diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | 75828-0.txt | 2886 | ||||
| -rw-r--r-- | 75828-h/75828-h.htm | 2873 | ||||
| -rw-r--r-- | 75828-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 105748 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
6 files changed, 5776 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/75828-0.txt b/75828-0.txt new file mode 100644 index 0000000..f5e0c19 --- /dev/null +++ b/75828-0.txt @@ -0,0 +1,2886 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75828 *** + + +GÁBOR ANDOR + +ÖREGSZEM MÉGIS… + +BUDAPEST + +LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA + +Minden jog fenntartva, a forditás joga is. + +Légrády Testvérek nyomása, Budapesten. + + + + +ÖREGSZEM MÉGIS. + +Gyermeki ábrázattal, amit korositó szakáll és bajusz eltávolitása, a +borotválkozás, csal mindennap elém a tükörlapon, járom az élet, nemcsak +az én életem, a mindenkori élet, zürzavarát. Alapjában, vagy alapomban, +nem érzem magam idősebbnek, mint amilyennek akkor éreztem, amikor +először éreztem magam. Legföljebb, ha erről az érzésemről ma jobban be +tudok számolni magamnak, mint ezelőtt huszonöt évvel, amikor nyolc +esztendős voltam. + +Ne tessék hitetlenül fejet csóválni: ma sem vagyok tájékozottabb a +világban, mint akkor voltam, sőt talán tájékozatlanabb vagyok, mert +akkor nyilván azt hittem, hogy vannak iránytük, s ha megnövök, az én +óraláncomon is ott fognak lógni; most már ugy érzem, hogy nincsenek, s +ami az óraláncon fityeg, az _az_ aminek látszik: értéktelen és +értelmetlen játékszer csupán. + +De ez az érzés sem tett bölcsebbé, vagy érettebbé, a többi érzés sem, +egyiksem; semmi. Magammal szemben ép olyan éretlennek érzem magamat, +mint akkor, amikor az érettségi vizsga előtt az igazgató hozzánk +intézett ünnepi beszédében _érlelők_-nek nevezett bennünket, igy +forditván magyarra a latin maturánst, s én már akkor tudtam, hogy ez +helytelen; azóta is sokszor tudom, mi a helytelen, csak éppen a helyeset +nem tudom és kételkedem benne, hogy mindhalálomig tudni fogom-e? + +Mert hiába mulnak az évek, szaporodnak az események, amiknek kortársa +voltam, az évek mulásáról csak nagyon halvány fogalmam van, s az +események, amikkel együtt éltem, nem tudnak _olyan_ komoly eseményekké +előlépni, amilyenek azok, amikről közvetlen tudásom, tapasztalati +tanuságom nincsen. A világban való elhelyezkedésem is hiába változott, +nem veszem észre, ha észreveszem, nem tudom komolyan venni, szüleimre és +testvéreimre talán objektivebb és itélkezőbb szemmel nézek, de ez sem +igaz: mindig igy néztem rájuk, csak nekik és magamnak nem mertem +bevallani. + +Nem lettem öregebb, hiába, nem lettem öregebb s majdnem biztos vagyok +benne, hogy amig a testi elrokkanás meg nem jön, nem is tudok öregebb +lenni, s nyilván a többi emberekkel is igy van ez és igy az egész +emberiséggel, amely mindenféle nagyszerüséget kitalálhat viz alatt és +föld felett, de lelkében mindörökre gyerek marad. Minél több az +esztendeim száma, annál jobban megértem Szép Ernőt, aki nem tud és nem +is akar elszakadni lelki gyermekségétől, mert nem érez magában más +lelket gyermeksége lelkénél. Ki érez? Senkinek sem hiszem el. Csak a +többi emberek ‚belemennek‘ a külső viszonylatok változásába, kifelé ugy +tudják mutatni, ugy tudnak viselkedni, mintha belementek volna, azt +vélik az időről, hogy mulik, s nem érzik, hogy áll és hogy mi is állunk +benne és vele, sem előre sem hátra nem mozdulván. + +Ez talán ködös, jó olvasóm, de minden ködös, ami ember, élet, világ. Nem +azt mondom, hogy sötét, vagy komor, bár ugyis lehet látni, csak azt +mondom, hogy ködös és bizonytalan, s hogy a déli napfény merően kék egén +élesen elémrajzolódó gyárkémény semmivel sem biztosabb látomány a +messziről felémhomályló nyirfánál, amit szürke hajnalon országut +göröngyén ugráló parasztszekérről láthatok. + +Miért? Nem tudom megmagyarázni; csak próbálgatom, azzal, hogy szemem +gyermeki maradt és marad továbbra is. Hasztalan erőlködik az elmém egy +része, (mert ilyen része is van) hogy szemem látását esztendeim +számához, tapasztalataimhoz, tanultságaimhoz korositsa. Pedig, +látszólag, olyan szépen tudok tájékozódni! A tizenhatéves Byront serdülő +ifjunak, a huszonhat éves Petőfit a férfikor küszöbén állónak, a harminc +esztendős Aranyt érett férfinak tudom nézni s nem féltettem Kerenszkit +attól, hogy harminc egy-nehány esztendejével gyerekségeket fog +elkövetni, hiszen, ha más emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy +harminc és negyven év között az ember élet utjának felén van, vagy már +többet is maga mögött hagyott, mint felét az ösvénynek. + +De _én_ még nem, én még csak készülök rá, hogy elkezdjek élni; a perc az +óra, a nap, amit _eltöltök_, még nem tud életté fogalmasodni és tudom, +hogy sohasem fog tudni. Biztos, hogy az ember élete a halállal kezdődik, +nem ugy, ahogy hivő lelkek gondolják, hanem ugy, hogy a többi emberek, +akik nem én vagyok, akkortól kezdve át tudják tekinteni és az ellentét +erejénél fogva, mert már látják, hogy _nem_ vagyok, látják, hogy voltam. + +Szomoru-e ez? Még csak azt sem tudom. Nem tudom, mi szomoru, mi vidám, s +boldog tudat volna annak nyugalmas tudata, hogy semmitsem tudok, de, +haj, nagy bizonytalanságomban, még csak ezt sem mondhatom ki +határozottan. Hol a descartesi Cogito Ergo Sum büszke biztonsága? mikor +mindig ugy érzem, hogy ha van valami, ami bizonytalanná teszi létemet: a +gondolkozás az, mely önmagának is mögéje akar kerülni, s mindaddig nem +is nyujthatja pozitiv alapját számomra, amig e furcsa müveletet +elvégeznie nem sikerül. + +* + +Reggelenként elmegyek az iskola előtt, melybe, annak idején, nyolc +esztendeig jártam. S hasztalan erőlködöm, nem tudom magamban legyürni +azt az érzést, hogy rendetlenség az, hogy nem fordulok be e kapu alá, s +nem megyek föl e lépcsőkön, amik ma is olyanok, mint akkor s én is csak +olyan vagyok. Az volt a rend, hogy ide bemenjek, s csak szünidőkre +lehetett e kaputól, e lépcsőtől elszakadnom. S mert a vakáció örökké nem +tarthat, mindaddig, amig az örök vakáció csakugyan el nem következik: +képtelenség, hogy nem megyek ide be, s folyton vakációzom, mig a többi +fiuk már bentvannak, ülnek a padban, hallgatják a magyarázatot vagy +felelnek, vagy drukkolnak attól, hogy felelni fognak. Igy kell ennek +lenni, ez a természetes állapot, nem az, amelyikben én most élek. +(Vigyázat: nem vágyom vissza az iskolába; azok az esztendeim sokkal +fárasztóbbak és nyomoruságosabbak voltak, semhogy visszavágyhatnám +rájuk; de felszabadulásomat e fáradságok és nyomoruságok alól nem tudom +véglegesnek és most már mindvégig tartónak tekinteni. S ugy vélem: +mindenki igy van vele, egyféle ember, a tanár, kivételével. A tanár oly +intenzive kapja meg mindennap felnőttsége bizonyitékát kivülről, hogy ez +talán végezni tud a benne lappangó gyerekkel.) + +S mert, mondom, azokban a percekben, amig régi iskolám uccáján +végighaladok, folyton bennem szorong a mulasztás érzete, a bliccelésé, +az iskolakerülésé, bennem mai állapotom ideiglenességének tudata: ma +reggel tiz és tizenegy között mégis csak befordultam a kapu alá, s az +előcsarnok lépcsőjén fölmenve, megálltam a vastag márványoszlopok alatt. + +Különösek ezek a vastag, szögletes, sötétszürke márványlapok! Minden más +oszloppal kapcsolatban fölmerül bennem az a kérdés vagy tudat, hogy +micsoda stilü oszlopok, _ezekkel_ szemben nem. Ezek ilyenek, amilyenek, +ezeket igy szoktam meg nyolc esztendő alatt. Ezek az iskolám oszlopai. + +S ez a szag, ez a sajátságos, amely a világ semminő más épületében +nincsen, ma ép ugy üti meg az orromat, mint akkor, s ma épp ugy nem +tudom elemezni, mint akkor, ez az én iskolám szaga, gyerekkoromé és +ifjuságomé. Ha álmodom azokról az esztendőkről és ezekről a falakról, +ezt a szagot is velük álmodom. + +Csend volt az épületben, ugyanugy, mint máskor, ha lekéstem az óráról s +a tanárok már bent voltak az osztályban és a fiuk csendben ültek a +padokban. Ilyenkor az osztály ajtajához kell lépni és hallgatózni kell, +hogy mi folyik odabenn, magyarázat-e, vagy feleltetés. De most nem +teszem meg, mert noha én nem is lettem öregebb azóta, a tanáraim, +furcsa, mégis meghaltak csaknem mind, s ha fülem az ajtóhoz nyomnám, nem +hallanám Tankó tanár ur hangját, se Vasvári tanár urét, se Orbán tanár +urét. Ők már nem beszélnek. Mert adatott az embernek, hogy szólni +tudjon, de az is, hogy aztán egyszerre megint ne tudjon szólani. Ahogy +állok és nézelődöm az előcsarnokban, a mellényzsebemhez kapok. A kis +kulcsot keresem benne, a drótrácsos fekete tábla kis kulcsát, amely +tábla itt lóg az előcsarnok egyik fülkéjében, s amelyre én, az +önképzőkör titkára, rajzszöggel kiszögelem az önképzőkör ülésének e heti +tárgysorozatát. + +A kis kulcs nincs már a zsebemben, ugy látszik, most más az önképzőkör +titkára. + +Beljebb megyek a földszinti folyosóra, s az első lépcsőt most épp ugy +elkerülöm, mint annakidején, mert az első lépcsőn a tanár urak járhatnak +csak föl, s ha Oszkár, az ezermester, a fizikai szolga az első emeleten, +meglátna és szólna gorombán, megint nagyon megalázottnak érezném +magamat, ahogy akkor és azóta is többször az életben. + +Jobbkéz felől a Gyuri néni lakása van, a földszinti szolgáé, ahol az +uzsonnát árulják tiz órától kezdve minden tiz percben, s ahol a +vajaskenyérért való tolakodásban gyakran majdnem rányomtak a tüzes +spórherdre, ami az ajtó mellett állt, amely egy vasalódeszkával volt a +belső szobától elkeritve, ahol Gyuri néni állt a vajaskenyérrel es +egyebekkel megrakott asztal mellett. Gyuri néni. Csak most ötlik +eszembe, hogy ez nem rendesen egymás mellé tartozó két szó. Mindegy. +Mégis Gyuri néninek hitták a szolga feleségét, aki néha, mikor nagyon +tolakodtak, meg is ütötte a fiuk fejét, hogy már egy kicsit +maradhassanak. + +Balra fordulok, a természetrajz-terem felé, ahol Sajóhelyi tanár ur +olyan furcsán mondta, különös magyaros kiejtéssel, a növények és állatok +latin nevét. Tarrakszakum officinále, erre még emlékszem. Gyermeklánc, +tarrakszakum, officinále, de csupa magyar _a_ hangzóval, s ezt a szót, +ha hangosan kellene kimondanom, nem is tudnám sohasem máskép mondani, +csak ugy, ahogy Sajóhelyi tanár urtól hallottam. Vasvári tanár ur is +olyan furcsán mondott valamit. Ezt: L’ État c’est moi. Igy mondta, +pontosan: letász é moa. Egyszer, mikor mi már tudtunk franciául, a +hetedikben, kijavitottuk. Vasvári tanár ur felnézett a könyvből, +amelyből magyarázott, nagy türelmes szemei voltak s a fejét +szemrehányóan ingatva mondta: + +– Hiszen aszondom: letász é moa! + +Ahogy a folyosó kőkockáin konganak a lépteim, önkéntelenül +megakadályozom azt, hogy a sarkam lekoppanjon a kőre. Nem szabad nagyon +kopogni, mert valamelyik tanár kijöhet a teremből, megkérdezni, hogy mit +mászkálok, mért nem vagyok bent az órán, s akkor hirtelen kell hazudnom +valamit, s hirtelen hazudni rossz, elpirulok; jó ha időm van készülni a +hazugságra: ha az arcom hozzászokott, akkor nem kell pislognom a +szememmel s az arc-csontom fölött nem érzek meleget. + +És kószálok a földszinten és a lépéseim csak csoszognak és az érzéseim +bizonytalanok, szorongók: + +Tanár urak, tanár urak, elmentem és nem vittem semmit, visszajöttem és +nem hoztam semmit. Ez-e az élet? Akkor sem értettem az életet, ma sem +értem. Egyszer volt csak magyarázat erről. Egyetlenegyszer villant +valami elém, amikor Péterffy tanár ur azt a Hölderlin-verset magyarázta, +aminek a cime: Hyperions Schicksalslied. Nem is magyarázta, csak +olvasta, németül és mondta az értelmét magyarul. És az utolsó sort +többször egymásután elmondta: + +_Wie Wasser vom Klippe zu Klippe geworfen_… + +Hogy az ember ugy zuhan, mint a viz szikláról, sziklára alá. És ahogy +mondta, érezni lehetett, hogyan zuhan a viz, sulyosan, magával +tehetetlenül, loccsanva, tragikusan lejjebb és egyre lejjebb. És +izgatott lett ettől a verssortól, lejött a katedráról, megállt előttem, +aki az első padban ültem, fájdalmasan ismételte: + +– Vom Klippe zu Klippe geworfen. + +És megsimogatta a fejemet, reszketett a keze és a teste szinte +hátratántorodott. Aztán mindkét kezével megkapaszkodott a fejemben és +ugy tette hozzá + +–… _ins Ungewisse hinab!_ + +Tompán és üresen. Magasból jött a viz és nagy-mélybe bukott. És Péterffy +tanár ur visszament a katedrára és ezt mondta: + +– Seenger, olvasd tovább a következő olvasmányt! + +És Seenger olvasta a következő olvasmányt, azt hiszem Polikrátesz +gyürüjét és Péterffy tanár ur a két karjára hajtotta nagy fekete fejét +és ugy maradt az óra végéig. Mikor csengettek, akkor fölvette a fejét és +a szeme csupa könny volt, ugy futott ki az osztályból. + +Ez szerdán volt, a hét elején, német órán, és ha jól emlékszem, +szombaton volt az, hogy Péterffy tanár ur a fiumei gyorsvonaton, a +‚félreeső helyen‘ – igy állt a lapokban – revolverrel agyonlőtte magát. + +Fölrezzenek. A folyosó végén egy fiu lépked óvatosan, egy másik fiu, aki +szintén nincs bent a teremben. Jön felém és riadtan nézzük egymást. + +És ahogy elér felém, a fiu, a másik fiu, egyszerre, azzal a jellegzetes +mozdulattal, a mit csak a diák tesz a tanára előtt, meghajtja magát. +Előttem. + +– Jaj! – szur a szivembe ez a mozdulat. – Eszerint én… én már… én már +nem… Én nem vagyok már _másik_ fiu. Ez a fiu, aki csak kivülről lát +engem, különbséget lát maga közt és köztem; én már tanár urnak látszom, +pedig reggel, amig szappanoztam az arcomat… + +Kimegyek az iskolából. Kapkodó lépésekkel, mert minden hasztalan. + +Öregszem mégis. + + + + +LEVÉL MESSZIRŐL. + + +1. + +_Az ember._ + +Néha mégis kétségbe kell esni rajta, hiába próbál meg az ember erős és +reménykedő lenni. Ha lapokat olvas, akármilyen lapokat, az ő lapjaikat, +az ellenségekét, vagy a mi lapjainkat és könyveket, a határon tulról és +innenről: hajmeresztő, hogy mi áll bennük. Ez a három év, amelyhez +hasonló három esztendeje nem volt az emberiség történetének, (nem +nagyzással, szégyennel mondom ezt) mintha mégsem tanitott volna +bennünket semmire. Az emberek egy része, félek tőle, hogy nagy része, +ugyanazokat beszéli és irja ma is még, amit a háboru előtt és a háboru +legelején irt és beszélt. Nem veszik észre, hogy ami belevitt bennünket +a háboruba és bennetartott ilyen sokáig, az, _ugyanaz_, nem lehet +alkalmas arra, hogy kivigyen belőle bennünket. Attól tartok, hogy nagy +százaléka ezeknek az embereknek még csak nem is érdekből cselekszi, amit +cselekszik. Aki érdekből teszi, annak megvan az a mentsége, emberi +mentség, hogy a maga érdekétől nem látja a világ érdekét. De aki számára +nem szól ez az enyhitő körülmény, az egyszerüen olyan, amilyen a háboru +előtt volt: ostoba, gonosz és gondolkodásmentes s hiába mondjuk ki +szigoru itéletben, hogy az ilyen ember megérdemli a háborut s hogy +egyebet sem érdemel, csak háborut, ezzel az itélettel mindig halálra +itéltük a többi embert is, aki másmilyen. Mert a mai háborut, sajnos, +már nem lehet ugy viselni, hogy akinek tetszik, akinek szive vágya, az +tegyen eleget ennek az óhajának, a többit ellenben hagyja élni és +másképen gondolkodni e szent ügy felől. + +Az emberiség igen tekintélyes hányada e háboru alatt sem változott. +Ennél szomorubb tényt nem nyujt a történelem, ha akárhogy’ bujjuk és +tanulmányozzuk is. E háborunál nagyobb leckét az emberiség még sohasem +kapott és ime, borzasztó, rettegni lehet tőle, hogy nem tanult belőle. +Még azt az egyet sem tanulta meg, hogy a háboru a legfőbb rossz; egész +pontosan kimutatható, hogy a koleránál és pestisnél is rosszabb. És +senkisem vetemedik arra a tébolyra, hogy a kolera és pestis +létjogosultságát hirdesse vagy szükségszerüségét hangoztassa, mig a +háborunak még most is vannak őrültjei s milliószám vannak közömbösei, +akik azt hiszik, hogy ha már benne vagyunk, nem kell tennünk semmit +ellene, nyugodtan, vagy nyugtalanul, de be kell várni a végét. + +Mivel pedig lehetetlen nem hinni az Emberben, különben meg kellene tenni +a nagy, általános inditványt, hogy mind, akik két lábon járunk, +találkozzunk különböző erdőkben, ahol teherbiró ág van elég s +testületileg kötözzük fel magunkat s gyermekeinket is, az egy napos +csecsemőtől kezdve, kötözzük magunk mellé a fákra, mivel, mondom, az +Emberben nem hinni lehetetlen, biztosak lehetünk benne, hogy az +elkövetkező korok embere, nem is száz, hanem már ötven, vagy még +kevesebb év mulva, ha meg is érti ennek a háborunak az elejét (mert +megérti a tévedést, amelyből származott), semmiesetre sem fogja +megérthetni a harmadik és negyedik esztendejét, pontosabban, az orosz +forradalom után következő eszetlenségét. Azt kell hinni, hogy az emberek +közt járvány pusztitott, valamely agyfene, melytől csak azok a szelid, +jóságos dühöngők voltak mentesek, akiket az emberiség ez idő alatt is +lipótmezőkön tartott kényszerzubbonyban s akik csak az ápolójukat +akarták agyonverni, mert nem akarta elhinni nekik, hogy ők meg tudják +állitani a napot. Ami gondolatnak sokkal józanabb és tiszteletreméltóbb, +mint az a másik, hogy _ez_ a háboru vezethet valamire. + + +2. + +_Dr. Dísz._ + +Hogy egyetemek még most is diszdoktorságokat küldenek hadvezéreknek – +mit bánom én, hogy a lyoni egyetem Joffrenak, vagy a kolozsvári +Hindenburgnak! – ez is egyik sivár jele az emberiség +gyógyithatatlanságának, vagy a beléje esett kórság végzetesen nagy +fokának. Azok az urak, akiket a Tudomány miatt etetünk s ültetünk, fel, +fel, magasra, a katedrára – s a katedra magasabb emelvény, mint a trón – +bebizonyitják, hogy rosszabbak a legutolsó tömeg-embernél, amikor +megmutatják, hogy csak olyanok. Nekik, akiknek módjukban van az elmélet +magasságából nézni a háborut, tudniuk kell mindent a háboruról. És nem +tudnak semmit. Elfeledtek gondolkozni róla. Veszik, ugy, ahogy az +események elébük öntik. Ha valaki elébük állana a flogiszton-teóriával +és abban nagyszerüeket produkálna, akkor kinevetnék és azt mondanák: + +– Eriggy már! Hol tartunk mi? Nincs szükségünk a te nagyszerüdre a +flogiszton-teóriában, mert nekünk már régesrég sokkal jobb és egyszerübb +teóriánk van. + +Aki azonban a háboruban, az emberiség legtévesebb teóriájában, nyujt +nagyszerüt, azt ők disztoktorsággal tisztelik meg. Vagyis a tudósok – +európaszerte – háborus alapon állanak. Ezek a tudósok eltörlendők. +Gyorsan kicserélendők más tudósokkal, akiktől legalább a jövőben, jobbat +lehet várni: ha nem is a háboru elitélését hangosan, amihez, a gondolat +közlésének szabadsága mellett, igen nagy erkölcsi bátorságra is szükség +van, de legalább a hallgatást a háboruról vagy a háboru +meg-nem-tisztelését. + +Ó gyalázatos tudósok, mit szólnátok ahhoz, ha valamely falu tanácsa az +emésztőgödrök kitünő tisztogatóját a falu diszpolgárává tennék meg? +(Nézzétek el e gusztustalan hasonlatot, de nincs olyan aljas és utolsó +hasonlat, amely tisztább és nemesebb nem volna, mint a háboru). Nem +mondanátok-e a falusi tanácsnak: + +– Halljátok, buta emberek, nem az emésztőgödör tisztogatóját kell +megtisztelnetek, hanem vizvezetéket kell épitenetek s akkor nem lesznek +emésztőgödrök, nem lesznek tisztogatók s nem lesz szükség ragyogó +teljesitményre ebben az iparban! + +Nem emlékeztek már arra a tudósra, aki rákiáltott a katonára: + +– _Noli tangere circulos meos!_ + +Pedig azok a körök milyen csekély kincsecskék voltak ahhoz a +kincsesházhoz képest, ami a ti fejetekben kellene, hogy már meglegyen! +De nincs meg! Ti magatok toljátok a kört a katona lába alá, hogy tapossa +meg. Mert többre becsülitek a katona erős lábát a ti gyenge fejeteknél. + +S ebben az egyben van igazatok. + + + + +KÁVÉHÁZ. + +A kávéház, amelyben reggelizem, nyilván csak ugyanolyan kávéház, mint a +többi pesti kávéházak, de mert én a többit nem ismerem, nekem ez a magam +kávéháza roppantul érdekes s okvetlen szükségesnek tartom, hogy +érdekességeit kegyeddel is közöljem, kedves olvasó. Ez az én kávéházam +egy nagy, füstös terem, alul asztalokkal és székekkel, felül +stukkaturával és csillárokkal; a füst általában középen van. A füstben +szokott mozogni a kávéház Gazdája, más néven Tulajdonosa, aki… mit +csinálhat, ugy-e, a kávéház Gazdája és Tulajdonosa? A gyerek is tudja, +hogy ezt: – gazdálja és tulajdonolja a kávéházat. Jó, ezt csinálja, de +ez csak mellékfoglalkozása. A fő az, hogy a Tulajdonos hangosan +veszekszik folyton alkalmazottaival oly hangosan, hogy erről, ha akarok, +ha nem, feltétlenül tudomást kell szereznem, hacsak vattát nem dugok a +füleimbe. Ám vattát most nehéz beszerezni, s ha nekem volna is hozzá +protekcióm, nem teszem, mert a vattát, mint orvosi müszert, nem akarom +elvonni a szenvedő emberiségtől. Ha már másként nem tudok segiteni ezen +az emberiségen, pedig nem tudok, legalább annyit megteszek érdekében, +hogy vattát, kötszert, gyógyszert lehetőleg nem veszek igénybe, s +legalább ezzel hozzájárulok ahhoz a legelemibb állampolgári +kötelessségemhez, hogy a háborut az emberi kor legvégső határáig, Isten +dicsőségére, meghosszabbitsam. + +_Ezért_ hallom egyre, hogyan veszekszik a Tulajdonos alkalmazottaival. +Igazat adok a Tulajdonosnak: néha én is veszekszem az én +alkalmazottaimmal otthon. Hogy ehhez nem hivok vendéget? Nem kell ilyen +szigoruan venni. Ahány ház, annyi szokás, ebben a házban igy szokás, s +csak akkor volna némi halvány jogom a tiltakozásra, ha e házban +meghivott vendég volnék. De nem vagyok az; az ördög se hivott ide engem, +csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van +azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely +megyéhez, faluhoz, családhoz, párthoz kell tartoznia, hogy fix módon el +legyen helyezve az életben. Nos, az embernek egy kávéházhoz is tartoznia +kell. Szükséges, hogy az ember _stamm_ legyen valahol, mert ez +különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van és +azzal kimegy a legelőre, az embernek csak két láb jutott, de e kettővel +kávéházba megy be. Ennek a neve: fejlődéstörténet, amely tudománynak +valamennyi többi adata bizonytalan még, ez az adat azonban, melyet az +imént följegyeztem, egész biztos, s nem hiszem, hogy valamikor is +megdönthetővé válnék. + +A Tulajdonos veszekszik alkalmazottaival, közben én ülök és irom, hogyan +csinálja ezt ő, s erre egy kedves barátom azt szokta mondani: + +– Magyar irók otthonukban. + +Azonban egész lényegtelen, hogy mit mond az én kedves barátom, lényeges, +hogy ebbe a kávéházba nemcsak én járok reggelizni, hanem egy miniszter +is. + +Mért irom ezt ki? + +Több szempontból, melyek közül az első, hogy az utóbbi időben divattá +lett lapba irni, hol tölti és mivel a miniszter az ő estéit. Nagyon +helyes. A miniszter szó latinul szolgát jelent, vagy valami olyast, +nevetséges volna, ha magyarra kegyelmes urnak forditanók. A cimkórság, +mihelyt nem engem cimeznek, elitélendő és én még azt is sokallom, hogy a +francia minisztereket Monsieur le Ministrenek szólitják. Contradictio in +adjecto: Szolga Ur! Ki hallott ilyen bolondot? Sőt sokallom a +minisztertől a Citoyen cimet is, amit a francia forradalom adott meg +neki. Citoyen, vagyis polgártárs ur, aki olyan, mint a többi polgár. A +miniszter azonban hivatalból van kirendelve, hogy szolgálja a többi +polgárt, cimezni tehát csak ugy kell, ahogy az ember a szolgáit általán +cimezi: a keresztnevén, ami elé vagy ezt kell tenni: _hallja_, vagy ezt: +_nézze csak_. Nagyméltóságu-miniszter-ur-kegyelmes-uram helyett tehát a +miniszter megszólitása igy hangzik: Hallja Sándor, vagy: Nézze csak, +Móric! + +S a miniszter valóban ne töltse éjszakáit sehol és senkivel, hanem +menjen haza, feküdjön le és álmodjon hazája üdvéről. Csak ezt teheti, s +ha nem ezt teszi, akkor könyörtelenül ki kell irni a lapba, ahogy én +kiirom, hogy a miniszter itt-mellettem a kávéházi asztalnál, reggelizik. +Ha ránézek: mindig megbotránkozom. Nézd csak ezt a felfuvalkodott +oligarchát! Kinyitja a száját és a kanalat, amiben a tea van, a fogai +felé tolja! És az arcán, e közben semmi, de semmi sem látszik abból, +hogy álmodnék hazája üdvéről. Meg van ez az ember őrülve? Mit képzel ez? +Itt pazalja a haza drága idejét, amelynél pedig becsesb klenódium +nincsen! Hiszen minden percre szükségünk van, hogy a háborut az emberi +kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, folytathassuk. Hallja, János! +nem érünk mi arra rá, hogy maga reggelizzen! Nincs nekünk arra időnk, +hogy maga töltögesse éjszakáit! Tessék éjt-napot egygyé tenni, ahogy’ +mondani szokás, tessék minden erejét összeszedni arra, hogy galád +ellenségeinket legyőzhessük, s ha majd ez meglesz, _akkor_ üljön asztal +mellé és foglalkozzék táplálkozással, s ugyanakkor megengedheti magának +azt is, hogy egy Öntől különböző nemü ember ajkait csókkal illethesse. +De ha _addig_ értesülnék ilyesmiről, el lehet készülve rá, hogy +könyörtelenül lerántom önről a leplet, mert régen tul vagyunk már azon a +csacsiságon, hogy ami négy fal között, zárt ajtó mögött történik, az +magánügy. Hogyne! Ha _én_ csinálom. De ha miniszter csinálja, akkor az +más; én sem türöm, hogy a cselédem, a szobájában, ha belülről magára +zárja az ajtót, férfi-látogatót fogadjon. + +Vagy türöm? + +Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek nem +tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a többi emberek +sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő beletelik, mig +helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket az alapfogalmakat +tiszteletben tartotta. + +Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb emlitettem? Azt +hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és megszeretni eddig is csak +pillanat müve volt. Egy másik pillanat müvét képezte azonban a csók. +Meglátni és megszeretni nyilvánosan is lehetett, de a csók és a +nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. Leszámitva hitvesek pályaudvaron +váltott bucsu- és üdvözleti csókjait, de amiknek inkább korom-, mint +csók-izük volt, s leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek +jelenlétében, gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze +otthon, a családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és +baráti körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az +emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, nem +tudom kellőképpen méltányolni, én, mondom, ezeket a csókokat is émelyedő +szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba magammal hurcolni még lobogni +és lelkesedni tudó embertársaimat… + +Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze ennek a +kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, hogy e két +diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. Bevallom +gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban elmélázom, akkor a +csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az irodalomban a legszélesebb +körü mélázás lett divatos, s egyik irótársam, a hires Méla Málé, ha +délben ir, már a reggeli kávéjáról is csak eme klasszikus idézet kapcsán +tud megemlékezni: + +– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji homályosságban? + +(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, de ez +éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig rosszul +emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem emlékszik. De +mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…) + +Vissza a kávéházba, a csókhoz! + +Reggelizem. Velem szemben egy kedves és igénytelen asszonyka ül, +egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, katonaruhában, mellén +érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a harctérről jön. Az +asszonyka meglátja, a szeme felragyog. + +– Pista! – mondja gyöngéden. + +– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden. + +És megcsókolják egymást. Hát nem gyönyörü ez? A férfi tán évek óta küzd +a becsület mezején, s a nő, a párja, a hitvese, szorongó lélekkel várja, +várja haza. Itt a kávéházban várja. Itt a kávéházban látják meg egymást, +több esztendei távollét után először. Itt a kávéházban ömlik el a +tikkadt ajkakon sok-éves nélkülözés után a felujult mézü hitvesi csók +édessége… Hát nem gyönyörü ez? + +Egymás mellé ülnek és beszélgetnek. Gyenge legény vagyok én ahhoz, hogy +ábrázoljam azt a kedves vágyat, amely az arcukon tükrözik, hozzám +hallatszó susogásukat rekedtté teszi. S ha már a szó és a szem +ellankadnak, ajkuk ismét egymás felé közeledik és csókban forr össze. +Többször egymás után. Ők csinálják, én nézem. Itt, a kávéházban. Hát nem +csodaszép-e ez? Hát nem volt-e érdemes a háborut megüzenni, fenntartani +mindeddig, hogy ez lehetséges legyen? S nem kell-e folytatni az emberi +kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, hogy az emberek az ilyesmiről +le ne szokjanak? + +Ó, áldott a perc, melyben születtem! Ó, áldott a lelkem, mely még +reszketni tud, mint hurja a hárfának! Ó Ember, áldott hárfa, melyen a +Természet legszebb melódiáit hárfázza! + +Nagyon meg vagyok hatva, kedves olvasóm… kibuggyan a könny a szememből… +halkan törlöm le egy papirszalvétával. + + + + +AZONNAL JÖVÖK. + +_Történet a nagy háboruból._ + +Volt egyszer, hol nem volt még a Rákóczi-uton tul is volt egy +Kerepesi-uti kereskedő, vidám, ifju legény, tele életkedvvel és üzleti +fortélyokkal. Nem nagy boltja volt ennek a kereskedőnek, csak kicsi, de +abban, egy-két segéddel, mindig közmegelégedésre szolgálta ki az ő +publikumát. Mikor a háboru elkövetkezett, a segédek bevonultak +katonáknak, főnökük nem vonult be, uj segédeket nem kapott, de mert +agilis férfiu volt, ő maga állt a boltjában napestig, s ha ebédre, vagy +egyéb dolgok elintézésére el kellett mennie üzletéből, egy kis táblát +akasztott a bolt ajtajára. „Azonnal jövök“ – ez állt a táblán, s a derék +boltos jött is mindig azonnal. + +Igy élt, éldegélt, vidáman és megelégedetten, ha sorozás volt, elment a +sorozásra, ha szemle volt, elment a szemlére, mig egyszer névtelenül föl +nem jelentették. De följelentették, ami az emberekkel mostanában elég +gyakran megtörténik. Detektiv jött el érte és vitte el oda, ahová mennie +kellett. A derék kereskedő ment is a detektivvel, de kiakasztotta boltja +ajtajára a táblácskát: „Azonnal jövök“. Azonban ott, ahová ment, +megállapitották, hogy ő csak tévedésből nem katona, tulajdonképpen, ha +jól megnézzük, igenis katona, mingyárt őrizet alá vették, mingyárt el is +szállitották vidékre, ahol kiképezték, s bizonyos idő elmultával a +menetszázadba is betették. Utazott a vonaton a mi barátunk, megérkezett +egyik harctérre, s hamarosan még tovább is utaznia kellett; oda, +ahonnan, Hamlet szerint, „nem tért meg utazó soha“. Egy gránát megölte +az agilis kereskedőt… + +November elsejéig csüggött boltja ajtaján a kis felirás: „Azonnal +jövök“. Ha nem volna azon a pesti uccán olyan nagy éjszakai forgalom, +olyan nagy világosság, talán látni lehetne éjfélkor, hogy az agilis +kereskedő csakugyan jön, csukaszürkében és fehér lepedőben, s körülnéz a +boltjában: rendben van-e minden, s főként, hogy ott-e még a tábla, ami +megmondja, hogy itéletnapján valóban sietősen visszajön ő még. + + + + +GRAJNA. + +_– Halotti beszéd Greiner Jenő ujságirótársam felett, aki meghalt a +háboru negyedik telén gyomorbetegségben. Tehetséges ember volt; egyéb +életrajzi adatot nem tudok róla. –_ + +Kedves Grajna bácsi, névrokonom, sőt valóságos rokonom, valahonnan, +valamelyik dunántuli megyéből, ujságiró kollégám és embertársam, engedje +meg, hogy a maga sirja szájánál elgondolkodjam és amit gondolok, le is +irjam, bár ez épp olyan hiábavaló, mint az, hogy maga meghalt, vagy az, +hogy én élek. Bocsássa meg, hogy a temetésére nem mentem el, de maga sem +volt ott, hiszen maga józan és hidegszemü ember volt, Grajnám, maga +tudja, vagy tudná, ha még élne, hogy a sovány, szürkefejü tetemhez, amit +a most nagyon hideg sirba sülyesztettek, magának épp oly kevés köze van, +mint nekem, s hogy a maga lényéből több van bennem, mikor e sorokat +irom, több, minden kártyapartnerében, aki sajnálja, hogy nem játszhatik +magával kaszinót, több az ujságok tizenkétsoros siratójában, mint abban +a koporsóban, amit nyilván a Jókai-lepellel takartak le és, nyilván, +nagyon szépen elbucsuztattak. + +Nem vagyok meghatva, Grajnám, ne csufoljon ki, tényleg nem vagyok +meghatva, mert a halál sohasem megható, legföljebb a körülményei +lehetnek azok. Mi érzelmes lehet a pontban, vagy a vonásban, ami a +mondat után kerül? A mondat maga, vagy a vége, az elhalkulása lehet +megható, de az, hogy a mondat nincs tovább, – hát nincs, nincsenek +végtelen mondatok, s a mondat akkor is véget ér, ha sem pontot, sem +vonalat nem tesznek utána. Maga ezt épp ugy tudta, mint én; talán közös +vérünk adta azt a sok közös gondolatot, amiket én magában sejtettem és +megbecsültem, bár az élet mindig sürgős és sietős, vagy fáradt és +petyhüdt lévén, tizenöt év alatt egyetlenegyszer sem volt időm rá, hogy +ezt magának megmondjam, de nem baj, maga ugy is napirendre tért volna az +én érzéseim fölött, mert maga azt is tudta, hogy az érzések sem +jelentenek semmit, egyáltalában semmi sincs, ami valamit jelentene. A +tizenöt év kevés volt ahhoz, hogy mi ketten, akik cinikus tüskeburokban +éltünk egymás mellett, közeledjünk egymáshoz, vagy megnyiljunk +egymásnak. S ha ez megtörtént volna, akkor sem változtatna a helyzeten: +maga, Grajnám, meghalt és nem hallja, mit beszélek és én élek és a +többiek, akik szintén élnek, azok sem hallják meg, ha mondok valamit. + +Ó Grajna bácsi, ötvenhárom évet élt, mint a lapokból látom és az +abszolut ujságiró életet élvén, most, a hantdübörgés után, kérdem: élt-e +ötvenhárom percet? Tizenöt év óta látom a maga furcsa, szürkefejü, +kicsit görnyedthátu alakját közöttünk és láttam, hogy semmit, de semmit +e világon nem akar. Nem voltak vágyai és nem voltak céljai s ha voltak, +tudta róluk, hogy nem érdemes fáradni értük, hát lemondott róluk és ugy +élt, hogy a másnapba soha bele nem nézett. Sokszor beszélgettünk és nem +emlékszem rá, hogy beszélgetéseinkben egyetlenegyszer előfordult volna +ez a szó, hogy _holnap_. Maga tudta, hogy nincs holnap és nincs tegnap, +csak ma van s aki a tegnapra mereng vagy a holnapra álmodik, a mát is +kicsusztatja maga alól s azt az egy napot is elveszti, ami +rendelkezésünkre áll. Viszont maga ezzel az egy nappal sem törődött, +mert azt is tudta, hogy ez az egy nap is bizonytalanul mosódik a +tegnapba és a holnapba s az ember létének legpozitivabb pillanata tán +az, amikor krétával fölirja a vonást, mert megnyerte a kaszinó partit, +vagy felrajzolja a gömbölyü bummedlit, mert elvesztette. Mit nyerünk és +mit vesztünk, Grajna bácsi? Semmit, ugy-e, csak vonásokat és +bummedlikat, amik szintén hiábavalók, mert jön a spongya s letörli őket. + +Maga mindent tudott, Grajna bácsi, igazán jól tájékozott volt az élet +adataiban, de mindig láttam, hogy nem törődik ezekkel az adatokkal. Az +ujságiráshoz illik tudni minden dolgokat, de ha nem tudják őket, ami +szintén szokás, akkor sem történik katasztrófa. Maga felvilágositotta az +embereket, ha nem jól tudtak valamit, de aztán, ha nem hajlottak a +helyesebb adatra, nem erőlködött, kurtán befejezte a vitát, megmondta az +illetőnek, hogy szamár, de aztán nem bánta, hogy a szamár továbbra is +szamár marad. Mert, magának volt igaza, Grajnám, ha maga bánta volna: +akkor is az maradt volna az illető. Szeretett vitázni velem és másokkal, +de inkább a vita kedvéért, mert a vita, amig tart, pozitiv valami, +ellenben az igazság – hogy van-e nincs-e, s ha van, akkor milyen: ki +tudná megmondani. Mégis maga kedvelte az igazságot, föl is emlitette +sokszor, de azt hiszem, nevetett volna azon az emberen, aki az +igazságért meg akar halni. Maga tudta, hogy az ember élete céltalan, nem +lehet tehát az embernek halála számára sem célokat kitüznie. A +hazugságot nem állta, meghallgatni nem szerette, de elment mellette, +legföljebb a véleményét mondva meg róla, azonban a hazugságot is csak +tudomásul vette. + +Maga nem élt jól, nem is akart jól élni, tudván, hogy a jólélésért való +fáradozás teszi ki aztán azt, hogy az ember rosszul élt. Maga +szegénységben halt meg, mert nem is igyekezett soha valamit szerezni. +Egyenesen ment az iránytalan pályán. Az ujságirásén, melyen, aki +tisztesen szerez, csak ellenségeket szerezhet. Maga lemondott a +szerzésnek erről a feléről is. Grajnám, ugy néztem, hogy magának annyira +nem volt semmije, hogy még ellenségei sem voltak. S mert barátai az +embernek nem is lehetnek, én, aki most, mint számvizsgáló, nézegetem a +maga életének számadását, megadom a felmentvényt és elcsodálkozom azon, +hogy mégis volt valamije, gyomorbaja volt s lám nem kell hogy bármije is +legyen az embernek: mert ez az egyetlen tulajdona megölte magát. + +Maga érdeklődött is, Grajnám, tudom, hogy minden érdekelte, állandóan +körültekintett a világban, hogy magának és másoknak be tudjon számolni +mindenről. De minden egyformán érdekelte, vagy igy is lehet mondani: +voltaképpen semmi sem érdekelte. Nem épitett magából hidakat a világ +felé, mert tudta, hogy nincs hiábavalóbb hidépitő munka. Az ember, a +központi pillér, beomlik és a legszebb hidak összedőlnek, még akkor is, +ha a világ megcsodálta őket, hát még: ha senki sem törődött velük! +Gyanakszom, hogy maga azt is tudta, hogy ezeken a hidakon senki +gondolatai nem járhatnak, csak azé, aki felépitette őket. Maga csak +mozgott a világban és nem láttam, hogy köze lett volna hozzá. Maga nem +hatott a világra, de a világot sem engedte magára hatni. Maga azok közé +a kevesek közé tartozott, legalább én ugy néztem, akiknek mindegy, hogy +most élnek-e, vagy hogy ötszáz vagy ezer év előtt éltek. Megint csak ne +nevessen ki: ez nem valamely misztikus gondolat, hanem egyszerüen ezt +jelenti: Vannak emberek, akikben egy életen át sajog, hogy nem előbb, +vagy nem utóbb születtek. _Akkor_, ugy érzik, jobban érezték volna +magukat. Vannak olyanok, akik csak éppen abban az életben vannak jól +elhelyezve, amelyben élnek, viszont néhányan, akik az Egyforma Ember +komorságát és közönyét hordozzák magukban, s akik tudják, hogy az élet +mindig ugyanaz és ugyanannyi csak (körülbelül semmilyen és semennyi), s +hogy mindegy, hogy ezt a részét ki mikor kapja ki, a csontváz öt +kézbütykében igy is, ugy is semmi sem marad. Maga ezt is mintha tudta +volna, Grajnám, és nekem, miközben küzködtem másokkal és vivódtam +magammal, e tizenöt év alatt mindig jól esett, ha a maga nemváltozó +alakját láttam magam előtt fölmerülni. + +– Ime, – mondtam – nincs baj. Ha az ember lemond a mozgalmasságról, +amely ugyis csak járás-helyben, akkor minden rendbejön, visszaülhet +Grajna mellé és nyugodtan elélhet mindhalála napjáig, mert folyton +láthatja, hogy még csak nem is mindegy minden, hanem még annál is +kevesebb. + +És ebben most már nincs változás. Hiába halt meg, Grajna bácsi, én +ezentul is visszatérek magához, vagy ahhoz az emberhez legalább, akit én +a maga szürke sürü szemöldöke mögé képzeltem. Aki, lehet, egészen más +volt, mint amilyennek én láttam, s mint amilyennek itt ábrázolni +próbáltam. De maga, Grajnám, nyilván ezért sem haragszik, maga, ahogy én +összeállitottam magát magamnak, biztosan azt is tudta, hogy a világ és +az emberek nem olyanok, amilyenek, hanem csak olyanok, amilyeneknek +látom őket. Tehát nagyon-nagyon sokfélék, mert hiszen nagyon sokan nézik +őket. Lehet, hogy ott, ahol én józan közönyt láttam, ott sirt és +jajongott az elnyomott élet, fuldoklott a lázongó igazságszeretet, +hörgött a vágy és az akarat. + +De ha igy lett volna, akkor sem esett semmi rettentő. Emlékszik, Grajna +bácsi, a szerkesztői üzenetek refrénjére: ‚Közölhetetlen.