1 files changed, 2886 insertions, 0 deletions

diff --git a/75828-0.txt b/75828-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..f5e0c19
--- /dev/null
+++ b/75828-0.txt
@@ -0,0 +1,2886 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75828 ***
+
+
+GÁBOR ANDOR
+
+ÖREGSZEM MÉGIS…
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
+
+Minden jog fenntartva, a forditás joga is.
+
+Légrády Testvérek nyomása, Budapesten.
+
+
+
+
+ÖREGSZEM MÉGIS.
+
+Gyermeki ábrázattal, amit korositó szakáll és bajusz eltávolitása, a
+borotválkozás, csal mindennap elém a tükörlapon, járom az élet, nemcsak
+az én életem, a mindenkori élet, zürzavarát. Alapjában, vagy alapomban,
+nem érzem magam idősebbnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor
+először éreztem magam. Legföljebb, ha erről az érzésemről ma jobban be
+tudok számolni magamnak, mint ezelőtt huszonöt évvel, amikor nyolc
+esztendős voltam.
+
+Ne tessék hitetlenül fejet csóválni: ma sem vagyok tájékozottabb a
+világban, mint akkor voltam, sőt talán tájékozatlanabb vagyok, mert
+akkor nyilván azt hittem, hogy vannak iránytük, s ha megnövök, az én
+óraláncomon is ott fognak lógni; most már ugy érzem, hogy nincsenek, s
+ami az óraláncon fityeg, az _az_ aminek látszik: értéktelen és
+értelmetlen játékszer csupán.
+
+De ez az érzés sem tett bölcsebbé, vagy érettebbé, a többi érzés sem,
+egyiksem; semmi. Magammal szemben ép olyan éretlennek érzem magamat,
+mint akkor, amikor az érettségi vizsga előtt az igazgató hozzánk
+intézett ünnepi beszédében _érlelők_-nek nevezett bennünket, igy
+forditván magyarra a latin maturánst, s én már akkor tudtam, hogy ez
+helytelen; azóta is sokszor tudom, mi a helytelen, csak éppen a helyeset
+nem tudom és kételkedem benne, hogy mindhalálomig tudni fogom-e?
+
+Mert hiába mulnak az évek, szaporodnak az események, amiknek kortársa
+voltam, az évek mulásáról csak nagyon halvány fogalmam van, s az
+események, amikkel együtt éltem, nem tudnak _olyan_ komoly eseményekké
+előlépni, amilyenek azok, amikről közvetlen tudásom, tapasztalati
+tanuságom nincsen. A világban való elhelyezkedésem is hiába változott,
+nem veszem észre, ha észreveszem, nem tudom komolyan venni, szüleimre és
+testvéreimre talán objektivebb és itélkezőbb szemmel nézek, de ez sem
+igaz: mindig igy néztem rájuk, csak nekik és magamnak nem mertem
+bevallani.
+
+Nem lettem öregebb, hiába, nem lettem öregebb s majdnem biztos vagyok
+benne, hogy amig a testi elrokkanás meg nem jön, nem is tudok öregebb
+lenni, s nyilván a többi emberekkel is igy van ez és igy az egész
+emberiséggel, amely mindenféle nagyszerüséget kitalálhat viz alatt és
+föld felett, de lelkében mindörökre gyerek marad. Minél több az
+esztendeim száma, annál jobban megértem Szép Ernőt, aki nem tud és nem
+is akar elszakadni lelki gyermekségétől, mert nem érez magában más
+lelket gyermeksége lelkénél. Ki érez? Senkinek sem hiszem el. Csak a
+többi emberek ‚belemennek‘ a külső viszonylatok változásába, kifelé ugy
+tudják mutatni, ugy tudnak viselkedni, mintha belementek volna, azt
+vélik az időről, hogy mulik, s nem érzik, hogy áll és hogy mi is állunk
+benne és vele, sem előre sem hátra nem mozdulván.
+
+Ez talán ködös, jó olvasóm, de minden ködös, ami ember, élet, világ. Nem
+azt mondom, hogy sötét, vagy komor, bár ugyis lehet látni, csak azt
+mondom, hogy ködös és bizonytalan, s hogy a déli napfény merően kék egén
+élesen elémrajzolódó gyárkémény semmivel sem biztosabb látomány a
+messziről felémhomályló nyirfánál, amit szürke hajnalon országut
+göröngyén ugráló parasztszekérről láthatok.
+
+Miért? Nem tudom megmagyarázni; csak próbálgatom, azzal, hogy szemem
+gyermeki maradt és marad továbbra is. Hasztalan erőlködik az elmém egy
+része, (mert ilyen része is van) hogy szemem látását esztendeim
+számához, tapasztalataimhoz, tanultságaimhoz korositsa. Pedig,
+látszólag, olyan szépen tudok tájékozódni! A tizenhatéves Byront serdülő
+ifjunak, a huszonhat éves Petőfit a férfikor küszöbén állónak, a harminc
+esztendős Aranyt érett férfinak tudom nézni s nem féltettem Kerenszkit
+attól, hogy harminc egy-nehány esztendejével gyerekségeket fog
+elkövetni, hiszen, ha más emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy
+harminc és negyven év között az ember élet utjának felén van, vagy már
+többet is maga mögött hagyott, mint felét az ösvénynek.
+
+De _én_ még nem, én még csak készülök rá, hogy elkezdjek élni; a perc az
+óra, a nap, amit _eltöltök_, még nem tud életté fogalmasodni és tudom,
+hogy sohasem fog tudni. Biztos, hogy az ember élete a halállal kezdődik,
+nem ugy, ahogy hivő lelkek gondolják, hanem ugy, hogy a többi emberek,
+akik nem én vagyok, akkortól kezdve át tudják tekinteni és az ellentét
+erejénél fogva, mert már látják, hogy _nem_ vagyok, látják, hogy voltam.
+
+Szomoru-e ez? Még csak azt sem tudom. Nem tudom, mi szomoru, mi vidám, s
+boldog tudat volna annak nyugalmas tudata, hogy semmitsem tudok, de,
+haj, nagy bizonytalanságomban, még csak ezt sem mondhatom ki
+határozottan. Hol a descartesi Cogito Ergo Sum büszke biztonsága? mikor
+mindig ugy érzem, hogy ha van valami, ami bizonytalanná teszi létemet: a
+gondolkozás az, mely önmagának is mögéje akar kerülni, s mindaddig nem
+is nyujthatja pozitiv alapját számomra, amig e furcsa müveletet
+elvégeznie nem sikerül.
+
+*
+
+Reggelenként elmegyek az iskola előtt, melybe, annak idején, nyolc
+esztendeig jártam. S hasztalan erőlködöm, nem tudom magamban legyürni
+azt az érzést, hogy rendetlenség az, hogy nem fordulok be e kapu alá, s
+nem megyek föl e lépcsőkön, amik ma is olyanok, mint akkor s én is csak
+olyan vagyok. Az volt a rend, hogy ide bemenjek, s csak szünidőkre
+lehetett e kaputól, e lépcsőtől elszakadnom. S mert a vakáció örökké nem
+tarthat, mindaddig, amig az örök vakáció csakugyan el nem következik:
+képtelenség, hogy nem megyek ide be, s folyton vakációzom, mig a többi
+fiuk már bentvannak, ülnek a padban, hallgatják a magyarázatot vagy
+felelnek, vagy drukkolnak attól, hogy felelni fognak. Igy kell ennek
+lenni, ez a természetes állapot, nem az, amelyikben én most élek.
+(Vigyázat: nem vágyom vissza az iskolába; azok az esztendeim sokkal
+fárasztóbbak és nyomoruságosabbak voltak, semhogy visszavágyhatnám
+rájuk; de felszabadulásomat e fáradságok és nyomoruságok alól nem tudom
+véglegesnek és most már mindvégig tartónak tekinteni. S ugy vélem:
+mindenki igy van vele, egyféle ember, a tanár, kivételével. A tanár oly
+intenzive kapja meg mindennap felnőttsége bizonyitékát kivülről, hogy ez
+talán végezni tud a benne lappangó gyerekkel.)
+
+S mert, mondom, azokban a percekben, amig régi iskolám uccáján
+végighaladok, folyton bennem szorong a mulasztás érzete, a bliccelésé,
+az iskolakerülésé, bennem mai állapotom ideiglenességének tudata: ma
+reggel tiz és tizenegy között mégis csak befordultam a kapu alá, s az
+előcsarnok lépcsőjén fölmenve, megálltam a vastag márványoszlopok alatt.
+
+Különösek ezek a vastag, szögletes, sötétszürke márványlapok! Minden más
+oszloppal kapcsolatban fölmerül bennem az a kérdés vagy tudat, hogy
+micsoda stilü oszlopok, _ezekkel_ szemben nem. Ezek ilyenek, amilyenek,
+ezeket igy szoktam meg nyolc esztendő alatt. Ezek az iskolám oszlopai.
+
+S ez a szag, ez a sajátságos, amely a világ semminő más épületében
+nincsen, ma ép ugy üti meg az orromat, mint akkor, s ma épp ugy nem
+tudom elemezni, mint akkor, ez az én iskolám szaga, gyerekkoromé és
+ifjuságomé. Ha álmodom azokról az esztendőkről és ezekről a falakról,
+ezt a szagot is velük álmodom.
+
+Csend volt az épületben, ugyanugy, mint máskor, ha lekéstem az óráról s
+a tanárok már bent voltak az osztályban és a fiuk csendben ültek a
+padokban. Ilyenkor az osztály ajtajához kell lépni és hallgatózni kell,
+hogy mi folyik odabenn, magyarázat-e, vagy feleltetés. De most nem
+teszem meg, mert noha én nem is lettem öregebb azóta, a tanáraim,
+furcsa, mégis meghaltak csaknem mind, s ha fülem az ajtóhoz nyomnám, nem
+hallanám Tankó tanár ur hangját, se Vasvári tanár urét, se Orbán tanár
+urét. Ők már nem beszélnek. Mert adatott az embernek, hogy szólni
+tudjon, de az is, hogy aztán egyszerre megint ne tudjon szólani. Ahogy
+állok és nézelődöm az előcsarnokban, a mellényzsebemhez kapok. A kis
+kulcsot keresem benne, a drótrácsos fekete tábla kis kulcsát, amely
+tábla itt lóg az előcsarnok egyik fülkéjében, s amelyre én, az
+önképzőkör titkára, rajzszöggel kiszögelem az önképzőkör ülésének e heti
+tárgysorozatát.
+
+A kis kulcs nincs már a zsebemben, ugy látszik, most más az önképzőkör
+titkára.
+
+Beljebb megyek a földszinti folyosóra, s az első lépcsőt most épp ugy
+elkerülöm, mint annakidején, mert az első lépcsőn a tanár urak járhatnak
+csak föl, s ha Oszkár, az ezermester, a fizikai szolga az első emeleten,
+meglátna és szólna gorombán, megint nagyon megalázottnak érezném
+magamat, ahogy akkor és azóta is többször az életben.
+
+Jobbkéz felől a Gyuri néni lakása van, a földszinti szolgáé, ahol az
+uzsonnát árulják tiz órától kezdve minden tiz percben, s ahol a
+vajaskenyérért való tolakodásban gyakran majdnem rányomtak a tüzes
+spórherdre, ami az ajtó mellett állt, amely egy vasalódeszkával volt a
+belső szobától elkeritve, ahol Gyuri néni állt a vajaskenyérrel es
+egyebekkel megrakott asztal mellett. Gyuri néni. Csak most ötlik
+eszembe, hogy ez nem rendesen egymás mellé tartozó két szó. Mindegy.
+Mégis Gyuri néninek hitták a szolga feleségét, aki néha, mikor nagyon
+tolakodtak, meg is ütötte a fiuk fejét, hogy már egy kicsit
+maradhassanak.
+
+Balra fordulok, a természetrajz-terem felé, ahol Sajóhelyi tanár ur
+olyan furcsán mondta, különös magyaros kiejtéssel, a növények és állatok
+latin nevét. Tarrakszakum officinále, erre még emlékszem. Gyermeklánc,
+tarrakszakum, officinále, de csupa magyar _a_ hangzóval, s ezt a szót,
+ha hangosan kellene kimondanom, nem is tudnám sohasem máskép mondani,
+csak ugy, ahogy Sajóhelyi tanár urtól hallottam. Vasvári tanár ur is
+olyan furcsán mondott valamit. Ezt: L’ État c’est moi. Igy mondta,
+pontosan: letász é moa. Egyszer, mikor mi már tudtunk franciául, a
+hetedikben, kijavitottuk. Vasvári tanár ur felnézett a könyvből,
+amelyből magyarázott, nagy türelmes szemei voltak s a fejét
+szemrehányóan ingatva mondta:
+
+– Hiszen aszondom: letász é moa!
+
+Ahogy a folyosó kőkockáin konganak a lépteim, önkéntelenül
+megakadályozom azt, hogy a sarkam lekoppanjon a kőre. Nem szabad nagyon
+kopogni, mert valamelyik tanár kijöhet a teremből, megkérdezni, hogy mit
+mászkálok, mért nem vagyok bent az órán, s akkor hirtelen kell hazudnom
+valamit, s hirtelen hazudni rossz, elpirulok; jó ha időm van készülni a
+hazugságra: ha az arcom hozzászokott, akkor nem kell pislognom a
+szememmel s az arc-csontom fölött nem érzek meleget.
+
+És kószálok a földszinten és a lépéseim csak csoszognak és az érzéseim
+bizonytalanok, szorongók:
+
+Tanár urak, tanár urak, elmentem és nem vittem semmit, visszajöttem és
+nem hoztam semmit. Ez-e az élet? Akkor sem értettem az életet, ma sem
+értem. Egyszer volt csak magyarázat erről. Egyetlenegyszer villant
+valami elém, amikor Péterffy tanár ur azt a Hölderlin-verset magyarázta,
+aminek a cime: Hyperions Schicksalslied. Nem is magyarázta, csak
+olvasta, németül és mondta az értelmét magyarul. És az utolsó sort
+többször egymásután elmondta:
+
+_Wie Wasser vom Klippe zu Klippe geworfen_…
+
+Hogy az ember ugy zuhan, mint a viz szikláról, sziklára alá. És ahogy
+mondta, érezni lehetett, hogyan zuhan a viz, sulyosan, magával
+tehetetlenül, loccsanva, tragikusan lejjebb és egyre lejjebb. És
+izgatott lett ettől a verssortól, lejött a katedráról, megállt előttem,
+aki az első padban ültem, fájdalmasan ismételte:
+
+– Vom Klippe zu Klippe geworfen.
+
+És megsimogatta a fejemet, reszketett a keze és a teste szinte
+hátratántorodott. Aztán mindkét kezével megkapaszkodott a fejemben és
+ugy tette hozzá
+
+–… _ins Ungewisse hinab!_
+
+Tompán és üresen. Magasból jött a viz és nagy-mélybe bukott. És Péterffy
+tanár ur visszament a katedrára és ezt mondta:
+
+– Seenger, olvasd tovább a következő olvasmányt!
+
+És Seenger olvasta a következő olvasmányt, azt hiszem Polikrátesz
+gyürüjét és Péterffy tanár ur a két karjára hajtotta nagy fekete fejét
+és ugy maradt az óra végéig. Mikor csengettek, akkor fölvette a fejét és
+a szeme csupa könny volt, ugy futott ki az osztályból.
+
+Ez szerdán volt, a hét elején, német órán, és ha jól emlékszem,
+szombaton volt az, hogy Péterffy tanár ur a fiumei gyorsvonaton, a
+‚félreeső helyen‘ – igy állt a lapokban – revolverrel agyonlőtte magát.
+
+Fölrezzenek. A folyosó végén egy fiu lépked óvatosan, egy másik fiu, aki
+szintén nincs bent a teremben. Jön felém és riadtan nézzük egymást.
+
+És ahogy elér felém, a fiu, a másik fiu, egyszerre, azzal a jellegzetes
+mozdulattal, a mit csak a diák tesz a tanára előtt, meghajtja magát.
+Előttem.
+
+– Jaj! – szur a szivembe ez a mozdulat. – Eszerint én… én már… én már
+nem… Én nem vagyok már _másik_ fiu. Ez a fiu, aki csak kivülről lát
+engem, különbséget lát maga közt és köztem; én már tanár urnak látszom,
+pedig reggel, amig szappanoztam az arcomat…
+
+Kimegyek az iskolából. Kapkodó lépésekkel, mert minden hasztalan.
+
+Öregszem mégis.
+
+
+
+
+LEVÉL MESSZIRŐL.
+
+
+1.
+
+_Az ember._
+
+Néha mégis kétségbe kell esni rajta, hiába próbál meg az ember erős és
+reménykedő lenni. Ha lapokat olvas, akármilyen lapokat, az ő lapjaikat,
+az ellenségekét, vagy a mi lapjainkat és könyveket, a határon tulról és
+innenről: hajmeresztő, hogy mi áll bennük. Ez a három év, amelyhez
+hasonló három esztendeje nem volt az emberiség történetének, (nem
+nagyzással, szégyennel mondom ezt) mintha mégsem tanitott volna
+bennünket semmire. Az emberek egy része, félek tőle, hogy nagy része,
+ugyanazokat beszéli és irja ma is még, amit a háboru előtt és a háboru
+legelején irt és beszélt. Nem veszik észre, hogy ami belevitt bennünket
+a háboruba és bennetartott ilyen sokáig, az, _ugyanaz_, nem lehet
+alkalmas arra, hogy kivigyen belőle bennünket. Attól tartok, hogy nagy
+százaléka ezeknek az embereknek még csak nem is érdekből cselekszi, amit
+cselekszik. Aki érdekből teszi, annak megvan az a mentsége, emberi
+mentség, hogy a maga érdekétől nem látja a világ érdekét. De aki számára
+nem szól ez az enyhitő körülmény, az egyszerüen olyan, amilyen a háboru
+előtt volt: ostoba, gonosz és gondolkodásmentes s hiába mondjuk ki
+szigoru itéletben, hogy az ilyen ember megérdemli a háborut s hogy
+egyebet sem érdemel, csak háborut, ezzel az itélettel mindig halálra
+itéltük a többi embert is, aki másmilyen. Mert a mai háborut, sajnos,
+már nem lehet ugy viselni, hogy akinek tetszik, akinek szive vágya, az
+tegyen eleget ennek az óhajának, a többit ellenben hagyja élni és
+másképen gondolkodni e szent ügy felől.
+
+Az emberiség igen tekintélyes hányada e háboru alatt sem változott.
+Ennél szomorubb tényt nem nyujt a történelem, ha akárhogy’ bujjuk és
+tanulmányozzuk is. E háborunál nagyobb leckét az emberiség még sohasem
+kapott és ime, borzasztó, rettegni lehet tőle, hogy nem tanult belőle.
+Még azt az egyet sem tanulta meg, hogy a háboru a legfőbb rossz; egész
+pontosan kimutatható, hogy a koleránál és pestisnél is rosszabb. És
+senkisem vetemedik arra a tébolyra, hogy a kolera és pestis
+létjogosultságát hirdesse vagy szükségszerüségét hangoztassa, mig a
+háborunak még most is vannak őrültjei s milliószám vannak közömbösei,
+akik azt hiszik, hogy ha már benne vagyunk, nem kell tennünk semmit
+ellene, nyugodtan, vagy nyugtalanul, de be kell várni a végét.
+
+Mivel pedig lehetetlen nem hinni az Emberben, különben meg kellene tenni
+a nagy, általános inditványt, hogy mind, akik két lábon járunk,
+találkozzunk különböző erdőkben, ahol teherbiró ág van elég s
+testületileg kötözzük fel magunkat s gyermekeinket is, az egy napos
+csecsemőtől kezdve, kötözzük magunk mellé a fákra, mivel, mondom, az
+Emberben nem hinni lehetetlen, biztosak lehetünk benne, hogy az
+elkövetkező korok embere, nem is száz, hanem már ötven, vagy még
+kevesebb év mulva, ha meg is érti ennek a háborunak az elejét (mert
+megérti a tévedést, amelyből származott), semmiesetre sem fogja
+megérthetni a harmadik és negyedik esztendejét, pontosabban, az orosz
+forradalom után következő eszetlenségét. Azt kell hinni, hogy az emberek
+közt járvány pusztitott, valamely agyfene, melytől csak azok a szelid,
+jóságos dühöngők voltak mentesek, akiket az emberiség ez idő alatt is
+lipótmezőkön tartott kényszerzubbonyban s akik csak az ápolójukat
+akarták agyonverni, mert nem akarta elhinni nekik, hogy ők meg tudják
+állitani a napot. Ami gondolatnak sokkal józanabb és tiszteletreméltóbb,
+mint az a másik, hogy _ez_ a háboru vezethet valamire.
+
+
+2.
