diff options
Diffstat (limited to '75582-0.txt')
| -rw-r--r-- | 75582-0.txt | 4489 |
1 files changed, 4489 insertions, 0 deletions
diff --git a/75582-0.txt b/75582-0.txt new file mode 100644 index 0000000..2d3f765 --- /dev/null +++ b/75582-0.txt @@ -0,0 +1,4489 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75582 *** + + +HERCZEG FERENC MUNKÁI + +A FEHÉR PÁVA + +HERCZEG FERENC MUNKÁI + +A fehér páva + +Kisvárosi történet + +BUDAPEST, 1911 + +SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +HERCZEG FERENC + +A fehér páva + +Kisvárosi történet + +BUDAPEST, 1911 + +SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +_Minden jogot fenntartunk._ + +BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. + + + + +_Bevezetés._ + +Tíz esztendővel ezelőtt – ma 1909-ben élünk, ugyebár? – nem volt még +vasútja Varjas városának. A kis város ugyan alig esik ötven-hatvan +kilométernyire Budapesttől, az útak azonban mindenkor igen rosszak +voltak és így Varjas a valóságban távolabb volt, mint Szeged, vagy akár +Kolozsvár. A varjasiak sohasem voltak kapaszkodók, országos emberek nem +igen kerültek ki közülük és így nem is volt sok keresni valójuk odafönn. +A városuk, ha kicsi fészek volt is, az ő szemükben a világ közepe volt +és jól megélt a maga emberségéből, akár egy középkori kis köztársaság, +vagy a nagy óceán egy félreeső szigetországa. Központja volt az egész +gazdag Topoly völgyének és tizenöt falu parasztsága járt be a vásárokra. +Ezek mind a varjasi kereskedő urak adófizető jobbágyai voltak. + +Ha varjasi emberek Budapesten jártak, hazaérkezésük után nem győztek +eleget sopánkodni a fővárosi lármán és az ottani drágaságon. A villámos +vasút éjfélig zakatol, egy tojás ára pedig három-négy krajcár. + +Ez az utóbbi adat valósággal dühbe hozta a varjasi gazdasszonyokat. Hogy +vannak emberek, akik télen-nyáron Budapesten laknak, hallgatják az +örökös lármát és mindig négy krajcárjával veszik a tyúktojást, az a +varjasiak szemében oly rejtelmes jelenség volt, melyre senki sem tudott +kielégítő magyarázatot adni. Emlegették ugyan, hogy a pestiek nem igen +főznek otthon, inkább korcsmában esznek és aludni is többnyire nappal +szoktak, ez azonban nem volt magyarázat, ha becses megfigyelésszámba +mehetett is. Úgy kell lenni mégis, hogy a budapestiek démoni ügyességü +felekezet, mely egyebek között ahhoz is ért, hogy keresztül bujjon az +egyszeregy vaskerítésén. E gyanús képességükért azonban senki sem +irigyelte és senki sem becsülte őket Varjason. + +Az állandó összeköttetést a fővárossal a kereskedelmi ügynökök és az +egyetemi hallgatók tartották fönn. Az ügynökökkel szívesen kötöttek +üzletet a varjasiak, egyébként azonban nem vették komolyan az ilyen +jött-menteket. Azok persze egyre a hiányzó vasutat emlegették. Ők egy +napi keserves kocsikázás után döcögtek le Varjasra, pedig ha gyorsvonat +járna, akkor egy ujságolvasásba kerülne az egész út. A varjasi kereskedő +uraknak azonban volt egy különös, fölényes mosolyuk a reform-ügynökök +számára. A mosoly körülbelül ezt jelentette: Persze, persze, hogy aztán +a pesti cégek kiszipolyozzák az egész Topolyságot! + +A kereskedőknél is nagyobb ellenségei voltak a vasútnak a talyigások. +Azok vasvillára kaptak, ha valaki a gőzkocsit emlegette. Pedig szavuk +volt a külső soron. + +Az egyetemi hallgatók – rendszerint csak hárman, négyen voltak fönn +egyszerre – mind vasútpártiak voltak. A fiúk, ha hazajöttek vakációra, +furcsa pesti szabásu ruhákat és még furcsább nézeteket hoztak magukkal. +Szidták a varjasi kövezetet és a világítást, nem kevésbbé a +polgármestert és a rendőrkapitányt, sűrűn emlegették a modern kort és a +haladást. Ha azután mint diplomás emberek tértek meg, egy ideig még +bosszantották polgártársaikat a pesti ruháikkal, meg a +reformötleteikkel, egy-két esztendő múlva azonban lekopott róluk mind a +kettő, a fiúk meghíztak és elcsendesedtek, megbecsülték a polgármestert, +összetegeződtek a városi kapitánnyal, szóval szakasztott olyan varjasiak +lettek, mint a többiek. + +Ha a nyílt színvallásig nem is jutottak el, azért tíz esztendővel +ezelőtt már két érzelmi táborba sorakoztak a varjasiak: a vasutasok és a +talyigások táborába, ahogyan tréfásan nevezték egymást. + +Egyelőre a kis város még ravasz mosollyal az ajkán folytatta +Csipkerózsa-álmát. Ha történetesen a lánchídas fővárosról álmodott, +akkor pillanatnyi hangulatához képest két különböző Budapest jelent meg +előtte, vagy a vasutasoké, vagy a talyigásoké. Az egyik az ifjúság +dicsőségében ragyogó metropólis, a magyar király, a szuverén +országgyülés, a nemzeti kultura székhelye, Európa legszebb városa, a +magyarság büszkesége és reménysége. A másik a lármás, mocskos házrakás, +idegen, veszedelmes emberek tanyája, honnan festett haju nők és mesés +szemérmetlenségü férfiak özönlenek szét az országban. + +Az igénytelen események, melyeket elmondani fogunk, abban az időben +adták elő magukat, midőn a kis Varjas nagyhirtelen fölriadt és végleg +fölébredt százesztendős álmából. + + + + +I. + +Hogy mi köze Varjas város nevének a varjúhoz, azt nem tudni. Bizonyos +azonban, hogy ősszel és télen sehol a világon nem látni annyi varjút, +mint a Topoly völgyében. Ősszel olykor hihetetlen nagy számmal vonulnak +a folyó fölött, mintha fekete hópelyhek kavarognának a ködös égen. Télen +pedig ellepik a kopasz akácfákat és kétségbeesett, gyáva károgással +siratják sorsukat. + +De ki gondol most ködre, télre? A korai nyár tüzes fényözönt borít +Varjas városára és az egész zöld Topoly-völgyre. + +A varjasi Kossuth Lajos-utcán, melyet egyébként mindenki csak főutcának +nevez, egy büszke tartásu, öreg magyar ment végig. Karneolgombos, szürke +magyar ruhát és fényesre kefélt csizmát viselt. Igen szép aggastyán +volt, jól esett ránézni a dús ezüst hajára és a nemes vágásu, piros +arcára. Ha ránézett az ember, azokra a régi kőnyomatokra gondolt, melyek +hazafiakat és mártirokat ábrázolnak és melyeknek szemlélése fenkölt és +meghatott érzéseket ébreszt. Az öreg úr ezt alkalmasint tudta is, mert +bizonyos kacérsággal stilizálta külsejét. A cérnagombos, hófehér +vászoningén aranyrojtos nyakkendőt viselt, a nyitott dolmánya alatt +nyakbavető aranylánc fénylett, a kezében pedig meggypirosra szívott, +karcsú tajtékpipát tartott. + +A szép öreg Ábel Péter volt, Varjas város országgyülési képviselője. A +Házban állandó irigység tárgya, mivel az övé volt az ország +leghűségesebb kerülete. A kiegyezés óta mindig egyhangú választása volt. +Az öreg úr arról is nevezetes volt, hogy sohasem szólalt még föl a +képviselőházban. Méltóságos módon hallgatag férfiú volt és alkalmasint +ennek a tulajdonságának köszönhette, hogy Deák Ferenc valamikor a +barátságára méltatta. A haza bölcse a nagy alkotások napjaiban szükségét +érezte, hogy egyik-másik tervét beszéd közben kidolgozza és Ábel +Péternél jobbizlésü és tapintatosabb hallgatója nem volt az országban. +Ábel volt a tiszta verem, melyben a nagy férfi a maga termésének +fölöslegét elrakta. + +Péter úr törvényhozói tevékenysége mostanában abban merült ki, hogy mint +násznagy és keresztapa emelte a varjasi családi ünnepek díszét. Amellett +azonban mindig meg tudta óvni állásának tekintélyét, melytől maga is át +volt hatva, akár a miséző pap, a választói pedig bizonyos hazafias +meghatottságot éreztek, valahányszor szemtől-szembe látták. + +– Péter bácsi! + +Egy csengő női hang szólította a nevén. Az öreg megfordult. Az arca +földerült. + +– Jó napot, kis leány! + +A _kis leány_ fél fejjel magasabb volt, mint Ábel Péter. A profilja +hasonlított az öreg úr büszke, nemes és finom arcélére. A szeme azonban +nem hasonlított senkiére, hanem egészen egyéni, csodálatos tüzű szem +volt. A leány, aki egyébként is igen szép és előkelő teremtés benyomását +tette, már lehetett vagy huszonkét, talán huszonnégy esztendős is. A +neve Ábel Mariska volt. Gyermeke volt Ábel Pálnak, Péter úr fivérének. + +– Honnan jössz? – kérdezte Péter úr, akit szokatlan módon élénkké tett +kedvencének társasága. + +– A temetőben voltam. Ma van szegény jó édesmama halálának évfordulója. +Aztán benéztem Miklós bácsihoz és Etelka nénihez. + +– Hogy van Miklós? Megbékült már Etelkával? + +– Dehogy! Egy szobában találtam őket, de most sem beszélnek még +egymással. Miklós megkért, csináljam ki Etelka néninél, hogy a reggeli +kiflijét adja neki egészben. Etelka ugyanis mindig apró darabokra +vagdalja és Miklós ezt utálja. + +– És sikerült kicsinálni? + +– Nem sikerült. Etelka azt mondja, annak úgy kell lenni. Hogy mért, azt +nem mondta meg. + +A harmadik testvér, Ábel Miklós szomorú rabsága olyan régi keletü és +megszokott dolog volt a családban, hogy egyikük sem vette nagyon +komolyan. Mariska a nagybátyja karja alá fűzte keztyűs kezét. Összevágó +léptekkel mentek végig a főutca keskeny téglajárdáján. A szépségükkel, a +nemes és öntudatlan büszkeségükkel, az egész lényüket jellemző +tartózkodásukkal mind a ketten erősen arisztokratikus benyomást tettek. + +– Egészen elfuladok az akácvirág-illattól, pedig nagyon szeretem! – +mondta a leány. + +Hogy, hogy nem, az öreg úr most vette csak észre, hogy akácnyílás ideje +van. Pedig Varjason ez fontos időszak volt, mert a főutca teli volt öreg +akácfákkal és ilyenkor az egész város menyasszonyi díszbe öltözött. + +Varjas különben ócska, de rendes kis város volt. A Grassalkovich +hercegek valamikor itt is urak voltak és kis kastélyt építettek maguknak +a főutcán, a mai városházát, mely mintául szolgált a gazdag kereskedők +lakóházaihoz. Nem volt a főutcán ház, mely száz esztendőnél fiatalabb +lett volna és nem Mária Terézia korának szeretetreméltóan ünnepies +vonalait mutatta volna. + +A széles utca, melynek végében a régi templom emelte égnek lapos +tornyát, most egészen néptelen volt. Csak a sárga házak ablakainak +potrohos vasrácsa mögül pislantott ki itt is, ott is egy-egy kiváncsi +női fej. Egyik-másik fej hirtelen eltünt, hogy aztán másodmagával +jelenjen meg újból. Mariska oly jól ismerte mind ezeket az embereket, +hogy azt is el tudta képzelni, mit beszélnek most egymás között. + +– A fehér ruhája van rajta! + +– A szoknya régi, de a blúz új. + +– Miféle kalapja van? + +– A tavalyi szalma. + +– A virágdíszét ismerem, azt levette a rózsaszínü kalapjáról. + +A városháza előtt egy _pesti emberrel_ találkoztak össze. Hogy fővárosi, +azt meg lehetett ismerni az öltözködéséről, különösen a drappszínü +gamásnijáról. Ilyet varjasi ember dehogy merne fölvenni. Szélesvállu, +zömöktermetü, barnaarcu, nyírottbajszu fiatal férfi volt. A hóna alatt +sárga okmánytáskát hozott. Amint megpillantotta Péter urat, könnyedén +megemelte kalapját. + +– Jónapot, képviselő úr! + +Mariska meghökkent. Ő annyira megszokta, hogy nagybátyját mindenki +nagyságos úrnak szólítsa. Az idegen újból megszólalt: + +– Tudja, mi az újság, képviselő úr? Meglesz a vasút! + +Éles, kiméletlen hangon beszélt. Péter úr most már megállott és kezet +fogott vele. Az idegen szertartásos hidegséggel meghajolt Mariska előtt +és az öreg úr ekkor bemutatta hugának: + +– Hiszen ismered tán? Jenő, a fekete elefánt mérnök fia. + +Minden kicsinylő szándék nélkül mondta, a fiatalembernek azonban mégis +rosszul esett a furcsa körülírás. + +– Toll Jenő mérnök vagyok, – mondta száraz rendreutasítás hangján. + +Anélkül, hogy valaki hívta volna, elkísérte őket. Mialatt beszélt, +Mariska egyszer sem pillantott reá, de azért igen alaposan végignézte. +Az ő titka volt, hogyan. + +– A vasút most már meglesz, ha nem is akarja a város, – mondta a mérnök. +– Érinteni fogja Varjast és végig fog menni az egész Topoly völgyén. A +csirke ára drágább lesz Varjason, a talyigások pedig prüszkölni fognak, +de a csirke és a talyigások kedvéért nem lehet útjában megállítani a +huszadik századot. + +A képviselő óvatos magyar volt, mint a hallgatag emberek általában. Amit +magában elgondolt, az talán nem volt mindig okos dolog, de ostobaságot +még sohasem hallott tőle senki. Tudta, hogy a vasúttal nem lehet +polemizálni, az elgázolja az embert. Azért rejtélyes hallgatásba merült. +Mariska a szíve mélyén vasútpárti volt – a fiatalok mind azok voltak – +de most valami kínos megdöbbenésfélét érzett. Miért lármázik +tulajdonképpen ez az ember? + +Egy nyitott boltajtó előtt haladtak el. Valami kellemetlen illat csapta +meg orrukat, valami illat, mely a petroleum, a besózott hal és a pálinka +motivumainak vegyüléke volt. Az ajtó fölött egy kuvasznyi fekete elefánt +függött cégér gyanánt. Ez volt a Toll-féle