diff options
Diffstat (limited to '75819-h')
| -rw-r--r-- | 75819-h/75819-h.htm | 6033 | ||||
| -rw-r--r-- | 75819-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 69967 bytes |
2 files changed, 6033 insertions, 0 deletions
diff --git a/75819-h/75819-h.htm b/75819-h/75819-h.htm new file mode 100644 index 0000000..1939624 --- /dev/null +++ b/75819-h/75819-h.htm @@ -0,0 +1,6033 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Az arany hegedű by Ferenc Herczeg | Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} +hr.tb {width: 25%;} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +em.gesperrt { + font-style: normal; +/* font-weight: normal; */ + letter-spacing: 0.2em; + padding-left: 0.2em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.poem { +/* margin-left: 1.5em; */ +/* width: 90%; */ + font-size: 0.9em; + display: table; + margin: auto; + text-align: left; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +.poem span.i4 { + display: block; + margin-left: 2em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption">AZ ARANY HEGEDŰ</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<h1>AZ ARANY HEGEDŰ</h1> +<p class="center"><span class="caption">REGÉNY IRTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-150">HERCZEG +FERENC</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA +BPEST</span></p> +<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">Budapesti Hirlap +nyomdája – 14489</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Felhők</h2> +</div> +<p>A királyi palota barokkupolái feketén és súlyosan sorakoztak az +ég alján, mint az útra kész elefántkaraván.</p> +<p>A budai várhegy fölött széles, aranysárga tűzfolyam ömlött végig +az alkonyi égen. A tűzfolyamon sötétkék felhőgályák vonúltak föl. +Némán és komoran, alattomos sietséggel vitorláztak egymás nyomában. +A fedélzeten bikaszarvú, oroszlánsörényű felhőemberek kuporodtak. +Vajjon miféle vészes rakományt hoztak?</p> +<p>A tanár a Dunára nyíló széles ablakban állott és a vajudó +felhőket nézte.</p> +<p>Egyszerre megint visszaemlékezett arra, amire már régóta nem +gondolt: hogy őt gyerekkorában valami különös, szinte személyes +viszony fűzte az égen uszkáló felhőkhöz.</p> +<p>Hajdanában a felhők voltak az ő játszótársai, mint az ég +angyalai az árva gyerekéi. A képzelete addig gyúrta, formálta őket, +míg fehér asszonyokká, furcsa törpékké, aranyhasú sárkányokká, +emberfejű paripákká nem lettek. <span class="pagenum"><a name= +"Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p> +<p>Voltak neki jóbarátai és voltak ádáz ellenségei az égen. A +szelid felhőasszonyok mosolyogva köszöntötték a kisfiút, ha +meglátták a szülei ház kertjében, a törpék gonoszul fintorgatták le +rá a pofájukat.</p> +<p>De később is, küzdelmes ifjúságában, ha föléje akart emelkedni +az élet porkörének és izzadtságszagának, garabonciás módjára +megnyergelte a felhőket. A ragyogó végtelenségben áramló természeti +erők titokzatos képe egy-kettőre fölemelte őt oda, ahonnan derűs +közömbösséggel nézhette a lenn nyüzsgő liliputiak vásárát.</p> +<p>A tűzfolyamot időközben már egészen ellepték a fekete gályák. +Vajjon miféle rakománnyal terhesek? Lehet, hogy egy új végzetet +hoznak az emberiségnek.</p> +<p>Nagy messziségből halk, egészen halk, mély zengésű hördülés +hallatszott. Éhes felhőoroszlánok követelő szava. A Dunapart +palotái meglapulva néztek farkasszemet a közeledő +veszedelemmel.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A tanár háta mögött, a nagy függőlámpa fénykörében, az asszony +beszélgetett két kis sógorával. Békés és bájos családi kép +volt.</p> +<p>Katalin egy macskakölyköt tartott ölében. Ebben a házban, ahol +nem volt gyermek, szerették az állatot és a virágot. A cica +villámgyors mozdulatokkal viaskodott az asszony illatos kezével, +olykor szeliden megharapta rózsás ujját.</p> +<p>A kandalló mellett nagy fehér kutya feküdt elnyujtózva. Alvást +színlelt, de azért irigyen szemmel tartotta a cicát, amelynek +viselkedését egyenesen botrányosnak találhatta.</p> +<p>A két fiú egyenruhában volt – ők most szolgálták <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> önkéntes +évüket, – jelenleg éppen kaszárnyai kalandokkal mulattatták +sógornőjüket.</p> +<p>– Himmelreich önkéntes házi telefont hozott édesapja gyárából és +azt fölszerelte az őrszobában, – mesélte Palkó káplár.</p> +<p>– Ne mondjad! És minek a telefon? – kérdezte Kata, mintha az +eset roppantul érdekelné.</p> +<p>Péter káplár furfangosan nevetett.</p> +<p>– Arra kell, hogy figyelmeztessék az osztályt, ha Milka százados +belép a kapun.</p> +<p>– No nézd! – mosolygott a sógornő megértően.</p> +<p>– A százados úr persze észrevette a telefont, rapportra rendelte +az egész társaságot és mindenkit lecsukatott…</p> +<p>– De mi nem adtuk ám be a derekunkat, – kapta el a szót a másik +fiú, – mi fényjelzést adtunk az osztálynak…</p> +<p>– Fényjelzést? – csodálkozott Katalin.</p> +<p>– Igen, egy villamos lámpával, amit Himmelreich hozott… Sárkány +Guszti tudja a Morse-jeleket… De Milka százados ezt is megtudta és +megint lecsukatta az egész társaságot…</p> +<p>– A százados csomót keres minden kákán, – mondta Pál, örvendve a +népies szólásnak.</p> +<p>– A múlt héten megtudta az álarcos bálunkat is, – folytatta +Péter.</p> +<p>– Hajhaj! Hát álarcosbál is volt a kaszárnyában? – érdeklődött a +sógornő.</p> +<p>– Igen, az önkéntesek hálótermében. Robek Kornél kimaszkírozta +magát Milka századosnak és lóháton díszszemlét tartott az +osztállyal.</p> +<p>– Ki volt a ló? – kérdezte Kata.</p> +<p>– Én, – vallotta be Palkó szerényen. <span class= +"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p> +<p>– Egypár bundás is feljött a földszintről, azok kifordították az +egyenruhájukat és kócbajuszt ragasztottak… Azt hitték, lesz +innivaló. A mulatság vége nagy pokróccsata volt. Persze, ennek is +becsukás lett a vége.</p> +<p>– Mondok valamit, – szólt Pál káplár ravasz arccal, – de ez még +titok, mert szigorúan tilos: holnap teát főzünk a hálóban.</p> +<p>– Gyerekek, – mondta Kata, – fogadjunk, hogy én már tudom a +teaestély végét. Milka százados le fogja csukatni az egész +zsúrtársaságot. Hiszen ez már olyan, mint a skót balladákban a +refrén.</p> +<p>A két fiú kiábrándultan mosolygott, Péter a kezével legyintett. +Most egyszerre megértették – hiszen ők eszes fiúk voltak, – hogy +milyen éretlenek ők tulajdonképpen.</p> +<p>Az egész fecsegés különben csak arra való volt, hogy jobban +teljék az idő. Péter, Pál és Kata sógornő esze másutt járt, ott, +ahol a hallgatag tanáré. Valami rettenetes izgalom erjedt a +szívükben, ugyanaz az izgalom, melynek magját az idő elvetette már +egész Európában.</p> +<p>– Miféle vadállat az a Milka százados? – kérdezte rövid +hallgatás után Katalin.</p> +<p>A fiúk csodálatosképpen védelmükbe vették a kaszárnyarémet.</p> +<p>– Nem érti a tréfát, az már szent igaz, de jó katona, ideális +katona.</p> +<p>– Vasember! A fél kezével fölemel egy bakát, bornyústul, +mannlicherestül! – mondta Pál áhítattal.</p> +<p>– Geniális ember! – toldotta meg Péter a rajongás hangján. +<span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span></p> +<p>– Azért, mert fölemeli a bakát és a bornyút? – kérdezte +Katalin.</p> +<p>– Geniális muzsikus. Mesésen gordonkázik. Mikor terepfölvételt +csináltunk, egy budai korcsmában ebédeltünk, ott zongora is volt… +Zongorázni is tud. És nem cigányosan, hanem Beethovent, Bachot, +Wagnert, mindent…</p> +<p>Mikor már itt tartott a társalgás, Katalin egy kulcsra járó +dobozból három töltött csokoládét vett elő. Komoly arccal kettőt +odaadott a fiúknak, egyet megtartott magának. Mély csendesség lett, +amint áhítatos gonddal hámozni kezdték a sztaniolt, mert a +nyalánkságot mind a hárman imádták.</p> +<p>A fehér kutya fölkelt a kandalló mellől, érdeklődve, de tempósan +az asszonyához lépett és térdére tette okos nagy fejét. Szalonebbé +átkefélt parasztkuvasz volt, a Kántor névre hallgatott, talán +azért, mert falusi szokás szerint meg szokta énekelni a teli +holdat.</p> +<p>Komolyan és figyelmesen nézte, mit művel Katalin, (nagyon +érdekelte minden, ami összefüggésben volt az evéssel,) közbe +bizalmatlan, sőt rosszaló pillantásokat vetett a ficánkodó cicára +is. Az pedig megszeppent és hirtelen iramodással az asszony hóna +alá menekült. Egészen eltünt a házi kimono kék selymében, csak a +kerek kis feje látszott ki, amint ijedten és mégis hihetetlen +impertinenciával farkasszemet nézett Kántorral. A kuvasz annyira +szemérmetlennek találta a viselkedését, hogy bosszúsan +elvakkantotta magát.</p> +<p>A három gyermek – hisz Kata csak négy esztendővel volt öregebb +az ikreknél – ezen úgy elkezdett kacagni, hogy a jókedvük odacsalta +a tanárt is.</p> +<p>A fiúk egy gyors pillantást váltottak egymással: megkérdezzük +tőle? – Eddig nem merték háborgatni <span class="pagenum"><a name= +"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> gondolataiba merült +bátyjukat, de most a nyelvükre kivánkozott, ami a szívüket nyomta +és ami jobban izgatta és érdekelte őket a kis macskánál és Kántor +kutyánál, sőt jobban még a töltött csokoládénál is.</p> +<p>Lesz-e háború? A háború hetek óta ott függött a szivek fölött, +mint a zivatar a város háztetői fölött.</p> +<p>Péter igen nagyon félt, hogy „megint csak mi leszünk az +okosabbak“, ami Pál nézete szerint „nagy kárára volna a monarchia +tekintélyének“.</p> +<p>Ők ketten már hetek óta olyan epedő türelmetlenséggel várták a +hadüzenetet, mint gyerekkorukban a karácsonyestét és egyáltalában +mindent, ami új és szokatlan, ami meglepetésekkel, felfordulással +és izgalmakkal jár. És valljuk meg: háborúpártivá tette az ikreket +az a sejtelmük is, hogy az ágyúk dörgése kellemesen félbe fogja +szakítani a tanulást az önkéntesi iskolában.</p> +<p>De mielőtt még kimagyarázhatták volna magukat, egy felsőbb +hatalom kért szót: a zivatar.</p> +<p>Olyan rettenetes égzengés támadt, hogy a ház megrendült +alapjaiban. Gyémántos villámkardok százai szabdalták a fekete +éjszakát és harsogó özönvíz szakadt a háború forró lázában álmodozó +város nyakába.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Néhány szót az ikrekről. Mert Péter és Pál ikrek. Féltestvérei a +tanárnak – nekik más édesanyjuk volt – és tizenöt esztendővel +fiatalabbak a bátyjuknál.</p> +<p>Igen hasonlítanak egymáshoz. Ha valamelyiküket külön kapja az +ember, akkor nem könnyű kisütni, hogy Péterrel vagy Pállal van-e +dolga, ha azonban együtt vannak, akkor szembetünő, hogy Péter +valamivel izmosabb, barnább és komolyabb, Pál pedig egy +szikrányival <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span> leányosabb, mozgékonyabb és éretlenebb +is, mint a másik.</p> +<p>Nem tudnak ellenni egymás nélkül, bár állandó torzsalkodás +folyik köztük. Ha Pál valami sületlenséget mond, akkor Péter +lesujtó pillantása arcába kergeti a vért; ha meg Péter kissé +nagyképűen viselkedik, ami olykor ugyancsak megesik, akkor Pál +pukkadozik a nevetéstől, ami viszont Péter arcára festi a szégyen +biborát. Szóval ők ketten igen jól kiegészítik egymást.</p> +<p>Különben feltünően csinos fiúk. Két karcsú Cherubin. A +természetes kecsességük azonban még némi vizslakölyök-esetlenséggel +párosul. Alapjában véve igen szerény fiúk, de mivel néhanapján +attól félnek, hogy valaki mulyáknak tarthatná őket, tehát a +szerénységük olykor minden bevezetés és átmenet nélkül hajmeresztő +vakmerőségbe csap át. A viselkedésük így igen különös vegyüléke a +szerzetesnövendék és Bussy d’Amboise modorának.</p> +<p>A szemük egészen egyforma: nagy, lelkesen ragyogó, tiszta +gyermekszem. Ez a két szempár állandóan meleg hódolattal mosolyogja +körül a sógornőt, akibe a két önkéntes, anélkül, hogy maga is +sejtené, a férfiasság első tavaszi zsendülésével beleszeretett.</p> +<p>Ez az érzés kimondhatatlanul gyöngéden és édesen muzsikál a +vérükben és lehelletszerűen finomszövésű csipkeszőnyegként borul +Katalin asszony keskeny lába elé.</p> +<p>A tanár, aki minden emberi dologban fatálisan éleslátó, oda is +ellát, ahová sohasem néz és jobban megérti ezt a különös dolgot, +mint akár Katalin, akár maguk az ikrek, de nem tartja szükségesnek, +hogy beszéljen róla. Vannak gyöngéd, opálfényű tengeri <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> állatkák, +amelyek szomorú és rút halált szenvednek, ha hozzájuk nyul az +ember.</p> +<p>A sógornőjükért csak rajonganak, de a bátyjukat szinte már +istenítik az ikrek. Ami jóban részük volt eddigi életükben, azt +körülbelül mind a tanárnak köszönhetik. Amióta Arató István, a +járványos betegségekről kiadott híres tanulmányaival, megnyerte a +Nobel-díjat, azóta a fiúk szemében a szellem birodalmának királyi +trónusán ül. Ők maguk a rokonság révén, egyelőre hercegi méltóságra +emelnek igényt.</p> +<p>Szóval, minden jól volna úgy, ahogy van: István bácsi a világ +legkülönb embere, Katalin a földkerekség legfinomabb sógornője, a +fehér kutya igen derék állat, a kis macska, mely Kata ölében +hentereg, roppantul helyes cica, és egyáltalában, élni és nevetni +igen kellemes foglalkozás.</p> +<p>Minden jól volna úgy, ahogy van, csak az a bizonyos nyomás +enyhülne már az emberek szivén…</p> +<hr class="tb" /> +<p>A szél üvöltésén, a mennydörgés és a vízcsobogás lármáján valami +érces hang akart keresztül furakodni. A zivatar dörgése tízszer is +elnyelte, de éles zengésével újra és újra keresztül ásta magát, +előbukkant az éjszakából, mint a mesebeli gödölyék a farkas +gyomrából.</p> +<p>Az ikrek fülelni kezdtek. Egy ezerszer hallott, ősrégi és mégis +új, meglepő, álomszerűen idegen, mély, súlyos és fájdalmas zengésű +szó remegtette meg és nyügözte le a várost: Háború!</p> +<p>Fekete embertömeg szaladt végig a Dunasoron, a vízben gázolva, a +szélviharral viaskodva, mintha maga is alkotórésze volna a +zivatarnak. <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span></p> +<p>Rézkürtök harsogása, rekedt ordítozás kelt versenyre az +égzengéssel.</p> +<p>Az ikrek villogó szemmel néztek össze, majd felpattantak és +kirohantak a nyitott erkélyajtón.</p> +<p>Odalenn a katonazenekar a Rákóczi-indulót játszotta. A +vérforraló hangok kevélyen, panaszosan és fenyegetően üvöltöttek a +harsogó éjszakában, fölverve az ázott házfalak visszhangját. Ez a +magyarság igazi himnusza! Vad és szomorú hangjai mellett hány +kétségbeesett attak tört már össze a kemény kőfalon, mely +rabságában tartja ezt az országot!</p> +<p>Az induló szól és a fölkavart levegőben, mint delfinek a +hajócsapásban, sápadt árnyéklégiók úsznak: a fejedelem kurucai, a +vörössapkások és mind ők, a dicsőséges legyőzöttek, akik Rákóczi +zenekísérete mellett mentek a halálba.</p> +<p>Éljen a háború! Valami imponáló vadság és makacsság volt ebben a +tüntetésben, amelynek tűzével nem bírt sem a szélvész, sem az +özönvíz.</p> +<p>A háború! A békében felnőtt nemzedék tegnap még nem értette meg, +nem is hitt benne. De most, midőn súlyos góliát-lépésekkel +csörömpölt végig az utcán, most minden ablak és minden szív +megnyílt előtte, az emberek fölismerték és mámoros ujjongással +köszöntötték. Ezer esztendős csatamezők gyepe alatt korhadó ősök +vére pezsdült meg az emberek ereiben.</p> +<p>A háború! Az ikrek eszeveszetten táncoltak és rikoltoztak künn +az erkélyen, a szakadó esőben. Katalin pedig lázas sietséggel +összeszedett minden virágot, ami a szobában volt, és kiszórta az +ablakon, a tüntető tömeg fejére, a bevonuló háború vaspatkós lába +elé.</p> +<p>A zene elvonult, beleolvadt a tomboló orkánba és a fiúk bőrig +ázottan polkáztak be az erkélyről. <span class="pagenum"><a name= +"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p> +<p>– Hamar, hamar! A kaszárnyába! Készülődni kell! Éles töltést +kapunk! Holnap indulunk! Talán még az éjjel!</p> +<p>Lángoltak és ragyogtak, boldogak és szépek voltak. +Elsiettek.</p> +<p>Most már tudta István, hogy miféle rakományt hoztak az égen úszó +felhőgályák. Új végzetet hoztak az emberiségnek. Egynéhány embernek +hírt és dicsőséget, ezreknek gazdagságot, százezreknek halált, +millióknak gyászt és szenvedést. <span class="pagenum"><a name= +"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Katalin</h2> +</div> +<p>A zivatar elvonult és éjszakára elcsendesedett a város is. Sok +fiatal asszony még álmában is görcsösen fogta a katonaköteles +urának kezét, de kívül az utcán erélyesen kilépő szöges talpak +csattantak meg, olykor pedig duhaj nótázás hallatszott: a helyőrség +legényei rajzottak a városban, a hadüzenet következtében +megnövekedett önérzettel.</p> +<p>A budai hegyek fölött hosszan elnyúló, sápadt felhők pihentek +mozdulatlanul a holdfényben; az ember azt hihette volna, hogy az +égiháború halottjai.</p> +<p>Arató hálószobája elsötétedett, a tanár ágyában feküdt, midőn +Katalin megjelent a küszöbön.</p> +<p>A kecses árnyékképe mögött világos volt a másik háló. Kék +bársonyfészek volt az asszonyé, a lámpa fénye is kék selymen +szűrődött keresztül, miért is a szoba kissé hűvös és méla benyomást +tett, akár a hableány kristálybarlangja.</p> +<p>Katalin tétován állott az ajtóban.</p> +<p>– Nem alszom, – biztatta az ura.</p> +<p>A selyemkimono megsuhant és az asszony odaült <span class= +"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> az ágy +szélére. Rögtön utána parányi gombolyag galopozott be a világító +ajtókereten; Katalin kis macskája volt, mely púpos háttal és +fölnyujtott farkkal iramodott az asszony nyomában.</p> +<p>Katalin jóideig hallgatagon ült, majd halkan és panaszosan +mondta:</p> +<p>– Nagyon szomorú vagyok.</p> +<p>A háborús mámorra már elkövetkezett a kijózanodás… Amióta +asszony volt, annyira elszokott minden szenvedéstől, hogy ez úgy +hatott reá, mint valami nagy igazságtalanság.</p> +<p>– Szomorú vagyok, félek attól, ami jönni fog… Eddig olyan jó +volt élni! Most tudom csak, hogy milyen jó volt! De most már úgy +érzem magamat, mintha egy rettenetes kéz leemelte volna fejem +fölött a háztetőt…</p> +<p>Egy forró könnycsepp hullott Arató István nyakára. Lám, ez tehát +komoly? Magához ölelte a feleségét. A gyöngyvirágszagú kimonó +vékony selymén keresztül érezte ifjú szívének dobogását.</p> +<p>– Tudja, mit kellene tenni? – susogta az asszony. – Hazamenni a +Harkályvárba, összebújni és aludni és ki nem jönni többet, míg +véget nem ér a háború.</p> +<p>Ezt a mesélő gyermek hangján mondta.</p> +<p>Harkályvárnak nevezték az ő oltvai házukat, ahol házaséletük +első hónapjait töltötték.</p> +<p>István lecsókolta a felesége könnyeit. Eddig még sohasem látta +sírni – de igen, egyszer, de akkor is a boldogságtól – és az +asszonyi könnyek most hulló szikraesőként égették a szívét.</p> +<p>Hát igaz, eddig nyár volt és a közös útjok virágos kerteken +kanyarodott végig. Tegnapról mára ősz <span class= +"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> lett. És +mi lesz holnap? Holnap talán már havas pusztákon fogunk járni.</p> +<p>– Okosnak kell lenni, Kató, okosnak és bátornak…</p> +<p>Katalin dacosan rázta meg a fejét.</p> +<p>– Könnyű maguknak, könnyű a férfiaknak! A férfiaknak a háború +egy vad sport… Aki elesik, az ottmarad és nincs tovább. De aki +itthon marad, de az asszony –!</p> +<p>– Igazad lehet, a háború tulajdonképpen az asszonyszívek +csatája, – mondta elgondolkozva a tanár. – Minden katonát, aki a +harctérre megy, egy anya, egy feleség szíve kíséri. És minden +golyó, amely talál, egy asszonyt sebez meg. Elgondolni is +rettenetes, hogy milyen tömege a fájdalomnak fog itt +fölhalmozódni!</p> +<p>Ezzel ugyan nem vigasztalta meg Katalint…</p> +<p>– Dehát az élet nem majális, – folytatta István, – te pedig, +hál’ Istennek, nem vagy afféle ruhás baba, hanem homo sapiens. +Nemcsak a nemesség, az értelem is kötelez… És minden anyától lett +embernek, legyen him vagy nőstényke, az a kötelessége, hogy +tisztességgel viselje el az élet bajait és hogy méltósággal nézzen +szemébe az elkerülhetetlen végnek, a halálnak.</p> +<p>A halál! Katalin megborzongott… Nem, a halál gondolatával ő +sohasem fog megbékülni, a halált ő sohasem fogja megérteni. Ha arra +gondolt, hogy ő, Katalin, egyszer ott fog feküdni, mereven és +hidegen, égő viaszgyertyák közt a koporsóban, akkor sírni és +sikoltozni tudott volna, akkor úgy érezte, hogy az egész életnek +semmi értéke és semmi értelme nincs.</p> +<p>Katalin hirtelen átölelte István nyakát és odaszorította nedves +és forró kis arcát az uráéhoz.</p> +<p>A tanár ekkor egy kis fájdalmat érzett a mellén, az aranyérem +szorította, mit felesége a nyakában hordott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> A régi +érmet, amely az asszony védőszentjét, alexandriai Szent Katalint +ábrázolta, még leánykorában ajándékozta neki.</p> +<p>– És maga – maga mit fog csinálni? – kérdezte az asszony.</p> +<p>Arató megértette a kérdést, de jó ideig nem válaszolt. Katalin +karjának szorítása azonban mind görcsösebb lett.</p> +<p>– Holnap fogom megtudni, hogy mikor kell bevonúlnom, – mondta +később Arató.</p> +<p>A nyomás a nyakán hirtelen engedett. Ijedt csendesség lett a +szobában.</p> +<p>– De hiszen magának nem kell bevonúlnia! – tört ki Katalin. – +Maga egyetemi tanár – csak egy szavába kerül és fölmentik!</p> +<p>– Abban állapodtam meg a miniszterrel, hogy felügyelője leszek a +határszéli járványkórházaknak. Ott talán hasznomat vehetik.</p> +<p>Katalin egyébként magázni szokta az urát, de most tegezte, +miközben panaszosan mondta:</p> +<p>– El akarsz hagyni? Amióta a tied vagyok, egy napig sem voltam +még magamra.</p> +<p>A tanár megsímogatta az arcát.</p> +<p>– Kata, Kató, hát nem szégyelled magadat? Ilyen komoly időkben +nem illik, hogy akkora kázust csináljunk magunkból.</p> +<p>Katalin némán ült az ágy szélén. Az agya azonban erős munkában +volt. Végül odahajolt az urához és különös, szinte kárörvendő +hangon mondta:</p> +<p>– István, nekem van ám valamim!</p> +<p>– Micsodád van?</p> +<p>– Mérgem van. <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span></p> +<p>– Mérged? Miféle mérged?</p> +<p>– Jó, finom mérgem, – gyorsan és biztosan ölő, fájdalom nélkül +ölő.</p> +<p>– Minek az neked? És hol szerezted?</p> +<p>– Loptam – a laboratoriumból… És azt előre is mondom: hiába +követeled vissza, nem adom! És megtalálni sem fogod soha, olyan jó +helyen rejtegetem!</p> +<p>– Dehát mit jelent ez? Minek neked a méreg?</p> +<p>– Azt jelenti: ha te meghalsz, én utánad megyek!</p> +<p>– Kata! – korholta bosszúsan, de alapjában véve meghatottan a +tanár, – miféle gyerekes beszéd ez?</p> +<p>Az asszony fölemelte jobbik karját, amelyről lecsúszott a bő +ruhaujja, úgy, hogy a karcsú karja fehéren világított a +félhomályban.</p> +<p>– Utánad megyek, Isten engem úgy segéljen!</p> +<p>A tanár ijedelme láthatólag örömet szerzett az asszonynak. +Ragyogott és lángolt a jókedvtől, amint boldog ficánkodással +odavetette magát melléje.</p> +<p>– Megesküdtem, most már rendben vagyunk, barátom.</p> +<p>– Csakhogy az ilyen gyerekes esküdözéseket nem könyvelik ám el a +mennyországban!</p> +<p>– Hát nem te mondtad: tisztességgel viselni az élet bajait és +méltósággal szembenézni a halállal? Hát nem te mondtad?</p> +<p>– Az a halál, amelyről te beszélsz, nem méltó Arató Istvánnéhoz; +az öngyilkosság a zavaros fejű, félművelt emberek kibúvója.</p> +<p>Katalin nem haragudott meg, hanem egészen közel bújt urához és +forró susogással kérdezte:</p> +<p>– Hát mondja: maga tudna nélkülem élni?</p> +<p>Erre nem akart válaszolni a tanár, csak erősen magához +<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= +"Page_20">-20-</a></span> szorította Katalint. Az pedig szárnyukra +eresztette fantáziájának színes sólymait.</p> +<p>– A mérget nem adom vissza… És hidd el, ha téged valami baj ér, +akkor a legokosabb dolog, amit egyáltalában tehetek, ha utánad +megyek… Nem is a fájdalom fog megölni, én egyszerűen csak azért +fogok meghalni, mert nélküled semmi alapja, semmi célja és semmi +jogosultsága az életemnek…</p> +<p>Mint máskor gyakran, úgy most is elragadták és meghatották a +saját szavai. Azt mondta:</p> +<p>– Én csak azóta élek, amióta a tiéd vagyok és csak addig +élhetek, amíg a tiéd maradhatok… Azt hiszem, egészen bátran +visszaadhatnám a mérget, mert abban a percben, amikor te meghalsz, +nekem méreg nélkül is végem lesz… Én a te árnyékod vagyok, melyet a +te profilod vetített bele az életbe. Ha elalszik a fény, akkor nem +kell az árnyékot külön megölni, magától is elmúlik.</p> +<p>Remegett az indulattól, egészen megmámorosodott a saját +szavaitól.</p> +<p>– Nem is házasság, ami köztünk van, sokkal több annál, sokkal +szentebb, mélyebb, szorosabb valami… – susogta elragadtatással. – +Minket nemcsak pap esketett, minket a természet szánt egymásnak és +az Úristen áldott meg…</p> +<p>Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta a szavát.</p> +<p>István mondani akart valamit, de az asszony a szájára +tapasztotta kis tenyerét, hogy most ne beszéljen és édesen sírt +tovább a nyakán.</p> +<p>Azután hirtelen fölkelt. Érezte, hogy most már csak egy szót +mondhat még, ami méltó ahhoz, amit már elmondott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> +<p>– Szeretlek! – suttogta és kiosont a szobából.</p> +<p>István elgondolkozva bámult a sötétségbe.</p> +<p>Egyszerre valami halk és szelid dorombolást hallott maga +mellett. A Katalin kis macskája volt, amely gombolyaggá csavarodva +feküdt a paplanon.</p> +<p>– Kató! – kiáltotta a tanár, – itt felejtetted a macskádat!</p> +<p>Katalin, akinek vetkőződése már előrehaladott stádiumban volt, +egy vidám és meglepett kis sikoltást hallatott a szomszédból, majd +a szobaleánynak csöngetett, hogy vigye ki a cicát.</p> +<p>Közbe nevettek és így a hadüzenet napja elég vidáman +végződött.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Volt valami igazság abban, ha Katalin azt mondta, hogy ő csak +azóta él, amióta Arató felesége.</p> +<p>Ő is Oltván, abban az erdélyi kis városban született, amelynek a +honfoglalás óta Arató István volt a legnevezetesebb fia.</p> +<p>Oltva ősrégi, zeg-zúgos, álmos és bájos fészek. A főutcáját +árkádos régi házacskák szegélyezik.</p> +<p>A sebesfolyású Oltva folyón átvezető fedett régi fahíd mellett +áll a Gráczián-ház. Az öreg Gráczián – ifjabb éveiben némi szerepet +vitt az oltvai takarékpénztár életében – a mi időnkben pufók, +sárgaképű, dülledtszemű ember volt. Keveset beszélt, mindig fekete +selyemsapkát viselt a fején és ritkán ment ki az utcára. A felesége +nevetségesen hasonlított hozzá és elhízott árnyékként tett-vett a +házban, amelyre örökké fülledt, szinte kisérteties csend +borult.</p> +<p>Ebben a házban nőtt fel Katalin. Az öreg Gráczián a nagyapja +volt. A szüleit nem igen emlegette senki, ha <span class= +"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> azonban +történetesen mégis szóba került Kata édesanyja, akkor Grácziánné +asszony sírva fakadt, ha meg Kata édesapját hozták szóba, akkor +Gráczián uram azt mondta: a gazember!</p> +<p>Katalin édesapja Zolky Elemér volt, a szép Zolky, a kolozsvári +színház szerelmes színésze.</p> +<p>A művész egyszer ott nyaralt Oltván, amelynek természeti +szépségeit és klimáját valaki nagyon földicsérte előtte. Zolky jól +érezte magát a városkában, de ebben a főérdem nem a klimáé, hanem +Grácziánék Emilia leányáé volt.</p> +<p>Emilia kisasszony akkoriban már nem volt egészen fiatal leányzó, +a duzzadt és viruló szájával, a gyöngéd nézésű szemével, a gömbölyű +termetével inkább asszony benyomását tette.</p> +<p>Mondanom sem kell talán, hogy Emilia rajongott a művészetekért, +hogy ügyesen festett, jól zongorázott, hogy szépen énekelte a Si +vous n’avez rien à me dire-t és a Hét csillagból áll a göncöl +szekeré-t, hogy emlékalbuma volt, amelyben a városban megforduló +hírességek megörökítették a nevüket és hogy gőgös +visszavonúltságban töltötte napjait, mivel az oltvai aranyifjúság +képtelennek mutatta magát arra, hogy kövesse szellemének magasabb +röptét.</p> +<p>Zolky Elemér beírta nevét Emilia emlékkönyvébe. Többször is +elment még a Gráczián-házba, később mindennapos vendég lett ott, +végül már éjnek idején is látták a fahíd tájékán. Szóval, a baj +megtörtént.</p> +<p>A télen Gráczián uram Kolozsvárra utazott, hogy „komolyan +beszéljen“ a művésszel. A művész azonban meglehetős alávalóan +viselkedett. Hogy ő igazán nem érti, mit akarnak tőle, Emilia +kisasszony elvégre nem iskolásleány már és tudhatta, mit csinál… Az +<span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span> öreg úr birsalmaszínű arca ekkor +céklavörös lett, szó nélkül sarkon fordult megint és hazautazott +Oltvára.</p> +<p>Áprilisban megszületett a gyermek, az anya azonban meghalt. +Pedig a nagytapasztalatú asszonyság, aki az eseményeket intézte, +éppen fordítva tervezte a dolgot…</p> +<p>Mire kis Katóka három esztendős lett, a szép Zolky megint +megfordult a városban. Valószínű, hogy megfeledkezett a régi +kalandjáról, különben talán mégsem ment volna Oltvára +vendégszerepelni.</p> +<p>Valaki emlékeztette reá, hogy neki itt egy kisleánya van és a +művész a színházi próba után, szokott szelességével, betoppant +Grácziánékhoz.</p> +<p>Mikor meglátta Katókát, letérdepelt előtte, megölelte, nevetett +és sírt, miközben valódi könnyeket hullatott, majd bocsánatot kért +Katókától és az egész világtól, és azt követelte, hogy a gyermek +szólítsa őt apukának, mert, mint mondá, a vér nem válik vízzé… Azt +is mondta, hogy most új korszaka kezdődik az ő életének.</p> +<p>Este Bánk bánt játszotta, a babérkoszorút pedig, mit a nőegylet +adatott föl a színpadra, kivitte a temetőbe, Emilia sírjára, miután +előbb leszedte róla a selyemszalagot. Födetlen fővel állott a +sírnál és azt mondta: Emiliám, drága, jó Emiliám!</p> +<p>Az oltvaiak úgy találták, hogy ez kegyeletes, szép cselekedet +volt, Zolky pedig azt mondta a kávéházban, hogy ezzel egy erkölcsi +adósságot rótt le a megboldogulttal szemben.</p> +<p>Másnap megint elment Grácziánékhoz és kijelentette, hogy a +jövőben ő fog gondoskodni Katóka nevelésének költségeiről, ez neki +nemcsak szent kötelessége, de apai joga is. Oly szívhezszólóan +kért, könyörgött <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> és követelődzött, hogy végül is meg +kellett vele egyezni húsz forint havi tartásdíjban.</p> +<p>A művész másnap elutazott és elsején pontosan meg is küldte a +húsz forintot. Két hónapig még rendesen fizetett, de azután megúnta +a dolgot, abbahagyta és Gráczián uram sürgető leveleire sem +hederített.</p> +<p>Katóka nem látta többet édesapját. Később az arcát is +tökéletesen elfelejtette; amire máig is élénken visszaemlékszik +még, az egy aranygombos, égszínkék selyemmellény, amelyet a szép +Zolky a látogatása alkalmával viselt.</p> +<p>Az öreg Gráczián minden komolyabb ok nélkül olyasmit képzelt, +hogy a világ állandóan szemmel tartja az ő családját és hogy +tisztesség és fedhetlenség dolgában a Grácziánoknak fokozottabb +kötelességeik vannak más közönséges halandóknál. Ezért Emilia +leányának bűnbeesése annyira lesújtotta, hogy holta napjáig kerülte +az embereket. Valóságos kriptaéletet élt a vén feleségével együtt +és Katóka lett a kripta harmadik lakója.</p> +<p>Az öreg úr titokban azt remélte, hogy a jó Isten idejében +magához veszi majd a kis árvát. Mivel azonban a jó Istennek +láthatólag más egyéb tervei voltak Katókával, Gráczián uram +melanchóliája elkeseredéssé fajúlt.</p> +<p>Annyit mégis elvárhatott volna, hogy a kisleány alázatos és +mintegy bűnbánó magaviseletével igyekezzék enyhíteni +exisztenciájának szégyenét. Katóka azonban úgy viselkedett, mintha +a szénája legjobb rendben volna.</p> +<p>Ha a lépcsőn ugrándozott, vagy ha sohasem hallott nótákat dudolt +az udvaron, akkor Gráczián szemrehányóan nézett a feleségére. +Hallod ezt, hallod? <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span></p> +<p>Ha kis Kató tarka pántlikát kötött a vékony varkocsára, akkor +nagyapó fájdalmasan fölmordult: Még ezt is?</p> +<p>És mikor a kisleány egy nap kijelentette, hogy szeretne táncolni +tanulni, táncolni, mint a többi kisleány: az öreg úr nem talált a +fölháborodása számára méltóbb kifejezést, mint hogy elkezdett +rémesen hahotázni.</p> +<p>Nem volt szívtelen ember Gráczián, csak rendes polgár volt és +nem tudta elviselni, hogy olyan rendhagyó módon lett nagyapává.</p> +<p>Szegény Katóka úgy élt az ódon házban, mint a molypille a +pókfészekben. Ha megrezdült a szárnya, már kaptak utána a vén +pókok. Még a kályhalyuk is úgy tátotta reá a száját, mintha el +akarná nyelni.</p> +<p>Ez persze nem akadályozta meg a kisleányt abban, hogy szép, erős +nagyleánnyá ne legyen. A csillogó szemével és a kreolos, barnapiros +színeivel olyan volt akkoriban, mint egy sötét La France-rózsa +bimbója.</p> +<p>Tizenhat esztendős korától fogva, amióta már édesbús sejtések +zsongtak a vérében, elkezdett várni. Várta Élet királyfit, aki el +fog érte jönni, hogy kiemelje a kriptájából.</p> +<p>És a tündérmesének megint egyszer igaza lett az élettel szemben, +a romantika megbuktatta a matematikát. Az Élet valóban eljött +Katókáért Arató István személyében.</p> +<p>Senki sem értette, Oltván alkalmasint ma is törik még rajta a +fejüket, hogy a hírneves fiatal tudós, „aki talán a kolozsvári +kontesszek közt is válogathatott volna“, mért vette feleségül éppen +Grácziánék Katókáját. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span></p> +<p>Dehát feleségül vette.</p> +<p>Néhány hónapig a fiatal házasok még ott laktak Oltván, a +Harkály-várban. (A Harkályvár egyébként nem vár, csak afféle +becsületes vidéki kuria. Arató István nagyapja épitette a +Harkály-hegy lejtőjén, valamelyik erdélyi fejedelem elpusztult kis +várkastélya helyén, amelytől a nagyzoló nevét is örökölte.)</p> +<p>Később a fiatalok Berlinben laktak, onnan csak nyári vakációra +jöttek haza, míg aztán Istvánt meg nem hívták a budapesti +egyetemre.</p> +<p>A szép Zolky törvénytelen leányából előkelő asszonyság lett. +Együtt emelkedett az urával, akinek dicsőségében úgy fürdött, mint +a repülő kócsag a napfényben.</p> +<p>És hálát adott Istennek, mert úgy érezte, hogy ő áldott az +asszonyok közt.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Ő, aki áldott az asszonyok közt, ebben a pillanatban ott fekszik +a pehelykönnyű paplanja alatt és nyitott szemmel bámul bele a +hálószoba kék homályába.</p> +<p>A szenvedélyes szavak, miket egy órával ezelőtt az urának +mondott, még remegésben tartották idegeit, agyában még egyre +forogtak a kerekek…</p> +<p>Tiszta dolog: ha István meghal, akkor ő sem élhet tovább. Mérge +ugyan nincs, – hogy lopott volna a laboratóriumból, azt <i>csak úgy +mondta</i>, mivel éppen eszébe jutott, – de ez nem is fontos dolog, +– ha az ember meg akar halni, akkor mindig talál rá módot…</p> +<p>A halál! A képzelőtehetsége, amely hihetetlen mozgékony volt, +akár a patak vize, mohón rávetette magát erre a fekete lyukra.</p> +<p>Máskor rémülten menekült előle, de most megbűvölten <span class= +"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> és remegő +kíváncsisággal sompolygott közelebb.</p> +<p>És mint mindig, most is látta önmagát, kritikus szemmel, hűvös +távolságból…</p> +<p>A hátán feküdt, a mellén összekulcsolt kezekkel, merev +viaszbáb-mosollyal a száján… Fekete draperiák, gyertyák, +virágok…</p> +<p>Érezte a tubarózsák és a tömjén bódító szagát, olyan jól érezte, +hogy elfúlladt tőle a lélegzete…</p> +<p>Hallotta a pap zümmögő és kissé hamis énekét és hallotta az +egyes latin szavakat…</p> +<p>Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt +me…</p> +<p>Az ajtóban feketeruhás emberek szoronganak. Furcsa! Katalin is +köztük áll és könnyes szemmel látja önmagát a ravatalon… Halk +susogás, mormogás van körülötte:</p> +<p>– Szép halott… Szegény asszony, milyen szép! Olyan szelid, +fehér, mint egy szent… Ez az asszony szent volt! Szerette az urát, +a nagy Arató Istvánt és nem tudta túlélni…</p> +<p>Egy nagyszakállú tanár, akit Katalin látásból ismert, fojtott +basszushangon magyarázta szomszédjának, hogy a megboldogultnak nagy +érdemei vannak a tudomány körül is, mert együtt dolgozott az urával +és nem egy fölfedezéshez, amely ma Arató István dicsőségét hirdeti, +az asszony adta meg az ötletet…</p> +<p>– Közös emléket fogunk nekik állítani, – mondta a nagyszakállú. +– A szoborbizottság már megalakult… Ha együtt voltak életükben, +legyenek együtt a halálban is… Mert ez az asszony méltó volt az +urához…</p> +<p>Katalin érezte a szivarszagot és látta, hogy egy könnycsepp +szalad le a tanár hosszú szakállába. <span class="pagenum"><a name= +"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p> +<p>Az persze nem volt igaz, hogy a laboratóriumban dolgozott volna, +de azért a nagyszakállú úr elismerése meghatotta.</p> +<p>A szíve nagyon fájt, sajnálta magát, hogy ilyen fiatalon kellett +meghalnia.</p> +<p>És egyszerre odaroskadt a saját ravatala elé és kitört belőle a +hangos zokogás.</p> +<p>István meghallotta a nyitott ajtón keresztül és rákiáltott.</p> +<p>– Halló! Katóka! Fordulj a másik oldalra!</p> +<p>Azt hitte a jámbor, hogy a feleségének lidércnyomása van.</p> +<p>Katalin valami halk, nyöszörgő hangot adott, mintha ebben a +pillanatban ébredne fel mély álmából, pedig soha még éberebb nem +volt. Vajjon minek alakoskodott?</p> +<p>Az ura erélyes hangja azonban már uj medret vágott a pataknak és +az most arrafele zuhogott.</p> +<p>Ni, hiszen nincs is semmi baj! István ott ásítozik a szomszéd +szobában, erős és egészséges mint a medve, nem is gondol a halálra. +Nem fog a harctérre menni, csak barakkórházakat fog építeni…</p> +<p>Egyszerre világosság derengett az asszony szívében, a tagjait +édes melegség futotta át.</p> +<p>Jókedve lett és nevetett magában, mint az iskolásleány. És +megint látta önmagát messziről, amint vihogva fekszik a +sötétségben, a szomszéd szobában pedig az urát, amint aggódva fülel +az ajtó felé…</p> +<p>Ekkor már pukkadozni kezdett a jókedvtől. És hogy meg ne hallja +a szigorú tanító bácsi a másik szobában, a szájára tapasztotta a +tenyerét és az orrára húzta a paplant.</p> +<hr class="tb" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span></p> +<p>Talán édesapjától, a szép Zolkytól, örökölte azt a képességét, +hogy örökké látta és figyelte önmagát.</p> +<p>Ez furcsa volt, mert életének fontos és szomorú pillanataiban is +maradt benne valami, vagy helyesebben valaki, aki közömbös és éber +volt, mintha mindaz, ami Katalint megijesztette vagy könnyekre +fakasztotta, nem is tartoznék ő reá.</p> +<p>Állandóan szemmel tartotta magát és gyakran az az érzése támadt, +hogy nem is egy, hanem tíz, száz Katalin van a világon. Ezek a +különböző Katák, mindmegannyi lehetőség alakjában, el vannak +raktározva a lelkében, mint a kosztűmök a szinpadi ruhatárban. Azt +veheti magára, amelyiket akarja, amely legjobban illik neki.</p> +<p>Egyik jó, a másik rossz, van szűzies és van szemérmetlen, +nyughatatlan és tunya, őszinte és hazug. Van mindenféle.</p> +<p>De melyik ő maga? Egyik sem, vagy mindegyik. Ha magára veszi az +egyiket, akkor nem ismeri a másik Katát.</p> +<p>Tizenöt esztendős süldőleány korában egyszer az ablak függönye +mögül kileste két oltvai kamasz bizalmas beszélgetését. Az ő +édesanyjáról meg róla magáról beszélgettek. Oda lyukadtak ki, hogy +„tisztességes úriember“ nem veheti feleségül Katókát.</p> +<p>Kató akkor igen elkeseredett és tüstént elhatározta, hogy „rossz +nő“ lesz, csakhogy bosszút állhasson a férfiakon. És mikor ezt +elvégezte magában, akkor már át is alakult egész valójában.</p> +<p>Egyetlen fogással magára öltötte a kokott jellemét, mint valami +színpadi jelmezt. Kacér, gonosz, hideg és számító lett. +<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span></p> +<p>Az arcátlanságával kétségbeejtette a nagyanyját és +felháborította a vén Grácziánt.