path: root/75819-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***


AZ ARANY HEGEDŰ

AZ ARANY HEGEDŰ

REGÉNY IRTA

HERCZEG FERENC

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BPEST

_Minden jogot fenntartunk_

Budapesti Hirlap nyomdája – 14489




Felhők

A királyi palota barokkupolái feketén és súlyosan sorakoztak az ég
alján, mint az útra kész elefántkaraván.

A budai várhegy fölött széles, aranysárga tűzfolyam ömlött végig az
alkonyi égen. A tűzfolyamon sötétkék felhőgályák vonúltak föl. Némán és
komoran, alattomos sietséggel vitorláztak egymás nyomában. A fedélzeten
bikaszarvú, oroszlánsörényű felhőemberek kuporodtak. Vajjon miféle
vészes rakományt hoztak?

A tanár a Dunára nyíló széles ablakban állott és a vajudó felhőket
nézte.

Egyszerre megint visszaemlékezett arra, amire már régóta nem gondolt:
hogy őt gyerekkorában valami különös, szinte személyes viszony fűzte az
égen uszkáló felhőkhöz.

Hajdanában a felhők voltak az ő játszótársai, mint az ég angyalai az
árva gyerekéi. A képzelete addig gyúrta, formálta őket, míg fehér
asszonyokká, furcsa törpékké, aranyhasú sárkányokká, emberfejű paripákká
nem lettek.

Voltak neki jóbarátai és voltak ádáz ellenségei az égen. A szelid
felhőasszonyok mosolyogva köszöntötték a kisfiút, ha meglátták a szülei
ház kertjében, a törpék gonoszul fintorgatták le rá a pofájukat.

De később is, küzdelmes ifjúságában, ha föléje akart emelkedni az élet
porkörének és izzadtságszagának, garabonciás módjára megnyergelte a
felhőket. A ragyogó végtelenségben áramló természeti erők titokzatos
képe egy-kettőre fölemelte őt oda, ahonnan derűs közömbösséggel nézhette
a lenn nyüzsgő liliputiak vásárát.

A tűzfolyamot időközben már egészen ellepték a fekete gályák. Vajjon
miféle rakománnyal terhesek? Lehet, hogy egy új végzetet hoznak az
emberiségnek.

Nagy messziségből halk, egészen halk, mély zengésű hördülés hallatszott.
Éhes felhőoroszlánok követelő szava. A Dunapart palotái meglapulva
néztek farkasszemet a közeledő veszedelemmel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tanár háta mögött, a nagy függőlámpa fénykörében, az asszony
beszélgetett két kis sógorával. Békés és bájos családi kép volt.

Katalin egy macskakölyköt tartott ölében. Ebben a házban, ahol nem volt
gyermek, szerették az állatot és a virágot. A cica villámgyors
mozdulatokkal viaskodott az asszony illatos kezével, olykor szeliden
megharapta rózsás ujját.

A kandalló mellett nagy fehér kutya feküdt elnyujtózva. Alvást színlelt,
de azért irigyen szemmel tartotta a cicát, amelynek viselkedését
egyenesen botrányosnak találhatta.

A két fiú egyenruhában volt – ők most szolgálták önkéntes évüket, –
jelenleg éppen kaszárnyai kalandokkal mulattatták sógornőjüket.

– Himmelreich önkéntes házi telefont hozott édesapja gyárából és azt
fölszerelte az őrszobában, – mesélte Palkó káplár.

– Ne mondjad! És minek a telefon? – kérdezte Kata, mintha az eset
roppantul érdekelné.

Péter káplár furfangosan nevetett.

– Arra kell, hogy figyelmeztessék az osztályt, ha Milka százados belép a
kapun.

– No nézd! – mosolygott a sógornő megértően.

– A százados úr persze észrevette a telefont, rapportra rendelte az
egész társaságot és mindenkit lecsukatott…

– De mi nem adtuk ám be a derekunkat, – kapta el a szót a másik fiú, –
mi fényjelzést adtunk az osztálynak…

– Fényjelzést? – csodálkozott Katalin.

– Igen, egy villamos lámpával, amit Himmelreich hozott… Sárkány Guszti
tudja a Morse-jeleket… De Milka százados ezt is megtudta és megint
lecsukatta az egész társaságot…

– A százados csomót keres minden kákán, – mondta Pál, örvendve a népies
szólásnak.

– A múlt héten megtudta az álarcos bálunkat is, – folytatta Péter.

– Hajhaj! Hát álarcosbál is volt a kaszárnyában? – érdeklődött a
sógornő.

– Igen, az önkéntesek hálótermében. Robek Kornél kimaszkírozta magát
Milka századosnak és lóháton díszszemlét tartott az osztállyal.

– Ki volt a ló? – kérdezte Kata.

– Én, – vallotta be Palkó szerényen.

– Egypár bundás is feljött a földszintről, azok kifordították az
egyenruhájukat és kócbajuszt ragasztottak… Azt hitték, lesz innivaló. A
mulatság vége nagy pokróccsata volt. Persze, ennek is becsukás lett a
vége.

– Mondok valamit, – szólt Pál káplár ravasz arccal, – de ez még titok,
mert szigorúan tilos: holnap teát főzünk a hálóban.

– Gyerekek, – mondta Kata, – fogadjunk, hogy én már tudom a teaestély
végét. Milka százados le fogja csukatni az egész zsúrtársaságot. Hiszen
ez már olyan, mint a skót balladákban a refrén.

A két fiú kiábrándultan mosolygott, Péter a kezével legyintett. Most
egyszerre megértették – hiszen ők eszes fiúk voltak, – hogy milyen
éretlenek ők tulajdonképpen.

Az egész fecsegés különben csak arra való volt, hogy jobban teljék az
idő. Péter, Pál és Kata sógornő esze másutt járt, ott, ahol a hallgatag
tanáré. Valami rettenetes izgalom erjedt a szívükben, ugyanaz az
izgalom, melynek magját az idő elvetette már egész Európában.

– Miféle vadállat az a Milka százados? – kérdezte rövid hallgatás után
Katalin.

A fiúk csodálatosképpen védelmükbe vették a kaszárnyarémet.

– Nem érti a tréfát, az már szent igaz, de jó katona, ideális katona.

– Vasember! A fél kezével fölemel egy bakát, bornyústul,
mannlicherestül! – mondta Pál áhítattal.

– Geniális ember! – toldotta meg Péter a rajongás hangján.

– Azért, mert fölemeli a bakát és a bornyút? – kérdezte Katalin.

– Geniális muzsikus. Mesésen gordonkázik. Mikor terepfölvételt
csináltunk, egy budai korcsmában ebédeltünk, ott zongora is volt…
Zongorázni is tud. És nem cigányosan, hanem Beethovent, Bachot, Wagnert,
mindent…

Mikor már itt tartott a társalgás, Katalin egy kulcsra járó dobozból
három töltött csokoládét vett elő. Komoly arccal kettőt odaadott a
fiúknak, egyet megtartott magának. Mély csendesség lett, amint áhítatos
gonddal hámozni kezdték a sztaniolt, mert a nyalánkságot mind a hárman
imádták.

A fehér kutya fölkelt a kandalló mellől, érdeklődve, de tempósan az
asszonyához lépett és térdére tette okos nagy fejét. Szalonebbé átkefélt
parasztkuvasz volt, a Kántor névre hallgatott, talán azért, mert falusi
szokás szerint meg szokta énekelni a teli holdat.

Komolyan és figyelmesen nézte, mit művel Katalin, (nagyon érdekelte
minden, ami összefüggésben volt az evéssel,) közbe bizalmatlan, sőt
rosszaló pillantásokat vetett a ficánkodó cicára is. Az pedig
megszeppent és hirtelen iramodással az asszony hóna alá menekült.
Egészen eltünt a házi kimono kék selymében, csak a kerek kis feje
látszott ki, amint ijedten és mégis hihetetlen impertinenciával
farkasszemet nézett Kántorral. A kuvasz annyira szemérmetlennek találta
a viselkedését, hogy bosszúsan elvakkantotta magát.

A három gyermek – hisz Kata csak négy esztendővel volt öregebb az
ikreknél – ezen úgy elkezdett kacagni, hogy a jókedvük odacsalta a
tanárt is.

A fiúk egy gyors pillantást váltottak egymással: megkérdezzük tőle? –
Eddig nem merték háborgatni gondolataiba merült bátyjukat, de most a
nyelvükre kivánkozott, ami a szívüket nyomta és ami jobban izgatta és
érdekelte őket a kis macskánál és Kántor kutyánál, sőt jobban még a
töltött csokoládénál is.

Lesz-e háború? A háború hetek óta ott függött a szivek fölött, mint a
zivatar a város háztetői fölött.

Péter igen nagyon félt, hogy „megint csak mi leszünk az okosabbak“, ami
Pál nézete szerint „nagy kárára volna a monarchia tekintélyének“.

Ők ketten már hetek óta olyan epedő türelmetlenséggel várták a
hadüzenetet, mint gyerekkorukban a karácsonyestét és egyáltalában
mindent, ami új és szokatlan, ami meglepetésekkel, felfordulással és
izgalmakkal jár. És valljuk meg: háborúpártivá tette az ikreket az a
sejtelmük is, hogy az ágyúk dörgése kellemesen félbe fogja szakítani a
tanulást az önkéntesi iskolában.

De mielőtt még kimagyarázhatták volna magukat, egy felsőbb hatalom kért
szót: a zivatar.

Olyan rettenetes égzengés támadt, hogy a ház megrendült alapjaiban.
Gyémántos villámkardok százai szabdalták a fekete éjszakát és harsogó
özönvíz szakadt a háború forró lázában álmodozó város nyakába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Néhány szót az ikrekről. Mert Péter és Pál ikrek. Féltestvérei a
tanárnak – nekik más édesanyjuk volt – és tizenöt esztendővel
fiatalabbak a bátyjuknál.

Igen hasonlítanak egymáshoz. Ha valamelyiküket külön kapja az ember,
akkor nem könnyű kisütni, hogy Péterrel vagy Pállal van-e dolga, ha
azonban együtt vannak, akkor szembetünő, hogy Péter valamivel izmosabb,
barnább és komolyabb, Pál pedig egy szikrányival leányosabb,
mozgékonyabb és éretlenebb is, mint a másik.

Nem tudnak ellenni egymás nélkül, bár állandó torzsalkodás folyik
köztük. Ha Pál valami sületlenséget mond, akkor Péter lesujtó pillantása
arcába kergeti a vért; ha meg Péter kissé nagyképűen viselkedik, ami
olykor ugyancsak megesik, akkor Pál pukkadozik a nevetéstől, ami viszont
Péter arcára festi a szégyen biborát. Szóval ők ketten igen jól
kiegészítik egymást.

Különben feltünően csinos fiúk. Két karcsú Cherubin. A természetes
kecsességük azonban még némi vizslakölyök-esetlenséggel párosul.
Alapjában véve igen szerény fiúk, de mivel néhanapján attól félnek, hogy
valaki mulyáknak tarthatná őket, tehát a szerénységük olykor minden
bevezetés és átmenet nélkül hajmeresztő vakmerőségbe csap át. A
viselkedésük így igen különös vegyüléke a szerzetesnövendék és Bussy
d’Amboise modorának.

A szemük egészen egyforma: nagy, lelkesen ragyogó, tiszta gyermekszem.
Ez a két szempár állandóan meleg hódolattal mosolyogja körül a sógornőt,
akibe a két önkéntes, anélkül, hogy maga is sejtené, a férfiasság első
tavaszi zsendülésével beleszeretett.

Ez az érzés kimondhatatlanul gyöngéden és édesen muzsikál a vérükben és
lehelletszerűen finomszövésű csipkeszőnyegként borul Katalin asszony
keskeny lába elé.

A tanár, aki minden emberi dologban fatálisan éleslátó, oda is ellát,
ahová sohasem néz és jobban megérti ezt a különös dolgot, mint akár
Katalin, akár maguk az ikrek, de nem tartja szükségesnek, hogy beszéljen
róla. Vannak gyöngéd, opálfényű tengeri állatkák, amelyek szomorú és rút
halált szenvednek, ha hozzájuk nyul az ember.

A sógornőjükért csak rajonganak, de a bátyjukat szinte már istenítik az
ikrek. Ami jóban részük volt eddigi életükben, azt körülbelül mind a
tanárnak köszönhetik. Amióta Arató István, a járványos betegségekről
kiadott híres tanulmányaival, megnyerte a Nobel-díjat, azóta a fiúk
szemében a szellem birodalmának királyi trónusán ül. Ők maguk a rokonság
révén, egyelőre hercegi méltóságra emelnek igényt.

Szóval, minden jól volna úgy, ahogy van: István bácsi a világ legkülönb
embere, Katalin a földkerekség legfinomabb sógornője, a fehér kutya igen
derék állat, a kis macska, mely Kata ölében hentereg, roppantul helyes
cica, és egyáltalában, élni és nevetni igen kellemes foglalkozás.

Minden jól volna úgy, ahogy van, csak az a bizonyos nyomás enyhülne már
az emberek szivén…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A szél üvöltésén, a mennydörgés és a vízcsobogás lármáján valami érces
hang akart keresztül furakodni. A zivatar dörgése tízszer is elnyelte,
de éles zengésével újra és újra keresztül ásta magát, előbukkant az
éjszakából, mint a mesebeli gödölyék a farkas gyomrából.

Az ikrek fülelni kezdtek. Egy ezerszer hallott, ősrégi és mégis új,
meglepő, álomszerűen idegen, mély, súlyos és fájdalmas zengésű szó
remegtette meg és nyügözte le a várost: Háború!

Fekete embertömeg szaladt végig a Dunasoron, a vízben gázolva, a
szélviharral viaskodva, mintha maga is alkotórésze volna a zivatarnak.

Rézkürtök harsogása, rekedt ordítozás kelt versenyre az égzengéssel.

Az ikrek villogó szemmel néztek össze, majd felpattantak és kirohantak a
nyitott erkélyajtón.

Odalenn a katonazenekar a Rákóczi-indulót játszotta. A vérforraló hangok
kevélyen, panaszosan és fenyegetően üvöltöttek a harsogó éjszakában,
fölverve az ázott házfalak visszhangját. Ez a magyarság igazi himnusza!
Vad és szomorú hangjai mellett hány kétségbeesett attak tört már össze a
kemény kőfalon, mely rabságában tartja ezt az országot!

Az induló szól és a fölkavart levegőben, mint delfinek a hajócsapásban,
sápadt árnyéklégiók úsznak: a fejedelem kurucai, a vörössapkások és mind
ők, a dicsőséges legyőzöttek, akik Rákóczi zenekísérete mellett mentek a
halálba.

Éljen a háború! Valami imponáló vadság és makacsság volt ebben a
tüntetésben, amelynek tűzével nem bírt sem a szélvész, sem az özönvíz.

A háború! A békében felnőtt nemzedék tegnap még nem értette meg, nem is
hitt benne. De most, midőn súlyos góliát-lépésekkel csörömpölt végig az
utcán, most minden ablak és minden szív megnyílt előtte, az emberek
fölismerték és mámoros ujjongással köszöntötték. Ezer esztendős
csatamezők gyepe alatt korhadó ősök vére pezsdült meg az emberek
ereiben.

A háború! Az ikrek eszeveszetten táncoltak és rikoltoztak künn az
erkélyen, a szakadó esőben. Katalin pedig lázas sietséggel összeszedett
minden virágot, ami a szobában volt, és kiszórta az ablakon, a tüntető
tömeg fejére, a bevonuló háború vaspatkós lába elé.

A zene elvonult, beleolvadt a tomboló orkánba és a fiúk bőrig ázottan
polkáztak be az erkélyről.

– Hamar, hamar! A kaszárnyába! Készülődni kell! Éles töltést kapunk!
Holnap indulunk! Talán még az éjjel!

Lángoltak és ragyogtak, boldogak és szépek voltak. Elsiettek.

Most már tudta István, hogy miféle rakományt hoztak az égen úszó
felhőgályák. Új végzetet hoztak az emberiségnek. Egynéhány embernek hírt
és dicsőséget, ezreknek gazdagságot, százezreknek halált, millióknak
gyászt és szenvedést.




Katalin

A zivatar elvonult és éjszakára elcsendesedett a város is. Sok fiatal
asszony még álmában is görcsösen fogta a katonaköteles urának kezét, de
kívül az utcán erélyesen kilépő szöges talpak csattantak meg, olykor
pedig duhaj nótázás hallatszott: a helyőrség legényei rajzottak a
városban, a hadüzenet következtében megnövekedett önérzettel.

A budai hegyek fölött hosszan elnyúló, sápadt felhők pihentek
mozdulatlanul a holdfényben; az ember azt hihette volna, hogy az
égiháború halottjai.

Arató hálószobája elsötétedett, a tanár ágyában feküdt, midőn Katalin
megjelent a küszöbön.

A kecses árnyékképe mögött világos volt a másik háló. Kék bársonyfészek
volt az asszonyé, a lámpa fénye is kék selymen szűrődött keresztül,
miért is a szoba kissé hűvös és méla benyomást tett, akár a hableány
kristálybarlangja.

Katalin tétován állott az ajtóban.

– Nem alszom, – biztatta az ura.

A selyemkimono megsuhant és az asszony odaült az ágy szélére. Rögtön
utána parányi gombolyag galopozott be a világító ajtókereten; Katalin
kis macskája volt, mely púpos háttal és fölnyujtott farkkal iramodott az
asszony nyomában.

Katalin jóideig hallgatagon ült, majd halkan és panaszosan mondta:

– Nagyon szomorú vagyok.

A háborús mámorra már elkövetkezett a kijózanodás… Amióta asszony volt,
annyira elszokott minden szenvedéstől, hogy ez úgy hatott reá, mint
valami nagy igazságtalanság.

– Szomorú vagyok, félek attól, ami jönni fog… Eddig olyan jó volt élni!
Most tudom csak, hogy milyen jó volt! De most már úgy érzem magamat,
mintha egy rettenetes kéz leemelte volna fejem fölött a háztetőt…

Egy forró könnycsepp hullott Arató István nyakára. Lám, ez tehát komoly?
Magához ölelte a feleségét. A gyöngyvirágszagú kimonó vékony selymén
keresztül érezte ifjú szívének dobogását.

– Tudja, mit kellene tenni? – susogta az asszony. – Hazamenni a
Harkályvárba, összebújni és aludni és ki nem jönni többet, míg véget nem
ér a háború.

Ezt a mesélő gyermek hangján mondta.

Harkályvárnak nevezték az ő oltvai házukat, ahol házaséletük első
hónapjait töltötték.

István lecsókolta a felesége könnyeit. Eddig még sohasem látta sírni –
de igen, egyszer, de akkor is a boldogságtól – és az asszonyi könnyek
most hulló szikraesőként égették a szívét.

Hát igaz, eddig nyár volt és a közös útjok virágos kerteken kanyarodott
végig. Tegnapról mára ősz lett. És mi lesz holnap? Holnap talán már
havas pusztákon fogunk járni.

– Okosnak kell lenni, Kató, okosnak és bátornak…

Katalin dacosan rázta meg a fejét.

– Könnyű maguknak, könnyű a férfiaknak! A férfiaknak a háború egy vad
sport… Aki elesik, az ottmarad és nincs tovább. De aki itthon marad, de
az asszony –!

– Igazad lehet, a háború tulajdonképpen az asszonyszívek csatája, –
mondta elgondolkozva a tanár. – Minden katonát, aki a harctérre megy,
egy anya, egy feleség szíve kíséri. És minden golyó, amely talál, egy
asszonyt sebez meg. Elgondolni is rettenetes, hogy milyen tömege a
fájdalomnak fog itt fölhalmozódni!

Ezzel ugyan nem vigasztalta meg Katalint…

– Dehát az élet nem majális, – folytatta István, – te pedig, hál’
Istennek, nem vagy afféle ruhás baba, hanem homo sapiens. Nemcsak a
nemesség, az értelem is kötelez… És minden anyától lett embernek, legyen
him vagy nőstényke, az a kötelessége, hogy tisztességgel viselje el az
élet bajait és hogy méltósággal nézzen szemébe az elkerülhetetlen
végnek, a halálnak.

A halál! Katalin megborzongott… Nem, a halál gondolatával ő sohasem fog
megbékülni, a halált ő sohasem fogja megérteni. Ha arra gondolt, hogy ő,
Katalin, egyszer ott fog feküdni, mereven és hidegen, égő viaszgyertyák
közt a koporsóban, akkor sírni és sikoltozni tudott volna, akkor úgy
érezte, hogy az egész életnek semmi értéke és semmi értelme nincs.

Katalin hirtelen átölelte István nyakát és odaszorította nedves és forró
kis arcát az uráéhoz.

A tanár ekkor egy kis fájdalmat érzett a mellén, az aranyérem
szorította, mit felesége a nyakában hordott. A régi érmet, amely az
asszony védőszentjét, alexandriai Szent Katalint ábrázolta, még
leánykorában ajándékozta neki.

– És maga – maga mit fog csinálni? – kérdezte az asszony.

Arató megértette a kérdést, de jó ideig nem válaszolt. Katalin karjának
szorítása azonban mind görcsösebb lett.

– Holnap fogom megtudni, hogy mikor kell bevonúlnom, – mondta később
Arató.

A nyomás a nyakán hirtelen engedett. Ijedt csendesség lett a szobában.

– De hiszen magának nem kell bevonúlnia! – tört ki Katalin. – Maga
egyetemi tanár – csak egy szavába kerül és fölmentik!

– Abban állapodtam meg a miniszterrel, hogy felügyelője leszek a
határszéli járványkórházaknak. Ott talán hasznomat vehetik.

Katalin egyébként magázni szokta az urát, de most tegezte, miközben
panaszosan mondta:

– El akarsz hagyni? Amióta a tied vagyok, egy napig sem voltam még
magamra.

A tanár megsímogatta az arcát.

– Kata, Kató, hát nem szégyelled magadat? Ilyen komoly időkben nem
illik, hogy akkora kázust csináljunk magunkból.

Katalin némán ült az ágy szélén. Az agya azonban erős munkában volt.
Végül odahajolt az urához és különös, szinte kárörvendő hangon mondta:

– István, nekem van ám valamim!

– Micsodád van?

– Mérgem van.

– Mérged? Miféle mérged?

– Jó, finom mérgem, – gyorsan és biztosan ölő, fájdalom nélkül ölő.

– Minek az neked? És hol szerezted?

– Loptam – a laboratoriumból… És azt előre is mondom: hiába követeled
vissza, nem adom! És megtalálni sem fogod soha, olyan jó helyen
rejtegetem!

– Dehát mit jelent ez? Minek neked a méreg?

– Azt jelenti: ha te meghalsz, én utánad megyek!

– Kata! – korholta bosszúsan, de alapjában véve meghatottan a tanár, –
miféle gyerekes beszéd ez?

Az asszony fölemelte jobbik karját, amelyről lecsúszott a bő ruhaujja,
úgy, hogy a karcsú karja fehéren világított a félhomályban.

– Utánad megyek, Isten engem úgy segéljen!

A tanár ijedelme láthatólag örömet szerzett az asszonynak. Ragyogott és
lángolt a jókedvtől, amint boldog ficánkodással odavetette magát
melléje.

– Megesküdtem, most már rendben vagyunk, barátom.

– Csakhogy az ilyen gyerekes esküdözéseket nem könyvelik ám el a
mennyországban!

– Hát nem te mondtad: tisztességgel viselni az élet bajait és
méltósággal szembenézni a halállal? Hát nem te mondtad?

– Az a halál, amelyről te beszélsz, nem méltó Arató Istvánnéhoz; az
öngyilkosság a zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.

Katalin nem haragudott meg, hanem egészen közel bújt urához és forró
susogással kérdezte:

– Hát mondja: maga tudna nélkülem élni?

Erre nem akart válaszolni a tanár, csak erősen magához szorította
Katalint. Az pedig szárnyukra eresztette fantáziájának színes sólymait.

– A mérget nem adom vissza… És hidd el, ha téged valami baj ér, akkor a
legokosabb dolog, amit egyáltalában tehetek, ha utánad megyek… Nem is a
fájdalom fog megölni, én egyszerűen csak azért fogok meghalni, mert
nélküled semmi alapja, semmi célja és semmi jogosultsága az életemnek…

Mint máskor gyakran, úgy most is elragadták és meghatották a saját
szavai. Azt mondta:

– Én csak azóta élek, amióta a tiéd vagyok és csak addig élhetek, amíg a
tiéd maradhatok… Azt hiszem, egészen bátran visszaadhatnám a mérget,
mert abban a percben, amikor te meghalsz, nekem méreg nélkül is végem
lesz… Én a te árnyékod vagyok, melyet a te profilod vetített bele az
életbe. Ha elalszik a fény, akkor nem kell az árnyékot külön megölni,
magától is elmúlik.

Remegett az indulattól, egészen megmámorosodott a saját szavaitól.

– Nem is házasság, ami köztünk van, sokkal több annál, sokkal szentebb,
mélyebb, szorosabb valami… – susogta elragadtatással. – Minket nemcsak
pap esketett, minket a természet szánt egymásnak és az Úristen áldott
meg…

Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta a szavát.

István mondani akart valamit, de az asszony a szájára tapasztotta kis
tenyerét, hogy most ne beszéljen és édesen sírt tovább a nyakán.

Azután hirtelen fölkelt. Érezte, hogy most már csak egy szót mondhat
még, ami méltó ahhoz, amit már elmondott.

– Szeretlek! – suttogta és kiosont a szobából.

István elgondolkozva bámult a sötétségbe.

Egyszerre valami halk és szelid dorombolást hallott maga mellett. A
Katalin kis macskája volt, amely gombolyaggá csavarodva feküdt a
paplanon.

– Kató! – kiáltotta a tanár, – itt felejtetted a macskádat!

Katalin, akinek vetkőződése már előrehaladott stádiumban volt, egy vidám
és meglepett kis sikoltást hallatott a szomszédból, majd a szobaleánynak
csöngetett, hogy vigye ki a cicát.

Közbe nevettek és így a hadüzenet napja elég vidáman végződött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Volt valami igazság abban, ha Katalin azt mondta, hogy ő csak azóta él,
amióta Arató felesége.

Ő is Oltván, abban az erdélyi kis városban született, amelynek a
honfoglalás óta Arató István volt a legnevezetesebb fia.

Oltva ősrégi, zeg-zúgos, álmos és bájos fészek. A főutcáját árkádos régi
házacskák szegélyezik.

A sebesfolyású Oltva folyón átvezető fedett régi fahíd mellett áll a
Gráczián-ház. Az öreg Gráczián – ifjabb éveiben némi szerepet vitt az
oltvai takarékpénztár életében – a mi időnkben pufók, sárgaképű,
dülledtszemű ember volt. Keveset beszélt, mindig fekete selyemsapkát
viselt a fején és ritkán ment ki az utcára. A felesége nevetségesen
hasonlított hozzá és elhízott árnyékként tett-vett a házban, amelyre
örökké fülledt, szinte kisérteties csend borult.

Ebben a házban nőtt fel Katalin. Az öreg Gráczián a nagyapja volt. A
szüleit nem igen emlegette senki, ha azonban történetesen mégis szóba
került Kata édesanyja, akkor Grácziánné asszony sírva fakadt, ha meg
Kata édesapját hozták szóba, akkor Gráczián uram azt mondta: a gazember!

Katalin édesapja Zolky Elemér volt, a szép Zolky, a kolozsvári színház
szerelmes színésze.

A művész egyszer ott nyaralt Oltván, amelynek természeti szépségeit és
klimáját valaki nagyon földicsérte előtte. Zolky jól érezte magát a
városkában, de ebben a főérdem nem a klimáé, hanem Grácziánék Emilia
leányáé volt.

Emilia kisasszony akkoriban már nem volt egészen fiatal leányzó, a
duzzadt és viruló szájával, a gyöngéd nézésű szemével, a gömbölyű
termetével inkább asszony benyomását tette.

Mondanom sem kell talán, hogy Emilia rajongott a művészetekért, hogy
ügyesen festett, jól zongorázott, hogy szépen énekelte a Si vous n’avez
rien à me dire-t és a Hét csillagból áll a göncöl szekeré-t, hogy
emlékalbuma volt, amelyben a városban megforduló hírességek
megörökítették a nevüket és hogy gőgös visszavonúltságban töltötte
napjait, mivel az oltvai aranyifjúság képtelennek mutatta magát arra,
hogy kövesse szellemének magasabb röptét.

Zolky Elemér beírta nevét Emilia emlékkönyvébe. Többször is elment még a
Gráczián-házba, később mindennapos vendég lett ott, végül már éjnek
idején is látták a fahíd tájékán. Szóval, a baj megtörtént.

A télen Gráczián uram Kolozsvárra utazott, hogy „komolyan beszéljen“ a
művésszel. A művész azonban meglehetős alávalóan viselkedett. Hogy ő
igazán nem érti, mit akarnak tőle, Emilia kisasszony elvégre nem
iskolásleány már és tudhatta, mit csinál… Az öreg úr birsalmaszínű arca
ekkor céklavörös lett, szó nélkül sarkon fordult megint és hazautazott
Oltvára.

Áprilisban megszületett a gyermek, az anya azonban meghalt. Pedig a
nagytapasztalatú asszonyság, aki az eseményeket intézte, éppen fordítva
tervezte a dolgot…

Mire kis Katóka három esztendős lett, a szép Zolky megint megfordult a
városban. Valószínű, hogy megfeledkezett a régi kalandjáról, különben
talán mégsem ment volna Oltvára vendégszerepelni.

Valaki emlékeztette reá, hogy neki itt egy kisleánya van és a művész a
színházi próba után, szokott szelességével, betoppant Grácziánékhoz.

Mikor meglátta Katókát, letérdepelt előtte, megölelte, nevetett és sírt,
miközben valódi könnyeket hullatott, majd bocsánatot kért Katókától és
az egész világtól, és azt követelte, hogy a gyermek szólítsa őt
apukának, mert, mint mondá, a vér nem válik vízzé… Azt is mondta, hogy
most új korszaka kezdődik az ő életének.

Este Bánk bánt játszotta, a babérkoszorút pedig, mit a nőegylet adatott
föl a színpadra, kivitte a temetőbe, Emilia sírjára, miután előbb
leszedte róla a selyemszalagot. Födetlen fővel állott a sírnál és azt
mondta: Emiliám, drága, jó Emiliám!

Az oltvaiak úgy találták, hogy ez kegyeletes, szép cselekedet volt,
Zolky pedig azt mondta a kávéházban, hogy ezzel egy erkölcsi adósságot
rótt le a megboldogulttal szemben.

Másnap megint elment Grácziánékhoz és kijelentette, hogy a jövőben ő fog
gondoskodni Katóka nevelésének költségeiről, ez neki nemcsak szent
kötelessége, de apai joga is. Oly szívhezszólóan kért, könyörgött és
követelődzött, hogy végül is meg kellett vele egyezni húsz forint havi
tartásdíjban.

A művész másnap elutazott és elsején pontosan meg is küldte a húsz
forintot. Két hónapig még rendesen fizetett, de azután megúnta a dolgot,
abbahagyta és Gráczián uram sürgető leveleire sem hederített.

Katóka nem látta többet édesapját. Később az arcát is tökéletesen
elfelejtette; amire máig is élénken visszaemlékszik még, az egy
aranygombos, égszínkék selyemmellény, amelyet a szép Zolky a látogatása
alkalmával viselt.

Az öreg Gráczián minden komolyabb ok nélkül olyasmit képzelt, hogy a
világ állandóan szemmel tartja az ő családját és hogy tisztesség és
fedhetlenség dolgában a Grácziánoknak fokozottabb kötelességeik vannak
más közönséges halandóknál. Ezért Emilia leányának bűnbeesése annyira
lesújtotta, hogy holta napjáig kerülte az embereket. Valóságos
kriptaéletet élt a vén feleségével együtt és Katóka lett a kripta
harmadik lakója.

Az öreg úr titokban azt remélte, hogy a jó Isten idejében magához veszi
majd a kis árvát. Mivel azonban a jó Istennek láthatólag más egyéb
tervei voltak Katókával, Gráczián uram melanchóliája elkeseredéssé
fajúlt.

Annyit mégis elvárhatott volna, hogy a kisleány alázatos és mintegy
bűnbánó magaviseletével igyekezzék enyhíteni exisztenciájának szégyenét.
Katóka azonban úgy viselkedett, mintha a szénája legjobb rendben volna.

Ha a lépcsőn ugrándozott, vagy ha sohasem hallott nótákat dudolt az
udvaron, akkor Gráczián szemrehányóan nézett a feleségére. Hallod ezt,
hallod?

Ha kis Kató tarka pántlikát kötött a vékony varkocsára, akkor nagyapó
fájdalmasan fölmordult: Még ezt is?

És mikor a kisleány egy nap kijelentette, hogy szeretne táncolni
tanulni, táncolni, mint a többi kisleány: az öreg úr nem talált a
fölháborodása számára méltóbb kifejezést, mint hogy elkezdett rémesen
hahotázni.

Nem volt szívtelen ember Gráczián, csak rendes polgár volt és nem tudta
elviselni, hogy olyan rendhagyó módon lett nagyapává.

Szegény Katóka úgy élt az ódon házban, mint a molypille a pókfészekben.
Ha megrezdült a szárnya, már kaptak utána a vén pókok. Még a kályhalyuk
is úgy tátotta reá a száját, mintha el akarná nyelni.

Ez persze nem akadályozta meg a kisleányt abban, hogy szép, erős
nagyleánnyá ne legyen. A csillogó szemével és a kreolos, barnapiros
színeivel olyan volt akkoriban, mint egy sötét La France-rózsa bimbója.

Tizenhat esztendős korától fogva, amióta már édesbús sejtések zsongtak a
vérében, elkezdett várni. Várta Élet királyfit, aki el fog érte jönni,
hogy kiemelje a kriptájából.

És a tündérmesének megint egyszer igaza lett az élettel szemben, a
romantika megbuktatta a matematikát. Az Élet valóban eljött Katókáért
Arató István személyében.

Senki sem értette, Oltván alkalmasint ma is törik még rajta a fejüket,
hogy a hírneves fiatal tudós, „aki talán a kolozsvári kontesszek közt is
válogathatott volna“, mért vette feleségül éppen Grácziánék Katókáját.

Dehát feleségül vette.

Néhány hónapig a fiatal házasok még ott laktak Oltván, a Harkály-várban.
(A Harkályvár egyébként nem vár, csak afféle becsületes vidéki kuria.
Arató István nagyapja épitette a Harkály-hegy lejtőjén, valamelyik
erdélyi fejedelem elpusztult kis várkastélya helyén, amelytől a nagyzoló
nevét is örökölte.)

Később a fiatalok Berlinben laktak, onnan csak nyári vakációra jöttek
haza, míg aztán Istvánt meg nem hívták a budapesti egyetemre.

A szép Zolky törvénytelen leányából előkelő asszonyság lett. Együtt
emelkedett az urával, akinek dicsőségében úgy fürdött, mint a repülő
kócsag a napfényben.

És hálát adott Istennek, mert úgy érezte, hogy ő áldott az asszonyok
közt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ő, aki áldott az asszonyok közt, ebben a pillanatban ott fekszik a
pehelykönnyű paplanja alatt és nyitott szemmel bámul bele a hálószoba
kék homályába.

A szenvedélyes szavak, miket egy órával ezelőtt az urának mondott, még
remegésben tartották idegeit, agyában még egyre forogtak a kerekek…

Tiszta dolog: ha István meghal, akkor ő sem élhet tovább. Mérge ugyan
nincs, – hogy lopott volna a laboratóriumból, azt _csak úgy mondta_,
mivel éppen eszébe jutott, – de ez nem is fontos dolog, – ha az ember
meg akar halni, akkor mindig talál rá módot…

A halál! A képzelőtehetsége, amely hihetetlen mozgékony volt, akár a
patak vize, mohón rávetette magát erre a fekete lyukra.

Máskor rémülten menekült előle, de most megbűvölten és remegő
kíváncsisággal sompolygott közelebb.

És mint mindig, most is látta önmagát, kritikus szemmel, hűvös
távolságból…

A hátán feküdt, a mellén összekulcsolt kezekkel, merev
viaszbáb-mosollyal a száján… Fekete draperiák, gyertyák, virágok…

Érezte a tubarózsák és a tömjén bódító szagát, olyan jól érezte, hogy
elfúlladt tőle a lélegzete…

Hallotta a pap zümmögő és kissé hamis énekét és hallotta az egyes latin
szavakat…

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me…

Az ajtóban feketeruhás emberek szoronganak. Furcsa! Katalin is köztük
áll és könnyes szemmel látja önmagát a ravatalon… Halk susogás, mormogás
van körülötte:

– Szép halott… Szegény asszony, milyen szép! Olyan szelid, fehér, mint
egy szent… Ez az asszony szent volt! Szerette az urát, a nagy Arató
Istvánt és nem tudta túlélni…

Egy nagyszakállú tanár, akit Katalin látásból ismert, fojtott
basszushangon magyarázta szomszédjának, hogy a megboldogultnak nagy
érdemei vannak a tudomány körül is, mert együtt dolgozott az urával és
nem egy fölfedezéshez, amely ma Arató István dicsőségét hirdeti, az
asszony adta meg az ötletet…

– Közös emléket fogunk nekik állítani, – mondta a nagyszakállú. – A
szoborbizottság már megalakult… Ha együtt voltak életükben, legyenek
együtt a halálban is… Mert ez az asszony méltó volt az urához…

Katalin érezte a szivarszagot és látta, hogy egy könnycsepp szalad le a
tanár hosszú szakállába.

Az persze nem volt igaz, hogy a laboratóriumban dolgozott volna, de
azért a nagyszakállú úr elismerése meghatotta.

A szíve nagyon fájt, sajnálta magát, hogy ilyen fiatalon kellett
meghalnia.

És egyszerre odaroskadt a saját ravatala elé és kitört belőle a hangos
zokogás.

István meghallotta a nyitott ajtón keresztül és rákiáltott.

– Halló! Katóka! Fordulj a másik oldalra!

Azt hitte a jámbor, hogy a feleségének lidércnyomása van.

Katalin valami halk, nyöszörgő hangot adott, mintha ebben a pillanatban
ébredne fel mély álmából, pedig soha még éberebb nem volt. Vajjon minek
alakoskodott?

Az ura erélyes hangja azonban már uj medret vágott a pataknak és az most
arrafele zuhogott.

Ni, hiszen nincs is semmi baj! István ott ásítozik a szomszéd szobában,
erős és egészséges mint a medve, nem is gondol a halálra. Nem fog a
harctérre menni, csak barakkórházakat fog építeni…

Egyszerre világosság derengett az asszony szívében, a tagjait édes
melegség futotta át.

Jókedve lett és nevetett magában, mint az iskolásleány. És megint látta
önmagát messziről, amint vihogva fekszik a sötétségben, a szomszéd
szobában pedig az urát, amint aggódva fülel az ajtó felé…

Ekkor már pukkadozni kezdett a jókedvtől. És hogy meg ne hallja a
szigorú tanító bácsi a másik szobában, a szájára tapasztotta a tenyerét
és az orrára húzta a paplant.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Talán édesapjától, a szép Zolkytól, örökölte azt a képességét, hogy
örökké látta és figyelte önmagát.

Ez furcsa volt, mert életének fontos és szomorú pillanataiban is maradt
benne valami, vagy helyesebben valaki, aki közömbös és éber volt, mintha
mindaz, ami Katalint megijesztette vagy könnyekre fakasztotta, nem is
tartoznék ő reá.

Állandóan szemmel tartotta magát és gyakran az az érzése támadt, hogy
nem is egy, hanem tíz, száz Katalin van a világon. Ezek a különböző
Katák, mindmegannyi lehetőség alakjában, el vannak raktározva a
lelkében, mint a kosztűmök a szinpadi ruhatárban. Azt veheti magára,
amelyiket akarja, amely legjobban illik neki.

Egyik jó, a másik rossz, van szűzies és van szemérmetlen, nyughatatlan
és tunya, őszinte és hazug. Van mindenféle.

De melyik ő maga? Egyik sem, vagy mindegyik. Ha magára veszi az egyiket,
akkor nem ismeri a másik Katát.

Tizenöt esztendős süldőleány korában egyszer az ablak függönye mögül
kileste két oltvai kamasz bizalmas beszélgetését. Az ő édesanyjáról meg
róla magáról beszélgettek. Oda lyukadtak ki, hogy „tisztességes
úriember“ nem veheti feleségül Katókát.

Kató akkor igen elkeseredett és tüstént elhatározta, hogy „rossz nő“
lesz, csakhogy bosszút állhasson a férfiakon. És mikor ezt elvégezte
magában, akkor már át is alakult egész valójában.

Egyetlen fogással magára öltötte a kokott jellemét, mint valami színpadi
jelmezt. Kacér, gonosz, hideg és számító lett.

Az arcátlanságával kétségbeejtette a nagyanyját és felháborította a vén
Grácziánt.

Ez addig tartott, míg az oltvai nagytemplomban egyszer a Notre
Dame-nővérek énekét nem hallgatta. Az üvegtiszta, hidegen és mégis
fanatikusan szárnyaló hangok meggyőzték, hogy neki is a Jézus
menyasszonyává kell lennie.

Az orgonazúgásból édes hangokat hallott, amelyek a nevén szólították.
Egy tömjénfüst-karika odaszállott és a feje fölött lebegett…

Mire hazajött a templomból, maga volt az édes szemérmetesség, a szűzies
alázatosság.

Sokat imádkozott akkoriban, egyszerűen öltözködött, szófogadó és dolgos
lett és ami kevés cicomás holmija volt, azt mind elajándékozta.

Abban az időben, ha önmagára gondolt, mindig fehér apáca képében látta
magát. A kép azonban lassan elhalványodott, végül egészen eltünt, mint a
fotografia a napfényben, hogy egy újabb jelenésnek adjon helyet.