‘ Maga tudja, +hogy ez általában az emberekre vonatkozik. Egyik ember a másikkal +közölhetetlen. Ezt még nem tudják az emberek és kétségbeesett +erőfeszitéseket tesznek: szerelem, irodalom, háboru ezeknek az +erőlködéseknek a nevük, amik, sok tizezer év óta, egyetlenegy embernek a +héját sem tudták feltörni a másik ember számára. + +Igy eshetett meg, hogy talán másképp ábrázoltam magát, mint amilyen +lehetett. Akkor, mielőtt elbucsuznám magától, bocsánatot kérek, vagy +csak kérnék, ha volna kitől. De nincs, Grajnám, maga tudta, hogy nincs. +Millió év a világ és mi nem találkozhatunk többé! Hiszen az élők sem +találkoznak egymással, még akkor sem, amikor azt hiszik, hogy együtt +vannak és egymásban élnek. Isten megáldja, Grajnám; magának nincs +szüksége rá, engedje meg, hogy magamnak kivánjam, ami magának már +fölösleges: Nyugodjam békével. + + + + +A KÖPÖNYEG. + +A villamosban, este tizenegykor, a nyugati előtt. Fáradt emberek ülnek a +padokon, fáradtak és közömbösek; egész nap izgultak és érdeklődtek, most +megy kiki haza, hogy a párnára tegye a fejét, aludjon és álmodjék arról, +mi volt tegnap, mi lesz holnap, vagy holnapután, vagy mégazután, mert +sok nap van, az élet hosszu és hosszadalmas. Mielőtt a kocsi elindulna, +még egy baka is fölszáll, botra támaszkodva megy végig a kocsin, leül a +sarokba és külön gonddal helyezi el a lábát. Sebesült. Nini: egy barna +köpönyeg van rajta, barna, nem csukaszürke, nem két sor gombbal, hanem +csak egygyel, a közepén. Barna köpönyeg… Ó, hiszen ez a köpönyeg orosz +katona köpönyege! A baka ül a helyén, de nem nyugodtan ül, mint a +többiek, hanem izgatottan; meg-megmozdul és tekintete ide-odafut… a +kocsiban. Szeretné, ha tudnák… ha tudnák, hogy a köpönyeg orosz, nem az +ő köpönyege, hanem az ellenségé. Istenem, a lábán a sebe, az ő sebe, és +a hátán a köpönyeg, az orosz katona köpönyege. Messze kellett azért +elmenni és sokat kellett elviselni. Marsolni egész nap, feküdni a földbe +vájt takarásban, szoritani és elsütni a puskát, hallgatni, hogy’ fütyül +a golyó a sánc fölött, hogy’ pukkan szét a shrapnell, hogy’ nyög a +szomszéd, talán utolsót; aztán előre kellett futni, bajonét a puskán, +rohanni a szántáson át, arra, ahonnan még egyre lő az ellenség, a +szomszéd elbukik, mintha megbotlott volna, a másik szomszéd is… aztán az +ellenség felugrál és fut hátrafelé, fut, fut, lövünk utána, már +ottvagyunk, ahol az imént ő feküdt, a felásott puha földben… az ellenség +már messzejár, már ujra ledobban a földre és leássa magát és tüzel… és +az én katonám, aki itt ül a villamos sarkában, most, ott, az orosz +árokban kapja a golyót és odaesik az orosz halottak mellé. Csak igy +lehet orosz köpönyeghez jutni. A bakának. Én vehetek itthon valakitől, +de a bakának el kellett menni érte az orosz halottak közé. És mégse +tudja mindenki, hogy ez igy volt, hogy ez a köpönyeg ezt beszéli. +Gyerekek, nézzétek már a köpönyegemet, hiszen azért véreztem, hogy +nézzétek és hogy elmondhassam, mit jelent ez a köpönyeg. Barátaim, urak, +emberek, ne izéljetek, nem hiuság, de hát igazán… ha az ember elmegy egy +ilyen köpönyegért, oda, na, igen messzi… és ugy is történhetett volna, +hogy most nem én ülök itt _annak_ a köpönyegében, hanem _az_ utazik a +moszkvai villamoson az én köpönyegemben… hát látjátok, mert az is +lehetséges; de elhoztam a köpönyeget, rajtam van és ti milyen tudós +emberek vagytok, mindenféle ujságokat meg könyveket olvastok és nem +tudjátok, hogy micsoda köpönyeg ez a köpönyeg? + +De csak én nézem a köpönyeget, a másik sarokból; a baka nem látja, hogy +nézem. A kalauz elmegy előtte, látszik a baka arcán, hogy azt várja +tőle, hogy nem ismer rá a barna köpönyeg miatt, azt mondja neki, hogy +nem katona, váltson jegyet… és akkor meg lehet mondani, hogy nono, azért +mert ez a köpönyeg orosz katona köpönyege… azért még katona ám az ember, +vagy hogy éppen azért katona. De a kalauz egy szót se szól, odébb megy, +rendes köpönyegnek tartja a köpönyeget és azt mondja: + +– Oktogon-tér! + +Csak ezt. Nem, mondja: ejnye vitéz ur, hát elvette tüle, attul a fene +orosztul? Nem, mondja, hanem csak ezt mondja: + +– Oktogon-tér! + +És mert Oktogon-tér, le kell szállnom, de előbb széles mozdulattal +visszaintek a baka felé, rámutatok a köpönyegre és mondom: + +– Orosz, mi? + +A bakának megsugarasodik az arca, a száját kitátja a boldogságtól, +mondani akar valamit, de hirtelen nem tudja, hogy mit kellene. Leszállok +és a gyalogjáróról visszanézek a kocsiba. + +Mindenki a köpönyeget nézi. A baka felhajtja a köpönyeg gallérját. Piros +paroli van a galléron, két piros stráfocska a barna orosz köpönyegen. + + + + +KALANDOK EGY FORINTTAL. + + +1. _Mikor nincs._ + +Baktatok az éjszakában, szomoruan, az orrom után. Egy autó nagyot töffen +az uton, erre felkapom a fejemet és, négy lépésre magam előtt, egy +embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán nem volt jó sora, +aztán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat követett el, talán lopott +is… Nem tudom, nem emlékszem rá, nem szivesen jegyzem meg ezeket az +adatokat. Évenként egyszer-kétszer találkozom vele, olyankor megszólit, +valami hosszu történetet ad elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon +helyesen, azzal végződik, hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége. +Én mindig készen tartom a forintot és szeretném megmondani, hogy a +történetet _ne_ mondja el, nem azért, mert ugy sem igaz, hanem mert a +forintot ugyis átadom, tehát – voltaképpen – ingyen hazudott és ingyen +alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg az, hogy neki +_kell_ a forint: az igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném +vele, mert ugy tünnék fel, mintha nem érdeklődném a sorsa iránt s a +lecsuszott emberek csak másodsorban akarnak segitséget, elsősorban azt +akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De +valószinüleg az emberi természetben gyökerező. + +Most is nyulok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban a +pillanatban kiveri a tüz az arcomat és elkezdem rosszul érezni magamat. +Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem; a pénzemet otthon +felejtettem az asztalomon. + +Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, hogyan +lassitja a lépését, hogy _én_ utolérjem és _ő_ megszólithasson. Halk +lépéssel maradok el tőle és átmegyek az ucca másik oldalára, mert +világos, hogy most nem szabad találkoznom vele. Ő elmondaná azt a +históriát és én azt felelném rá, hogy, kérem, megbocsásson, nincs nálam +pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert husz eset közül tizenkilencben ezt felelik +neki a többi emberek, és pedig olyankor, amikor _van_ náluk pénz. Ezt a +feleletet hát ő már ismeri és tudja, hogy csak kibuvó. + +Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, de ahogy aggódva visszanézek: +látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg akar fogni, okvetlen meg +akarja szerezni a forintját. Biztosan nagyon kell neki. De ha nincs +nálam! Befordulok a körut egy egészen sötét mellékuccájába, és mikor ott +az első sarkot elérem, még egyszer befordulok és elkezdek szaladni, +ahogy csak tudok. + +Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam már a futástól, de muszáj futnom. +Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő arra a sarokra ér, +én már eltünjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor nagyon-nagyon +megbántottam vele, hiszen az, hogy a másik oldalra átmentem, hogy +befordultam a kis-uccába: lehet véletlen is. De hogy futok, felnőtt +ember, éjszaka, az uccán futok, ez már nem véletlen: biztos hogy ő előle +futok… + +A fordulók következtében ujra kint vagyok a köruton, a szivem kalapál, a +halántékom lüktet, a szemem zölden karikázik. Hátha mégis látta, hogy +futok; akkor nagyon elszégyelte magát. És nem kiméltem meg a rossz +érzéstől, amitől pedig meg akartam kimélni, hisz ha találkozom vele és +megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi, +amit most érez, amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem +lehet neki elmagyarázni, mert tul szavakon és tul érzéseken: neki _kell_ +a forint, és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem +kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem nincs +szükségem rá, nincs, mert _van_ forintom, de ő miatta, neki kell, mert +neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon felejteni, de nincs jogom +az övét. + +Milyen komplikált dolog ez és milyen nagyon szomoru! + + +2. _Mikor van._ + +Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt szemtől-szembe és +nem láttam még, hogyan lopnak. Tegnap azonban a véletlen pótolta e +hiányosságát tapasztalatomnak. + +Az uccán találtam egy üres, fekete bőrerszényt és betettem a +felsőkabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az +összehajtogatott ujságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe került az +erszény. Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a mellettem ülő +fiatalember (nagyon csinos, jóformáju fiu volt) belenyult először a +saját zsebébe, onnan rekognoszkálta az én zsebemet, s mert ugy látszott, +hogy nem figyelek oda – de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány – +belenyult az én zsebembe és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon +ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az erszényt +elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az egész +procedura ugy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot nyugodtan ült +mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a mellékuccába, meg +akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyult is a nadrágzsebébe. Közben +én hátulról megszólitottam: + +– Nagy csacsi maga. + +– Kérem…? – mondta ő, a tolvaj. + +– Nincs semmi abban az erszényben. + +– Melyikben? – kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert látnivaló volt, +hogy rám ismert. + +– Abban, amelyiket maga ellopott tőlem. + +– Kérem, én nem loptam – felelte elég bizonytalanul. + +– Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyult érte és onnan kivette az +erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben az erszény nem volt az enyém +és semmi sincs benne: annyiban nem lopta el. + +A tolvaj ránditott egyet a testén, mint aki futni akar. + +– Ugyan ne fusson – mondtam neki. – Látja hogy nem akarok semmi rosszat. + +– Nagyságos ur… Én igazán… + +– Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak? + +Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. Hátha +civilbiztos vagyok. De aztán felelt: + +– A fenét megy jól, nagyságos ur. Hát hiszen tetszik látni. Ilyen jól +öltözött uri ember… és mégis üres az erszény… + +– Na igen, mert nem az enyém – védekeztem én. + +Erre nem felelt. Látszott, hogy most már nem is hiszi, hogy valami sok +pénz lehetne nálam. Megnyugtattam: + +– Nem hordom erszényben a pénzemet. Csak ugy a zsebemben van. Biztosan a +magáé is. + +– Persze. + +– És nem érezte, hogy az erszény üres? Hiszen kitapogatta. + +– Éppen az a jó erszény, nagyságos ur, amibe nincs aprópénz. Abban +összehajtogatott papirpénz lehet. Sok is. + +Kivette az erszényt – most már bátran – és nézegette. Silány jószág +volt. Nyultam feléje, visszaadta. Erre egy papirforintot tettem bele és +ugy nyujtottam át a tolvaj urnak. Örült neki. + +– Nekem tetszik adni? + +– Magának. Mert különben hiába dolgozott. + +– Köszönöm – mondta és aztán, egy kis idő mulva, miközben az +Almássy-térre értünk, megszólalt: + +– Nagyságos ur, mért nem tetszik mondani, hogy ne lopjak? + +– Mért mondanám? – feleltem én. – Ha egyszer az a foglalkozása. Szegény +embertől ugyse lop, mi? + +– Ó, mit tetszik gondolni! + +– Hát akkor csak tessék, fiam, lopjon tovább. + +– Ezt tetszik mondani? + +– Ezt. Kevés haszna van a világnak abból, ha én most magát, egyetlent, +lebeszélem. + +– Igaz – mondta a tolvajom. + +– Isten vele – bucsuztam tőle és nyujtottam a kezemet. Ez nagyon +tetszett neki. + +Kezet fogtunk és ugy váltunk el. + +Mikor visszanéztem, láttam, hogy nézi az erszényt, hátha mégis van benne +összehajtott papirpénz, azon a forinton kivül is. + +De azt már én is megnéztem, nagyon jól, mikor az erszényt találtam. + + + + +MÁS. + +Hallottam elvi jelentőségü vitában, vagy olvastam vastag könyvben, már +nem tudom, hogy az a jó müvész, aki mindig mást csinál, mint a többiek. +Kapitány urnak jelentem alásan, én most jó müvész vagyok, mert én +egészen mást csinálok, mint a többi müvészek. Én egy kedves kis tót falu +elemista gyerekeinek a dolgozatait, házi dolgozatait, krajcáros füzetbe +irt házi dolgozatait olvasom. + +A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak, igen, igen, igy van, +pattognak, ha nem is a kandallóban, hanem a kályhában, s ha nem is +bükkfa az a fa, ami pattog, hanem valami másféle fa, azért mégis +illatos, füst-illata van és jó meleget ád, amire nekem nagy szükségem +van, mert nyaralok és ilyenkor elkél a fütött szoba a szegény embernek. +Milyen szép is: télen meleg, nyáron hideg vidéken élni, másképp mint a +többiek, nem kétlábon, hanem tótágast állva. És nem lapot olvasni, hanem +III. oszt. tan.-ok dolgozatait és a háboruról nem hallani. + +Tehát olvassunk. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + + +_Feladat._ + +1. _Mi tetszett eddig legjobban a háboru eseményeiből?_ + +Nekem legjobban tetszik, hogy a magyarok és a németek elfoglalták +Szerbiát és Belgiát és hogy a magyarok és németek közkatonák és Isten +segitségével harcolnak. + +2. _Mért van most háboru?_ + +Háboru azért van most, mert az angol irigy volt, sok magyar földet akart +hóditani és a magyarok nem hagyták magukat. És azért is, mert az emberek +már nagyon rosszak voltak és Isten nem akart többet türni. + +3. _Most, hogy háboru van, mit szeretnétek legjobban tenni?_ + +Most, hogy háboru van, leginkább szeretnék imádkozni, hogy az Ur Isten +adjon már békét és hogy a magyar katonák hóditsanak meg mindent és hogy +a magyar királynak ne kelljen sok pénzt fizetni. + +4. _Tettetek-e már valamit a katonákért?_ + +Én adtam a katonáknak egy almát. + +5. _Jó, vagy rossz a háboru?_ + +A háboru rossz, mert sok katonának nem lesz se keze, se lába, se orra, +és jó, mert sok rossz ember megjavul. + +6. _Kinek jó a háboru és kinek rossz?_ + +A háboru annak jó, akinek van mit eladni, mert az most meggazdagodik, és +annak rossz, akinek nincs pénze, mert nem kap ennivalót. És annak jó, +aki nincs a harctéren, és annak rossz, aki a harctéren van. + +7. _Mit éreztek, ha a háborura gondoltok?_ + +Ha a háborura gondolunk, nagy szomoruságot érezünk. + +8. _Hogy fog végződni a háboru?_ + +A háboru békével fog végződni. + +9. _Mit gondoltok, idejön-e az ellenség?_ + +Az ellenség nem jön ide, mert az én bátyám nem engedi. + +10. _Mit tennétek, ha az ellenség idejönne?_ + +Ha az ellenség idejönne, fognék egy seprüt és megverném. + +11. _Van-e valakitek a háboruban?_ + +A mama testvére is a háboruban van. Először volt Iglón, aztán ment +Lembergbe, Lembergből Budapestre, Budapestről Rózsahegyre, Rózsahegyről +Kassára, Kassáról a tüzbe. Cime: Feldpost 54. + +12. _Ki a leghiresebb ember a háboruban?_ + +A háboruban a leghiresebb ember a magyar ember. Hiresek még Hindenburg +és Vilmos császár és a magyar király is hires. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Nincs tovább. Aki nem akar hallani a háboruról, bujjon el egy kis +faluban és olvasson elemi iskolai dolgozatokat. És ha nincs elég +gondolkodni valója, gondolkodjék el a kérdéseken, amik e dolgozatokban +állanak. Hogy mért van háboru? És hogy jó-e, vagy rossz-e a háboru? + +A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak. + +Gondolkodom. Szünet. Majd ha kigondoltam valamit, jelentkezem. + + + + +SZALADJ, EGYLÁBU! + +Ezt Bécsben láttam. Bécs városában, melyet a világ legszebb városának +tartok, s a legjobb eleven bizonyitéknak arra, hogy bármit hirdetnek +államférfiak, társadalombölcselők, fejlődéstörténeti elmélkedők és az +emberi gondolkodás egyéb többi szomoru szegénylegényei, a háboru igenis +nem való az embernek, s lehet, hogy nem tudjuk, mire született a föld +legbizonytalanabb állata, az ember, de arra, hogy háborut viseljen, a +legbiztosabban nem született. Nincs sivárabb háborus világváros Bécsnél, +s az a sötétség, szenny, nyomoruság és koldus-alázat, amit a háboru, +Istennek hála, legpozitivabb eredmény gyanánt létrehozott, ugy elüt +ettől a világszép várostól, vagy lesir róla. + +_(A cenzura itt 4 sort törölt.)_ + +Budapest, + +szivem szerelme, a dunamelléki Newyork, vagy Csikágó, vagy ahogy +parancsolják, Budapest, mely a háboru előtt is förtelmesen piszkos, +szük, kényelmetlen, kevert és elrontott cigánysátor volt, ma csak néhány +fokkal olyanabb, s ahogy’ Budapest azelőtt nem volt semmire való, tehát +mindenre való is volt, akképpen most is birja, sőt ragyogóan birja a +háborut. Kiéli magát benne, nagyszerü ürügyet talált arra, hogy +mindazokat a gyalázatos tulajdonságait, amik már békeidőben megvoltak +keblében, fejlessze, fokozza, a tökéletességig vigye. Ha van szive ennek +a városnak: most kétszer olyan gyorsan ver az örömtől, mert most, a +háborura való hivatkozással, olyan szutykos, olyan rendetlen, olyan +rongyos, olyan sötét, olyan galád lehet, amilyen már évekkel ezelőtt +szeretett volna lenni. Most lehet, most az; nem is hiszem, hogy ki +engedi piszkálni magát belőle, még akkor is, ha majd a szélrózsa minden +irányában megkötik a békét, s rátérnek arra, hogy évtizedek munkájával +rendbehozzák mindazt az utálatot, amit eme dicsőséges egy-két év alatt +nem lett volna okvetlen muszáj feldönteni kaján örvendezéssel. De ha +egyszer az ember arra született, hogy büszkén megfujja a hadikürtöt, + +_(A cenzura itt 2 sort törölt.)_ + +Mindamellett Bécsben láttam ezt, nem Budapesten, mert a háboru és amit a +háboru ad, mindenütt egyforma, csak ahogy’ a háborut birják és ahogy’ a +következményeit fogadják, abban van eltérés a föld tájai, városai és +emberei közt. Valamelyik zöld terecske mellett történt, a +Schwarzenberg-Platz táján, de nem tudom megmondani, hogy hol, mert sem +időm, sem kedvem nem volt megnézni, hogy hol vagyok. Csak azt éreztem, +hogy 1917-ben vagyok, a háboru negyedik esztendejében, abban a világban, +amely nem akasztja fel magát a szégyentől, s amely… Ne cifrázzuk. Ezt +láttam: + +Egy fiatalember, _egy_ lábon és két mankón állt a tér sarkán. Nem is +volt rosszul öltözve, nem is volt egyébként nyomorék külseje, csak éppen +egy lába volt neki, a másik lába tőbül levágva, s a nadrágszár, ami ezt +a lábcsonkot fedte, szépen, rendesen vissza volt hajtva és feltürve. +Látnivaló volt, hogy a fiatalember garderóbja azelőtt nem egylábu +nadrágokra volt berendezve, ahogy nem is hiszem, hogy bármelyik kiváló +államférfi meg tudna győzni arról, hogy az ember, a kétlábu, arra való +volna, hogy ha éppen ugy fordul, hát egy lába legyen. Egy lába és két +mankója. + +A fiatalember mellett rendőr állt, akinek két lába volt, s aki be akarta +vinni az egylábu fiatalembert. Be, a rendőrszobára, hogy ott +igazoltassa. A fiatalember, az egylábu, ugy érezhette, hogy ő már végleg +és mindörökre igazolva van. Ott hordozza az igazolványát az üres +nadrágja szárában, nemcsak a rendőrszobáig, de a koporsóig, sőt az +itéletnapi trombitaszóig ott. De a rendőr, akinek két lába volt, nem +érezte ezt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egylábu fiatalember vele menjen. +Még csak azt sem lehetne mondani, hogy a rendőr udvariatlan lett volna. +Nem. Előbb gyalog, majd villamoson, utóbb bérkocsin akarta bevinni az +egylábut, aki sem bérkocsin, sem villamoson, sem gyalog nem akart +bemenni. Keveselte az egy lábát ahhoz, hogy annak az utjai a rendőrszoba +felé vezessenek. Hogy mit követett el az egylábu, nem tudom megmondani, +senki sem tudta azok közül, akik a jelenetet nézték, sőt a rendőr sem +tudta, mert az összes kérdésekre, amik ebben az irányban felmerültek, +kitérő, noha nem udvariatlan választ adott. De helyesen jegyezte meg egy +cilinderes ur, aki jelenvolt a jelenvoltak között: + +– Nyilván elkövetett valamit, ha a rendőr annyira be akarja vinni. + +Nyilván. Ez nagyon egyszerü. Én is igy gondoltam: + +– Ennek a fiatalembernek egy lába van. Nyilván levágták a másikat. + +Nyilván. Ez is nagyon egyszerü. + +De a fiatalember még sem akart bemenni, belemakacsodott abba a +gondolatba, hogy nem megy be, s ezt indulattól sápadt arccal, ha nem is +hangosan, de határozottan kijelentette. + +A rendőr azonban, akinek két lába volt, karon fogta a fiatalembert, +akinek egy lába volt és elkezdte vezetni. Az egylábu vonakodott ugyan, +de ment. A nézők szétoszoltak, mert a dolog most már rendben volt. A +dolgok rendbejönnek. A háborut is megüzenték és aztán rendbe jött. Csak +én maradtam ott a tér sarkán, megkövesedve és néztem a kétlábu rendőrt, +aki beviszi az egylábu ifjut. + +Akkor láttam ezt. Bécsben láttam, 1917-ben, október havában. Szürke őszi +napon. + +Az egylábu fiatalember kitépte magát és futni kezdett a rendőr elől. Két +mankóval futott és egy lábbal. A két mankó párhuzamosan rakta előre, s +az egylába ilyenkor hátramaradt, aztán az egyláb ugrott előre, és a két +párhuzamos mankó maradt hátra. És a csonka test ennek következtében +valami furcsa hintázó mozgást végzett. Olyan volt ez a hinta, mint… +Iszonyu volt ez a hinta. Hinta, hinta, gyerekjáték. Két hintáslegény +huzta jobbról balról a kötelet. + +Az egyik oldalról talán Poincaré, a másikról talán Tisza István. Vagy az +egyik oldalról Lloyd George, a másikról Bethmann-Hollweg… Nem jól +láttam. + +Világ, világ, kusza és érthetetlen világ! Én láttam és nem folyt ki a +szemem! És mások is látták és nem vakultak meg tőle! Szaladt az egylábu +ember a kétlábu elől. Szaladt, hogy elfusson előle, szaladt, hogy a +másik utól ne érje. Azért szaladt. + +Én a szivemben rekedten orditottam: + +– Szaladj, egylábu! Valami rendjük csak kell, hogy legyen minden +dolgoknak. Hát most _ez_ a dolgok rendje. Az iró ir, a kutya ugat, a +puska lő, az egylábu szalad. Azért vágták le az egyik lábadat, hogy +annál jobban szaladhass! Hogy megkönnyitsék a tested sulyát és +egyszerüsitsék a mozgásaidat. Most vagy csak abban az állapotban, hogy +résztvehess a mi nagyszerü olimpiádunkon, amit halottak, kórságosak, +csonkák és őrültek tartanak meg, mindennap, mindenki szeme láttára. +Szaladj csak, egylábu! Te leszel a mi futóbajnokunk. A diszkoszvetőnk az +lesz, akinek a karját vágtuk le, nemes fajunkat az fogja fenntartani, +akinek a két combja közé csapott a gránát. Itt már megvan a gyönyörü +munkabeosztás. Aki ennél szebbet, jobbat tud, azt falhoz kell szögelni. +Szaladj csak egylábu! Ugy se szaladhatsz ki ebből az uj világból, amit +olyan csodálatosan szép áldozatokkal hoztunk létre a magunk számára. Ne +félj, hogy utól nem érünk. Azért vágtuk le az egyik lábadat, hogy +utólérhessünk. Azelőtt elfuthattál előlünk, s ez kényelmetlen volt, most +biztositottunk téged magunknak. Megszeliditettünk és kezessé tettünk, +azzal, hogy lábatlanná alakitottunk. Ne félj, hogy elszaladsz, ne félj, +mi sem félünk! Kinek a fejét, kinek a lábát fürészeltük le, hogy +elintézzük a fenforgó kérdéseket. Most elintéztük őket, s nem is lesz +semmi bajunk velük. Most a törvény igazán utól fogja már érni a bünöst. +E célból operálta le a bünös egyik lábát. És, ha kell, le fogja operálni +a másikat is, mert a fő az, hogy a törvény a bünöst utólérje. És ha nem +bünös? Nem baj! Jobb azért levágni a lábát, mert lehet még bünös belőle. +Hát nem pompás-e, hogy igy tudsz szaladni az egylábaddal? Fujd fel a +tüdőd, feszitsd az izmod, szaladj egylábu! Át a kis téren, át a ködön, +át a felhőn, át a csillagokon. Szaladj az Istenig, egylábu és jelentsd +neki, hogy onnan jössz, ahol káprázatosan fejlődik az ember. Négylábuból +kétlábu, kétlábuból egylábu lett, de vannak már lábatlan példányai is, +ám azért nincs üzemzavar, mert a kétlábu utóléri az egylábut, s az +egylábu hosszakkal veri a lábatlant. Nincs üzemzavar, a világ teteje nem +dől be és a léleknek nincs gyomra, amely émelyegve kiköpje önmagát. + +* + +Az egylábu messze-messze futott. Legalább negyven lépésnyire. A rendőr +csak ment utána, mert két lábon egyelőre mégis könnyebb a +helyváltoztatás, mint egyen. Bent, a kis zöld terecskén, a bokrok közt, +ahol már senkisem látta, csak én, aki siettem utánuk, az egylábu megadta +magát. Zihálva tántorodott a rendőr két karja közé. Az arca sárga volt a +kétségbeeséstől, csapzott haja alól, melyről futás közben leröpült a +kalap, csatakzott a verejték. + +A rendőr csak tartotta két karja közt az egylábut. És nem tudott +_magával_ mit kezdeni. Most már mintha érezte volna a különbséget maga +és a másik közt, az egy lábnyi, de százezer angol mérföldnél nagyobb +különbséget. Leültette az egylábut a padra, visszament a kalapjáért, +fölvette a földről, odavitte az egylábuhoz, kihuzta a keszkenőjét és +letörölte a verejtéket az egylábu arcáról. És a tenyerével megsimogatta +az egylábu fejét, hogy kuszált haját rendbefésülje. Majd körülnézett és +várt egy pillanatig. Nem tudta, mit cselekedjék. Aztán tudta. Kiment a +térről, befordult egy mellékuccába és eltünt. Otthagyta az egylábut, aki +lecsüggedt fejjel, kifordult szemmel nézett utána. + +* + +Én még bizom az emberiségben. + + + + +BÉRKOCSISOK. + +A találkozás köztük ugy történt, hogy Ők elmentek Hozzá, a Miniszterhez +elmentek, mint állampolgárok és mint bérkocsisok és megmondták Neki, +hogy a fuvardijat emelni kell, mert emelni kell és pedig azért, mert +emelni kell. Miért kell emelmi? Mert ha akármekkorára emeljük a +fuvardijat és én azon a felemelt fuvardijon tul nem fizetek hatalmas, +sőt szédületes borravalókat, illetőleg ha a kocsis ilyen jelzőjü +borravalókat nem néz ki testi fellépésemből és mivoltomból, akkor ugyis +a fejemre köp s jó, ha nem az ostorral köp a fejemre. De mégis emelni +kell a fuvardijat, különben – hogy’ is mondta a szónok? – „a sérelmes +határozat a bérkocsiközlekedésnek napról-napra való rosszabbodását, sőt +csendes kimulását fogná maga után vonni, amelynek bekövetkezését +_semmiféle hatósági eszközzel sem lehet majd megakadályozni._“ Szóval, +hogy ismételjem, _ezt_ nem lehet hatósági eszközzel megakadályozni, bár +mostanában mindent meg lehet akadályozni hatósági eszközzel. Azt, hogy +egyem, azt, hogy igyam, azt, hogy mozogjak, sőt még azt is, hogy éljek. +Hatósági eszköz mindenre van, de nagyon jól mondta a kocsisok szónoka, +hogy a kocsisokra nincsen. Mért frissitsek fel olyan hervadt +ostobaságot, hogy állam az államban? Nem teszem. Sőt azt mondom, hogy +álom az álomban volna, ha a kocsisok ellen valóban tudna tenni a +Hatalom, melynek adatott oldania és kötnie, rendelkeznie _minden_ +felett, ami több millió négyzetméternyi területen belül lélekzik és +fuldoklik. Minden: az még nem a kocsisok. És a kocsisok: az még nem +minden. Mert Ő válaszolt is Nekik. Ő azt mondta, hogy „figyelmébe +ajánlja azonban a bérkocsi-gazdáknak, hogy tisztességtudó segédeket +alkalmazzanak, mert…“ + +A megokolásra már nem is vagyok kiváncsi. Esküszöm, hogy Neki igaza +volt, mikor Nekik ezt mondta. Ő nem trónol a felhők felett, Ő közvetlen +érintkezésben van a mindennapi élettel, Ő tehát hallott róla, hogy a +kocsisok gorombák, mint a disznók, Ő tehát ajánlja a bérkocsi-gazdáknak, +hogy válogassák meg a személyzetüket. Oly egyszerü: válogassák meg és +punktum. Menjenek ki az uccára, ahol csak ugy hemzseg az ember, ahol +dagadoz és árad különösen a férfi-munkaerő, ahol minden füttyentésre +tucatjával szaladnak elő a munkakereső férfikarok, csak éppen válogatni +kell bennük s a legalkalmasabb és legfinomabb kocsisokat lehet belőlük +kihalászni és kiszemelgetni. Ez csak nem kunszt! Ezt csak mindenki +megteheti! És _ha_ valaha, akkor _ma!_ Mondom, itt nincs szó +_weltfremd_-ségről, amivel rólunk gondoskodó és bennünket irányitó +embereket hejehujamódon megdobni szokás, itt, ez esetben, kiki tudta, +hogy mit beszél, itt az eleven élet pulzusán tartották kezüket az +Illetékes Faktorok, itt nem az történt, hogy a népnek, mely kenyérért +zajongott, azt válaszolják, hogy ha nincs kenyér, egyék zsemlyét. Aki +nem látja, hogy ez más, az vak s talán éppen a háboruban vesztette el +félszemét. + +Mi az? mit mondott? miben? háboruban? Mit értek én, kötözni való +futó-bolond, e furcsa zengzetü szavon? Csak nem azt gondolom, hogy itt +már válogattak és kiszemeltek, hogy itt megcsökkentették a dolgos karok +számát, hogy innen már elvittenek néhány embert, és éppen fiatalembert, +oda, honnan még soha senki sem jött vissza? Mert ha igy volna, amit még +feltételezni is balgaság, akkor tán, egyrészt a kocsisokra is érvényesek +volnának a hatósági intézkedések, másrészt Ő sem mondhatná Nekik +kedvesen és szelideden, hogy tisztességtudó segédeket alkalmazzanak, +mert akkor ő is értesült volna róla, hogy a tisztességtudó segédeket, +bérkocsis-segédeket és párbajsegédeket egyaránt, igénybevették már más +munkára, amit ugyan csak az évezredek óta bárgyuságban tartott és +ugyanarra nevelt emberiség tart munkának, de amelynél – tizezer év mulva +– a kanális-tisztogatást is tisztességesebb foglalkozásnak itélendik +majd. Ugy van, ugy van: igénybevették őket! mésszel keverten mütrágyát +csináltak belőlük, legtöbbször ott, ahol még termést sem lehet várni a +talaj e dus és kéretlen megmüvelésétől, mocsarakban, vadon-erdőkben, +kősziklák közt dugták földbe a – röviden – embersegédeket, kiket isten a +maga képére teremtett, kik istent a maguk képére teremtették, hogy +féljenek tőle, mikor pedig nem tőle kell félni. + +Mindemez elásott alkalmazottak közt és Ő közte roppant nagy azonban a +különbség. Mivelhogy Ő él, amit ama többiekről nem lehetne elmondani, s +mindaddig, amig elevenek és holtak közt meg lesz az az áthidalhatatlan +differencia, hogy az eleven kinyithatja a száját és beszélhet, a holtnak +ellenben nemcsak kötelessége, de kényszerüsége is a hallgatás, addig én +nem tudom megmondani, hogyan lehetne segiteni az aktuális folyóügyeken. +Hogyan lehetne kényszeriteni akár Őt, akár társait arra, hogy tudomásul +vegyék, hogy kizökkent a világ, Horáció, hogy itt valami olyan van, ami +még sohasem volt, amit lehetetlen volt elképzelni, amig nem volt, +képtelenség elhinni most, amikor van s amire iszonyat és fertelem lesz +visszagondolni, midőn már nem lesz; valami olyan, amihez képest minden, +ami ellen paragrafust irtak emberi törvénybe, gyermekjáték és +szappanbuborék, amihez arányitva az emberevés csak gasztronómiai +gurméria, még csak nem is izlésbeli eltévelyedés. Mert hogy a halott +ember husát meg kell-e enni vagy sem, erről lehet véleménykülönbség, de +hogy az élő embert, akit apa nemzett, anya szült, meg kell-e ölni, arról +aligha lehet vita. Ne is legyen vita róla. Csak éppen vétessék +tudomásul, hogy lakodalma vagyon itt a Halálnak s hogy amennyiben e +lakodalom elkésett meghivottai kocsira ülvén, gorombább segédekkel +találják szemben magukat, mint kivánatos volna, akkor ne mondassék a +segédek gazdáinak, hogy válogassák meg alkalmazottaikat. Nem lehet, +uram, nem lehet! Nincs már mit válogatni. A maradék anyaggal +csinálhatsz, amit akarsz, de ne kivánj uj matériát, vagy ne tégy ugy, +mintha nem tudnád, hogy nincs uj matéria, mert amig száddal fiat szülni +nem tudsz, addig elvétkezel Ember és Világ ellen, ilyen beszédeket +beszélvén. Nyisd ki a szemedet és láss, vagy ne mutasd meg nékem, hogy +akkor sem látsz, ha kinyitod, hisz igy kénytelen vagyok azt gondolni, +hogy ha Te nem volnál ott, ahol vagy s a többi társaid itthon és +külországban nem volnának ott, ahol vannak: most nem az volna, ami +valóban van. S aminek még akkor sem lett volna szabad megtörténnie, ha +az emberiségnek csak két dolog között lehetett volna választása: hogy +vagy azt csinálja, amit csinál, vagy visszatér az őserdőbe, fészket +rakni a gorilla mellé, a mangófa ágaira. Az ember, ha Ti nem lettetek +volna, inkább visszatért volna s vadállatul is emberebbnek érezhette +volna magát, mint amilyen most, mikor a dögkikaparó hiéna is szégyelheti +magát miatta. + + + + +EMLÉKEIM. + +Nem vagyok még öreg, de már vannak emlékeim, ettől már valószinüleg egy +lépés csupán az öregség. Ha valamit látok, amig nézem: eszembe jut +valami más, valami olyan, valami arra vonatkozó, ami jobban érdekel, +mint maga az, amit látok. Nagyon meresztem már a szemem visszafelé. + + +1. _Psilander_. + +Pogány József könyvében Dániáról olvastam néhány sort Psilander felől. +Hogy mennyire mulattak azon a dánok, hogy Psilander minálunk olyan nagy +férfiu volt, mikor itt járt. Nagy férfiu. Ő volt _a_ férfi. De mennyire +ő volt. + +Emlékszem: + +Ültünk a villamoson, én a hosszu padon, velem szemben a négyüléses +fülkében négyen: két férfi és két nő. Az egyik nőt nem néztem meg, már +nem tudom, milyen lehetett. A másiknak nagy, husos, de fitos orra volt, +az orra alatt egy szépségflastrom, ami, összbenyomásban, csakugyan +széppé is tette. A két férfi közül az egyik ügyvédjelölt volt, a másik +férj vagy férjjelölt. Száraz, sárgabajuszu ember. Ez volt Kaczander ur, +amint a beszélgetésből utóbb megtudtam. + +A villamos a Royal-Orfeum mellett gördült el, ahol Psilander akkor +személyesen vendégjátszott. A délutáni előadás közönsége ömlött éppen az +utcára. A lenyugvó nap utolsó sugarai a ház homlokzatára s azon vagy +száz hónál fehérebb fehérnadrágra, lovon ülő fehér nadrágra estek. A +plakátokra, melyek Psilandert ábrázolták. + +– Psilander! – mondta csendesen a nő, akinek az arcára már nem +emlékszem. + +A fitos egy szót sem szólt. Az ügyvédjelölt megszólalt: + +– Nem tudom, mit találnak rajta a nők. + +– Magából az irigység beszél – szólt az a nő, akinek az arcára már nem +emlékszem. + +– Hehe, az irigység! – mondta az ügyvédjelölt és zavarában rágni kezdte +a sétapálcája fejét. + +A sárgabajuszu férfi, akinek roppant száraz Ádám-csutkája volt, +megszólalt: + +– Na… – mondta szárazon. + +A nő, akinek az arca már nem jut eszembe, megkérdezte: + +– És Kaczander ur nem irigyli? + +A megkérdezett ur arcára száraz bölcseség telepedett, olyan száraz, mint +a sárga bajusza, mint a mozgó Ádám-csutkája. + +– Nincs benne semmi értelem – mondotta. – Semmi értelem nincs egy +ilyenbe, akiben ennyi póz van. + +– Igen, – mondta az ügyvédjelölt – a vászony csinált belőle nagy embert, +a vászony. + +Kaczander ur folytatta: + +– Megnéztem a szinpadon. Csupa póz. Hol lehet ott az értelem? Semmi +értelem. + +És nyelt egyet, szárazat, a száraz bajusza alatt, a száraz +Ádám-csutkájával. + +E pillanatban a husosorru, de fitos nő ránézett Kaczander urra. És pedig +ugy nézett rá, hogy a pillantása lassan végigsétált Kaczander uron a +válltól, a derékon és combokon át, le a térdéig. Rettenetes pillantás +volt, néma pillanás, amelyből csak ugy süvitett a beszéd. Láttam a +helyzetet. A nő, akinek az arcára már nem emlékszem, az ügyvédjelölthöz +tartozott. A fitos, husosorru ellenben Kaczander urnak volt a +menyasszonyféléje. És a fitos, husosorrunak a pillantása ezeket mondta, +de ezeket, egész pontosan: + +– Te! Te! Te sárga…! Te! Te szürkenadrágos senki…! Te! Te száraz +überciher! Hol van a vállad, A Milyen Annak Van? Te horpadt bordázat, +te…! Hol vannak a Dagadó Keblek, A Mik Annak Vannak? Hogy’ mered +kinyitni az elhervadt szádat?