fűszeres bolt. + +A mérnök megint beszélni kezdett, de ezúttal nyugodtan és okosan. Lehet, +hogy az apai bolt illata józanította ki hatalmi mámorából. + +– A nagy kulturintézményeknél az a csodálatos, hogy ha kezdetben +sértenek is egyéni érdekeket, végeredményben mindenkinek hasznára +vannak… + +Ezt a tételét bővebben kifejtette és Mariska most már érdeklődve +hallgatta. Tényleg eszes ember volt. De azután megint mondott valamit, +amitől fölszisszent a leány jóizlése. + +– Én mindig elérem azt, amit akarok! + +Mialatt mondta, erősen Mariska szeme közé nézett. A vasútra +vonatkoztatta, de olyan hangon mondta, hogy fenyegetésnek is vehette +volna az ember. A leány ajka szélén egy mosoly árnyéka futott végig. Sok +gőg és egy parányi gonoszság volt a mosolyában. Eh, mégis csak +közönséges emberek ezek a fekete elefántok! + +Most elérték Ábelék házát. Nagy, sárga, kissé szigorú és zárkózott +külsejü sarokház volt. Az óriás, kerek kapuboltozat fölött aránytalanul +keskeny vaserkély rúg ki. Az erkélyen vödrökbe ültetett tuja-bokrok +zöldelnek. A főutca felé van az üzlet. Fekete táblán lendületes, vékony +aranyírás: _Ábel Menyhért és fiai_. A tábla fölött fából faragott fehér +páva a boltcégér. Lobogva görbülő bádogszalagon a kevély fölírás: +_Alapíttatott 1815_. + +A cégtulajdonos, Ábel Pál, ott áll a nyitott ajtóban. Magas, szigorú +férfi. Nem olyan magyaros, mint Péter bácsi; a hosszú, fekete +kabátjával, a szemüvegével és az őszülő pofaszakállával inkább egy +külföldi diplomatára emlékeztet. Az Ábelek mind ilyen előkelők voltak, +külsőleg is, lelkileg is. Emberemlékezet óta vászonnal, selyemmel, +ruhakelmékkel és rövidárúkkal kereskedtek. A közönség fényűzési +hajlamait elégítették ki és a foglalkozásuk arisztokratákká tette őket. + +Milyen más volt ez a bolt, mint a fekete elefánté! Odaát az örökös +petroleum- és sajtszag, itt a fonnyadt virágra emlékeztető illat +uralkodik. Az elefántban piroskezü, farkasfogu, trágár beszédü segédek +szolgálják ki a vihogó cselédlányokat és a szíverősítőre szomjas +parasztokat, a pávában halványarcu, komoly és csendes urak terítik a +csillogó selyemszövetet meghatottan mosolygó menyasszonyok elé. A két +kereskedő-család között is nagy a különbség. Ahány Toll van, az mind +zömök, pirosképü, vakondokszemü, lármás ember. A férfiak kikapósak, az +asszonyaik a konyhában élnek, a gyermekeik pedig a város legvásottabb +porontyai. Ez a Jenő is –! Gyermekkorában került el hazulról, első +tanuló volt minden iskolában, díjakat nyert – és mégis, hogy megérzett +rajta a fűszeres! + +Mariska hűvösen elbúcsúzott a fiatal mérnöktől. Az apja még mindig ott +állott a boltajtóban, de azért ő a kapu felé ment. Ábelék azt tartották, +hogy az üzlet és a család két különböző dolog, amit nem szabad +összekeverni. + +A mérnök azalatt a városháza felé ment. + +– Hogy fúj a fehér páva! – mormogta bosszúsan nevetve. + + + + +II. + +A fehér páváék a családi ház első emeletén laktak. A kapu alól szép, +szőnyeges lépcső vezetett föl. A lépcsőház dísze a színes üvegü ablak és +a nagy gipszszobor volt, mely Flóra istennőt ábrázolta. Ezt a lépcsőt +azonban csak ritka, ünnepi alkalmakkor használták, hétköznapokon mindig +zárva tartották, hogy ne kopjon hiába a virágos hollandi szőnyeg és a +háziak a konyha mellett lévő hátsó lépcsőn jártak. Ábel Mariska +gyermekkori fantáziáját nagyon izgatta az örökké zárt lépcsőház +ünnepélyes kápolna-hangulata. Mint kis leány olykor óvatosan megemelte a +felső üvegajtó függönyét és visszafojtott lélegzettel nézte a hallgatag +fehér szobrot, melyre szelid és titokzatos lila fényfoltokat vetett a +színes ablak. Úgy félt a szobortól, mint valami halottól és mégis úgy +vonzódott hozzá, mint házuk jó géniuszához. Valahogyan elhitette +magával, és ötletétől még nagyleány korában sem tudott szabadulni, hogy +a szobor régen meghalt édesanyjának vonásait viseli. + +Mostanában minden szombaton zeneestély volt Ábeléknál. A házigazda +gordonkán játszott, Mariska pedig zongorán kísérte. A vendégek kevesen +voltak. A képviselő, a szegény Ábel Miklós a feleségével, továbbá Viola +néni és Manliusz úr, a cég régi könyvelője. + +Mivel a vendégek a ház hátsó lépcsőjén érkeztek, először az ebédlőbe, +onnan pedig Ábel Péter hálószobájába léptek. Ez kellemetlen volt, de nem +lehetett róla tenni. A szalon, melyben a vendégeket fogadták, igen nagy +szoba volt. A falai égszínkékek voltak, a bútorai kanárisárga selyemből +készültek, a szekrények és a zongora pedig aranysárga topolyafából. A +szalont hetenkint csak egyszer használták, kissé naftalinszagu is volt, +a szekrényeken pedig Viola néni befőttes üvegei sorakoztak. + +A zongorán két ezüstgyertyatartó állott (az aranyozott facsillár színes +viaszgyertyái csak a dísz kedvéért voltak ott), a remegő, vörhenyes +fénykörben ma is együtt ült a kis társaság. + +Ábelék rendszerint klasszikus zenét műveltek, ma azonban Pál úr csupa +Chopin-darabot játszott. Ő tudta, hogy miért. Ma volt a felesége +halálának huszadik évfordulója és Chopin a boldogult kedves zeneköltője +volt. A családban különben is a megboldogult fedezte föl és fejlesztette +ki a zenei tehetséget. Lengyel eredetü leány volt, édesapja mint osztrák +katonatiszt vetődött az országba. Valószínü, hogy a polyák slachta +leányát csak a nagy nyomoruság, melyben korhely édesapja halála után +visszamaradt, vitte reá, hogy a vászon- és rövidáru-kereskedő felesége +legyen. Mariska annyit tudott csak édesanyjáról, hogy nagyon szép és +szomoru asszony volt, hogy bálványozta daliás és haszontalan édesapját, +hogy sohasem tudott megtanulni magyarul, hogy örökké cigarettázott és +hogy igen fiatalon halt meg, tüdővészben. Az apja nevét Lihnovszkinak, a +magáét pedig Lihnovszkának ejtette és haragudott, ha ezt valaki +eltévesztette. Semmi sem maradt utána, csak egy üres, szomoru ágy Ábel +Pál homályos hálószobájában és egy viasz menyasszonyi koszoru, melyet +ovális aranykeretben őrizték. Lefesteni vagy lefotografáltatni soha sem +engedte magát, mivel türhetetlennek találta az ötletet, hogy az arcképe +tovább éljen, mint ő. Ha már menni kell, mindenestől el akart menni. Az +Ábel-családban tehát ma úgy élt a szép Lihnovszka emléke, mint egy +nagyon előkelő idegené, aki rövid időre megtisztelte látogatásával +szerény házukat. + +Chopin! A tüzes, szomoru és könnyelmü hanghullámok elárasztották a sárga +szobát és fölidézték a szép Lihnovszka emlékét. Pál úr legalább egyre a +feleségére gondolt és a gordonka édesen panaszos hangja úgy meghatotta +és ellágyította, mintha a halott asszony beszédét hallaná. Az is olyan +tüzes, szomoru és könnyelmü volt. Ábel Pál különben csak azóta értette +meg olyan jól a feleségét, amióta az már nem élt. Míg együtt voltak, sok +félreértés volt közöttük. Őszintén szólva, sokat is gyötörte az +asszonyt, főleg a későnkelése és az örökös cigarettázása miatt. És +mialatt most megenyhülve kért bocsánatot a halottól azért, hogy soha nem +igyekezett megérteni, két lépésnyire tőle egy fiatal lány ült, aki +megdöbbentően hasonlított a néhai Lihnovszkához és akit Ábel Pál épp oly +kevéssé ismert, mint azt a másikat. Az ő Mariska leánya. + +A leány halvány arccal, félig lehunyt szemmel ült a zongora előtt. A +remegő gyertyafény arany vonallal rajzolta körül finom profilját. Szívét +megkerítette a lengyel zene érzékies ereje. Ő bizony nem gondolt szegény +édesanyjára, hanem átengedte magát a forró és piros áramlásoknak, melyek +a vérében keringtek. Amióta nagy leánnyá lett, mindjobban elvesztette +ellenálló képességét a zenével szemben, mely úgy hatott az idegeire, +mint az alkohol. A tisztes rokonság bizonyára megszeppent volna, ha +ebben a pillanatban alája nézhetett volna a polgárleány fehér álarcának. + +A rokonság azonban most más egyébbel volt elfoglalva. Viola néni, Pál úr +vénkisasszony-huga, aki a lengyel asszony halála óta a háztartást +vezette, éppen a rémülettől megkövült arccal fülelt az ebédlő felé, +ahonnan patkós cselédcsizmák kiméletlen dobogása hallatszott. Micsoda +trampli az a Veron! Péter úr, a képviselő, méla epedéssel szemlélte +meggyszínüre szívott tajtékpipáját. Bizony jó volna már rágyujtani! A +képviselő karosszéke mögött furcsa kis alak lappangott a homályban. +Olyan kicsi ember, hogy alig érte föl fejjel a karosszék támláját, a +zömök, törpe-testén azonban domboru homloku, dülledt szemü, lengő +szakállu, hatalmas és gőgös Jupiter-fej ült. Ez Manliusz úr volt, Ábelék +régi könyvvezetője, egy erdélyi száz ember. Huszonöt esztendő óta +szolgálta már a céget, kifogástalanul, jéghideg és gépies buzgalommal. +Mindenki becsülte, de tulajdonképpen senki sem ismerte és senki sem +szerette. Pál úr tudta, hogy a kis ember egyetlen nagy szenvedélye a +zene, azért egyszersmindenkorra meghívta a szombati estékre. Manliusz úr +állandóan a képviselő mellett szokott tartózkodni, mivel az épp olyan +hallgatag ember volt, mint ő maga. + +Még két ember volt a szobában: a szegény Miklós bácsi és Etelka néni. +Miklós, akiről csak az elnézés és a sajnálkozás hangján szoktak +megemlékezni a családban, valami különös félreértés következtében +túlkorán kivonatott az élet forgalmából és úgyszólván raktáron kopott +meg. Mint legidősebb Ábel-fiunak tulajdonképpen neki kellett volna +átvenni a hitbizomány jellegü Fehér pává-t, de hamarosan kitünvén róla, +hogy komoly kereskedői munkára nem használható, a családi tanács Pál +urat állította a cég élére. Miklós egyébként, mint a léha emberek +általában, bámulatosan jól tartotta magát és ma is fiatalabbnak látszott +a két öccsénél. Bár évtizedek óta ki nem mozdult Varjasról, most is +bécsi divat szerint öltözködött még, igaz, hogy a hatvanas évek bécsi +divatja szerint. Kondor pofaszakállt viselt, a füle fölött előre fésülte +a haját és kegyeletes szeretettel csüngött az egyenes karimáju +kalapokon, a mélyen kivágott inggallérokon és a trombita-nadrágokon. +Mint fiatal volontőr néhány esztendőt Bécsben töltött és azóta a +deákferencesen mérsékelt, de rendületlenül hazafias Péter úr +bosszúságára, feketesárga érzelmeket ápolt szívében. Miklós bácsi élete +akkor vett tragikus fordulatot, midőn ő, Bécs városának legléhább +volontőrje, először hallgatott az okosság és a tisztesség szavára. Ő +akkoriban megismerkedett Gallmayer Pepivel és a híres szubrett +elragadóknak találta a mókás dalokat, melyeket a _szép Niki_ +gitárkíséret mellett elő tudott adni. + +– Niki, magát az Úristen is szinésznek teremtette! – kiáltotta a diva. + +Később pedig, midőn egy grófi műpártoló jóvoltából az asztalt már +megszámlálhatatlan pezsgős üvegek borították, a művésznő így szólt +hozzá: + +– Matras tányérmosó volt a korcsmában, mégis híres művész lett belőle… +Gyere holnap hozzám, te rőfös lovag, én és a gróf megmutatjuk neked az +utat, mely a vászonkereskedésből a szinpadra vezet… + +Másnap azonban levél érkezett Varjasról, amelyben sürgősen +hazaszólították Miklóst, hogy megtartsa eljegyzését Éber Etelkával, a +város leggazdagabb leányával. + +Herkules a válaszúton! A bűn: Gallmayer Pepi és a színpad; az erény: +Éber Etelka és a vászonkereskedés. Megnehezítette a választást az a +körülmény, hogy a bűnös démon gömbölyü, elmés és szeretetreméltó volt, +az erény varjasi nemtője pedig sovány, nagyorru, hideg és arrogáns. Ábel +Miklósban felülkerekedett a nyárspolgár és ő az erényt választotta. +Vesztére, mert hamarosan kitünt, hogy az erényes élethez sincs több +tehetsége, mint a kereskedelmi pályához. Az erény egy keselyüorru, +mogorva, fanatikusan rendszerető és maniakusan fukar asszony alakjában +uralkodott fölötte. Miklós gyönge legény volt arra, hogy összetörje +láncait és megelégedett azzal, hogy szívós és alattomos gerillaháborúval +védekezzék zsarnoka ellen. + +Újabban már nem is beszélt a feleségével, hanem vagy írott cédulák +segítségével érintkezett vele, vagy a takarítónőt használta parlamentair +gyanánt. Hanem azért mindig együtt voltak és mindig egymással +foglalkoztak. Most is, mialatt Chopin zenéje biboros és aranyos ködöt +borított a lelkekre, az asszony szimatoló ösztöne megneszelte Miklós egy +földalatti gondolatát és tüstént üldözőbe vette. Ábel Miklós a műértő +gyönyörüségével szemlélte a zongora előtt ülő hugát. Milyen megkapóan, +milyen meghatóan bájos ez a nagy gyermek! Nemes telivér… Hogy lüktet +finom bőre alatt az ifjúság tűze! Miért kellett ennek az aranytollu +sólyomnak a varjasi pávaketrecben születnie? Miklós a saját ifjúságára +gondolt. Valószínü, hogy egyszer a leány is ott fog