</p> +<p>Ez addig tartott, míg az oltvai nagytemplomban egyszer a Notre +Dame-nővérek énekét nem hallgatta. Az üvegtiszta, hidegen és mégis +fanatikusan szárnyaló hangok meggyőzték, hogy neki is a Jézus +menyasszonyává kell lennie.</p> +<p>Az orgonazúgásból édes hangokat hallott, amelyek a nevén +szólították. Egy tömjénfüst-karika odaszállott és a feje fölött +lebegett…</p> +<p>Mire hazajött a templomból, maga volt az édes szemérmetesség, a +szűzies alázatosság.</p> +<p>Sokat imádkozott akkoriban, egyszerűen öltözködött, szófogadó és +dolgos lett és ami kevés cicomás holmija volt, azt mind +elajándékozta.</p> +<p>Abban az időben, ha önmagára gondolt, mindig fehér apáca képében +látta magát. A kép azonban lassan elhalványodott, végül egészen +eltünt, mint a fotografia a napfényben, hogy egy újabb jelenésnek +adjon helyet.</p> +<p>Midőn Arató Istvánt első ízben meglátta az oltvai templomtéren, +megmosolyogta a furcsa szabású angol kabátját. Igaz, hogy akkor még +nem tudta, ki a sokzsebű raglan tulajdonosa; azt hitte, valami +kereskedelmi ügynök. Ő akkor még az arisztokratikusan karcsú és +sápadt regényhősöknél tartott.</p> +<p>Később meghallotta, hogy a híres Arató tanár hazaérkezett és +ekkor a Szentháromság-szobor és a Vikus boltja közt +beleszeretett.</p> +<p>A tanár régen a berlini laboratóriumban dolgozott megint, +alkalmasint a nevét is elfelejtette már a vidéki fruskának, aki +Oltván olyan különös pillantásokkal üldözte, Katalinnak azonban +forró rögeszméje lett a <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span> szerelme és a nagy távolságon át egyre +Berlin felé küldözgette vágyainak delejes hullámait.</p> +<p>Persze, más gondja nem is volt a pókfészkében.</p> +<p>Ha a nagyanyja akkoriban elküldte a városba, nagy kerülőutakon a +Harkályvár felé sietett, hogy könnybe borúlt szemmel lássa a +kőküszöböt, melyet Arató István lába érintett…</p> +<p>Nem költött többet nyalánkságokra, a megtakarított pénzén +meghozatta Arató könyveit és bár keveset értett belőlük, fél +éjszakákat olvasva töltött.</p> +<p>Rákövetkező nyáron, midőn a fiatal tudós megint hazajött +vakációra, Oltván már bizonyos híre volt Katóka hóbortos +Arató-kultuszának.</p> +<p>István is hallott róla, nevetett is rajta, de midőn a véletlen +összehozta a leánnyal, nem volt kedve nevetni, annyira meglepte a +forró és követelő energia, amely Katóka szeméből áradt.</p> +<p>Katókában akkor erős elhatározás élt, hogy meg fog halni, ha nem +kell a tanárnak. És lehet, hogy meg is halt volna.</p> +<p>István kiváncsi lett a leányra, ki akarta tanulni, de semmit sem +talált benne, csak a maga tükörképét.</p> +<p>Olybá lehetett venni, hogy Kató egyénisége belefúlladt, +szétfoszlott és elolvadt szenvedélyének mindent betöltő +tengerébe.</p> +<p>Lassan, észrevétlenül, Katóka szerelmes rögeszméjének sugalló +hatása alatt, egy gondolat rügyezett, lombosodott és +terebélyesedett a tanár lelkében, mint a datolyamag a hindú bűvész +kosarában: ennél jobb, ennél inkább neked való feleséget sehol sem +fogsz találni a föld kerekségén!</p> +<p>A leány útját a nászszoba felé három buzgó segítőtársa +<span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span> egyengette: a férfi büszkesége, hiúsága +és asszonyi dolgokban való tudatlansága.</p> +<p>Mert Arató is, mint annyi nagy gyerek, már régen megkötötte +magát, hogy maga fog asszonyt választani, nem törődve a világgal, +olyan asszonyt, aki neki köszönheti mindenét és aki rajta kívül nem +imád semmiféle faragott istent…</p> +<p>Midőn Katókából feleség lett, egy új szereplő jelent meg az élet +színpadán: Katalin, a híres ember hitvese. Ebben a szerepében +tökéletes volt, mert boldog volt és boldoggá tette az urát.</p> +<p>A csalhatatlan ösztöneivel eltalálta, hogy milyen köntös illik +egy-egy szerepéhez. Most nemes szerénységgel kell öltözködnie és +minden mozdulata igazodjék az édes és tiszta komolyság ritmusához… +Az ura sokat dolgozik és nem szívesen jár társaságba… Katalin +sem!</p> +<p>– Hol találhatnék magamnak jobb társaságot az uraménál? – +kérdezte kevély alázattal.</p> +<p>Tökéletes volt és most már érdemes is volt remekelnie, mert az +intimus közönsége már nemcsak az oltvai naplopókból, hanem a német +egyetemek világhírű korifeusaiból telt.</p> +<p>Az ezüstsörényű egyetemi oroszlánok észrevették a szelid és +rajongó pillantásokat, melyekkel Aratóné több évi házasélet után is +állandóan körülhizelegte az urát, és lemondó sóhajjal gondoltak a +saját, tisztességben elhizott és megrezesedett arcú +professzornéjukra… <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Valaha vagy soha</h2> +</div> +<p>Súlyos kerekek dübörögtek az utakon.</p> +<p>Az Atlanti-tengertől a Csendes-oceánig hadseregek vonultak, +komor és baljós sietséggel, mint az égen gyülekező +viharfellegek.</p> +<p>A készülődő nagy förgeteg egyik csukaszürke kis felhőfoszlánya, +egy honvédszázad, éppen most trombitált végig vidáman és hetykén a +budapesti Körúton, Arató Péter és Pál közös vezénylete alatt.</p> +<p>A Rákosról igyekeztek vissza a kaszárnyának lefoglalt iskolába, +a főhadnagy útközben átadta a csapatot a hadnagynak, az viszont a +zászlósnak, míg végül a század sorsa az immár +hadapródjelölt-őrmesterekké előléptetett ikrek kezébe került.</p> +<p>A század élén lépkedtek és rózsás arcukon szinte meglátszott, +hogy mennyire megvetik Pasicsot és mennyire nem félnek Nikolajevics +nagyhercegtől.</p> +<p>Úgy vélekedtek, hogy igen növelné személyes tekintélyüket, ha +minél több ismerősük látná őket, azért meglehetős kacskaringós +utakon vezették vidékről jött és a fővárosi utcalabirintusban +járatlan tartalékosaikat. <span class="pagenum"><a name="Page_34" +id="Page_34">-34-</a></span></p> +<p>Egy szűk utcában az a nevezetes dolog történt, hogy egy +tábornokkal találkoztak. Igazi tábornok volt és olyan váratlanul +kanyarodott be a sarkon, hogy összeütközött Péterkével.</p> +<p>Péter szikrázó szemekkel kardot rántott, mintha embert akarna +ölni, és egy arasznyira a tábornok orrától olyan rettenetes +bömbölésel vezényelte a tisztelgést, hogy az öreg úr ijedten +visszahőkölt.</p> +<p>Szerencsére nyugdijas tábornok volt és így már fölemelkedett az +emberi humor olyan magaslatára, ahol mosolyogni lehet az ilyen +kalandon.</p> +<p>A tartalékosoknak azonban több sem kellett, ők a mosolyon +felbátorodva, harsogó nevetésre fakadtak és így megesett a katonai +fegyelem szempontjából sajnálatos és aggasztó eset, hogy egy m. +kir. hadapródjelöltet saját legénysége kinevethetett egy +altábornagy védnöksége alatt.</p> +<p>Péter különben azt nézte csak, hogy mit csinál Pál. Az jó +testvérhez illően szolidaritást vállalt vele és ha Péter arca +rákvörös volt a szégyentől, akkor Pálé paprikavörös volt.</p> +<p>A sors, mintha csak érezte volna, hogy ezek után valami +elégtétellel tartozik az Arató-fiuknak, útjokba hozta az Angol +kisasszonyok sétáló növendékeit.</p> +<p>A honleányi rajongás, mely a matrózkalapok alul feléjük +csillogott, visszaadta nekik önbecsülésüket.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Az izgalmas várakozás és készülődés napjaiban nem várt +látogatója érkezett Arató tanárnak.</p> +<p>A dolgozó-szobában voltak éppen és Katalin fölolvasta urának a +déli lap táviratait.</p> +<p>Kántor a gazdája lábainál heverészett és mogorva <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> megadással +tűrte, hogy a kis cica, amellyel valahogyan mégis kiegyezett, +megtépázza a fehér fürtös gubáját.</p> +<p>A szobaleány egy névjegyet hozott be.</p> +<p>– Uzon Csabáné, született Ember Mária, – olvasta Katalin.</p> +<p>– Ki az? Ismeri? – kérdezte.</p> +<p>– Egy boldogtalan asszony, – válaszolt a tanár.</p> +<p>– Vajjon mit akar?</p> +<p>– Ember Mária nem akar semmit. Lehet azonban, hogy más valakinek +kell valami…</p> +<p>A különös elüljáró beszéd után maga ment ki, hogy bevezesse a +vendéget.</p> +<p>Egy feketeruhás nő lépett a dolgozóba.</p> +<p>Katalin egy villámgyors asszonypillantással végigmérte és +fölbecsülte.</p> +<p>A ruhája nagyon egyszerű, de jószabású, a cipője, keztyűje +finom… Arca feltűnően keskeny, nagyon fehér; termete túlságosan +karcsú… Szép csak a szeme, de az nagyon szép. Az egyiptomi +piramisokban pihenő királylányoknak lehetett ilyen szemük: +valószínűtlenül nagy, szelid tűzű, barna. És telve van mélységes, +leküzdött fájdalommal.</p> +<p>Katalin tudja, hogy a férfiakat az ilyen asszonyi szem +megmagyarázhatatlan részvéttel szokta eltölteni. Ez talán +visszhangja a régi bűnöknek, miket meghalt férfiak követtek el +régóta elporlott nőkkel szemben.</p> +<p>Kántor, az egyébként oly bizalmatlan parasztkuvasz, fellódult a +szőnyegről és nyájas farkcsóválással Uzonné elé lépett. Úgy +fogadta, mint a legjobb barátait szokta, pedig biztos, hogy sohasem +látta még.</p> +<p>Uzonnén meglátszott, hogy keveset forog emberek közt. Olyan +különösen és idegenszerűen hatott Arató dolgozószobájában, mint az +éjjeli madár, ha déli <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> napfényben végig száll a kerteken. +Teljesen hiányoztak modorából a társas ember tapasztalatai, a +társalgás aprólékos fogásai és szabadkőművesjelei, amelyeket az +avatottak horogként szoktak egymás felé kivetni.</p> +<p>Olyan messziről érkezett és olyan egyedül álló benyomást tette, +mintha valóban a piramis alul jött volna.</p> +<p>Most is, miután meghajolt Katalin előtt és megsímogatta Kántor +fejét, mindjárt a végén kezdte a dolgát.</p> +<p>– Tanácsért jöttem, tanár úr. Úgy hallottam, hogy +járványkórházakat fognak felállítani. Szeretném tudni, hová kell +fordulnia annak, aki ápolónő akar lenni?</p> +<p>István azt hitte, Uzonné valami pártfogoltja érdekében beszél és +kivette a jegyzőkönyvét.</p> +<p>– A járványkórházba könnyű bejutni, oda nem törik magukat. Én is +bejelenthetem az illetőt, ha megmondja a nevét.</p> +<p>– A neve Uzon Csabáné, – válaszolt csendes mosollyal az +asszony.</p> +<p>A tanár meghökkenve nézett a szemébe.</p> +<p>– Ha járványt mondunk, akkor kolerára, tifuszra, himlőre +gondolunk.</p> +<p>Katalin megborzadt, Uzonné azonban csendesen bólintott a +fejével, igen, tudja.</p> +<p>– Szomorú foglalkozás, – mondta István elboruló arccal.</p> +<p>– Valakinek azonban mégis el kell végeznie…</p> +<p>– És veszedelmes.</p> +<p>Az asszony szeliden lehajtotta a fejét.</p> +<p>– Miféle veszedelemről van szó? A halálról? <span class= +"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> Istenem, +most annyian fognak meghalni, annyian, akik fiatalok és +boldogok…</p> +<p>Hirtelen elhallgatott, láthatólag restelte, hogy ennyit is +mondott.</p> +<p>A tanár, aki az asszony szelid nyugalma mögött már megérezte +sziklaszilárd elszántságát, még egy kisérletet tett, hogy eltérítse +útjáról.</p> +<p>– Nem gondolja, hogy az urának szüksége lehet önre?</p> +<p>Mária most fölemelte a fejét és a tanár szemébe nézett.</p> +<p>– Már nincs rám szüksége. Az uram három nappal ezelőtt +meghalt.</p> +<p>Katalin, aki eddig szó nélkül hallgatta a beszélgetést, egy +rémült tekintetet vetett Istvánra, az pedig jó ideig néma maradt, +mintha a gondolataival viaskodnék, majd mély és lágy hangon +mondta:</p> +<p>– Azt hiszem, nincs jogom hozzá, hogy önt távol tartsam a +szenvedő emberektől. Legyen akarata szerint. Meg fogják önt bízni +egyik járványkórház vezetésével.</p> +<p>Mária arcán verőfényes mosoly futott végig. Kissé várt még, majd +zavartan kérdezte:</p> +<p>– Nem írja föl a nevemet?</p> +<p>A tanár akaratlanul elmosolyodott.</p> +<p>– Azt hiszi, hogy azt el lehet felejteni?</p> +<p>Katalin észrevette, hogy Mária fehér arca rózsás lesz. (Ez tudna +szép is lenni! – állapította meg magában.) A látogató meghajolt és +elment, anélkül, hogy kezet fogott volna valakivel.</p> +<p>Kántor utána ment az ajtóig s miután az becsukódott az orra +előtt, leült a hátsó lábaira és figyelmesen nézte a küszöböt. +<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span></p> +<p>– Jaj de különös asszony! – kiáltotta Kata helyéről +felszökve.</p> +<p>– A sorsa is különös volt, – válaszolt István.</p> +<p>– Maga régóta ismeri?</p> +<p>– Iskolásleány kora óta. Kolozsvárra való és ha nem csalódom, +távoli atyafiság is volna köztünk.</p> +<p>– Engem nagyon érdekel… Mért mondja, hogy a sorsa különös?</p> +<p>És Arató elmondta a feleségének, amit Uzon Csabáné, született +Ember Mária múltjából tudott.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Mária szegény leány volt és fiatalon, talán egy-két hónappal a +mi esküvőnk után, ment férjhez Uzon Csabához, – kezdte István.</p> +<p>Uzonék előkelő földbirtokosok az Oltva-völgyében. Mindig azt +állították magukról, hogy hunutódok és különös neveket viseltek. +Csaba édesapját Budának hívták…</p> +<p>Az Uzon név huszonöt esztendővel ezelőtt sokat szerepelt az +ujságokban. Te persze erről semmit sem hallottál? Az történt akkor, +hogy az öreg Uzon Buda, Csaba édesapja, őrjöngési rohamában +kiirtotta a családját és végül megölte önmagát is…</p> +<p>A sokfejű családból csak a kis Csaba menekült meg, aki a +gyilkoláskor Marosvásárhelyen járt iskolába…</p> +<p>Az Uzonoknak különben mindíg az volt a hírük, hogy rigolyás +emberek. Isten tudná, miféle ősi bűnök és gonosz titkok emléke +zakatolt a vérükben… Az öreg Buda is éveken át igen feltünően +viselkedett, az emberek azonban megszokták a bogarait, néha +nevettek is rajta, de veszedelmesnek nem tartották…</p> +<p>Rendesen hajadonfőtt járt a mezőkön, sokat fájlalta <span class= +"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> a fejét, +ha meg kivételesen beszédbe ereszkedett valakivel, akkor mindjárt +Jan Mayen szigetére terelte a szót.</p> +<p>Ifjabb éveiben a különcsége abban nyilvánult, hogy örökké +külföldön utazgatott, és egy izlandi útja alkalmával meglátta Jan +Mayen szigetét…</p> +<p>A kis sziget, az öreg Buda előadása szerint, egyetlen süveg +formájú hegy és elhagyatottan emelkedik ki az örökké zajongó északi +tengerből… Az arra cirkáló hajók ritkán látják, mert rendszerint +ködbe szokott burkolódzni.</p> +<p>Ha azonban ketté szakad a felhőfüggöny, akkor Jan Mayen +megragadó látványt ad. Napos időben úgy tündöklik, mint egy óriás +gyémánt; ha borús az ég, akkor rengeteg szmaragddá lesz… Mert az +egész szigetet jég borítja.</p> +<p>Az öreg Uzon az éjféli nap fényében látta, akkor izzó vörös volt +Jan Mayen, mint az olvadt vas…</p> +<p>Élete végén Uzon Buda mindíg arról beszélt, hogy ő Jan Mayenbe +fog telepedni. Szegény embert sokat gyötörte a főfájás és olyasmit +képzelt, hogy a poláris hideg enyhíteni fogja az agyában lüktető +tüzet, a nagy csend pedig meg fogja gyógyítani idegeit.</p> +<p>Leveleket is írt különböző európai kormányoknak a sziget +megvétele dolgában, választ persze sehonnan sem kapott.</p> +<p>Végül már másról nem tudott beszélni, csak Jan Mayenről. Közbe +egyre növekedő bizalmatlanságot és ellenszenvet érzett a családja +iránt, mert azzal gyanúsította, hogy útját szegi a terveinek. Ebben +persze igaza is volt.</p> +<p>Egyszer aztán elfogott egy levelet, amit a felesége egyik +kolozsvári orvostanárhoz írt. Most már biztos <span class= +"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> volt, hogy +összeesküdtek ellene, elárúlták. Az ingerültsége őrjöngésbe csapott +át és akkor elkövette a szörnyű vérontást.</p> +<p>Az öngyilkos életben maradt fiát, Csabát, magam is ismertem. +Feltünően nemes arcú, szép termetű fiú volt.</p> +<p>A családi tragédia emléke melancholikus árnyékként borult reá, +de ez csak annál érdekesebbé tette a nők előtt. Emlékszem, hogy egy +időben nagy szerepet játszott a kolozsvári farsangon.</p> +<p>Körülbelül hat esztendővel ezelőtt beleszeretett Ember Máriába. +Vagyontalan leány volt és mindenki csodálkozott, sokan meg is +botránkoztak rajta, midőn Mária mégis kikosarazta a gazdag +kérőt.</p> +<p>Úgylátszik azonban, hogy Uzon kitartó hűsége hatással volt +Máriára, mert egy esztendővel később, egy-két hónappal azután, hogy +mi összekeltünk, mégis Uzon felesége lett.</p> +<p>Jó ideig semmit nem hallottam róluk, nem is igen törődtem velük, +de azután egyik kolozsvári kollegámtól különös híreket kaptam.</p> +<p>Csaba hihetetlen durvasággal bánt a feleségével. Elzárta az +emberek elől, minden érthető ok nélkül féltékenységi jeleneteket +rendezett, sőt annyira ment, hogy éheztette és verte a fiatal +asszonyt…</p> +<p>Katalin itt félbeszakította az urát.</p> +<p>– És volt valami oka a féltékenységre? – kérdezte.</p> +<p>Arató erélyesen megrázta a fejét.</p> +<p>– Ember Mária élete olyan tiszta, mint az égen járó felhőé…</p> +<p>(Ha valami szépet akart mondani, mindjárt a felhőire gondolt.) +<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span></p> +<p>Uzon Csabának az volt a rögeszméje, hogy a felesége nem mer a +szemébe nézni, mert egy idegen férfi alakja tükröződik a +pupilláján. Úgy okoskodott, hogy a képet, amit a szem fölvesz, a +látóideg vetíti bele az agyba; ha tehát valakinek állandóan egy +ember jár a fejében, akkor annak képe megjelenik a pupillán.</p> +<p>Ha a megijedt asszony lehúnyta a pilláit Uzon rettenetes, kutató +tekintete előtt, akkor erőszakos és förtelmes jelenetek +következtek.</p> +<p>Mária jó ideig a családja előtt is titkolta szégyenletes +helyzetét, végül azonban nem birta tovább, megszökött az urától, +hazament Kolozsvárra.</p> +<p>Uzon az asszony szökése folytán igazolva látta a gyanúját és ez +annyira fölingerelte, hogy most már nyilvánvalóvá lett az egyszerű +igazság: ez egy szegény őrült, csak olyan, mint volt az +édesapja.</p> +<p>A családja el akarta választani Máriát az urától. Bizonyos, hogy +a betegsége benne lappangott már az esküvője napján is és így +könnyen érvényteleníteni lehetett volna a házasságot.</p> +<p>Mária azonban, amint megtudta, hogy az ura elmebeteg, nem akart +hallani a válásról. Ellenkezőleg, visszament a házába és ápolójává +szegődött.</p> +<p>Szerelmet talán sohasem érzett iránta, de most valami nagyszerű +és fájdalmas anyai gyöngédség vonzotta feléje. Most már nem a +férjét, hanem szerencsétlen beteg gyermekét látta benne.</p> +<p>Amióta nem kereste már a maga igazát, megtanulta, hogyan kell +bánni a beteggel. Hogy lecsillapítsa a féltékenységét, elzárkózott +az emberek elől, egyszerűen öltözködött és tőle telhetően +alkalmazkodott Csaba szeszélyeihez.</p> +<p>Életének utolsó esztendejében a szerencsétlen <span class= +"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> Uzont +kúsza vágyai a sziget felé vonzották, ahol édesapja oly irtózatos +hajótörést szenvedett; a fiú is Jan Mayen jégszirtjére +kivánkozott.</p> +<p>Az ő fantáziájában úgy jelent meg az északi fényben ragyogó +kristályhegy, mintha édesapjának tulajdona volna.</p> +<p>Az öreg Buda ott lakik, arra járt utasok állítólag látták is, +amint csibukozva sétál a parton és várja a fiát. A feje nem fáj már +és Csaba feje sem fog fájni, ha odaköltözik, mert ott nincs senki, +aki tőrt vethetne Mária hűségének.</p> +<p>Uzonné látszólag beleegyezett az utazásba és az utolsó hónapokat +örökös készülődésekkel, tervezgetésekkel, jóformán úti ládák közt +töltötték.</p> +<p>Én akkoriban láttam őket a kertjük kerítésén keresztül. A +megtört szemű Antinous és a fehérarcú asszony karonfogva sétáltak a +fasorban… Talán a legszomorúbb kép, amit életemben láttam…</p> +<p>Uzon Csaba azonban egyedül utazott édesapja után, a mesés Jan +Mayen szigetére.</p> +<p>Az asszonyt, akit oly nagyon szeretett és akivel oly rettenetes +rosszúl bánt, itt kellett hagynia.</p> +<p>Gondolatnak is különös, hogy a szomorú sziget a hullámzó oceán +közepén, odafenn az északi fény régióiban, olyan démoni erővel +tudta vonzani a két hunutód beteg lelkét.</p> +<p>Arató elhallgatott és Katalin is sokáig csendben maradt. Sápadt +arccal, fázékonyan gunnyasztott a karosszékében és elgondolkozva +bámult maga elé.</p> +<p>Végül mégis megszólalt.</p> +<p>– Szomorú dolgok vannak a világon… Mért vannak ilyenek? Jobb +volna nem tudni róluk… <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span></p> +<p>Fölkelt, odalépett az urához és hevesen a melléhez szorította a +fejét. Később a nyakába kapaszkodott.</p> +<p>– Nézzen a szemembe, kérem, – mondta sápadt mosollyal.</p> +<p>A pupillájukban azonban csak egymás arca tükröződött.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Elérkezett a nap, midőn az ikrek ezrede útra kelt Galicia +felé.</p> +<p>Ah, soha még táncos ifjak nem örültek annyira a báli-teremnek, +mint a honvédek a csatatérnek!</p> +<p>Olyan szépnek képzelték a háborút! Egy nagyszerű, szilaj rohamra +gondoltak, amely halomra dönt, pozdorjává tör mindent, ami útjokba +áll… Azután majd megszólalnak a trombiták, megkondulnak a harangok +– virág- és babéreső hull – a dicsőséges zászlók pedig tisztelegve +meghajolnak a hősök sírja fölött.</p> +<p>A sógornő egy-egy vékony nyakláncon függő Szent Katalint +ajándékozott az ikreknek, ahhoz hasonlót, amit maga viselt keblén. +Neki szerencsét hozott Szent Katalin és úgy érezte, hogy az ő +kedvéért ki fogja terjeszteni protekcióját a két fiúra is.</p> +<p>Máskor, ha szóba került a felesége védőszentje, István tréfás +célzást szokott tenni az alexandriai szűz csodálatos disputáló +képességére, amellyel egymásután ötven pogány filozófust át tudott +téríteni a keresztény hitre.</p> +<p>Most azonban nem volt kedve gunyolódni. Végül is ki tudja +megmondani, hogy miféle láthatatlan szálon függhet az ember sorsa? +Az pedig legkevésbbé sem árt, ha a táborban valami arra is +emlékezteti az ifjúságot, hogy van még jóság és szeretet a világon… +<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span></p> +<p>A tanár és Katalin természetesen kimentek a pályaudvarra, hogy +végignézzék a fiúk indulását.</p> +<p>A honvédek föl voltak pántlikázva, akár a falusi vőfélyek; az +ikrek is; ezek azt mondták, hogy a legénység kedvéért, de látható +volt, hogy maguknak is kedvük telik a rikító díszben.</p> +<p>Palika a tábori-konyhák szállítását intézte. Hogy észrevette a +tanárt, az ő tiszteletére fölemelt hangon adott a legénységnek +teljesen fölösleges utasításokat.</p> +<p>A rakodásnál azonban valami fennakadás támadt és a katonák ekkor +az Ijjártó nevet kezdték kiabálni, hogy az majd rendbe hoz +mindent.</p> +<p>– Ő mindenhez ért, valóságos ezermester, pedig csak tartalékos +káplár, – magyarázta Palika a sógornőjének.</p> +<p>– Úgylátszik, a háború új sarzsikat teremtett, az okos +emberekét, – mondta István.</p> +<p>Ijjártó előkerült és egy-kettőre rendbe is hozta a bajt. De +akkor már a hosszú vonat tulsó végéről kiabálták a nevét.</p> +<p>Inas, száraz, igazi kubikos termetü magyar volt, mélyen fekvő, +okos, sárga kutyaszemekkel a bozontos szemöldökei alatt.</p> +<p>Péter a sógornőjét egy parasztasszonykára figyelmeztette, aki a +búcsúzóra idegyülekezett fehérnép sorában álldogált.</p> +<p>Fehér arcú, fiatal asszony volt, háromnegyed részben matyó, +egynegyedben tót divat szerint öltöztetve, a fején valami furcsa +díszt hordott, ami a Budha-szobrok sugárkoronájára emlékeztette az +embert, a virágos selyemviganója pedig olyan kurta volt, hogy +látható volt az izmos, formás lábszára.</p> +<p>A parasztszépségek kedves és áhitatos méltóságával <span class= +"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> viselte a +jelmezét, amely mindenütt széles a világon, kivéve talán két-három +matyófalut, nevetségesnek tetszett volna.</p> +<p>– Az Ijjártó felesége, – magyarázta Péterke.</p> +<p>Az asszony egy arasznyi kis kölyköt fogott a kezén. A gyerek +olyan zömök volt, mint a medvebocs. Haragosan forgatta a szemét, +amely szakasztott az Ijjártó káplár szeme volt, közbe hihetetlenül +erőlködött, hogy öklét a szájába dugja.</p> +<p>Katalin, aki már maga is érezni kezdte Ijjártó tekintélyének +hatását, beszédbe ereszkedett a menyecskével. Megtudta, hogy a +kisfiú neki mostoha gyereke, lévén ő Ijjártó második asszonya.</p> +<p>Azután egyszerre nagy futkosás és ijedelem támadt. Egy atléta +termetű, szép szál katonatiszt robbant haragosan az ácsorgó +legénység közé.</p> +<p>– A százados! Milka százados!</p> +<p>Gyalogos tiszt volt, de volt valami az öltözködésében és egész +viselkedésében, ami magyaros, sőt huszáros benyomást tett.</p> +<p>Haragudott, hogy a legények még nincsenek a kocsikban és suhogó +pálcával zavarta őket a helyükre. Közbe jóízü, magyaros +káromkodásokat hallatott, amivel meg is ijesztette, föl is +vidámította az embereket.</p> +<p>– Goromba ember, de arany szíve van és ideális katona, – +magyarázta Palika. És fontoskodva hozzátette: Ilyen parancsnokkal +öröm az ellenségre menni!</p> +<p>De azután vérvörös lett a fiú arca, a százados mennydörgő +haraggal csapott le reá.</p> +<p>– Önkéntes, takarodjék a kocsijába, mert bizony mondom, önkéntes +ide, önkéntes oda –</p> +<p>Hirtelen elharapta a szót, megpillantva Aratót, akit látásból +alighanem ismert. És ekkor kitünt, <span class="pagenum"><a name= +"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> hogy Milka százados tud +nagyon finom is lenni, ha éppen akar.</p> +<p>Katonásan meghajolt, majd arra kérte Pált, hogy mutassa be a +kedves családjának.</p> +<p>És rögtön bocsánatot kért Katalintól a rettenetes +kiabálásáért.</p> +<p>– A méltóságos asszonynak gyalázatos lehet ez a kaszárnyai hang, +de mi nem tudunk meglenni nélküle. Kiabálunk, nem mintha +haragudnánk, hanem hogy időt takarítsunk meg. A kiabálás útját +vágja a felesleges okoskodásnak, rögtön beleviszi az embert a +teljes aktivitásba… Az én kedves Palkó öcsém ezt tudja és nem is +veszi rossz néven, ha olykor neki is kijut.</p> +<p>Azzal rátette kezét Pál vállára és a fiú újra elpirult, de +ezuttal örömében. Igen, ilyen parancsnokkal öröm az ellenségre +menni!</p> +<p>A százados még egyszer visszatért a kiabálás témájára, de azután +észrevette, hogy ez izetlenség és másra terelte a szót. Egyébként +eszes ember volt, ezt maga is tudta és szerette volna, ha megtudja +Arató is, akinek értékével ő teljesen tisztában volt.</p> +<p>Sokat és gyorsan beszélt, közben eszébe jutott, hogy Arató őt +fecsegőnek fogja tartani és ekkor nagyon szeretett volna már +megugrani, de nem tudta a módját.</p> +<p>Végre úgy tett, mintha valami fontos dolga jutott volna eszébe, +bocsánatot kért és elsietett.</p> +<p>Kész! – Katalin könnyes szemmel csókolta meg a két fiút. Azok +fülig elpirultak, mikor arcukon érezték a sógornő illatos, meleg +ajkát.</p> +<p>A vonat lassan megindult…</p> +<p>Az ikrek ott álltak a 6 ló vagy 40 ember felirásu kocsi +ajtajában, Pali egy nemzetiszínű zászlót lengetett, <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> Péter egy +kurtaszárú pipát tartott a fogai között, ami kétségkívül férfias +kifejezést adott az arcának.</p> +<p>Aratóék mosolyogva integettek utánuk, a fiúk visszanevettek +reájuk és nem látták már, hogy Katalin könnyei patakokban folynak +és nem tudták, hogy István szívét éles fájdalom marcangolja.</p> +<p>– Jézusom, – mondta Katalin hirtelen támadt rémülettel, – hát ez +a két iskolásfiú igazán háborúba megy?!</p> +<p>Azok pedig repültek észak felé, telve büszke elszántsággal és +fantasztikus reményekkel, boldogan és hálásan, hogy a halál +közelsége mélységet, bájt és méltóságot adott ifjú életüknek.</p> +<p>A mozdony lihegésébe, a kerekek dübörgésébe belevegyült a +csukaszürke legények éneke.</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Ne sírjatok, budapesti +lyányok,<br /></span> <span class="i0">Visszajövünk még +hozzátok,<br /></span> <span class="i4">Valaha, valaha vagy +soha.<br /></span></div> +</div> +<p>A szélroham, melyet a vágtató vonat fölkavart, az anyai szívek +százait sodorta maga után. Láthatatlanul suhantak, szárnyaltak az +ordítozó legények nyomában, mint az ijedt galambraj.</p> +<p>Valamennyit az Élet és a Halál rettenetes nagy kérdése kergette +előre: valaha – vagy soha? <span class="pagenum"><a name="Page_48" +id="Page_48">-48-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A hegedüs királyleány</h2> +</div> +<p>„A drótszakállú királynak volt egy leánya, azt Alvajárónak +hívták.</p> +<p>„Alvajáró kisasszony olyan tündérszép volt, hogy télen is +virágozni kezdtek a cseresznyefák, ha végigsétált a kerten.</p> +<p>„A drótszakállú királynak azonban nem telhetett öröme a +leányában, mert Alvajárónak, valahányszor csak szóra nyitotta a +száját, piros kis kígyók siklottak ki a száján.</p> +<p>„A király igen restelte, hogy az ő gyermekének ilyen +beszédhibája legyen és egyszer s mindenkorra eltiltotta Alvajárót a +szótól. Hogy egészen néma ne legyen, egy arany hegedűt ajándékozott +neki.</p> +<p>„Ettől fogva senki sem hallotta többé a királyleány szavát és +piros kígyók sem jöttek többé a szájából.</p> +<p>„De reggeltől estig szólt az Alvajáró hegedűje.</p> +<p>„Ha éhes volt, ha szomjas volt, csak játszott az aranyhegedűjén +és az udvari szolgák már szaladtak és ezüst tányéron ételt, +kristálypohárban italt hoztak neki. <span class="pagenum"><a name= +"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p> +<p>„Ha reggel fölébredt, hegedűszóval köszöntötte a napot és ha +este elálmosodott, hegedűszóval kívánt jóéjszakát.</p> +<p>„A templomban is hegedülve mondta el imádságát.</p> +<p>„Néha leült a királyi trónus lépcsőjére és a gyermeki hűségről +muzsikált, a drótszakállú királynak ilyenkor megeredtek a könnyei +és igen nagyon szerette az ő leányát…“</p> +<hr class="tb" /> +<p>A mese-kút még tovább folydogált volna, de Katalinnak abba +kellett hagynia az olvasást, mert az öreg Mikulás beszólt az ajtón, +hogy künn a kocsi.</p> +<p>Egy kékfedelű thékában találta meg az aranyhegedű meséjét, egyéb +ócska thékák társaságában, amelyek egész rekeszt töltöttek be a +Harkályvár nagy könyvtárában.</p> +<p>Ezeket a füzeteket egykor Arató István nagyapja írta teli +lendületes és kissé cikornyás kezeírásával.</p> +<p>Az öreg úr a maga idejében széplelkű honfi és irodalombarát +volt, akinek sok gondot szerzett a hazai nyelv pallérozása; ha egy +mese, egy vers, vagy akár egy regényfejezet megtetszett neki, azt +menten lemásolta és eltette, „hogy kárba ne vesszen“.</p> +<p>Annyi dolga volt a körmöléssel, hogy holtáig sem ért rá újra +elolvasni, amit leírt.</p> +<p>Az öreg Mikulás, egy személyben házmestere és kertésze a +Harkályvárnak, jelentette a kocsit, Katalin pedig visszarakta a kék +thékát a helyére és sietve belebujt úti bundájába.</p> +<p>Egy napra rándult csak le Oltvára, hogy összekeresse ura némely +jegyzeteit meg téliholmiját. (Mikulásra ezt nem lehetett bízni, +Arató maga pedig mostanában nem ért rá semmire.) <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p> +<p>Katalinnal most történt meg első ízben, hogy távolt volt az +urától, és egész nap nagyon furcsán érezte magát a lakásban. A ház +olyan volt, mintha halálos álomba merült volna. Hiába próbálta +költögetni a dermedt bútorokat. Végül rajta is valami lelki +zsibbadás vett erőt, megadta magát a nagy csendnek és lábujjhegyen +járt-kelt az öblös nagy szobákban.</p> +<p>Délután, miután már elkészült minden dolgával, olvasnivalót +keresett a könyvtárban, hogy vonatindulásig gyorsabban teljék az +idő. És mialatt ott feküdt az alkonyba boruló szobában és Alvajáró +meséjét olvasgatta, a fél fülével az őszi szélre ügyelt, amely +elszabadult őrültként rázta az ablakokat és olykor beüvöltött a +kéményen is.</p> +<p>Közbe egy-egy félénk pillantást vetett az íróasztal felé, hogy +nem jelenik-e meg az ura hazajáró lelke. Barna házikabátban, angol +pipával a szájában, írásai fölé hajolva…</p> +<p>Ez mindenképpen ostobaság volt, mert hiszen tudta, hogy István +hál’ Istennek ép és egészséges és hogy most a rákosi új +laboratóriumában dolgozik, de azért, bárhogyan korholta is magát +érte, a szíve mégis úgy fájt, mintha halottas házban volna.</p> +<p>Végül kocsiba szállhatott.</p> +<p>Alkonyatra megnövekedett a szél ereje. A háborgó levegőoceán +kristályhullámai távoli erdők zúgását, vergődő fák sikongását és +nyöszörgését sodorták magukkal.</p> +<p>Ez a hangzavar fölizgatta és elszomorította Katalint. Amióta a +háború megtanította rá, hogy a világ teli van a láncukról szabadult +gigantikus rémekkel, amelyek embereket és országokat taposnak el, +azóta gyáva lett. <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span></p> +<p>Kihajolt a kocsi ablakán és még egyszer visszanézett a házra. A +Harkályvárnak tulajdonképpen csak a mohától zöld, fazsindelyes +teteje volt látható, a többit eltakarta a sűrű vadszőlő-bunda.</p> +<p>A háztető körül ezer karminpiros kis madár röpdösött az alkonyi +fényben, – ez meglepő és kedves látvány volt, – de csakhamar +kitünt, hogy a szél a vadszőlő meghalt leveleit forgatja +kisérteties táncban és ez megint szomorú volt.</p> +<p>A tető ormán magányos pávagalamb ült. Abból a galambcsaládból +való volt, melyet öt évvel ezelőtt Péter és Pál adtak a sógornőnek +„nászajándékul“. Kata ismerte ezt a rozsdafoltos madarat, ez mindig +külön ült a többitől.</p> +<p>A kocsi az oltvai régi városkapu bolthajtása alá ért, amely +olyan fekete és üres volt, mint a kémény belseje.</p> +<p>Hogy elérje a pályaudvart, végig kellett mennie az egész +városon.</p> +<p>Jobbról-balról ősrégi, szűkmellű házacskák állanak, megrogyott +árkádlábakkal, félrecsapott csúcsos tetővel, és álmosan meresztik +ablakszemüket a döcögő kocsi után.</p> +<p>Az árkádodukban, a kietlen kis boltokban, már pislognak a +lámpák. Ott szigorú, fakóképű emberkék motoszkálnak, ugyanolyan +arccal és ugyanolyan gesztusokkal folytatják a mesterséget, miként +eleik azt hatszáz esztendővel ezelőtt megkezdték.</p> +<p>Úgy élnek az örök félhomályban, mint remeterákok a tenger +fenekén.</p> +<p>A Gondviselés-patika előtt Katalin kinézett az ablakon, kiváncsi +volt, hogy ott lóg-e még a bolthajtás alatt a kitömött krokodilus, +amelyet kisleánykorában <span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span> olyan jóleső borzongással nézegetett. +Akkoriban – Isten bűnéül ne rójja! – azt hitte, ilyen a +Gondviselés.</p> +<p>A Vikus boltja előtt termetes polgárok állottak, azok két kézzel +nyomták fejükbe a kalapot, a szél tiszteletlenül emelgette a +kabátjuk szárnyait és ők megdöbbenve nézték a szokatlan formájú +nagy uti-ládát, mely a kocsi bakján ágaskodott…</p> +<p>A nagytemplomnál Kata megállította a kocsit.</p> +<p>A kapu nyitva ásítozott és vonatindulásig jó egy órája volt még… +Elmondhatna egy imádságot az Álarcos Szűz oltára előtt.</p> +<p>Három-négy lépcsőfokon le kellett lépnie, midőn bemerészkedett +az ősrégi templom tömjén- és dohszagú homályába.</p> +<p>Balkézfelől, fekete oszlopok mögött, keskeny magas ablakon +szentek, virágfonadékok és legendás állatok ragyogtak.</p> +<p>A festett üvegen áttündöklő esti fényben elhagyottan állott az +Álarcos Szűz oltára.</p> +<p>Ezért a templomért valaha elkeseredett harcok folytak +katolikusok és protestánsok közt.</p> +<p>A képrombolás jégverése is végigkopogott a kis városon és +akkoriban valaki égő fáklyával támadta meg az oltárképet. A kép nem +gyúlladt meg, de a Boldogasszony arca megfeketedett és azóta olyan +volt, mintha álarcot viselne.</p> +<p>A régi katolikusok nem engedték kijavítani a képet, – a félig +eretnekké lett Oltva nem méltó rá, hogy lássa a Szűz arcát! – +mondták. Az új nemzedék pedig azt hitte, annak már úgy kell lennie, +hogy Oltván fekete álarcot viseljen Isten anyja. <span class= +"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p> +<p>Katalin letérdepelt az oltár előtt. Egyedül volt a sötét nagy +templomban.</p> +<p>Az oltár jobboldali szárnyára páncélos férfi volt festve, aki +bikafejes címert viselt a mellén. Széles karimájú vaskalap volt a +fején és fegyvernek valami rettenetes bárdot szorongatott öklében. +A balszárnyon két ifjú állott, ők is bikafejet viseltek a +dalmatikájukon és hosszú trombitát tartottak a kezükben.</p> +<p>A hagyomány azt tartotta, hogy az oltárt a városi mészáros céh +alapította és a mellékalakok az egykori céhmestert és a két fiát +ábrázolják. Volt azonban kolozsvári tudós, aki azt állította, ez az +erdélyi bölényvadászok ősrégi és titokzatos conventiculumának +oltára.</p> +<p>Katalinnak az volt a kedves rögeszméje, hogy a bárdos ember +hasonlít az ő urához. Ezt más oltvai asszony is ráfoghatta volna a +maga férjére, mert hiszen a félreeső völgyben évszázadok óta +bizonyos tipikus vonások öröklődtek tovább.</p> +<p>A józanság szinte világított a bikaölő sisakkarimája alól, a +keményvágású ajkát pedig ugyanaz a férfiasan fanyar mosoly +görbítette meg, amely főleg olyankor szokott megjelenni Arató +István arcán, mikor a lelki megindulását akarja palástolni.</p> +<p>És Kata meglepetten vette észre, hogy Péter és Pál, amióta nagy +fiúkká lettek, a két trombitás legényre kezdenek hasonlítani. Az ő +ajkukon is fölcsillant néha az „oltvai mosoly“, amelyet a régi +mester esetlen keze talán csak véletlenül örökített meg a szent +képen.</p> +<p>A három bikaölő archaikus vigyorgásában nem volt egyébként semmi +bántó. Ha az ember elszánt testtartásukat és a Boldogasszonyon +csüngő hű és okos tekintetüket <span class="pagenum"><a name= +"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> látta, akkor azt a jóleső +benyomást kapta, hogy a szent asszony trónusa jó őrizet alatt +van.</p> +<p>És Katalin büszke szeretettel és forró hálával gondolt a három +emberre, aki úgy állotta körül az ő életét, mint a három bikaölő +Álarcos Máriát.</p> +<p>Imádkozott. Az ég tartsa védő kezét az ő fészke fölé, hogy meg +ne tépje a nagy zivatar.</p> +<p>A szélvihar azalatt démoni dühvel rázta a nagy templomablakot, +odafenn pedig, a csúcsives bolthajtások sötétségében, tengerek +morajlása visszhangzott. Közbe valami különös hang is hallatszott, +mintha az alvó orgona fölsikoltott volna álmában.</p> +<p>Katalin megszeppent és olyan mélyen lehajtotta a fejét, hogy +homlokával közel járt a kőlépcsőhöz. Félt a vihartól, ettől is, +amely cserepeket dobott le a háztetőkről és a másiktól is, amely +cserepestől, házastól söpört el városokat.</p> +<p>Az idő múlott, Kata keresztet vetett magára és kopogó léptekkel +kisietett a templomból.</p> +<p>Mikor kocsijával a régi fedett fahídhoz érkezett, megpillantotta +Grácziánék házát. A bolthajtásos kapujával és fölötte a két kerek +kis ablakszemével, olyan pofája volt, mint egy ásítozó embernek. +Katának is ásítania kellett.</p> +<p>Eszébe sem jutott, hogy megnézze az öregeket. Az ő családja: +Arató. Azonkívül senkihez semmi köze. Grácziánék meg örüljenek, +hogy megszabadultak tőle.</p> +<p>Az állomásfőnök már várta és arról értesítette, hogy István +hálófülkét foglaltatott a számára. Katát kissé elérzékenyítette az +ura gyöngédsége. Lám, az Álarcos Máriát sem őrzik jobban, mint +őt!</p> +<p>Beszállott a kivilágított és fűtött kocsiba és úgy <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> érezte, +hogy otthon van megint. Az elhagyottság érzése már nem nyomta a +szívét.</p> +<p>A vasuton nem sokat aludt és így nem is bizonyos, vajjon ébren, +vagy álmában jött-e a különös ötlete, hogy Oltva városa, +megbecsülvén nagy fiát, Arató Istvánt, ráfesteti Katalin fejét az +Álarcos Mária vállára…</p> +<p>Vajjon el lehetne-e ezt képzelni? A renaissance-időkben +történtek ilyenféle esetek…</p> +<hr class="tb" /> +<p>A tanár akkoriban egész nap a rákosi új laboratóriumban +foglalatoskodot, ahol nagy tömegét gyártotta a kolera, a tifusz és +a himlő elleni oltóanyagoknak.</p> +<p>Arató sohasem folytatott tulajdonképpeni orvosi gyakorlatot.</p> +<p>A harc, amit a belgyógyász kénytelen egy-egy elvénült, vagy +megromlott emberi szervezetben végigvívni a természet ellen, a +bekötött szemű tudós párviadala a logikával, egyáltalában nem +vonzotta.</p> +<p>Őt a nagy egész, annak is a kezdete érdekelte: a betegségek ősi +forrása, az emberi szenvedések nagy reservoirja, amelynek forró +mérge láthatatlan boszorkánykonyhákban fő és százezer titkos résen +keresztül szivárog bele az életbe.</p> +<p>Megkeresni, elrekeszteni és elpusztítani a csatornarendszer +vezetékeit, az élet és a halál közé állani, arccal a halálnak +fordulva: ez volt az ő hivatása.