Midőn Arató Istvánt első ízben meglátta az oltvai templomtéren,
megmosolyogta a furcsa szabású angol kabátját. Igaz, hogy akkor még nem
tudta, ki a sokzsebű raglan tulajdonosa; azt hitte, valami kereskedelmi
ügynök. Ő akkor még az arisztokratikusan karcsú és sápadt regényhősöknél
tartott.

Később meghallotta, hogy a híres Arató tanár hazaérkezett és ekkor a
Szentháromság-szobor és a Vikus boltja közt beleszeretett.

A tanár régen a berlini laboratóriumban dolgozott megint, alkalmasint a
nevét is elfelejtette már a vidéki fruskának, aki Oltván olyan különös
pillantásokkal üldözte, Katalinnak azonban forró rögeszméje lett a
szerelme és a nagy távolságon át egyre Berlin felé küldözgette vágyainak
delejes hullámait.

Persze, más gondja nem is volt a pókfészkében.

Ha a nagyanyja akkoriban elküldte a városba, nagy kerülőutakon a
Harkályvár felé sietett, hogy könnybe borúlt szemmel lássa a kőküszöböt,
melyet Arató István lába érintett…

Nem költött többet nyalánkságokra, a megtakarított pénzén meghozatta
Arató könyveit és bár keveset értett belőlük, fél éjszakákat olvasva
töltött.

Rákövetkező nyáron, midőn a fiatal tudós megint hazajött vakációra,
Oltván már bizonyos híre volt Katóka hóbortos Arató-kultuszának.

István is hallott róla, nevetett is rajta, de midőn a véletlen
összehozta a leánnyal, nem volt kedve nevetni, annyira meglepte a forró
és követelő energia, amely Katóka szeméből áradt.

Katókában akkor erős elhatározás élt, hogy meg fog halni, ha nem kell a
tanárnak. És lehet, hogy meg is halt volna.

István kiváncsi lett a leányra, ki akarta tanulni, de semmit sem talált
benne, csak a maga tükörképét.

Olybá lehetett venni, hogy Kató egyénisége belefúlladt, szétfoszlott és
elolvadt szenvedélyének mindent betöltő tengerébe.

Lassan, észrevétlenül, Katóka szerelmes rögeszméjének sugalló hatása
alatt, egy gondolat rügyezett, lombosodott és terebélyesedett a tanár
lelkében, mint a datolyamag a hindú bűvész kosarában: ennél jobb, ennél
inkább neked való feleséget sehol sem fogsz találni a föld kerekségén!

A leány útját a nászszoba felé három buzgó segítőtársa egyengette: a
férfi büszkesége, hiúsága és asszonyi dolgokban való tudatlansága.

Mert Arató is, mint annyi nagy gyerek, már régen megkötötte magát, hogy
maga fog asszonyt választani, nem törődve a világgal, olyan asszonyt,
aki neki köszönheti mindenét és aki rajta kívül nem imád semmiféle
faragott istent…

Midőn Katókából feleség lett, egy új szereplő jelent meg az élet
színpadán: Katalin, a híres ember hitvese. Ebben a szerepében tökéletes
volt, mert boldog volt és boldoggá tette az urát.

A csalhatatlan ösztöneivel eltalálta, hogy milyen köntös illik egy-egy
szerepéhez. Most nemes szerénységgel kell öltözködnie és minden
mozdulata igazodjék az édes és tiszta komolyság ritmusához… Az ura sokat
dolgozik és nem szívesen jár társaságba… Katalin sem!

– Hol találhatnék magamnak jobb társaságot az uraménál? – kérdezte
kevély alázattal.

Tökéletes volt és most már érdemes is volt remekelnie, mert az intimus
közönsége már nemcsak az oltvai naplopókból, hanem a német egyetemek
világhírű korifeusaiból telt.

Az ezüstsörényű egyetemi oroszlánok észrevették a szelid és rajongó
pillantásokat, melyekkel Aratóné több évi házasélet után is állandóan
körülhizelegte az urát, és lemondó sóhajjal gondoltak a saját,
tisztességben elhizott és megrezesedett arcú professzornéjukra…




Valaha vagy soha

Súlyos kerekek dübörögtek az utakon.

Az Atlanti-tengertől a Csendes-oceánig hadseregek vonultak, komor és
baljós sietséggel, mint az égen gyülekező viharfellegek.

A készülődő nagy förgeteg egyik csukaszürke kis felhőfoszlánya, egy
honvédszázad, éppen most trombitált végig vidáman és hetykén a budapesti
Körúton, Arató Péter és Pál közös vezénylete alatt.

A Rákosról igyekeztek vissza a kaszárnyának lefoglalt iskolába, a
főhadnagy útközben átadta a csapatot a hadnagynak, az viszont a
zászlósnak, míg végül a század sorsa az immár
hadapródjelölt-őrmesterekké előléptetett ikrek kezébe került.

A század élén lépkedtek és rózsás arcukon szinte meglátszott, hogy
mennyire megvetik Pasicsot és mennyire nem félnek Nikolajevics
nagyhercegtől.

Úgy vélekedtek, hogy igen növelné személyes tekintélyüket, ha minél több
ismerősük látná őket, azért meglehetős kacskaringós utakon vezették
vidékről jött és a fővárosi utcalabirintusban járatlan tartalékosaikat.

Egy szűk utcában az a nevezetes dolog történt, hogy egy tábornokkal
találkoztak. Igazi tábornok volt és olyan váratlanul kanyarodott be a
sarkon, hogy összeütközött Péterkével.

Péter szikrázó szemekkel kardot rántott, mintha embert akarna ölni, és
egy arasznyira a tábornok orrától olyan rettenetes bömbölésel vezényelte
a tisztelgést, hogy az öreg úr ijedten visszahőkölt.

Szerencsére nyugdijas tábornok volt és így már fölemelkedett az emberi
humor olyan magaslatára, ahol mosolyogni lehet az ilyen kalandon.

A tartalékosoknak azonban több sem kellett, ők a mosolyon felbátorodva,
harsogó nevetésre fakadtak és így megesett a katonai fegyelem
szempontjából sajnálatos és aggasztó eset, hogy egy m. kir.
hadapródjelöltet saját legénysége kinevethetett egy altábornagy
védnöksége alatt.

Péter különben azt nézte csak, hogy mit csinál Pál. Az jó testvérhez
illően szolidaritást vállalt vele és ha Péter arca rákvörös volt a
szégyentől, akkor Pálé paprikavörös volt.

A sors, mintha csak érezte volna, hogy ezek után valami elégtétellel
tartozik az Arató-fiuknak, útjokba hozta az Angol kisasszonyok sétáló
növendékeit.

A honleányi rajongás, mely a matrózkalapok alul feléjük csillogott,
visszaadta nekik önbecsülésüket.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az izgalmas várakozás és készülődés napjaiban nem várt látogatója
érkezett Arató tanárnak.

A dolgozó-szobában voltak éppen és Katalin fölolvasta urának a déli lap
táviratait.

Kántor a gazdája lábainál heverészett és mogorva megadással tűrte, hogy
a kis cica, amellyel valahogyan mégis kiegyezett, megtépázza a fehér
fürtös gubáját.

A szobaleány egy névjegyet hozott be.

– Uzon Csabáné, született Ember Mária, – olvasta Katalin.

– Ki az? Ismeri? – kérdezte.

– Egy boldogtalan asszony, – válaszolt a tanár.

– Vajjon mit akar?

– Ember Mária nem akar semmit. Lehet azonban, hogy más valakinek kell
valami…

A különös elüljáró beszéd után maga ment ki, hogy bevezesse a vendéget.

Egy feketeruhás nő lépett a dolgozóba.

Katalin egy villámgyors asszonypillantással végigmérte és fölbecsülte.

A ruhája nagyon egyszerű, de jószabású, a cipője, keztyűje finom… Arca
feltűnően keskeny, nagyon fehér; termete túlságosan karcsú… Szép csak a
szeme, de az nagyon szép. Az egyiptomi piramisokban pihenő
királylányoknak lehetett ilyen szemük: valószínűtlenül nagy, szelid
tűzű, barna. És telve van mélységes, leküzdött fájdalommal.

Katalin tudja, hogy a férfiakat az ilyen asszonyi szem
megmagyarázhatatlan részvéttel szokta eltölteni. Ez talán visszhangja a
régi bűnöknek, miket meghalt férfiak követtek el régóta elporlott nőkkel
szemben.

Kántor, az egyébként oly bizalmatlan parasztkuvasz, fellódult a
szőnyegről és nyájas farkcsóválással Uzonné elé lépett. Úgy fogadta,
mint a legjobb barátait szokta, pedig biztos, hogy sohasem látta még.

Uzonnén meglátszott, hogy keveset forog emberek közt. Olyan különösen és
idegenszerűen hatott Arató dolgozószobájában, mint az éjjeli madár, ha
déli napfényben végig száll a kerteken. Teljesen hiányoztak modorából a
társas ember tapasztalatai, a társalgás aprólékos fogásai és
szabadkőművesjelei, amelyeket az avatottak horogként szoktak egymás felé
kivetni.

Olyan messziről érkezett és olyan egyedül álló benyomást tette, mintha
valóban a piramis alul jött volna.

Most is, miután meghajolt Katalin előtt és megsímogatta Kántor fejét,
mindjárt a végén kezdte a dolgát.

– Tanácsért jöttem, tanár úr. Úgy hallottam, hogy járványkórházakat
fognak felállítani. Szeretném tudni, hová kell fordulnia annak, aki
ápolónő akar lenni?

István azt hitte, Uzonné valami pártfogoltja érdekében beszél és kivette
a jegyzőkönyvét.

– A járványkórházba könnyű bejutni, oda nem törik magukat. Én is
bejelenthetem az illetőt, ha megmondja a nevét.

– A neve Uzon Csabáné, – válaszolt csendes mosollyal az asszony.

A tanár meghökkenve nézett a szemébe.

– Ha járványt mondunk, akkor kolerára, tifuszra, himlőre gondolunk.

Katalin megborzadt, Uzonné azonban csendesen bólintott a fejével, igen,
tudja.

– Szomorú foglalkozás, – mondta István elboruló arccal.

– Valakinek azonban mégis el kell végeznie…

– És veszedelmes.

Az asszony szeliden lehajtotta a fejét.

– Miféle veszedelemről van szó? A halálról? Istenem, most annyian fognak
meghalni, annyian, akik fiatalok és boldogok…

Hirtelen elhallgatott, láthatólag restelte, hogy ennyit is mondott.

A tanár, aki az asszony szelid nyugalma mögött már megérezte
sziklaszilárd elszántságát, még egy kisérletet tett, hogy eltérítse
útjáról.

– Nem gondolja, hogy az urának szüksége lehet önre?

Mária most fölemelte a fejét és a tanár szemébe nézett.

– Már nincs rám szüksége. Az uram három nappal ezelőtt meghalt.

Katalin, aki eddig szó nélkül hallgatta a beszélgetést, egy rémült
tekintetet vetett Istvánra, az pedig jó ideig néma maradt, mintha a
gondolataival viaskodnék, majd mély és lágy hangon mondta:

– Azt hiszem, nincs jogom hozzá, hogy önt távol tartsam a szenvedő
emberektől. Legyen akarata szerint. Meg fogják önt bízni egyik
járványkórház vezetésével.

Mária arcán verőfényes mosoly futott végig. Kissé várt még, majd
zavartan kérdezte:

– Nem írja föl a nevemet?

A tanár akaratlanul elmosolyodott.

– Azt hiszi, hogy azt el lehet felejteni?

Katalin észrevette, hogy Mária fehér arca rózsás lesz. (Ez tudna szép is
lenni! – állapította meg magában.) A látogató meghajolt és elment,
anélkül, hogy kezet fogott volna valakivel.

Kántor utána ment az ajtóig s miután az becsukódott az orra előtt, leült
a hátsó lábaira és figyelmesen nézte a küszöböt.

– Jaj de különös asszony! – kiáltotta Kata helyéről felszökve.

– A sorsa is különös volt, – válaszolt István.

– Maga régóta ismeri?

– Iskolásleány kora óta. Kolozsvárra való és ha nem csalódom, távoli
atyafiság is volna köztünk.

– Engem nagyon érdekel… Mért mondja, hogy a sorsa különös?

És Arató elmondta a feleségének, amit Uzon Csabáné, született Ember
Mária múltjából tudott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mária szegény leány volt és fiatalon, talán egy-két hónappal a mi
esküvőnk után, ment férjhez Uzon Csabához, – kezdte István.

Uzonék előkelő földbirtokosok az Oltva-völgyében. Mindig azt állították
magukról, hogy hunutódok és különös neveket viseltek. Csaba édesapját
Budának hívták…

Az Uzon név huszonöt esztendővel ezelőtt sokat szerepelt az ujságokban.
Te persze erről semmit sem hallottál? Az történt akkor, hogy az öreg
Uzon Buda, Csaba édesapja, őrjöngési rohamában kiirtotta a családját és
végül megölte önmagát is…

A sokfejű családból csak a kis Csaba menekült meg, aki a gyilkoláskor
Marosvásárhelyen járt iskolába…

Az Uzonoknak különben mindíg az volt a hírük, hogy rigolyás emberek.
Isten tudná, miféle ősi bűnök és gonosz titkok emléke zakatolt a
vérükben… Az öreg Buda is éveken át igen feltünően viselkedett, az
emberek azonban megszokták a bogarait, néha nevettek is rajta, de
veszedelmesnek nem tartották…

Rendesen hajadonfőtt járt a mezőkön, sokat fájlalta a fejét, ha meg
kivételesen beszédbe ereszkedett valakivel, akkor mindjárt Jan Mayen
szigetére terelte a szót.

Ifjabb éveiben a különcsége abban nyilvánult, hogy örökké külföldön
utazgatott, és egy izlandi útja alkalmával meglátta Jan Mayen szigetét…

A kis sziget, az öreg Buda előadása szerint, egyetlen süveg formájú hegy
és elhagyatottan emelkedik ki az örökké zajongó északi tengerből… Az
arra cirkáló hajók ritkán látják, mert rendszerint ködbe szokott
burkolódzni.

Ha azonban ketté szakad a felhőfüggöny, akkor Jan Mayen megragadó
látványt ad. Napos időben úgy tündöklik, mint egy óriás gyémánt; ha
borús az ég, akkor rengeteg szmaragddá lesz… Mert az egész szigetet jég
borítja.

Az öreg Uzon az éjféli nap fényében látta, akkor izzó vörös volt Jan
Mayen, mint az olvadt vas…

Élete végén Uzon Buda mindíg arról beszélt, hogy ő Jan Mayenbe fog
telepedni. Szegény embert sokat gyötörte a főfájás és olyasmit képzelt,
hogy a poláris hideg enyhíteni fogja az agyában lüktető tüzet, a nagy
csend pedig meg fogja gyógyítani idegeit.

Leveleket is írt különböző európai kormányoknak a sziget megvétele
dolgában, választ persze sehonnan sem kapott.

Végül már másról nem tudott beszélni, csak Jan Mayenről. Közbe egyre
növekedő bizalmatlanságot és ellenszenvet érzett a családja iránt, mert
azzal gyanúsította, hogy útját szegi a terveinek. Ebben persze igaza is
volt.

Egyszer aztán elfogott egy levelet, amit a felesége egyik kolozsvári
orvostanárhoz írt. Most már biztos volt, hogy összeesküdtek ellene,
elárúlták. Az ingerültsége őrjöngésbe csapott át és akkor elkövette a
szörnyű vérontást.

Az öngyilkos életben maradt fiát, Csabát, magam is ismertem. Feltünően
nemes arcú, szép termetű fiú volt.

A családi tragédia emléke melancholikus árnyékként borult reá, de ez
csak annál érdekesebbé tette a nők előtt. Emlékszem, hogy egy időben
nagy szerepet játszott a kolozsvári farsangon.

Körülbelül hat esztendővel ezelőtt beleszeretett Ember Máriába.
Vagyontalan leány volt és mindenki csodálkozott, sokan meg is
botránkoztak rajta, midőn Mária mégis kikosarazta a gazdag kérőt.

Úgylátszik azonban, hogy Uzon kitartó hűsége hatással volt Máriára, mert
egy esztendővel később, egy-két hónappal azután, hogy mi összekeltünk,
mégis Uzon felesége lett.

Jó ideig semmit nem hallottam róluk, nem is igen törődtem velük, de
azután egyik kolozsvári kollegámtól különös híreket kaptam.

Csaba hihetetlen durvasággal bánt a feleségével. Elzárta az emberek
elől, minden érthető ok nélkül féltékenységi jeleneteket rendezett, sőt
annyira ment, hogy éheztette és verte a fiatal asszonyt…

Katalin itt félbeszakította az urát.

– És volt valami oka a féltékenységre? – kérdezte.

Arató erélyesen megrázta a fejét.

– Ember Mária élete olyan tiszta, mint az égen járó felhőé…

(Ha valami szépet akart mondani, mindjárt a felhőire gondolt.)

Uzon Csabának az volt a rögeszméje, hogy a felesége nem mer a szemébe
nézni, mert egy idegen férfi alakja tükröződik a pupilláján. Úgy
okoskodott, hogy a képet, amit a szem fölvesz, a látóideg vetíti bele az
agyba; ha tehát valakinek állandóan egy ember jár a fejében, akkor annak
képe megjelenik a pupillán.

Ha a megijedt asszony lehúnyta a pilláit Uzon rettenetes, kutató
tekintete előtt, akkor erőszakos és förtelmes jelenetek következtek.

Mária jó ideig a családja előtt is titkolta szégyenletes helyzetét,
végül azonban nem birta tovább, megszökött az urától, hazament
Kolozsvárra.

Uzon az asszony szökése folytán igazolva látta a gyanúját és ez annyira
fölingerelte, hogy most már nyilvánvalóvá lett az egyszerű igazság: ez
egy szegény őrült, csak olyan, mint volt az édesapja.

A családja el akarta választani Máriát az urától. Bizonyos, hogy a
betegsége benne lappangott már az esküvője napján is és így könnyen
érvényteleníteni lehetett volna a házasságot.

Mária azonban, amint megtudta, hogy az ura elmebeteg, nem akart hallani
a válásról. Ellenkezőleg, visszament a házába és ápolójává szegődött.

Szerelmet talán sohasem érzett iránta, de most valami nagyszerű és
fájdalmas anyai gyöngédség vonzotta feléje. Most már nem a férjét, hanem
szerencsétlen beteg gyermekét látta benne.

Amióta nem kereste már a maga igazát, megtanulta, hogyan kell bánni a
beteggel. Hogy lecsillapítsa a féltékenységét, elzárkózott az emberek
elől, egyszerűen öltözködött és tőle telhetően alkalmazkodott Csaba
szeszélyeihez.

Életének utolsó esztendejében a szerencsétlen Uzont kúsza vágyai a
sziget felé vonzották, ahol édesapja oly irtózatos hajótörést
szenvedett; a fiú is Jan Mayen jégszirtjére kivánkozott.

Az ő fantáziájában úgy jelent meg az északi fényben ragyogó
kristályhegy, mintha édesapjának tulajdona volna.

Az öreg Buda ott lakik, arra járt utasok állítólag látták is, amint
csibukozva sétál a parton és várja a fiát. A feje nem fáj már és Csaba
feje sem fog fájni, ha odaköltözik, mert ott nincs senki, aki tőrt
vethetne Mária hűségének.

Uzonné látszólag beleegyezett az utazásba és az utolsó hónapokat örökös
készülődésekkel, tervezgetésekkel, jóformán úti ládák közt töltötték.

Én akkoriban láttam őket a kertjük kerítésén keresztül. A megtört szemű
Antinous és a fehérarcú asszony karonfogva sétáltak a fasorban… Talán a
legszomorúbb kép, amit életemben láttam…

Uzon Csaba azonban egyedül utazott édesapja után, a mesés Jan Mayen
szigetére.

Az asszonyt, akit oly nagyon szeretett és akivel oly rettenetes rosszúl
bánt, itt kellett hagynia.

Gondolatnak is különös, hogy a szomorú sziget a hullámzó oceán közepén,
odafenn az északi fény régióiban, olyan démoni erővel tudta vonzani a
két hunutód beteg lelkét.

Arató elhallgatott és Katalin is sokáig csendben maradt. Sápadt arccal,
fázékonyan gunnyasztott a karosszékében és elgondolkozva bámult maga
elé.

Végül mégis megszólalt.

– Szomorú dolgok vannak a világon… Mért vannak ilyenek? Jobb volna nem
tudni róluk…

Fölkelt, odalépett az urához és hevesen a melléhez szorította a fejét.
Később a nyakába kapaszkodott.

– Nézzen a szemembe, kérem, – mondta sápadt mosollyal.

A pupillájukban azonban csak egymás arca tükröződött.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Elérkezett a nap, midőn az ikrek ezrede útra kelt Galicia felé.

Ah, soha még táncos ifjak nem örültek annyira a báli-teremnek, mint a
honvédek a csatatérnek!

Olyan szépnek képzelték a háborút! Egy nagyszerű, szilaj rohamra
gondoltak, amely halomra dönt, pozdorjává tör mindent, ami útjokba áll…
Azután majd megszólalnak a trombiták, megkondulnak a harangok – virág-
és babéreső hull – a dicsőséges zászlók pedig tisztelegve meghajolnak a
hősök sírja fölött.

A sógornő egy-egy vékony nyakláncon függő Szent Katalint ajándékozott az
ikreknek, ahhoz hasonlót, amit maga viselt keblén. Neki szerencsét
hozott Szent Katalin és úgy érezte, hogy az ő kedvéért ki fogja
terjeszteni protekcióját a két fiúra is.

Máskor, ha szóba került a felesége védőszentje, István tréfás célzást
szokott tenni az alexandriai szűz csodálatos disputáló képességére,
amellyel egymásután ötven pogány filozófust át tudott téríteni a
keresztény hitre.

Most azonban nem volt kedve gunyolódni. Végül is ki tudja megmondani,
hogy miféle láthatatlan szálon függhet az ember sorsa? Az pedig
legkevésbbé sem árt, ha a táborban valami arra is emlékezteti az
ifjúságot, hogy van még jóság és szeretet a világon…

A tanár és Katalin természetesen kimentek a pályaudvarra, hogy
végignézzék a fiúk indulását.

A honvédek föl voltak pántlikázva, akár a falusi vőfélyek; az ikrek is;
ezek azt mondták, hogy a legénység kedvéért, de látható volt, hogy
maguknak is kedvük telik a rikító díszben.

Palika a tábori-konyhák szállítását intézte. Hogy észrevette a tanárt,
az ő tiszteletére fölemelt hangon adott a legénységnek teljesen
fölösleges utasításokat.

A rakodásnál azonban valami fennakadás támadt és a katonák ekkor az
Ijjártó nevet kezdték kiabálni, hogy az majd rendbe hoz mindent.

– Ő mindenhez ért, valóságos ezermester, pedig csak tartalékos káplár, –
magyarázta Palika a sógornőjének.

– Úgylátszik, a háború új sarzsikat teremtett, az okos emberekét, –
mondta István.

Ijjártó előkerült és egy-kettőre rendbe is hozta a bajt. De akkor már a
hosszú vonat tulsó végéről kiabálták a nevét.

Inas, száraz, igazi kubikos termetü magyar volt, mélyen fekvő, okos,
sárga kutyaszemekkel a bozontos szemöldökei alatt.

Péter a sógornőjét egy parasztasszonykára figyelmeztette, aki a
búcsúzóra idegyülekezett fehérnép sorában álldogált.

Fehér arcú, fiatal asszony volt, háromnegyed részben matyó, egynegyedben
tót divat szerint öltöztetve, a fején valami furcsa díszt hordott, ami a
Budha-szobrok sugárkoronájára emlékeztette az embert, a virágos
selyemviganója pedig olyan kurta volt, hogy látható volt az izmos,
formás lábszára.

A parasztszépségek kedves és áhitatos méltóságával viselte a jelmezét,
amely mindenütt széles a világon, kivéve talán két-három matyófalut,
nevetségesnek tetszett volna.

– Az Ijjártó felesége, – magyarázta Péterke.

Az asszony egy arasznyi kis kölyköt fogott a kezén. A gyerek olyan zömök
volt, mint a medvebocs. Haragosan forgatta a szemét, amely szakasztott
az Ijjártó káplár szeme volt, közbe hihetetlenül erőlködött, hogy öklét
a szájába dugja.

Katalin, aki már maga is érezni kezdte Ijjártó tekintélyének hatását,
beszédbe ereszkedett a menyecskével. Megtudta, hogy a kisfiú neki
mostoha gyereke, lévén ő Ijjártó második asszonya.

Azután egyszerre nagy futkosás és ijedelem támadt. Egy atléta termetű,
szép szál katonatiszt robbant haragosan az ácsorgó legénység közé.

– A százados! Milka százados!

Gyalogos tiszt volt, de volt valami az öltözködésében és egész
viselkedésében, ami magyaros, sőt huszáros benyomást tett.

Haragudott, hogy a legények még nincsenek a kocsikban és suhogó pálcával
zavarta őket a helyükre. Közbe jóízü, magyaros káromkodásokat hallatott,
amivel meg is ijesztette, föl is vidámította az embereket.

– Goromba ember, de arany szíve van és ideális katona, – magyarázta
Palika. És fontoskodva hozzátette: Ilyen parancsnokkal öröm az
ellenségre menni!

De azután vérvörös lett a fiú arca, a százados mennydörgő haraggal
csapott le reá.

– Önkéntes, takarodjék a kocsijába, mert bizony mondom, önkéntes ide,
önkéntes oda –

Hirtelen elharapta a szót, megpillantva Aratót, akit látásból alighanem
ismert. És ekkor kitünt, hogy Milka százados tud nagyon finom is lenni,
ha éppen akar.

Katonásan meghajolt, majd arra kérte Pált, hogy mutassa be a kedves
családjának.

És rögtön bocsánatot kért Katalintól a rettenetes kiabálásáért.

– A méltóságos asszonynak gyalázatos lehet ez a kaszárnyai hang, de mi
nem tudunk meglenni nélküle. Kiabálunk, nem mintha haragudnánk, hanem
hogy időt takarítsunk meg. A kiabálás útját vágja a felesleges
okoskodásnak, rögtön beleviszi az embert a teljes aktivitásba… Az én
kedves Palkó öcsém ezt tudja és nem is veszi rossz néven, ha olykor neki
is kijut.

Azzal rátette kezét Pál vállára és a fiú újra elpirult, de ezuttal
örömében. Igen, ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre menni!

A százados még egyszer visszatért a kiabálás témájára, de azután
észrevette, hogy ez izetlenség és másra terelte a szót. Egyébként eszes
ember volt, ezt maga is tudta és szerette volna, ha megtudja Arató is,
akinek értékével ő teljesen tisztában volt.

Sokat és gyorsan beszélt, közben eszébe jutott, hogy Arató őt fecsegőnek
fogja tartani és ekkor nagyon szeretett volna már megugrani, de nem
tudta a módját.

Végre úgy tett, mintha valami fontos dolga jutott volna eszébe,
bocsánatot kért és elsietett.

Kész! – Katalin könnyes szemmel csókolta meg a két fiút. Azok fülig
elpirultak, mikor arcukon érezték a sógornő illatos, meleg ajkát.

A vonat lassan megindult…

Az ikrek ott álltak a 6 ló vagy 40 ember felirásu kocsi ajtajában, Pali
egy nemzetiszínű zászlót lengetett, Péter egy kurtaszárú pipát tartott a
fogai között, ami kétségkívül férfias kifejezést adott az arcának.

Aratóék mosolyogva integettek utánuk, a fiúk visszanevettek reájuk és
nem látták már, hogy Katalin könnyei patakokban folynak és nem tudták,
hogy István szívét éles fájdalom marcangolja.

– Jézusom, – mondta Katalin hirtelen támadt rémülettel, – hát ez a két
iskolásfiú igazán háborúba megy?!

Azok pedig repültek észak felé, telve büszke elszántsággal és
fantasztikus reményekkel, boldogan és hálásan, hogy a halál közelsége
mélységet, bájt és méltóságot adott ifjú életüknek.

A mozdony lihegésébe, a kerekek dübörgésébe belevegyült a csukaszürke
legények éneke.

  Ne sírjatok, budapesti lyányok,
  Visszajövünk még hozzátok,
      Valaha, valaha vagy soha.

A szélroham, melyet a vágtató vonat fölkavart, az anyai szívek százait
sodorta maga után. Láthatatlanul suhantak, szárnyaltak az ordítozó
legények nyomában, mint az ijedt galambraj.

Valamennyit az Élet és a Halál rettenetes nagy kérdése kergette előre:
valaha – vagy soha?




A hegedüs királyleány

„A drótszakállú királynak volt egy leánya, azt Alvajárónak hívták.

„Alvajáró kisasszony olyan tündérszép volt, hogy télen is virágozni
kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten.

„A drótszakállú királynak azonban nem telhetett öröme a leányában, mert
Alvajárónak, valahányszor csak szóra nyitotta a száját, piros kis kígyók
siklottak ki a száján.

„A király igen restelte, hogy az ő gyermekének ilyen beszédhibája legyen
és egyszer s mindenkorra eltiltotta Alvajárót a szótól. Hogy egészen
néma ne legyen, egy arany hegedűt ajándékozott neki.

„Ettől fogva senki sem hallotta többé a királyleány szavát és piros
kígyók sem jöttek többé a szájából.

„De reggeltől estig szólt az Alvajáró hegedűje.

„Ha éhes volt, ha szomjas volt, csak játszott az aranyhegedűjén és az
udvari szolgák már szaladtak és ezüst tányéron ételt, kristálypohárban
italt hoztak neki.

„Ha reggel fölébredt, hegedűszóval köszöntötte a napot és ha este
elálmosodott, hegedűszóval kívánt jóéjszakát.

„A templomban is hegedülve mondta el imádságát.

„Néha leült a királyi trónus lépcsőjére és a gyermeki hűségről
muzsikált, a drótszakállú királynak ilyenkor megeredtek a könnyei és
igen nagyon szerette az ő leányát…“

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A mese-kút még tovább folydogált volna, de Katalinnak abba kellett
hagynia az olvasást, mert az öreg Mikulás beszólt az ajtón, hogy künn a
kocsi.

Egy kékfedelű thékában találta meg az aranyhegedű meséjét, egyéb ócska
thékák társaságában, amelyek egész rekeszt töltöttek be a Harkályvár
nagy könyvtárában.

Ezeket a füzeteket egykor Arató István nagyapja írta teli lendületes és
kissé cikornyás kezeírásával.

Az öreg úr a maga idejében széplelkű honfi és irodalombarát volt, akinek
sok gondot szerzett a hazai nyelv pallérozása; ha egy mese, egy vers,
vagy akár egy regényfejezet megtetszett neki, azt menten lemásolta és
eltette, „hogy kárba ne vesszen“.

Annyi dolga volt a körmöléssel, hogy holtáig sem ért rá újra elolvasni,
amit leírt.

Az öreg Mikulás, egy személyben házmestere és kertésze a Harkályvárnak,
jelentette a kocsit, Katalin pedig visszarakta a kék thékát a helyére és
sietve belebujt úti bundájába.

Egy napra rándult csak le Oltvára, hogy összekeresse ura némely
jegyzeteit meg téliholmiját. (Mikulásra ezt nem lehetett bízni, Arató
maga pedig mostanában nem ért rá semmire.)

Katalinnal most történt meg első ízben, hogy távolt volt az urától, és
egész nap nagyon furcsán érezte magát a lakásban. A ház olyan volt,
mintha halálos álomba merült volna. Hiába próbálta költögetni a dermedt
bútorokat. Végül rajta is valami lelki zsibbadás vett erőt, megadta
magát a nagy csendnek és lábujjhegyen járt-kelt az öblös nagy szobákban.

Délután, miután már elkészült minden dolgával, olvasnivalót keresett a
könyvtárban, hogy vonatindulásig gyorsabban teljék az idő. És mialatt
ott feküdt az alkonyba boruló szobában és Alvajáró meséjét olvasgatta, a
fél fülével az őszi szélre ügyelt, amely elszabadult őrültként rázta az
ablakokat és olykor beüvöltött a kéményen is.

Közbe egy-egy félénk pillantást vetett az íróasztal felé, hogy nem
jelenik-e meg az ura hazajáró lelke. Barna házikabátban, angol pipával a
szájában, írásai fölé hajolva…

Ez mindenképpen ostobaság volt, mert hiszen tudta, hogy István hál’
Istennek ép és egészséges és hogy most a rákosi új laboratóriumában
dolgozik, de azért, bárhogyan korholta is magát érte, a szíve mégis úgy
fájt, mintha halottas házban volna.

Végül kocsiba szállhatott.

Alkonyatra megnövekedett a szél ereje. A háborgó levegőoceán
kristályhullámai távoli erdők zúgását, vergődő fák sikongását és
nyöszörgését sodorták magukkal.

Ez a hangzavar fölizgatta és elszomorította Katalint. Amióta a háború
megtanította rá, hogy a világ teli van a láncukról szabadult gigantikus
rémekkel, amelyek embereket és országokat taposnak el, azóta gyáva lett.

Kihajolt a kocsi ablakán és még egyszer visszanézett a házra. A
Harkályvárnak tulajdonképpen csak a mohától zöld, fazsindelyes teteje
volt látható, a többit eltakarta a sűrű vadszőlő-bunda.

A háztető körül ezer karminpiros kis madár röpdösött az alkonyi fényben,
– ez meglepő és kedves látvány volt, – de csakhamar kitünt, hogy a szél
a vadszőlő meghalt leveleit forgatja kisérteties táncban és ez megint
szomorú volt.

A tető ormán magányos pávagalamb ült. Abból a galambcsaládból való volt,
melyet öt évvel ezelőtt Péter és Pál adtak a sógornőnek „nászajándékul“.
Kata ismerte ezt a rozsdafoltos madarat, ez mindig külön ült a többitől.

A kocsi az oltvai régi városkapu bolthajtása alá ért, amely olyan fekete
és üres volt, mint a kémény belseje.

Hogy elérje a pályaudvart, végig kellett mennie az egész városon.

Jobbról-balról ősrégi, szűkmellű házacskák állanak, megrogyott
árkádlábakkal, félrecsapott csúcsos tetővel, és álmosan meresztik
ablakszemüket a döcögő kocsi után.

Az árkádodukban, a kietlen kis boltokban, már pislognak a lámpák. Ott
szigorú, fakóképű emberkék motoszkálnak, ugyanolyan arccal és ugyanolyan
gesztusokkal folytatják a mesterséget, miként eleik azt hatszáz
esztendővel ezelőtt megkezdték.

Úgy élnek az örök félhomályban, mint remeterákok a tenger fenekén.

A Gondviselés-patika előtt Katalin kinézett az ablakon, kiváncsi volt,
hogy ott lóg-e még a bolthajtás alatt a kitömött krokodilus, amelyet
kisleánykorában olyan jóleső borzongással nézegetett. Akkoriban – Isten
bűnéül ne rójja! – azt hitte, ilyen a Gondviselés.

A Vikus boltja előtt termetes polgárok állottak, azok két kézzel nyomták
fejükbe a kalapot, a szél tiszteletlenül emelgette a kabátjuk szárnyait
és ők megdöbbenve nézték a szokatlan formájú nagy uti-ládát, mely a
kocsi bakján ágaskodott…

A nagytemplomnál Kata megállította a kocsit.

A kapu nyitva ásítozott és vonatindulásig jó egy órája volt még…
Elmondhatna egy imádságot az Álarcos Szűz oltára előtt.

Három-négy lépcsőfokon le kellett lépnie, midőn bemerészkedett az ősrégi
templom tömjén- és dohszagú homályába.

Balkézfelől, fekete oszlopok mögött, keskeny magas ablakon szentek,
virágfonadékok és legendás állatok ragyogtak.

A festett üvegen áttündöklő esti fényben elhagyottan állott az Álarcos
Szűz oltára.

Ezért a templomért valaha elkeseredett harcok folytak katolikusok és
protestánsok közt.

A képrombolás jégverése is végigkopogott a kis városon és akkoriban
valaki égő fáklyával támadta meg az oltárképet. A kép nem gyúlladt meg,
de a Boldogasszony arca megfeketedett és azóta olyan volt, mintha
álarcot viselne.

A régi katolikusok nem engedték kijavítani a képet, – a félig eretnekké
lett Oltva nem méltó rá, hogy lássa a Szűz arcát! – mondták. Az új
nemzedék pedig azt hitte, annak már úgy kell lennie, hogy Oltván fekete
álarcot viseljen Isten anyja.

Katalin letérdepelt az oltár előtt. Egyedül volt a sötét nagy
templomban.

Az oltár jobboldali szárnyára páncélos férfi volt festve, aki bikafejes
címert viselt a mellén. Széles karimájú vaskalap volt a fején és
fegyvernek valami rettenetes bárdot szorongatott öklében. A balszárnyon
két ifjú állott, ők is bikafejet viseltek a dalmatikájukon és hosszú
trombitát tartottak a kezükben.

A hagyomány azt tartotta, hogy az oltárt a városi mészáros céh
alapította és a mellékalakok az egykori céhmestert és a két fiát
ábrázolják. Volt azonban kolozsvári tudós, aki azt állította, ez az
erdélyi bölényvadászok ősrégi és titokzatos conventiculumának oltára.

Katalinnak az volt a kedves rögeszméje, hogy a bárdos ember hasonlít az
ő urához. Ezt más oltvai asszony is ráfoghatta volna a maga férjére,
mert hiszen a félreeső völgyben évszázadok óta bizonyos tipikus vonások
öröklődtek tovább.

A józanság szinte világított a bikaölő sisakkarimája alól, a
keményvágású ajkát pedig ugyanaz a férfiasan fanyar mosoly görbítette
meg, amely főleg olyankor szokott megjelenni Arató István arcán, mikor a
lelki megindulását akarja palástolni.

És Kata meglepetten vette észre, hogy Péter és Pál, amióta nagy fiúkká
lettek, a két trombitás legényre kezdenek hasonlítani. Az ő ajkukon is
fölcsillant néha az „oltvai mosoly“, amelyet a régi mester esetlen keze
talán csak véletlenül örökített meg a szent képen.

A három bikaölő archaikus vigyorgásában nem volt egyébként semmi bántó.
Ha az ember elszánt testtartásukat és a Boldogasszonyon csüngő hű és
okos tekintetüket látta, akkor azt a jóleső benyomást kapta, hogy a
szent asszony trónusa jó őrizet alatt van.

És Katalin büszke szeretettel és forró hálával gondolt a három emberre,
aki úgy állotta körül az ő életét, mint a három bikaölő Álarcos Máriát.

Imádkozott. Az ég tartsa védő kezét az ő fészke fölé, hogy meg ne tépje
a nagy zivatar.

A szélvihar azalatt démoni dühvel rázta a nagy templomablakot, odafenn
pedig, a csúcsives bolthajtások sötétségében, tengerek morajlása
visszhangzott. Közbe valami különös hang is hallatszott, mintha az alvó
orgona fölsikoltott volna álmában.

Katalin megszeppent és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy homlokával
közel járt a kőlépcsőhöz. Félt a vihartól, ettől is, amely cserepeket
dobott le a háztetőkről és a másiktól is, amely cserepestől, házastól
söpört el városokat.

Az idő múlott, Kata keresztet vetett magára és kopogó léptekkel
kisietett a templomból.

Mikor kocsijával a régi fedett fahídhoz érkezett, megpillantotta
Grácziánék házát. A bolthajtásos kapujával és fölötte a két kerek kis
ablakszemével, olyan pofája volt, mint egy ásítozó embernek. Katának is
ásítania kellett.

Eszébe sem jutott, hogy megnézze az öregeket. Az ő családja: Arató.
Azonkívül senkihez semmi köze. Grácziánék meg örüljenek, hogy
megszabadultak tőle.

Az állomásfőnök már várta és arról értesítette, hogy István hálófülkét
foglaltatott a számára. Katát kissé elérzékenyítette az ura gyöngédsége.
Lám, az Álarcos Máriát sem őrzik jobban, mint őt!

Beszállott a kivilágított és fűtött kocsiba és úgy érezte, hogy otthon
van megint. Az elhagyottság érzése már nem nyomta a szívét.

A vasuton nem sokat aludt és így nem is bizonyos, vajjon ébren, vagy
álmában jött-e a különös ötlete, hogy Oltva városa, megbecsülvén nagy
fiát, Arató Istvánt, ráfesteti Katalin fejét az Álarcos Mária vállára…

Vajjon el lehetne-e ezt képzelni? A renaissance-időkben történtek
ilyenféle esetek…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tanár akkoriban egész nap a rákosi új laboratóriumban foglalatoskodot,
ahol nagy tömegét gyártotta a kolera, a tifusz és a himlő elleni
oltóanyagoknak.

Arató sohasem folytatott tulajdonképpeni orvosi gyakorlatot.

A harc, amit a belgyógyász kénytelen egy-egy elvénült, vagy megromlott
emberi szervezetben végigvívni a természet ellen, a bekötött szemű tudós
párviadala a logikával, egyáltalában nem vonzotta.

Őt a nagy egész, annak is a kezdete érdekelte: a betegségek ősi forrása,
az emberi szenvedések nagy reservoirja, amelynek forró mérge láthatatlan
boszorkánykonyhákban fő és százezer titkos résen keresztül szivárog bele
az életbe.

Megkeresni, elrekeszteni és elpusztítani a csatornarendszer vezetékeit,
az élet és a halál közé állani, arccal a halálnak fordulva: ez volt az ő
hivatása.

S ha voltak sikerei a járványos betegségek ellen folyó küzdelemben, azt
elsősorban általános emberi képességeinek köszönhette. Képességeknek,
amelyek, ha a véletlen nem tereli Aratót az orvosi pályára, talán nagy
katonát, híres művészt vagy fényes kereskedőt csinálnak belőle.

