétova patak derengett valamelyest a fűzek között,
csak egyetlen sárga csillag pislant meg valahol egy magasabb marton.

Kicsi kerek ablakszemből kukucskált az ki nagyon ijedten az éjszakába. A
legmódosabb mészégető portája lehet ott, ahol gyertyára is telik.

Amikor a fogat épen egyirányba ért a gyertyafényes ablakkal, olyan
ordítás hasított belé a sötétbe, hogy valamennyi kutya felvonított rája.

Árnyék rohant az útnak, egyenest a kocsi-felhágóhoz verődve.
Megkapaszkodott, próbálta magát fölvetni reá!

Pillanat mulva a patikus elé fekete gombolyag lapult és a térdét két
mohó kar fogta át.

– Irgalmazz nekem! Épen… épen utólért!

– Ki vagy, mi az ördög bánt?

Már könnyebbülő hang fakadt a lassan kiegyenesedő alakból, már
kereszteket szórt magára az imént görcsösen kapaszkodó kéz.

– Ne emlegesd uram… ő volt maga… a prikulics! Megkergetett…!

– Nonó, lehetett egyéb is.

– Láttam, ahogy hányta a cigánykereket, úgy forgott a farka, mint a
kerék küllője!

A patikus tisztába jött most már, hogy kutya vetette magát a legény
után.

– Eiszem, nem jóban sántikáltál a mészégetőház körül? Tán a
cseresznyefát tapogattad?

A legény hangján most átütött az önérzet.

– Én? Szabad nekem az út oda, édesebb dologhoz is, mint a cseresznye!

A patikus megcsattintotta az öngyujtóját. A kis világnál ugyancsak
elámult. A nyálas sihederke helyett, akit elképzelt magának a sötétben,
szépnövésű, kemény legényre látott. Cigánybarna képén rózsák virítottak
és mohó tüzek a szeme bársonyán.

– Hogy hínak, fiam?

– Tódornak.

– Voltál katona?

– Voltam biza, Gyulafehérváron.

– És nem tanultad meg ott, hogy ne ijedj meg a magad árnyékától?

– Jaj uram, nem félek én semmitől a világon. Akár a temetőben is
elalszok. De a prikuliccsal minden hiába. Kiszíjja a karból az erőt,
hogy meg se lehet ütni!

– És a lábból nem szíjja ki?

– Kacagsz rajtam, hogy úgy ugrottam fel a kocsidra, mint a macska a
kerítésre Pedig… ahol megy!

A legény összezsugorodott és újból belefogózott a patikusba. A
mészégetőház sárga csillagszemét hirtelen eltakarta valami elfutó
árnyék.

– Csak most érjek haza… Csak most! – vacogta a boldogtalan.

– Aztán mondd csak, hogy nézett ki az átkozott féreg?

– Hát csúf, fekete, szőrös; mondtam, hogy farka is van, hosszú, mint a
tehénnek!

Elhallgatott és hányta a keresztet.

– Na, ne irígyelje senki többet Marikucát, a mészégetőét. Mit ér a
szépsége, a módja, a büszkesége, ha a prikulics magának akarja! Aki
szóba álltunk vélle, azt mind megkergette a gonosz. Két legényt a mult
héten a patakba vert. Egyiket a szívfogása vette elő, a másik a
sárgabetegséget kapta meg ijedtében. Pedig hát az is volt katona, még
éppeg Kolozsváron!

– Aztán hol lepett meg téged a prikulics?

– Egyenest a mészégető kemencéből ugrott ki. Még teli volt a szőre,
ahogy összekente magát a fehérséggel!

– Nem gondolod, hogy valaki csúfolkodik veletek?

– Anyám is látta, amikor az egyik legényt a patakba hengerítette…
Aszonta, az igazi, akivel egyszer ő is találkozott a Kövek között. Mert
ott lakik. Ide csak lejár, őrizni Marikucát, amíg egyszer elrabolhatja.
A barlangba fogja vinni, oda a nagy Gaurába, ahol a sas is lakik.

– Na, mennyiért mondtad volna ezt el Fehérvárt az őrmester úrnak?

– Jaj uram, ott nem hiszik, ott nincs efféle. De itt van, itt mindig is
lesz, a Kövek között!

A patikus nem vesztegetett több szót.

Kisvártatva a legény kiszökött a robogó kocsiból futtában mondva áldást.
És eltünt egy kősövénnyel kerített putri felé.

A patikus másnap ebéd után indult haza. A hegyek között későn érő
cseresznyefák piros köszöntéssel integettek, útrakihajolva a kőből
rakott kerítések felett.

Túl a falun és innen a Köveken fűzfával szegett rétecskén fehér
szoknyák, ingek, kék vállak, sárgamintás keszkenők virágzottak a friss
füveken. Egyetlenegy piros köntös fénylett ki a többi közül, mint a
szegfű az ibolyából.