+
+_Dr. Dísz._
+
+Hogy egyetemek még most is diszdoktorságokat küldenek hadvezéreknek –
+mit bánom én, hogy a lyoni egyetem Joffrenak, vagy a kolozsvári
+Hindenburgnak! – ez is egyik sivár jele az emberiség
+gyógyithatatlanságának, vagy a beléje esett kórság végzetesen nagy
+fokának. Azok az urak, akiket a Tudomány miatt etetünk s ültetünk, fel,
+fel, magasra, a katedrára – s a katedra magasabb emelvény, mint a trón –
+bebizonyitják, hogy rosszabbak a legutolsó tömeg-embernél, amikor
+megmutatják, hogy csak olyanok. Nekik, akiknek módjukban van az elmélet
+magasságából nézni a háborut, tudniuk kell mindent a háboruról. És nem
+tudnak semmit. Elfeledtek gondolkozni róla. Veszik, ugy, ahogy az
+események elébük öntik. Ha valaki elébük állana a flogiszton-teóriával
+és abban nagyszerüeket produkálna, akkor kinevetnék és azt mondanák:
+
+– Eriggy már! Hol tartunk mi? Nincs szükségünk a te nagyszerüdre a
+flogiszton-teóriában, mert nekünk már régesrég sokkal jobb és egyszerübb
+teóriánk van.
+
+Aki azonban a háboruban, az emberiség legtévesebb teóriájában, nyujt
+nagyszerüt, azt ők disztoktorsággal tisztelik meg. Vagyis a tudósok –
+európaszerte – háborus alapon állanak. Ezek a tudósok eltörlendők.
+Gyorsan kicserélendők más tudósokkal, akiktől legalább a jövőben, jobbat
+lehet várni: ha nem is a háboru elitélését hangosan, amihez, a gondolat
+közlésének szabadsága mellett, igen nagy erkölcsi bátorságra is szükség
+van, de legalább a hallgatást a háboruról vagy a háboru
+meg-nem-tisztelését.
+
+Ó gyalázatos tudósok, mit szólnátok ahhoz, ha valamely falu tanácsa az
+emésztőgödrök kitünő tisztogatóját a falu diszpolgárává tennék meg?
+(Nézzétek el e gusztustalan hasonlatot, de nincs olyan aljas és utolsó
+hasonlat, amely tisztább és nemesebb nem volna, mint a háboru). Nem
+mondanátok-e a falusi tanácsnak:
+
+– Halljátok, buta emberek, nem az emésztőgödör tisztogatóját kell
+megtisztelnetek, hanem vizvezetéket kell épitenetek s akkor nem lesznek
+emésztőgödrök, nem lesznek tisztogatók s nem lesz szükség ragyogó
+teljesitményre ebben az iparban!
+
+Nem emlékeztek már arra a tudósra, aki rákiáltott a katonára:
+
+– _Noli tangere circulos meos!_
+
+Pedig azok a körök milyen csekély kincsecskék voltak ahhoz a
+kincsesházhoz képest, ami a ti fejetekben kellene, hogy már meglegyen!
+De nincs meg! Ti magatok toljátok a kört a katona lába alá, hogy tapossa
+meg. Mert többre becsülitek a katona erős lábát a ti gyenge fejeteknél.
+
+S ebben az egyben van igazatok.
+
+
+
+
+KÁVÉHÁZ.
+
+A kávéház, amelyben reggelizem, nyilván csak ugyanolyan kávéház, mint a
+többi pesti kávéházak, de mert én a többit nem ismerem, nekem ez a magam
+kávéháza roppantul érdekes s okvetlen szükségesnek tartom, hogy
+érdekességeit kegyeddel is közöljem, kedves olvasó. Ez az én kávéházam
+egy nagy, füstös terem, alul asztalokkal és székekkel, felül
+stukkaturával és csillárokkal; a füst általában középen van. A füstben
+szokott mozogni a kávéház Gazdája, más néven Tulajdonosa, aki… mit
+csinálhat, ugy-e, a kávéház Gazdája és Tulajdonosa? A gyerek is tudja,
+hogy ezt: – gazdálja és tulajdonolja a kávéházat. Jó, ezt csinálja, de
+ez csak mellékfoglalkozása. A fő az, hogy a Tulajdonos hangosan
+veszekszik folyton alkalmazottaival oly hangosan, hogy erről, ha akarok,
+ha nem, feltétlenül tudomást kell szereznem, hacsak vattát nem dugok a
+füleimbe. Ám vattát most nehéz beszerezni, s ha nekem volna is hozzá
+protekcióm, nem teszem, mert a vattát, mint orvosi müszert, nem akarom
+elvonni a szenvedő emberiségtől. Ha már másként nem tudok segiteni ezen
+az emberiségen, pedig nem tudok, legalább annyit megteszek érdekében,
+hogy vattát, kötszert, gyógyszert lehetőleg nem veszek igénybe, s
+legalább ezzel hozzájárulok ahhoz a legelemibb állampolgári
+kötelessségemhez, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten
+dicsőségére, meghosszabbitsam.
+
+_Ezért_ hallom egyre, hogyan veszekszik a Tulajdonos alkalmazottaival.
+Igazat adok a Tulajdonosnak: néha én is veszekszem az én
+alkalmazottaimmal otthon. Hogy ehhez nem hivok vendéget? Nem kell ilyen
+szigoruan venni. Ahány ház, annyi szokás, ebben a házban igy szokás, s
+csak akkor volna némi halvány jogom a tiltakozásra, ha e házban
+meghivott vendég volnék. De nem vagyok az; az ördög se hivott ide engem,
+csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van
+azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely
+megyéhez, faluhoz, családhoz, párthoz kell tartoznia, hogy fix módon el
+legyen helyezve az életben. Nos, az embernek egy kávéházhoz is tartoznia
+kell. Szükséges, hogy az ember _stamm_ legyen valahol, mert ez
+különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van és
+azzal kimegy a legelőre, az embernek csak két láb jutott, de e kettővel
+kávéházba megy be. Ennek a neve: fejlődéstörténet, amely tudománynak
+valamennyi többi adata bizonytalan még, ez az adat azonban, melyet az
+imént följegyeztem, egész biztos, s nem hiszem, hogy valamikor is
+megdönthetővé válnék.
+
+A Tulajdonos veszekszik alkalmazottaival, közben én ülök és irom, hogyan
+csinálja ezt ő, s erre egy kedves barátom azt szokta mondani:
+
+– Magyar irók otthonukban.
+
+Azonban egész lényegtelen, hogy mit mond az én kedves barátom, lényeges,
+hogy ebbe a kávéházba nemcsak én járok reggelizni, hanem egy miniszter
+is.
+
+Mért irom ezt ki?
+
+Több szempontból, melyek közül az első, hogy az utóbbi időben divattá
+lett lapba irni, hol tölti és mivel a miniszter az ő estéit. Nagyon
+helyes. A miniszter szó latinul szolgát jelent, vagy valami olyast,
+nevetséges volna, ha magyarra kegyelmes urnak forditanók. A cimkórság,
+mihelyt nem engem cimeznek, elitélendő és én még azt is sokallom, hogy a
+francia minisztereket Monsieur le Ministrenek szólitják. Contradictio in
+adjecto: Szolga Ur! Ki hallott ilyen bolondot? Sőt sokallom a
+minisztertől a Citoyen cimet is, amit a francia forradalom adott meg
+neki. Citoyen, vagyis polgártárs ur, aki olyan, mint a többi polgár. A
+miniszter azonban hivatalból van kirendelve, hogy szolgálja a többi
+polgárt, cimezni tehát csak ugy kell, ahogy az ember a szolgáit általán
+cimezi: a keresztnevén, ami elé vagy ezt kell tenni: _hallja_, vagy ezt:
+_nézze csak_. Nagyméltóságu-miniszter-ur-kegyelmes-uram helyett tehát a
+miniszter megszólitása igy hangzik: Hallja Sándor, vagy: Nézze csak,
+Móric!
+
+S a miniszter valóban ne töltse éjszakáit sehol és senkivel, hanem
+menjen haza, feküdjön le és álmodjon hazája üdvéről. Csak ezt teheti, s
+ha nem ezt teszi, akkor könyörtelenül ki kell irni a lapba, ahogy én
+kiirom, hogy a miniszter itt-mellettem a kávéházi asztalnál, reggelizik.
+Ha ránézek: mindig megbotránkozom. Nézd csak ezt a felfuvalkodott
+oligarchát! Kinyitja a száját és a kanalat, amiben a tea van, a fogai
+felé tolja! És az arcán, e közben semmi, de semmi sem látszik abból,
+hogy álmodnék hazája üdvéről. Meg van ez az ember őrülve? Mit képzel ez?
+Itt pazalja a haza drága idejét, amelynél pedig becsesb klenódium
+nincsen! Hiszen minden percre szükségünk van, hogy a háborut az emberi
+kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, folytathassuk. Hallja, János!
+nem érünk mi arra rá, hogy maga reggelizzen! Nincs nekünk arra időnk,
+hogy maga töltögesse éjszakáit! Tessék éjt-napot egygyé tenni, ahogy’
+mondani szokás, tessék minden erejét összeszedni arra, hogy galád
+ellenségeinket legyőzhessük, s ha majd ez meglesz, _akkor_ üljön asztal
+mellé és foglalkozzék táplálkozással, s ugyanakkor megengedheti magának
+azt is, hogy egy Öntől különböző nemü ember ajkait csókkal illethesse.
+De ha _addig_ értesülnék ilyesmiről, el lehet készülve rá, hogy
+könyörtelenül lerántom önről a leplet, mert régen tul vagyunk már azon a
+csacsiságon, hogy ami négy fal között, zárt ajtó mögött történik, az
+magánügy. Hogyne! Ha _én_ csinálom. De ha miniszter csinálja, akkor az
+más; én sem türöm, hogy a cselédem, a szobájában, ha belülről magára
+zárja az ajtót, férfi-látogatót fogadjon.
+
+Vagy türöm?
+
+Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek nem
+tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a többi emberek
+sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő beletelik, mig
+helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket az alapfogalmakat
+tiszteletben tartotta.
+
+Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb emlitettem? Azt
+hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és megszeretni eddig is csak
+pillanat müve volt. Egy másik pillanat müvét képezte azonban a csók.
+Meglátni és megszeretni nyilvánosan is lehetett, de a csók és a
+nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. Leszámitva hitvesek pályaudvaron
+váltott bucsu- és üdvözleti csókjait, de amiknek inkább korom-, mint
+csók-izük volt, s leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek
+jelenlétében, gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze
+otthon, a családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és
+baráti körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az
+emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, nem
+tudom kellőképpen méltányolni, én, mondom, ezeket a csókokat is émelyedő
+szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba magammal hurcolni még lobogni
+és lelkesedni tudó embertársaimat…
+
+Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze ennek a
+kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, hogy e két
+diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. Bevallom
+gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban elmélázom, akkor a
+csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az irodalomban a legszélesebb
+körü mélázás lett divatos, s egyik irótársam, a hires Méla Málé, ha
+délben ir, már a reggeli kávéjáról is csak eme klasszikus idézet kapcsán
+tud megemlékezni:
+
+– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji homályosságban?
+
+(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, de ez
+éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig rosszul
+emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem emlékszik. De
+mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…)
+
+Vissza a kávéházba, a csókhoz!
+
+Reggelizem. Velem szemben egy kedves és igénytelen asszonyka ül,
+egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, katonaruhában, mellén
+érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a harctérről jön. Az
+asszonyka meglátja, a szeme felragyog.
+
+– Pista! – mondja gyöngéden.
+
+– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden.
+
+És megcsókolják egymást. Hát nem gyönyörü ez? A férfi tán évek óta küzd
+a becsület mezején, s a nő, a párja, a hitvese, szorongó lélekkel várja,
+várja haza. Itt a kávéházban várja. Itt a kávéházban látják meg egymást,
+több esztendei távollét után először. Itt a kávéházban ömlik el a
+tikkadt ajkakon sok-éves nélkülözés után a felujult mézü hitvesi csók
+édessége… Hát nem gyönyörü ez?
+
+Egymás mellé ülnek és beszélgetnek. Gyenge legény vagyok én ahhoz, hogy
+ábrázoljam azt a kedves vágyat, amely az arcukon tükrözik, hozzám
+hallatszó susogásukat rekedtté teszi. S ha már a szó és a szem
+ellankadnak, ajkuk ismét egymás felé közeledik és csókban forr össze.
+Többször egymás után. Ők csinálják, én nézem. Itt, a kávéházban. Hát nem
+csodaszép-e ez? Hát nem volt-e érdemes a háborut megüzenni, fenntartani
+mindeddig, hogy ez lehetséges legyen? S nem kell-e folytatni az emberi
+kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, hogy az emberek az ilyesmiről
+le ne szokjanak?
+
+Ó, áldott a perc, melyben születtem! Ó, áldott a lelkem, mely még
+reszketni tud, mint hurja a hárfának! Ó Ember, áldott hárfa, melyen a
+Természet legszebb melódiáit hárfázza!
+
+Nagyon meg vagyok hatva, kedves olvasóm… kibuggyan a könny a szememből…
+halkan törlöm le egy papirszalvétával.
+
+
+
+
+AZONNAL JÖVÖK.
+
+_Történet a nagy háboruból._
+
+Volt egyszer, hol nem volt még a Rákóczi-uton tul is volt egy
+Kerepesi-uti kereskedő, vidám, ifju legény, tele életkedvvel és üzleti
+fortélyokkal. Nem nagy boltja volt ennek a kereskedőnek, csak kicsi, de
+abban, egy-két segéddel, mindig közmegelégedésre szolgálta ki az ő
+publikumát. Mikor a háboru elkövetkezett, a segédek bevonultak
+katonáknak, főnökük nem vonult be, uj segédeket nem kapott, de mert
+agilis férfiu volt, ő maga állt a boltjában napestig, s ha ebédre, vagy
+egyéb dolgok elintézésére el kellett mennie üzletéből, egy kis táblát
+akasztott a bolt ajtajára. „Azonnal jövök“ – ez állt a táblán, s a derék
+boltos jött is mindig azonnal.
+
+Igy élt, éldegélt, vidáman és megelégedetten, ha sorozás volt, elment a
+sorozásra, ha szemle volt, elment a szemlére, mig egyszer névtelenül föl
+nem jelentették. De följelentették, ami az emberekkel mostanában elég
+gyakran megtörténik. Detektiv jött el érte és vitte el oda, ahová mennie
+kellett. A derék kereskedő ment is a detektivvel, de kiakasztotta boltja
+ajtajára a táblácskát: „Azonnal jövök“. Azonban ott, ahová ment,
+megállapitották, hogy ő csak tévedésből nem katona, tulajdonképpen, ha
+jól megnézzük, igenis katona, mingyárt őrizet alá vették, mingyárt el is
+szállitották vidékre, ahol kiképezték, s bizonyos idő elmultával a
+menetszázadba is betették. Utazott a vonaton a mi barátunk, megérkezett
+egyik harctérre, s hamarosan még tovább is utaznia kellett; oda,
+ahonnan, Hamlet szerint, „nem tért meg utazó soha“. Egy gránát megölte
+az agilis kereskedőt…
+
+November elsejéig csüggött boltja ajtaján a kis felirás: „Azonnal
+jövök“. Ha nem volna azon a pesti uccán olyan nagy éjszakai forgalom,
+olyan nagy világosság, talán látni lehetne éjfélkor, hogy az agilis
+kereskedő csakugyan jön, csukaszürkében és fehér lepedőben, s körülnéz a
+boltjában: rendben van-e minden, s főként, hogy ott-e még a tábla, ami
+megmondja, hogy itéletnapján valóban sietősen visszajön ő még.
+
+
+
+
+GRAJNA.
+
+_– Halotti beszéd Greiner Jenő ujságirótársam felett, aki meghalt a
+háboru negyedik telén gyomorbetegségben. Tehetséges ember volt; egyéb
+életrajzi adatot nem tudok róla. –_
+
+Kedves Grajna bácsi, névrokonom, sőt valóságos rokonom, valahonnan,
+valamelyik dunántuli megyéből, ujságiró kollégám és embertársam, engedje
+meg, hogy a maga sirja szájánál elgondolkodjam és amit gondolok, le is
+irjam, bár ez épp olyan hiábavaló, mint az, hogy maga meghalt, vagy az,
+hogy én élek. Bocsássa meg, hogy a temetésére nem mentem el, de maga sem
+volt ott, hiszen maga józan és hidegszemü ember volt, Grajnám, maga
+tudja, vagy tudná, ha még élne, hogy a sovány, szürkefejü tetemhez, amit
+a most nagyon hideg sirba sülyesztettek, magának épp oly kevés köze van,
+mint nekem, s hogy a maga lényéből több van bennem, mikor e sorokat
+irom, több, minden kártyapartnerében, aki sajnálja, hogy nem játszhatik
+magával kaszinót, több az ujságok tizenkétsoros siratójában, mint abban
+a koporsóban, amit nyilván a Jókai-lepellel takartak le és, nyilván,
+nagyon szépen elbucsuztattak.
+
+Nem vagyok meghatva, Grajnám, ne csufoljon ki, tényleg nem vagyok
+meghatva, mert a halál sohasem megható, legföljebb a körülményei
+lehetnek azok. Mi érzelmes lehet a pontban, vagy a vonásban, ami a
+mondat után kerül? A mondat maga, vagy a vége, az elhalkulása lehet
+megható, de az, hogy a mondat nincs tovább, – hát nincs, nincsenek
+végtelen mondatok, s a mondat akkor is véget ér, ha sem pontot, sem
+vonalat nem tesznek utána. Maga ezt épp ugy tudta, mint én; talán közös
+vérünk adta azt a sok közös gondolatot, amiket én magában sejtettem és
+megbecsültem, bár az élet mindig sürgős és sietős, vagy fáradt és
+petyhüdt lévén, tizenöt év alatt egyetlenegyszer sem volt időm rá, hogy
+ezt magának megmondjam, de nem baj, maga ugy is napirendre tért volna az
+én érzéseim fölött, mert maga azt is tudta, hogy az érzések sem
+jelentenek semmit, egyáltalában semmi sincs, ami valamit jelentene. A
+tizenöt év kevés volt ahhoz, hogy mi ketten, akik cinikus tüskeburokban
+éltünk egymás mellett, közeledjünk egymáshoz, vagy megnyiljunk
+egymásnak. S ha ez megtörtént volna, akkor sem változtatna a helyzeten:
+maga, Grajnám, meghalt és nem hallja, mit beszélek és én élek és a
+többiek, akik szintén élnek, azok sem hallják meg, ha mondok valamit.
+
+Ó Grajna bácsi, ötvenhárom évet élt, mint a lapokból látom és az
+abszolut ujságiró életet élvén, most, a hantdübörgés után, kérdem: élt-e
+ötvenhárom percet? Tizenöt év óta látom a maga furcsa, szürkefejü,
+kicsit görnyedthátu alakját közöttünk és láttam, hogy semmit, de semmit
+e világon nem akar. Nem voltak vágyai és nem voltak céljai s ha voltak,
+tudta róluk, hogy nem érdemes fáradni értük, hát lemondott róluk és ugy
+élt, hogy a másnapba soha bele nem nézett. Sokszor beszélgettünk és nem
+emlékszem rá, hogy beszélgetéseinkben egyetlenegyszer előfordult volna
+ez a szó, hogy _holnap_. Maga tudta, hogy nincs holnap és nincs tegnap,
+csak ma van s aki a tegnapra mereng vagy a holnapra álmodik, a mát is
+kicsusztatja maga alól s azt az egy napot is elveszti, ami
+rendelkezésünkre áll. Viszont maga ezzel az egy nappal sem törődött,
+mert azt is tudta, hogy ez az egy nap is bizonytalanul mosódik a
+tegnapba és a holnapba s az ember létének legpozitivabb pillanata tán
+az, amikor krétával fölirja a vonást, mert megnyerte a kaszinó partit,
+vagy felrajzolja a gömbölyü bummedlit, mert elvesztette. Mit nyerünk és
+mit vesztünk, Grajna bácsi? Semmit, ugy-e, csak vonásokat és
+bummedlikat, amik szintén hiábavalók, mert jön a spongya s letörli őket.