</p> +<p>S ha voltak sikerei a járványos betegségek ellen folyó +küzdelemben, azt elsősorban általános emberi képességeinek +köszönhette. Képességeknek, amelyek, ha a véletlen nem tereli +Aratót az orvosi pályára, talán nagy katonát, híres művészt vagy +fényes kereskedőt csinálnak belőle. <span class="pagenum"><a name= +"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p> +<p>– Tudja maga, hogyan végződik az arany hegedű meséje? – kérdezte +estebéd után Katalin.</p> +<p>– Miféle arany hegedű? – csodálkozott a tanár.</p> +<p>– Nagyapa füzetei közt találtam, odahaza.</p> +<p>(Bár évenkint tíz hónapot éltek Budapesten, azért a fővárosban +csak <i>szállást</i> tartottak, <i>otthon</i> a Harkályvárban +voltak.)</p> +<p>István emlékezett ugyan nagyapa kék thékáira, de az arany +hegedűt sohasem olvasta.</p> +<p>– Ha érdekel, miért nem hoztad magaddal a füzetet? – +kérdezte.</p> +<p>Katalin hevesen rázta a fejét.</p> +<p>– Nagyapa thékáját a waggon litsbe? Alvajáró kisasszonyt a +Ferenc József-rakpartra? Gondolatnak is szörnyű! Nem, azok csak +aludjanak szépen a Harkályvárban, míg le nem megyünk hozzájuk. +Akkor majd végigolvasom. De, Istenem, mikor lesz az!</p> +<p>– Lehet, hogy a jövő héten magamnak is le kell utaznom Erdélybe, +– mondta később István.</p> +<p>– Oltvára? A Harkályvárba?</p> +<p>– Oltván csak keresztül utazom… Arról van szó, hogy nagyobb +barakot állítunk az Oltva völgyében. A bukovinai betegek egy részét +oda fogjuk terelni.</p> +<p>– Engem is magával visz? – kérdezte Katalin felcsillanó +szemekkel.</p> +<p>– Nem lehet, szivem. Férfiakkal leszek, katonákkal. Isten tudja, +hol hálunk, mit eszünk… Egyáltalában meg kell szoknod a gondolatot, +hogy ezentúl sokat leszel magadban… Nekem állandóan szemmel kell +tartanom a kórházaimat, azok pedig jó messzire vannak egymástól az +országhatáron.</p> +<p>István a hálószobájába ment, Kata pedig szokása szerint még +elmotoszkált öltözőjében. <span class="pagenum"><a name="Page_57" +id="Page_57">-57-</a></span></p> +<p>Egy fehér törülközőt tartott a kezében és midőn hosszúkarú +hálóingében egy pillanatra megállott a nagytükör előtt, – miért, +miért nem – a hajára borította a kendőt, a két végét pedig +hátravetette a vállán.</p> +<p>Ekkor eszébe jutott Mária, Ember Mária, aki most valahol +tifuszbetegeket ápol és alkalmasint ilyenféle fehér főkötőt +visel…</p> +<p>Úgy találta, hogy a saját barna-piros arcához és csillogó +szeméhez nagyon jól illik a fehér főkötő.</p> +<p>Anélkül, hogy maga is sejtette volna az okozati összefüggést, +csak ápolónőnek kellett magát képzelnie és a szíve már kéjesen +olvadozott az emberi irgalom szelíd tüzében.</p> +<p>Átszaladt az urához.</p> +<p>– István! Valamit akarok magának mondani.</p> +<p>– Mi az, szívem?</p> +<p>– Szeretnék kórházba menni. Betegeket ápolni.</p> +<p>– Ez most jutott eszedbe? – csodálkozott az ura.</p> +<p>– Dehogy! – védekezett Katalin bosszusan. – Már régóta töröm +rajta a fejemet… Sokat gondolkoztam Oltván, mikor magamban voltam… +és a vasuton…</p> +<p>Két perccel előbb még eszében sem volt, de most egy csapásra +megtelt vele a feje és a szíve, most már maga is azt hitte, hogy ez +neki régi vágya.</p> +<p>Leült az ágy szélére. Halkan és szemérmetesen beszélt, mintha a +bűneit vallaná be.</p> +<p>– Oltván bementem egy percre a régi templomba… Imádkoztam az +Álarcos Mária előtt és – ne nevessen ki, kérem! – fogadalmat +tettem… Arra kértem a Boldogasszonyt, védje meg magát a háború +veszedelmei ellen… Ezzel szemben fölajánlottam magamat, hogy +betegápoló leszek… <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span></p> +<p>A tanár nem nevetett. Két tenyerébe fogta Kata forró kis arcát +és gyöngéden mondta:</p> +<p>– Nagyon szeretem az elhatározásodat, bárhonnan fakadt is. Ilyen +időkben az én feleségem nem ülhet a kandalló mellett…</p> +<p>– No úgy-e? Úgy-e? – kiáltotta Kata diadalmasan.</p> +<p>– Tegnap beszéltem Kádárral, – folytatta a tanár. – Talán +emlékszel reá? A legtehetségesebb a fiatal sebészek között… +Elmondta, hogy kórházat fog állítani itt a közeli szomszédunkban, +huszadik szám alatt… Az Illésházy-alapítvány viseli a költségeket… +Modern, szép kórház lesz… Azt mondta Kádár, szüksége volna valami +úriasszony segítségére, aki a felügyeletet vállalná… Főleg a +konyhára és a raktárakra kellene ügyelni… Én tereád gondoltam.</p> +<p>– Vállalom! Vállalom! – kiáltotta Kata elragadtatással.</p> +<p>– Akkor tehát megállapodtunk. Holnap telefonálunk Kádárnak…</p> +<p>A boldog izgalom jó ideig még ébren tartotta az asszonyt.</p> +<p>Hogy örült ennek a dolognak! Mindig boldoggá tette, ha új +alakban láthatta önmagát…</p> +<p>De ugyan honnan vette az oltvai fogadalom meséjét?</p> +<p>Mikor elmondta Istvánnak, magát is meglepte vele; de mivel úgy +tapasztalta, hogy örömet szerez vele az ő imádott, jó urának, tehát +maga is megörült a talált kincsnek.</p> +<p>Alvajáró! Az arany hegedű…</p> +<p>Egyszerre megint eszébe jutott nagyapó kék thékája <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> és most +már úgy rémlett neki, hogy megérti a mesét.</p> +<p>Igen, persze, minden nő, aki szeret, mindegyik, aki igazi +asszony, az arany hegedű édes és puha hangjával beszél az ő +drótszakállú királyához. A valóság hidegen sziszegő, harapós kis +kigyóit nem ereszti ki a száján.</p> +<p>Ez nem hazugság, ez költészet. Az asszony bája, a férfi +boldogsága, az élet költészete.</p> +<p>A legkülönösebb az, hogy Katalin is Istvántól kapta az arany +hegedűjét, mint Alvajáró a királytól.</p> +<p>Midőn először találkozott jövendő urával, szegényen, üresen, +puszta kézzel állott előtte.</p> +<p>De rögtön és ösztönszerüen megértette, hogy milyen az asszony, +aki ennek a férfinak való és azóta akarva, nem akarva, mindig +István asszonyának dalát játszotta.</p> +<p>Vagy nem ez a nő szerelme: olyannak látszani, aminőnek a férfi +látni akarja? <span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Zaklikov</h2> +</div> +<p>Az ikrek szorgalmasan küldözgették harctéri tudósításaikat. Már +a hatvani pályaudvaron kezdték és Miskolcon folytatták.</p> +<p>Később izgatott boldogsággal jelentették valami kimondhatatlan +nevű lengyel helyről, hogy hallják a távoli ágyúzengést.</p> +<p>Egy ellenséges repülő, aki bombákat dobált a vonatjukra, +láthatóan igen megörvendeztette őket… Ezt sokért nem adták volna, +hiszen ez egy megvalósult gimnazista-álmuk volt!</p> +<p>Azután néhány napi fülledt csend következett… És jött a hír: +tűzben voltak.</p> +<p>Nekik nem esett bajuk, de szegény Robek Kornél, az osztály +humoristája, aki olyan jól tudta utánozni Milka századost, hősi +halált halt… (A mult esztendőben Hankó tanár úr, akinek +papir-galacsint lőtt az orrára, azt jövendölte neki, hogy +fegyházban fogja végezni.)</p> +<p>Ettől fogva megváltozott a tábori levelezőlapok hangja. +<span class="pagenum"><a name="Page_61" id= +"Page_61">-61-</a></span></p> +<p>Ezentúl is hetyke condottiere-stilusban írták még – „Zaklikovnál +szuronyheggyel piszkáltuk ki a moszkálit az iskolaépületből…“ – a +sorok közül azonban valahogyan ki lehetett olvasni, hogy a +rettenetes csontkirály, akit semmiképpen sem akartak komolyan +venni, dermesztő közelségben áll a hátuk mögött és rejtelmes +mosollyal néz bele az írásukba…</p> +<p>Borzalmas dolgok történhettek odafenn a vigasztalan lengyel ég +alatt!</p> +<p>A Pruttól a Fehér-tengerig megindultak a szláv hegyek és +dübörögve vánszorogtak a magyar határ felé.</p> +<p>Az ország pedig viruló, ifjú embertestekből emelt ellenük gátat. +Magyar anyák szemefényének testéből.</p> +<p>Sápadt arccal, a titáni erőlködésben görnyedő tagokkal, szakadó +inakkal feszültek neki a nagyszerű fiúk a szörnyű tehernek.</p> +<p>A hörgő lélegzetük párává lett és az emberi szenvedés +rettenetes, vérszínű felhőjeként kavargott ég felé…</p> +<p>S ha egy-egy pillanatra ráértek hazagondolni, akkor mosolyogtak, +hogy megnyugodjanak az otthon valók.</p> +<p>És jónevelésű fiúkhoz illően csókoltatták a sógornő kezét, +tiszteltették István bácsit és Kántor kutya hogyléte iránt is +érdeklődtek…</p> +<hr class="tb" /> +<p>Vasúti vonatok érkeztek Budapestre.</p> +<p>Csontokba hasító fájdalommal, föld alá vágyódó fásultsággal, +kuszált forró lázképekkel telt vonatok. A halál illatát árasztották +és vértől csepegtek.</p> +<p>A barnaarcú falusi vasgyurókat, akik néhány héttel <span class= +"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> ezelőtt +még virágosan és dalolva vonultak végig a városon, mint fakó +vázakat emelték ki a kocsikból. Némelyik hordágy olyan lapos volt, +hogy az ember megdöbbent, ha az üres takarók közül egy szempár +szegeződött reá.</p> +<p>A tekintetük meredt és üres volt, mintha a szörnyű dolgok után, +miket a csatamezőkön láttak, képtelenek volnának újabb képek +fölvételére.</p> +<p>Elhasznált, üres ember-hüvelyek voltak. Ami ifjúság, erő, tűz +volt bennük, az belefolyt a háború rettenetes kohójába, ahol egy új +világot öntenek formába.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Az Illésházy-kórház termeit is hamar megtöltötte a +beteg-áradat.</p> +<p>A kórház lelke Katalin volt.</p> +<p>A rejtelmes kéz, mely sorra nyitogatta a lelkekben a +bestia-ketreceket, a titokzatos erő, mely arra kényszerítette a +népeket, hogy akaratuk ellenére tűzbe, vérbe gázoljanak: mellékesen +magával sodorta Arató István kis feleségét is, mint forgószél a +toronytetővel együtt az árva falevelet.</p> +<p>Katalin egyszerre új utakon és új alakban látta viszont +önmagát.</p> +<p>Eddig kissé kényelemszerető, változó kedvű, gyáva kis asszony +volt. Hogyan volt az, hogy most mégis reggeltől estig kemény és +bátor munkában törte magát?</p> +<p>Mint mindig, most is emésztő kiváncsisággal figyelte, és mint +mindig, most is kívülről, a közönség szemével, mustrálta +önmagát</p> +<p>Ez a szép, nyulánk, barna asszony, akinek arcára olyan jól +illett az édes apácaszigor, mint testére a hófehér, síma +szamaritánus ruha a hollandus főkötővel, <span class= +"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> – ez az +asszony jobban tetszett neki, mint az összes Katalinok, akikkel +eddigi életében megismerkedett volt.</p> +<p>A háború leánya volt ez, nem méltatlan a nagy időkhöz, amelyek +nemzették.</p> +<p>Csodálatos könnyedséggel találta meg gazdag lelki ruhatárában a +kellékeket, melyek új alakját tökéletessé tehették.</p> +<p>De nem is kellett keresgélnie: az ismeretlenségből új érzések, +új gondolatok, új gesztusok meteorraja szállott feléje és merült a +lelkébe.</p> +<p>Midőn fakó arcú, aszott tagú férfiak ágya fölé hajolt, +megtalálta magában a szent és forró anyai részvétet. Megtalálta az +idegerőt, amellyel véres és kegyetlen műtéteknél segédkezett.</p> +<p>Aki azelőtt vacogó fogakkal gondolt a halálra, most képes volt +rá, hogy hűsítő kezét rátegye a haldokló lázas homlokára.</p> +<p>A passzivitásából kilépett nő olthatatlan tettvágya és mindent +merő bátorsága lüktetett benne.</p> +<p>A kórház minden férfiának ugyanaz a tiszta és gyöngéd tűz +csillant meg a szemében, ha „Katalin nővér“ pikészoknyája +végigsuhogott a termeken. Ez volt az ő nagy sikerének külső +elismerése.</p> +<p>Tudta, hogy ezek mind szerelmesek belé, de úgy, ahogyan a +felhőkön trónoló ideálba szokás, ahogyan a latin népek a +Madonnába.</p> +<p>Katalin azt is tudta, hogy Arató István hitvesének ennyi férfi +között egy pillanatra sem szabad levetnie az apáca-fejedelemnő +szelíd, hideg büszkeségét. Ezt elvárták tőle maguk az imádók.</p> +<p>– Nem tudtam, becsületemre mondom, nem tudtam, hogy ilyen +asszony is van a világon, – mondta <span class="pagenum"><a name= +"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> egyízben a főorvos, Kádár +tanár, aki egyébként csökönyös agglegény volt.</p> +<p>Maga Katalin sem tudta… Eddig az urának planétája volt, a nagy +Arató tanár kicsi felesége; most azonban a maga útján járt, a maga +fényével világított.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Arató István, miután hetekig távol járt a fővárosból, egy este +váratlanul hazaérkezett. A félvárosba telefonált a felesége után, +végül eszébe jutott a kórház és ott meg is találta.</p> +<p>– Itt vagyok szivem, holnap délig maradok… Oltváról jövök és +Ungvárra kell mennem… Mikor jösz haza?</p> +<p>– Jaj, szivem, éppen most érkezett új betegtranszportunk… +Feltétlenül meg kell várnom, míg ágyban lesznek mind… De egy óra +múlva otthon leszek… Nem haragszol, ugye?</p> +<p>Ez a katonai kötelességérzet meglepte és szinte büszkévé tette +Istvánt.</p> +<p>Egyelőre mag kellett azonban elégednie Kántor társaságával. A +kutya magánkívül volt örömében. Szobáról-szobára követte a +gazdáját; ha leült István, a lába elé feküdt és le nem vette volna +róla vérrel erezett, megdöbbentően okos, sárga szemét.</p> +<p>Kántornak különben némi sznob hajlamai voltak: nem kedvelte a +cselédek társaságát és az uraság távollétében igen elhagyottnak +érezte magát.</p> +<p>Az egy órából kettő is lett, mire Kata végül az ura nyakába +repült. Aether- és karbol-szaggal kombinált kórházi illatot hozott +magával, a hajdan selyemlágy kis keze kemény és kissé cserepes lett +a deszinficiáló szappantól és a körömkefétől. <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> +<p>Fáradt volt, alig tudott állani a lábán, de azért beszédesnek és +jókedvűnek mutatta magát.</p> +<p>Egy-két kérdést intézett csak Istvánhoz és miután az elmondta +neki, hogy az oltvavölgyi szigetkórházban összetalálkozott Ember +Máriával, aki ott a felügyeletet viszi, rögtön a maga kórházára +terelte a szót.</p> +<p>Akkor is beszélt még a szomszéd szobából, mikor az ura már +lefeküdt. Később még átjött hozzá és szokása szerint leült az ágya +szélére.</p> +<p>A betegekről beszélt, a doktorokról, sőt a kórházi szolgákról +is. Az ember azt hihette volna, hogy az Illésházy-kórház +Magyarország legeredetibb embereinek gyűjtőhelye.</p> +<p>– Van ott például egy öreg népfölkelő, aki délután elbuvik a +padláson, aludni…</p> +<p>Kata az egész kórházat valami bűvös, meleg világításban látta, +mely mindent és mindenkit érdekessé és vonzóvá tett.</p> +<p>Alapjában véve nagyon örült, hogy eldicsekedhetik valakinek a +sikereivel. A kórházban ő előkelően szerény hölgy volt, de +Istvánnál nem bánta, ha egy kicsit bele is lát a kulisszái +mögé.</p> +<p>Arató némi iskolásfiús kajánsággal hallgatta.</p> +<p>Tessék, ez az asszonyka is azt hiszi, hogy új erőket fedezett +föl magában, pedig amit fölfedezett magában, az megint csak a +háború. Aki itt késő éjjel kedves izgalommal fecseg István fülébe, +az nem is Katóka, hanem a világra szóló nagy szélvész, amely +mostanában annyi nagy és kis malmot kelepeltet.</p> +<p>Valami parányi kis változást azonban mégis talált a feleségén, +idegen ujjlenyomatokat a könnyen mintázható lelkén, – ez +elkedvetlenítette. Alig észrevehető, új és idegen vonásokat. +Megérzett rajta, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= +"Page_66">-66-</a></span> egy új clan-hoz tartozik, egy társadalmi +közösséghez, amely Istvánnak idegen.</p> +<p>Megérzett a mosolyán, mely a kórházi doktorok közt divatos élcek +visszfénye volt, némely újonnan szerzett szaván, egy-egy kis +gesztusán.</p> +<p>Dehát a háború! A polyvát örökre szétszórja a szél, az embernek +azonban azért van lába, hogy megint megtalálja egymást, ha elült a +nagy vihar.</p> +<p>István megjelenése különben némileg kizökkentette az asszonyt új +szerepéből. Miután egy éjszakán át egy levegőt szívtak, reggel +megint mint a régi Kató ébredt.</p> +<p>Nem szeretett fölkelni és titokban kissé unta a kórházát. De ez +csak rövid visszaesés volt. A kórházban a rendületlen +kötelességtudás hírében állott és ezt a hírét nem merte kockára +tenni. Fölkelt tehát és elszántan belelépett a hideg vízbe.</p> +<p>Délben kikisérte Istvánt a pályaudvarra és midőn megölelték +egymást, az asszony kissé ellágyult, mintha honvágyat érezne valami +után.</p> +<p>– Tudja, mi volna jó? – kérdezte nedves fényben csillogó +szemekkel.</p> +<p>– Ha most magammal vihetnélek, ugye?</p> +<p>– Úgy, úgy!</p> +<p>– Nem lehet, szivem. De hiszen majd eljön egyszer a kettőnk +külön békéjének ideje!</p> +<hr class="tb" /> +<p>– A tegnapi transzporttal két tiszti beteget kaptunk, – mondta +Kádár tanár, miközben Katalin és a segédorvos társaságában +végigment a kórtermeken.</p> +<p>– Súlyosak? – kérdezte hivatalos érdeklődés hangján az asszony. +<span class="pagenum"><a name="Page_67" id= +"Page_67">-67-</a></span></p> +<p>– Az egyiknek, a zászlósnak, fejlövése van, de könnyebb fajtájú. +Ő maga kutyába se veszi.</p> +<p>– Mert, azt mondja, lófőszékely… A neve Stowasser, – magyarázta +mosolyogva az asszisztens.</p> +<p>– A másikból nem tudok még kiokosodni. Idegsokja van.</p> +<p>– Milkának hívják, – jegyezte meg az asszisztens.</p> +<p>– Milka? Talán a kis sógoraim kapitánya, – vélekedett +Katalin.</p> +<p>– Kapitány, honvédkapitány… Hosszú, derék ember.</p> +<p>– Idegsokja van?</p> +<p>– Csúnya dolgokon mehetett keresztül, szegény ember. A +beszélőképességét is elvesztette.</p> +<p>– Tud az beszélni, kérem, – vetette közbe az asszisztens. – A +kérdéseinkre ugyan nem válaszol, de azért nem néma.</p> +<p>– Mért gondolja?</p> +<p>– Olykor mond egy szót. Mindig ugyanazt: Zaklikov.</p> +<p>– Ezek igen furcsa dolgok, – vélekedett Kádár tanár. – Valaki +éppen egy mozdulatot tesz, egy szót mond, mikor lecsap előtte a +mennykő vagy a gránát… Később magához tér megint és akkor ugyanazt +a gesztust, azt a bizonyos szót ismételgeti… Van a klinikán egy +idegbeteg ember, aki a jobb kezével a levegőbe szokott kapkodni… A +gránát nyomása akkor vágta földhöz, mikor éppen fát vágott.</p> +<p>– Zaklikov tótul vagy lengyelül lehet…</p> +<p>– Vagy oroszul…</p> +<p>Mialatt az urak ezen tanakodtak, a szomszédos betegágyban egy +mély basszushang szólalt meg. <span class="pagenum"><a name= +"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p> +<p>– Zaklikov orosz-lengyelországi falu, ha meg nem sértem vele az +uraságokat…</p> +<p>Az asszisztens egy jóképű magyarhoz fordult, aki csendesen +szívta ágyában a kurta angol pipáját.</p> +<p>– Ni, maga az, Ijjártó? Hogy van a karjával?</p> +<p>Az imént rakták gipszbe a tört karját és fájdalomcsillapitóul +megengedték neki, hogy időnkívül rágyujtson.</p> +<p>Ijjártó? Ezt a nevet már hallotta Katalin…</p> +<p>– Nem ismerjük mi egymást?</p> +<p>A sebesült komoly arccal bólintott.</p> +<p>– Én ismerem a méltóságát. A vasuton meg tetszett tisztelni a +feleségemet és a gyerekemet.</p> +<p>Katalinnak eszébe jutott a csinos matyómenyecske, Budha +sugárkoronájával a fején… Hiszen ez az ikrek híres +parasztkáplárja!</p> +<p>– Együtt volt a két kis sógorommal, ugye?</p> +<p>– Ezt a fapipát is Arató Péter úrfitól kaptam. Ő nem tudta +szívni, igen csípte a nyelvét, – mondta elnéző mosollyal a +beteg.</p> +<p>Kádár tanár megint Milkára terelte a szót. A százados esete +érdekelte… És ekkor kitünt, hogy Ijjártó mindenről tud, mindvégig a +százados oldalán volt.</p> +<p>Az idegsok előzményeit így mondta el az ő higgadt és kissé +tempós modorában.</p> +<p>– Mi, kérem szépen, 22-ikén voltunk első tűzben… Éjjeli +menetelés volt és keresztül vonultunk Zaklikov községén… Nekünk úgy +mondták, hogy húsz kilométernyire tőlünk nincs ellenség… De hát a +muszka kifogott rajtunk… A hosszú fahíd közepén gépfegyvertüzet +kaptunk… A kutyák elbujtak az iskolában, ennek tetejére szerelték a +géppuskájukat… Vak sötétség volt, – ember és ló összetorlódot a +hídon, – se <span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> előre, se hátra, – hát nagy zavar volt, +kérem szépen… Sok jó emberünk ott veszett… Hogy ott ne haljunk mind +egy szálig, összeröffentünk vagy huszan és megrohantuk az +iskolát…</p> +<p>Ijjártó ekkor csodálatos gyöngédséggel mosolygott Katalin felé +és így folytatta:</p> +<p>– A két Arató úrfi is velünk jött… Betörtük az ajtót, +szobáról-szobára vertük a muszkákat, föl a padlásra, az akkor már +javában égett, végül mind elnyomtuk őket… Robek önkéntes úr a +padlás-lépcsőn kapta a haslövést…</p> +<p>Katalin egész testében remegett, arca hófehérré vált, mikor +ezeket a vad dolgokat hallotta.</p> +<p>– A fiainknak nem esett bajuk? – kérdezte fátyolos hangon.</p> +<p>– Semmi, kezét csókolom. Utána megettünk még egy rúd szalámit, +amit Palkó úrfi rekvirált a papnál.</p> +<p>– És mi történt Milka századossal? – kérdezte a tanár.</p> +<p>– Az éjjeli harcon nem láttuk. Akkor nem is esett baja… De +másnap hajnalban az orosz lőni kezdte a falut… öreg ágyúkkal… +Parancsunk volt: törik-szakad, ki kell tartani! A százados úr a +fedezékben volt és engem valami jelentéssel küldtek hozzá… Már +akkor is beteg lehetett, az arca igen fakó volt. Azt kérdezte +tőlem: Mi is a neve ennek a cudar helynek? – Jelentem alássan: +Zaklikov! Akkor történt, hogy a gránát szétvetette a fedezéket és +mind a hármunkat eltemetett… A harmadik a százados úr legénye volt… +Ő szegény járt legrosszabbul, a földomlás agyonnyomta… Nekem csak a +karom törött… És a százados úrban akkor némult meg a lélek… +<span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span></p> +<p>Kádár tanár most már tudta azt, amire kiváncsi volt.</p> +<p>Katalin elvált az orvosoktól és egyedül folytatta körútját. Már +visszajött Istvántól, szívvel-lélekkel itthon volt megint.</p> +<p>Szerette ezt a miliőt: a fehér párnákon pihegő sötét +férfi-fejeket, a csendesen motoszkáló ápolónőket, a hosszú +folyosókon elhagyottan izzó lámpákat. Még az aether hideg és +ellenséges szagát is szerette.</p> +<p>És tudta, hogy az ő karcsú, fehér alakja, amint nesz nélkül +végigszálldos a termeken, szelíden visszatükröződik a láztól +elhomályosult szemekben…</p> +<p>A kórház jó angyala! Úgy szerette ezt a miliőt, mint a művész +sikereinek színpadját.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A véletlen úgy akarta, hogy Kata még az este meglássa Milka +századost.</p> +<p>Midőn elment a tiszti-szoba előtt, az ajtó éppen nyitva volt, a +szolgák bútorokat hordtak.</p> +<p>A százados a szoba közepén ült. A szálas szép férfi, aki az +ikrek szerint „mannlicherestül emeli föl a bakát“, megroppant, +megfakult, megöregedett azóta, hogy a pályaudvaron összeverte a két +sarkát Katalin előtt.</p> +<p>Az állát kéthetes szakáll verte föl, a ruhája rendetlen volt, a +szeme, ez a szomorú vakablak, apathikusan bámult a semmibe.</p> +<p>Kisfiú korában egyszer véletlenül a padlóra fordította édesanyja +varró-asztalának fiókját. Amint a szanaszét guruló sok gombot, +kapcsot, gombolyagot, üveggyöngyöt, tűt, ollót elnézte, nagyon +megijedt és az a reménytelen érzése támadt, hogy ezt soha többé nem +lehet összeszedni. <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span></p> +<p>Most majdnem hasonló helyzetben volt.</p> +<p>A háború egy mennydörgő csapással földhöz vágta az ő életének +tartalmát. A borzalmak után, amiket átélt, csak nem lehet többet +kávéházba járni, adomákat mondani, vasalt nadrágban sétálni?</p> +<p>Ő elvesztette magát, lemondott magáról, le az életről. +Hidegséget és sötétséget érzett magában; semmi akarat, önérzet, +vágy, remény nem tüzelt a vérében.</p> +<p>Ott ült egy helyben és óriás távolságból nézte életének sok +cifra és haszontalan törmelékét. A homályosuló értelme azalatt +valami titokzatos kis szörnyeteggel viaskodott, amely belefúródott +az agyába, amely döfködte, szívta, gyötörte.</p> +<p>Nem tudta, hogy mi az, honnan jön, miért kínozza. Csak a nevét +tudta és most is ismételgette, halkan, kérdően, fájó +töprengéssel:</p> +<p>– Zaklikov! <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Goldmark Suite-je</h2> +</div> +<p>A zólyomi temetőben van egy sarok, melyet a gyöngébb idegzetű +temetőlátogatók szándékosan kerülni szoktak. Ha valaki mégis +odatéved, összeszorul a szíve, mert nyolc egyforma kis sírkő áll +egymás mellett, szép egyenes sorban, mint az engedelmes +kisfiúk.</p> +<p>Milka Tódor, a gazdag tót vászonkereskedő, oda temette nyolc +fiát. A legnagyobbik tizenhárom esztendős, a legkisebbik hathónapos +korában került a vaskarikás nagy kőlap alá.</p> +<p>A természet szent irgalmatlansággal kimondta ítéletét, hogy nem +óhajtja fenntartani ezt a fajt, amelynek vérét valami átöröklött +átok apasztotta.</p> +<p>Milka Tódor kilencedik gyereke azonban mégis kegyelmet kapott. A +kis Károlyt ki tudta könyörögni, el tudta lopni édesanyja a halál +elől. Úgy látszik, az anya-szív néhanapján mégis meg tudja +fordítani a természet rendjét.</p> +<p>De Kari olyan hitványka volt, olyan pityergős és reménytelen, +mint az októberi költésű csibe. <span class="pagenum"><a name= +"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p> +<p>Jóformán vattában nevelték és hatéves korában már kész kis +hipokonder volt. Maga nézegette a hegyes nyelvét a tükörben, +asztalnál pedig gyakran letette a kanalat, hogy anyukám, nem fog ez +nekem megártani?</p> +<p>A szomszéd gyerekek ordítozva kergetőztek a hegyen és +kalapszámra falták az éretlen gyümölcsöt, Milka Kari pedig +gondterhes pofácskával ült a kályha mellett és pedáns pontossággal +szedegette a vasport meg a csukamájolajat.</p> +<p>Mindig asszonyokkal volt és asszonyos hajlamai fejlődtek. +Szeretett főzőcskét játszani a konyhában, női kézimunkát készíteni +és hiú volt a hosszú, göndör hajára.</p> +<p>Iskolatársai ezért megpofozták és Karola kisasszonynak +csúfolták.</p> +<p>Az is nőies vonás számba ment nála, hogy olyan forró és fülledt +szeretettel kívánta a muzsikát. Maga is játszott, majd minden +hangszerrel megpróbálkozott, de a tehetsége mindvégig csak vadul +burjánzott, mert a rendszeres tanulást, a fárasztó gyakorlatot, nem +birta volna a vézna gyerek.</p> +<p>Nagy szívszorongások között várta tizennegyedik születésnapját. +A családban az a babona tartotta magát, hogy ez a Milka-gyerekek +kritikus napja. Aki túléli, abból akár Matuzsálem is lehet, de a +Tódor gyerekei közül még egyik sem próbálta meg.</p> +<p>A veszedelmes nap elmult. Miután az öreg óra elütötte az +éjfelet, a hálószoba csendjében egy boldog és csodálkozó hang +szólalt meg:</p> +<p>– Anyukám, én még élek!</p> +<p>A halál angyala visszafordult a küszöbön.</p> +<p>Kari, mintha csak valami titokzatos veremből <span class= +"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> szabadult +volna, a napfényen váratlanul nőni és izmosodni kezdett. Még pedig +oly rohamosan, oly nagyszerűen, mintha a végleg megbékült természet +elégtételt akarna neki adni a múltakért is.</p> +<p>Tizenhét esztendős korában már egész fejjel nagyobb volt +tulajdon édesapjánál.</p> +<p>Ilyet még sohasem láttak a Milkák manó-családjában: hatalmas +tagú, piros arcú, fényes szemű ifjúóriás lett belőle.</p> +<p>Most már egészen más szemmel nézték a városban. A szülei büszke +imádattal csüngtek rajta, (ha együtt látta őket az ember, a +kuvasz-anya oroszlánfiára gondolt,) – a pajtásai tisztelettel +tekintettek föl hozzá, de még a zólyomi tótleányok is, ha elmentek +mellette az utcán, elpirultak és szendén riszálták a derekukat.</p> +<p>A különös az volt, hogy az egész nagy változás csak külsőséges +maradt, bensejében az óriásgyerek megmaradt annak, aki volt: +töprenkedő, gyöngéd és bágyadt kis törpének – Karola +kisasszonynak.</p> +<p>Úgy hurcolta a saját hatalmas fizikumát, mint Hőköm Mátyás az +öregapja subáját. Csibelélek maradt a sas-testben.</p> +<p>De ez az ő félve őrzött titka volt. A világ szeme elé mint nyilt +tekintetű, büszke tartású, egyenes és kissé goromba beszédű legény +lépett. Nagy gonddal és sok színészi tehetséggel mimelte a +robusztus izomembert.</p> +<p>A nőkhöz sohasem vonzódott valami különösen, de +kötelességérzetből mégis úgy viselkedett, mint afféle javíthatatlan +szoknyavadász. A bort sem szerette, nem is birta, de azért sokat +korhelykedett katonatisztek <span class="pagenum"><a name="Page_75" +id="Page_75">-75-</a></span> társaságában. A mulatozása annyiban +volt, hogy kivette a cigány kezéből a hegedűt és szilaj nótákat +játszott a pajtásainak.</p> +<p>Hogy gyávának ne tartsák, ok nélkül kihívó és erőszakos volt. +Úgy járt-kelt a városban, mint a túltáplált ifjú tenyészbika. Ennek +azonban megvoltak a maga veszedelmei, a rossz idegeivel és elpuhult +izmaival állandóan attól kellett rettegnie, hogy egy nap szembe +kerül a maga Dávidjával, aki leszedi róla a Góliát-vértet.</p> +<p>Szerencséje volt, hogy a külseje nagyon imponált az embereknek +és az utolsó próbára sohasem került a sor.</p> +<p>Későbbi éveiben megértette, hogy valamint az ereje nem igazi +erő, hanem csak vágyakozás az erő után: úgy egész élete is csak +honvágy az élet után.</p> +<p>A legzajosabb társaságban is elhagyottnak érezte magát, nem +tudott ember lenni emberek közt, mindig csak emberi alakban járó +kísértet volt. Pedig hogy szerette, hogy kereste az embereket!</p> +<p>A bolygó hollandi… A hajója vágyakozva kerülgette az élet +virágos partjait, de kikötni nem tudott.</p> +<p>Az ő dőzsölései, kalandozásai, barátkozásai, az ő fájdalmai és +élvezetei nem igaziak, csak reflexérzések, miket nagy távolságból +szuggerál neki az élet. A galvanizált békacomb élete volt ez.</p> +<p>Az epedő vágy, mely a Milka-családban az erő után élt, a +katonasághoz vitte Karit. Olyasmit remélt, hogy magára kell csak +vennie a tiszti dolmányt és az ő felemás élete egyszerre meg fog +telni büszke erővel, forró valósággal. Az izomparvenű az erő +arisztokratájává szeretett volna lenni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p> +<p>A puha szívén erőt véve, arra kényszerítette magát, hogy szigorú +fölebbvaló legyen. És ekkor úgy járt, mint a gyönge emberek +szoktak: erős nem, csak kegyetlen tudott lenni.</p> +<p>A hadüzenet hírét látható örömmel fogadta. A háború brutális +valósága talán mégis össze fogja törni az ő mozgó börtönének vastag +kristályfalait és a résen át ki fog szabadulni az életbe. A nagy +halál meg fogja neki hozni a teljes életet. Ő mindig külső +eseményektől várta a maga megváltását.</p> +<p>De midőn a borús lengyel ég alatt meghallotta a közeledő +ágyúmorajt, elszorult a szíve és sejteni kezdte, hogy most bírói +szék elé kerül életének minden hazugsága.</p> +<p>Midőn pedig a zaklikovi éjszakában mennydörögve megnyílt előtte +a véres és tüzes pokol, már tisztában volt vele, hogy ő ezt nem +bírja.</p> +<p>Ez nem volt gyávaság – hiszen minden lélegzetvétele imádság +volt: bár jönne már a szabadító halál! – az idegei egyszerűen csak +kidőltek, elfeküdtek, mint az agyonhajszolt igásállatok.</p> +<p>Mások birták. A főhadnagya az égő házak tűzfénye mellett +jelentést tudott írni az ezredeshez… És látta Ijjártó káplárt, +amint pipával agyarában töltögette fegyverét… Az Arató-fiúk pedig, +ezek a leányos képű suhancok, szuronyt szegezve, démoni üvöltéssel +szaladtak neki az ellenségnek, csak úgy, mint egy pár évvel ezelőtt +Oltván a nyelvüket öltögető oláh gyerekeknek…</p> +<p>De ő ezt nem birta, ő ezt nem értette.</p> +<p>Tompa aggyal, hüledező szívvel, dermedt tagokkal állott az +orkánban. Tétlenül és tehetetlenül. <span class="pagenum"><a name= +"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p> +<p>Hajnalban végül jött a nagy ütés, a gránátrobbanás. Minden +összeomlott és szilánkokra tört.</p> +<p>Az erő komédiája véget ért. Eloltották a lámpákat. Milka +százados egyedül maradt a sötétségben és nem törődött többé az +emberek tapsával. Nem akarta már, hogy erős embernek tartsák.</p> +<p>Annak az embernek, akit kihúztak a fedezék romjai közül és aki +most itt ült a kórház tiszti szobájában, alig volt már valami köze +a délceg és hetyke kapitányhoz.</p> +<p>Ez megint a Milka Tódorné félénk, szegény kis fia volt, akit +egykor Karola kisasszonynak csúfoltak pajtásai…</p> +<hr class="tb" /> +<p>Édes jó uram!</p> +<p>A fiúk dolgában magam vagyok a hibás. Ők rendesen írnak, de én a +nagy elfoglaltságom miatt nem jutottam hozzá, hogy Maga után +küldjem a tábori lapjaikat. Nem haragszik, ugy-e?</p> +<p>Többször voltak már tűzben, szegény, vitéz gyerekeink, de +úgylátszik, azért jól érzik magukat, legalább mindig jókedvvel +írnak. Azt írják, hogy az én Szent Katalinom szerencsét hoz +nekik.</p> +<p>Én jól vagyok, bár nagyon sok a dolgom. A kórház reggeltől estig +elfoglal, sokszor éjjeli transzportunk is van.</p> +<p>Az oltvai Álarcos Szűz a tanúm, hogy Magának és Magáért +dolgozom, miként minden cselekedetem és gondolatom különben is a +Magáé.</p> +<p>Milka százados – a fiúk kapitánya, hiszen megírtam, <span class= +"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> hogy +idegsokkal került hozzánk – búskomorság jeleit mutatja. Ha látná, +mi lett ebből a hatalmas szál emberből! Borzasztó, borzasztó a +háború!</p> +<p>Lássa, már megint hivnak a műtőbe! Nem írhatok többet. De talán +sikerül, hogy az éjjel Magával álmodjam. Gondoljon reám és +szeressen.</p> +<p>Sokszor csókolja</p> +<p class="right"><i>szegény fáradt Katája.</i></p> +<hr class="tb" /> +<p>Zaklikov: oroszlengyelországi falu a Szanna partján…</p> +<p>Egypár hét múlva Milka százados is tisztába jött ezzel az +igazsággal és ekkor már nem is ismételgette a falu nevét.</p> +<p>De beszélgetést most sem lehetett még vele kezdeni és arra sem +volt rávehető, hogy elhagyja a szobáját.</p> +<p>Mert amint előbújik odujából, csattogó fogú fenevadként ráveti +magát és maga alá teperi a szégyen érzése.</p> +<p>Rettenetesen, kimondhatatlanul, halálosan szégyelte magát!</p> +<p>A fogait csikorgatva tapogatta körül szobájának falait… Hogyan +menjen ő ki innen? Hogyan menjen most már emberek közé? Hogyan +játsza megint a régi Milka százados szerepét?</p> +<p>Inkább beásná magát a padló alá, a földbe. Jó volna beleolvadni, +eltűnni az örök sötétségbe, a csendbe… Megnémulni, megvakulni… Hogy +ne nézzen a szemébe senki, ne kérdezzenek tőle semmit… <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p> +<p>Kádár tanár megsejtette, hogy mi baja a századosnak.</p> +<p>– Ezt nem lesz könnyű visszacsalni az életbe… Valami hídat +kellene neki verni, egy Ariadne-fonalat vetni… Akkor – talán…</p> +<p>– A zene! A zene hatalma! – mondta Katalin.</p> +<p>Hallott egyszer egy betegről, akit a muzsika fáklyája vezetett +ki az örök éjszakából… Milka nagy muzsikus, az ikrek gyakran +emlegették.</p> +<p>– El kell hozatni a kisbőgőjét! – indítványozta Stowasser, a +lófőszékely, aki fehér sisakba pólyált fejével lebzselt a +folyosókon.</p> +<p>A zászlós azt mondta, hogy Milka minden hangszerrel tud bánni, +legszívesebben mégis a gordonkáján játszik.</p> +<p>Katalin már intézkedett. Némi utánjárással megkerült a százados +violoncellója, melyet a bútoraival együtt valami raktárban +őriztek.</p> +<p>Estebéd idején egyik kórházi népfelkelő bevitte a százados +szobájába és utasításához híven szó nélkül a sarokba állította a +fekete-lakkos hangkoporsót.</p> +<p>Azután valamennyien lesbe feküdtek, belekap-e a hal a +csalétekbe?</p> +<p>Jó ideig hiába vártak. De azután egyszerre –</p> +<p>Egy bűvös hang zendült meg az éjszaka csendjében. Messziről és +mélyről jött, mint a bányában daloló tündér hangja.</p> +<p>Halkan, a zokogását elfojtva, bátortalanul tapogatózva jött +közelebb, mintha kételkednék benne, hogy van-e joga az élethez.</p> +<p>Azután hízelegve, forró, édes könyörgéssel kúszott még közelebb… +<span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span></p> +<p>Egyszerre mohón és szomjasan fölemelte a fejét…</p> +<p>– Goldmark Suitejét játssza, – mondta az asszisztens, aki értett +valamit a zenéhez.</p> +<p>Valami egészen különös muzsika volt az. Vadul buggyant ki a +Milka szláv véréből és sok tarka kavicsot sodort magával, mit +ismeretlen mélységekben elterülő kőzetekből mosott ki.</p> +<p>A kapitány idegrostjain átszűrődve minden zenei gondolat +hihetetlenül lágy, édes, tüzes és érzékies lett.</p> +<p>Az ő vonója minden sarkot legömbölyített és minden szögletet +lecsiszolt.</p> +<p>A zeneszerzők közül szerette a nagyokat, mindegyiket követni +tudta röptében, de csak úgy, mint az elhízott vadruca a fennszálló +gémet: lábát a békanyálban húzva.</p> +<p>Nála még Bach is édes lett, Beethoven is ellágyult. Ő a +titánokból, akik világgömböket emelnek vállukon, hájizmú, barok +virághordókat csinált. A zengő kathedrálisokat megtöltötte +művirággal, selyemmel és pézsmaszaggal.</p> +<p>Neki a zene bűnös szenvedélye volt, narkotikum, hasis, melyet +mohón és pirulva szítt magába.</p> +<p>A zene tüzében kiolvadt a lelkéből minden, ami erős és férfias +volt és csak Karola maradt vissza, Karola, aki lágyan remegve +csuklott össze régen elhamvadt zeneheroszok energiája előtt.</p> +<p>A zene földalatti, titkos üregeket vájt a lelkébe, ahol különös, +színtelen, álomszerűen valószínűtlen lények csíráztak.</p> +<p>Tisztkorában, midőn Budapesten volt állomáson, oda tudott +férkőzni a művészek, főleg a festők és szobrászok tanyáira. A +„fiúk“ szívesen látták, nekik <span class="pagenum"><a name= +"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> egyáltalában gyöngéjük az +ilyen „pompásan buta tenyészember“.</p> +<p>Néhanapján játszott is nekik és a művészek nyugtalanítóan +érdekesnek találták a muzsikáját és azt mondták, ez egy magyar +genie.</p> +<p>Egy ilyen alkalommal a nagy szobrász, aki a hallgatói között +volt, valami torzképet rajzolt a márványasztalra.</p> +<p>Milka később, miután a mester már otthagyta a társaságot, +megnézte a rajzot és megdöbbenve ismert önmagára.</p> +<p>A kép egy szfinxet ábrázolt, amelynek puha nőstény-oroszlán +testén Milka feje ül. A szfinx meredek sziklaobeliszk tetején áll, +ahonnan nem tud lejönni, és előrehajolva, mint macska a háztetőn, +ábrándos epedéssel sandít le a mélységbe.</p> +<p>Mit keresett odalenn, – a halált, az életet?</p> +<p>Vajjon a szeszélyes véletlen vezette a mester kezét, vagy Milka +muzsikájának géniusza materiálizálódott benne?</p> +<p>Most tehát a kórház tiszti szobájában szólt a százados +gordonkája…</p> +<p>A szfinx édes üvöltése felhangzott az éj csendjében.</p> +<p>Katalin a folyosón állott, az ajtófának támaszkodva. Két karját +a mellén összefonva, áhítattal hallgatta a zenét.</p> +<p>Úgy érezte, hogy odabenn valami nagy és szent dolog történik. +Egy emberi lélek lerázta magáról a sötétség békóit és boldogan +szárnyal a világosság felé…</p> +<p>De a muzsika hirtelen megszakadt és Katalinnak az az ijesztő kép +villámlott el a szeme előtt, hogy odabenn a küzködő ember fejjel +visszazuhant a sötétségbe. <span class="pagenum"><a name="Page_82" +id="Page_82">-82-</a></span></p> +<p>Gondolkodás nélkül benyitott a szobába.</p> +<p>Milka százados az asztalnál ült, homlokát tenyerébe hajtva, a +könnyei patakokban folytak. Ezek a könnyek imádságszámba mentek: a +partravetett hajótörött édes könnyei voltak.</p> +<p>És Katalin szeme is megtelt könnyekkel.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Drága, édes, egyetlen Istvánom, nekem jó uram! Hűséges +szeretettel köszöntöm Kegyelmedet és örömmel jelentem, hogy Milka +kapitányt, akit olyan súlyosan meglátogatott az Úr, sikerült +megmentenünk.</p> +<p>Azaz, hogy tréfa és szerénytelenség nélkül mondhatom: nekem +sikerült megmentenem!</p> +<p>A tudós doktorok nem boldogultak véle, de nekem, szegény együgyű +asszonyi állatnak, egy ötletem támadt és az fényesen bevált. Majd +ha Maga hazajön, részletesen elmondom az egész esetet, tudom, +érdekelni fogja.</p> +<p>Láthatja tehát, a Maga szegény kis oldalbordája nem lopja a +napot a kórházban.</p> +<p>Komolyan mondom: igazán boldog vagyok, hogy a nagy +nyomorúságból, mit ez a rettenetes háború reánk hozott, egy +parányit nekem is sikerült enyhítenem.</p> +<p>Kádár azt mondja, a csodakúra után díszdoktornak fog +előterjeszteni az egyetemen. Azt válaszoltam neki, beérem vele, ha +nem jelent föl kuruzslás miatt.</p> +<p>A fiúk levelezőlapjait itt küldöm. A kozákok rémei csokoládét +kérnek. Különben jól vagyok és Kántorral ketten hű szeretettel +gondolunk a mi jó gazdánkra. És azon felül még százezer csókot is +küld</p> +<p class="right"><i>Katóka.