– Tudja maga, hogyan végződik az arany hegedű meséje? – kérdezte estebéd
után Katalin.

– Miféle arany hegedű? – csodálkozott a tanár.

– Nagyapa füzetei közt találtam, odahaza.

(Bár évenkint tíz hónapot éltek Budapesten, azért a fővárosban csak
_szállást_ tartottak, _otthon_ a Harkályvárban voltak.)

István emlékezett ugyan nagyapa kék thékáira, de az arany hegedűt
sohasem olvasta.

– Ha érdekel, miért nem hoztad magaddal a füzetet? – kérdezte.

Katalin hevesen rázta a fejét.

– Nagyapa thékáját a waggon litsbe? Alvajáró kisasszonyt a Ferenc
József-rakpartra? Gondolatnak is szörnyű! Nem, azok csak aludjanak
szépen a Harkályvárban, míg le nem megyünk hozzájuk. Akkor majd
végigolvasom. De, Istenem, mikor lesz az!

– Lehet, hogy a jövő héten magamnak is le kell utaznom Erdélybe, –
mondta később István.

– Oltvára? A Harkályvárba?

– Oltván csak keresztül utazom… Arról van szó, hogy nagyobb barakot
állítunk az Oltva völgyében. A bukovinai betegek egy részét oda fogjuk
terelni.

– Engem is magával visz? – kérdezte Katalin felcsillanó szemekkel.

– Nem lehet, szivem. Férfiakkal leszek, katonákkal. Isten tudja, hol
hálunk, mit eszünk… Egyáltalában meg kell szoknod a gondolatot, hogy
ezentúl sokat leszel magadban… Nekem állandóan szemmel kell tartanom a
kórházaimat, azok pedig jó messzire vannak egymástól az országhatáron.

István a hálószobájába ment, Kata pedig szokása szerint még elmotoszkált
öltözőjében.

Egy fehér törülközőt tartott a kezében és midőn hosszúkarú hálóingében
egy pillanatra megállott a nagytükör előtt, – miért, miért nem – a
hajára borította a kendőt, a két végét pedig hátravetette a vállán.

Ekkor eszébe jutott Mária, Ember Mária, aki most valahol tifuszbetegeket
ápol és alkalmasint ilyenféle fehér főkötőt visel…

Úgy találta, hogy a saját barna-piros arcához és csillogó szeméhez
nagyon jól illik a fehér főkötő.

Anélkül, hogy maga is sejtette volna az okozati összefüggést, csak
ápolónőnek kellett magát képzelnie és a szíve már kéjesen olvadozott az
emberi irgalom szelíd tüzében.

Átszaladt az urához.

– István! Valamit akarok magának mondani.

– Mi az, szívem?

– Szeretnék kórházba menni. Betegeket ápolni.

– Ez most jutott eszedbe? – csodálkozott az ura.

– Dehogy! – védekezett Katalin bosszusan. – Már régóta töröm rajta a
fejemet… Sokat gondolkoztam Oltván, mikor magamban voltam… és a vasuton…

Két perccel előbb még eszében sem volt, de most egy csapásra megtelt
vele a feje és a szíve, most már maga is azt hitte, hogy ez neki régi
vágya.

Leült az ágy szélére. Halkan és szemérmetesen beszélt, mintha a bűneit
vallaná be.

– Oltván bementem egy percre a régi templomba… Imádkoztam az Álarcos
Mária előtt és – ne nevessen ki, kérem! – fogadalmat tettem… Arra kértem
a Boldogasszonyt, védje meg magát a háború veszedelmei ellen… Ezzel
szemben fölajánlottam magamat, hogy betegápoló leszek…

A tanár nem nevetett. Két tenyerébe fogta Kata forró kis arcát és
gyöngéden mondta:

– Nagyon szeretem az elhatározásodat, bárhonnan fakadt is. Ilyen időkben
az én feleségem nem ülhet a kandalló mellett…

– No úgy-e? Úgy-e? – kiáltotta Kata diadalmasan.

– Tegnap beszéltem Kádárral, – folytatta a tanár. – Talán emlékszel reá?
A legtehetségesebb a fiatal sebészek között… Elmondta, hogy kórházat fog
állítani itt a közeli szomszédunkban, huszadik szám alatt… Az
Illésházy-alapítvány viseli a költségeket… Modern, szép kórház lesz… Azt
mondta Kádár, szüksége volna valami úriasszony segítségére, aki a
felügyeletet vállalná… Főleg a konyhára és a raktárakra kellene ügyelni…
Én tereád gondoltam.

– Vállalom! Vállalom! – kiáltotta Kata elragadtatással.

– Akkor tehát megállapodtunk. Holnap telefonálunk Kádárnak…

A boldog izgalom jó ideig még ébren tartotta az asszonyt.

Hogy örült ennek a dolognak! Mindig boldoggá tette, ha új alakban
láthatta önmagát…

De ugyan honnan vette az oltvai fogadalom meséjét?

Mikor elmondta Istvánnak, magát is meglepte vele; de mivel úgy
tapasztalta, hogy örömet szerez vele az ő imádott, jó urának, tehát maga
is megörült a talált kincsnek.

Alvajáró! Az arany hegedű…

Egyszerre megint eszébe jutott nagyapó kék thékája és most már úgy
rémlett neki, hogy megérti a mesét.

Igen, persze, minden nő, aki szeret, mindegyik, aki igazi asszony, az
arany hegedű édes és puha hangjával beszél az ő drótszakállú királyához.
A valóság hidegen sziszegő, harapós kis kigyóit nem ereszti ki a száján.

Ez nem hazugság, ez költészet. Az asszony bája, a férfi boldogsága, az
élet költészete.

A legkülönösebb az, hogy Katalin is Istvántól kapta az arany hegedűjét,
mint Alvajáró a királytól.

Midőn először találkozott jövendő urával, szegényen, üresen, puszta
kézzel állott előtte.

De rögtön és ösztönszerüen megértette, hogy milyen az asszony, aki ennek
a férfinak való és azóta akarva, nem akarva, mindig István asszonyának
dalát játszotta.

Vagy nem ez a nő szerelme: olyannak látszani, aminőnek a férfi látni
akarja?




Zaklikov

Az ikrek szorgalmasan küldözgették harctéri tudósításaikat. Már a
hatvani pályaudvaron kezdték és Miskolcon folytatták.

Később izgatott boldogsággal jelentették valami kimondhatatlan nevű
lengyel helyről, hogy hallják a távoli ágyúzengést.

Egy ellenséges repülő, aki bombákat dobált a vonatjukra, láthatóan igen
megörvendeztette őket… Ezt sokért nem adták volna, hiszen ez egy
megvalósult gimnazista-álmuk volt!

Azután néhány napi fülledt csend következett… És jött a hír: tűzben
voltak.

Nekik nem esett bajuk, de szegény Robek Kornél, az osztály humoristája,
aki olyan jól tudta utánozni Milka századost, hősi halált halt… (A mult
esztendőben Hankó tanár úr, akinek papir-galacsint lőtt az orrára, azt
jövendölte neki, hogy fegyházban fogja végezni.)

Ettől fogva megváltozott a tábori levelezőlapok hangja.

Ezentúl is hetyke condottiere-stilusban írták még – „Zaklikovnál
szuronyheggyel piszkáltuk ki a moszkálit az iskolaépületből…“ – a sorok
közül azonban valahogyan ki lehetett olvasni, hogy a rettenetes
csontkirály, akit semmiképpen sem akartak komolyan venni, dermesztő
közelségben áll a hátuk mögött és rejtelmes mosollyal néz bele az
írásukba…

Borzalmas dolgok történhettek odafenn a vigasztalan lengyel ég alatt!

A Pruttól a Fehér-tengerig megindultak a szláv hegyek és dübörögve
vánszorogtak a magyar határ felé.

Az ország pedig viruló, ifjú embertestekből emelt ellenük gátat. Magyar
anyák szemefényének testéből.

Sápadt arccal, a titáni erőlködésben görnyedő tagokkal, szakadó inakkal
feszültek neki a nagyszerű fiúk a szörnyű tehernek.

A hörgő lélegzetük párává lett és az emberi szenvedés rettenetes,
vérszínű felhőjeként kavargott ég felé…

S ha egy-egy pillanatra ráértek hazagondolni, akkor mosolyogtak, hogy
megnyugodjanak az otthon valók.

És jónevelésű fiúkhoz illően csókoltatták a sógornő kezét, tiszteltették
István bácsit és Kántor kutya hogyléte iránt is érdeklődtek…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Vasúti vonatok érkeztek Budapestre.

Csontokba hasító fájdalommal, föld alá vágyódó fásultsággal, kuszált
forró lázképekkel telt vonatok. A halál illatát árasztották és vértől
csepegtek.

A barnaarcú falusi vasgyurókat, akik néhány héttel ezelőtt még virágosan
és dalolva vonultak végig a városon, mint fakó vázakat emelték ki a
kocsikból. Némelyik hordágy olyan lapos volt, hogy az ember megdöbbent,
ha az üres takarók közül egy szempár szegeződött reá.

A tekintetük meredt és üres volt, mintha a szörnyű dolgok után, miket a
csatamezőkön láttak, képtelenek volnának újabb képek fölvételére.

Elhasznált, üres ember-hüvelyek voltak. Ami ifjúság, erő, tűz volt
bennük, az belefolyt a háború rettenetes kohójába, ahol egy új világot
öntenek formába.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az Illésházy-kórház termeit is hamar megtöltötte a beteg-áradat.

A kórház lelke Katalin volt.

A rejtelmes kéz, mely sorra nyitogatta a lelkekben a bestia-ketreceket,
a titokzatos erő, mely arra kényszerítette a népeket, hogy akaratuk
ellenére tűzbe, vérbe gázoljanak: mellékesen magával sodorta Arató
István kis feleségét is, mint forgószél a toronytetővel együtt az árva
falevelet.

Katalin egyszerre új utakon és új alakban látta viszont önmagát.

Eddig kissé kényelemszerető, változó kedvű, gyáva kis asszony volt.
Hogyan volt az, hogy most mégis reggeltől estig kemény és bátor munkában
törte magát?

Mint mindig, most is emésztő kiváncsisággal figyelte, és mint mindig,
most is kívülről, a közönség szemével, mustrálta önmagát

Ez a szép, nyulánk, barna asszony, akinek arcára olyan jól illett az
édes apácaszigor, mint testére a hófehér, síma szamaritánus ruha a
hollandus főkötővel, – ez az asszony jobban tetszett neki, mint az
összes Katalinok, akikkel eddigi életében megismerkedett volt.

A háború leánya volt ez, nem méltatlan a nagy időkhöz, amelyek
nemzették.

Csodálatos könnyedséggel találta meg gazdag lelki ruhatárában a
kellékeket, melyek új alakját tökéletessé tehették.

De nem is kellett keresgélnie: az ismeretlenségből új érzések, új
gondolatok, új gesztusok meteorraja szállott feléje és merült a lelkébe.

Midőn fakó arcú, aszott tagú férfiak ágya fölé hajolt, megtalálta
magában a szent és forró anyai részvétet. Megtalálta az idegerőt,
amellyel véres és kegyetlen műtéteknél segédkezett.

Aki azelőtt vacogó fogakkal gondolt a halálra, most képes volt rá, hogy
hűsítő kezét rátegye a haldokló lázas homlokára.

A passzivitásából kilépett nő olthatatlan tettvágya és mindent merő
bátorsága lüktetett benne.

A kórház minden férfiának ugyanaz a tiszta és gyöngéd tűz csillant meg a
szemében, ha „Katalin nővér“ pikészoknyája végigsuhogott a termeken. Ez
volt az ő nagy sikerének külső elismerése.

Tudta, hogy ezek mind szerelmesek belé, de úgy, ahogyan a felhőkön
trónoló ideálba szokás, ahogyan a latin népek a Madonnába.

Katalin azt is tudta, hogy Arató István hitvesének ennyi férfi között
egy pillanatra sem szabad levetnie az apáca-fejedelemnő szelíd, hideg
büszkeségét. Ezt elvárták tőle maguk az imádók.

– Nem tudtam, becsületemre mondom, nem tudtam, hogy ilyen asszony is van
a világon, – mondta egyízben a főorvos, Kádár tanár, aki egyébként
csökönyös agglegény volt.

Maga Katalin sem tudta… Eddig az urának planétája volt, a nagy Arató
tanár kicsi felesége; most azonban a maga útján járt, a maga fényével
világított.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arató István, miután hetekig távol járt a fővárosból, egy este
váratlanul hazaérkezett. A félvárosba telefonált a felesége után, végül
eszébe jutott a kórház és ott meg is találta.

– Itt vagyok szivem, holnap délig maradok… Oltváról jövök és Ungvárra
kell mennem… Mikor jösz haza?

– Jaj, szivem, éppen most érkezett új betegtranszportunk… Feltétlenül
meg kell várnom, míg ágyban lesznek mind… De egy óra múlva otthon
leszek… Nem haragszol, ugye?

Ez a katonai kötelességérzet meglepte és szinte büszkévé tette Istvánt.

Egyelőre mag kellett azonban elégednie Kántor társaságával. A kutya
magánkívül volt örömében. Szobáról-szobára követte a gazdáját; ha leült
István, a lába elé feküdt és le nem vette volna róla vérrel erezett,
megdöbbentően okos, sárga szemét.

Kántornak különben némi sznob hajlamai voltak: nem kedvelte a cselédek
társaságát és az uraság távollétében igen elhagyottnak érezte magát.

Az egy órából kettő is lett, mire Kata végül az ura nyakába repült.
Aether- és karbol-szaggal kombinált kórházi illatot hozott magával, a
hajdan selyemlágy kis keze kemény és kissé cserepes lett a deszinficiáló
szappantól és a körömkefétől.

Fáradt volt, alig tudott állani a lábán, de azért beszédesnek és
jókedvűnek mutatta magát.

Egy-két kérdést intézett csak Istvánhoz és miután az elmondta neki, hogy
az oltvavölgyi szigetkórházban összetalálkozott Ember Máriával, aki ott
a felügyeletet viszi, rögtön a maga kórházára terelte a szót.

Akkor is beszélt még a szomszéd szobából, mikor az ura már lefeküdt.
Később még átjött hozzá és szokása szerint leült az ágya szélére.

A betegekről beszélt, a doktorokról, sőt a kórházi szolgákról is. Az
ember azt hihette volna, hogy az Illésházy-kórház Magyarország
legeredetibb embereinek gyűjtőhelye.

– Van ott például egy öreg népfölkelő, aki délután elbuvik a padláson,
aludni…

Kata az egész kórházat valami bűvös, meleg világításban látta, mely
mindent és mindenkit érdekessé és vonzóvá tett.

Alapjában véve nagyon örült, hogy eldicsekedhetik valakinek a
sikereivel. A kórházban ő előkelően szerény hölgy volt, de Istvánnál nem
bánta, ha egy kicsit bele is lát a kulisszái mögé.

Arató némi iskolásfiús kajánsággal hallgatta.

Tessék, ez az asszonyka is azt hiszi, hogy új erőket fedezett föl
magában, pedig amit fölfedezett magában, az megint csak a háború. Aki
itt késő éjjel kedves izgalommal fecseg István fülébe, az nem is Katóka,
hanem a világra szóló nagy szélvész, amely mostanában annyi nagy és kis
malmot kelepeltet.

Valami parányi kis változást azonban mégis talált a feleségén, idegen
ujjlenyomatokat a könnyen mintázható lelkén, – ez elkedvetlenítette.
Alig észrevehető, új és idegen vonásokat. Megérzett rajta, hogy egy új
clan-hoz tartozik, egy társadalmi közösséghez, amely Istvánnak idegen.

Megérzett a mosolyán, mely a kórházi doktorok közt divatos élcek
visszfénye volt, némely újonnan szerzett szaván, egy-egy kis gesztusán.

Dehát a háború! A polyvát örökre szétszórja a szél, az embernek azonban
azért van lába, hogy megint megtalálja egymást, ha elült a nagy vihar.

István megjelenése különben némileg kizökkentette az asszonyt új
szerepéből. Miután egy éjszakán át egy levegőt szívtak, reggel megint
mint a régi Kató ébredt.

Nem szeretett fölkelni és titokban kissé unta a kórházát. De ez csak
rövid visszaesés volt. A kórházban a rendületlen kötelességtudás hírében
állott és ezt a hírét nem merte kockára tenni. Fölkelt tehát és
elszántan belelépett a hideg vízbe.

Délben kikisérte Istvánt a pályaudvarra és midőn megölelték egymást, az
asszony kissé ellágyult, mintha honvágyat érezne valami után.

– Tudja, mi volna jó? – kérdezte nedves fényben csillogó szemekkel.

– Ha most magammal vihetnélek, ugye?

– Úgy, úgy!

– Nem lehet, szivem. De hiszen majd eljön egyszer a kettőnk külön
békéjének ideje!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– A tegnapi transzporttal két tiszti beteget kaptunk, – mondta Kádár
tanár, miközben Katalin és a segédorvos társaságában végigment a
kórtermeken.

– Súlyosak? – kérdezte hivatalos érdeklődés hangján az asszony.

– Az egyiknek, a zászlósnak, fejlövése van, de könnyebb fajtájú. Ő maga
kutyába se veszi.

– Mert, azt mondja, lófőszékely… A neve Stowasser, – magyarázta
mosolyogva az asszisztens.

– A másikból nem tudok még kiokosodni. Idegsokja van.

– Milkának hívják, – jegyezte meg az asszisztens.

– Milka? Talán a kis sógoraim kapitánya, – vélekedett Katalin.

– Kapitány, honvédkapitány… Hosszú, derék ember.

– Idegsokja van?

– Csúnya dolgokon mehetett keresztül, szegény ember. A beszélőképességét
is elvesztette.

– Tud az beszélni, kérem, – vetette közbe az asszisztens. – A
kérdéseinkre ugyan nem válaszol, de azért nem néma.

– Mért gondolja?

– Olykor mond egy szót. Mindig ugyanazt: Zaklikov.

– Ezek igen furcsa dolgok, – vélekedett Kádár tanár. – Valaki éppen egy
mozdulatot tesz, egy szót mond, mikor lecsap előtte a mennykő vagy a
gránát… Később magához tér megint és akkor ugyanazt a gesztust, azt a
bizonyos szót ismételgeti… Van a klinikán egy idegbeteg ember, aki a
jobb kezével a levegőbe szokott kapkodni… A gránát nyomása akkor vágta
földhöz, mikor éppen fát vágott.

– Zaklikov tótul vagy lengyelül lehet…

– Vagy oroszul…

Mialatt az urak ezen tanakodtak, a szomszédos betegágyban egy mély
basszushang szólalt meg.

– Zaklikov orosz-lengyelországi falu, ha meg nem sértem vele az
uraságokat…

Az asszisztens egy jóképű magyarhoz fordult, aki csendesen szívta
ágyában a kurta angol pipáját.

– Ni, maga az, Ijjártó? Hogy van a karjával?

Az imént rakták gipszbe a tört karját és fájdalomcsillapitóul
megengedték neki, hogy időnkívül rágyujtson.

Ijjártó? Ezt a nevet már hallotta Katalin…

– Nem ismerjük mi egymást?

A sebesült komoly arccal bólintott.

– Én ismerem a méltóságát. A vasuton meg tetszett tisztelni a
feleségemet és a gyerekemet.

Katalinnak eszébe jutott a csinos matyómenyecske, Budha sugárkoronájával
a fején… Hiszen ez az ikrek híres parasztkáplárja!

– Együtt volt a két kis sógorommal, ugye?

– Ezt a fapipát is Arató Péter úrfitól kaptam. Ő nem tudta szívni, igen
csípte a nyelvét, – mondta elnéző mosollyal a beteg.

Kádár tanár megint Milkára terelte a szót. A százados esete érdekelte…
És ekkor kitünt, hogy Ijjártó mindenről tud, mindvégig a százados
oldalán volt.

Az idegsok előzményeit így mondta el az ő higgadt és kissé tempós
modorában.

– Mi, kérem szépen, 22-ikén voltunk első tűzben… Éjjeli menetelés volt
és keresztül vonultunk Zaklikov községén… Nekünk úgy mondták, hogy húsz
kilométernyire tőlünk nincs ellenség… De hát a muszka kifogott rajtunk…
A hosszú fahíd közepén gépfegyvertüzet kaptunk… A kutyák elbujtak az
iskolában, ennek tetejére szerelték a géppuskájukat… Vak sötétség volt,
– ember és ló összetorlódot a hídon, – se előre, se hátra, – hát nagy
zavar volt, kérem szépen… Sok jó emberünk ott veszett… Hogy ott ne
haljunk mind egy szálig, összeröffentünk vagy huszan és megrohantuk az
iskolát…

Ijjártó ekkor csodálatos gyöngédséggel mosolygott Katalin felé és így
folytatta:

– A két Arató úrfi is velünk jött… Betörtük az ajtót, szobáról-szobára
vertük a muszkákat, föl a padlásra, az akkor már javában égett, végül
mind elnyomtuk őket… Robek önkéntes úr a padlás-lépcsőn kapta a
haslövést…

Katalin egész testében remegett, arca hófehérré vált, mikor ezeket a vad
dolgokat hallotta.

– A fiainknak nem esett bajuk? – kérdezte fátyolos hangon.

– Semmi, kezét csókolom. Utána megettünk még egy rúd szalámit, amit
Palkó úrfi rekvirált a papnál.

– És mi történt Milka századossal? – kérdezte a tanár.

– Az éjjeli harcon nem láttuk. Akkor nem is esett baja… De másnap
hajnalban az orosz lőni kezdte a falut… öreg ágyúkkal… Parancsunk volt:
törik-szakad, ki kell tartani! A százados úr a fedezékben volt és engem
valami jelentéssel küldtek hozzá… Már akkor is beteg lehetett, az arca
igen fakó volt. Azt kérdezte tőlem: Mi is a neve ennek a cudar helynek?
– Jelentem alássan: Zaklikov! Akkor történt, hogy a gránát szétvetette a
fedezéket és mind a hármunkat eltemetett… A harmadik a százados úr
legénye volt… Ő szegény járt legrosszabbul, a földomlás agyonnyomta…
Nekem csak a karom törött… És a százados úrban akkor némult meg a lélek…

Kádár tanár most már tudta azt, amire kiváncsi volt.

Katalin elvált az orvosoktól és egyedül folytatta körútját. Már
visszajött Istvántól, szívvel-lélekkel itthon volt megint.

Szerette ezt a miliőt: a fehér párnákon pihegő sötét férfi-fejeket, a
csendesen motoszkáló ápolónőket, a hosszú folyosókon elhagyottan izzó
lámpákat. Még az aether hideg és ellenséges szagát is szerette.

És tudta, hogy az ő karcsú, fehér alakja, amint nesz nélkül
végigszálldos a termeken, szelíden visszatükröződik a láztól
elhomályosult szemekben…

A kórház jó angyala! Úgy szerette ezt a miliőt, mint a művész sikereinek
színpadját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A véletlen úgy akarta, hogy Kata még az este meglássa Milka századost.

Midőn elment a tiszti-szoba előtt, az ajtó éppen nyitva volt, a szolgák
bútorokat hordtak.

A százados a szoba közepén ült. A szálas szép férfi, aki az ikrek
szerint „mannlicherestül emeli föl a bakát“, megroppant, megfakult,
megöregedett azóta, hogy a pályaudvaron összeverte a két sarkát Katalin
előtt.

Az állát kéthetes szakáll verte föl, a ruhája rendetlen volt, a szeme,
ez a szomorú vakablak, apathikusan bámult a semmibe.

Kisfiú korában egyszer véletlenül a padlóra fordította édesanyja
varró-asztalának fiókját. Amint a szanaszét guruló sok gombot, kapcsot,
gombolyagot, üveggyöngyöt, tűt, ollót elnézte, nagyon megijedt és az a
reménytelen érzése támadt, hogy ezt soha többé nem lehet összeszedni.

Most majdnem hasonló helyzetben volt.

A háború egy mennydörgő csapással földhöz vágta az ő életének tartalmát.
A borzalmak után, amiket átélt, csak nem lehet többet kávéházba járni,
adomákat mondani, vasalt nadrágban sétálni?

Ő elvesztette magát, lemondott magáról, le az életről. Hidegséget és
sötétséget érzett magában; semmi akarat, önérzet, vágy, remény nem
tüzelt a vérében.

Ott ült egy helyben és óriás távolságból nézte életének sok cifra és
haszontalan törmelékét. A homályosuló értelme azalatt valami titokzatos
kis szörnyeteggel viaskodott, amely belefúródott az agyába, amely
döfködte, szívta, gyötörte.

Nem tudta, hogy mi az, honnan jön, miért kínozza. Csak a nevét tudta és
most is ismételgette, halkan, kérdően, fájó töprengéssel:

– Zaklikov!




Goldmark Suite-je

A zólyomi temetőben van egy sarok, melyet a gyöngébb idegzetű
temetőlátogatók szándékosan kerülni szoktak. Ha valaki mégis odatéved,
összeszorul a szíve, mert nyolc egyforma kis sírkő áll egymás mellett,
szép egyenes sorban, mint az engedelmes kisfiúk.

Milka Tódor, a gazdag tót vászonkereskedő, oda temette nyolc fiát. A
legnagyobbik tizenhárom esztendős, a legkisebbik hathónapos korában
került a vaskarikás nagy kőlap alá.

A természet szent irgalmatlansággal kimondta ítéletét, hogy nem óhajtja
fenntartani ezt a fajt, amelynek vérét valami átöröklött átok
apasztotta.

Milka Tódor kilencedik gyereke azonban mégis kegyelmet kapott. A kis
Károlyt ki tudta könyörögni, el tudta lopni édesanyja a halál elől. Úgy
látszik, az anya-szív néhanapján mégis meg tudja fordítani a természet
rendjét.

De Kari olyan hitványka volt, olyan pityergős és reménytelen, mint az
októberi költésű csibe.

Jóformán vattában nevelték és hatéves korában már kész kis hipokonder
volt. Maga nézegette a hegyes nyelvét a tükörben, asztalnál pedig
gyakran letette a kanalat, hogy anyukám, nem fog ez nekem megártani?

A szomszéd gyerekek ordítozva kergetőztek a hegyen és kalapszámra falták
az éretlen gyümölcsöt, Milka Kari pedig gondterhes pofácskával ült a
kályha mellett és pedáns pontossággal szedegette a vasport meg a
csukamájolajat.

Mindig asszonyokkal volt és asszonyos hajlamai fejlődtek. Szeretett
főzőcskét játszani a konyhában, női kézimunkát készíteni és hiú volt a
hosszú, göndör hajára.

Iskolatársai ezért megpofozták és Karola kisasszonynak csúfolták.

Az is nőies vonás számba ment nála, hogy olyan forró és fülledt
szeretettel kívánta a muzsikát. Maga is játszott, majd minden
hangszerrel megpróbálkozott, de a tehetsége mindvégig csak vadul
burjánzott, mert a rendszeres tanulást, a fárasztó gyakorlatot, nem
birta volna a vézna gyerek.

Nagy szívszorongások között várta tizennegyedik születésnapját. A
családban az a babona tartotta magát, hogy ez a Milka-gyerekek kritikus
napja. Aki túléli, abból akár Matuzsálem is lehet, de a Tódor gyerekei
közül még egyik sem próbálta meg.

A veszedelmes nap elmult. Miután az öreg óra elütötte az éjfelet, a
hálószoba csendjében egy boldog és csodálkozó hang szólalt meg:

– Anyukám, én még élek!

A halál angyala visszafordult a küszöbön.

Kari, mintha csak valami titokzatos veremből szabadult volna, a
napfényen váratlanul nőni és izmosodni kezdett. Még pedig oly rohamosan,
oly nagyszerűen, mintha a végleg megbékült természet elégtételt akarna
neki adni a múltakért is.

Tizenhét esztendős korában már egész fejjel nagyobb volt tulajdon
édesapjánál.

Ilyet még sohasem láttak a Milkák manó-családjában: hatalmas tagú, piros
arcú, fényes szemű ifjúóriás lett belőle.

Most már egészen más szemmel nézték a városban. A szülei büszke
imádattal csüngtek rajta, (ha együtt látta őket az ember, a kuvasz-anya
oroszlánfiára gondolt,) – a pajtásai tisztelettel tekintettek föl hozzá,
de még a zólyomi tótleányok is, ha elmentek mellette az utcán,
elpirultak és szendén riszálták a derekukat.

A különös az volt, hogy az egész nagy változás csak külsőséges maradt,
bensejében az óriásgyerek megmaradt annak, aki volt: töprenkedő, gyöngéd
és bágyadt kis törpének – Karola kisasszonynak.

Úgy hurcolta a saját hatalmas fizikumát, mint Hőköm Mátyás az öregapja
subáját. Csibelélek maradt a sas-testben.

De ez az ő félve őrzött titka volt. A világ szeme elé mint nyilt
tekintetű, büszke tartású, egyenes és kissé goromba beszédű legény
lépett. Nagy gonddal és sok színészi tehetséggel mimelte a robusztus
izomembert.

A nőkhöz sohasem vonzódott valami különösen, de kötelességérzetből mégis
úgy viselkedett, mint afféle javíthatatlan szoknyavadász. A bort sem
szerette, nem is birta, de azért sokat korhelykedett katonatisztek
társaságában. A mulatozása annyiban volt, hogy kivette a cigány kezéből
a hegedűt és szilaj nótákat játszott a pajtásainak.

Hogy gyávának ne tartsák, ok nélkül kihívó és erőszakos volt. Úgy
járt-kelt a városban, mint a túltáplált ifjú tenyészbika. Ennek azonban
megvoltak a maga veszedelmei, a rossz idegeivel és elpuhult izmaival
állandóan attól kellett rettegnie, hogy egy nap szembe kerül a maga
Dávidjával, aki leszedi róla a Góliát-vértet.

Szerencséje volt, hogy a külseje nagyon imponált az embereknek és az
utolsó próbára sohasem került a sor.

Későbbi éveiben megértette, hogy valamint az ereje nem igazi erő, hanem
csak vágyakozás az erő után: úgy egész élete is csak honvágy az élet
után.

A legzajosabb társaságban is elhagyottnak érezte magát, nem tudott ember
lenni emberek közt, mindig csak emberi alakban járó kísértet volt. Pedig
hogy szerette, hogy kereste az embereket!

A bolygó hollandi… A hajója vágyakozva kerülgette az élet virágos
partjait, de kikötni nem tudott.

Az ő dőzsölései, kalandozásai, barátkozásai, az ő fájdalmai és élvezetei
nem igaziak, csak reflexérzések, miket nagy távolságból szuggerál neki
az élet. A galvanizált békacomb élete volt ez.

Az epedő vágy, mely a Milka-családban az erő után élt, a katonasághoz
vitte Karit. Olyasmit remélt, hogy magára kell csak vennie a tiszti
dolmányt és az ő felemás élete egyszerre meg fog telni büszke erővel,
forró valósággal. Az izomparvenű az erő arisztokratájává szeretett volna
lenni.

A puha szívén erőt véve, arra kényszerítette magát, hogy szigorú
fölebbvaló legyen. És ekkor úgy járt, mint a gyönge emberek szoktak:
erős nem, csak kegyetlen tudott lenni.

A hadüzenet hírét látható örömmel fogadta. A háború brutális valósága
talán mégis össze fogja törni az ő mozgó börtönének vastag
kristályfalait és a résen át ki fog szabadulni az életbe. A nagy halál
meg fogja neki hozni a teljes életet. Ő mindig külső eseményektől várta
a maga megváltását.

De midőn a borús lengyel ég alatt meghallotta a közeledő ágyúmorajt,
elszorult a szíve és sejteni kezdte, hogy most bírói szék elé kerül
életének minden hazugsága.

Midőn pedig a zaklikovi éjszakában mennydörögve megnyílt előtte a véres
és tüzes pokol, már tisztában volt vele, hogy ő ezt nem bírja.

Ez nem volt gyávaság – hiszen minden lélegzetvétele imádság volt: bár
jönne már a szabadító halál! – az idegei egyszerűen csak kidőltek,
elfeküdtek, mint az agyonhajszolt igásállatok.

Mások birták. A főhadnagya az égő házak tűzfénye mellett jelentést
tudott írni az ezredeshez… És látta Ijjártó káplárt, amint pipával
agyarában töltögette fegyverét… Az Arató-fiúk pedig, ezek a leányos képű
suhancok, szuronyt szegezve, démoni üvöltéssel szaladtak neki az
ellenségnek, csak úgy, mint egy pár évvel ezelőtt Oltván a nyelvüket
öltögető oláh gyerekeknek…

De ő ezt nem birta, ő ezt nem értette.

Tompa aggyal, hüledező szívvel, dermedt tagokkal állott az orkánban.
Tétlenül és tehetetlenül.

Hajnalban végül jött a nagy ütés, a gránátrobbanás. Minden összeomlott
és szilánkokra tört.

Az erő komédiája véget ért. Eloltották a lámpákat. Milka százados
egyedül maradt a sötétségben és nem törődött többé az emberek tapsával.
Nem akarta már, hogy erős embernek tartsák.

Annak az embernek, akit kihúztak a fedezék romjai közül és aki most itt
ült a kórház tiszti szobájában, alig volt már valami köze a délceg és
hetyke kapitányhoz.

Ez megint a Milka Tódorné félénk, szegény kis fia volt, akit egykor
Karola kisasszonynak csúfoltak pajtásai…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Édes jó uram!

A fiúk dolgában magam vagyok a hibás. Ők rendesen írnak, de én a nagy
elfoglaltságom miatt nem jutottam hozzá, hogy Maga után küldjem a tábori
lapjaikat. Nem haragszik, ugy-e?

Többször voltak már tűzben, szegény, vitéz gyerekeink, de úgylátszik,
azért jól érzik magukat, legalább mindig jókedvvel írnak. Azt írják,
hogy az én Szent Katalinom szerencsét hoz nekik.

Én jól vagyok, bár nagyon sok a dolgom. A kórház reggeltől estig
elfoglal, sokszor éjjeli transzportunk is van.

Az oltvai Álarcos Szűz a tanúm, hogy Magának és Magáért dolgozom, miként
minden cselekedetem és gondolatom különben is a Magáé.

Milka százados – a fiúk kapitánya, hiszen megírtam, hogy idegsokkal
került hozzánk – búskomorság jeleit mutatja. Ha látná, mi lett ebből a
hatalmas szál emberből! Borzasztó, borzasztó a háború!

Lássa, már megint hivnak a műtőbe! Nem írhatok többet. De talán sikerül,
hogy az éjjel Magával álmodjam. Gondoljon reám és szeressen.

Sokszor csókolja

_szegény fáradt Katája._

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zaklikov: oroszlengyelországi falu a Szanna partján…

Egypár hét múlva Milka százados is tisztába jött ezzel az igazsággal és
ekkor már nem is ismételgette a falu nevét.

De beszélgetést most sem lehetett még vele kezdeni és arra sem volt
rávehető, hogy elhagyja a szobáját.

Mert amint előbújik odujából, csattogó fogú fenevadként ráveti magát és
maga alá teperi a szégyen érzése.

Rettenetesen, kimondhatatlanul, halálosan szégyelte magát!

A fogait csikorgatva tapogatta körül szobájának falait… Hogyan menjen ő
ki innen? Hogyan menjen most már emberek közé? Hogyan játsza megint a
régi Milka százados szerepét?

Inkább beásná magát a padló alá, a földbe. Jó volna beleolvadni, eltűnni
az örök sötétségbe, a csendbe… Megnémulni, megvakulni… Hogy ne nézzen a
szemébe senki, ne kérdezzenek tőle semmit…

Kádár tanár megsejtette, hogy mi baja a századosnak.

– Ezt nem lesz könnyű visszacsalni az életbe… Valami hídat kellene neki
verni, egy Ariadne-fonalat vetni… Akkor – talán…

– A zene! A zene hatalma! – mondta Katalin.

Hallott egyszer egy betegről, akit a muzsika fáklyája vezetett ki az
örök éjszakából… Milka nagy muzsikus, az ikrek gyakran emlegették.

– El kell hozatni a kisbőgőjét! – indítványozta Stowasser, a
lófőszékely, aki fehér sisakba pólyált fejével lebzselt a folyosókon.

A zászlós azt mondta, hogy Milka minden hangszerrel tud bánni,
legszívesebben mégis a gordonkáján játszik.

Katalin már intézkedett. Némi utánjárással megkerült a százados
violoncellója, melyet a bútoraival együtt valami raktárban őriztek.

Estebéd idején egyik kórházi népfelkelő bevitte a százados szobájába és
utasításához híven szó nélkül a sarokba állította a fekete-lakkos
hangkoporsót.

Azután valamennyien lesbe feküdtek, belekap-e a hal a csalétekbe?

Jó ideig hiába vártak. De azután egyszerre –

Egy bűvös hang zendült meg az éjszaka csendjében. Messziről és mélyről
jött, mint a bányában daloló tündér hangja.

Halkan, a zokogását elfojtva, bátortalanul tapogatózva jött közelebb,
mintha kételkednék benne, hogy van-e joga az élethez.

Azután hízelegve, forró, édes könyörgéssel kúszott még közelebb…

Egyszerre mohón és szomjasan fölemelte a fejét…

– Goldmark Suitejét játssza, – mondta az asszisztens, aki értett valamit
a zenéhez.

Valami egészen különös muzsika volt az. Vadul buggyant ki a Milka szláv
véréből és sok tarka kavicsot sodort magával, mit ismeretlen
mélységekben elterülő kőzetekből mosott ki.

A kapitány idegrostjain átszűrődve minden zenei gondolat hihetetlenül
lágy, édes, tüzes és érzékies lett.

Az ő vonója minden sarkot legömbölyített és minden szögletet lecsiszolt.

A zeneszerzők közül szerette a nagyokat, mindegyiket követni tudta
röptében, de csak úgy, mint az elhízott vadruca a fennszálló gémet:
lábát a békanyálban húzva.

Nála még Bach is édes lett, Beethoven is ellágyult. Ő a titánokból, akik
világgömböket emelnek vállukon, hájizmú, barok virághordókat csinált. A
zengő kathedrálisokat megtöltötte művirággal, selyemmel és
pézsmaszaggal.

Neki a zene bűnös szenvedélye volt, narkotikum, hasis, melyet mohón és
pirulva szítt magába.

A zene tüzében kiolvadt a lelkéből minden, ami erős és férfias volt és
csak Karola maradt vissza, Karola, aki lágyan remegve csuklott össze
régen elhamvadt zeneheroszok energiája előtt.

A zene földalatti, titkos üregeket vájt a lelkébe, ahol különös,
színtelen, álomszerűen valószínűtlen lények csíráztak.

Tisztkorában, midőn Budapesten volt állomáson, oda tudott férkőzni a
művészek, főleg a festők és szobrászok tanyáira. A „fiúk“ szívesen
látták, nekik egyáltalában gyöngéjük az ilyen „pompásan buta
tenyészember“.

Néhanapján játszott is nekik és a művészek nyugtalanítóan érdekesnek
találták a muzsikáját és azt mondták, ez egy magyar genie.

Egy ilyen alkalommal a nagy szobrász, aki a hallgatói között volt,
valami torzképet rajzolt a márványasztalra.

Milka később, miután a mester már otthagyta a társaságot, megnézte a
rajzot és megdöbbenve ismert önmagára.

A kép egy szfinxet ábrázolt, amelynek puha nőstény-oroszlán testén Milka
feje ül. A szfinx meredek sziklaobeliszk tetején áll, ahonnan nem tud
lejönni, és előrehajolva, mint macska a háztetőn, ábrándos epedéssel
sandít le a mélységbe.

Mit keresett odalenn, – a halált, az életet?

Vajjon a szeszélyes véletlen vezette a mester kezét, vagy Milka
muzsikájának géniusza materiálizálódott benne?

Most tehát a kórház tiszti szobájában szólt a százados gordonkája…

A szfinx édes üvöltése felhangzott az éj csendjében.

Katalin a folyosón állott, az ajtófának támaszkodva. Két karját a mellén
összefonva, áhítattal hallgatta a zenét.

Úgy érezte, hogy odabenn valami nagy és szent dolog történik. Egy emberi
lélek lerázta magáról a sötétség békóit és boldogan szárnyal a
világosság felé…

De a muzsika hirtelen megszakadt és Katalinnak az az ijesztő kép
villámlott el a szeme előtt, hogy odabenn a küzködő ember fejjel
visszazuhant a sötétségbe.

Gondolkodás nélkül benyitott a szobába.

Milka százados az asztalnál ült, homlokát tenyerébe hajtva, a könnyei
patakokban folytak. Ezek a könnyek imádságszámba mentek: a partravetett
hajótörött édes könnyei voltak.

És Katalin szeme is megtelt könnyekkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Drága, édes, egyetlen Istvánom, nekem jó uram! Hűséges szeretettel
köszöntöm Kegyelmedet és örömmel jelentem, hogy Milka kapitányt, akit
olyan súlyosan meglátogatott az Úr, sikerült megmentenünk.

Azaz, hogy tréfa és szerénytelenség nélkül mondhatom: nekem sikerült
megmentenem!

A tudós doktorok nem boldogultak véle, de nekem, szegény együgyű
asszonyi állatnak, egy ötletem támadt és az fényesen bevált. Majd ha
Maga hazajön, részletesen elmondom az egész esetet, tudom, érdekelni
fogja.

Láthatja tehát, a Maga szegény kis oldalbordája nem lopja a napot a
kórházban.

Komolyan mondom: igazán boldog vagyok, hogy a nagy nyomorúságból, mit ez
a rettenetes háború reánk hozott, egy parányit nekem is sikerült
enyhítenem.