+
+Maga mindent tudott, Grajna bácsi, igazán jól tájékozott volt az élet
+adataiban, de mindig láttam, hogy nem törődik ezekkel az adatokkal. Az
+ujságiráshoz illik tudni minden dolgokat, de ha nem tudják őket, ami
+szintén szokás, akkor sem történik katasztrófa. Maga felvilágositotta az
+embereket, ha nem jól tudtak valamit, de aztán, ha nem hajlottak a
+helyesebb adatra, nem erőlködött, kurtán befejezte a vitát, megmondta az
+illetőnek, hogy szamár, de aztán nem bánta, hogy a szamár továbbra is
+szamár marad. Mert, magának volt igaza, Grajnám, ha maga bánta volna:
+akkor is az maradt volna az illető. Szeretett vitázni velem és másokkal,
+de inkább a vita kedvéért, mert a vita, amig tart, pozitiv valami,
+ellenben az igazság – hogy van-e nincs-e, s ha van, akkor milyen: ki
+tudná megmondani. Mégis maga kedvelte az igazságot, föl is emlitette
+sokszor, de azt hiszem, nevetett volna azon az emberen, aki az
+igazságért meg akar halni. Maga tudta, hogy az ember élete céltalan, nem
+lehet tehát az embernek halála számára sem célokat kitüznie. A
+hazugságot nem állta, meghallgatni nem szerette, de elment mellette,
+legföljebb a véleményét mondva meg róla, azonban a hazugságot is csak
+tudomásul vette.
+
+Maga nem élt jól, nem is akart jól élni, tudván, hogy a jólélésért való
+fáradozás teszi ki aztán azt, hogy az ember rosszul élt. Maga
+szegénységben halt meg, mert nem is igyekezett soha valamit szerezni.
+Egyenesen ment az iránytalan pályán. Az ujságirásén, melyen, aki
+tisztesen szerez, csak ellenségeket szerezhet. Maga lemondott a
+szerzésnek erről a feléről is. Grajnám, ugy néztem, hogy magának annyira
+nem volt semmije, hogy még ellenségei sem voltak. S mert barátai az
+embernek nem is lehetnek, én, aki most, mint számvizsgáló, nézegetem a
+maga életének számadását, megadom a felmentvényt és elcsodálkozom azon,
+hogy mégis volt valamije, gyomorbaja volt s lám nem kell hogy bármije is
+legyen az embernek: mert ez az egyetlen tulajdona megölte magát.
+
+Maga érdeklődött is, Grajnám, tudom, hogy minden érdekelte, állandóan
+körültekintett a világban, hogy magának és másoknak be tudjon számolni
+mindenről. De minden egyformán érdekelte, vagy igy is lehet mondani:
+voltaképpen semmi sem érdekelte. Nem épitett magából hidakat a világ
+felé, mert tudta, hogy nincs hiábavalóbb hidépitő munka. Az ember, a
+központi pillér, beomlik és a legszebb hidak összedőlnek, még akkor is,
+ha a világ megcsodálta őket, hát még: ha senki sem törődött velük!
+Gyanakszom, hogy maga azt is tudta, hogy ezeken a hidakon senki
+gondolatai nem járhatnak, csak azé, aki felépitette őket. Maga csak
+mozgott a világban és nem láttam, hogy köze lett volna hozzá. Maga nem
+hatott a világra, de a világot sem engedte magára hatni. Maga azok közé
+a kevesek közé tartozott, legalább én ugy néztem, akiknek mindegy, hogy
+most élnek-e, vagy hogy ötszáz vagy ezer év előtt éltek. Megint csak ne
+nevessen ki: ez nem valamely misztikus gondolat, hanem egyszerüen ezt
+jelenti: Vannak emberek, akikben egy életen át sajog, hogy nem előbb,
+vagy nem utóbb születtek. _Akkor_, ugy érzik, jobban érezték volna
+magukat. Vannak olyanok, akik csak éppen abban az életben vannak jól
+elhelyezve, amelyben élnek, viszont néhányan, akik az Egyforma Ember
+komorságát és közönyét hordozzák magukban, s akik tudják, hogy az élet
+mindig ugyanaz és ugyanannyi csak (körülbelül semmilyen és semennyi), s
+hogy mindegy, hogy ezt a részét ki mikor kapja ki, a csontváz öt
+kézbütykében igy is, ugy is semmi sem marad. Maga ezt is mintha tudta
+volna, Grajnám, és nekem, miközben küzködtem másokkal és vivódtam
+magammal, e tizenöt év alatt mindig jól esett, ha a maga nemváltozó
+alakját láttam magam előtt fölmerülni.
+
+– Ime, – mondtam – nincs baj. Ha az ember lemond a mozgalmasságról,
+amely ugyis csak járás-helyben, akkor minden rendbejön, visszaülhet
+Grajna mellé és nyugodtan elélhet mindhalála napjáig, mert folyton
+láthatja, hogy még csak nem is mindegy minden, hanem még annál is
+kevesebb.
+
+És ebben most már nincs változás. Hiába halt meg, Grajna bácsi, én
+ezentul is visszatérek magához, vagy ahhoz az emberhez legalább, akit én
+a maga szürke sürü szemöldöke mögé képzeltem. Aki, lehet, egészen más
+volt, mint amilyennek én láttam, s mint amilyennek itt ábrázolni
+próbáltam. De maga, Grajnám, nyilván ezért sem haragszik, maga, ahogy én
+összeállitottam magát magamnak, biztosan azt is tudta, hogy a világ és
+az emberek nem olyanok, amilyenek, hanem csak olyanok, amilyeneknek
+látom őket. Tehát nagyon-nagyon sokfélék, mert hiszen nagyon sokan nézik
+őket. Lehet, hogy ott, ahol én józan közönyt láttam, ott sirt és
+jajongott az elnyomott élet, fuldoklott a lázongó igazságszeretet,
+hörgött a vágy és az akarat.
+
+De ha igy lett volna, akkor sem esett semmi rettentő. Emlékszik, Grajna
+bácsi, a szerkesztői üzenetek refrénjére: ‚Közölhetetlen.‘ Maga tudja,
+hogy ez általában az emberekre vonatkozik. Egyik ember a másikkal
+közölhetetlen. Ezt még nem tudják az emberek és kétségbeesett
+erőfeszitéseket tesznek: szerelem, irodalom, háboru ezeknek az
+erőlködéseknek a nevük, amik, sok tizezer év óta, egyetlenegy embernek a
+héját sem tudták feltörni a másik ember számára.
+
+Igy eshetett meg, hogy talán másképp ábrázoltam magát, mint amilyen
+lehetett. Akkor, mielőtt elbucsuznám magától, bocsánatot kérek, vagy
+csak kérnék, ha volna kitől. De nincs, Grajnám, maga tudta, hogy nincs.
+Millió év a világ és mi nem találkozhatunk többé! Hiszen az élők sem
+találkoznak egymással, még akkor sem, amikor azt hiszik, hogy együtt
+vannak és egymásban élnek. Isten megáldja, Grajnám; magának nincs
+szüksége rá, engedje meg, hogy magamnak kivánjam, ami magának már
+fölösleges: Nyugodjam békével.
+
+
+
+
+A KÖPÖNYEG.
+
+A villamosban, este tizenegykor, a nyugati előtt. Fáradt emberek ülnek a
+padokon, fáradtak és közömbösek; egész nap izgultak és érdeklődtek, most
+megy kiki haza, hogy a párnára tegye a fejét, aludjon és álmodjék arról,
+mi volt tegnap, mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy mégazután, mert
+sok nap van, az élet hosszu és hosszadalmas. Mielőtt a kocsi elindulna,
+még egy baka is fölszáll, botra támaszkodva megy végig a kocsin, leül a
+sarokba és külön gonddal helyezi el a lábát. Sebesült. Nini: egy barna
+köpönyeg van rajta, barna, nem csukaszürke, nem két sor gombbal, hanem
+csak egygyel, a közepén. Barna köpönyeg… Ó, hiszen ez a köpönyeg orosz
+katona köpönyege! A baka ül a helyén, de nem nyugodtan ül, mint a
+többiek, hanem izgatottan; meg-megmozdul és tekintete ide-odafut… a
+kocsiban. Szeretné, ha tudnák… ha tudnák, hogy a köpönyeg orosz, nem az
+ő köpönyege, hanem az ellenségé. Istenem, a lábán a sebe, az ő sebe, és
+a hátán a köpönyeg, az orosz katona köpönyege. Messze kellett azért
+elmenni és sokat kellett elviselni. Marsolni egész nap, feküdni a földbe
+vájt takarásban, szoritani és elsütni a puskát, hallgatni, hogy’ fütyül
+a golyó a sánc fölött, hogy’ pukkan szét a shrapnell, hogy’ nyög a
+szomszéd, talán utolsót; aztán előre kellett futni, bajonét a puskán,
+rohanni a szántáson át, arra, ahonnan még egyre lő az ellenség, a
+szomszéd elbukik, mintha megbotlott volna, a másik szomszéd is… aztán az
+ellenség felugrál és fut hátrafelé, fut, fut, lövünk utána, már
+ottvagyunk, ahol az imént ő feküdt, a felásott puha földben… az ellenség
+már messzejár, már ujra ledobban a földre és leássa magát és tüzel… és
+az én katonám, aki itt ül a villamos sarkában, most, ott, az orosz
+árokban kapja a golyót és odaesik az orosz halottak mellé. Csak igy
+lehet orosz köpönyeghez jutni. A bakának. Én vehetek itthon valakitől,
+de a bakának el kellett menni érte az orosz halottak közé. És mégse
+tudja mindenki, hogy ez igy volt, hogy ez a köpönyeg ezt beszéli.
+Gyerekek, nézzétek már a köpönyegemet, hiszen azért véreztem, hogy
+nézzétek és hogy elmondhassam, mit jelent ez a köpönyeg. Barátaim, urak,
+emberek, ne izéljetek, nem hiuság, de hát igazán… ha az ember elmegy egy
+ilyen köpönyegért, oda, na, igen messzi… és ugy is történhetett volna,
+hogy most nem én ülök itt _annak_ a köpönyegében, hanem _az_ utazik a
+moszkvai villamoson az én köpönyegemben… hát látjátok, mert az is
+lehetséges; de elhoztam a köpönyeget, rajtam van és ti milyen tudós
+emberek vagytok, mindenféle ujságokat meg könyveket olvastok és nem
+tudjátok, hogy micsoda köpönyeg ez a köpönyeg?
+
+De csak én nézem a köpönyeget, a másik sarokból; a baka nem látja, hogy
+nézem. A kalauz elmegy előtte, látszik a baka arcán, hogy azt várja
+tőle, hogy nem ismer rá a barna köpönyeg miatt, azt mondja neki, hogy
+nem katona, váltson jegyet… és akkor meg lehet mondani, hogy nono, azért
+mert ez a köpönyeg orosz katona köpönyege… azért még katona ám az ember,
+vagy hogy éppen azért katona. De a kalauz egy szót se szól, odébb megy,
+rendes köpönyegnek tartja a köpönyeget és azt mondja:
+
+– Oktogon-tér!
+
+Csak ezt. Nem, mondja: ejnye vitéz ur, hát elvette tüle, attul a fene
+orosztul? Nem, mondja, hanem csak ezt mondja:
+
+– Oktogon-tér!
+
+És mert Oktogon-tér, le kell szállnom, de előbb széles mozdulattal
+visszaintek a baka felé, rámutatok a köpönyegre és mondom:
+
+– Orosz, mi?
+
+A bakának megsugarasodik az arca, a száját kitátja a boldogságtól,
+mondani akar valamit, de hirtelen nem tudja, hogy mit kellene. Leszállok
+és a gyalogjáróról visszanézek a kocsiba.
+
+Mindenki a köpönyeget nézi. A baka felhajtja a köpönyeg gallérját. Piros
+paroli van a galléron, két piros stráfocska a barna orosz köpönyegen.
+
+
+
+
+KALANDOK EGY FORINTTAL.
+
+
+1. _Mikor nincs._
+
+Baktatok az éjszakában, szomoruan, az orrom után. Egy autó nagyot töffen
+az uton, erre felkapom a fejemet és, négy lépésre magam előtt, egy
+embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán nem volt jó sora,
+aztán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat követett el, talán lopott
+is… Nem tudom, nem emlékszem rá, nem szivesen jegyzem meg ezeket az
+adatokat. Évenként egyszer-kétszer találkozom vele, olyankor megszólit,
+valami hosszu történetet ad elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon
+helyesen, azzal végződik, hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége.
+Én mindig készen tartom a forintot és szeretném megmondani, hogy a
+történetet _ne_ mondja el, nem azért, mert ugy sem igaz, hanem mert a
+forintot ugyis átadom, tehát – voltaképpen – ingyen hazudott és ingyen
+alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg az, hogy neki
+_kell_ a forint: az igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném
+vele, mert ugy tünnék fel, mintha nem érdeklődném a sorsa iránt s a
+lecsuszott emberek csak másodsorban akarnak segitséget, elsősorban azt
+akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De
+valószinüleg az emberi természetben gyökerező.
+
+Most is nyulok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban a
+pillanatban kiveri a tüz az arcomat és elkezdem rosszul érezni magamat.
+Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem; a pénzemet otthon
+felejtettem az asztalomon.
+
+Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, hogyan
+lassitja a lépését, hogy _én_ utolérjem és _ő_ megszólithasson. Halk
+lépéssel maradok el tőle és átmegyek az ucca másik oldalára, mert
+világos, hogy most nem szabad találkoznom vele. Ő elmondaná azt a
+históriát és én azt felelném rá, hogy, kérem, megbocsásson, nincs nálam
+pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert husz eset közül tizenkilencben ezt felelik
+neki a többi emberek, és pedig olyankor, amikor _van_ náluk pénz. Ezt a
+feleletet hát ő már ismeri és tudja, hogy csak kibuvó.
+
+Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, de ahogy aggódva visszanézek:
+látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg akar fogni, okvetlen meg
+akarja szerezni a forintját. Biztosan nagyon kell neki. De ha nincs
+nálam! Befordulok a körut egy egészen sötét mellékuccájába, és mikor ott
+az első sarkot elérem, még egyszer befordulok és elkezdek szaladni,
+ahogy csak tudok.
+
+Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam már a futástól, de muszáj futnom.
+Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő arra a sarokra ér,
+én már eltünjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor nagyon-nagyon
+megbántottam vele, hiszen az, hogy a másik oldalra átmentem, hogy
+befordultam a kis-uccába: lehet véletlen is. De hogy futok, felnőtt
+ember, éjszaka, az uccán futok, ez már nem véletlen: biztos hogy ő előle
+futok…
+
+A fordulók következtében ujra kint vagyok a köruton, a szivem kalapál, a
+halántékom lüktet, a szemem zölden karikázik. Hátha mégis látta, hogy
+futok; akkor nagyon elszégyelte magát. És nem kiméltem meg a rossz
+érzéstől, amitől pedig meg akartam kimélni, hisz ha találkozom vele és
+megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi,
+amit most érez, amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem
+lehet neki elmagyarázni, mert tul szavakon és tul érzéseken: neki _kell_
+a forint, és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem
+kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem nincs
+szükségem rá, nincs, mert _van_ forintom, de ő miatta, neki kell, mert
+neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon felejteni, de nincs jogom
+az övét.
+
+Milyen komplikált dolog ez és milyen nagyon szomoru!
+
+
+2. _Mikor van._
+
+Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt szemtől-szembe és
+nem láttam még, hogyan lopnak. Tegnap azonban a véletlen pótolta e
+hiányosságát tapasztalatomnak.
+
+Az uccán találtam egy üres, fekete bőrerszényt és betettem a
+felsőkabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az
+összehajtogatott ujságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe került az
+erszény. Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a mellettem ülő
+fiatalember (nagyon csinos, jóformáju fiu volt) belenyult először a
+saját zsebébe, onnan rekognoszkálta az én zsebemet, s mert ugy látszott,
+hogy nem figyelek oda – de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány –
+belenyult az én zsebembe és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon
+ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az erszényt
+elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az egész
+procedura ugy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot nyugodtan ült
+mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a mellékuccába, meg
+akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyult is a nadrágzsebébe. Közben
+én hátulról megszólitottam:
+
+– Nagy csacsi maga.
+
+– Kérem…? – mondta ő, a tolvaj.
+
+– Nincs semmi abban az erszényben.
+
+– Melyikben? – kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert látnivaló volt,
+hogy rám ismert.
+
+– Abban, amelyiket maga ellopott tőlem.
+
+– Kérem, én nem loptam – felelte elég bizonytalanul.
+
+– Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyult érte és onnan kivette az
+erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben az erszény nem volt az enyém
+és semmi sincs benne: annyiban nem lopta el.
+
+A tolvaj ránditott egyet a testén, mint aki futni akar.
+
+– Ugyan ne fusson – mondtam neki. – Látja hogy nem akarok semmi rosszat.
+
+– Nagyságos ur… Én igazán…
+
+– Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak?
+
+Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. Hátha
+civilbiztos vagyok. De aztán felelt:
+
+– A fenét megy jól, nagyságos ur. Hát hiszen tetszik látni. Ilyen jól
+öltözött uri ember… és mégis üres az erszény…
+
+– Na igen, mert nem az enyém – védekeztem én.
+
+Erre nem felelt. Látszott, hogy most már nem is hiszi, hogy valami sok
+pénz lehetne nálam. Megnyugtattam:
+
+– Nem hordom erszényben a pénzemet. Csak ugy a zsebemben van. Biztosan a
+magáé is.
+
+– Persze.
+
+– És nem érezte, hogy az erszény üres? Hiszen kitapogatta.
+
+– Éppen az a jó erszény, nagyságos ur, amibe nincs aprópénz. Abban
+összehajtogatott papirpénz lehet. Sok is.
+
+Kivette az erszényt – most már bátran – és nézegette. Silány jószág
+volt. Nyultam feléje, visszaadta. Erre egy papirforintot tettem bele és
+ugy nyujtottam át a tolvaj urnak. Örült neki.
+
+– Nekem tetszik adni?
+
+– Magának. Mert különben hiába dolgozott.
+
+– Köszönöm – mondta és aztán, egy kis idő mulva, miközben az
+Almássy-térre értünk, megszólalt:
+
+– Nagyságos ur, mért nem tetszik mondani, hogy ne lopjak?
+
+– Mért mondanám? – feleltem én. – Ha egyszer az a foglalkozása. Szegény
+embertől ugyse lop, mi?
+
+– Ó, mit tetszik gondolni!
+
+– Hát akkor csak tessék, fiam, lopjon tovább.
+
+– Ezt tetszik mondani?
+
+– Ezt. Kevés haszna van a világnak abból, ha én most magát, egyetlent,
+lebeszélem.
+
+– Igaz – mondta a tolvajom.
+
+– Isten vele – bucsuztam tőle és nyujtottam a kezemet. Ez nagyon
+tetszett neki.
+
+Kezet fogtunk és ugy váltunk el.
+
+Mikor visszanéztem, láttam, hogy nézi az erszényt, hátha mégis van benne
+összehajtott papirpénz, azon a forinton kivül is.
+
+De azt már én is megnéztem, nagyon jól, mikor az erszényt találtam.
+
+
+
+
+MÁS.
+
+Hallottam elvi jelentőségü vitában, vagy olvastam vastag könyvben, már
+nem tudom, hogy az a jó müvész, aki mindig mást csinál, mint a többiek.
+Kapitány urnak jelentem alásan, én most jó müvész vagyok, mert én
+egészen mást csinálok, mint a többi müvészek. Én egy kedves kis tót falu
+elemista gyerekeinek a dolgozatait, házi dolgozatait, krajcáros füzetbe
+irt házi dolgozatait olvasom.
+
+A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak, igen, igen, igy van,
+pattognak, ha nem is a kandallóban, hanem a kályhában, s ha nem is
+bükkfa az a fa, ami pattog, hanem valami másféle fa, azért mégis
+illatos, füst-illata van és jó meleget ád, amire nekem nagy szükségem
+van, mert nyaralok és ilyenkor elkél a fütött szoba a szegény embernek.
+Milyen szép is: télen meleg, nyáron hideg vidéken élni, másképp mint a
+többiek, nem kétlábon, hanem tótágast állva. És nem lapot olvasni, hanem
+III. oszt. tan.-ok dolgozatait és a háboruról nem hallani.
+
+Tehát olvassunk.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+
+_Feladat._
+
+1. _Mi tetszett eddig legjobban a háboru eseményeiből?_
+
+Nekem legjobban tetszik, hogy a magyarok és a németek elfoglalták
+Szerbiát és Belgiát és hogy a magyarok és németek közkatonák és Isten
+segitségével harcolnak.
+
+2. _Mért van most háboru?_
+
+Háboru azért van most, mert az angol irigy volt, sok magyar földet akart
+hóditani és a magyarok nem hagyták magukat. És azért is, mert az emberek
+már nagyon rosszak voltak és Isten nem akart többet türni.
+
+3. _Most, hogy háboru van, mit szeretnétek legjobban tenni?_
+
+Most, hogy háboru van, leginkább szeretnék imádkozni, hogy az Ur Isten
+adjon már békét és hogy a magyar katonák hóditsanak meg mindent és hogy
+a magyar királynak ne kelljen sok pénzt fizetni.
+
+4. _Tettetek-e már valamit a katonákért?_
+
+Én adtam a katonáknak egy almát.
+
+5. _Jó, vagy rossz a háboru?_
+
+A háboru rossz, mert sok katonának nem lesz se keze, se lába, se orra,
+és jó, mert sok rossz ember megjavul.