… Hol vannak a Ragyogó Fogak, A Mik Az Ő +Ajka Mögül Villognak? Te ráncos, térdes trombitanadrágu, hogy’ is +viselhetsz te is nadrágot? Mikor Az Ő Fehér Nadrágja Olyan, Mint az +Álombéli Párnák? Ó vakarcs, ó kenderkóc, ó kelkáposzta, ó hétköznap, ó +irodakabát, ó tyukszemgyürü, ó fogpiszkáló, ó stoppolt harisnya! Ó, ó, +ó! + +Ezeket mondta a husosorru, fitos nő néma szemével, amely szem aztán +visszavillant paráznán a Royal-Orfeum felé s a fitos e másik +pillantással végérvényesen már előre megcsalta Kaczander urat, aki majd +a férje lesz s már előre hatalmasat tört a házasságon, melyet Kaczander +ur vele lesz kötendő. + +Szédülten szálltam le a villamos kocsiról. + +Csak utólag jutott eszembe, milyen különösen rokonok Kaczander ur és +Psilander nevei. De Psilander győzött, égen át, légen át, s Kaczanderné +gyermekei mind, mind tapadó, dagadó fehér nadrágokban fognak világra +jönni, vitézkötéssel jobbkarjukon s talán egy miniatür paripácskával +gömbölyded testecskéjük alatt. + + +2. _A sági asszony._ + +Virágokat árulnak az uccán. Puttonos parasztasszonyok. Hadi áron, gonosz +ábrázattal, melyből felém parázslik: + +– Hát te mért nem vagy katona? Az én uram az, a testvérem is az. Ha már +te nem vagy az, te gazember, legalább a bőrödet lenyuzom a virágomért. + +Emlékszem: + +Egy háboru előtti tavaszon éjszaka, félkettőkor, egy asszony ült a +nyugati pályaudvar lépcsőjén, mind a két kezében egy csomó orgona volt +és kinálta. + +– Mennyiér’ adja, néni? + +– Négy krajcárér’ – mondta a néni, aki közelebbről egyáltalán nem néni, +hanem menyecske. Fiatal, sima arcu, csak éppen nagyon komoly szinekbe +öltözött, azért volt olyan, mintha néni volna. Az arca nem volt szép, de +végtelenül kedves, a szeme tiszta és őszinte, a szája piros és +egészséges, a fogai fehérek. Az egész asszony, ugy ahogy ott ült, maga a +közvetlenség, a bájos józanság volt. Nem volt benne semmi népies, semmi +néprajzi, semmi tájjellegü. Egyszerü és derék nőnemü magyar ember volt. + +– Honnan való, menyecske? – kérdeztem tőle. + +– Ipósaágró – mondta ő, de a tájszólás csak diszkréten zengett a +szavában, nem olyan durván, ahogy én leirom, mert a fonetika tökéletlen. +Csak éppen hogy egy kis zamatot adott a beszédnek. + +– Ipolyságról? Onnan jött? + +– Onnan; két forint hatvan az ut. + +– És a virág miatt? + +– Az ám. De mert két forint hatvan az ut, már nem futja éjszakai +szállásra. Tizenöt krajcárt kérnek. Hát inkább itt elüldögélek reggelig. + +Nem panaszképpen mondta. Csak gazdasági adatokat állapitott meg, +mosolygós arccal. + +– De igazán négy krajcárér’ adja ezt a csomó virágot? + +– Annyiér’! Egy szál tubirózsa, az meg egy krajcár. + +Tubirózsa alatt ne tubarózsát tessék érteni, hanem valami olyan fehér +virágot, mint a hóvirág. De erős, jó szaga volt, a nevét akkor sem +tudtam, azóta sem bukkantam rá. + +A kisérőm azt mondta, hogy venne egy szál tubirózsát, de nincs +krajcárja. + +– Akkor vigye el a tubirózsát _csak ugy_. Marad még nekem. + +– És az orgona négy krajcár? – csudálkoztam én a sok virágon. Aztán +magyaráztam neki: – Nem szabad ilyen sok orgonát adni négy krajcárért. +Nem lehet igy kiárulni az utiköltséget. + +– Bizony nem, – mondta a menyecske – de megtróbáltuk, oszt rajtavesztünk +most. + +– Adja drágábban a virágot, a pestiek nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy +ilyen olcsón kapják. + +– Olcsón? – mosolygott a menyecske. – Nem ér ennyi virág többet négy +krajcárnál. + +– Ipolyságon. Itt többet ér. Kérjen többet érte. + +Én egy hatost adtam a csokorért. Megköszönte. Azt is, a tanácsot is. + +Félóra mulva ugyanarra mentem haza. Ott ült a sági asszony és ugyanannyi +virágot kinálgatva az édes arcával ezt mondta: + +– Négy krajcár a bokréta. + +Ballagtam haza csendesen. Közben elkezdtem bizni a magyarban. Jó nép +lehet az, amelyiknek ilyen példányai vannak. Szépek, egészségesek, +okosak, becsületesek, egyszerüek. + +Milyen kár, hogy ez a nép azóta kevesebb lett. Kevesebb… kevesebb… +annyival kevesebb, a mennyivel a virág drágább lett. + + + + +GYÁSZ-KONCERT. + +– 1914. julius – + +Nem érdemes meghalni; oly rosszul gyászolnak az emberek. Kiteritve +feküdt a nagy halott, és adva volt a részvét legnagyobb mennyisége. Mily +csunyán nyilatkozott meg! Hol volt a csend, aminek minden tetemet körül +kell vennie? Hol volt az emberi méltóság, az egyetlen, amivel ünnepelni +lehet? Sehol. Mindenünnen csak a sajtó üvöltözése hallatszott. Mint a +kofák, ugy rikácsoltak bosszuért s ha lett volna is, aki szeretett volna +csendet teremteni, nem merte fölemelni szavát, félt, hogy őt tartják +kegyeletrontónak. Joggal félt tőle, mert ő is az lett volna, ahogy +mindenki az, aki a koporsó körül egyébről beszél, mint a halottról. És +itt mindenki egyébről beszélt; kiteregették a főherceg romantikus +házasságának kék selyem köpenyét s a népek milliói ebbe a selyembe +törölték szájukat, az ólombetüs nyilvánosság a napi szenzációktól sáros +lábbal táncolt és ugy szórta a gyász hamuját, saját hirdetési gondokban +megőszült fejére, hogy mindenkinek a szeme teli lett nem a könnyel, +hanem ezzel a hamuval. Egy percig nem gyászoltak; mingyárt a felelőseket +keresték és káromkodtak. Aztán a temetési pompának estek neki és +kritikai villával-késsel azt habzsolták föl. Három árva cimen tolakodtak +be egy elkomorodott gyermekszobába és szinte ugy taszigálták oda a három +árvát a ravatal mellé. Sivitottak: + +– Engedjétek ezeket is gyászolni! + +Sikitottak: + +– Nem elég a gyász, gyászabb gyászt mutassatok. + +Minden suszter udvari entrepriz szakértőnek csapott fel és jobban tudta +Montenuovonál, hogyan kell trónörököst temetni. + +Nem érdemes meghalni, annyira nem tudják az emberek, mit csináljanak a +halállal. Minden alkalommal kiderül, hogy a halál nem nekik való, talán +azért, mert az élet sem. Ugy viselkednek, mintha nem ők volnának azok, +akik már huszezer év óta, vagy tán több óta, mindigtől fogva, amióta +élnek: meghalnak. A halotti tor, amiben az ember kezdettől kifejezte, +hogy nincs semmi köze a halottakhoz, ma is megvan, a nagy temetések +formájában. S hogy a halotti toron az emberek leigyák magukat és +megbicskázzák egymást, ez is megvan, mikor a nagy temetést azzal akarják +cifrázni, hogy udvarmestert vinnének vágóhidra, ha lehetne. Minden ugy +van, ahogy kezdettől volt. Vannak sirató-asszonyok, akik értelem és ok +nélkül orditoznak: + +– Jaj szerelmes fiam, meghaltál; meghaltál én szerelmes fiam, meghaltál +egyetlenem! + +S közben nemcsak a szemük, hanem a lelkük is száraz. A halált is arra +használják fel, hogy – rosszul – kiéljék magukat… + +Rég nem gyászoltak az élők olyan förtelmesen, mint most. + +Király ha volnék, végrendelkezném, hogy a halálom után egy hétig +nyomtatott betük ne jelenjenek meg. Időt adnék alattvalóimnak arra, hogy +meggyászoljanak. És büntetést szabnék azokra, akik tetemem körül +turkálnak. És kényszeriteném őket arra, hogy nem magukhoz, de az +Emberhez és a Halálhoz méltóan gyászoljanak. Esetleg ugy, hogy sehogysem +gyászolnak, azzal is kevésbbé gyaláznák meg emlékemet, mint a +lármájukkal, amit én ugy sem hallok, s amit csak azért csapnak, hogy +egymás fülét megtöltsék vele. + +A Mádi, aki olyan hatalmas hivő volt, hogy még a XIX. század végén +nemcsak akart, hanem tudott is uj vallást alapitani, megkorbácsoltatta +az asszonyokat, akik hangosan bőgtek a hozzájuk tartozók halála fölött. +De hiába tette. Az asszonyok örömmel szenvedték el a korbácsot, hogy +annál jobban bőghessenek. S mert az ugynevezett kulturemberiség mind +asszonyokká válik, hasztalan csattanna le a hátára az ostor. Az emberek +nem tudnak gyászolni, mert komolyan nem is akarnak, csak ugy tesznek, +mintha akarnának. Élni akarnak, s ki nem lehet verni belőlük, hogy a +mások halálát is ne a maguk élete javára értékesitsék. Kiélik a maguk +undok életét a mások fenséges halálában. + + + + +CÉLTÁBLA. + +Károly-Mária-Jeromos, akit vezetéknevén Leclanchenak hivtak, könyvelő +volt Párisban, a Murette cégnél, mely gyarmatárukkal foglalkozott. +Károly-Mária-Jeromos épp ugy ült a Richelieu-utcai elsőemeleti iroda +szobájában egy ferdesiku magas asztal előtt, kacsalábon forgó +támlanélküli magas széken, ahogy a könyvelők Berlinben, vagy Bécsben, +vagy Pesten ülnek, mellel nekidülleszkedve az asztalnak, s a +könyvóriásba, amelyben vizszintesen és függőlegesen vékony piros vonalak +szaladtak, neveket és számokat irt be, hol az egyik, oldalon, hol a +másikon, s néha fekete lénia mellett, a tollával szép egyenes vonalakat +huzott a beirt sorok alá. Volt eset rá, hogy az autobusz, amely odalent +végiggörgött az utcán, tulságosan rázta a padlót is, a ferdehátu asztalt +is, s a vonal, amit Károly-Mária-Jeromos huzott, a fekete lénia mellett, +nem sikerült. Olyankor Károly-Mária-Jeromos boszankodott, s azt gondolta +magában, hogy az ördög vinné el a modern technika vivmányait, zavarják +az embert a munkájában. + +Egyebekben középtermetü emberke volt, kicsiny fejü, alacsony homloku, +bizonytalan zöld szemü, szőkés bajuszu, olyanféle, mint a legtöbb ember +mindenütt. Hogy a hazáját szereti, vagy hogy hogyan szereti a hazáját, +arra talán nem is gondolt a háboruig. Csak mikor az első izgalmak +kezdődtek, akkor érzett valami melegfélét a szive tájékán, ha az utcán +zászlós, virágos, de különben nem valami tiszta katonákat látott +elvonulni. Ő maga, mint gyönge alkatu legényke, alkalmatlan volt, s nem +is képzelte, hogy még belőle is katona válhatik. Az invázió napjaiban, +mikor önkéntes jelentkezésre is felszólitották az ifjuságot. +Károly-Mária-Jeromosnak is eszébe jutott, hogy jelentkeznie kellene, +azonban Becque ur, az iroda főnöke azt mondta neki, hogy ez bolondság: +mire Károly-Mária-Jeromost kiképzik, addig a németek régen elfoglalták +Párist, s a békét régen megkötötték, semmi értelme nem volna hát a +katonásdinak. Ebbe Károly-Mária-Jeromos belenyugodott. + +Szeptember elején ujra érezte a meleget a szive táján, mert akkor a +lapok ugy jelentek meg, hogy az első négy hasábon keresztbe az volt +nyomtatva: + +– Győzelem. + +És a Marne melletti csata leirását lehetett olvasni hosszu hetekig, s +mindenki mással együtt Károly-Mária-Jeromos biztos volt benne, hogy most +a diadalmas előnyomulás következik a Rajnáig és utána a béke, ugy, hogy +Elszász-Lotharingia visszakerül Franciaországhoz. Bár ez időtájt még +Elszász-Lotharingia Károly-Mária-Jeromost nem tulságosan érdekelte. + +Azután mindig ujabb győzelmeket olvasott és cikkeket arról, mily +szörnyüségeket követtek el a németek Belgiumban is, Franciaországban is. +Azelőtt nem gondolkodott róla, de most lassanként meggyőződéssé lett +benne, hogy a németek csakugyan vadállatok, rosszabbak minden rossznál, +s hogy valóban ki kell irtani őket. Egy alkalommal, mikor német +hadifoglyokat vittek a Szajna mellett valahová, ő is ott állt a +gyalogjáró szélén és kiköpött előttük. Ezek a foglyok szennyesek, +gyüröttek, torzonborzak voltak és ahogy Károly-Mária-Jeromos rájuk +nézett, látta világosan, hogy ezektől a disznóktól minden kitelik. + +Egy esztendő mult igy el és Károly-Mária-Jeromost sokszor sorozták, de +négyszer vagy ötször ujból alkalmatlannak itélték. Ötödször vagy +hatodszor vált be csak, s minden ellenkezés nélkül vette fel az +egyenruhát. Lap-olvasmányaiból tudta, hogy ez már az utolsó erőfeszités, +s az előbb vagy utóbb bekövetkező front-áttörés után az a kontingens, +amelyhez ő is tartozik, okvetlenül a Rajnáig nyomul előre. + +Közben az élet észrevehetően sivárabb és szomorubb lett körülötte, sok +volt a nyomorék és sok az özvegy, de Károly-Mária-Jeromos tudta a +lapokból, hogy a nagy végső cél minden áldozatot megér. Ezeket az +áldozatokat ő közvetlenül nem érezte, mert családjában eddig még +egyetlen halott vagy sebesült sem volt; talán a vidéki ágazatban igen, +de e vidéki rokonokkal Károly-Mária-Jeromosék már évtizedek óta nem +érintkeztek. + +Károly-Mária-Jeromos önkéntes volt, s a kiképzést elég jól birta. +Hamarosan altiszt lett belőle, s akkor, mert nagyon pontos, +kötelességtudó katona volt, áttették Lyonba kiképzőnek. Talán egy +esztendő tellett bele, amig Károly-Mária-Jeromost hadnagygyá léptették +elő s ugyanakkor egy menetszázad élén a frontra küldték ki. +Károly-Mária-Jeromos éppen olyan jelentéktelen emberke volt most is, +mint a háboru előtt, de most már utálta a németeket, akik miatt a +háborunak nem tud vége szakadni. Még egy különbség volt +Károly-Mária-Jeromos előbbi és mostani állapota közt. A Murette +gyarmatáru cég könyvelőjéből nagyon jó céllövő lett, a gyalogsági +fegyverrel ezer lépésről biztosan beletalált a céltábla embert ábrázoló +sikján abba a fekete-fehér karikájába, amely a szivet jelöli. Ő maga nem +sokat adott erre az uj tudományára, legföljebb ha mulatságot okozott +neki, hogy mikor a legénység már félórahosszat lődözte az éleset, ő is a +kezébe vette a puskát és egyetlen-egyszer kilőtte, de akkor pontosan a +célbaba szivébe. + +Károly-Mária-Jeromos Verdun alá került, ahol a nagy német offenziva és a +nagy francia ellentámadás óta már hónapok óta semmi sem történt. +Károly-Mária-Jeromos sokat olvasott a verduni pokolról, de most, hogy +látta a vidéket, éppenséggel nem találta a pokolhoz hasonlónak. +Köröskörül mindenütt romok, a föld felturva ágyugolyóktól, erdők fái +letörve, itt-ott egy-egy olyan fa is, aminek a fele lombkoronája volt +csak meg. Egyébként a környék csak kopár és unalmas volt, de nem pokoli. + +A legelülső francia árok itt egy enyhe dombnak a tetején huzódott, s +szemben egy másik dombtetőn, nem egészen ezer lépésre volt a német árok, +de csak tudták, hogy ott van, látni épp ugy nem lehetett innen a németek +árkát, mint onnan a franciákét. A két domb között mindenütt árkok, +drótsövénymaradékok; kukkerrel állitólag még temetetlen halottakat is +lehetett látni, gépfegyver és aknavető maradékokat okvetlen. De ha a +szél onnan fujt, semmi rossz szagot nem hozott már. Ha voltak is +temetetlen halottak, feloszlásuk régen befejeződött. + +A fedezék, amiben Károly-Mária-Jeromosnak ezentul élnie kellett, elég +kényelmesen volt kiépitve, nagy, fenyőgerendákból összeácsolt folyosó +volt, külön kis tiszti lakással, amelybe már Károly-Mária-Jeromos elődei +minden lehető kényelmet becipeltek. Volt itt ágy, könyvszekrény, +mosdókasztni, s aminek Károly-Mária-Jeromos örült is: villanyvilágitás. +Mikor Károly-Mária-Jeromos megérkezett és a szolgálatot átvette, akkor a +villanyvilágitás éppen nem szuperált, rövidzárlat miatt, de mondták, +hogy estére kelve a szomszéd századtól átjön egy szerelő és rendbehozza +a dolgot. + +Délelőtt tizkor volt a váltás; akkor került bele Károly-Mária-Jeromos a +fedezékbe, melyet egy hadnagytársa mutogatott meg neki. Ez a hadnagy +göndörhaju, görbeorru fiu volt, s Károly-Mária-Jeromos gyanakodott rá, +hogy zsidó, de mert a nevét nem hallotta bemutatkozáskor, nem volt benne +biztos. A göndörhaju másfél óráig magyarázott Károly-Mária-Jeromosnak, +fölvezette a lőrésekhez, amik mellett szép sorjába voltak állitva a +puskák, aztán meghitta uj kollégáját délutáni teára és elbucsuzott tőle. + +Károly-Mária-Jeromos ott maradt és kitekintett a lőrésen. + +Ahogy átnézett a szemközti dombra, meglepetve látta, hogy a taréján +figurák mozognak. Kivette a távcsövet, ugy nézett oda. Németek voltak, +csöbrökkel a kezükben. Vizet, vagy ételt vihettek. Szabad szemmel nem +voltak nagyobbak két arasznál, de ahogy a domb élesen rárajzolódott a +horizontra, nagyszerü célpontoknak látszottak. + +Károly-Mária-Jeromos gépiesen nyult egy puska után, hosszába lehasalt és +célzott. + +De a háta mögött morgott valaki. Károly-Mária-Jeromos hátra nézett. +Szőkeszakállas, magas közlegény volt, aki nézte, mit csinál a hadnagy. +Károly-Mária-Jeromos nem törődött vele, visszahajtotta a fejét a puska +mellé. Ugyanakkor a szőkeszakállas fej is odahuzódott melléje és +kibámult a lőrésen. Aztán szó nélkül eltolta a puskacsövet a világosság +felől. + +– Na! – szólt Károly-Mária-Jeromos. + +A szőkeszakállas közlegény csendesen beszélt: + +– Vigyázz, – mondta – ott emberek vannak. + +– Németek! – mondta Károly-Mária-Jeromos, s csak azután akart tiltakozni +az ellen, hogy a legény tegeződik. De még mielőtt rátérhetett volna, a +szőkeszakállas megint kinyitotta a száját és nagyon halkan mondta: + +– Emberek. + +És elhuzódott a hadnagy mellől és lent az árokban tovább ballagott. + + + + +SZÉP MESÉT IROK. + +Emberek, emberek, ide jőjjetek, ide gyüljetek körém, mert szép mesét +irok most én tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek. Hiszen csak +azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak. + +Szép mesét irok néktek a boldogságról, hiszen csak azért vagyunk a +világon, higyjétek el, hogy boldogok legyünk. Nem az én boldogságomról +irom a mesét, mert az titeket ugy sem érdekelne, hogy én boldog nem +vagyok, hanem a ti boldogságotokról mindannyiotokéról, mert ti mind +lehettek boldogok. Én, és vannak még ilyen emberek, ha nem is sokan, de +egynéhányan, én nem létező falakba verem a fejemet, nem létező tüskén +vérzem meg a szivemet, de ti másmilyenek vagytok, higyjétek el, ti +lehetnétek boldogok. + +Ne nevessetek ki, emberek, ha azt mondom, hogy a boldogság olyan, mint a +szivárvány. Van azért az, ha nincsen is; ha senki sem fogta is még +hétszinü szalagját a kezében. Van azért az, emberek, majd én elmesélem +tinéktek. Igen, igen, emberek, én már láttam a szivárványt közelről, én +már láttam, hol kezdődik a szivárvány. Hallgassatok csak rám, emberek. + +Déli óra volt, nagy napsugaras dél, de az ég sarka fekete felhőkkel volt +teli, egészen fekete, félelmes felhőkkel, de csak a fejem fölöttig. +Onnan kezdve szürkén és fehéren dagadoztak a felhők, tülekedtek és +tolakodtak, de aztán odébb, a zöld hegyhát fölött, már vékony pókhálós +rongyokká szakadoztak s az ég másik feléről, ragyogó kék selyem +táblájáról sütött a nap szikrázó sütéssel. + +Én a folyó partján álltam, emberek, köztem és a hegy erdős lába közt a +folyó volt és tul a folyón, a hegy lába előtt, a rozsföldek közül +kezdődött a szivárvány. Ó emberek, higyjétek el, hogy igy volt! + +A zöld hegyhát volt a háttere a csudaszép szalagnak és a rozsföldek +közül szaladt fölfelé, föl az égre, a szürkére, feketére. Emberek, +emberek, csak a hidon kellett volna átmennem, száz lépés sem volt, +emberek, nem volt száz lépés sem s a rozsok kalászából nőtt ki a +szivárvány. Nem mentem át a hidon, miért mentem volna át, nem kell +megfogni a boldogságot, emberek, elég látni, elég tudni, hogy hol +kezdődik… + +De mért nem figyeltek rám, emberek? Ez nem érdekel benneteket? Hát mi +érdekel, mondjátok meg, hogy mi érdekel, majd arról irok szép mesét +nektek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek, hiszen csak azért vagyunk a +világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk egymásnak. Mi az, mi az, +emberek, nem figyeltek ide és vörös a kezetek? Miért vörös a kezetek, +emberek. + +Nem, nem igaz! Ne mondjátok, hiába mondjátok, én ugy sem hiszem, hogy +vér az a kezeteken. Emberek vére van a kezeteken, emberek! Nem öltetek +ti, hiszen ember nem öli meg az embert, aki mind csak azért van a +világon, hogy örömet okozzon egymásnak. Nem, nem, ne mondjátok és ti se +higyjétek! Ne mondjátok, hogy mindennap; nem, soha! ne mondjátok, hogy +már eddig is mindig; nem, soha! ne mondjátok, hogy ezentul is +mindörökkön; nem, nem, soha! + +Mi az, emberek, mit beszéltek? Hogy győzni kell? Kit akartok legyőzni? +És mit akartok attól, akit le akartok győzni? Hogy azt cselekedje, amit +ti óhajtotok? De tudjátok-e ti magatok, hogy mit kell cselekedni? Nem is +amazoknak, csak nektek magatoknak? Ki tudhatja? Ki tudhat bármit oly +biztosan, hogy azért egy csepp vért is elcsordithasson? Mit mondtok, +emberek? Hogy ellenség? Hát azt is tudjátok, hogy ki az ellenség? Ti már +beláttatok egymásba, emberek? De próbáltatok-e már önmagatokba +tekinteni? Láttátok-e már, hogy látni ott sem lehet? Ha akármit mond a +_másik_, emberek, az szó csak, csak szó; mit lehet tudni, mi van +mögötte? Ember van mögötte, emberek, de hogy milyen az ember, azt ember +csak nem tudhatja! + +Hiszen azért gondoltatok istent magatoknak, hogy legyen valaki, akiről +azt hiszitek, hogy belenéz az emberbe és látja, hogy milyen. De csak nem +mondjátok, hogy ti vagytok az isten, ti nem lehettek az, akit +gondoltatok magatoknak, hiszen akkor ti is csak gondolat volnátok és +egymás vérét nem csordithatnátok. + +Jaj emberek, szerettetek-e már? Ne haragudjatok, hogy megkérdezem +tőletek, de véres a kezetek, aligha szerethettetek; harmat van a kezén +annak, aki szeretett, illat van a kezén, élet van a kezén. De ha mégis +azt hiszitek, hogy szerettetek, emlékezzetek csak, mikor akit +szerettetek, azt mondta, hogy szeret: milyen puszta csengés volt az, +mennyi bizonytalanság reszketett – ti bennetek – a szó mögött. + +Csak mondta, csak szó volt, de hogy szeret-e, soha meg nem tudhattátok, +hisz ember volt, akit szerettetek, s az ember azt mondja, amit akar, +emberek! És ti mégis tudni akarjátok, hogy ki az ellenségetek! + +Mért mondjátok, hogy fogoly és zsákmány, emberek? Minek az nektek? És +mutassátok meg azt a foglyot, hadd látom én is, hogy látom-e, hogy +fogoly? Semmitsem látok, emberek. Csak embert látok, százezret, milliót +és hiába mondjátok, hogy fogoly, én nem tudom meglátni rajta, emberek. +Én is ilyen vagyok, te sem vagy másmilyen, s mi ketten foglyok nem +vagyunk. Mért mondjátok, hogy fogoly? A zsákmánytokon sem látok semmit, +emberek. Tárgy ez is, tárgy, tárgy, szomoru, örök tárgy, olyan, mint a +tintatartóm, a teaszürőm; tárgy, ami tul fog élni bennünket, mert csak +mi megyünk el innen emberek, a tárgyak ittmaradnak és nem bántják +egymást. + +Emberek, nem értem a szavatokat és ti sem értitek az enyémet. De ne +akarjátok, hogy _én_ értsem meg, amit ti beszéltek, hiszen abból emberek +halála következik. Idejöjjetek, erőlködjetek, _ti_ próbáljátok megérteni +az én szavamat, mert jobb szó az, élő életnek szava. Mért akartok az +életnél egyebet? Ki mondta, hogy van egyéb is, mint élet s mért hittétek +el neki, emberek? Mért hittétek el, hogy másutt is van boldogság, mint +az életben, hiszen ti még sohasem láttatok egyebüvé? S mért hiszitek, +hogy más embernek van köze a ti boldogságotokhoz, más, messzi embernek, +hiszen ha boldogok még nem is voltatok, de azt csak éreztétek, hogy a +boldogtalanság bennetek van? Hát nem értitek-e, hogy a boldogság is csak +bennetek lehet? Emberek, figyeljetek rám, az én szavam, a zavaros, a +bizonytalan, az az értelmes beszéd, nem a tietek, amiben száraz szavak +borsói verődnek egymáshoz. Zsákmány, fogoly, győzelem, igy külön-külön +talán tudom, hogy mit jelentenek, de mikor egymás mellé rakjátok őket, +higyjétek el, hogy értelmük sem lehet! Mért töritek hát rajta a +fejeteket? Mért próbáltok ebből értelmet kicsenditeni? + +Szép mesét irok tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek. + +De ti elforditjátok a fejeteket és a szemetek odafordul, ahol ember vére +buggyan, a fületek oda, ahol ember nyögése hördül, az orrotok az oda, +ahol ember teteme büdösödik. Emberek, sikitom, idenézzetek, irom a szép +mesét tinéktek arról, hogy azért vagyunk a világon, hogy egymásnak +örömet szerezzünk. Mért nem _ezt_ hiszitek el, még akkor is, ha +hihetetlen? Ha ezt hinnétek, kiülne a szivárvány az égre, akármelyik +rozsföldről felszaladna a hétszinü szalag a fekete felhők közé s nem +volna messzebb tőletek száz lépésnyinél. Ott volna, ott a hegyháton +innen, a folyón tul, a hid mögött és nektek csak a hidon kellene +átmennetek. Hét szine van, hét gyönyörü szine, vagy nem is igaz: +_minden_ szine van, mert minden szin benne van s a vérnek, amit ti látni +akartok, csak egy szine van, mindig egy szine. Vörös. És az sem marad +meg, mert ha megalszik, fekete, piszkosan fekete. Emberek, minden szin a +szemeteké és minden szem csak minden szineké lehet, emberek, ne nézzétek +a vöröset és a feketét. Gyertek ide! nézzétek a szivárványomat! +figyeljetek a szavamra! + +De nem jöttök, géppuskátok van, ágyutok van, uj gázatok van. + +És nem vagytok emberek. + + + + +HÓDITÓK + +Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő +türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió +embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen a +végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki hiszi, +hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még most is olyan +utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem valóság, amelyről, +hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, társas érintkezésemből, +értesülök arról, hogy vannak még hóditók közöttünk: akik városokat +akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, hanem meg is tartani, +területeket annektálni, azokba mindörökre beülni, népeket móresre +tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit hadiszerencsének neveznek, s +hogy az nemcsak fordulhat jobbra és balra, de fontos is, hogy hova +fordul, s nekem, neked, mindenkinek, érdeklődéssel kell néznünk, hogy +merre is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak +ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik +egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, a +lényeg az lévén, hogy a fejében mi van. + +Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem tartott elég +sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott tovább, mint ameddig +tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés volt. Sem ember nem halt +meg és lett nyomorék elég, sem a nélkülözések nincsenek még olyan jól +kifejlett állapotban, hogy tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk +különbséget: sem nálunk, sem egyebütt. A halottak és az éhező élők még +nincsenek elegen: mert nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig +megszaporodnak, várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan +hangosan lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak, +azt már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor, +aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal verik +össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. _Azok_ valamely területért +lélekzettek hirtelen utolsót, _ezek_ azért folytatják a csont és a bőr +közti izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis +csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett +volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő +szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak folytatódnia +kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak állampolgár, csak harcos, +csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, csak politikus, csak +nemzetgazda, csak minden, de ember még most sem, épp oly kevéssé az, +mint amikor barlangjából kimászott és a napfény aranyvillája először +nyult a nyelve alá, hogy az első valamit jelentő hangzatot kimondassa +vele. Most már nem csupán ő maga tud beszélni, de megtanitotta rá a +papagályt is, a nagy kifurt érc-csövet is, ám mind, ő maga is, +tanitványai is ki tudják mondani azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha +ennek a szónak céljai és értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még +nem ember, ahogy papagálya és megfurt érc-csöve sem az. + +Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy +okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha akar, akkor sem +mulaszthat el, legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda +még egy pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze +három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. Hát +inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. _Egy_ esztendeje +biztosan van még, hogy _kettő_ van-e, nem lehet tudni; _három_ biztosan +nincs már. De addig ráér. Addig hódit, legyőz, felszabadit, +majd-megtanitomat és majd-megmutatomat játszik, nemzeti különbségeket +huzigál alá és élez ki s el akarja hitetni, hogy ez a különbség nagyobb, +mint amekkora egy élő és egy holt ember között van. És én még mindig nem +mondhatom neki: + +– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy nincs az a +botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a saját hullám; hanem +próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel megbeszélem a többit, a +tanulságokat. + +Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők gondolnak: +várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az életem és a +többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom amugy is szük +területeiből annektálnak. Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le +vasfogakkal. De hiába. Az uj ember mégis el fog kezdődni és _most_, +most, a régi ember nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres +alkalomból, fog elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét +kötni, nemzet a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet +meg önmagával. + +Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég erős +még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az emberiség +nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S amig a +háborunak _van_ ereje az életre, vagy amig nincs ereje az +öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig béke nem +lehet. + +Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, s amig +egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy agyonvernék vagy +szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál nagyszerüségeit e +céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem lesz. Már látnivaló, hogy +ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. Nem tudjuk megakadályozni +benne; a Hóditók miatt. Akik még forgalmat akarnak csinálni a nagy +Végeladáson. Nem tudván, hogy mikor a kalapács utószor lecsap, összes +adásvételeik azonnal érvénytelenekké válnak. + +Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, mily szép: +minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több árverés ne +legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd beszakitani! + +Rémes, hogy még akkor is! + + + + +HADI-ÁLOM. + +Egy álmomat fogom elmesélni, egy nagyon egyszerü álmomat. + +Tudom, hogy bolond, aki az álmát elmeséli és még bolondabb, aki +meghallgatja, de én azért mégis elmesélem és kérem az olvasót, hogy +mégis olvassa el, amit elmesélek. Hiszen most már nem olyan hiábavaló +szappanbuborék az álom, mint azelőtt volt, most már komoly tudósok +foglalkoznak vele és minden évben legalább egy fél könyvtárat teleirnak +róla. Amin nincs is semmi. Ami e világon van, arról mindről külön-külön +össze lehetne irni egy fél könyvtárat esztendőnként, mégsem lennénk +sokkal tudóbbak, mint azelőtt voltunk. + +Szappanbuborék? Arról is irhatnának. Van-e szebb, mint a szappanbuborék? +Most már nem fujhatom. De milyen örömmel vennék meg egy nagy német +könyvet, aminek Die Seifenblase volna a cime és ott volna ez is: mit +zwanzig farbigen Tafeln; és a husz szines táblán ezer szappanbuborék +volna ábrázolva a modern képnyomtatás legnagyszerübb eszközeivel. A +legszebb szappanbuborékok, amiket különböző német tudósok sok százezer +fujományából állitana össze, a legkiválóbb szakférfiu! + +Milyen őrültség, hogy leirom: most már nem fujhatok szappanbuborékot. És +elhiszem, hogy csakugyan nem fujhatok! Miért? Miért ne? Mennyivel volna +az hiábavalóbb, mint a többi foglalkozásom, vágyam, ábrándozásom, +tervezgetésem? És hogy szebb volna, abban biztos vagyok. Káprázik a +szemem az örömtől, ha visszagondolok rá, milyen csodaszépeket fujtam +annak idején. És sirni szeretnék, ha rágondolok, hogy ezt az ártatlan +örömemet sem tombolhattam ki egészen. Milyen ritkán fujtam +szappanbuborékot és ime itt állok azzal az ostoba felfogásommal, hogy +most már nem nekem való ez a játék. Ki nevelte belém? Hát mi nekem való? +A kártya, ugy-e? A szerelem? Az irodalom? Mért azok inkább? A +szappanbuborék mellett döntök és már el is indulok, hogy előállitsam a +szappanos vizet és kikeressek egy szép, hosszu szalmaszálat, +visszahajtogassam a végét, hatcsillagura és elkezdjem a müvészkedést. + +De fanyar mosolylyal kell visszaülnöm a székre. A vizbefuló +kapaszkodhatik a szalmaszál után, s lehet, hogy meg is menekül, ha +jóerősen megkapaszkodik benne. De én, ennek a nagy városnak a közepén, +ennek a nagy háborunak a közepén, honnan vegyem a szalmaszálat? Azelőtt +a kávéházban adták hüsitő italok mellé és én mindig arra gondoltam, hogy +milyen boldoggá tett volna gyerekkoromban egy-egy ilyen deli szalmaszál, +ami kemény, szépen ki van készitve, nem szelel és gyönyörü hosszu szárat +ad a szappanbuborék szivárványos aranyalmájának. Milyen élvezet volna +ilyen szalmaszálból fujkálni a gömböket, nagyobbra, nagyobbra, jaj csak +el ne pukkadjon, jaj csak el lehessen libbenteni szépen az egész +gyémántgombócot a szalmaszálról, hogy repüljön, valami kis fuvallat +áramlatán és szikrát szórjon a napfényben! + +Azonban nincs szalmaszálam s ha volna: a szappan, amit most szappannak +neveznek jó-e arra, hogy buborékot lehessen fujni belőle? Nyilván nem +jó, hiszen arra sem jó, amire csinálták; a főcéljára nem jó, s az a +gazember, aki előállitotta, megcsalván előbb a szappan összes +alkatrészeit, aztán a vevőjét, nyilván nem gondolt a mellékcélra, a +szappanbuborékra. Az a másik jóféle, aki a háborut megüzente, szintén +biztosan nem gondolt rá, hogy mig tizmillió ember életét teszi +szappanbuborékká, addig magát az igazi szappanbuborékot megöli s ezzel +nagy kárt okoz a gyermeki emberiségnek. + +Mert háboru van, ezt ne felejtsük el s ezt azért is ide kell irnom, hogy +aki majd tiz év mulva elolvassa ezt az irásomat, ne álljon előtte +értelmetlenül, ahogy néha én állok és valamennyien állunk elmult irások +előtt. + +Az álmom, amit el kell beszélnem, háborus álom, bár nincs benne katona, +nincs fegyver és nincs semmi olyan, ami ilyen külsőségesen háborura +mutatna. Mondtam már, hogy nagyon egyszerü álom, semmi fantasztikumot ne +várjon tőle az olvasó. Fantasztikusan egyszerü álom, amint az +alábbiakból kiderül. + +Azt álmodtam, hogy sétáltam Budán. Egymagam, vagy valakivel, vagy +valakikkel, az már elmosódott a fejemből, de az álmom lényegére nem +fontos. Sétáltam és egy kicsit elfáradtam, hát befordultam egy budai kis +cukrászdába. Bárha ébren sohasem szoktam cukrászdába menni, még sincs +ezen semmi különös. Még nem vakmerő álmodozó az, aki álmában bemegy a +cukrászdába. + +Leültem egyik asztal mellé s egy kisasszony jött oda, hogy kiszolgáljon. +Hogy szép volt-e, csunya-e, nem tudom, semmi különöset nem álmodtam e +kisasszonnyal kapcsolatban. A kisasszony is mellékes volt álmomban. + +– Van kávé? – kérdeztem a kisasszonytól. + +– Van – felelte a kisasszony. + +– Habos kávé? – kérdeztem tovább, de, emlékszem, nem valami különös +nyomatékkal. + +– Van – felelte erre is a kisasszony. + +– Tejszinhabos? – kérdeztem még. + +– Igen, kérem – mondta rá a kisasszony. + +– Akkor azt kérek – fejeztem be a rendelést. + +A kisasszony elment, de néhány perc mulva visszajött. + +– A habos kávé harminchárom korona hatvan fillér – mondta. + +És én nyugodtan ezt feleltem neki: + +– Csak hozza kisasszony. + +Itt befejeződik az álom, mert mielőtt a kisasszony elhozta volna a +kávét, fölébredtem. + +Megdöbbenve ébredtem fel. És azonnal eszembe jutott Ignotusnak egy +nagyon szép verse, aminek ez az egyik sora: + +_Vagy, mint az ember, gyáva álma is?_ + +Ezen döbbentem meg, az álmomnak ezen a gyávaságán. Mert ahogy +visszaemlékszem az álmomra és az álmomat kisérő érzéseimre, meg tudom +állapitani, hogy nem csak tettetett nyugalommal mondtam a kisasszonynak +a hozza-csak-ot, mikor bemondta a kávé árát, hanem valóban nem +csodálkoztam, valóban a világ legtermészetesebb dolgának tartottam, hogy +a tejszinhabos kávé harminchárom korona hatvan fillérbe kerüljön. + +* + +Nem hiszem, hogy ezen a mai nemzedéken, amely végig élte ezt a háborut, +még segiteni lehetne. + +Ime: az álmainkat is megmérgezte már a háboru. + + + + +FALUN. + +Verandán ülök, spirituszlámpa ég előttem, falusi földes ur vagyok. Hogy +búgnak és brekegnek a békák a jószagu sötétben! + +Tegnap este elolvastam egy Jókai-novellát. Nem is novella, kisebb +regény: Egy ember, aki mindent tud a cime. Egész nap ez a regény járt a +fejemben; régen nem olvastam már Jókait. Egész nap a fejemben járt és +egyre nőtt a zavarom. Hogy is vagyok vele? Iskolában tanultam, vagy csak +lapban olvastam, vagy nem is olvastam, de mondták nékem, hogy Gyulai Pál +szigoruan és igazságtalanul kritizálta Jókait? És Péterfy Jenő is. És +még ki? Nem tudom, zavarban vagyok, ez az egyetlen érzésem, ami az +olvasmányból maradt. Mikor olvastam, akkor egy másik egyetlen érzésem +volt. Miközben a szemem szaladt a sorokon keresztül, a fejemben, mint +egy óra, folyton ez tiktakkolt: + +– Nem igaz, nem igaz, nem igaz. + +Egy pillanatig nem hittem el, ami előttem nyomtatva állt. Olyan furcsán +is kezdődik, ahogy’ Jókai a hősét bemutatja: + +„Beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, a +latinon, a görögön, a sanskriton s meg tudta magát érteni a japáni és +chinai idioma szerint, tudott értekezni a pápua, sioux és ovasero +fajokkal, remekül hadarta a _ladino_ zsidó jargont, sőt egyszer egy +hires zsebmetszőtől megtanulta a _Kochem_ nyelvet is, amin a tolvajok +értekeznek egymás közt s olyan jól tudta, hogy mi az a _Kochmor, +Tararumgerger, Chassimathändler, Bismuther, Schottenfäler, +Linkwächsler?_ mint akármelyik _Baldowerer_ (orgazda). – Ami a +szépliteraturát illeti, azt a remekiróktól kezdve egész a curiosumokig +ismerte; – a philosophiából baccalaureatus volt, – épitész, zenész, +festész volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a +homoeopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinizmust és +baunscheitizmust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját csillagdája; +azután botanikus volt, természettudós; járatos az exoticus flora és +fauna világában; majd törvénytudós volt és államférfi; később nagy +financier és nemzetgazdász, különösen bányász és állatacclimatáló; – +szokás szerint geograph gyakorlat után, mint hires utazó; tekintély volt +a spiritizmusban és quasi médium; tanulmányozta minden népek vallásait, +a shamanizmust, bramanizmust, buddhizmust, mohammedanizmust, a shi és +sunna válfajaival fetishizmust, talmudizmust és chistianizmust; in thesi +követte a jansenismust, in praxi a mormonizmust és amellett, mint nemes +ur, _született_ törvényhozó volt és _született_ katona.“ + +Mi ez, mi ez, ez a rettenetes egymásután, ez a keverék, ez az egyveleg? +Mért van erre szüksége az irónak? Kit akar megszéditeni vele? Mi ebben a +sajtóhiba, mi a tévedés, mi a nemtudás? Helyenként nem is értem, más +helyeken, _mintha érteném_, de nem vagyok biztos benne; ahol megértem, +ott kétségbeesve látom, hogy nincs értelme. És mindezeken tul az egész: +nem igaz. Nem is tiktakkol, hanem kalapál a fejemben, hogy nem igaz. A +hét élő európai nyelv már nem igaz, de a szanszkrit már iszonyuan nem +igaz, a japáni, a kinai riasztóan nem igazak, a pápua, a sziu és az +ovaszéró hajmeresztően nem igazak. Semmise igaz az egészből, ennek +következtében nem is érdekel s csak mint kuriózumot olvasom tovább, hogy +van-e benne még ilyen? Van. Csupa ilyen van. Az összes figurák ilyenek. +Megijedek a szótól, mikor elgondolom, hogy ez az egész regény hazugság. +Hogyne volna hazugság, ha regény. De szabad-e ugy hazudni a regényt, +hogy ne hihessem el? Szabad-e hazugul hazudni? És különben: igazán +hazudni kell-e a regényt? + +Fantázia… A leggyönyörübb tehetsége az embernek. De mikor tudom, hogy a +fantázia csak a meglévőből tud épiteni; nincs fantázia adatok nélkül és +minél több az adat, annál vakmerőbb lehet a fantázia, szélesebben +terjeszkedhetik, magasabbra csaphat. És látom, hogy az adatok fele +hamis, rossz, értéktelen, kényelmetlen. Mi van a fantáziával hát? Annak +a fele is ugyanilyen kell hogy legyen. De meghizhatom-e a másik felében, +ami azokra az adatokra épül. amikről _én_ nem tudom, hogy hamisak. +Mindamellett hamisak lehetnek, sőt már gyanakszom is, hogy hamisak… + +Milyen bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Victor Hugo, igen, igen, +Victor Hugo, ott vannak ilyenek, de _ennyire_ nem alaptalanok. _Ha_ +bizonyos föltételek adva vannak, vagy adva volnának, akkor azok az +emberek lehetségesek volnának. De _ezek_ az emberek soha, semmi +körülmények közt nem lehetségesek. Nincsenek a világon. Csak az iró +képzeletében vannak? Nem, nem, ez a legkinosabb, nem hiszem, hogy ott is +lehetnének. Sehol sincsenek, csak a papiroson lézengenek. + +„Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes ékszereiről is. +Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt brilliánt, smaragd, +opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A brilliant ékszereit eladta s +utána szökött Ottó grófnak Algirba. Akkor Ottó gróf tovább szökött +Bengálba: tigrist, elefántot vadászni. Ekkor Fantissa eladta smaragd +ékszereit s utána hajózott Bengálba. Akkor Ottó átmenekült Siamba: +szarvorrut vadászni. Mire Fantissa eladta az opál ékszereit s utána +vágtatott Siamba. De már akkor Ottó gróf megint odább állt Ausztráliába: +känguruht vadászni. Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával +utána hajtatott Ausztráliába. Ottó gróf menekült Mexikóba: buffalót +vadászni, Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel +Kamcsatkába: cethalat vadászni. Fantissa utána; végre Szibérián +keresztül Ottó gróf jeges medvét vadászva, Oroszországba, Fantissa +mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt világrész +kifogyott…“ + +Mi volt akkor? Nem bánom, mindegy. Kifárasztott ez az ugrándozás a +térképen, mert nem volt igaz. Szaladok Jules Verne angolja után, mert a +térképe nem hazudik. Algirból nem lehet Bengálba menni, Mexikóból +Kamcsatkába. Azt hiszem nincs kenguru Ausztráliában, nincs buffaló +Mexikóban, jegesmedve Szibériában… És a gyötrelmes ötlet az ötféle +ékszerrel, a pontos párhuzam a világrészek és az ötféle ékszer közt. +Mily fárasztó, mily bántó, szinte fájdalmas. + +Nagy bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Elhoztam magammal a Kárpáthy +Zoltánt, meg a többieket. Nem merem elolvasni őket. Hátha ugyanilyenek? +Nyilván ugyanilyenek. És akkor meghasadna szivem Kemény Zsigmondért, aki +kortársa volt Jókainak. És _szintén_ regényiró. Jaj, micsoda pokol +lehetett az élete. + + + + +A LÓ. + +A gyerek hozta a lovat, hogy a lóvonat elé fogja. Már ahogy’ hozta, azon +meglátszott, hogy a gyerek és a ló nincsenek egymással jóviszonyban. A +gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen nézett a lóra; a ló +elfarolt a gyerektől. + +A gyerek vöröshaju, szeplős fiu volt, gonosz-ábrázatu; a ló mingyárt +első pillantásra jólelkü lónak látszott. Ha választanom kellett volna, +melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, velem-rokonnak, +egész-biztosan a lovat választottam volna. A gyerektől féltem volna, +hogy, ha megharagszik rám, bicskát ránt ki, a hátam mögött, és +belémszurja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, a maga módján, ha vele +szemben valami nemhelyeset cselekedtem volna. + +Tavaszi délután volt, langy-meleg, kékegü, napsütéses, azok közül a +tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes élet, +átmenetileg jólérezheti magát, mert földön, fákon, légben csak szépség, +frissesség, fejlődés veszi körül. Az uj falevélnek, a kiserkedt fünek, a +csillogó égnek, a tiszta-fehérre mosott felhőnek, a napfényben sütkérező +padnak, az automobilok ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza +volt. A lónak is. + +Csak a gyerek képviselte az évszaktalan emberi ádázságot. A gyerek +piszkos és gyürött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy nem +törődött a tavaszszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta magát és +azt, hogy gyülölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt a gyerek és el +kellett volna távolitani a tavaszból, a tavasz és az ember nevében. + +A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de szántszándékkal ugy, +hogy a ló messzebb legyen a kocsitól, semhogy az istrángot fel lehessen +kötni. A ló magától hátrább jött volna, mert a ló okos és szelid volt, +de a gyerek, elől, rángatta a száját, aztán hirtelen hátraugrott és a +gyeplőszárral kezdte hátrahuzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó +lábai mellett állt és ütötte a ló combját az öklével. + +Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akar tőle az ellensége, azt-e, hogy +előbbre menjen, azt-e, hogy hátrább jőjjön. + +Folyton azt vártam, hogy a ló rug egyet, megpróbálja agyonrugni az ádáz +gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén reszketett a +szép barna bőr, az utálattól és az elfojtott haragtól. A ló le tudta +győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a gyerektől. A ló +hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszledt és fejletlen. Talán +ezért is gyülölte annyira a lovat. Nagyon gyülölte, nem is tudott máskép +nézni rá, csak szikrázó szemmel és ökölbeszoritott kézzel. + +Mikor már kellőképen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a gyeplő +egyik szárán, hogy a zabla-vas kiesett a ló szájából. + +– A kutya istenedet! – káromkodott a gyerek és megint előre rohant a ló +fejéhez, hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló biztosan a +szájába engedte volna tenni a vasat, láttam, tessék nekem elhinni, +láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal kezdte, hogy ököllel +orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen volt magasra felkapni a +fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként, s ezzel a szája magasabbra került, +semhogy a gyerek felnyujtott kézzel kényelmesen elérhette volna. + +A gyerek ráncos, rossz, kék száján megint csak ugy ömlött a szitok. +Oldalról néztem a viaskodást. A ló a szemellenző alul lenézett a fiura, +nagy, véres, de mégsem gyülölködő szemmel. Csak undorodott nagyon +embertársamtól, aki most az öklét a gyürüs ujjával kibütykösitette és +ugy öklözte a ló nyakát. + +A ló folyton reszketett és a szájába engedte tenni a vasat, de a gyerek +káromkodva tovább-öklözte. A ló igyekezett mozdulatlan lenni, mert +látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat gyötörni akarja, s +ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, hogy gyötörhesse. A +tavaszi boldogságtól remegő levelü nagy fák alatt csak négyen voltunk. +Egy példány ló, Equus caballus, és három példány ember. Homo sapiens, a +gyerek, egy ur, meg én. A ló, a szép, derék ló, jobban képviselte a maga +állatrendjét, mint mi hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek +leirtam, az ur koravén arcu, városi testü ember, törődött és +rosszkulturáju. Én tulságosan középtermetü vagyok ahhoz, hogy alakilag +is megfelelő Homo sapiensnek tarthassam magamat. + +Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit müvel a gyerek, az ur, aki a +kocsiban ült, megszólalt: + +– Mit bántod azt a lovat? + +De nem volt jó határozott hangja az urnak, hanem bizonytalan és +szétfolyó hangja volt. És az is érzett a hangján, hogy nem az emberséges +ember beszél belőle, csak az ujságolvasó, aki olvasta az Állatkinzás +cimü napihireket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a mondatot, hanem +ezt is hozzátette még: + +– Bántott az a ló téged? + +Ebből kiderült, hogy az ur azon az állásponton áll, hogy, ha a ló +bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna a lovat. +Én már ebből láttam, hogy az ur nagyon gyatra ember. A gyerek kajánul +továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a szemét az ur felé, igy +feleselve: + +– Mi köze magának ahhoz? + +Az ur ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, hogy +_ezt:_ + +– A haza érdeke, hogy ne kinozzuk a lovat, hogy egészséges maradjon. + +Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy elmehessen +a csatába és ott megdögölhessen. + +A gyerek felelt: + +– A magáé ez a ló, hogy belebeszél? + +Az ur ahelyett, hogy eddigi tévedéseit helyrehozva, oda ugrott volna +pofonverni a gyereket, felelt a kérdésre: + +– Nem az enyém, de a tiéd se. + +– De a magáé se! + +– De a tied se! + +Azt hittem, itt elakad a két _ember_ vitája. De az ur folytatni tudta: + +– A ló a közé. + +– Kié? + +– A közé. A közmunkatanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a lovat, +azért nem szabad bántani. + +(Szerettem volna elszaladni, annyira megalázott _engem_ ez a beszéd. De +ottmaradtam, mert folytatták.) + +– Csak maga hallgasson – mondta a gyerek – maga nem ismeri ezt a lovat! +Nem magát haragijja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a füvet! Ahhoz +van! + +És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad lerágni a +füvet, amelyen keresztülvezetik. + +Az urnak még volt egy érve, amit olvasott valahol; azt sem akarta +dugaszban hagyni + +– A ló nem tud védekezni. + +– Mért nem? – kérdezte a gyerek. + +– Mert nem tud beszélni. + +A gyerek ránézett az urra és látta, hogy nem kell félni tőle. Ezt +felelte: + +– Dehogy nem! Most is az beszél. + +És a gyereknek, az állatkinzónak, volt ebben a pillanatban igaza, az +állatvédő urral szemben. + +A ló, az igazi, a kocsi előtt, nem szólt bele az egész diskurzusba. Csak +állt és reszketett. Nyilván hallotta, hogy mit beszélnek a háta mögött. +Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a fejlődés folyamán, +elvesztette a reszketési képességét, én csak belül ludbőröztem, valahol +a lelkem epidermiszén. + +* + +És aki azt mondja, hogy mit akarok én _most_ egy ló, egyetlenegy ló +esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És hogy megérdemli +mindazt, ami körülötte történik. + + + + +CSATATÉR. + +– Ez a kép a háboru elejének egy csataterét ábrázolja, azt, amelyiken a +szerb Timok-divizió pusztult el. Azóta megváltozott a háboru és nyilván, +a csatatér sem ilyen – + +Itt volt, itt játszódott le, nevezetes volt, véres volt, nagyszerü volt. +Látszik rajta? Nem látszik. Két hete, vagy három hete annak; én nem +tudom, a többiek se tudják pontosan. Sok ember megjegyezte ugyan magának +azt a napot, mert azoknak az embereknek: a haláluk napja volt. De ők nem +számitanak. Mit tud a halott? Talán mindent, de én nem tudom, hogy +tudja-e, s ha tudja is, nekem nem tudja megmondani, hogy tudja. + +Hol vannak a holtak? A föld alatt. Hol vannak az élők? A föld alatt (a +sáncban), másutt, mert már másutt a harc. Vagy nem is a sáncban vannak, +hanem a gőzfürdőben, vagy a kávéházban, hisz az élőknek sok helyük van. +A halottnak csak egy. Ott, ott ni, a vörösfáju bádog-krisztuska meg van +hosszabbitva egy léccel, a lécen egy másik léc, keresztbe. Ha nem +mondanák, észre se venném. A bádogkrisztuska mögött sokat temettünk el, +mienket is, ellenségét is, A léckereszt azt jelöli. A sir? Meg se +látszik. Épp olyan földturás, mint a többi. A föld nem hagyja magát. +Mintha tiltakoznék a háboru ellen: nem mutatja a csata helyét. + +Milyen a csatatér? Semmilyen. Ahol nem álltak emberi épitmények, amiket +megpusztitott a csata, ott a föld, a fa, a fü, a göröngy, minden: +ragaszkodik a régi formájához. Az a felforgatott hant a lecsapott gránát +helye? Az. Ugy mondják, hogy az. De nyáron, a lellei határban a +pucokturás, aminek a gerincét a disznók szétheverték, ugyanilyen volt. +Amott meggyulladt a bokor, a száraz bokor, az ágyuzástól? Ha pásztor +gyerekek tüzet raknak a bokor tövén, s a láng belekap a száraz gyepübe, +az eredmény ugyanez. Csak nem halt meg senki. Sem a bokor tövében, sem +körülötte. + +De itt meghaltak. Sokan. Milyen a csatatér? Semmilyen. Mikor a holtak – +ki hasmánt, ki hanyatt, ki féloldalt, ki a fejére lökve – itt hevertek, +mikor a sebesültek nyögtek és vánszorogtak, akkor lehetett még +valamilyen. Mikor kifordult-belü lovak mutattak lábbal az égre, mikor +gutaütött ágyuk egyik vállukat leeresztve ültek itt a talpukon, akkor +lehetett valamilyen. Most, ahogy én látom, az események után nem is +sokkal: már csak tájkép, ami semmit el nem árul. Ha nem magyaráznák, ugy +mennék át ezen a sikságon, mintha itt soha semmise történt volna. + +Hogy nézzem az erdőt! Mit látok rajta? Gyönyörü, nem? Reszket az ága, +amint a szellő nekiverődik, hullatja sárga, barna, fakó, gémberedett +leveleit, a földjét vastagon boritják a falevelek, s e vastag szőnyegen +ember nyoma sem látszik. Ó pedig hires erdő ez! Ideszoritották és itt +semmisitették meg őket. Most csak a szél sóhajt ki belőle, akkor emberek +orditottak, puskák pattogtak, ágak recsegtek, törzsökök zuhantak, +koronák fellángoltak. Semmi nyoma mindennek. + +A kukoricás? Le van törve, ugy-e, a parasztok törték le, elvitték az +aranysárga csöveket, hogy kukoricát morzsoljanak róluk és a csutát, hogy +alom legyen belőle. És a nagy, lusta, sápadt tököket otthagyták a +barázdák között, mert még nem érettek. Még most is ott lapitanak. – Nem. +A kukoricát katonák törték le, hogy ellenség bele ne bujhasson. Paraszt +nincs ezen a vidéken. A tököt, amely már régen érett, elviheti, aki +akarja; de senkise akarja. Az országut vándorlegénye egy kis tüzet +gyujtana mellette és megsütné. Sárgabélü, forró parázstök. Degeszre +ehetné magát belőle, De nincs az országutnak vándora, mert aki +Passierscheint kap, az nem vándorlegény. S ha volna vándorló, az se igen +nyulna a tökhöz. Nem tudni, melyiken feküdt halott katona teste. + +Milyen hát a csatatér? Semmilyen. Alálejtő rónaság, bokor, meg fa, meg +csőszkalyiba, meg erdőszél, meg kukoricaföld, meg szőlőtelep. A szőlőt +tessék jól szembevésni. Ott egy század pusztult el. És ime, azóta tán +két napszámos járt benne, akik a karókat föligazgatták, s én már nem +látom, hogy ebben a szőlőben embervért szüreteltek. + +A drótsövény, az a kesze-kusza? No igen, hogy utonjárók be ne másszanak +a szőllőbe és le ne lopkodják a tőkéről a fürtöt, ami a venyigét +lehuzza. Dehogy! A drótsövényt a katonák feszitették oda, az ellenség +csak odáig tudott eljutni hasoncsuszva, ott föl kellett emelkednie a +mellével, meg a fejével, hogy a drótsövénnyel bajmoljon. És akkor +meghalt, mind meghalt puskagolyótól. A drótsövény csak egy helyen van +elszakadva. Hiszen láttam én már szakadt drótkeritést. De ezt itt ugy +vágták el, ollóval. Ezen a ponton volt a legtöbb halott. Mellette a +földhányás megint: sir. Hogy ne kellett legyen messzire vinni el őket. + +Milyen a csatatér? Semmilyen. Hosszu-hosszu országut. Rosszabb, mint a +csata előtt volt? Nem-igen. Ágyu kivágta, gyalogság jóra taposta. Az +ellenségé. Utána a mi ágyunk és a mi gyalogságunk ugyanezt cselekedte. +Most olyan, amilyen azelőtt lehetett. És az árok mellette? Országut +árka. Száraz lósóska, nagy lapulevelek, összezsugorodott kakukfü-bokor +és valami vörös-bogyós bozót, amit én mindig farkascseresznyének hittem. +Ami nem zárja ki, hogy valami egész más ne lehessen. Ott: bedült az +országuti árok partja. Mi van azon? parasztszekér, ha kocsisa alszik +nappal, vásározók szekere éjjel, ha a portéka rosszul van felrakva és +faroltatja a szekeret: igy szakitja le az árok partját, miközben maga az +árokba fordul. Nem, nem. Ágyu dült oda be, mikor utána lőttek és a +gránát a lovak közé csapott. A félig döglött lovak oldalt ugrottak és +magukkal rántották az árokba az ágyut. Ott maradt. A tüzér, aki ült +rajta, az is ott maradt. A nyakát törte ki. + +Kocog a kocsim az országuton. Hát milyen a csatatér? + +Ez a fa? Hát nem a szél csavarta ki? Nem, uram, tőbül lőtték el, de +milyen messzirül! Nyitott, szögletes, hosszu gödör az országut mellett, +de keresztbe vele. Vizet akartak elvezetni benne? Á! Gyalogsági +lövészárok; egyik olyan, hogy a földhányása Magyarország felé van. Ez a +szerbeké. A másiknak a hantja dél felé kihányva. A mienk. Azóta se nyult +hozzá senki. Odébb: mélyitett szérü, de nem látni benne a földbetaposott +pelyvát, szalmatöredéket. Csak a fekete föld van ott, göröngyeit az eső +kicsit szétverte. De nem is szérü, hanem _volt_ ágyupozició, s csak a +csata forgalma taposta ki olyan köralakura. Amott egy másik. Sikérebb. +Nem használták olyan soká, kimentek belőle, mert akácfa állt mögötte, +könnyebb volt odacélozni. + +Hé, hé, kocsis, megállni! Mit kapar az a kutya ott a dülőut mellett? +Kezet? Lábat? Nem. Csak egy katonasapkát, rongyosat, tur ki a pofájával. +A fej, ha ott van, lejjebb van, mész alatt. Gyi, menjünk tovább. A +csatatér semmilyen. + +Ilyen. + + + + +EGY KORTÁRSAM. + +Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan ragyogóan, olyan +csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes viz volna, ami; a város +szemben és hátul ugy szikrázott és olyan tündérszép volt, mintha nem +azok a galád-galád, szégyenletes emberek laknák, akik lakják; fönt és +lent és köröskörül a világ olyan békességes volt, mintha nem is annak a +fertelemnek a nyavalyatörése rázná, aminek… + +A barátom ezt mondta: + +– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében megirták +volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor biztosan nem ölte +volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót irni? Mért nem irja meg +senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, milyen nagy iró, hogy a +legmagasabbrendü mértékkel mérve is, gyönyörü az, amit csinál? + +– Ki irja meg? – kérdeztem vissza. + +– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg. + +– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek személyesen, +azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy kávéházba járnak‘ azért +ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt hiszik, hogy ismernek, megkérdik +egymástól: ‚mit akar tőle? miért irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert +fogalmad sincs neked arról a disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek +rosszak és mást, mint rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak +hivják magukat, okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra +használják fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat +okozzanak. Hát ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika +lenni, ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és +csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben beléjük +fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika mesterségét, +igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a jobbik eset, mert +többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az alkotás előtt, amiről +mondania kellene valamit. És mit ér, ha megirják róla? Itt nincs mérték. +Ugyanaz, aki ma meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról, +hogy milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül +megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló irónak, +de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly véleményem“ – egyik +irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, mintha Szép Ernőről, vagy a +másikról semmit sem irtak volna. + +– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek közöttünk, +fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a rossz, bántó +elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S végül felöltik azt a +pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. Pedig kell, anélkül irni nem +lehet. S nem kell félni: aki nem birja ki az elismerést, az egész +biztosan nem is érdemes rá. Aki összeroppan a dicsőség sulya alatt, +annak nem járt ki a dicsőség. Nem is kár érte… + +* + +Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. Sietve +kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, ahol egyedül +vottam a holdfény alatt, mig a hajó előrefeszült a két alásiető +várospart között, ezeket gondoltam: + +– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, akiről +már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar lirikus; sem +Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom megmondani, hogy végre +egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most Szép Ernőről kellene irni, ő +most közelebb áll hozzám és közelebb mindenkihez, akiből nem halt ki még +egészen az ember. Köröskörül, egész Közép-Európában, amennyire én ennek +a Közép-Európának a nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert +igenis tágitani lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha, +mondjuk, tiz évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra +emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az +embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el személyesen +megdögleni, ha azt hiszed, hogy _dulce et decorum?_… és mondd, mért +hiszed? beszéltél már egyetlen halottal? ki mondta _ezt?_ Csupa élő, +ugy-e, akik, ha még oly _dulce et decorum is_, még sem a halált +praktizálták, hanem megmaradtak élőnek, hogy a _dulce et decorumot_ +elmondhassák… + +De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a határt, a +többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz olyan irót, akit +Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem látok. S ha vannak, akkor +az egészen hallgatók közt lehetnek csak. Nem, nem félek attól, hogy +tulzok. Milyen nevetséges erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk +az irodalmunkat a világirodalomba, a kereskedelmünket a +világkereskedelembe, a forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment, +hasztalan, nem ment! Most benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk +feljebb, a világ ellenben sokkal-sokkal lejjebb jött. Most _egy_ nivón +vagyunk körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket. +Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, s +aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy +lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü s +biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy nadrággombért s +még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek a Szép Ernőnek négy +év óta nincs témája. Csak egy témája van. Nem tud másról irni és amikor +másról ir: akkor még inkább csak arról ir. A szeme kifordul, a haja +égnek áll, a szája elkékül és csak egyre mondja: mondja azt a szót. +Annyira mondja, hogy már ki se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő +cselekszi azt, amit mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat +áhitatával nem beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni +a nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról most +nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, hogy a +müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez van, addig +nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, amelyben a müvészet +volt a fő s az ember azért élt, hogy müvészettel megörökitse magát. S a +müvészi eszköz most csak annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a +végeredményében müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként +gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek sem… +Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a +legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész Emberiség +szavait mondja a cipőjegyről. Megint nem félek. Igenis: Emberiség és +cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is tartozik egyéb az +Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi ilyenek. És lehet örök +szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell egyébről mondani őket, mert +különben az emberek elfelejtik, hogy mi van… Szép Ernő nem felejti el. +Azzal a gyermekes elbámulással, amely a felhőket sem tudta megszokni, ő +még látja, hogy az emberek furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa +eszközöket a kezükbe és mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most +joguk van furcsa cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő +még nem nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem +mindig ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell +lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell +nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az aljas, +igenis birná és lehetségesnek tartaná… + +Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy szólnak +egymáshoz: + +– Én is nagyon-nagyon el voltam aljasodva, mint te, vagy talán még +jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, akikből a +legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem nekik, mert +akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem engedélyeztem. De +most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. Mutasd, neked voltak-e? + +Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. De ezt +már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó kevés +egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak fogják +égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, kolerássá, +annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy néznek ki most a +Krisztusok? + +Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi ruhában és +aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a két keze, +keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, gyürött arcu, +nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit mi mostan beszélünk, +a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most meghaló elevenek nyelvén +nyögi a messzehordóval megbecstelenitett ég felé: + +– Éli, Éli, lamá sabaktáni? + +* + +A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek +dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső +korosztály… + +Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest kellene +irni Szép Ernőről. + +Ha megirom, mindenki félre fogja magyarázni, még ő maga is. + + + + +SÓHAJTÁSOK A HÁBORUBAN. + + +1. _Tavasz._ + +Mindenfelé nagy készülődés van. A fedezékek most mélyebbre vannak ásva, +mint a hogy voltak előbbi tavaszokon. Néhol három méterre a föld alá, +néhol még annál is többre. A szöges drótsövényekbe magas-feszültségü +áramot vezetnek, ugy hogy a ki hozzányul, azonnal szörnyet hal és akit +golyó vág oda holtan, annak a holtteste rángatózni kezd, mintha élne. + +Tavasz van. Az előterek alá vannak aknázva, egyetlen gomb megnyomására +legalább száz-kétszáz ember röpül husrongyokban és csontszilánkokban a +levegőbe, mert husból és csontból van az ember és a robbanó gázaknak +nagyobb a dilatációja, mint a husnak és a csontnak a kohéziója. + +Tavasz van. A géppuskák be vannak állitva és be vannak lőve. Söprik a +terepet; harminc, negyven, nyolcvan embert kaszálnak le minden percben, +ha kell. És kell most, mert tavasz van. + +Tavasz van, most nyilnak az offenzivák. És vetnek most az emberek. +Lángvetőkkel vetnek, a vetésük mingyárt kikel, felsarjad és már el is +fekszik a földön, terméstől sulyosan. A halál marokverője megy a +nyomukon, megtérdeli a kévét, megroppantja derékon és ellöki az utból. + +Tavasz van. A nehéz mozsarak lebetonozva, s ha majd elsütik őket, ott, +ahová a lövedék lecsap, ott semmi sem marad, sem ház, sem ember, sem +lombos fa, sem lábasjószág. És ha megindulnak a rohamok, pedig +megindulnak, mert a tavasz a rohamok évadja, az árkokban, bizony, élő +nem maradhat. Mit az ágyu ki nem irt, megöli a géppuska, akit az sem, +azt a gyalogsági tüzelés gyilkolja meg, ha nem, hát a kézigránát tépi +szét, vagy legvégül a bajonet szurja keresztül. + +Tavasz van. A holttestek feltornyosodnak az árkok előtt, tavaszszal +tornyokat épit az emberfia és a tornyokat nem lehet elvinni onnan, ahol +vannak, mert innen is, onnan is lőni fognak a kibukkanókra. Mindez +pontosan elő van készitve, kiszámitva és megmérlegelve. Mind ennek a +legnagyobb rendben kell mennie. + +Tavasz van. Munició bőségben. Óránként ezer gránát is lecsaphat egyetlen +kicsiny frontdarabkára. Szublimát, karbol, kötőszer van elég, aki meg +nem hal, annak bekötik a sebét. Operáció előtt érzéstelenitik azt a +helyet, ahol a kés a hust felszántja majd. A srapnell-hüvely recésszélü +töredékét, ami csontig furódik, kiemelik, a szabálytalan seb száját +bevarrják. A vonatok állnak a front mögött, üresen. Hőmérő sok van, +mindegyiken negyvenkét fokig tud felszaladni a higany. Oltják a meszet, +hogy legyen mivel fehéren betakarni kormos halottakat. + +Tavasz van. Mindenfelé nagy a készülődés. + +Az orgonabokor is készül. Pattantja ragadós kis rügyeit. + + +2. _Esti ima._ + +Álmos vagyok, álmos vagyok. + +Jó isten, ha vagy, te látod lelkemet, hogy minden póz nélkül, igazán, +őszintén álmos vagyok. Mint a tej, mint a gyerek. Pedig nem is törtem +magamat valami nagyon, nem jártam és nem dolgoztam sokat, mégis álmos +vagyok. Nem ittam bort, sört sem ittam, nincs is késő még, mindössze +csak tiz óra van, de álmos vagyok és aludni szeretnék. Nem is álmodni, +csak aludni, ahogy aludni szokás, ha az ember olyan szerencsés, hogy +nyugodtan álmos lehet. + +Nem akarok kimenni a lakásomból. Nem kivánom látni az éjszakai életet, +sem fényét, sem sötétjét; nem óhajtok találkozni sem barátaimmal, sem +ellenségeimmel, sem a közömbös idegenekkel, akik elmennek mellettem, +mint a felhők, nem tudni honnan és nem tudni hová. Nem szeretnék +udvarolni, nem társalogni, nem szemlélődni, nem megfigyelni, csak aludni +szeretnék, mert álmos vagyok. Olyan egyszerü ez, olyan igen-igen +egyszerü. Hadd fekszem hát le, hogy lehunyhassam a szemeimet, amik +csaknem leragadnak. Olyan nehéz a fejem a tenyeremben, ahova hajtottam. +Olyan sulyosan szántja a ceruzám a papirost. Ugy elszaladoznak a betük +egymástól; megráncosodik a homlokom és inkább imádkozom is, amit sohasem +szoktam csakhogy alhassam, alhassam, mert nagyon kivánatos énnékem, hogy +aludjam. + +Igen, inkább imádkozom: + +Emberek, kik vagytok a földön, szenteltessék meg a ti nevetek, legyen +meg a ti akaratotok. Adjátok, hogy kiki jól érezze magát, kinek-kinek +teljesedjék a szive vágya és megtörténjék a mire óhajtva gondol. +Adjátok, hogy visszajöjjön a csatából mindenkinek mindenkije, aki még +megvan; aki itthon van, ne menjen el; sebesült meggyógyuljon, béna +megujuljon, halott feltámadjon. Adjátok, hogy senkise éhezzen, senkise +fázzon, kiki az ő társát szeresse, senki a másikat agyon ne üsse, szabad +ég alatt senkise háljon, ébren senkise virasszon, hadvezérnek ne legyen +többé jelentenivalója, béke legyen, békesség, boldogság, üdvösség. Hősi +halottat egyet se olvassak. + +Alhassak. + + +3. _Napfény._ + +Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. Nők az +arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások és mások, +halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, himbálók, jószagu, +friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és libegők. Ahogy mennek az +uccán, hüs utánuk a levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen, +de jó. Ó. Nők gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa +csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg ezer +tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. Mert +akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen egyébre. +Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot rendezzenek, a +férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; virág a fejükön; +sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, festék az arcokon, láng, +vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy öleljenek, csókra feleljenek, +széditsenek, forraljanak, kacagjanak és csaljanak. Nők, sokak. Nők, +mindenfélék, nők. + +És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. A +férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A +férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és sár +kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és vérfecscsenés és +letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő és kicsorgó szem, és +kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, roskadás, halál. + +Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy igy van? Aki tette, tudja-e mit +tett? Vagy senkise tette? Csak igy van? + +És lesz-e még máskép? + + +4. _A fához._ + +Egy nagy fa bólint be az ablakomon. + +Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén hajtja +be ágát a negyedik emeletre. + +Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, hogy +tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint én és a +többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e már, te nagy +fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem mentek-e el alattad +emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye az ölés? Az élő ölve él, +öl az élet a természet ölén. A te életed hosszu, hosszabb, mint az enyém +lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e még ölni sokat? + +Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a +duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te nagyon +hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz! + +Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen huzza +odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond kérdő előtt, +s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon. + + + + +TARTALOM. + + Öregszem mégis 3 + Levél messziről 15 + Kávéház 21 + Azonnal jövök 30 + Grajna 32 + A köpönyeg 41 + Kalandok egy forinttal 45 + Más 53 + Szaladj egylábu 57 + Bérkocsisok 66 + Emlékeim 72 + Gyász koncert 80 + Céltábla 84 + Szép mesét irok 92 + Hóditók 99 + Hadi-álom 105 + Falun 111 + A ló 117 + Csatatér 124 + Egy kortársam 130 + Sóhajtások a háboruban 139 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75828 *** diff --git a/75828-h/75828-h.htm b/75828-h/75828-h.htm new file mode 100644 index 0000000..ac26f24 --- /dev/null +++ b/75828-h/75828-h.htm @@ -0,0 +1,2873 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Öregszem mégis… by Andor Gábor | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +p.i0 { + text-indent: 0; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} +hr.tb {width: 25%;} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75828 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-150">GÁBOR ANDOR</span></p> +<h1>ÖREGSZEM MÉGIS…</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class="caption">LÉGRÁDY TESTVÉREK +KIADÁSA</span></p> +<p class="center">Minden jog fenntartva, a forditás joga is.</p> +<p class="center">Légrády Testvérek nyomása, Budapesten.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= +"Page_3">-3-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>ÖREGSZEM MÉGIS.</h2> +</div> +<p>Gyermeki ábrázattal, amit korositó szakáll és bajusz +eltávolitása, a borotválkozás, csal mindennap elém a tükörlapon, +járom az élet, nemcsak az én életem, a mindenkori élet, zürzavarát. +Alapjában, vagy alapomban, nem érzem magam idősebbnek, mint +amilyennek akkor éreztem, amikor először éreztem magam. Legföljebb, +ha erről az érzésemről ma jobban be tudok számolni magamnak, mint +ezelőtt huszonöt évvel, amikor nyolc esztendős voltam.</p> +<p>Ne tessék hitetlenül fejet csóválni: ma sem vagyok tájékozottabb +a világban, mint akkor voltam, sőt talán tájékozatlanabb vagyok, +mert akkor nyilván azt hittem, hogy vannak iránytük, s ha megnövök, +az én óraláncomon is ott fognak lógni; most már ugy érzem, hogy +nincsenek, s ami az óraláncon fityeg, az <i>az</i> aminek látszik: +értéktelen és értelmetlen játékszer csupán.</p> +<p>De ez az érzés sem tett bölcsebbé, vagy <span class= +"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> érettebbé, a +többi érzés sem, egyiksem; semmi. Magammal szemben ép olyan +éretlennek érzem magamat, mint akkor, amikor az érettségi vizsga +előtt az igazgató hozzánk intézett ünnepi beszédében +<i>érlelők</i>-nek nevezett bennünket, igy forditván magyarra a +latin maturánst, s én már akkor tudtam, hogy ez helytelen; azóta is +sokszor tudom, mi a helytelen, csak éppen a helyeset nem tudom és +kételkedem benne, hogy mindhalálomig tudni fogom-e?</p> +<p>Mert hiába mulnak az évek, szaporodnak az események, amiknek +kortársa voltam, az évek mulásáról csak nagyon halvány fogalmam +van, s az események, amikkel együtt éltem, nem tudnak <i>olyan</i> +komoly eseményekké előlépni, amilyenek azok, amikről közvetlen +tudásom, tapasztalati tanuságom nincsen. A világban való +elhelyezkedésem is hiába változott, nem veszem észre, ha +észreveszem, nem tudom komolyan venni, szüleimre és testvéreimre +talán objektivebb és itélkezőbb szemmel nézek, de ez sem igaz: +mindig igy néztem rájuk, csak nekik és magamnak nem mertem +bevallani.</p> +<p>Nem lettem öregebb, hiába, nem lettem öregebb s majdnem biztos +vagyok benne, hogy amig a testi elrokkanás meg nem jön, +<span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> +nem is tudok öregebb lenni, s nyilván a többi emberekkel is igy van +ez és igy az egész emberiséggel, amely mindenféle nagyszerüséget +kitalálhat viz alatt és föld felett, de lelkében mindörökre gyerek +marad. Minél több az esztendeim száma, annál jobban megértem Szép +Ernőt, aki nem tud és nem is akar elszakadni lelki gyermekségétől, +mert nem érez magában más lelket gyermeksége lelkénél. Ki érez? +Senkinek sem hiszem el. Csak a többi emberek ‚belemennek‘ a külső +viszonylatok változásába, kifelé ugy tudják mutatni, ugy tudnak +viselkedni, mintha belementek volna, azt vélik az időről, hogy +mulik, s nem érzik, hogy áll és hogy mi is állunk benne és vele, +sem előre sem hátra nem mozdulván.</p> +<p>Ez talán ködös, jó olvasóm, de minden ködös, ami ember, élet, +világ. Nem azt mondom, hogy sötét, vagy komor, bár ugyis lehet +látni, csak azt mondom, hogy ködös és bizonytalan, s hogy a déli +napfény merően kék egén élesen elémrajzolódó gyárkémény semmivel +sem biztosabb látomány a messziről felémhomályló nyirfánál, amit +szürke hajnalon országut göröngyén ugráló parasztszekérről +láthatok.</p> +<p>Miért? Nem tudom megmagyarázni; csak próbálgatom, azzal, hogy +szemem gyermeki <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span> maradt és marad továbbra is. Hasztalan +erőlködik az elmém egy része, (mert ilyen része is van) hogy szemem +látását esztendeim számához, tapasztalataimhoz, tanultságaimhoz +korositsa. Pedig, látszólag, olyan szépen tudok tájékozódni! A +tizenhatéves Byront serdülő ifjunak, a huszonhat éves Petőfit a +férfikor küszöbén állónak, a harminc esztendős Aranyt érett +férfinak tudom nézni s nem féltettem Kerenszkit attól, hogy harminc +egy-nehány esztendejével gyerekségeket fog elkövetni, hiszen, ha +más emberről van szó, biztos vagyok benne, hogy harminc és negyven +év között az ember élet utjának felén van, vagy már többet is maga +mögött hagyott, mint felét az ösvénynek.</p> +<p>De <i>én</i> még nem, én még csak készülök rá, hogy elkezdjek +élni; a perc az óra, a nap, amit <i>eltöltök</i>, még nem tud +életté fogalmasodni és tudom, hogy sohasem fog tudni. Biztos, hogy +az ember élete a halállal kezdődik, nem ugy, ahogy hivő lelkek +gondolják, hanem ugy, hogy a többi emberek, akik nem én vagyok, +akkortól kezdve át tudják tekinteni és az ellentét erejénél fogva, +mert már látják, hogy <i>nem</i> vagyok, látják, hogy voltam. +<span class="pagenum"><a name="Page_7" id= +"Page_7">-7-</a></span></p> +<p>Szomoru-e ez? Még csak azt sem tudom. Nem tudom, mi szomoru, mi +vidám, s boldog tudat volna annak nyugalmas tudata, hogy semmitsem +tudok, de, haj, nagy bizonytalanságomban, még csak ezt sem +mondhatom ki határozottan. Hol a descartesi Cogito Ergo Sum büszke +biztonsága? mikor mindig ugy érzem, hogy ha van valami, ami +bizonytalanná teszi létemet: a gondolkozás az, mely önmagának is +mögéje akar kerülni, s mindaddig nem is nyujthatja pozitiv alapját +számomra, amig e furcsa müveletet elvégeznie nem sikerül.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Reggelenként elmegyek az iskola előtt, melybe, annak idején, +nyolc esztendeig jártam. S hasztalan erőlködöm, nem tudom magamban +legyürni azt az érzést, hogy rendetlenség az, hogy nem fordulok be +e kapu alá, s nem megyek föl e lépcsőkön, amik ma is olyanok, mint +akkor s én is csak olyan vagyok. Az volt a rend, hogy ide bemenjek, +s csak szünidőkre lehetett e kaputól, e lépcsőtől elszakadnom. S +mert a vakáció örökké nem tarthat, mindaddig, amig az örök vakáció +csakugyan el nem következik: képtelenség, hogy nem megyek ide be, s +folyton vakációzom, mig a többi fiuk már bentvannak, ülnek +<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> a +padban, hallgatják a magyarázatot vagy felelnek, vagy drukkolnak +attól, hogy felelni fognak. Igy kell ennek lenni, ez a természetes +állapot, nem az, amelyikben én most élek. (Vigyázat: nem vágyom +vissza az iskolába; azok az esztendeim sokkal fárasztóbbak és +nyomoruságosabbak voltak, semhogy visszavágyhatnám rájuk; de +felszabadulásomat e fáradságok és nyomoruságok alól nem tudom +véglegesnek és most már mindvégig tartónak tekinteni. S ugy vélem: +mindenki igy van vele, egyféle ember, a tanár, kivételével. A tanár +oly intenzive kapja meg mindennap felnőttsége bizonyitékát +kivülről, hogy ez talán végezni tud a benne lappangó +gyerekkel.)