Kádár azt mondja, a csodakúra után díszdoktornak fog előterjeszteni az
egyetemen. Azt válaszoltam neki, beérem vele, ha nem jelent föl
kuruzslás miatt.

A fiúk levelezőlapjait itt küldöm. A kozákok rémei csokoládét kérnek.
Különben jól vagyok és Kántorral ketten hű szeretettel gondolunk a mi jó
gazdánkra. És azon felül még százezer csókot is küld

_Katóka._




A szfinx és a nő

Minél jobban elmaradoztak a multban a zaklikovi emlékek, annál
nehezebben tudta Milka önmagának elhinni, hogy ő valóban beteg volt.

Később már csak úgy volt, mint a kis fiú, aki merő makacsságból nem akar
előjönni a sötét kamarából, ahová büntetésül zárták.

Csak abba ne hagyja! – gondolta magában, midőn Katalin megkezdte mentő
kisérleteit.

De effelől ugyan nyugodt lehetett: a fiatal asszony annyira büszke volt
a harcra, mit a sötétség szellemei ellen indított, hogy nem engedte ki
többet a prédát rózsás karmaiból.

A szőke óriás pedig engedelmes gyermek volt és bágyadt megadással
engedte át magát „Katalin nővér“ vezetésének. Az ő rendeletére evett,
ivott, pihent és sétált, szedte az orvosságot és játszott a gordonkáján.

Senki sem kérdezte, honnan szerezte szokatlan hatalmát az asszony:
idegbetegnél a legszokatlanabb dolog is megszokott.

Katalin mindennap, ha már elvégezte körútját a kórtermeken végig, bement
még az ő külön betegéhez.

Többnyire a doktorok társaságában, néhanapján egyedül. (Arató István
felesége megengedheti ezt magának!)

Folytatták a muzsikális gyógymódot és a kapitány az asszony egy szavára
már térdei közé fogta a gordonkáját.

Ma megint Chopinnál időzött igen hosszasan.

A Nocturne forró áradásába a százados beleolvasztott egy hordónyi cukrot
a magáéból és most, mint saját művészetének áldozata, kifordult
szemekkel úsztatott a muzsikális puncsléban.

Az asszony, ha négyszemközt voltak, sohasem ült le, hanem az ajtó
mellett állva hallgatta a zenét, miközben a doktoroktól eltanult kutató
tekintetét a beteg arcán tartotta.

Ez az arc ma játékközben mindjobban elváltozott. A szemét erősen
lehunyta, a duzzadt ajka meg-megvonaglott…

Katalin már tudta, hogy mi fog most történni: Milka százados keble
annyira megtelt érzelmekkel, hogy az erőszakos kirobbanás
elkerülhetetlen.

Már fel is ugrott és hangos szóval vágta el a mélabús párbeszédet, amit
Chopin szellemével folytatott.

– De hát minek élni? Igen – minek?

A beteg egy-egy pillanatra visszaesik megint régi idegességébe; az ilyen
szakadékon szelid kézzel kell átsegíteni…

És talán éppen a szelíd kéz érintése az, amit a beteg efféle
összecsuklásaival el akar érni.

– Hagyjuk mára a zenét, százados úr. Elég volt. Kissé fel is izgatta
magát, – mondja Katalin.

– Amint parancsolja, – válaszol Milka tompán.

– Holnap megint eljövök, akkor folytatjuk. Jó lesz? – kérdi Katalin
jóságosan.

Milka fölriad – a gondolatai elkalandoztak valahol…

– Óh, nagyon jó lesz!

Az asszony keze már az ajtókilincsen van, de újra megszólal.

– Ami pedig azt a kérdést illeti: minek élni… Én Istenem! Az embernek
vagy van valamije, amiért érdemes élnie, vagy nincs semmije…

– Nekem semmim sincs! A világon semmim sincs! – morogja Milka keserűen.

Katalin komolyan tekint reá.

– Nos, ha nekem semmim sem volna, akkor is volna valamim. Megvolna az a
tudatom, hogy homo sapiens vagyok, nem ruhás baba… Nem a nemesség, hanem
az értelem kötelez. Arra kötelez minket, hogy viseljük el tőlünk telhető
méltósággal az élet nyomorúságait… Mert az élet nem majális!

– Milyen erős ön! Hogy irigylem! – csodálkozik Milka és a világos nagy
szemével úgy nézi Katalint, mintha most látná életében először.

Valamit akar még mondani, de hirtelen megrázza a fejét: eh, minek? – és
a fantáziája fáradtan, mint a hulló falevél, libeg a mélység felé:

– Esküszöm önnek, méltóságos asszonyom, a legokosabb, amit tehetnék, az
volna, ha egy Frommer-golyót lőnék a koponyámba.

Katalin nővér összevonja fekete szemöldökét a fehér főkötője alatt.

– És én esküszöm önnek, százados úr, ha nem tudnám, hogy ez az
életuntság is betegségi szimptóma, akkor most egy kicsit lenézném érte.
Öngyilkosság? A zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.

Milka szőke nagy koponyája bűnbánóan lekonyul.

– Milyen erős! – mormogja fanatikusan.

Katalin arcát ekkor egy meleg kismama-mosoly világítja meg.

– Tudja mit, kapitány? Feküdjék le szépen, aludjék reggelig. Ha nyolc
órát aludt – de nem szabad csalni! – akkor megengedem, hogy reggeli után
meglátogasson a fehérnemű-raktáromban.

Menni akart, de Milka összekulcsolta a két kezét és forró könyörgéssel
nézett reá.

– Egy szóra még! Engedjen meg egy kérdést… Régóta küzködöm már ezzel, de
végül meg kell kérdeznem… Mondja, nem vet meg engem?

Megvetni? Kata enyhén mosolygott, mint a fiatal anya, mikor a kisfiú
valami nagy ostobaságot kérdez. Ez a mosoly igazán széppé tette arcát.

– Megvetni? És miért? Mert egy gránát, amely egy templomtornyot is le
tudna dönteni, leütötte a lábáról? Kedves százados úr, én még a
templomtornyot sem vetem meg, pedig az szilárdabb anyagból készült, mint
ön.

Megfogta Milka kezét és így folytatta:

– A tornyot újra fel lehet építeni, az embert pedig talpra kell
állítani! És az embernek azért van esze és akaratereje, hogy ő is
segítsen nekünk kissé a talpraállításnál… Nem gondolja?

Fölemelt fejjel, kedvesen fölényes mosollyal állott előtte a fehér
ruhájában.

Olyan erős, olyan tiszta és büszke volt, mint a márványszikla a
hegytetőn.

A kapitány nem emelte ajkához, hanem mélyen meghajolva csókolta meg
megmentőjének aetherszagú kis kezét.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Milka különben már a vasuti találkozás után is sűrűn gondolt Aratónéra.
A gondolatai akkoriban valami furcsa, töprenkedő kíváncsisággal tipegték
körül karcsú alakját.

Az asszonyt senki sem ismerte a fővárosban – Aratóék visszavonultan
éltek, – de azért előkelő és vonzó híre volt. Egy nő, aki annyira le
tudja kötni Arató Istvánt, maga is egy női kiadású Arató lehet.

A jó híre hófehér gyöngykoronaként fénylik okos homlokán.

Midőn most az irgalmasság lágy és komoly gesztusával lehajolt az
egyszerű katonatiszthez, Milka egyszerre ráismert. Ő, aki egyébként
olyan idegenül állott szemben a nőkkel, most megtalálta önmagában
Katalin képét, mint ifjúkori álmainak édes ismerősét.

Micsoda asszony ez!

Olyan igaz és egy darabból való, olyan drága, mintha egyetlen nagy
kristályból faragták volna. Megérzik már a teste üde illatán is, hogy a
hazugság szennyje sohasem érintette.

Mindaz, ami után Milka vágyódik és amiről már-már azt hitte, hogy csak
álomképekben van meg a csillagok alatt, mindaz mint szent valóság izzik
és világít az asszony lelkében.

Milyen jó, hogy mégis vannak ilyen nők a rikácsoló nősténypávák
seregében! Ők azok, akik meleggé, illatossá és otthoniassá tudják tenni
ezt a nyomorúságos, rosszszagú életet.

Az élet! Milka most már nem is tudott volna jobbat kezdeni visszanyert
életével, mint hogy odarakja Katalin keskeny fehér cipője elé.

Oda rakja áldozati ajándékképpen, hálából azért, hogy Katalin a világon
van. Odarakja remény nélkül, mert hiszen tudja, hogy Katalin élete
felhők magasságában vonul el az övé fölött.

A Chopin-est után bizonyossá lett előtte, amit eddig hinni nem mert: ő
is lehetne még ember az emberek közt.

Egy ilyen nő meg tudná váltani a bolygó hollandit. Egy mosolyával meg
tudná oldani Milka szfinx-életének minden fájó rejtélyét.

Odafenn már is megmozdultak a néma havasok. Amit eddig örök jégnek hitt
Milka, az tavaszi virágzássá változott át.

És minden, amiben eddig nem mert hinni: az élet, az ifjúság, az erő, a
nő, a szerelem: bódító illatú viráglavinaként siklik feléje.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Chopinnek szentelt est után Kata lefekvéshez vetkőzött.

Egy pillanatra megállott az öltözőszoba nagy tükre előtt és ekkor
bensejében egy pajkos hang azt kérdezte: vajjon tudja-e a nagy katona,
hogy milyen csinosak vagyunk mi?

A hang egy valakié volt, aki Kata iskolás leánykora óta ott tanyázott
lelkének hetedik kamrájában és aki ma is szakasztott olyan kotnyeles
volt még, mint tiz esztendővel ezelőtt.

A fő-Kata azonban csendre intette a mellék-Katát, ő ma merengő kedvében
volt, nem szerette az efféle léhaságokat.

Annyi bánatos méltósággal, amennyi egy hálóingben levő, mezítlábas
uriasszonytól kitelik, átment a kék bársonyszobába és sóhajtva bemászott
özvegyi ágyának paplanja alá. A hableány barlangja ma különben hideg
volt.

Nem volt még álmos, de azért rögtön eloltotta a lámpát, a nyakszirtje
alatt összefonta két karját és várta rendes éjjeli látogatóit…

Éjjeli látogatói: Milka kapitány gondolatai. Ebben a csendes órában
mindig odatalálnak az asszonyhoz, mint Bacchus isten szelíd párdúcai
Ariadnehoz.

Ezuttal a Nocturne forró fuvallatának szárnyán érkeznek, az éjféli
égbolton vonuló fellegekkel. Aranyfényű, lágy hullámzással magukhoz
emelik és magukkal usztatják az ellenállásra képtelen asszonyt.

Szóval: Arató István felesége a széles Jacaranda-ágyban, mit egy székely
ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról ábrándozott…

Katalin asszony ezúttal önmagának játszott az arany-hegedün:

Ez a legtisztább, leggyönyörűbb emberi érzés, ami valaha nő szívét
megdobbantotta. De nem! Más nő, közönséges asszony, akinek udvarláson,
mulatságon jár az esze, ilyet sohasem képes érezni.

Mert őt valami titkos lelki anyaság szálai fűzték ehhez az emberhez.
Milka az ő teremtménye, az ő nevelése, az ő tulajdona volt.

Látta a kapitányt mint növényi életet élő, hangtalan embriót; látta mint
gügyögő, botorkáló gyermeket; a gyógyulás későbbi fokán mint
szégyenkezve bújkáló kamaszt; ma pedig mint egész férfit látta viszont a
fölépült embert.

Csoda-e, ha most a nagy gyerek szőke feje gyöngéden és melegen
tükröződött Kata lelkében?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A valóságban azonban még sokkal nevezetesebb dolog történt, mint Katalin
maga is hitte volna.

Az történt, hogy a szép Zolky leánya új szerepkörbe lépett át.

Eddig csak a szerepeit cserélgette az élet színpadján. A jelmezei
változtak és változtak a nóták, miket elpengetett arany hegedűjén, de a
szerepköre mindig a régi maradt: ő volt a híres ember kicsi Katókája.

Ezúttal azonban új és magasabbrendű szerepkörbe lépett át. A bájos kis
Senkiből Valaki lett. Egyéniség. Ember, akinek feje fölött egy emberi
sors fellegei gyülekeznek.

A sok Katalin közül, aki egymásután már előlibbent fantáziájának
függönye mögül, egyik sem volt olyan újszerű, olyan ingerlően érdekes,
olyan komoly és nagyszabású, mint az, akinek képét most Milka kapitány
szemtükre verte vissza.

Ez nem volt többé a bájos és jelentéktelen szubrettpofácska, hanem a
heroina nemes, erélyes és megragadóan emberi profilja.

Milka századosban most megtalálta az ő legmegértőbb közönségét és így
meg volt róla győződve, hogy megtalálta önmagát és életének igazi
célját.

Proteus leánya mostani alakjában aratta legnagyobb sikereit és
ennélfogva most élte legigazibb életét.




Az Aratók

Egy hónapig nem látta Kata az urát, a nagy zűrzavarban a híradásai is
rendetlenül érkeztek az északkeleti országhatár különböző pontjairól, de
azután egyszerre táviratot küldött Kassáról.

_Mind a két fiú megsebesült. Sebesülésük nem veszedelmes. Aggodalomra
nincs ok. Kérek számukra helyet a kórházadban. Holnap délben érkezem
velük a máltai vonaton._

Katában megdermedt a lélek.

Ő csodálatosképpen sohasem gondolt még arra, hogy a fiúkat valami komoly
baj érhetné. A szive legmélyén az a gyermekes babona élt, hogy őket,
Aratóékat, kivételes elbánás illeti meg a sors részéről.

Kádár professzor tőle telhetőleg vigasztalgatta. Ha nincs komolyabb baj
– Arató mondja, és igy nincs is – akkor még inkább örülni lehet az
esetnek. Egy időre legalább szárazra kerülnek a fiúk és az sem fog nekik
ártani, ha rendesen kialusszák magukat.

Késő este lett, mire a máltai vonat megérkezett. Katalin és az
asszisztens a pályaudvaron várták a három Aratót és autón vitték őket a
kórházba.

A gyerekeknek igazán nem lehetett komoly bajuk, mert útközben
szakadatlanul járt a szájuk. Jól is esett nekik, de restelték is a nagy
feltűnést; azt mondták, szót sem érdemel, ostobaság az egész. Csupa
szerénységből igen hangosak voltak.

A villamfényben úszó hófehér kötözőben maga Kádár szedte le róluk a régi
kötést.

Ezek a fiúk a születésük pillanatától fogva szinte babonás
következetességgel osztoztak egymás sorsában. Kanyarójuk is együtt volt,
a kolozsvári gimnáziumból is együtt tessékelte ki őket a tanári
értekezlet és most is ugyanegy orosz gépfegyver tüzében sebesültek meg.

Péternek a felső karcsontján, Pálnak a vállizmán szaladt keresztül a
golyó.

– Mikor kaptátok a lövést? – kérdezte Kádár.

– Hat nappal ezelőtt.

– Ebcsont! – mondta a főorvos, aki szerette a goromba doktort adni. –
Köszönjétek apátoknak, hogy ilyen jó vért hagyott rátok!

Megfürösztötték és ágyba fektették őket. Kissé lesoványodtak, míg oda
voltak, talán meg is nőttek, az arcuk megbarnult, a vonásaik
megkeményedtek.

Katalin, mielőtt hazament volna az urával, még benézett a különszobába.
Egy-egy sztaniolba csomagolt töltött csokoládét vitt a fiúknak. A
nyakukon, a nyitott hálóing alatt, ott látta Szent Katalin érmét.

– Mit üzentek Kántor mesternek? – kérdezte.

– Tiszteltetjük és holnapra várjuk a látogatását.

Péter és Pál azután magukra maradtak. Kiszámított lassúsággal ették a
csokoládét, közben hangosan örvendeztek, mint a vakációra hazaszabadult
iskolás fiúk.

– Hűj, de finom ágy!

– Holnap kilencig alvás.

– Reggelire kávé, kifli.

– Két tojással. Nekem két tojással. A hálás haza nekem két lágy tojással
adósom…

– Ahogy én ezt a Kádár professzort nézem, hat-nyolc hétnél előbb nem
ereszt vissza a csapathoz.

– A hatból négyet István bácsiéknál töltünk, mint magánáponcok.

– Jó lesz megint egyszer a diványon hasalni és Kárpáthy Zoltánt olvasni.

Azután édesen elaludtak, mint egykor édesanyjuk ölében. Az orosz nehéz
ütegek pergőtüze, a támadó szibirjákok urrá-kiáltása, a mult heti
szuronyharc vad képei nem zavarták őket.

Álmukban is élvezték a szoba enyhe melegét és a ruganyos ágyat. Mind a
ketten valami egészen halk és kimondhatatlanul kedves zenét hallottak: a
vérük zsongott és muzsikált a fülükben.

Az idő már éjfélre járt, midőn Arató és Katalin a lakásukba érkeztek.

István útközben elmondta, hogy a fiukat a harctérről először Kassára
szállították. Ők a család előtt el akarták titkolni sebesülésüket, de a
kassai kórházparancsnok, midőn megtudta, hogy a két önkéntes Arató tanár
öccse, távirati értesítést küldött Istvánnak.

A tanár különben szokatlanul nyomott kedvében volt. A tifusz-járvány
robbanó erővel terjed az északi hadseregnél, a védő-oltások pedig lassan
haladnak… A hajnali vonattal maga siet a frontra, hogy gyorsabb ütemet
vigyen bele a munkába…

Mindjárt lefeküdt és két perc mulva már mélyen aludt.

Hajnalban csizmásan, kardosan Katóka ágyához lépett, hogy megcsókolja.
Az asszony érezte a bőrszagot, pillái közül látta az aranygallér
csillogását, de annyira fáradt volt, hogy csak halk nyöszörgéssel
terjesztette szét a két karját, midőn arcán érezte az ura száját,
beszélni nem tudott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Péter és Pál jól érezték magukat a kórházban.

Megengedték nekik, hogy naponta néhány órát fennjárjanak és ők fölfedező
utakra indultak a termeken végig és hamarosan összebarátkoztak a
doktorokkal, ápolónőkkel és betegekkel.

Midőn megtudták, hogy Milka százados úr is a kórházban van, egy gyors,
ijedt pillantást váltottak egymással… Midőn pedig véletlenül
összetalálkoztak vele a folyosón, valósággal megdermedtek nagy
zavarukban.

A kapitány azt hitte, hogy a nagy tisztelet bántja őket, pedig a fiúk
csak szégyelték magukat, mivel olyasmit képzeltek, hogy a Milkának kínos
lehet a velük való találkozás.

Annál nagyobb volt örömük, hogy fölfedezték Ijjártó káplárt. Vidám
üvöltéssel rohanták meg és azontúl idejük egy részét a hármas számban
töltötték. Úgy látszott, hogy ezt a parasztembert nagyon a szívükbe
zárták.

Háborús élményeket nem tudtak mesélni, hiába faggatta őket egy
csúcshurutos önkéntes, aki még nem járt a fronton. Olyanformán voltak a
háborúval, mint a hazaszabadult diák az iskolával: untak rá
visszagondolni.

Csak jelentéktelen epizódok foglalkoztatták őket, a háború arabeszkjei.
A barna kis kutya, mely a zászlóaljhoz szegődött; a gólya, mely az égő
parasztház fölött keringett; a Botlik őrmester kiégett nadrágja.

Azzal hamar tisztába jöttek, hogy Katalinnal valami baj van. Hármuk közt
azelőtt valami szabadkőmüves-egyetértés volt, amely főleg abban
érvényesült, hogy más emberfia előtt érthetetlen okból olykor a
pukkadásig tudtak kacagni.

Most azonban hiába dobálták apró arany horgaikat a sógornő felé, azok
lesiklottak az asszony zárkózott lelkén.

– Dehát a háború! – vigasztalták egymást.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Sárréthy főhadnagy, a pótzászlóalj segédtisztje, a kórházba jött, hogy
meglátogassa a lófő Stowassert.

Ott véletlenül meglátta az Arató-fiúkat.

– No nézd, hát ti itt vagytok? Az ezred meg mindenütt kurrentál… Éppen
most írtam át a kassai kórháznak, hogy mi van veletek.

– Mi baj? Történt valami? – kérdezték a megszeppent fiúk.

– Az történt, hogy mind a ketten soronkívül zászlósok lettetek. Egyiktek
azonfelül megkapta az arany vitézségit, a másik a nagy ezüstöt. De hogy
melyiket kapta Péter és melyiket Pál, azt már nem tudom, talán maga a
honvédminiszter sem tudja.

– Lóvá akarsz tenni, főhadnagy úr?

– Becsületszóra! – mondta Sárréthy szigorúan.

– Tiszti becsületszóra?

– Az én felelősségemre felvarrhatjátok az aranysávot. Az érmeket pedig
délig ideküldöm.

Valami kitüntetést ugyan vártak, tudták, hogy fölterjesztették őket, de
ennyit még sem reméltek. Nem is műveltek ők valami különös dolgot. A
visszavonulás alkalmával parancsot kapott a századjuk, hogy a luznai
hídfőt tartani kell, tartani minden áron, mig át nem kelt az utolsó
trénkocsi a tulsó partra.

Ők hát tartották. Akkor is, mikor már mind a két tisztjük és a legénység
kétharmada az árokban feküdt. Az alezredes parancsolta, hát hogy mert
volna engedetlen lenni a két fiu?

Hanem ebből most már nagyszerű meglepetés lesz Katalin és Ijjártó
számára…

Este a fiúk zászlósi díszben, a vitézségivel a mellükön – Pál kapta az
aranyat, Péter a nagy ezüstöt, bár fordítva is eshetett volna –
beosontak a fehérnemű-raktárba.

Ez volt a Katalin saját külön birodalma. Egy kis íróasztala volt az
ablak mellett, az asztalon két szál rózsa virított a pohárban.

Péter és Pál elbújtak a fehérneműs polcok közt és türelmesen vártak.

Jó ideig tartott, míg végül megnyílt az ajtó. A fiúk igen ravasz arcot
csináltak… Valóban Katalin jött. De nem egyedül! Valaki vele volt: Milka
százados úr…

A fiúk visszafojtott lélegzettel lapultak meg búvóhelyükön, azok ketten
pedig beszélgetve mentek végig a polcok között.

Azaz csak a kapitány beszélt…

A terem végén kinyílt a másik ajtó, mely a kötözőbe vezetett, majd
becsukódott megint a távozó pár mögött…

Az ikrek még most is ott állottak a búvóhelyükön… Krétafehér arccal
néztek össze. A lábuk remegett, meg kellett kapaszkodniok a polcokban,
hogy el ne vágódjanak…

Mit mondott az az ember Katalinnak? Mit merészelt –? Katókának, az
István bácsi feleségének! És a sógornő némán hallgatta… Nem ütötte
arcul, nem szaladt el, nem kiáltott segítségért!

Ez annyira monstruózusnak tetszett előttük, hogy meg sem merték érteni…

Katalin! Az ő Katókájuk! István bácsi felesége!

Hiszen ők is láttak már valamit az életből. Tudtak egyet-mást a nőkről.
De abban a szent hitben nőttek fel, hogy van a nőknek egy osztálya,
amely csillagok magasságában fölötte van minden gyanúnak és
gyöngeségnek, fölötte talán a természet rendjének is, azok nem is
emberek, azoknak nincs is nemük, édes, tiszta, szent és jóságos semleges
lények: ők az Arató-család asszonyai.

A két fiú valósággal rosszul lett… A gyomruk émelygett… Levették
mellükről az érmet, zsebükbe gyűrték és a szégyentől betegen
visszabújtak a szobájukba.

Katalin, mielőtt hazament volna a kórházból, egy percre még benézett az
ikrekhez. Azok már ágyban voltak.

– Éppen most beszéltem Kádár professzorral, – mondta a sógornő. – Jövő
héten meglesz az engedély, háziápolásba mehettek és akkor nálunk fogtok
lakni.

Hosszú szünet. Végül megszólalt Péter. Csendesen és szárazan mondta:

– Jövő héten mi már nem leszünk itt.

– Nem? Hát hol lesztek?

– A fronton. Holnap reggel szolgálattételre jelentkezünk.

Kata meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.

– Elment az eszetek? Mért akartok most egyszerre visszamenni?

– Ott jobb nekünk, – válaszolt Palkó szárazon.

– Jobb mint itt?

– Jobb!

Az asszonynak feltünt, hogy egyikük sem viseli már nyakán az ő Szent
Katalin-érmét…

A szájuk körül az a bizonyos kemény vonás vonaglott, amellyel Arató
István szokta leplezni a felindulását. Az oltvai mosoly! Most valóban
meglepően hasonlítanak az Álarcos Szűz trónja mellett álló ifjú
trombitásokhoz…

Katalint elfutotta a hirtelen méreg. Vállat vont és faképnél hagyta
őket. Úgylátszik, a sihedereknek fejükbe szállott az általános
kényeztetés! Nos, holnapig talán megjön az eszük…

De azoknak nem jött meg az eszük. Komor elszántsággal, dühös
türelmetlenséggel mentek előre, amerre a rögeszméjük hajtotta őket.

Jártak, keltek, fölebbvalóiknál jelentkeztek, folyamodásokat írtak,
protekciót kerestek, könyörögtek és ravaszkodtak, csak küldjék őket már
az ezredükhöz.

A pesti levegő méreg nekik, sem enni, sem aludni nem tudnak már itt,
minden lélegzetvétel kín.

Katalin növekedő nyugtalansággal figyelte őket. A szíve fájt. És mit
szól majd ehhez István?

Milka százados, akinek elpanaszolta baját, magára vállalta, hogy beszél
velük. Bizott benne, hogy fölebbvalói tekintélyével megpuhíthatja a
gyerekeket.

Alkonyatkor föl is kereste őket a szobájukban. Csukaszürkében voltak
már, lábszárvédővel, sárga pisztolytokkal az oldalukon. Melegen és
bizalmasan, az apai jóbarát rezgő basszus-hangján szólott hozzájuk.
Tegezte őket.

Azon kezdte, hogy a Kárpátokban most véres harcok dúlnak, ecsetelte a
téli hadjárat borzalmait, elismeréssel emlékezett meg eddigi
magatartásukról, egyszersmind azonban óva intette őket attól, hogy
fiatalos buzgalmukban túlzásokra ragadtassák magukat… Mert hiszen két
emberen úgy sem fordul meg a háború sorsa!

A fiúk némán hallgatták. Feszes vigyázz-állásban voltak, de mind a
kettőnek arcán kaján gúnymosoly jelent meg.

Milkát ez némi zavarba hozta… Úgy gondolta, hogy jószándékú buzgalmában
talán békésebb nézeteket is talált vallani, mint katonához és
fölebbvalóhoz illik és igyekezett kimagyarázni szavait. Hogy ő nagyon
lelkesedik a személyes bátorságért, szépnek találja a hősi halált is, de
persze csak úgy, ha azzal valami magasabb célt szolgálunk…

Az ikrek gúnyos mosolyából most már gőgös és megvető vigyorgás lett.
Ifjú arcukon olyan különös volt a kegyetlenség kifejezése, mint májusi
hó a muskátli-ágyakon.

Milka megsejtette, hogy azok most mire gondolnak. A saját arca
forróságából érezte, hogy elpirult… Tovább beszélt, közbe mind nagyobb
zavarba jött, mert érezte, hogy már csupa sületlenséget fecseg.

Egy pillanatra fölágaskodott benne a hajdani Milka százados, az
irgalmatlan vasember. Hiszen majd ráncba szedi ő ezt a két elbizakodott
fajankót!

De amint közeledett a feszesen álló ikrekhez, a sötét szobában két
gonosz, acélkemény, a gyűlölettől szikrázó szempárba tekintett.

A kapitány nem értette a féktelen gyűlölet okát, de érezte, hogy ez a
két megvadult farkaskölyök most mindenre képes.

Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, mint a zaklikovi
éjszakán…

Zavartan hebegte:

– Hát tegyenek, amit akarnak…

És kiment a szobából.

Péter és Pál egész idő alatt egyetlen szót sem beszéltek.

A kapitány akkor háborgott csak igazán, mikor már a fehérnemű-raktárban
beszámolt a küldetésével. Biztos volt benne, hogy a két arrogáns
kölyöknek az ő idegsokja ellen van kifogása, de ezt persze nem mondta
meg Katának, aki egyébként maga is ilyesmit gondolt.

– Oh, azok az Aratók! Hallatlan, hogy mit merészeltek velem! Úgylátom,
teljesen megbódította őket a vitézségi érmük… Szóba sem állottak velem,
hátat fordítottak, a szemem közé nevettek!

Katalin ijedten kapott a százados keze után, mintha meg akarná védeni…

Milka folytatta:

– Soha életemben nem bántak velem ilyen sértően, mondhatnám: ilyen
megvetően… Mintha nem is a fölebbvalójuk, hanem valami egészen
közönséges – mintha a legutolsó nemtudommicsoda volnék… Ha nem
tekinteném, hogy az ön rokonai –!

Abba hagyta és lemondóan legyintett. A hangja egyszerre nagyon mélyen
zengett, amint azt mondta:

– Legyen nyugodt, semmit sem fogok ellenük tenni. Semmit. Mindent
eltűrök tőlük. Mindent. Ők azt a nevet viselik, mint ön!

Katalin szeme könnyes volt, a szíve teli volt keserűséggel.

– Köszönöm, – mondta – köszönöm és bocsánatot kérek öntől… Mindennek én
vagyok oka. Sejtenem kellett volna – hiszen ismerem az Aratókat!

Óh, azok az Aratók! Most már nagy távolságból nézte őket, mint valami
idegen fajt. Minden Arató hideg, gőgös és gúnyolódó. Mind azt hiszi,
hogy az emberek feje fölött járhat. Egy kicsinylő mosollyal akarnak
végezni az élettel és a halállal… Az ikrek is ilyenek, István is…

Kata fejében megfoghatatlan sebességgel rajzottak a gondolatok… És
egyszerre felbukkant előtte a keserű kérdés: Vajjon szereti-e a
feleségét István?

Vajjon tud-e egyáltalában szeretni? Szüksége nincs az asszonyra, annyi
bizonyos. Épp oly kevéssé, mint a templomtoronynak nincs szüksége a
fecskére, mely az eresze alatt fészkel.

De erről beszélni sem lehet István előtt. Mert mindjárt megjelenik az
arcán az a bizonyos Arató-mosoly… Oh, hogy fázott Katalin az oltvai
bikaölők kaján mosolyától!

– Milka, – mondta a síró nők édes és puha hangján, – felejtsük ezt el…
És ha jó akar lenni hozzám, ha nagyon jó akar lenni, akkor hozassa most
át gordonkáját. Ma Schumannt szeretném hallani. Ő meg fog gyógyítani…

Katalin eddigelé nem sokat értett a zenéhez, de Milka művészete
megnyitotta előtte a harmóniák kapuját.

Ezt a zenét megértette, ez olyan volt, mint a forró fürdő, melyben a
fázó lelke kéjesen alámerülhet, ennek ingerét minden csöpp vérével
szomjazta.

Valahányszor a gordonka szólott, elszabadult gondolataik párhuzamos
szárnycsapásokkal kalandoztak és ha Milka végül letette a vonót, szinte
különös volt, hogy akkor megint a hétköznapok közömbös nyelvén tudtak
egymással beszélni…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Péter és Pál már útrakészen voltak.

Ijjártó, aki ugyanazzal a menetzászlóaljjal indult a Kárpátokba,
előrement a vasútra a podgyásszal, azok ketten pedig még sietve búcsút
mondtak a kórháznak.

Az orvosok és ápolónők szidták őket és mindenki sajnálta őket.

Katalintól is el kellett búcsúzniok. Kezet csókolnak neki, egy szót sem
szólnak, mennek…

A raktár előtt egy sárgaképű apácával találkoztak össze.

– Benn van a sógornő? – kérdezte Pál.

– Benn van.

– Ki van vele?

– Ki volna? A kapitány! – sziszegte a szürke néni. Egy szúrós pillantást
vetett reájuk és elment, a sokráncú szoknyáját suhogtatva.

A fiúk leforrázottan állottak az ajtó előtt. Odabenn fülledt csönd volt.
Pedig ha beszélnének, kihallatszanék a hangjuk… Miért nem beszélnek?

Péter és Pál nem mertek egymás szemébe nézni. Szégyelték magukat és ifjú
szívüket keserű féltékenység marcangolta.

Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka.
Vontatott, forró, buján remegő hangon… A szfinx-kandúr miákolt az
esthomályban.

A fiúk visszafojtott lélegzettel füleltek. De aztán az egyik is, a másik
is lerázta magáról a hanghinár langyos ölelését.

– Gyerünk!

És istenhozzád nélkül elmentek.

Az utcán azt mondta Pál, hogy Kántor kutyától mégis el kellene búcsúzni.
Péter ezt rendjében valónak találta. Ha az ember háborúba megy, akkor
azt akarja, hogy valaki sajnálja egy kissé.

Kántor nem mutatta magát érdemtelennek a fiúk rokonszenvére, mindenáron
velük akart menni a harctérre és még akkor is szűkölve kaparta az
előszoba ajtaját, mikor távozó jóbarátjai már lenn jártak az utcán.

Katalin igen elkeseredett, midőn megtudta, hogy a sógorai búcsu nélkül
ugrottak meg.

– Óh, azok az Aratók! Szíve egyiknek sincs! De ezt majd el fogja
panaszolni Istvánnak.

Péter és Pál azalatt egy bérkocsiban ültek, amely elé igen nagy, sovány
pej volt fogva. A pej furcsa ugrásokban haladt előre, közben mindig bal
felé rázta a nagy fejét.

A körúton, amelyen végigmentek, vakítóan ragyogtak a mulatók lámpái.
Egy-egy fényárban úszó kapu előtt csoportosan állottak a föltűrt gallérú
urak és a kurtaszoknyás, magascipős hölgyek…

Végre – végre benn ültek a homályos, szivarfüstös másodosztályú fülkében
és a vonat csikorogva, döcögve megindult alattuk…

Még hat tiszt volt velük a fülkében és mind a hat már javában aludt. Ki
jobbra, ki balra dőlve az ülésén, némelyik gőgösen horkolva, a többi
szerényen szuszogva.

Jó volt, hogy aludtak az urak, így a két Aratónak nem kellett
restelkednie a forró gyermekkönnyek miatt, amelyek addig peregtek a
szemükből, míg végül álomba nem sírták magukat.




Tavasz a kórházban

Az asszisztens egy orvosnövendék kíséretében gyors zergeugrásokkal
vágtatott le a földszintre.

A medikus, aki borotvált képével és elszánt arckifejezésével a
magyar-amerikai tipus képviselője volt, a pesti nyelvhumor szándékosan
éneklő hangsulyozásával mondta:

– Úgylátszik tavaszodik, „mamuska“ szerelmes.

A lépcsőfordulón a két fiatalember majd hogy bele nem ütközött az
emeletre fölhaladó aranygalléros katonaorvosba.

Az asszisztens belesápadt nagy zavarába, amint meghajolva köszöntötte.

Odalenn a földszinten halkan és dühösen hördült rá a növendékre:

– Tudja maga, ki volt az? Arató professzor!

A medikus öklével a homlokára ütött és fojtott hangon hörögte vissza:

– Látott már ilyen állatot, mint én vagyok?

Arató István időközben fölért a lépcsőház hatalmas ablakához. Onnan le
lehetett látni a kórház udvarára.

A tanár szeme idillikus kis jeleneten akadt meg.

Az udvaron vadgesztenyefa áll. A fa fekete váza könnyed elegánciával
nyújtja ágait ég felé. A délutáni verőfényben izzó rügyek – ezer kis
arany ököl – remegő erőlködéssel szorongatják markukban a feszülő,
bontakozó tavaszt.

Holnap szétrobbannak az öklök és aranyzöld lombbal szórják teli az
ágakat.

A fa alatt heverőszék áll, a székben egy délceg, szőke katonatiszt
pihen. Sebkötése nincs, de szenvedőnek látszik. Mellette fehér-főkötős,
karcsú ápolónő ül és édes komolysággal olvas a piros kötésű könyvből.

Ilyenféle képes levelező-lapokat tíz fillérért árulnak a szerényebb
igényű közönségnek. „Tavasz a kórházban“.

De nini, hiszen az ápolónő Katóka!

Arató, aki ebben az órában érkezett vissza a fővárosba, egy pillanatig
habozva állott az ablakban, de azután mégis úgy határozott, hogy előbb
Kádár kollegájával fog beszélni.

Az talán meg tudja neki magyarázni, mit jelent Péter és Pál
elhamarkodott bevonulása, amiről csak elkésetten értesült Katóka
panaszos leveléből.

Kádárt azonban hiába faggatta.

A fiúk eleinte ugyancsak élvezték a kórházi vakációt, de aztán egyszerre
olyan szilaj türelmetlenséggel rohantak vissza a harctérre, mintha
angyalok szólongatnák őket aranytrombitákkal.

Ennyit István is tudott.

Katalinnal a lépcsőn találkozott. Fáradtan vonszolta fel magát és szó
nélkül csókra nyújtotta hideg homlokát.

– Azt hiszem, egypár napig itthon maradhatok most, – köszöntötte a
tanár. – Addig te is szabadságot kapsz a kórháztól.

Az asszony meghökkenve emelte föl komoly arcát.

– Lehetetlen, István! Nekem itt annyi a dolgom, – annyi a dolgom… És ha
az ember valamit elvállalt –

Az éretlen fanatizmusával már szinte idegessé tette Aratót.

– Éppen most beszéltem Kádárral… Azt mondja, semmi olyan dolgod nincs
most, amit helyetted akármelyik nővér el nem végezhetne… Rád fér már egy
kis pihenés, – fáradtnak látszol.

Katalin megadással csüggesztette le fejét.

Egypár dolgát azonban mégis el kellene még intéznie. A raktárkulcsokat
is át kell valakinek adni… Szóval, István menjen csak előre, estebéd
előtt ő is otthon lesz.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arató szobája mellett volt a fiúk egykori tanyája.

Most is teli volt még az ő tartalékba került civil holmijukkal: furcsa
szabású sportruhákkal, vívókeztyükkel, tennisz-ütőkkel, tornázó,
lovagló, csónakázó és fürdő ifjak és leányok képeivel.

István szimatolva állott a küszöbön, mintha itt keresne választ a
kérdésre, amely mindjobban nyugtalanította.

Mi történt a fiúkkal? Azelőtt minden apró-cseprő ügyükben ki szokták
kérni bátyjuk véleményét, – még golyvás galambot is dehogy vettek volna
az ő hozzászólása nélkül! – ezúttal azonban úgy viselkedtek, mintha
éppen ő előle szöknének.

Kató azt mondja: „fejükbe ment a vitézségi érem.“

Ez azonban semmiképpen sem vall Péterre és Pálra, sőt a mondás maga nem
vall Katókára.

Az asztalon fekete bőrdoboz áll. Ez is egyik fiúé. A zára megromlott és
a gazdája fiatalos feledékenységében elmulasztotta megcsináltatni.

A dobozban lepecsételt nagy boriték van: „Végrendeletünk, – csak
halálunk után bontandó föl.“

Az ünnepiesen lendülő íráson látszik, mennyire hízelgett a fiúk
önérzetének, hogy ők végrendeletet írhatnak…

Igaz azonban, hogy mikor első ízben vonultak hadba: kisebb gondjuk is
nagyobb volt a végrendelet írásnál.

Kerek kis gyógyszerész-skatulya indult meg zörögve István ujjai alatt.

Kinyitja: vékony láncon egy-egy aranypénz, – a Katalin-érmek, miket a
sógornőtől kaptak.

Itthon hagyták?

A tanár visszaemlékezett rá, hogy milyen mélységes örömet szerzett a
fiúknak az amulett… A Mária Terézia-rendért sem lelkesedhettek volna
jobban és azzal a szilárd eltökéltséggel akasztották nyakukba, hogy a
halál sem fogja leoldani onnan.

És most mégis önként levetették… Péter és Pál már nem akarják viselni
Katóka emlékét.

Itt valami fájó titok lappang… Száz kérdés rajzott fel István fejében,
de a fiúk alkalmasint éppen azért szöktek meg, hogy ne kelljen
válaszolniok ezekre a kérdésekre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A lakás végében megcsendült Katalin hangja.

Úgylátszik, már az imént hazajött, de nem jött be Istvánhoz, hanem a
konyhában érdeklődött az estebéd iránt.

A tanár nagysietve civilbe öltözött. Cipőgombolóra volt szüksége, de nem
találta meg és csöngetésére nem jelentkezett senki.

Egy idő óta mintha bomladozóban volna az egész háztartás. A cselédek
hatásköri összeütközéseket rendeznek és igen önérzetesek lettek, az
örökké fáradt Katóka pedig hallgat és nem törődik semmivel.

A tanár a magára hagyott férfi ügyefogyottságával jár-kel és keresgél a
szobákban.

Olykor egy gyöngéden érdeklődő szempár tekintetét érzi: Kántor kutya
mindenütt a nyomában van. Óh, csak tudott volna segíteni, szegény
Kántor, milyen édes-örömest megtette volna!

A kutya az asszony kék-szobájába is követte gazdáját, aki ott
férfiszokás szerint a legvalószínűtlenebb helyeken kereste a
cipőgombolót.

Még a Katóka éjjeli szekrényének fiókjába is belenyúlt. Gombolót ott sem
talált, ahelyett egy fotográfia akadt a kezébe: Milka százados képe.

Ez mit keres itt?

Kétszer-háromszor fogott kezet a kapitánnyal és mindíg azt a csendes és
titokzatos kis undort érezte, amellyel az ő természete bizonyos emberi
fizikumokkal szemben tiltakozni szokott.

Tudta azonban, hogy Katóka kedveli a századost, aki „neki köszönheti
életét“ és azért leküzdötte idegrendszerének előítéletét.