+
+6. _Kinek jó a háboru és kinek rossz?_
+
+A háboru annak jó, akinek van mit eladni, mert az most meggazdagodik, és
+annak rossz, akinek nincs pénze, mert nem kap ennivalót. És annak jó,
+aki nincs a harctéren, és annak rossz, aki a harctéren van.
+
+7. _Mit éreztek, ha a háborura gondoltok?_
+
+Ha a háborura gondolunk, nagy szomoruságot érezünk.
+
+8. _Hogy fog végződni a háboru?_
+
+A háboru békével fog végződni.
+
+9. _Mit gondoltok, idejön-e az ellenség?_
+
+Az ellenség nem jön ide, mert az én bátyám nem engedi.
+
+10. _Mit tennétek, ha az ellenség idejönne?_
+
+Ha az ellenség idejönne, fognék egy seprüt és megverném.
+
+11. _Van-e valakitek a háboruban?_
+
+A mama testvére is a háboruban van. Először volt Iglón, aztán ment
+Lembergbe, Lembergből Budapestre, Budapestről Rózsahegyre, Rózsahegyről
+Kassára, Kassáról a tüzbe. Cime: Feldpost 54.
+
+12. _Ki a leghiresebb ember a háboruban?_
+
+A háboruban a leghiresebb ember a magyar ember. Hiresek még Hindenburg
+és Vilmos császár és a magyar király is hires.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Nincs tovább. Aki nem akar hallani a háboruról, bujjon el egy kis
+faluban és olvasson elemi iskolai dolgozatokat. És ha nincs elég
+gondolkodni valója, gondolkodjék el a kérdéseken, amik e dolgozatokban
+állanak. Hogy mért van háboru? És hogy jó-e, vagy rossz-e a háboru?
+
+A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak.
+
+Gondolkodom. Szünet. Majd ha kigondoltam valamit, jelentkezem.
+
+
+
+
+SZALADJ, EGYLÁBU!
+
+Ezt Bécsben láttam. Bécs városában, melyet a világ legszebb városának
+tartok, s a legjobb eleven bizonyitéknak arra, hogy bármit hirdetnek
+államférfiak, társadalombölcselők, fejlődéstörténeti elmélkedők és az
+emberi gondolkodás egyéb többi szomoru szegénylegényei, a háboru igenis
+nem való az embernek, s lehet, hogy nem tudjuk, mire született a föld
+legbizonytalanabb állata, az ember, de arra, hogy háborut viseljen, a
+legbiztosabban nem született. Nincs sivárabb háborus világváros Bécsnél,
+s az a sötétség, szenny, nyomoruság és koldus-alázat, amit a háboru,
+Istennek hála, legpozitivabb eredmény gyanánt létrehozott, ugy elüt
+ettől a világszép várostól, vagy lesir róla.
+
+_(A cenzura itt 4 sort törölt.)_
+
+Budapest,
+
+szivem szerelme, a dunamelléki Newyork, vagy Csikágó, vagy ahogy
+parancsolják, Budapest, mely a háboru előtt is förtelmesen piszkos,
+szük, kényelmetlen, kevert és elrontott cigánysátor volt, ma csak néhány
+fokkal olyanabb, s ahogy’ Budapest azelőtt nem volt semmire való, tehát
+mindenre való is volt, akképpen most is birja, sőt ragyogóan birja a
+háborut. Kiéli magát benne, nagyszerü ürügyet talált arra, hogy
+mindazokat a gyalázatos tulajdonságait, amik már békeidőben megvoltak
+keblében, fejlessze, fokozza, a tökéletességig vigye. Ha van szive ennek
+a városnak: most kétszer olyan gyorsan ver az örömtől, mert most, a
+háborura való hivatkozással, olyan szutykos, olyan rendetlen, olyan
+rongyos, olyan sötét, olyan galád lehet, amilyen már évekkel ezelőtt
+szeretett volna lenni. Most lehet, most az; nem is hiszem, hogy ki
+engedi piszkálni magát belőle, még akkor is, ha majd a szélrózsa minden
+irányában megkötik a békét, s rátérnek arra, hogy évtizedek munkájával
+rendbehozzák mindazt az utálatot, amit eme dicsőséges egy-két év alatt
+nem lett volna okvetlen muszáj feldönteni kaján örvendezéssel. De ha
+egyszer az ember arra született, hogy büszkén megfujja a hadikürtöt,
+
+_(A cenzura itt 2 sort törölt.)_
+
+Mindamellett Bécsben láttam ezt, nem Budapesten, mert a háboru és amit a
+háboru ad, mindenütt egyforma, csak ahogy’ a háborut birják és ahogy’ a
+következményeit fogadják, abban van eltérés a föld tájai, városai és
+emberei közt. Valamelyik zöld terecske mellett történt, a
+Schwarzenberg-Platz táján, de nem tudom megmondani, hogy hol, mert sem
+időm, sem kedvem nem volt megnézni, hogy hol vagyok. Csak azt éreztem,
+hogy 1917-ben vagyok, a háboru negyedik esztendejében, abban a világban,
+amely nem akasztja fel magát a szégyentől, s amely… Ne cifrázzuk. Ezt
+láttam:
+
+Egy fiatalember, _egy_ lábon és két mankón állt a tér sarkán. Nem is
+volt rosszul öltözve, nem is volt egyébként nyomorék külseje, csak éppen
+egy lába volt neki, a másik lába tőbül levágva, s a nadrágszár, ami ezt
+a lábcsonkot fedte, szépen, rendesen vissza volt hajtva és feltürve.
+Látnivaló volt, hogy a fiatalember garderóbja azelőtt nem egylábu
+nadrágokra volt berendezve, ahogy nem is hiszem, hogy bármelyik kiváló
+államférfi meg tudna győzni arról, hogy az ember, a kétlábu, arra való
+volna, hogy ha éppen ugy fordul, hát egy lába legyen. Egy lába és két
+mankója.
+
+A fiatalember mellett rendőr állt, akinek két lába volt, s aki be akarta
+vinni az egylábu fiatalembert. Be, a rendőrszobára, hogy ott
+igazoltassa. A fiatalember, az egylábu, ugy érezhette, hogy ő már végleg
+és mindörökre igazolva van. Ott hordozza az igazolványát az üres
+nadrágja szárában, nemcsak a rendőrszobáig, de a koporsóig, sőt az
+itéletnapi trombitaszóig ott. De a rendőr, akinek két lába volt, nem
+érezte ezt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egylábu fiatalember vele menjen.
+Még csak azt sem lehetne mondani, hogy a rendőr udvariatlan lett volna.
+Nem. Előbb gyalog, majd villamoson, utóbb bérkocsin akarta bevinni az
+egylábut, aki sem bérkocsin, sem villamoson, sem gyalog nem akart
+bemenni. Keveselte az egy lábát ahhoz, hogy annak az utjai a rendőrszoba
+felé vezessenek. Hogy mit követett el az egylábu, nem tudom megmondani,
+senki sem tudta azok közül, akik a jelenetet nézték, sőt a rendőr sem
+tudta, mert az összes kérdésekre, amik ebben az irányban felmerültek,
+kitérő, noha nem udvariatlan választ adott. De helyesen jegyezte meg egy
+cilinderes ur, aki jelenvolt a jelenvoltak között:
+
+– Nyilván elkövetett valamit, ha a rendőr annyira be akarja vinni.
+
+Nyilván. Ez nagyon egyszerü. Én is igy gondoltam:
+
+– Ennek a fiatalembernek egy lába van. Nyilván levágták a másikat.
+
+Nyilván. Ez is nagyon egyszerü.
+
+De a fiatalember még sem akart bemenni, belemakacsodott abba a
+gondolatba, hogy nem megy be, s ezt indulattól sápadt arccal, ha nem is
+hangosan, de határozottan kijelentette.
+
+A rendőr azonban, akinek két lába volt, karon fogta a fiatalembert,
+akinek egy lába volt és elkezdte vezetni. Az egylábu vonakodott ugyan,
+de ment. A nézők szétoszoltak, mert a dolog most már rendben volt. A
+dolgok rendbejönnek. A háborut is megüzenték és aztán rendbe jött. Csak
+én maradtam ott a tér sarkán, megkövesedve és néztem a kétlábu rendőrt,
+aki beviszi az egylábu ifjut.
+
+Akkor láttam ezt. Bécsben láttam, 1917-ben, október havában. Szürke őszi
+napon.
+
+Az egylábu fiatalember kitépte magát és futni kezdett a rendőr elől. Két
+mankóval futott és egy lábbal. A két mankó párhuzamosan rakta előre, s
+az egylába ilyenkor hátramaradt, aztán az egyláb ugrott előre, és a két
+párhuzamos mankó maradt hátra. És a csonka test ennek következtében
+valami furcsa hintázó mozgást végzett. Olyan volt ez a hinta, mint…
+Iszonyu volt ez a hinta. Hinta, hinta, gyerekjáték. Két hintáslegény
+huzta jobbról balról a kötelet.
+
+Az egyik oldalról talán Poincaré, a másikról talán Tisza István. Vagy az
+egyik oldalról Lloyd George, a másikról Bethmann-Hollweg… Nem jól
+láttam.
+
+Világ, világ, kusza és érthetetlen világ! Én láttam és nem folyt ki a
+szemem! És mások is látták és nem vakultak meg tőle! Szaladt az egylábu
+ember a kétlábu elől. Szaladt, hogy elfusson előle, szaladt, hogy a
+másik utól ne érje. Azért szaladt.
+
+Én a szivemben rekedten orditottam:
+
+– Szaladj, egylábu! Valami rendjük csak kell, hogy legyen minden
+dolgoknak. Hát most _ez_ a dolgok rendje. Az iró ir, a kutya ugat, a
+puska lő, az egylábu szalad. Azért vágták le az egyik lábadat, hogy
+annál jobban szaladhass! Hogy megkönnyitsék a tested sulyát és
+egyszerüsitsék a mozgásaidat. Most vagy csak abban az állapotban, hogy
+résztvehess a mi nagyszerü olimpiádunkon, amit halottak, kórságosak,
+csonkák és őrültek tartanak meg, mindennap, mindenki szeme láttára.
+Szaladj csak, egylábu! Te leszel a mi futóbajnokunk. A diszkoszvetőnk az
+lesz, akinek a karját vágtuk le, nemes fajunkat az fogja fenntartani,
+akinek a két combja közé csapott a gránát. Itt már megvan a gyönyörü
+munkabeosztás. Aki ennél szebbet, jobbat tud, azt falhoz kell szögelni.
+Szaladj csak egylábu! Ugy se szaladhatsz ki ebből az uj világból, amit
+olyan csodálatosan szép áldozatokkal hoztunk létre a magunk számára. Ne
+félj, hogy utól nem érünk. Azért vágtuk le az egyik lábadat, hogy
+utólérhessünk. Azelőtt elfuthattál előlünk, s ez kényelmetlen volt, most
+biztositottunk téged magunknak. Megszeliditettünk és kezessé tettünk,
+azzal, hogy lábatlanná alakitottunk. Ne félj, hogy elszaladsz, ne félj,
+mi sem félünk! Kinek a fejét, kinek a lábát fürészeltük le, hogy
+elintézzük a fenforgó kérdéseket. Most elintéztük őket, s nem is lesz
+semmi bajunk velük. Most a törvény igazán utól fogja már érni a bünöst.
+E célból operálta le a bünös egyik lábát. És, ha kell, le fogja operálni
+a másikat is, mert a fő az, hogy a törvény a bünöst utólérje. És ha nem
+bünös? Nem baj! Jobb azért levágni a lábát, mert lehet még bünös belőle.
+Hát nem pompás-e, hogy igy tudsz szaladni az egylábaddal? Fujd fel a
+tüdőd, feszitsd az izmod, szaladj egylábu! Át a kis téren, át a ködön,
+át a felhőn, át a csillagokon. Szaladj az Istenig, egylábu és jelentsd
+neki, hogy onnan jössz, ahol káprázatosan fejlődik az ember. Négylábuból
+kétlábu, kétlábuból egylábu lett, de vannak már lábatlan példányai is,
+ám azért nincs üzemzavar, mert a kétlábu utóléri az egylábut, s az
+egylábu hosszakkal veri a lábatlant. Nincs üzemzavar, a világ teteje nem
+dől be és a léleknek nincs gyomra, amely émelyegve kiköpje önmagát.
+
+*
+
+Az egylábu messze-messze futott. Legalább negyven lépésnyire. A rendőr
+csak ment utána, mert két lábon egyelőre mégis könnyebb a
+helyváltoztatás, mint egyen. Bent, a kis zöld terecskén, a bokrok közt,
+ahol már senkisem látta, csak én, aki siettem utánuk, az egylábu megadta
+magát. Zihálva tántorodott a rendőr két karja közé. Az arca sárga volt a
+kétségbeeséstől, csapzott haja alól, melyről futás közben leröpült a
+kalap, csatakzott a verejték.
+
+A rendőr csak tartotta két karja közt az egylábut. És nem tudott
+_magával_ mit kezdeni. Most már mintha érezte volna a különbséget maga
+és a másik közt, az egy lábnyi, de százezer angol mérföldnél nagyobb
+különbséget. Leültette az egylábut a padra, visszament a kalapjáért,
+fölvette a földről, odavitte az egylábuhoz, kihuzta a keszkenőjét és
+letörölte a verejtéket az egylábu arcáról. És a tenyerével megsimogatta
+az egylábu fejét, hogy kuszált haját rendbefésülje. Majd körülnézett és
+várt egy pillanatig. Nem tudta, mit cselekedjék. Aztán tudta. Kiment a
+térről, befordult egy mellékuccába és eltünt. Otthagyta az egylábut, aki
+lecsüggedt fejjel, kifordult szemmel nézett utána.
+
+*
+
+Én még bizom az emberiségben.
+
+
+
+
+BÉRKOCSISOK.
+
+A találkozás köztük ugy történt, hogy Ők elmentek Hozzá, a Miniszterhez
+elmentek, mint állampolgárok és mint bérkocsisok és megmondták Neki,
+hogy a fuvardijat emelni kell, mert emelni kell és pedig azért, mert
+emelni kell. Miért kell emelmi? Mert ha akármekkorára emeljük a
+fuvardijat és én azon a felemelt fuvardijon tul nem fizetek hatalmas,
+sőt szédületes borravalókat, illetőleg ha a kocsis ilyen jelzőjü
+borravalókat nem néz ki testi fellépésemből és mivoltomból, akkor ugyis
+a fejemre köp s jó, ha nem az ostorral köp a fejemre. De mégis emelni
+kell a fuvardijat, különben – hogy’ is mondta a szónok? – „a sérelmes
+határozat a bérkocsiközlekedésnek napról-napra való rosszabbodását, sőt
+csendes kimulását fogná maga után vonni, amelynek bekövetkezését
+_semmiféle hatósági eszközzel sem lehet majd megakadályozni._“ Szóval,
+hogy ismételjem, _ezt_ nem lehet hatósági eszközzel megakadályozni, bár
+mostanában mindent meg lehet akadályozni hatósági eszközzel. Azt, hogy
+egyem, azt, hogy igyam, azt, hogy mozogjak, sőt még azt is, hogy éljek.
+Hatósági eszköz mindenre van, de nagyon jól mondta a kocsisok szónoka,
+hogy a kocsisokra nincsen. Mért frissitsek fel olyan hervadt
+ostobaságot, hogy állam az államban? Nem teszem. Sőt azt mondom, hogy
+álom az álomban volna, ha a kocsisok ellen valóban tudna tenni a
+Hatalom, melynek adatott oldania és kötnie, rendelkeznie _minden_
+felett, ami több millió négyzetméternyi területen belül lélekzik és
+fuldoklik. Minden: az még nem a kocsisok. És a kocsisok: az még nem
+minden. Mert Ő válaszolt is Nekik. Ő azt mondta, hogy „figyelmébe
+ajánlja azonban a bérkocsi-gazdáknak, hogy tisztességtudó segédeket
+alkalmazzanak, mert…“
+
+A megokolásra már nem is vagyok kiváncsi. Esküszöm, hogy Neki igaza
+volt, mikor Nekik ezt mondta. Ő nem trónol a felhők felett, Ő közvetlen
+érintkezésben van a mindennapi élettel, Ő tehát hallott róla, hogy a
+kocsisok gorombák, mint a disznók, Ő tehát ajánlja a bérkocsi-gazdáknak,
+hogy válogassák meg a személyzetüket. Oly egyszerü: válogassák meg és
+punktum. Menjenek ki az uccára, ahol csak ugy hemzseg az ember, ahol
+dagadoz és árad különösen a férfi-munkaerő, ahol minden füttyentésre
+tucatjával szaladnak elő a munkakereső férfikarok, csak éppen válogatni
+kell bennük s a legalkalmasabb és legfinomabb kocsisokat lehet belőlük
+kihalászni és kiszemelgetni. Ez csak nem kunszt! Ezt csak mindenki
+megteheti! És _ha_ valaha, akkor _ma!_ Mondom, itt nincs szó
+_weltfremd_-ségről, amivel rólunk gondoskodó és bennünket irányitó
+embereket hejehujamódon megdobni szokás, itt, ez esetben, kiki tudta,
+hogy mit beszél, itt az eleven élet pulzusán tartották kezüket az
+Illetékes Faktorok, itt nem az történt, hogy a népnek, mely kenyérért
+zajongott, azt válaszolják, hogy ha nincs kenyér, egyék zsemlyét. Aki
+nem látja, hogy ez más, az vak s talán éppen a háboruban vesztette el
+félszemét.
+
+Mi az? mit mondott? miben? háboruban? Mit értek én, kötözni való
+futó-bolond, e furcsa zengzetü szavon? Csak nem azt gondolom, hogy itt
+már válogattak és kiszemeltek, hogy itt megcsökkentették a dolgos karok
+számát, hogy innen már elvittenek néhány embert, és éppen fiatalembert,
+oda, honnan még soha senki sem jött vissza? Mert ha igy volna, amit még
+feltételezni is balgaság, akkor tán, egyrészt a kocsisokra is érvényesek
+volnának a hatósági intézkedések, másrészt Ő sem mondhatná Nekik
+kedvesen és szelideden, hogy tisztességtudó segédeket alkalmazzanak,
+mert akkor ő is értesült volna róla, hogy a tisztességtudó segédeket,
+bérkocsis-segédeket és párbajsegédeket egyaránt, igénybevették már más
+munkára, amit ugyan csak az évezredek óta bárgyuságban tartott és
+ugyanarra nevelt emberiség tart munkának, de amelynél – tizezer év mulva
+– a kanális-tisztogatást is tisztességesebb foglalkozásnak itélendik
+majd. Ugy van, ugy van: igénybevették őket! mésszel keverten mütrágyát
+csináltak belőlük, legtöbbször ott, ahol még termést sem lehet várni a
+talaj e dus és kéretlen megmüvelésétől, mocsarakban, vadon-erdőkben,
+kősziklák közt dugták földbe a – röviden – embersegédeket, kiket isten a
+maga képére teremtett, kik istent a maguk képére teremtették, hogy
+féljenek tőle, mikor pedig nem tőle kell félni.
+
+Mindemez elásott alkalmazottak közt és Ő közte roppant nagy azonban a
+különbség. Mivelhogy Ő él, amit ama többiekről nem lehetne elmondani, s
+mindaddig, amig elevenek és holtak közt meg lesz az az áthidalhatatlan
+differencia, hogy az eleven kinyithatja a száját és beszélhet, a holtnak
+ellenben nemcsak kötelessége, de kényszerüsége is a hallgatás, addig én
+nem tudom megmondani, hogyan lehetne segiteni az aktuális folyóügyeken.