állani a válaszúton, +mint állott ő. Vajjon benne is fölül fog kerekedni a nyárspolgári ősök +vére? + +Az aranyfényü vizió egyszerre véget ért; egy gonosz, fekete árnyék +nyelte el, mint a felhő a csillagot. Etelka néni Mariska és az ura közé +húzta a székét. Nem akarta, hogy Miklós nézze a leányt. + +Aztán véget ért a zene és a társaság az ebédlőbe ment. A nagy függőlámpa +alatt ültek, a kerek asztal körül és szótlanul és komoly arccal teáztak. +Mariska segített Viola néninek a kiszolgálásnál. Etelka néni volt az +első, aki megszólalt. Olyasmit mondott, amiről biztosan tudta, hogy +mindenkinek kellemetlen lesz. + +– Hát mégis meglesz a vasút. Az a báró Pankotay fogja megépíteni, a +fekete elefánték Jenőjével. A specerájosné el is dicsekszik vele +fűnek-fának, hogy mégis ők győztek. + +A vasút volt az Ábel-család veszedelme. Nekik, a művelt és +fölvilágosodott embereknek, ellenezniök kell a vasútat, mert tudják, +hogy az tönkre fogja tenni gazdagságukat. Ha a varjasi asszonyok negyven +perc alatt beszaladhatnak a fővárosba, ugyan melyikük fogja ruhakelméit +a fehér pávánál venni? A fűszereiket azonban soha sem fogják Budapesten +beszerezni, éppen azért engedhetik meg maguknak az elefánték azt a +fényüzést, hogy Varjason mint a haladás előharcosai szerepeljenek. + +Mariska éppen Miklós bácsi elé tette a csészét. Az öreg, akinek esze +olykor furcsán elkalandozott, most megint valami különöset gondolt. + +– Hát nem csalás az, hogy mi vidéki bugrisok ilyen fejedelmi gyermekkel +szolgáltatjuk ki magunkat? + +E pillanatban erős csöngetés hallatszott az udvaron. A társaság +meghökkenve nézett össze. Olyan régóta nem szólott már a kapu harangja, +hogy nem tudták mire vélni a dolgot. + +– Jézusom, csak nem távirat? – ijedezett Viola néni. + +Manliusz úr fölkelt és fölemelt fejjel ment ki, hogy ő majd megnézi, mi +az. Öt perc múlva zavart arccal tért vissza. + +– Egy úr van künn. Azt mondja, hogy báró. Pankotay báró. Sürgős ügyben +szeretne beszélni a főnök úrral. + +Pankotay báró késői látogatása úgy meglepte a családot, mint valami +váratlan katasztrófa. Veron ugyanis már megágyazott Ábel úr +hálószobájában, leszedvén az ágyról a farámát, a lábszőnyegre rakván a +hímzett papucsokat és az éjjeli szekrényre állítván a vizes poharat, +mely puszta ottlétével húsz esztendő óta elriasztotta az éjjeli +szomjúság démonjait. A hálószobán át tehát nem lehetett már a szalonba +menni. Egy pillanatig mind arra gondoltak, hogy valahogyan vissza +kellene terelni a bárót a főlépcső felé, de az már ott köhécselt akkor +az ebédlő üvegajtója mögött. Lesz, ami lesz, most már be kell ereszteni. + +Pankotay nem jött egyedül, hanem magával hozta Toll Jenőt, a fekete +elefánt mérnök-fiát, amely körülmény természetesen még gyanúsabbá tette +látogatását. Mariska most látta első ízben a bárót és egészen másnak +találta, mint amilyennek elképzelte. Ez egy vékony, szelid és kissé +szomoru arcu, rövidlátó ember volt. Harmincöt-negyven esztendős lehetett +és a szőkesége korai, hamvas szürkeségbe ment át. Inkább egy szerény +professzor, mint mágnás benyomását tette. Pedig a Pankotayak nagyurak +voltak, Grassalkovich-örökösök. + +A báró bocsánatot kért, Pál úr is, de mivel egyszerre beszéltek, nem +igen lehetett megérteni, hogy miért. + +– Fenntartom magamnak a szerencsét, hogy alkalmasabb időben teszek +formaszerinti látogatást, ma tulajdonképpen csak halaszthatatlan üzleti +ügyben jövök, – mondta a báró. + +Nem éppen kellemetlen csengésü, mély hangja volt. Pál úr egy úgynevezett +üzleti pillantást vetett a családjára és valamennyien fölkeltek, hogy a +mellékszobába vonuljanak. A báró azonban nem eresztette őket. A dolog +nem diszkrét természetü, mondta, sőt meglehet, hogy a hölgyeket is +érdekelni fogja… Pál úr egy újabb intésére valamennyien leültek megint, +a férfiak fagyos arccal bámultak az asztalra, a két néni izgatott +várakozással dolgozott tovább a kötésén, Mariska pedig rejtelmes arccal +símogatta a térdén fekvő macskát. Az egy Péter bácsi kivételével nem +igen érintkeztek még arisztokratákkal és óvatosságból hideg polgárgőggel +páncélozták körül magukat a mágnásarrogancia esetleges támadásai ellen. + +Persze, hogy a vasút miatt jött. Pankotay volt a Topoly-völgy +leggazdagabb birtokosa és így neki volt legsürgősebb érdeke, hogy +kiépüljön a vonal. Eleintén kissé hebegve beszélt, nem nyelvhibából, +inkább idegességből, de aztán belemelegedett és folyékonyan elmagyarázta +az egész vasútépítést. Meglátszott rajta, hogy gyakran mondta már el +ezeket a dolgokat. Pál úr imponálónak, sőt az egész polgári osztályra +nézve hízelgőnek találta, hogy egy nagyúr annyira járatos technikai +kérdésekben. + +Az ebédlő oszlopos órája (még a Mariska nagyanyjának staffirjából való +ócskaság), mély zengéssel ütni kezdett, aztán eljátszotta „Das Wandern +ist des Müllers Lust“ kezdetü régi német dalt. Viola néni egy haragos és +rendreutasító pillantást vetett az óra felé, a báró azonban +elmosolyodott és halkan mondta: + +– Nagymama énekel! + +Mariskára pillantott és a leány is elmosolyodott. Igen, a vén óra +valóban olyan ünnepélyesen, meghatóan és kissé asztmásan szokott +dudorászni, mint valami nagyfőkötős nagymama. + +A szigoru blokád, mely eddig körülvette a bárót, kissé enyhülni kezdett +és Pankotay tekintete most már el mert kalandozni a régi üvegszekrény +felé is. Ebben a szekrényben mindenféle kincsek voltak összezsúfolva. +Csészék és viaszból készült barackok, egy piros pohár Éljen a haza! +fölírással, csigákkal teliragasztott skatulya, Mariska utolsó bábuja, +sókristályok, melyeket a vielicskai sóbányából hozott emlékül Pál úr, a +karlsbádi forrásban megkövesedett virágok, libacsontokból készült apró +karos-székek, egy tükör-ablaku, papir-várkastély, melyet Manliusz úr +ragasztott össze nagy fáradsággal Mariska számára, talán tizenöt +esztendővel ezelőtt. És – Viola néni szívén rémült szégyenérzés nyilalt +végig, mikor erre gondolt! – egy haszontalan kis porcellán-baba is volt +a szekrényben, egy altwien nőcske, aki a széllel viaskodott és akinek +krinolinos szoknyája alól a harisnyakötőjéig kilátszott a lába… Mit fog +gondolni róluk a báró, ha azt meglátja? Hála Istennek rövidlátó volt és +nem látta meg. Azt mondta: + +– Ezek a kedves biedermeyer-nippek most megint igen kapósak! + +Hogy az ő ócska ebédlőjük divatos lehessen, az egyszerre megdöbbentette +és megörvendeztette Ábelékat. Mariska hálásan mosolygott és kimondta +azt, ami már régen a nyelvén volt: + +– Nem iszik egy csésze teát, báró úr? + +Oly vakmerő könnyedséggel mondta, hogy a két néni dúlt arccal hagyta +abba a kötést. Megőrült ez a leány? Pankotay azonban kapott az ajánlaton +és Viola néni most már a magáévá tette az ügyet és kisuhogott a +konyhába. Miért, miért nem, a jég egyszerre olvadozni kezdett. A báró +megint a vasútjáról kezdett beszélni. + +– Nekem azt mondták, hogy önök ellenzik a vasútat. Önök alkalmasint +attól félnek, hogy a vasút áldozatokat fog követelni Varjas városától? +Ez igen tiszteletreméltó álláspont, de félreértésen alapul… + +(A fekete elefánt fia minden érthető ok nélkül pipacsvörös lett és közbe +akart szólani, a báró azonban, aki egyébként is kissé félvállról bánt a +mérnökkel, egyetlen pillantásával elnémította.) + +Tehát: a vasút semmit sem kér, éppen csak néhány ingyentelket… Ezekért +cserében azonban óriás előnyöket nyújt. A paraszt pénzhez fog jutni, a +Topolyvidék föl fog lendülni – és a többi. + +Az összes Ábelek nagy ijedelmére Etelka néni hirtelen lecsapta a +kézimunkáját és szembe fordult a báróval, hogy tudományos vitába +bocsátkozzék vele. Előbb azonban egy szúrós anakonda-pillantást vetett +az urára, hogy ajkára fagyassza alattomos gúnymosolyát. + +– Arról azonban nem tetszik beszélni, hogy a baromfi mennyivel lesz +drágább? + +Pankotay arcán egy izom sem rándult meg. + +– Jogos ellenvetés, – mondta, – és hálás vagyok a nagyságos asszonynak, +hogy fölhozta. A baromfi igenis drágább lesz, de bátor vagyok rá +emlékeztetni, hogy a tea, a cukor, a kávé és száz más cikk, melyet nem +állítanak elő helyben, olcsóbb lesz és így egészben véve a varjasi +gazdasszonyok háztartási mérlege kedvezőbben fog alakulni. + +Második ellenvetés: A parasztok azt beszélik, hogy a vasút el fogja +gázolni a teheneiket. + +Válasz: A parasztok ne beszéljenek annyit, akkor nem fog elbitangolni a +jószág. Biztosra vehető egyébként, hogy Varjast, ha jó összeköttetése +lesz, el fogják árasztani a fővárosi nyaralók és ennek is a paraszt +fogja hasznát látni… + +Mariskának egyszerre valami kellemetlen gyanuja támadt. Nem cinizmus a +rendületlen nyugalom, mellyel a báró a maga kortesfrázisait elmondja? +Nagyon kevésre becsülheti őket ez a nagyúr! + +A fővárosi nyaralókat különben kár volt mozgósítani, mert azokat Etelka +néni már előre is úgy gyülölte, mint Chingachoog, a nagy delaware-főnök, +a fehérbőrüeket. Rögtön egy mérgezett hegyü nyilat is vett ki a +puzdrájából. + +– A pestiek majd idehurcolják a bacillust! + +A báró lojális arccal erősködött, hogy az sem volna nagy baj, mivel a +vasúttal együtt terjedni fog a modern higiéna is. Aztán az ismert +háziáldások stílusában elmondta, hogy a vasút a haladás, a haladás a +gazdagság, a gazdagság a tisztaság, a tisztaság pedig az egészség. + +Most már Pál úrnak kellett volna nyilatkoznia, de ő inkább hallgatott. +Mit is mondhatott volna? Hogy a vasút tönkre fogja tenni a kelme- és +vászonüzletét? Ez reakcionárius álláspont volna. A fölvilágosodott báró +nem is erőltette Ábel Pált, hanem olybá vette, hogy az egyetért vele. + +– A Topoly-völgye ma még sötétségben ül, – mondta végül erőltetett +lendülettel Pankotay, – de az első gyorsvonat lesz a villám, melynek +gyémánt pengéje ketté fogja szelni a sötétséget. + +Mariska hirtelen fölemelte a fejét. + +– Nietzsche! – suttogta az örömtől elpirosodva. + +A báró egyszerre megfeledkezett a vasútjáról. + +– Ismeri? – kérdezte. + +– Oh, csak részben… Zarathustrát még nem olvastam… + +Mosolyogva néztek egymás szemébe. Úgy rémlett nekik, mintha egymásra +ismernének, mint egy titkos társaság tagjai. És mind a ketten +csodálkoztak ezen a váratlan találkozáson. + +A báró aztán az órát nézte és ijedten fölkelt. Mikor elbúcsúzott Pál +úrtól, sokáig fogva tartotta a kezét és könnyedén mondta: + +– A városi közgyülés holnap reggel foglalkozik majd az ingyen telkek +dolgával… Kétségtelen, hogy nagy többséggel meg fogja szavazni… +Ünnepélyes, mondhatnám történelmi pillanat lesz… Súlyt vetünk rá, hogy a +haladás minden barátja mellénk sorakozzék és éppen azért kérem, hogy ön, +mint a város első polgára, pártolja az indítványt… + +Pál úr később nem tudott vele tisztába jönni, hogy tett-e ígéretet a +bárónak, vagy sem, de arra emlékezett, hogy Pankotay hálálkodva +szorongatta a kezét. Most már nem léphetett többé vissza, bár jól +érezte, hogy a báró selyemhurkot vetett a nyakába. + + + + +III. + +A városi közgyülés kezdetén mindenki azt hitte, hogy nagy harc és háború +lesz. A terem (valamikor a Grassalkovichok táncterme) kecses és +cerimóniás plafondfestményei alatt szögletes fejü, pipaszagu civisek +ültek. Az indítvány mellett elsőnek az öreg fekete elefánt szólalt föl, +becsületes nevén Toll Mihály. Vadkanfejü, tömzsi kis öreg volt; olyan +kurta nyaka volt, hogy nem viselhetett inggallért, a sötétvörös arcán +pedig lila márvány-erek tarkáltak. Rendesen rekedtes basszus hangon +beszélt, a közgyülésen azonban mindig rikácsoló fejhangon szónokolt. A +beszédjét bizonyára a Jenő fia csinálta meg, mert szó volt benne +kulturvivmányokról, művelt nyugatról és gazdasági átalakulásról. A +haladás bajnokai, főleg a hentesek, pálinkások és pékek, akik sok +hasznot vártak a vasútépítő kubikusoktól, nagy éljenzéssel fogadták +szavait. A város főkapitánya, aki arról volt nevezetes, hogy humoros +rigmusokat tudott rögtönözni, odahajolt a szomszédja füléhez: + + Ha Ábel koma megvesz, + A vasút azért meglesz! + +A talyigás-párt titkos hívei most mind az Ábelek sarka felé fordultak. +Abban reménykedtek, hogy ezek a hatalmas emberek valami +államcsinyfélével az utolsó pillanatban még fölborítják a vasutat. Nagy +meglepetésükre azonban Ábel Pál a maga részéről is hozzájárult az +indítványhoz. Azt mondta, hogy a polgári osztály megtagadná legszentebb +hagyományait, ha ellene szegülne a haladás elvének… A fekete elefánt, +akit nagyon meglepett Ábel nyilatkozata, érezte, hogy most valami +rendkivüli dolgot kell tennie. Odasietett tehát a fehér pávához és kezet +fogott