De mégis – mit keres Milka a felesége fiókjában?

Egyszerre valami förtelmes gyanú vicsorgatta rá a pofáját, – hirtelen
jött, mint a skatulyából kipattanó ördög… De ő rögtön elnyomta megint.

Még csak az kellene! – Milyen komiszak is vagyunk mi férfiak
tulajdonképpen. A legtisztességesebb közülünk is annyi mocskot látott
már életében, hogy nehéz hinnie a tisztaságban.

Katalin! Katóka! Az ő felesége!

Alapjában véve István is, bár sok mindent látott már az életben, úgy
osztályozta a nőket, mint az Arató-fiúk: a miénk és a másé. Ember- és
nőismeretünk szabályai csak a más asszonyára nézve érvényesek.

Később a dolgozóban találta a feleségét.

Bolyhos nagy kendőjébe burkolózva, fázékonyan, magába süppedve ült a
karosszékben.

Most is szórakozottnak és levertnek látszott, mint ujabban mindíg.
(Szegény gyermeket hogy kimerítette a kórházi munka!)

Ideges ujjai körül egy ezüstláncot forgatott, a láncon olló és fehér kis
írótábla kalimpált. A kórházi ruhája övén szokta ezeket viselni.

A tanár szándékosan nem vett tudomást a felesége rossz kedvéről, hanem a
jövő kilátásairól kezdett beszélni. Közbe azonban Milkára és az
Arató-fiúkra is gondolt.

A jövő kilátásai nem voltak valami verőfényesek.

Ha az ellenség, aki véres csökönyösséggel ostromolja a határszorosokat,
fel tud jutni a rahói hágóra, akkor ki kell üríteni a hármas számú nagy
barakkórházat…

– Imádkozzál, Kató, hogy ne jöjjön távirat, – fejezte be halkan Arató. –
Ötezer beteget a hegyeken keresztül költöztetni: hátborzongató gondolat!

Katóka azonban szót sem értett abból, amit az ura mondott.

Mozdulatlanul gunnyasztott, a szeme üresen bámult maga elé, a szájára
valami idegen mosoly fagyott rá – csak a kínos redőkbe vont homloka
árulta el, mennyire unja István hangját és mennyire terhére van az
örökös járkálása…

Arató meghökkenve mérte végig. Ilyennek még sohasem látta… Katóka most
olyan, mint egy üres színpad, amelyről elhordtak minden dekorációt. „Itt
ma nincs előadás, a társulat másutt vendégszerepel“.

Igen, Katalin abbahagyta a játékot. Nem akart tetszeni. Nem bánta, ha
István üresnek, fakónak, közönségesnek találja is.

Ez az ellenséges nemtörődömség meglátszott az arcán, amely elvesztette
mosolygó szeretetreméltóságát, a haján, amely rendetlenül lógott
homlokába, a nőietlen testtartásán, meglátszott még a szoknyája félszeg
gyűrődésén is…

Arató lelkén hirtelen villámfénnyel keresztül cikázott a meggyőződés,
hogy ez az asszony most egy férfira gondol. Egy idegen férfira.

Férfivágyak fluidumja hizelgi körül az ő feleségét és az
kéjes-tehetetlenül viteti magát a langyos árral…

Szinte érezte orrában az ellenség gyűlöletes szagát, – rémület, düh,
undor fagyasztotta meg szívét!

Az ő különös intuiciójával, amely olykor néhány parányi elmosódó
foltból, mit a górcső alatt látott, egész nemzedékek bűneit és
bünhődését tudta kiolvasni, egyszerre megértett mindent, ami körülötte
történik.

… Katalin szerelmes… Abba az emberbe, akivel ma is látta a
vadgesztenyefa alatt… Akinek képét az éjjeli szekrényében őrzi… Régebben
nagyon sokat írt róla a leveleiben, újabban nagyon sokat hallgat róla…

A gondolatai villámgyors cikázással rajzottak a fejében… Eszébe jutott a
borotváltképű medikus ordináre pesti mondása: „mamuska szerelmes…“

István a fogait csikorgatta – mit csinált ez az asszony az ő nevével?!

És most már világos volt előtte Péter és Pál dolga is! A fiúk megtudtak
valamit, talán megláttak valamit a kórházban… Elmentek, István elől
szöktek, vádolni nem akartak, hallgatni nem tudtak… Vérző szívvel,
hitüket vesztve, büszkén hallgatva és halálra szántan mentek vissza oda,
ahol az ágyúk mennydörögnek.

Igen, ez a „kibuvó“ rávallott az Arató-fiúkra!

De hát kivel élt ő együtt öt esztendeig?

István szembe ült a mitsem sejtő asszonnyal és egy ujságlapot vett a
kezébe. Katalin is ujságba temetkezett.

Egyikük sem olvasott azonban. A feleség meredt szemekkel nézte a
hirdetéseket és a kapitányára gondolt, a férj gondolatai pedig
leselkedve követték a magasból, mint vércse a vonuló fürjet.

A tanár kutató tekintete megtalálta Katalin kis írótábláját, melyet az
imént az asztalra dobott. Idegen kéz furcsa, önmagukba visszakunkorodó
vonásokkal betűket és számokat írt rá:

Szt. Ján. I. l. IV. 18.

A hirtelen undorból, amit érzett, tudta, hogy ki irta.

Letette kezéből az ujságot, fölkelt és lassan a könyves-polcokhoz
lépett, hogy megkeresse az új testámentumot, de nem találta a helyén.

Erőt vett magán, cigarettára gyújtott és sétálva cserkészett a lakásban.

A fekete kis könyv ott feküdt a zongorán, ahol Katalin felejtette.

János apostol első levelében ilyen szavakat talált:

„A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet kirekeszti a
rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: aki pedig retteg, nem
tökéletes a szeretetben.“

Katalin tehát még fél és a szentírásban járatos kapitány az apostol
szavaival bátorítja!

Istvánt ugyanaz a fizikai rosszúllét környékezte, amely néhány nappal
ezelőtt gyomorémelygést okozott a fiúknak.

Miféle asszony ez?

Öt esztendeig éjjel-nappal együtt voltak, akkoriban Katalinnak minden
gondolata az övé volt… Most először hagyta magára és az első ember, aki
az utcán jött, fölnyalábolta és magával vitte, mint valami gazdátlan
jószágot.

Ez volt Arató Istvánné? Kántor kutyával sohasem lehetett volna ilyet
tenni!

Kivel élt ő együtt annyi ideig?

Perzselő kiváncsisággal nézte a feleségét, mintha most látná életében
először. Bátran nézhette, az asszony oly mélyen alámerült langymeleg
ábrándjaiban, hogy semmit sem vett észre abból, ami körülötte történik.

Aratónak valami furcsa, babonás ötlete támadt:

Az ő Katókája meghalt. Aki szemben ül vele, egy idegen asszonyszemély,
gonosz komédiából vette magára Kató lárváját…

Hiszen a két nő külső hasonlatossága sem valami nagy… Hová lett az igazi
Katóka arany mosolya, amely még álmában is ott világított arcán? Hová a
gyermekded szerénysége, a kecses méltósága?

Az arcot, amelyet most maga előtt látott, valami édeskés, fülledt
melanchólia, valami éretlen fontoskodás vonásai torzították furcsává…

Egyszerre az a keserű gyanúja támadt, hogy a régi Katóka sem volt soha
az övé. Katóka bájos alakját talán csak ő álmodta meg és az ő játszó
fantáziája vetítette reá egy idegen asszonyi testre…

Hiszen valahányszor bele akart nézni, mindig csak a maga képét látta
Katóban, más semmit. A Kató lelke tele volt Arató gondolataival, a szíve
Arató érzéseivel, a szája Arató szavaival, a homlokán Arató büszkesége
világított… De hol volt maga Katóka?

Lehet, hogy nem is igazi ember, csak egy üres tükörkeret, amelyben
minden férfi, aki akarja, önmagát találja meg.

De azért Arató mégis tüzes dühre lobbant, ha arra gondolt, hogy ez a nő
az ő férfilelkének intimitásait odavitte és odaajándékozta egy idegen
himnek.

Mert mindaz, amit Milka megkivánt az asszonyban, nem a Gráczián-, hanem
az Arató-faj tulajdona volt. Ennek a furcsa és fajtalan keveredésnek
gondolata fölháborította és lealázta.

Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ráijesszen az alvajáróra. Vajjon
fölébred-e? Ha durva kézzel megérinti szívét, vajjon fölsír-e?

– Mondd csak, sok betegetek van még? – kérdezte.

Katalin csodálkozva bukkant föl álmainak mélységéből és szomorúan nézett
rá üres szemével. Jó ideig tartott, míg megértette, hogy válaszolnia
kell.

– Nem sok, nem nagyon sok, – mondta mély, fátyolos hangon.

– Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok? – kérdezte István gonosz
nyugalommal.

Katalin fölneszelt.

– Miféle szimuláns –?

– Milka kapitány…

Az asszony elfehéredett. Mozgatta a száját, de jó ideig nem beszélt.
Később keserű és kihivó kis mosoly torzította el sápadt ajkát.

– Szimuláns! – sziszegte. – Hogy beszél maga az emberekről! Persze –
csak maga! Csak maga –!

A megvető mosoly oda ragadt a szája széléhez. Az orrcimpája vonaglott. A
szíve pedig forrt és reszketett a lázadó rabszolga alattomos
gyűlöletétől.

Egy másodpercig csodálkozva farkasszemet néztek a szakadáson keresztül,
amely köztük támadt.

A tanár nem tudta tovább nézni. Fölkelt, átment a szomszéd szobába.

Valaki utána osont: Kántor kutya. Ő a gazdája pártjára állott…

István úgy érezte magát, mint valaki, akit orvul belöktek egy hideg,
fekete mocsárba, ahonnan nincs többé szabadulás.

A társa lökte le, akivel az imént még kart karba öltve, bizalmasan,
boldogan jártak. Micsoda gyalázat!

A feje szédült, a szíve fájt és zakatolt…

A könnyfátyolon keresztül, mely a szemét takarta, egy méla önhittséggel
mosolygó, szőke férfifejet látott.

És ekkor régóta elporladt őseinek, a hirhedt zsoldos katonáknak vére
pezsdült meg ereiben.

A bosszú, a botrány, az erőszak, a vérontás vágya lobogott benne, mint
sűrű éjjeli villámlások a sötét hegyhátak mögött.




Talita Kumi

Amitől félni kellett, az bekövetkezett.

Távirat érkezett. A kárpáti nagy barakokat sietve ki fogják üríteni, az
ellenség megszállotta már a rahói hágót.

Hajnalban autók indulnak a határra, Arató velük fog menni.

Zsebre gyűrte a táviratot. Katalin a szobában volt, de nem kérdezett
semmit. Bánta is ő most a rahói hágót, bánta is ő az egész háborút!

Megint fülig beágyazta magát a puha ábrándiszapba, édesen és bágyadtan
sütkérezett, amellett azonban kész maradt arra, hogy az első ellenséges
érintésre mérgesen fölhorkanjon.

Az ura azonban nem akarta már bántani.

Az üvegerkélyen állott, elnézett a Dunára.

Miféle világ ez? A tavaszi levegő teli van vészharangok kongásával, egy
egész világrész fölött állandó véreső permetezik, a barakokban ötezer
csontvázzá aszott férfi fekszik és lázban égő szemmel hallgatja a
közeledő ágyúzengést, – itt pedig gondtalan urak cigarettáznak a
Dunaparton, vidám nők mutogatják nekik a lábszárukat, a szobában meg egy
asszony ül, aki az ajkát harapdálja és aki meg van róla győződve, hogy a
világ minden fájdalma nem ér föl az édes kis borzongással, amit ő most
az idegeiben érez.

Ki tud kiigazodni ebben az összevisszaságban?

Odaát, magasan a királyi vár fölött, fényes tavaszi felhők sétálnak a
menny acélkék rétjén.

Nyolc-tíz egyforma alakú felhőfoszlány, a kisebbek elől, az öregek
hátul, szelíden és illedelmesen, mint egy túlvilági leánynevelő
növendékei.

Arató elnézte őket. Úgy tetszett neki, hogy régi jó ismerősei. Egyszer
már látta őket, talán kisfiú korában. Akkor is tavasz volt a
Harkály-hegy fölött, akkor is ilyen békésen vonultak és szerényen
örvendeztek a rózsaszínű ruhájuknak.

Lehet, hogy akkor éppen iskolába mentek és a leckeórájuk most ért véget.
Lehet, hogy a felhő-iskolában harminc esztendeig tart egy óra.

Sokáig nézte a levegő leányainak tündöklő játékát és ekkor megint az
történt vele, amit a lelki ernyedés óráiban már többször is tapasztalt…

A felhők fölismerték az erkélyen álló halandóban az ő garabonciás
játszótársukat és alattomos süldőleány-gyöngédséggel fölszívták
magukhoz, a napfényes magasságokba.

A tavasz gigantikus folyamából, amely láthatatlanul áramlott végig az
égboltozaton, egy hullám átcsapott Arató lelkébe. Az egész ember
egyszerre megtelt kristálytiszta nyugalommal.

Ugyanaz a természeti erő emelte a magasba, amely a felhők vonulását
szabályozta. A felhők: az ő édes hugai.

A kuszált és kicsinyes hangzavar, amely az imént még remegésben tartotta
idegeit, eltompult, elhalkult, elhalt a mélységben.

Arató most már csak azt a grandiózus és szomorú szimfóniát hallotta,
amelyben ötezer beteg ember halálfélelme lüktetett.

Ötezer ember várta őt a barakokban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

István már ágyában feküdt. Katalin még az öltözőjében motoszkált.

Vajjon átjön-e jóéjszakát mondani?

Most megroppant odaát az ágy… Lefeküdt! Nem jön át. A hableány barlangja
elsötétedett. Hát így is jól van!

Csendesen feküdtek, de egyikük sem aludt, mindegyikük visszafojtott
lélegzettel fülelt át a szomszédszobába…

Tavaszi éjszaka volt és mégis nehéz, őszi ködök ereszkedtek le reájuk.
Novemberi szél zizegett végig a hálószobákon.

Ez a búcsú éjszakája, a fonnyadásé, az őszé, a halálé.

A mi tegnap még virágzott és illatozott Arató lelkében, az ma száraz
lombesőként hulladozott körülötte.

A múlt emlékei, a jövő reménységei, gyönyörű napok, mosolygó percek
fáradt libegéssel szállottak az árnyékos mélységbe.

Kinek fognak most már nyiladozni a harkályvári fehér orgonák? Ki fogja
etetni a pávagalambokat?

Kató türkizszínű kimonója, amelyet a reggeli szél dagasztott az oltvai
málna-bokrok közt, fonnyadt nagy virágként merült el a homályban…

A harkályvári zenélő-óra dallama, amelyet oly gyerekes áhítattal
hallgatott, egy rút díszakkorddal kettészakadt…

Tájékok, melyeket együtt láttak, könyvek, melyeket együtt olvastak,
érzések, melyeket együtt éreztek: elhervadtak, lehullottak, meghaltak…

Füstté lett a rozsdavörös Róma is, az ametisztszínű Páris, a
gyöngykagylófényű Velence, hol együtt jártak a múltban és párává lett
Athén elefántcsontsárga dicsősége, párává az arany Bizánc, a hová együtt
akartak elmenni a jövőben…

Minden eltünt az őszi árnyékban.

Az enyészet melanchóliája betöltötte az éjszakát és ránehezedett Katalin
szívére is. És egy percre fölébredt benne a forró honvágy az elmúlt nyár
után.

Egy ideig küzködött ellene, de a múlt erősebb volt, legyőzte, rabul
ejtette, magával hurcolta az asszonyt. És István egyszerre neszt hallott
a kék szobából: engedelmes kis lábak közeledtek feléje meztelen
topogással…

Gyöngyvirágszagot érzett – az asszony ott állott ágya mellett.

Megkereste az ura kezét, kissé viaskodott vele, azután hirtelen ráborult
és elkezdett keservesen sírni.

Az éjszaka és a távolság ködén keresztül egy ismerős arc világított:
Katóka régi, bájos arca. Katóka ámulva ismert önmagára és az urára. Mi
történt itt?

Arató nem szólt hozzá egy szót sem, csak szeliden magához vonta. A
nyakán egymásután szaladtak végig az asszony forró könnyei.

Bizonyos, hogy visszaveheti, ha akarja. Holnap reggel magával viszi és
nem ereszti többet maga mellől… Kató meg fogja vele osztani a
veszedelmeket és nélkülözéseket. Kolerásokat, tifuszbetegeket fog ápolni
– igen, tegye meg, hiszen azért az ő felesége…

Egy hónap múlva elfelejti azt az embert. Két hónap múlva sírva csókol
kezet az urának: köszönöm, hogy nem voltál büszke, köszönöm, hogy
megmentettél magamtól…

És három hónap múlva? Három hónap múlva Katóka olykor minden érthető ok
nélkül el fogja magát nevetni, a világért sem fogja megmondani, miért, –
de István tudni fogja, hogy most arra a furcsa, pudvás Milka százados
úrra gondol.

Óh igen, visszaveheti, ha akarja…

Katalin szepegve és forrón bújt az urához.

A tanár valami kis fájdalmat érzett a nyakán. Az amulett volt, mit a
keblén viselt az asszony.

De nem a régi Szent Katalin-arany, hanem valami új amulett: egy
zománcozott kis kereszt.

No lám, a harmadik, az utolsó Szent Katalin is lekerült a gazdája
nyakáról!

– Nem viseled már a Katalin-aranyat? – kérdezte halkan.

Az asszonyban egyszerre megdermedt a lélek. Szinte érezni lehetett, mint
hül ki a teste.

– Nem viseled már?

– Elszakadt – a lánca elszakadt, – hazudta.

– Ezt a keresztet hol vetted?

– Ezt a keresztet –?

– Hol vetted?

– Kaptam.

– Kitől?

– Az – az apáca főnöknőtől…

Tudta, hogy az ura nem hisz neki.

Jó ideig mozdulatlanul, mereven és hidegen maradt István mellett. A
lélegzetét is visszafojtotta, csak a szíve tétova kopácsolása
hallatszott nagy távolságból.

Az alexandriai veretű régi Katalin-aranyat pedig még leánykorában kapta
Istvántól. Már akkor tisztában volt vele, hogy az ajándék után az
ajándékozó is az övé lesz.

Az aranyból a székely ezermester medaillont csinált és Kata az ura
arcképét őrizte benne.

A hátsó lapjára, parányi betűkkel, ezt a bibliai mondást vésette reá
István:

_„Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek koronáját.“_

Katának az a babonája fűződött hozzá, hogy addig lesz csak szerencséje,
míg nyakában hordja. Egyszer elvesztette a tengeri fürdőben és akkor két
napig beteg volt az izgalomtól, míg csodamódon meg nem került a kincse.

Akkor kijelentette, hogy az aranyat vele együtt kell majd eltemetni.
Illetőleg _velük_ együtt, Katalin ragaszkodott ötletéhez, hogy ő és az
ura egy napon fognak meghalni.

És most levetette a medaillont egy kereszt kedvéért. Egy zománcos kis
keresztért, mit hosszas alkudozás után Ruzicska régiségkereskedőnél vett
meg Milka százados.

És különösen: a hűtlenségnek ez a szimbóluma szinte jobban fájt
Aratónak, mint maga a hűtlenség!

Nem, igy mégsem lehet!

Visszalopni a feleségét a tolvajtól –? Nem! Az ilyen esthomályban orzott
szerelemben több volna a lealázás, mint a boldogság.

Nem tudná többet a magáénak tekinteni. Nem tudna többet a szemébe nézni.

Vagy van lelke Katónak, vagy nincs.

Ha van, akkor határozzon a maga eszével és menjen a maga lábán oda,
ahová mennie kell. Ahhoz, hogy István ölben hozza vissza, már nagyon is
messzire elkóborolt hazulról.

Ha pedig nincs lelke, akkor – –

Amit az ember ilyen könnyen elveszíthet, azt nem érdemes megtartania…

Ez tiszta számadás!

– Holnap korán kell kelnünk, – mondta István.

Katalin megértette. Azonnal fölkelt és szó nélkül áttopogott a zománcos
keresztjével a kék barlangba.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Korán reggel Arató már útra készen volt.

Midőn benézett Katalin ajtaján, az asszony erősen lehunyt pillákkal
feküdt ágyában.

A kék függönyön beszűrődő hideg reggeli fényben makacsul összeszorította
a száját.

A szeme alja karikás volt, tehát ő sem aludt az éjjel…

Nem mozdult, pedig biztosan ébren volt! Az egész márványfehér asszonyi
test csupa makacsság, csupa tiltakozás és visszautasítás volt.

Nem akart már visszaemlékezni arra a Katalinra, aki az éjjel mezítláb
kelt ki ágyából.

Megint állig beburkolózott büvös köntösébe, mely kifelé jéghideggé
tette, befelé pedig édes tűzzel sütötte tagjait.

István jó ideig elnézte…

Nekik nem voltak gyermekeik. De mennyi szellemi magzatnak adtak életet!
Azok most halva hevertek a hálószoba szőnyegén, megtört szemmel,
rémülten kitátva kicsi szájukat. Édes anyjuk meggyilkolta őket, mint
Medea a gyermekeit.

Édes anyjuk, aki most alattomosan lehúnyt szemmel, a hazugságtól
megfertőzött ajakkal, sápadtan és csökönyösen feküdt ágyában.

Gonoszság ez? Óh dehogy! Arató rajtakapta magát, hogy Katalint még
jobban sajnálja, mint önmagát.

– Isten veled, Gráczián Katóka! – mondta halkan.

Midőn keresztülment a dolgozószobán, az asztalon látta Kata kis
írótábláját.

Kezébe vette és az ő energikus kardvágás-betűivel két szót írt a Milka
kapitány írása alá:

Talita Kumi!

Aki szereti a jámbor idézeteket, ezt is megkeresheti Márk
evangéliumában. Aram nyelven van, magyarul annyit jelent, hogy: Leányzó
kelj föl!

Tulajdonképpen csak azért írta oda, mert restelte már a bujkálást.
Csodában azonban nem hitt, érezte, hogy Jairus leánya ezúttal nem
alszik, hanem megholt.

Egyedül ment ki az előszobába.

Ott azonban már várta és megrohanta valaki, valaki, akit nagyon
boldogtalanná tett a búcsú gondolata.

Kántor kutya.

És milyen különös az emberi szív! – Arató Istvánnak jól esett a tudat,
hogy mégis van valaki a házában, aki sajnálja a távozását.

Lehajolt Kántorhoz, megveregette a nyakát és mosolyogva mondta:

– Igen, Kántor, tudom: azért van hűség a világon!

Katalin még akkor sem mozdult meg ágyában, midőn ablaka alatt már
fölzúgott az induló gépkocsi.

A szemét sem nyitotta ki, a pillái közül azonban nehéz könnycsepp
szivárgott elő.




Katica

Míg István itthon volt, a felesége mindig valami rohamra kész, bősz és
tehetetlen ellenségeskedést érzett, mint a rab a börtönrács láttára.

Amióta távol járt, Katalin már minden harag nélkül, sőt bizonyos
kegyeletes részvéttel tudott rá visszagondolni, akár valami
tiszteletreméltó, idegen halottra.

Arató két hétig nem adott magáról életjelt, de az asszonynak ez jóformán
föl sem tünt, olyan édes, olyan nagyszerű, olyan valószínűtlen
holdvilágkedvében volt ő mostanában.

A szavakat, melyeket Milka mondott neki, a pillantásokat, melyekkel
megsímogatta, úgy hordta az emlékezetében, mint az eleven parazsat.

Estebéd előtt, ha a kapitány bejött a fehérneműraktárba, tündökölve
föllángolt benne minden, ami addig csendes izzásban volt.

Arany ködben ültek. Semmit sem láttak, csak egy-egy szempárt, amelybe
gyöngéden beleszédült a lelkük.

A fiatal medikusok, ha ilyenkor elmentek a raktár ajtaja előtt, gonoszul
elfintorgatták arcukat. Pedig nem volt igazuk, – Milka még meg sem
csókolta az asszonyt!

Ők csak beszélgettek. Igaz azonban, hogy egyes szavak úgy hullottak a
zenétől elpuhult lelkükbe, mint remegő csókok.

A szerelem pünkösdi csodája megihlette és ékesszólókká tette őket.
Fantáziájuk a szavak szivárványos szárnyán csodálatos magasságokba
lendült és ott fönn édes ámulattal szemlélték egymást.

Jók, nemesek, egyszerűek és egymáshoz méltóak akartak lenni.

Milka, a hazugságok betege, az igazságot és tisztaságot imádta az
asszonyban, Katalin pedig a kapitányban a megfékezett erőt szerette, az
erőt, amely engedelmesen jár utána selyempórázon, mint az oroszlán Erosz
után.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Milka föltünően sokat foglalkozott Katalin elmult házaséletével. Úgy
látszott, mintha szerelmes telhetetlenségében az asszony jövőjével
együtt magába akarná szürcsölni a multját is.

De tulajdonképpen ebben is csak az ő kisértet- és vámpir-természete
nyilvánult meg. Szeretni csak úgy tudott, hogy magába szívta más ember
szerelmének vérét.

– Őszinte lesz, ha kérdezek magától valamit?

– Tudja, hogy maga előtt nincs titkom, Károly.

– Ugy-e, magát kényszerítették, hogy Aratóhoz menjen?

– Nem, nem kényszerítettek, önként mentem hozzá.

Egy édes, mélabús és kissé gúnyos Leonardo-mosoly görbítette fölfelé az
asszony ajkát. (Milyeneket kérdezel tőlem, – pedig tudod, engem csak
_egy_ dolog érdekel!)

A kapitány azonban kéjesen tovább ásta magát a Katóka multjába, mint a
rózsabogár a virágban.

– Én nem beszélek fizikai kényszerről. Egy szóval sem mondom, hogy magát
erőszakkal hurcolták oltár elé… Egy tapasztalatlan fiatal leánnyal
szemben azonban száz módja van az erkölcsi kényszernek…

– Hogy érti ezt, Károly?

– Grácziánék nagyon rosszul bántak magával.

Bágyadt kis martir-mosoly világította meg Katalin arcát.

– Szomorú ifjúságom volt, nem tagadom. Sokat szenvedtem. Hiszen tudja: a
születésem –!

Erről már többször szó esett köztük és idővel Gráczián nagyapó, a
nagyhíd-utcai potrohos háziúr, afféle kevély és kegyetlen ballada-apává
nőtte ki magát, egy újabb Tankred herceggé, aki képes volna arra, hogy
elküldje az oltvai Ghismondának a kolozsvári Guiscardo véres szívét.

Milka szeme forró részvéttel símogatta Katalint.

– Gyakran imádkoztam, bár halnék meg, – susogta az asszony, aki
roppantul szerette, ha sajnálják.

Lélekharang jajongott a szívükben, de azért ez a szomorúság is olyan
édes volt!

– Szegény Katicám…

Katicának nevezte és Aratóné szerette ezt a nevet, mellyel eddig még
senki sem illette.

– Mikor Arató megkérte a kezemet, a szabadítómat láttam benne.

– Pedig nem szerette, nem szerette!

– Hát tudtam én akkor, mi a szerelem? Én csak annyit tudtam, hogy
elpusztulok, ha tovább is a nagyszüleimnél kell maradnom… Én akkor még
igazi gyermek voltam, az életről csak annyit tudtam, hogy – fáj!…

Ezzel a mondásával úgy meghatotta önmagát, hogy könnybe borult a
pillája. De a kapitány világos nagy szeme is gyanús fényben úszott.

– Ez az, amit én erkölcsi kényszernek nevezek, – mormogta megilletődve.

– Nem szeretem ezt a szót, Károly! – kérlelte Katalin-Katica szelid
komolysággal. – Az uram mindig jól bánt velem, megérdemli, hogy
tisztelettel beszéljünk róla.

Milkának tetszett ez az előkelő fölfogás. Sőt ezt el is várta Katicától.

Az is tetszett neki, hogy Aratóné tegnap óta már nem viseli ujján a
jegygyűrűjét… Azzal az ürüggyel, hogy akadályozza a szükséges kórházi
mosakodásoknál, levetette az aranykarikát.

– Én nem vádolom az urát, csak Grácziánékat, – mondta előzékenyen, –
Arató Istvánt nálam senki jobban nem tiszteli.

Gyöngéden összemosolyogtak: így már megértették egymást.

– Arról nem tehet Arató, hogy nem tudta magát boldoggá tenni, – szólt
később a kapitány.

– Én nem tudtam még akkor, mi a boldogság… hiszen gyermek voltam, –
válaszolt Katica.

Milka keserűen mosolygott:

– Csodálatos, hogyan kötik nálunk a házasságokat! Egy fiatal leányt, aki
sem az életet, sem önmagát nem ismeri, kiszolgáltatnak egy idegen
embernek!

Ez ellen semmit sem lehetett fölhozni, mert hiszen sajnos, igaz volt.

Katalin-Katica azonban szükségét érezte, hogy ma kiváltképpen nagylelkű
legyen az urával szemben.

– Mint Aratóné egy nagy nevet viseltem, ezért áldozatokat kellett
hoznom.

– A maga szempontjából igaza is volt, Katica, de Aratónak nem volt
igaza, hogy elfogadta az ilyen áldozatot…

Milka jól tudott, szeretett is beszélni. Most nemes tűz lobogott a
hangjában

– Egyik emberi élet annyit ér, mint a másik és minden embernek joga és
kötelessége, hogy egyéni életet éljen… Maga gazdag és erős egyéniség, de
Arató oldalán nem érvényesülhetett… Mi volt maga az ura házában, Katica?
Virágtő, amely a szobát ékesítette, drágakő, amely István úr kezén
fénylett – egyéb semmi! Ha keserű akarnék lenni, rosszabbat is
mondhatnék… (Cselédet is mondhatna.) De elég ennyi: a maga élete nem
volt emberhez méltó, a maga házassága nem volt házasság!

Az asszony fölemelte a fejét.

– Engem senki sem hallott panaszkodni! – mondta halk méltósággal.

– Senki, mert maga büszke és előkelő természet.

Gyakran bonyolódtak bele ilyenféle beszélgetésekbe.

Milka időközönkint szükségét érezte, hogy exhumálja Katica meghalt
házasságát és hogy összemérje a maga eleven erejét Arató porladó
csontjaival.

A halottal szemben valóban nagyon elevennek érezhette magát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A verőfény azonban addig sütött csak a szívükbe, míg a multban
kalandoztak. Amint első ízben szóba került köztük a jövő, már fekete
lett fölöttük az ég.

Ime, itt van egy asszony, akit a törvény egy idegen férfihoz láncol.
Katica természetesen nem szereti az urát, sohasem lehet boldog az
oldalán, de az igazi nő gyönyörű rövidlátásával azt mondja: inkább
meghal, semhogy megsértse a hálát és a tiszteletet, amellyel Aratónak
tartozni vél.

Ha csak róla magáról volna szó, akkor önkezével megfojtaná a vágyat,
mely benne a boldogság után sír, – eddigi életében már eléggé beletanult
a lemondásba! – de neki Milkával szemben is vannak kötelességei…

Mert hiszen bizonyos, hogy a nagy gyermek nem tud már megélni Katicája
nélkül. Ha most magára hagyja, talán megint összeroskad és
visszahanyatlik a sötétségbe, ahonnan kivezette.

Ez tragikus helyzet!

A kapitány igen komolyan kérte Katicát, hogy ő reá egyáltalában ne
legyen tekintettel. Ha ő nem bírja el egyedül az életet, akkor majd
talál férfihoz illő megoldást, tessék reá bízni! De őróla ne legyen szó,
csak Katicáról.

Ő ismeri az asszonyt, a ritka agave-félék közül való, amelynek életükben
csak egyszer nyilnak és akkor halálos a virágzásuk… Kérdés: szabad-e
megengedni, hogy ilyen nő elsenyvedjen egy szeretetlen férfi oldalán?

Szabad-e megengedni? Ezen fordul minden!

Halálos szomorúsággal a szívükben valóságos doktori disszertációkat
rendeztek „a boldogság kötelessége“ és „az egyéni élethez való jog“
témájáról.

Az önzetlenség csillagos magasságaiban kalandozó párbeszédük rendesen
azzal ért véget, hogy Milka százados két térde közé fogta a gordonkáját
és eljátszotta az „Es waren zwei Königskinder“ című balladát.

A dalt ő maga szerezte Heine költeményére, helyesebben: akarta szerezni,
mert eddig még csak nyolc taktus volt meg belőle, de ez annyira dallamos
és édes, olyan lágy és szomorú volt, hogy az embernek akaratlanul is
Mendelssohn-Bartholdy jutott eszébe.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A jövő!

Katica otthon volt és átöltözött…

A jövő! Nyugtalan lelke hiába kereste a kivezető ajtót: mindenütt sötét
gránitfalakba ütközött…

Félt Istvántól! Arató sohasem fog lemondani róla; ő legalább nem tudta
elképzelni Istvánt az ő Katókája nélkül…

Nem szerette a botrányt, sőt a föltünéstől is irtózott. Neki előkelő
híre volt, a híres tudós jó géniuszát, hű kis társát, szelid házitücskét
mindenki kedvelte… Istenem, mit szólnak majd berlini vén imádói, a nagy
professzorok?

Legjobb volna, ha minden úgy maradhatna, amint van – csak Arató István
változnék át valami csoda folytán Milka századossá…

Mialatt a nagy tükör előtt fésülködött, a lelke gyermekszobájában
megszólalt egy szemérmetlen és éretlen kis hang: István haljon meg!

Nem, nem, nem akarom!

Összekulcsolta a két kezét és hadarva imádkozott: Ne hallgass reám, jó
Istenem, nem én voltam, nem én mondtam!

Meglátta saját ijedt arcát a tükörben és ekkor elmosolyodott… Gyerekség!

Ki felelhet a buborékokért, melyek a lelkében fölvetődnek?

Egy másik Katóka azalatt macskaléptekkel és áhitatos kandisággal
körülsompolygott valami fantasztikus templomcsarnokban, ahol ezer és
ezer kis mécses égett… Régi gyermekmesékből ismerte a titokzatos helyet:
minden mécses egy-egy ember élete…

És ez itt az Arató Istváné!

Katóka a rózsás két tenyerével védően körülfogta a nyugodt, fehér
lángot… Nem engedem bántani, – ő mindig jó volt hozzám, mindig
szeretett!

De valahonnan, egy gonosz kis szájból, jéghideg lehellet áradt a mécses
felé… A láng libegett és sistergett, végül parányi kék fénnyé
zsugorodott a kanóc körül…

Nem, nem, nem akarom! Nem engedem –! Nem tehetek róla –!

Megint meglátta magát a tükörben, amint ott ült ijedt nagy szemekkel,
marékra fogva a vastag barna haját…

Elnevette magát… Gyerekség!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap a rendesnél jóval később ment át a kórházba.

A Dunapartot idegenarcú emberek lepték el. Ezüst óraláncos, külvárosi
férfiak, fölemelt fejjel jártak és jókedvű hurrogással biztatták
egymást.

A beszélgetésükből minduntalan egy szó ütköződött ki: Gorlice – Gorlice!
És ez úgy hangzott, mint a vidám dobpergés.

Gorlice! Áttörve az ellenség vonala… Kergetik őket, verik, ölik őket… A
honvédek tízezrével hajtják a foglyokat…

Az aszfalt kongott energikus lépteiktől, a vidám ritmus betöltötte a
tavaszi levegőt, mint egy lidércnyomásos álmából fölébredt óriás szív
dobogása.

Katica feje fölött egy virító nagy zászlót kapott szárnyára a dunai
szél…

Kádár tanár a szobája ajtajában állott és komor arccal, látható
meglepetéssel nézte az asszonyt.

– Hogyan, méltóságos asszony – eljött?

– Mért ne jöttem volna? – csodálkozott Aratóné.

– Hát nem tudja –? Semmit sem tud –?

– Gorlice? – kérdezte Katica jókedvűen.

De most vette csak észre, hogy Kádár arcát új, sötét redők torzítják el.

– Nagy szerencsétlenség történt… Rettenetes szerencsétlenség, – mormogta
a tanár.

Intett, hogy jőjjön be a szobába, – le akarta ültetni.

Katica Milkára gondolt… Valami alattomos, fájó hidegség terjedt szét a
mellében… Nem mert szólni, visszafojtott lélegzettel, meredt szemmel és
hófehér arccal állott a szoba közepén.

– Az ön ura, Arató István tanár –

Ah! Az asszony nagyot lélegzett. A tanár megfogta a szék támláját és
odatolta.

– Üljön le, kérem…

– Beteg? – kérdezte Katica. – István beteg?

S miközben az uráról beszélt, a hangjában még az a félelem remegett,
melyet az imádójáért érzett.

– Nagy szerencsétlenség, borzasztó nagy szerencsétlenség…

Mélységes csend lett. Aratóné rettegve figyelte önmagát. A mécses
sistergett és lobogott… Egy gonosz kis száj fújta, fújta…

Katica fölemelte a két kezét: nem, nem, nem – édes jó Istenem, nem, nem!

De mialatt ezt hadarta, a szúrós szeme mohón fúródott a jövőbe…

Kádár úgy gondolta, legjobb lesz, ha fejest ugrik a hideg vízbe.

– Meghalt.

Igen, a hihetetlen, az elképzelhetetlen megtörtént…

Nagy csapás az országnak, az egész tudománynak…

A tanár leültette Aratónét és vizet adott neki. Sajnálta az asszonyt. Az
utóbbi időben ugyan elég haszontalanul viselkedett – Kádárt mód fölött
bosszantotta a kórházi flirtjével, – de most mindent megbocsátott neki,
sajnálta.

– Nem igaz! Nem hiszem! Nem lehet igaz! – hajtogatta Katica csökönyösen.
A fejét rázta, egyszer el is mosolyodott kissé: – Óh dehogy – én nem
hiszem!

Pedig biztos volt benne, hogy igaz.

– Sajnos, nem lehet benne már kételkedni…

Édes, jó Istenem, te tudod, hogy én nem akartam. Hiszen imádkoztam is
érte, – mondta magában az asszony.

A professzor örült, hogy Katalin ilyen erős. Ő semmitől sem félt
annyira, mint az asszonykönnyektől. Részleteket kezdett mondani. Aratóné
csak fél füllel hallgatta…

A sok Katalin, aki a lelkében lakott, az összes Katák, Katókák és
Katicák, szárnyra keltek, izgatottan szétrajzottak, mint a galambok,
mikor az ölyv fekete árnyéka ráesik a dúcra. Vissza a multba – előre a
jövőbe! Hogy volt eddig – hogy lesz ezután?

Csak egyik Kató lapult meg gonoszul és gyáván a gyerekszobában, mintha
veréstől félne.

Kádár pedig a megindulástól el-elfulladó hangon beszélt.

Már tegnap este távirat jött, de nem akarták elhinni, a dolog annyira
hihetetlen és mostanában sok rémhír kering az országban… Most azonban
már bizonyos… Ma hajnalban érkezett meg dr. Ember Sándor, egy fiatal
ezredorvos, ő egyenesen a megboldogult ravatala mellől jött… Arató az
oltvavölgyi barakban halt meg… Tifuszban! Megfoghatatlan, hogyan
inficiálhatta magát… Ő, aki a védekezés módját jobban ismerte, mint
bárki más… Már akkor is beteg volt, mikor a kárpáti nagy kórházat
költöztette… Útközben állandó láza volt, de nem törődött vele, erőt vett
magán, mindenáron biztonságba akarta hozni a betegeit… Az út fárasztó és
izgalmas volt, a hegyek közt egy ízben meg is támadták őket holmi
csatangoló oroszok… Úgy látszik, ezzel az útjával végleg tönkretette
magát… A betegség szokatlan erővel lépett föl és rövidesen végzett vele…
Ideiglenes sírba tették, később majd méltóbb nyugvóhelyet fognak neki
keresni…

Még a kormányról és a sajtóról is mondott valamit a tanár.

Végül egy hideg kis tárgyat adott Aratóné kezébe:

– Ezt az ezredorvos hozta… A többi holmiját is elküldik majd a
méltóságos asszonynak, most még minden a fertőtlenítőben van…

Egy arany karika feküdt Katica tenyerében: Arató István jegygyűrűje.

A magáét nem viselte már az asszony, de ezt most az ujjára húzta.

– Hazakísérem, ha megengedi…

A tanár ráadta a hosszú galléros köpenyt a fehér ruhája fölé.

Aratóné úgy ment le a lépcsőn, mint az alvajáró.

– Özvegy! Özvegy! – ismételgette magában és kíváncsi borzongással
körültapogatta a furcsa szót. – Özvegy!

Néha rácsapott valami, egy gonosz, ellenséges fantóm, de ő
visszahessegette: Én nem tehetek róla! Én nem akartam!

Kádárral egész uton egy szót sem beszéltek.

A Dunán nagy fehér gőzös sistergett… Apró hullámokon arany fénypontok
szikráztak… A város teli volt zászlókkal… Valahol zene szólt… Gorlice!

És az egész tavaszi szín- és hangszimfóniát felséges orgonazugás és ezer
harang kongása nyomta el.

De ezt csak ő hallotta – az özvegy!

Babonás áhítattal figyelte önmagát. Mindig sejtette, hogy a végzet
titokzatos erői egyengetik az ő útját – hiszen minden sikerült neki
életében! – de most elszédült és megrettent a felséges kíméletlenségtől,
amellyel az ő ismeretlen pártfogói a munkájukat végezték!




Kántor az eb

Elmúlt télen, miközben a tanár a határszélen járt, az asszony pedig a
kórházban felejtette magát, az Arató-házban a családi élet
folytonosságát csak az egy Kántor tartotta fenn.

A szakácsnő neki főzött, a konyhaleány őt kefélgette, a szobaleány őt
sétáltatta.