+Hogyan lehetne kényszeriteni akár Őt, akár társait arra, hogy tudomásul
+vegyék, hogy kizökkent a világ, Horáció, hogy itt valami olyan van, ami
+még sohasem volt, amit lehetetlen volt elképzelni, amig nem volt,
+képtelenség elhinni most, amikor van s amire iszonyat és fertelem lesz
+visszagondolni, midőn már nem lesz; valami olyan, amihez képest minden,
+ami ellen paragrafust irtak emberi törvénybe, gyermekjáték és
+szappanbuborék, amihez arányitva az emberevés csak gasztronómiai
+gurméria, még csak nem is izlésbeli eltévelyedés. Mert hogy a halott
+ember husát meg kell-e enni vagy sem, erről lehet véleménykülönbség, de
+hogy az élő embert, akit apa nemzett, anya szült, meg kell-e ölni, arról
+aligha lehet vita. Ne is legyen vita róla. Csak éppen vétessék
+tudomásul, hogy lakodalma vagyon itt a Halálnak s hogy amennyiben e
+lakodalom elkésett meghivottai kocsira ülvén, gorombább segédekkel
+találják szemben magukat, mint kivánatos volna, akkor ne mondassék a
+segédek gazdáinak, hogy válogassák meg alkalmazottaikat. Nem lehet,
+uram, nem lehet! Nincs már mit válogatni. A maradék anyaggal
+csinálhatsz, amit akarsz, de ne kivánj uj matériát, vagy ne tégy ugy,
+mintha nem tudnád, hogy nincs uj matéria, mert amig száddal fiat szülni
+nem tudsz, addig elvétkezel Ember és Világ ellen, ilyen beszédeket
+beszélvén. Nyisd ki a szemedet és láss, vagy ne mutasd meg nékem, hogy
+akkor sem látsz, ha kinyitod, hisz igy kénytelen vagyok azt gondolni,
+hogy ha Te nem volnál ott, ahol vagy s a többi társaid itthon és
+külországban nem volnának ott, ahol vannak: most nem az volna, ami
+valóban van. S aminek még akkor sem lett volna szabad megtörténnie, ha
+az emberiségnek csak két dolog között lehetett volna választása: hogy
+vagy azt csinálja, amit csinál, vagy visszatér az őserdőbe, fészket
+rakni a gorilla mellé, a mangófa ágaira. Az ember, ha Ti nem lettetek
+volna, inkább visszatért volna s vadállatul is emberebbnek érezhette
+volna magát, mint amilyen most, mikor a dögkikaparó hiéna is szégyelheti
+magát miatta.
+
+
+
+
+EMLÉKEIM.
+
+Nem vagyok még öreg, de már vannak emlékeim, ettől már valószinüleg egy
+lépés csupán az öregség. Ha valamit látok, amig nézem: eszembe jut
+valami más, valami olyan, valami arra vonatkozó, ami jobban érdekel,
+mint maga az, amit látok. Nagyon meresztem már a szemem visszafelé.
+
+
+1.  _Psilander_.
+
+Pogány József könyvében Dániáról olvastam néhány sort Psilander felől.
+Hogy mennyire mulattak azon a dánok, hogy Psilander minálunk olyan nagy
+férfiu volt, mikor itt járt. Nagy férfiu. Ő volt _a_ férfi. De mennyire
+ő volt.
+
+Emlékszem:
+
+Ültünk a villamoson, én a hosszu padon, velem szemben a négyüléses
+fülkében négyen: két férfi és két nő. Az egyik nőt nem néztem meg, már
+nem tudom, milyen lehetett. A másiknak nagy, husos, de fitos orra volt,
+az orra alatt egy szépségflastrom, ami, összbenyomásban, csakugyan
+széppé is tette. A két férfi közül az egyik ügyvédjelölt volt, a másik
+férj vagy férjjelölt. Száraz, sárgabajuszu ember. Ez volt Kaczander ur,
+amint a beszélgetésből utóbb megtudtam.
+
+A villamos a Royal-Orfeum mellett gördült el, ahol Psilander akkor
+személyesen vendégjátszott. A délutáni előadás közönsége ömlött éppen az
+utcára. A lenyugvó nap utolsó sugarai a ház homlokzatára s azon vagy
+száz hónál fehérebb fehérnadrágra, lovon ülő fehér nadrágra estek. A
+plakátokra, melyek Psilandert ábrázolták.
+
+– Psilander! – mondta csendesen a nő, akinek az arcára már nem
+emlékszem.
+
+A fitos egy szót sem szólt. Az ügyvédjelölt megszólalt:
+
+– Nem tudom, mit találnak rajta a nők.
+
+– Magából az irigység beszél – szólt az a nő, akinek az arcára már nem
+emlékszem.
+
+– Hehe, az irigység! – mondta az ügyvédjelölt és zavarában rágni kezdte
+a sétapálcája fejét.
+
+A sárgabajuszu férfi, akinek roppant száraz Ádám-csutkája volt,
+megszólalt:
+
+– Na… – mondta szárazon.
+
+A nő, akinek az arca már nem jut eszembe, megkérdezte:
+
+– És Kaczander ur nem irigyli?
+
+A megkérdezett ur arcára száraz bölcseség telepedett, olyan száraz, mint
+a sárga bajusza, mint a mozgó Ádám-csutkája.
+
+– Nincs benne semmi értelem – mondotta. – Semmi értelem nincs egy
+ilyenbe, akiben ennyi póz van.
+
+– Igen, – mondta az ügyvédjelölt – a vászony csinált belőle nagy embert,
+a vászony.
+
+Kaczander ur folytatta:
+
+– Megnéztem a szinpadon. Csupa póz. Hol lehet ott az értelem? Semmi
+értelem.
+
+És nyelt egyet, szárazat, a száraz bajusza alatt, a száraz
+Ádám-csutkájával.
+
+E pillanatban a husosorru, de fitos nő ránézett Kaczander urra. És pedig
+ugy nézett rá, hogy a pillantása lassan végigsétált Kaczander uron a
+válltól, a derékon és combokon át, le a térdéig. Rettenetes pillantás
+volt, néma pillanás, amelyből csak ugy süvitett a beszéd. Láttam a
+helyzetet. A nő, akinek az arcára már nem emlékszem, az ügyvédjelölthöz
+tartozott. A fitos, husosorru ellenben Kaczander urnak volt a
+menyasszonyféléje. És a fitos, husosorrunak a pillantása ezeket mondta,
+de ezeket, egész pontosan:
+
+– Te! Te! Te sárga…! Te! Te szürkenadrágos senki…! Te! Te száraz
+überciher! Hol van a vállad, A Milyen Annak Van? Te horpadt bordázat,
+te…! Hol vannak a Dagadó Keblek, A Mik Annak Vannak? Hogy’ mered
+kinyitni az elhervadt szádat?… Hol vannak a Ragyogó Fogak, A Mik Az Ő
+Ajka Mögül Villognak? Te ráncos, térdes trombitanadrágu, hogy’ is
+viselhetsz te is nadrágot? Mikor Az Ő Fehér Nadrágja Olyan, Mint az
+Álombéli Párnák? Ó vakarcs, ó kenderkóc, ó kelkáposzta, ó hétköznap, ó
+irodakabát, ó tyukszemgyürü, ó fogpiszkáló, ó stoppolt harisnya! Ó, ó,
+ó!
+
+Ezeket mondta a husosorru, fitos nő néma szemével, amely szem aztán
+visszavillant paráznán a Royal-Orfeum felé s a fitos e másik
+pillantással végérvényesen már előre megcsalta Kaczander urat, aki majd
+a férje lesz s már előre hatalmasat tört a házasságon, melyet Kaczander
+ur vele lesz kötendő.
+
+Szédülten szálltam le a villamos kocsiról.
+
+Csak utólag jutott eszembe, milyen különösen rokonok Kaczander ur és
+Psilander nevei. De Psilander győzött, égen át, légen át, s Kaczanderné
+gyermekei mind, mind tapadó, dagadó fehér nadrágokban fognak világra
+jönni, vitézkötéssel jobbkarjukon s talán egy miniatür paripácskával
+gömbölyded testecskéjük alatt.
+
+
+2.  _A sági asszony._
+
+Virágokat árulnak az uccán. Puttonos parasztasszonyok. Hadi áron, gonosz
+ábrázattal, melyből felém parázslik:
+
+– Hát te mért nem vagy katona? Az én uram az, a testvérem is az. Ha már
+te nem vagy az, te gazember, legalább a bőrödet lenyuzom a virágomért.
+
+Emlékszem:
+
+Egy háboru előtti tavaszon éjszaka, félkettőkor, egy asszony ült a
+nyugati pályaudvar lépcsőjén, mind a két kezében egy csomó orgona volt
+és kinálta.
+
+– Mennyiér’ adja, néni?
+
+– Négy krajcárér’ – mondta a néni, aki közelebbről egyáltalán nem néni,
+hanem menyecske. Fiatal, sima arcu, csak éppen nagyon komoly szinekbe
+öltözött, azért volt olyan, mintha néni volna. Az arca nem volt szép, de
+végtelenül kedves, a szeme tiszta és őszinte, a szája piros és
+egészséges, a fogai fehérek. Az egész asszony, ugy ahogy ott ült, maga a
+közvetlenség, a bájos józanság volt. Nem volt benne semmi népies, semmi
+néprajzi, semmi tájjellegü. Egyszerü és derék nőnemü magyar ember volt.
+
+– Honnan való, menyecske? – kérdeztem tőle.
+
+– Ipósaágró – mondta ő, de a tájszólás csak diszkréten zengett a
+szavában, nem olyan durván, ahogy én leirom, mert a fonetika tökéletlen.
+Csak éppen hogy egy kis zamatot adott a beszédnek.
+
+– Ipolyságról? Onnan jött?
+
+– Onnan; két forint hatvan az ut.
+
+– És a virág miatt?
+
+– Az ám. De mert két forint hatvan az ut, már nem futja éjszakai
+szállásra. Tizenöt krajcárt kérnek. Hát inkább itt elüldögélek reggelig.
+
+Nem panaszképpen mondta. Csak gazdasági adatokat állapitott meg,
+mosolygós arccal.
+
+– De igazán négy krajcárér’ adja ezt a csomó virágot?
+
+– Annyiér’! Egy szál tubirózsa, az meg egy krajcár.
+
+Tubirózsa alatt ne tubarózsát tessék érteni, hanem valami olyan fehér
+virágot, mint a hóvirág. De erős, jó szaga volt, a nevét akkor sem
+tudtam, azóta sem bukkantam rá.
+
+A kisérőm azt mondta, hogy venne egy szál tubirózsát, de nincs
+krajcárja.
+
+– Akkor vigye el a tubirózsát _csak ugy_. Marad még nekem.
+
+– És az orgona négy krajcár? – csudálkoztam én a sok virágon. Aztán
+magyaráztam neki: – Nem szabad ilyen sok orgonát adni négy krajcárért.
+Nem lehet igy kiárulni az utiköltséget.
+
+– Bizony nem, – mondta a menyecske – de megtróbáltuk, oszt rajtavesztünk
+most.
+
+– Adja drágábban a virágot, a pestiek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy
+ilyen olcsón kapják.
+
+– Olcsón? – mosolygott a menyecske. – Nem ér ennyi virág többet négy
+krajcárnál.
+
+– Ipolyságon. Itt többet ér. Kérjen többet érte.
+
+Én egy hatost adtam a csokorért. Megköszönte. Azt is, a tanácsot is.
+
+Félóra mulva ugyanarra mentem haza. Ott ült a sági asszony és ugyanannyi
+virágot kinálgatva az édes arcával ezt mondta:
+
+– Négy krajcár a bokréta.
+
+Ballagtam haza csendesen. Közben elkezdtem bizni a magyarban. Jó nép
+lehet az, amelyiknek ilyen példányai vannak. Szépek, egészségesek,
+okosak, becsületesek, egyszerüek.
+
+Milyen kár, hogy ez a nép azóta kevesebb lett. Kevesebb… kevesebb…
+annyival kevesebb, a mennyivel a virág drágább lett.
+
+
+
+
+GYÁSZ-KONCERT.
+
+– 1914. julius –
+
+Nem érdemes meghalni; oly rosszul gyászolnak az emberek. Kiteritve
+feküdt a nagy halott, és adva volt a részvét legnagyobb mennyisége. Mily
+csunyán nyilatkozott meg! Hol volt a csend, aminek minden tetemet körül
+kell vennie? Hol volt az emberi méltóság, az egyetlen, amivel ünnepelni
+lehet? Sehol. Mindenünnen csak a sajtó üvöltözése hallatszott. Mint a
+kofák, ugy rikácsoltak bosszuért s ha lett volna is, aki szeretett volna
+csendet teremteni, nem merte fölemelni szavát, félt, hogy őt tartják
+kegyeletrontónak. Joggal félt tőle, mert ő is az lett volna, ahogy
+mindenki az, aki a koporsó körül egyébről beszél, mint a halottról. És
+itt mindenki egyébről beszélt; kiteregették a főherceg romantikus
+házasságának kék selyem köpenyét s a népek milliói ebbe a selyembe
+törölték szájukat, az ólombetüs nyilvánosság a napi szenzációktól sáros
+lábbal táncolt és ugy szórta a gyász hamuját, saját hirdetési gondokban
+megőszült fejére, hogy mindenkinek a szeme teli lett nem a könnyel,
+hanem ezzel a hamuval. Egy percig nem gyászoltak; mingyárt a felelőseket
+keresték és káromkodtak. Aztán a temetési pompának estek neki és
+kritikai villával-késsel azt habzsolták föl. Három árva cimen tolakodtak
+be egy elkomorodott gyermekszobába és szinte ugy taszigálták oda a három
+árvát a ravatal mellé. Sivitottak:
+
+– Engedjétek ezeket is gyászolni!
+
+Sikitottak:
+
+– Nem elég a gyász, gyászabb gyászt mutassatok.
+
+Minden suszter udvari entrepriz szakértőnek csapott fel és jobban tudta
+Montenuovonál, hogyan kell trónörököst temetni.
+
+Nem érdemes meghalni, annyira nem tudják az emberek, mit csináljanak a
+halállal. Minden alkalommal kiderül, hogy a halál nem nekik való, talán
+azért, mert az élet sem. Ugy viselkednek, mintha nem ők volnának azok,
+akik már huszezer év óta, vagy tán több óta, mindigtől fogva, amióta
+élnek: meghalnak. A halotti tor, amiben az ember kezdettől kifejezte,
+hogy nincs semmi köze a halottakhoz, ma is megvan, a nagy temetések
+formájában. S hogy a halotti toron az emberek leigyák magukat és
+megbicskázzák egymást, ez is megvan, mikor a nagy temetést azzal akarják
+cifrázni, hogy udvarmestert vinnének vágóhidra, ha lehetne. Minden ugy
+van, ahogy kezdettől volt. Vannak sirató-asszonyok, akik értelem és ok
+nélkül orditoznak:
+
+– Jaj szerelmes fiam, meghaltál; meghaltál én szerelmes fiam, meghaltál
+egyetlenem!
+
+S közben nemcsak a szemük, hanem a lelkük is száraz. A halált is arra
+használják fel, hogy – rosszul – kiéljék magukat…
+
+Rég nem gyászoltak az élők olyan förtelmesen, mint most.
+
+Király ha volnék, végrendelkezném, hogy a halálom után egy hétig
+nyomtatott betük ne jelenjenek meg. Időt adnék alattvalóimnak arra, hogy
+meggyászoljanak. És büntetést szabnék azokra, akik tetemem körül
+turkálnak. És kényszeriteném őket arra, hogy nem magukhoz, de az
+Emberhez és a Halálhoz méltóan gyászoljanak. Esetleg ugy, hogy sehogysem
+gyászolnak, azzal is kevésbbé gyaláznák meg emlékemet, mint a
+lármájukkal, amit én ugy sem hallok, s amit csak azért csapnak, hogy
+egymás fülét megtöltsék vele.
+
+A Mádi, aki olyan hatalmas hivő volt, hogy még a XIX. század végén
+nemcsak akart, hanem tudott is uj vallást alapitani, megkorbácsoltatta
+az asszonyokat, akik hangosan bőgtek a hozzájuk tartozók halála fölött.
+De hiába tette. Az asszonyok örömmel szenvedték el a korbácsot, hogy
+annál jobban bőghessenek. S mert az ugynevezett kulturemberiség mind
+asszonyokká válik, hasztalan csattanna le a hátára az ostor. Az emberek
+nem tudnak gyászolni, mert komolyan nem is akarnak, csak ugy tesznek,
+mintha akarnának. Élni akarnak, s ki nem lehet verni belőlük, hogy a
+mások halálát is ne a maguk élete javára értékesitsék. Kiélik a maguk
+undok életét a mások fenséges halálában.
+
+
+
+
+CÉLTÁBLA.
+
+Károly-Mária-Jeromos, akit vezetéknevén Leclanchenak hivtak, könyvelő
+volt Párisban, a Murette cégnél, mely gyarmatárukkal foglalkozott.
+Károly-Mária-Jeromos épp ugy ült a Richelieu-utcai elsőemeleti iroda
+szobájában egy ferdesiku magas asztal előtt, kacsalábon forgó
+támlanélküli magas széken, ahogy a könyvelők Berlinben, vagy Bécsben,
+vagy Pesten ülnek, mellel nekidülleszkedve az asztalnak, s a
+könyvóriásba, amelyben vizszintesen és függőlegesen vékony piros vonalak
+szaladtak, neveket és számokat irt be, hol az egyik, oldalon, hol a
+másikon, s néha fekete lénia mellett, a tollával szép egyenes vonalakat
+huzott a beirt sorok alá. Volt eset rá, hogy az autobusz, amely odalent
+végiggörgött az utcán, tulságosan rázta a padlót is, a ferdehátu asztalt
+is, s a vonal, amit Károly-Mária-Jeromos huzott, a fekete lénia mellett,
+nem sikerült. Olyankor Károly-Mária-Jeromos boszankodott, s azt gondolta
+magában, hogy az ördög vinné el a modern technika vivmányait, zavarják
+az embert a munkájában.
+
+Egyebekben középtermetü emberke volt, kicsiny fejü, alacsony homloku,
+bizonytalan zöld szemü, szőkés bajuszu, olyanféle, mint a legtöbb ember
+mindenütt. Hogy a hazáját szereti, vagy hogy hogyan szereti a hazáját,
+arra talán nem is gondolt a háboruig. Csak mikor az első izgalmak
+kezdődtek, akkor érzett valami melegfélét a szive tájékán, ha az utcán
+zászlós, virágos, de különben nem valami tiszta katonákat látott
+elvonulni. Ő maga, mint gyönge alkatu legényke, alkalmatlan volt, s nem
+is képzelte, hogy még belőle is katona válhatik. Az invázió napjaiban,
+mikor önkéntes jelentkezésre is felszólitották az ifjuságot.
+Károly-Mária-Jeromosnak is eszébe jutott, hogy jelentkeznie kellene,
+azonban Becque ur, az iroda főnöke azt mondta neki, hogy ez bolondság:
+mire Károly-Mária-Jeromost kiképzik, addig a németek régen elfoglalták
+Párist, s a békét régen megkötötték, semmi értelme nem volna hát a
+katonásdinak. Ebbe Károly-Mária-Jeromos belenyugodott.
+
+Szeptember elején ujra érezte a meleget a szive táján, mert akkor a
+lapok ugy jelentek meg, hogy az első négy hasábon keresztbe az volt
+nyomtatva:
+
+– Győzelem.
+
+És a Marne melletti csata leirását lehetett olvasni hosszu hetekig, s
+mindenki mással együtt Károly-Mária-Jeromos biztos volt benne, hogy most
+a diadalmas előnyomulás következik a Rajnáig és utána a béke, ugy, hogy
+Elszász-Lotharingia visszakerül Franciaországhoz. Bár ez időtájt még
+Elszász-Lotharingia Károly-Mária-Jeromost nem tulságosan érdekelte.
+
+Azután mindig ujabb győzelmeket olvasott és cikkeket arról, mily
+szörnyüségeket követtek el a németek Belgiumban is, Franciaországban is.
+Azelőtt nem gondolkodott róla, de most lassanként meggyőződéssé lett
+benne, hogy a németek csakugyan vadállatok, rosszabbak minden rossznál,
+s hogy valóban ki kell irtani őket. Egy alkalommal, mikor német
+hadifoglyokat vittek a Szajna mellett valahová, ő is ott állt a
+gyalogjáró szélén és kiköpött előttük. Ezek a foglyok szennyesek,
+gyüröttek, torzonborzak voltak és ahogy Károly-Mária-Jeromos rájuk
+nézett, látta világosan, hogy ezektől a disznóktól minden kitelik.
+
+Egy esztendő mult igy el és Károly-Mária-Jeromost sokszor sorozták, de
+négyszer vagy ötször ujból alkalmatlannak itélték. Ötödször vagy
+hatodszor vált be csak, s minden ellenkezés nélkül vette fel az
+egyenruhát. Lap-olvasmányaiból tudta, hogy ez már az utolsó erőfeszités,
+s az előbb vagy utóbb bekövetkező front-áttörés után az a kontingens,
+amelyhez ő is tartozik, okvetlenül a Rajnáig nyomul előre.
+
+Közben az élet észrevehetően sivárabb és szomorubb lett körülötte, sok
+volt a nyomorék és sok az özvegy, de Károly-Mária-Jeromos tudta a
+lapokból, hogy a nagy végső cél minden áldozatot megér. Ezeket az
+áldozatokat ő közvetlenül nem érezte, mert családjában eddig még
+egyetlen halott vagy sebesült sem volt; talán a vidéki ágazatban igen,
+de e vidéki rokonokkal Károly-Mária-Jeromosék már évtizedek óta nem
+érintkeztek.
+
+Károly-Mária-Jeromos önkéntes volt, s a kiképzést elég jól birta.
+Hamarosan altiszt lett belőle, s akkor, mert nagyon pontos,
+kötelességtudó katona volt, áttették Lyonba kiképzőnek. Talán egy
+esztendő tellett bele, amig Károly-Mária-Jeromost hadnagygyá léptették
+elő s ugyanakkor egy menetszázad élén a frontra küldték ki.