vele. A dráma váratlan fordulata, hogy a gyülölködő Montecchi és +Capulet kezet fognak a közös unoka bölcsője fölött, elragadta és +föllelkesítette az embereket. Mindenki fölkelt a helyéről és éljenzett. +Most már nem volt a vasútnak ellensége a teremben. Se nyilt, se titkos +ellensége. Aki talyigás-szimpátiákat ápolt magában, nemes fölhevülésében +letette azokat, mint egykor az első rend letette privilégiumait a nemzet +oltárára. Ez a dolog tehát rendben volt. + +Viola néninek azonban még aznap este nagy keserűséget okozott a vasút. +Veron ugyanis azt a hírt hozta a mosókonyhából, hogy Ábel Pál úr azért +hagyta cserben a talyigásokat, mert Pankotay báró megfizette. Összeget +is mondott, a mosóné szerint ezer pengő forintot kapott árulásáért. A +vallatás és szembesítés során, melyet Viola néni a mosókonyhában +rendezett, kitünt, hogy a mosóné Etelka nénitől szerezte adatait. Viola +néni ekkor tüstént otthagyott papot, csapot és nagymosást, magára kapta +feketegyöngyös mantillját és bosszút lihegve a felsővárosba repült. +Etelka néni meglepő hidegvérrel fogadta sógornőjének haragos +szózuhatagját. + +– Hogy Pál ezer forintot kapott volna a bárótól, azt én nem mondtam, +édesem. Én annyit mondtam csak, hogy a báró ma reggel egy négyszögletü +kis csomagot küldött hozzátok. Hogy pénz volt-e benne, vagy más valami, +ezer forint vagy kevesebb, azt én nem tudhatom, édesem, mert nem +kötötték az orromra. A csomagot azonban véletlenül láttam, mikor a báró +ispánja átadta Mariskának. Ha többet akarsz tudni, édesem, akkor kérdezd +meg Mariskát vagy Pált, neked talán megmondják, hogy mi volt a +csomagban… + +Viola néni meghökkent. Mi lehetett abban a csomagban? Neki nem szóltak +róla. Etelka gúnyos pillantásaitól kisérve útra kelt megint és az +izgalomtól szepegve, repült végig a Kossuth-utcán. + +Mariskát otthon találta. Egy bőrkötésü könyvben olvasgatott éppen. + +– Te, mi volt abban a csomagban, amit a báró küldött? + +– Ez ni. Zarathustra. + +Etelka néni még az este levelet kapott Viola nénitől. A sógornője +röviden „szíves tudomására“ adta, hogy Pankotay báró csomagjában könyv +volt, Zarathustra és nem pénz. A dolog ezzel még nem volt elintézve, +mert Ábel Miklósné véres sértést látott a levélírás tényében. Az ő +fölfogása szerint Viola azért írt neki, mivel nem érdemesíti arra, hogy +szóba álljon vele. Ez tehát ujabb támadása volt az Ábel-féle gőgnek, +mellyel Etelka néni időközönkint fegyverszünetben élt, de mellyel +sohasem tudott végleg megbékülni. Persze, hogy rögtön nekiült +viszonválaszt írni. A megvesztegetési históriáról és Zarathustráról most +már egyáltalában nem volt szó, ahelyett a néni hat sűrűn teleirott +kancellária-íven fölsorolta mindazokat a sérelmeket, melyek őt zsenge +menyasszonykora óta Ábelék részéről érték. Az emlékirat végén ama +reményének adott kifejezést, hogy a földi életben nem fognak egymással +többet találkozni. + +Ha a dolgok már annyira jutottak a két sógornő között, akkor régi +gyakorlat szerint Mariskának kellett közbelépnie. A leány lényében volt +valami könnyed merészség, mely zavarba ejtette és lefegyverezte Etelkát. + +Mariska másnap reggel a háza udvarán találta nagynénjét. Virágkarókat +festett és e célból fölhúzta Miklós bácsinak egy pár ócska keztyűjét. A +kis udvara teli volt ültetve georginákkal, minden virágbokor egy fehér +karóhoz volt kötve és minden karó tetején egy-egy színes nagy üveggömb +pompázott. + +A néni szertartásosan és hidegen a lakásába kalauzolta látogatóját. A +szobái igen nagyok, de oly alacsonyak voltak, hogy a magasra nőtt +Mariska fölemelt kezével elérhette a menyezetet. Etelka télen-nyáron +vászonhuzatok alatt tartotta bútorait, a függölámpákat, aranykereteket, +sőt az ezüst gyertyatartókat is zöld tüllel vonta be. Ő egyáltalában úgy +óvta és kímélte a holmiját, mintha azt csak megőrzés végett bízták volna +rá és mintha legközelebb már mindennel be kellene megint számolnia az +igazi gazdának. Ha magában volt az urával, éppen csak alvásra használta +a lakást, különben mindig a kis üveges folyosón tartózkodtak, melyet +fórháznak neveztek és mely ebédlő, nappali és dolgozószoba gyanánt +szolgált. + +– Ugyan, Etelka néni, mit izéltek már megint? – kezdte Mariska. – Hiszen +csak ismered Viola nénit, ő nem is gondolta úgy a dolgot! + +Etelka ekkor szinte szóról-szóra elmondta ugyanazt, amit megírt tegnapi +levelében. Ilyenkor nem volt szabad vitába bocsátkozni vele. Csak hadd +könnyítsen a lelkén. Mariska azalatt keresett valamit a lakásban, amit +megdicsérhetne. Ez is régi fogása volt. A szalon teli volt +kézimunkákkal. Ezek a himzések, melyeket a néni gobelineknek nevezett, a +„Deutsches Frauenheim“ címü stuttgarti lap mintái után készültek és egy +egész emberöltőn át foglalkoztatták Etelkát. + +– Jé, – csodálkozott Mariska, – ennek a leánynak olyan haja van, mintha +igazi volna! Hogy tudtad ezt így megcsinálni, Etelka néni? + +A szóban forgó leány egy vén hárfás társaságában a himzett nagy +kályhaellenzőt ékesítette. Mignon és Lothario. A néni ravaszul +mosolygott. + +– A haja igazi is. Az én hajamból való. Fiatal koromban ilyen fekete +hajam volt. + +– Milyen ezermester vagy te, Etelka néni! + +Ezt az eljárást natur-applikációnak nevezték. Etelka egyszer egy kakast +is himzett, a tolla igazi kakastoll volt, a taraja piros posztó, a szeme +fekete gyöngy, csak a csőre és a lába volt keresztöltésekkel hímezve. + +A látogatás vége az lett, hogy a megszelidült néni jövő szombatra megint +a fehér páváékhoz igérkezett. + +– Hanem csak a te kedvedért, Mariska! + +Mikor a leány már indulófélben volt, Etelka egy percre bement a +hálószobába. Mariska tudta, hogy mit jelent ez. A néni most a subládában +keres valami kis ajándékot a számára. A subládában őrizte az Éber-család +apró emlékeit, melyeknek az volt a sorsuk, hogy ilyenféle családi +összeveszések után egyenkint mind a Mariska üvegszekrényébe +vándoroljanak. Egyszer egy kis burnótos szelencét, máskor egy +empirlegyezőt, megint máskor egy elefántcsontra festett miniatürt, vagy +egy altwien csészét ajándékozott neki. Ezúttal egy ezüst +gyertyakoppantót adott Mariskának. Aztán, a saját nagylelküségétől +ellágyulva, megölelte a leányt és sírva mondta: + +– Lelkem, én olyan egyedül vagyok ezen a világon! + +Igen, ez volt az ő nagy baja. A tüskés, szögletes modorával mindenkit +elriasztott magától, pedig senki sem szomjazta annyira az emberek +rokonszenvét, mint ő. Bár ura volt, ő tulajdonképpen aggszűzként élt. Az +ő ellentétje volt Viola néni. A könnyen alkalmazkodó vénkisasszony +született családanya volt. + +Mariska hazamenet összetalálkozott Miklós bácsival. A fehérpapok +temploma előtt állott és hosszan elmélázva tekintett egy ringó járásu +cselédleány után. A fogatlan vén oroszlán az ilyenféle visszanézéseivel +tartotta fönn rossz hírét, melynek egyébként már évtizedek óta semmiféle +komolyabb alapja nem volt. + +– Te talán a templomból jössz, Miklós bácsi? – támadt rá nevetve a +leány. + +– Tudod, hogy szabadgondolkozó vagyok, – válaszolt fanyar arccal az +öreg. – A menyországot már lefoglalta előttem kedves nagynénéd ő +nagysága. + +Őt a felesége vallási buzgalma tette hitetlenné. A politikai +meggyőződése is más volt, mint az asszonyé; emberben, ételben, könyvben +is csak azt vette be, ami nem kellett Etelka néninek. Mariska ezúttal – +talán az ezüstkoppantóra való tekintettel – úgy érezte, hogy meg kell +védenie nagynénjét. + +– Hidd el, Miklós bácsi, a néni alapjában véve nagyon jó asszony. Most +is két szavamba került csak, hogy kibékítsem Violával. + +– Neked jó asszony, – válaszolt az öreg, – mert előtted szégyenli magát. +Te vagy Varjason az egyetlen emberi lény, aki imponál neki. + +– Ugyan, Miklós bácsi! Mivel imponálnék neki? + +– Azzal, amivel mindannyiunknak: az előkelőségeddel. Tudod, mi az +előkelőség? Erő és szabadság. Ezt senki sem méltányolja annyira, mint a +lelki rabok és nyomorékok felekezete, amelybe mi is tartozunk, én meg a +kedves nagynénéd ő nagysága. + +Mariska azzal gyanusította a nagybátyját, hogy csúfolódik vele, bár +tudta, hogy az öreg úr éppen őt nagyon komolyan szokta venni. + +– És miért volnék erősebb s szabadabb, mint más? + +– Mert szép vagy, fiam. + +Mariska elpirult. + +– Ez izlés dolga és mindenesetre örülök, hogy tetszem neked. De érdem +az, ha valakinek nem rücskös az arca és egyenes az orra? + +– Nem érdem, de érték. Ha valaki genienek vagy milliomosnak születik, az +nem érdem, de érték. + +A leány zavart mosollyal nézett a nagybátyja szemébe. Szeretett volna +erről többet is hallani, de szégyelte a kiváncsiságát. Hirtelen +elbúcsúzott. + +– Jó étvágyat, Miklós bácsi! + +Tudta, hogy az öreg nem fogja elkisérni. Kissé nehezen járt és ezt +szégyelte, különösen fiatal nők előtt. Miklós ott maradt a sarkon és a +botjára támaszkodva, félrecsapott köcsögkalapja alól hosszan nézett a +húga karcsu alakja után. + +Mariska azokban a napokban alig tudta megvárni a vacsora végét, hogy +aztán a hálószobájába zárkózzék, ahol már várta valaki: Zarathustra. Élt +akkoriban az országban néhány tucat fölényesen és hallgatagon mosolygó +ember, aki meg volt róla győződve, hogy oly titok birtokába jutott, mely +erőt ad neki az élet fölött és föléje emeli a tömegnek. Ők voltak +Nietzsche első hívei. Pankotay báró (nem bizonyos, hogy szándékosan-e, +vagy szórakozottságból) Zarathustra könyvének oly példányát küldte +Mariskának, melyet széljegyzetekkel írt teli. És így a leány, mialatt +újabb Mária Magdolnaként az élet prófétájának lábai előtt ült, állandóan +a báró férfias hangját hallotta. Ha nem is értette meg mindig, amit +mondott, annyit tüstént megértett, hogy ez az ő prófétája. A tömeget ő +mindig lenézte, de hogy mi jogosítja föl erre, azt most tanúlta csak +meg. Van az életnek egy kiváltságos arisztokráciája, mely fölötte áll +mindennek és mindenkinek. Ennyi az egész. Ebbe a kasztba tartozik a báró +és ő maga is. Az akaraterejük jogán. Most egyszerre szépnek kezdte +találni a magányt is, amelyben élt és melyet nem egyszer már, titokban +persze, szomorúnak talált. Édesapja gyöngéden önző ember volt és +eddigelé nem igen gondolt még arra, hogy férjhez adja a leányát. Egypár +kérő, néhány eladósodott katonatiszt és kezdő ügyvéd, magától +jelentkezett, Mariska azonban kevés gondolkodás után kikosarazta őket. +Most utólag megörült neki, hogy nem „pazarolta el magát“. Zarathustra +befolyásának volt köszönhető az is, hogy Mariska figyelme Pankotay báró +személye felé fordult. Ő tulajdonképpen semmit sem tudott a családi +viszonyairól. Szerencsére ott volt Viola néni, aki három napi +járóföldnyire töviről-hegyire ismerte minden valamire való ember +élettörténetét. + +– A báró? Az hat esztendő óta házas ember. A felesége született Apaffy +grófnő, erdélyi mágnásleány, nagyon szép, de nincs semmije. A házasságuk +boldogtalan, mert Pankotayné beteg, kedélybeteg, őrült és négy esztendő +óta állandóan felügyelet alatt kell tartani. A báró azért nem is fogad +vendégeket, maga sem jár társaságba, ami igen szép tőle. Hogy miért nem +válik el? Viola néni szerint erről szó sem lehetett, mivel a Pankotayak, +ha fölvilágosodott urak voltak is, alapjában mégis sokat tartottak +katolikus voltukra. + +A hír, hogy a báró házas ember, igen meglepte Mariskát. Miért, miért +nem, most egyszerre gyanúsnak találta Nietzschét is. Próféta ez? Talán +csak költő és rapszódiákat ír az élet témájáról. A mestersége talán nem +is különbözik nagyon a régi mesemondóéktól, akik kegyetlen nagy +királyokról és véres harcokról fecsegtek az otthon ülő embereknek. A +rongyos kabátosok és éhezők mindig szerettek bíborköntösben járó, arany +tálakról lakmározó nagyurakról hallani. És Mariska nem is olvasta tovább +Zarathustrát. + + + + +IV. + +Abban az időben gyakran sétálgatott a mindig ráérő Péter bácsi +társaságában az Apátvár felé. Az Apátvár valamikor a topolysági harcias +fehérpapok erős fészke volt. Ma már csak egy folyondárral befuttatott +kerek torony és egy szépen faragott kőkapu maradt meg belőle. + +A rom mögött javában folyt már a vasútépítés. Egy sereg kubikos érkezett +valahonnan a Tisza vidékéről, azok kalyibatábort vertek a nagy +jegenyefák alatt és ásóval a kezükben dühösen nekiestek az anyaföldnek. +Színmagyar emberek voltak egytől-egyig, a varjasiak mégis oly +idegeneknek találták őket, mintha valami távoli bolygóról szállottak +volna ide. Sötét és kemény legények voltak. Félmeztelenre vetkőzve, mint +a kinai kulik, lepték el a földhányásokat; sovány, barna