Ha pedig a személyzet összeült a konyhában nyelvelni, mostanában nem az
uraságot, hanem Kántort szapulták, hogy mennyi dolog van azzal a döggel!

Kántor, mint tudjuk, fehér nagy komondor volt.

A göndör fürtös subájában olyan tekintélyes és jómódú benyomást tett,
mint az Esterházy számadó juhásza.

Ősei valóban juhászmesterségen is éltek és mindenkor becsülettel
megállták helyüket mindenféle kétlábú és négylábú birkatolvajokkal
szemben.

Az Arató-házban is megmaradt erősszívű pusztai kutyának, bár
tagadhatatlan, hogy az úri módban kissé tempóssá lett.

Barátait a rokonszenv valamely titokzatos törvénye szerint válogatta meg
és voltak emberek, akikkel semmikép sem tudott megférni.

Megvesztegetni nem lehetett. Egyik fiatal asszisztens, akit nem kedvelt,
egyszer egy igen szép sonkacsontot hozott neki, Kántor megette ugyan a
csontot, de az asszisztenst azontúl is megmorogta. Egy szegény
komondortól ennyi következetesség is szép.

Paraszti módon konzervatív volt, szívéből gyülölt mindent, ami izgága,
rikító és csélcsap, a macskanépség bársonytalpon járó alattomosságától
pedig undorodott.

Sok ízetlenség lett abból, hogy nem akart megbarátkozni a Katalin
asszony kedves cicájával, de végül csak kitünt, hogy ezuttal is
Kántornak volt igaza, mert a szendepofájú kis macska kanárimadarakra
vadászott, a tavasszal pedig végleg megszökött egy csavargó vörös
kandúrral.

A gorlicei győzelmet követő éjszakán Kántor kutyát az a tisztesség érte,
hogy asszonya behívta magához a kék hálószobába és megengedte neki, hogy
ágya mellé feküdjék.

Katalin ugyanis nem mert egyedül maradni özvegységének első éjszakáján.
Amint eloltotta a lámpát, már látta Istvánt, aki besüppedt szemhéjakkal,
összekulcsolt sárga kezekkel fekszik koporsójában…

Kántor azonban nem volt jó kísértetűző.

Félni ugyan nem félt, de valami baja neki is lehetett, mert akkorákat
sóhajtott a sötétségben, mint a parasztember a patikában.

Katalin most már Kántortól kezdett félni és megint meggyújtotta a
lámpát.

A kutya ott feküdt a szőnyegen, kerek nagy komondorfejét két első lába
közé fogta, mint a búsúló medvebocs, vérrel erezett, borostyánkőszínű
szeme pedig mereven nézte Katalint, mintha kérdezni akarna tőle valamit.

Az asszony eddig még sohasem törődött a nagy titokkal, mely az állat
szeméből az ember elé mered, most azonban hirtelen fölvillant benne a
kérdés: nem érez ez valamit? nem gondol valamit? nem tud valamit?

Eszébe jutott, hogy ennek a négylábon járó életnek is megvan a maga
külön akarata és sorsa, neki is vannak emlékei és vágyai, az ő szeretete
és gyűlölete együtt haladhat vagy szembekerülhet az emberével és ettől a
gondolattól szédülni kezdett, mintha egy ismeretlen világ mélységei
nyilnának meg előtte.

Félénk kiváncsisággal figyelte Kántort: vajjon mért olyan szomorú?

Majd valami furcsa dolog jutott eszébe: mi lenne, ha Kántor most
elkezdene emberi nyelven beszélni?

Hiszen lehet, hogy az állatok olykor valóban meg is szólalnak, de ezt
lehetetlen rájuk bizonyítani, mert aki hallja őket, az szörnyet hal
félelmében, vagy az őrültek házába kerül… Vagy pedig megöli a beszélő
bestiát, mert az állatok szörnyű titkok tudói…

Katalin azon vette észre magát, hogy minden lélegzetvétele ijedt
könyörgés: jaj, csak meg ne szólaljon!

Kántor nem szólalt meg. Csak feküdt mozdulatlanul, nézte az asszonyt a
szomorú, kérdő tekintetével.

Az özvegynek olykor úgy rémlett, mintha Faust fekete úszkárjaként
elefánttá dagadna, mintha betöltené az egész teret és köddé akarna
szétoszlani…

Az asszony szíve hol viharosan lüktetett, hol meg bágyadtan kopácsolt,
mintha végleg el akarna aludni.

Végül odalenn a Dunaparton fölzúgott az első villamoskocsi.

Az első villamos azért száguld végig a fővároson, hogy a hajnali
kakasszót pótolja és visszakergesse sírjukba az éjszaka rémeit.

Katalin Kántorra nézett: annak kutyafejéről már lefoszlott a sötét
glória, nem volt már egy idegen világ démoni küldöttje, csak egy szegény
parasztkuvasz volt, amely nagyon búsúlt a gazdája után.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arany verőfény áradt a szobába, édes melegség szívárgott a fiatal özvegy
szívébe. Napvilágnál minden egészen máskép fest. Nincs itt semmi baj!

István –? Ő mindíg jó és szerető ura volt és ha ott, ahol ő most van,
emlékezni és gondolkozni szokás, akkor most is jósággal és szeretettel
gondol az ő Katókájára. Tehát minek félni?

De Milka százados? Óh Istenem, hiszen nem is történt semmi komoly dolog,
meg sem csókolták egymást… Sokat fecsegtek a hosszú téli estéken, igaz,
de csak fecsegtek és muzsikáltak… Milyeneket engednek meg maguknak más
asszonyok!

István nem tudott semmit… Katalin visszagondolt az utolsó napra: kissé
idegesek voltak mind a ketten, de István nem tudott semmit.

Talita kumi! Eszébe jutott a két szó, mit ura _akkor_ a kis táblára írt.
De két-három akkordot kellett csak fognia az arany hegedűn és már ez is
rendbe jött.

Leányzó kelj fel! – ez tréfás megrovás is lehet, mely a későnkelőnek
szól. Igaz is, Katóka akkor elaludta az ura indulását…

Mennyire örült most, hogy mindvégig olyan tartózkodó volt a szerelmes
kapitánnyal szemben! Meg sem csókolták egymást…

Fájó szívvel, de tiszta lélekkel és büszkén tekintett vissza elmúlt
házaséletére. Ha az ember elgondolja, hogy milyen dolgok esnek meg más
házasságokban –!

Öltözködés közben gondolta el ezeket és a két szeme megtelt könnyel.
Forró és fájdalmas, de egyszersmind tiszta és édes könnyek voltak.

A szíve pedig megtelt bánatos hálával a múlt és sok jószándékkal a
jövendő iránt.

Halk kopogás az ajtón… A szobaleány! A szabótól meghozták a
gyász-kosztümöt.

Katalin vidám kis kiáltást hallatott.

Máris? Pedig csak délre igérték… Na hát ez nagyszerű –!

De azután eszébe jutott minden és mire ajtót nyitott, már megint bánatos
özvegy volt.

A ruha különben jól sikerült. Ha illenék észrevenni, akkor azt lehetne
mondani, remekül sikerült.

Katalin hosszan farkasszemet nézett a fekete asszonnyal, aki kíváncsian
leselkedett a tükör arany mélységében.

Ez megint egészen új, egészen más Katalin volt, ez a „híres ember
özvegye“ volt. Egy meghatóan bánatos, fenkölt és érdekes Katalin.

Midőn felpróbálta a kalapot, a krepfátyollal együtt egy pillanatra a
fekete szomorúság felhője is ráborult a homlokára és ekkor elsírta
magát: jaj, szegény Gráczián Kata, hát igazán özvegységre jutottál?

De ez csak afféle átöröklött gondolattársulás volt, rokon vénasszonyok
hagyatékából való, azok az özvegyi állapotot nem tudták elképzelni
sopánkodás és síránkozás nélkül.

Egy Arató Istvánt azonban másképpen kell meggyászolni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A sötét és nehéz hullámok ünnepélyesen fölemelték és magukkal úsztatták
az özvegy sajkáját.

Ismerős arcú és teljesen idegen emberek találkoztak össze a dunaparti
lakás lépcsőházában.

Akik beszéltek az özveggyel, azok megteltek rokonszenvvel és részvéttel.

Milyen erős ez a fiatal asszony az ő nagy bánatában, mennyi természetes
méltósággal viseli gyászát! Pedig mindenki tudja, hogy az urával
mindenét elvesztette.

Amit Katalin azokban a nehéz napokban tett és mondott, az méltó volt
Aratóhoz.

A modora megint egészen az ura egyéniségének hatása alá került.

István mindíg gyűlölte a színészi páthoszt és Katóka viselkedése maga
volt a kristály egyszerűség.

Talán soha életében nem volt annyira Arató Istvánné, mint most, mikor
Arató István már két méternyire a föld alatt feküdt.

Kádár is eljött még egyszer. A tanár igen levert volt, maga is most
tudta csak meg, mennyire ragaszkodott híres kollégájához.

Azt kérdezte az özvegytől, mikor megy haza Oltvára.

Oltvára –? Majd ha végleges pihenő helyére viszik a megboldogultat. Most
még nem lehet, azon a vonalon megszünt a polgári forgalom.

– Azt hittem, a nagyszüleinél fog lakni, – jegyezte meg Kádár szárazon.

Grácziánéknál? Katalin csendesen rázta a fejét. Őt kötelességei a
fővárosban marasztalják. Sok dolga lesz még a hagyaték rendezésével is.
Följegyzések maradtak szegény István után, azokhoz nem szabad idegen
kéznek nyúlnia, maga Katalin akarja átnézni…

Kádár elment és az özvegy megállapította, hogy nem szereti ezt az
embert.

Még aznap váratlanul egy igen nagyúr látogatta meg Aratónét.

A nagyúr a szalonban egy daliás termetű kapitányt talált, aki
táviratokat, leveleket, névjegyeket rakosgatott az asztalon.

– A megboldogult rokona? – kérdezte a látogató, midőn a kapitány feszes
eleganciával bemutatkozott neki.

– Nem rokon, de nagyrabecsültem és igen szerettem Arató Istvánt…

– Tehát jóbarátja, – mondta a nagyúr és meleg részvéttel megrázta Milka
százados jobbját.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Meg kell engedni, hogy Milka százados akkoriban igen jól viselkedett.
Csak egy talpig lovagias férfi viselkedhetik így.

Részvétlátogatást tett atillában és fehér keztyűben (feltűnő is lett
volna, ha nem jön el), de egy másodperc századrészével sem fogta tovább
az özvegy kezét, mint bármely más közömbös látogatója.

Midőn pedig összetalálkozott a pillantásuk, Katalin a barátja szeméből
csak mély és gyöngéd részvétet olvasott ki, egyéb semmit.

A százados nem is hazudott annak a bizonyos nagyúrnak, ő valóban mindíg
nagyon rokonszenvezett Arató Istvánnal, és most csak azt sajnálta, hogy
olyan keveset találkozhatott vele életében. Ha többet lettek volna
együtt, bizonyára meleg barátság fejlődött volna köztük…

Most tehát szerényen a háttérbe vonult és Katicát egy lovagias
gesztussal teljesen átengedte halott urának.

Nem ugyan szóval, de minden pillantásával biztatta: sírjon, édes
barátnőm, sírjon, az a férfi igazán megérdemli, engem pedig nem bánt
vele.

És Katica sírt… Ah, oly édes a bánat, ha a fekete felhőfalon már
hasadozik az arany rés, ahol ki fog megint sütni a nap…

Milka az első látogatása után talán el sem jön többet, ha észre nem
veszi, hogy az özvegynek szüksége van az ő szolgálataira.

Katica azonban egészen elhagyottan állott az országos gyász hullámverése
közepett és a rengeteg levelezésével sem tudott megbirkózni.

A házban mindenki kedvelte a délceg katonát, a cselédleányok sugárzó
arccal nyitottak neki ajtót, csak Kántor makacs és kevély kutyaszíve nem
akart előtte megnyílni.

A jó ég tudná, miféle titokzatos, ősi fajgyűlölet emléke forrt fel
benne, de bizonyos, hogy a komondor keserű ellenségeskedést mutatott a
kapitánnyal szemben.

Mindjárt első találkozásuk alkalmával úgy kellett lefogni, hogy meg ne
rohanja Milka századost.

– Ezt pedig urakkal nem is szokta, csak macskákkal, kezit csókolom, –
állapította meg a konyhaleány, aki szerette Kántort, maga is alföldi
születésű lévén.

De később is, valahányszor a kapitány a közelébe jött, rögtön morogni
kezdett és a felhúzott ajka alul kivillantak hófehér fogai.

Különben is nevetnivaló volt, hogy miféle zsarnoki hajlamok ébredeztek
ebben a dögben.

Már azelőtt is féltékenységi rohamai voltak, ha valaki megfogta Katalin
asszony kezét, de most ne adj’ Isten, hogy Milka közeledhetett volna az
özvegyhez.

Az előszobában pedig még ma is ott függ szegény Arató István
esőköpenyege, mert a kutya nem engedi, hogy elrakják onnan. Ha valaki
hozzányúl a kabáthoz, akkor olyan zenebona támad, hogy az utcára is
kihallatszik.

Szemmel látható volt, Kántor kétségbeesetten ragaszkodik a régi rendhez
és nem akarja eltűrni, hogy valami megváltozzék a házban.

– Ilyen nagy kutya nem való városi lakásba, – vélekedett Milka százados.
– Nem gondolt még arra, hogy odaajándékozza az állatkertnek? Ott
tenyésztik a magyar fajebeket.

Katica azonban nem akart erről hallani.

– Nem, hiszen ott rács mögött tartanák szegény Kántort!

A kutya most is ott hevert rendes helyén, a fűtetlen kandalló előtt.
Meghallotta a nevét és Katalin felé fordította komor tekintetét.

Nevetséges, de való, az asszonynak terhére volt a tekintete és
elfordította a fejét…

Milka tovább beszélt fojtott hangon, mintha attól tartana, hogy Kántor
megérthetné:

– Van nekem egy jóbarátom, vidéki földbirtokos, bolondja az ilyen
kutyáknak… Ott nagyon jó dolga lenne…

Katalin lopva pillantott a kandalló felé.

Ő is halkan beszélt:

– Nem, nem adom oda senkinek… Nem adhatom… De majd leküldöm Oltvára… A
Harkályvárba… Ott nagyon szeret lenni… Majd ha feljön valaki Oltváról,
az elviszi…

Amit Katalin mondott, az hamarabb teljesedett, mint maga is hitte volna.

Valaki feljött Oltváról és elvitte a kutyát.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hat hét telt el vagy nyolc hét… Ki beszél ma még Arató Istvánról?

A végzet kráterje szakadatlanul hányja ki magából a lángoló eseményeket
és aki tegnap meghalt, annak sírja fölött ma már izzó hegyrétegek
rakódnak le.

Kárpátok, Lemberg, Ivangorod, Varsó, Breszt-Litovszk – ki beszél ma még
Arató Istvánról?

Más nevek jöttek forgalomba.

Nevek, amelyek olyan mennydörgő fénnyel robbannak bele a lelkekbe, mint
a világító bombák.

Nevek, amelyek harsogásától az ellenséges Jerichók acélkupolái
széthasadnak és felgöngyölődnek, mint a megpörkölt papir.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Milka századost egy ideig az a veszedelem fenyegette, hogy vissza kell
mennie a harctérre.

De azután szerencsés fordulatot vett az ügye, miután több orvosi
fölülvizsgálaton keresztül esett, végül is az ujonckiképzésnél
alkalmazták.

Ez éppen neki való szolgálat. Az ő vaskeze meg tudja fegyelmezni a
háborútól megmámorosodott ifjú vért. Ő rendet tud teremteni azok közt,
akik szabályellenesen félrevágott sapkával akarnak a halálba menni.

Katica akkoriban sokat volt magában. Nem akart még emberek közt
mutatkozni (úgy gondolta, ezzel tartozik Arató nevének), de az örökös
otthonülésnek az lett a kellemetlen következménye, hogy erősen hízni
kezdett.

Ezért minden alkonyatkor nagy gyalogsétát kellett tennie. A kapitány
természetesen elkísérte.

Ma a budai külvárosokban jártak és mire nagykésőn visszakerültek, már
zárva találták Katica kapuját.

Most tehát már mindegy, félórát még elsétálhatnak a néptelen
Belvárosban. Olyan édes együtt lenni és olyan nehéz elválni!

Összevágó, nesztelen léptekkel kalandoztak a szűk utcákon. Egy eleven
lelket nem láttak.

Milka a megboldogultról beszélt és közben Katica hóna alá fűzte kezét.

– Az ő élete szép volt… Az emberi életet nem évek, hanem élmények
szerint kell megmérni… Az ő életében több volt az alkotás, a siker és az
élvezet, mint más tíz életben összevéve… Mindent elért, amire
vágyakozott, minden képességét érvényesíthette, minden termését
learathatta… Még emelkedőben volt, mikor elment… Az ilyen halálért nem
sajnálni, hanem irigyelni kell Arató Istvánt…

Ujra és ujra visszatért erre a tárgyra, mintha csak végleg meg akarna
telepedni a tanár sírján.

Katica nem szólt semmit, de valahogyan eszébe jutottak az oltvai sirató
nénik, a fekete kis mormotaasszonykák, akik minden koporsónál azt
sipogják: Neki jó, ő már túl van rajta!

Melegen összekapaszkodva egy régi, szük utcába kanyarodtak.

Ezek a lapos házacskák, melyek olyan bágyadtan sorakoznak a
félhomályban, valamikor visszaverték Petőfi Sándor és a Pilvax-ifjak
dübörgő hangját, mikor azok éjféltájban véget nem érő szónoklatok közt
kisérgették egymást a szállásukra.

Valahol tücsök cirpel… Valahol meg pitypalatty hallatja a buzgó hangját…
Biztosan a házmesteri lakásban.

Dohos és mégis édes álomhangulat ömlik el az utcán, a házacskák olyan
furán-titokzatosak, mintha nem is emberek, hanem elmúlt századok emlékei
laknának a sötétzöld zsaluk mögött.

Katica idegesen megnyomta a kapitány karját… Valaki utánuk jött… Valaki
a sarkukban volt… Az asszony közelebb simult kísérőjéhez, hogy helyet
adjon a keskeny gyalogjárón… Valaki eléjük került és most ismerős,
nyugodt léptekkel ment tovább…

Katonatiszt volt… Botjára támaszkodva járt…

Halk, ritmikus csörgés táncolt az asszony fülében. Ismerős hang: a
szaladó kutya láncos örvének csörgése.

Nagy, fehér állat volt. Egészen olyan, mint Kántor. A katonatiszthez
tartozott… Most utól is érte a gazdáját és elégedetten trapolt mellette,
mint olyan kutya, amely a maga helyén tudja magát… Néha negédes
gyöngédséggel fölkapott orrával a lóbáló kéz után…

De aztán egyszerre megtorpadt és bősz morgással kergetőbe vett egy
macskát, amely nesztelenül surrant a házak mellett.

A macska szerencsésen beosont a pinceablakon, a kutya pedig majd hogy
meg nem lökte Milka századost.

– De hiszen ez Kántor! Igen, Kántor!

– Az az ember – Jézus Mária! Jézus Mária!

A kutyás ember már eltünt a sarkon…

Katalin és Milka farkasszemet néztek. A nagy csendességben szinte
hallották egymás szívének fájdalmas dobogását.

Látta? Látta? Igen… De hiszen ez lehetetlen! Képtelenség! Tévedés lesz…
Tévedésnek kell lennie!

Az asszony leszakadt a kapitány karjáról. Megindult, mint az alvajáró,
ment a sarok felé… Neki látnia kell azt az embert, azt a katonát, a
szemébe kell néznie! Mert ha nem sül ki rögtön, hogy tévedés volt,
akkor… akkor neki nem lesz több nyugodt perce az életben…

Katóka szaladt a meghalt ura után…

Álom ez? Igen, ez egy régi, mélységes szomorúsággal telt álom
folytatása… A halottak nem halnak meg, csak elbújdosnak az élők elől.
Elbújdosnak, emésztő, soha meg nem gyógyuló keserűséggel a szívükben.
Valami titokzatos gyülekező helyeken tanyáznak, ahol mindig, mindig az
élőkre gondolnak. S ha néha összetalálkozik velük az ember, akkor
hidegen elfordítják arcukat és sietve befordulnak a sarkon, mert nem
tudják nekünk megbocsájtani, hogy olyan hamar megfeledkeztünk róluk.

De minden halottnak van egy bizalmasa az élők közt, akit beavat a
titkába: az, aki hű tud lenni a siron túl is. És van valaki, aki
mindvégig hű maradt Arató Istvánhoz: Kántor kutya.

És Katóka fájó szívvel szaladt a meghalt ura után…

Elérte már a sarkot. Az utca, amelybe belelátott, végig üres volt. Se
ember, se kutya, csak fehér holdvilág.

Azután egy fekete nagy autó suhant el mellette. A kocsi már messze járt,
midőn Katalin egy férfiarc tükörképét találta meg magában.

Rettenetesen sápadt, beesett, körszakállas arc… Idegen arc. – De az a
különös, merev mosoly – az oltvai bikaölő mosolya!

– Gyerekség, képzelődés, – szólt zengő basszus-hangján Milka százados,
mikor már utolérte az asszonyt. – Mert vannak hasonlatosságok… Ember és
ember közt vannak megdöbbentő hasonlatosságok… Fehér kutya pedig sok van
a világon… Fogadni mernék, ha most hazamegy, otthon találja Kántor
kutyát és akkor jót fogunk nevetni.

Igen, persze, minden azon fordul, hogy otthon van-e a kutya…

Katalin hazasietett.

– Itt maradok a ház előtt, – szólt Milka. – Ha lesz valami
mondanivalója, szóljon le az ablakon.

Az asszony nagyon sokáig nem jelentkezett. A kapitány talán
húszszor-harmincszor megtette az utat a két gázlámpa között.

Ő nem fél. Mitől is félne? Arató István meghalt. Ujságírók látták a
sírját, le is fotografálták, ki is adták a képes lapokban… Kísértetekben
pedig nem hisz! Kísértetekben nem, – vannak azonban rejtelmes
jelenségek, melyek a telepathia körébe vágnak… Ő olvasott már
egyet-mást… Egy szavahihető ember éjjel hazajött és önmagát látta az
ágyában feküdni… Ha Milkával ilyesmi megesnék, akkor ő megőrülne.

Fenn az emeleten megzördült az ablak. A kapitány fölnézett, Katalin
lenézett és a gázlámpa fényénél látták egymáson, hogy nagyon sápadtak.

– Holnap Oltvára utazom, – szólt le csodálatos mély hangon az asszony.

– És a kutya? – kérdezte szokatlanul magas hangon a kapitány.

– Nincs a házban…

– Ki vitte el?

– Senki sem tud róla.

Valaki feljött Oltváról és elvitte…

Milka százados megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, a
zaklikovi zsibbadást.

Jó ideig mozdulatlanul állott, majd hirtelen szalutált, elment.

Előrehajolva, nyurga lépésekkel ment. Nem a lakása, hanem a kaszárnya
felé. Ma a segédtiszt diványán fog aludni.

Az asszony sokáig nézett utána.

Soha életében még nem volt ilyen egyedül, mint most.

És csodálatos, hogy nagy elhagyatottságában éppen őnála keresett
menedéket, őnála, akitől olyan nagyon félt: Arató Istvánnál.

Azt mondta magában:

– Akármi legyen is, engem nem fog bántani. Engem ő nem bánt.




Az asszony, a forróláz és a kozák

Arató István életben volt.

Halála hírének elterjedését ő maga kívánta. Úgy hitte, ehhez oka és joga
van.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Tiz héttel ezelőtt, egy májusi hajnalon, a tanár otthagyta budapesti
szállását, miután előbb két szót hagyott hátra annak a kis
embertársának, akit öt esztendeig a feleségének nevezett: Talita kumi.

A kapu előtt autóba szállott, hogy elsiessen oda, ahol már nagyon
várták: a kárpáti barakokba.

Arató utitársai azt találták, hogy a tanár ma élénkebb kedvű, mint
máskor. Terveket sző, megbeszéli velük a teendőket, térképeket tereget
ki, szóbaáll a szembejövő katonákkal.

Minden gondolatával a holnap felé törtet, a tegnapra rácsapta már az
ajtót. Az ajtó mögött egy holttest bomladozik, agyonvert házasságának
holtteste, de most ő nem ér rá családi temetést rendezni, az izgatott
emberek ezrei várják a barakokban.

Az autó ész nélkül vágtat előre, bömbölve rohanja meg a dombokat és
simán iramodik le a lejtőkön.

Arató energiája azonban előtte repül és ha egy-egy pillanatra
visszatántorodik és megroskad: rögtön sarkantyúba kapja, előre
ostorozza…

Hanem könnyű azt mondani: agyonverték – meghalt! Valami mindig túléli a
halált.

A szerelem meghalt, de az asszony gyűlölete, mely akkor villogtatta
Istvánra a méregfogát, mikor az szimulánsnak nevezte Milka századost, a
gyűlölete most is él.

Katóka nem is tud róla, új boldogsága megint békülékennyé tette, nem is
tud róla, hogy a gyűlölete elszakadt tőle, önálló vampiréletet él, síron
túli harcokat vív, mint Csaba vezér kísértet-hada.

Katóka nem is tud róla, de Arató érzi, hogy egy ellenséges energia
üldözi, hozzátapad, a vérét szívja, fájó sebeket tép rajta…

A tanár most is beszélget még, utasításokat ad az autóból, de mindezt
már csak gépiesen teszi, lassankint hideg, bénító fáradság kúszik a
lelkébe, mint a kígyó a gyermekbölcsőbe.

Az urak arra számítottak, hogy estére célhoz érnek, azonban a hegyi
utakon beláthatatlan trénoszlopok közé keveredtek és a gépkocsik ezután
már csak szakgatott ugrásokban tudtak előre surranni.

Előszedték az ennivalót. István velük tartott.

– Errefelé most megint sok a hastifusz, – mondta egyikük teli szájjal.

Bort töltöttek, de Arató elutasította, vizet akart. Életében nem volt
még ilyen szomjas.

Egy lovaskatona, aki az autó mellett léptetett, odahajolt a
bádogkulacsával, tessék víz. Szláv ember lehetett, tiszta helyett azt
mondta: csiszta víz.

Különben furcsa és ijesztően sovány legény volt. Egész alsó arca csupa
rettenetes nagy fog, mit petyhüdten vonagló ajkai nem tudnak eltakarni.

Ilyen helyen csak forralt vizet szabad inni… Aratónak, miközben a
kulacsból az aluminium poharába töltött, eszébe jutott, hányszor óvta ő
az embereket a „könnyelmű“ ivástól… Lelki ernyedtségén – életében talán
először – most egy idegen akarat vett erőt: a nagyfogú katona akarata.

Valami különös álszeméremből, hogy meg ne sértse ezt az embert,
leküzdötte undorát és szájához emelte a poharat.

A víz poshadt volt – maga is csodálkozott magán – de azért lenyelte…
Mindegy! Egy vállvonogatással elintézte a saját tudományát…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak másnap estére érkeztek meg.

A nagy baraktábor fölött fojtó, fekete füstfelhőként ült a félelem.

A betegek és az ápolók, akármit beszéltek vagy tettek is, mindig a
messzeségbe füleltek, ahol szívet szorongatóan morogtak az ágyúk.

A határszéli vasutat nem lehet már használni, a rahói viadukt tegnap óta
darabokban hever a mélységben. A háború kalapácsa összezúzta íveit.

Meg kell mászni a szentpáli nyerget, azon túl elérjük az oltvavölgyi
szárnyvasutat, – határozta el Arató.

De három napig is el fog tartani, míg együtt lesznek a rekvirált
szekerek…

A második estén István azt tapasztalta, hogy enyhe láza van.

A nagyfogú lovas!

Furcsa lenne, ha a híres patkányirtót megrágnák a patkányai…

Akárhogy lesz is: egypár napig még talpon lehet, addig elvégezheti
minden dolgát. Egyébként pedig valami értelmetlen és keserű kárörömet
érzett önmagával szemben, mint a gazda, aki cséphadaróval segít a
jégverésnek.

Másnap reggel katonai csapat érkezett a barakokhoz. Az eszkort, melyet
útjokra kértek.

István azt hitte, a láz-boszorkányok ingerkednek vele, midőn
megpillantotta a két öccse arcát.

De nem volt álom, valóban ők jöttek, Péter és Pál.

A honvédek parancsnoka a székely Stowasser volt, időközben már hadnaggyá
lépett elő.

A testvérek nem sokat társalogtak egymással, mindegyikük el volt
foglalva a maga embereivel.

Katalinról nem esett szó közöttük, de meglátták egymás arcán, azon a kis
redőn egyforma vágású szájuk mellett, hogy az édes Katalin mindhármukra
nézve keserű Katalinná lett.

Alkonyatkor úgy ahogy befejezték az úti készülődést. Haladéktalanul el
kellene inditani a betegeket…

De Aratóra megint rátámadt a láz, erősebben mint tegnap és ő köpenyével
a vállán, álmos egykedvűen ült valamelyik iroda diványán. A fiatal
orvosok jobb szerettek volna reggel indulni és a tanár vállat vont –
mindegy! – indulhatunk reggel is…

Sötét hajnalon azonban fölverték: egypár kilométernyire innen kozák
lappang az erdőn!

Senki sem értette, honnan vette magát az ellenség. Ha nem jár szárnyas
lovon, akkor titkos csempészutakon hozták át a havason.

Lám, a sírontúli nagy gyűlölet most már a férfiak ezrei után nyújtogatja
karmait!

A tanár talpraszökött. Mi ez? Arató István, így sülyed el a te életed a
sötétségben?!

Szilaj erővel tépdeste le magáról a fásultság kényszerzubbonyát…

Induljunk! Induljunk!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Napfölkeltekor a szenvedés és a nyomorúság álomszerűen groteszk folyama
ömlött ki a zöldelő hegyek közé.

A félelem kisöpörte a barakok homályos zugait és ami napfényre került,
az szörnyű volt. Az emberi ocsú, mit a háború cséplőgépe összezúzott
tagokkal vetett ki magából.

A súlyos betegek úgy lepték el a nyikorgó szekereket, mint a meghaltak
lelkei Charon hajóját. Sárgán, értelmetlenül hunyorgó bagolyszemmel
nézték a vakító tavaszt.

A „könnyebb esetek“ gyalog csoszogtak, szekérlőcsökbe kapaszkodva,
egymást vonszolva. A tarka kórházi rongyaikkal, a vállukra vetett
paplanokkal és a sebkötéseikkel szörnyű farsangi menetbe sorakoztak.

Ha ez a gyászos sereg a hadüzenet éjszakáján keresztül defilált volna
Európa királyainak álmain, másnap talán némák maradnak az ágyúk…

Halálkirály seregének kapitánya, Arató István, lovon ült; a gépkocsiját
megrakta betegekkel.

A hadserege úgy nézett fel rá, mint megváltójára és senki sem látta a
sárgaszemű rémet, mely a vezér nyerge mögött kuporodott.

Valaki szólott hozzá.

Stowasser hadnagy kampós bottal a karján, cigarettázva gyalogolt a lovas
mellett.

– A kutyák a sarkunkban vannak… Biztos, hogy belénk kapnak… Egyet
nyeregből lőtt a hátvéd: kaukázusi kozák volt…

A cigarettájával mérgelődött, disznóság, hogy elázott minden holmija!

Egy ideig szó nélkül, kedvetlenül bandukolt tovább, majd azt mondta:

– Üsse kő! Lesz, ami lesz, Attila apánk majd megsegít!

Azzal a dacos öniróniával mondta, mely mindig kicsendült a hangjából,
valahányszor a maga székely voltára célzott.

És úgy látszott, Attila máris segített: a hadnagy fölemelte a fejét és
kemény gerinccel, acélos katonaléptekkel ment vissza a hátvédhez.

Mire a hosszan kigyózó karaván előhada a szentpáli hágó alá ért, hátul,
nagy messziségből, puskalövések hallatszottak.

Elől kiáltozva és sűrű ostorcsattogással ösztökélték a fáradt gebéket.
Az ijedtség hulláma robogott végig a seregen.

A lövöldözés mind szaporább lett. Egy géppuska is elkezdett mohón és
mérgesen hebegni. Ott hátul vad verekedés folyt.

Később egy sebesültet vittek el a tanár mellett.

István az arcába tekintett, valami becsületes, borostyánkő színű kutya
szeme volt, egészen olyan, mint Kántoré…

– Ijjártó őrmester, – mondta valaki a közelben. És halkabban hozzátette:
– Szegény ördög gerinclövést kapott.

Egy másik sebesült a maga lábán jött bicegve és olyasmit mondott, hogy
az oroszok sokan vannak.

– Géppuskájuk van, nekünk nincs… Stowasser hadnagy úr azt mondja,
elszedi tőlük, ha addig él is…

Ott hátul a honvédek ellentámadásra indultak, a harci kiáltásuk olyan
izgatottan zsivajlott a messziségből, mint a rablósdit játszó diákok
lármája.

Megint hoztak egy sebesültet. Tiszt volt. De mire kötözni akarták, már
lemondott tiszti és emberi rangjáról – halott volt. Stowasser hadnagy
most kapta második és utolsó fejlövését.

Ez a derék fiú valahogyan belejutott a székelység vonzókörébe,
törvénytelen ősapjaként tisztelte Attila királyt és a rettenetes harci
gőgnek, mely valaha lónyergekből máglyát rakott magának a katalauni
mezőn, egyik cseppje ott tüzelt az ő ereiben is. Egy csepp volt csak, de
elegendő arra, hogy Stowassert nekiuszítsa az orosz gépfegyvernek.

Ez a holttest is a posthumus gyülölet ajándéka: ha Arató tegnap este
indul útnak, akkor sohasem ér nyomába az ellenség…

– Ki vezeti most a csapatot? – tudakolta a segédorvos.

Az emberek közül, akik a hadnagyot hozták, egyik azt mondta:

– Arató Péter zászlós…

– De mi van Arató Pállal? – kérdezte tovább a fiatal doktor.

– Róla nem tudunk… Nem láttuk…

Róla nem tudnak… A tanár szeme előtt hirtelen nagy fekete folt pattant
szét a levegőben, mintha lyuk támadt volna a semmiben.

Alkonyatkor még dühösebb lett a lövöldözés. A hátvédet erősen
szorongatták. Az ellenség a vadászó farkas szemérmetlen szívósságával
követte a sebesült vad nyomát.

Arató egykedvűen, mint egy keleti bálványkép, vonultatta el maga előtt a
betegek sorait. Azok a kőarcába néztek és megnyugodtak: nem lehet nagy
baj.

Neki pedig minden szívdobbanása fogadkozás és könyörgés volt: Csak
fönnmaradni a nyeregben! Csak fönnmaradni!

A láza óráról-órára fokozódik…

A szekérnyikorgás, az ostorpattogás, a nyöszörgés és a távoli lövöldözés
lármája zavaros felhőként gomolyog körülötte…

Időnkint gyötrelmes tépelődésekbe bonyolódik… Valamit keres, bár maga
sem tudja, hogy mit… De igen, tudja már: az összefüggést a gépfegyver
gyülöletes kotyogása, a halántékában lüktető láz és a nagy szomorúság
között, mely a szívét összesajtolja… Kutatáshoz nevelt elméje, mely most
a láz tüzén forr, rendszert és törvényszerűséget keres az agyrémek
játékában… Mert bizonyos, hogy az ellenséges energiák tervszerűen
dolgoznak egymás kezére… Az asszony, a forróláz és a kozák… Ők egyek a
gyűlöletben… A gyűlölet szót azonban nem kedveli Arató… Hát van gyűlölet
a természetben? Egy elsárgult könyvből idézi: „a rombolás célja a
teremtés…“ A gyűlölet lényege pedig a szeretet… Igen, most jó nyomon
van! Katóka gyűlöli az urát, mert ösztöne hajtja, hogy családot
alapítson azzal, akit jobban szeret… Az orosz azért ontja a tenger vért,
hogy elterjessze a saját nemzetét, amelyet mindeneknél jobban szeret… És
a mikróba is azért vette be magát Arató beleibe, hogy elszaporítsa a
maga fajtáját… Ime, az asszony, a forró láz és a kozák egyek a
szeretetben…

Ezt eddig szépen kibogozta, de csak egy pillanatig tartott, akkor megint
összekuszálódott minden és ő megint tépelődve kereshette a szálakat…

A himbálva poroszkáló hátaslova mindenképpen el akarta vele hitetni,
hogy tengeren jár… Olykor hallotta is a hajógép ritmikus lihegését, a
forró gőz sistergését, a hajókazánok tüze pedig a homlokát sütötte…

De aztán rögtön vállon ragadta, fölrázta magát… Hohó, semmi tenger,
semmi hajó! A vörös tűz, ami a szemébe csillog, az alkonyi ég alja…

Ő lovon ül és embereket vezet… Olykor úgy érzi, mintha egymaga vonszolná
előre ezt a céltalanul bolyongó fekete sokaságot, mint egy hámba fogott
üstökös, és olyankor rettenetes fáradságot érez… De rákiált önmagára:
Csak fönnmaradni a nyeregben!

A sereg az ezer fokú sziklalépcsőhöz érkezett… Fájdalmasan meggörnyedt,
sötétkék árnyékok tántorognak föl a magasba, bele a pirosan lángoló
égbe… Golgota! Ezer ember Golgotája!

De nem csak emberek mennek föl, hórihorgas fantómok is belekeverednek a
tömegbe… Strucnyakú rémek, sarlós-karmú, hordóvá püffedt
szörnyszülöttek, csontvázhuszárok denevérszárnyú lovakon…

Arató jól tudja, kicsodák azok: a tifuszbetegek álomképei vetnek ilyen
furcsa árnyékot… El azokkal! Vissza velük! Különben nem lehet nyeregben
maradni…

A forró ködöt, mely körülötte gomolyog, szilaj hangok hasítják át.

Valaki örül, valaki győzött, valaki meg fut és attól elvettek valamit:
egy gépfegyvert…

És egy kedves, ismert név: Péter, Arató Péter…

Üde szellő bontogatja szárnyait… Egy percre kettétépi a ködöt – hohó,
hiszen ez nem tenger, hanem országút…

De aztán megint vízzé sűrűsödik a pára és Arató hajója magányosan
bolyong a hullámos sivatagban és ami akarata van, azt megfeszíti, hogy
fönn maradhasson a kapitányi hídon…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mozdonyok haragos pöfögése, jelzőharangok kondulása, lónyerítés,
sípolás, káromkodás… Vasúti sinek, a hajnali fénybe belepislogó piros és
zöld lámpák, ponyvával letakart sok vaggon, katonák és megint katonák…
Gulába rakott fegyverek, faládák nagy rakásban, ágyúk a rakodó hídon…
Egy óriás szedi össze elszórt tagjait.

Szürke, józan reggel volt, hűvös eső csepegett.

Hajnalra megint megcsappant Arató láza. A betegség macska egér-játékot
játszott vele. Most megint futni engedte egy darabig, de szakadatlanul
rajta tartotta szúrós, sárga szemét.

István a vasúti kocsi ajtajában állott és egy tábornokkal beszélgetett.

Köpcös kis úr volt, szellemes és gonosz varangyszemekkel,
emberevő-állkapocscsal. Valami fényes kelméből készült esőköpenyeget
viselt.

– Tegnap jelentették nekem a betörést… Katonailag jelentéktelen… Önnek
persze kellemetlen lehetett, – teringettét, annyi beteggel! Különben
hallom, a honvédek jól tartották magukat… Két tiszt odaveszett – persze,
persze! Az üres vonatok most már elviszik önöket az oltvavölgyi
barakokba… Mi pedig per pedes apostolorum megyünk a rahói hágóra…
Meglássuk, mit kezdhetünk ott fönn… De ön is betegnek látszik, tanár úr…
Vagy talán csak az éjjeli izgalom? Na, reméljük, nem komoly dolog!
Szerencsés utat, főtörzsorvos úr!

A vonat keserves zökkenések között megindult.

Többen is voltak még a szakaszban. Péterke a bal kezén formátlan fehér
pólyát viselt, a jobbjával óvatosan alátámasztotta. Nagyon halvány volt,
az ajka széle meg-megremegett, ami azelőtt nem volt szokása.

Ha a sebét kérdezték, vállat vont – semmi.

István mereven nézte…

– Hol a másik? – támadt rá hirtelen.

(Ezt mindig kérdik, ha egyedül látnak egy Arató-fiút.)

Péter sokáig bámult a bátyjára. Különös, ügyefogyott, kegyelmet kérő
tekintettel… Az ajka megint erősen remegett.

– Nem tudjuk, mi lett vele, – hebegte halkan. – Egy önkéntes csapattal
megkerülte a muszkát, hogy elszedje tőle a gépfegyvert… Kézitusára
mentek – és kevesen voltak – és…

Más valaki folytatta helyette, egy nagyorrú, erélyes képű, hosszú
hadapród.

– Látták elbukni – sok kozák volt körülötte… A rohamunk később sikerült,
– Péter vezette – akkor mindenütt kerestük, de már nem volt ott…
Biztosan fogságba esett, elvitték – biztosan…

Péter újra megszólalt. Rettenetes keserűség fojtogatta.

– Mély szakadás van arra, sebes hegyi víz…

– Ott is kerestük, – szólt buzgón a hadapród, – most is keresik még…

A kocsiban mély csend lett.

Olyan árva, olyan suta volt szegény Péter így egyedül. Maga is
olyanformán érezte magát, mintha kétfelé vágták volna.

A komoly és okos Péterke itt maradt, de ami tűz, könnyedség és báj volt
az Arató-családban, annak nyoma veszett Palkóval.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A vonat az Oltva partján szalad.