+Károly-Mária-Jeromos éppen olyan jelentéktelen emberke volt most is,
+mint a háboru előtt, de most már utálta a németeket, akik miatt a
+háborunak nem tud vége szakadni. Még egy különbség volt
+Károly-Mária-Jeromos előbbi és mostani állapota közt. A Murette
+gyarmatáru cég könyvelőjéből nagyon jó céllövő lett, a gyalogsági
+fegyverrel ezer lépésről biztosan beletalált a céltábla embert ábrázoló
+sikján abba a fekete-fehér karikájába, amely a szivet jelöli. Ő maga nem
+sokat adott erre az uj tudományára, legföljebb ha mulatságot okozott
+neki, hogy mikor a legénység már félórahosszat lődözte az éleset, ő is a
+kezébe vette a puskát és egyetlen-egyszer kilőtte, de akkor pontosan a
+célbaba szivébe.
+
+Károly-Mária-Jeromos Verdun alá került, ahol a nagy német offenziva és a
+nagy francia ellentámadás óta már hónapok óta semmi sem történt.
+Károly-Mária-Jeromos sokat olvasott a verduni pokolról, de most, hogy
+látta a vidéket, éppenséggel nem találta a pokolhoz hasonlónak.
+Köröskörül mindenütt romok, a föld felturva ágyugolyóktól, erdők fái
+letörve, itt-ott egy-egy olyan fa is, aminek a fele lombkoronája volt
+csak meg. Egyébként a környék csak kopár és unalmas volt, de nem pokoli.
+
+A legelülső francia árok itt egy enyhe dombnak a tetején huzódott, s
+szemben egy másik dombtetőn, nem egészen ezer lépésre volt a német árok,
+de csak tudták, hogy ott van, látni épp ugy nem lehetett innen a németek
+árkát, mint onnan a franciákét. A két domb között mindenütt árkok,
+drótsövénymaradékok; kukkerrel állitólag még temetetlen halottakat is
+lehetett látni, gépfegyver és aknavető maradékokat okvetlen. De ha a
+szél onnan fujt, semmi rossz szagot nem hozott már. Ha voltak is
+temetetlen halottak, feloszlásuk régen befejeződött.
+
+A fedezék, amiben Károly-Mária-Jeromosnak ezentul élnie kellett, elég
+kényelmesen volt kiépitve, nagy, fenyőgerendákból összeácsolt folyosó
+volt, külön kis tiszti lakással, amelybe már Károly-Mária-Jeromos elődei
+minden lehető kényelmet becipeltek. Volt itt ágy, könyvszekrény,
+mosdókasztni, s aminek Károly-Mária-Jeromos örült is: villanyvilágitás.
+Mikor Károly-Mária-Jeromos megérkezett és a szolgálatot átvette, akkor a
+villanyvilágitás éppen nem szuperált, rövidzárlat miatt, de mondták,
+hogy estére kelve a szomszéd századtól átjön egy szerelő és rendbehozza
+a dolgot.
+
+Délelőtt tizkor volt a váltás; akkor került bele Károly-Mária-Jeromos a
+fedezékbe, melyet egy hadnagytársa mutogatott meg neki. Ez a hadnagy
+göndörhaju, görbeorru fiu volt, s Károly-Mária-Jeromos gyanakodott rá,
+hogy zsidó, de mert a nevét nem hallotta bemutatkozáskor, nem volt benne
+biztos. A göndörhaju másfél óráig magyarázott Károly-Mária-Jeromosnak,
+fölvezette a lőrésekhez, amik mellett szép sorjába voltak állitva a
+puskák, aztán meghitta uj kollégáját délutáni teára és elbucsuzott tőle.
+
+Károly-Mária-Jeromos ott maradt és kitekintett a lőrésen.
+
+Ahogy átnézett a szemközti dombra, meglepetve látta, hogy a taréján
+figurák mozognak. Kivette a távcsövet, ugy nézett oda. Németek voltak,
+csöbrökkel a kezükben. Vizet, vagy ételt vihettek. Szabad szemmel nem
+voltak nagyobbak két arasznál, de ahogy a domb élesen rárajzolódott a
+horizontra, nagyszerü célpontoknak látszottak.
+
+Károly-Mária-Jeromos gépiesen nyult egy puska után, hosszába lehasalt és
+célzott.
+
+De a háta mögött morgott valaki. Károly-Mária-Jeromos hátra nézett.
+Szőkeszakállas, magas közlegény volt, aki nézte, mit csinál a hadnagy.
+Károly-Mária-Jeromos nem törődött vele, visszahajtotta a fejét a puska
+mellé. Ugyanakkor a szőkeszakállas fej is odahuzódott melléje és
+kibámult a lőrésen. Aztán szó nélkül eltolta a puskacsövet a világosság
+felől.
+
+– Na! – szólt Károly-Mária-Jeromos.
+
+A szőkeszakállas közlegény csendesen beszélt:
+
+– Vigyázz, – mondta – ott emberek vannak.
+
+– Németek! – mondta Károly-Mária-Jeromos, s csak azután akart tiltakozni
+az ellen, hogy a legény tegeződik. De még mielőtt rátérhetett volna, a
+szőkeszakállas megint kinyitotta a száját és nagyon halkan mondta:
+
+– Emberek.
+
+És elhuzódott a hadnagy mellől és lent az árokban tovább ballagott.
+
+
+
+
+SZÉP MESÉT IROK.
+
+Emberek, emberek, ide jőjjetek, ide gyüljetek körém, mert szép mesét
+irok most én tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek. Hiszen csak
+azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak.
+
+Szép mesét irok néktek a boldogságról, hiszen csak azért vagyunk a
+világon, higyjétek el, hogy boldogok legyünk. Nem az én boldogságomról
+irom a mesét, mert az titeket ugy sem érdekelne, hogy én boldog nem
+vagyok, hanem a ti boldogságotokról mindannyiotokéról, mert ti mind
+lehettek boldogok. Én, és vannak még ilyen emberek, ha nem is sokan, de
+egynéhányan, én nem létező falakba verem a fejemet, nem létező tüskén
+vérzem meg a szivemet, de ti másmilyenek vagytok, higyjétek el, ti
+lehetnétek boldogok.
+
+Ne nevessetek ki, emberek, ha azt mondom, hogy a boldogság olyan, mint a
+szivárvány. Van azért az, ha nincsen is; ha senki sem fogta is még
+hétszinü szalagját a kezében. Van azért az, emberek, majd én elmesélem
+tinéktek. Igen, igen, emberek, én már láttam a szivárványt közelről, én
+már láttam, hol kezdődik a szivárvány. Hallgassatok csak rám, emberek.
+
+Déli óra volt, nagy napsugaras dél, de az ég sarka fekete felhőkkel volt
+teli, egészen fekete, félelmes felhőkkel, de csak a fejem fölöttig.
+Onnan kezdve szürkén és fehéren dagadoztak a felhők, tülekedtek és
+tolakodtak, de aztán odébb, a zöld hegyhát fölött, már vékony pókhálós
+rongyokká szakadoztak s az ég másik feléről, ragyogó kék selyem
+táblájáról sütött a nap szikrázó sütéssel.
+
+Én a folyó partján álltam, emberek, köztem és a hegy erdős lába közt a
+folyó volt és tul a folyón, a hegy lába előtt, a rozsföldek közül
+kezdődött a szivárvány. Ó emberek, higyjétek el, hogy igy volt!
+
+A zöld hegyhát volt a háttere a csudaszép szalagnak és a rozsföldek
+közül szaladt fölfelé, föl az égre, a szürkére, feketére. Emberek,
+emberek, csak a hidon kellett volna átmennem, száz lépés sem volt,
+emberek, nem volt száz lépés sem s a rozsok kalászából nőtt ki a
+szivárvány. Nem mentem át a hidon, miért mentem volna át, nem kell
+megfogni a boldogságot, emberek, elég látni, elég tudni, hogy hol
+kezdődik…
+
+De mért nem figyeltek rám, emberek? Ez nem érdekel benneteket? Hát mi
+érdekel, mondjátok meg, hogy mi érdekel, majd arról irok szép mesét
+nektek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek, hiszen csak azért vagyunk a
+világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak. Mi az, mi az,
+emberek, nem figyeltek ide és vörös a kezetek? Miért vörös a kezetek,
+emberek.
+
+Nem, nem igaz! Ne mondjátok, hiába mondjátok, én ugy sem hiszem, hogy
+vér az a kezeteken. Emberek vére van a kezeteken, emberek! Nem öltetek
+ti, hiszen ember nem öli meg az embert, aki mind csak azért van a
+világon, hogy örömet okozzon egymásnak. Nem, nem, ne mondjátok és ti se
+higyjétek! Ne mondjátok, hogy mindennap; nem, soha! ne mondjátok, hogy
+már eddig is mindig; nem, soha! ne mondjátok, hogy ezentul is
+mindörökkön; nem, nem, soha!
+
+Mi az, emberek, mit beszéltek? Hogy győzni kell? Kit akartok legyőzni?
+És mit akartok attól, akit le akartok győzni? Hogy azt cselekedje, amit
+ti óhajtotok? De tudjátok-e ti magatok, hogy mit kell cselekedni? Nem is
+amazoknak, csak nektek magatoknak? Ki tudhatja? Ki tudhat bármit oly
+biztosan, hogy azért egy csepp vért is elcsordithasson? Mit mondtok,
+emberek? Hogy ellenség? Hát azt is tudjátok, hogy ki az ellenség? Ti már
+beláttatok egymásba, emberek? De próbáltatok-e már önmagatokba
+tekinteni? Láttátok-e már, hogy látni ott sem lehet? Ha akármit mond a
+_másik_, emberek, az szó csak, csak szó; mit lehet tudni, mi van
+mögötte? Ember van mögötte, emberek, de hogy milyen az ember, azt ember
+csak nem tudhatja!
+
+Hiszen azért gondoltatok istent magatoknak, hogy legyen valaki, akiről
+azt hiszitek, hogy belenéz az emberbe és látja, hogy milyen. De csak nem
+mondjátok, hogy ti vagytok az isten, ti nem lehettek az, akit
+gondoltatok magatoknak, hiszen akkor ti is csak gondolat volnátok és
+egymás vérét nem csordithatnátok.
+
+Jaj emberek, szerettetek-e már? Ne haragudjatok, hogy megkérdezem
+tőletek, de véres a kezetek, aligha szerethettetek; harmat van a kezén
+annak, aki szeretett, illat van a kezén, élet van a kezén. De ha mégis
+azt hiszitek, hogy szerettetek, emlékezzetek csak, mikor akit
+szerettetek, azt mondta, hogy szeret: milyen puszta csengés volt az,
+mennyi bizonytalanság reszketett – ti bennetek – a szó mögött.
+
+Csak mondta, csak szó volt, de hogy szeret-e, soha meg nem tudhattátok,
+hisz ember volt, akit szerettetek, s az ember azt mondja, amit akar,
+emberek! És ti mégis tudni akarjátok, hogy ki az ellenségetek!
+
+Mért mondjátok, hogy fogoly és zsákmány, emberek? Minek az nektek? És
+mutassátok meg azt a foglyot, hadd látom én is, hogy látom-e, hogy
+fogoly? Semmitsem látok, emberek. Csak embert látok, százezret, milliót
+és hiába mondjátok, hogy fogoly, én nem tudom meglátni rajta, emberek.
+Én is ilyen vagyok, te sem vagy másmilyen, s mi ketten foglyok nem
+vagyunk. Mért mondjátok, hogy fogoly? A zsákmánytokon sem látok semmit,
+emberek. Tárgy ez is, tárgy, tárgy, szomoru, örök tárgy, olyan, mint a
+tintatartóm, a teaszürőm; tárgy, ami tul fog élni bennünket, mert csak
+mi megyünk el innen emberek, a tárgyak ittmaradnak és nem bántják
+egymást.
+
+Emberek, nem értem a szavatokat és ti sem értitek az enyémet. De ne
+akarjátok, hogy _én_ értsem meg, amit ti beszéltek, hiszen abból emberek
+halála következik. Idejöjjetek, erőlködjetek, _ti_ próbáljátok megérteni
+az én szavamat, mert jobb szó az, élő életnek szava. Mért akartok az
+életnél egyebet? Ki mondta, hogy van egyéb is, mint élet s mért hittétek
+el neki, emberek? Mért hittétek el, hogy másutt is van boldogság, mint
+az életben, hiszen ti még sohasem láttatok egyebüvé? S mért hiszitek,
+hogy más embernek van köze a ti boldogságotokhoz, más, messzi embernek,
+hiszen ha boldogok még nem is voltatok, de azt csak éreztétek, hogy a
+boldogtalanság bennetek van? Hát nem értitek-e, hogy a boldogság is csak
+bennetek lehet? Emberek, figyeljetek rám, az én szavam, a zavaros, a
+bizonytalan, az az értelmes beszéd, nem a tietek, amiben száraz szavak
+borsói verődnek egymáshoz. Zsákmány, fogoly, győzelem, igy külön-külön
+talán tudom, hogy mit jelentenek, de mikor egymás mellé rakjátok őket,
+higyjétek el, hogy értelmük sem lehet! Mért töritek hát rajta a
+fejeteket? Mért próbáltok ebből értelmet kicsenditeni?
+
+Szép mesét irok tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek.
+
+De ti elforditjátok a fejeteket és a szemetek odafordul, ahol ember vére
+buggyan, a fületek oda, ahol ember nyögése hördül, az orrotok az oda,
+ahol ember teteme büdösödik. Emberek, sikitom, idenézzetek, irom a szép
+mesét tinéktek arról, hogy azért vagyunk a világon, hogy egymásnak
+örömet szerezzünk. Mért nem _ezt_ hiszitek el, még akkor is, ha
+hihetetlen? Ha ezt hinnétek, kiülne a szivárvány az égre, akármelyik
+rozsföldről felszaladna a hétszinü szalag a fekete felhők közé s nem
+volna messzebb tőletek száz lépésnyinél. Ott volna, ott a hegyháton
+innen, a folyón tul, a hid mögött és nektek csak a hidon kellene
+átmennetek. Hét szine van, hét gyönyörü szine, vagy nem is igaz:
+_minden_ szine van, mert minden szin benne van s a vérnek, amit ti látni
+akartok, csak egy szine van, mindig egy szine. Vörös. És az sem marad
+meg, mert ha megalszik, fekete, piszkosan fekete. Emberek, minden szin a
+szemeteké és minden szem csak minden szineké lehet, emberek, ne nézzétek
+a vöröset és a feketét. Gyertek ide! nézzétek a szivárványomat!
+figyeljetek a szavamra!
+
+De nem jöttök, géppuskátok van, ágyutok van, uj gázatok van.
+
+És nem vagytok emberek.
+
+
+
+
+HÓDITÓK
+
+Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő
+türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió
+embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen a
+végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki hiszi,
+hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még most is olyan
+utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem valóság, amelyről,
+hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, társas érintkezésemből,
+értesülök arról, hogy vannak még hóditók közöttünk: akik városokat
+akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani,
+területeket annektálni, azokba mindörökre beülni, népeket móresre
+tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit hadiszerencsének neveznek, s
+hogy az nemcsak fordulhat jobbra és balra, de fontos is, hogy hova
+fordul, s nekem, neked, mindenkinek, érdeklődéssel kell néznünk, hogy
+merre is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak
+ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik
+egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, a
+lényeg az lévén, hogy a fejében mi van.
+
+Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem tartott elég
+sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott tovább, mint ameddig
+tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés volt. Sem ember nem halt
+meg és lett nyomorék elég, sem a nélkülözések nincsenek még olyan jól
+kifejlett állapotban, hogy tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk
+különbséget: sem nálunk, sem egyebütt. A halottak és az éhező élők még
+nincsenek elegen: mert nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig
+megszaporodnak, várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan
+hangosan lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak,
+azt már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor,
+aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal verik
+össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. _Azok_ valamely területért
+lélekzettek hirtelen utolsót, _ezek_ azért folytatják a csont és a bőr
+közti izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis
+csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett
+volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő
+szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak folytatódnia
+kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak állampolgár, csak harcos,
+csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, csak politikus, csak
+nemzetgazda, csak minden, de ember még most sem, épp oly kevéssé az,
+mint amikor barlangjából kimászott és a napfény aranyvillája először
+nyult a nyelve alá, hogy az első valamit jelentő hangzatot kimondassa
+vele. Most már nem csupán ő maga tud beszélni, de megtanitotta rá a
+papagályt is, a nagy kifurt érc-csövet is, ám mind, ő maga is,
+tanitványai is ki tudják mondani azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha
+ennek a szónak céljai és értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még
+nem ember, ahogy papagálya és megfurt érc-csöve sem az.
+
+Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy
+okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha akar, akkor sem
+mulaszthat el, legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda
+még egy pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze
+három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. Hát
+inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. _Egy_ esztendeje
+biztosan van még, hogy _kettő_ van-e, nem lehet tudni; _három_ biztosan
+nincs már. De addig ráér. Addig hódit, legyőz, felszabadit,
+majd-megtanitomat és majd-megmutatomat játszik, nemzeti különbségeket
+huzigál alá és élez ki s el akarja hitetni, hogy ez a különbség nagyobb,
+mint amekkora egy élő és egy holt ember között van. És én még mindig nem
+mondhatom neki:
+
+– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy nincs az a
+botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a saját hullám; hanem
+próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel megbeszélem a többit, a
+tanulságokat.
+
+Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők gondolnak:
+várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az életem és a
+többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom amugy is szük
+területeiből annektálnak. Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le
+vasfogakkal. De hiába. Az uj ember mégis el fog kezdődni és _most_,
+most, a régi ember nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres
+alkalomból, fog elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét
+kötni, nemzet a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet
+meg önmagával.
+
+Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég erős
+még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az emberiség
+nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S amig a
+háborunak _van_ ereje az életre, vagy amig nincs ereje az
+öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig béke nem
+lehet.
+
+Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, s amig
+egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy agyonvernék vagy
+szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál nagyszerüségeit e
+céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem lesz. Már látnivaló, hogy
+ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. Nem tudjuk megakadályozni
+benne; a Hóditók miatt. Akik még forgalmat akarnak csinálni a nagy
+Végeladáson. Nem tudván, hogy mikor a kalapács utószor lecsap, összes
+adásvételeik azonnal érvénytelenekké válnak.
+
+Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, mily szép:
+minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több árverés ne
+legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd beszakitani!
+
+Rémes, hogy még akkor is!
+
+
+
+
+HADI-ÁLOM.
+
+Egy álmomat fogom elmesélni, egy nagyon egyszerü álmomat.
+
+Tudom, hogy bolond, aki az álmát elmeséli és még bolondabb, aki
+meghallgatja, de én azért mégis elmesélem és kérem az olvasót, hogy
+mégis olvassa el, amit elmesélek. Hiszen most már nem olyan hiábavaló
+szappanbuborék az álom, mint azelőtt volt, most már komoly tudósok
+foglalkoznak vele és minden évben legalább egy fél könyvtárat teleirnak
+róla. Amin nincs is semmi. Ami e világon van, arról mindről külön-külön
+össze lehetne irni egy fél könyvtárat esztendőnként, mégsem lennénk
+sokkal tudóbbak, mint azelőtt voltunk.
+
+Szappanbuborék? Arról is irhatnának. Van-e szebb, mint a szappanbuborék?
+Most már nem fujhatom. De milyen örömmel vennék meg egy nagy német
+könyvet, aminek Die Seifenblase volna a cime és ott volna ez is: mit
+zwanzig farbigen Tafeln; és a husz szines táblán ezer szappanbuborék
+volna ábrázolva a modern képnyomtatás legnagyszerübb eszközeivel. A
+legszebb szappanbuborékok, amiket különböző német tudósok sok százezer
+fujományából állitana össze, a legkiválóbb szakférfiu!
+
+Milyen őrültség, hogy leirom: most már nem fujhatok szappanbuborékot. És
+elhiszem, hogy csakugyan nem fujhatok! Miért? Miért ne? Mennyivel volna
+az hiábavalóbb, mint a többi foglalkozásom, vágyam, ábrándozásom,
+tervezgetésem? És hogy szebb volna, abban biztos vagyok. Káprázik a
+szemem az örömtől, ha visszagondolok rá, milyen csodaszépeket fujtam
+annak idején. És sirni szeretnék, ha rágondolok, hogy ezt az ártatlan
+örömemet sem tombolhattam ki egészen. Milyen ritkán fujtam
+szappanbuborékot és ime itt állok azzal az ostoba felfogásommal, hogy
+most már nem nekem való ez a játék. Ki nevelte belém? Hát mi nekem való?