tagjaik +ragyogtak a napfényben, amint rettenetes erővel forgatták az ásót és +érthetetlen szívóssággal görgették talyigájukat. Ezek a napszámosok +főuri módon gőgösek voltak. Senkit sem süvegeltek meg; Péter urat, midőn +leereszkedő kortes-mosollyal az arcán, szóba akart állani +egyik-másikkal, válaszra sem méltatták; Sturz Bandit pedig, a város +humoros rendőrkapitányát, aki éreztetni akarta velük hivatalos +tekintélyét, kinevették, mint valami futóbolondot. Sturz Bandi meg is +állapította róluk, hogy haszontalan szociálisták, beléjük kötni azonban +nem mert, mivel összetartottak, mint télen a farkascsorda. Mariska, +valahányszor a munkások között járt, mindig valami kellemes kis +rettegést érzett, mint a kezdő állatszelidítőnő a fenevadak között. +Ezeknek szemmel láthatólag csak egy ember imponált: Toll Jenő, a fekete +elefánt fia. Őt sem a főmérnök volta miatt becsülték, hanem azért, mivel +esti szalonnázás közben azzal szokott mulatni, hogy birokra hívta és +földre lapította a legerősebb legényeket közülök, a mesterségéhez pedig +úgy értett, mint senki más. A munka és az erő arisztokráciája a munkás +és erős embert tisztelte benne. + +Mariska egy napon észrevette, hogy csákányos emberek dolgoznak az +Apátvár romjain. + +– Csak nem bontják le a régi várat? – kérdezte a fekete elefánt fiától, +akivel újabban némileg megbarátkozott. + +– Lebontják bizony. Odaépítik a vasuti raktárakat. + +Mariska egészen elszomorodott. + +– Nem lehetne a raktárakat máshová építeni? + +– Lehetne, ha éppen akarnók. A vasútnak akkor kerülnie kellene egyet. De +én azt tartom, hogy nem érdemes kimélni a multat, ha útjában áll a +jövendőnek. + +A főmérnök keményvágásu száján a technikus cézári mosolya jelent meg. + +Egypár nap múlva levágták a nagy jegenyefákat is. A faóriások tetemei +úgy feküdtek a réten, mint egy titáni harc áldozatai. A tájék képe +megváltozott, akár a szobáé, melyben leszedték az ablakfüggönyöket. A +varjasiaknak azonban kevés kivétellel tetszett az ujítás, az ócska vár +és a régi fák pusztulásával a város valami modernül józan vonást nyert. + +Akkoriban tartották meg a szokásos nyári bált a jegesveremnél. A régi jó +időkben nagyon híresek voltak a varjasi majálisok. A rendezés akkor még +kizárólag a gavallér vászon- és kelme-ifjak kezében volt és azok +szigorúan ügyeltek is, hogy az előkelő családok „maguk közt“ mulassanak. +Ma is emlegetik még és nem egy sokgyermekü családanyának fölragyog +ilyenkor a szeme, – hogy a régi bálokra csapatosan érkeztek az idegen +katonatisztek és megyei urak, akiket idevonzottak a szép és gazdag +polgárleányok. Ujabban azonban leromlottak a majálisok is, mint annyi +más dolog a világon és a gőgös kereskedő ifjak állítása szerint a +sülyedés oka abban keresendő, hogy most már a mesterembereket is +meghívják. A varjasi demokrácia társadalmi térfoglalása egy tragikus +eseménnyel volt összefüggésben. Élt a városban egy ifju kalaposmester, +az a fejébe vette, hogy el fog menni az urak majálisára. A +rendező-bizottság azonban ridegen elutasította, elvi határozatot hozván, +hogy aki maga gyártja a portékáját, az nem való kereskedők társaságába, +még ha boltja is van a főutcán, mint volt a szóban forgó kalaposnak. A +boldogtalan emiatt figurává lett a városban és mivel nem volt benne elég +erkölcsi erő, megúnta megbélyegzett életét és fölakasztotta magát. Ebből +szenvedélyes osztályharc kerekedett, mely végül is a mesteremberek +győzelmével végződött. Nem lehetett elnémítani az eszmét, melynek már +mártirja is volt és a legközelebbi nyári bált már mint a kereskedők és +iparosok közös majálisát rendezték. A mesteremberek nagyszerüen mulattak +ezentúl a jegesveremnél, a kereskedők azonban oly tartózkodóan +viselkedtek, mint nagyuri nézők a népmulatságon. A hölgyeik meg, ha +táncra is mentek egy-egy ambicionált iparossal, mosolygó leereszkedéssel +tüntettek, akár a grófnők az aratóünnepen. + +Mint minden esztendőben, úgy az idén is Ábel Pál úr volt a majális +védnöke. A család abban állapodott meg, hogy rögtön ebéd után ki fog +hajtatni a jegesveremhez. A nagy batár, a két kövér mindeneslóval, +régóta ott várakozott már a kapu alatt, a vékony kis Béni gyerek pedig, +akit egy túlbő dolmány és egy pár kötött keztyü segítségével ad +hoc-parádékocsissá avattak, alig győzte már ostorával elriasztani a +bögölyöket. Nem lehetett azonban indulni, mivel Mariska új ruhája még +nem jött meg. Tusóczki kisasszony megint egyszer gyalázatosan felültette +őket. A ruhának már tegnap reggel itt kellett volna lennie, aztán estig +halasztást kért a varrónő, majd megesküdött szülei emlékére, hogy ma +korán reggel elküldi. Ma már hat staféta is járt nála. „Tíz perc mulva +meglesz!“ – „Már kész is, csak ezt a csipkét varrjuk még reá!“ – „Már +viszi a leány!“ Azonban délután öt óra is elmult már és Mariska még +mindig füzőben, meztelen karokkal, kalappal a hullámosra sütött haján, +ült a szobájában és reménytelenül nézte az órát. A három Ábel úr azalatt +komoran és szótlanul szivarozgatott az ebédlőben, Viola és Etelka néni +pedig, mind a ketten suhogó fekete selyemruhában, fölváltották egymást +az ablak mellett, mint az időjelző figurák. Viola néni megfogadta +magában, hogy soha sem dolgoztat többet Tusóczki kisasszonynál, ha száz +esztendeig él is, Etelka néni azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem +titkos és bősz fogadalmat tőn, hogy holnaptól kezdve sorra járja a város +uriasszonyait, bojkottot szervez a varrónő ellen, kiüldözi a városból, +szóval majd megmutatja neki. Végül Manliusz úr, akire komoly baj esetén +mindig számíthatott a család, arra vállalkozott, hogy maga megy el a +varrónőhöz. A Jupiter-fejü és mennydörgő hangu törpe megjelenése oly +megdöbbenést okozott a varróiskolában, hogy a ruha egyszerre magától +kész lett. Tíz perc mulva már diadalmasan haza is jött Manliusz, előtte, +hogy szemmel tarthassa, egy kurtaszoknyás, megszeppent kis varróleány +(aki azonban másfél fejjel magasabb volt a könyvelőnél) vitte nagy +ünnepélyesen a fehér lepedőbe takart ruhát. A főutcai szomszédasszonyok +megkönnyebbülten integettek egymásnak az ablakokból: Kész a fehér páva +ruhája! + +Most már kocsiba szállhattak volna, de ekkor meg nyugtalankodni kezdtek +a kövér lovak, úgy, hogy Béni alig tudta őket lefogni és rettenetes +süvöltés és röfögés közepett elővágtatott a kavargó porfelhőből az első +automobil, melyet a világ teremtése óta Varjas városában láttak. Ezt a +kulturtörténelmi eseményt fülsiketítő lármával ünnepelték meg az utcai +gyerekek és a kutyák. A gépkocsin Pankotay báró ült, kockás köpönyegben, +únott arccal és fülig porosan. Ő tulajdonképpen azért jött, hogy +túlessen a formaszerinti viziten, melyre éjjeli látogatása alkalmával +kötelezte magát. Midőn indulófélben találta Ábelékat, semmiképpen sem +akart leszállani kocsijáról. Eljöhet ő máskor is. De aztán fölfedezte +Mariskát a két néni mögött. Alma Tadema egy pompás, kecses és ünnepélyes +leányalakjára gondolt, az arca egyszerre földerült és ekkor tíz +esztendővel fiatalabbnak látszott. Mosolyogva mondta, hogy ő is kirándul +velük a jegesveremhez, el is viszi automobilján az egész társaságot, +mivel úgy sem férnének el egyszerre a családi bárkán. Arról azonban szó +sem lehetett, hogy a két néni föl merjen ülni a gépkocsira, a minden +könnyelműségre kész Miklós bácsit pedig Etelka néni egy villámló +tekintete riasztotta vissza. Igy csak Mariska, Pál úr és a képviselő +kapaszkodtak föl. Pál úr a következő pillanatban már meg is bánta a +dolgot. Nem a testi épségét féltette, hanem a tekintélyét. Mit szólnak +majd az emberek, ha efféle garabonciás szekéren látják iramodni Varjas +első virilistáját? A báró, az más. Egy mágnás sok mindent megengedhet +magának, ami nem illik komoly polgáremberhez. + +A jegesverem, ahol a majálist tartották, tulajdonképpen a +Grassalkovichok hajdani gyümölcsöskertje volt. Újabb nevét a nagy +jégveremtől vette, melyet a város ott ásatott. A régi kerti házat, egy +nyolcszegletü kis pavillont, ma korcsmáros bírta bérben. + +Az egész közönség összeszaladt, hogy megcsodálja az automobilt. A táncot +is abbahagyták, mert a kiváncsi cigányok leugráltak a dobogóról. A +rendező-bizottság különben méltó dísszel fogadta a védnök családját. +Mariskának szép virágbokrétát adtak a kereskedő ifjak, az önkéntes +tűzoltók trombitáltak, az iparos dalárda pedig, miután fölocsudott első +meglepetéséből, elénekelte Zimay dalár-indulóját. A parádé részben a +képviselőnek is szólt, aki a legtöbb varjasi egyesület díszelnöke volt. +Péter úr kezet is fogott a tűzoltóparancsnokkal és szóba hozta az új +fecskendőt, utána megszólította az izgatottan hajlongó karmestert és +megdicsérte az énekesek buzgalmát. A képviselő hazafias szép alakja és +méltóságos viselkedése annyira föllelkesítette az embereket, hogy +éljenezve vették körül. Mariska meghatott büszkeséggel szemlélte +nagybátyját, de aztán egyszerre úgy megijedt, mintha hideg zuhanyt +eresztettek volna a nyakába. Egy száraz hang azt mondta mellette: + +– Még elhitetik az öreggel, hogy ő is valaki! + +A merénylő a fekete elefánt fia volt. A mérnök most vette csak észre +Mariskát és arca eltorzult zavarában, amint kalapja után nyúlt. A leány +azonban hátat fordított neki és egy megsértett főhercegnő kecses +gőgjével ellebegett, miközben arcához emelte bokrétáját. + +– Ilyen ember nem sérthet meg minket! – vigasztalta magát. + +Az előkelőségek a lombsátor hosszu asztala körül ültek. Prégly Lajos, a +város érdemes polgármestere, leültette a képviselőt és a vasutépítésről +kezdett neki beszélni. Derék, művelt és eszes uriember volt, csak egy +gyöngéjét ismerték: sokat beszélt. Egy-egy szó, ami megütötte a fülét, +úgy hatott rá, mint Mózes vesszeje a sziklára, szünni nem akaró, zuhogó +áradatot csalván ki belőle. Állandó alakja volt a varjasi főutcának, +akár a Szent Nepomuk-szobor, órákon át ott állott a sarkon, egy-egy +megszeppent halandóval a karmai között, akit a szavak özönével +megfürösztött, eláztatott és elkábított. Legkedvesebb embere a képviselő +volt, mert senki sem tudott úgy hallgatni, mint az. A polgármester +különben igen gyorsan szokott beszélni és megvolt az a csodálatos +adománya, hogy a levegőt beszíva, visszafelé is tudott beszélni, ami +kissé furcsán hangzott, de megvolt az az előnye, hogy lélegzetvétel +kedvéért sohasem kellett szünetet tartania. + +Természetesen Sturz Bandi, a rendőrkapitány is ott volt. Róla sohasem +tudta az ember, hogy józan-e, vagy italos. E pillanatban gyanussá tette +az a körülmény, hogy rigmusokban beszélt. Az ő csapongó szelleme oly +bőven sodorta magával a rímeket, mint patak a kavicsot és a varjasiak +azt tartották róla, hogy „híres ember is lehetett volna belőle, ha +kiművelte volna az eszét“. Most arra pazarolta Apolló adományát, hogy +felköszöntötte a Szent László-patikust, tréfás formában szemére vetvén, +hogy miért akar minden áron repülni, mikor a gólyamadár sem gyárt +pilulát. A gyógyszerész ugyanis sokat foglalkozott a repülés +problémájával, állítólag vászonszárnyakat is készített magának, +melyeknek segítségével leereszkedett a szénaboglya tetejéről. + +Pál urat azalatt egy dult arcu, vérben forgó szemü ember foglalta le +magának. A polgári iskola igazgatója volt és mindenki sejthette, hogy +mit suttog most Ábel fülébe. Ő körülbelül egy esztendő óta nem is tudott +egyébről beszélni, csak a botrányos hajszáról, amely ellene folyt. Egyik +tanára ugyanis följelentést tett ellene, hogy a magánlakását az iskola +fájával fűtötte. Az igazgató megtudta, hogy az automobilos úr Pankotay +báró és igen szerette volna a bárót Pál úr közvetítésével az ellene +folyó hajsza részleteiről tájékoztatni. A báró megjelenése különben is +annyira fölizgatta a honorációrokat, mint a kiszabadult papagály a +baromfiudvar lakóit. A gyógyszerész minden áron a repülési technika +fejlődéséről akart vele beszélni, az öreg fekete elefánt pedig, aki +ugyancsak az asztalnál ült, fölemelkedett és az izgalomtól rikácsoló +hangon poharát emelte a született főrendek és a polgárság egyetértésére, +hangsúlyozván, hogy a polgárokat nem öröklött címerük, hanem a munka és +a tiszta erkölcs teszi arisztokratákká. + +Ekkor hangosan közbeszólt a polgármesterné. + +– Toll uram, én nem tudom, hogy arisztokrata-e maga, de hogy maga a +város legnagyobb naplopója és hogy ott van minden cselédbálon, az már +bizonyos. + +Ezzel igazat is mondott, mert az öreg fekete elefánt az üzlet vezetését +teljesen a