</i> <span class="pagenum"><a name= +"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A szfinx és a nő</h2> +</div> +<p>Minél jobban elmaradoztak a multban a zaklikovi emlékek, annál +nehezebben tudta Milka önmagának elhinni, hogy ő valóban beteg +volt.</p> +<p>Később már csak úgy volt, mint a kis fiú, aki merő makacsságból +nem akar előjönni a sötét kamarából, ahová büntetésül zárták.</p> +<p>Csak abba ne hagyja! – gondolta magában, midőn Katalin megkezdte +mentő kisérleteit.</p> +<p>De effelől ugyan nyugodt lehetett: a fiatal asszony annyira +büszke volt a harcra, mit a sötétség szellemei ellen indított, hogy +nem engedte ki többet a prédát rózsás karmaiból.</p> +<p>A szőke óriás pedig engedelmes gyermek volt és bágyadt +megadással engedte át magát „Katalin nővér“ vezetésének. Az ő +rendeletére evett, ivott, pihent és sétált, szedte az orvosságot és +játszott a gordonkáján.</p> +<p>Senki sem kérdezte, honnan szerezte szokatlan hatalmát az +asszony: idegbetegnél a legszokatlanabb dolog is megszokott.</p> +<p>Katalin mindennap, ha már elvégezte körútját a kórtermeken +végig, bement még az ő külön betegéhez. <span class= +"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p> +<p>Többnyire a doktorok társaságában, néhanapján egyedül. (Arató +István felesége megengedheti ezt magának!)</p> +<p>Folytatták a muzsikális gyógymódot és a kapitány az asszony egy +szavára már térdei közé fogta a gordonkáját.</p> +<p>Ma megint Chopinnál időzött igen hosszasan.</p> +<p>A Nocturne forró áradásába a százados beleolvasztott egy +hordónyi cukrot a magáéból és most, mint saját művészetének +áldozata, kifordult szemekkel úsztatott a muzsikális +puncsléban.</p> +<p>Az asszony, ha négyszemközt voltak, sohasem ült le, hanem az +ajtó mellett állva hallgatta a zenét, miközben a doktoroktól +eltanult kutató tekintetét a beteg arcán tartotta.</p> +<p>Ez az arc ma játékközben mindjobban elváltozott. A szemét erősen +lehunyta, a duzzadt ajka meg-megvonaglott…</p> +<p>Katalin már tudta, hogy mi fog most történni: Milka százados +keble annyira megtelt érzelmekkel, hogy az erőszakos kirobbanás +elkerülhetetlen.</p> +<p>Már fel is ugrott és hangos szóval vágta el a mélabús +párbeszédet, amit Chopin szellemével folytatott.</p> +<p>– De hát minek élni? Igen – minek?</p> +<p>A beteg egy-egy pillanatra visszaesik megint régi idegességébe; +az ilyen szakadékon szelid kézzel kell átsegíteni…</p> +<p>És talán éppen a szelíd kéz érintése az, amit a beteg efféle +összecsuklásaival el akar érni.</p> +<p>– Hagyjuk mára a zenét, százados úr. Elég volt. Kissé fel is +izgatta magát, – mondja Katalin. <span class="pagenum"><a name= +"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p> +<p>– Amint parancsolja, – válaszol Milka tompán.</p> +<p>– Holnap megint eljövök, akkor folytatjuk. Jó lesz? – kérdi +Katalin jóságosan.</p> +<p>Milka fölriad – a gondolatai elkalandoztak valahol…</p> +<p>– Óh, nagyon jó lesz!</p> +<p>Az asszony keze már az ajtókilincsen van, de újra megszólal.</p> +<p>– Ami pedig azt a kérdést illeti: minek élni… Én Istenem! Az +embernek vagy van valamije, amiért érdemes élnie, vagy nincs +semmije…</p> +<p>– Nekem semmim sincs! A világon semmim sincs! – morogja Milka +keserűen.</p> +<p>Katalin komolyan tekint reá.</p> +<p>– Nos, ha nekem semmim sem volna, akkor is volna valamim. +Megvolna az a tudatom, hogy homo sapiens vagyok, nem ruhás baba… +Nem a nemesség, hanem az értelem kötelez. Arra kötelez minket, hogy +viseljük el tőlünk telhető méltósággal az élet nyomorúságait… Mert +az élet nem majális!</p> +<p>– Milyen erős ön! Hogy irigylem! – csodálkozik Milka és a +világos nagy szemével úgy nézi Katalint, mintha most látná életében +először.</p> +<p>Valamit akar még mondani, de hirtelen megrázza a fejét: eh, +minek? – és a fantáziája fáradtan, mint a hulló falevél, libeg a +mélység felé:</p> +<p>– Esküszöm önnek, méltóságos asszonyom, a legokosabb, amit +tehetnék, az volna, ha egy Frommer-golyót lőnék a koponyámba.</p> +<p>Katalin nővér összevonja fekete szemöldökét a fehér főkötője +alatt.</p> +<p>– És én esküszöm önnek, százados úr, ha nem tudnám, hogy ez az +életuntság is betegségi szimptóma, <span class="pagenum"><a name= +"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> akkor most egy kicsit +lenézném érte. Öngyilkosság? A zavaros fejű, félművelt emberek +kibúvója.</p> +<p>Milka szőke nagy koponyája bűnbánóan lekonyul.</p> +<p>– Milyen erős! – mormogja fanatikusan.</p> +<p>Katalin arcát ekkor egy meleg kismama-mosoly világítja meg.</p> +<p>– Tudja mit, kapitány? Feküdjék le szépen, aludjék reggelig. Ha +nyolc órát aludt – de nem szabad csalni! – akkor megengedem, hogy +reggeli után meglátogasson a fehérnemű-raktáromban.</p> +<p>Menni akart, de Milka összekulcsolta a két kezét és forró +könyörgéssel nézett reá.</p> +<p>– Egy szóra még! Engedjen meg egy kérdést… Régóta küzködöm már +ezzel, de végül meg kell kérdeznem… Mondja, nem vet meg engem?</p> +<p>Megvetni? Kata enyhén mosolygott, mint a fiatal anya, mikor a +kisfiú valami nagy ostobaságot kérdez. Ez a mosoly igazán széppé +tette arcát.</p> +<p>– Megvetni? És miért? Mert egy gránát, amely egy templomtornyot +is le tudna dönteni, leütötte a lábáról? Kedves százados úr, én még +a templomtornyot sem vetem meg, pedig az szilárdabb anyagból +készült, mint ön.</p> +<p>Megfogta Milka kezét és így folytatta:</p> +<p>– A tornyot újra fel lehet építeni, az embert pedig talpra kell +állítani! És az embernek azért van esze és akaratereje, hogy ő is +segítsen nekünk kissé a talpraállításnál… Nem gondolja?</p> +<p>Fölemelt fejjel, kedvesen fölényes mosollyal állott előtte a +fehér ruhájában.</p> +<p>Olyan erős, olyan tiszta és büszke volt, mint a márványszikla a +hegytetőn.</p> +<p>A kapitány nem emelte ajkához, hanem mélyen <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> meghajolva +csókolta meg megmentőjének aetherszagú kis kezét.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Milka különben már a vasuti találkozás után is sűrűn gondolt +Aratónéra. A gondolatai akkoriban valami furcsa, töprenkedő +kíváncsisággal tipegték körül karcsú alakját.</p> +<p>Az asszonyt senki sem ismerte a fővárosban – Aratóék +visszavonultan éltek, – de azért előkelő és vonzó híre volt. Egy +nő, aki annyira le tudja kötni Arató Istvánt, maga is egy női +kiadású Arató lehet.</p> +<p>A jó híre hófehér gyöngykoronaként fénylik okos homlokán.</p> +<p>Midőn most az irgalmasság lágy és komoly gesztusával lehajolt az +egyszerű katonatiszthez, Milka egyszerre ráismert. Ő, aki egyébként +olyan idegenül állott szemben a nőkkel, most megtalálta önmagában +Katalin képét, mint ifjúkori álmainak édes ismerősét.</p> +<p>Micsoda asszony ez!</p> +<p>Olyan igaz és egy darabból való, olyan drága, mintha egyetlen +nagy kristályból faragták volna. Megérzik már a teste üde illatán +is, hogy a hazugság szennyje sohasem érintette.</p> +<p>Mindaz, ami után Milka vágyódik és amiről már-már azt hitte, +hogy csak álomképekben van meg a csillagok alatt, mindaz mint szent +valóság izzik és világít az asszony lelkében.</p> +<p>Milyen jó, hogy mégis vannak ilyen nők a rikácsoló nősténypávák +seregében! Ők azok, akik meleggé, illatossá és otthoniassá tudják +tenni ezt a nyomorúságos, rosszszagú életet.</p> +<p>Az élet! Milka most már nem is tudott volna jobbat <span class= +"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> kezdeni +visszanyert életével, mint hogy odarakja Katalin keskeny fehér +cipője elé.</p> +<p>Oda rakja áldozati ajándékképpen, hálából azért, hogy Katalin a +világon van. Odarakja remény nélkül, mert hiszen tudja, hogy +Katalin élete felhők magasságában vonul el az övé fölött.</p> +<p>A Chopin-est után bizonyossá lett előtte, amit eddig hinni nem +mert: ő is lehetne még ember az emberek közt.</p> +<p>Egy ilyen nő meg tudná váltani a bolygó hollandit. Egy +mosolyával meg tudná oldani Milka szfinx-életének minden fájó +rejtélyét.</p> +<p>Odafenn már is megmozdultak a néma havasok. Amit eddig örök +jégnek hitt Milka, az tavaszi virágzássá változott át.</p> +<p>És minden, amiben eddig nem mert hinni: az élet, az ifjúság, az +erő, a nő, a szerelem: bódító illatú viráglavinaként siklik +feléje.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A Chopinnek szentelt est után Kata lefekvéshez vetkőzött.</p> +<p>Egy pillanatra megállott az öltözőszoba nagy tükre előtt és +ekkor bensejében egy pajkos hang azt kérdezte: vajjon tudja-e a +nagy katona, hogy milyen csinosak vagyunk mi?</p> +<p>A hang egy valakié volt, aki Kata iskolás leánykora óta ott +tanyázott lelkének hetedik kamrájában és aki ma is szakasztott +olyan kotnyeles volt még, mint tiz esztendővel ezelőtt.</p> +<p>A fő-Kata azonban csendre intette a mellék-Katát, ő ma merengő +kedvében volt, nem szerette az efféle léhaságokat. <span class= +"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> +<p>Annyi bánatos méltósággal, amennyi egy hálóingben levő, +mezítlábas uriasszonytól kitelik, átment a kék bársonyszobába és +sóhajtva bemászott özvegyi ágyának paplanja alá. A hableány +barlangja ma különben hideg volt.</p> +<p>Nem volt még álmos, de azért rögtön eloltotta a lámpát, a +nyakszirtje alatt összefonta két karját és várta rendes éjjeli +látogatóit…</p> +<p>Éjjeli látogatói: Milka kapitány gondolatai. Ebben a csendes +órában mindig odatalálnak az asszonyhoz, mint Bacchus isten szelíd +párdúcai Ariadnehoz.</p> +<p>Ezuttal a Nocturne forró fuvallatának szárnyán érkeznek, az +éjféli égbolton vonuló fellegekkel. Aranyfényű, lágy hullámzással +magukhoz emelik és magukkal usztatják az ellenállásra képtelen +asszonyt.</p> +<p>Szóval: Arató István felesége a széles Jacaranda-ágyban, mit egy +székely ezermesterrel faragtatott neki az ura, egy bakakapitányról +ábrándozott…</p> +<p>Katalin asszony ezúttal önmagának játszott az arany-hegedün:</p> +<p>Ez a legtisztább, leggyönyörűbb emberi érzés, ami valaha nő +szívét megdobbantotta. De nem! Más nő, közönséges asszony, akinek +udvarláson, mulatságon jár az esze, ilyet sohasem képes érezni.</p> +<p>Mert őt valami titkos lelki anyaság szálai fűzték ehhez az +emberhez. Milka az ő teremtménye, az ő nevelése, az ő tulajdona +volt.</p> +<p>Látta a kapitányt mint növényi életet élő, hangtalan embriót; +látta mint gügyögő, botorkáló gyermeket; a gyógyulás későbbi fokán +mint szégyenkezve bújkáló kamaszt; ma pedig mint egész férfit látta +viszont a fölépült embert. <span class="pagenum"><a name="Page_90" +id="Page_90">-90-</a></span></p> +<p>Csoda-e, ha most a nagy gyerek szőke feje gyöngéden és melegen +tükröződött Kata lelkében?</p> +<hr class="tb" /> +<p>A valóságban azonban még sokkal nevezetesebb dolog történt, mint +Katalin maga is hitte volna.</p> +<p>Az történt, hogy a szép Zolky leánya új szerepkörbe lépett +át.</p> +<p>Eddig csak a szerepeit cserélgette az élet színpadján. A +jelmezei változtak és változtak a nóták, miket elpengetett arany +hegedűjén, de a szerepköre mindig a régi maradt: ő volt a híres +ember kicsi Katókája.</p> +<p>Ezúttal azonban új és magasabbrendű szerepkörbe lépett át. A +bájos kis Senkiből Valaki lett. Egyéniség. Ember, akinek feje +fölött egy emberi sors fellegei gyülekeznek.</p> +<p>A sok Katalin közül, aki egymásután már előlibbent fantáziájának +függönye mögül, egyik sem volt olyan újszerű, olyan ingerlően +érdekes, olyan komoly és nagyszabású, mint az, akinek képét most +Milka kapitány szemtükre verte vissza.</p> +<p>Ez nem volt többé a bájos és jelentéktelen szubrettpofácska, +hanem a heroina nemes, erélyes és megragadóan emberi profilja.</p> +<p>Milka századosban most megtalálta az ő legmegértőbb közönségét +és így meg volt róla győződve, hogy megtalálta önmagát és életének +igazi célját.</p> +<p>Proteus leánya mostani alakjában aratta legnagyobb sikereit és +ennélfogva most élte legigazibb életét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Az Aratók</h2> +</div> +<p>Egy hónapig nem látta Kata az urát, a nagy zűrzavarban a +híradásai is rendetlenül érkeztek az északkeleti országhatár +különböző pontjairól, de azután egyszerre táviratot küldött +Kassáról.</p> +<p><i>Mind a két fiú megsebesült. Sebesülésük nem veszedelmes. +Aggodalomra nincs ok. Kérek számukra helyet a kórházadban. Holnap +délben érkezem velük a máltai vonaton.</i></p> +<p>Katában megdermedt a lélek.</p> +<p>Ő csodálatosképpen sohasem gondolt még arra, hogy a fiúkat +valami komoly baj érhetné. A szive legmélyén az a gyermekes babona +élt, hogy őket, Aratóékat, kivételes elbánás illeti meg a sors +részéről.</p> +<p>Kádár professzor tőle telhetőleg vigasztalgatta. Ha nincs +komolyabb baj – Arató mondja, és igy nincs is – akkor még inkább +örülni lehet az esetnek. Egy időre legalább szárazra kerülnek a +fiúk és az sem fog nekik ártani, ha rendesen kialusszák +magukat.</p> +<p>Késő este lett, mire a máltai vonat megérkezett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> Katalin és +az asszisztens a pályaudvaron várták a három Aratót és autón vitték +őket a kórházba.</p> +<p>A gyerekeknek igazán nem lehetett komoly bajuk, mert útközben +szakadatlanul járt a szájuk. Jól is esett nekik, de restelték is a +nagy feltűnést; azt mondták, szót sem érdemel, ostobaság az egész. +Csupa szerénységből igen hangosak voltak.</p> +<p>A villamfényben úszó hófehér kötözőben maga Kádár szedte le +róluk a régi kötést.</p> +<p>Ezek a fiúk a születésük pillanatától fogva szinte babonás +következetességgel osztoztak egymás sorsában. Kanyarójuk is együtt +volt, a kolozsvári gimnáziumból is együtt tessékelte ki őket a +tanári értekezlet és most is ugyanegy orosz gépfegyver tüzében +sebesültek meg.</p> +<p>Péternek a felső karcsontján, Pálnak a vállizmán szaladt +keresztül a golyó.</p> +<p>– Mikor kaptátok a lövést? – kérdezte Kádár.</p> +<p>– Hat nappal ezelőtt.</p> +<p>– Ebcsont! – mondta a főorvos, aki szerette a goromba doktort +adni. – Köszönjétek apátoknak, hogy ilyen jó vért hagyott +rátok!</p> +<p>Megfürösztötték és ágyba fektették őket. Kissé lesoványodtak, +míg oda voltak, talán meg is nőttek, az arcuk megbarnult, a +vonásaik megkeményedtek.</p> +<p>Katalin, mielőtt hazament volna az urával, még benézett a +különszobába. Egy-egy sztaniolba csomagolt töltött csokoládét vitt +a fiúknak. A nyakukon, a nyitott hálóing alatt, ott látta Szent +Katalin érmét.</p> +<p>– Mit üzentek Kántor mesternek? – kérdezte.</p> +<p>– Tiszteltetjük és holnapra várjuk a látogatását.</p> +<p>Péter és Pál azután magukra maradtak. Kiszámított lassúsággal +ették a csokoládét, közben hangosan <span class="pagenum"><a name= +"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> örvendeztek, mint a +vakációra hazaszabadult iskolás fiúk.</p> +<p>– Hűj, de finom ágy!</p> +<p>– Holnap kilencig alvás.</p> +<p>– Reggelire kávé, kifli.</p> +<p>– Két tojással. Nekem két tojással. A hálás haza nekem két lágy +tojással adósom…</p> +<p>– Ahogy én ezt a Kádár professzort nézem, hat-nyolc hétnél előbb +nem ereszt vissza a csapathoz.</p> +<p>– A hatból négyet István bácsiéknál töltünk, mint +magánáponcok.</p> +<p>– Jó lesz megint egyszer a diványon hasalni és Kárpáthy Zoltánt +olvasni.</p> +<p>Azután édesen elaludtak, mint egykor édesanyjuk ölében. Az orosz +nehéz ütegek pergőtüze, a támadó szibirjákok urrá-kiáltása, a mult +heti szuronyharc vad képei nem zavarták őket.</p> +<p>Álmukban is élvezték a szoba enyhe melegét és a ruganyos ágyat. +Mind a ketten valami egészen halk és kimondhatatlanul kedves zenét +hallottak: a vérük zsongott és muzsikált a fülükben.</p> +<p>Az idő már éjfélre járt, midőn Arató és Katalin a lakásukba +érkeztek.</p> +<p>István útközben elmondta, hogy a fiukat a harctérről először +Kassára szállították. Ők a család előtt el akarták titkolni +sebesülésüket, de a kassai kórházparancsnok, midőn megtudta, hogy a +két önkéntes Arató tanár öccse, távirati értesítést küldött +Istvánnak.</p> +<p>A tanár különben szokatlanul nyomott kedvében volt. A +tifusz-járvány robbanó erővel terjed az északi hadseregnél, a +védő-oltások pedig lassan haladnak… A hajnali vonattal maga siet a +frontra, hogy gyorsabb ütemet vigyen bele a munkába… <span class= +"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p> +<p>Mindjárt lefeküdt és két perc mulva már mélyen aludt.</p> +<p>Hajnalban csizmásan, kardosan Katóka ágyához lépett, hogy +megcsókolja. Az asszony érezte a bőrszagot, pillái közül látta az +aranygallér csillogását, de annyira fáradt volt, hogy csak halk +nyöszörgéssel terjesztette szét a két karját, midőn arcán érezte az +ura száját, beszélni nem tudott.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Péter és Pál jól érezték magukat a kórházban.</p> +<p>Megengedték nekik, hogy naponta néhány órát fennjárjanak és ők +fölfedező utakra indultak a termeken végig és hamarosan +összebarátkoztak a doktorokkal, ápolónőkkel és betegekkel.</p> +<p>Midőn megtudták, hogy Milka százados úr is a kórházban van, egy +gyors, ijedt pillantást váltottak egymással… Midőn pedig véletlenül +összetalálkoztak vele a folyosón, valósággal megdermedtek nagy +zavarukban.</p> +<p>A kapitány azt hitte, hogy a nagy tisztelet bántja őket, pedig a +fiúk csak szégyelték magukat, mivel olyasmit képzeltek, hogy a +Milkának kínos lehet a velük való találkozás.</p> +<p>Annál nagyobb volt örömük, hogy fölfedezték Ijjártó káplárt. +Vidám üvöltéssel rohanták meg és azontúl idejük egy részét a hármas +számban töltötték. Úgy látszott, hogy ezt a parasztembert nagyon a +szívükbe zárták.</p> +<p>Háborús élményeket nem tudtak mesélni, hiába faggatta őket egy +csúcshurutos önkéntes, aki még nem járt a fronton. Olyanformán +voltak a háborúval, mint a hazaszabadult diák az iskolával: untak +rá visszagondolni. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<p>Csak jelentéktelen epizódok foglalkoztatták őket, a háború +arabeszkjei. A barna kis kutya, mely a zászlóaljhoz szegődött; a +gólya, mely az égő parasztház fölött keringett; a Botlik őrmester +kiégett nadrágja.</p> +<p>Azzal hamar tisztába jöttek, hogy Katalinnal valami baj van. +Hármuk közt azelőtt valami szabadkőmüves-egyetértés volt, amely +főleg abban érvényesült, hogy más emberfia előtt érthetetlen okból +olykor a pukkadásig tudtak kacagni.</p> +<p>Most azonban hiába dobálták apró arany horgaikat a sógornő felé, +azok lesiklottak az asszony zárkózott lelkén.</p> +<p>– Dehát a háború! – vigasztalták egymást.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Sárréthy főhadnagy, a pótzászlóalj segédtisztje, a kórházba +jött, hogy meglátogassa a lófő Stowassert.</p> +<p>Ott véletlenül meglátta az Arató-fiúkat.</p> +<p>– No nézd, hát ti itt vagytok? Az ezred meg mindenütt kurrentál… +Éppen most írtam át a kassai kórháznak, hogy mi van veletek.</p> +<p>– Mi baj? Történt valami? – kérdezték a megszeppent fiúk.</p> +<p>– Az történt, hogy mind a ketten soronkívül zászlósok lettetek. +Egyiktek azonfelül megkapta az arany vitézségit, a másik a nagy +ezüstöt. De hogy melyiket kapta Péter és melyiket Pál, azt már nem +tudom, talán maga a honvédminiszter sem tudja.</p> +<p>– Lóvá akarsz tenni, főhadnagy úr?</p> +<p>– Becsületszóra! – mondta Sárréthy szigorúan.</p> +<p>– Tiszti becsületszóra?</p> +<p>– Az én felelősségemre felvarrhatjátok az aranysávot. Az érmeket +pedig délig ideküldöm.</p> +<p>Valami kitüntetést ugyan vártak, tudták, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> +fölterjesztették őket, de ennyit még sem reméltek. Nem is műveltek +ők valami különös dolgot. A visszavonulás alkalmával parancsot +kapott a századjuk, hogy a luznai hídfőt tartani kell, tartani +minden áron, mig át nem kelt az utolsó trénkocsi a tulsó +partra.</p> +<p>Ők hát tartották. Akkor is, mikor már mind a két tisztjük és a +legénység kétharmada az árokban feküdt. Az alezredes parancsolta, +hát hogy mert volna engedetlen lenni a két fiu?</p> +<p>Hanem ebből most már nagyszerű meglepetés lesz Katalin és +Ijjártó számára…</p> +<p>Este a fiúk zászlósi díszben, a vitézségivel a mellükön – Pál +kapta az aranyat, Péter a nagy ezüstöt, bár fordítva is eshetett +volna – beosontak a fehérnemű-raktárba.</p> +<p>Ez volt a Katalin saját külön birodalma. Egy kis íróasztala volt +az ablak mellett, az asztalon két szál rózsa virított a +pohárban.</p> +<p>Péter és Pál elbújtak a fehérneműs polcok közt és türelmesen +vártak.</p> +<p>Jó ideig tartott, míg végül megnyílt az ajtó. A fiúk igen ravasz +arcot csináltak… Valóban Katalin jött. De nem egyedül! Valaki vele +volt: Milka százados úr…</p> +<p>A fiúk visszafojtott lélegzettel lapultak meg búvóhelyükön, azok +ketten pedig beszélgetve mentek végig a polcok között.</p> +<p>Azaz csak a kapitány beszélt…</p> +<p>A terem végén kinyílt a másik ajtó, mely a kötözőbe vezetett, +majd becsukódott megint a távozó pár mögött…</p> +<p>Az ikrek még most is ott állottak a búvóhelyükön… Krétafehér +arccal néztek össze. A lábuk remegett, meg <span class= +"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> kellett +kapaszkodniok a polcokban, hogy el ne vágódjanak…</p> +<p>Mit mondott az az ember Katalinnak? Mit merészelt –? Katókának, +az István bácsi feleségének! És a sógornő némán hallgatta… Nem +ütötte arcul, nem szaladt el, nem kiáltott segítségért!</p> +<p>Ez annyira monstruózusnak tetszett előttük, hogy meg sem merték +érteni…</p> +<p>Katalin! Az ő Katókájuk! István bácsi felesége!</p> +<p>Hiszen ők is láttak már valamit az életből. Tudtak egyet-mást a +nőkről. De abban a szent hitben nőttek fel, hogy van a nőknek egy +osztálya, amely csillagok magasságában fölötte van minden gyanúnak +és gyöngeségnek, fölötte talán a természet rendjének is, azok nem +is emberek, azoknak nincs is nemük, édes, tiszta, szent és jóságos +semleges lények: ők az Arató-család asszonyai.</p> +<p>A két fiú valósággal rosszul lett… A gyomruk émelygett… Levették +mellükről az érmet, zsebükbe gyűrték és a szégyentől betegen +visszabújtak a szobájukba.</p> +<p>Katalin, mielőtt hazament volna a kórházból, egy percre még +benézett az ikrekhez. Azok már ágyban voltak.</p> +<p>– Éppen most beszéltem Kádár professzorral, – mondta a sógornő. +– Jövő héten meglesz az engedély, háziápolásba mehettek és akkor +nálunk fogtok lakni.</p> +<p>Hosszú szünet. Végül megszólalt Péter. Csendesen és szárazan +mondta:</p> +<p>– Jövő héten mi már nem leszünk itt.</p> +<p>– Nem? Hát hol lesztek?</p> +<p>– A fronton. Holnap reggel szolgálattételre jelentkezünk. +<span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span></p> +<p>Kata meglepetten nézett hol az egyikre, hol a másikra.</p> +<p>– Elment az eszetek? Mért akartok most egyszerre +visszamenni?</p> +<p>– Ott jobb nekünk, – válaszolt Palkó szárazon.</p> +<p>– Jobb mint itt?</p> +<p>– Jobb!</p> +<p>Az asszonynak feltünt, hogy egyikük sem viseli már nyakán az ő +Szent Katalin-érmét…</p> +<p>A szájuk körül az a bizonyos kemény vonás vonaglott, amellyel +Arató István szokta leplezni a felindulását. Az oltvai mosoly! Most +valóban meglepően hasonlítanak az Álarcos Szűz trónja mellett álló +ifjú trombitásokhoz…</p> +<p>Katalint elfutotta a hirtelen méreg. Vállat vont és faképnél +hagyta őket. Úgylátszik, a sihedereknek fejükbe szállott az +általános kényeztetés! Nos, holnapig talán megjön az eszük…</p> +<p>De azoknak nem jött meg az eszük. Komor elszántsággal, dühös +türelmetlenséggel mentek előre, amerre a rögeszméjük hajtotta +őket.</p> +<p>Jártak, keltek, fölebbvalóiknál jelentkeztek, folyamodásokat +írtak, protekciót kerestek, könyörögtek és ravaszkodtak, csak +küldjék őket már az ezredükhöz.</p> +<p>A pesti levegő méreg nekik, sem enni, sem aludni nem tudnak már +itt, minden lélegzetvétel kín.</p> +<p>Katalin növekedő nyugtalansággal figyelte őket. A szíve fájt. És +mit szól majd ehhez István?</p> +<p>Milka százados, akinek elpanaszolta baját, magára vállalta, hogy +beszél velük. Bizott benne, hogy fölebbvalói tekintélyével +megpuhíthatja a gyerekeket.</p> +<p>Alkonyatkor föl is kereste őket a szobájukban. <span class= +"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> +Csukaszürkében voltak már, lábszárvédővel, sárga pisztolytokkal az +oldalukon. Melegen és bizalmasan, az apai jóbarát rezgő +basszus-hangján szólott hozzájuk. Tegezte őket.</p> +<p>Azon kezdte, hogy a Kárpátokban most véres harcok dúlnak, +ecsetelte a téli hadjárat borzalmait, elismeréssel emlékezett meg +eddigi magatartásukról, egyszersmind azonban óva intette őket +attól, hogy fiatalos buzgalmukban túlzásokra ragadtassák magukat… +Mert hiszen két emberen úgy sem fordul meg a háború sorsa!</p> +<p>A fiúk némán hallgatták. Feszes vigyázz-állásban voltak, de mind +a kettőnek arcán kaján gúnymosoly jelent meg.</p> +<p>Milkát ez némi zavarba hozta… Úgy gondolta, hogy jószándékú +buzgalmában talán békésebb nézeteket is talált vallani, mint +katonához és fölebbvalóhoz illik és igyekezett kimagyarázni +szavait. Hogy ő nagyon lelkesedik a személyes bátorságért, szépnek +találja a hősi halált is, de persze csak úgy, ha azzal valami +magasabb célt szolgálunk…</p> +<p>Az ikrek gúnyos mosolyából most már gőgös és megvető vigyorgás +lett. Ifjú arcukon olyan különös volt a kegyetlenség kifejezése, +mint májusi hó a muskátli-ágyakon.</p> +<p>Milka megsejtette, hogy azok most mire gondolnak. A saját arca +forróságából érezte, hogy elpirult… Tovább beszélt, közbe mind +nagyobb zavarba jött, mert érezte, hogy már csupa sületlenséget +fecseg.</p> +<p>Egy pillanatra fölágaskodott benne a hajdani Milka százados, az +irgalmatlan vasember. Hiszen majd ráncba szedi ő ezt a két +elbizakodott fajankót! <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span></p> +<p>De amint közeledett a feszesen álló ikrekhez, a sötét szobában +két gonosz, acélkemény, a gyűlölettől szikrázó szempárba +tekintett.</p> +<p>A kapitány nem értette a féktelen gyűlölet okát, de érezte, hogy +ez a két megvadult farkaskölyök most mindenre képes.</p> +<p>Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve körül, mint a +zaklikovi éjszakán…</p> +<p>Zavartan hebegte:</p> +<p>– Hát tegyenek, amit akarnak…</p> +<p>És kiment a szobából.</p> +<p>Péter és Pál egész idő alatt egyetlen szót sem beszéltek.</p> +<p>A kapitány akkor háborgott csak igazán, mikor már a +fehérnemű-raktárban beszámolt a küldetésével. Biztos volt benne, +hogy a két arrogáns kölyöknek az ő idegsokja ellen van kifogása, de +ezt persze nem mondta meg Katának, aki egyébként maga is ilyesmit +gondolt.</p> +<p>– Oh, azok az Aratók! Hallatlan, hogy mit merészeltek velem! +Úgylátom, teljesen megbódította őket a vitézségi érmük… Szóba sem +állottak velem, hátat fordítottak, a szemem közé nevettek!</p> +<p>Katalin ijedten kapott a százados keze után, mintha meg akarná +védeni…</p> +<p>Milka folytatta:</p> +<p>– Soha életemben nem bántak velem ilyen sértően, mondhatnám: +ilyen megvetően… Mintha nem is a fölebbvalójuk, hanem valami +egészen közönséges – mintha a legutolsó nemtudommicsoda volnék… Ha +nem tekinteném, hogy az ön rokonai –!</p> +<p>Abba hagyta és lemondóan legyintett. A hangja egyszerre nagyon +mélyen zengett, amint azt mondta: <span class="pagenum"><a name= +"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p> +<p>– Legyen nyugodt, semmit sem fogok ellenük tenni. Semmit. +Mindent eltűrök tőlük. Mindent. Ők azt a nevet viselik, mint +ön!</p> +<p>Katalin szeme könnyes volt, a szíve teli volt keserűséggel.</p> +<p>– Köszönöm, – mondta – köszönöm és bocsánatot kérek öntől… +Mindennek én vagyok oka. Sejtenem kellett volna – hiszen ismerem az +Aratókat!</p> +<p>Óh, azok az Aratók! Most már nagy távolságból nézte őket, mint +valami idegen fajt. Minden Arató hideg, gőgös és gúnyolódó. Mind +azt hiszi, hogy az emberek feje fölött járhat. Egy kicsinylő +mosollyal akarnak végezni az élettel és a halállal… Az ikrek is +ilyenek, István is…</p> +<p>Kata fejében megfoghatatlan sebességgel rajzottak a gondolatok… +És egyszerre felbukkant előtte a keserű kérdés: Vajjon szereti-e a +feleségét István?</p> +<p>Vajjon tud-e egyáltalában szeretni? Szüksége nincs az asszonyra, +annyi bizonyos. Épp oly kevéssé, mint a templomtoronynak nincs +szüksége a fecskére, mely az eresze alatt fészkel.</p> +<p>De erről beszélni sem lehet István előtt. Mert mindjárt +megjelenik az arcán az a bizonyos Arató-mosoly… Oh, hogy fázott +Katalin az oltvai bikaölők kaján mosolyától!</p> +<p>– Milka, – mondta a síró nők édes és puha hangján, – felejtsük +ezt el… És ha jó akar lenni hozzám, ha nagyon jó akar lenni, akkor +hozassa most át gordonkáját. Ma Schumannt szeretném hallani. Ő meg +fog gyógyítani…</p> +<p>Katalin eddigelé nem sokat értett a zenéhez, de Milka művészete +megnyitotta előtte a harmóniák kapuját. <span class= +"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p> +<p>Ezt a zenét megértette, ez olyan volt, mint a forró fürdő, +melyben a fázó lelke kéjesen alámerülhet, ennek ingerét minden +csöpp vérével szomjazta.</p> +<p>Valahányszor a gordonka szólott, elszabadult gondolataik +párhuzamos szárnycsapásokkal kalandoztak és ha Milka végül letette +a vonót, szinte különös volt, hogy akkor megint a hétköznapok +közömbös nyelvén tudtak egymással beszélni…</p> +<hr class="tb" /> +<p>Péter és Pál már útrakészen voltak.</p> +<p>Ijjártó, aki ugyanazzal a menetzászlóaljjal indult a Kárpátokba, +előrement a vasútra a podgyásszal, azok ketten pedig még sietve +búcsút mondtak a kórháznak.</p> +<p>Az orvosok és ápolónők szidták őket és mindenki sajnálta +őket.</p> +<p>Katalintól is el kellett búcsúzniok. Kezet csókolnak neki, egy +szót sem szólnak, mennek…</p> +<p>A raktár előtt egy sárgaképű apácával találkoztak össze.</p> +<p>– Benn van a sógornő? – kérdezte Pál.</p> +<p>– Benn van.</p> +<p>– Ki van vele?</p> +<p>– Ki volna? A kapitány! – sziszegte a szürke néni. Egy szúrós +pillantást vetett reájuk és elment, a sokráncú szoknyáját +suhogtatva.</p> +<p>A fiúk leforrázottan állottak az ajtó előtt. Odabenn fülledt +csönd volt. Pedig ha beszélnének, kihallatszanék a hangjuk… Miért +nem beszélnek?</p> +<p>Péter és Pál nem mertek egymás szemébe nézni. Szégyelték magukat +és ifjú szívüket keserű féltékenység marcangolta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p> +<p>Egyszerre hangot adott a csönd. Odabenn megszólalt a gordonka. +Vontatott, forró, buján remegő hangon… A szfinx-kandúr miákolt az +esthomályban.</p> +<p>A fiúk visszafojtott lélegzettel füleltek. De aztán az egyik is, +a másik is lerázta magáról a hanghinár langyos ölelését.</p> +<p>– Gyerünk!</p> +<p>És istenhozzád nélkül elmentek.</p> +<p>Az utcán azt mondta Pál, hogy Kántor kutyától mégis el kellene +búcsúzni. Péter ezt rendjében valónak találta. Ha az ember háborúba +megy, akkor azt akarja, hogy valaki sajnálja egy kissé.</p> +<p>Kántor nem mutatta magát érdemtelennek a fiúk rokonszenvére, +mindenáron velük akart menni a harctérre és még akkor is szűkölve +kaparta az előszoba ajtaját, mikor távozó jóbarátjai már lenn +jártak az utcán.</p> +<p>Katalin igen elkeseredett, midőn megtudta, hogy a sógorai búcsu +nélkül ugrottak meg.</p> +<p>– Óh, azok az Aratók! Szíve egyiknek sincs! De ezt majd el fogja +panaszolni Istvánnak.</p> +<p>Péter és Pál azalatt egy bérkocsiban ültek, amely elé igen nagy, +sovány pej volt fogva. A pej furcsa ugrásokban haladt előre, közben +mindig bal felé rázta a nagy fejét.</p> +<p>A körúton, amelyen végigmentek, vakítóan ragyogtak a mulatók +lámpái. Egy-egy fényárban úszó kapu előtt csoportosan állottak a +föltűrt gallérú urak és a kurtaszoknyás, magascipős hölgyek…</p> +<p>Végre – végre benn ültek a homályos, szivarfüstös másodosztályú +fülkében és a vonat csikorogva, döcögve megindult alattuk… +<span class="pagenum"><a name="Page_104" id= +"Page_104">-104-</a></span></p> +<p>Még hat tiszt volt velük a fülkében és mind a hat már javában +aludt. Ki jobbra, ki balra dőlve az ülésén, némelyik gőgösen +horkolva, a többi szerényen szuszogva.</p> +<p>Jó volt, hogy aludtak az urak, így a két Aratónak nem kellett +restelkednie a forró gyermekkönnyek miatt, amelyek addig peregtek a +szemükből, míg végül álomba nem sírták magukat. <span class= +"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Tavasz a kórházban</h2> +</div> +<p>Az asszisztens egy orvosnövendék kíséretében gyors +zergeugrásokkal vágtatott le a földszintre.</p> +<p>A medikus, aki borotvált képével és elszánt arckifejezésével a +magyar-amerikai tipus képviselője volt, a pesti nyelvhumor +szándékosan éneklő hangsulyozásával mondta:</p> +<p>– Úgylátszik tavaszodik, „mamuska“ szerelmes.</p> +<p>A lépcsőfordulón a két fiatalember majd hogy bele nem ütközött +az emeletre fölhaladó aranygalléros katonaorvosba.</p> +<p>Az asszisztens belesápadt nagy zavarába, amint meghajolva +köszöntötte.</p> +<p>Odalenn a földszinten halkan és dühösen hördült rá a +növendékre:</p> +<p>– Tudja maga, ki volt az? Arató professzor!</p> +<p>A medikus öklével a homlokára ütött és fojtott hangon hörögte +vissza:</p> +<p>– Látott már ilyen állatot, mint én vagyok?</p> +<p>Arató István időközben fölért a lépcsőház hatalmas <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> +ablakához. Onnan le lehetett látni a kórház udvarára.</p> +<p>A tanár szeme idillikus kis jeleneten akadt meg.</p> +<p>Az udvaron vadgesztenyefa áll. A fa fekete váza könnyed +elegánciával nyújtja ágait ég felé. A délutáni verőfényben izzó +rügyek – ezer kis arany ököl – remegő erőlködéssel szorongatják +markukban a feszülő, bontakozó tavaszt.</p> +<p>Holnap szétrobbannak az öklök és aranyzöld lombbal szórják teli +az ágakat.</p> +<p>A fa alatt heverőszék áll, a székben egy délceg, szőke +katonatiszt pihen. Sebkötése nincs, de szenvedőnek látszik. +Mellette fehér-főkötős, karcsú ápolónő ül és édes komolysággal +olvas a piros kötésű könyvből.</p> +<p>Ilyenféle képes levelező-lapokat tíz fillérért árulnak a +szerényebb igényű közönségnek. „Tavasz a kórházban“.</p> +<p>De nini, hiszen az ápolónő Katóka!</p> +<p>Arató, aki ebben az órában érkezett vissza a fővárosba, egy +pillanatig habozva állott az ablakban, de azután mégis úgy +határozott, hogy előbb Kádár kollegájával fog beszélni.</p> +<p>Az talán meg tudja neki magyarázni, mit jelent Péter és Pál +elhamarkodott bevonulása, amiről csak elkésetten értesült Katóka +panaszos leveléből.</p> +<p>Kádárt azonban hiába faggatta.</p> +<p>A fiúk eleinte ugyancsak élvezték a kórházi vakációt, de aztán +egyszerre olyan szilaj türelmetlenséggel rohantak vissza a +harctérre, mintha angyalok szólongatnák őket aranytrombitákkal.</p> +<p>Ennyit István is tudott.</p> +<p>Katalinnal a lépcsőn találkozott. Fáradtan vonszolta +<span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span> fel magát és szó nélkül csókra +nyújtotta hideg homlokát.</p> +<p>– Azt hiszem, egypár napig itthon maradhatok most, – köszöntötte +a tanár. – Addig te is szabadságot kapsz a kórháztól.</p> +<p>Az asszony meghökkenve emelte föl komoly arcát.</p> +<p>– Lehetetlen, István! Nekem itt annyi a dolgom, – annyi a +dolgom… És ha az ember valamit elvállalt –</p> +<p>Az éretlen fanatizmusával már szinte idegessé tette Aratót.</p> +<p>– Éppen most beszéltem Kádárral… Azt mondja, semmi olyan dolgod +nincs most, amit helyetted akármelyik nővér el nem végezhetne… Rád +fér már egy kis pihenés, – fáradtnak látszol.</p> +<p>Katalin megadással csüggesztette le fejét.</p> +<p>Egypár dolgát azonban mégis el kellene még intéznie. A +raktárkulcsokat is át kell valakinek adni… Szóval, István menjen +csak előre, estebéd előtt ő is otthon lesz.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Arató szobája mellett volt a fiúk egykori tanyája.</p> +<p>Most is teli volt még az ő tartalékba került civil holmijukkal: +furcsa szabású sportruhákkal, vívókeztyükkel, tennisz-ütőkkel, +tornázó, lovagló, csónakázó és fürdő ifjak és leányok képeivel.</p> +<p>István szimatolva állott a küszöbön, mintha itt keresne választ +a kérdésre, amely mindjobban nyugtalanította.</p> +<p>Mi történt a fiúkkal? Azelőtt minden apró-cseprő ügyükben ki +szokták kérni bátyjuk véleményét, – még <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> golyvás +galambot is dehogy vettek volna az ő hozzászólása nélkül! – ezúttal +azonban úgy viselkedtek, mintha éppen ő előle szöknének.</p> +<p>Kató azt mondja: „fejükbe ment a vitézségi érem.“</p> +<p>Ez azonban semmiképpen sem vall Péterre és Pálra, sőt a mondás +maga nem vall Katókára.</p> +<p>Az asztalon fekete bőrdoboz áll. Ez is egyik fiúé. A zára +megromlott és a gazdája fiatalos feledékenységében elmulasztotta +megcsináltatni.</p> +<p>A dobozban lepecsételt nagy boriték van: „Végrendeletünk, – csak +halálunk után bontandó föl.“</p> +<p>Az ünnepiesen lendülő íráson látszik, mennyire hízelgett a fiúk +önérzetének, hogy ők végrendeletet írhatnak…</p> +<p>Igaz azonban, hogy mikor első ízben vonultak hadba: kisebb +gondjuk is nagyobb volt a végrendelet írásnál.</p> +<p>Kerek kis gyógyszerész-skatulya indult meg zörögve István ujjai +alatt.</p> +<p>Kinyitja: vékony láncon egy-egy aranypénz, – a Katalin-érmek, +miket a sógornőtől kaptak.</p> +<p>Itthon hagyták?</p> +<p>A tanár visszaemlékezett rá, hogy milyen mélységes örömet +szerzett a fiúknak az amulett… A Mária Terézia-rendért sem +lelkesedhettek volna jobban és azzal a szilárd eltökéltséggel +akasztották nyakukba, hogy a halál sem fogja leoldani onnan.</p> +<p>És most mégis önként levetették… Péter és Pál már nem akarják +viselni Katóka emlékét.</p> +<p>Itt valami fájó titok lappang… Száz kérdés rajzott fel István +fejében, de a fiúk alkalmasint éppen <span class="pagenum"><a name= +"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> azért szöktek meg, hogy +ne kelljen válaszolniok ezekre a kérdésekre.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A lakás végében megcsendült Katalin hangja.</p> +<p>Úgylátszik, már az imént hazajött, de nem jött be Istvánhoz, +hanem a konyhában érdeklődött az estebéd iránt.</p> +<p>A tanár nagysietve civilbe öltözött. Cipőgombolóra volt +szüksége, de nem találta meg és csöngetésére nem jelentkezett +senki.</p> +<p>Egy idő óta mintha bomladozóban volna az egész háztartás. A +cselédek hatásköri összeütközéseket rendeznek és igen önérzetesek +lettek, az örökké fáradt Katóka pedig hallgat és nem törődik +semmivel.</p> +<p>A tanár a magára hagyott férfi ügyefogyottságával jár-kel és +keresgél a szobákban.</p> +<p>Olykor egy gyöngéden érdeklődő szempár tekintetét érzi: Kántor +kutya mindenütt a nyomában van. Óh, csak tudott volna segíteni, +szegény Kántor, milyen édes-örömest megtette volna!</p> +<p>A kutya az asszony kék-szobájába is követte gazdáját, aki ott +férfiszokás szerint a legvalószínűtlenebb helyeken kereste a +cipőgombolót.</p> +<p>Még a Katóka éjjeli szekrényének fiókjába is belenyúlt. Gombolót +ott sem talált, ahelyett egy fotográfia akadt a kezébe: Milka +százados képe.</p> +<p>Ez mit keres itt?</p> +<p>Kétszer-háromszor fogott kezet a kapitánnyal és mindíg azt a +csendes és titokzatos kis undort érezte, amellyel az ő természete +bizonyos emberi fizikumokkal szemben tiltakozni szokott.</p> +<p>Tudta azonban, hogy Katóka kedveli a századost, <span class= +"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> aki +„neki köszönheti életét“ és azért leküzdötte idegrendszerének +előítéletét.</p> +<p>De mégis – mit keres Milka a felesége fiókjában?</p> +<p>Egyszerre valami förtelmes gyanú vicsorgatta rá a pofáját, – +hirtelen jött, mint a skatulyából kipattanó ördög… De ő rögtön +elnyomta megint.</p> +<p>Még csak az kellene! – Milyen komiszak is vagyunk mi férfiak +tulajdonképpen. A legtisztességesebb közülünk is annyi mocskot +látott már életében, hogy nehéz hinnie a tisztaságban.</p> +<p>Katalin! Katóka! Az ő felesége!</p> +<p>Alapjában véve István is, bár sok mindent látott már az életben, +úgy osztályozta a nőket, mint az Arató-fiúk: a miénk és a másé. +Ember- és nőismeretünk szabályai csak a más asszonyára nézve +érvényesek.