+A kártya, ugy-e? A szerelem? Az irodalom? Mért azok inkább? A
+szappanbuborék mellett döntök és már el is indulok, hogy előállitsam a
+szappanos vizet és kikeressek egy szép, hosszu szalmaszálat,
+visszahajtogassam a végét, hatcsillagura és elkezdjem a müvészkedést.
+
+De fanyar mosolylyal kell visszaülnöm a székre. A vizbefuló
+kapaszkodhatik a szalmaszál után, s lehet, hogy meg is menekül, ha
+jóerősen megkapaszkodik benne. De én, ennek a nagy városnak a közepén,
+ennek a nagy háborunak a közepén, honnan vegyem a szalmaszálat? Azelőtt
+a kávéházban adták hüsitő italok mellé és én mindig arra gondoltam, hogy
+milyen boldoggá tett volna gyerekkoromban egy-egy ilyen deli szalmaszál,
+ami kemény, szépen ki van készitve, nem szelel és gyönyörü hosszu szárat
+ad a szappanbuborék szivárványos aranyalmájának. Milyen élvezet volna
+ilyen szalmaszálból fujkálni a gömböket, nagyobbra, nagyobbra, jaj csak
+el ne pukkadjon, jaj csak el lehessen libbenteni szépen az egész
+gyémántgombócot a szalmaszálról, hogy repüljön, valami kis fuvallat
+áramlatán és szikrát szórjon a napfényben!
+
+Azonban nincs szalmaszálam s ha volna: a szappan, amit most szappannak
+neveznek jó-e arra, hogy buborékot lehessen fujni belőle? Nyilván nem
+jó, hiszen arra sem jó, amire csinálták; a főcéljára nem jó, s az a
+gazember, aki előállitotta, megcsalván előbb a szappan összes
+alkatrészeit, aztán a vevőjét, nyilván nem gondolt a mellékcélra, a
+szappanbuborékra. Az a másik jóféle, aki a háborut megüzente, szintén
+biztosan nem gondolt rá, hogy mig tizmillió ember életét teszi
+szappanbuborékká, addig magát az igazi szappanbuborékot megöli s ezzel
+nagy kárt okoz a gyermeki emberiségnek.
+
+Mert háboru van, ezt ne felejtsük el s ezt azért is ide kell irnom, hogy
+aki majd tiz év mulva elolvassa ezt az irásomat, ne álljon előtte
+értelmetlenül, ahogy néha én állok és valamennyien állunk elmult irások
+előtt.
+
+Az álmom, amit el kell beszélnem, háborus álom, bár nincs benne katona,
+nincs fegyver és nincs semmi olyan, ami ilyen külsőségesen háborura
+mutatna. Mondtam már, hogy nagyon egyszerü álom, semmi fantasztikumot ne
+várjon tőle az olvasó. Fantasztikusan egyszerü álom, amint az
+alábbiakból kiderül.
+
+Azt álmodtam, hogy sétáltam Budán. Egymagam, vagy valakivel, vagy
+valakikkel, az már elmosódott a fejemből, de az álmom lényegére nem
+fontos. Sétáltam és egy kicsit elfáradtam, hát befordultam egy budai kis
+cukrászdába. Bárha ébren sohasem szoktam cukrászdába menni, még sincs
+ezen semmi különös. Még nem vakmerő álmodozó az, aki álmában bemegy a
+cukrászdába.
+
+Leültem egyik asztal mellé s egy kisasszony jött oda, hogy kiszolgáljon.
+Hogy szép volt-e, csunya-e, nem tudom, semmi különöset nem álmodtam e
+kisasszonnyal kapcsolatban. A kisasszony is mellékes volt álmomban.
+
+– Van kávé? – kérdeztem a kisasszonytól.
+
+– Van – felelte a kisasszony.
+
+– Habos kávé? – kérdeztem tovább, de, emlékszem, nem valami különös
+nyomatékkal.
+
+– Van – felelte erre is a kisasszony.
+
+– Tejszinhabos? – kérdeztem még.
+
+– Igen, kérem – mondta rá a kisasszony.
+
+– Akkor azt kérek – fejeztem be a rendelést.
+
+A kisasszony elment, de néhány perc mulva visszajött.
+
+– A habos kávé harminchárom korona hatvan fillér – mondta.
+
+És én nyugodtan ezt feleltem neki:
+
+– Csak hozza kisasszony.
+
+Itt befejeződik az álom, mert mielőtt a kisasszony elhozta volna a
+kávét, fölébredtem.
+
+Megdöbbenve ébredtem fel. És azonnal eszembe jutott Ignotusnak egy
+nagyon szép verse, aminek ez az egyik sora:
+
+_Vagy, mint az ember, gyáva álma is?_
+
+Ezen döbbentem meg, az álmomnak ezen a gyávaságán. Mert ahogy
+visszaemlékszem az álmomra és az álmomat kisérő érzéseimre, meg tudom
+állapitani, hogy nem csak tettetett nyugalommal mondtam a kisasszonynak
+a hozza-csak-ot, mikor bemondta a kávé árát, hanem valóban nem
+csodálkoztam, valóban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy
+a tejszinhabos kávé harminchárom korona hatvan fillérbe kerüljön.
+
+*
+
+Nem hiszem, hogy ezen a mai nemzedéken, amely végig élte ezt a háborut,
+még segiteni lehetne.
+
+Ime: az álmainkat is megmérgezte már a háboru.
+
+
+
+
+FALUN.
+
+Verandán ülök, spirituszlámpa ég előttem, falusi földes ur vagyok. Hogy
+búgnak és brekegnek a békák a jószagu sötétben!
+
+Tegnap este elolvastam egy Jókai-novellát. Nem is novella, kisebb
+regény: Egy ember, aki mindent tud a cime. Egész nap ez a regény járt a
+fejemben; régen nem olvastam már Jókait. Egész nap a fejemben járt és
+egyre nőtt a zavarom. Hogy is vagyok vele? Iskolában tanultam, vagy csak
+lapban olvastam, vagy nem is olvastam, de mondták nékem, hogy Gyulai Pál
+szigoruan és igazságtalanul kritizálta Jókait? És Péterfy Jenő is. És
+még ki? Nem tudom, zavarban vagyok, ez az egyetlen érzésem, ami az
+olvasmányból maradt. Mikor olvastam, akkor egy másik egyetlen érzésem
+volt. Miközben a szemem szaladt a sorokon keresztül, a fejemben, mint
+egy óra, folyton ez tiktakkolt:
+
+– Nem igaz, nem igaz, nem igaz.
+
+Egy pillanatig nem hittem el, ami előttem nyomtatva állt. Olyan furcsán
+is kezdődik, ahogy’ Jókai a hősét bemutatja:
+
+„Beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a
+latinon, a görögön, a sanskriton s meg tudta magát érteni a japáni és
+chinai idioma szerint, tudott értekezni a pápua, sioux és ovasero
+fajokkal, remekül hadarta a _ladino_ zsidó jargont, sőt egyszer egy
+hires zsebmetszőtől megtanulta a _Kochem_ nyelvet is, amin a tolvajok
+értekeznek egymás közt s olyan jól tudta, hogy mi az a _Kochmor,
+Tararumgerger, Chassimathändler, Bismuther, Schottenfäler,
+Linkwächsler?_ mint akármelyik _Baldowerer_ (orgazda). – Ami a
+szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve egész a curiosumokig
+ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, – épitész, zenész,
+festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a
+homoeopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinizmust és
+baunscheitizmust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája;
+azután botanikus volt, természettudós; járatos az exoticus flora és
+fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi; később nagy
+financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állatacclimatáló; –
+szokás szerint geograph gyakorlat után, mint hires utazó; tekintély volt
+a spiritizmusban és quasi médium; tanulmányozta minden népek vallásait,
+a shamanizmust, bramanizmust, buddhizmust, mohammedanizmust, a shi és
+sunna válfajaival fetishizmust, talmudizmust és chistianizmust; in thesi
+követte a jansenismust, in praxi a mormonizmust és amellett, mint nemes
+ur, _született_ törvényhozó volt és _született_ katona.“
+
+Mi ez, mi ez, ez a rettenetes egymásután, ez a keverék, ez az egyveleg?
+Mért van erre szüksége az irónak? Kit akar megszéditeni vele? Mi ebben a
+sajtóhiba, mi a tévedés, mi a nemtudás? Helyenként nem is értem, más
+helyeken, _mintha érteném_, de nem vagyok biztos benne; ahol megértem,
+ott kétségbeesve látom, hogy nincs értelme. És mindezeken tul az egész:
+nem igaz. Nem is tiktakkol, hanem kalapál a fejemben, hogy nem igaz. A
+hét élő európai nyelv már nem igaz, de a szanszkrit már iszonyuan nem
+igaz, a japáni, a kinai riasztóan nem igazak, a pápua, a sziu és az
+ovaszéró hajmeresztően nem igazak. Semmise igaz az egészből, ennek
+következtében nem is érdekel s csak mint kuriózumot olvasom tovább, hogy
+van-e benne még ilyen? Van. Csupa ilyen van. Az összes figurák ilyenek.
+Megijedek a szótól, mikor elgondolom, hogy ez az egész regény hazugság.
+Hogyne volna hazugság, ha regény. De szabad-e ugy hazudni a regényt,
+hogy ne hihessem el? Szabad-e hazugul hazudni? És különben: igazán
+hazudni kell-e a regényt?
+
+Fantázia… A leggyönyörübb tehetsége az embernek. De mikor tudom, hogy a
+fantázia csak a meglévőből tud épiteni; nincs fantázia adatok nélkül és
+minél több az adat, annál vakmerőbb lehet a fantázia, szélesebben
+terjeszkedhetik, magasabbra csaphat. És látom, hogy az adatok fele
+hamis, rossz, értéktelen, kényelmetlen. Mi van a fantáziával hát? Annak
+a fele is ugyanilyen kell hogy legyen. De meghizhatom-e a másik felében,
+ami azokra az adatokra épül. amikről _én_ nem tudom, hogy hamisak.
+Mindamellett hamisak lehetnek, sőt már gyanakszom is, hogy hamisak…
+
+Milyen bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Victor Hugo, igen, igen,
+Victor Hugo, ott vannak ilyenek, de _ennyire_ nem alaptalanok. _Ha_
+bizonyos föltételek adva vannak, vagy adva volnának, akkor azok az
+emberek lehetségesek volnának. De _ezek_ az emberek soha, semmi
+körülmények közt nem lehetségesek. Nincsenek a világon. Csak az iró
+képzeletében vannak? Nem, nem, ez a legkinosabb, nem hiszem, hogy ott is
+lehetnének. Sehol sincsenek, csak a papiroson lézengenek.
+
+„Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is.
+Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd,
+opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliant ékszereit eladta s
+utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött
+Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta smaragd
+ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó átmenekült Siamba:
+szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána
+vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Ausztráliába:
+känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával
+utána hajtatott Ausztráliába. Ottó gróf menekült Mexikóba: buffalót
+vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel
+Kamcsatkába: cethalat vadászni. Fantissa utána; végre Szibérián
+keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba, Fantissa
+mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész
+kifogyott…“
+
+Mi volt akkor? Nem bánom, mindegy. Kifárasztott ez az ugrándozás a
+térképen, mert nem volt igaz. Szaladok Jules Verne angolja után, mert a
+térképe nem hazudik. Algirból nem lehet Bengálba menni, Mexikóból
+Kamcsatkába. Azt hiszem nincs kenguru Ausztráliában, nincs buffaló
+Mexikóban, jegesmedve Szibériában… És a gyötrelmes ötlet az ötféle
+ékszerrel, a pontos párhuzam a világrészek és az ötféle ékszer közt.
+Mily fárasztó, mily bántó, szinte fájdalmas.
+
+Nagy bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Elhoztam magammal a Kárpáthy
+Zoltánt, meg a többieket. Nem merem elolvasni őket. Hátha ugyanilyenek?
+Nyilván ugyanilyenek. És akkor meghasadna szivem Kemény Zsigmondért, aki
+kortársa volt Jókainak. És _szintén_ regényiró. Jaj, micsoda pokol
+lehetett az élete.
+
+
+
+
+A LÓ.
+
+A gyerek hozta a lovat, hogy a lóvonat elé fogja. Már ahogy’ hozta, azon
+meglátszott, hogy a gyerek és a ló nincsenek egymással jóviszonyban. A
+gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen nézett a lóra; a ló
+elfarolt a gyerektől.
+
+A gyerek vöröshaju, szeplős fiu volt, gonosz-ábrázatu; a ló mingyárt
+első pillantásra jólelkü lónak látszott. Ha választanom kellett volna,
+melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, velem-rokonnak,
+egész-biztosan a lovat választottam volna. A gyerektől féltem volna,
+hogy, ha megharagszik rám, bicskát ránt ki, a hátam mögött, és
+belémszurja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, a maga módján, ha vele
+szemben valami nemhelyeset cselekedtem volna.
+
+Tavaszi délután volt, langy-meleg, kékegü, napsütéses, azok közül a
+tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes élet,
+átmenetileg jólérezheti magát, mert földön, fákon, légben csak szépség,
+frissesség, fejlődés veszi körül. Az uj falevélnek, a kiserkedt fünek, a
+csillogó égnek, a tiszta-fehérre mosott felhőnek, a napfényben sütkérező
+padnak, az automobilok ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza
+volt. A lónak is.
+
+Csak a gyerek képviselte az évszaktalan emberi ádázságot. A gyerek
+piszkos és gyürött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy nem
+törődött a tavaszszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta magát és
+azt, hogy gyülölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt a gyerek és el
+kellett volna távolitani a tavaszból, a tavasz és az ember nevében.
+
+A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de szántszándékkal ugy,
+hogy a ló messzebb legyen a kocsitól, semhogy az istrángot fel lehessen
+kötni. A ló magától hátrább jött volna, mert a ló okos és szelid volt,
+de a gyerek, elől, rángatta a száját, aztán hirtelen hátraugrott és a
+gyeplőszárral kezdte hátrahuzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó
+lábai mellett állt és ütötte a ló combját az öklével.
+
+Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akar tőle az ellensége, azt-e, hogy
+előbbre menjen, azt-e, hogy hátrább jőjjön.
+
+Folyton azt vártam, hogy a ló rug egyet, megpróbálja agyonrugni az ádáz
+gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén reszketett a
+szép barna bőr, az utálattól és az elfojtott haragtól. A ló le tudta
+győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a gyerektől. A ló
+hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszledt és fejletlen. Talán
+ezért is gyülölte annyira a lovat. Nagyon gyülölte, nem is tudott máskép
+nézni rá, csak szikrázó szemmel és ökölbeszoritott kézzel.
+
+Mikor már kellőképen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a gyeplő
+egyik szárán, hogy a zabla-vas kiesett a ló szájából.
+
+– A kutya istenedet! – káromkodott a gyerek és megint előre rohant a ló
+fejéhez, hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló biztosan a
+szájába engedte volna tenni a vasat, láttam, tessék nekem elhinni,
+láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal kezdte, hogy ököllel
+orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen volt magasra felkapni a
+fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként, s ezzel a szája magasabbra került,
+semhogy a gyerek felnyujtott kézzel kényelmesen elérhette volna.
+
+A gyerek ráncos, rossz, kék száján megint csak ugy ömlött a szitok.
+Oldalról néztem a viaskodást. A ló a szemellenző alul lenézett a fiura,
+nagy, véres, de mégsem gyülölködő szemmel. Csak undorodott nagyon
+embertársamtól, aki most az öklét a gyürüs ujjával kibütykösitette és
+ugy öklözte a ló nyakát.
+
+A ló folyton reszketett és a szájába engedte tenni a vasat, de a gyerek
+káromkodva tovább-öklözte. A ló igyekezett mozdulatlan lenni, mert
+látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat gyötörni akarja, s
+ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, hogy gyötörhesse. A
+tavaszi boldogságtól remegő levelü nagy fák alatt csak négyen voltunk.
+Egy példány ló, Equus caballus, és három példány ember. Homo sapiens, a
+gyerek, egy ur, meg én. A ló, a szép, derék ló, jobban képviselte a maga
+állatrendjét, mint mi hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek
+leirtam, az ur koravén arcu, városi testü ember, törődött és
+rosszkulturáju. Én tulságosan középtermetü vagyok ahhoz, hogy alakilag
+is megfelelő Homo sapiensnek tarthassam magamat.
+
+Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit müvel a gyerek, az ur, aki a
+kocsiban ült, megszólalt:
+
+– Mit bántod azt a lovat?
+
+De nem volt jó határozott hangja az urnak, hanem bizonytalan és
+szétfolyó hangja volt. És az is érzett a hangján, hogy nem az emberséges
+ember beszél belőle, csak az ujságolvasó, aki olvasta az Állatkinzás
+cimü napihireket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a mondatot, hanem
+ezt is hozzátette még:
+
+– Bántott az a ló téged?
+
+Ebből kiderült, hogy az ur azon az állásponton áll, hogy, ha a ló
+bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna a lovat.
+Én már ebből láttam, hogy az ur nagyon gyatra ember. A gyerek kajánul
+továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a szemét az ur felé, igy
+feleselve:
+
+– Mi köze magának ahhoz?
+
+Az ur ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, hogy
+_ezt:_
+
+– A haza érdeke, hogy ne kinozzuk a lovat, hogy egészséges maradjon.
+
+Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy elmehessen
+a csatába és ott megdögölhessen.
+
+A gyerek felelt:
+
+– A magáé ez a ló, hogy belebeszél?
+
+Az ur ahelyett, hogy eddigi tévedéseit helyrehozva, oda ugrott volna
+pofonverni a gyereket, felelt a kérdésre:
+
+– Nem az enyém, de a tiéd se.
+
+– De a magáé se!
+
+– De a tied se!
+
+Azt hittem, itt elakad a két _ember_ vitája. De az ur folytatni tudta:
+
+– A ló a közé.
+
+– Kié?
+
+– A közé. A közmunkatanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a lovat,
+azért nem szabad bántani.
+
+(Szerettem volna elszaladni, annyira megalázott _engem_ ez a beszéd. De
+ottmaradtam, mert folytatták.)
+
+– Csak maga hallgasson – mondta a gyerek – maga nem ismeri ezt a lovat!
+Nem magát haragijja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a füvet! Ahhoz
+van!
+
+És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad lerágni a
+füvet, amelyen keresztülvezetik.
+
+Az urnak még volt egy érve, amit olvasott valahol; azt sem akarta
+dugaszban hagyni
+
+– A ló nem tud védekezni.
+
+– Mért nem? – kérdezte a gyerek.
+
+– Mert nem tud beszélni.
+
+A gyerek ránézett az urra és látta, hogy nem kell félni tőle. Ezt
+felelte:
+
+– Dehogy nem! Most is az beszél.
+
+És a gyereknek, az állatkinzónak, volt ebben a pillanatban igaza, az
+állatvédő urral szemben.
+
+A ló, az igazi, a kocsi előtt, nem szólt bele az egész diskurzusba. Csak
+állt és reszketett. Nyilván hallotta, hogy mit beszélnek a háta mögött.
+Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a fejlődés folyamán,
+elvesztette a reszketési képességét, én csak belül ludbőröztem, valahol
+a lelkem epidermiszén.
+
+*
+
+És aki azt mondja, hogy mit akarok én _most_ egy ló, egyetlenegy ló
+esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És hogy megérdemli
+mindazt, ami körülötte történik.
+
+
+
+
+CSATATÉR.
+
+– Ez a kép a háboru elejének egy csataterét ábrázolja, azt, amelyiken a
+szerb Timok-divizió pusztult el. Azóta megváltozott a háboru és nyilván,
+a csatatér sem ilyen –
+
+Itt volt, itt játszódott le, nevezetes volt, véres volt, nagyszerü volt.
+Látszik rajta? Nem látszik. Két hete, vagy három hete annak; én nem
+tudom, a többiek se tudják pontosan. Sok ember megjegyezte ugyan magának
+azt a napot, mert azoknak az embereknek: a haláluk napja volt. De ők nem
+számitanak. Mit tud a halott? Talán mindent, de én nem tudom, hogy
+tudja-e, s ha tudja is, nekem nem tudja megmondani, hogy tudja.
+
+Hol vannak a holtak? A föld alatt. Hol vannak az élők? A föld alatt (a
+sáncban), másutt, mert már másutt a harc. Vagy nem is a sáncban vannak,
+hanem a gőzfürdőben, vagy a kávéházban, hisz az élőknek sok helyük van.
+A halottnak csak egy. Ott, ott ni, a vörösfáju bádog-krisztuska meg van
+hosszabbitva egy léccel, a lécen egy másik léc, keresztbe. Ha nem
+mondanák, észre se venném. A bádogkrisztuska mögött sokat temettünk el,
+mienket is, ellenségét is, A léckereszt azt jelöli. A sir? Meg se
+látszik. Épp olyan földturás, mint a többi. A föld nem hagyja magát.