A víz malachitszínű; ahol nagyon siet, ott fehér csipkefátyolt
himbálgat.

Később elhalkul a folyó és kecses ünnepélyességgel, mint a templomba
menő szűz, lejt végig a széles, napsugaras síkságon.

Köröskörül, széles ívben, zöldelő hegyek emelkednek. Ez egy gigantikus
sztadion. A gyöpön furcsa, kalandos fák állanak rendetlen csapatokban, a
bokájuktól kezdve lombosak és mind egy irányba hajolnak, mint a futó
bajnokok, akik a verseny kezdetét várják.

Ebéd után rengeteg sok kátrányos tetejű faház közeledik katonás négyes
sorokban.

Tüskés drótok közt egy csecsemőkorát élő kert mutogatja lombosodó
seprőnyeleit és naiv jácintágyait.

A drótkapu fölött a vöröskeresztes lobogó alszik a délutáni napfényben.

Ez az oltvavölgyi barakkórház.




A vágyak szigetén

Néhány percnyire a baraktábor alatt lombos nagy sziget sötétlik a folyó
hátán.

Valaha Asszonykertnek nevezték, akkoriban az erdélyi fejedelemasszonyok
híres rózsalugasokat neveltek itt, később kiszáradtak az erdélyi
rózsafák és a hely neve is Kamara-szigetté száradt.

Arató Istvánnak, midőn most a szigetre vezető új fahidra lépett, eszébe
jutott, mennyire vágyódott ő egykor ide.

Kisfiú korában nem egyszer elszaladt hazulról – Oltva városa ide
háromórai gyalogút, – hogy félnapon át elüldögélhessen a folyópart
színes kövei között és nézhesse vágyainak szigetét.

Odaát hatalmas jegenyefák állottak őrségen. Olykor ünnepélyesen
megzúgtak, mint az Uristen orgonája. Néha magányos vércse vont íveket a
szélben ingó facsúcsok fölött.

Egyszer naplementekor egy alvó pávát látott a tulsó parton. Mohlepte
kőfalon ült, a vadkomló buja indái közt, fejét a szárnya alá dugta.

A kisfiút akkor olyan édes és mesés honvágy vonzotta a sziget felé,
aminőt addig csak a szivárvány és az alkonyi égen tündöklő felhőkapu
láttára érzett.

Ez ma is a vágyak szigete még, de az iránytű most már fordítva mutat és
a szigeten lakók azok, akiket vágy emészt a külső világ után. Mert az
Asszonyszigeten vannak ma a katonai járványbarakok.

Tavaly ősszel a járványos betegségek gigantikus sárkányokká dagadva
bontogatták szárnyukat az ország fölött; szerencsére megint
visszatöpörödtek és ma apró mérges kigyókként lappanganak a határon. A
baraktábor fölszabadult tőlük, a betegek elférnek a szigeten.

Arató István az őrségnél Mária nővér után tudakozódott. Egy katonát
elszalasztottak a kolerabarakokhoz.

A tanár is arra vette útját. A sűrűségben sok vadgalamb búgott és a
mélyen gyöngyöző hangjuk olyan volt, mintha a lombrostélyban bujdosó
nyári napsugár szólalna meg.

Valami áhitatos érzés vett erőt Aratón. Most szent helyen jár: az
ünnepélyes jegenyefák alatt bírói széket ül a Természet.

Akit jobbkéz felé állít, az aludni mehet az Anya ölébe. Aki balra kerül,
annak még egyszer vissza kell mennie a fahídon, vissza az életnek
nevezett furcsa csődületbe.

Amint fáradt léptekkel haladt a lombalagútban, a sziget üde békessége
belevette magát a szívébe. Jó volna elfelejteni mindent, jó volna megint
lombbá, vadgalambbá, napsugárban táncoló porszemmé lenni.

A kavics gyors és könnyű lépések alatt csikorgott; jött Uzonné, Ember
Mária.

Amint közelebb jött a faóriások alatt, megint azt a benyomást tette a
tanárra, mintha nagyon messziről jönne és mintha ezer esztendő óta
mindíg egyedül járna.

Mária nővér rögtön felismerte Aratót. És különös, hogy ebben a
pillanatban ő is valami hasonlót gondolt magában: milyen egyedül jár az
az ember a nagy fák alatt!

– Hallottam, meghozta a kárpáti betegeket, – köszöntötte az asszony.

István bólintott. Igen, azokkal most már rendben volna.

– Beszélhetek Frobisherrel? – kérdezte.

– A főorvos most éppen az Oltvában fürdik az asszisztenssel… De ha
sürgős a dolog –

– Nem sürgős. Most már igazán ráérek.

A szigeten mostanában csak két orvos volt, mind a kettő amerikai:
Frobisher és a segédje. Őket véletlenül Magyarországon érte a háború –
éppen Perzsiából jöttek vissza – és mivel úgy vélekedtek, hogy az
emberiséget Magyarországon is szolgálhatják, mindjárt itt is maradtak.

– Meg fogja vizsgálni a kórházunkat? – kérdezte az asszony.

Arató mosolyogva rázta a fejét.

– Beteg? – kérdezte Mária nővér, aki egy pillanatra sem vette le
tekintetét Arató arcáról.

– Azért jöttem…

– A járványkórházba?

– Öt napja, hogy tifuszban vagyok… És szeretnék mindjárt leküdni, fáradt
vagyok…

Az asszony nagy szeme még nagyobb lett.

– A kerti pavillonban, – mondta csendesen.

A pavillon a folyó partján állott. Ősrégi, formátlan, mégis kecses
kőház, a sziget aranykorából maradt meg és egykor fejedelmi dámáknak
vetettek ott jószagú nyoszolyát.

Végigmentek a nyolcszögű téglákkal kirakott, fehérre meszelt folyosón és
Mária nővér kinyitott egy keskeny tölgyfaajtót:

– Szakács úr, most már szükség van a szobára!

Kicsi, hegyes szakállú, vörös-sárga ember nézett ki az ajtón. Egy
Mefisztó, akit megszelídített a betegség. Hihetetlen sovány volt, az
elálló füle áttetsző.

Mária nővér azt mondta neki:

– A raktárba megyek, addig csomagoljon. Mire visszajövök, késznek kell
lennie, Szakács úr.

A halkbeszédű asszony egyszerre nagyon határozott lett.

Szakács úr kicsinylően legyintett a kezével – ez neki kedvenc gesztusa
volt – majd elővette a hátizsákját és mérgesen beledobált mindent, ami
kezeügyébe került.

– Nagyon megszoktam már itt – morogta – mégis elküldenek… Igazán
kellemetlen! Én olyan ember vagyok, hogy szeretek egyhelyben maradni…
Sajnos, nem találtam még olyan helyet, ahol békében hagytak volna…

Közlegény volt, de ügyet sem vetett Arató aranygallérjára, talán mert
már megszimatolta benne bajtársát a betegségben.

Amint meghajoltan állott, a válla fölött visszanézett a tanárra.

– Tifusz? – kérdezte bizalmasan vigyorogva. – Nekem is az volt… Nem
rossz betegség. Az ember csak alszik és furcsákat álmodik, különben
semmi dolga vele, magától meghal vagy meggyógyul…

Megint legyintett a kezével, hogy erről nem érdemes beszélni – vajjon
miről érdemes? – azután egy vázlatkönyvet és rajzeszközöket dugott a
zsákjába.

– Művész? – kérdezte Arató, aki ezt a vörös embert semmivel sem találta
valószínűbbnek, mint az elmúlt éjszakák akármelyik álomalakját.

Szakács úr válasz helyett megint kihalászta vázlatkönyvét a zsákból,
kettőt lapozott benne és odatartotta István szeme elé.

– Ezt nézze meg uraságod! (Uraságodnak szólította a főtörzsorvost.)

Ceruzarajz volt. Ember Mária arcképe. Puritán egyszerűséggel,
megdöbbentő jellemző erővel rajzolt fej. Arató az ifjú Holbein
windsor-castlei arcképtanulmányaira gondolt.

Különös volt, hogy a kép, bár magas gallérral és divatosan fésült hajjal
ábrázolta Uzonnét, csalhatatlanul a Madonna-fej benyomását tette.

Szakács úr maga is látható élvezettel szemlélte művét és naiv
fesztelenséggel kezdte magasztalni. Most már nem legyintett a kezével,
erről úgy látszik érdemes volt beszélnie…

– Ezt nem csinálja utánam sok ember… Egyáltalában senki sem csinálja ma
utánam. Pedig nem is ült hozzá, nem is tudja, hogy lerajzoltam… Megnézte
kegyed Mária nővér arcát? Jól megnézte? Nagyon különös arc. Mélységei
vannak, mint a – mint a – szóval: mélységei vannak… Eltitkolja önmagát,
mintha szégyelné, hogy olyan, amilyen… Rendszerint olyan, mintha fátyolt
vagy álarcot viselne – fátyolt, amit szemérmetességből, vagy talán
büszkeségből, vagy micsodából szőtt magának… De én kilestem minden
titkát. Előttem föllebbent a fátyol, megnyilatkozott az arc. Láttam
sírni és imádkozni, – aludni is láttam… Értem imádkozott, mikor azt
hitte, el fogok patkolni… Éjszakákon át néztem, tulajdonomba vettem
minden egyes vonását és most már könyv nélkül tudom… A legnőiesebb, a
legemberibb arc, mit életemben láttam. Mondja, kérem, látta kegyed
nevetni Mária nővért? Ez külön lapra tartozik: napfölkelte a harmatos
rét fölött… Az ő nevetése ozontartalmú… De a nevető Máriának én nem
tudnám hasznát venni, nekem a szomorú Mária kell. Majd akkor nézze meg
uraságod, ha megcsinálom színben, oltárképnek! Én egyelőre nem is fogok
egyebet festeni, csak Madonnákat… Ez lesz az igazi Boldogasszony, az
asszonyok asszonya, királynő és szolgáló egy személyben: a Mater
perfecta!

Arató kezében tartotta a vázlatkönyvet.

Ez a Szakács úr, vagy minek hivták, egyike volt az Uristen geniális
majmainak, telve utánzó ösztönnel, amely már szinte teremtő erő számba
mehetett.

Ő meglátta és visszaadta azt, amit Arató eddig csak megsejtett Uzonné
arcán: a lelket. A tiszta és mégis rajongó, a büszke de alázatos, az
erős és amellett nőies lelket.

Kívül lépések kondultak a téglapadlón. Kórházi szolgák jöttek seprőkkel,
ágyneművel.

Szakács úr kivette a könyvet Arató kezéből, hátára lódította a zsákját,
köszönt úgy, ahogyan soha még semmiféle nemzetbeli katona nem köszönt a
fölebbvalójának, elment.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Szakács úr megállapítása egészben helyes volt: a tifusz nem rossz
betegség, a betegnek nincs vele semmi dolga.

Az ember ráér gondolkozni, igaz, hogy a gondolatai hétmérföldes
csizmában járnak, ha pedig emelkedik a láz, akkor a Sarkcsillagtól az
Orionig csak egy macskaugrás.

A láz azonban időnkint le is lohad, az ember az Orionról lecsúszik a
földre, mint a parasztgyerek a boglya tetejéről, és ennek is megvannak a
maga kellemetlen következményei: ha régi földi életében sebei voltak,
azok megint vérezni kezdenek.

Valahányszor a beteg hazaérkezett a Föld bolygóra, rögtön Katókával
állott szemben. A láz ködéből úgy bukkant ki az asszony alakja, mint
valami kegyetlen rejtély.

Az ura mindent tudott róla, de semmit sem értett meg. Ki volt ez az
asszony?

A kínai Kirin jutott eszébe… A Kirin démoni állat, amely emberi alakot
tud fölvenni… Valaki feleségül vesz egy szép leányt, akit az erdőben
talált… Évekig békességben élnek, egyszer aztán, amint a házaspár együtt
sétál az erdőn, az asszony visszaváltozik megint állattá és hahotázva
elvágtat a bozótba… Nem asszony volt, hanem Kirin.

És az esztendők, miket a férj boldogan töltött a Kirinnel, sokkal
borzalmasabb és lealázóbb emlékeivé lesznek, mint maga a kiábrándulás…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Arató fölébredt ágyában.

Mária nővér a nyitott ablakban állott, a látóhatár mögött delelő sötét
felhőket nézte és talán a vadgalambok egyhangú búgását is hallgatta.

Amint megmozdult a betege, megfordult és nesztelen léptekkel odavitte
neki a hőmérőt.

– Közelebb fogjuk tolatni az ágyat az ablakhoz, – inditványozta Arató. –
A vidékből akkor sem látok sokat, de annál többet az égből.

Mária nővér ismerte a beteg vonzódását a felhőkhöz. Mosolyogva mondta:

– Ma nincs az égen semmi ujság. Csak a hegyek mögött heverésznek még a
tegnapi felhő-ichthyosaurusok…

A hőmérő ebben a pillanatban alig mutatott valami kis lázat.

A tanár elkérte a láztáblát. Egy pillantást vetett a hullámvonalra,
melyet az asszony nagy gonddal vezetett tovább, és azt mondta:

– Nőnek a havasok. Ma vagy holnap kezdődik az én nagyhetem.

Mária nővér ekkor váratlanul így szólt:

– Mikor érkezik meg a felesége?

– Nem fog idejönni, – válaszolt szárazon a beteg.

– Tehát nem tud a betegségéről?

– Nem tud.

Mária nővér kis ideig hallgatott, majd halkan kérdezte:

– Küldjek neki táviratot?

– Nem, ne küldjön.

Az asszony az ablakhoz ment, de aztán megint csak visszajött.

– Azt hiszi, tanár úr, van jogunk ezt eltitkolni előtte?

– Igen, azt hiszem.

Mária megigazította a párnát a beteg feje alatt. Szelíden, szinte
alázatosan szólt:

– Ne tartson indiszkrétnek, kérem, de – de ez nincs jól így! Attól
félek, ön csupa gyöngédségből nagyon meg fogja bántani Katalint… Vannak
időszakok, amelyeket házastársaknak együtt kell átélniök – az ön élete
most ilyen időszakhoz érkezett…

– Házastársaknak – igen. De én és Katalin, mi nem vagyunk házastársak, –
válaszolt a tanár lehúnyt szemmel.

Mária nővér érzékeny arcbőre hófehérré vált.

Arató megint kinyitotta a szemét.

– Jobb, ha őszintén beszélünk. Az életem most heteken át a maga kezében
lesz, – nincs értelme, hogy eltitkoljam azt, ami nagyobb betegségem a
tifusznál… Igen: az én házasságom darabokra tört… Katalin mást szeret, –
ennyi az igazság.

Mária nővér rémülten és tehetetlenül nézett a tanár szemébe. De azután
hirtelen megrázta a fejét:

– Ez hihetetlen! Nem tudom elhinni! Katalinnak lehetnek irigyei,
lehetnek ellenségei –

István a szavába vágott:

– Amit tudok, azt a magam szemével láttam.

Mária összekulcsolta két kezét a mellén.

– Sohasem fogom megérteni! Soha! – mormogta.

– Öt esztendeig együtt éltem egy nővel, aki idegenebb hozzám, mint bárki
azok közül, akik köszönés nélkül mennek el az utcán, – válaszolt Arató.
– Keresem a magyarázatot, de csak szavakat találok. „Háborús hóbort.“ Ez
is milyen léha szó! A háború megrázza a világot és fölkavar mindent, ami
nagyszerű és gyalázatos az ember lelkében… De amit fölszínre vet, az
azelőtt is benn lappangott már a lelkekben!

– Kegyetlen dolgok ezek! – mormogta Mária nővér.

Olyan reménytelen fájdalom tükröződött vissza a vonásain, mintha a sok
keserűség, amit megcsalt férfiak valaha éreztek, most mind az ő szívére
nehezednék.

Arató a szenvedő asszonnyal szemben mindíg fegyvertelen volt.

– Hagyjuk ezt! – mondta. – A betegségem ingerlékennyé tesz. Talán nincs
is hozzá jogom, hogy bíróként ítéljek… Az igazság relativ valami és
meglehet, hogy Katalinnak is megvan a maga egyéni igazsága… Meglehet –
de én nem értem meg. Én semmit sem értek az egészből.

Most vette csak észre, hogy Mária szeme könnyes.

– Maga sír? De hiszen alig ismerte Katalint! Alig ismert minket…

– Nem akarok a fájdalmába tolakodni, – válaszolt Uzonné halkan. – Nem is
önt, nem is az ön elveszett boldogságát siratom, hanem más valamit,
valamit, amit én vesztettem el.

– Mit vesztett el –?

– Ezt nem volna könnyű megmagyaráznom… Mi alig láttuk egymást, de azért
én a távolból sokat gondoltam önökre – sokat gondoltam Katalinra…
Különösen hangzik, tudom, de mégis úgy van: az önök házassága volt
egyike a kevés szilárd pontoknak, melyek egyensúlyban tartottak engem…
Megnyugvást és erőt adott a gondolat, hogy eszes és jó emberek boldoggá
tudják tenni életüket… Ezért szerettem Katalint és örültem a
boldogságának… Ez a hit az, amit most elvesztettem… Azt hiszem, velem
együtt minden más nő is vesztessé lett… Megint a gonosz véletlen, megint
az, ami kiszámíthatatlan és érthetetlen, amitől én olyan nagyon félek,
megint az győzött az életen… Az élet megint nehezebb és szomorúbb lett…

Az ablakhoz lépett, hogy megszárítsa könnyeit. De aztán meghallotta a
tanár fáradt lihegését és ijedten és szégyenkezve sietett vissza az
ágyhoz.

– Óh, milyen rossz betegápoló vagyok én! Megengedtem, hogy így
felizgassa magát –!

Arató intett neki, jőjjön még közelebb, üljön melléje.

– Ezzel most már le kell számolnunk, – mondta. – Mert van valami, ami
jobban fölzaklat a láznál is.

Az asszony aggódva nézett reá.

– Mit fog tenni Katalin, ha hírét veszi a betegségemnek? – kérdezte
István, mereven Uzonnéra tekintve.

– Ide fog jönni, minden bizonnyal ide fog sietni, – mondta Mária nővér.

– Én is azt hiszem… Lehet, hogy megsajnál, mert hiszen ő jószívű, de
lehet, hogy a közvélemény nyomása alatt jön, mert hiszen ő hiú… Ide fog
jönni és akkor egy új, idegen erő avatkozik bele a groteszk harcba, mely
a férj és az udvarló közt folyik: az asszony nagylelkűsége!

A tanár arca sötétvörös lett, folytatta:

– Mária nővér, én az Úr angyalával viaskodom, – nem akarom, hogy a
hazugság virrasszon az ágyamon, hogy a képmutatás imádkozzék értem!

– Iszonyú dolgokat beszél, – rebegte az asszony.

– Mária nővér, segítsen rajtam!

– Mit tehetek én?

– Tudassa vele, hogy meghaltam. Vele és az egész világgal. Én most a
halál palotájának előcsarnokában ülök… Életem hitelezői és adósai ide ne
jőjjenek utánam…

Kis szünet után tovább beszélt:

– A sziget zár alatt van… Engem senki sem lát, csak maga és Frobisher… A
tanár nem tud magyarul, nem olvas lapokat, sohasem megy ki a partra…
Minden értesítés, ami kijut a külső világba, a maga kezén megy
keresztül, Mária nővér… Ha élve kikerülök innen, mindent megmagyarázok
azoknak odakünn… Ha pedig végleg itt maradok, akkor nem lesz mit
magyarázni…

– A halál nagyúr, hiába ne vegyük az ő nevét ajkunkra, – szólt Uzonné.

– A halál nagyúr… Csak ő védhet meg a gyalázat, a kétségbeesés ellen.

Arató valamit az ágya mellett álló asztalra tett. Valami kerek kis
tárgyat, amely most végigszaladt az asztalon, leugrott a padlóra és
Mária nővér lába elé gördült.

Az aranykarika volt, melyet öt esztendő óta ma vett le először.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A beteg figyelmesen nézett ki a boltíves ablakon.

Az ablakkeret egy tájképet foglalt be, amely szinte valószínűtlen módon
festői volt, mint azok a tájak, amelyeket régi olasz szentképek ablak-
és ajtónyílásain keresztül látni.

Ezüstködös távolságban magányos nagy hegy ágaskodik ég felé, a lejtőit
sötét erdőségek lepik el, a tetején meredeken feltörő, széles
sziklakorona fekszik. Egy kősziget a levegő kristály-óceánjában,
partjait lombhullámok ostromolják.

– Nem látom már a Harkály-hegyet, fekete köd takarja el, – mondta a
beteg.

Odakünn pedig ragyogva sütött a nap…

– A Harkály-erdőben most sok a bölény, nagyon sok a bölény, – kezdte
megint.

Félrebeszélt. Izzó szemmel nézett körül a szobában.

– Hol a bikafej, mit a múlt héten hoztam –? Itt kell lennie – a
barlangban!

– Maradjon csendben! – könyörgött Mária nővér.

A beteg tétova tekintete megakadt egy régi nagy bőrszéken, melynek
liraalakú támlája volt… Elmosolyodott.

– Ott van, látom… Hatalmas szarva van – úgy-e?

Felkönyökölt ágyában.

– De a fekete nagy bika, amelyet tegnap nyomoztam ki az erdőben, nagyobb
volt, sokkal nagyobb!

Visszaroskadt és nehezen lihegett.

– A bestia megöklelt… Minden csontom összetörte…

– Maradjon nyugton! – könyörgött Mária nővér.




Bikaölő

Valaki fölriadt mély álmából…

Olyan feneketlen, forró mélységekből bukkant föl, mintha a teremtés
ősködéből jönne.

Keresni kezdett a vak homályban és fölfedezte önmagát, a pihegő rejtélyt
az élet partján.

Megdöbbent örömmel fogadta a prédát, mit a sötétség tengere dobott az
ölébe… Óvatosan vizsgálgatta, ravaszul megleste.

Ki vagy te, mi vagy te, mélységek gyermeke?

Semmi válasz.

Tépelődve összeszedegette az emlékeket, melyeket magával hozott az
ezeréves álomtengerből.

Tíz emberélet emlékeit találta magában, vadul összedobálva… Melyek az
igaziak?

A tudós, a zsoldos katona, a szántóvető, a tengerész, a kalandor, a
bölényvadász – melyik vagyok én?

Vigyázat! El ne tévedjünk az évszázadok rétegei között!

Egyszerre tüzes fájdalom villámlott át a tagjain…

A bölény – a fekete bölény!

Most már tudta: ő a bikaölő.

Egészen ébren volt, mindenre visszaemlékezett…

Tegnap volt, hogy a hegyekben az öreg bikát nyomozta, a legnagyobbat,
mit valaha bölénycsordából kivertek.

Szellő nem mozdult az őszi alkonyban, az erdő fekete lombrostélya mögött
sárgán lángolt az ég és ekkor a kristályos csöndet hirtelen szilánkokra
zúzta valami rettenetes, mélyen hörgő bömbölés.

A bika jött! Nem látta, de érezte: a föld úgy dobogott alatta, mint egy
megrémült szív…

Ekkor megnyiltak a bokrok és egy menekülő emberpár perdült el a bikaölő
mellett.

A felesége volt, Talita, és egy idegen férfi.

El nem eresztették egymás kezét, összefogózva, egyetlen sápadt
felhőfoszlánnyá olvadva libegtek a vastag fák között, lefelé a lejtőn…

A bikaölő dermedten tekint utánuk. A dárda reszket kezében – életében
először.

A bika pedig jön… A bőgése tengermorajlássá nő, a fák, a levegő, a
sziklák hörögnek és a bikaölő ereiben is bömbölni kezd a vér…

Dühöngve fölugrik – a bárdomat!

De valaki átkarolja, szelid erővel lefogja.

Valaki könyörögve csitítja.

– Talita, te vagy –?

– Mária nővér van itt…

Talita többé nem jön vissza.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Itt fekszik összetörve, legyőzötten, a fájdalomtól vonagló tagokkal, a
gyalázattól hörögve… A letiport bikaölő.

Bordás sziklaboltozatot lát a feje fölött, a fekete boltozaton vörös
tűzfény hullámzik, – a tűzfénytől cinóbervörös bölényszarvakat lát, régi
diadaljeleket…

Ez az ő tanyája, a bikaölők barlangvára, tegnap még hangos volt Talita
nevetésétől.

Most már látja egész életét, mely tarka gömbként fogja körül…

… A bölényvadászok fönn laknak a Harkálykő tetején. Ezt mindenki tudja.
Arany felhők között laknak, ezüst sziklák fölött, magasan a kéklő erdők,
a ködszínű völgy fölött. Kevély magányban az élet feje fölött.

Vagy talán csak álom mindez? Csak mese? – Lehet, hogy egy beteg ember
forrongó vére, rég elporlott apák öröksége, emlékszik elmúlt
évezredekre.

… Hajdan a bölényvadászoké volt minden hatalom.

De idegen nép tört rájuk, szapora, falánk, visító vándorpatkány-emberek,
nem vadászok, csak hurokvetők, – azok fölfalták a hatalmukat.

Az északi széllel jöttek, mint az őszi köd, százan voltak egy ellen.

A föld a hurokvetőké lett, de a felhők a bölényvadászoknak maradtak.
Azóta csak egy szabad sziget van a levegő azuros oceánjában: a hegytető.

De azt is kerülgeti már a szürke patkánynép.

Ha rájuk tekint a beteg: furfangosan meglapulnak, kővé, fagyökérré
merednek, – ha elfordul: ütemre fölemelik lábukat, egy lépéssel följebb
kúsznak…

Hahó, bikaölők, fegyverre!

A beteg ordít, – egy hüvös kis tenyér fekszik a forró homlokára –
megnyugszik…

– Hagyd itt a kezed, Talita!

– Mária van itt, tanár úr…

„Tanár úr.“ Csillagok messziségéből valami ismerős kis fény dereng…
„Tanár úr.“ De a fény megint elalszik.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

… Talita a hurokvető leánya… Édesapja öt juhot kért érte, de a hurokvető
ifjak drágálták.

A völgyben veszik, adják, elcserélik a leányokat, a szepegő, fehér
állatokat… A völgyben nincs ára az asszonynépnek, – aki tizet akar,
tizet is vehet…

És fönn, a hegytetőn, egy férfiélettel fizetnek minden asszonyért.

Fullasztó meleg van!

A hurokvetők máglyát raktak a völgyben, virágos hajú leányaik táncolnak
a tűz körül…

A tűzfény messzire csillog az éjszakában, lecsalja, leszédíti hegyeikről
az ifjú vadászokat…

Ha hurokra kerül a bölényvadász, a hurokvetők karóra ütik a fejét. Aki
hegyormon lakik s egy asszony kedvéért leszáll a völgybe: karót érdemel!

És mégis lejönnek az ifjú vadászok. Némán ereszkednek alá, mint éjjeli
felhőfoszlányok…

A tavaszi éj teli van forró illatokkal. A völgy teli van virággal,
asszonnyal – fönn, a sziklákon, egyik sem terem.

Lengő hajú leányok szökdelnek át a fölcsapó lángon… A fekete bozótból a
férfivágy száz izzó szemmel nézi a lágyan és acélosan repülő ifjú
testeket.

Most Talita száll a máglya felé… A láng fölcsap, – hosszú haja lobogó
tűzcsóva…

Segítség! Megég!

De nem, – bolond álom volt!

A beteg fölébredt… De jó, hogy fölébredt! Nincs itt máglyatűz – a
tavaszi verőfény villog a lomb között… Ezüsthangú tücsökkórus muzsikál
és az erdei forrás üdén zúg…

A beteg fölébredt…

És egyszerre édes asszonyi kacagás gyöngyözik a bikaölő szívébe,
belefonódik a vízzúgásba, mint hárfahang a tülökszóba.

Lenn, a sziklakatlanban, meztelen nő áll, dideregve és kacagva kinálja
oda ifjú testét a forrás kristálysugarának.

A fekete báránybőre, mit leoldott csipőjéről s a potrohos agyagkorsója
ott hevernek a parton…

Egyedül van az erdőn. Piros virágot tart a fogai közt, két karját
magasra emeli, a teste kecsesen vonaglik a hideg vízben.

A tavaszi nap keresztül ragyog a zöldarany kupolán, zöld sziklából zöld
selyemvíz folyik és a karcsú leánytest márványán zöldarany fényfoltok
remegnek.

– Óh, hogy szomjazom! – sóhajtja a beteg.

Egy puha kar vigyázva felöleli forró fejét, ő hosszan iszik.

– Köszönöm Talita!

– Nem Talita, – Mária van itt.

A lázfüggönyök megritkulnak, gyöngyszínű fény dereng – egy jólismert arc
hajlik az ágy fölé.

– Hogy jöttél te az erdőbe, Mária?

– Szobában vagyunk, nem erdőn.

– Hát nem hallod az erdei tücsköket?

– A tücskök a nyitott szobaablak alatt cirpelnek… De most már aludnia
kell!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aludni kell!

A vén bikaölő azonban ott guggol a betegágy mellett… A haja hófehér, a
szeme hideg, az arca olyan, mintha vörösrézből kovácsolták volna – erős,
gonosz. És mégis úgy hasonlít az ifjú beteghez, olykor azt hiszi, ő maga
az.

A völgyből ne hozzál asszonyt a hegytetőre. Hiába hozod: a légies teste
feljő, de az agyaglelke lenn marad. A völgy egyszer visszaveszi tőled a
leányát s ha gyökeret bocsájtott a szívedbe: vérezni fogsz. A völgy
örökké fölfelé sandít, azt hiszi közelebb jut a hegyormokhoz, ha lehúzza
magához, ami odafönn van… A völgyben öt juh egy asszony ára, de ha egyik
följutott a hegytetőre, érte tizet is megadnak… Ha sugárkoronát teszel
asszonyod fejére: leviszi a völgybe: – lám, én tíz juhot is megérek! A
büszkeséged biborpalástjával söpri majd a völgy porát, hadd írigyeljék
érte a hurokvető asszonyok!

A beteg elhessegeti a gonosz öreget – aludni kell!

Fülére húzza az éjszakát, mint valami takarót és ekkor újabb és újabb
felhőtakarók ereszkednek le reá, – ő mélyen benn fekszik a bársony
éjszakában.

Tőle messzire kékezüst köd világít szeliden: a hold besüt a barlang
száján.

És ekkor ráborul a bikaölők szent és rettenetes magánya…

De hallgasd csak –! A vas csendben szelid, meleg, lágy, ritmikus
kopácsolás válaszol a férfiszívnek… Egy édes, fáradt árnyék remeg
mellette… Egy forró, alázatos hang susogja:

– A nevem Talita, a völgyben születtem, a hegyekbe vágytam és ha akarod,
uram, a szolgálód leszek!

Az éjszaka száz tücsök-hangja ezüstös zsolozsmába kezd:

  Nekiindult az úttalan útnak,
  Keresztül törtetett tüskés bozótokon,
  Átlopta magát az őserdő medvetanyáin,
  Sápadtan, makacsan fölkúszott a felhőbe nyúló falon,
  Alvajáróként lépdelt a szédítő mélységek fölött,
  Vérző lábbal, roskadó inakkal, szakadó szívvel –
  Följutott a hegytetőre!

… A beteg hirtelen belehahotázik a sötétségbe.

De hiszen ezek mind együgyüségek – gyermekes agyrémek!

Én Arató István vagyok, doktor Arató… a járványkórházban fekszem, –
tifuszom van és lázálmok gyötörnek…

Egyetemi tanár vagyok, a huszadik században élek – semmi közöm a
bikaölőkhöz, a hurokvetőkhöz!

Semmi közöm hozzájuk, – de mégis jönnek a hurokvetők, megint jönnek a
szürke lázemberek.

Ha rájuk toppantok: ijedten lebuknak, fakó görönggyé mállanak; – ha
elfordítom a fejemet: vihogva fölpislognak, egy ugrást előre ugranak…

A völgyben öt juh az asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre,
érte tizet is megadnak.

… Most ott guggolnak széles sarlóban a posványparton és Talitára
meresztik a buja szemüket…

Tőlem mereszthetik, tőlem ugyan kuruttyolhatják nászdalukat, az
emberpofájú varangyok – én Arató István vagyok, én tudom: mindez csak
álom!

De ha álom is, ha százszor álom is: Talita mért bámul le mindig a
völgybe?

Ott függ a hegygerincen, mint útra kész felhő feszíti a vitorláit…
Délben még aranyfelhő volt, estére fakó vándorfelhővé halványodott…

… Valami közeledik… Valami névtelen, alaktalan, fekete rémület ágaskodik
a ködtengerben… Nagypúpú, óriás felhőbika torpad ki a mélységből…

A szeme vérben izzik, farkával a szügyét vágja, öklelve leereszti
rengeteg fejét…

A fekete végzet jön…

A bikaölő szoborrá dermedten áll… A szíve vadul zakatol… A sziklák
súlyos ütemben rengenek… Valami bősz, fenyegető, harsogva növekedő
kalapálás tölti be az egész mindenséget…

Ekkor egy édes, lágy kis kéz simít végig a beteg lüktető halántékán. Az
éj minden tüzes rémülete ellobban, párává lesz.

– Ki van itt? – kérdi.

– Mária… Nem ismer rám?

– Te vagy Mária, Álarcos Mária, a bikaölők patronája…

Nehezen liheg, majd újra beszél:

– Amíg erősek és ifjak voltunk, elrejtetted arcodat… De ha egyet
közülünk megöklel a fekete bika, leveted álarcodat…

Az asszony nem szól semmit.

– Most már mindig itt maradsz a barlangban? – nyughatatlankodik a beteg.

– Itt maradok. De ez nem barlang, hanem pavillon.

Pavillon! A beteg tépelődve forgatja, feszegeti a különös szót. Úgy
sejti, valami mesés magja van, – ha ki tudná hámozni, sokat nyerne vele…
De a kerek, sima szó kiugrik ügyetlen kezéből, elmerül az álomtengerben…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egyszer aztán – egy óra vagy egy hónap múlva – kinyitja a szemét.

Valami szelíd, tündéries ragyogásban gyönyörködik.

Sokáig figyelemmel nézi, mi lehet, – végül megérti: az ablaküveg kis
szivárványt vet a meszelt falra.

A fény eltünik, egy jólismert fej hajlik az ágy fölé.

– Aludt, tanár úr?

– Aludtam, köszönöm… De maga megint egész éjszaka virrasztott?

– Óh dehogy, – közbe én is aludtam a székben – kevés alvással beérem…
Különben hogy érzi magát ma?

– Azt hiszem, alig van lázam… Hanem vad éjszakánk volt, Mária nővér!

Uzonné a reggeli tejet készíti.

– Nyugtalan volt…

– Sok sületlenséget beszéltem, – képzelem!

– A fekete bikával volt baja, – a hurokvetőkkel… És egy nevet
emlegetett: Talita.

– Felhőkkel álmodtam.

– Az jó, – hiszen ön szereti a felhőket.

A tanár megint a kis szivárványt nézi a falon.

– A hurokvetők felhők… foszladozó, szürke felhőiszap az ég alján… a
fekete bika is felhő… aranyperemű zivataros felhő…

Mária nővér magasan az ablak felé emeli a poharat és beletölti a tejet.

– Talita is felhő? – kérdezi.

A beteg bágyadtan bólint, inkább a szemével, mint a fejével.

– Felhő… Reggel rózsaszínű volt, délben aranyfényű –

– És este –?

– Este már semilyen sem volt… Föloszlott a szürke felhőiszapban…

Mária nővér az asztalra teszi az üres poharat, most a mosdótálat hozza.

– Mondok valamit, Mária nővér, – kezdi megint a beteg, – de el ne
áruljon, mert ez a hegylakók nagy titka…

Uzonné kérdően tekint rá, – vajjon még most is félrebeszél?

– Nem fogom elárulni.

Arató István megmondja neki a titkát:

– A vonuló felhők fölött örökké kék az ég.

Mária nővér kissé elgondolkozik, nem szól semmit, de valami nagyon szép
vidámság világítja meg az arcát, az egész szobát.




A vonuló felhők fölött

Néhányszor még ijesztően felszökött a láza, a visszavonuló ellenség
egyszer-másszor még sarkon fordult és rávicsorította a fogát, de a
támadásai már bágyadtabbak lettek és egy nap a sötét erő, amely
nemrégiben egy bádogkulacs nyilásán bukkant ki, hirtelen elsülyedt
megint valami ismeretlen mélységben.

Arató szervezete győztesen került ki a mérkőzésből.

A „győző“ ott állott az élet hídján, sovány, szomorú, öreges ember lett
belőle, a feje szédült, a szeme káprázott, szinte sajnálta, hogy vissza
kell megint térnie az életbe.

Az élet nem vonzotta, veszedelmesen temetőhöz hasonlított, teli volt
rejtelmes fölirású nagy kövekkel és ő nem sietett megtudni, mi fekszik
alattuk.

Majd holnap! Ma még itt marad a szigeten…

Az ünnepélyes jegenyefasor, amelyen botjával végigtapogatta magát, olyan
volt, mint az alvilági árnyékok sétahelye.

Fakó kis katonák, akik nem kellettek sem a kolerának, sem a tifusznak,
sütkéreztek méla csöndben.

Csak a vadgalambok búgtak olyan forrón és fájdalmasan, mint az életre
szomjazó szegény lelkek.

Mária nővér egy régebben érkezett levelet mutatott a tanárnak.

Katalin írása… A kórház tekintetes parancsnokságához címezte, szíves
értesítést kért, mikor menjen le szeretett jó ura sírjához, hogy
végleges és méltó temetéséről gondoskodjék.

Arató átfutotta és szó nélkül visszaadta. Az írása furcsán megváltozott
– és ugyan kitől tanulta ezt a kezét dörzsölő, üzleti udvariasságot?

– De most el kell velem jönnie a régi toronyromhoz, – mondta Mária
nővér, – nem fogja megbánni.

Virágzó bodzafa-bokrok közt bujkáltak, ezer méh döngött a fülükbe.

Odaát, a túlsó parton, ifjú katona ült; épp oly magába merült epedéssel
nézett át a sziget lombfalára, mint hajdanában a kis Arató Istók.

A tanáron, amint széthajtotta a lombot, egyszerre fölindulás vett erőt.

– Péter!

Ő olyasmire emlékezett, hogy a fiút visszavitték megint a harctérre…
Vagy ezt is csak úgy álmodta, mint annyi mást?

– Tudja ő, hogy élek? – kérdezte halkan.

Uzonné bólintott.

– Neki megmondtam. De csak neki.

Ha eszénél lett volna Arató, maga is erre kérte volna.

Péter eleinte meg sem ismerte a bátyját. Midőn azonban meghallotta a
hangját, kigyúlt az arca.

– István!

Mosolygó meghatottsággal nézett át a csöndesen és szélesen zúgó vizen.

Fehér keztyűt viselt a bal kezén, ujjai olyan furcsán-merevek voltak,
mint egy kirakatbabáéi.

– Hogy vagy a kezeddel? – kérdezte a tanár gyanakodva.

– Egészen jól… Most már csak a műkezet várom…

István sárgás arca zöldesre vált.

– Levágták? – kérdezte bizonytalan hangon.

A fiú zavart mosollyal bólintott, – hát igen.

Nem volt még húsz esztendős… Arató István a meghalt édesanyjára gondolt…
Nagyot nyelt és azt mondta:

– Nem baj, Péterke, félkézzel is egész ember vagy. És mi ketten együtt a
három kezünkkel majd csak elbánunk valahogyan az élettel, – nem igaz?

Péter lehajtott fővel, vékonyan és hosszú árnyékot vetve állott odaát a
hanyatló napfényben.

A tanárnak úgy tetszett, mintha már látná arcán a szelíd és ügyefogyott
vonást, amelyet oly gyakran látni nyomorékok arcán.

Egy finom kézre volna most szükség, egy okos kézre, amely félig az
édesanyáé, félig a jó pajtásé, az talán visszavezethetné az ifjúság
verőfényes magaslatára, ahonnan lecsúszott…

Ha az Úr egy angyala női alakot öltene, magához méltó föladatot
találhatna.

De milyen jó szimatja volt Katókának, hogy idejében megugrott onnan,
ahol a fekete bika jár!

Hallgatagon néztek egymásra a zöld vizen át, mind a kettőjüknek a
harmadik jutott eszükbe. És egymás hallgatásából megértették, hogy még
mindig nem jött hír Palkóról.

– Van még valaki, aki sehogy sem akar hinni a halálodban, – szólt később
Péterke.

– Ugyan ki az?

– Ijjártó őrmester.

– Ijjártó… Én azt hittem, szegény embert gerincen lőtték… Vagy ezt is
csak úgy álmodtam?

– Fájdalom igaz… Hetek óta vívódik a halállal.

– És rólam beszél?

– Mindig emleget… Hogy neki beszédje van veled… A négyes barakban
fekszik…

Arató emlékezett rá, hogy az ikrek mennyire szívükbe zárták az
őrmestert.

– Menjünk Ijjártóhoz!

Most már nem várhatott holnapig, rögtön átkelt az élet hídján.

A négyes barakban már díszőrség állott szegény Ijjártó őrmester ágya
fejénél és a láthatatlan őr kaszát tartott a vállán.

De az őrmester azért még nyitva tartotta eszes sárga szemét és tüstént
megismerte a főtörzsorvos urat.

– Jókor tetszett jönni, – mondta bágyadt mosollyal, – vacsorára már nem
tetszett volna itt találni.

Arató tudta, ez nem az az ember, akit jámbor hazugságokkal lehetne
áltatni.

– A kis fiamért van, kérem, – kezdte újra. – Nem igen tudom, mi lesz az
árvámmal…

– Hát az édesanyja?