</p> +<p>S mert, mondom, azokban a percekben, amig régi iskolám uccáján +végighaladok, folyton bennem szorong a mulasztás érzete, a +bliccelésé, az iskolakerülésé, bennem mai állapotom +ideiglenességének tudata: ma reggel tiz és tizenegy között mégis +csak befordultam a kapu alá, s az előcsarnok lépcsőjén fölmenve, +megálltam a vastag márványoszlopok alatt.</p> +<p>Különösek ezek a vastag, szögletes, sötétszürke márványlapok! +Minden más oszloppal kapcsolatban fölmerül bennem <span class= +"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> az a kérdés +vagy tudat, hogy micsoda stilü oszlopok, <i>ezekkel</i> szemben +nem. Ezek ilyenek, amilyenek, ezeket igy szoktam meg nyolc esztendő +alatt. Ezek az iskolám oszlopai.</p> +<p>S ez a szag, ez a sajátságos, amely a világ semminő más +épületében nincsen, ma ép ugy üti meg az orromat, mint akkor, s ma +épp ugy nem tudom elemezni, mint akkor, ez az én iskolám szaga, +gyerekkoromé és ifjuságomé. Ha álmodom azokról az esztendőkről és +ezekről a falakról, ezt a szagot is velük álmodom.</p> +<p>Csend volt az épületben, ugyanugy, mint máskor, ha lekéstem az +óráról s a tanárok már bent voltak az osztályban és a fiuk csendben +ültek a padokban. Ilyenkor az osztály ajtajához kell lépni és +hallgatózni kell, hogy mi folyik odabenn, magyarázat-e, vagy +feleltetés. De most nem teszem meg, mert noha én nem is lettem +öregebb azóta, a tanáraim, furcsa, mégis meghaltak csaknem mind, s +ha fülem az ajtóhoz nyomnám, nem hallanám Tankó tanár ur hangját, +se Vasvári tanár urét, se Orbán tanár urét. Ők már nem beszélnek. +Mert adatott az embernek, hogy szólni tudjon, de az is, hogy aztán +egyszerre megint ne tudjon szólani. Ahogy állok <span class= +"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> és +nézelődöm az előcsarnokban, a mellényzsebemhez kapok. A kis kulcsot +keresem benne, a drótrácsos fekete tábla kis kulcsát, amely tábla +itt lóg az előcsarnok egyik fülkéjében, s amelyre én, az önképzőkör +titkára, rajzszöggel kiszögelem az önképzőkör ülésének e heti +tárgysorozatát.</p> +<p>A kis kulcs nincs már a zsebemben, ugy látszik, most más az +önképzőkör titkára.</p> +<p>Beljebb megyek a földszinti folyosóra, s az első lépcsőt most +épp ugy elkerülöm, mint annakidején, mert az első lépcsőn a tanár +urak járhatnak csak föl, s ha Oszkár, az ezermester, a fizikai +szolga az első emeleten, meglátna és szólna gorombán, megint nagyon +megalázottnak érezném magamat, ahogy akkor és azóta is többször az +életben.</p> +<p>Jobbkéz felől a Gyuri néni lakása van, a földszinti szolgáé, +ahol az uzsonnát árulják tiz órától kezdve minden tiz percben, s +ahol a vajaskenyérért való tolakodásban gyakran majdnem rányomtak a +tüzes spórherdre, ami az ajtó mellett állt, amely egy +vasalódeszkával volt a belső szobától elkeritve, ahol Gyuri néni +állt a vajaskenyérrel es egyebekkel megrakott asztal mellett. Gyuri +néni. Csak most ötlik eszembe, hogy <span class="pagenum"><a name= +"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> ez nem rendesen egymás mellé +tartozó két szó. Mindegy. Mégis Gyuri néninek hitták a szolga +feleségét, aki néha, mikor nagyon tolakodtak, meg is ütötte a fiuk +fejét, hogy már egy kicsit maradhassanak.</p> +<p>Balra fordulok, a természetrajz-terem felé, ahol Sajóhelyi tanár +ur olyan furcsán mondta, különös magyaros kiejtéssel, a növények és +állatok latin nevét. Tarrakszakum officinále, erre még emlékszem. +Gyermeklánc, tarrakszakum, officinále, de csupa magyar <i>a</i> +hangzóval, s ezt a szót, ha hangosan kellene kimondanom, nem is +tudnám sohasem máskép mondani, csak ugy, ahogy Sajóhelyi tanár +urtól hallottam. Vasvári tanár ur is olyan furcsán mondott valamit. +Ezt: L’ État c’est moi. Igy mondta, pontosan: letász é moa. +Egyszer, mikor mi már tudtunk franciául, a hetedikben, +kijavitottuk. Vasvári tanár ur felnézett a könyvből, amelyből +magyarázott, nagy türelmes szemei voltak s a fejét szemrehányóan +ingatva mondta:</p> +<p>– Hiszen aszondom: letász é moa!</p> +<p>Ahogy a folyosó kőkockáin konganak a lépteim, önkéntelenül +megakadályozom azt, hogy a sarkam lekoppanjon a kőre. Nem szabad +nagyon kopogni, mert valamelyik <span class="pagenum"><a name= +"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> tanár kijöhet a teremből, +megkérdezni, hogy mit mászkálok, mért nem vagyok bent az órán, s +akkor hirtelen kell hazudnom valamit, s hirtelen hazudni rossz, +elpirulok; jó ha időm van készülni a hazugságra: ha az arcom +hozzászokott, akkor nem kell pislognom a szememmel s az arc-csontom +fölött nem érzek meleget.</p> +<p>És kószálok a földszinten és a lépéseim csak csoszognak és az +érzéseim bizonytalanok, szorongók:</p> +<p>Tanár urak, tanár urak, elmentem és nem vittem semmit, +visszajöttem és nem hoztam semmit. Ez-e az élet? Akkor sem értettem +az életet, ma sem értem. Egyszer volt csak magyarázat erről. +Egyetlenegyszer villant valami elém, amikor Péterffy tanár ur azt a +Hölderlin-verset magyarázta, aminek a cime: Hyperions +Schicksalslied. Nem is magyarázta, csak olvasta, németül és mondta +az értelmét magyarul. És az utolsó sort többször egymásután +elmondta:</p> +<p><i>Wie Wasser vom Klippe zu Klippe geworfen</i>…</p> +<p>Hogy az ember ugy zuhan, mint a viz szikláról, sziklára alá. És +ahogy mondta, érezni lehetett, hogyan zuhan a viz, sulyosan, +magával tehetetlenül, loccsanva, tragikusan <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> lejjebb és +egyre lejjebb. És izgatott lett ettől a verssortól, lejött a +katedráról, megállt előttem, aki az első padban ültem, fájdalmasan +ismételte:</p> +<p>– Vom Klippe zu Klippe geworfen.</p> +<p>És megsimogatta a fejemet, reszketett a keze és a teste szinte +hátratántorodott. Aztán mindkét kezével megkapaszkodott a fejemben +és ugy tette hozzá</p> +<p>–… <i>ins Ungewisse hinab!</i></p> +<p>Tompán és üresen. Magasból jött a viz és nagy-mélybe bukott. És +Péterffy tanár ur visszament a katedrára és ezt mondta:</p> +<p>– Seenger, olvasd tovább a következő olvasmányt!</p> +<p>És Seenger olvasta a következő olvasmányt, azt hiszem +Polikrátesz gyürüjét és Péterffy tanár ur a két karjára hajtotta +nagy fekete fejét és ugy maradt az óra végéig. Mikor csengettek, +akkor fölvette a fejét és a szeme csupa könny volt, ugy futott ki +az osztályból.</p> +<p>Ez szerdán volt, a hét elején, német órán, és ha jól emlékszem, +szombaton volt az, hogy Péterffy tanár ur a fiumei gyorsvonaton, a +‚félreeső helyen‘ – igy állt a lapokban – revolverrel agyonlőtte +magát. <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span></p> +<p>Fölrezzenek. A folyosó végén egy fiu lépked óvatosan, egy másik +fiu, aki szintén nincs bent a teremben. Jön felém és riadtan nézzük +egymást.</p> +<p>És ahogy elér felém, a fiu, a másik fiu, egyszerre, azzal a +jellegzetes mozdulattal, a mit csak a diák tesz a tanára előtt, +meghajtja magát. Előttem.</p> +<p>– Jaj! – szur a szivembe ez a mozdulat. – Eszerint én… én már… +én már nem… Én nem vagyok már <i>másik</i> fiu. Ez a fiu, aki csak +kivülről lát engem, különbséget lát maga közt és köztem; én már +tanár urnak látszom, pedig reggel, amig szappanoztam az +arcomat…</p> +<p>Kimegyek az iskolából. Kapkodó lépésekkel, mert minden +hasztalan.</p> +<p>Öregszem mégis. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>LEVÉL MESSZIRŐL.</h2> +</div> +<h3>1.</h3> +<p class="right"><i>Az ember.</i></p> +<p>Néha mégis kétségbe kell esni rajta, hiába próbál meg az ember +erős és reménykedő lenni. Ha lapokat olvas, akármilyen lapokat, az +ő lapjaikat, az ellenségekét, vagy a mi lapjainkat és könyveket, a +határon tulról és innenről: hajmeresztő, hogy mi áll bennük. Ez a +három év, amelyhez hasonló három esztendeje nem volt az emberiség +történetének, (nem nagyzással, szégyennel mondom ezt) mintha mégsem +tanitott volna bennünket semmire. Az emberek egy része, félek tőle, +hogy nagy része, ugyanazokat beszéli és irja ma is még, amit a +háboru előtt és a háboru legelején irt és beszélt. Nem veszik +észre, hogy ami belevitt bennünket a háboruba és bennetartott ilyen +sokáig, az, <i>ugyanaz</i>, nem lehet alkalmas arra, hogy kivigyen +belőle bennünket. Attól tartok, hogy nagy százaléka ezeknek az +embereknek még <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> csak nem is érdekből cselekszi, amit +cselekszik. Aki érdekből teszi, annak megvan az a mentsége, emberi +mentség, hogy a maga érdekétől nem látja a világ érdekét. De aki +számára nem szól ez az enyhitő körülmény, az egyszerüen olyan, +amilyen a háboru előtt volt: ostoba, gonosz és gondolkodásmentes s +hiába mondjuk ki szigoru itéletben, hogy az ilyen ember megérdemli +a háborut s hogy egyebet sem érdemel, csak háborut, ezzel az +itélettel mindig halálra itéltük a többi embert is, aki másmilyen. +Mert a mai háborut, sajnos, már nem lehet ugy viselni, hogy akinek +tetszik, akinek szive vágya, az tegyen eleget ennek az óhajának, a +többit ellenben hagyja élni és másképen gondolkodni e szent ügy +felől.</p> +<p>Az emberiség igen tekintélyes hányada e háboru alatt sem +változott. Ennél szomorubb tényt nem nyujt a történelem, ha +akárhogy’ bujjuk és tanulmányozzuk is. E háborunál nagyobb leckét +az emberiség még sohasem kapott és ime, borzasztó, rettegni lehet +tőle, hogy nem tanult belőle. Még azt az egyet sem tanulta meg, +hogy a háboru a legfőbb rossz; egész pontosan kimutatható, hogy a +koleránál és pestisnél is rosszabb. És senkisem vetemedik arra a +tébolyra, hogy a <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span> kolera és pestis létjogosultságát +hirdesse vagy szükségszerüségét hangoztassa, mig a háborunak még +most is vannak őrültjei s milliószám vannak közömbösei, akik azt +hiszik, hogy ha már benne vagyunk, nem kell tennünk semmit ellene, +nyugodtan, vagy nyugtalanul, de be kell várni a végét.</p> +<p>Mivel pedig lehetetlen nem hinni az Emberben, különben meg +kellene tenni a nagy, általános inditványt, hogy mind, akik két +lábon járunk, találkozzunk különböző erdőkben, ahol teherbiró ág +van elég s testületileg kötözzük fel magunkat s gyermekeinket is, +az egy napos csecsemőtől kezdve, kötözzük magunk mellé a fákra, +mivel, mondom, az Emberben nem hinni lehetetlen, biztosak lehetünk +benne, hogy az elkövetkező korok embere, nem is száz, hanem már +ötven, vagy még kevesebb év mulva, ha meg is érti ennek a háborunak +az elejét (mert megérti a tévedést, amelyből származott), +semmiesetre sem fogja megérthetni a harmadik és negyedik +esztendejét, pontosabban, az orosz forradalom után következő +eszetlenségét. Azt kell hinni, hogy az emberek közt járvány +pusztitott, valamely agyfene, melytől csak azok a szelid, jóságos +dühöngők voltak mentesek, akiket az emberiség ez idő alatt +<span class="pagenum"><a name="Page_18" id= +"Page_18">-18-</a></span> is lipótmezőkön tartott +kényszerzubbonyban s akik csak az ápolójukat akarták agyonverni, +mert nem akarta elhinni nekik, hogy ők meg tudják állitani a napot. +Ami gondolatnak sokkal józanabb és tiszteletreméltóbb, mint az a +másik, hogy <i>ez</i> a háboru vezethet valamire.</p> +<h3>2.</h3> +<p class="right"><i>Dr. Dísz.</i></p> +<p>Hogy egyetemek még most is diszdoktorságokat küldenek +hadvezéreknek – mit bánom én, hogy a lyoni egyetem Joffrenak, vagy +a kolozsvári Hindenburgnak! – ez is egyik sivár jele az emberiség +gyógyithatatlanságának, vagy a beléje esett kórság végzetesen nagy +fokának. Azok az urak, akiket a Tudomány miatt etetünk s ültetünk, +fel, fel, magasra, a katedrára – s a katedra magasabb emelvény, +mint a trón – bebizonyitják, hogy rosszabbak a legutolsó +tömeg-embernél, amikor megmutatják, hogy csak olyanok. Nekik, +akiknek módjukban van az elmélet magasságából nézni a háborut, +tudniuk kell mindent a háboruról. És nem tudnak semmit. Elfeledtek +gondolkozni róla. Veszik, ugy, ahogy az események elébük öntik. Ha +valaki elébük állana a flogiszton-teóriával <span class= +"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> és abban +nagyszerüeket produkálna, akkor kinevetnék és azt mondanák:</p> +<p>– Eriggy már! Hol tartunk mi? Nincs szükségünk a te nagyszerüdre +a flogiszton-teóriában, mert nekünk már régesrég sokkal jobb és +egyszerübb teóriánk van.</p> +<p>Aki azonban a háboruban, az emberiség legtévesebb teóriájában, +nyujt nagyszerüt, azt ők disztoktorsággal tisztelik meg. Vagyis a +tudósok – európaszerte – háborus alapon állanak. Ezek a tudósok +eltörlendők. Gyorsan kicserélendők más tudósokkal, akiktől legalább +a jövőben, jobbat lehet várni: ha nem is a háboru elitélését +hangosan, amihez, a gondolat közlésének szabadsága mellett, igen +nagy erkölcsi bátorságra is szükség van, de legalább a hallgatást a +háboruról vagy a háboru meg-nem-tisztelését.</p> +<p>Ó gyalázatos tudósok, mit szólnátok ahhoz, ha valamely falu +tanácsa az emésztőgödrök kitünő tisztogatóját a falu diszpolgárává +tennék meg? (Nézzétek el e gusztustalan hasonlatot, de nincs olyan +aljas és utolsó hasonlat, amely tisztább és nemesebb nem volna, +mint a háboru). Nem mondanátok-e a falusi tanácsnak:</p> +<p>– Halljátok, buta emberek, nem az <span class="pagenum"><a name= +"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> emésztőgödör tisztogatóját +kell megtisztelnetek, hanem vizvezetéket kell épitenetek s akkor +nem lesznek emésztőgödrök, nem lesznek tisztogatók s nem lesz +szükség ragyogó teljesitményre ebben az iparban!</p> +<p>Nem emlékeztek már arra a tudósra, aki rákiáltott a +katonára:</p> +<p>– <i>Noli tangere circulos meos!</i></p> +<p>Pedig azok a körök milyen csekély kincsecskék voltak ahhoz a +kincsesházhoz képest, ami a ti fejetekben kellene, hogy már +meglegyen! De nincs meg! Ti magatok toljátok a kört a katona lába +alá, hogy tapossa meg. Mert többre becsülitek a katona erős lábát a +ti gyenge fejeteknél.</p> +<p>S ebben az egyben van igazatok. <span class="pagenum"><a name= +"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KÁVÉHÁZ.</h2> +</div> +<p>A kávéház, amelyben reggelizem, nyilván csak ugyanolyan kávéház, +mint a többi pesti kávéházak, de mert én a többit nem ismerem, +nekem ez a magam kávéháza roppantul érdekes s okvetlen szükségesnek +tartom, hogy érdekességeit kegyeddel is közöljem, kedves olvasó. Ez +az én kávéházam egy nagy, füstös terem, alul asztalokkal és +székekkel, felül stukkaturával és csillárokkal; a füst általában +középen van. A füstben szokott mozogni a kávéház Gazdája, más néven +Tulajdonosa, aki… mit csinálhat, ugy-e, a kávéház Gazdája és +Tulajdonosa? A gyerek is tudja, hogy ezt: – gazdálja és +tulajdonolja a kávéházat. Jó, ezt csinálja, de ez csak +mellékfoglalkozása. A fő az, hogy a Tulajdonos hangosan veszekszik +folyton alkalmazottaival oly hangosan, hogy erről, ha akarok, ha +nem, feltétlenül tudomást kell szereznem, hacsak vattát nem dugok a +füleimbe. Ám vattát most nehéz beszerezni, <span class= +"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> s ha nekem +volna is hozzá protekcióm, nem teszem, mert a vattát, mint orvosi +müszert, nem akarom elvonni a szenvedő emberiségtől. Ha már másként +nem tudok segiteni ezen az emberiségen, pedig nem tudok, legalább +annyit megteszek érdekében, hogy vattát, kötszert, gyógyszert +lehetőleg nem veszek igénybe, s legalább ezzel hozzájárulok ahhoz a +legelemibb állampolgári kötelessségemhez, hogy a háborut az emberi +kor legvégső határáig, Isten dicsőségére, meghosszabbitsam.</p> +<p><i>Ezért</i> hallom egyre, hogyan veszekszik a Tulajdonos +alkalmazottaival. Igazat adok a Tulajdonosnak: néha én is +veszekszem az én alkalmazottaimmal otthon. Hogy ehhez nem hivok +vendéget? Nem kell ilyen szigoruan venni. Ahány ház, annyi szokás, +ebben a házban igy szokás, s csak akkor volna némi halvány jogom a +tiltakozásra, ha e házban meghivott vendég volnék. De nem vagyok +az; az ördög se hivott ide engem, csak éppen bejöttem egyszer +reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van azoknak, akik hirdetik, +hogy az embernek valamely országhoz, valamely megyéhez, faluhoz, +családhoz, párthoz kell tartoznia, hogy fix módon el legyen +helyezve az életben. <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span> Nos, az embernek egy kávéházhoz is +tartoznia kell. Szükséges, hogy az ember <i>stamm</i> legyen +valahol, mert ez különbözteti meg legjobban az állattól. Az +állatnak négy lába van és azzal kimegy a legelőre, az embernek csak +két láb jutott, de e kettővel kávéházba megy be. Ennek a neve: +fejlődéstörténet, amely tudománynak valamennyi többi adata +bizonytalan még, ez az adat azonban, melyet az imént följegyeztem, +egész biztos, s nem hiszem, hogy valamikor is megdönthetővé +válnék.</p> +<p>A Tulajdonos veszekszik alkalmazottaival, közben én ülök és +irom, hogyan csinálja ezt ő, s erre egy kedves barátom azt szokta +mondani:</p> +<p>– Magyar irók otthonukban.</p> +<p>Azonban egész lényegtelen, hogy mit mond az én kedves barátom, +lényeges, hogy ebbe a kávéházba nemcsak én járok reggelizni, hanem +egy miniszter is.</p> +<p>Mért irom ezt ki?</p> +<p>Több szempontból, melyek közül az első, hogy az utóbbi időben +divattá lett lapba irni, hol tölti és mivel a miniszter az ő +estéit. Nagyon helyes. A miniszter szó latinul szolgát jelent, vagy +valami olyast, nevetséges volna, ha magyarra kegyelmes urnak +<span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> forditanók. A cimkórság, mihelyt nem +engem cimeznek, elitélendő és én még azt is sokallom, hogy a +francia minisztereket Monsieur le Ministrenek szólitják. +Contradictio in adjecto: Szolga Ur! Ki hallott ilyen bolondot? Sőt +sokallom a minisztertől a Citoyen cimet is, amit a francia +forradalom adott meg neki. Citoyen, vagyis polgártárs ur, aki +olyan, mint a többi polgár. A miniszter azonban hivatalból van +kirendelve, hogy szolgálja a többi polgárt, cimezni tehát csak ugy +kell, ahogy az ember a szolgáit általán cimezi: a keresztnevén, ami +elé vagy ezt kell tenni: <i>hallja</i>, vagy ezt: <i>nézze +csak</i>. Nagyméltóságu-miniszter-ur-kegyelmes-uram helyett tehát a +miniszter megszólitása igy hangzik: Hallja Sándor, vagy: Nézze +csak, Móric!</p> +<p>S a miniszter valóban ne töltse éjszakáit sehol és senkivel, +hanem menjen haza, feküdjön le és álmodjon hazája üdvéről. Csak ezt +teheti, s ha nem ezt teszi, akkor könyörtelenül ki kell irni a +lapba, ahogy én kiirom, hogy a miniszter itt-mellettem a kávéházi +asztalnál, reggelizik. Ha ránézek: mindig megbotránkozom. Nézd csak +ezt a felfuvalkodott oligarchát! Kinyitja a száját és a kanalat, +amiben a tea van, a fogai felé <span class="pagenum"><a name= +"Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> tolja! És az arcán, e közben +semmi, de semmi sem látszik abból, hogy álmodnék hazája üdvéről. +Meg van ez az ember őrülve? Mit képzel ez? Itt pazalja a haza drága +idejét, amelynél pedig becsesb klenódium nincsen! Hiszen minden +percre szükségünk van, hogy a háborut az emberi kor legvégső +határáig, Isten dicsőségére, folytathassuk. Hallja, János! nem +érünk mi arra rá, hogy maga reggelizzen! Nincs nekünk arra időnk, +hogy maga töltögesse éjszakáit! Tessék éjt-napot egygyé tenni, +ahogy’ mondani szokás, tessék minden erejét összeszedni arra, hogy +galád ellenségeinket legyőzhessük, s ha majd ez meglesz, +<i>akkor</i> üljön asztal mellé és foglalkozzék táplálkozással, s +ugyanakkor megengedheti magának azt is, hogy egy Öntől különböző +nemü ember ajkait csókkal illethesse. De ha <i>addig</i> értesülnék +ilyesmiről, el lehet készülve rá, hogy könyörtelenül lerántom önről +a leplet, mert régen tul vagyunk már azon a csacsiságon, hogy ami +négy fal között, zárt ajtó mögött történik, az magánügy. Hogyne! Ha +<i>én</i> csinálom. De ha miniszter csinálja, akkor az más; én sem +türöm, hogy a cselédem, a szobájában, ha belülről magára zárja az +ajtót, férfi-látogatót fogadjon. <span class="pagenum"><a name= +"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p> +<p>Vagy türöm?</p> +<p>Most már nem emlékszem rá, a háboru kicsit megzavart és kezdek +nem tisztában lenni a legszimplább alapfogalmakkal. Nem baj, a +többi emberek sincsenek már tisztában velük, s remélem, hosszu idő +beletelik, mig helyreáll az a régi zürzavar, amely legalább ezeket +az alapfogalmakat tiszteletben tartotta.</p> +<p>Mert hogy is állunk például a csókkal, melyet fentebb +emlitettem? Azt hittem, hogy ez már rendezve van. Meglátni és +megszeretni eddig is csak pillanat müve volt. Egy másik pillanat +müvét képezte azonban a csók. Meglátni és megszeretni nyilvánosan +is lehetett, de a csók és a nyilvánosság azelőtt nem fértek össze. +Leszámitva hitvesek pályaudvaron váltott bucsu- és üdvözleti +csókjait, de amiknek inkább korom-, mint csók-izük volt, s +leszámitva az izléstelenségi csókot, amit, vendégek jelenlétében, +gyöngéd férjek szoktak váltani feleségeikkel, persze otthon, a +családi fészekben, vagy ha férj és nő meghivottak: rokoni és baráti +körben. Én, aki kaján, gonosz és rosszhiszemü ember vagyok, s az +emberiség legnagyobb értékeit, mint aminők Vallás, Morál, Háboru, +nem tudom kellőképpen <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> méltányolni, én, mondom, ezeket a +csókokat is émelyedő szemmel néztem, de nem kivánom e romlásba +magammal hurcolni még lobogni és lelkesedni tudó +embertársaimat…</p> +<p>Az olvasó itt azt kérdi, s nem jogtalanul kérdi, hogy mi köze +ennek a kávéházhoz? Csók és kávéház? Vagyok-e olyan irásmüvész, +hogy e két diszparát fogalom közé hidat épithessek? Nem vagyok. +Bevallom gyöngeségemet, sohasem hittem, hogy ha kávéházban +elmélázom, akkor a csókról is mélaságok jutnak eszembe, bár az +irodalomban a legszélesebb körü mélázás lett divatos, s egyik +irótársam, a hires Méla Málé, ha délben ir, már a reggeli kávéjáról +is csak eme klasszikus idézet kapcsán tud megemlékezni:</p> +<p>– Régi dicsőségünk, hajh, hol késel te az éji +homályosságban?</p> +<p>(Tudom, hogy ez az idézet hamis, s eredetijében nem igy hangzik, +de ez éppen jellemző erőm. Nevezett irótársam ugyanis mindig +rosszul emlékszik, vagyis csupa olyan dologra emlékszik, amire nem +emlékszik. De mert ebből él, én még ezt sem veszem zokon tőle…)</p> +<p>Vissza a kávéházba, a csókhoz!</p> +<p>Reggelizem. Velem szemben egy kedves <span class= +"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> és +igénytelen asszonyka ül, egyedül. Egyszerre csak egy férfi érkezik, +katonaruhában, mellén érmekkel. Látszik a férfin, hogy egyenesen a +harctérről jön. Az asszonyka meglátja, a szeme felragyog.</p> +<p>– Pista! – mondja gyöngéden.</p> +<p>– Fiacskám! – mondja a férfi gyöngéden.</p> +<p>És megcsókolják egymást. Hát nem gyönyörü ez? A férfi tán évek +óta küzd a becsület mezején, s a nő, a párja, a hitvese, szorongó +lélekkel várja, várja haza. Itt a kávéházban várja. Itt a +kávéházban látják meg egymást, több esztendei távollét után +először. Itt a kávéházban ömlik el a tikkadt ajkakon sok-éves +nélkülözés után a felujult mézü hitvesi csók édessége… Hát nem +gyönyörü ez?</p> +<p>Egymás mellé ülnek és beszélgetnek. Gyenge legény vagyok én +ahhoz, hogy ábrázoljam azt a kedves vágyat, amely az arcukon +tükrözik, hozzám hallatszó susogásukat rekedtté teszi. S ha már a +szó és a szem ellankadnak, ajkuk ismét egymás felé közeledik és +csókban forr össze. Többször egymás után. Ők csinálják, én nézem. +Itt, a kávéházban. Hát nem csodaszép-e ez? Hát nem volt-e érdemes a +háborut megüzenni, <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> fenntartani mindeddig, hogy ez lehetséges +legyen? S nem kell-e folytatni az emberi kor legvégső határáig, +Isten dicsőségére, hogy az emberek az ilyesmiről le ne +szokjanak?</p> +<p>Ó, áldott a perc, melyben születtem! Ó, áldott a lelkem, mely +még reszketni tud, mint hurja a hárfának! Ó Ember, áldott hárfa, +melyen a Természet legszebb melódiáit hárfázza!</p> +<p>Nagyon meg vagyok hatva, kedves olvasóm… kibuggyan a könny a +szememből… halkan törlöm le egy papirszalvétával. <span class= +"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>AZONNAL JÖVÖK.</h2> +</div> +<p class="center"><i>Történet a nagy háboruból.</i></p> +<p>Volt egyszer, hol nem volt még a Rákóczi-uton tul is volt egy +Kerepesi-uti kereskedő, vidám, ifju legény, tele életkedvvel és +üzleti fortélyokkal. Nem nagy boltja volt ennek a kereskedőnek, +csak kicsi, de abban, egy-két segéddel, mindig közmegelégedésre +szolgálta ki az ő publikumát. Mikor a háboru elkövetkezett, a +segédek bevonultak katonáknak, főnökük nem vonult be, uj segédeket +nem kapott, de mert agilis férfiu volt, ő maga állt a boltjában +napestig, s ha ebédre, vagy egyéb dolgok elintézésére el kellett +mennie üzletéből, egy kis táblát akasztott a bolt ajtajára. +„Azonnal jövök“ – ez állt a táblán, s a derék boltos jött is mindig +azonnal.</p> +<p>Igy élt, éldegélt, vidáman és megelégedetten, ha sorozás volt, +elment a sorozásra, ha szemle volt, elment a szemlére, mig egyszer +névtelenül föl nem jelentették. De <span class="pagenum"><a name= +"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> följelentették, ami az +emberekkel mostanában elég gyakran megtörténik. Detektiv jött el +érte és vitte el oda, ahová mennie kellett. A derék kereskedő ment +is a detektivvel, de kiakasztotta boltja ajtajára a táblácskát: +„Azonnal jövök“. Azonban ott, ahová ment, megállapitották, hogy ő +csak tévedésből nem katona, tulajdonképpen, ha jól megnézzük, +igenis katona, mingyárt őrizet alá vették, mingyárt el is +szállitották vidékre, ahol kiképezték, s bizonyos idő elmultával a +menetszázadba is betették. Utazott a vonaton a mi barátunk, +megérkezett egyik harctérre, s hamarosan még tovább is utaznia +kellett; oda, ahonnan, Hamlet szerint, „nem tért meg utazó soha“. +Egy gránát megölte az agilis kereskedőt…</p> +<p>November elsejéig csüggött boltja ajtaján a kis felirás: +„Azonnal jövök“. Ha nem volna azon a pesti uccán olyan nagy +éjszakai forgalom, olyan nagy világosság, talán látni lehetne +éjfélkor, hogy az agilis kereskedő csakugyan jön, csukaszürkében és +fehér lepedőben, s körülnéz a boltjában: rendben van-e minden, s +főként, hogy ott-e még a tábla, ami megmondja, hogy itéletnapján +valóban sietősen visszajön ő még. <span class="pagenum"><a name= +"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>GRAJNA.</h2> +</div> +<p class="center"><i>– Halotti beszéd Greiner Jenő ujságirótársam +felett, aki meghalt a háboru negyedik telén gyomorbetegségben. +Tehetséges ember volt; egyéb életrajzi adatot nem tudok róla. +–</i></p> +<p>Kedves Grajna bácsi, névrokonom, sőt valóságos rokonom, +valahonnan, valamelyik dunántuli megyéből, ujságiró kollégám és +embertársam, engedje meg, hogy a maga sirja szájánál elgondolkodjam +és amit gondolok, le is irjam, bár ez épp olyan hiábavaló, mint az, +hogy maga meghalt, vagy az, hogy én élek. Bocsássa meg, hogy a +temetésére nem mentem el, de maga sem volt ott, hiszen maga józan +és hidegszemü ember volt, Grajnám, maga tudja, vagy tudná, ha még +élne, hogy a sovány, szürkefejü tetemhez, amit a most nagyon hideg +sirba sülyesztettek, magának épp oly kevés köze van, mint nekem, s +hogy a maga lényéből több van bennem, mikor e sorokat irom, több, +<span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span> minden kártyapartnerében, aki sajnálja, +hogy nem játszhatik magával kaszinót, több az ujságok tizenkétsoros +siratójában, mint abban a koporsóban, amit nyilván a Jókai-lepellel +takartak le és, nyilván, nagyon szépen elbucsuztattak.</p> +<p>Nem vagyok meghatva, Grajnám, ne csufoljon ki, tényleg nem +vagyok meghatva, mert a halál sohasem megható, legföljebb a +körülményei lehetnek azok. Mi érzelmes lehet a pontban, vagy a +vonásban, ami a mondat után kerül? A mondat maga, vagy a vége, az +elhalkulása lehet megható, de az, hogy a mondat nincs tovább, – hát +nincs, nincsenek végtelen mondatok, s a mondat akkor is véget ér, +ha sem pontot, sem vonalat nem tesznek utána. Maga ezt épp ugy +tudta, mint én; talán közös vérünk adta azt a sok közös gondolatot, +amiket én magában sejtettem és megbecsültem, bár az élet mindig +sürgős és sietős, vagy fáradt és petyhüdt lévén, tizenöt év alatt +egyetlenegyszer sem volt időm rá, hogy ezt magának megmondjam, de +nem baj, maga ugy is napirendre tért volna az én érzéseim fölött, +mert maga azt is tudta, hogy az érzések sem jelentenek semmit, +egyáltalában semmi sincs, ami valamit jelentene. A tizenöt +<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span> év kevés volt ahhoz, hogy mi ketten, akik +cinikus tüskeburokban éltünk egymás mellett, közeledjünk egymáshoz, +vagy megnyiljunk egymásnak. S ha ez megtörtént volna, akkor sem +változtatna a helyzeten: maga, Grajnám, meghalt és nem hallja, mit +beszélek és én élek és a többiek, akik szintén élnek, azok sem +hallják meg, ha mondok valamit.</p> +<p>Ó Grajna bácsi, ötvenhárom évet élt, mint a lapokból látom és az +abszolut ujságiró életet élvén, most, a hantdübörgés után, kérdem: +élt-e ötvenhárom percet? Tizenöt év óta látom a maga furcsa, +szürkefejü, kicsit görnyedthátu alakját közöttünk és láttam, hogy +semmit, de semmit e világon nem akar. Nem voltak vágyai és nem +voltak céljai s ha voltak, tudta róluk, hogy nem érdemes fáradni +értük, hát lemondott róluk és ugy élt, hogy a másnapba soha bele +nem nézett. Sokszor beszélgettünk és nem emlékszem rá, hogy +beszélgetéseinkben egyetlenegyszer előfordult volna ez a szó, hogy +<i>holnap</i>. Maga tudta, hogy nincs holnap és nincs tegnap, csak +ma van s aki a tegnapra mereng vagy a holnapra álmodik, a mát is +kicsusztatja maga alól s azt az egy napot is elveszti, ami +<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span> rendelkezésünkre áll. Viszont maga ezzel +az egy nappal sem törődött, mert azt is tudta, hogy ez az egy nap +is bizonytalanul mosódik a tegnapba és a holnapba s az ember +létének legpozitivabb pillanata tán az, amikor krétával fölirja a +vonást, mert megnyerte a kaszinó partit, vagy felrajzolja a +gömbölyü bummedlit, mert elvesztette. Mit nyerünk és mit vesztünk, +Grajna bácsi? Semmit, ugy-e, csak vonásokat és bummedlikat, amik +szintén hiábavalók, mert jön a spongya s letörli őket.</p> +<p>Maga mindent tudott, Grajna bácsi, igazán jól tájékozott volt az +élet adataiban, de mindig láttam, hogy nem törődik ezekkel az +adatokkal. Az ujságiráshoz illik tudni minden dolgokat, de ha nem +tudják őket, ami szintén szokás, akkor sem történik katasztrófa. +Maga felvilágositotta az embereket, ha nem jól tudtak valamit, de +aztán, ha nem hajlottak a helyesebb adatra, nem erőlködött, kurtán +befejezte a vitát, megmondta az illetőnek, hogy szamár, de aztán +nem bánta, hogy a szamár továbbra is szamár marad. Mert, magának +volt igaza, Grajnám, ha maga bánta volna: akkor is az maradt volna +az illető. Szeretett vitázni velem és másokkal, de inkább a vita +kedvéért, <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> mert a vita, amig tart, pozitiv valami, +ellenben az igazság – hogy van-e nincs-e, s ha van, akkor milyen: +ki tudná megmondani. Mégis maga kedvelte az igazságot, föl is +emlitette sokszor, de azt hiszem, nevetett volna azon az emberen, +aki az igazságért meg akar halni. Maga tudta, hogy az ember élete +céltalan, nem lehet tehát az embernek halála számára sem célokat +kitüznie. A hazugságot nem állta, meghallgatni nem szerette, de +elment mellette, legföljebb a véleményét mondva meg róla, azonban a +hazugságot is csak tudomásul vette.</p> +<p>Maga nem élt jól, nem is akart jól élni, tudván, hogy a +jólélésért való fáradozás teszi ki aztán azt, hogy az ember rosszul +élt. Maga szegénységben halt meg, mert nem is igyekezett soha +valamit szerezni. Egyenesen ment az iránytalan pályán. Az +ujságirásén, melyen, aki tisztesen szerez, csak ellenségeket +szerezhet. Maga lemondott a szerzésnek erről a feléről is. Grajnám, +ugy néztem, hogy magának annyira nem volt semmije, hogy még +ellenségei sem voltak. S mert barátai az embernek nem is lehetnek, +én, aki most, mint számvizsgáló, nézegetem a maga életének +számadását, megadom a felmentvényt és elcsodálkozom azon, +<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span> hogy mégis volt valamije, gyomorbaja volt +s lám nem kell hogy bármije is legyen az embernek: mert ez az +egyetlen tulajdona megölte magát.</p> +<p>Maga érdeklődött is, Grajnám, tudom, hogy minden érdekelte, +állandóan körültekintett a világban, hogy magának és másoknak be +tudjon számolni mindenről. De minden egyformán érdekelte, vagy igy +is lehet mondani: voltaképpen semmi sem érdekelte. Nem épitett +magából hidakat a világ felé, mert tudta, hogy nincs hiábavalóbb +hidépitő munka. Az ember, a központi pillér, beomlik és a legszebb +hidak összedőlnek, még akkor is, ha a világ megcsodálta őket, hát +még: ha senki sem törődött velük! Gyanakszom, hogy maga azt is +tudta, hogy ezeken a hidakon senki gondolatai nem járhatnak, csak +azé, aki felépitette őket. Maga csak mozgott a világban és nem +láttam, hogy köze lett volna hozzá. Maga nem hatott a világra, de a +világot sem engedte magára hatni. Maga azok közé a kevesek közé +tartozott, legalább én ugy néztem, akiknek mindegy, hogy most +élnek-e, vagy hogy ötszáz vagy ezer év előtt éltek. Megint csak ne +nevessen ki: ez nem valamely misztikus gondolat, hanem egyszerüen +<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> ezt jelenti: Vannak emberek, akikben egy +életen át sajog, hogy nem előbb, vagy nem utóbb születtek. +<i>Akkor</i>, ugy érzik, jobban érezték volna magukat. Vannak +olyanok, akik csak éppen abban az életben vannak jól elhelyezve, +amelyben élnek, viszont néhányan, akik az Egyforma Ember komorságát +és közönyét hordozzák magukban, s akik tudják, hogy az élet mindig +ugyanaz és ugyanannyi csak (körülbelül semmilyen és semennyi), s +hogy mindegy, hogy ezt a részét ki mikor kapja ki, a csontváz öt +kézbütykében igy is, ugy is semmi sem marad. Maga ezt is mintha +tudta volna, Grajnám, és nekem, miközben küzködtem másokkal és +vivódtam magammal, e tizenöt év alatt mindig jól esett, ha a maga +nemváltozó alakját láttam magam előtt fölmerülni.</p> +<p>– Ime, – mondtam – nincs baj. Ha az ember lemond a +mozgalmasságról, amely ugyis csak járás-helyben, akkor minden +rendbejön, visszaülhet Grajna mellé és nyugodtan elélhet mindhalála +napjáig, mert folyton láthatja, hogy még csak nem is mindegy +minden, hanem még annál is kevesebb.</p> +<p>És ebben most már nincs változás. Hiába halt meg, Grajna bácsi, +én ezentul is <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> visszatérek magához, vagy ahhoz az +emberhez legalább, akit én a maga szürke sürü szemöldöke mögé +képzeltem. Aki, lehet, egészen más volt, mint amilyennek én láttam, +s mint amilyennek itt ábrázolni próbáltam. De maga, Grajnám, +nyilván ezért sem haragszik, maga, ahogy én összeállitottam magát +magamnak, biztosan azt is tudta, hogy a világ és az emberek nem +olyanok, amilyenek, hanem csak olyanok, amilyeneknek látom őket. +Tehát nagyon-nagyon sokfélék, mert hiszen nagyon sokan nézik őket. +Lehet, hogy ott, ahol én józan közönyt láttam, ott sirt és +jajongott az elnyomott élet, fuldoklott a lázongó igazságszeretet, +hörgött a vágy és az akarat.</p> +<p>De ha igy lett volna, akkor sem esett semmi rettentő. Emlékszik, +Grajna bácsi, a szerkesztői üzenetek refrénjére: ‚Közölhetetlen.‘ +Maga tudja, hogy ez általában az emberekre vonatkozik. Egyik ember +a másikkal közölhetetlen. Ezt még nem tudják az emberek és +kétségbeesett erőfeszitéseket tesznek: szerelem, irodalom, háboru +ezeknek az erőlködéseknek a nevük, amik, sok tizezer év óta, +egyetlenegy embernek a héját sem tudták feltörni a másik ember +számára. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span></p> +<p>Igy eshetett meg, hogy talán másképp ábrázoltam magát, mint +amilyen lehetett. Akkor, mielőtt elbucsuznám magától, bocsánatot +kérek, vagy csak kérnék, ha volna kitől. De nincs, Grajnám, maga +tudta, hogy nincs. Millió év a világ és mi nem találkozhatunk +többé! Hiszen az élők sem találkoznak egymással, még akkor sem, +amikor azt hiszik, hogy együtt vannak és egymásban élnek. Isten +megáldja, Grajnám; magának nincs szüksége rá, engedje meg, hogy +magamnak kivánjam, ami magának már fölösleges: Nyugodjam békével. +<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A KÖPÖNYEG.</h2> +</div> +<p>A villamosban, este tizenegykor, a nyugati előtt. Fáradt emberek +ülnek a padokon, fáradtak és közömbösek; egész nap izgultak és +érdeklődtek, most megy kiki haza, hogy a párnára tegye a fejét, +aludjon és álmodjék arról, mi volt tegnap, mi lesz holnap, vagy +holnapután, vagy mégazután, mert sok nap van, az élet hosszu és +hosszadalmas. Mielőtt a kocsi elindulna, még egy baka is fölszáll, +botra támaszkodva megy végig a kocsin, leül a sarokba és külön +gonddal helyezi el a lábát. Sebesült. Nini: egy barna köpönyeg van +rajta, barna, nem csukaszürke, nem két sor gombbal, hanem csak +egygyel, a közepén. Barna köpönyeg… Ó, hiszen ez a köpönyeg orosz +katona köpönyege! A baka ül a helyén, de nem nyugodtan ül, mint a +többiek, hanem izgatottan; meg-megmozdul és tekintete ide-odafut… a +kocsiban. Szeretné, ha tudnák… ha tudnák, hogy a köpönyeg orosz, +nem az ő köpönyege, <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span> hanem az ellenségé. Istenem, a lábán a +sebe, az ő sebe, és a hátán a köpönyeg, az orosz katona köpönyege. +Messze kellett azért elmenni és sokat kellett elviselni. Marsolni +egész nap, feküdni a földbe vájt takarásban, szoritani és elsütni a +puskát, hallgatni, hogy’ fütyül a golyó a sánc fölött, hogy’ pukkan +szét a shrapnell, hogy’ nyög a szomszéd, talán utolsót; aztán előre +kellett futni, bajonét a puskán, rohanni a szántáson át, arra, +ahonnan még egyre lő az ellenség, a szomszéd elbukik, mintha +megbotlott volna, a másik szomszéd is… aztán az ellenség felugrál +és fut hátrafelé, fut, fut, lövünk utána, már ottvagyunk, ahol az +imént ő feküdt, a felásott puha földben… az ellenség már messzejár, +már ujra ledobban a földre és leássa magát és tüzel… és az én +katonám, aki itt ül a villamos sarkában, most, ott, az orosz +árokban kapja a golyót és odaesik az orosz halottak mellé. Csak igy +lehet orosz köpönyeghez jutni. A bakának. Én vehetek itthon +valakitől, de a bakának el kellett menni érte az orosz halottak +közé. És mégse tudja mindenki, hogy ez igy volt, hogy ez a köpönyeg +ezt beszéli. Gyerekek, nézzétek már a köpönyegemet, hiszen azért +<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> véreztem, hogy nézzétek és hogy +elmondhassam, mit jelent ez a köpönyeg. Barátaim, urak, emberek, ne +izéljetek, nem hiuság, de hát igazán… ha az ember elmegy egy ilyen +köpönyegért, oda, na, igen messzi… és ugy is történhetett volna, +hogy most nem én ülök itt <i>annak</i> a köpönyegében, hanem +<i>az</i> utazik a moszkvai villamoson az én köpönyegemben… hát +látjátok, mert az is lehetséges; de elhoztam a köpönyeget, rajtam +van és ti milyen tudós emberek vagytok, mindenféle ujságokat meg +könyveket olvastok és nem tudjátok, hogy micsoda köpönyeg ez a +köpönyeg?