feleségére bízta, maga a délelőttöt sörözgetve, a délutánt +feketekávézgatva, az estét kártyázgatva töltötte, a Három rózsa +cselédbáljait pedig mindig megtisztelte jelenlétével. + +A polgármesternétől senki sem vette rossz néven az ilyen szókimondást. +Bár közel járt már az ötven esztendőhöz, máig megmaradt gügyögően naiv, +leányosan pajzán és ártatlanul kacér babaasszonynak. Most különben a +báró felé fordította csodálkozó nagy boci-szemét. + +– Félek magától, méltóságos úr! Hallottam ám, hogy nagyon veszedelmes +ember… Én pedig egy vidéki butus kis asszony vagyok… + +Viola és Etelka időközben szintén megérkeztek a batáron. A +Zarathustra-pletyka óta kissé meghidegültek egymás irányában, de most +találtak oly közös alapot, amelyen békét, sőt szövetséget is köthettek. +Ez az alap a polgármesterné kalapja volt, egy csipkés, virágos kis +bakfis-kalap. Miután ezzel egy-kettőre végeztek és vért szagoltak, +Etelka néni indítványára bíráló körútra indultak. Karonfogva andalogtak +a ligetben, szelíd mosollyal fogadván a köszöntéseket és leszedvén +felebarátjaikról a keresztvizet. Nem sokan voltak, akik jobban mulattak +volna a majálison, mint ők ketten. + +Miklós bácsi arra használta a felesége távollétét, hogy elvezette +Mariskát a tánchelyre. Ott volt mit nézni. Mokány mesterlegények +forgatták a ragyogó szemü, kipirult arcu leányokat, egy-egy erélyes +toppantással jelezvén a taktust. Midőn észrevették a fehér +páva-kisasszonyt, a legények még önérzetesebben toppantottak, a leányok +pedig feléje fordították gyöngéden ragyogó szemüket. A leányok ruhája +divatos szabásu volt, fehér keztyüt is viseltek, kalapot azonban varjasi +iparosleány nem mert volna a fejére tenni. Az elegáns vászon- és +kelme-ifjak természetesen nem táncoltak, – majd talán később, ha +kigyulladnak a lampionok – hanem blazirt csoportba verődve álltak a +közepén. Annál többet táncolt azonban a fekete elefánt fia. Éppen most +kért megint táncra egy gömbölyü csipőjü Dobó Katicát, még pedig úgy, +hogy dévajul hátba ütötte. A fordulóknál néha a levegőbe lendítette +táncosnőjét, amit elismerő kacagással fogadott a közönség. A mérnök +láthatólag nagyon otthonos volt ebben a társaságban, szerették is a +majszterek és amerre járt, széles ábrázatok köszöntötték. + +Mariskát megdöbbentette és szinte elszomorította ez a látvány. Egy +mérnök, egy diplomás ember hogyan feledkezhetik meg magáról ennyire? + +– Menjünk innen, itt por van, – mondta. + +Akkor vette csak észre, hogy Pankotay báró is hozzájuk csatlakozott. + +A liget végében ősrégi eperfákkal szegélyezett, széles, gyöpös út +vezetett fel a domb tetejére. A fák koronája már elnyomorodott a +vénségtől, a törzsük pedig olyan volt, mint a földbe dugott buzogány. A +Grassalkovichok idejében nyirott bokrok és homokkőszobrok is ékesítették +a kertnek ezt a részét, a bokrok azonban régen elvadultak, a szobrokról +meg csak néhány, a gyöpbe süppedt, rücskös törmelék maradt meg. A hosszu +út végén, fenn, az alacsony domb hátán, kriptaszerü, nagy épület +emelkedett, az volt a városi jegesverem. + +Ezen az úton sétáltak ők hárman. Tulajdonképpen Miklós bácsi biztatta +fel őket a sétára, de az öreg úr most egyszerre fájlalni kezdte a lábát +és megállott egy mohos kőpad előtt, mondván, hogy leül szivarozni, ha +vissza méltóztatnak jönni, majd itt találják. + +Mariska megszeppenve nézett a bácsira. Kettesbe maradjon a báróval? +Körülnézett segítségért, hogy nincs-e véletlenül kéznél az ő hűséges +kotlója, Viola néni. De aztán egyszerre megkönnyebbült, mert eszébe +jutott, hogy a báró házas ember, varjasi fogalmak szerint tehát nem +számít és ekkor már szívesen sétált vele tovább a ruganyos gyöpön. + +– Ez szép út, – mondta minden meggyőződés nélkül Pankotay. + +– Szomoru, – szólt halkan Mariska. + +A báró feléje fordította arcát. + +– Szomorúnak találja? + +Mariska azonban már behúzta megint félénk csigaszarvacskáit és nem +válaszolt, csak zavartan mosolygott. A báró így is megértette. + +– Igaza van, szomoru, mert eszébe juttatja az embernek, hogy valamikor +sokkal szebb lehetett. Ez a kert elzüllött. Odajutott, ahová minden jut, +amit tulajdonába vesz a tömeg. Járt Versaillesben? + +– Óh, dehogy! – tiltakozott Mariska a különös föltevés ellen. + +– Soha gyászosabb látvány, mint a királyi park. Az utakon, melyeken +hercegnők uszálya söpört végig, zsíros papirdarabok hevernek, a +lugasokban pedig facér kereskedősegédek ásítoznak… + +Ezt a gondolatot ugyan Mariska is gondolhatta volna, a facér +kereskedősegédeken azonban nagyon megütközött az ő polgári érzékenysége. +A báró folytatta: + +– A tömeg mindig csőcselék. Ezer elmés, értékes ember együtt csőcselék. +Ezer főherceg is csőcselék. + +Mariska bólintott. A báró a főhercegekkel jóvá tette a +kereskedősegédeket. Most már elérkeztek Nietzschehez. + +– Hjah igen, még egyszer köszönöm a könyvet, – mosolyogta a leány. + +Pankotay kedvetlenül vont vállat. + +– Zarathustrát? Őszintén szólva már megbántam, hogy ráerőszakoltam +nagysádra. Én időközben már kiábrándultam Nietzscheből. + +– A báró úr is? – szólta el magát Mariska. + +– Tehát ön is? + +Mariska azonban megszeppenve behúzta megint szarvacskáit. Pankotay +tovább beszélt. + +– Most olvastam csak el Nietzsche életrajzát. Tudja, hogy az élet +evangéliumának prófétája professzor volt és az őrültek házában halt meg? +Az Uebermensch diadalútja a magánzárkába vezetett! Most már biztos +vagyok benne, hogy az ő éneke nem volt egyéb, mint menekülés a tulajdon +félelme elől… Az ereje pedig? Vágyakozás az erő után, játék az erő +fogalmával. Hiszen tudhattam volna, hogy a valóban erős emberek sohasem +csináltak még elméletet önmagukból. A Napoleonok Paul és Virginie-t +olvassák, a fegyvercsattogástól hangos énekek olvasói pedig nagyobbrészt +szegény, békés szabólegények. + +A csalódása, mely még újkeletü volt, keserűvé tette. Hevesen folytatta: + +– Verebek vagyunk, a kamrába zárt verebek, ide-oda röpködünk, olykor jön +valaki, aki azt mondja, hogy ismeri a kivezető utat, aztán nekimegy a +fejével az ablaknak és ő is elhallgat. + +– Hát nincs kivezető út? – kérdezte Mariska hirtelen jött szomorúsággal. + +A báró vállat vont. + +– Egy szabad embertől kellene ezt kérdeznie. + +A leány összeszedte minden bátorságát. + +– Ön nem szabad? + +– Azt hiszem a magamformáju ember egyáltalában nem lehet az. Tudja, mi +vagyok én? A saját podgyászom hordárja, a tulajdon vagyonom ispánja. +Utazom, számolgatok, dolgozom, mindezt csak azért, hogy a podgyászom még +súlyosabb legyen. A legfurcsább a dologban az, hogy a podgyász nem is az +enyém. Mert ha az enyém volna, akkor eldobhatnám magamtól. De erre +képtelen volnék. Az úr a föld, a kastély, a ló; a báró annak alázatos +szolgája. Olykor zsörtölődik a szolga, de a föld, a kastély és a ló +tudja, hogy ezt nem érdemes komolyan venni. + +Mariska szinte ijedten nézett a báróra. A lázongó tiszteletlenség, +mellyel a saját társadalmi állásáról beszélt, zavarba ejtette és +sértette az ő öntudatlanul is erős arisztokratikus érzületét. Időközben +fölértek a jégveremhez. A dombon túl volt a tó, melynek tükörsima vizét +most aranypirosra festette az alkonyi fény. Mögöttük már árnyékba borult +a liget. A fák között szelidfényü lampionok világítottak, a zene és a +mulató emberek lármája kellemes és harmónikus zümmögésként szűrődött fel +a dombra. Jó ideig némán állottak ott, aztán lassanként földerült +Pankotay arca, figyelmesen, mintha most fedezte volna csak fel, +szemlélte Mariskát, s tekintetében annyi tiszta és becsületes gyöngédség +volt, hogy nem hozta zavarba a leányt. + +– Az a gyanum, – mondta, – hogy háládatlan vagyok az élettel szemben. Az +is meglehet, hogy nem is tudok élni, csak beszélni tudok az életről. + +– Mi az élet? – kérdezte Mariska mosolyogva. + +– Maga és az ott ni… + +Kezével az alkonyi égre mutatott. + +– Jó lesz visszamenni, – vélekedett zavartan a leány. + +Összevágó, gyors léptekkel mentek le a gyöpös úton. + +A báró újból megszólalt. + +– Ott ül a padon a bácsi… Egypár perc mulva kezet fogunk egymással, én +fölülök a kocsimra és elmegyek. Útközben pedig bosszankodni fogok. + +– Miért fog bosszankodni? – csodálkozott a leány. + +– Az a fájó érzésem lesz, hogy elmulasztottam valamit. Találkoztam +valakivel, akit régóta kerestem, hogy elmondjak neki egy fontos dolgot, +aztán Nietzschéről, magamról és hasonló semmiségekről beszéltem, az idő +eljárt és én nem mondtam el azt, ami fontos és lényeges. + +Mariska egyszerre úgy megijedt, hogy hallotta tulajdon szívének +dobogását. A báró pedig tovább fűzte ötletét, anélkül, hogy Mariska +szemébe nézett volna. + +– Különös, hogy az ember sohasem mondja azt, amit akar. Én legalább nem. +Pedig nem a becsületességemen múlik. Úgy látszik azonban, hogy a nyelv +nagyon kezdetleges szerszám. Én olyasmit szeretnék önnek mondani: +Ismerlek, tudom, hogy ki vagy! Igy elmondva hülyeség, talán +neveletlenség is. De amit gondolok, az nem az. + +Tovább nem jutottak, mert ott állottak már Miklós bácsi előtt. + +– Kellemes volt a séta? + +– Nagyon kellemes, az egész ünnep igen sikerült, – mondta kissé rácsoló +hangon a báró. + +Aztán úgy tett, ahogyan előre megmondta: kezet fogott Mariskával, felült +az automobiljára, szalutált a publikumnak és blazirt arccal eliramodott. + +– Kívánom, hogy táncolj! Még pedig válogatás nélkül! – sziszegte Pál úr +a leánya fülébe. + +A családfő attól tartott, hogy megszólhatnák leányát a sétája miatt és a +család tekintélye érdekében kívánatosnak tartotta volna, hogy Mariska +tüntető szeretetreméltósággal tisztázza magát a mágnáskodás gyanuja +alól. Amióta meggyújtották a lampiónokat, a kereskedő-kisasszonyok már +mind táncoltak, persze nem annyira az élvezet kedveért, mint inkább +reprezentativ kötelességből. + +Mariska első táncosa a fekete elefánt fia volt. Oly fesztelenül lépett +eléje, mintha semmi sem történt volna közöttük. Kettőt se fordultak még, +mikor a kifáradt cigány már abbahagyta a keringőt. Mialatt az ifjuság a +primással alkudozott, a mérnök karonfogva sétáltatta táncosnőjét. + +– Furcsa emberke az a báró, mi? – kezdte az elefántfi. + +– Ön Pankotay báróról beszél? – kérdezte fagyos és rendreutasító hangon +Mariska. + +– Róla hát! Én érdekesnek, olykor mulatságosnak is találom, mert ideális +képviselője a dilettánsnak. Van egy példaszó – gondolom olasz – azt +mondja: „Őrizkedjél az olyan embertől, aki csak egy könyvet olvasott!“ +Ez az ember Pankotay. Ő mindig csak egy könyvet olvasott, mert amit +tegnap letett a kezéből, azt ma már elfelejti és amire ma esküszik, azt +holnap meg fogja tagadni. Elindul minden úton, a vállára kap minden +terhet, de sohasem ért még célhoz és semmit sem tett még a maga helyére. +Ez egy mozaik-ember. Semmi egész sincs benne, csupa dirib-darabból van +összerakva, jóból, rosszból, keményből, lágyból, pirosból, hupikékből… + +Mariska forrt a méregtől. Azzal a gúnyos fölénnyel, melyet a fekete +elefánt fiával szemben érzett, mondta: + +– Szóval, a báró gondolkozni szokott. Némelyek szerint ez betegség és +ezen nincs is mit vitatkozni. + +A fekete elefánt kemény bőrének csak csiklandozás volt a tüske. + +– Én becsülöm a gondolkozókat, – válaszolt, – de csak azokat, akik le is +vonják gondolataikból a következtetéseket. Anélkül az léha játék. Semmi +becsülésreméltót nem találok azonban olyan emberben, aki éles logikával +bebizonyítja nekem, hogy a gazdagság teher és amellett hajnalban kel +föl, hogy ellenőrizze a tejkihordást és egy cső kukorica miatt elcsap +egy bérest. Ez egy földönkúszó nyárspolgár, aki azt füllenti, hogy neki +szárnya van. Egy bárósított Szent László-patikus, semmi más. + +Mariska ajka szélén gonosz kis mosoly jelent meg. + +– Ön megveti a bárót? Eszembe jut, hogy egy ízben együtt láttam önöket +és hogy ön akkor nem éreztette vele megvetését. Legalább nem nagyon. + +A mérnök elnevette magát. + +– Nem vagyok bolond, hogy megbántsam, hiszen ő a vasuttársaság főembere! + +Mariska szép arcán ott mosolygott a diadalmas megvetése. + +– Igen, igen, minden ember úgy vonja le gondolataiból a következtetést, +ahogyan tudja. + +Ekkor meglátta a nézők között Violát és Etelkát és otthagyta a táncosát. + +Régi hagyomány szerint a majális védnöke pezsgővel vendégelte meg a +rendező ifjakat és az előkelőségeket. Az aranynyaku üvegek megjelenése +elegendő volt arra, hogy valami finom és kellemes hipnózisba ejtse a +társaságot. Azt lehetne mondani, hogy Páris városának szelleme +megihlette a lombsátor alatt ülőket. Ájtatosan, de