Most gyűlt a vasárnapi tánc.

Most közelgett a muzsika a falu felől. Két kormos cincogta az öt ütemből
álló zsukáta dallamot.

A patikus leszállott, előreküldte a fogatot az itatóig. Maga fordul
egyet a népek között. Ott van a pap is, megkérdi a beteg felesége felől.

Ahogy közelért, ráismert a piros virágszálra. Szerette az a pirosat,
patikából is vásárolta. Egyéb orvosság nem kellett soha neki.

Igazi faluszépe. Széles arccsont, két virító rózsával. Vastag, fényes
barna fonatok a füle megől eresztve, telisteli fonva sok recés csigával.
Kemény az egész test. Csak a keze nem falusilány-kéz. Nagy, de
finomrajzú és a körmei, mint a mandulák. Holdasak, bekarmosodnak…

A piros kendő, a piros váll, a piros kötény meg csupa selyem, csupa
bársony.

Semmittevő faj szerelemrehajtott gyönyörűsége ez a lány.

Ott áll a középen, a többi leányzót fogja az irígység. Tavaly kéket
indított el, most pirosat indít a falu divatjának.

Jönnek a legények a Kövek közül. Hozzák bokrétában a pünkösdi szekfűt.
Ki ennek, ki amannak… de legtöbben a piros Marikucának.

Vagy nem? – Ez is, az is elmegy mellette, mögötte. Odaszánja a virágját
másnak. Nohát, nem is lehet valakinek az egész falu a bolondja…

A patikus félszemmel is ráismer Tódorra. Lassan kerül az elő, tétovázva.
Csak nem tart napfelköltén túl is az ijedelme?

Marikuca egyedül áll a középen. A szája körül játékot űz a büszke
megvetés a forró várakozással, esdekléssel. Jaj, ha ez is szégyenben
hagyja, mikor szinte minden leánynak megvan már a virágja!

Tódor elsápad a leány szépségétől. Egyet-kettőt feléjelép – aztán
megbicsaklik a lába és a háta megé kerül. A kancsi Jiliska már reméli,
hogy feléje. Nem. Tódor elbódorog valamerre, oda a patakmartra. Tán
sírni megy, tán a virágot vízbehajítani. Másnak adni? Nem. Azt az egyet
nem, még a prikulics kedvéért sem.

Marikuca áll, mint a kő. Hát mindenki az ördögnek szánja? Lobog a szeme.

– Ej Vaszi – kiált reá a töpörödött, félreképű kis nyavalyásra, aki most
kullog elő valamelyik szikla megöl – add ide a bokrétádat!

Odaszögdécsel az, vigyori örvendezésben. A leány majd kirántja a csokrot
a kezéből. Aztán a füléhez dugja, hogy még szebb legyen véle.

Indul a tánc, Marikuca Vaszival fogózik.

A patikus is indul. Eleget látott! Látta a prikulics hatalmát.

– Reservation, – mondja maga elé és nézi az égnekfutó sziklafalakat.

… Ahogy az indiánok pusztuló fajának áthághatlan területeket tartanak
fenn utolsó menedékül, úgy rezerválja a sors a Köveket a prikulicsok
örök védővárának.

– Itt mindig is lesz – mondotta tegnap a legény.

… Jó esztendő mult, mire a patikus újra látta Tódort. Istállót
építtetett akkoriban, meszet rendelni szállott ki a hintóból.

Hanem megváltozott a legény. Alig ismert reája, ahogy elibejött
utcaajtót nyitni. Nem hasonlított sem a hajdani éjszaka rémült férgéhez,
sem a félresomfordáló, kétségbeesett hűtelenhez. Arcán széles jókedv,
szeme csupa eleven tűz.

– Ejnye Tódor, tán fiatal házas vagy?

– De nem én.

– Hát mit ragyogsz rám olyan titokzatosan? Tán megnyúztad a prikulicsot?

– Bár fogadtam volna szavadat és próbáltam volna megnyúzni! Most én
ülnék a legnagyobb mészkemence mellett – ámbár így sincsen egészen
elhibázva az élet.

– Szavadat se értem.

– Nem is illik arról értelmesen kimagyarázkodni.

– Akkor már asszonyi ügy. Hanem hát tudod, hogy patikusnak sokmindent
meg szabad mondani, mert az tud hallgatni. Elmondtam-é valaha, melyik
leány mivel szépíti az arcát?

A legény tett-vett még egy kicsit a gondolatai között.

– Emlékszel, ugy-e, hogy akkor Vaszival fogózott?

– A szegényke.

– Biza, szegény! Férjhez is hozzája kellett, hogy menjen. Az a nyavalyás
egyedül nem tágított tőle.

– S a prikulics hagyta?