</p> +<p>De csak én nézem a köpönyeget, a másik sarokból; a baka nem +látja, hogy nézem. A kalauz elmegy előtte, látszik a baka arcán, +hogy azt várja tőle, hogy nem ismer rá a barna köpönyeg miatt, azt +mondja neki, hogy nem katona, váltson jegyet… és akkor meg lehet +mondani, hogy nono, azért mert ez a köpönyeg orosz katona +köpönyege… azért még katona ám az ember, vagy hogy éppen azért +katona. De a kalauz egy szót se szól, odébb megy, rendes +köpönyegnek tartja a köpönyeget és azt mondja:</p> +<p>– Oktogon-tér! <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span></p> +<p>Csak ezt. Nem, mondja: ejnye vitéz ur, hát elvette tüle, attul a +fene orosztul? Nem, mondja, hanem csak ezt mondja:</p> +<p>– Oktogon-tér!</p> +<p>És mert Oktogon-tér, le kell szállnom, de előbb széles +mozdulattal visszaintek a baka felé, rámutatok a köpönyegre és +mondom:</p> +<p>– Orosz, mi?</p> +<p>A bakának megsugarasodik az arca, a száját kitátja a +boldogságtól, mondani akar valamit, de hirtelen nem tudja, hogy mit +kellene. Leszállok és a gyalogjáróról visszanézek a kocsiba.</p> +<p>Mindenki a köpönyeget nézi. A baka felhajtja a köpönyeg +gallérját. Piros paroli van a galléron, két piros stráfocska a +barna orosz köpönyegen. <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KALANDOK EGY FORINTTAL.</h2> +</div> +<h3>1. <i>Mikor nincs.</i></h3> +<p>Baktatok az éjszakában, szomoruan, az orrom után. Egy autó +nagyot töffen az uton, erre felkapom a fejemet és, négy lépésre +magam előtt, egy embert veszek észre. Valamikor jó sora volt, aztán +nem volt jó sora, aztán elzüllött, rongyos lett, apró csalásokat +követett el, talán lopott is… Nem tudom, nem emlékszem rá, nem +szivesen jegyzem meg ezeket az adatokat. Évenként egyszer-kétszer +találkozom vele, olyankor megszólit, valami hosszu történetet ad +elő, ami sohasem igaz, de ami, nagyon helyesen, azzal végződik, +hogy valamely kis pénzösszegre volna szüksége. Én mindig készen +tartom a forintot és szeretném megmondani, hogy a történetet +<i>ne</i> mondja el, nem azért, mert ugy sem igaz, hanem mert a +forintot ugyis átadom, tehát – voltaképpen – ingyen hazudott és +ingyen alázta meg magát, amire nincs szükség, hiszen a lényeg +<span class="pagenum"><a name="Page_46" id= +"Page_46">-46-</a></span> az, hogy neki <i>kell</i> a forint: az +igazán igaz. De ha szólnék neki, akkor megsérteném vele, mert ugy +tünnék fel, mintha nem érdeklődném a sorsa iránt s a lecsuszott +emberek csak másodsorban akarnak segitséget, elsősorban azt +akarják, hogy érdeklődjünk a sorsuk iránt. Milyen bolondság! De +valószinüleg az emberi természetben gyökerező.</p> +<p>Most is nyulok már a zsebembe, hogy kivegyem a forintot, s abban +a pillanatban kiveri a tüz az arcomat és elkezdem rosszul érezni +magamat. Nincs nálam forint, nincs nálam egyetlen krajcár sem; a +pénzemet otthon felejtettem az asztalomon.</p> +<p>Az én emberem, noha előttem megy, észrevesz már, és látom, +hogyan lassitja a lépését, hogy <i>én</i> utolérjem és <i>ő</i> +megszólithasson. Halk lépéssel maradok el tőle és átmegyek az ucca +másik oldalára, mert világos, hogy most nem szabad találkoznom +vele. Ő elmondaná azt a históriát és én azt felelném rá, hogy, +kérem, megbocsásson, nincs nálam pénz. Elhiheti-e? Nem. Mert husz +eset közül tizenkilencben ezt felelik neki a többi emberek, és +pedig olyankor, amikor <i>van</i> náluk pénz. Ezt a feleletet hát ő +már ismeri és tudja, hogy csak kibuvó.</p> +<p>Igen, igen, átmegyek a másik oldalra, <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> de ahogy +aggódva visszanézek: látom, hogy ő is átjött, vagyis okvetlen meg +akar fogni, okvetlen meg akarja szerezni a forintját. Biztosan +nagyon kell neki. De ha nincs nálam! Befordulok a körut egy egészen +sötét mellékuccájába, és mikor ott az első sarkot elérem, még +egyszer befordulok és elkezdek szaladni, ahogy csak tudok.</p> +<p>Zihálva futok, nehézkesen, elszoktam már a futástól, de muszáj +futnom. Miért? Nehogy ő meglássa, hogy futok. Vagyis, mire ő arra a +sarokra ér, én már eltünjek az utcából. Ha látja, hogy futok, akkor +nagyon-nagyon megbántottam vele, hiszen az, hogy a másik oldalra +átmentem, hogy befordultam a kis-uccába: lehet véletlen is. De hogy +futok, felnőtt ember, éjszaka, az uccán futok, ez már nem véletlen: +biztos hogy ő előle futok…</p> +<p>A fordulók következtében ujra kint vagyok a köruton, a szivem +kalapál, a halántékom lüktet, a szemem zölden karikázik. Hátha +mégis látta, hogy futok; akkor nagyon elszégyelte magát. És nem +kiméltem meg a rossz érzéstől, amitől pedig meg akartam kimélni, +hisz ha találkozom vele és megmondom, hogy nincs nálam pénz, s ő +nem hiszi el, akkor ugyanazt érzi, amit most <span class= +"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> érez, +amikor látja, hogy szököm előle. És ezt az egészet nem lehet neki +elmagyarázni, mert tul szavakon és tul érzéseken: neki <i>kell</i> +a forint, és én nem adom a forintot. Tehát neki van igaza. Nekem +kötelességem a forintot magamnál hordani, nem magam miatt, nekem +nincs szükségem rá, nincs, mert <i>van</i> forintom, de ő miatta, +neki kell, mert neki nincs. Jogom van a magam forintját otthon +felejteni, de nincs jogom az övét.</p> +<p>Milyen komplikált dolog ez és milyen nagyon szomoru!</p> +<h3>2. <i>Mikor van.</i></h3> +<p>Kenyerem felét már megettem, de még nem láttam tolvajt +szemtől-szembe és nem láttam még, hogyan lopnak. Tegnap azonban a +véletlen pótolta e hiányosságát tapasztalatomnak.</p> +<p>Az uccán találtam egy üres, fekete bőrerszényt és betettem a +felsőkabátom külső zsebébe. Aztán, bent a villamosban, miközben az +összehajtogatott ujságot kotorásztam elő a zsebemből, kezembe +került az erszény. Megnéztem, visszatettem. Két sarokkal odébb a +mellettem ülő fiatalember (nagyon csinos, jóformáju fiu volt) +belenyult <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span> először a saját zsebébe, onnan +rekognoszkálta az én zsebemet, s mert ugy látszott, hogy nem +figyelek oda – de odafigyeltem, nem érdekelt az olvasmány – +belenyult az én zsebembe és kihalászta a fekete erszényt. Nagyon +ügyesen. Ha valóban olvastam volna, aligha veszem észre. Az +erszényt elhelyezte a saját zsebében, de a nadrágja zsebében. Ez az +egész procedura ugy egy sarkot vett igénybe. Még egy sarkot +nyugodtan ült mellettem, aztán leszállt. Én is utána. Ment be a +mellékuccába, meg akarta nézni, mi van az erszényben. Már nyult is +a nadrágzsebébe. Közben én hátulról megszólitottam:</p> +<p>– Nagy csacsi maga.</p> +<p>– Kérem…? – mondta ő, a tolvaj.</p> +<p>– Nincs semmi abban az erszényben.</p> +<p>– Melyikben? – kérdezte ő már némi szemtelenséggel, mert +látnivaló volt, hogy rám ismert.</p> +<p>– Abban, amelyiket maga ellopott tőlem.</p> +<p>– Kérem, én nem loptam – felelte elég bizonytalanul.</p> +<p>– Ahogy vesszük. Amennyiben a zsebembe nyult érte és onnan +kivette az erszényt, annyiban ellopta; de amennyiben <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> az erszény +nem volt az enyém és semmi sincs benne: annyiban nem lopta el.</p> +<p>A tolvaj ránditott egyet a testén, mint aki futni akar.</p> +<p>– Ugyan ne fusson – mondtam neki. – Látja hogy nem akarok semmi +rosszat.</p> +<p>– Nagyságos ur… Én igazán…</p> +<p>– Hagyja már. Mondja, jól megy maguknak?</p> +<p>Nézett rám, hogy hátha mégse lehet erre a kérdésre felelni. +Hátha civilbiztos vagyok. De aztán felelt:</p> +<p>– A fenét megy jól, nagyságos ur. Hát hiszen tetszik látni. +Ilyen jól öltözött uri ember… és mégis üres az erszény…</p> +<p>– Na igen, mert nem az enyém – védekeztem én.</p> +<p>Erre nem felelt. Látszott, hogy most már nem is hiszi, hogy +valami sok pénz lehetne nálam. Megnyugtattam:</p> +<p>– Nem hordom erszényben a pénzemet. Csak ugy a zsebemben van. +Biztosan a magáé is.</p> +<p>– Persze.</p> +<p>– És nem érezte, hogy az erszény üres? Hiszen kitapogatta.</p> +<p>– Éppen az a jó erszény, nagyságos <span class= +"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> ur, amibe +nincs aprópénz. Abban összehajtogatott papirpénz lehet. Sok is.</p> +<p>Kivette az erszényt – most már bátran – és nézegette. Silány +jószág volt. Nyultam feléje, visszaadta. Erre egy papirforintot +tettem bele és ugy nyujtottam át a tolvaj urnak. Örült neki.</p> +<p>– Nekem tetszik adni?</p> +<p>– Magának. Mert különben hiába dolgozott.</p> +<p>– Köszönöm – mondta és aztán, egy kis idő mulva, miközben az +Almássy-térre értünk, megszólalt:</p> +<p>– Nagyságos ur, mért nem tetszik mondani, hogy ne lopjak?</p> +<p>– Mért mondanám? – feleltem én. – Ha egyszer az a foglalkozása. +Szegény embertől ugyse lop, mi?</p> +<p>– Ó, mit tetszik gondolni!</p> +<p>– Hát akkor csak tessék, fiam, lopjon tovább.</p> +<p>– Ezt tetszik mondani?</p> +<p>– Ezt. Kevés haszna van a világnak abból, ha én most magát, +egyetlent, lebeszélem.</p> +<p>– Igaz – mondta a tolvajom.</p> +<p>– Isten vele – bucsuztam tőle és <span class="pagenum"><a name= +"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> nyujtottam a kezemet. Ez +nagyon tetszett neki.</p> +<p>Kezet fogtunk és ugy váltunk el.</p> +<p>Mikor visszanéztem, láttam, hogy nézi az erszényt, hátha mégis +van benne összehajtott papirpénz, azon a forinton kivül is.</p> +<p>De azt már én is megnéztem, nagyon jól, mikor az erszényt +találtam. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>MÁS.</h2> +</div> +<p>Hallottam elvi jelentőségü vitában, vagy olvastam vastag +könyvben, már nem tudom, hogy az a jó müvész, aki mindig mást +csinál, mint a többiek. Kapitány urnak jelentem alásan, én most jó +müvész vagyok, mert én egészen mást csinálok, mint a többi +müvészek. Én egy kedves kis tót falu elemista gyerekeinek a +dolgozatait, házi dolgozatait, krajcáros füzetbe irt házi +dolgozatait olvasom.</p> +<p>A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak, igen, igen, igy +van, pattognak, ha nem is a kandallóban, hanem a kályhában, s ha +nem is bükkfa az a fa, ami pattog, hanem valami másféle fa, azért +mégis illatos, füst-illata van és jó meleget ád, amire nekem nagy +szükségem van, mert nyaralok és ilyenkor elkél a fütött szoba a +szegény embernek. Milyen szép is: télen meleg, nyáron hideg vidéken +élni, másképp mint a többiek, nem kétlábon, hanem tótágast +<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> állva. És nem lapot olvasni, hanem III. +oszt. tan.-ok dolgozatait és a háboruról nem hallani.</p> +<p>Tehát olvassunk.</p> +<hr class="tb" /> +<h3><i>Feladat.</i></h3> +<p>1. <i>Mi tetszett eddig legjobban a háboru eseményeiből?</i></p> +<p>Nekem legjobban tetszik, hogy a magyarok és a németek +elfoglalták Szerbiát és Belgiát és hogy a magyarok és németek +közkatonák és Isten segitségével harcolnak.</p> +<p>2. <i>Mért van most háboru?</i></p> +<p>Háboru azért van most, mert az angol irigy volt, sok magyar +földet akart hóditani és a magyarok nem hagyták magukat. És azért +is, mert az emberek már nagyon rosszak voltak és Isten nem akart +többet türni.</p> +<p>3. <i>Most, hogy háboru van, mit szeretnétek legjobban +tenni?</i></p> +<p>Most, hogy háboru van, leginkább szeretnék imádkozni, hogy az Ur +Isten adjon már békét és hogy a magyar katonák hóditsanak meg +mindent és hogy a magyar királynak ne kelljen sok pénzt +fizetni.</p> +<p>4. <i>Tettetek-e már valamit a katonákért?</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p> +<p>Én adtam a katonáknak egy almát.</p> +<p>5. <i>Jó, vagy rossz a háboru?</i></p> +<p>A háboru rossz, mert sok katonának nem lesz se keze, se lába, se +orra, és jó, mert sok rossz ember megjavul.</p> +<p>6. <i>Kinek jó a háboru és kinek rossz?</i></p> +<p>A háboru annak jó, akinek van mit eladni, mert az most +meggazdagodik, és annak rossz, akinek nincs pénze, mert nem kap +ennivalót. És annak jó, aki nincs a harctéren, és annak rossz, aki +a harctéren van.</p> +<p>7. <i>Mit éreztek, ha a háborura gondoltok?</i></p> +<p>Ha a háborura gondolunk, nagy szomoruságot érezünk.</p> +<p>8. <i>Hogy fog végződni a háboru?</i></p> +<p>A háboru békével fog végződni.</p> +<p>9. <i>Mit gondoltok, idejön-e az ellenség?</i></p> +<p>Az ellenség nem jön ide, mert az én bátyám nem engedi.</p> +<p>10. <i>Mit tennétek, ha az ellenség idejönne?</i></p> +<p>Ha az ellenség idejönne, fognék egy seprüt és megverném.</p> +<p>11. <i>Van-e valakitek a háboruban?</i></p> +<p>A mama testvére is a háboruban van. Először volt Iglón, aztán +ment Lembergbe, Lembergből Budapestre, Budapestről Rózsahegyre, +<span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span> Rózsahegyről Kassára, Kassáról a tüzbe. +Cime: Feldpost 54.</p> +<p>12. <i>Ki a leghiresebb ember a háboruban?</i></p> +<p>A háboruban a leghiresebb ember a magyar ember. Hiresek még +Hindenburg és Vilmos császár és a magyar király is hires.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Nincs tovább. Aki nem akar hallani a háboruról, bujjon el egy +kis faluban és olvasson elemi iskolai dolgozatokat. És ha nincs +elég gondolkodni valója, gondolkodjék el a kérdéseken, amik e +dolgozatokban állanak. Hogy mért van háboru? És hogy jó-e, vagy +rossz-e a háboru?</p> +<p>A kandallóban illatos bükkfa-hasábok pattognak.</p> +<p>Gondolkodom. Szünet. Majd ha kigondoltam valamit, jelentkezem. +<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>SZALADJ, EGYLÁBU!</h2> +</div> +<p>Ezt Bécsben láttam. Bécs városában, melyet a világ legszebb +városának tartok, s a legjobb eleven bizonyitéknak arra, hogy +bármit hirdetnek államférfiak, társadalombölcselők, +fejlődéstörténeti elmélkedők és az emberi gondolkodás egyéb többi +szomoru szegénylegényei, a háboru igenis nem való az embernek, s +lehet, hogy nem tudjuk, mire született a föld legbizonytalanabb +állata, az ember, de arra, hogy háborut viseljen, a legbiztosabban +nem született. Nincs sivárabb háborus világváros Bécsnél, s az a +sötétség, szenny, nyomoruság és koldus-alázat, amit a háboru, +Istennek hála, legpozitivabb eredmény gyanánt létrehozott, ugy elüt +ettől a világszép várostól, vagy lesir róla.</p> +<p class="center"><i>(A cenzura itt 4 sort törölt.)</i></p> +<p class="right">Budapest,</p> +<p class="i0">szivem szerelme, a dunamelléki Newyork, <span class= +"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> vagy +Csikágó, vagy ahogy parancsolják, Budapest, mely a háboru előtt is +förtelmesen piszkos, szük, kényelmetlen, kevert és elrontott +cigánysátor volt, ma csak néhány fokkal olyanabb, s ahogy’ Budapest +azelőtt nem volt semmire való, tehát mindenre való is volt, +akképpen most is birja, sőt ragyogóan birja a háborut. Kiéli magát +benne, nagyszerü ürügyet talált arra, hogy mindazokat a gyalázatos +tulajdonságait, amik már békeidőben megvoltak keblében, fejlessze, +fokozza, a tökéletességig vigye. Ha van szive ennek a városnak: +most kétszer olyan gyorsan ver az örömtől, mert most, a háborura +való hivatkozással, olyan szutykos, olyan rendetlen, olyan rongyos, +olyan sötét, olyan galád lehet, amilyen már évekkel ezelőtt +szeretett volna lenni. Most lehet, most az; nem is hiszem, hogy ki +engedi piszkálni magát belőle, még akkor is, ha majd a szélrózsa +minden irányában megkötik a békét, s rátérnek arra, hogy évtizedek +munkájával rendbehozzák mindazt az utálatot, amit eme dicsőséges +egy-két év alatt nem lett volna okvetlen muszáj feldönteni kaján +örvendezéssel. De ha egyszer az ember arra született, hogy büszkén +megfujja a hadikürtöt, <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= +"Page_59">-59-</a></span></p> +<p class="center"><i>(A cenzura itt 2 sort törölt.)</i></p> +<p>Mindamellett Bécsben láttam ezt, nem Budapesten, mert a háboru +és amit a háboru ad, mindenütt egyforma, csak ahogy’ a háborut +birják és ahogy’ a következményeit fogadják, abban van eltérés a +föld tájai, városai és emberei közt. Valamelyik zöld terecske +mellett történt, a Schwarzenberg-Platz táján, de nem tudom +megmondani, hogy hol, mert sem időm, sem kedvem nem volt megnézni, +hogy hol vagyok. Csak azt éreztem, hogy 1917-ben vagyok, a háboru +negyedik esztendejében, abban a világban, amely nem akasztja fel +magát a szégyentől, s amely… Ne cifrázzuk. Ezt láttam:</p> +<p>Egy fiatalember, <i>egy</i> lábon és két mankón állt a tér +sarkán. Nem is volt rosszul öltözve, nem is volt egyébként nyomorék +külseje, csak éppen egy lába volt neki, a másik lába tőbül levágva, +s a nadrágszár, ami ezt a lábcsonkot fedte, szépen, rendesen vissza +volt hajtva és feltürve. Látnivaló volt, hogy a fiatalember +garderóbja azelőtt nem egylábu nadrágokra volt berendezve, ahogy +nem is hiszem, hogy bármelyik kiváló államférfi meg tudna győzni +arról, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> az ember, a kétlábu, arra való volna, +hogy ha éppen ugy fordul, hát egy lába legyen. Egy lába és két +mankója.</p> +<p>A fiatalember mellett rendőr állt, akinek két lába volt, s aki +be akarta vinni az egylábu fiatalembert. Be, a rendőrszobára, hogy +ott igazoltassa. A fiatalember, az egylábu, ugy érezhette, hogy ő +már végleg és mindörökre igazolva van. Ott hordozza az igazolványát +az üres nadrágja szárában, nemcsak a rendőrszobáig, de a koporsóig, +sőt az itéletnapi trombitaszóig ott. De a rendőr, akinek két lába +volt, nem érezte ezt. Ragaszkodott ahhoz, hogy az egylábu +fiatalember vele menjen. Még csak azt sem lehetne mondani, hogy a +rendőr udvariatlan lett volna. Nem. Előbb gyalog, majd villamoson, +utóbb bérkocsin akarta bevinni az egylábut, aki sem bérkocsin, sem +villamoson, sem gyalog nem akart bemenni. Keveselte az egy lábát +ahhoz, hogy annak az utjai a rendőrszoba felé vezessenek. Hogy mit +követett el az egylábu, nem tudom megmondani, senki sem tudta azok +közül, akik a jelenetet nézték, sőt a rendőr sem tudta, mert az +összes kérdésekre, amik ebben az irányban felmerültek, kitérő, noha +nem udvariatlan választ adott. De helyesen jegyezte meg +<span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span> egy cilinderes ur, aki jelenvolt a +jelenvoltak között:</p> +<p>– Nyilván elkövetett valamit, ha a rendőr annyira be akarja +vinni.</p> +<p>Nyilván. Ez nagyon egyszerü. Én is igy gondoltam:</p> +<p>– Ennek a fiatalembernek egy lába van. Nyilván levágták a +másikat.</p> +<p>Nyilván. Ez is nagyon egyszerü.</p> +<p>De a fiatalember még sem akart bemenni, belemakacsodott abba a +gondolatba, hogy nem megy be, s ezt indulattól sápadt arccal, ha +nem is hangosan, de határozottan kijelentette.</p> +<p>A rendőr azonban, akinek két lába volt, karon fogta a +fiatalembert, akinek egy lába volt és elkezdte vezetni. Az egylábu +vonakodott ugyan, de ment. A nézők szétoszoltak, mert a dolog most +már rendben volt. A dolgok rendbejönnek. A háborut is megüzenték és +aztán rendbe jött. Csak én maradtam ott a tér sarkán, megkövesedve +és néztem a kétlábu rendőrt, aki beviszi az egylábu ifjut.</p> +<p>Akkor láttam ezt. Bécsben láttam, 1917-ben, október havában. +Szürke őszi napon.</p> +<p>Az egylábu fiatalember kitépte magát <span class= +"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> és futni +kezdett a rendőr elől. Két mankóval futott és egy lábbal. A két +mankó párhuzamosan rakta előre, s az egylába ilyenkor hátramaradt, +aztán az egyláb ugrott előre, és a két párhuzamos mankó maradt +hátra. És a csonka test ennek következtében valami furcsa hintázó +mozgást végzett. Olyan volt ez a hinta, mint… Iszonyu volt ez a +hinta. Hinta, hinta, gyerekjáték. Két hintáslegény huzta jobbról +balról a kötelet.</p> +<p>Az egyik oldalról talán Poincaré, a másikról talán Tisza István. +Vagy az egyik oldalról Lloyd George, a másikról Bethmann-Hollweg… +Nem jól láttam.</p> +<p>Világ, világ, kusza és érthetetlen világ! Én láttam és nem folyt +ki a szemem! És mások is látták és nem vakultak meg tőle! Szaladt +az egylábu ember a kétlábu elől. Szaladt, hogy elfusson előle, +szaladt, hogy a másik utól ne érje. Azért szaladt.</p> +<p>Én a szivemben rekedten orditottam:</p> +<p>– Szaladj, egylábu! Valami rendjük csak kell, hogy legyen minden +dolgoknak. Hát most <i>ez</i> a dolgok rendje. Az iró ir, a kutya +ugat, a puska lő, az egylábu szalad. Azért vágták le az egyik +lábadat, hogy annál jobban szaladhass! Hogy megkönnyitsék a tested +sulyát és egyszerüsitsék a mozgásaidat. <span class= +"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> Most vagy +csak abban az állapotban, hogy résztvehess a mi nagyszerü +olimpiádunkon, amit halottak, kórságosak, csonkák és őrültek +tartanak meg, mindennap, mindenki szeme láttára. Szaladj csak, +egylábu! Te leszel a mi futóbajnokunk. A diszkoszvetőnk az lesz, +akinek a karját vágtuk le, nemes fajunkat az fogja fenntartani, +akinek a két combja közé csapott a gránát. Itt már megvan a +gyönyörü munkabeosztás. Aki ennél szebbet, jobbat tud, azt falhoz +kell szögelni. Szaladj csak egylábu! Ugy se szaladhatsz ki ebből az +uj világból, amit olyan csodálatosan szép áldozatokkal hoztunk +létre a magunk számára. Ne félj, hogy utól nem érünk. Azért vágtuk +le az egyik lábadat, hogy utólérhessünk. Azelőtt elfuthattál +előlünk, s ez kényelmetlen volt, most biztositottunk téged +magunknak. Megszeliditettünk és kezessé tettünk, azzal, hogy +lábatlanná alakitottunk. Ne félj, hogy elszaladsz, ne félj, mi sem +félünk! Kinek a fejét, kinek a lábát fürészeltük le, hogy +elintézzük a fenforgó kérdéseket. Most elintéztük őket, s nem is +lesz semmi bajunk velük. Most a törvény igazán utól fogja már érni +a bünöst. E célból operálta le a bünös egyik lábát. És, ha kell, le +fogja operálni a másikat is, mert <span class="pagenum"><a name= +"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> a fő az, hogy a törvény a +bünöst utólérje. És ha nem bünös? Nem baj! Jobb azért levágni a +lábát, mert lehet még bünös belőle. Hát nem pompás-e, hogy igy +tudsz szaladni az egylábaddal? Fujd fel a tüdőd, feszitsd az izmod, +szaladj egylábu! Át a kis téren, át a ködön, át a felhőn, át a +csillagokon. Szaladj az Istenig, egylábu és jelentsd neki, hogy +onnan jössz, ahol káprázatosan fejlődik az ember. Négylábuból +kétlábu, kétlábuból egylábu lett, de vannak már lábatlan példányai +is, ám azért nincs üzemzavar, mert a kétlábu utóléri az egylábut, s +az egylábu hosszakkal veri a lábatlant. Nincs üzemzavar, a világ +teteje nem dől be és a léleknek nincs gyomra, amely émelyegve +kiköpje önmagát.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az egylábu messze-messze futott. Legalább negyven lépésnyire. A +rendőr csak ment utána, mert két lábon egyelőre mégis könnyebb a +helyváltoztatás, mint egyen. Bent, a kis zöld terecskén, a bokrok +közt, ahol már senkisem látta, csak én, aki siettem utánuk, az +egylábu megadta magát. Zihálva tántorodott a rendőr két karja közé. +Az arca sárga volt a kétségbeeséstől, csapzott haja <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> alól, +melyről futás közben leröpült a kalap, csatakzott a verejték.</p> +<p>A rendőr csak tartotta két karja közt az egylábut. És nem tudott +<i>magával</i> mit kezdeni. Most már mintha érezte volna a +különbséget maga és a másik közt, az egy lábnyi, de százezer angol +mérföldnél nagyobb különbséget. Leültette az egylábut a padra, +visszament a kalapjáért, fölvette a földről, odavitte az +egylábuhoz, kihuzta a keszkenőjét és letörölte a verejtéket az +egylábu arcáról. És a tenyerével megsimogatta az egylábu fejét, +hogy kuszált haját rendbefésülje. Majd körülnézett és várt egy +pillanatig. Nem tudta, mit cselekedjék. Aztán tudta. Kiment a +térről, befordult egy mellékuccába és eltünt. Otthagyta az +egylábut, aki lecsüggedt fejjel, kifordult szemmel nézett +utána.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Én még bizom az emberiségben. <span class="pagenum"><a name= +"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>BÉRKOCSISOK.</h2> +</div> +<p>A találkozás köztük ugy történt, hogy Ők elmentek Hozzá, a +Miniszterhez elmentek, mint állampolgárok és mint bérkocsisok és +megmondták Neki, hogy a fuvardijat emelni kell, mert emelni kell és +pedig azért, mert emelni kell. Miért kell emelmi? Mert ha +akármekkorára emeljük a fuvardijat és én azon a felemelt fuvardijon +tul nem fizetek hatalmas, sőt szédületes borravalókat, illetőleg ha +a kocsis ilyen jelzőjü borravalókat nem néz ki testi fellépésemből +és mivoltomból, akkor ugyis a fejemre köp s jó, ha nem az ostorral +köp a fejemre. De mégis emelni kell a fuvardijat, különben – hogy’ +is mondta a szónok? – „a sérelmes határozat a bérkocsiközlekedésnek +napról-napra való rosszabbodását, sőt csendes kimulását fogná maga +után vonni, amelynek bekövetkezését <i>semmiféle hatósági eszközzel +sem lehet majd megakadályozni.</i>“ Szóval, hogy ismételjem, +<i>ezt</i> nem lehet hatósági eszközzel megakadályozni, +<span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span> bár mostanában mindent meg lehet +akadályozni hatósági eszközzel. Azt, hogy egyem, azt, hogy igyam, +azt, hogy mozogjak, sőt még azt is, hogy éljek. Hatósági eszköz +mindenre van, de nagyon jól mondta a kocsisok szónoka, hogy a +kocsisokra nincsen. Mért frissitsek fel olyan hervadt ostobaságot, +hogy állam az államban? Nem teszem. Sőt azt mondom, hogy álom az +álomban volna, ha a kocsisok ellen valóban tudna tenni a Hatalom, +melynek adatott oldania és kötnie, rendelkeznie <i>minden</i> +felett, ami több millió négyzetméternyi területen belül lélekzik és +fuldoklik. Minden: az még nem a kocsisok. És a kocsisok: az még nem +minden. Mert Ő válaszolt is Nekik. Ő azt mondta, hogy „figyelmébe +ajánlja azonban a bérkocsi-gazdáknak, hogy tisztességtudó segédeket +alkalmazzanak, mert…“</p> +<p>A megokolásra már nem is vagyok kiváncsi. Esküszöm, hogy Neki +igaza volt, mikor Nekik ezt mondta. Ő nem trónol a felhők felett, Ő +közvetlen érintkezésben van a mindennapi élettel, Ő tehát hallott +róla, hogy a kocsisok gorombák, mint a disznók, Ő tehát ajánlja a +bérkocsi-gazdáknak, hogy válogassák meg a személyzetüket. Oly +egyszerü: válogassák meg és punktum. Menjenek <span class= +"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> ki az +uccára, ahol csak ugy hemzseg az ember, ahol dagadoz és árad +különösen a férfi-munkaerő, ahol minden füttyentésre tucatjával +szaladnak elő a munkakereső férfikarok, csak éppen válogatni kell +bennük s a legalkalmasabb és legfinomabb kocsisokat lehet belőlük +kihalászni és kiszemelgetni. Ez csak nem kunszt! Ezt csak mindenki +megteheti! És <i>ha</i> valaha, akkor <i>ma!</i> Mondom, itt nincs +szó <i>weltfremd</i>-ségről, amivel rólunk gondoskodó és bennünket +irányitó embereket hejehujamódon megdobni szokás, itt, ez esetben, +kiki tudta, hogy mit beszél, itt az eleven élet pulzusán tartották +kezüket az Illetékes Faktorok, itt nem az történt, hogy a népnek, +mely kenyérért zajongott, azt válaszolják, hogy ha nincs kenyér, +egyék zsemlyét. Aki nem látja, hogy ez más, az vak s talán éppen a +háboruban vesztette el félszemét.</p> +<p>Mi az? mit mondott? miben? háboruban? Mit értek én, kötözni való +futó-bolond, e furcsa zengzetü szavon? Csak nem azt gondolom, hogy +itt már válogattak és kiszemeltek, hogy itt megcsökkentették a +dolgos karok számát, hogy innen már elvittenek néhány embert, és +éppen fiatalembert, oda, honnan még soha senki sem jött vissza? +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> Mert ha igy volna, amit még feltételezni +is balgaság, akkor tán, egyrészt a kocsisokra is érvényesek +volnának a hatósági intézkedések, másrészt Ő sem mondhatná Nekik +kedvesen és szelideden, hogy tisztességtudó segédeket +alkalmazzanak, mert akkor ő is értesült volna róla, hogy a +tisztességtudó segédeket, bérkocsis-segédeket és párbajsegédeket +egyaránt, igénybevették már más munkára, amit ugyan csak az +évezredek óta bárgyuságban tartott és ugyanarra nevelt emberiség +tart munkának, de amelynél – tizezer év mulva – a +kanális-tisztogatást is tisztességesebb foglalkozásnak itélendik +majd. Ugy van, ugy van: igénybevették őket! mésszel keverten +mütrágyát csináltak belőlük, legtöbbször ott, ahol még termést sem +lehet várni a talaj e dus és kéretlen megmüvelésétől, mocsarakban, +vadon-erdőkben, kősziklák közt dugták földbe a – röviden – +embersegédeket, kiket isten a maga képére teremtett, kik istent a +maguk képére teremtették, hogy féljenek tőle, mikor pedig nem tőle +kell félni.</p> +<p>Mindemez elásott alkalmazottak közt és Ő közte roppant nagy +azonban a különbség. Mivelhogy Ő él, amit ama többiekről nem +lehetne elmondani, s mindaddig, amig <span class="pagenum"><a name= +"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> elevenek és holtak közt meg +lesz az az áthidalhatatlan differencia, hogy az eleven kinyithatja +a száját és beszélhet, a holtnak ellenben nemcsak kötelessége, de +kényszerüsége is a hallgatás, addig én nem tudom megmondani, hogyan +lehetne segiteni az aktuális folyóügyeken. Hogyan lehetne +kényszeriteni akár Őt, akár társait arra, hogy tudomásul vegyék, +hogy kizökkent a világ, Horáció, hogy itt valami olyan van, ami még +sohasem volt, amit lehetetlen volt elképzelni, amig nem volt, +képtelenség elhinni most, amikor van s amire iszonyat és fertelem +lesz visszagondolni, midőn már nem lesz; valami olyan, amihez +képest minden, ami ellen paragrafust irtak emberi törvénybe, +gyermekjáték és szappanbuborék, amihez arányitva az emberevés csak +gasztronómiai gurméria, még csak nem is izlésbeli eltévelyedés. +Mert hogy a halott ember husát meg kell-e enni vagy sem, erről +lehet véleménykülönbség, de hogy az élő embert, akit apa nemzett, +anya szült, meg kell-e ölni, arról aligha lehet vita. Ne is legyen +vita róla. Csak éppen vétessék tudomásul, hogy lakodalma vagyon itt +a Halálnak s hogy amennyiben e lakodalom elkésett meghivottai +kocsira ülvén, gorombább <span class="pagenum"><a name="Page_71" +id="Page_71">-71-</a></span> segédekkel találják szemben magukat, +mint kivánatos volna, akkor ne mondassék a segédek gazdáinak, hogy +válogassák meg alkalmazottaikat. Nem lehet, uram, nem lehet! Nincs +már mit válogatni. A maradék anyaggal csinálhatsz, amit akarsz, de +ne kivánj uj matériát, vagy ne tégy ugy, mintha nem tudnád, hogy +nincs uj matéria, mert amig száddal fiat szülni nem tudsz, addig +elvétkezel Ember és Világ ellen, ilyen beszédeket beszélvén. Nyisd +ki a szemedet és láss, vagy ne mutasd meg nékem, hogy akkor sem +látsz, ha kinyitod, hisz igy kénytelen vagyok azt gondolni, hogy ha +Te nem volnál ott, ahol vagy s a többi társaid itthon és +külországban nem volnának ott, ahol vannak: most nem az volna, ami +valóban van. S aminek még akkor sem lett volna szabad megtörténnie, +ha az emberiségnek csak két dolog között lehetett volna választása: +hogy vagy azt csinálja, amit csinál, vagy visszatér az őserdőbe, +fészket rakni a gorilla mellé, a mangófa ágaira. Az ember, ha Ti +nem lettetek volna, inkább visszatért volna s vadállatul is +emberebbnek érezhette volna magát, mint amilyen most, mikor a +dögkikaparó hiéna is szégyelheti magát miatta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>EMLÉKEIM.</h2> +</div> +<p>Nem vagyok még öreg, de már vannak emlékeim, ettől már +valószinüleg egy lépés csupán az öregség. Ha valamit látok, amig +nézem: eszembe jut valami más, valami olyan, valami arra vonatkozó, +ami jobban érdekel, mint maga az, amit látok. Nagyon meresztem már +a szemem visszafelé.</p> +<h3>1.<br /> +<i>Psilander</i>.</h3> +<p>Pogány József könyvében Dániáról olvastam néhány sort Psilander +felől. Hogy mennyire mulattak azon a dánok, hogy Psilander minálunk +olyan nagy férfiu volt, mikor itt járt. Nagy férfiu. Ő volt +<i>a</i> férfi. De mennyire ő volt.</p> +<p>Emlékszem:</p> +<p>Ültünk a villamoson, én a hosszu padon, velem szemben a +négyüléses fülkében négyen: két férfi és két nő. Az egyik nőt nem +néztem meg, már nem tudom, milyen <span class="pagenum"><a name= +"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> lehetett. A másiknak nagy, +husos, de fitos orra volt, az orra alatt egy szépségflastrom, ami, +összbenyomásban, csakugyan széppé is tette. A két férfi közül az +egyik ügyvédjelölt volt, a másik férj vagy férjjelölt. Száraz, +sárgabajuszu ember. Ez volt Kaczander ur, amint a beszélgetésből +utóbb megtudtam.</p> +<p>A villamos a Royal-Orfeum mellett gördült el, ahol Psilander +akkor személyesen vendégjátszott. A délutáni előadás közönsége +ömlött éppen az utcára. A lenyugvó nap utolsó sugarai a ház +homlokzatára s azon vagy száz hónál fehérebb fehérnadrágra, lovon +ülő fehér nadrágra estek. A plakátokra, melyek Psilandert +ábrázolták.</p> +<p>– Psilander! – mondta csendesen a nő, akinek az arcára már nem +emlékszem.</p> +<p>A fitos egy szót sem szólt. Az ügyvédjelölt megszólalt:</p> +<p>– Nem tudom, mit találnak rajta a nők.</p> +<p>– Magából az irigység beszél – szólt az a nő, akinek az arcára +már nem emlékszem.</p> +<p>– Hehe, az irigység! – mondta az ügyvédjelölt és zavarában rágni +kezdte a sétapálcája fejét. <span class="pagenum"><a name="Page_74" +id="Page_74">-74-</a></span></p> +<p>A sárgabajuszu férfi, akinek roppant száraz Ádám-csutkája volt, +megszólalt:</p> +<p>– Na… – mondta szárazon.</p> +<p>A nő, akinek az arca már nem jut eszembe, megkérdezte:</p> +<p>– És Kaczander ur nem irigyli?</p> +<p>A megkérdezett ur arcára száraz bölcseség telepedett, olyan +száraz, mint a sárga bajusza, mint a mozgó Ádám-csutkája.</p> +<p>– Nincs benne semmi értelem – mondotta. – Semmi értelem nincs +egy ilyenbe, akiben ennyi póz van.</p> +<p>– Igen, – mondta az ügyvédjelölt – a vászony csinált belőle nagy +embert, a vászony.</p> +<p>Kaczander ur folytatta:</p> +<p>– Megnéztem a szinpadon. Csupa póz. Hol lehet ott az értelem? +Semmi értelem.</p> +<p>És nyelt egyet, szárazat, a száraz bajusza alatt, a száraz +Ádám-csutkájával.</p> +<p>E pillanatban a husosorru, de fitos nő ránézett Kaczander urra. +És pedig ugy nézett rá, hogy a pillantása lassan végigsétált +Kaczander uron a válltól, a derékon és combokon át, le a térdéig. +Rettenetes pillantás volt, néma pillanás, amelyből csak ugy +süvitett a beszéd. Láttam a helyzetet. A nő, <span class= +"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> akinek az +arcára már nem emlékszem, az ügyvédjelölthöz tartozott. A fitos, +husosorru ellenben Kaczander urnak volt a menyasszonyféléje. És a +fitos, husosorrunak a pillantása ezeket mondta, de ezeket, egész +pontosan:</p> +<p>– Te! Te! Te sárga…! Te! Te szürkenadrágos senki…! Te! Te száraz +überciher! Hol van a vállad, A Milyen Annak Van? Te horpadt +bordázat, te…! Hol vannak a Dagadó Keblek, A Mik Annak Vannak? +Hogy’ mered kinyitni az elhervadt szádat?… Hol vannak a Ragyogó +Fogak, A Mik Az Ő Ajka Mögül Villognak? Te ráncos, térdes +trombitanadrágu, hogy’ is viselhetsz te is nadrágot? Mikor Az Ő +Fehér Nadrágja Olyan, Mint az Álombéli Párnák? Ó vakarcs, ó +kenderkóc, ó kelkáposzta, ó hétköznap, ó irodakabát, ó +tyukszemgyürü, ó fogpiszkáló, ó stoppolt harisnya! Ó, ó, ó!</p> +<p>Ezeket mondta a husosorru, fitos nő néma szemével, amely szem +aztán visszavillant paráznán a Royal-Orfeum felé s a fitos e másik +pillantással végérvényesen már előre megcsalta Kaczander urat, aki +majd a férje lesz s már előre hatalmasat tört a házasságon, +<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span> melyet Kaczander ur vele lesz +kötendő.</p> +<p>Szédülten szálltam le a villamos kocsiról.</p> +<p>Csak utólag jutott eszembe, milyen különösen rokonok Kaczander +ur és Psilander nevei. De Psilander győzött, égen át, légen át, s +Kaczanderné gyermekei mind, mind tapadó, dagadó fehér nadrágokban +fognak világra jönni, vitézkötéssel jobbkarjukon s talán egy +miniatür paripácskával gömbölyded testecskéjük alatt.</p> +<h3>2.<br /> +<i>A sági asszony.</i></h3> +<p>Virágokat árulnak az uccán. Puttonos parasztasszonyok. Hadi +áron, gonosz ábrázattal, melyből felém parázslik:</p> +<p>– Hát te mért nem vagy katona? Az én uram az, a testvérem is az. +Ha már te nem vagy az, te gazember, legalább a bőrödet lenyuzom a +virágomért.</p> +<p>Emlékszem:</p> +<p>Egy háboru előtti tavaszon éjszaka, félkettőkor, egy asszony ült +a nyugati pályaudvar lépcsőjén, mind a két kezében egy csomó orgona +volt és kinálta.</p> +<p>– Mennyiér’ adja, néni? <span class="pagenum"><a name="Page_77" +id="Page_77">-77-</a></span></p> +<p>– Négy krajcárér’ – mondta a néni, aki közelebbről egyáltalán +nem néni, hanem menyecske. Fiatal, sima arcu, csak éppen nagyon +komoly szinekbe öltözött, azért volt olyan, mintha néni volna. Az +arca nem volt szép, de végtelenül kedves, a szeme tiszta és +őszinte, a szája piros és egészséges, a fogai fehérek. Az egész +asszony, ugy ahogy ott ült, maga a közvetlenség, a bájos józanság +volt. Nem volt benne semmi népies, semmi néprajzi, semmi +tájjellegü. Egyszerü és derék nőnemü magyar ember volt.</p> +<p>– Honnan való, menyecske? – kérdeztem tőle.</p> +<p>– Ipósaágró – mondta ő, de a tájszólás csak diszkréten zengett a +szavában, nem olyan durván, ahogy én leirom, mert a fonetika +tökéletlen. Csak éppen hogy egy kis zamatot adott a beszédnek.</p> +<p>– Ipolyságról? Onnan jött?</p> +<p>– Onnan; két forint hatvan az ut.</p> +<p>– És a virág miatt?</p> +<p>– Az ám. De mert két forint hatvan az ut, már nem futja éjszakai +szállásra. Tizenöt krajcárt kérnek. Hát inkább itt elüldögélek +reggelig.</p> +<p>Nem panaszképpen mondta. Csak gazdasági <span class= +"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> adatokat +állapitott meg, mosolygós arccal.</p> +<p>– De igazán négy krajcárér’ adja ezt a csomó virágot?</p> +<p>– Annyiér’! Egy szál tubirózsa, az meg egy krajcár.</p> +<p>Tubirózsa alatt ne tubarózsát tessék érteni, hanem valami olyan +fehér virágot, mint a hóvirág. De erős, jó szaga volt, a nevét +akkor sem tudtam, azóta sem bukkantam rá.</p> +<p>A kisérőm azt mondta, hogy venne egy szál tubirózsát, de nincs +krajcárja.</p> +<p>– Akkor vigye el a tubirózsát <i>csak ugy</i>. Marad még +nekem.