minden mohóság nélkül +nézték, hogyan vándorol körbe a szalvétába csavart üveg, közbe tüntető, +szinte szertartásos, de amellett mégis könnyed udvariasság hangján +beszélgettek egymással. „Méltóztatol tudni“, „légy kegyes“, „kérlek +alássan“, mondták egymásnak a vászon-ifjak és valami különös +gondolattársulás következtében színházakról és párbajokról kezdtek +beszélgetni, megemlékezvén egyes, rég nem látott katonatiszt és zsentri +ismerősükről is. Az idősebb segédek viselkedéséből kiérzett, hogy nekik +a pezsgő megszokott italuk; az egyik vörösborral szokta keverni, a másik +ásványvízzel, de akadt köztük olyan is, aki egy plajbász segítségével +gondosan ki szokta kavarni az italból a szénsavat. Sturz Bandi, a +cinikus filozófus, volt az egyetlen, aki nem ivott pezsgőt, hanem +megmaradt a vörös spriccer mellett. + +Préglyné, akinek egyéniségében különben is volt valami franciás, a +rokonelem hatása alatt maga is pezsegni kezdett. Ahány férfi ült az +asztalnál, azzal egyszerre tudott kacérkodni. A módszere egyszerü, de +biztos volt, ő úgy viselkedett, mintha minden férfi a szerelmével +üldözné és míg egyrészről szívósan védekezett a képzelt támadások ellen, +másrészről mégis volt rá gondja, hogy túlzott szigorral kétségbe ne +ejtse a boldogtalanokat. Egy tizenhétesztendős rövidáruifjúnak, ki a +szerénységtől haldokolva ült az asztal végében, azt mondta: + +– Uracskám, nem szabad ám a szép asszonyokat ilyenféle pillantásokkal +zavarba ejteni! + +Még Manliusz urat sem kímélte meg. Hozzá így szólt: + +– Maga afféle csöndes víz, kedves uram! De engem nem fog becsapni! Azt +hiszi, én nem tudom, mit jelent az, ha egy férfi állandóan kerüli egy +asszony tekintetét?! + +A könyvelő úgy megijedt, hogy a bor a cigánytorkába ment és köhögni +kezdett. Meg kell jegyeznünk, hogy a polgármesterné nemcsak az urakkal, +hanem nőkkel is kacérkodott. Volt neki egy Bubi nevü fia, aki jelenleg +mint méntelepes-főhadnagy szolgált Erdélyben, (Préglyné azt szokta +mondani, hogy „a lovasságnál szolgál“) az ő alakját szokta fölidézni a +nők kedvéért. + +– Jaj, lelkem Mariskám, ha tudnád, mit mondott rólad Bubi, mikor +karácsonykor itt járt! + +És most már nemcsak Manliusz úr, hanem Mariska is pirult. A +polgármesterné a társaság központjává lett és boldog volt, aki +elkaphatott egyet elmésségének röpkedő labdái közül. A pezsgőzés pedig +áldozattá lett, melyet az ő oltárán mutattak be. + +Az aranynyaku üvegek becsalták a lombsátor alá a cigányt is. A jószimatu +Munci tüstént megértette, hogy itt senkit sem érdekel az, hogy hányat +tojt már a fürjecske és inkább a Boulanger-indulóval hódolt meg a +könnyed géniusz előtt, amely a lelkek fölött uralkodott. Majd odaállott +Préglyné mögé és fülébe játszotta Páris dalát a Szép Heléná-ból. +Préglyné pedig vékony és hideg fejhangon énekelni kezdett: + + Holla hej! ifjú legényke + Állj meg egy szóra kérünk, + S add almádat, kis negédke, + A legszebbnek közülünk… + +És mialatt énekelt, két éles és izzó szempár tekintetét érezte az arcán. +Etelka és Viola néni ott állottak karonfogva a sátor homályos sarkában +és szinte megbüvölten lesték Préglyné minden mozdulatát. Egy szót sem +beszéltek, csak az egymásba fonódó karjukkal telegrafáltak egymásnak. +Holla hej, micsoda pletyka lesz ebből holnap! Varjas visszhangzani fog +tőle, a felsővárosi vágóhídtól az alsóvégi kolera-kápolnáig. A +polgármesterné mindezt előre tudta, a kerekedő veszedelem azonban csak +tüzelte a jókedvét. Őt boldoggá és büszkévé tette a tudat, hogy a +varjasiak őt hóbortos és veszedelmes démonnak tekintik, aki elcsavarja a +férfiak fejét. Ő úgy szeretett fürödni a pletykában, mint a szalamander +a tűzben. Mondanunk sem kell talán, hogy amellett szakasztott olyan +szorgalmas és a fukarságig takarékos gazdasszony volt, mint minden +varjasi feleség. Most különben éppen az járt az eszében, hogy jó volna +talán, ha a hatás fokozása kedvéért eltörne egy poharat is. Amint +azonban a mellette ülő Ábel Pál fagyos nagykövet-arcába tekintett és +eszébe jutott, hogy a korcsmáros talán húsz krajcárt is elkérhetne a +pohárért, mégis elővette jobbik eszét és Etelka néniék őszinte bánatára +szép csendesen megint az asztalra tette a poharat. Egyelőre megelégedett +azzal, hogy végigperzselje tekintetével az összes férfiakat, akik Sturz +Bandi és Manliusz úr között ültek és hogy dévaj mosollyal énekelje: + + Evoe, ezen istennők + Cselt használnak és miként, + Evoe, ezen istennők + Csalják tőrbe a legényt… + +– Te, nem tudod, hogy mit jelent evoe? – kérdezte Etelka néni suttogó +hangon sógornőjétől. + +Viola néni nem tudta, de úgy sejtette, hogy valami illetlenség lehet. +Időközben megjelent a sátorban a fekete elefánt fia. Azért jött, hogy a +cigánybanda felét az ő barátai, a májszterek számára követelje, akik a +tánchely mellett mulattak, az uraktól különválva. Ábel Pál arra +használta a kis zavart, mely ebből kerekedett, hogy hazaküldje az +asszonyait. Bár nem mondta, azért őt is megbotránkoztatta Préglyné +könnyelmü viselkedése. Ez nem az ő Mariskájának való társaság! + +Mivel nem fértek el egyszerre a hintón, abban állapodtak meg, hogy +Miklós bácsi, akit Etelka Tranzvál minden gyémántjáért sem engedett +volna felügyelet nélkül, haza fogja kísérni a nőket, Pál és Péter pedig, +a néma árnyékként hozzájuk tapadó Manliusz úrral, gyalogszerrel követik +őket. Az indulás pillanatában kitünt azonban, hogy Etelka néni fekete +napernyőjének titokzatos módon nyoma veszett. Ebből izgatott vitatkozás +és keresgélés lett, ahányan voltak, annyi felé futottak és a liget +visszhangzott a rendező ifjak kiáltozásától. Mariskát nem izgatta az +ernyő sorsa, mely diadalmasan dacolt már vagy tizenöt nyár hevével. A +leány egyedül állott a kocsi mellett. + +– Hazamegy már Mylady? – kérdezte tőle valaki. + +A fekete elefánt fia volt. Mariska nem válaszolt és a mérnök folytatta a +kötekedést. + +– Mikor látom megint fenségedet? + +– Majd ha józan lesz, – válaszolt száraz hangon a leány. + +– Az bajos lesz, Mylady! A maga közelében mindig részeg vagyok. +Pityókossá tesz a vágy, hogy megcsókoljam azt a gyönyörü, gőgös száját… + +Mariska hirtelen szembe fordult Toll Jenővel. Ez olyan valószinütlen, +álomszerü arcátlanság volt, hogy nem is mert hinni a fülének. Az +elefántfi azonban nevetve folytatta: + +– Maga most szeretne engem nyakon ütni, de azért mégis azt hiszem, lesz +idő, mikor önként fogja idenyujtani a gőgös szép száját… Addig is szép +álmokat! + +Elment. A leányt valóságos rosszullét környékezte. Úgy érezte, hogy +rettenetes gyalázatot követtek el rajta. Mit tegyen most már? Szóljon az +édesapjának, Miklós bácsinak? A mérnök nem ijedne meg, ő Pesten +nevelkedett, ahol mindenki párbajozik… Legjobb lesz – ezt mélységes +levertséggel határozta el a leány – ha hallgat. + +A napernyő időközben megkerült. Sturz Bandi kezében találták. A +főkapitány, aki már teljesen elázott, a kifeszített ernyő alatt sétált a +holdvilágban. + +Útközben a két nagynéni buzgón sugdolódzott. Arról tanakodtak, hogy +Mariskától kellene megkérdezni, hogy mit jelent az evoe szó. Ő biztosan +tudja. Violának azonban aggodalmai támadtak, hátha mégis valami nagy +malacság és azért jobb lesz, ha megkeresik a lexikonban. + +Mariska otthon nem is várta meg az édesapját, azt mondta, hogy álmos és +tüstént vetkőzni kezdett. A hálószobája kicsi, homályos udvari szoba +volt. Legnevezetesebb butordarabja a régi ébenfa-szekretár, mely mint +egyetlen öröksége, az édesanyja után maradt rá. A szekrénynek sok +fülkéje és fiókja volt, a családban az a hit tartotta magát, hogy valami +titkos fiókja is van, de azt nem tudták megtalálni, bár egy időben +ugyancsak keresték. A szoba mennyezetéről ámpolna függött alá, mely a +napot ábrázolta. Hegyes, arany tüskékkel spékelt sárga üveggömb. Az +ámpolna azonban soha sem égett, Mariska mindig gyertyafény mellett +vetkőzött. + +Alig hogy a leány lefeküdt és keresztet vetett magára, a távoli ebédlő +régi órája elütötte az éjfélt, aztán eljátszotta a Das Wandern ist des +Müller’s Lust-ot. A dal végét már nem is hallotta a leány; ő akkor már +mélyen aludt. Az éjjel aztán igen bolondos álma volt. + +Azt álmodta, hogy megint ott sétált Pankotay báróval a ligetben, azonban +nem volt többé a kopár és agyontiport népkert, hanem a Grassalkovichok +főúri parkja. A széles útat gondosan nyirott lombfalak szegélyezték, a +lugasokban kőszobrok fehérlettek, fenn pedig, a jegesverem helyén, görög +templom-formáju oszlopos gloriett emelkedett. + +– Mylady, mit szól ehhez a kerthez? – kérdezte ravasz mosollyal a báró. + +– Most egészen más, mint a majáliskor volt, – vélekedett a leány. + +– Ez nagyon természetes, mert a majális óta megtaláltuk az ébenfa +szekretár titkos fiókjában a probléma megoldását, – mondta a báró. + +– És hogyan szól a megoldás? + +A báró megállott és ünnepélyesen meghajolt. + +– Úgy, hogy ön a Grassalkovich hercegek örököse. Első Grassalkovich +Mária hercegnő! + +Mariskának úgy rémlett, hogy ő régóta, gyermekkori álmain keresztül, már +sejtette ezt a megoldást. Nem is volt meglepetve, de azért édes öröm és +fenkölt, nemes büszkeség töltötte be a szívét. + +Fönn, a görög templom küszöbén, egy ismerős és tiszteletreméltó arcu +öreg tábornok várta. A király volt és Miklós bácsi egy személyben. A +felséges úr gyöngéden megölelte a leányt. + +– Most már minden jól van! – mondta meghatottan. + +A király eddig valami fontos okból úgy tett, mintha nem ismerné +Mariskát, de most már örökre vége volt a bujkálásnak. Beléptek a +gloriettbe. A görög templom belseje olyan volt, mint a Fehér páva-ház +parádés lépcsőháza. A Flóra-szobor is ott állott. A király egyedül +fölment a lépcsőn, miközben egészen úgy bicegett, mint Miklós bácsi, +aztán eltünt a felső üvegajtón, melyet kulccsal magára zárt. + +A leány most vette csak észre, hogy mezitláb van. Rettenetesen szégyelte +magát és azon töprenkedett, hogyan fog így hazamenni, végig a varjasi +főutcán. Aztán az a gyanuja támadt, hogy mindez csak álom. Meg is mondta +a bárónak. + +– Meglássa, mindjárt föl fogok ébredni! + +– Adja ide a kezét, – válaszolt Pankotay, – majd én visszatartom. + +Magához vonta a leányt és különösen mosolygott. + +– Ismerlek! Tudom, hogy ki vagy! – suttogta. + +És meg akarta csókolni. + +– De hiszen önnek felesége van! + +– A feleségem értelme megzavarodott és így nincs is értelme a +házasságunknak, – szólt Pankotay. + +Most már megcsókolhatta. Szenvedélyes, hosszu csók volt, melynek +édességét minden tagjában érezte Mariska még akkor is, midőn másnap +reggel fölébresztette Viola néni. + + + + +V. + +Valahányszor Varjason valami nevezetes dolog adta elő magát, másnap +rendszerint ozsonna volt Etelka néninél, ahol különféle hölgyek +összegyülekeztek, hogy véleményt mondjanak az eseményről. Ez olyan volt, +mint hadgyakorlat után a vezérkari megbeszélés. + +A majálist követő napon három vendége volt: Szabina néni, Irma +kisasszony és Viola néni. Ez a Szabina néni, akiről az ifjabb varjasi +nemzedék már nem is hitte, hogy még él, húsz-huszonöt esztendő óta csak +a maihoz hasonló kivételes alkalmakkor szokott kimozdulni a házából. Ő +is Éber-leány volt (Rumszky császári vice-adminisztrátor özvegye,) és a +külsejére nézve Etelka tipusának hatványozott kiadását képviselte. +Rettenetesen hideg kőszeme és hosszu, kopasz keselyűnyaka volt, a kicsi +madárfején mindig fekete főkötőt viselt, mely egészen eltakarta a haját. +A néni gazdag és ennélfogva nagytekintélyü asszonyság volt, Etelka kezet +is csókolt neki és Szabina úgy bánt vele is, Violával is, mint két +éretlen fruskával. Meg kell jegyeznünk, hogy Etelka valamikor nagy +számítási hibát követett el Szabinával. Szabina ugyanis már ifju éveiben +gyöngemellü volt és mindenki (elsősorban a néhai volt Rumszky) biztosra +vette, hogy élete rövid lesz, mint az októberi rózsáé. Mindenki +elszámította magát, leginkább Etelka, aki tizenhatesztendős kora óta +föláldozóan ápolta a nénjét és a nagy örökségre való tekintettel eltűrte +minden szeszélyét. Szabina néni maga igen fukar volt, sohasem adott +senkinek semmit, – „maholnap úgyis a tiétek lesz mindenem!“ – de viszont +elvárta, hogy neki minden képzelhető alkalommal ajándékokkal +kedveskedjenek. Megvolt az a szokása is, hogy kisebb pénzösszegeket vett +kölcsön Etelkától, amelyeket sohasem fizetett vissza, „hiszen maholnap +úgyis a tiétek lesz mindenem!