– Nincs édesanyja, csak mostohája… A fiú az elsőtől való… Jó asszony a
második is, de magával is elég baja lesz és szeretném levenni nyakáról
ezt a nyügöt… Arra gondoltam, megkérem a méltóságos urat, mint országos
férfiút, talán beszerezné valami árvaházba, hiszen katonai árva…

Miféle emberismerő volt Ijjártó őrmester, hogy az urak közül éppen Arató
Istvánra gondolt?

– Gondomba veszem a gyereket, – mondta a tanár habozás nélkül.

És hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak, mindjárt Péterhez fordult:
Reggel utazol, elhozod a fiút.

Ijjártó homályosuló szeme figyelmesen nézte Arató arcát, mintha magával
akarná vinni a vonásait, hogy egyszer majd megismerje megint.

A takaró alól kibújt a keze, – jaj, de leromlott a kemény, szép
parasztkeze! – a két férfikéz egymásba kulcsolódott, egy pufókképű kis
fiú apát cserélt.

Most már rendben volt Ijjártó szénája. Péterhez szólott:

– Irjon levelet, zászlós úr kérem!

– Kinek, Ijjártó?

– Csak a falu bírájának. Nincs senki atyámfia, talált gyerek vagyok…
Hogy tiszteltetem az embereket és hogy meghaltam… Negyvenhét koronám van
az irodában, azt a bíró úr adja oda a feleségemnek.

– A feleségének mit írjak?

– Semmit, – válaszolt Ijjártó kurtán.

– Nem is üzen neki?

– Semmit.

– Hát nem volt jó asszony? – kérdezte Arató.

– Jó asszony volt, kérem, el kell ösmerni…

Egy kicsit hallgatott, majd azt mondta:

– Fiatal asszony, – hadd felejtsen!

Arató fölkapta a fejét. Ez a parasztember, aki kőkemény, meztelen
becsületességgel lépked a halál elé, micsoda kegyetlen megszégyenítése a
selymes csőcseléknek, amely most is ott lebzsel az élet utcasarkain és
élvezeteket koldul!

De az ő álomkóros lelkét is fölrázta… Fölkapta a fejét és érezte, mint
pattog le róla a betegség utolsó iszaprétege.

Ijjártó, mint életében mindig, ezúttal is beváltotta szavát. Mire a
hosszú tálalódeszkán behozták a sorba állított csajkákat a vacsorával, ő
már nem kért a szalonnás kelkáposztából, halott volt.

Nyugodt méltósággal feküdt ott, barnán és mereven a fehér kórházi
párnán, mint saját magának bronzszobra.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Holnap Budapestre utazom, – mondta a tanár, midőn a nagy nyárfák
homályában meglátta Mária fehéren világító alakját.

– Elbírja az utat?

– Elég volt a lappangásból. De ha elvégeztem odafönn a dolgomat,
visszajövök megint. Erőhöz kell jutnom… A lábbadozásom idejét a
Harkályvárban töltöm.

Uzonné megértette a lelkiállapotát: ennek az embernek megint munkára,
föladatokra, kötelességekre, gondokra, harcokra van szüksége.

– Ember Sándor el szeretné kisérni, – mondta csöndesen. Majd hozzátette:

– Péterke az Ijjártó-gyerekért megy? Jó volna, ha asszonyt vinne útjára…
Mert ha a gyerek elkezd bőgni, akkor Péter zászlós meghúzza a vészféket…
A barakok hál’ Istennek kezdenek üresedni, nekem itt már alig akad
dolgom…

– Maga eltalálja az emberek titkos gondolatait, – szólt a tanár.

– Én csak azon töröm a fejemet, hogyan hitethetném el magammal, hogy nem
vagyok fölösleges a világon.

Enyhe kis szélroham zúgatta meg fejük fölött az alvó fákat. Az asszony
egyszerre megállott és szelíden és bátran mondta:

– Nem volna rá mód, hogy Katalint magával hozza a Harkályvárba?

Úgy dobta feléje ezt a kérdést, mint a kötélvéget a parthoz közeledő
hajó felé, – hátha ki akar kötni?

Arató egy fehér kis csillagot nézett, mely magányosan sziporkázott a
faágak közt.

– Katalin ma közelebb van a Kanopusz-csillaghoz, mint a Harkályvárhoz, –
mondta csöndesen.

A kötél vízbe esett. Mária nővér kissé szégyenkezve gombolyította
vissza.

– Ne vegye rossz néven, hogy erről beszélek, – de egyszer beavatott a
bizalmába…

– Magának előttem teljes szólásszabadsága van, magának és a
lelkiismeretemnek, – nyugtatta meg Arató.

– Én csak arra kérem, – kezdte újra Mária nővér, – beszéljen vele. És
addig is ne zárja el az ajtókat… Biztos vagyok benne: egy új Katalint
fog találni, egy Katalint, akit talán nem is lehet felelőssé tenni
mindenért, ami tegnap történt… Ő tegnap még gyermek volt, de azóta
komoly fordulatot vett az ő sorsa is… Hetek óta abban a hitben él, hogy
özvegy, a lelke a halál gondolatával van teli… Holnap pedig viszont
fogja látni azt, akit halottnak hitt… Biztos vagyok benne: egy új
Katalint fog találni. De maga sem a régi Arató István már… Úgy fog vele
szemben állani, mint valaki, aki saját szavai szerint Halál király
előcsarnokából jött vissza… Valaki, aki tudja, mi van a vonuló felhők
fölött… Én nem tudok magának tanácsot adni… Ki vagyok én? Én csak azt
tudom, hogy az élet rövid és szomorú és hogy sok szegény ember az
igazság nevében kegyetlenkedik magával és másokkal… Én csak egy asszony
vagyok, maga azonban megérti az érthetetlent is, jó sorsa tud lenni egy
nőnek, vezetni tudja, – szükség esetén a saját akarata ellenére is…

Mialatt Mária nővér beszélt, István közel volt hozzá, hogy elmosolyodjék
a homályban.

Lám, soha még két nő nem állott egymástól távolabb, mint Uzonné és
Aratóné, de azért őket is valamely asszonyi szolidaritás szálai fűzik
egymáshoz!

Hirtelen elkomolyodott azonban: a csillagfény mellett egy könnycseppet
látott Mária pilláján. Pedig ezt az asszonyt nem öntötték könnyen olvadó
ércekből.

De ez is kárba veszett könny volt, mint annyi más a csillagok alatt; a
könnyek egész oceánja sem tudná elmosni a sziklát, amelyen Arató most
lakott.

Amilyen szent igaz, hogy a szabadság, melyet neki a Halál engedett, egy
nap le fog megint járni, olyan biztos az is, hogy neki nem felesége már
Gráczián Katalin.

Ebben a dimenzióban nem találkozhatnak össze többé a szétfutó sugarak.

A láz éjszakáin egy vulkánlánc tornyosult fel köztük, azon nem repül át
semmiféle énekes madárka.

A csonkakezü Péter, Palkó sorsának komor talánya, Ijjártó, a nagy háború
minden tüzes és megrendítő fájdalma, – azon nem repül át semmiféle
madárka.

Hallgatott, nem akarta megszomorítani Uzonnét. De ez a hallgatásból is
tudott érteni.

– Legalább egyet tegyen meg: menjen el hozzá, beszéljen vele… Nehogy
másoktól tudja meg, amit öntől kell hallania, – könyörgött az asszony.

– Óh igen, beszélni fogok vele. Megmondom neki, hogy nem tévedett: ő
igazán özveggyé lett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Annak idején Ember Sándor vitte föl Budapestre Arató István halálának
hírét.

A fiatal ezredorvos akkor maga is hitt a tudós halálában; unokahúga
előkelő maradt a hazugságban is, és úgy intézte a dolgát, hogy maga
viselje a hamis hír elterjesztésének minden felelősségét.

Doktor Ember boldog volt, hogy most az eleven Arató Istvánt viheti föl.

Meglehetős késésük volt és már esteledett, midőn a gépkocsi megállott a
tanár budapesti szállása előtt.

Arató előre küldte fiatal barátját, hogy előkészítse Katalint a
találkozásra.

Ember izgatottan sietett föl az emeleti lépcsőn, félt, hogy a váratlan
öröm nagyon fölzaklathatná az asszony idegeit.

Gyöngéd aggodalmai azonban kárba vesztek: senkit sem talált a lakásban.

A kis házmesterleány azt mondta neki, ilyen időben az özvegy méltóságos
asszony sétálni szokott a kapitány úrral. Zárás előtt azonban mindig
hazajön. A cselédek meg valahol a szomszédságban mulatnak.

Arató megnézte óráját. Három látogatást kell ma még tennie, – tehát
előre!

Az orvosi fakultás dékánját és Kádár kollégát nem lelte otthon, azoknak
egy-egy előre megírt levelet hagyott vissza, a miniszterét azonban a
lakásán találta, ott nagy meglepetés, csodálkozás, öröm köszöntötte a
halottaiból föltámadtat.

Tíz óra előtt ott volt megint a Dunaparton. Ezúttal ketten mentek föl az
emeletre.

Hiába csöngettek, sem az asszony, sem a cselédjei nem jöttek még haza.

Valaki azonban mégis mozgott az előszobában. Valaki, aki az ajtón
keresztül megérezte, hogy az emberek és állatok teremtője teljesítette
egy együgyü kutyaszív hő vágyát és meghozta a gazdát. Kántor az eb a
boldog izgalomtól őrjöngve ostromolta belülről az ajtót…

És Kántornak szerencséje volt: a gazdája megtalálta zubbonya zsebében az
előszoba aluminiumkulcsát…

Most már akár betelepedhettek volna a lakásba, de Aratót valami
visszatartotta: ez már nem az ő szállása.

Azt vitte csak magával, ami igazán az övé volt: Kántor kutyát.

Megint lementek az utcára. Kétszer-háromszor föl-alájártak a gázlámpák
alatt, akkor a házmester becsapta előttük a kaput.

– Hogy is volna, ha az éjjeli vonattal hazamennénk Oltvára? – mondta
Arató.

Ember Sándor lassankint sejteni kezdte a dolgok összefüggését és
mélységesen elszomorodott.

Magára vállalta, hogy előre kimegy a pályaudvarra és hálókocsi-jegyekről
gondoskodik.

Arató az autót a szomszéd utca sarkára állította, ő maga Kántor
társaságában folytatta kisérteties sétáját az élet kapuja előtt.

Meghalni azonban könnyebb, mint föltámadni: odafönn a sötét ablakok csak
nem akartak megvilágosodni.

Hogy föltűnővé ne tegye magát a Dunaparton, a Belváros felé került.

Már nagyon fáradt volt, egy kihalt utcán bandukolt végig, midőn
egyszerre ismerős gyöngyvirágillatot érzett…

Gyászruhás nő ment előtte, melegen összekapaszkodva kisérőjével, a
délceg katonatiszttel…

Arató Istvánné és Milka százados!

Összesimulva mentek, Milka az asszony hóna alá fűzte a kezét, a két
fekete árnyékalak könyöktől vállig egymásba olvadt…

Az esti szél enyhén játszadozott a fekete krepfátyollal, mintha
menyasszonyi fátyol volna…

A tanár kissé meggyorsította lépéseit, utólérte, elhagyta a szerelmes
párt. Nem nézett rájuk, csak ment előre, kőnyugalommal a maga útján.

A sarkon megtalálta az autót, beszállott, Kántort is fölugratta, – a
pályaudvarra!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Miféle asszony volt ez tulajdonképpen?

Úgy kell lenni, hogy valami öntudatlan gondolkodási folyamat ment végbe
Arató agyában, mert egyszerre kész és biztos eredményekkel találta magát
szemben.

A nagy rejtélyről, mely tegnap még oly nagyon gyötörte, most már tudta,
hogy sohasem volt rejtély.

A megoldása megszégyenítően egyszerű.

Gonoszság, bűn?

Óh Istenem, hát gonosz a vadgalamb, mely a Kamara-sziget berkeiben búg,
– bűnös a tücsök, mely az Oltva partján cirpel?

Ugyanaz a fölséges erő, mely tavaszi estéken vadgalambszárnyakon vonul
el a nyárfák fölött, kényszerítette Katókát is, hogy elhagyja régi
fészkét.

Hiszen igaz, vannak nők, – óh igen, vannak! – akik a fejlődés útján
néhány százezer esztendővel előbbre jutottak, mint a vadgalamb és a
tücsök, de Katóka nem közülök való.

Az emberi lélek erejét és méltóságát nála öt éven át az ura sugalló
ereje pótolta. Amint első ízben megszünt rá hatni az erő: Katalin
visszaroskadt önmagába.

Mindez kegyetlenül egyszerű volt.

Szövevényesnek, rejtelmesnek Arató egy időben azért látta az asszonyt,
mivel nem találta meg benne a jellemvonásokat, melyeket ő eszelt ki és
fogott rá.

Gráczián Katalinnak azonban soha semmiféle belső köze nem volt Arató
István Katókájához, azt ő csak átvette az urától, mint valami idegen,
művészeti motivumot, amelyre azután öt esztendőn át virtuoz változatokat
játszott arany hegedűjén.

Ezekkel a variációkkal, – Változatok Arató István Katókájára – hódította
meg a jó Milka kapitányt is.

Ez volt az ő bájos és együgyü tücsökdala.

Arató István most már harag és keserűség nélkül, azzal a higgadt, sőt
szinte már derült kiváncsisággal szemlélte az asszonyt, amellyel
kisebbrendű természeti jelenségeket szokás megfigyelni.

De mikor már egyszer ilyen szemmel látta, nem időzhetett nála tovább.

Türelmetlen kezek már kidobálták léghajójából a homokzsákokat és ő
elhagyta a lapályt, ahol oly sokáig horgonyzott.

Üdítő szél süvöltött és egyéb lengén gomolygó párázattal együtt elhordta
Katóka ködalakját is a láthatárról.

Világító üresség maradt a helyén.

S ha az utas szívét mégis finom dérként ellepte valami őszi melanchólia:
a búcsúzó integetése már nem Gráczián Katókának szólt, hanem Arató
István ifjúságának, amelynek oly nagy volt az aranytartalma, hogy súlyt
és fényt juttatott Gráczián Katókának is.




Álarcos Mária

Katica korán reggel útra kelt Oltva felé.

Most úgy sem lesz már nyugta, míg ki nem sírta magát István sírján.

Az elhagyatottság érzése, a lelki tériszony, még akkor is szédítette,
mikor a pályaudvaron már a hajnali utasok mogorva sokasága közt járt.

De azután jóleső melegség szivárgott a szívébe: a váróteremben
megpillantotta Milka százados magas alakját.

A kapitány érezte, hogy ideges sietsége, amellyel az este magára hagyta
Katicát, gonosz félreértésekre adhatna alkalmat, azért hirtelen
elhatározással szabadságot vett és kivágtatott a pályaudvarra, hogy
fölajánlja kiséretét az útra.

Maga is örült férfias szereplésének és mivel nála a lelki hullámok addig
szoktak dagadni, míg ellenszél nem kerekedik: a beszállásnál már
huszárosan félrevágta a sapkáját és olyan erősnek és józannak érezte
magát, amilyen egy hat láb magas katona hajnalban egyáltalában csak
lehet.

Nappali világítás mellett a kutyás ember alakja különben sem festett már
olyan rémesen.

Mindenki hallott már ilyenféle rejtelmes históriákat, a végén mindig
kisült, hogy valami együgyüség lappang mögöttük.

Hogy Arató életben lehetne, arra Katica sem gondolt. A gyász és a
részvét mozgalmas ideje olyan erős, befejezett benyomásokat hagyott
vissza benne, hogy akarva sem tudta volna már szegény jó Istvánt élő
embernek elképzelni.

Azt mondta, Oltván Grácziánékhoz fog szállani.

– Mért nem a Harkályvárba? – kérdezte Milka, aki az öreg Gráczián urat,
Katica adatai alapján, még mindig összetévesztette a salernoi Tankred
herceggel.

A Harkályvárban most nem főznek. Az igazi okot azonban elhallgatta
őméltósága: a Harkályvár bútorai nagyon is az István nyelvén beszélnek
és neki nincs kedve hozzá, hogy disputába bocsájtkozzék egy
állótükörrel, vagy szemrehányásokat fogadjon el egy bőrkanapétól.

Gráczián úr azzal a kérdéssel üdvözölte unokáját, hogy mikor megy vissza
Budapestre?

Arató halála körülményeiről ő semmit sem tudott, ezzel összefüggésben
csak az a kérdés érdekelte volna, hogy mi van a tanár úr
végrendeletével?

Fél óra múlva látogatóba jött Milka százados. Ezen mind a két részről
túl kellett esniök.

Még a vasúton magára vállalta, hogy kocsit szerez holnapra, – reggel
korán ki fognak menni a járványkórházba – és most jelenteni jött, hogy
kocsi nincs, az oltvai fiakkeresek nem vállalnak egész napos fuvart.

– Elsétálunk a kertek felé, az öreg Bágyihoz, ha magam kérem, ide adja a
lovait, – mondta Katica.

És mindjárt föl is csillant szemében a régi, győzedelmes
Katóka-pillantás, amellyel valamikor arra csábította Vikus boltost, hogy
a lemért mazsolaszőlőre még rádobjon egy félkanállal.

Gráczián úr kissé furcsának találta, hogy a gyászfátyolos özvegy egy
ekkora nagy darab katonával fog a városba csörtetni, de amióta Katóka a
maga feje szerint méltóságos asszony lett, azóta az öreg úrnak már nem
volt szava etikett-kérdésekben.

Megelégedett tehát azzal, hogy Pilátus módjára mossa a kezét, neki semmi
köze a Kata dolgaihoz, – akárcsak az alibijét készítené elő egy
esetleges főtárgyalás napjára.

Grácziánné viszont az unokájával szemben Bonaparte anyjának enyhén
szkeptikus álláspontjára helyezkedett: Istenem, csak aztán jó vége
legyen mindennek!

Ilyen megfigyelései arra ösztönözték Milka századost, hogy beszéd közben
egészen mellékesen, minden dicsekvés nélkül, inkább bizonyos
szeretetreméltó huszáros léhaság hangján, odavesse, hogy az ő édesapja
fehérneműt szállított a hadseregnek, – gondolom egypár százezer
garnitúrát…

Ezzel el is érte, amit akart: Gráczián, aki katonákról és színészekről
egyformán keveset tartott, a kapitányban tisztelni kezdte az érdemes
apát.

Katica útközben megmutatta Milkának Oltva nevezetességeit.

Most egyszerre olyan meghatott, gyermekes rajongás hangján beszélt a
szülővárosáról, mintha Budapesten egyébről sem álmodott volna, mint az
oltvai köcsögkalaposokról.

A régi fahidon kezdte, melyet Szent Nepomuk még mindig olyan életunt
ábrázattal őrzött, mintha sokért nem adná, ha itthagyhatná ezt az
istentelen fuvarosbandát, amely reggeltől estig káromkodik a meredek
följárón.

Útba ejtették a főutcát is és Katica fölhívta a barátja figyelmét a
Gondviselés krokodilusára.

Szombat este van, a kapuk alól patakokban folyik a szappanos víz, a
sötét udvarokon meztelen karu, vékony bokájú leányok végeznek
erőmutatványokat vödrökkel és kefékkel, közbe igen sokat beszélnek és
hirtelen kővé dermednek, amint egy krepfátyolos nőt vagy egy szőke
kapitányt pillantanak meg a kapu előtt.

Holnap ezek a kis pesztonkák spanyol infánsnőknek öltöznek és elsuhognak
a nagytemplomba.

Oltvának különben határozottan jó napja volt.

A főutcán még virágoztak az öreg hársfák, a vén lábasházak alatt úgy
zümmögtek a polgárok, mint a becsípett darazsak, a csúcsos háztetők
alatt óriás drágakövekként tündököltek az ablakok az alkonyi fényben, az
egész város fölébredt százesztendős álmából, megfiatalodott, mintha
valami szép, belső tűz világítana az ereiben.

Ez a fészek sohasem tudta, mi a háború, vagy ha tudta, már megint
elfelejtette.

Milka kapitány el volt ragadtatva. Ő különben is mindenért lelkesült,
ami régi; egy hasadozó brokátdarab, egy sokfiókú, dohosszagú szekrény,
egy omladozó ház fekete bolthajtása titokzatos, szinte érzékies
gyönyörűséget szerzett neki.

Szenvedélyes műbarát volt, de a régi holmihoz akkor is vonzódott, ha
annak nem volt semmi köze a művészethez.

Az ő vampirtermészete elmúlt nemzedékek életatomjaival szeretett
táplálkozni.

A nyers élettel nem tudott mit kezdeni, élvezni csak azt tudta, amit
mások már megemésztettek előtte.

A művészetet, az irodalmat is azért kedvelte.

Ő Goldmarkkal szeretett, Schumannal imádkozott, Shaw-val nevetett,
Chopin-nel sírt, Nordauval mérgelődött, Wilde Oszkárral elménckedett,
Nietzschevel megőrült.

A madárfüttyöt csak akkor értette meg, ha Wagner már kottára szedte és a
természetet csak másolataiban csodálta, ha aranykeretbe foglalva szögön
függött.

Idegrendszerének szivattyúszerkezete volt, úgy uszkált a világban, mint
a meduza a tengerben és tulajdonképpeni életműködése az volt, hogy
hápogva magába nyelte idegen életek törmelékeit.

Oltva városa olyan melegen fogadta magába, mint a laguna bomladozó
szervezetekkel telített, évszázados iszapja.

Katica büszke volt a sikerre, melyet a szülővárosa aratott, kacéran
drapirozta magát vele, mint egy ócska, szép selyemköntössel, amely jól
illett fiatal arcához.

Hanem a nagytemplom már zárva volt.

Sebaj, holnap úgyis erre kocsiznak, akkor megállanak egy pillanatra,
Álarcos Máriát azonban föltétlenül látnia kell Milkának, az éppen neki
való.

Az öreg Bágyi a kertek alatt lakott, a kolozsvári kapun kívül.

A kertek között valami igen különös dolgot láttak a budapestiek.

Megnyilt valahol egy kapu, csak egy pillanatra, – a rózsaszínű esti
felhő alatt, méregzöld domblejtőn, egy csapat fekete apáca táncolt.

Egymás kezét fogták, kecses és ügyetlen bárányugrásokkal szökdeltek
körbe. (Az utolsó tánc, amit ezek tanultak, a kis gyerekek
körbe-körbe-játéka volt.)

A következő pillanatban megint becsapódott a kapu…

– Ez olyan, mint egy szép és szomorú nyári álom, – mondta Milka.

Katica mindent tudott, ami Oltván történt, azt is tudta, miért van
táncos kedvük a Notre-Dame-nővéreknek.

A régi apácakolostor hozzá volt építve a nagytemplomhoz. Ősrégi, fekete
kőodu volt, a nap sohasem érte, mert a nagytemplom árnyékában állott, –
kertjük nem volt a tisztelendő nővéreknek, az oltvai várban már száz
évvel ezelőtt olyan zsúfoltan laktak, mint a vadméh-fészekben.

Az apácák emberemlékezet óta mindig rövidéletüek voltak, a huszonöt
esztendőt nem sok érte meg közülök.

Ők szegények jámbor együgyüségükben belenyugodtak abba, hogy az Úr korán
szólítja magához a mátkáit, az oltvai közönség pedig megszokta a gyakori
apácatemetéseket, melyeknek érdekességét emelte, hogy a nővéreket fehér
menyasszonyi ruhában szokták ravatalra tenni.

Oltván a tüdővészt romantikusan apácahalálnak nevezték…

Változás akkor történt, midőn Arató István egyszer a nagytemplomban volt
és az apácakórus rácsa mögül többször halk, száraz köhécselést hallott.

A lelki szeme előtt ekkor függöny lebbent meg és ő a maga egészében
látta a szegény leányok tragédiáját. Ez a tudatlanság és a közömbösség
szomorújátéka. Mindenki bűnös benne, maga Arató is.

A kolostor száz esztendő óta meg van fertőztetve. A tüdővész gyalázatos
sárkánya ott gunnyaszt az ősi bolthajtások nyirkos homályában és ifjú
szűzek vérét szívja.

Még aznap fölkereste a püspököt. Az emberszerető és erőskezű férfi volt
és haladéktalanul kiköltöztette a jámbor szűzeket.

Az apácák most a kertek közt laknak, míg föl nem épül új kolostoruk, a
régi rendházból pedig városi múzeum lesz.

Az apácatánc, melyhez a napsugár és a hársfavirág adta a zenét, a
legyőzött szörnyeteg, az agyonvert Halál holtteste körül folyt. Az Urat
dicsőitette – és ha az Úrnak kedve telik jámbor leányzók énekében, miért
ne szerethetné a táncukat is?

– Kolumbus tojása, – szólt Milka, miután Katica végigmondta bús kis
meséjét.

Nevezetes volt, hogy a megjegyzése fájt Katicának.

Újabban, amióta már az a gyanuja támadt, hogy az Arató név fénye
halványodni kezd a homloka körül, olyasmit szeretett volna, hogy
mindenki boruljon térdre, ha kiejtik a megboldogult nevét.

Viszont Milka mostanában úgy viselkedett, mintha emancipálni akarná
magát Arató tekintélye alól.

Az ő posthumus viszonyuk már különféle virágokat hajtott. Nemrégiben
rákapott, hogy egyszerűen csak Istvánnak nevezze és mint bizalmas
jóbarátját emlegesse Aratót. Legújabban megint meghidegült vele szemben,
talán ráunt…

Katica kívánságára a kapitánynak Grácziánék tisztesség- és
petroleumszagú otthonában kellett elköltenie estebédjét.

Útközben egy vén parasztemberrel találkoztak, aki budapesti déli
ujságokat hozott a vasútról. A százados egyet zsebre tett. Lefekvéskor
majd elolvassa a fogadóban.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A Bágyi kocsisának azt mondták: amilyen korán csak lehet! – és a székely
komolyan vette a sarkalást és Katica nagy bosszúságára virradatkor már
megkopogtatta a Gráczián-ház ablakát.

Most már ráküldték a Milka százados nyakára is és harmatos hajnalon az
özvegy és a jóbarát megkezdték zarándokútjokat a szeretett halott
sírjához.

– Egészen kedves kirándulás lesz, – gondolta magában Milka, midőn
rácsavarta a takarót az özvegy térdére.

A nagytemplom kapuja már nyitva volt és Katica a napernyőjével megdöfte
a korán kelő székely hátát.

Azt mondta a kapitánynak, imádkoznia kell Álarczos Mária oltára előtt.

Az ő vallásossága tulajdonképpen azon a kártyás babonáján épült föl,
hogy titokzatos hatalmak őrködnek az ő szerencséjén és a jótékony erők
szimbólumává újabban Álarczos Máriát tette meg.

Az ősrégi templom pincehomályába aranyvörös és ezüstkék ferde
fénygerendákat vetettek a festett ablakok.

A távoli oszlopok közt, az oldalhajó nagy ablakrózsájának szelid
fényében, állott a szárnyas oltár.

Az asszony meglepetten fölszisszent… Csoda történt! Mária levetette
fekete álarcát!

A szive elkezdett dobogni… Otthagyta Milkát, előre szaladt.

Igen, csoda történt.

Liliomfehér homlokkal, tiszta és rajongó tekintettel, édes, fájdalmas,
mindent megértő és mindent megbocsátó mosollyal, büszkén és mégis
gyermekded alázattal, ült felhőtrónusán az álarc nélküli Mária.

Hogyan lehetséges ez? Mi történt itt?

Katica azon vette észre magát, hogy egy titkos gondolatát vette
kergetőbe, egy gondolatát, amely úgy bujdosott-lappangott a lelke
mélységeiben, mint a hal a patak kövei közt.

Ő egyszer régen, – talán álmában volt? – egyszer már gyanította, hogy a
Boldogasszony egy nap le fogja vetni fekete álarcát és akkor ez a
fájdalmasan mosolygó arc fog megjelenni alatta…

És most azt is tudta már, amit eddig hiába keresett, hogy kire
emlékezteti ez az arc: – Ember Máriára.

Ember Mária… Jobbra-balra tőle vasfegyverrel, aranytrombitával a három
bikaölő áll, lágy tekintetét és kevély férfiszáját a Védőasszony felé
fordítva.

Mért szomorodott el úgy Katóka? Úgy elszomorodott, mintha elvesztett
volna valamit, ami sohasem volt az övé és ami mégis többet ér neki,
többet az életénél is.

Milka századosnak tetszett a kép. Ő értett régi festményekhez és
megmagyarázta a barátnőjének, hogy nemcsak az ecsetkezelés, hanem a Szűz
arckifejezése után is meg lehet állapítani a kép korát.

– Ezt az arcot mindenesetre az urbinói Ráfael előtti időkben festették,
– maga emlékszik, ugyebár édes, Filippo Lippi és Fra Angelico Madonnáira
–?

Aratóné nem válaszolt semmit; bár igen levert volt, a szája szélén mégis
egy kaján kis mosoly jelent meg, amely olyan volt, mintha a
Boldogasszony jobbján álló bikaölőtől tanulta volna el.

Odaintette a sekrestyést és megkérdezte:

– Ki festette meg Álarczos Mária arcát?

A restaurálás egy Szakács nevű festő munkája, az oltvavölgyi kórházból
jött és máig itt felejtette magát a plébánián…

Tulajdonképpen csak a facsillár aranyozását bízták reá, de ő egy délután
bezárkózott a templomba, nekiesett az oltárnak és eltüntette Mária
arcáról a fekete álarcot.

Némelyek szidják érte, de a népnek nagyon tetszik a fehér szép
Boldogasszony.

Mialatt a sekrestyés beszélt, Milka százados a festett ablak felé emelte
fejét. Az arcát nem lehetett látni, de a füle paprikavörös volt… Most
már tudta, mit jelentett Katica gonosz mosolya!

– Mehetünk, – mondta az asszony.

A kocsijuk keresztül döcögött a felső kapu alagútján, szinte szédültek a
nagy világosságban, amint kijutottak a középkori rókalyukból.

Maguk előtt látták a nagy Harkályhegyet. A lejtőt borító sötét erdőből,
mint sziget a viharosan hullámzó tengerből, meredeken és keményen
tornyosult ég felé a sziklaorom.

Az ezüstszürke falakra éles, sötétkék árnyékokat vetettek a régi
vízrovások.

– Ott fönn sok barlang van, – mondta Katica. – Némelyikben nagy
bölényszarvakat találtak…

Az Oltva vize fölött, alacsony gerincen, soktetejű régi ház állott. A
fazsindelyes tetők egyik síkja fekete volt, a másikat ezüstfehérre
festette a fölkelő nap.

A kerti fák sötét koronáját is remegő ezüst sarló szegélyezte kelet
felől.

Milka százados azon gondolkozott, hogy miféle festőtől látott hasonló
tájképet, midőn Katica különös, megindult hangon azt mondta: A
Harkályvár!

A százados azonban nem felelt. Még fájt neki a barátnője gúnyos mosolya
a templomban…

A székely megállította a lovakat, majd óvatosan letért a gyepre.

– Megvárom, míg azok elmennek, – mondta.

Egy éneklő emberhullám közeledett dobogó ütemben az úton. Katonák.

Katóka azonban csak a Harkályvárat látta… Az ablakok nyitva, – a vén
Mikulás talán megtudta, hogy ő Oltvára érkezett?

A tetőgerincen galambok röpködnek és búgnak. Egy rozsdafoltos nagy páva
távol ül a többitől, az mindig úgy tesz, mintha titkos bánata volna…

És Katókának egyszerre eszébe jutott Arató-nagyapa kék thékája és az
Arany Hegedű… Hányszor törte már a fejét, hogy mi lehet Alvajáró
királykisasszony meséjének vége!

Azt mondta Milkának:

– Fölmegyek egy percre, – egy könyvet hozok – tüstént itt leszek megint…
Megvár, ugye?

Már le is mászott a kocsiról és sietve bement az alsó kerti ajtón.

Milka némán utána nézett, látta a fekete ruháját, amint eltünt a
málnabokrok mögött és megint fölbukkant a lejtős úton.

Különösnek találta Katica viselkedését, szinte sértőnek… Fölmegyek egy
percre! – Azt is mondhatta volna: nincs kedve velem jönni?

Egy ujságot vett ki a zsebéből és férfi-szokás szerint rosszkedvűen
beletemetkezett. Ezt a lapot tegnap este vette, de elfelejtette
megnézni.

Egyszerre remegni kezdett az ujság a kezében, a ködfátyol mögött, mely a
szemére borult, rajzani kezdtek a fekete betűk…

Arató István tanár él… A halála híre megfoghatatlan tévedésből került
forgalomba… Tifusza volt, az oltvavölgyi járványkórházban feküdt… Tegnap
este a fővárosban járt, hogy személyesen megcáfolja a hamis hírt… Az
éjjel megint visszautazott Oltvára… A felesége ma hajnalban utána
utazott…

Milka százados szeme Katicát kereste. Az éppen most ment föl a széles
lépcsőn, most ért a Harkályvár oszlopos pitvara alá.

Ott fönn egy halott várja! Ha kiáltana neki, még megállíthatná,
visszatéríthetné…

Nem kiáltott. Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, a
zaklikovi zsibbadást… Magába süppedten, rettenetes egykedvüséggel ült a
kocsiban és nézte, nézte, mint lép be a feketeruhás asszony egy zöld
ajtón…

Katóka belépett a zöld ajtón, végigment a folyosón, benyitott a
nappaliba és átment a könyvtárba.

Egy eleven lélekkel nem találkozott – nos, a derék Mikulástól ugyan
ellophatnák az egész házat!

Egy földig érő nagy tükör mellett suhant el, ott megpillantotta magát a
fekete ruhájában és megijedt: Jézus, hogy meghízott megint! Neki dupla
baj a hízás, az arca könnyen valami közönséges, ellenszenves kifejezést
kap, – igazán tenni kellene valamit!

A könyvtárban egyenesen a polchoz ment, ahol Arató-nagyapó füzetei
sorakoztak. Az Arany Hegedűt azonban nem találta helyén.

Ez bosszantó! Pedig biztosan tudta, hogy ő annak idején visszatette…

Körülszaglászott, – óh, de jó szag van itt! Soha nem tudta kisütni, hogy
mitől: de sehol a világon nem volt olyan jó szag, mint a Harkályvárban.

Körülnézett, – a nagy tölgyfaasztalon egyéb írások közt egy kékfedelü
thékát látott… Kezébe vette: nagyapó lendületes és cikornyás írása: Az
Arany Hegedű.

Találomra lapozott benne és gépies sietséggel olvasta:

„Alvajáró királykisasszony künn ült a vizek partján és megszólaltatta
arany hegedűjét.

„Ekkor egy szürke hajó jött a vizen és a hajóból egy szürke asszony
lépett partra.

„A szürke asszony így szólott a királyleányhoz: Ismersz-e, Alvajáró?

„A királyleány megijedt, mert az asszony hangja úgy kongott, mintha mély
pincéből szólna.

„A szürke asszony megint szólott: Ha nem ismersz még, Alvajáró, meg
fogsz ismerni, mert ezentúl mindig veled maradok…“

A mesekút még tovább folydogált volna, Katalin figyelme azonban már
másfelé kalandozott: a szeme egy kék, finom füstkarikán függött, amely
csöndes billenésekkel keresve az egyensúlyt, lebegett a függőlámpa
alatt.

Égő cigaretta feküdt a bronzcsésze szélén… István szokott ilyen
cigarettát szívni, félig titokban olykor Katóka is.

Halálos csönd volt köröskörül, az asszony szíve hangosan és szakgatottan
vert…

Egészen biztos: még valaki van a szobában! Talán elbújt a függönyök
mögött, vagy a szekrény mellett lapul, gonosz kárörömmel leselkedik, – a
következő pillanatban elő fog ugrani, vagy egy ismerős hang, amely
szándékosan elváltoztatja magát, megszólal valamelyik sarokból: Kata –
Kató – Katóka!

De azután végigsimított az arcán – gyerekség! Megijedni egy égő
cigarettától! Kata, Kató – tán homo sapiens volnál, vagy mi?!

Összeszedte magát és nagy energiával kutatni kezdett a könyvtárban…
Minden sarokba benézett, – de sehol semmi!

A kandalló párkányán kerek kis bronzkeret állott, azelőtt Katóka
leánykori arcképe volt a keretben, de most Arató Palkó arca mosolygott
ki belőle különös szomorúsággal… Ki cserélte el a képeket? Mért tette?

A tekintete az íróasztalra esett és ekkor hófehér lett az arca… Félig
teliírt papirlap, – az utolsó sorban még nedvesen fénylik a ténta… Az ő
írása, Istváné!

Odalépett, ráhajolt, meredt szemmel nézte. A lap fején:
Mikroorganizmusok, kétszer aláhúzva. Alatta latin számok, fejezetcímek.
Egy könyv első terve.

Igen, mindig azt mondta, ezt a könyvet meg kell még írnia. Sokszor bele
akart fogni, de nem haladt a munka, tréfásan panaszkodott is, hogy a
házasélet ellustította…

Most belefogott!

Katóka szíve úgy fájt, mint akkor éjjel, mikor a régi Belvárosban
kereste a meghalt urát.

Most megint kereste, végig a szobákon. Az ebédlőbe lépett.

Már közel volt hozzá, hogy türelmetlenül fölsírjon, hogy elkiáltsa
magát: István, hát ne bujkáljon, – én vagyok, Katóka!

De aztán hirtelen szoborrá dermedt, arccal a veranda-ajtónak fordulva.

Emberek voltak künn, az Oltvára nyíló erkélyen.

Az ebédlő homályos volt, Katóka az üvegajtó selyemfüggönyén keresztül
figyelte őket, mintha fénylő fehér ködben ülnének.

A fölkelő nap fényében meglátta őt, az ő urát.

Péterke is ott volt.

És egy nő – Ember Mária! – egy kis fiút tartott ölében, azt oktatta,
hogyan fogja a kanalat… Amint mosolyogva föléje hajolt, egészen olyan
volt, mint képmása az oltvai nagytemplomban.

Kié volt az a gyerek? Olyan erős volt, mint egy kis bikaborjú, a
szemében ötven eljövendő nemzedék életereje csillogott…

Katóka megindultan kereste arcán a családi hasonlatosságot – kié volt az
a gyerek?

Még valaki volt ott: Kántor kutya. Mária mellett állott, fejét a térdére
tette és komoly figyelemmel nézte, hogyan tanul enni a gyerek… Őt nagyon
érdekelte minden, ami az evési szakmába vágott.

Katónak különös ötlete támadt.

Ő, Gráczián Kata, a kis iskolakerülő, belopta magát egy idegen házba, a
híres Arató-házba, ott vakmerően sorra járta a szobákat és most meglesi
a családi reggelit.

Hogy ő volna Arató István felesége? Haha! Egyszer már egy főherceg is
volt az ura, egyszer meg egy angol miniszter… Neki voltak ilyen fura
álomkalandjai.

De azok odakünn az erkélyen nem ismerték őt, ő sem azokat. Azok
összetartoztak, közös gondolatok és közös fájdalmak családi bélyeget
nyomtak az arcukra.

Katóka nem ismerte a gondolataikat és semmit sem tudott a fájdalmaikról.

Olyan idegennek érezte magát itt, mint soha életében sehol másutt.

Ebben a pillanatban Kántor kutya fölemelte a fejét és halkan morogni
kezdett az ajtó felé… Idegent szimatolt!

Nem, Katóka nem akarta, hogy meglássák a gyászruhájában… El innen,
gyorsan el!

Lábujjhegyen visszasurrant a nappaliba, ki a folyosóra, – előrehajolva,
a ruháját összefogva, le a kertbe…

Senki sem látta, csak egy nagyfejű rigó szaladt ijedt csörrenéssel a
málnabokrok alá.

Már közel volt a kiskapuhoz, akkor hirtelen eszébe jutott ő, aki odakünn
várakozik: Milka százados.

Azzal most már mi lesz? Annak valamit mondani kell… Mit mondjon neki?

Megállott a málnabokrok közt, ott senki sem látta, kissé rendbehozta a
ruháját és a gondolatait.

Sírjon vagy nevessen, tagadjon le mindent, vagy mondjon el némely
dolgokat?

Legyen jéghideg a megvetéstől, lángoljon a fölháborodástól, reszkessen a
fájdalomtól?

Lépdeljen büszkén vagy megtörten, beszéljen félvállról, vagy legyen erős
nő, erős a szerelmében: lássa, drágám, ezt magáért tettem, ezt magáért
viselem, de nem bánom, örülök, legalább látja, a magáé vagyok…

A szép Zolky leánya ott állott a málnabokrok közt és sebes kapkodással
vette sorra lelki ruhatárának egyes darabjait, kezébe vette, megnézte,
megint visszadobta a különböző Katákat, Katókat, Katókákat, Katalinokat
és Katicákat, hogy melyiket vegye magára erre az alkalomra.

Miközben szemlét tartott önmaga fölött, az arcán, – mint alig
észrevehető ködös áramlások a tenger tükre alatt, – ellentétes
kifejezések váltakoztak: az öröm, a félelem, a szerelem, a szűzies
szigorúság, a vágy és a lemondás halkan jelzett kifejezése.

Odalenn az úton még mindig vonultak a katonák.

A harmatosan tündöklő nyári reggelen egy szomorú, szép katonadal
hangzott föl:

  Édesanyám rózsafája,
  Én voltam a legszebb ága…

VÉGE




TARTALOM

  Felhők  5
  Katalin  15
  Valaha vagy soha  33
  A hegedűs királyleány  48
  Zaklikov  60
  Goldmark Suite-je  72
  A szfinksz és a nő  83
  Az Aratók  91
  Tavasz a kórházban  105
  Talita Kumi  117
  Katica  126
  Kántor az eb  138
  Az asszony, a forróláz és a kozák  153
  A vágyak szigetén  166
  Bikaölő  179
  A vonuló felhők fölött  189
  Álarcos Mária  202




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***