+Mintha tiltakoznék a háboru ellen: nem mutatja a csata helyét.
+
+Milyen a csatatér? Semmilyen. Ahol nem álltak emberi épitmények, amiket
+megpusztitott a csata, ott a föld, a fa, a fü, a göröngy, minden:
+ragaszkodik a régi formájához. Az a felforgatott hant a lecsapott gránát
+helye? Az. Ugy mondják, hogy az. De nyáron, a lellei határban a
+pucokturás, aminek a gerincét a disznók szétheverték, ugyanilyen volt.
+Amott meggyulladt a bokor, a száraz bokor, az ágyuzástól? Ha pásztor
+gyerekek tüzet raknak a bokor tövén, s a láng belekap a száraz gyepübe,
+az eredmény ugyanez. Csak nem halt meg senki. Sem a bokor tövében, sem
+körülötte.
+
+De itt meghaltak. Sokan. Milyen a csatatér? Semmilyen. Mikor a holtak –
+ki hasmánt, ki hanyatt, ki féloldalt, ki a fejére lökve – itt hevertek,
+mikor a sebesültek nyögtek és vánszorogtak, akkor lehetett még
+valamilyen. Mikor kifordult-belü lovak mutattak lábbal az égre, mikor
+gutaütött ágyuk egyik vállukat leeresztve ültek itt a talpukon, akkor
+lehetett valamilyen. Most, ahogy én látom, az események után nem is
+sokkal: már csak tájkép, ami semmit el nem árul. Ha nem magyaráznák, ugy
+mennék át ezen a sikságon, mintha itt soha semmise történt volna.
+
+Hogy nézzem az erdőt! Mit látok rajta? Gyönyörü, nem? Reszket az ága,
+amint a szellő nekiverődik, hullatja sárga, barna, fakó, gémberedett
+leveleit, a földjét vastagon boritják a falevelek, s e vastag szőnyegen
+ember nyoma sem látszik. Ó pedig hires erdő ez! Ideszoritották és itt
+semmisitették meg őket. Most csak a szél sóhajt ki belőle, akkor emberek
+orditottak, puskák pattogtak, ágak recsegtek, törzsökök zuhantak,
+koronák fellángoltak. Semmi nyoma mindennek.
+
+A kukoricás? Le van törve, ugy-e, a parasztok törték le, elvitték az
+aranysárga csöveket, hogy kukoricát morzsoljanak róluk és a csutát, hogy
+alom legyen belőle. És a nagy, lusta, sápadt tököket otthagyták a
+barázdák között, mert még nem érettek. Még most is ott lapitanak. – Nem.
+A kukoricát katonák törték le, hogy ellenség bele ne bujhasson. Paraszt
+nincs ezen a vidéken. A tököt, amely már régen érett, elviheti, aki
+akarja; de senkise akarja. Az országut vándorlegénye egy kis tüzet
+gyujtana mellette és megsütné. Sárgabélü, forró parázstök. Degeszre
+ehetné magát belőle, De nincs az országutnak vándora, mert aki
+Passierscheint kap, az nem vándorlegény. S ha volna vándorló, az se igen
+nyulna a tökhöz. Nem tudni, melyiken feküdt halott katona teste.
+
+Milyen hát a csatatér? Semmilyen. Alálejtő rónaság, bokor, meg fa, meg
+csőszkalyiba, meg erdőszél, meg kukoricaföld, meg szőlőtelep. A szőlőt
+tessék jól szembevésni. Ott egy század pusztult el. És ime, azóta tán
+két napszámos járt benne, akik a karókat föligazgatták, s én már nem
+látom, hogy ebben a szőlőben embervért szüreteltek.
+
+A drótsövény, az a kesze-kusza? No igen, hogy utonjárók be ne másszanak
+a szőllőbe és le ne lopkodják a tőkéről a fürtöt, ami a venyigét
+lehuzza. Dehogy! A drótsövényt a katonák feszitették oda, az ellenség
+csak odáig tudott eljutni hasoncsuszva, ott föl kellett emelkednie a
+mellével, meg a fejével, hogy a drótsövénnyel bajmoljon. És akkor
+meghalt, mind meghalt puskagolyótól. A drótsövény csak egy helyen van
+elszakadva. Hiszen láttam én már szakadt drótkeritést. De ezt itt ugy
+vágták el, ollóval. Ezen a ponton volt a legtöbb halott. Mellette a
+földhányás megint: sir. Hogy ne kellett legyen messzire vinni el őket.
+
+Milyen a csatatér? Semmilyen. Hosszu-hosszu országut. Rosszabb, mint a
+csata előtt volt? Nem-igen. Ágyu kivágta, gyalogság jóra taposta. Az
+ellenségé. Utána a mi ágyunk és a mi gyalogságunk ugyanezt cselekedte.
+Most olyan, amilyen azelőtt lehetett. És az árok mellette? Országut
+árka. Száraz lósóska, nagy lapulevelek, összezsugorodott kakukfü-bokor
+és valami vörös-bogyós bozót, amit én mindig farkascseresznyének hittem.
+Ami nem zárja ki, hogy valami egész más ne lehessen. Ott: bedült az
+országuti árok partja. Mi van azon? parasztszekér, ha kocsisa alszik
+nappal, vásározók szekere éjjel, ha a portéka rosszul van felrakva és
+faroltatja a szekeret: igy szakitja le az árok partját, miközben maga az
+árokba fordul. Nem, nem. Ágyu dült oda be, mikor utána lőttek és a
+gránát a lovak közé csapott. A félig döglött lovak oldalt ugrottak és
+magukkal rántották az árokba az ágyut. Ott maradt. A tüzér, aki ült
+rajta, az is ott maradt. A nyakát törte ki.
+
+Kocog a kocsim az országuton. Hát milyen a csatatér?
+
+Ez a fa? Hát nem a szél csavarta ki? Nem, uram, tőbül lőtték el, de
+milyen messzirül! Nyitott, szögletes, hosszu gödör az országut mellett,
+de keresztbe vele. Vizet akartak elvezetni benne? Á! Gyalogsági
+lövészárok; egyik olyan, hogy a földhányása Magyarország felé van. Ez a
+szerbeké. A másiknak a hantja dél felé kihányva. A mienk. Azóta se nyult
+hozzá senki. Odébb: mélyitett szérü, de nem látni benne a földbetaposott
+pelyvát, szalmatöredéket. Csak a fekete föld van ott, göröngyeit az eső
+kicsit szétverte. De nem is szérü, hanem _volt_ ágyupozició, s csak a
+csata forgalma taposta ki olyan köralakura. Amott egy másik. Sikérebb.
+Nem használták olyan soká, kimentek belőle, mert akácfa állt mögötte,
+könnyebb volt odacélozni.
+
+Hé, hé, kocsis, megállni! Mit kapar az a kutya ott a dülőut mellett?
+Kezet? Lábat? Nem. Csak egy katonasapkát, rongyosat, tur ki a pofájával.
+A fej, ha ott van, lejjebb van, mész alatt. Gyi, menjünk tovább. A
+csatatér semmilyen.
+
+Ilyen.
+
+
+
+
+EGY KORTÁRSAM.
+
+Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan ragyogóan, olyan
+csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes viz volna, ami; a város
+szemben és hátul ugy szikrázott és olyan tündérszép volt, mintha nem
+azok a galád-galád, szégyenletes emberek laknák, akik lakják; fönt és
+lent és köröskörül a világ olyan békességes volt, mintha nem is annak a
+fertelemnek a nyavalyatörése rázná, aminek…
+
+A barátom ezt mondta:
+
+– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében megirták
+volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor biztosan nem ölte
+volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót irni? Mért nem irja meg
+senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, milyen nagy iró, hogy a
+legmagasabbrendü mértékkel mérve is, gyönyörü az, amit csinál?
+
+– Ki irja meg? – kérdeztem vissza.
+
+– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg.
+
+– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek személyesen,
+azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy kávéházba járnak‘ azért
+ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt hiszik, hogy ismernek, megkérdik
+egymástól: ‚mit akar tőle? miért irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert
+fogalmad sincs neked arról a disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek
+rosszak és mást, mint rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak
+hivják magukat, okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra
+használják fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat
+okozzanak. Hát ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika
+lenni, ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és
+csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben beléjük
+fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika mesterségét,
+igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a jobbik eset, mert
+többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az alkotás előtt, amiről
+mondania kellene valamit. És mit ér, ha megirják róla? Itt nincs mérték.
+Ugyanaz, aki ma meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról,
+hogy milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül
+megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló irónak,
+de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly véleményem“ – egyik
+irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, mintha Szép Ernőről, vagy a
+másikról semmit sem irtak volna.
+
+– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek közöttünk,
+fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a rossz, bántó
+elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S végül felöltik azt a
+pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. Pedig kell, anélkül irni nem
+lehet. S nem kell félni: aki nem birja ki az elismerést, az egész
+biztosan nem is érdemes rá. Aki összeroppan a dicsőség sulya alatt,
+annak nem járt ki a dicsőség. Nem is kár érte…
+
+*
+
+Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. Sietve
+kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, ahol egyedül
+vottam a holdfény alatt, mig a hajó előrefeszült a két alásiető
+várospart között, ezeket gondoltam:
+
+– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, akiről
+már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar lirikus; sem
+Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom megmondani, hogy végre
+egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most Szép Ernőről kellene irni, ő
+most közelebb áll hozzám és közelebb mindenkihez, akiből nem halt ki még
+egészen az ember. Köröskörül, egész Közép-Európában, amennyire én ennek
+a Közép-Európának a nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert
+igenis tágitani lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha,
+mondjuk, tiz évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra
+emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az
+embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el személyesen
+megdögleni, ha azt hiszed, hogy _dulce et decorum?_… és mondd, mért
+hiszed? beszéltél már egyetlen halottal? ki mondta _ezt?_ Csupa élő,
+ugy-e, akik, ha még oly _dulce et decorum is_, még sem a halált
+praktizálták, hanem megmaradtak élőnek, hogy a _dulce et decorumot_
+elmondhassák…
+
+De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a határt, a
+többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz olyan irót, akit
+Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem látok. S ha vannak, akkor
+az egészen hallgatók közt lehetnek csak. Nem, nem félek attól, hogy
+tulzok. Milyen nevetséges erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk
+az irodalmunkat a világirodalomba, a kereskedelmünket a
+világkereskedelembe, a forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment,
+hasztalan, nem ment! Most benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk
+feljebb, a világ ellenben sokkal-sokkal lejjebb jött. Most _egy_ nivón
+vagyunk körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket.
+Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, s
+aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy
+lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü s
+biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy nadrággombért s
+még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek a Szép Ernőnek négy
+év óta nincs témája. Csak egy témája van. Nem tud másról irni és amikor
+másról ir: akkor még inkább csak arról ir. A szeme kifordul, a haja
+égnek áll, a szája elkékül és csak egyre mondja: mondja azt a szót.
+Annyira mondja, hogy már ki se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő
+cselekszi azt, amit mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat
+áhitatával nem beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni
+a nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról most
+nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, hogy a
+müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez van, addig
+nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, amelyben a müvészet
+volt a fő s az ember azért élt, hogy müvészettel megörökitse magát. S a
+müvészi eszköz most csak annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a
+végeredményében müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként
+gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek sem…
+Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a
+legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész Emberiség
+szavait mondja a cipőjegyről. Megint nem félek. Igenis: Emberiség és
+cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is tartozik egyéb az
+Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi ilyenek. És lehet örök
+szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell egyébről mondani őket, mert
+különben az emberek elfelejtik, hogy mi van… Szép Ernő nem felejti el.
+Azzal a gyermekes elbámulással, amely a felhőket sem tudta megszokni, ő
+még látja, hogy az emberek furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa
+eszközöket a kezükbe és mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most
+joguk van furcsa cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő
+még nem nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem
+mindig ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell
+lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell
+nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az aljas,
+igenis birná és lehetségesnek tartaná…
+
+Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy szólnak
+egymáshoz:
+
+– Én is nagyon-nagyon el voltam aljasodva, mint te, vagy talán még
+jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, akikből a
+legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem nekik, mert
+akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem engedélyeztem. De
+most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. Mutasd, neked voltak-e?
+
+Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. De ezt
+már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó kevés
+egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak fogják
+égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, kolerássá,
+annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy néznek ki most a
+Krisztusok?
+
+Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi ruhában és
+aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a két keze,
+keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, gyürött arcu,
+nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit mi mostan beszélünk,
+a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most meghaló elevenek nyelvén
+nyögi a messzehordóval megbecstelenitett ég felé:
+
+– Éli, Éli, lamá sabaktáni?
+
+*
+
+A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek
+dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső
+korosztály…
+
+Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest kellene
+irni Szép Ernőről.
+
+Ha megirom, mindenki félre fogja magyarázni, még ő maga is.
+
+
+
+
+SÓHAJTÁSOK A HÁBORUBAN.
+
+
+1. _Tavasz._
+
+Mindenfelé nagy készülődés van. A fedezékek most mélyebbre vannak ásva,
+mint a hogy voltak előbbi tavaszokon. Néhol három méterre a föld alá,
+néhol még annál is többre. A szöges drótsövényekbe magas-feszültségü
+áramot vezetnek, ugy hogy a ki hozzányul, azonnal szörnyet hal és akit
+golyó vág oda holtan, annak a holtteste rángatózni kezd, mintha élne.
+
+Tavasz van. Az előterek alá vannak aknázva, egyetlen gomb megnyomására
+legalább száz-kétszáz ember röpül husrongyokban és csontszilánkokban a
+levegőbe, mert husból és csontból van az ember és a robbanó gázaknak
+nagyobb a dilatációja, mint a husnak és a csontnak a kohéziója.
+
+Tavasz van. A géppuskák be vannak állitva és be vannak lőve. Söprik a
+terepet; harminc, negyven, nyolcvan embert kaszálnak le minden percben,
+ha kell. És kell most, mert tavasz van.
+
+Tavasz van, most nyilnak az offenzivák. És vetnek most az emberek.
+Lángvetőkkel vetnek, a vetésük mingyárt kikel, felsarjad és már el is
+fekszik a földön, terméstől sulyosan. A halál marokverője megy a
+nyomukon, megtérdeli a kévét, megroppantja derékon és ellöki az utból.
+
+Tavasz van. A nehéz mozsarak lebetonozva, s ha majd elsütik őket, ott,
+ahová a lövedék lecsap, ott semmi sem marad, sem ház, sem ember, sem
+lombos fa, sem lábasjószág. És ha megindulnak a rohamok, pedig
+megindulnak, mert a tavasz a rohamok évadja, az árkokban, bizony, élő
+nem maradhat. Mit az ágyu ki nem irt, megöli a géppuska, akit az sem,
+azt a gyalogsági tüzelés gyilkolja meg, ha nem, hát a kézigránát tépi
+szét, vagy legvégül a bajonet szurja keresztül.
+
+Tavasz van. A holttestek feltornyosodnak az árkok előtt, tavaszszal
+tornyokat épit az emberfia és a tornyokat nem lehet elvinni onnan, ahol
+vannak, mert innen is, onnan is lőni fognak a kibukkanókra. Mindez
+pontosan elő van készitve, kiszámitva és megmérlegelve. Mind ennek a
+legnagyobb rendben kell mennie.
+
+Tavasz van. Munició bőségben. Óránként ezer gránát is lecsaphat egyetlen
+kicsiny frontdarabkára. Szublimát, karbol, kötőszer van elég, aki meg
+nem hal, annak bekötik a sebét. Operáció előtt érzéstelenitik azt a
+helyet, ahol a kés a hust felszántja majd. A srapnell-hüvely recésszélü
+töredékét, ami csontig furódik, kiemelik, a szabálytalan seb száját
+bevarrják. A vonatok állnak a front mögött, üresen. Hőmérő sok van,
+mindegyiken negyvenkét fokig tud felszaladni a higany. Oltják a meszet,
+hogy legyen mivel fehéren betakarni kormos halottakat.
+
+Tavasz van. Mindenfelé nagy a készülődés.
+
+Az orgonabokor is készül. Pattantja ragadós kis rügyeit.
+
+
+2. _Esti ima._
+
+Álmos vagyok, álmos vagyok.
+
+Jó isten, ha vagy, te látod lelkemet, hogy minden póz nélkül, igazán,
+őszintén álmos vagyok. Mint a tej, mint a gyerek. Pedig nem is törtem
+magamat valami nagyon, nem jártam és nem dolgoztam sokat, mégis álmos
+vagyok. Nem ittam bort, sört sem ittam, nincs is késő még, mindössze
+csak tiz óra van, de álmos vagyok és aludni szeretnék. Nem is álmodni,
+csak aludni, ahogy aludni szokás, ha az ember olyan szerencsés, hogy
+nyugodtan álmos lehet.
+
+Nem akarok kimenni a lakásomból. Nem kivánom látni az éjszakai életet,
+sem fényét, sem sötétjét; nem óhajtok találkozni sem barátaimmal, sem
+ellenségeimmel, sem a közömbös idegenekkel, akik elmennek mellettem,
+mint a felhők, nem tudni honnan és nem tudni hová. Nem szeretnék
+udvarolni, nem társalogni, nem szemlélődni, nem megfigyelni, csak aludni
+szeretnék, mert álmos vagyok. Olyan egyszerü ez, olyan igen-igen
+egyszerü. Hadd fekszem hát le, hogy lehunyhassam a szemeimet, amik
+csaknem leragadnak. Olyan nehéz a fejem a tenyeremben, ahova hajtottam.
+Olyan sulyosan szántja a ceruzám a papirost. Ugy elszaladoznak a betük
+egymástól; megráncosodik a homlokom és inkább imádkozom is, amit sohasem
+szoktam csakhogy alhassam, alhassam, mert nagyon kivánatos énnékem, hogy
+aludjam.
+
+Igen, inkább imádkozom:
+
+Emberek, kik vagytok a földön, szenteltessék meg a ti nevetek, legyen
+meg a ti akaratotok. Adjátok, hogy kiki jól érezze magát, kinek-kinek
+teljesedjék a szive vágya és megtörténjék a mire óhajtva gondol.
+Adjátok, hogy visszajöjjön a csatából mindenkinek mindenkije, aki még
+megvan; aki itthon van, ne menjen el; sebesült meggyógyuljon, béna
+megujuljon, halott feltámadjon. Adjátok, hogy senkise éhezzen, senkise
+fázzon, kiki az ő társát szeresse, senki a másikat agyon ne üsse, szabad
+ég alatt senkise háljon, ébren senkise virasszon, hadvezérnek ne legyen
+többé jelentenivalója, béke legyen, békesség, boldogság, üdvösség. Hősi
+halottat egyet se olvassak.
+
+Alhassak.
+
+
+3. _Napfény._
+
+Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. Nők az
+arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások és mások,
+halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, himbálók, jószagu,
+friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és libegők. Ahogy mennek az
+uccán, hüs utánuk a levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen,
+de jó. Ó. Nők gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa
+csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg ezer
+tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. Mert
+akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen egyébre.
+Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot rendezzenek, a
+férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; virág a fejükön;
+sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, festék az arcokon, láng,
+vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy öleljenek, csókra feleljenek,
+széditsenek, forraljanak, kacagjanak és csaljanak. Nők, sokak. Nők,
+mindenfélék, nők.
+
+És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. A
+férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A
+férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és sár
+kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és vérfecscsenés és
+letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő és kicsorgó szem, és
+kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, roskadás, halál.
+
+Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy igy van? Aki tette, tudja-e mit
+tett? Vagy senkise tette? Csak igy van?
+
+És lesz-e még máskép?
+
+
+4. _A fához._
+
+Egy nagy fa bólint be az ablakomon.
+
+Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén hajtja
+be ágát a negyedik emeletre.
+
+Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, hogy
+tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint én és a
+többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e már, te nagy
+fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem mentek-e el alattad
+emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye az ölés? Az élő ölve él,
+öl az élet a természet ölén. A te életed hosszu, hosszabb, mint az enyém
+lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e még ölni sokat?
+
+Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a
+duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te nagyon
+hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz!
+
+Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen huzza
+odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond kérdő előtt,
+s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Öregszem mégis  3
+  Levél messziről  15
+  Kávéház  21
+  Azonnal jövök  30
+  Grajna  32
+  A köpönyeg  41
+  Kalandok egy forinttal  45
+  Más  53
+  Szaladj egylábu  57
+  Bérkocsisok  66
+  Emlékeim  72
+  Gyász koncert  80
+  Céltábla  84
+  Szép mesét irok  92
+  Hóditók  99
+  Hadi-álom  105
+  Falun  111
+  A ló  117
+  Csatatér  124
+  Egy kortársam  130
+  Sóhajtások a háboruban  139
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75828 ***