</p> +<p>Később a dolgozóban találta a feleségét.</p> +<p>Bolyhos nagy kendőjébe burkolózva, fázékonyan, magába süppedve +ült a karosszékben.</p> +<p>Most is szórakozottnak és levertnek látszott, mint ujabban +mindíg. (Szegény gyermeket hogy kimerítette a kórházi munka!)</p> +<p>Ideges ujjai körül egy ezüstláncot forgatott, a láncon olló és +fehér kis írótábla kalimpált. A kórházi ruhája övén szokta ezeket +viselni.</p> +<p>A tanár szándékosan nem vett tudomást a felesége rossz kedvéről, +hanem a jövő kilátásairól kezdett beszélni. Közbe azonban Milkára +és az Arató-fiúkra is gondolt.</p> +<p>A jövő kilátásai nem voltak valami verőfényesek.</p> +<p>Ha az ellenség, aki véres csökönyösséggel ostromolja a +határszorosokat, fel tud jutni a rahói hágóra, akkor ki kell +üríteni a hármas számú nagy barakkórházat… <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> +<p>– Imádkozzál, Kató, hogy ne jöjjön távirat, – fejezte be halkan +Arató. – Ötezer beteget a hegyeken keresztül költöztetni: +hátborzongató gondolat!</p> +<p>Katóka azonban szót sem értett abból, amit az ura mondott.</p> +<p>Mozdulatlanul gunnyasztott, a szeme üresen bámult maga elé, a +szájára valami idegen mosoly fagyott rá – csak a kínos redőkbe vont +homloka árulta el, mennyire unja István hangját és mennyire terhére +van az örökös járkálása…</p> +<p>Arató meghökkenve mérte végig. Ilyennek még sohasem látta… +Katóka most olyan, mint egy üres színpad, amelyről elhordtak minden +dekorációt. „Itt ma nincs előadás, a társulat másutt +vendégszerepel“.</p> +<p>Igen, Katalin abbahagyta a játékot. Nem akart tetszeni. Nem +bánta, ha István üresnek, fakónak, közönségesnek találja is.</p> +<p>Ez az ellenséges nemtörődömség meglátszott az arcán, amely +elvesztette mosolygó szeretetreméltóságát, a haján, amely +rendetlenül lógott homlokába, a nőietlen testtartásán, meglátszott +még a szoknyája félszeg gyűrődésén is…</p> +<p>Arató lelkén hirtelen villámfénnyel keresztül cikázott a +meggyőződés, hogy ez az asszony most egy férfira gondol. Egy idegen +férfira.</p> +<p>Férfivágyak fluidumja hizelgi körül az ő feleségét és az +kéjes-tehetetlenül viteti magát a langyos árral…</p> +<p>Szinte érezte orrában az ellenség gyűlöletes szagát, – rémület, +düh, undor fagyasztotta meg szívét!</p> +<p>Az ő különös intuiciójával, amely olykor néhány parányi elmosódó +foltból, mit a górcső alatt látott, egész nemzedékek bűneit és +bünhődését tudta kiolvasni, <span class="pagenum"><a name= +"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> egyszerre megértett +mindent, ami körülötte történik.</p> +<p>… Katalin szerelmes… Abba az emberbe, akivel ma is látta a +vadgesztenyefa alatt… Akinek képét az éjjeli szekrényében őrzi… +Régebben nagyon sokat írt róla a leveleiben, újabban nagyon sokat +hallgat róla…</p> +<p>A gondolatai villámgyors cikázással rajzottak a fejében… Eszébe +jutott a borotváltképű medikus ordináre pesti mondása: „mamuska +szerelmes…“</p> +<p>István a fogait csikorgatta – mit csinált ez az asszony az ő +nevével?!</p> +<p>És most már világos volt előtte Péter és Pál dolga is! A fiúk +megtudtak valamit, talán megláttak valamit a kórházban… Elmentek, +István elől szöktek, vádolni nem akartak, hallgatni nem tudtak… +Vérző szívvel, hitüket vesztve, büszkén hallgatva és halálra +szántan mentek vissza oda, ahol az ágyúk mennydörögnek.</p> +<p>Igen, ez a „kibuvó“ rávallott az Arató-fiúkra!</p> +<p>De hát kivel élt ő együtt öt esztendeig?</p> +<p>István szembe ült a mitsem sejtő asszonnyal és egy ujságlapot +vett a kezébe. Katalin is ujságba temetkezett.</p> +<p>Egyikük sem olvasott azonban. A feleség meredt szemekkel nézte a +hirdetéseket és a kapitányára gondolt, a férj gondolatai pedig +leselkedve követték a magasból, mint vércse a vonuló fürjet.</p> +<p>A tanár kutató tekintete megtalálta Katalin kis írótábláját, +melyet az imént az asztalra dobott. Idegen kéz furcsa, önmagukba +visszakunkorodó vonásokkal betűket és számokat írt rá:</p> +<p>Szt. Ján. I. l. IV. 18. <span class="pagenum"><a name="Page_113" +id="Page_113">-113-</a></span></p> +<p>A hirtelen undorból, amit érzett, tudta, hogy ki irta.</p> +<p>Letette kezéből az ujságot, fölkelt és lassan a +könyves-polcokhoz lépett, hogy megkeresse az új testámentumot, de +nem találta a helyén.</p> +<p>Erőt vett magán, cigarettára gyújtott és sétálva cserkészett a +lakásban.</p> +<p>A fekete kis könyv ott feküdt a zongorán, ahol Katalin +felejtette.</p> +<p>János apostol első levelében ilyen szavakat talált:</p> +<p>„A rettegés nincsen a szeretetben, hanem a teljes szeretet +kirekeszti a rettegést: mert a rettegésnek gyötrelme vagyon: aki +pedig retteg, nem tökéletes a szeretetben.“</p> +<p>Katalin tehát még fél és a szentírásban járatos kapitány az +apostol szavaival bátorítja!</p> +<p>Istvánt ugyanaz a fizikai rosszúllét környékezte, amely néhány +nappal ezelőtt gyomorémelygést okozott a fiúknak.</p> +<p>Miféle asszony ez?</p> +<p>Öt esztendeig éjjel-nappal együtt voltak, akkoriban Katalinnak +minden gondolata az övé volt… Most először hagyta magára és az első +ember, aki az utcán jött, fölnyalábolta és magával vitte, mint +valami gazdátlan jószágot.</p> +<p>Ez volt Arató Istvánné? Kántor kutyával sohasem lehetett volna +ilyet tenni!</p> +<p>Kivel élt ő együtt annyi ideig?</p> +<p>Perzselő kiváncsisággal nézte a feleségét, mintha most látná +életében először. Bátran nézhette, az asszony oly mélyen alámerült +langymeleg ábrándjaiban, hogy semmit sem vett észre abból, ami +körülötte történik. <span class="pagenum"><a name="Page_114" id= +"Page_114">-114-</a></span></p> +<p>Aratónak valami furcsa, babonás ötlete támadt:</p> +<p>Az ő Katókája meghalt. Aki szemben ül vele, egy idegen +asszonyszemély, gonosz komédiából vette magára Kató lárváját…</p> +<p>Hiszen a két nő külső hasonlatossága sem valami nagy… Hová lett +az igazi Katóka arany mosolya, amely még álmában is ott világított +arcán? Hová a gyermekded szerénysége, a kecses méltósága?</p> +<p>Az arcot, amelyet most maga előtt látott, valami édeskés, +fülledt melanchólia, valami éretlen fontoskodás vonásai torzították +furcsává…</p> +<p>Egyszerre az a keserű gyanúja támadt, hogy a régi Katóka sem +volt soha az övé. Katóka bájos alakját talán csak ő álmodta meg és +az ő játszó fantáziája vetítette reá egy idegen asszonyi +testre…</p> +<p>Hiszen valahányszor bele akart nézni, mindig csak a maga képét +látta Katóban, más semmit. A Kató lelke tele volt Arató +gondolataival, a szíve Arató érzéseivel, a szája Arató szavaival, a +homlokán Arató büszkesége világított… De hol volt maga Katóka?</p> +<p>Lehet, hogy nem is igazi ember, csak egy üres tükörkeret, +amelyben minden férfi, aki akarja, önmagát találja meg.</p> +<p>De azért Arató mégis tüzes dühre lobbant, ha arra gondolt, hogy +ez a nő az ő férfilelkének intimitásait odavitte és odaajándékozta +egy idegen himnek.</p> +<p>Mert mindaz, amit Milka megkivánt az asszonyban, nem a +Gráczián-, hanem az Arató-faj tulajdona volt. Ennek a furcsa és +fajtalan keveredésnek gondolata fölháborította és lealázta.</p> +<p>Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy ráijesszen az alvajáróra. +Vajjon fölébred-e? Ha durva kézzel megérinti szívét, vajjon +fölsír-e? <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= +"Page_115">-115-</a></span></p> +<p>– Mondd csak, sok betegetek van még? – kérdezte.</p> +<p>Katalin csodálkozva bukkant föl álmainak mélységéből és +szomorúan nézett rá üres szemével. Jó ideig tartott, míg +megértette, hogy válaszolnia kell.</p> +<p>– Nem sok, nem nagyon sok, – mondta mély, fátyolos hangon.</p> +<p>– Az a szimuláns kapitány ott van még nálatok? – kérdezte István +gonosz nyugalommal.</p> +<p>Katalin fölneszelt.</p> +<p>– Miféle szimuláns –?</p> +<p>– Milka kapitány…</p> +<p>Az asszony elfehéredett. Mozgatta a száját, de jó ideig nem +beszélt. Később keserű és kihivó kis mosoly torzította el sápadt +ajkát.</p> +<p>– Szimuláns! – sziszegte. – Hogy beszél maga az emberekről! +Persze – csak maga! Csak maga –!</p> +<p>A megvető mosoly oda ragadt a szája széléhez. Az orrcimpája +vonaglott. A szíve pedig forrt és reszketett a lázadó rabszolga +alattomos gyűlöletétől.</p> +<p>Egy másodpercig csodálkozva farkasszemet néztek a szakadáson +keresztül, amely köztük támadt.</p> +<p>A tanár nem tudta tovább nézni. Fölkelt, átment a szomszéd +szobába.</p> +<p>Valaki utána osont: Kántor kutya. Ő a gazdája pártjára +állott…</p> +<p>István úgy érezte magát, mint valaki, akit orvul belöktek egy +hideg, fekete mocsárba, ahonnan nincs többé szabadulás.</p> +<p>A társa lökte le, akivel az imént még kart karba öltve, +bizalmasan, boldogan jártak. Micsoda gyalázat! <span class= +"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p> +<p>A feje szédült, a szíve fájt és zakatolt…</p> +<p>A könnyfátyolon keresztül, mely a szemét takarta, egy méla +önhittséggel mosolygó, szőke férfifejet látott.</p> +<p>És ekkor régóta elporladt őseinek, a hirhedt zsoldos katonáknak +vére pezsdült meg ereiben.</p> +<p>A bosszú, a botrány, az erőszak, a vérontás vágya lobogott +benne, mint sűrű éjjeli villámlások a sötét hegyhátak mögött. +<span class="pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Talita Kumi</h2> +</div> +<p>Amitől félni kellett, az bekövetkezett.</p> +<p>Távirat érkezett. A kárpáti nagy barakokat sietve ki fogják +üríteni, az ellenség megszállotta már a rahói hágót.</p> +<p>Hajnalban autók indulnak a határra, Arató velük fog menni.</p> +<p>Zsebre gyűrte a táviratot. Katalin a szobában volt, de nem +kérdezett semmit. Bánta is ő most a rahói hágót, bánta is ő az +egész háborút!</p> +<p>Megint fülig beágyazta magát a puha ábrándiszapba, édesen és +bágyadtan sütkérezett, amellett azonban kész maradt arra, hogy az +első ellenséges érintésre mérgesen fölhorkanjon.</p> +<p>Az ura azonban nem akarta már bántani.</p> +<p>Az üvegerkélyen állott, elnézett a Dunára.</p> +<p>Miféle világ ez? A tavaszi levegő teli van vészharangok +kongásával, egy egész világrész fölött állandó véreső permetezik, a +barakokban ötezer csontvázzá aszott férfi fekszik és lázban égő +szemmel hallgatja a közeledő ágyúzengést, – itt pedig gondtalan +<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span> urak cigarettáznak a Dunaparton, vidám +nők mutogatják nekik a lábszárukat, a szobában meg egy asszony ül, +aki az ajkát harapdálja és aki meg van róla győződve, hogy a világ +minden fájdalma nem ér föl az édes kis borzongással, amit ő most az +idegeiben érez.</p> +<p>Ki tud kiigazodni ebben az összevisszaságban?</p> +<p>Odaát, magasan a királyi vár fölött, fényes tavaszi felhők +sétálnak a menny acélkék rétjén.</p> +<p>Nyolc-tíz egyforma alakú felhőfoszlány, a kisebbek elől, az +öregek hátul, szelíden és illedelmesen, mint egy túlvilági +leánynevelő növendékei.</p> +<p>Arató elnézte őket. Úgy tetszett neki, hogy régi jó ismerősei. +Egyszer már látta őket, talán kisfiú korában. Akkor is tavasz volt +a Harkály-hegy fölött, akkor is ilyen békésen vonultak és szerényen +örvendeztek a rózsaszínű ruhájuknak.</p> +<p>Lehet, hogy akkor éppen iskolába mentek és a leckeórájuk most +ért véget. Lehet, hogy a felhő-iskolában harminc esztendeig tart +egy óra.</p> +<p>Sokáig nézte a levegő leányainak tündöklő játékát és ekkor +megint az történt vele, amit a lelki ernyedés óráiban már többször +is tapasztalt…</p> +<p>A felhők fölismerték az erkélyen álló halandóban az ő +garabonciás játszótársukat és alattomos süldőleány-gyöngédséggel +fölszívták magukhoz, a napfényes magasságokba.</p> +<p>A tavasz gigantikus folyamából, amely láthatatlanul áramlott +végig az égboltozaton, egy hullám átcsapott Arató lelkébe. Az egész +ember egyszerre megtelt kristálytiszta nyugalommal.</p> +<p>Ugyanaz a természeti erő emelte a magasba, amely <span class= +"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> a +felhők vonulását szabályozta. A felhők: az ő édes hugai.</p> +<p>A kuszált és kicsinyes hangzavar, amely az imént még remegésben +tartotta idegeit, eltompult, elhalkult, elhalt a mélységben.</p> +<p>Arató most már csak azt a grandiózus és szomorú szimfóniát +hallotta, amelyben ötezer beteg ember halálfélelme lüktetett.</p> +<p>Ötezer ember várta őt a barakokban.</p> +<hr class="tb" /> +<p>István már ágyában feküdt. Katalin még az öltözőjében +motoszkált.</p> +<p>Vajjon átjön-e jóéjszakát mondani?</p> +<p>Most megroppant odaát az ágy… Lefeküdt! Nem jön át. A hableány +barlangja elsötétedett. Hát így is jól van!</p> +<p>Csendesen feküdtek, de egyikük sem aludt, mindegyikük +visszafojtott lélegzettel fülelt át a szomszédszobába…</p> +<p>Tavaszi éjszaka volt és mégis nehéz, őszi ködök ereszkedtek le +reájuk. Novemberi szél zizegett végig a hálószobákon.</p> +<p>Ez a búcsú éjszakája, a fonnyadásé, az őszé, a halálé.</p> +<p>A mi tegnap még virágzott és illatozott Arató lelkében, az ma +száraz lombesőként hulladozott körülötte.</p> +<p>A múlt emlékei, a jövő reménységei, gyönyörű napok, mosolygó +percek fáradt libegéssel szállottak az árnyékos mélységbe.</p> +<p>Kinek fognak most már nyiladozni a harkályvári fehér orgonák? Ki +fogja etetni a pávagalambokat?</p> +<p>Kató türkizszínű kimonója, amelyet a reggeli szél <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> +dagasztott az oltvai málna-bokrok közt, fonnyadt nagy virágként +merült el a homályban…</p> +<p>A harkályvári zenélő-óra dallama, amelyet oly gyerekes áhítattal +hallgatott, egy rút díszakkorddal kettészakadt…</p> +<p>Tájékok, melyeket együtt láttak, könyvek, melyeket együtt +olvastak, érzések, melyeket együtt éreztek: elhervadtak, +lehullottak, meghaltak…</p> +<p>Füstté lett a rozsdavörös Róma is, az ametisztszínű Páris, a +gyöngykagylófényű Velence, hol együtt jártak a múltban és párává +lett Athén elefántcsontsárga dicsősége, párává az arany Bizánc, a +hová együtt akartak elmenni a jövőben…</p> +<p>Minden eltünt az őszi árnyékban.</p> +<p>Az enyészet melanchóliája betöltötte az éjszakát és ránehezedett +Katalin szívére is. És egy percre fölébredt benne a forró honvágy +az elmúlt nyár után.</p> +<p>Egy ideig küzködött ellene, de a múlt erősebb volt, legyőzte, +rabul ejtette, magával hurcolta az asszonyt. És István egyszerre +neszt hallott a kék szobából: engedelmes kis lábak közeledtek +feléje meztelen topogással…</p> +<p>Gyöngyvirágszagot érzett – az asszony ott állott ágya +mellett.</p> +<p>Megkereste az ura kezét, kissé viaskodott vele, azután hirtelen +ráborult és elkezdett keservesen sírni.</p> +<p>Az éjszaka és a távolság ködén keresztül egy ismerős arc +világított: Katóka régi, bájos arca. Katóka ámulva ismert önmagára +és az urára. Mi történt itt?</p> +<p>Arató nem szólt hozzá egy szót sem, csak szeliden magához vonta. +A nyakán egymásután szaladtak végig az asszony forró könnyei. +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span></p> +<p>Bizonyos, hogy visszaveheti, ha akarja. Holnap reggel magával +viszi és nem ereszti többet maga mellől… Kató meg fogja vele +osztani a veszedelmeket és nélkülözéseket. Kolerásokat, +tifuszbetegeket fog ápolni – igen, tegye meg, hiszen azért az ő +felesége…</p> +<p>Egy hónap múlva elfelejti azt az embert. Két hónap múlva sírva +csókol kezet az urának: köszönöm, hogy nem voltál büszke, köszönöm, +hogy megmentettél magamtól…</p> +<p>És három hónap múlva? Három hónap múlva Katóka olykor minden +érthető ok nélkül el fogja magát nevetni, a világért sem fogja +megmondani, miért, – de István tudni fogja, hogy most arra a +furcsa, pudvás Milka százados úrra gondol.</p> +<p>Óh igen, visszaveheti, ha akarja…</p> +<p>Katalin szepegve és forrón bújt az urához.</p> +<p>A tanár valami kis fájdalmat érzett a nyakán. Az amulett volt, +mit a keblén viselt az asszony.</p> +<p>De nem a régi Szent Katalin-arany, hanem valami új amulett: egy +zománcozott kis kereszt.</p> +<p>No lám, a harmadik, az utolsó Szent Katalin is lekerült a +gazdája nyakáról!</p> +<p>– Nem viseled már a Katalin-aranyat? – kérdezte halkan.</p> +<p>Az asszonyban egyszerre megdermedt a lélek. Szinte érezni +lehetett, mint hül ki a teste.</p> +<p>– Nem viseled már?</p> +<p>– Elszakadt – a lánca elszakadt, – hazudta.</p> +<p>– Ezt a keresztet hol vetted?</p> +<p>– Ezt a keresztet –?</p> +<p>– Hol vetted?</p> +<p>– Kaptam.</p> +<p>– Kitől? <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span></p> +<p>– Az – az apáca főnöknőtől…</p> +<p>Tudta, hogy az ura nem hisz neki.</p> +<p>Jó ideig mozdulatlanul, mereven és hidegen maradt István +mellett. A lélegzetét is visszafojtotta, csak a szíve tétova +kopácsolása hallatszott nagy távolságból.</p> +<p>Az alexandriai veretű régi Katalin-aranyat pedig még +leánykorában kapta Istvántól. Már akkor tisztában volt vele, hogy +az ajándék után az ajándékozó is az övé lesz.</p> +<p>Az aranyból a székely ezermester medaillont csinált és Kata az +ura arcképét őrizte benne.</p> +<p>A hátsó lapjára, parányi betűkkel, ezt a bibliai mondást vésette +reá István:</p> +<p><i>„Légy hív mindhalálig, és néked adom az életnek +koronáját.“</i></p> +<p>Katának az a babonája fűződött hozzá, hogy addig lesz csak +szerencséje, míg nyakában hordja. Egyszer elvesztette a tengeri +fürdőben és akkor két napig beteg volt az izgalomtól, míg +csodamódon meg nem került a kincse.</p> +<p>Akkor kijelentette, hogy az aranyat vele együtt kell majd +eltemetni. Illetőleg <i>velük</i> együtt, Katalin ragaszkodott +ötletéhez, hogy ő és az ura egy napon fognak meghalni.</p> +<p>És most levetette a medaillont egy kereszt kedvéért. Egy +zománcos kis keresztért, mit hosszas alkudozás után Ruzicska +régiségkereskedőnél vett meg Milka százados.</p> +<p>És különösen: a hűtlenségnek ez a szimbóluma szinte jobban fájt +Aratónak, mint maga a hűtlenség!</p> +<p>Nem, igy mégsem lehet!</p> +<p>Visszalopni a feleségét a tolvajtól –? Nem! Az <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> ilyen +esthomályban orzott szerelemben több volna a lealázás, mint a +boldogság.</p> +<p>Nem tudná többet a magáénak tekinteni. Nem tudna többet a +szemébe nézni.</p> +<p>Vagy van lelke Katónak, vagy nincs.</p> +<p>Ha van, akkor határozzon a maga eszével és menjen a maga lábán +oda, ahová mennie kell. Ahhoz, hogy István ölben hozza vissza, már +nagyon is messzire elkóborolt hazulról.</p> +<p>Ha pedig nincs lelke, akkor – –</p> +<p>Amit az ember ilyen könnyen elveszíthet, azt nem érdemes +megtartania…</p> +<p>Ez tiszta számadás!</p> +<p>– Holnap korán kell kelnünk, – mondta István.</p> +<p>Katalin megértette. Azonnal fölkelt és szó nélkül áttopogott a +zománcos keresztjével a kék barlangba.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Korán reggel Arató már útra készen volt.</p> +<p>Midőn benézett Katalin ajtaján, az asszony erősen lehunyt +pillákkal feküdt ágyában.</p> +<p>A kék függönyön beszűrődő hideg reggeli fényben makacsul +összeszorította a száját.</p> +<p>A szeme alja karikás volt, tehát ő sem aludt az éjjel…</p> +<p>Nem mozdult, pedig biztosan ébren volt! Az egész márványfehér +asszonyi test csupa makacsság, csupa tiltakozás és visszautasítás +volt.</p> +<p>Nem akart már visszaemlékezni arra a Katalinra, aki az éjjel +mezítláb kelt ki ágyából.</p> +<p>Megint állig beburkolózott büvös köntösébe, mely kifelé +jéghideggé tette, befelé pedig édes tűzzel sütötte tagjait. +<span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span></p> +<p>István jó ideig elnézte…</p> +<p>Nekik nem voltak gyermekeik. De mennyi szellemi magzatnak adtak +életet! Azok most halva hevertek a hálószoba szőnyegén, megtört +szemmel, rémülten kitátva kicsi szájukat. Édes anyjuk meggyilkolta +őket, mint Medea a gyermekeit.</p> +<p>Édes anyjuk, aki most alattomosan lehúnyt szemmel, a hazugságtól +megfertőzött ajakkal, sápadtan és csökönyösen feküdt ágyában.</p> +<p>Gonoszság ez? Óh dehogy! Arató rajtakapta magát, hogy Katalint +még jobban sajnálja, mint önmagát.</p> +<p>– Isten veled, Gráczián Katóka! – mondta halkan.</p> +<p>Midőn keresztülment a dolgozószobán, az asztalon látta Kata kis +írótábláját.</p> +<p>Kezébe vette és az ő energikus kardvágás-betűivel két szót írt a +Milka kapitány írása alá:</p> +<p>Talita Kumi!</p> +<p>Aki szereti a jámbor idézeteket, ezt is megkeresheti Márk +evangéliumában. Aram nyelven van, magyarul annyit jelent, hogy: +Leányzó kelj föl!</p> +<p>Tulajdonképpen csak azért írta oda, mert restelte már a +bujkálást. Csodában azonban nem hitt, érezte, hogy Jairus leánya +ezúttal nem alszik, hanem megholt.</p> +<p>Egyedül ment ki az előszobába.</p> +<p>Ott azonban már várta és megrohanta valaki, valaki, akit nagyon +boldogtalanná tett a búcsú gondolata.</p> +<p>Kántor kutya.</p> +<p>És milyen különös az emberi szív! – Arató Istvánnak jól esett a +tudat, hogy mégis van valaki a házában, aki sajnálja a távozását. +<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span></p> +<p>Lehajolt Kántorhoz, megveregette a nyakát és mosolyogva +mondta:</p> +<p>– Igen, Kántor, tudom: azért van hűség a világon!</p> +<p>Katalin még akkor sem mozdult meg ágyában, midőn ablaka alatt +már fölzúgott az induló gépkocsi.</p> +<p>A szemét sem nyitotta ki, a pillái közül azonban nehéz +könnycsepp szivárgott elő. <span class="pagenum"><a name="Page_126" +id="Page_126">-126-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Katica</h2> +</div> +<p>Míg István itthon volt, a felesége mindig valami rohamra kész, +bősz és tehetetlen ellenségeskedést érzett, mint a rab a börtönrács +láttára.</p> +<p>Amióta távol járt, Katalin már minden harag nélkül, sőt bizonyos +kegyeletes részvéttel tudott rá visszagondolni, akár valami +tiszteletreméltó, idegen halottra.</p> +<p>Arató két hétig nem adott magáról életjelt, de az asszonynak ez +jóformán föl sem tünt, olyan édes, olyan nagyszerű, olyan +valószínűtlen holdvilágkedvében volt ő mostanában.</p> +<p>A szavakat, melyeket Milka mondott neki, a pillantásokat, +melyekkel megsímogatta, úgy hordta az emlékezetében, mint az eleven +parazsat.</p> +<p>Estebéd előtt, ha a kapitány bejött a fehérneműraktárba, +tündökölve föllángolt benne minden, ami addig csendes izzásban +volt.</p> +<p>Arany ködben ültek. Semmit sem láttak, csak egy-egy szempárt, +amelybe gyöngéden beleszédült a lelkük.</p> +<p>A fiatal medikusok, ha ilyenkor elmentek a raktár ajtaja előtt, +gonoszul elfintorgatták arcukat. Pedig nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> volt +igazuk, – Milka még meg sem csókolta az asszonyt!</p> +<p>Ők csak beszélgettek. Igaz azonban, hogy egyes szavak úgy +hullottak a zenétől elpuhult lelkükbe, mint remegő csókok.</p> +<p>A szerelem pünkösdi csodája megihlette és ékesszólókká tette +őket. Fantáziájuk a szavak szivárványos szárnyán csodálatos +magasságokba lendült és ott fönn édes ámulattal szemlélték +egymást.</p> +<p>Jók, nemesek, egyszerűek és egymáshoz méltóak akartak lenni.</p> +<p>Milka, a hazugságok betege, az igazságot és tisztaságot imádta +az asszonyban, Katalin pedig a kapitányban a megfékezett erőt +szerette, az erőt, amely engedelmesen jár utána selyempórázon, mint +az oroszlán Erosz után.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Milka föltünően sokat foglalkozott Katalin elmult házaséletével. +Úgy látszott, mintha szerelmes telhetetlenségében az asszony +jövőjével együtt magába akarná szürcsölni a multját is.</p> +<p>De tulajdonképpen ebben is csak az ő kisértet- és +vámpir-természete nyilvánult meg. Szeretni csak úgy tudott, hogy +magába szívta más ember szerelmének vérét.</p> +<p>– Őszinte lesz, ha kérdezek magától valamit?</p> +<p>– Tudja, hogy maga előtt nincs titkom, Károly.</p> +<p>– Ugy-e, magát kényszerítették, hogy Aratóhoz menjen?</p> +<p>– Nem, nem kényszerítettek, önként mentem hozzá.</p> +<p>Egy édes, mélabús és kissé gúnyos Leonardo-mosoly görbítette +fölfelé az asszony ajkát. (Milyeneket <span class= +"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> +kérdezel tőlem, – pedig tudod, engem csak <i>egy</i> dolog +érdekel!)</p> +<p>A kapitány azonban kéjesen tovább ásta magát a Katóka multjába, +mint a rózsabogár a virágban.</p> +<p>– Én nem beszélek fizikai kényszerről. Egy szóval sem mondom, +hogy magát erőszakkal hurcolták oltár elé… Egy tapasztalatlan +fiatal leánnyal szemben azonban száz módja van az erkölcsi +kényszernek…</p> +<p>– Hogy érti ezt, Károly?</p> +<p>– Grácziánék nagyon rosszul bántak magával.</p> +<p>Bágyadt kis martir-mosoly világította meg Katalin arcát.</p> +<p>– Szomorú ifjúságom volt, nem tagadom. Sokat szenvedtem. Hiszen +tudja: a születésem –!</p> +<p>Erről már többször szó esett köztük és idővel Gráczián nagyapó, +a nagyhíd-utcai potrohos háziúr, afféle kevély és kegyetlen +ballada-apává nőtte ki magát, egy újabb Tankred herceggé, aki képes +volna arra, hogy elküldje az oltvai Ghismondának a kolozsvári +Guiscardo véres szívét.</p> +<p>Milka szeme forró részvéttel símogatta Katalint.</p> +<p>– Gyakran imádkoztam, bár halnék meg, – susogta az asszony, aki +roppantul szerette, ha sajnálják.</p> +<p>Lélekharang jajongott a szívükben, de azért ez a szomorúság is +olyan édes volt!</p> +<p>– Szegény Katicám…</p> +<p>Katicának nevezte és Aratóné szerette ezt a nevet, mellyel eddig +még senki sem illette.</p> +<p>– Mikor Arató megkérte a kezemet, a szabadítómat láttam +benne.</p> +<p>– Pedig nem szerette, nem szerette!</p> +<p>– Hát tudtam én akkor, mi a szerelem? Én csak <span class= +"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> annyit +tudtam, hogy elpusztulok, ha tovább is a nagyszüleimnél kell +maradnom… Én akkor még igazi gyermek voltam, az életről csak annyit +tudtam, hogy – fáj!…</p> +<p>Ezzel a mondásával úgy meghatotta önmagát, hogy könnybe borult a +pillája. De a kapitány világos nagy szeme is gyanús fényben +úszott.</p> +<p>– Ez az, amit én erkölcsi kényszernek nevezek, – mormogta +megilletődve.</p> +<p>– Nem szeretem ezt a szót, Károly! – kérlelte Katalin-Katica +szelid komolysággal. – Az uram mindig jól bánt velem, megérdemli, +hogy tisztelettel beszéljünk róla.</p> +<p>Milkának tetszett ez az előkelő fölfogás. Sőt ezt el is várta +Katicától.</p> +<p>Az is tetszett neki, hogy Aratóné tegnap óta már nem viseli +ujján a jegygyűrűjét… Azzal az ürüggyel, hogy akadályozza a +szükséges kórházi mosakodásoknál, levetette az aranykarikát.</p> +<p>– Én nem vádolom az urát, csak Grácziánékat, – mondta +előzékenyen, – Arató Istvánt nálam senki jobban nem tiszteli.</p> +<p>Gyöngéden összemosolyogtak: így már megértették egymást.</p> +<p>– Arról nem tehet Arató, hogy nem tudta magát boldoggá tenni, – +szólt később a kapitány.</p> +<p>– Én nem tudtam még akkor, mi a boldogság… hiszen gyermek +voltam, – válaszolt Katica.</p> +<p>Milka keserűen mosolygott:</p> +<p>– Csodálatos, hogyan kötik nálunk a házasságokat! Egy fiatal +leányt, aki sem az életet, sem önmagát nem ismeri, kiszolgáltatnak +egy idegen embernek! <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= +"Page_130">-130-</a></span></p> +<p>Ez ellen semmit sem lehetett fölhozni, mert hiszen sajnos, igaz +volt.</p> +<p>Katalin-Katica azonban szükségét érezte, hogy ma kiváltképpen +nagylelkű legyen az urával szemben.</p> +<p>– Mint Aratóné egy nagy nevet viseltem, ezért áldozatokat +kellett hoznom.</p> +<p>– A maga szempontjából igaza is volt, Katica, de Aratónak nem +volt igaza, hogy elfogadta az ilyen áldozatot…</p> +<p>Milka jól tudott, szeretett is beszélni. Most nemes tűz lobogott +a hangjában</p> +<p>– Egyik emberi élet annyit ér, mint a másik és minden embernek +joga és kötelessége, hogy egyéni életet éljen… Maga gazdag és erős +egyéniség, de Arató oldalán nem érvényesülhetett… Mi volt maga az +ura házában, Katica? Virágtő, amely a szobát ékesítette, drágakő, +amely István úr kezén fénylett – egyéb semmi! Ha keserű akarnék +lenni, rosszabbat is mondhatnék… (Cselédet is mondhatna.) De elég +ennyi: a maga élete nem volt emberhez méltó, a maga házassága nem +volt házasság!</p> +<p>Az asszony fölemelte a fejét.</p> +<p>– Engem senki sem hallott panaszkodni! – mondta halk +méltósággal.</p> +<p>– Senki, mert maga büszke és előkelő természet.</p> +<p>Gyakran bonyolódtak bele ilyenféle beszélgetésekbe.</p> +<p>Milka időközönkint szükségét érezte, hogy exhumálja Katica +meghalt házasságát és hogy összemérje a maga eleven erejét Arató +porladó csontjaival. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span></p> +<p>A halottal szemben valóban nagyon elevennek érezhette magát.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A verőfény azonban addig sütött csak a szívükbe, míg a multban +kalandoztak. Amint első ízben szóba került köztük a jövő, már +fekete lett fölöttük az ég.</p> +<p>Ime, itt van egy asszony, akit a törvény egy idegen férfihoz +láncol. Katica természetesen nem szereti az urát, sohasem lehet +boldog az oldalán, de az igazi nő gyönyörű rövidlátásával azt +mondja: inkább meghal, semhogy megsértse a hálát és a tiszteletet, +amellyel Aratónak tartozni vél.</p> +<p>Ha csak róla magáról volna szó, akkor önkezével megfojtaná a +vágyat, mely benne a boldogság után sír, – eddigi életében már +eléggé beletanult a lemondásba! – de neki Milkával szemben is +vannak kötelességei…</p> +<p>Mert hiszen bizonyos, hogy a nagy gyermek nem tud már megélni +Katicája nélkül. Ha most magára hagyja, talán megint összeroskad és +visszahanyatlik a sötétségbe, ahonnan kivezette.</p> +<p>Ez tragikus helyzet!</p> +<p>A kapitány igen komolyan kérte Katicát, hogy ő reá egyáltalában +ne legyen tekintettel. Ha ő nem bírja el egyedül az életet, akkor +majd talál férfihoz illő megoldást, tessék reá bízni! De őróla ne +legyen szó, csak Katicáról.</p> +<p>Ő ismeri az asszonyt, a ritka agave-félék közül való, amelynek +életükben csak egyszer nyilnak és akkor halálos a virágzásuk… +Kérdés: szabad-e megengedni, hogy ilyen nő elsenyvedjen egy +szeretetlen férfi oldalán? <span class="pagenum"><a name="Page_132" +id="Page_132">-132-</a></span></p> +<p>Szabad-e megengedni? Ezen fordul minden!</p> +<p>Halálos szomorúsággal a szívükben valóságos doktori +disszertációkat rendeztek „a boldogság kötelessége“ és „az egyéni +élethez való jog“ témájáról.</p> +<p>Az önzetlenség csillagos magasságaiban kalandozó párbeszédük +rendesen azzal ért véget, hogy Milka százados két térde közé fogta +a gordonkáját és eljátszotta az „Es waren zwei Königskinder“ című +balladát.</p> +<p>A dalt ő maga szerezte Heine költeményére, helyesebben: akarta +szerezni, mert eddig még csak nyolc taktus volt meg belőle, de ez +annyira dallamos és édes, olyan lágy és szomorú volt, hogy az +embernek akaratlanul is Mendelssohn-Bartholdy jutott eszébe.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A jövő!</p> +<p>Katica otthon volt és átöltözött…</p> +<p>A jövő! Nyugtalan lelke hiába kereste a kivezető ajtót: +mindenütt sötét gránitfalakba ütközött…</p> +<p>Félt Istvántól! Arató sohasem fog lemondani róla; ő legalább nem +tudta elképzelni Istvánt az ő Katókája nélkül…</p> +<p>Nem szerette a botrányt, sőt a föltünéstől is irtózott. Neki +előkelő híre volt, a híres tudós jó géniuszát, hű kis társát, +szelid házitücskét mindenki kedvelte… Istenem, mit szólnak majd +berlini vén imádói, a nagy professzorok?</p> +<p>Legjobb volna, ha minden úgy maradhatna, amint van – csak Arató +István változnék át valami csoda folytán Milka századossá…</p> +<p>Mialatt a nagy tükör előtt fésülködött, a lelke +gyermekszobájában megszólalt egy szemérmetlen és éretlen kis hang: +István haljon meg! <span class="pagenum"><a name="Page_133" id= +"Page_133">-133-</a></span></p> +<p>Nem, nem, nem akarom!</p> +<p>Összekulcsolta a két kezét és hadarva imádkozott: Ne hallgass +reám, jó Istenem, nem én voltam, nem én mondtam!</p> +<p>Meglátta saját ijedt arcát a tükörben és ekkor elmosolyodott… +Gyerekség!</p> +<p>Ki felelhet a buborékokért, melyek a lelkében fölvetődnek?</p> +<p>Egy másik Katóka azalatt macskaléptekkel és áhitatos kandisággal +körülsompolygott valami fantasztikus templomcsarnokban, ahol ezer +és ezer kis mécses égett… Régi gyermekmesékből ismerte a titokzatos +helyet: minden mécses egy-egy ember élete…</p> +<p>És ez itt az Arató Istváné!</p> +<p>Katóka a rózsás két tenyerével védően körülfogta a nyugodt, +fehér lángot… Nem engedem bántani, – ő mindig jó volt hozzám, +mindig szeretett!</p> +<p>De valahonnan, egy gonosz kis szájból, jéghideg lehellet áradt a +mécses felé… A láng libegett és sistergett, végül parányi kék +fénnyé zsugorodott a kanóc körül…</p> +<p>Nem, nem, nem akarom! Nem engedem –! Nem tehetek róla –!</p> +<p>Megint meglátta magát a tükörben, amint ott ült ijedt nagy +szemekkel, marékra fogva a vastag barna haját…</p> +<p>Elnevette magát… Gyerekség!</p> +<hr class="tb" /> +<p>Másnap a rendesnél jóval később ment át a kórházba.</p> +<p>A Dunapartot idegenarcú emberek lepték el. Ezüst óraláncos, +külvárosi férfiak, fölemelt fejjel jártak és jókedvű hurrogással +biztatták egymást. <span class="pagenum"><a name="Page_134" id= +"Page_134">-134-</a></span></p> +<p>A beszélgetésükből minduntalan egy szó ütköződött ki: Gorlice – +Gorlice! És ez úgy hangzott, mint a vidám dobpergés.</p> +<p>Gorlice! Áttörve az ellenség vonala… Kergetik őket, verik, ölik +őket… A honvédek tízezrével hajtják a foglyokat…</p> +<p>Az aszfalt kongott energikus lépteiktől, a vidám ritmus +betöltötte a tavaszi levegőt, mint egy lidércnyomásos álmából +fölébredt óriás szív dobogása.</p> +<p>Katica feje fölött egy virító nagy zászlót kapott szárnyára a +dunai szél…</p> +<p>Kádár tanár a szobája ajtajában állott és komor arccal, látható +meglepetéssel nézte az asszonyt.</p> +<p>– Hogyan, méltóságos asszony – eljött?</p> +<p>– Mért ne jöttem volna? – csodálkozott Aratóné.</p> +<p>– Hát nem tudja –? Semmit sem tud –?</p> +<p>– Gorlice? – kérdezte Katica jókedvűen.</p> +<p>De most vette csak észre, hogy Kádár arcát új, sötét redők +torzítják el.</p> +<p>– Nagy szerencsétlenség történt… Rettenetes szerencsétlenség, – +mormogta a tanár.</p> +<p>Intett, hogy jőjjön be a szobába, – le akarta ültetni.</p> +<p>Katica Milkára gondolt… Valami alattomos, fájó hidegség terjedt +szét a mellében… Nem mert szólni, visszafojtott lélegzettel, meredt +szemmel és hófehér arccal állott a szoba közepén.</p> +<p>– Az ön ura, Arató István tanár –</p> +<p>Ah! Az asszony nagyot lélegzett. A tanár megfogta a szék +támláját és odatolta.</p> +<p>– Üljön le, kérem…</p> +<p>– Beteg? – kérdezte Katica. – István beteg? <span class= +"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> +<p>S miközben az uráról beszélt, a hangjában még az a félelem +remegett, melyet az imádójáért érzett.</p> +<p>– Nagy szerencsétlenség, borzasztó nagy szerencsétlenség…</p> +<p>Mélységes csend lett. Aratóné rettegve figyelte önmagát. A +mécses sistergett és lobogott… Egy gonosz kis száj fújta, +fújta…</p> +<p>Katica fölemelte a két kezét: nem, nem, nem – édes jó Istenem, +nem, nem!</p> +<p>De mialatt ezt hadarta, a szúrós szeme mohón fúródott a +jövőbe…</p> +<p>Kádár úgy gondolta, legjobb lesz, ha fejest ugrik a hideg +vízbe.</p> +<p>– Meghalt.</p> +<p>Igen, a hihetetlen, az elképzelhetetlen megtörtént…</p> +<p>Nagy csapás az országnak, az egész tudománynak…</p> +<p>A tanár leültette Aratónét és vizet adott neki. Sajnálta az +asszonyt. Az utóbbi időben ugyan elég haszontalanul viselkedett – +Kádárt mód fölött bosszantotta a kórházi flirtjével, – de most +mindent megbocsátott neki, sajnálta.</p> +<p>– Nem igaz! Nem hiszem! Nem lehet igaz! – hajtogatta Katica +csökönyösen. A fejét rázta, egyszer el is mosolyodott kissé: – Óh +dehogy – én nem hiszem!</p> +<p>Pedig biztos volt benne, hogy igaz.</p> +<p>– Sajnos, nem lehet benne már kételkedni…</p> +<p>Édes, jó Istenem, te tudod, hogy én nem akartam. Hiszen +imádkoztam is érte, – mondta magában az asszony.</p> +<p>A professzor örült, hogy Katalin ilyen erős. Ő semmitől sem félt +annyira, mint az asszonykönnyektől. <span class="pagenum"><a name= +"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> Részleteket kezdett +mondani. Aratóné csak fél füllel hallgatta…</p> +<p>A sok Katalin, aki a lelkében lakott, az összes Katák, Katókák +és Katicák, szárnyra keltek, izgatottan szétrajzottak, mint a +galambok, mikor az ölyv fekete árnyéka ráesik a dúcra. Vissza a +multba – előre a jövőbe! Hogy volt eddig – hogy lesz ezután?</p> +<p>Csak egyik Kató lapult meg gonoszul és gyáván a gyerekszobában, +mintha veréstől félne.</p> +<p>Kádár pedig a megindulástól el-elfulladó hangon beszélt.</p> +<p>Már tegnap este távirat jött, de nem akarták elhinni, a dolog +annyira hihetetlen és mostanában sok rémhír kering az országban… +Most azonban már bizonyos… Ma hajnalban érkezett meg dr. Ember +Sándor, egy fiatal ezredorvos, ő egyenesen a megboldogult ravatala +mellől jött… Arató az oltvavölgyi barakban halt meg… Tifuszban! +Megfoghatatlan, hogyan inficiálhatta magát… Ő, aki a védekezés +módját jobban ismerte, mint bárki más… Már akkor is beteg volt, +mikor a kárpáti nagy kórházat költöztette… Útközben állandó láza +volt, de nem törődött vele, erőt vett magán, mindenáron biztonságba +akarta hozni a betegeit… Az út fárasztó és izgalmas volt, a hegyek +közt egy ízben meg is támadták őket holmi csatangoló oroszok… Úgy +látszik, ezzel az útjával végleg tönkretette magát… A betegség +szokatlan erővel lépett föl és rövidesen végzett vele… Ideiglenes +sírba tették, később majd méltóbb nyugvóhelyet fognak neki +keresni…</p> +<p>Még a kormányról és a sajtóról is mondott valamit a tanár.</p> +<p>Végül egy hideg kis tárgyat adott Aratóné kezébe: <span class= +"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p> +<p>– Ezt az ezredorvos hozta… A többi holmiját is elküldik majd a +méltóságos asszonynak, most még minden a fertőtlenítőben van…</p> +<p>Egy arany karika feküdt Katica tenyerében: Arató István +jegygyűrűje.</p> +<p>A magáét nem viselte már az asszony, de ezt most az ujjára +húzta.</p> +<p>– Hazakísérem, ha megengedi…</p> +<p>A tanár ráadta a hosszú galléros köpenyt a fehér ruhája +fölé.</p> +<p>Aratóné úgy ment le a lépcsőn, mint az alvajáró.</p> +<p>– Özvegy! Özvegy! – ismételgette magában és kíváncsi +borzongással körültapogatta a furcsa szót. – Özvegy!</p> +<p>Néha rácsapott valami, egy gonosz, ellenséges fantóm, de ő +visszahessegette: Én nem tehetek róla! Én nem akartam!</p> +<p>Kádárral egész uton egy szót sem beszéltek.</p> +<p>A Dunán nagy fehér gőzös sistergett… Apró hullámokon arany +fénypontok szikráztak… A város teli volt zászlókkal… Valahol zene +szólt… Gorlice!</p> +<p>És az egész tavaszi szín- és hangszimfóniát felséges orgonazugás +és ezer harang kongása nyomta el.</p> +<p>De ezt csak ő hallotta – az özvegy!</p> +<p>Babonás áhítattal figyelte önmagát. Mindig sejtette, hogy a +végzet titokzatos erői egyengetik az ő útját – hiszen minden +sikerült neki életében! – de most elszédült és megrettent a +felséges kíméletlenségtől, amellyel az ő ismeretlen pártfogói a +munkájukat végezték! <span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Kántor az eb</h2> +</div> +<p>Elmúlt télen, miközben a tanár a határszélen járt, az asszony +pedig a kórházban felejtette magát, az Arató-házban a családi élet +folytonosságát csak az egy Kántor tartotta fenn.</p> +<p>A szakácsnő neki főzött, a konyhaleány őt kefélgette, a +szobaleány őt sétáltatta.</p> +<p>Ha pedig a személyzet összeült a konyhában nyelvelni, mostanában +nem az uraságot, hanem Kántort szapulták, hogy mennyi dolog van +azzal a döggel!</p> +<p>Kántor, mint tudjuk, fehér nagy komondor volt.</p> +<p>A göndör fürtös subájában olyan tekintélyes és jómódú benyomást +tett, mint az Esterházy számadó juhásza.</p> +<p>Ősei valóban juhászmesterségen is éltek és mindenkor becsülettel +megállták helyüket mindenféle kétlábú és négylábú birkatolvajokkal +szemben.</p> +<p>Az Arató-házban is megmaradt erősszívű pusztai kutyának, bár +tagadhatatlan, hogy az úri módban kissé tempóssá lett.