– Hagyta hát. Persze, hagyhatta is. Mert amikor félesztendős
asszonysorban volt Marikuca, egy estefelé a patakmarton találkoztam
vele. Erősen megszépült, aztán a prikulics se háborgott mostanság, hát
meg nem álltam, hogy ne menjek el szorosan mellette. Akkor odaszól nekem
csak úgy a félszájból:

„Te Tódor, eiszem téged is megkergetett?“ „Meg engem.“ „Hát – mondja ő
sebesen – milyen formája volt?“ „Hát prikulics formája,“ – mondom.
„Félnél tőle, ha mégegyszer látnád? Mondjad, hogy nem.“ Úgy mosolygott
hozzá, hogy azt mondtam: „Ha ketten látnók, eiszem nem.“ „Na, akkor
gyere el ma délután hozzánk. Megmutatom neked a prikulics farkát.“ „Hát
az urad?“ „Csak attól ne félj te. Fáért megy apámmal… a bitang!“

Hát én mentem is. Télre járt akkor, az elsőházban pattogott a tűz, aztán
friss lángos is volt az asztalon, káposztával töltve. De Marikuca azt
mondta: előbb a hiúba megyünk. Mert erősen gazdagok, gerendás háza van a
Marikuca apjának. Ott aztán egy katonaládát mutat nekem. „Nyisd fel
Tódor, ott a prikulics.“ Reszketett a karom – de nem akartam előtte
szégyenben maradni. Én féljek, amikor az a hitvány Vaszi nem félt? A
ládában – majd kiugrott a szemem – egy molyos kozsók volt, egy szőrös
álorca és egy száraz tehénfarok. „Teremtőm, Szűzmáriám! Vaszi… Vaszi
volt a prikulics!“ – ordítottam. „Ő hát“, – mondotta Marikuca igen
keserűen szólva. „Dugta tőlem a kulcsot a ládához, de csak azért is
kézrekerítettem. Mert nem fért semmikép a fejembe, hogy a prikulics épen
Vaszitól féljen!… Igy kaparintott ő meg engem. Az Isten verje meg! Verje
meg, úgy verje meg, amilyen igaz, hogy én mást szerettem!… De az
elhagyott, szégyenben marasztalt, a vasárnapi táncban!“ Bizony, sírt is
a menyecske. Még vigasztalni se mertem, olyan keserű volt az én szívem
is. „Azért nem haragszom érte már…“ – mondta aztán csillapodva. „Mert
azt láttam, hogy a virágot vízre eresztetted. Nem adtad sem Jiliskának,
sem másnak. Aztán prikulics prikulics, ki nem fél tőle? Hanem ez a
ládabeli, ettől nem félünk többet. Ha a kérőimet elriogatta, riassza el
a leskelődőket is, amikor az igaz szeretőmet ölelni kívánom. Úgy fogom
előtted mindig kikergetni, mint a kuvaszt, hogy őrizzen kettőnket. Ne
félj, hallgatni fog, szolgálni fog, mert ha egyszer én elmondom, hogy ő
volt a prikulics, bőr nem marad a hátán, ami csúfat a legényekkel sorban
mívelt!“

– Eszerint a faluban újra jár a gonosz? – kérdezte a patikus hamiskodva.

– Jár az, minden este – kacagott a legény.

– Na de most már csak elhiszed, hogy az egész prikulics csak efféle
emberi csalfaság?

Tódor a Kövek felé nézett és csendesen rázogatta a fejét, hogy csak úgy
harangoztak hosszú, fényes fekete fürtei.

– Azért vannak, hidd el uram, vannak igaziak is. Nem jó azokat
letagadni, mert akkor tesznek róla, hogy higgyünk bennök.




TARTALOM:

  Télutó  3
  Kifüstölés  37
  Vargabetű  43
  Boldogság  69
  Alul  78
  A tükör  85
  Hugocska  105
  Májusi ajándék  119
  A kert nem tud róla  124
  Két gyász  129
  Franciska tűzzel játszik  134
  Vipera  151
  Olajfa  160
  Reservation  171




Szerző egyéb művei:

=Bacsányiné Baumberg Gabriella.= Doktori értekezés. Kolozsvár, 1912.

=Versek.= Budapest, 1912.

=Az Örök Film.= Regény. Budapest, 1917.

=Tükör.= Novellák. Marosvásárhely, 1920.

=Rina Kincse.= Novellák. Temesvár, 1923.

=Vizen hold.= Novellák. Kolozsvár, 1924.

=Haláltánc.= Regény. Budapest, 1924.

=A szent szégyen.= Regény. Marosvásárhely, 1925.

=Enyedi Történetek.= (Az ifjúság számára.) Nagyvárad, 1926.

=Romuald és Andriána.= Regény, Berlin, 1927.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75932 ***