</p> +<p>– És az orgona négy krajcár? – csudálkoztam én a sok virágon. +Aztán magyaráztam neki: – Nem szabad ilyen sok orgonát adni négy +krajcárért. Nem lehet igy kiárulni az utiköltséget.</p> +<p>– Bizony nem, – mondta a menyecske – de megtróbáltuk, oszt +rajtavesztünk most.</p> +<p>– Adja drágábban a virágot, a pestiek nincsenek hozzászokva +ahhoz, hogy ilyen olcsón kapják.</p> +<p>– Olcsón? – mosolygott a menyecske. <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> – Nem ér +ennyi virág többet négy krajcárnál.</p> +<p>– Ipolyságon. Itt többet ér. Kérjen többet érte.</p> +<p>Én egy hatost adtam a csokorért. Megköszönte. Azt is, a tanácsot +is.</p> +<p>Félóra mulva ugyanarra mentem haza. Ott ült a sági asszony és +ugyanannyi virágot kinálgatva az édes arcával ezt mondta:</p> +<p>– Négy krajcár a bokréta.</p> +<p>Ballagtam haza csendesen. Közben elkezdtem bizni a magyarban. Jó +nép lehet az, amelyiknek ilyen példányai vannak. Szépek, +egészségesek, okosak, becsületesek, egyszerüek.</p> +<p>Milyen kár, hogy ez a nép azóta kevesebb lett. Kevesebb… +kevesebb… annyival kevesebb, a mennyivel a virág drágább lett. +<span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>GYÁSZ-KONCERT.</h2> +</div> +<p class="right">– 1914. julius –</p> +<p>Nem érdemes meghalni; oly rosszul gyászolnak az emberek. +Kiteritve feküdt a nagy halott, és adva volt a részvét legnagyobb +mennyisége. Mily csunyán nyilatkozott meg! Hol volt a csend, aminek +minden tetemet körül kell vennie? Hol volt az emberi méltóság, az +egyetlen, amivel ünnepelni lehet? Sehol. Mindenünnen csak a sajtó +üvöltözése hallatszott. Mint a kofák, ugy rikácsoltak bosszuért s +ha lett volna is, aki szeretett volna csendet teremteni, nem merte +fölemelni szavát, félt, hogy őt tartják kegyeletrontónak. Joggal +félt tőle, mert ő is az lett volna, ahogy mindenki az, aki a +koporsó körül egyébről beszél, mint a halottról. És itt mindenki +egyébről beszélt; kiteregették a főherceg romantikus házasságának +kék selyem köpenyét s a népek milliói ebbe a selyembe törölték +szájukat, az ólombetüs nyilvánosság a napi szenzációktól sáros +lábbal <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> táncolt és ugy szórta a gyász hamuját, +saját hirdetési gondokban megőszült fejére, hogy mindenkinek a +szeme teli lett nem a könnyel, hanem ezzel a hamuval. Egy percig +nem gyászoltak; mingyárt a felelőseket keresték és káromkodtak. +Aztán a temetési pompának estek neki és kritikai villával-késsel +azt habzsolták föl. Három árva cimen tolakodtak be egy elkomorodott +gyermekszobába és szinte ugy taszigálták oda a három árvát a +ravatal mellé. Sivitottak:</p> +<p>– Engedjétek ezeket is gyászolni!</p> +<p>Sikitottak:</p> +<p>– Nem elég a gyász, gyászabb gyászt mutassatok.</p> +<p>Minden suszter udvari entrepriz szakértőnek csapott fel és +jobban tudta Montenuovonál, hogyan kell trónörököst temetni.</p> +<p>Nem érdemes meghalni, annyira nem tudják az emberek, mit +csináljanak a halállal. Minden alkalommal kiderül, hogy a halál nem +nekik való, talán azért, mert az élet sem. Ugy viselkednek, mintha +nem ők volnának azok, akik már huszezer év óta, vagy tán több óta, +mindigtől fogva, amióta élnek: meghalnak. A halotti tor, amiben az +ember kezdettől kifejezte, hogy nincs semmi köze a halottakhoz, ma +is megvan, a nagy <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span> temetések formájában. S hogy a halotti +toron az emberek leigyák magukat és megbicskázzák egymást, ez is +megvan, mikor a nagy temetést azzal akarják cifrázni, hogy +udvarmestert vinnének vágóhidra, ha lehetne. Minden ugy van, ahogy +kezdettől volt. Vannak sirató-asszonyok, akik értelem és ok nélkül +orditoznak:</p> +<p>– Jaj szerelmes fiam, meghaltál; meghaltál én szerelmes fiam, +meghaltál egyetlenem!</p> +<p>S közben nemcsak a szemük, hanem a lelkük is száraz. A halált is +arra használják fel, hogy – rosszul – kiéljék magukat…</p> +<p>Rég nem gyászoltak az élők olyan förtelmesen, mint most.</p> +<p>Király ha volnék, végrendelkezném, hogy a halálom után egy hétig +nyomtatott betük ne jelenjenek meg. Időt adnék alattvalóimnak arra, +hogy meggyászoljanak. És büntetést szabnék azokra, akik tetemem +körül turkálnak. És kényszeriteném őket arra, hogy nem magukhoz, de +az Emberhez és a Halálhoz méltóan gyászoljanak. Esetleg ugy, hogy +sehogysem gyászolnak, azzal is kevésbbé gyaláznák meg emlékemet, +mint a lármájukkal, amit én ugy sem hallok, s amit <span class= +"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> csak azért +csapnak, hogy egymás fülét megtöltsék vele.</p> +<p>A Mádi, aki olyan hatalmas hivő volt, hogy még a XIX. század +végén nemcsak akart, hanem tudott is uj vallást alapitani, +megkorbácsoltatta az asszonyokat, akik hangosan bőgtek a hozzájuk +tartozók halála fölött. De hiába tette. Az asszonyok örömmel +szenvedték el a korbácsot, hogy annál jobban bőghessenek. S mert az +ugynevezett kulturemberiség mind asszonyokká válik, hasztalan +csattanna le a hátára az ostor. Az emberek nem tudnak gyászolni, +mert komolyan nem is akarnak, csak ugy tesznek, mintha akarnának. +Élni akarnak, s ki nem lehet verni belőlük, hogy a mások halálát is +ne a maguk élete javára értékesitsék. Kiélik a maguk undok életét a +mások fenséges halálában. <span class="pagenum"><a name="Page_84" +id="Page_84">-84-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>CÉLTÁBLA.</h2> +</div> +<p>Károly-Mária-Jeromos, akit vezetéknevén Leclanchenak hivtak, +könyvelő volt Párisban, a Murette cégnél, mely gyarmatárukkal +foglalkozott. Károly-Mária-Jeromos épp ugy ült a Richelieu-utcai +elsőemeleti iroda szobájában egy ferdesiku magas asztal előtt, +kacsalábon forgó támlanélküli magas széken, ahogy a könyvelők +Berlinben, vagy Bécsben, vagy Pesten ülnek, mellel nekidülleszkedve +az asztalnak, s a könyvóriásba, amelyben vizszintesen és +függőlegesen vékony piros vonalak szaladtak, neveket és számokat +irt be, hol az egyik, oldalon, hol a másikon, s néha fekete lénia +mellett, a tollával szép egyenes vonalakat huzott a beirt sorok +alá. Volt eset rá, hogy az autobusz, amely odalent végiggörgött az +utcán, tulságosan rázta a padlót is, a ferdehátu asztalt is, s a +vonal, amit Károly-Mária-Jeromos huzott, a fekete lénia mellett, +nem sikerült. Olyankor <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span> Károly-Mária-Jeromos boszankodott, s azt +gondolta magában, hogy az ördög vinné el a modern technika +vivmányait, zavarják az embert a munkájában.</p> +<p>Egyebekben középtermetü emberke volt, kicsiny fejü, alacsony +homloku, bizonytalan zöld szemü, szőkés bajuszu, olyanféle, mint a +legtöbb ember mindenütt. Hogy a hazáját szereti, vagy hogy hogyan +szereti a hazáját, arra talán nem is gondolt a háboruig. Csak mikor +az első izgalmak kezdődtek, akkor érzett valami melegfélét a szive +tájékán, ha az utcán zászlós, virágos, de különben nem valami +tiszta katonákat látott elvonulni. Ő maga, mint gyönge alkatu +legényke, alkalmatlan volt, s nem is képzelte, hogy még belőle is +katona válhatik. Az invázió napjaiban, mikor önkéntes jelentkezésre +is felszólitották az ifjuságot. Károly-Mária-Jeromosnak is eszébe +jutott, hogy jelentkeznie kellene, azonban Becque ur, az iroda +főnöke azt mondta neki, hogy ez bolondság: mire +Károly-Mária-Jeromost kiképzik, addig a németek régen elfoglalták +Párist, s a békét régen megkötötték, semmi értelme nem volna hát a +katonásdinak. Ebbe Károly-Mária-Jeromos belenyugodott.</p> +<p>Szeptember elején ujra érezte a meleget <span class= +"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> a szive +táján, mert akkor a lapok ugy jelentek meg, hogy az első négy +hasábon keresztbe az volt nyomtatva:</p> +<p>– Győzelem.</p> +<p>És a Marne melletti csata leirását lehetett olvasni hosszu +hetekig, s mindenki mással együtt Károly-Mária-Jeromos biztos volt +benne, hogy most a diadalmas előnyomulás következik a Rajnáig és +utána a béke, ugy, hogy Elszász-Lotharingia visszakerül +Franciaországhoz. Bár ez időtájt még Elszász-Lotharingia +Károly-Mária-Jeromost nem tulságosan érdekelte.</p> +<p>Azután mindig ujabb győzelmeket olvasott és cikkeket arról, mily +szörnyüségeket követtek el a németek Belgiumban is, +Franciaországban is. Azelőtt nem gondolkodott róla, de most +lassanként meggyőződéssé lett benne, hogy a németek csakugyan +vadállatok, rosszabbak minden rossznál, s hogy valóban ki kell +irtani őket. Egy alkalommal, mikor német hadifoglyokat vittek a +Szajna mellett valahová, ő is ott állt a gyalogjáró szélén és +kiköpött előttük. Ezek a foglyok szennyesek, gyüröttek, +torzonborzak voltak és ahogy Károly-Mária-Jeromos rájuk nézett, +látta világosan, hogy ezektől a disznóktól minden kitelik. +<span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span></p> +<p>Egy esztendő mult igy el és Károly-Mária-Jeromost sokszor +sorozták, de négyszer vagy ötször ujból alkalmatlannak itélték. +Ötödször vagy hatodszor vált be csak, s minden ellenkezés nélkül +vette fel az egyenruhát. Lap-olvasmányaiból tudta, hogy ez már az +utolsó erőfeszités, s az előbb vagy utóbb bekövetkező front-áttörés +után az a kontingens, amelyhez ő is tartozik, okvetlenül a Rajnáig +nyomul előre.</p> +<p>Közben az élet észrevehetően sivárabb és szomorubb lett +körülötte, sok volt a nyomorék és sok az özvegy, de +Károly-Mária-Jeromos tudta a lapokból, hogy a nagy végső cél minden +áldozatot megér. Ezeket az áldozatokat ő közvetlenül nem érezte, +mert családjában eddig még egyetlen halott vagy sebesült sem volt; +talán a vidéki ágazatban igen, de e vidéki rokonokkal +Károly-Mária-Jeromosék már évtizedek óta nem érintkeztek.</p> +<p>Károly-Mária-Jeromos önkéntes volt, s a kiképzést elég jól +birta. Hamarosan altiszt lett belőle, s akkor, mert nagyon pontos, +kötelességtudó katona volt, áttették Lyonba kiképzőnek. Talán egy +esztendő tellett bele, amig Károly-Mária-Jeromost hadnagygyá +léptették elő s ugyanakkor <span class="pagenum"><a name="Page_88" +id="Page_88">-88-</a></span> egy menetszázad élén a frontra küldték +ki. Károly-Mária-Jeromos éppen olyan jelentéktelen emberke volt +most is, mint a háboru előtt, de most már utálta a németeket, akik +miatt a háborunak nem tud vége szakadni. Még egy különbség volt +Károly-Mária-Jeromos előbbi és mostani állapota közt. A Murette +gyarmatáru cég könyvelőjéből nagyon jó céllövő lett, a gyalogsági +fegyverrel ezer lépésről biztosan beletalált a céltábla embert +ábrázoló sikján abba a fekete-fehér karikájába, amely a szivet +jelöli. Ő maga nem sokat adott erre az uj tudományára, legföljebb +ha mulatságot okozott neki, hogy mikor a legénység már +félórahosszat lődözte az éleset, ő is a kezébe vette a puskát és +egyetlen-egyszer kilőtte, de akkor pontosan a célbaba szivébe.</p> +<p>Károly-Mária-Jeromos Verdun alá került, ahol a nagy német +offenziva és a nagy francia ellentámadás óta már hónapok óta semmi +sem történt. Károly-Mária-Jeromos sokat olvasott a verduni +pokolról, de most, hogy látta a vidéket, éppenséggel nem találta a +pokolhoz hasonlónak. Köröskörül mindenütt romok, a föld felturva +ágyugolyóktól, erdők fái letörve, itt-ott egy-egy olyan fa is, +aminek a fele lombkoronája <span class="pagenum"><a name="Page_89" +id="Page_89">-89-</a></span> volt csak meg. Egyébként a környék +csak kopár és unalmas volt, de nem pokoli.</p> +<p>A legelülső francia árok itt egy enyhe dombnak a tetején +huzódott, s szemben egy másik dombtetőn, nem egészen ezer lépésre +volt a német árok, de csak tudták, hogy ott van, látni épp ugy nem +lehetett innen a németek árkát, mint onnan a franciákét. A két domb +között mindenütt árkok, drótsövénymaradékok; kukkerrel állitólag +még temetetlen halottakat is lehetett látni, gépfegyver és aknavető +maradékokat okvetlen. De ha a szél onnan fujt, semmi rossz szagot +nem hozott már. Ha voltak is temetetlen halottak, feloszlásuk régen +befejeződött.</p> +<p>A fedezék, amiben Károly-Mária-Jeromosnak ezentul élnie kellett, +elég kényelmesen volt kiépitve, nagy, fenyőgerendákból összeácsolt +folyosó volt, külön kis tiszti lakással, amelybe már +Károly-Mária-Jeromos elődei minden lehető kényelmet becipeltek. +Volt itt ágy, könyvszekrény, mosdókasztni, s aminek +Károly-Mária-Jeromos örült is: villanyvilágitás. Mikor +Károly-Mária-Jeromos megérkezett és a szolgálatot átvette, akkor a +villanyvilágitás éppen nem szuperált, rövidzárlat miatt, de +mondták, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span> estére kelve a szomszéd századtól átjön +egy szerelő és rendbehozza a dolgot.</p> +<p>Délelőtt tizkor volt a váltás; akkor került bele +Károly-Mária-Jeromos a fedezékbe, melyet egy hadnagytársa +mutogatott meg neki. Ez a hadnagy göndörhaju, görbeorru fiu volt, s +Károly-Mária-Jeromos gyanakodott rá, hogy zsidó, de mert a nevét +nem hallotta bemutatkozáskor, nem volt benne biztos. A göndörhaju +másfél óráig magyarázott Károly-Mária-Jeromosnak, fölvezette a +lőrésekhez, amik mellett szép sorjába voltak állitva a puskák, +aztán meghitta uj kollégáját délutáni teára és elbucsuzott +tőle.</p> +<p>Károly-Mária-Jeromos ott maradt és kitekintett a lőrésen.</p> +<p>Ahogy átnézett a szemközti dombra, meglepetve látta, hogy a +taréján figurák mozognak. Kivette a távcsövet, ugy nézett oda. +Németek voltak, csöbrökkel a kezükben. Vizet, vagy ételt vihettek. +Szabad szemmel nem voltak nagyobbak két arasznál, de ahogy a domb +élesen rárajzolódott a horizontra, nagyszerü célpontoknak +látszottak.</p> +<p>Károly-Mária-Jeromos gépiesen nyult egy puska után, hosszába +lehasalt és célzott. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span></p> +<p>De a háta mögött morgott valaki. Károly-Mária-Jeromos hátra +nézett. Szőkeszakállas, magas közlegény volt, aki nézte, mit csinál +a hadnagy. Károly-Mária-Jeromos nem törődött vele, visszahajtotta a +fejét a puska mellé. Ugyanakkor a szőkeszakállas fej is odahuzódott +melléje és kibámult a lőrésen. Aztán szó nélkül eltolta a +puskacsövet a világosság felől.</p> +<p>– Na! – szólt Károly-Mária-Jeromos.</p> +<p>A szőkeszakállas közlegény csendesen beszélt:</p> +<p>– Vigyázz, – mondta – ott emberek vannak.</p> +<p>– Németek! – mondta Károly-Mária-Jeromos, s csak azután akart +tiltakozni az ellen, hogy a legény tegeződik. De még mielőtt +rátérhetett volna, a szőkeszakállas megint kinyitotta a száját és +nagyon halkan mondta:</p> +<p>– Emberek.</p> +<p>És elhuzódott a hadnagy mellől és lent az árokban tovább +ballagott. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>SZÉP MESÉT IROK.</h2> +</div> +<p>Emberek, emberek, ide jőjjetek, ide gyüljetek körém, mert szép +mesét irok most én tinéktek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek. +Hiszen csak azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet +okozzunk egymásnak.</p> +<p>Szép mesét irok néktek a boldogságról, hiszen csak azért vagyunk +a világon, higyjétek el, hogy boldogok legyünk. Nem az én +boldogságomról irom a mesét, mert az titeket ugy sem érdekelne, +hogy én boldog nem vagyok, hanem a ti boldogságotokról +mindannyiotokéról, mert ti mind lehettek boldogok. Én, és vannak +még ilyen emberek, ha nem is sokan, de egynéhányan, én nem létező +falakba verem a fejemet, nem létező tüskén vérzem meg a szivemet, +de ti másmilyenek vagytok, higyjétek el, ti lehetnétek +boldogok.</p> +<p>Ne nevessetek ki, emberek, ha azt mondom, hogy a boldogság +olyan, mint a <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> szivárvány. Van azért az, ha nincsen is; +ha senki sem fogta is még hétszinü szalagját a kezében. Van azért +az, emberek, majd én elmesélem tinéktek. Igen, igen, emberek, én +már láttam a szivárványt közelről, én már láttam, hol kezdődik a +szivárvány. Hallgassatok csak rám, emberek.</p> +<p>Déli óra volt, nagy napsugaras dél, de az ég sarka fekete +felhőkkel volt teli, egészen fekete, félelmes felhőkkel, de csak a +fejem fölöttig. Onnan kezdve szürkén és fehéren dagadoztak a +felhők, tülekedtek és tolakodtak, de aztán odébb, a zöld hegyhát +fölött, már vékony pókhálós rongyokká szakadoztak s az ég másik +feléről, ragyogó kék selyem táblájáról sütött a nap szikrázó +sütéssel.</p> +<p>Én a folyó partján álltam, emberek, köztem és a hegy erdős lába +közt a folyó volt és tul a folyón, a hegy lába előtt, a rozsföldek +közül kezdődött a szivárvány. Ó emberek, higyjétek el, hogy igy +volt!</p> +<p>A zöld hegyhát volt a háttere a csudaszép szalagnak és a +rozsföldek közül szaladt fölfelé, föl az égre, a szürkére, +feketére. Emberek, emberek, csak a hidon kellett volna átmennem, +száz lépés sem volt, emberek, nem volt száz lépés sem s a rozsok +kalászából <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> nőtt ki a szivárvány. Nem mentem át a +hidon, miért mentem volna át, nem kell megfogni a boldogságot, +emberek, elég látni, elég tudni, hogy hol kezdődik…</p> +<p>De mért nem figyeltek rám, emberek? Ez nem érdekel benneteket? +Hát mi érdekel, mondjátok meg, hogy mi érdekel, majd arról irok +szép mesét nektek, hogy örömet szerezzek a sziveteknek, hiszen csak +azért vagyunk a világon, higyjétek el, hogy örömet okozzunk +egymásnak. Mi az, mi az, emberek, nem figyeltek ide és vörös a +kezetek? Miért vörös a kezetek, emberek.</p> +<p>Nem, nem igaz! Ne mondjátok, hiába mondjátok, én ugy sem hiszem, +hogy vér az a kezeteken. Emberek vére van a kezeteken, emberek! Nem +öltetek ti, hiszen ember nem öli meg az embert, aki mind csak azért +van a világon, hogy örömet okozzon egymásnak. Nem, nem, ne +mondjátok és ti se higyjétek! Ne mondjátok, hogy mindennap; nem, +soha! ne mondjátok, hogy már eddig is mindig; nem, soha! ne +mondjátok, hogy ezentul is mindörökkön; nem, nem, soha!</p> +<p>Mi az, emberek, mit beszéltek? Hogy győzni kell? Kit akartok +legyőzni? És mit akartok attól, akit le akartok győzni? Hogy azt +cselekedje, amit ti óhajtotok? De tudjátok-e <span class= +"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> ti +magatok, hogy mit kell cselekedni? Nem is amazoknak, csak nektek +magatoknak? Ki tudhatja? Ki tudhat bármit oly biztosan, hogy azért +egy csepp vért is elcsordithasson? Mit mondtok, emberek? Hogy +ellenség? Hát azt is tudjátok, hogy ki az ellenség? Ti már +beláttatok egymásba, emberek? De próbáltatok-e már önmagatokba +tekinteni? Láttátok-e már, hogy látni ott sem lehet? Ha akármit +mond a <i>másik</i>, emberek, az szó csak, csak szó; mit lehet +tudni, mi van mögötte? Ember van mögötte, emberek, de hogy milyen +az ember, azt ember csak nem tudhatja!</p> +<p>Hiszen azért gondoltatok istent magatoknak, hogy legyen valaki, +akiről azt hiszitek, hogy belenéz az emberbe és látja, hogy milyen. +De csak nem mondjátok, hogy ti vagytok az isten, ti nem lehettek +az, akit gondoltatok magatoknak, hiszen akkor ti is csak gondolat +volnátok és egymás vérét nem csordithatnátok.</p> +<p>Jaj emberek, szerettetek-e már? Ne haragudjatok, hogy +megkérdezem tőletek, de véres a kezetek, aligha szerethettetek; +harmat van a kezén annak, aki szeretett, illat van a kezén, élet +van a kezén. De ha mégis azt hiszitek, hogy szerettetek, +emlékezzetek <span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span> csak, mikor akit szerettetek, azt mondta, +hogy szeret: milyen puszta csengés volt az, mennyi bizonytalanság +reszketett – ti bennetek – a szó mögött.</p> +<p>Csak mondta, csak szó volt, de hogy szeret-e, soha meg nem +tudhattátok, hisz ember volt, akit szerettetek, s az ember azt +mondja, amit akar, emberek! És ti mégis tudni akarjátok, hogy ki az +ellenségetek!</p> +<p>Mért mondjátok, hogy fogoly és zsákmány, emberek? Minek az +nektek? És mutassátok meg azt a foglyot, hadd látom én is, hogy +látom-e, hogy fogoly? Semmitsem látok, emberek. Csak embert látok, +százezret, milliót és hiába mondjátok, hogy fogoly, én nem tudom +meglátni rajta, emberek. Én is ilyen vagyok, te sem vagy másmilyen, +s mi ketten foglyok nem vagyunk. Mért mondjátok, hogy fogoly? A +zsákmánytokon sem látok semmit, emberek. Tárgy ez is, tárgy, tárgy, +szomoru, örök tárgy, olyan, mint a tintatartóm, a teaszürőm; tárgy, +ami tul fog élni bennünket, mert csak mi megyünk el innen emberek, +a tárgyak ittmaradnak és nem bántják egymást.</p> +<p>Emberek, nem értem a szavatokat és ti sem értitek az enyémet. De +ne akarjátok, <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span> hogy <i>én</i> értsem meg, amit ti +beszéltek, hiszen abból emberek halála következik. Idejöjjetek, +erőlködjetek, <i>ti</i> próbáljátok megérteni az én szavamat, mert +jobb szó az, élő életnek szava. Mért akartok az életnél egyebet? Ki +mondta, hogy van egyéb is, mint élet s mért hittétek el neki, +emberek? Mért hittétek el, hogy másutt is van boldogság, mint az +életben, hiszen ti még sohasem láttatok egyebüvé? S mért hiszitek, +hogy más embernek van köze a ti boldogságotokhoz, más, messzi +embernek, hiszen ha boldogok még nem is voltatok, de azt csak +éreztétek, hogy a boldogtalanság bennetek van? Hát nem értitek-e, +hogy a boldogság is csak bennetek lehet? Emberek, figyeljetek rám, +az én szavam, a zavaros, a bizonytalan, az az értelmes beszéd, nem +a tietek, amiben száraz szavak borsói verődnek egymáshoz. Zsákmány, +fogoly, győzelem, igy külön-külön talán tudom, hogy mit jelentenek, +de mikor egymás mellé rakjátok őket, higyjétek el, hogy értelmük +sem lehet! Mért töritek hát rajta a fejeteket? Mért próbáltok ebből +értelmet kicsenditeni?</p> +<p>Szép mesét irok tinéktek, hogy örömet szerezzek a +sziveteknek.</p> +<p>De ti elforditjátok a fejeteket és a <span class= +"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> szemetek +odafordul, ahol ember vére buggyan, a fületek oda, ahol ember +nyögése hördül, az orrotok az oda, ahol ember teteme büdösödik. +Emberek, sikitom, idenézzetek, irom a szép mesét tinéktek arról, +hogy azért vagyunk a világon, hogy egymásnak örömet szerezzünk. +Mért nem <i>ezt</i> hiszitek el, még akkor is, ha hihetetlen? Ha +ezt hinnétek, kiülne a szivárvány az égre, akármelyik rozsföldről +felszaladna a hétszinü szalag a fekete felhők közé s nem volna +messzebb tőletek száz lépésnyinél. Ott volna, ott a hegyháton +innen, a folyón tul, a hid mögött és nektek csak a hidon kellene +átmennetek. Hét szine van, hét gyönyörü szine, vagy nem is igaz: +<i>minden</i> szine van, mert minden szin benne van s a vérnek, +amit ti látni akartok, csak egy szine van, mindig egy szine. Vörös. +És az sem marad meg, mert ha megalszik, fekete, piszkosan fekete. +Emberek, minden szin a szemeteké és minden szem csak minden szineké +lehet, emberek, ne nézzétek a vöröset és a feketét. Gyertek ide! +nézzétek a szivárványomat! figyeljetek a szavamra!</p> +<p>De nem jöttök, géppuskátok van, ágyutok van, uj gázatok van.</p> +<p>És nem vagytok emberek. <span class="pagenum"><a name="Page_99" +id="Page_99">-99-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>HÓDITÓK</h2> +</div> +<p>Hanyadik már az esztendő? Még csak a negyedik. Nekünk, akik élő +türelmetlenséggel élünk még a negyedik, de egy pár millió +embertársunknak, aki nem állhatott be a vége-várók közé: már régen +a végtelenedik – ez számnév, nem ige! – a végtelenedik esztendő. Ki +hiszi, hogy az utolsó? Ki hiheti, mikor látja, hogy az ember még +most is olyan utolsó? Nem agyrém, nem álom, nem lidércnyomás, hanem +valóság, amelyről, hol szememmel, az ujságokból, hol fülemmel, +társas érintkezésemből, értesülök arról, hogy vannak még hóditók +közöttünk: akik városokat akarnak elfoglalni, nemcsak elfoglalni, +hanem meg is tartani, területeket annektálni, azokba mindörökre +beülni, népeket móresre tanitani. Akik elhiszik, hogy van az, amit +hadiszerencsének neveznek, s hogy az nemcsak fordulhat jobbra és +balra, de fontos is, hogy hova fordul, s nekem, neked, mindenkinek, +<span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span> érdeklődéssel kell néznünk, hogy merre +is történik ez a fordulat. Vannak hóditók közöttünk és vannak +ugynevezett ellenségeink között is. Egyik cilindert visel, a másik +egyebet, nem tudván, hogy már régen mindegy, mi van az ember fején, +a lényeg az lévén, hogy a fejében mi van.</p> +<p>Világos, jaj de szomoru világosság, hogy a háboru még nem +tartott elég sokáig, ámbár éppen a saját időtartamával tartott +tovább, mint ameddig tartania szabad lett volna. De mindegy: kevés +volt. Sem ember nem halt meg és lett nyomorék elég, sem a +nélkülözések nincsenek még olyan jól kifejlett állapotban, hogy +tanulni lehetne belőlük. Ne tegyünk különbséget: sem nálunk, sem +egyebütt. A halottak és az éhező élők még nincsenek elegen: mert +nincs meg még az oktató erejük. Várni kell, amig megszaporodnak, +várni, amig az örök némák és az egyelőre rekedtek olyan hangosan +lesznek némák és olyan vészesen rekedtek, hogy amit mondanak, azt +már nem lehet félreérteni. Ma még lehet. Még van olyan kommentátor, +aki azt hiszi, hogy a halottak céllal haltak meg, az éhezők céllal +verik össze használhatatlanságtól sárga fogaikat. <i>Azok</i> +valamely területért lélekzettek hirtelen <span class= +"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> +utolsót, <i>ezek</i> azért folytatják a csont és a bőr közti +izomzatok apasztását, hogy megmutassuk a szomszédnak, hogy mégis +csak mink és nem ők! Tehát a háborunak, amelynek kezdődnie sem lett +volna szabad, ha már akkor ember lett volna az Európát benépesitő +szőrtelen kétlábu, nem is kezdődött volna – a háborunak +folytatódnia kell, mert a kétlábu még most sem ember, csak +állampolgár, csak harcos, csak kenyérjegytulajdonos, csak hóditó, +csak politikus, csak nemzetgazda, csak minden, de ember még most +sem, épp oly kevéssé az, mint amikor barlangjából kimászott és a +napfény aranyvillája először nyult a nyelve alá, hogy az első +valamit jelentő hangzatot kimondassa vele. Most már nem csupán ő +maga tud beszélni, de megtanitotta rá a papagályt is, a nagy kifurt +érc-csövet is, ám mind, ő maga is, tanitványai is ki tudják mondani +azt, hogy háboru s ugy mondják, mintha ennek a szónak céljai és +értelmei volnának. A gyászos kreatura tehát még nem ember, ahogy +papagálya és megfurt érc-csöve sem az.</p> +<p>Vagyis várni kell. Amig az ember észreveszi, hogy itt van a nagy +okkázió. Az emberréválás szédületes alkalma, amit még ha +<span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span> akar, akkor sem mulaszthat el, +legföljebb halaszthatja, az emberállományából dobhat oda még egy +pár milliót csak azért, hogy ne kelljen most, rögtön, mindössze +három, vagy négy évi kényszer után, átmennie a nagy átalakuláson. +Hát inkább odadobja ezt a kis áldozatot. Van még ideje. <i>Egy</i> +esztendeje biztosan van még, hogy <i>kettő</i> van-e, nem lehet +tudni; <i>három</i> biztosan nincs már. De addig ráér. Addig hódit, +legyőz, felszabadit, majd-megtanitomat és majd-megmutatomat +játszik, nemzeti különbségeket huzigál alá és élez ki s el akarja +hitetni, hogy ez a különbség nagyobb, mint amekkora egy élő és egy +holt ember között van. És én még mindig nem mondhatom neki:</p> +<p>– Ne velem kisérletezz. Én e kisérlet nélkül is tudom, hogy +nincs az a botokud-néger, aki annyira különböznék tőlem, mint a +saját hullám; hanem próbáld ki magadon és én majd a holttesteddel +megbeszélem a többit, a tanulságokat.</p> +<p>Ah, még vidáman hóditanak köröttem! Nem azt hóditják, amit ők +gondolnak: várost, falut, földet, javat, ami az ellenségé. Csak az +életem és a többi életek esztendeit hóditják és az emberi mivoltom +<span class="pagenum"><a name="Page_103" id= +"Page_103">-103-</a></span> amugy is szük területeiből annektálnak. +Az uj ember kezdeteiből harapdálnak le vasfogakkal. De hiába. Az uj +ember mégis el fog kezdődni és <i>most</i>, most, a régi ember +nagyszerü felépitésére kitalált ragyogó és véres alkalomból, fog +elkezdődni; már nem lehet sem tiz, sem huszéves békét kötni, nemzet +a nemzettel már nem békülhet ki, csak az ember békélhet meg +önmagával.</p> +<p>Téved, aki ugy véli, hogy a béke azért nem jöhet, mert nem elég +erős még. A békének nincs ereje és nincs gyöngesége. A béke csak az +emberiség nyugalmi állapota, erők hiánya, vagy erők nem müködése. S +amig a háborunak <i>van</i> ereje az életre, vagy amig nincs ereje +az öngyilkosságra, (mikor már önmaga iszonyatát belátta), addig +béke nem lehet.</p> +<p>Egyelőre nem lesz. Mert itt is, ott is harsányan hóditanak még, +s amig egyetlen hóditó kitáthatja a száját anélkül, hogy +agyonvernék vagy szanatóriumba vinnék, s hirdetheti a célos Halál +nagyszerüségeit e céltalan Élettel szemben, addig béke ugy sem +lesz. Már látnivaló, hogy ez a háboru a Háboru végéig akar tartani. +Nem tudjuk megakadályozni benne; a Hóditók miatt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> Akik +még forgalmat akarnak csinálni a nagy Végeladáson. Nem tudván, hogy +mikor a kalapács utószor lecsap, összes adásvételeik azonnal +érvénytelenekké válnak.</p> +<p>Mert a kalapács aztán a mi kezünkbe kerül át. Mily jó volna, +mily szép: minél kevesebb fejet beverni vele, csak azért, hogy több +árverés ne legyen. S mily sivár, hogy mégis sok fejet kell majd +beszakitani!</p> +<p>Rémes, hogy még akkor is! <span class="pagenum"><a name= +"Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>HADI-ÁLOM.</h2> +</div> +<p>Egy álmomat fogom elmesélni, egy nagyon egyszerü álmomat.</p> +<p>Tudom, hogy bolond, aki az álmát elmeséli és még bolondabb, aki +meghallgatja, de én azért mégis elmesélem és kérem az olvasót, hogy +mégis olvassa el, amit elmesélek. Hiszen most már nem olyan +hiábavaló szappanbuborék az álom, mint azelőtt volt, most már +komoly tudósok foglalkoznak vele és minden évben legalább egy fél +könyvtárat teleirnak róla. Amin nincs is semmi. Ami e világon van, +arról mindről külön-külön össze lehetne irni egy fél könyvtárat +esztendőnként, mégsem lennénk sokkal tudóbbak, mint azelőtt +voltunk.</p> +<p>Szappanbuborék? Arról is irhatnának. Van-e szebb, mint a +szappanbuborék? Most már nem fujhatom. De milyen örömmel vennék meg +egy nagy német könyvet, aminek Die Seifenblase volna a cime és ott +volna ez is: mit zwanzig farbigen Tafeln; <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> és a +husz szines táblán ezer szappanbuborék volna ábrázolva a modern +képnyomtatás legnagyszerübb eszközeivel. A legszebb +szappanbuborékok, amiket különböző német tudósok sok százezer +fujományából állitana össze, a legkiválóbb szakférfiu!</p> +<p>Milyen őrültség, hogy leirom: most már nem fujhatok +szappanbuborékot. És elhiszem, hogy csakugyan nem fujhatok! Miért? +Miért ne? Mennyivel volna az hiábavalóbb, mint a többi +foglalkozásom, vágyam, ábrándozásom, tervezgetésem? És hogy szebb +volna, abban biztos vagyok. Káprázik a szemem az örömtől, ha +visszagondolok rá, milyen csodaszépeket fujtam annak idején. És +sirni szeretnék, ha rágondolok, hogy ezt az ártatlan örömemet sem +tombolhattam ki egészen. Milyen ritkán fujtam szappanbuborékot és +ime itt állok azzal az ostoba felfogásommal, hogy most már nem +nekem való ez a játék. Ki nevelte belém? Hát mi nekem való? A +kártya, ugy-e? A szerelem? Az irodalom? Mért azok inkább? A +szappanbuborék mellett döntök és már el is indulok, hogy +előállitsam a szappanos vizet és kikeressek egy szép, hosszu +szalmaszálat, visszahajtogassam a végét, hatcsillagura és elkezdjem +a müvészkedést. <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span></p> +<p>De fanyar mosolylyal kell visszaülnöm a székre. A vizbefuló +kapaszkodhatik a szalmaszál után, s lehet, hogy meg is menekül, ha +jóerősen megkapaszkodik benne. De én, ennek a nagy városnak a +közepén, ennek a nagy háborunak a közepén, honnan vegyem a +szalmaszálat? Azelőtt a kávéházban adták hüsitő italok mellé és én +mindig arra gondoltam, hogy milyen boldoggá tett volna +gyerekkoromban egy-egy ilyen deli szalmaszál, ami kemény, szépen ki +van készitve, nem szelel és gyönyörü hosszu szárat ad a +szappanbuborék szivárványos aranyalmájának. Milyen élvezet volna +ilyen szalmaszálból fujkálni a gömböket, nagyobbra, nagyobbra, jaj +csak el ne pukkadjon, jaj csak el lehessen libbenteni szépen az +egész gyémántgombócot a szalmaszálról, hogy repüljön, valami kis +fuvallat áramlatán és szikrát szórjon a napfényben!</p> +<p>Azonban nincs szalmaszálam s ha volna: a szappan, amit most +szappannak neveznek jó-e arra, hogy buborékot lehessen fujni +belőle? Nyilván nem jó, hiszen arra sem jó, amire csinálták; a +főcéljára nem jó, s az a gazember, aki előállitotta, megcsalván +előbb a szappan összes alkatrészeit, aztán a <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> +vevőjét, nyilván nem gondolt a mellékcélra, a szappanbuborékra. Az +a másik jóféle, aki a háborut megüzente, szintén biztosan nem +gondolt rá, hogy mig tizmillió ember életét teszi szappanbuborékká, +addig magát az igazi szappanbuborékot megöli s ezzel nagy kárt okoz +a gyermeki emberiségnek.</p> +<p>Mert háboru van, ezt ne felejtsük el s ezt azért is ide kell +irnom, hogy aki majd tiz év mulva elolvassa ezt az irásomat, ne +álljon előtte értelmetlenül, ahogy néha én állok és valamennyien +állunk elmult irások előtt.</p> +<p>Az álmom, amit el kell beszélnem, háborus álom, bár nincs benne +katona, nincs fegyver és nincs semmi olyan, ami ilyen külsőségesen +háborura mutatna. Mondtam már, hogy nagyon egyszerü álom, semmi +fantasztikumot ne várjon tőle az olvasó. Fantasztikusan egyszerü +álom, amint az alábbiakból kiderül.</p> +<p>Azt álmodtam, hogy sétáltam Budán. Egymagam, vagy valakivel, +vagy valakikkel, az már elmosódott a fejemből, de az álmom +lényegére nem fontos. Sétáltam és egy kicsit elfáradtam, hát +befordultam egy budai kis cukrászdába. Bárha ébren sohasem szoktam +cukrászdába menni, még sincs <span class="pagenum"><a name= +"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> ezen semmi különös. Még +nem vakmerő álmodozó az, aki álmában bemegy a cukrászdába.</p> +<p>Leültem egyik asztal mellé s egy kisasszony jött oda, hogy +kiszolgáljon. Hogy szép volt-e, csunya-e, nem tudom, semmi +különöset nem álmodtam e kisasszonnyal kapcsolatban. A kisasszony +is mellékes volt álmomban.</p> +<p>– Van kávé? – kérdeztem a kisasszonytól.</p> +<p>– Van – felelte a kisasszony.</p> +<p>– Habos kávé? – kérdeztem tovább, de, emlékszem, nem valami +különös nyomatékkal.</p> +<p>– Van – felelte erre is a kisasszony.</p> +<p>– Tejszinhabos? – kérdeztem még.</p> +<p>– Igen, kérem – mondta rá a kisasszony.</p> +<p>– Akkor azt kérek – fejeztem be a rendelést.</p> +<p>A kisasszony elment, de néhány perc mulva visszajött.</p> +<p>– A habos kávé harminchárom korona hatvan fillér – mondta.</p> +<p>És én nyugodtan ezt feleltem neki:</p> +<p>– Csak hozza kisasszony.</p> +<p>Itt befejeződik az álom, mert mielőtt a <span class= +"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> +kisasszony elhozta volna a kávét, fölébredtem.</p> +<p>Megdöbbenve ébredtem fel. És azonnal eszembe jutott Ignotusnak +egy nagyon szép verse, aminek ez az egyik sora:</p> +<p><i>Vagy, mint az ember, gyáva álma is?</i></p> +<p>Ezen döbbentem meg, az álmomnak ezen a gyávaságán. Mert ahogy +visszaemlékszem az álmomra és az álmomat kisérő érzéseimre, meg +tudom állapitani, hogy nem csak tettetett nyugalommal mondtam a +kisasszonynak a hozza-csak-ot, mikor bemondta a kávé árát, hanem +valóban nem csodálkoztam, valóban a világ legtermészetesebb +dolgának tartottam, hogy a tejszinhabos kávé harminchárom korona +hatvan fillérbe kerüljön.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Nem hiszem, hogy ezen a mai nemzedéken, amely végig élte ezt a +háborut, még segiteni lehetne.</p> +<p>Ime: az álmainkat is megmérgezte már a háboru. <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>FALUN.</h2> +</div> +<p>Verandán ülök, spirituszlámpa ég előttem, falusi földes ur +vagyok. Hogy búgnak és brekegnek a békák a jószagu sötétben!</p> +<p>Tegnap este elolvastam egy Jókai-novellát. Nem is novella, +kisebb regény: Egy ember, aki mindent tud a cime. Egész nap ez a +regény járt a fejemben; régen nem olvastam már Jókait. Egész nap a +fejemben járt és egyre nőtt a zavarom. Hogy is vagyok vele? +Iskolában tanultam, vagy csak lapban olvastam, vagy nem is +olvastam, de mondták nékem, hogy Gyulai Pál szigoruan és +igazságtalanul kritizálta Jókait? És Péterfy Jenő is. És még ki? +Nem tudom, zavarban vagyok, ez az egyetlen érzésem, ami az +olvasmányból maradt. Mikor olvastam, akkor egy másik egyetlen +érzésem volt. Miközben a szemem szaladt a sorokon keresztül, a +fejemben, mint egy óra, folyton ez tiktakkolt: <span class= +"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p> +<p>– Nem igaz, nem igaz, nem igaz.</p> +<p>Egy pillanatig nem hittem el, ami előttem nyomtatva állt. Olyan +furcsán is kezdődik, ahogy’ Jókai a hősét bemutatja:</p> +<p>„Beszélt hét élő európai nyelven, olvasott a három classicuson, +a latinon, a görögön, a sanskriton s meg tudta magát érteni a +japáni és chinai idioma szerint, tudott értekezni a pápua, sioux és +ovasero fajokkal, remekül hadarta a <i>ladino</i> zsidó jargont, +sőt egyszer egy hires zsebmetszőtől megtanulta a <i>Kochem</i> +nyelvet is, amin a tolvajok értekeznek egymás közt s olyan jól +tudta, hogy mi az a <i>Kochmor, Tararumgerger, Chassimathändler, +Bismuther, Schottenfäler, Linkwächsler?</i> mint akármelyik +<i>Baldowerer</i> (orgazda). – Ami a szépliteraturát illeti, azt a +remekiróktól kezdve egész a curiosumokig ismerte; – a +philosophiából baccalaureatus volt, – épitész, zenész, festész +volt; – buvárkodott népisme és régészetben; – gyakorolta a +homoeopathiát és hydropathiát, a schrottcurát, a perkinizmust és +baunscheitizmust; – kedvelte a csillagászatot, volt saját +csillagdája; azután botanikus volt, természettudós; járatos az +exoticus flora és fauna világában; majd törvénytudós <span class= +"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> volt és +államférfi; később nagy financier és nemzetgazdász, különösen +bányász és állatacclimatáló; – szokás szerint geograph gyakorlat +után, mint hires utazó; tekintély volt a spiritizmusban és quasi +médium; tanulmányozta minden népek vallásait, a shamanizmust, +bramanizmust, buddhizmust, mohammedanizmust, a shi és sunna +válfajaival fetishizmust, talmudizmust és chistianizmust; in thesi +követte a jansenismust, in praxi a mormonizmust és amellett, mint +nemes ur, <i>született</i> törvényhozó volt és <i>született</i> +katona.