</p> +<p>Barátait a rokonszenv valamely titokzatos törvénye <span class= +"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> szerint +válogatta meg és voltak emberek, akikkel semmikép sem tudott +megférni.</p> +<p>Megvesztegetni nem lehetett. Egyik fiatal asszisztens, akit nem +kedvelt, egyszer egy igen szép sonkacsontot hozott neki, Kántor +megette ugyan a csontot, de az asszisztenst azontúl is megmorogta. +Egy szegény komondortól ennyi következetesség is szép.</p> +<p>Paraszti módon konzervatív volt, szívéből gyülölt mindent, ami +izgága, rikító és csélcsap, a macskanépség bársonytalpon járó +alattomosságától pedig undorodott.</p> +<p>Sok ízetlenség lett abból, hogy nem akart megbarátkozni a +Katalin asszony kedves cicájával, de végül csak kitünt, hogy +ezuttal is Kántornak volt igaza, mert a szendepofájú kis macska +kanárimadarakra vadászott, a tavasszal pedig végleg megszökött egy +csavargó vörös kandúrral.</p> +<p>A gorlicei győzelmet követő éjszakán Kántor kutyát az a +tisztesség érte, hogy asszonya behívta magához a kék hálószobába és +megengedte neki, hogy ágya mellé feküdjék.</p> +<p>Katalin ugyanis nem mert egyedül maradni özvegységének első +éjszakáján. Amint eloltotta a lámpát, már látta Istvánt, aki +besüppedt szemhéjakkal, összekulcsolt sárga kezekkel fekszik +koporsójában…</p> +<p>Kántor azonban nem volt jó kísértetűző.</p> +<p>Félni ugyan nem félt, de valami baja neki is lehetett, mert +akkorákat sóhajtott a sötétségben, mint a parasztember a +patikában.</p> +<p>Katalin most már Kántortól kezdett félni és megint meggyújtotta +a lámpát.</p> +<p>A kutya ott feküdt a szőnyegen, kerek nagy komondorfejét két +első lába közé fogta, mint a búsúló <span class="pagenum"><a name= +"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> medvebocs, vérrel +erezett, borostyánkőszínű szeme pedig mereven nézte Katalint, +mintha kérdezni akarna tőle valamit.</p> +<p>Az asszony eddig még sohasem törődött a nagy titokkal, mely az +állat szeméből az ember elé mered, most azonban hirtelen fölvillant +benne a kérdés: nem érez ez valamit? nem gondol valamit? nem tud +valamit?</p> +<p>Eszébe jutott, hogy ennek a négylábon járó életnek is megvan a +maga külön akarata és sorsa, neki is vannak emlékei és vágyai, az ő +szeretete és gyűlölete együtt haladhat vagy szembekerülhet az +emberével és ettől a gondolattól szédülni kezdett, mintha egy +ismeretlen világ mélységei nyilnának meg előtte.</p> +<p>Félénk kiváncsisággal figyelte Kántort: vajjon mért olyan +szomorú?</p> +<p>Majd valami furcsa dolog jutott eszébe: mi lenne, ha Kántor most +elkezdene emberi nyelven beszélni?</p> +<p>Hiszen lehet, hogy az állatok olykor valóban meg is szólalnak, +de ezt lehetetlen rájuk bizonyítani, mert aki hallja őket, az +szörnyet hal félelmében, vagy az őrültek házába kerül… Vagy pedig +megöli a beszélő bestiát, mert az állatok szörnyű titkok tudói…</p> +<p>Katalin azon vette észre magát, hogy minden lélegzetvétele ijedt +könyörgés: jaj, csak meg ne szólaljon!</p> +<p>Kántor nem szólalt meg. Csak feküdt mozdulatlanul, nézte az +asszonyt a szomorú, kérdő tekintetével.</p> +<p>Az özvegynek olykor úgy rémlett, mintha Faust fekete +úszkárjaként elefánttá dagadna, mintha betöltené az egész teret és +köddé akarna szétoszlani…</p> +<p>Az asszony szíve hol viharosan lüktetett, hol meg bágyadtan +kopácsolt, mintha végleg el akarna aludni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p> +<p>Végül odalenn a Dunaparton fölzúgott az első villamoskocsi.</p> +<p>Az első villamos azért száguld végig a fővároson, hogy a hajnali +kakasszót pótolja és visszakergesse sírjukba az éjszaka rémeit.</p> +<p>Katalin Kántorra nézett: annak kutyafejéről már lefoszlott a +sötét glória, nem volt már egy idegen világ démoni küldöttje, csak +egy szegény parasztkuvasz volt, amely nagyon búsúlt a gazdája +után.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Arany verőfény áradt a szobába, édes melegség szívárgott a +fiatal özvegy szívébe. Napvilágnál minden egészen máskép fest. +Nincs itt semmi baj!</p> +<p>István –? Ő mindíg jó és szerető ura volt és ha ott, ahol ő most +van, emlékezni és gondolkozni szokás, akkor most is jósággal és +szeretettel gondol az ő Katókájára. Tehát minek félni?</p> +<p>De Milka százados? Óh Istenem, hiszen nem is történt semmi +komoly dolog, meg sem csókolták egymást… Sokat fecsegtek a hosszú +téli estéken, igaz, de csak fecsegtek és muzsikáltak… Milyeneket +engednek meg maguknak más asszonyok!</p> +<p>István nem tudott semmit… Katalin visszagondolt az utolsó napra: +kissé idegesek voltak mind a ketten, de István nem tudott +semmit.</p> +<p>Talita kumi! Eszébe jutott a két szó, mit ura <i>akkor</i> a kis +táblára írt. De két-három akkordot kellett csak fognia az arany +hegedűn és már ez is rendbe jött.</p> +<p>Leányzó kelj fel! – ez tréfás megrovás is lehet, mely a +későnkelőnek szól. Igaz is, Katóka akkor elaludta az ura +indulását…</p> +<p>Mennyire örült most, hogy mindvégig olyan tartózkodó +<span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span> volt a szerelmes kapitánnyal szemben! +Meg sem csókolták egymást…</p> +<p>Fájó szívvel, de tiszta lélekkel és büszkén tekintett vissza +elmúlt házaséletére. Ha az ember elgondolja, hogy milyen dolgok +esnek meg más házasságokban –!</p> +<p>Öltözködés közben gondolta el ezeket és a két szeme megtelt +könnyel. Forró és fájdalmas, de egyszersmind tiszta és édes könnyek +voltak.</p> +<p>A szíve pedig megtelt bánatos hálával a múlt és sok jószándékkal +a jövendő iránt.</p> +<p>Halk kopogás az ajtón… A szobaleány! A szabótól meghozták a +gyász-kosztümöt.</p> +<p>Katalin vidám kis kiáltást hallatott.</p> +<p>Máris? Pedig csak délre igérték… Na hát ez nagyszerű –!</p> +<p>De azután eszébe jutott minden és mire ajtót nyitott, már megint +bánatos özvegy volt.</p> +<p>A ruha különben jól sikerült. Ha illenék észrevenni, akkor azt +lehetne mondani, remekül sikerült.</p> +<p>Katalin hosszan farkasszemet nézett a fekete asszonnyal, aki +kíváncsian leselkedett a tükör arany mélységében.</p> +<p>Ez megint egészen új, egészen más Katalin volt, ez a „híres +ember özvegye“ volt. Egy meghatóan bánatos, fenkölt és érdekes +Katalin.</p> +<p>Midőn felpróbálta a kalapot, a krepfátyollal együtt egy +pillanatra a fekete szomorúság felhője is ráborult a homlokára és +ekkor elsírta magát: jaj, szegény Gráczián Kata, hát igazán +özvegységre jutottál?</p> +<p>De ez csak afféle átöröklött gondolattársulás volt, rokon +vénasszonyok hagyatékából való, azok az özvegyi állapotot nem +tudták elképzelni sopánkodás és síránkozás nélkül. <span class= +"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p> +<p>Egy Arató Istvánt azonban másképpen kell meggyászolni.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A sötét és nehéz hullámok ünnepélyesen fölemelték és magukkal +úsztatták az özvegy sajkáját.</p> +<p>Ismerős arcú és teljesen idegen emberek találkoztak össze a +dunaparti lakás lépcsőházában.</p> +<p>Akik beszéltek az özveggyel, azok megteltek rokonszenvvel és +részvéttel.</p> +<p>Milyen erős ez a fiatal asszony az ő nagy bánatában, mennyi +természetes méltósággal viseli gyászát! Pedig mindenki tudja, hogy +az urával mindenét elvesztette.</p> +<p>Amit Katalin azokban a nehéz napokban tett és mondott, az méltó +volt Aratóhoz.</p> +<p>A modora megint egészen az ura egyéniségének hatása alá +került.</p> +<p>István mindíg gyűlölte a színészi páthoszt és Katóka viselkedése +maga volt a kristály egyszerűség.</p> +<p>Talán soha életében nem volt annyira Arató Istvánné, mint most, +mikor Arató István már két méternyire a föld alatt feküdt.</p> +<p>Kádár is eljött még egyszer. A tanár igen levert volt, maga is +most tudta csak meg, mennyire ragaszkodott híres kollégájához.</p> +<p>Azt kérdezte az özvegytől, mikor megy haza Oltvára.</p> +<p>Oltvára –? Majd ha végleges pihenő helyére viszik a +megboldogultat. Most még nem lehet, azon a vonalon megszünt a +polgári forgalom.</p> +<p>– Azt hittem, a nagyszüleinél fog lakni, – jegyezte meg Kádár +szárazon.</p> +<p>Grácziánéknál? Katalin csendesen rázta a fejét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> Őt +kötelességei a fővárosban marasztalják. Sok dolga lesz még a +hagyaték rendezésével is. Följegyzések maradtak szegény István +után, azokhoz nem szabad idegen kéznek nyúlnia, maga Katalin akarja +átnézni…</p> +<p>Kádár elment és az özvegy megállapította, hogy nem szereti ezt +az embert.</p> +<p>Még aznap váratlanul egy igen nagyúr látogatta meg Aratónét.</p> +<p>A nagyúr a szalonban egy daliás termetű kapitányt talált, aki +táviratokat, leveleket, névjegyeket rakosgatott az asztalon.</p> +<p>– A megboldogult rokona? – kérdezte a látogató, midőn a kapitány +feszes eleganciával bemutatkozott neki.</p> +<p>– Nem rokon, de nagyrabecsültem és igen szerettem Arató +Istvánt…</p> +<p>– Tehát jóbarátja, – mondta a nagyúr és meleg részvéttel +megrázta Milka százados jobbját.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Meg kell engedni, hogy Milka százados akkoriban igen jól +viselkedett. Csak egy talpig lovagias férfi viselkedhetik így.</p> +<p>Részvétlátogatást tett atillában és fehér keztyűben (feltűnő is +lett volna, ha nem jön el), de egy másodperc századrészével sem +fogta tovább az özvegy kezét, mint bármely más közömbös +látogatója.</p> +<p>Midőn pedig összetalálkozott a pillantásuk, Katalin a barátja +szeméből csak mély és gyöngéd részvétet olvasott ki, egyéb +semmit.</p> +<p>A százados nem is hazudott annak a bizonyos nagyúrnak, ő valóban +mindíg nagyon rokonszenvezett Arató Istvánnal, és most csak azt +sajnálta, hogy olyan keveset találkozhatott vele életében. Ha +többet <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span> lettek volna együtt, bizonyára meleg +barátság fejlődött volna köztük…</p> +<p>Most tehát szerényen a háttérbe vonult és Katicát egy lovagias +gesztussal teljesen átengedte halott urának.</p> +<p>Nem ugyan szóval, de minden pillantásával biztatta: sírjon, édes +barátnőm, sírjon, az a férfi igazán megérdemli, engem pedig nem +bánt vele.</p> +<p>És Katica sírt… Ah, oly édes a bánat, ha a fekete felhőfalon már +hasadozik az arany rés, ahol ki fog megint sütni a nap…</p> +<p>Milka az első látogatása után talán el sem jön többet, ha észre +nem veszi, hogy az özvegynek szüksége van az ő szolgálataira.</p> +<p>Katica azonban egészen elhagyottan állott az országos gyász +hullámverése közepett és a rengeteg levelezésével sem tudott +megbirkózni.</p> +<p>A házban mindenki kedvelte a délceg katonát, a cselédleányok +sugárzó arccal nyitottak neki ajtót, csak Kántor makacs és kevély +kutyaszíve nem akart előtte megnyílni.</p> +<p>A jó ég tudná, miféle titokzatos, ősi fajgyűlölet emléke forrt +fel benne, de bizonyos, hogy a komondor keserű ellenségeskedést +mutatott a kapitánnyal szemben.</p> +<p>Mindjárt első találkozásuk alkalmával úgy kellett lefogni, hogy +meg ne rohanja Milka századost.</p> +<p>– Ezt pedig urakkal nem is szokta, csak macskákkal, kezit +csókolom, – állapította meg a konyhaleány, aki szerette Kántort, +maga is alföldi születésű lévén.</p> +<p>De később is, valahányszor a kapitány a közelébe jött, rögtön +morogni kezdett és a felhúzott ajka alul kivillantak hófehér fogai. +<span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span></p> +<p>Különben is nevetnivaló volt, hogy miféle zsarnoki hajlamok +ébredeztek ebben a dögben.</p> +<p>Már azelőtt is féltékenységi rohamai voltak, ha valaki megfogta +Katalin asszony kezét, de most ne adj’ Isten, hogy Milka +közeledhetett volna az özvegyhez.</p> +<p>Az előszobában pedig még ma is ott függ szegény Arató István +esőköpenyege, mert a kutya nem engedi, hogy elrakják onnan. Ha +valaki hozzányúl a kabáthoz, akkor olyan zenebona támad, hogy az +utcára is kihallatszik.</p> +<p>Szemmel látható volt, Kántor kétségbeesetten ragaszkodik a régi +rendhez és nem akarja eltűrni, hogy valami megváltozzék a +házban.</p> +<p>– Ilyen nagy kutya nem való városi lakásba, – vélekedett Milka +százados. – Nem gondolt még arra, hogy odaajándékozza az +állatkertnek? Ott tenyésztik a magyar fajebeket.</p> +<p>Katica azonban nem akart erről hallani.</p> +<p>– Nem, hiszen ott rács mögött tartanák szegény Kántort!</p> +<p>A kutya most is ott hevert rendes helyén, a fűtetlen kandalló +előtt. Meghallotta a nevét és Katalin felé fordította komor +tekintetét.</p> +<p>Nevetséges, de való, az asszonynak terhére volt a tekintete és +elfordította a fejét…</p> +<p>Milka tovább beszélt fojtott hangon, mintha attól tartana, hogy +Kántor megérthetné:</p> +<p>– Van nekem egy jóbarátom, vidéki földbirtokos, bolondja az +ilyen kutyáknak… Ott nagyon jó dolga lenne…</p> +<p>Katalin lopva pillantott a kandalló felé.</p> +<p>Ő is halkan beszélt: <span class="pagenum"><a name="Page_147" +id="Page_147">-147-</a></span></p> +<p>– Nem, nem adom oda senkinek… Nem adhatom… De majd leküldöm +Oltvára… A Harkályvárba… Ott nagyon szeret lenni… Majd ha feljön +valaki Oltváról, az elviszi…</p> +<p>Amit Katalin mondott, az hamarabb teljesedett, mint maga is +hitte volna.</p> +<p>Valaki feljött Oltváról és elvitte a kutyát.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Hat hét telt el vagy nyolc hét… Ki beszél ma még Arató +Istvánról?</p> +<p>A végzet kráterje szakadatlanul hányja ki magából a lángoló +eseményeket és aki tegnap meghalt, annak sírja fölött ma már izzó +hegyrétegek rakódnak le.</p> +<p>Kárpátok, Lemberg, Ivangorod, Varsó, Breszt-Litovszk – ki beszél +ma még Arató Istvánról?</p> +<p>Más nevek jöttek forgalomba.</p> +<p>Nevek, amelyek olyan mennydörgő fénnyel robbannak bele a +lelkekbe, mint a világító bombák.</p> +<p>Nevek, amelyek harsogásától az ellenséges Jerichók acélkupolái +széthasadnak és felgöngyölődnek, mint a megpörkölt papir.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Milka századost egy ideig az a veszedelem fenyegette, hogy +vissza kell mennie a harctérre.</p> +<p>De azután szerencsés fordulatot vett az ügye, miután több orvosi +fölülvizsgálaton keresztül esett, végül is az ujonckiképzésnél +alkalmazták.</p> +<p>Ez éppen neki való szolgálat. Az ő vaskeze meg tudja fegyelmezni +a háborútól megmámorosodott ifjú vért. Ő rendet tud teremteni azok +közt, akik szabályellenesen félrevágott sapkával akarnak a halálba +menni.</p> +<p>Katica akkoriban sokat volt magában. Nem akart még emberek közt +mutatkozni (úgy gondolta, ezzel <span class="pagenum"><a name= +"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> tartozik Arató nevének), +de az örökös otthonülésnek az lett a kellemetlen következménye, +hogy erősen hízni kezdett.</p> +<p>Ezért minden alkonyatkor nagy gyalogsétát kellett tennie. A +kapitány természetesen elkísérte.</p> +<p>Ma a budai külvárosokban jártak és mire nagykésőn +visszakerültek, már zárva találták Katica kapuját.</p> +<p>Most tehát már mindegy, félórát még elsétálhatnak a néptelen +Belvárosban. Olyan édes együtt lenni és olyan nehéz elválni!</p> +<p>Összevágó, nesztelen léptekkel kalandoztak a szűk utcákon. Egy +eleven lelket nem láttak.</p> +<p>Milka a megboldogultról beszélt és közben Katica hóna alá fűzte +kezét.</p> +<p>– Az ő élete szép volt… Az emberi életet nem évek, hanem +élmények szerint kell megmérni… Az ő életében több volt az alkotás, +a siker és az élvezet, mint más tíz életben összevéve… Mindent +elért, amire vágyakozott, minden képességét érvényesíthette, minden +termését learathatta… Még emelkedőben volt, mikor elment… Az ilyen +halálért nem sajnálni, hanem irigyelni kell Arató Istvánt…</p> +<p>Ujra és ujra visszatért erre a tárgyra, mintha csak végleg meg +akarna telepedni a tanár sírján.</p> +<p>Katica nem szólt semmit, de valahogyan eszébe jutottak az oltvai +sirató nénik, a fekete kis mormotaasszonykák, akik minden +koporsónál azt sipogják: Neki jó, ő már túl van rajta!</p> +<p>Melegen összekapaszkodva egy régi, szük utcába kanyarodtak.</p> +<p>Ezek a lapos házacskák, melyek olyan bágyadtan sorakoznak a +félhomályban, valamikor visszaverték <span class="pagenum"><a name= +"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> Petőfi Sándor és a +Pilvax-ifjak dübörgő hangját, mikor azok éjféltájban véget nem érő +szónoklatok közt kisérgették egymást a szállásukra.</p> +<p>Valahol tücsök cirpel… Valahol meg pitypalatty hallatja a buzgó +hangját… Biztosan a házmesteri lakásban.</p> +<p>Dohos és mégis édes álomhangulat ömlik el az utcán, a házacskák +olyan furán-titokzatosak, mintha nem is emberek, hanem elmúlt +századok emlékei laknának a sötétzöld zsaluk mögött.</p> +<p>Katica idegesen megnyomta a kapitány karját… Valaki utánuk jött… +Valaki a sarkukban volt… Az asszony közelebb simult kísérőjéhez, +hogy helyet adjon a keskeny gyalogjárón… Valaki eléjük került és +most ismerős, nyugodt léptekkel ment tovább…</p> +<p>Katonatiszt volt… Botjára támaszkodva járt…</p> +<p>Halk, ritmikus csörgés táncolt az asszony fülében. Ismerős hang: +a szaladó kutya láncos örvének csörgése.</p> +<p>Nagy, fehér állat volt. Egészen olyan, mint Kántor. A +katonatiszthez tartozott… Most utól is érte a gazdáját és +elégedetten trapolt mellette, mint olyan kutya, amely a maga helyén +tudja magát… Néha negédes gyöngédséggel fölkapott orrával a lóbáló +kéz után…</p> +<p>De aztán egyszerre megtorpadt és bősz morgással kergetőbe vett +egy macskát, amely nesztelenül surrant a házak mellett.</p> +<p>A macska szerencsésen beosont a pinceablakon, a kutya pedig majd +hogy meg nem lökte Milka századost.</p> +<p>– De hiszen ez Kántor! Igen, Kántor!</p> +<p>– Az az ember – Jézus Mária! Jézus Mária!</p> +<p>A kutyás ember már eltünt a sarkon… <span class= +"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p> +<p>Katalin és Milka farkasszemet néztek. A nagy csendességben +szinte hallották egymás szívének fájdalmas dobogását.</p> +<p>Látta? Látta? Igen… De hiszen ez lehetetlen! Képtelenség! +Tévedés lesz… Tévedésnek kell lennie!</p> +<p>Az asszony leszakadt a kapitány karjáról. Megindult, mint az +alvajáró, ment a sarok felé… Neki látnia kell azt az embert, azt a +katonát, a szemébe kell néznie! Mert ha nem sül ki rögtön, hogy +tévedés volt, akkor… akkor neki nem lesz több nyugodt perce az +életben…</p> +<p>Katóka szaladt a meghalt ura után…</p> +<p>Álom ez? Igen, ez egy régi, mélységes szomorúsággal telt álom +folytatása… A halottak nem halnak meg, csak elbújdosnak az élők +elől. Elbújdosnak, emésztő, soha meg nem gyógyuló keserűséggel a +szívükben. Valami titokzatos gyülekező helyeken tanyáznak, ahol +mindig, mindig az élőkre gondolnak. S ha néha összetalálkozik velük +az ember, akkor hidegen elfordítják arcukat és sietve befordulnak a +sarkon, mert nem tudják nekünk megbocsájtani, hogy olyan hamar +megfeledkeztünk róluk.</p> +<p>De minden halottnak van egy bizalmasa az élők közt, akit beavat +a titkába: az, aki hű tud lenni a siron túl is. És van valaki, aki +mindvégig hű maradt Arató Istvánhoz: Kántor kutya.</p> +<p>És Katóka fájó szívvel szaladt a meghalt ura után…</p> +<p>Elérte már a sarkot. Az utca, amelybe belelátott, végig üres +volt. Se ember, se kutya, csak fehér holdvilág.</p> +<p>Azután egy fekete nagy autó suhant el mellette. A <span class= +"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> kocsi +már messze járt, midőn Katalin egy férfiarc tükörképét találta meg +magában.</p> +<p>Rettenetesen sápadt, beesett, körszakállas arc… Idegen arc. – De +az a különös, merev mosoly – az oltvai bikaölő mosolya!</p> +<p>– Gyerekség, képzelődés, – szólt zengő basszus-hangján Milka +százados, mikor már utolérte az asszonyt. – Mert vannak +hasonlatosságok… Ember és ember közt vannak megdöbbentő +hasonlatosságok… Fehér kutya pedig sok van a világon… Fogadni +mernék, ha most hazamegy, otthon találja Kántor kutyát és akkor jót +fogunk nevetni.</p> +<p>Igen, persze, minden azon fordul, hogy otthon van-e a kutya…</p> +<p>Katalin hazasietett.</p> +<p>– Itt maradok a ház előtt, – szólt Milka. – Ha lesz valami +mondanivalója, szóljon le az ablakon.</p> +<p>Az asszony nagyon sokáig nem jelentkezett. A kapitány talán +húszszor-harmincszor megtette az utat a két gázlámpa között.</p> +<p>Ő nem fél. Mitől is félne? Arató István meghalt. Ujságírók +látták a sírját, le is fotografálták, ki is adták a képes lapokban… +Kísértetekben pedig nem hisz! Kísértetekben nem, – vannak azonban +rejtelmes jelenségek, melyek a telepathia körébe vágnak… Ő olvasott +már egyet-mást… Egy szavahihető ember éjjel hazajött és önmagát +látta az ágyában feküdni… Ha Milkával ilyesmi megesnék, akkor ő +megőrülne.</p> +<p>Fenn az emeleten megzördült az ablak. A kapitány fölnézett, +Katalin lenézett és a gázlámpa fényénél látták egymáson, hogy +nagyon sápadtak.</p> +<p>– Holnap Oltvára utazom, – szólt le csodálatos mély hangon az +asszony. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span></p> +<p>– És a kutya? – kérdezte szokatlanul magas hangon a +kapitány.</p> +<p>– Nincs a házban…</p> +<p>– Ki vitte el?</p> +<p>– Senki sem tud róla.</p> +<p>Valaki feljött Oltváról és elvitte…</p> +<p>Milka százados megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve +körül, a zaklikovi zsibbadást.</p> +<p>Jó ideig mozdulatlanul állott, majd hirtelen szalutált, +elment.</p> +<p>Előrehajolva, nyurga lépésekkel ment. Nem a lakása, hanem a +kaszárnya felé. Ma a segédtiszt diványán fog aludni.</p> +<p>Az asszony sokáig nézett utána.</p> +<p>Soha életében még nem volt ilyen egyedül, mint most.</p> +<p>És csodálatos, hogy nagy elhagyatottságában éppen őnála keresett +menedéket, őnála, akitől olyan nagyon félt: Arató Istvánnál.</p> +<p>Azt mondta magában:</p> +<p>– Akármi legyen is, engem nem fog bántani. Engem ő nem bánt. +<span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Az asszony, a forróláz és a kozák</h2> +</div> +<p>Arató István életben volt.</p> +<p>Halála hírének elterjedését ő maga kívánta. Úgy hitte, ehhez oka +és joga van.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Tiz héttel ezelőtt, egy májusi hajnalon, a tanár otthagyta +budapesti szállását, miután előbb két szót hagyott hátra annak a +kis embertársának, akit öt esztendeig a feleségének nevezett: +Talita kumi.</p> +<p>A kapu előtt autóba szállott, hogy elsiessen oda, ahol már +nagyon várták: a kárpáti barakokba.</p> +<p>Arató utitársai azt találták, hogy a tanár ma élénkebb kedvű, +mint máskor. Terveket sző, megbeszéli velük a teendőket, térképeket +tereget ki, szóbaáll a szembejövő katonákkal.</p> +<p>Minden gondolatával a holnap felé törtet, a tegnapra rácsapta +már az ajtót. Az ajtó mögött egy holttest bomladozik, agyonvert +házasságának holtteste, de most ő nem ér rá családi temetést +rendezni, az izgatott emberek ezrei várják a barakokban. +<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span></p> +<p>Az autó ész nélkül vágtat előre, bömbölve rohanja meg a dombokat +és simán iramodik le a lejtőkön.</p> +<p>Arató energiája azonban előtte repül és ha egy-egy pillanatra +visszatántorodik és megroskad: rögtön sarkantyúba kapja, előre +ostorozza…</p> +<p>Hanem könnyű azt mondani: agyonverték – meghalt! Valami mindig +túléli a halált.</p> +<p>A szerelem meghalt, de az asszony gyűlölete, mely akkor +villogtatta Istvánra a méregfogát, mikor az szimulánsnak nevezte +Milka századost, a gyűlölete most is él.</p> +<p>Katóka nem is tud róla, új boldogsága megint békülékennyé tette, +nem is tud róla, hogy a gyűlölete elszakadt tőle, önálló +vampiréletet él, síron túli harcokat vív, mint Csaba vezér +kísértet-hada.</p> +<p>Katóka nem is tud róla, de Arató érzi, hogy egy ellenséges +energia üldözi, hozzátapad, a vérét szívja, fájó sebeket tép +rajta…</p> +<p>A tanár most is beszélget még, utasításokat ad az autóból, de +mindezt már csak gépiesen teszi, lassankint hideg, bénító fáradság +kúszik a lelkébe, mint a kígyó a gyermekbölcsőbe.</p> +<p>Az urak arra számítottak, hogy estére célhoz érnek, azonban a +hegyi utakon beláthatatlan trénoszlopok közé keveredtek és a +gépkocsik ezután már csak szakgatott ugrásokban tudtak előre +surranni.</p> +<p>Előszedték az ennivalót. István velük tartott.</p> +<p>– Errefelé most megint sok a hastifusz, – mondta egyikük teli +szájjal.</p> +<p>Bort töltöttek, de Arató elutasította, vizet akart. Életében nem +volt még ilyen szomjas.</p> +<p>Egy lovaskatona, aki az autó mellett léptetett, odahajolt +<span class="pagenum"><a name="Page_155" id= +"Page_155">-155-</a></span> a bádogkulacsával, tessék víz. Szláv +ember lehetett, tiszta helyett azt mondta: csiszta víz.</p> +<p>Különben furcsa és ijesztően sovány legény volt. Egész alsó arca +csupa rettenetes nagy fog, mit petyhüdten vonagló ajkai nem tudnak +eltakarni.</p> +<p>Ilyen helyen csak forralt vizet szabad inni… Aratónak, miközben +a kulacsból az aluminium poharába töltött, eszébe jutott, hányszor +óvta ő az embereket a „könnyelmű“ ivástól… Lelki ernyedtségén – +életében talán először – most egy idegen akarat vett erőt: a +nagyfogú katona akarata.</p> +<p>Valami különös álszeméremből, hogy meg ne sértse ezt az embert, +leküzdötte undorát és szájához emelte a poharat.</p> +<p>A víz poshadt volt – maga is csodálkozott magán – de azért +lenyelte… Mindegy! Egy vállvonogatással elintézte a saját +tudományát…</p> +<hr class="tb" /> +<p>Csak másnap estére érkeztek meg.</p> +<p>A nagy baraktábor fölött fojtó, fekete füstfelhőként ült a +félelem.</p> +<p>A betegek és az ápolók, akármit beszéltek vagy tettek is, mindig +a messzeségbe füleltek, ahol szívet szorongatóan morogtak az +ágyúk.</p> +<p>A határszéli vasutat nem lehet már használni, a rahói viadukt +tegnap óta darabokban hever a mélységben. A háború kalapácsa +összezúzta íveit.</p> +<p>Meg kell mászni a szentpáli nyerget, azon túl elérjük az +oltvavölgyi szárnyvasutat, – határozta el Arató.</p> +<p>De három napig is el fog tartani, míg együtt lesznek a rekvirált +szekerek… <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span></p> +<p>A második estén István azt tapasztalta, hogy enyhe láza van.</p> +<p>A nagyfogú lovas!</p> +<p>Furcsa lenne, ha a híres patkányirtót megrágnák a patkányai…</p> +<p>Akárhogy lesz is: egypár napig még talpon lehet, addig +elvégezheti minden dolgát. Egyébként pedig valami értelmetlen és +keserű kárörömet érzett önmagával szemben, mint a gazda, aki +cséphadaróval segít a jégverésnek.</p> +<p>Másnap reggel katonai csapat érkezett a barakokhoz. Az eszkort, +melyet útjokra kértek.</p> +<p>István azt hitte, a láz-boszorkányok ingerkednek vele, midőn +megpillantotta a két öccse arcát.</p> +<p>De nem volt álom, valóban ők jöttek, Péter és Pál.</p> +<p>A honvédek parancsnoka a székely Stowasser volt, időközben már +hadnaggyá lépett elő.</p> +<p>A testvérek nem sokat társalogtak egymással, mindegyikük el volt +foglalva a maga embereivel.</p> +<p>Katalinról nem esett szó közöttük, de meglátták egymás arcán, +azon a kis redőn egyforma vágású szájuk mellett, hogy az édes +Katalin mindhármukra nézve keserű Katalinná lett.</p> +<p>Alkonyatkor úgy ahogy befejezték az úti készülődést. +Haladéktalanul el kellene inditani a betegeket…</p> +<p>De Aratóra megint rátámadt a láz, erősebben mint tegnap és ő +köpenyével a vállán, álmos egykedvűen ült valamelyik iroda +diványán. A fiatal orvosok jobb szerettek volna reggel indulni és a +tanár vállat vont – mindegy! – indulhatunk reggel is… <span class= +"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span></p> +<p>Sötét hajnalon azonban fölverték: egypár kilométernyire innen +kozák lappang az erdőn!</p> +<p>Senki sem értette, honnan vette magát az ellenség. Ha nem jár +szárnyas lovon, akkor titkos csempészutakon hozták át a +havason.</p> +<p>Lám, a sírontúli nagy gyűlölet most már a férfiak ezrei után +nyújtogatja karmait!</p> +<p>A tanár talpraszökött. Mi ez? Arató István, így sülyed el a te +életed a sötétségben?!</p> +<p>Szilaj erővel tépdeste le magáról a fásultság +kényszerzubbonyát…</p> +<p>Induljunk! Induljunk!</p> +<hr class="tb" /> +<p>Napfölkeltekor a szenvedés és a nyomorúság álomszerűen groteszk +folyama ömlött ki a zöldelő hegyek közé.</p> +<p>A félelem kisöpörte a barakok homályos zugait és ami napfényre +került, az szörnyű volt. Az emberi ocsú, mit a háború cséplőgépe +összezúzott tagokkal vetett ki magából.</p> +<p>A súlyos betegek úgy lepték el a nyikorgó szekereket, mint a +meghaltak lelkei Charon hajóját. Sárgán, értelmetlenül hunyorgó +bagolyszemmel nézték a vakító tavaszt.</p> +<p>A „könnyebb esetek“ gyalog csoszogtak, szekérlőcsökbe +kapaszkodva, egymást vonszolva. A tarka kórházi rongyaikkal, a +vállukra vetett paplanokkal és a sebkötéseikkel szörnyű farsangi +menetbe sorakoztak.</p> +<p>Ha ez a gyászos sereg a hadüzenet éjszakáján keresztül defilált +volna Európa királyainak álmain, másnap talán némák maradnak az +ágyúk… <span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span></p> +<p>Halálkirály seregének kapitánya, Arató István, lovon ült; a +gépkocsiját megrakta betegekkel.</p> +<p>A hadserege úgy nézett fel rá, mint megváltójára és senki sem +látta a sárgaszemű rémet, mely a vezér nyerge mögött +kuporodott.</p> +<p>Valaki szólott hozzá.</p> +<p>Stowasser hadnagy kampós bottal a karján, cigarettázva gyalogolt +a lovas mellett.</p> +<p>– A kutyák a sarkunkban vannak… Biztos, hogy belénk kapnak… +Egyet nyeregből lőtt a hátvéd: kaukázusi kozák volt…</p> +<p>A cigarettájával mérgelődött, disznóság, hogy elázott minden +holmija!</p> +<p>Egy ideig szó nélkül, kedvetlenül bandukolt tovább, majd azt +mondta:</p> +<p>– Üsse kő! Lesz, ami lesz, Attila apánk majd megsegít!</p> +<p>Azzal a dacos öniróniával mondta, mely mindig kicsendült a +hangjából, valahányszor a maga székely voltára célzott.</p> +<p>És úgy látszott, Attila máris segített: a hadnagy fölemelte a +fejét és kemény gerinccel, acélos katonaléptekkel ment vissza a +hátvédhez.</p> +<p>Mire a hosszan kigyózó karaván előhada a szentpáli hágó alá ért, +hátul, nagy messziségből, puskalövések hallatszottak.</p> +<p>Elől kiáltozva és sűrű ostorcsattogással ösztökélték a fáradt +gebéket. Az ijedtség hulláma robogott végig a seregen.</p> +<p>A lövöldözés mind szaporább lett. Egy géppuska is elkezdett +mohón és mérgesen hebegni. Ott hátul vad verekedés folyt. +<span class="pagenum"><a name="Page_159" id= +"Page_159">-159-</a></span></p> +<p>Később egy sebesültet vittek el a tanár mellett.</p> +<p>István az arcába tekintett, valami becsületes, borostyánkő színű +kutya szeme volt, egészen olyan, mint Kántoré…</p> +<p>– Ijjártó őrmester, – mondta valaki a közelben. És halkabban +hozzátette: – Szegény ördög gerinclövést kapott.</p> +<p>Egy másik sebesült a maga lábán jött bicegve és olyasmit +mondott, hogy az oroszok sokan vannak.</p> +<p>– Géppuskájuk van, nekünk nincs… Stowasser hadnagy úr azt +mondja, elszedi tőlük, ha addig él is…</p> +<p>Ott hátul a honvédek ellentámadásra indultak, a harci kiáltásuk +olyan izgatottan zsivajlott a messziségből, mint a rablósdit játszó +diákok lármája.</p> +<p>Megint hoztak egy sebesültet. Tiszt volt. De mire kötözni +akarták, már lemondott tiszti és emberi rangjáról – halott volt. +Stowasser hadnagy most kapta második és utolsó fejlövését.</p> +<p>Ez a derék fiú valahogyan belejutott a székelység vonzókörébe, +törvénytelen ősapjaként tisztelte Attila királyt és a rettenetes +harci gőgnek, mely valaha lónyergekből máglyát rakott magának a +katalauni mezőn, egyik cseppje ott tüzelt az ő ereiben is. Egy +csepp volt csak, de elegendő arra, hogy Stowassert nekiuszítsa az +orosz gépfegyvernek.</p> +<p>Ez a holttest is a posthumus gyülölet ajándéka: ha Arató tegnap +este indul útnak, akkor sohasem ér nyomába az ellenség…</p> +<p>– Ki vezeti most a csapatot? – tudakolta a segédorvos.</p> +<p>Az emberek közül, akik a hadnagyot hozták, egyik azt mondta: +<span class="pagenum"><a name="Page_160" id= +"Page_160">-160-</a></span></p> +<p>– Arató Péter zászlós…</p> +<p>– De mi van Arató Pállal? – kérdezte tovább a fiatal doktor.</p> +<p>– Róla nem tudunk… Nem láttuk…</p> +<p>Róla nem tudnak… A tanár szeme előtt hirtelen nagy fekete folt +pattant szét a levegőben, mintha lyuk támadt volna a semmiben.</p> +<p>Alkonyatkor még dühösebb lett a lövöldözés. A hátvédet erősen +szorongatták. Az ellenség a vadászó farkas szemérmetlen +szívósságával követte a sebesült vad nyomát.</p> +<p>Arató egykedvűen, mint egy keleti bálványkép, vonultatta el maga +előtt a betegek sorait. Azok a kőarcába néztek és megnyugodtak: nem +lehet nagy baj.</p> +<p>Neki pedig minden szívdobbanása fogadkozás és könyörgés volt: +Csak fönnmaradni a nyeregben! Csak fönnmaradni!</p> +<p>A láza óráról-órára fokozódik…</p> +<p>A szekérnyikorgás, az ostorpattogás, a nyöszörgés és a távoli +lövöldözés lármája zavaros felhőként gomolyog körülötte…</p> +<p>Időnkint gyötrelmes tépelődésekbe bonyolódik… Valamit keres, bár +maga sem tudja, hogy mit… De igen, tudja már: az összefüggést a +gépfegyver gyülöletes kotyogása, a halántékában lüktető láz és a +nagy szomorúság között, mely a szívét összesajtolja… Kutatáshoz +nevelt elméje, mely most a láz tüzén forr, rendszert és +törvényszerűséget keres az agyrémek játékában… Mert bizonyos, hogy +az ellenséges energiák tervszerűen dolgoznak egymás kezére… Az +asszony, a forróláz és a kozák… Ők egyek a gyűlöletben… A gyűlölet +szót azonban nem kedveli Arató… <span class="pagenum"><a name= +"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> Hát van gyűlölet a +természetben? Egy elsárgult könyvből idézi: „a rombolás célja a +teremtés…“ A gyűlölet lényege pedig a szeretet… Igen, most jó +nyomon van! Katóka gyűlöli az urát, mert ösztöne hajtja, hogy +családot alapítson azzal, akit jobban szeret… Az orosz azért ontja +a tenger vért, hogy elterjessze a saját nemzetét, amelyet +mindeneknél jobban szeret… És a mikróba is azért vette be magát +Arató beleibe, hogy elszaporítsa a maga fajtáját… Ime, az asszony, +a forró láz és a kozák egyek a szeretetben…</p> +<p>Ezt eddig szépen kibogozta, de csak egy pillanatig tartott, +akkor megint összekuszálódott minden és ő megint tépelődve +kereshette a szálakat…</p> +<p>A himbálva poroszkáló hátaslova mindenképpen el akarta vele +hitetni, hogy tengeren jár… Olykor hallotta is a hajógép ritmikus +lihegését, a forró gőz sistergését, a hajókazánok tüze pedig a +homlokát sütötte…</p> +<p>De aztán rögtön vállon ragadta, fölrázta magát… Hohó, semmi +tenger, semmi hajó! A vörös tűz, ami a szemébe csillog, az alkonyi +ég alja…</p> +<p>Ő lovon ül és embereket vezet… Olykor úgy érzi, mintha egymaga +vonszolná előre ezt a céltalanul bolyongó fekete sokaságot, mint +egy hámba fogott üstökös, és olyankor rettenetes fáradságot érez… +De rákiált önmagára: Csak fönnmaradni a nyeregben!</p> +<p>A sereg az ezer fokú sziklalépcsőhöz érkezett… Fájdalmasan +meggörnyedt, sötétkék árnyékok tántorognak föl a magasba, bele a +pirosan lángoló égbe… Golgota! Ezer ember Golgotája!</p> +<p>De nem csak emberek mennek föl, hórihorgas fantómok is +belekeverednek a tömegbe… Strucnyakú <span class="pagenum"><a name= +"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> rémek, sarlós-karmú, +hordóvá püffedt szörnyszülöttek, csontvázhuszárok denevérszárnyú +lovakon…</p> +<p>Arató jól tudja, kicsodák azok: a tifuszbetegek álomképei vetnek +ilyen furcsa árnyékot… El azokkal! Vissza velük! Különben nem lehet +nyeregben maradni…</p> +<p>A forró ködöt, mely körülötte gomolyog, szilaj hangok hasítják +át.</p> +<p>Valaki örül, valaki győzött, valaki meg fut és attól elvettek +valamit: egy gépfegyvert…</p> +<p>És egy kedves, ismert név: Péter, Arató Péter…</p> +<p>Üde szellő bontogatja szárnyait… Egy percre kettétépi a ködöt – +hohó, hiszen ez nem tenger, hanem országút…</p> +<p>De aztán megint vízzé sűrűsödik a pára és Arató hajója +magányosan bolyong a hullámos sivatagban és ami akarata van, azt +megfeszíti, hogy fönn maradhasson a kapitányi hídon…</p> +<hr class="tb" /> +<p>Mozdonyok haragos pöfögése, jelzőharangok kondulása, lónyerítés, +sípolás, káromkodás… Vasúti sinek, a hajnali fénybe belepislogó +piros és zöld lámpák, ponyvával letakart sok vaggon, katonák és +megint katonák… Gulába rakott fegyverek, faládák nagy rakásban, +ágyúk a rakodó hídon… Egy óriás szedi össze elszórt tagjait.</p> +<p>Szürke, józan reggel volt, hűvös eső csepegett.</p> +<p>Hajnalra megint megcsappant Arató láza. A betegség macska +egér-játékot játszott vele. Most megint futni engedte egy darabig, +de szakadatlanul rajta tartotta szúrós, sárga szemét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p> +<p>István a vasúti kocsi ajtajában állott és egy tábornokkal +beszélgetett.</p> +<p>Köpcös kis úr volt, szellemes és gonosz varangyszemekkel, +emberevő-állkapocscsal. Valami fényes kelméből készült +esőköpenyeget viselt.</p> +<p>– Tegnap jelentették nekem a betörést… Katonailag jelentéktelen… +Önnek persze kellemetlen lehetett, – teringettét, annyi beteggel! +Különben hallom, a honvédek jól tartották magukat… Két tiszt +odaveszett – persze, persze! Az üres vonatok most már elviszik +önöket az oltvavölgyi barakokba… Mi pedig per pedes apostolorum +megyünk a rahói hágóra… Meglássuk, mit kezdhetünk ott fönn… De ön +is betegnek látszik, tanár úr… Vagy talán csak az éjjeli izgalom? +Na, reméljük, nem komoly dolog! Szerencsés utat, főtörzsorvos +úr!</p> +<p>A vonat keserves zökkenések között megindult.</p> +<p>Többen is voltak még a szakaszban. Péterke a bal kezén formátlan +fehér pólyát viselt, a jobbjával óvatosan alátámasztotta. Nagyon +halvány volt, az ajka széle meg-megremegett, ami azelőtt nem volt +szokása.</p> +<p>Ha a sebét kérdezték, vállat vont – semmi.</p> +<p>István mereven nézte…</p> +<p>– Hol a másik? – támadt rá hirtelen.</p> +<p>(Ezt mindig kérdik, ha egyedül látnak egy Arató-fiút.)</p> +<p>Péter sokáig bámult a bátyjára. Különös, ügyefogyott, kegyelmet +kérő tekintettel… Az ajka megint erősen remegett.</p> +<p>– Nem tudjuk, mi lett vele, – hebegte halkan. – Egy önkéntes +csapattal megkerülte a muszkát, <span class="pagenum"><a name= +"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> hogy elszedje tőle a +gépfegyvert… Kézitusára mentek – és kevesen voltak – és…</p> +<p>Más valaki folytatta helyette, egy nagyorrú, erélyes képű, +hosszú hadapród.</p> +<p>– Látták elbukni – sok kozák volt körülötte… A rohamunk később +sikerült, – Péter vezette – akkor mindenütt kerestük, de már nem +volt ott… Biztosan fogságba esett, elvitték – biztosan…</p> +<p>Péter újra megszólalt. Rettenetes keserűség fojtogatta.</p> +<p>– Mély szakadás van arra, sebes hegyi víz…</p> +<p>– Ott is kerestük, – szólt buzgón a hadapród, – most is keresik +még…</p> +<p>A kocsiban mély csend lett.</p> +<p>Olyan árva, olyan suta volt szegény Péter így egyedül. Maga is +olyanformán érezte magát, mintha kétfelé vágták volna.</p> +<p>A komoly és okos Péterke itt maradt, de ami tűz, könnyedség és +báj volt az Arató-családban, annak nyoma veszett Palkóval.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A vonat az Oltva partján szalad.</p> +<p>A víz malachitszínű; ahol nagyon siet, ott fehér csipkefátyolt +himbálgat.</p> +<p>Később elhalkul a folyó és kecses ünnepélyességgel, mint a +templomba menő szűz, lejt végig a széles, napsugaras síkságon.</p> +<p>Köröskörül, széles ívben, zöldelő hegyek emelkednek. Ez egy +gigantikus sztadion. A gyöpön furcsa, kalandos fák állanak +rendetlen csapatokban, a bokájuktól kezdve lombosak és mind egy +irányba hajolnak, mint a futó bajnokok, akik a verseny kezdetét +várják. <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= +"Page_165">-165-</a></span></p> +<p>Ebéd után rengeteg sok kátrányos tetejű faház közeledik katonás +négyes sorokban.</p> +<p>Tüskés drótok közt egy csecsemőkorát élő kert mutogatja +lombosodó seprőnyeleit és naiv jácintágyait.</p> +<p>A drótkapu fölött a vöröskeresztes lobogó alszik a délutáni +napfényben.</p> +<p>Ez az oltvavölgyi barakkórház. <span class="pagenum"><a name= +"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A vágyak szigetén</h2> +</div> +<p>Néhány percnyire a baraktábor alatt lombos nagy sziget sötétlik +a folyó hátán.</p> +<p>Valaha Asszonykertnek nevezték, akkoriban az erdélyi +fejedelemasszonyok híres rózsalugasokat neveltek itt, később +kiszáradtak az erdélyi rózsafák és a hely neve is Kamara-szigetté +száradt.</p> +<p>Arató Istvánnak, midőn most a szigetre vezető új fahidra lépett, +eszébe jutott, mennyire vágyódott ő egykor ide.</p> +<p>Kisfiú korában nem egyszer elszaladt hazulról – Oltva városa ide +háromórai gyalogút, – hogy félnapon át elüldögélhessen a folyópart +színes kövei között és nézhesse vágyainak szigetét.</p> +<p>Odaát hatalmas jegenyefák állottak őrségen. Olykor ünnepélyesen +megzúgtak, mint az Uristen orgonája. Néha magányos vércse vont +íveket a szélben ingó facsúcsok fölött.</p> +<p>Egyszer naplementekor egy alvó pávát látott a tulsó parton. +Mohlepte kőfalon ült, a vadkomló buja indái közt, fejét a szárnya +alá dugta. <span class="pagenum"><a name="Page_167" id= +"Page_167">-167-</a></span></p> +<p>A kisfiút akkor olyan édes és mesés honvágy vonzotta a sziget +felé, aminőt addig csak a szivárvány és az alkonyi égen tündöklő +felhőkapu láttára érzett.</p> +<p>Ez ma is a vágyak szigete még, de az iránytű most már fordítva +mutat és a szigeten lakók azok, akiket vágy emészt a külső világ +után. Mert az Asszonyszigeten vannak ma a katonai +járványbarakok.</p> +<p>Tavaly ősszel a járványos betegségek gigantikus sárkányokká +dagadva bontogatták szárnyukat az ország fölött; szerencsére megint +visszatöpörödtek és ma apró mérges kigyókként lappanganak a +határon. A baraktábor fölszabadult tőlük, a betegek elférnek a +szigeten.</p> +<p>Arató István az őrségnél Mária nővér után tudakozódott. Egy +katonát elszalasztottak a kolerabarakokhoz.</p> +<p>A tanár is arra vette útját. A sűrűségben sok vadgalamb búgott +és a mélyen gyöngyöző hangjuk olyan volt, mintha a lombrostélyban +bujdosó nyári napsugár szólalna meg.</p> +<p>Valami áhitatos érzés vett erőt Aratón. Most szent helyen jár: +az ünnepélyes jegenyefák alatt bírói széket ül a Természet.</p> +<p>Akit jobbkéz felé állít, az aludni mehet az Anya ölébe. Aki +balra kerül, annak még egyszer vissza kell mennie a fahídon, vissza +az életnek nevezett furcsa csődületbe.</p> +<p>Amint fáradt léptekkel haladt a lombalagútban, a sziget üde +békessége belevette magát a szívébe. Jó volna elfelejteni mindent, +jó volna megint lombbá, vadgalambbá, napsugárban táncoló porszemmé +lenni. <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= +"Page_168">-168-</a></span></p> +<p>A kavics gyors és könnyű lépések alatt csikorgott; jött Uzonné, +Ember Mária.</p> +<p>Amint közelebb jött a faóriások alatt, megint azt a benyomást +tette a tanárra, mintha nagyon messziről jönne és mintha ezer +esztendő óta mindíg egyedül járna.</p> +<p>Mária nővér rögtön felismerte Aratót. És különös, hogy ebben a +pillanatban ő is valami hasonlót gondolt magában: milyen egyedül +jár az az ember a nagy fák alatt!</p> +<p>– Hallottam, meghozta a kárpáti betegeket, – köszöntötte az +asszony.</p> +<p>István bólintott. Igen, azokkal most már rendben volna.</p> +<p>– Beszélhetek Frobisherrel? – kérdezte.</p> +<p>– A főorvos most éppen az Oltvában fürdik az asszisztenssel… De +ha sürgős a dolog –</p> +<p>– Nem sürgős. Most már igazán ráérek.</p> +<p>A szigeten mostanában csak két orvos volt, mind a kettő +amerikai: Frobisher és a segédje. Őket véletlenül Magyarországon +érte a háború – éppen Perzsiából jöttek vissza – és mivel úgy +vélekedtek, hogy az emberiséget Magyarországon is szolgálhatják, +mindjárt itt is maradtak.</p> +<p>– Meg fogja vizsgálni a kórházunkat? – kérdezte az asszony.</p> +<p>Arató mosolyogva rázta a fejét.</p> +<p>– Beteg? – kérdezte Mária nővér, aki egy pillanatra sem vette le +tekintetét Arató arcáról.</p> +<p>– Azért jöttem…</p> +<p>– A járványkórházba?</p> +<p>– Öt napja, hogy tifuszban vagyok… És szeretnék mindjárt +leküdni, fáradt vagyok… <span class="pagenum"><a name="Page_169" +id="Page_169">-169-</a></span></p> +<p>Az asszony nagy szeme még nagyobb lett.</p> +<p>– A kerti pavillonban, – mondta csendesen.</p> +<p>A pavillon a folyó partján állott. Ősrégi, formátlan, mégis +kecses kőház, a sziget aranykorából maradt meg és egykor fejedelmi +dámáknak vetettek ott jószagú nyoszolyát.</p> +<p>Végigmentek a nyolcszögű téglákkal kirakott, fehérre meszelt +folyosón és Mária nővér kinyitott egy keskeny tölgyfaajtót:</p> +<p>– Szakács úr, most már szükség van a szobára!</p> +<p>Kicsi, hegyes szakállú, vörös-sárga ember nézett ki az ajtón. +Egy Mefisztó, akit megszelídített a betegség. Hihetetlen sovány +volt, az elálló füle áttetsző.</p> +<p>Mária nővér azt mondta neki:</p> +<p>– A raktárba megyek, addig csomagoljon. Mire visszajövök, +késznek kell lennie, Szakács úr.</p> +<p>A halkbeszédű asszony egyszerre nagyon határozott lett.</p> +<p>Szakács úr kicsinylően legyintett a kezével – ez neki kedvenc +gesztusa volt – majd elővette a hátizsákját és mérgesen beledobált +mindent, ami kezeügyébe került.</p> +<p>– Nagyon megszoktam már itt – morogta – mégis elküldenek… Igazán +kellemetlen! Én olyan ember vagyok, hogy szeretek egyhelyben +maradni… Sajnos, nem találtam még olyan helyet, ahol békében +hagytak volna…</p> +<p>Közlegény volt, de ügyet sem vetett Arató aranygallérjára, talán +mert már megszimatolta benne bajtársát a betegségben.</p> +<p>Amint meghajoltan állott, a válla fölött visszanézett a tanárra. +<span class="pagenum"><a name="Page_170" id= +"Page_170">-170-</a></span></p> +<p>– Tifusz? – kérdezte bizalmasan vigyorogva. – Nekem is az volt… +Nem rossz betegség. Az ember csak alszik és furcsákat álmodik, +különben semmi dolga vele, magától meghal vagy meggyógyul…</p> +<p>Megint legyintett a kezével, hogy erről nem érdemes beszélni – +vajjon miről érdemes? – azután egy vázlatkönyvet és rajzeszközöket +dugott a zsákjába.</p> +<p>– Művész? – kérdezte Arató, aki ezt a vörös embert semmivel sem +találta valószínűbbnek, mint az elmúlt éjszakák akármelyik +álomalakját.</p> +<p>Szakács úr válasz helyett megint kihalászta vázlatkönyvét a +zsákból, kettőt lapozott benne és odatartotta István szeme elé.</p> +<p>– Ezt nézze meg uraságod! (Uraságodnak szólította a +főtörzsorvost.)</p> +<p>Ceruzarajz volt. Ember Mária arcképe. Puritán egyszerűséggel, +megdöbbentő jellemző erővel rajzolt fej. Arató az ifjú Holbein +windsor-castlei arcképtanulmányaira gondolt.</p> +<p>Különös volt, hogy a kép, bár magas gallérral és divatosan +fésült hajjal ábrázolta Uzonnét, csalhatatlanul a Madonna-fej +benyomását tette.</p> +<p>Szakács úr maga is látható élvezettel szemlélte művét és naiv +fesztelenséggel kezdte magasztalni. Most már nem legyintett a +kezével, erről úgy látszik érdemes volt beszélnie…</p> +<p>– Ezt nem csinálja utánam sok ember… Egyáltalában senki sem +csinálja ma utánam. Pedig nem is ült hozzá, nem is tudja, hogy +lerajzoltam… Megnézte kegyed Mária nővér arcát? Jól megnézte? +Nagyon különös arc. Mélységei vannak, mint a – <span class= +"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> mint a +– szóval: mélységei vannak… Eltitkolja önmagát, mintha szégyelné, +hogy olyan, amilyen… Rendszerint olyan, mintha fátyolt vagy álarcot +viselne – fátyolt, amit szemérmetességből, vagy talán büszkeségből, +vagy micsodából szőtt magának… De én kilestem minden titkát. +Előttem föllebbent a fátyol, megnyilatkozott az arc. Láttam sírni +és imádkozni, – aludni is láttam… Értem imádkozott, mikor azt +hitte, el fogok patkolni… Éjszakákon át néztem, tulajdonomba vettem +minden egyes vonását és most már könyv nélkül tudom… A legnőiesebb, +a legemberibb arc, mit életemben láttam. Mondja, kérem, látta +kegyed nevetni Mária nővért? Ez külön lapra tartozik: napfölkelte a +harmatos rét fölött… Az ő nevetése ozontartalmú… De a nevető +Máriának én nem tudnám hasznát venni, nekem a szomorú Mária kell. +Majd akkor nézze meg uraságod, ha megcsinálom színben, oltárképnek! +Én egyelőre nem is fogok egyebet festeni, csak Madonnákat… Ez lesz +az igazi Boldogasszony, az asszonyok asszonya, királynő és szolgáló +egy személyben: a Mater perfecta!</p> +<p>Arató kezében tartotta a vázlatkönyvet.</p> +<p>Ez a Szakács úr, vagy minek hivták, egyike volt az Uristen +geniális majmainak, telve utánzó ösztönnel, amely már szinte +teremtő erő számba mehetett.</p> +<p>Ő meglátta és visszaadta azt, amit Arató eddig csak megsejtett +Uzonné arcán: a lelket. A tiszta és mégis rajongó, a büszke de +alázatos, az erős és amellett nőies lelket.</p> +<p>Kívül lépések kondultak a téglapadlón. Kórházi szolgák jöttek +seprőkkel, ágyneművel.</p> +<p>Szakács úr kivette a könyvet Arató kezéből, hátára lódította a +zsákját, köszönt úgy, ahogyan soha <span class="pagenum"><a name= +"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> még semmiféle nemzetbeli +katona nem köszönt a fölebbvalójának, elment.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Szakács úr megállapítása egészben helyes volt: a tifusz nem +rossz betegség, a betegnek nincs vele semmi dolga.</p> +<p>Az ember ráér gondolkozni, igaz, hogy a gondolatai hétmérföldes +csizmában járnak, ha pedig emelkedik a láz, akkor a Sarkcsillagtól +az Orionig csak egy macskaugrás.</p> +<p>A láz azonban időnkint le is lohad, az ember az Orionról +lecsúszik a földre, mint a parasztgyerek a boglya tetejéről, és +ennek is megvannak a maga kellemetlen következményei: ha régi földi +életében sebei voltak, azok megint vérezni kezdenek.</p> +<p>Valahányszor a beteg hazaérkezett a Föld bolygóra, rögtön +Katókával állott szemben. A láz ködéből úgy bukkant ki az asszony +alakja, mint valami kegyetlen rejtély.</p> +<p>Az ura mindent tudott róla, de semmit sem értett meg. Ki volt ez +az asszony?</p> +<p>A kínai Kirin jutott eszébe… A Kirin démoni állat, amely emberi +alakot tud fölvenni… Valaki feleségül vesz egy szép leányt, akit az +erdőben talált… Évekig békességben élnek, egyszer aztán, amint a +házaspár együtt sétál az erdőn, az asszony visszaváltozik megint +állattá és hahotázva elvágtat a bozótba… Nem asszony volt, hanem +Kirin.</p> +<p>És az esztendők, miket a férj boldogan töltött a Kirinnel, +sokkal borzalmasabb és lealázóbb emlékeivé lesznek, mint maga a +kiábrándulás…</p> +<hr class="tb" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_173" id= +"Page_173">-173-</a></span></p> +<p>Arató fölébredt ágyában.</p> +<p>Mária nővér a nyitott ablakban állott, a látóhatár mögött delelő +sötét felhőket nézte és talán a vadgalambok egyhangú búgását is +hallgatta.</p> +<p>Amint megmozdult a betege, megfordult és nesztelen léptekkel +odavitte neki a hőmérőt.</p> +<p>– Közelebb fogjuk tolatni az ágyat az ablakhoz, – inditványozta +Arató. – A vidékből akkor sem látok sokat, de annál többet az +égből.</p> +<p>Mária nővér ismerte a beteg vonzódását a felhőkhöz. Mosolyogva +mondta:</p> +<p>– Ma nincs az égen semmi ujság. Csak a hegyek mögött heverésznek +még a tegnapi felhő-ichthyosaurusok…</p> +<p>A hőmérő ebben a pillanatban alig mutatott valami kis lázat.</p> +<p>A tanár elkérte a láztáblát. Egy pillantást vetett a +hullámvonalra, melyet az asszony nagy gonddal vezetett tovább, és +azt mondta:</p> +<p>– Nőnek a havasok. Ma vagy holnap kezdődik az én nagyhetem.</p> +<p>Mária nővér ekkor váratlanul így szólt:</p> +<p>– Mikor érkezik meg a felesége?</p> +<p>– Nem fog idejönni, – válaszolt szárazon a beteg.</p> +<p>– Tehát nem tud a betegségéről?</p> +<p>– Nem tud.</p> +<p>Mária nővér kis ideig hallgatott, majd halkan kérdezte:</p> +<p>– Küldjek neki táviratot?</p> +<p>– Nem, ne küldjön.</p> +<p>Az asszony az ablakhoz ment, de aztán megint csak visszajött. +<span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span></p> +<p>– Azt hiszi, tanár úr, van jogunk ezt eltitkolni előtte?</p> +<p>– Igen, azt hiszem.</p> +<p>Mária megigazította a párnát a beteg feje alatt. Szelíden, +szinte alázatosan szólt:</p> +<p>– Ne tartson indiszkrétnek, kérem, de – de ez nincs jól így! +Attól félek, ön csupa gyöngédségből nagyon meg fogja bántani +Katalint… Vannak időszakok, amelyeket házastársaknak együtt kell +átélniök – az ön élete most ilyen időszakhoz érkezett…</p> +<p>– Házastársaknak – igen. De én és Katalin, mi nem vagyunk +házastársak, – válaszolt a tanár lehúnyt szemmel.</p> +<p>Mária nővér érzékeny arcbőre hófehérré vált.</p> +<p>Arató megint kinyitotta a szemét.</p> +<p>– Jobb, ha őszintén beszélünk. Az életem most heteken át a maga +kezében lesz, – nincs értelme, hogy eltitkoljam azt, ami nagyobb +betegségem a tifusznál… Igen: az én házasságom darabokra tört… +Katalin mást szeret, – ennyi az igazság.</p> +<p>Mária nővér rémülten és tehetetlenül nézett a tanár szemébe. De +azután hirtelen megrázta a fejét:</p> +<p>– Ez hihetetlen! Nem tudom elhinni! Katalinnak lehetnek irigyei, +lehetnek ellenségei –</p> +<p>István a szavába vágott:</p> +<p>– Amit tudok, azt a magam szemével láttam.</p> +<p>Mária összekulcsolta két kezét a mellén.</p> +<p>– Sohasem fogom megérteni! Soha! – mormogta.</p> +<p>– Öt esztendeig együtt éltem egy nővel, aki idegenebb hozzám, +mint bárki azok közül, akik köszönés nélkül mennek el az utcán, – +válaszolt Arató. – Keresem a magyarázatot, de csak szavakat +találok. „Háborús <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= +"Page_175">-175-</a></span> hóbort.“ Ez is milyen léha szó! A +háború megrázza a világot és fölkavar mindent, ami nagyszerű és +gyalázatos az ember lelkében… De amit fölszínre vet, az azelőtt is +benn lappangott már a lelkekben!</p> +<p>– Kegyetlen dolgok ezek! – mormogta Mária nővér.</p> +<p>Olyan reménytelen fájdalom tükröződött vissza a vonásain, mintha +a sok keserűség, amit megcsalt férfiak valaha éreztek, most mind az +ő szívére nehezednék.</p> +<p>Arató a szenvedő asszonnyal szemben mindíg fegyvertelen +volt.</p> +<p>– Hagyjuk ezt! – mondta. – A betegségem ingerlékennyé tesz. +Talán nincs is hozzá jogom, hogy bíróként ítéljek… Az igazság +relativ valami és meglehet, hogy Katalinnak is megvan a maga egyéni +igazsága… Meglehet – de én nem értem meg. Én semmit sem értek az +egészből.</p> +<p>Most vette csak észre, hogy Mária szeme könnyes.</p> +<p>– Maga sír? De hiszen alig ismerte Katalint! Alig ismert +minket…</p> +<p>– Nem akarok a fájdalmába tolakodni, – válaszolt Uzonné halkan. +– Nem is önt, nem is az ön elveszett boldogságát siratom, hanem más +valamit, valamit, amit én vesztettem el.</p> +<p>– Mit vesztett el –?</p> +<p>– Ezt nem volna könnyű megmagyaráznom… Mi alig láttuk egymást, +de azért én a távolból sokat gondoltam önökre – sokat gondoltam +Katalinra… Különösen hangzik, tudom, de mégis úgy van: az önök +házassága volt egyike a kevés szilárd pontoknak, melyek +egyensúlyban tartottak engem… Megnyugvást és erőt adott a gondolat, +hogy eszes és jó emberek <span class="pagenum"><a name="Page_176" +id="Page_176">-176-</a></span> boldoggá tudják tenni életüket… +Ezért szerettem Katalint és örültem a boldogságának… Ez a hit az, +amit most elvesztettem… Azt hiszem, velem együtt minden más nő is +vesztessé lett… Megint a gonosz véletlen, megint az, ami +kiszámíthatatlan és érthetetlen, amitől én olyan nagyon félek, +megint az győzött az életen… Az élet megint nehezebb és szomorúbb +lett…</p> +<p>Az ablakhoz lépett, hogy megszárítsa könnyeit. De aztán +meghallotta a tanár fáradt lihegését és ijedten és szégyenkezve +sietett vissza az ágyhoz.</p> +<p>– Óh, milyen rossz betegápoló vagyok én! Megengedtem, hogy így +felizgassa magát –!</p> +<p>Arató intett neki, jőjjön még közelebb, üljön melléje.</p> +<p>– Ezzel most már le kell számolnunk, – mondta. – Mert van +valami, ami jobban fölzaklat a láznál is.</p> +<p>Az asszony aggódva nézett reá.</p> +<p>– Mit fog tenni Katalin, ha hírét veszi a betegségemnek? – +kérdezte István, mereven Uzonnéra tekintve.</p> +<p>– Ide fog jönni, minden bizonnyal ide fog sietni, – mondta Mária +nővér.</p> +<p>– Én is azt hiszem… Lehet, hogy megsajnál, mert hiszen ő +jószívű, de lehet, hogy a közvélemény nyomása alatt jön, mert +hiszen ő hiú… Ide fog jönni és akkor egy új, idegen erő avatkozik +bele a groteszk harcba, mely a férj és az udvarló közt folyik: az +asszony nagylelkűsége!</p> +<p>A tanár arca sötétvörös lett, folytatta:</p> +<p>– Mária nővér, én az Úr angyalával viaskodom, – nem akarom, hogy +a hazugság virrasszon az ágyamon, hogy a képmutatás imádkozzék +értem! <span class="pagenum"><a name="Page_177" id= +"Page_177">-177-</a></span></p> +<p>– Iszonyú dolgokat beszél, – rebegte az asszony.</p> +<p>– Mária nővér, segítsen rajtam!</p> +<p>– Mit tehetek én?</p> +<p>– Tudassa vele, hogy meghaltam. Vele és az egész világgal. Én +most a halál palotájának előcsarnokában ülök… Életem hitelezői és +adósai ide ne jőjjenek utánam…</p> +<p>Kis szünet után tovább beszélt:</p> +<p>– A sziget zár alatt van… Engem senki sem lát, csak maga és +Frobisher… A tanár nem tud magyarul, nem olvas lapokat, sohasem +megy ki a partra… Minden értesítés, ami kijut a külső világba, a +maga kezén megy keresztül, Mária nővér… Ha élve kikerülök innen, +mindent megmagyarázok azoknak odakünn… Ha pedig végleg itt maradok, +akkor nem lesz mit magyarázni…</p> +<p>– A halál nagyúr, hiába ne vegyük az ő nevét ajkunkra, – szólt +Uzonné.</p> +<p>– A halál nagyúr… Csak ő védhet meg a gyalázat, a kétségbeesés +ellen.</p> +<p>Arató valamit az ágya mellett álló asztalra tett. Valami kerek +kis tárgyat, amely most végigszaladt az asztalon, leugrott a +padlóra és Mária nővér lába elé gördült.</p> +<p>Az aranykarika volt, melyet öt esztendő óta ma vett le +először.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A beteg figyelmesen nézett ki a boltíves ablakon.</p> +<p>Az ablakkeret egy tájképet foglalt be, amely szinte +valószínűtlen módon festői volt, mint azok a tájak, amelyeket régi +olasz szentképek ablak- és ajtónyílásain keresztül látni. +<span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span></p> +<p>Ezüstködös távolságban magányos nagy hegy ágaskodik ég felé, a +lejtőit sötét erdőségek lepik el, a tetején meredeken feltörő, +széles sziklakorona fekszik. Egy kősziget a levegő +kristály-óceánjában, partjait lombhullámok ostromolják.</p> +<p>– Nem látom már a Harkály-hegyet, fekete köd takarja el, – +mondta a beteg.</p> +<p>Odakünn pedig ragyogva sütött a nap…</p> +<p>– A Harkály-erdőben most sok a bölény, nagyon sok a bölény, – +kezdte megint.</p> +<p>Félrebeszélt. Izzó szemmel nézett körül a szobában.</p> +<p>– Hol a bikafej, mit a múlt héten hoztam –? Itt kell lennie – a +barlangban!</p> +<p>– Maradjon csendben! – könyörgött Mária nővér.</p> +<p>A beteg tétova tekintete megakadt egy régi nagy bőrszéken, +melynek liraalakú támlája volt… Elmosolyodott.</p> +<p>– Ott van, látom… Hatalmas szarva van – úgy-e?</p> +<p>Felkönyökölt ágyában.</p> +<p>– De a fekete nagy bika, amelyet tegnap nyomoztam ki az erdőben, +nagyobb volt, sokkal nagyobb!</p> +<p>Visszaroskadt és nehezen lihegett.</p> +<p>– A bestia megöklelt… Minden csontom összetörte…</p> +<p>– Maradjon nyugton! – könyörgött Mária nővér. <span class= +"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Bikaölő</h2> +</div> +<p>Valaki fölriadt mély álmából…</p> +<p>Olyan feneketlen, forró mélységekből bukkant föl, mintha a +teremtés ősködéből jönne.</p> +<p>Keresni kezdett a vak homályban és fölfedezte önmagát, a pihegő +rejtélyt az élet partján.</p> +<p>Megdöbbent örömmel fogadta a prédát, mit a sötétség tengere +dobott az ölébe… Óvatosan vizsgálgatta, ravaszul megleste.</p> +<p>Ki vagy te, mi vagy te, mélységek gyermeke?</p> +<p>Semmi válasz.</p> +<p>Tépelődve összeszedegette az emlékeket, melyeket magával hozott +az ezeréves álomtengerből.</p> +<p>Tíz emberélet emlékeit találta magában, vadul összedobálva… +Melyek az igaziak?</p> +<p>A tudós, a zsoldos katona, a szántóvető, a tengerész, a +kalandor, a bölényvadász – melyik vagyok én?</p> +<p>Vigyázat! El ne tévedjünk az évszázadok rétegei között!</p> +<p>Egyszerre tüzes fájdalom villámlott át a tagjain…</p> +<p>A bölény – a fekete bölény! <span class="pagenum"><a name= +"Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> +<p>Most már tudta: ő a bikaölő.</p> +<p>Egészen ébren volt, mindenre visszaemlékezett…</p> +<p>Tegnap volt, hogy a hegyekben az öreg bikát nyomozta, a +legnagyobbat, mit valaha bölénycsordából kivertek.</p> +<p>Szellő nem mozdult az őszi alkonyban, az erdő fekete +lombrostélya mögött sárgán lángolt az ég és ekkor a kristályos +csöndet hirtelen szilánkokra zúzta valami rettenetes, mélyen hörgő +bömbölés.</p> +<p>A bika jött! Nem látta, de érezte: a föld úgy dobogott alatta, +mint egy megrémült szív…</p> +<p>Ekkor megnyiltak a bokrok és egy menekülő emberpár perdült el a +bikaölő mellett.</p> +<p>A felesége volt, Talita, és egy idegen férfi.</p> +<p>El nem eresztették egymás kezét, összefogózva, egyetlen sápadt +felhőfoszlánnyá olvadva libegtek a vastag fák között, lefelé a +lejtőn…</p> +<p>A bikaölő dermedten tekint utánuk. A dárda reszket kezében – +életében először.</p> +<p>A bika pedig jön… A bőgése tengermorajlássá nő, a fák, a levegő, +a sziklák hörögnek és a bikaölő ereiben is bömbölni kezd a vér…</p> +<p>Dühöngve fölugrik – a bárdomat!</p> +<p>De valaki átkarolja, szelid erővel lefogja.</p> +<p>Valaki könyörögve csitítja.</p> +<p>– Talita, te vagy –?</p> +<p>– Mária nővér van itt…</p> +<p>Talita többé nem jön vissza.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Itt fekszik összetörve, legyőzötten, a fájdalomtól vonagló +tagokkal, a gyalázattól hörögve… A letiport bikaölő. <span class= +"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span></p> +<p>Bordás sziklaboltozatot lát a feje fölött, a fekete boltozaton +vörös tűzfény hullámzik, – a tűzfénytől cinóbervörös +bölényszarvakat lát, régi diadaljeleket…</p> +<p>Ez az ő tanyája, a bikaölők barlangvára, tegnap még hangos volt +Talita nevetésétől.</p> +<p>Most már látja egész életét, mely tarka gömbként fogja +körül…</p> +<p>… A bölényvadászok fönn laknak a Harkálykő tetején. Ezt mindenki +tudja. Arany felhők között laknak, ezüst sziklák fölött, magasan a +kéklő erdők, a ködszínű völgy fölött. Kevély magányban az élet feje +fölött.</p> +<p>Vagy talán csak álom mindez? Csak mese? – Lehet, hogy egy beteg +ember forrongó vére, rég elporlott apák öröksége, emlékszik elmúlt +évezredekre.</p> +<p>… Hajdan a bölényvadászoké volt minden hatalom.</p> +<p>De idegen nép tört rájuk, szapora, falánk, visító +vándorpatkány-emberek, nem vadászok, csak hurokvetők, – azok +fölfalták a hatalmukat.</p> +<p>Az északi széllel jöttek, mint az őszi köd, százan voltak egy +ellen.</p> +<p>A föld a hurokvetőké lett, de a felhők a bölényvadászoknak +maradtak. Azóta csak egy szabad sziget van a levegő azuros +oceánjában: a hegytető.</p> +<p>De azt is kerülgeti már a szürke patkánynép.</p> +<p>Ha rájuk tekint a beteg: furfangosan meglapulnak, kővé, +fagyökérré merednek, – ha elfordul: ütemre fölemelik lábukat, egy +lépéssel följebb kúsznak…</p> +<p>Hahó, bikaölők, fegyverre!</p> +<p>A beteg ordít, – egy hüvös kis tenyér fekszik a forró homlokára +– megnyugszik…</p> +<p>– Hagyd itt a kezed, Talita! <span class="pagenum"><a name= +"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p> +<p>– Mária van itt, tanár úr…</p> +<p>„Tanár úr.“ Csillagok messziségéből valami ismerős kis fény +dereng… „Tanár úr.“ De a fény megint elalszik.</p> +<hr class="tb" /> +<p>… Talita a hurokvető leánya… Édesapja öt juhot kért érte, de a +hurokvető ifjak drágálták.</p> +<p>A völgyben veszik, adják, elcserélik a leányokat, a szepegő, +fehér állatokat… A völgyben nincs ára az asszonynépnek, – aki tizet +akar, tizet is vehet…</p> +<p>És fönn, a hegytetőn, egy férfiélettel fizetnek minden +asszonyért.</p> +<p>Fullasztó meleg van!</p> +<p>A hurokvetők máglyát raktak a völgyben, virágos hajú leányaik +táncolnak a tűz körül…</p> +<p>A tűzfény messzire csillog az éjszakában, lecsalja, leszédíti +hegyeikről az ifjú vadászokat…</p> +<p>Ha hurokra kerül a bölényvadász, a hurokvetők karóra ütik a +fejét. Aki hegyormon lakik s egy asszony kedvéért leszáll a +völgybe: karót érdemel!</p> +<p>És mégis lejönnek az ifjú vadászok. Némán ereszkednek alá, mint +éjjeli felhőfoszlányok…</p> +<p>A tavaszi éj teli van forró illatokkal. A völgy teli van +virággal, asszonnyal – fönn, a sziklákon, egyik sem terem.</p> +<p>Lengő hajú leányok szökdelnek át a fölcsapó lángon… A fekete +bozótból a férfivágy száz izzó szemmel nézi a lágyan és acélosan +repülő ifjú testeket.</p> +<p>Most Talita száll a máglya felé… A láng fölcsap, – hosszú haja +lobogó tűzcsóva…</p> +<p>Segítség! Megég!</p> +<p>De nem, – bolond álom volt! <span class="pagenum"><a name= +"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p> +<p>A beteg fölébredt… De jó, hogy fölébredt! Nincs itt máglyatűz – +a tavaszi verőfény villog a lomb között… Ezüsthangú tücsökkórus +muzsikál és az erdei forrás üdén zúg…</p> +<p>A beteg fölébredt…</p> +<p>És egyszerre édes asszonyi kacagás gyöngyözik a bikaölő szívébe, +belefonódik a vízzúgásba, mint hárfahang a tülökszóba.</p> +<p>Lenn, a sziklakatlanban, meztelen nő áll, dideregve és kacagva +kinálja oda ifjú testét a forrás kristálysugarának.</p> +<p>A fekete báránybőre, mit leoldott csipőjéről s a potrohos +agyagkorsója ott hevernek a parton…</p> +<p>Egyedül van az erdőn. Piros virágot tart a fogai közt, két +karját magasra emeli, a teste kecsesen vonaglik a hideg vízben.</p> +<p>A tavaszi nap keresztül ragyog a zöldarany kupolán, zöld +sziklából zöld selyemvíz folyik és a karcsú leánytest márványán +zöldarany fényfoltok remegnek.</p> +<p>– Óh, hogy szomjazom! – sóhajtja a beteg.</p> +<p>Egy puha kar vigyázva felöleli forró fejét, ő hosszan iszik.</p> +<p>– Köszönöm Talita!</p> +<p>– Nem Talita, – Mária van itt.</p> +<p>A lázfüggönyök megritkulnak, gyöngyszínű fény dereng – egy +jólismert arc hajlik az ágy fölé.</p> +<p>– Hogy jöttél te az erdőbe, Mária?</p> +<p>– Szobában vagyunk, nem erdőn.</p> +<p>– Hát nem hallod az erdei tücsköket?</p> +<p>– A tücskök a nyitott szobaablak alatt cirpelnek… De most már +aludnia kell!</p> +<hr class="tb" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_184" id= +"Page_184">-184-</a></span></p> +<p>Aludni kell!</p> +<p>A vén bikaölő azonban ott guggol a betegágy mellett… A haja +hófehér, a szeme hideg, az arca olyan, mintha vörösrézből +kovácsolták volna – erős, gonosz. És mégis úgy hasonlít az ifjú +beteghez, olykor azt hiszi, ő maga az.</p> +<p>A völgyből ne hozzál asszonyt a hegytetőre. Hiába hozod: a +légies teste feljő, de az agyaglelke lenn marad. A völgy egyszer +visszaveszi tőled a leányát s ha gyökeret bocsájtott a szívedbe: +vérezni fogsz. A völgy örökké fölfelé sandít, azt hiszi közelebb +jut a hegyormokhoz, ha lehúzza magához, ami odafönn van… A völgyben +öt juh egy asszony ára, de ha egyik följutott a hegytetőre, érte +tizet is megadnak… Ha sugárkoronát teszel asszonyod fejére: leviszi +a völgybe: – lám, én tíz juhot is megérek! A büszkeséged +biborpalástjával söpri majd a völgy porát, hadd írigyeljék érte a +hurokvető asszonyok!</p> +<p>A beteg elhessegeti a gonosz öreget – aludni kell!</p> +<p>Fülére húzza az éjszakát, mint valami takarót és ekkor újabb és +újabb felhőtakarók ereszkednek le reá, – ő mélyen benn fekszik a +bársony éjszakában.</p> +<p>Tőle messzire kékezüst köd világít szeliden: a hold besüt a +barlang száján.</p> +<p>És ekkor ráborul a bikaölők szent és rettenetes magánya…</p> +<p>De hallgasd csak –! A vas csendben szelid, meleg, lágy, ritmikus +kopácsolás válaszol a férfiszívnek… Egy édes, fáradt árnyék remeg +mellette… Egy forró, alázatos hang susogja:</p> +<p>– A nevem Talita, a völgyben születtem, a hegyekbe <span class= +"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> vágytam +és ha akarod, uram, a szolgálód leszek!</p> +<p>Az éjszaka száz tücsök-hangja ezüstös zsolozsmába kezd:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Nekiindult az úttalan +útnak,<br /></span> <span class="i0">Keresztül törtetett tüskés +bozótokon,<br /></span> <span class="i0">Átlopta magát az őserdő +medvetanyáin,<br /></span> <span class="i0">Sápadtan, makacsan +fölkúszott a felhőbe nyúló falon,<br /></span> <span class= +"i0">Alvajáróként lépdelt a szédítő mélységek fölött,<br /></span> +<span class="i0">Vérző lábbal, roskadó inakkal, szakadó szívvel +–<br /></span> <span class="i0">Följutott a +hegytetőre!<br /></span></div> +</div> +<p>… A beteg hirtelen belehahotázik a sötétségbe.</p> +<p>De hiszen ezek mind együgyüségek – gyermekes agyrémek!</p> +<p>Én Arató István vagyok, doktor Arató… a járványkórházban +fekszem, – tifuszom van és lázálmok gyötörnek…</p> +<p>Egyetemi tanár vagyok, a huszadik században élek – semmi közöm a +bikaölőkhöz, a hurokvetőkhöz!</p> +<p>Semmi közöm hozzájuk, – de mégis jönnek a hurokvetők, megint +jönnek a szürke lázemberek.</p> +<p>Ha rájuk toppantok: ijedten lebuknak, fakó görönggyé mállanak; – +ha elfordítom a fejemet: vihogva fölpislognak, egy ugrást előre +ugranak…</p> +<p>A völgyben öt juh az asszony ára, de ha egyik följutott a +hegytetőre, érte tizet is megadnak.</p> +<p>… Most ott guggolnak széles sarlóban a posványparton és Talitára +meresztik a buja szemüket…</p> +<p>Tőlem mereszthetik, tőlem ugyan kuruttyolhatják nászdalukat, az +emberpofájú varangyok – én Arató István vagyok, én tudom: mindez +csak álom!</p> +<p>De ha álom is, ha százszor álom is: Talita mért bámul le mindig +a völgybe? <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= +"Page_186">-186-</a></span></p> +<p>Ott függ a hegygerincen, mint útra kész felhő feszíti a +vitorláit… Délben még aranyfelhő volt, estére fakó vándorfelhővé +halványodott…</p> +<p>… Valami közeledik… Valami névtelen, alaktalan, fekete rémület +ágaskodik a ködtengerben… Nagypúpú, óriás felhőbika torpad ki a +mélységből…</p> +<p>A szeme vérben izzik, farkával a szügyét vágja, öklelve +leereszti rengeteg fejét…</p> +<p>A fekete végzet jön…</p> +<p>A bikaölő szoborrá dermedten áll… A szíve vadul zakatol… A +sziklák súlyos ütemben rengenek… Valami bősz, fenyegető, harsogva +növekedő kalapálás tölti be az egész mindenséget…</p> +<p>Ekkor egy édes, lágy kis kéz simít végig a beteg lüktető +halántékán. Az éj minden tüzes rémülete ellobban, párává lesz.</p> +<p>– Ki van itt? – kérdi.</p> +<p>– Mária… Nem ismer rám?</p> +<p>– Te vagy Mária, Álarcos Mária, a bikaölők patronája…</p> +<p>Nehezen liheg, majd újra beszél:</p> +<p>– Amíg erősek és ifjak voltunk, elrejtetted arcodat… De ha egyet +közülünk megöklel a fekete bika, leveted álarcodat…</p> +<p>Az asszony nem szól semmit.</p> +<p>– Most már mindig itt maradsz a barlangban? – nyughatatlankodik +a beteg.</p> +<p>– Itt maradok. De ez nem barlang, hanem pavillon.</p> +<p>Pavillon! A beteg tépelődve forgatja, feszegeti a különös szót. +Úgy sejti, valami mesés magja van, – ha ki tudná hámozni, sokat +nyerne vele… De a kerek, <span class="pagenum"><a name="Page_187" +id="Page_187">-187-</a></span> sima szó kiugrik ügyetlen kezéből, +elmerül az álomtengerben…</p> +<hr class="tb" /> +<p>Egyszer aztán – egy óra vagy egy hónap múlva – kinyitja a +szemét.</p> +<p>Valami szelíd, tündéries ragyogásban gyönyörködik.</p> +<p>Sokáig figyelemmel nézi, mi lehet, – végül megérti: az ablaküveg +kis szivárványt vet a meszelt falra.</p> +<p>A fény eltünik, egy jólismert fej hajlik az ágy fölé.</p> +<p>– Aludt, tanár úr?</p> +<p>– Aludtam, köszönöm… De maga megint egész éjszaka +virrasztott?</p> +<p>– Óh dehogy, – közbe én is aludtam a székben – kevés alvással +beérem… Különben hogy érzi magát ma?</p> +<p>– Azt hiszem, alig van lázam… Hanem vad éjszakánk volt, Mária +nővér!</p> +<p>Uzonné a reggeli tejet készíti.</p> +<p>– Nyugtalan volt…</p> +<p>– Sok sületlenséget beszéltem, – képzelem!</p> +<p>– A fekete bikával volt baja, – a hurokvetőkkel… És egy nevet +emlegetett: Talita.</p> +<p>– Felhőkkel álmodtam.</p> +<p>– Az jó, – hiszen ön szereti a felhőket.</p> +<p>A tanár megint a kis szivárványt nézi a falon.</p> +<p>– A hurokvetők felhők… foszladozó, szürke felhőiszap az ég +alján… a fekete bika is felhő… aranyperemű zivataros felhő…</p> +<p>Mária nővér magasan az ablak felé emeli a poharat és beletölti a +tejet. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= +"Page_188">-188-</a></span></p> +<p>– Talita is felhő? – kérdezi.</p> +<p>A beteg bágyadtan bólint, inkább a szemével, mint a fejével.</p> +<p>– Felhő… Reggel rózsaszínű volt, délben aranyfényű –</p> +<p>– És este –?</p> +<p>– Este már semilyen sem volt… Föloszlott a szürke +felhőiszapban…</p> +<p>Mária nővér az asztalra teszi az üres poharat, most a mosdótálat +hozza.</p> +<p>– Mondok valamit, Mária nővér, – kezdi megint a beteg, – de el +ne áruljon, mert ez a hegylakók nagy titka…</p> +<p>Uzonné kérdően tekint rá, – vajjon még most is félrebeszél?</p> +<p>– Nem fogom elárulni.</p> +<p>Arató István megmondja neki a titkát:</p> +<p>– A vonuló felhők fölött örökké kék az ég.</p> +<p>Mária nővér kissé elgondolkozik, nem szól semmit, de valami +nagyon szép vidámság világítja meg az arcát, az egész szobát. +<span class="pagenum"><a name="Page_189" id= +"Page_189">-189-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A vonuló felhők fölött</h2> +</div> +<p>Néhányszor még ijesztően felszökött a láza, a visszavonuló +ellenség egyszer-másszor még sarkon fordult és rávicsorította a +fogát, de a támadásai már bágyadtabbak lettek és egy nap a sötét +erő, amely nemrégiben egy bádogkulacs nyilásán bukkant ki, hirtelen +elsülyedt megint valami ismeretlen mélységben.</p> +<p>Arató szervezete győztesen került ki a mérkőzésből.</p> +<p>A „győző“ ott állott az élet hídján, sovány, szomorú, öreges +ember lett belőle, a feje szédült, a szeme káprázott, szinte +sajnálta, hogy vissza kell megint térnie az életbe.</p> +<p>Az élet nem vonzotta, veszedelmesen temetőhöz hasonlított, teli +volt rejtelmes fölirású nagy kövekkel és ő nem sietett megtudni, mi +fekszik alattuk.</p> +<p>Majd holnap! Ma még itt marad a szigeten…</p> +<p>Az ünnepélyes jegenyefasor, amelyen botjával végigtapogatta +magát, olyan volt, mint az alvilági árnyékok sétahelye. +<span class="pagenum"><a name="Page_190" id= +"Page_190">-190-</a></span></p> +<p>Fakó kis katonák, akik nem kellettek sem a kolerának, sem a +tifusznak, sütkéreztek méla csöndben.</p> +<p>Csak a vadgalambok búgtak olyan forrón és fájdalmasan, mint az +életre szomjazó szegény lelkek.</p> +<p>Mária nővér egy régebben érkezett levelet mutatott a +tanárnak.</p> +<p>Katalin írása… A kórház tekintetes parancsnokságához címezte, +szíves értesítést kért, mikor menjen le szeretett jó ura sírjához, +hogy végleges és méltó temetéséről gondoskodjék.</p> +<p>Arató átfutotta és szó nélkül visszaadta. Az írása furcsán +megváltozott – és ugyan kitől tanulta ezt a kezét dörzsölő, üzleti +udvariasságot?</p> +<p>– De most el kell velem jönnie a régi toronyromhoz, – mondta +Mária nővér, – nem fogja megbánni.</p> +<p>Virágzó bodzafa-bokrok közt bujkáltak, ezer méh döngött a +fülükbe.</p> +<p>Odaát, a túlsó parton, ifjú katona ült; épp oly magába merült +epedéssel nézett át a sziget lombfalára, mint hajdanában a kis +Arató Istók.</p> +<p>A tanáron, amint széthajtotta a lombot, egyszerre fölindulás +vett erőt.</p> +<p>– Péter!</p> +<p>Ő olyasmire emlékezett, hogy a fiút visszavitték megint a +harctérre… Vagy ezt is csak úgy álmodta, mint annyi mást?</p> +<p>– Tudja ő, hogy élek? – kérdezte halkan.</p> +<p>Uzonné bólintott.</p> +<p>– Neki megmondtam. De csak neki.</p> +<p>Ha eszénél lett volna Arató, maga is erre kérte volna.</p> +<p>Péter eleinte meg sem ismerte a bátyját. Midőn azonban +meghallotta a hangját, kigyúlt az arca. <span class= +"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span></p> +<p>– István!</p> +<p>Mosolygó meghatottsággal nézett át a csöndesen és szélesen zúgó +vizen.</p> +<p>Fehér keztyűt viselt a bal kezén, ujjai olyan furcsán-merevek +voltak, mint egy kirakatbabáéi.</p> +<p>– Hogy vagy a kezeddel? – kérdezte a tanár gyanakodva.</p> +<p>– Egészen jól… Most már csak a műkezet várom…</p> +<p>István sárgás arca zöldesre vált.</p> +<p>– Levágták? – kérdezte bizonytalan hangon.</p> +<p>A fiú zavart mosollyal bólintott, – hát igen.</p> +<p>Nem volt még húsz esztendős… Arató István a meghalt édesanyjára +gondolt… Nagyot nyelt és azt mondta:</p> +<p>– Nem baj, Péterke, félkézzel is egész ember vagy. És mi ketten +együtt a három kezünkkel majd csak elbánunk valahogyan az élettel, +– nem igaz?</p> +<p>Péter lehajtott fővel, vékonyan és hosszú árnyékot vetve állott +odaát a hanyatló napfényben.</p> +<p>A tanárnak úgy tetszett, mintha már látná arcán a szelíd és +ügyefogyott vonást, amelyet oly gyakran látni nyomorékok arcán.</p> +<p>Egy finom kézre volna most szükség, egy okos kézre, amely félig +az édesanyáé, félig a jó pajtásé, az talán visszavezethetné az +ifjúság verőfényes magaslatára, ahonnan lecsúszott…</p> +<p>Ha az Úr egy angyala női alakot öltene, magához méltó föladatot +találhatna.</p> +<p>De milyen jó szimatja volt Katókának, hogy idejében megugrott +onnan, ahol a fekete bika jár!</p> +<p>Hallgatagon néztek egymásra a zöld vizen át, mind a kettőjüknek +a harmadik jutott eszükbe. És egymás <span class="pagenum"><a name= +"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> hallgatásából +megértették, hogy még mindig nem jött hír Palkóról.</p> +<p>– Van még valaki, aki sehogy sem akar hinni a halálodban, – +szólt később Péterke.</p> +<p>– Ugyan ki az?</p> +<p>– Ijjártó őrmester.</p> +<p>– Ijjártó… Én azt hittem, szegény embert gerincen lőtték… Vagy +ezt is csak úgy álmodtam?</p> +<p>– Fájdalom igaz… Hetek óta vívódik a halállal.</p> +<p>– És rólam beszél?</p> +<p>– Mindig emleget… Hogy neki beszédje van veled… A négyes +barakban fekszik…</p> +<p>Arató emlékezett rá, hogy az ikrek mennyire szívükbe zárták az +őrmestert.</p> +<p>– Menjünk Ijjártóhoz!</p> +<p>Most már nem várhatott holnapig, rögtön átkelt az élet +hídján.</p> +<p>A négyes barakban már díszőrség állott szegény Ijjártó őrmester +ágya fejénél és a láthatatlan őr kaszát tartott a vállán.</p> +<p>De az őrmester azért még nyitva tartotta eszes sárga szemét és +tüstént megismerte a főtörzsorvos urat.</p> +<p>– Jókor tetszett jönni, – mondta bágyadt mosollyal, – vacsorára +már nem tetszett volna itt találni.</p> +<p>Arató tudta, ez nem az az ember, akit jámbor hazugságokkal +lehetne áltatni.</p> +<p>– A kis fiamért van, kérem, – kezdte újra. – Nem igen tudom, mi +lesz az árvámmal…</p> +<p>– Hát az édesanyja? <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= +"Page_193">-193-</a></span></p> +<p>– Nincs édesanyja, csak mostohája… A fiú az elsőtől való… Jó +asszony a második is, de magával is elég baja lesz és szeretném +levenni nyakáról ezt a nyügöt… Arra gondoltam, megkérem a +méltóságos urat, mint országos férfiút, talán beszerezné valami +árvaházba, hiszen katonai árva…</p> +<p>Miféle emberismerő volt Ijjártó őrmester, hogy az urak közül +éppen Arató Istvánra gondolt?</p> +<p>– Gondomba veszem a gyereket, – mondta a tanár habozás +nélkül.</p> +<p>És hogy még nagyobb súlyt adjon a szavainak, mindjárt Péterhez +fordult: Reggel utazol, elhozod a fiút.</p> +<p>Ijjártó homályosuló szeme figyelmesen nézte Arató arcát, mintha +magával akarná vinni a vonásait, hogy egyszer majd megismerje +megint.</p> +<p>A takaró alól kibújt a keze, – jaj, de leromlott a kemény, szép +parasztkeze! – a két férfikéz egymásba kulcsolódott, egy pufókképű +kis fiú apát cserélt.</p> +<p>Most már rendben volt Ijjártó szénája. Péterhez szólott:</p> +<p>– Irjon levelet, zászlós úr kérem!</p> +<p>– Kinek, Ijjártó?</p> +<p>– Csak a falu bírájának. Nincs senki atyámfia, talált gyerek +vagyok… Hogy tiszteltetem az embereket és hogy meghaltam… +Negyvenhét koronám van az irodában, azt a bíró úr adja oda a +feleségemnek.