“</p> +<p>Mi ez, mi ez, ez a rettenetes egymásután, ez a keverék, ez az +egyveleg? Mért van erre szüksége az irónak? Kit akar megszéditeni +vele? Mi ebben a sajtóhiba, mi a tévedés, mi a nemtudás? Helyenként +nem is értem, más helyeken, <i>mintha érteném</i>, de nem vagyok +biztos benne; ahol megértem, ott kétségbeesve látom, hogy nincs +értelme. És mindezeken tul az egész: nem igaz. Nem is tiktakkol, +hanem kalapál a fejemben, hogy nem igaz. A hét élő európai nyelv +már nem igaz, de a szanszkrit már iszonyuan nem igaz, a japáni, a +kinai riasztóan nem igazak, a pápua, a sziu és az ovaszéró +hajmeresztően nem igazak. Semmise igaz az <span class= +"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> +egészből, ennek következtében nem is érdekel s csak mint kuriózumot +olvasom tovább, hogy van-e benne még ilyen? Van. Csupa ilyen van. +Az összes figurák ilyenek. Megijedek a szótól, mikor elgondolom, +hogy ez az egész regény hazugság. Hogyne volna hazugság, ha regény. +De szabad-e ugy hazudni a regényt, hogy ne hihessem el? Szabad-e +hazugul hazudni? És különben: igazán hazudni kell-e a regényt?</p> +<p>Fantázia… A leggyönyörübb tehetsége az embernek. De mikor tudom, +hogy a fantázia csak a meglévőből tud épiteni; nincs fantázia +adatok nélkül és minél több az adat, annál vakmerőbb lehet a +fantázia, szélesebben terjeszkedhetik, magasabbra csaphat. És +látom, hogy az adatok fele hamis, rossz, értéktelen, kényelmetlen. +Mi van a fantáziával hát? Annak a fele is ugyanilyen kell hogy +legyen. De meghizhatom-e a másik felében, ami azokra az adatokra +épül. amikről <i>én</i> nem tudom, hogy hamisak. Mindamellett +hamisak lehetnek, sőt már gyanakszom is, hogy hamisak…</p> +<p>Milyen bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Victor Hugo, igen, +igen, Victor Hugo, ott vannak ilyenek, de <i>ennyire</i> nem +alaptalanok. <i>Ha</i> bizonyos föltételek adva <span class= +"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> vannak, +vagy adva volnának, akkor azok az emberek lehetségesek volnának. De +<i>ezek</i> az emberek soha, semmi körülmények közt nem +lehetségesek. Nincsenek a világon. Csak az iró képzeletében vannak? +Nem, nem, ez a legkinosabb, nem hiszem, hogy ott is lehetnének. +Sehol sincsenek, csak a papiroson lézengenek.</p> +<p>„Fantissa nemcsak regényeiről volt hires, hanem fényes +ékszereiről is. Voltak neki a hirlapok által országosan megénekelt +brilliánt, smaragd, opál, zafir és igazgyöngy garniturái. A +brilliant ékszereit eladta s utána szökött Ottó grófnak Algirba. +Akkor Ottó gróf tovább szökött Bengálba: tigrist, elefántot +vadászni. Ekkor Fantissa eladta smaragd ékszereit s utána hajózott +Bengálba. Akkor Ottó átmenekült Siamba: szarvorrut vadászni. Mire +Fantissa eladta az opál ékszereit s utána vágtatott Siamba. De már +akkor Ottó gróf megint odább állt Ausztráliába: känguruht vadászni. +Fantissának volt még zafir ékszere; annak az árával utána hajtatott +Ausztráliába. Ottó gróf menekült Mexikóba: buffalót vadászni, +Fantissa a gyöngyök árán oda is utána; innen Ottó gróf fel +Kamcsatkába: cethalat vadászni. Fantissa utána; végre Szibérián +keresztül Ottó gróf jeges <span class="pagenum"><a name="Page_116" +id="Page_116">-116-</a></span> medvét vadászva, Oroszországba, +Fantissa mindenütt nyomában. Mikor aztán Ottó gróf alul mind az öt +világrész kifogyott…“</p> +<p>Mi volt akkor? Nem bánom, mindegy. Kifárasztott ez az ugrándozás +a térképen, mert nem volt igaz. Szaladok Jules Verne angolja után, +mert a térképe nem hazudik. Algirból nem lehet Bengálba menni, +Mexikóból Kamcsatkába. Azt hiszem nincs kenguru Ausztráliában, +nincs buffaló Mexikóban, jegesmedve Szibériában… És a gyötrelmes +ötlet az ötféle ékszerrel, a pontos párhuzam a világrészek és az +ötféle ékszer közt. Mily fárasztó, mily bántó, szinte +fájdalmas.</p> +<p>Nagy bajban vagyok ezzel az olvasmányommal. Elhoztam magammal a +Kárpáthy Zoltánt, meg a többieket. Nem merem elolvasni őket. Hátha +ugyanilyenek? Nyilván ugyanilyenek. És akkor meghasadna szivem +Kemény Zsigmondért, aki kortársa volt Jókainak. És <i>szintén</i> +regényiró. Jaj, micsoda pokol lehetett az élete. <span class= +"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A LÓ.</h2> +</div> +<p>A gyerek hozta a lovat, hogy a lóvonat elé fogja. Már ahogy’ +hozta, azon meglátszott, hogy a gyerek és a ló nincsenek egymással +jóviszonyban. A gyerek ráncigálta a lónak a száját és dühösen +nézett a lóra; a ló elfarolt a gyerektől.</p> +<p>A gyerek vöröshaju, szeplős fiu volt, gonosz-ábrázatu; a ló +mingyárt első pillantásra jólelkü lónak látszott. Ha választanom +kellett volna, melyiket tekintsem magamhoz közelebbállónak, +velem-rokonnak, egész-biztosan a lovat választottam volna. A +gyerektől féltem volna, hogy, ha megharagszik rám, bicskát ránt ki, +a hátam mögött, és belémszurja, a ló nyilván figyelmeztetett volna, +a maga módján, ha vele szemben valami nemhelyeset cselekedtem +volna.</p> +<p>Tavaszi délután volt, langy-meleg, kékegü, napsütéses, azok +közül a tavaszeleji órák közül való, mikor az egészség, a teljes +élet, átmenetileg jólérezheti magát, mert földön, <span class= +"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> fákon, +légben csak szépség, frissesség, fejlődés veszi körül. Az uj +falevélnek, a kiserkedt fünek, a csillogó égnek, a tiszta-fehérre +mosott felhőnek, a napfényben sütkérező padnak, az automobilok +ajtaján a rézkilincsnek: mindnek, mindnek tavasza volt. A lónak +is.</p> +<p>Csak a gyerek képviselte az évszaktalan emberi ádázságot. A +gyerek piszkos és gyürött volt, nem a munkájától, hanem attól, hogy +nem törődött a tavaszszal, nem vette észre, fontosabbnak tartotta +magát és azt, hogy gyülölködjön, a felviruló tavasznál. Undok volt +a gyerek és el kellett volna távolitani a tavaszból, a tavasz és az +ember nevében.</p> +<p>A lóvonat kocsija elé cibálta a lovat a gyerek, de +szántszándékkal ugy, hogy a ló messzebb legyen a kocsitól, semhogy +az istrángot fel lehessen kötni. A ló magától hátrább jött volna, +mert a ló okos és szelid volt, de a gyerek, elől, rángatta a +száját, aztán hirtelen hátraugrott és a gyeplőszárral kezdte +hátrahuzni a lovat. Közben közvetlenül a ló hátsó lábai mellett +állt és ütötte a ló combját az öklével.</p> +<p>Emiatt a ló nem tudta, hogy mit akar tőle az ellensége, azt-e, +hogy előbbre menjen, azt-e, hogy hátrább jőjjön. <span class= +"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span></p> +<p>Folyton azt vártam, hogy a ló rug egyet, megpróbálja agyonrugni +az ádáz gyereket, de a ló nem tette. Csak reszketett, egész testén +reszketett a szép barna bőr, az utálattól és az elfojtott haragtól. +A ló le tudta győzni önmagát. Ki van zárva, hogy a ló félt volna a +gyerektől. A ló hatalmas és jóltáplált volt, a gyerek nyeszledt és +fejletlen. Talán ezért is gyülölte annyira a lovat. Nagyon +gyülölte, nem is tudott máskép nézni rá, csak szikrázó szemmel és +ökölbeszoritott kézzel.</p> +<p>Mikor már kellőképen hátrarángatta a lovat, akkorát rántott a +gyeplő egyik szárán, hogy a zabla-vas kiesett a ló szájából.</p> +<p>– A kutya istenedet! – káromkodott a gyerek és megint előre +rohant a ló fejéhez, hogy a zablavasat visszategye a szájába. A ló +biztosan a szájába engedte volna tenni a vasat, láttam, tessék +nekem elhinni, láttam, hogy engedte volna, de a gyerek azzal +kezdte, hogy ököllel orronvágta a lovat. Ez fájt a lónak, kénytelen +volt magasra felkapni a fejét, a fájdalom reflex-mozgásaként, s +ezzel a szája magasabbra került, semhogy a gyerek felnyujtott +kézzel kényelmesen elérhette volna.</p> +<p>A gyerek ráncos, rossz, kék száján megint <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> csak +ugy ömlött a szitok. Oldalról néztem a viaskodást. A ló a +szemellenző alul lenézett a fiura, nagy, véres, de mégsem +gyülölködő szemmel. Csak undorodott nagyon embertársamtól, aki most +az öklét a gyürüs ujjával kibütykösitette és ugy öklözte a ló +nyakát.</p> +<p>A ló folyton reszketett és a szájába engedte tenni a vasat, de a +gyerek káromkodva tovább-öklözte. A ló igyekezett mozdulatlan +lenni, mert látszott, hogy tudja: minden hiába. Ez a kis vadállat +gyötörni akarja, s ő minden mozdulatával csak okot ad neki arra, +hogy gyötörhesse. A tavaszi boldogságtól remegő levelü nagy fák +alatt csak négyen voltunk. Egy példány ló, Equus caballus, és három +példány ember. Homo sapiens, a gyerek, egy ur, meg én. A ló, a +szép, derék ló, jobban képviselte a maga állatrendjét, mint mi +hárman a mienket. A gyerek olyan volt, aminőnek leirtam, az ur +koravén arcu, városi testü ember, törődött és rosszkulturáju. Én +tulságosan középtermetü vagyok ahhoz, hogy alakilag is megfelelő +Homo sapiensnek tarthassam magamat.</p> +<p>Mikor már nagyon nem lehetett nézni, mit müvel a gyerek, az ur, +aki a kocsiban ült, megszólalt: <span class="pagenum"><a name= +"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span></p> +<p>– Mit bántod azt a lovat?</p> +<p>De nem volt jó határozott hangja az urnak, hanem bizonytalan és +szétfolyó hangja volt. És az is érzett a hangján, hogy nem az +emberséges ember beszél belőle, csak az ujságolvasó, aki olvasta az +Állatkinzás cimü napihireket. És ezzel a kérdéssel nem fejezte be a +mondatot, hanem ezt is hozzátette még:</p> +<p>– Bántott az a ló téged?</p> +<p>Ebből kiderült, hogy az ur azon az állásponton áll, hogy, ha a +ló bántotta volna a gyereket, akkor a gyerek visszabánthatta volna +a lovat. Én már ebből láttam, hogy az ur nagyon gyatra ember. A +gyerek kajánul továbböklözte a ló nyakát, onnan villogtatta a +szemét az ur felé, igy feleselve:</p> +<p>– Mi köze magának ahhoz?</p> +<p>Az ur ezt felelte, bizony isten ezt, a saját fülemmel hallottam, +hogy <i>ezt:</i></p> +<p>– A haza érdeke, hogy ne kinozzuk a lovat, hogy egészséges +maradjon.</p> +<p>Tehát azt vélte, hogy a lovat egészségesen kell tartani, hogy +elmehessen a csatába és ott megdögölhessen.</p> +<p>A gyerek felelt:</p> +<p>– A magáé ez a ló, hogy belebeszél?</p> +<p>Az ur ahelyett, hogy eddigi tévedéseit <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> +helyrehozva, oda ugrott volna pofonverni a gyereket, felelt a +kérdésre:</p> +<p>– Nem az enyém, de a tiéd se.</p> +<p>– De a magáé se!</p> +<p>– De a tied se!</p> +<p>Azt hittem, itt elakad a két <i>ember</i> vitája. De az ur +folytatni tudta:</p> +<p>– A ló a közé.</p> +<p>– Kié?</p> +<p>– A közé. A közmunkatanácsé ez a ló. Közpénzből vették ezt a +lovat, azért nem szabad bántani.</p> +<p>(Szerettem volna elszaladni, annyira megalázott <i>engem</i> ez +a beszéd. De ottmaradtam, mert folytatták.)</p> +<p>– Csak maga hallgasson – mondta a gyerek – maga nem ismeri ezt a +lovat! Nem magát haragijja! Ahhoz van esze neki, hogy lerágja a +füvet! Ahhoz van!</p> +<p>És megint beleöklözött, mert a ló nem tudja, hogy nem szabad +lerágni a füvet, amelyen keresztülvezetik.</p> +<p>Az urnak még volt egy érve, amit olvasott valahol; azt sem +akarta dugaszban hagyni</p> +<p>– A ló nem tud védekezni.</p> +<p>– Mért nem? – kérdezte a gyerek.</p> +<p>– Mert nem tud beszélni. <span class="pagenum"><a name= +"Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p> +<p>A gyerek ránézett az urra és látta, hogy nem kell félni tőle. +Ezt felelte:</p> +<p>– Dehogy nem! Most is az beszél.</p> +<p>És a gyereknek, az állatkinzónak, volt ebben a pillanatban +igaza, az állatvédő urral szemben.</p> +<p>A ló, az igazi, a kocsi előtt, nem szólt bele az egész +diskurzusba. Csak állt és reszketett. Nyilván hallotta, hogy mit +beszélnek a háta mögött. Én is hallgattam, de mert a felső bőröm, a +fejlődés folyamán, elvesztette a reszketési képességét, én csak +belül ludbőröztem, valahol a lelkem epidermiszén.</p> +<p class="center">*</p> +<p>És aki azt mondja, hogy mit akarok én <i>most</i> egy ló, +egyetlenegy ló esetével, annak előre megizenem, hogy szamár. És +hogy megérdemli mindazt, ami körülötte történik. <span class= +"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>CSATATÉR.</h2> +</div> +<p class="center">– Ez a kép a háboru elejének egy csataterét +ábrázolja, azt, amelyiken a szerb Timok-divizió pusztult el. Azóta +megváltozott a háboru és nyilván, a csatatér sem ilyen –</p> +<p>Itt volt, itt játszódott le, nevezetes volt, véres volt, +nagyszerü volt. Látszik rajta? Nem látszik. Két hete, vagy három +hete annak; én nem tudom, a többiek se tudják pontosan. Sok ember +megjegyezte ugyan magának azt a napot, mert azoknak az embereknek: +a haláluk napja volt. De ők nem számitanak. Mit tud a halott? Talán +mindent, de én nem tudom, hogy tudja-e, s ha tudja is, nekem nem +tudja megmondani, hogy tudja.</p> +<p>Hol vannak a holtak? A föld alatt. Hol vannak az élők? A föld +alatt (a sáncban), másutt, mert már másutt a harc. Vagy nem is a +sáncban vannak, hanem a gőzfürdőben, vagy a kávéházban, hisz az +élőknek sok helyük van. A halottnak csak egy. Ott, ott ni, +<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span> a vörösfáju bádog-krisztuska meg van +hosszabbitva egy léccel, a lécen egy másik léc, keresztbe. Ha nem +mondanák, észre se venném. A bádogkrisztuska mögött sokat temettünk +el, mienket is, ellenségét is, A léckereszt azt jelöli. A sir? Meg +se látszik. Épp olyan földturás, mint a többi. A föld nem hagyja +magát. Mintha tiltakoznék a háboru ellen: nem mutatja a csata +helyét.</p> +<p>Milyen a csatatér? Semmilyen. Ahol nem álltak emberi épitmények, +amiket megpusztitott a csata, ott a föld, a fa, a fü, a göröngy, +minden: ragaszkodik a régi formájához. Az a felforgatott hant a +lecsapott gránát helye? Az. Ugy mondják, hogy az. De nyáron, a +lellei határban a pucokturás, aminek a gerincét a disznók +szétheverték, ugyanilyen volt. Amott meggyulladt a bokor, a száraz +bokor, az ágyuzástól? Ha pásztor gyerekek tüzet raknak a bokor +tövén, s a láng belekap a száraz gyepübe, az eredmény ugyanez. Csak +nem halt meg senki. Sem a bokor tövében, sem körülötte.</p> +<p>De itt meghaltak. Sokan. Milyen a csatatér? Semmilyen. Mikor a +holtak – ki hasmánt, ki hanyatt, ki féloldalt, ki a fejére lökve – +itt hevertek, mikor a sebesültek nyögtek és vánszorogtak, akkor +lehetett még valamilyen. <span class="pagenum"><a name="Page_126" +id="Page_126">-126-</a></span> Mikor kifordult-belü lovak mutattak +lábbal az égre, mikor gutaütött ágyuk egyik vállukat leeresztve +ültek itt a talpukon, akkor lehetett valamilyen. Most, ahogy én +látom, az események után nem is sokkal: már csak tájkép, ami semmit +el nem árul. Ha nem magyaráznák, ugy mennék át ezen a sikságon, +mintha itt soha semmise történt volna.</p> +<p>Hogy nézzem az erdőt! Mit látok rajta? Gyönyörü, nem? Reszket az +ága, amint a szellő nekiverődik, hullatja sárga, barna, fakó, +gémberedett leveleit, a földjét vastagon boritják a falevelek, s e +vastag szőnyegen ember nyoma sem látszik. Ó pedig hires erdő ez! +Ideszoritották és itt semmisitették meg őket. Most csak a szél +sóhajt ki belőle, akkor emberek orditottak, puskák pattogtak, ágak +recsegtek, törzsökök zuhantak, koronák fellángoltak. Semmi nyoma +mindennek.</p> +<p>A kukoricás? Le van törve, ugy-e, a parasztok törték le, +elvitték az aranysárga csöveket, hogy kukoricát morzsoljanak róluk +és a csutát, hogy alom legyen belőle. És a nagy, lusta, sápadt +tököket otthagyták a barázdák között, mert még nem érettek. Még +most is ott lapitanak. – Nem. A kukoricát katonák törték le, hogy +ellenség bele ne bujhasson. <span class="pagenum"><a name= +"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> Paraszt nincs ezen a +vidéken. A tököt, amely már régen érett, elviheti, aki akarja; de +senkise akarja. Az országut vándorlegénye egy kis tüzet gyujtana +mellette és megsütné. Sárgabélü, forró parázstök. Degeszre ehetné +magát belőle, De nincs az országutnak vándora, mert aki +Passierscheint kap, az nem vándorlegény. S ha volna vándorló, az se +igen nyulna a tökhöz. Nem tudni, melyiken feküdt halott katona +teste.</p> +<p>Milyen hát a csatatér? Semmilyen. Alálejtő rónaság, bokor, meg +fa, meg csőszkalyiba, meg erdőszél, meg kukoricaföld, meg +szőlőtelep. A szőlőt tessék jól szembevésni. Ott egy század +pusztult el. És ime, azóta tán két napszámos járt benne, akik a +karókat föligazgatták, s én már nem látom, hogy ebben a szőlőben +embervért szüreteltek.</p> +<p>A drótsövény, az a kesze-kusza? No igen, hogy utonjárók be ne +másszanak a szőllőbe és le ne lopkodják a tőkéről a fürtöt, ami a +venyigét lehuzza. Dehogy! A drótsövényt a katonák feszitették oda, +az ellenség csak odáig tudott eljutni hasoncsuszva, ott föl kellett +emelkednie a mellével, meg a fejével, hogy a drótsövénnyel +bajmoljon. És akkor meghalt, mind meghalt puskagolyótól. +<span class="pagenum"><a name="Page_128" id= +"Page_128">-128-</a></span> A drótsövény csak egy helyen van +elszakadva. Hiszen láttam én már szakadt drótkeritést. De ezt itt +ugy vágták el, ollóval. Ezen a ponton volt a legtöbb halott. +Mellette a földhányás megint: sir. Hogy ne kellett legyen messzire +vinni el őket.</p> +<p>Milyen a csatatér? Semmilyen. Hosszu-hosszu országut. Rosszabb, +mint a csata előtt volt? Nem-igen. Ágyu kivágta, gyalogság jóra +taposta. Az ellenségé. Utána a mi ágyunk és a mi gyalogságunk +ugyanezt cselekedte. Most olyan, amilyen azelőtt lehetett. És az +árok mellette? Országut árka. Száraz lósóska, nagy lapulevelek, +összezsugorodott kakukfü-bokor és valami vörös-bogyós bozót, amit +én mindig farkascseresznyének hittem. Ami nem zárja ki, hogy valami +egész más ne lehessen. Ott: bedült az országuti árok partja. Mi van +azon? parasztszekér, ha kocsisa alszik nappal, vásározók szekere +éjjel, ha a portéka rosszul van felrakva és faroltatja a szekeret: +igy szakitja le az árok partját, miközben maga az árokba fordul. +Nem, nem. Ágyu dült oda be, mikor utána lőttek és a gránát a lovak +közé csapott. A félig döglött lovak oldalt ugrottak és magukkal +rántották az árokba az ágyut. Ott maradt. A tüzér, aki <span class= +"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> ült +rajta, az is ott maradt. A nyakát törte ki.</p> +<p>Kocog a kocsim az országuton. Hát milyen a csatatér?</p> +<p>Ez a fa? Hát nem a szél csavarta ki? Nem, uram, tőbül lőtték el, +de milyen messzirül! Nyitott, szögletes, hosszu gödör az országut +mellett, de keresztbe vele. Vizet akartak elvezetni benne? Á! +Gyalogsági lövészárok; egyik olyan, hogy a földhányása Magyarország +felé van. Ez a szerbeké. A másiknak a hantja dél felé kihányva. A +mienk. Azóta se nyult hozzá senki. Odébb: mélyitett szérü, de nem +látni benne a földbetaposott pelyvát, szalmatöredéket. Csak a +fekete föld van ott, göröngyeit az eső kicsit szétverte. De nem is +szérü, hanem <i>volt</i> ágyupozició, s csak a csata forgalma +taposta ki olyan köralakura. Amott egy másik. Sikérebb. Nem +használták olyan soká, kimentek belőle, mert akácfa állt mögötte, +könnyebb volt odacélozni.</p> +<p>Hé, hé, kocsis, megállni! Mit kapar az a kutya ott a dülőut +mellett? Kezet? Lábat? Nem. Csak egy katonasapkát, rongyosat, tur +ki a pofájával. A fej, ha ott van, lejjebb van, mész alatt. Gyi, +menjünk tovább. A csatatér semmilyen.</p> +<p>Ilyen. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= +"Page_130">-130-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>EGY KORTÁRSAM.</h2> +</div> +<p>Magasról nézett le a hold és a Duna ugy tükrözte, olyan +ragyogóan, olyan csoda-simán, mintha nem is az a barna, szennyes +viz volna, ami; a város szemben és hátul ugy szikrázott és olyan +tündérszép volt, mintha nem azok a galád-galád, szégyenletes +emberek laknák, akik lakják; fönt és lent és köröskörül a világ +olyan békességes volt, mintha nem is annak a fertelemnek a +nyavalyatörése rázná, aminek…</p> +<p>A barátom ezt mondta:</p> +<p>– Ha szegény Kovács Sándorról csak egyetlenegyszer életében +megirták volna azt, amit a halála óta mindennap megirnak, akkor +biztosan nem ölte volna meg magát. Mért csak a halottról lehet jót +irni? Mért nem irja meg senki Szép Ernőről, hogy milyen nagy ember, +milyen nagy iró, hogy a legmagasabbrendü mértékkel mérve is, +gyönyörü az, amit csinál?</p> +<p>– Ki irja meg? – kérdeztem vissza. <span class= +"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p> +<p>– Ird meg te. Mindegy, hogy ki irja meg.</p> +<p>– Nekem nem hiszik el. Akik sem engem, sem őt nem ismernek +személyesen, azok azt mondják, hogy ‚biztosan a barátja‘ ‚egy +kávéházba járnak‘ azért ir róla igy. Akik ismernek, vagy azt +hiszik, hogy ismernek, megkérdik egymástól: ‚mit akar tőle? miért +irja ezt? meg van ez őrülve?‘ Mert fogalmad sincs neked arról a +disznóólról, amelyben élünk. Itt az emberek rosszak és mást, mint +rosszat nem is tételeznek fel egymásról. Ogyoenak hivják magukat, +okos gyerekek egyesületének, de az eszüket csak arra használják +fel, hogy a többieket kicsufolják és nekik fájdalmat okozzanak. Hát +ki irja meg? A kritika? Van itt kritika? Tud itt kritika lenni, +ahol azok, akikben meg volna a képesség rá, kénytelenek és +csakugyan kénytelenek, irodalompolitikát csinálni, mert különben +beléjük fojtanák a szót? A többi pedig, aki gyakorolja a kritika +mesterségét, igazán, őszintén, becsületesen nem ért hozzá, és ez a +jobbik eset, mert többnyire nem-őszintén és nem-becsületesen áll az +alkotás előtt, amiről mondania kellene valamit. És mit ér, ha +megirják róla? Itt nincs mérték. <span class="pagenum"><a name= +"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> Ugyanaz, aki ma +meggyőződéssel irja meg Szép Ernőről, vagy egy másikról, hogy +milyen kiváló irónak tartja, hajlandó holnap meggyőződés nélkül +megirni ugyanazt egy harmadikról, akit abszolut nem tart kiváló +irónak, de mert az egyik irás fölött nem áll: „ez nem komoly +véleményem“ – egyik irásnak sincs semmi értéke és annyit jelent, +mintha Szép Ernőről, vagy a másikról semmit sem irtak volna.</p> +<p>– De ez igy nem lehet… Közben ittjárnak az ilyen emberek +közöttünk, fáradtan és ernyedten az elismerés hiányától, vagy a +rossz, bántó elismeréstől, mert az mindig van, sőt sok is van. S +végül felöltik azt a pózt, hogy nem is kell nékik az elismerés. +Pedig kell, anélkül irni nem lehet. S nem kell félni: aki nem birja +ki az elismerést, az egész biztosan nem is érdemes rá. Aki +összeroppan a dicsőség sulya alatt, annak nem járt ki a dicsőség. +Nem is kár érte…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Háromnegyed tizenegy elmult, föl kellett szállni a hajóra. +Sietve kapkodták vissza az átjáró deszkákat. Fönt a födélzeten, +ahol egyedül vottam a holdfény alatt, <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> mig a +hajó előrefeszült a két alásiető várospart között, ezeket +gondoltam:</p> +<p>– Szép Ernő. Mért nem irok róla? Se róla, se Somlyó Zoltánról, +akiről már hónapok óta akarom megirni, hogy a legliraibb magyar +lirikus; sem Karinthy Frigyesről, akiről évek óta szándékom +megmondani, hogy végre egy magyar iró, aki gondolkodó is… de most +Szép Ernőről kellene irni, ő most közelebb áll hozzám és közelebb +mindenkihez, akiből nem halt ki még egészen az ember. Köröskörül, +egész Közép-Európában, amennyire én ennek a Közép-Európának a +nyelveit ismerem, sőt tágitva a határt… – mert igenis tágitani +lehet a határt, ha a fejetek tetejére álltok is, ha, mondjuk, tiz +évig sikerül is kinzókamrát csinálni a világból, aztán ujra +emberrévedlik vissza az ember s nem láthat embernél egyebet az +embertársában… mondd, agyarkodó, ádáz öreg: mért nem mégy el +személyesen megdögleni, ha azt hiszed, hogy <i>dulce et +decorum?</i>… és mondd, mért hiszed? beszéltél már egyetlen +halottal? ki mondta <i>ezt?</i> Csupa élő, ugy-e, akik, ha még oly +<i>dulce et decorum is</i>, még sem a halált praktizálták, hanem +megmaradtak <span class="pagenum"><a name="Page_134" id= +"Page_134">-134-</a></span> élőnek, hogy a <i>dulce et +decorumot</i> elmondhassák…</p> +<p>De hova tévedtem… Igen: egész Közép-Európában, sőt tágitva a +határt, a többi belekeveredett országokban sem látok összesen tiz +olyan irót, akit Szép Ernő mellé állithatnék. Nem, még ötöt sem +látok. S ha vannak, akkor az egészen hallgatók közt lehetnek csak. +Nem, nem félek attól, hogy tulzok. Milyen nevetséges +erőfeszitéseket tettünk eddig, hogy betoljuk az irodalmunkat a +világirodalomba, a kereskedelmünket a világkereskedelembe, a +forgalmunkat a világforgalomba. Nem ment, hasztalan, nem ment! Most +benne vagyunk. Mi csak kevéssel mentünk feljebb, a világ ellenben +sokkal-sokkal lejjebb jött. Most <i>egy</i> nivón vagyunk +körülbelül és most nem kell félni, hogy eltévesztjük a mértéket. +Aki nekünk ma nagy, az egy centiméterrel sem volna kisebb Párisban, +s aki Londonban nagy, azt holnap nálunk is ugyanakkorának kell hogy +lássák. Persze másképp mérem a nagyságot, mint ahogy most közkeletü +s biztos, hogy összes közkeletü nagyjainkat eladnám egy +nadrággombért s még azt a nadrággombot is a Dunába hajitanám… Ennek +a Szép Ernőnek négy év <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span> óta nincs témája. Csak egy témája van. +Nem tud másról irni és amikor másról ir: akkor még inkább csak +arról ir. A szeme kifordul, a haja égnek áll, a szája elkékül és +csak egyre mondja: mondja azt a szót. Annyira mondja, hogy már ki +se mondja. Csak a száját mozgatja. Csak ő cselekszi azt, amit +mindnyájunknak cselekednünk kellene: az irtózat áhitatával nem +beszélni egyébről; nem megfeledkezni róla, nem abbahagyni a +nézését… És hogy ezt milyen müvészi eszközökkel cselekszi, arról +most nem szabad értekezni, mert még félreértenének. Azt hinnék, +hogy a müvészetet tartom a fontosnak. Pedig nem, most nem, amig ez +van, addig nem! Vissza kell állitani a dolgoknak azt a rendjét, +amelyben a müvészet volt a fő s az ember azért élt, hogy +müvészettel megörökitse magát. S a müvészi eszköz most csak +annyiban ragad el, amennyiben ezt a célt, ezt a végeredményében +müvészi célt szolgálja. Majd később, majd máskor másként +gondolkodom, de most nem lehet koncessziót tenni, még a müvészetnek +sem… Ez a Szép Ernő most a legszenvedőbb ember, szenvedését a +legemberségesebben kifejező. A cipőjegyről beszél és az egész +Emberiség szavait mondja <span class="pagenum"><a name="Page_136" +id="Page_136">-136-</a></span> a cipőjegyről. Megint nem félek. +Igenis: Emberiség és cipőjegy összetartoznak, lassanként már nem is +tartozik egyéb az Emberiséghez, csak a cipőjegy, meg a többi +ilyenek. És lehet örök szavakat mondani a cipőjegyről s nem is kell +egyébről mondani őket, mert különben az emberek elfelejtik, hogy mi +van… Szép Ernő nem felejti el. Azzal a gyermekes elbámulással, +amely a felhőket sem tudta megszokni, ő még látja, hogy az emberek +furcsa ruhákat vesznek magukra, furcsa eszközöket a kezükbe és +mikor ezt megtették, akkor azt hiszik, hogy most joguk van furcsa +cselekedetekre is. Ezen már senki sem csodálkozik. Ő még nem +nyugodott bele… És nemcsak néha és itt-ott mondja meg, hanem mindig +ezt mondja. Nem is sóhajt már. Nyöszörög, annyira nem birja. Kell +lenni ilyen nyöszörgőknek, akiknek az emberiség nevében kell +nyöszörögniök, különben ugy látszanék, mintha az emberiség, ez az +aljas, igenis birná és lehetségesnek tartaná…</p> +<p>Amikor majd… szóval, igen, akkor… majd összeülnek a népek és igy +szólnak egymáshoz:</p> +<p>– Én is nagyon-nagyon el voltam <span class="pagenum"><a name= +"Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> aljasodva, mint te, vagy +talán még jobban, nem is értem hogyan… De nézd: nálam voltak sirók, +akikből a legjobbik énem vinnyogott ki, már amennyire megengedtem +nekik, mert akkor olyan elvetemedett voltam, hogy a sirást sem +engedélyeztem. De most büszke vagyok rá, hogy voltak ilyen siróim. +Mutasd, neked voltak-e?</p> +<p>Akkor mi mutathatjuk ezt a Szép Ernőt. Talán addig másokat is. +De ezt már biztosan. És büszkék lehetünk rá, mig ellenben borzasztó +kevés egyébre leszünk majd büszkék, amivel most kérkedünk. Szavak +fogják égetni a szánkat, amikkel most rothadttá tesszük a levegőt, +kolerássá, annál is rosszabbá… Mit gondolnak az emberek, hogy +néznek ki most a Krisztusok?</p> +<p>Én látom ezt a nyurga kis gyerektestü embert, elegáns tavaszi +ruhában és aranygombos sétapálcával a kezében, de a keze, mind a +két keze, keresztre van szögelve és a feje, Girardi-kalapos feje, +gyürött arcu, nagyszemü feje, előrebillen és azon a nyelven, amit +mi mostan beszélünk, a kávéház nyelvén, a liget nyelvén, a most +meghaló elevenek nyelvén nyögi a messzehordóval megbecstelenitett +ég felé:</p> +<p>– Éli, Éli, lamá sabaktáni?</p> +<p class="center">*</p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span></p> +<p>A hajó fölért a felső szigetre, matrózgyerekek és matróz-öregek +dolgoztak a nagy drótkötelekkel, mert a matróz-matrózok, a középső +korosztály…</p> +<p>Mig bementem a fekete fák alá, azt gondoltam, hogy valami ilyest +kellene irni Szép Ernőről.</p> +<p>Ha megirom, mindenki félre fogja magyarázni, még ő maga is. +<span class="pagenum"><a name="Page_139" id= +"Page_139">-139-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>SÓHAJTÁSOK A HÁBORUBAN.</h2> +</div> +<h3>1. <i>Tavasz.</i></h3> +<p>Mindenfelé nagy készülődés van. A fedezékek most mélyebbre +vannak ásva, mint a hogy voltak előbbi tavaszokon. Néhol három +méterre a föld alá, néhol még annál is többre. A szöges +drótsövényekbe magas-feszültségü áramot vezetnek, ugy hogy a ki +hozzányul, azonnal szörnyet hal és akit golyó vág oda holtan, annak +a holtteste rángatózni kezd, mintha élne.</p> +<p>Tavasz van. Az előterek alá vannak aknázva, egyetlen gomb +megnyomására legalább száz-kétszáz ember röpül husrongyokban és +csontszilánkokban a levegőbe, mert husból és csontból van az ember +és a robbanó gázaknak nagyobb a dilatációja, mint a husnak és a +csontnak a kohéziója.</p> +<p>Tavasz van. A géppuskák be vannak állitva és be vannak lőve. +Söprik a terepet; harminc, negyven, nyolcvan embert kaszálnak +<span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span> le minden percben, ha kell. És kell +most, mert tavasz van.</p> +<p>Tavasz van, most nyilnak az offenzivák. És vetnek most az +emberek. Lángvetőkkel vetnek, a vetésük mingyárt kikel, felsarjad +és már el is fekszik a földön, terméstől sulyosan. A halál +marokverője megy a nyomukon, megtérdeli a kévét, megroppantja +derékon és ellöki az utból.</p> +<p>Tavasz van. A nehéz mozsarak lebetonozva, s ha majd elsütik +őket, ott, ahová a lövedék lecsap, ott semmi sem marad, sem ház, +sem ember, sem lombos fa, sem lábasjószág. És ha megindulnak a +rohamok, pedig megindulnak, mert a tavasz a rohamok évadja, az +árkokban, bizony, élő nem maradhat. Mit az ágyu ki nem irt, megöli +a géppuska, akit az sem, azt a gyalogsági tüzelés gyilkolja meg, ha +nem, hát a kézigránát tépi szét, vagy legvégül a bajonet szurja +keresztül.</p> +<p>Tavasz van. A holttestek feltornyosodnak az árkok előtt, +tavaszszal tornyokat épit az emberfia és a tornyokat nem lehet +elvinni onnan, ahol vannak, mert innen is, onnan is lőni fognak a +kibukkanókra. Mindez pontosan elő van készitve, kiszámitva és +<span class="pagenum"><a name="Page_141" id= +"Page_141">-141-</a></span> megmérlegelve. Mind ennek a legnagyobb +rendben kell mennie.</p> +<p>Tavasz van. Munició bőségben. Óránként ezer gránát is lecsaphat +egyetlen kicsiny frontdarabkára. Szublimát, karbol, kötőszer van +elég, aki meg nem hal, annak bekötik a sebét. Operáció előtt +érzéstelenitik azt a helyet, ahol a kés a hust felszántja majd. A +srapnell-hüvely recésszélü töredékét, ami csontig furódik, +kiemelik, a szabálytalan seb száját bevarrják. A vonatok állnak a +front mögött, üresen. Hőmérő sok van, mindegyiken negyvenkét fokig +tud felszaladni a higany. Oltják a meszet, hogy legyen mivel +fehéren betakarni kormos halottakat.</p> +<p>Tavasz van. Mindenfelé nagy a készülődés.</p> +<p>Az orgonabokor is készül. Pattantja ragadós kis rügyeit.</p> +<h3>2. <i>Esti ima.</i></h3> +<p>Álmos vagyok, álmos vagyok.</p> +<p>Jó isten, ha vagy, te látod lelkemet, hogy minden póz nélkül, +igazán, őszintén álmos vagyok. Mint a tej, mint a gyerek. Pedig nem +is törtem magamat valami nagyon, <span class="pagenum"><a name= +"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> nem jártam és nem +dolgoztam sokat, mégis álmos vagyok. Nem ittam bort, sört sem +ittam, nincs is késő még, mindössze csak tiz óra van, de álmos +vagyok és aludni szeretnék. Nem is álmodni, csak aludni, ahogy +aludni szokás, ha az ember olyan szerencsés, hogy nyugodtan álmos +lehet.</p> +<p>Nem akarok kimenni a lakásomból. Nem kivánom látni az éjszakai +életet, sem fényét, sem sötétjét; nem óhajtok találkozni sem +barátaimmal, sem ellenségeimmel, sem a közömbös idegenekkel, akik +elmennek mellettem, mint a felhők, nem tudni honnan és nem tudni +hová. Nem szeretnék udvarolni, nem társalogni, nem szemlélődni, nem +megfigyelni, csak aludni szeretnék, mert álmos vagyok. Olyan +egyszerü ez, olyan igen-igen egyszerü. Hadd fekszem hát le, hogy +lehunyhassam a szemeimet, amik csaknem leragadnak. Olyan nehéz a +fejem a tenyeremben, ahova hajtottam. Olyan sulyosan szántja a +ceruzám a papirost. Ugy elszaladoznak a betük egymástól; +megráncosodik a homlokom és inkább imádkozom is, amit sohasem +szoktam csakhogy alhassam, alhassam, mert nagyon kivánatos énnékem, +hogy aludjam.</p> +<p>Igen, inkább imádkozom: <span class="pagenum"><a name="Page_143" +id="Page_143">-143-</a></span></p> +<p>Emberek, kik vagytok a földön, szenteltessék meg a ti nevetek, +legyen meg a ti akaratotok. Adjátok, hogy kiki jól érezze magát, +kinek-kinek teljesedjék a szive vágya és megtörténjék a mire +óhajtva gondol. Adjátok, hogy visszajöjjön a csatából mindenkinek +mindenkije, aki még megvan; aki itthon van, ne menjen el; sebesült +meggyógyuljon, béna megujuljon, halott feltámadjon. Adjátok, hogy +senkise éhezzen, senkise fázzon, kiki az ő társát szeresse, senki a +másikat agyon ne üsse, szabad ég alatt senkise háljon, ébren +senkise virasszon, hadvezérnek ne legyen többé jelentenivalója, +béke legyen, békesség, boldogság, üdvösség. Hősi halottat egyet se +olvassak.</p> +<p>Alhassak.</p> +<h3>3. <i>Napfény.</i></h3> +<p>Tüzelő napfény ömlik az égből, illat párázik hozzám a légből. +Nők az arany feredőben, az illattól részeg levegőben. Fehér ruhások +és mások, halvány orcások és piros orcások, ringók, szállók, +himbálók, jószagu, friss szagu, életszagu nők, hajladozóak és +libegők. Ahogy mennek az uccán, hüs utánuk <span class= +"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> a +levegő, vagy forróan epedő, vagy nem tudom milyen, de jó. Ó. Nők +gömbölyüek és karcsuak és mind gyönyörü arcuak, mind csupa +csókalaku száj; ránézni nagyszerü és fáj. Hányan vannak? Ezer meg +ezer tódul a szememre. Mire vannak? Szerelemre, csak szerelemre. +Mert akárhogy magyarázzák a bölcsek és szárazak, az ember nincsen +egyébre. Attól van, azért van; a nők, hogy szépségkirakatot +rendezzenek, a férfiak, hogy nekik örvendezzenek. Nők, mindenfélék; +virág a fejükön; sárga hajkorona, fekete hajkoszoru, pihe, hamv, +festék az arcokon, láng, vágy, bágyadás a szemekben. Nők, hogy +öleljenek, csókra feleljenek, széditsenek, forraljanak, kacagjanak +és csaljanak. Nők, sokak. Nők, mindenfélék, nők.</p> +<p>És a férfiak? Keresem a férfiakat. De azok nincsenek. Elmentek. +A férfiaknak nem kellenek a nők, a tiszták, az üdék és üditők. A +férfiaknak véres bor kell és por kell és hullaszagu nyár kell és +sár kell és piszok és kórság és előre és hajrá-hajrá és +vérfecscsenés és letépett kar és leszakadt láb és kilocscsant velő +és kicsorgó szem, és kavarodás, hemzsegés, virrasztás, zihálás, +roskadás, halál.</p> +<p>Ez a rend. Rend-e ez? Ki tette, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> igy +van? Aki tette, tudja-e mit tett? Vagy senkise tette? Csak igy +van?</p> +<p>És lesz-e még máskép?</p> +<h3>4. <i>A fához.</i></h3> +<p>Egy nagy fa bólint be az ablakomon.</p> +<p>Az ember nagy, igen nagy az ember, de ez a fa nagyobb. Könnyedén +hajtja be ágát a negyedik emeletre.</p> +<p>Hallod-e nagy fa, aki himbálod tavalyi kis terméseidet ágaidon, +hogy tudsz ilyen bölcs és nyugodt lenni, mikor te is élő vagy, mint +én és a többiek, akik serkedünk, növünk és elpusztulunk? Öltél-e +már, te nagy fa, vagy nem hallottad-e még, hogy állni kell? Nem +mentek-e el alattad emberek, akik elmondták, hogy az élet törvénye +az ölés? Az élő ölve él, öl az élet a természet ölén. A te életed +hosszu, hosszabb, mint az enyém lesz. Sokat öltél-e már? És fogsz-e +még ölni sokat?</p> +<p>Megölöd, ugy-e, a madarat, amelyik rádszáll és énekel? Megölöd a +duruzsoló bogarat, amely körülkapkodja gyönge zöld leveleidet? Te +nagyon hatalmas vagy, te nagy fa, te biztosan mindenkit megölsz! +<span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span></p> +<p>Szél hullámlik el a háztetők felett. A nagy fa, ime, szerényen +huzza odébb a lombját, ága udvariasan meghajlik, előttem, bolond +kérdő előtt, s aztán ujra barátilag bólint be az ablakomon.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Öregszem mégis <span class="ralign"><a href= +"#Page_3">3</a></span></li> +<li>Levél messziről <span class="ralign"><a href= +"#Page_15">15</a></span></li> +<li>Kávéház <span class="ralign"><a href= +"#Page_21">21</a></span></li> +<li>Azonnal jövök <span class="ralign"><a href= +"#Page_30">30</a></span></li> +<li>Grajna <span class="ralign"><a href= +"#Page_32">32</a></span></li> +<li>A köpönyeg <span class="ralign"><a href= +"#Page_41">41</a></span></li> +<li>Kalandok egy forinttal <span class="ralign"><a href= +"#Page_45">45</a></span></li> +<li>Más <span class="ralign"><a href="#Page_53">53</a></span></li> +<li>Szaladj egylábu <span class="ralign"><a href= +"#Page_57">57</a></span></li> +<li>Bérkocsisok <span class="ralign"><a href= +"#Page_66">66</a></span></li> +<li>Emlékeim <span class="ralign"><a href= +"#Page_72">72</a></span></li> +<li>Gyász koncert <span class="ralign"><a href= +"#Page_80">80</a></span></li> +<li>Céltábla <span class="ralign"><a href= +"#Page_84">84</a></span></li> +<li>Szép mesét irok <span class="ralign"><a href= +"#Page_92">92</a></span></li> +<li>Hóditók <span class="ralign"><a href= +"#Page_99">99</a></span></li> +<li>Hadi-álom <span class="ralign"><a href= +"#Page_105">105</a></span></li> +<li>Falun <span class="ralign"><a href= +"#Page_111">111</a></span></li> +<li>A ló <span class="ralign"><a href= +"#Page_117">117</a></span></li> +<li>Csatatér <span class="ralign"><a href= +"#Page_124">124</a></span></li> +<li>Egy kortársam <span class="ralign"><a href= +"#Page_130">130</a></span></li> +<li>Sóhajtások a háboruban <span class="ralign"><a href= +"#Page_139">139</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75828 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/75828-h/images/cover.jpg b/75828-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..8a0e875 --- /dev/null +++ b/75828-h/images/cover.jpg diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..b5dba15 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this book outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..061e917 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +book #75828 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75828) |