</p> +<p>– A feleségének mit írjak?</p> +<p>– Semmit, – válaszolt Ijjártó kurtán.</p> +<p>– Nem is üzen neki?</p> +<p>– Semmit.</p> +<p>– Hát nem volt jó asszony? – kérdezte Arató.</p> +<p>– Jó asszony volt, kérem, el kell ösmerni… <span class= +"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span></p> +<p>Egy kicsit hallgatott, majd azt mondta:</p> +<p>– Fiatal asszony, – hadd felejtsen!</p> +<p>Arató fölkapta a fejét. Ez a parasztember, aki kőkemény, +meztelen becsületességgel lépked a halál elé, micsoda kegyetlen +megszégyenítése a selymes csőcseléknek, amely most is ott lebzsel +az élet utcasarkain és élvezeteket koldul!</p> +<p>De az ő álomkóros lelkét is fölrázta… Fölkapta a fejét és +érezte, mint pattog le róla a betegség utolsó iszaprétege.</p> +<p>Ijjártó, mint életében mindig, ezúttal is beváltotta szavát. +Mire a hosszú tálalódeszkán behozták a sorba állított csajkákat a +vacsorával, ő már nem kért a szalonnás kelkáposztából, halott +volt.</p> +<p>Nyugodt méltósággal feküdt ott, barnán és mereven a fehér +kórházi párnán, mint saját magának bronzszobra.</p> +<hr class="tb" /> +<p>– Holnap Budapestre utazom, – mondta a tanár, midőn a nagy +nyárfák homályában meglátta Mária fehéren világító alakját.</p> +<p>– Elbírja az utat?</p> +<p>– Elég volt a lappangásból. De ha elvégeztem odafönn a dolgomat, +visszajövök megint. Erőhöz kell jutnom… A lábbadozásom idejét a +Harkályvárban töltöm.</p> +<p>Uzonné megértette a lelkiállapotát: ennek az embernek megint +munkára, föladatokra, kötelességekre, gondokra, harcokra van +szüksége.</p> +<p>– Ember Sándor el szeretné kisérni, – mondta csöndesen. Majd +hozzátette:</p> +<p>– Péterke az Ijjártó-gyerekért megy? Jó volna, ha asszonyt vinne +útjára… Mert ha a gyerek elkezd <span class="pagenum"><a name= +"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> bőgni, akkor Péter +zászlós meghúzza a vészféket… A barakok hál’ Istennek kezdenek +üresedni, nekem itt már alig akad dolgom…</p> +<p>– Maga eltalálja az emberek titkos gondolatait, – szólt a +tanár.</p> +<p>– Én csak azon töröm a fejemet, hogyan hitethetném el magammal, +hogy nem vagyok fölösleges a világon.</p> +<p>Enyhe kis szélroham zúgatta meg fejük fölött az alvó fákat. Az +asszony egyszerre megállott és szelíden és bátran mondta:</p> +<p>– Nem volna rá mód, hogy Katalint magával hozza a +Harkályvárba?</p> +<p>Úgy dobta feléje ezt a kérdést, mint a kötélvéget a parthoz +közeledő hajó felé, – hátha ki akar kötni?</p> +<p>Arató egy fehér kis csillagot nézett, mely magányosan +sziporkázott a faágak közt.</p> +<p>– Katalin ma közelebb van a Kanopusz-csillaghoz, mint a +Harkályvárhoz, – mondta csöndesen.</p> +<p>A kötél vízbe esett. Mária nővér kissé szégyenkezve +gombolyította vissza.</p> +<p>– Ne vegye rossz néven, hogy erről beszélek, – de egyszer +beavatott a bizalmába…</p> +<p>– Magának előttem teljes szólásszabadsága van, magának és a +lelkiismeretemnek, – nyugtatta meg Arató.</p> +<p>– Én csak arra kérem, – kezdte újra Mária nővér, – beszéljen +vele. És addig is ne zárja el az ajtókat… Biztos vagyok benne: egy +új Katalint fog találni, egy Katalint, akit talán nem is lehet +felelőssé tenni mindenért, ami tegnap történt… Ő tegnap még gyermek +volt, de azóta komoly fordulatot vett az ő sorsa is… Hetek óta +abban a hitben él, hogy özvegy, <span class="pagenum"><a name= +"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> a lelke a halál +gondolatával van teli… Holnap pedig viszont fogja látni azt, akit +halottnak hitt… Biztos vagyok benne: egy új Katalint fog találni. +De maga sem a régi Arató István már… Úgy fog vele szemben állani, +mint valaki, aki saját szavai szerint Halál király előcsarnokából +jött vissza… Valaki, aki tudja, mi van a vonuló felhők fölött… Én +nem tudok magának tanácsot adni… Ki vagyok én? Én csak azt tudom, +hogy az élet rövid és szomorú és hogy sok szegény ember az igazság +nevében kegyetlenkedik magával és másokkal… Én csak egy asszony +vagyok, maga azonban megérti az érthetetlent is, jó sorsa tud lenni +egy nőnek, vezetni tudja, – szükség esetén a saját akarata ellenére +is…</p> +<p>Mialatt Mária nővér beszélt, István közel volt hozzá, hogy +elmosolyodjék a homályban.</p> +<p>Lám, soha még két nő nem állott egymástól távolabb, mint Uzonné +és Aratóné, de azért őket is valamely asszonyi szolidaritás szálai +fűzik egymáshoz!</p> +<p>Hirtelen elkomolyodott azonban: a csillagfény mellett egy +könnycseppet látott Mária pilláján. Pedig ezt az asszonyt nem +öntötték könnyen olvadó ércekből.</p> +<p>De ez is kárba veszett könny volt, mint annyi más a csillagok +alatt; a könnyek egész oceánja sem tudná elmosni a sziklát, amelyen +Arató most lakott.</p> +<p>Amilyen szent igaz, hogy a szabadság, melyet neki a Halál +engedett, egy nap le fog megint járni, olyan biztos az is, hogy +neki nem felesége már Gráczián Katalin.</p> +<p>Ebben a dimenzióban nem találkozhatnak össze többé a szétfutó +sugarak.</p> +<p>A láz éjszakáin egy vulkánlánc tornyosult fel köztük, azon nem +repül át semmiféle énekes madárka. <span class="pagenum"><a name= +"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p> +<p>A csonkakezü Péter, Palkó sorsának komor talánya, Ijjártó, a +nagy háború minden tüzes és megrendítő fájdalma, – azon nem repül +át semmiféle madárka.</p> +<p>Hallgatott, nem akarta megszomorítani Uzonnét. De ez a +hallgatásból is tudott érteni.</p> +<p>– Legalább egyet tegyen meg: menjen el hozzá, beszéljen vele… +Nehogy másoktól tudja meg, amit öntől kell hallania, – könyörgött +az asszony.</p> +<p>– Óh igen, beszélni fogok vele. Megmondom neki, hogy nem +tévedett: ő igazán özveggyé lett.</p> +<hr class="tb" /> +<p>Annak idején Ember Sándor vitte föl Budapestre Arató István +halálának hírét.</p> +<p>A fiatal ezredorvos akkor maga is hitt a tudós halálában; +unokahúga előkelő maradt a hazugságban is, és úgy intézte a dolgát, +hogy maga viselje a hamis hír elterjesztésének minden +felelősségét.</p> +<p>Doktor Ember boldog volt, hogy most az eleven Arató Istvánt +viheti föl.</p> +<p>Meglehetős késésük volt és már esteledett, midőn a gépkocsi +megállott a tanár budapesti szállása előtt.</p> +<p>Arató előre küldte fiatal barátját, hogy előkészítse Katalint a +találkozásra.</p> +<p>Ember izgatottan sietett föl az emeleti lépcsőn, félt, hogy a +váratlan öröm nagyon fölzaklathatná az asszony idegeit.</p> +<p>Gyöngéd aggodalmai azonban kárba vesztek: senkit sem talált a +lakásban.</p> +<p>A kis házmesterleány azt mondta neki, ilyen időben az özvegy +méltóságos asszony sétálni szokott a kapitány úrral. Zárás előtt +azonban mindig hazajön. A cselédek meg valahol a szomszédságban +mulatnak. <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= +"Page_198">-198-</a></span></p> +<p>Arató megnézte óráját. Három látogatást kell ma még tennie, – +tehát előre!</p> +<p>Az orvosi fakultás dékánját és Kádár kollégát nem lelte otthon, +azoknak egy-egy előre megírt levelet hagyott vissza, a miniszterét +azonban a lakásán találta, ott nagy meglepetés, csodálkozás, öröm +köszöntötte a halottaiból föltámadtat.</p> +<p>Tíz óra előtt ott volt megint a Dunaparton. Ezúttal ketten +mentek föl az emeletre.</p> +<p>Hiába csöngettek, sem az asszony, sem a cselédjei nem jöttek még +haza.</p> +<p>Valaki azonban mégis mozgott az előszobában. Valaki, aki az +ajtón keresztül megérezte, hogy az emberek és állatok teremtője +teljesítette egy együgyü kutyaszív hő vágyát és meghozta a gazdát. +Kántor az eb a boldog izgalomtól őrjöngve ostromolta belülről az +ajtót…</p> +<p>És Kántornak szerencséje volt: a gazdája megtalálta zubbonya +zsebében az előszoba aluminiumkulcsát…</p> +<p>Most már akár betelepedhettek volna a lakásba, de Aratót valami +visszatartotta: ez már nem az ő szállása.</p> +<p>Azt vitte csak magával, ami igazán az övé volt: Kántor +kutyát.</p> +<p>Megint lementek az utcára. Kétszer-háromszor föl-alájártak a +gázlámpák alatt, akkor a házmester becsapta előttük a kaput.</p> +<p>– Hogy is volna, ha az éjjeli vonattal hazamennénk Oltvára? – +mondta Arató.</p> +<p>Ember Sándor lassankint sejteni kezdte a dolgok összefüggését és +mélységesen elszomorodott. <span class="pagenum"><a name="Page_199" +id="Page_199">-199-</a></span></p> +<p>Magára vállalta, hogy előre kimegy a pályaudvarra és +hálókocsi-jegyekről gondoskodik.</p> +<p>Arató az autót a szomszéd utca sarkára állította, ő maga Kántor +társaságában folytatta kisérteties sétáját az élet kapuja +előtt.</p> +<p>Meghalni azonban könnyebb, mint föltámadni: odafönn a sötét +ablakok csak nem akartak megvilágosodni.</p> +<p>Hogy föltűnővé ne tegye magát a Dunaparton, a Belváros felé +került.</p> +<p>Már nagyon fáradt volt, egy kihalt utcán bandukolt végig, midőn +egyszerre ismerős gyöngyvirágillatot érzett…</p> +<p>Gyászruhás nő ment előtte, melegen összekapaszkodva kisérőjével, +a délceg katonatiszttel…</p> +<p>Arató Istvánné és Milka százados!</p> +<p>Összesimulva mentek, Milka az asszony hóna alá fűzte a kezét, a +két fekete árnyékalak könyöktől vállig egymásba olvadt…</p> +<p>Az esti szél enyhén játszadozott a fekete krepfátyollal, mintha +menyasszonyi fátyol volna…</p> +<p>A tanár kissé meggyorsította lépéseit, utólérte, elhagyta a +szerelmes párt. Nem nézett rájuk, csak ment előre, kőnyugalommal a +maga útján.</p> +<p>A sarkon megtalálta az autót, beszállott, Kántort is fölugratta, +– a pályaudvarra!</p> +<hr class="tb" /> +<p>Miféle asszony volt ez tulajdonképpen?</p> +<p>Úgy kell lenni, hogy valami öntudatlan gondolkodási folyamat +ment végbe Arató agyában, mert egyszerre kész és biztos +eredményekkel találta magát szemben. <span class="pagenum"><a name= +"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p> +<p>A nagy rejtélyről, mely tegnap még oly nagyon gyötörte, most már +tudta, hogy sohasem volt rejtély.</p> +<p>A megoldása megszégyenítően egyszerű.</p> +<p>Gonoszság, bűn?</p> +<p>Óh Istenem, hát gonosz a vadgalamb, mely a Kamara-sziget +berkeiben búg, – bűnös a tücsök, mely az Oltva partján cirpel?</p> +<p>Ugyanaz a fölséges erő, mely tavaszi estéken vadgalambszárnyakon +vonul el a nyárfák fölött, kényszerítette Katókát is, hogy elhagyja +régi fészkét.</p> +<p>Hiszen igaz, vannak nők, – óh igen, vannak! – akik a fejlődés +útján néhány százezer esztendővel előbbre jutottak, mint a +vadgalamb és a tücsök, de Katóka nem közülök való.</p> +<p>Az emberi lélek erejét és méltóságát nála öt éven át az ura +sugalló ereje pótolta. Amint első ízben megszünt rá hatni az erő: +Katalin visszaroskadt önmagába.</p> +<p>Mindez kegyetlenül egyszerű volt.</p> +<p>Szövevényesnek, rejtelmesnek Arató egy időben azért látta az +asszonyt, mivel nem találta meg benne a jellemvonásokat, melyeket ő +eszelt ki és fogott rá.</p> +<p>Gráczián Katalinnak azonban soha semmiféle belső köze nem volt +Arató István Katókájához, azt ő csak átvette az urától, mint valami +idegen, művészeti motivumot, amelyre azután öt esztendőn át virtuoz +változatokat játszott arany hegedűjén.</p> +<p>Ezekkel a variációkkal, – Változatok Arató István Katókájára – +hódította meg a jó Milka kapitányt is.</p> +<p>Ez volt az ő bájos és együgyü tücsökdala.</p> +<p>Arató István most már harag és keserűség nélkül, azzal a +higgadt, sőt szinte már derült kiváncsisággal <span class= +"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> +szemlélte az asszonyt, amellyel kisebbrendű természeti jelenségeket +szokás megfigyelni.</p> +<p>De mikor már egyszer ilyen szemmel látta, nem időzhetett nála +tovább.</p> +<p>Türelmetlen kezek már kidobálták léghajójából a homokzsákokat és +ő elhagyta a lapályt, ahol oly sokáig horgonyzott.</p> +<p>Üdítő szél süvöltött és egyéb lengén gomolygó párázattal együtt +elhordta Katóka ködalakját is a láthatárról.</p> +<p>Világító üresség maradt a helyén.</p> +<p>S ha az utas szívét mégis finom dérként ellepte valami őszi +melanchólia: a búcsúzó integetése már nem Gráczián Katókának szólt, +hanem Arató István ifjúságának, amelynek oly nagy volt az +aranytartalma, hogy súlyt és fényt juttatott Gráczián Katókának is. +<span class="pagenum"><a name="Page_202" id= +"Page_202">-202-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Álarcos Mária</h2> +</div> +<p>Katica korán reggel útra kelt Oltva felé.</p> +<p>Most úgy sem lesz már nyugta, míg ki nem sírta magát István +sírján.</p> +<p>Az elhagyatottság érzése, a lelki tériszony, még akkor is +szédítette, mikor a pályaudvaron már a hajnali utasok mogorva +sokasága közt járt.</p> +<p>De azután jóleső melegség szivárgott a szívébe: a váróteremben +megpillantotta Milka százados magas alakját.</p> +<p>A kapitány érezte, hogy ideges sietsége, amellyel az este magára +hagyta Katicát, gonosz félreértésekre adhatna alkalmat, azért +hirtelen elhatározással szabadságot vett és kivágtatott a +pályaudvarra, hogy fölajánlja kiséretét az útra.</p> +<p>Maga is örült férfias szereplésének és mivel nála a lelki +hullámok addig szoktak dagadni, míg ellenszél nem kerekedik: a +beszállásnál már huszárosan félrevágta a sapkáját és olyan erősnek +és józannak érezte magát, amilyen egy hat láb magas katona +hajnalban egyáltalában csak lehet. <span class="pagenum"><a name= +"Page_203" id="Page_203">-203-</a></span></p> +<p>Nappali világítás mellett a kutyás ember alakja különben sem +festett már olyan rémesen.</p> +<p>Mindenki hallott már ilyenféle rejtelmes históriákat, a végén +mindig kisült, hogy valami együgyüség lappang mögöttük.</p> +<p>Hogy Arató életben lehetne, arra Katica sem gondolt. A gyász és +a részvét mozgalmas ideje olyan erős, befejezett benyomásokat +hagyott vissza benne, hogy akarva sem tudta volna már szegény jó +Istvánt élő embernek elképzelni.</p> +<p>Azt mondta, Oltván Grácziánékhoz fog szállani.</p> +<p>– Mért nem a Harkályvárba? – kérdezte Milka, aki az öreg +Gráczián urat, Katica adatai alapján, még mindig összetévesztette a +salernoi Tankred herceggel.</p> +<p>A Harkályvárban most nem főznek. Az igazi okot azonban +elhallgatta őméltósága: a Harkályvár bútorai nagyon is az István +nyelvén beszélnek és neki nincs kedve hozzá, hogy disputába +bocsájtkozzék egy állótükörrel, vagy szemrehányásokat fogadjon el +egy bőrkanapétól.</p> +<p>Gráczián úr azzal a kérdéssel üdvözölte unokáját, hogy mikor +megy vissza Budapestre?</p> +<p>Arató halála körülményeiről ő semmit sem tudott, ezzel +összefüggésben csak az a kérdés érdekelte volna, hogy mi van a +tanár úr végrendeletével?</p> +<p>Fél óra múlva látogatóba jött Milka százados. Ezen mind a két +részről túl kellett esniök.</p> +<p>Még a vasúton magára vállalta, hogy kocsit szerez holnapra, – +reggel korán ki fognak menni a járványkórházba – és most jelenteni +jött, hogy kocsi nincs, az oltvai fiakkeresek nem vállalnak egész +napos fuvart. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span></p> +<p>– Elsétálunk a kertek felé, az öreg Bágyihoz, ha magam kérem, +ide adja a lovait, – mondta Katica.</p> +<p>És mindjárt föl is csillant szemében a régi, győzedelmes +Katóka-pillantás, amellyel valamikor arra csábította Vikus boltost, +hogy a lemért mazsolaszőlőre még rádobjon egy félkanállal.</p> +<p>Gráczián úr kissé furcsának találta, hogy a gyászfátyolos özvegy +egy ekkora nagy darab katonával fog a városba csörtetni, de amióta +Katóka a maga feje szerint méltóságos asszony lett, azóta az öreg +úrnak már nem volt szava etikett-kérdésekben.</p> +<p>Megelégedett tehát azzal, hogy Pilátus módjára mossa a kezét, +neki semmi köze a Kata dolgaihoz, – akárcsak az alibijét készítené +elő egy esetleges főtárgyalás napjára.</p> +<p>Grácziánné viszont az unokájával szemben Bonaparte anyjának +enyhén szkeptikus álláspontjára helyezkedett: Istenem, csak aztán +jó vége legyen mindennek!</p> +<p>Ilyen megfigyelései arra ösztönözték Milka századost, hogy +beszéd közben egészen mellékesen, minden dicsekvés nélkül, inkább +bizonyos szeretetreméltó huszáros léhaság hangján, odavesse, hogy +az ő édesapja fehérneműt szállított a hadseregnek, – gondolom +egypár százezer garnitúrát…</p> +<p>Ezzel el is érte, amit akart: Gráczián, aki katonákról és +színészekről egyformán keveset tartott, a kapitányban tisztelni +kezdte az érdemes apát.</p> +<p>Katica útközben megmutatta Milkának Oltva nevezetességeit.</p> +<p>Most egyszerre olyan meghatott, gyermekes rajongás hangján +beszélt a szülővárosáról, mintha Budapesten <span class= +"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> +egyébről sem álmodott volna, mint az oltvai köcsögkalaposokról.</p> +<p>A régi fahidon kezdte, melyet Szent Nepomuk még mindig olyan +életunt ábrázattal őrzött, mintha sokért nem adná, ha itthagyhatná +ezt az istentelen fuvarosbandát, amely reggeltől estig káromkodik a +meredek följárón.</p> +<p>Útba ejtették a főutcát is és Katica fölhívta a barátja +figyelmét a Gondviselés krokodilusára.</p> +<p>Szombat este van, a kapuk alól patakokban folyik a szappanos +víz, a sötét udvarokon meztelen karu, vékony bokájú leányok +végeznek erőmutatványokat vödrökkel és kefékkel, közbe igen sokat +beszélnek és hirtelen kővé dermednek, amint egy krepfátyolos nőt +vagy egy szőke kapitányt pillantanak meg a kapu előtt.</p> +<p>Holnap ezek a kis pesztonkák spanyol infánsnőknek öltöznek és +elsuhognak a nagytemplomba.</p> +<p>Oltvának különben határozottan jó napja volt.</p> +<p>A főutcán még virágoztak az öreg hársfák, a vén lábasházak alatt +úgy zümmögtek a polgárok, mint a becsípett darazsak, a csúcsos +háztetők alatt óriás drágakövekként tündököltek az ablakok az +alkonyi fényben, az egész város fölébredt százesztendős álmából, +megfiatalodott, mintha valami szép, belső tűz világítana az +ereiben.</p> +<p>Ez a fészek sohasem tudta, mi a háború, vagy ha tudta, már +megint elfelejtette.</p> +<p>Milka kapitány el volt ragadtatva. Ő különben is mindenért +lelkesült, ami régi; egy hasadozó brokátdarab, egy sokfiókú, +dohosszagú szekrény, egy omladozó ház fekete bolthajtása +titokzatos, szinte érzékies gyönyörűséget szerzett neki. +<span class="pagenum"><a name="Page_206" id= +"Page_206">-206-</a></span></p> +<p>Szenvedélyes műbarát volt, de a régi holmihoz akkor is +vonzódott, ha annak nem volt semmi köze a művészethez.</p> +<p>Az ő vampirtermészete elmúlt nemzedékek életatomjaival szeretett +táplálkozni.</p> +<p>A nyers élettel nem tudott mit kezdeni, élvezni csak azt tudta, +amit mások már megemésztettek előtte.</p> +<p>A művészetet, az irodalmat is azért kedvelte.</p> +<p>Ő Goldmarkkal szeretett, Schumannal imádkozott, Shaw-val +nevetett, Chopin-nel sírt, Nordauval mérgelődött, Wilde Oszkárral +elménckedett, Nietzschevel megőrült.</p> +<p>A madárfüttyöt csak akkor értette meg, ha Wagner már kottára +szedte és a természetet csak másolataiban csodálta, ha aranykeretbe +foglalva szögön függött.</p> +<p>Idegrendszerének szivattyúszerkezete volt, úgy uszkált a +világban, mint a meduza a tengerben és tulajdonképpeni életműködése +az volt, hogy hápogva magába nyelte idegen életek törmelékeit.</p> +<p>Oltva városa olyan melegen fogadta magába, mint a laguna +bomladozó szervezetekkel telített, évszázados iszapja.</p> +<p>Katica büszke volt a sikerre, melyet a szülővárosa aratott, +kacéran drapirozta magát vele, mint egy ócska, szép +selyemköntössel, amely jól illett fiatal arcához.</p> +<p>Hanem a nagytemplom már zárva volt.</p> +<p>Sebaj, holnap úgyis erre kocsiznak, akkor megállanak egy +pillanatra, Álarcos Máriát azonban föltétlenül látnia kell +Milkának, az éppen neki való.</p> +<p>Az öreg Bágyi a kertek alatt lakott, a kolozsvári kapun kívül. +<span class="pagenum"><a name="Page_207" id= +"Page_207">-207-</a></span></p> +<p>A kertek között valami igen különös dolgot láttak a +budapestiek.</p> +<p>Megnyilt valahol egy kapu, csak egy pillanatra, – a rózsaszínű +esti felhő alatt, méregzöld domblejtőn, egy csapat fekete apáca +táncolt.</p> +<p>Egymás kezét fogták, kecses és ügyetlen bárányugrásokkal +szökdeltek körbe. (Az utolsó tánc, amit ezek tanultak, a kis +gyerekek körbe-körbe-játéka volt.)</p> +<p>A következő pillanatban megint becsapódott a kapu…</p> +<p>– Ez olyan, mint egy szép és szomorú nyári álom, – mondta +Milka.</p> +<p>Katica mindent tudott, ami Oltván történt, azt is tudta, miért +van táncos kedvük a Notre-Dame-nővéreknek.</p> +<p>A régi apácakolostor hozzá volt építve a nagytemplomhoz. Ősrégi, +fekete kőodu volt, a nap sohasem érte, mert a nagytemplom +árnyékában állott, – kertjük nem volt a tisztelendő nővéreknek, az +oltvai várban már száz évvel ezelőtt olyan zsúfoltan laktak, mint a +vadméh-fészekben.</p> +<p>Az apácák emberemlékezet óta mindig rövidéletüek voltak, a +huszonöt esztendőt nem sok érte meg közülök.</p> +<p>Ők szegények jámbor együgyüségükben belenyugodtak abba, hogy az +Úr korán szólítja magához a mátkáit, az oltvai közönség pedig +megszokta a gyakori apácatemetéseket, melyeknek érdekességét +emelte, hogy a nővéreket fehér menyasszonyi ruhában szokták +ravatalra tenni.</p> +<p>Oltván a tüdővészt romantikusan apácahalálnak nevezték… +<span class="pagenum"><a name="Page_208" id= +"Page_208">-208-</a></span></p> +<p>Változás akkor történt, midőn Arató István egyszer a +nagytemplomban volt és az apácakórus rácsa mögül többször halk, +száraz köhécselést hallott.</p> +<p>A lelki szeme előtt ekkor függöny lebbent meg és ő a maga +egészében látta a szegény leányok tragédiáját. Ez a tudatlanság és +a közömbösség szomorújátéka. Mindenki bűnös benne, maga Arató +is.</p> +<p>A kolostor száz esztendő óta meg van fertőztetve. A tüdővész +gyalázatos sárkánya ott gunnyaszt az ősi bolthajtások nyirkos +homályában és ifjú szűzek vérét szívja.</p> +<p>Még aznap fölkereste a püspököt. Az emberszerető és erőskezű +férfi volt és haladéktalanul kiköltöztette a jámbor szűzeket.</p> +<p>Az apácák most a kertek közt laknak, míg föl nem épül új +kolostoruk, a régi rendházból pedig városi múzeum lesz.</p> +<p>Az apácatánc, melyhez a napsugár és a hársfavirág adta a zenét, +a legyőzött szörnyeteg, az agyonvert Halál holtteste körül folyt. +Az Urat dicsőitette – és ha az Úrnak kedve telik jámbor leányzók +énekében, miért ne szerethetné a táncukat is?</p> +<p>– Kolumbus tojása, – szólt Milka, miután Katica végigmondta bús +kis meséjét.</p> +<p>Nevezetes volt, hogy a megjegyzése fájt Katicának.</p> +<p>Újabban, amióta már az a gyanuja támadt, hogy az Arató név fénye +halványodni kezd a homloka körül, olyasmit szeretett volna, hogy +mindenki boruljon térdre, ha kiejtik a megboldogult nevét.</p> +<p>Viszont Milka mostanában úgy viselkedett, mintha emancipálni +akarná magát Arató tekintélye alól. <span class="pagenum"><a name= +"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p> +<p>Az ő posthumus viszonyuk már különféle virágokat hajtott. +Nemrégiben rákapott, hogy egyszerűen csak Istvánnak nevezze és mint +bizalmas jóbarátját emlegesse Aratót. Legújabban megint meghidegült +vele szemben, talán ráunt…</p> +<p>Katica kívánságára a kapitánynak Grácziánék tisztesség- és +petroleumszagú otthonában kellett elköltenie estebédjét.</p> +<p>Útközben egy vén parasztemberrel találkoztak, aki budapesti déli +ujságokat hozott a vasútról. A százados egyet zsebre tett. +Lefekvéskor majd elolvassa a fogadóban.</p> +<hr class="tb" /> +<p>A Bágyi kocsisának azt mondták: amilyen korán csak lehet! – és a +székely komolyan vette a sarkalást és Katica nagy bosszúságára +virradatkor már megkopogtatta a Gráczián-ház ablakát.</p> +<p>Most már ráküldték a Milka százados nyakára is és harmatos +hajnalon az özvegy és a jóbarát megkezdték zarándokútjokat a +szeretett halott sírjához.</p> +<p>– Egészen kedves kirándulás lesz, – gondolta magában Milka, +midőn rácsavarta a takarót az özvegy térdére.</p> +<p>A nagytemplom kapuja már nyitva volt és Katica a napernyőjével +megdöfte a korán kelő székely hátát.</p> +<p>Azt mondta a kapitánynak, imádkoznia kell Álarczos Mária oltára +előtt.</p> +<p>Az ő vallásossága tulajdonképpen azon a kártyás babonáján épült +föl, hogy titokzatos hatalmak őrködnek az ő szerencséjén és a +jótékony erők szimbólumává újabban Álarczos Máriát tette meg.</p> +<p>Az ősrégi templom pincehomályába aranyvörös és <span class= +"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> +ezüstkék ferde fénygerendákat vetettek a festett ablakok.</p> +<p>A távoli oszlopok közt, az oldalhajó nagy ablakrózsájának szelid +fényében, állott a szárnyas oltár.</p> +<p>Az asszony meglepetten fölszisszent… Csoda történt! Mária +levetette fekete álarcát!</p> +<p>A szive elkezdett dobogni… Otthagyta Milkát, előre szaladt.</p> +<p>Igen, csoda történt.</p> +<p>Liliomfehér homlokkal, tiszta és rajongó tekintettel, édes, +fájdalmas, mindent megértő és mindent megbocsátó mosollyal, büszkén +és mégis gyermekded alázattal, ült felhőtrónusán az álarc nélküli +Mária.</p> +<p>Hogyan lehetséges ez? Mi történt itt?</p> +<p>Katica azon vette észre magát, hogy egy titkos gondolatát vette +kergetőbe, egy gondolatát, amely úgy bujdosott-lappangott a lelke +mélységeiben, mint a hal a patak kövei közt.</p> +<p>Ő egyszer régen, – talán álmában volt? – egyszer már gyanította, +hogy a Boldogasszony egy nap le fogja vetni fekete álarcát és akkor +ez a fájdalmasan mosolygó arc fog megjelenni alatta…</p> +<p>És most azt is tudta már, amit eddig hiába keresett, hogy kire +emlékezteti ez az arc: – Ember Máriára.</p> +<p>Ember Mária… Jobbra-balra tőle vasfegyverrel, aranytrombitával a +három bikaölő áll, lágy tekintetét és kevély férfiszáját a +Védőasszony felé fordítva.</p> +<p>Mért szomorodott el úgy Katóka? Úgy elszomorodott, mintha +elvesztett volna valamit, ami sohasem volt az övé és ami mégis +többet ér neki, többet az életénél is.</p> +<p>Milka századosnak tetszett a kép. Ő értett régi festményekhez +<span class="pagenum"><a name="Page_211" id= +"Page_211">-211-</a></span> és megmagyarázta a barátnőjének, hogy +nemcsak az ecsetkezelés, hanem a Szűz arckifejezése után is meg +lehet állapítani a kép korát.</p> +<p>– Ezt az arcot mindenesetre az urbinói Ráfael előtti időkben +festették, – maga emlékszik, ugyebár édes, Filippo Lippi és Fra +Angelico Madonnáira –?</p> +<p>Aratóné nem válaszolt semmit; bár igen levert volt, a szája +szélén mégis egy kaján kis mosoly jelent meg, amely olyan volt, +mintha a Boldogasszony jobbján álló bikaölőtől tanulta volna +el.</p> +<p>Odaintette a sekrestyést és megkérdezte:</p> +<p>– Ki festette meg Álarczos Mária arcát?</p> +<p>A restaurálás egy Szakács nevű festő munkája, az oltvavölgyi +kórházból jött és máig itt felejtette magát a plébánián…</p> +<p>Tulajdonképpen csak a facsillár aranyozását bízták reá, de ő egy +délután bezárkózott a templomba, nekiesett az oltárnak és +eltüntette Mária arcáról a fekete álarcot.</p> +<p>Némelyek szidják érte, de a népnek nagyon tetszik a fehér szép +Boldogasszony.</p> +<p>Mialatt a sekrestyés beszélt, Milka százados a festett ablak +felé emelte fejét. Az arcát nem lehetett látni, de a füle +paprikavörös volt… Most már tudta, mit jelentett Katica gonosz +mosolya!</p> +<p>– Mehetünk, – mondta az asszony.</p> +<p>A kocsijuk keresztül döcögött a felső kapu alagútján, szinte +szédültek a nagy világosságban, amint kijutottak a középkori +rókalyukból.</p> +<p>Maguk előtt látták a nagy Harkályhegyet. A lejtőt borító sötét +erdőből, mint sziget a viharosan hullámzó tengerből, meredeken és +keményen tornyosult ég felé a sziklaorom. <span class= +"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p> +<p>Az ezüstszürke falakra éles, sötétkék árnyékokat vetettek a régi +vízrovások.</p> +<p>– Ott fönn sok barlang van, – mondta Katica. – Némelyikben nagy +bölényszarvakat találtak…</p> +<p>Az Oltva vize fölött, alacsony gerincen, soktetejű régi ház +állott. A fazsindelyes tetők egyik síkja fekete volt, a másikat +ezüstfehérre festette a fölkelő nap.</p> +<p>A kerti fák sötét koronáját is remegő ezüst sarló szegélyezte +kelet felől.</p> +<p>Milka százados azon gondolkozott, hogy miféle festőtől látott +hasonló tájképet, midőn Katica különös, megindult hangon azt +mondta: A Harkályvár!</p> +<p>A százados azonban nem felelt. Még fájt neki a barátnője gúnyos +mosolya a templomban…</p> +<p>A székely megállította a lovakat, majd óvatosan letért a +gyepre.</p> +<p>– Megvárom, míg azok elmennek, – mondta.</p> +<p>Egy éneklő emberhullám közeledett dobogó ütemben az úton. +Katonák.</p> +<p>Katóka azonban csak a Harkályvárat látta… Az ablakok nyitva, – a +vén Mikulás talán megtudta, hogy ő Oltvára érkezett?</p> +<p>A tetőgerincen galambok röpködnek és búgnak. Egy rozsdafoltos +nagy páva távol ül a többitől, az mindig úgy tesz, mintha titkos +bánata volna…</p> +<p>És Katókának egyszerre eszébe jutott Arató-nagyapa kék thékája +és az Arany Hegedű… Hányszor törte már a fejét, hogy mi lehet +Alvajáró királykisasszony meséjének vége!</p> +<p>Azt mondta Milkának:</p> +<p>– Fölmegyek egy percre, – egy könyvet hozok – tüstént itt leszek +megint… Megvár, ugye? <span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span></p> +<p>Már le is mászott a kocsiról és sietve bement az alsó kerti +ajtón.</p> +<p>Milka némán utána nézett, látta a fekete ruháját, amint eltünt a +málnabokrok mögött és megint fölbukkant a lejtős úton.</p> +<p>Különösnek találta Katica viselkedését, szinte sértőnek… +Fölmegyek egy percre! – Azt is mondhatta volna: nincs kedve velem +jönni?</p> +<p>Egy ujságot vett ki a zsebéből és férfi-szokás szerint +rosszkedvűen beletemetkezett. Ezt a lapot tegnap este vette, de +elfelejtette megnézni.</p> +<p>Egyszerre remegni kezdett az ujság a kezében, a ködfátyol +mögött, mely a szemére borult, rajzani kezdtek a fekete betűk…</p> +<p>Arató István tanár él… A halála híre megfoghatatlan tévedésből +került forgalomba… Tifusza volt, az oltvavölgyi járványkórházban +feküdt… Tegnap este a fővárosban járt, hogy személyesen megcáfolja +a hamis hírt… Az éjjel megint visszautazott Oltvára… A felesége ma +hajnalban utána utazott…</p> +<p>Milka százados szeme Katicát kereste. Az éppen most ment föl a +széles lépcsőn, most ért a Harkályvár oszlopos pitvara alá.</p> +<p>Ott fönn egy halott várja! Ha kiáltana neki, még megállíthatná, +visszatéríthetné…</p> +<p>Nem kiáltott. Megint azt a hideg zsibbadást érezte a szíve +körül, a zaklikovi zsibbadást… Magába süppedten, rettenetes +egykedvüséggel ült a kocsiban és nézte, nézte, mint lép be a +feketeruhás asszony egy zöld ajtón…</p> +<p>Katóka belépett a zöld ajtón, végigment a folyosón, benyitott a +nappaliba és átment a könyvtárba. <span class="pagenum"><a name= +"Page_214" id="Page_214">-214-</a></span></p> +<p>Egy eleven lélekkel nem találkozott – nos, a derék Mikulástól +ugyan ellophatnák az egész házat!</p> +<p>Egy földig érő nagy tükör mellett suhant el, ott megpillantotta +magát a fekete ruhájában és megijedt: Jézus, hogy meghízott megint! +Neki dupla baj a hízás, az arca könnyen valami közönséges, +ellenszenves kifejezést kap, – igazán tenni kellene valamit!</p> +<p>A könyvtárban egyenesen a polchoz ment, ahol Arató-nagyapó +füzetei sorakoztak. Az Arany Hegedűt azonban nem találta +helyén.</p> +<p>Ez bosszantó! Pedig biztosan tudta, hogy ő annak idején +visszatette…</p> +<p>Körülszaglászott, – óh, de jó szag van itt! Soha nem tudta +kisütni, hogy mitől: de sehol a világon nem volt olyan jó szag, +mint a Harkályvárban.</p> +<p>Körülnézett, – a nagy tölgyfaasztalon egyéb írások közt egy +kékfedelü thékát látott… Kezébe vette: nagyapó lendületes és +cikornyás írása: Az Arany Hegedű.</p> +<p>Találomra lapozott benne és gépies sietséggel olvasta:</p> +<p>„Alvajáró királykisasszony künn ült a vizek partján és +megszólaltatta arany hegedűjét.</p> +<p>„Ekkor egy szürke hajó jött a vizen és a hajóból egy szürke +asszony lépett partra.</p> +<p>„A szürke asszony így szólott a királyleányhoz: Ismersz-e, +Alvajáró?</p> +<p>„A királyleány megijedt, mert az asszony hangja úgy kongott, +mintha mély pincéből szólna.</p> +<p>„A szürke asszony megint szólott: Ha nem ismersz még, Alvajáró, +meg fogsz ismerni, mert ezentúl mindig veled maradok…“</p> +<p>A mesekút még tovább folydogált volna, Katalin <span class= +"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> +figyelme azonban már másfelé kalandozott: a szeme egy kék, finom +füstkarikán függött, amely csöndes billenésekkel keresve az +egyensúlyt, lebegett a függőlámpa alatt.</p> +<p>Égő cigaretta feküdt a bronzcsésze szélén… István szokott ilyen +cigarettát szívni, félig titokban olykor Katóka is.</p> +<p>Halálos csönd volt köröskörül, az asszony szíve hangosan és +szakgatottan vert…</p> +<p>Egészen biztos: még valaki van a szobában! Talán elbújt a +függönyök mögött, vagy a szekrény mellett lapul, gonosz kárörömmel +leselkedik, – a következő pillanatban elő fog ugrani, vagy egy +ismerős hang, amely szándékosan elváltoztatja magát, megszólal +valamelyik sarokból: Kata – Kató – Katóka!</p> +<p>De azután végigsimított az arcán – gyerekség! Megijedni egy égő +cigarettától! Kata, Kató – tán homo sapiens volnál, vagy mi?!</p> +<p>Összeszedte magát és nagy energiával kutatni kezdett a +könyvtárban… Minden sarokba benézett, – de sehol semmi!</p> +<p>A kandalló párkányán kerek kis bronzkeret állott, azelőtt Katóka +leánykori arcképe volt a keretben, de most Arató Palkó arca +mosolygott ki belőle különös szomorúsággal… Ki cserélte el a +képeket? Mért tette?</p> +<p>A tekintete az íróasztalra esett és ekkor hófehér lett az arca… +Félig teliírt papirlap, – az utolsó sorban még nedvesen fénylik a +ténta… Az ő írása, Istváné!</p> +<p>Odalépett, ráhajolt, meredt szemmel nézte. A lap fején: +Mikroorganizmusok, kétszer aláhúzva. Alatta latin számok, +fejezetcímek. Egy könyv első terve. <span class="pagenum"><a name= +"Page_216" id="Page_216">-216-</a></span></p> +<p>Igen, mindig azt mondta, ezt a könyvet meg kell még írnia. +Sokszor bele akart fogni, de nem haladt a munka, tréfásan +panaszkodott is, hogy a házasélet ellustította…</p> +<p>Most belefogott!</p> +<p>Katóka szíve úgy fájt, mint akkor éjjel, mikor a régi +Belvárosban kereste a meghalt urát.</p> +<p>Most megint kereste, végig a szobákon. Az ebédlőbe lépett.</p> +<p>Már közel volt hozzá, hogy türelmetlenül fölsírjon, hogy +elkiáltsa magát: István, hát ne bujkáljon, – én vagyok, Katóka!</p> +<p>De aztán hirtelen szoborrá dermedt, arccal a veranda-ajtónak +fordulva.</p> +<p>Emberek voltak künn, az Oltvára nyíló erkélyen.</p> +<p>Az ebédlő homályos volt, Katóka az üvegajtó selyemfüggönyén +keresztül figyelte őket, mintha fénylő fehér ködben ülnének.</p> +<p>A fölkelő nap fényében meglátta őt, az ő urát.</p> +<p>Péterke is ott volt.</p> +<p>És egy nő – Ember Mária! – egy kis fiút tartott ölében, azt +oktatta, hogyan fogja a kanalat… Amint mosolyogva föléje hajolt, +egészen olyan volt, mint képmása az oltvai nagytemplomban.</p> +<p>Kié volt az a gyerek? Olyan erős volt, mint egy kis bikaborjú, a +szemében ötven eljövendő nemzedék életereje csillogott…</p> +<p>Katóka megindultan kereste arcán a családi hasonlatosságot – kié +volt az a gyerek?</p> +<p>Még valaki volt ott: Kántor kutya. Mária mellett állott, fejét a +térdére tette és komoly figyelemmel nézte, hogyan tanul enni a +gyerek… Őt nagyon érdekelte minden, ami az evési szakmába vágott. +<span class="pagenum"><a name="Page_217" id= +"Page_217">-217-</a></span></p> +<p>Katónak különös ötlete támadt.</p> +<p>Ő, Gráczián Kata, a kis iskolakerülő, belopta magát egy idegen +házba, a híres Arató-házba, ott vakmerően sorra járta a szobákat és +most meglesi a családi reggelit.</p> +<p>Hogy ő volna Arató István felesége? Haha! Egyszer már egy +főherceg is volt az ura, egyszer meg egy angol miniszter… Neki +voltak ilyen fura álomkalandjai.</p> +<p>De azok odakünn az erkélyen nem ismerték őt, ő sem azokat. Azok +összetartoztak, közös gondolatok és közös fájdalmak családi +bélyeget nyomtak az arcukra.</p> +<p>Katóka nem ismerte a gondolataikat és semmit sem tudott a +fájdalmaikról.</p> +<p>Olyan idegennek érezte magát itt, mint soha életében sehol +másutt.</p> +<p>Ebben a pillanatban Kántor kutya fölemelte a fejét és halkan +morogni kezdett az ajtó felé… Idegent szimatolt!</p> +<p>Nem, Katóka nem akarta, hogy meglássák a gyászruhájában… El +innen, gyorsan el!</p> +<p>Lábujjhegyen visszasurrant a nappaliba, ki a folyosóra, – +előrehajolva, a ruháját összefogva, le a kertbe…</p> +<p>Senki sem látta, csak egy nagyfejű rigó szaladt ijedt +csörrenéssel a málnabokrok alá.</p> +<p>Már közel volt a kiskapuhoz, akkor hirtelen eszébe jutott ő, aki +odakünn várakozik: Milka százados.</p> +<p>Azzal most már mi lesz? Annak valamit mondani kell… Mit mondjon +neki?</p> +<p>Megállott a málnabokrok közt, ott senki sem látta, kissé +rendbehozta a ruháját és a gondolatait. <span class= +"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p> +<p>Sírjon vagy nevessen, tagadjon le mindent, vagy mondjon el +némely dolgokat?</p> +<p>Legyen jéghideg a megvetéstől, lángoljon a fölháborodástól, +reszkessen a fájdalomtól?</p> +<p>Lépdeljen büszkén vagy megtörten, beszéljen félvállról, vagy +legyen erős nő, erős a szerelmében: lássa, drágám, ezt magáért +tettem, ezt magáért viselem, de nem bánom, örülök, legalább látja, +a magáé vagyok…</p> +<p>A szép Zolky leánya ott állott a málnabokrok közt és sebes +kapkodással vette sorra lelki ruhatárának egyes darabjait, kezébe +vette, megnézte, megint visszadobta a különböző Katákat, Katókat, +Katókákat, Katalinokat és Katicákat, hogy melyiket vegye magára +erre az alkalomra.</p> +<p>Miközben szemlét tartott önmaga fölött, az arcán, – mint alig +észrevehető ködös áramlások a tenger tükre alatt, – ellentétes +kifejezések váltakoztak: az öröm, a félelem, a szerelem, a szűzies +szigorúság, a vágy és a lemondás halkan jelzett kifejezése.</p> +<p>Odalenn az úton még mindig vonultak a katonák.</p> +<p>A harmatosan tündöklő nyári reggelen egy szomorú, szép katonadal +hangzott föl:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Édesanyám +rózsafája,<br /></span> <span class="i0">Én voltam a legszebb +ága…<br /></span></div> +</div> +<p class="center"><em class="gesperrt">VÉGE</em></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_219" id= +"Page_219">-219-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Felhők <span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li> +<li>Katalin <span class="ralign"><a href= +"#Page_15">15</a></span></li> +<li>Valaha vagy soha <span class="ralign"><a href= +"#Page_33">33</a></span></li> +<li>A hegedűs királyleány <span class="ralign"><a href= +"#Page_48">48</a></span></li> +<li>Zaklikov <span class="ralign"><a href= +"#Page_60">60</a></span></li> +<li>Goldmark Suite-je <span class="ralign"><a href= +"#Page_72">72</a></span></li> +<li>A szfinksz és a nő <span class="ralign"><a href= +"#Page_83">83</a></span></li> +<li>Az Aratók <span class="ralign"><a href= +"#Page_91">91</a></span></li> +<li>Tavasz a kórházban <span class="ralign"><a href= +"#Page_105">105</a></span></li> +<li>Talita Kumi <span class="ralign"><a href= +"#Page_117">117</a></span></li> +<li>Katica <span class="ralign"><a href= +"#Page_126">126</a></span></li> +<li>Kántor az eb <span class="ralign"><a href= +"#Page_138">138</a></span></li> +<li>Az asszony, a forróláz és a kozák <span class="ralign"><a href= +"#Page_153">153</a></span></li> +<li>A vágyak szigetén <span class="ralign"><a href= +"#Page_166">166</a></span></li> +<li>Bikaölő <span class="ralign"><a href= +"#Page_179">179</a></span></li> +<li>A vonuló felhők fölött <span class="ralign"><a href= +"#Page_189">189</a></span></li> +<li>Álarcos Mária <span class="ralign"><a href= +"#Page_202">202</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75819 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/75819-h/images/cover.jpg b/75819-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..1e6a0f8 --- /dev/null +++ b/75819-h/images/cover.jpg |