“ Ez így folyt már több, mint negyven +esztendő óta. Újabban Szabina néni egészsége igen megjavult, az októberi +méla rózsa szívós és kemény hecsepeccsé fonnyadt, már nem is köhögött, +Etelka azonban betegeskedni kezdett. + +– Nem hinném, hogy sokáig húzza! – mondogatta Szabina. + +A szegény Etelkát igen elkeserítette a gondolat, hogy Szabina őt +túlélhetné, de azért továbbra is tűrte zsarnoki szeszélyeit; úgy járt, +mint a kártyás, aki nem tudja abbahagyni a játékot, mert veszteségben +van. + +A másik vendég Irma kisasszony volt, az esperes úr gazdasszonya. Ő +különben nem is volt igazi vendég. A nénik, tekintettel a kisasszony +félszeg társadalmi állására, nem barátkoztak vele, kissé gőgösen is +bántak vele, de azért néhanapján magukhoz hívták, hogy megkávéztassák és +hogy cserébe egy csomó érdekesnél érdekesebb ujságot halljanak tőle. A +kicsi, keményre töpörödött, lihegő beszédü és fantasztikus mozgékonyságu +leányasszony mindent tudott, ami a varjasi polgárházak falai mögött +történt. Ez annál csodálatosabb volt, mivel nem igen járhatott emberek +közé. A kisasszony különben tisztában volt a helyzetével és maga volt a +kúszó alázatosság. A világért sem ült volna máshová, mint az asztal +végébe, ott is összehúzta magát a szék sarkán és ha Szabina néni +kíméletlen nyomatékkal _kisasszony_-nak szólította, akkor bűnbánóan +lesütötte a szemét. Hogy valahogyan a ledér gondolkozás hírébe ne +keveredjék, irgalmatlan szigorúsággal ítélt embertársai fölött. Ő azzal +vezekelt meg élete nagy bűnéért, hogy fáradhatatlanul gyomlálta a +szomszéd kertjét. + +Említettük, hogy Viola néni is jelen volt az ozsonnán. Eredetileg le +akart mondani, (otthon aznap szappant főztek,) mikor azonban megtudta, +hogy kik lesznek Etelkánál, sietve magára vette feketegyöngyös +mantillját és mégis elment a felsővárosba. Nem annyira kíváncsiságból, +mint inkább óvatosságból. Tudvalevő dolog volt ugyanis, hogy Szabina +néninek sok-sok esztendővel ezelőtt valami összeütközése volt Mariska +megboldogult édesanyjával, a szép Lihnovszkával, azóta nem kedvelte a +Fehér páva-hadat és ha Viola néni nem áll mellette talpig fegyverben, +akkor az ozsonnából Ábelék ellen intézett portyázó támadás fejlődhetik. + +A hölgyek az üveges fórházban voltak. Szabina nénit a vászonnal betakart +diványra ültették, amely bútordarabnak igazi szövetét még soha senki sem +látta, a néni feje fölött két kőnyomat függött a falon, az egyik József +palatinus családját, a másik a mexikói császár agyonlövetését ábrázolta. +Hogy megvédjék a légvonat ellen, egy krinolinos divatképekkel +teliragasztott nagy spanyolfalat állítottak melléje. + +– Mi volt ma nálatok? – kérdezte Etelka a sógornőjétől. + +(Ez náluk olyan gyakori kérdés volt, mint az angoloknál a how do you +do?) + +– Nagyon egyszerü ebédünk volt, – válaszolt Viola. – Krumplileves, +karmonádli zöld babbal és darástészta. + +– Darástészta? Hát mosónő van nálatok? + +– Nem mosónő, hanem szappanfőző-asszony. + +Behozták a habos kávét, amelyet Etelka néni aranykarimás fehér csészékbe +töltött, aztán a tejes-kalácsot, a birsalmasajtot és a befőtt +gyümölcsöt. Ábel Miklósné egyébként igen takarékos volt, ilyen ozsonnák +alkalmával azonban mindig megadta a módját. Szíves erőszakoskodással +kínálgatta a vendégeit, főként a dunsztosból. Ő minden esztendőben egész +spájzra valót főzött be, ez volt az ő tulajdonképpeni nyári +foglalkozása, a tél folyamán azonban, bárhogyan követelte is az ura, +sohasem engedett kibontani egy üveget sem, „hogy legyen majd, ha kell“. +A tavasszal, mikor már attól félt, hogy a dunsztosa rá fog penészedni, +mindenkit azzal akart etetni, az ura azonban ilyenkor elvből nem evett +belőle. + +A takarítónő (mert Etelka nem tartott rendes cselédet) kivitte a +csészéket és Viola néni, akinek oldalát már régóta fúrta valami, +egyszerre a közvetlen meglepetés hangján így kiáltott föl: + +– Hogy mit nem ér meg manap az ember! Kimegyek ma délelőtt a konyhába, +hát ott áll egy huszár, egy nagy kamasz, karddal, csákóval… + +– Huszár a konyhában? – lihegte tüzes megbotránkozás hangján Irma +kisasszony. + +– Mindig mondtam, hogy az a Veron nagy bestia! – szólt Etelka néni. + +Szabina pedig csak sziszegett egyet. + +– Most jön még a java! – folytatta Viola. – A huszár azt mondja, hogy ő +Veron fivére… + +Irma kisasszony kajánul nevetett az asztal végében. + +– A fivére? + +– No, ez szemtelenség! – pattogta Etelka. + +– Ez még mind semmi! Felmutatott egy pecsétes írást az árvaszéktől, hogy +ő és Veron jelentkezzenek valami kis örökség miatt, mert igazán +testvérek. Mit szóltok ehhez? + +Első pillanatban nem tudtak mit szólni. Szabina volt az első, aki +visszanyerte fölényes nyugalmát. + +– Én a te helyedben kinyittatnám annak a leánynak a ládáját, – mondta +szárazon. + +– Úgy, úgy! – hagyta helyben Irma kisasszony, aki mindig kereste a +hatalmas asszony rokonszenvét. + +Ez csak egy kis intermezzo volt és valamennyien érezték, hogy ők nem a +Veron huszárja kedvéért jöttek ide. Szabina végül helyes vágányra +terelte a társalgást. + +– Hát hallom, – mondta, – tegnap valami nevezetes mulatság volt a +jegesveremnél? + +– Préglyné… – kezdte Etelka, de nem folytathatta, mert Irma kisasszony +egyszerre rávetette magát erre a névre, mint a tigris a borjura. Ő nem +volt künn a jegesveremnél, de azért mindent jobban tudott a többinél. +Azt is tudta, hogy mi történt a fehér páváék elvonulása után. A +polgármester haza akarta vinni a feleségét, de Préglyné a szemébe +mondta, hogy nem megy. Etelka néni, aki köztudomás szerint úgy bánt a +tulajdon urával, mint valami rossz cseléddel, ámulva csapta össze a két +kezét, mintha nem tudná elhinni, hogy találkozzék asszony a nap alatt, +aki így merészel beszélni az urával. Etelka néni különben azért nem +értette meg a dolgot, mert ő – nem tudni miért – nem a polgármesterné, +hanem a polgármester szerepébe képzelte bele magát. + +– Hiszen én volnék annak a Préglynének az ura! – mondta baljóslóan. + +Szabina néni nem volt megelégedve a társalgás folyásával. A +polgármesternét tulajdonképpen már húsz esztendővel ezelőtt +letárgyalták, róla nem tudtak újat mondani. Hogy Sturz Bandi végül +leöntötte új fehér ruháját vörös borral? Ez érdekes kis epizód, de nem +fontos dolog. + +– Úgy hírlik, hogy Ábel Mariska _is_ nagyon jól mulatott? – mondta +Szabina, miközben kőszemét Viola felé fordította. + +– Igen, a báróval, – vetette oda kaján naivitással Irma kisasszony. + +– Nem házas ember az a báró? – kérdezte Szabina, miközben a hosszu +nyakát egészen behúzta. + +– Házas, de azért nagyon csinos ember, veszedelmesen csinos ember, – +mondta Irma kisasszony. + +– Az én időmben is járt itt egy gróf, egy svalizser-tiszt, – akkor úgy +hívták a katonákat, – az sokat járt a Kaszás-leány után… + +– Miféle Kaszás-leány volt az? – érdeklődött Etelka néni. + +– A sárga sarokház volt az övéjük, a fehér papok temploma mellett… + +– Tudom már! Kaszás Berta, az édesanyja Ánis-leány volt, a régi +postamesteréktől… + +– Ebből az lett, – folytatta Szabina, – hogy a farsangon egy polgárember +sem táncolt a Kaszás-leánnyal, azt mondták, táncoljon a grófjával… + +– Nem is való, hogy tisztességes polgárleány mágnások után bolonduljon, +– vélekedett Irma kisasszony. + +Viola néni már felocsudott az orvtámadás okozta zavarából és bosszút +lihegve tekintett körül. Szabinával nem akart kikezdeni, de a +papkisasszonyt nem volt oka kímélni. „Cselédtraccs – a plébánia +konyhájából került“, – ilyféle visszavágás járt az eszében, de mielőtt +még támadhatott volna, már újabb nyíl repült feléje. + +– A bárónak is nagyon megtetszhetett Mariska, mert ma is bejött, hogy +találkozhassék vele, – folytatta Irma kisasszony. + +– Ki jött be? Ki találkozott? – kérdezte dult arccal Viola néni. + +– A báró, Mariskával… Félnégykor együtt sétáltak a temetőben… Láttam +őket… + +Viola megszeppent. Igen, Mariska délután a temetőbe ment, édesanyja +sírjához… + +E pillanatban félelmetes berregés és töfögés hallatszott be az utcáról. +Valamennyien megismerték a hangot – ez Pankotay báró automobilja. Irma +kisasszony szó nélkül fölkelt, az alvajáró nyugodt és biztos léptével az +udvarra ment és kitekintett a kapun. Neki csodálatos sejtőképességei +voltak. Mariska és a báró gyalogszerrel jöttek a felsővárosi temető +felől, a gép pedig, melyben csak a soffőr ült, lassan döcögött mellettük +a kocsiuton. Irma kisasszony visszasietett a fórházba. + +– Félnégykor láttam őket először, most mindjárt öt óra lesz és még +mindig együtt vannak… + +Viola és Etelka a hálószobába rohantak és ott néztek ki az ablakon. + +– No hallod, – szörnyűködött Etelka, – ez szép dolog! Tegnap tíz percre +egyedül hagytuk őket és ma már… + +– Azt hiszed, hogy összebeszéltek mára? – ijedezett Viola néni. + +– Én nem hiszek a véletlenekben, lelkem! + +– Jézus Mária és az az ember házas! – sopánkodott Viola. + +– Ezek a mai lányok egészen mások, mint mi voltunk, – állapította meg +Etelka. – Aztán tudod, Mariska az édesanyjától is örökölt valami +lengyeleset… + +– Világos nappal, az utca közepén! – sóhajtozott Viola néni, aki +alkalmasint jobban szerette volna, ha a huga sötét éjjel és zárt helyen +kereste volna a báró társaságát. + +A kávécsata utolsó áldozata azonban nem Mariska, hanem a hadiszerencse +forgandóságánál fogva, maga a szíves háziasszony lett. Etelka néni +ugyanis az ozsonna végén még egy magakészítette narancstortával is +meglepte vendégeit. Szabina néni megkóstolta a tortát, aztán Irma +kisasszony füléhez hajolt és belesúgott valamit. Etelka ekkor gyanut +fogott, maga is megizlelte remekművét és elhalványodott… A tortának avas +íze volt!! A hiba mindenesetre a vajban volt. De hiszen Etelka néni maga +vette a hozzávalót és maga készítette a tortát? Érthetetlen, +megmagyarázhatatlan rejtély! Letagadni, elsimítani, jóvátenni azonban +nem lehetett többet ezt a dolgot. + +Este már egész Varjas tudta, hogy Ábel Miklósné „mindenféle romlott +holmival akarta traktálni a vendégeit“ és hogy Ábel Mariska kettesben +automobilozott Pankotay báróval. + +A narancstorta-ügy igazságait már ismerjük, most lássuk tehát, mi igaz +abból, amit Ábel Mariskáról és Pankotay báróról beszélnek a varjasiak. + +A leány a majálist követő reggelen nem ment ki a házból, hanem takarítás +után visszabujt a sötét hálószobájába, azzal a szesszel, hogy ma rendet +fog csinálni a szekretárjában. Az ébenfa-szekrény megszámlálhatatlan +fiókjaiban annyi leányos limlom halmozódott össze, hogy ott mindig el +lehetett kotorászgatni egypár óráig. A rendcsinálás különben többnyire +olyankor jutott eszébe Mariskának, ha magára akart maradni a +gondolataival. Egészen délig halkan elmotoszkált a sötét borzlyukában, +hol rajta kívül senki sem tudott volna gyertyavilág nélkül eligazodni, +időközönkint abbahagyta a munkáját és átengedte magát a lelkén keresztül +vonuló ábrándfelhők kalandos sodrának. A báró, megint a báró és mindig a +báró! Mariska még egész testében érezte a megálmodott csókokat és most +már annyira sem védekezett, mint éjjeli álmában, hanem bűnös és alázatos +ernyedettséggel átengedte magát édes emléküknek. És gyönyörüségét lelte +benne, hogy ismételten és részletesen végiggondoljon mindent. + +Közbe szórakozottan tett-vett a szekrényében. A szekretár közepébe, apró +fiókok közé, bolthajtásos kis fülke volt beépítve, melynek hátsó falát +félig megvakult tükör ékesítette. A tükröt jobbról-balról egy-egy +mahagoni fából faragott jón oszlopocska szegélyezte. Mariska ebben a +fülkében őrizte régi iskolai füzeteit. Ő egyáltalában gondosan eltette +és időközönkint újból és újból megnézte gyermekkorának emlékeit, mintha +meg akart volna róla győződni, hogy ő és azok a különböző leányok, a +lenhajuak, a vörhenyes szőkék, a gömbölyüek és rózsásak, a szögletes +vizslacsontuak és pattanásos bőrüek, a jámborak és alattomosak, a +hazugok és a rajongók, a szorgalmasak és a tunyák, szóval hogy ő és +mindazok a leányok, akik fölváltva az Ábel Mariska nevet viselték, egy- +és ugyanaz a személy. + +L’Alphabet français a six voyelles et dixhuit consonnes, – olvasta egy +megsárgult lapon. Aztán szórakozott kiváncsisággal belenyúlt a fülkébe, +megfogta és mozgatni kezdte az egyik mahagoni oszlopocskát. Most vette +észre ugyanis, hogy a tükör kimozdult a helyéből, a felső szegélye kissé +előredőlt… Ezt majd meg kell enyveztetni! + +Egyszerre rémülten megdobbant a szíve… Váratlanul egy kripta ajtaja +pattant föl előtte. A meglazult tükör keretestül a kezében maradt, a +szekretár méhéből egy ismeretlen fülke ásított feléje. Megfakult +selyemmel volt kibélelve; átkötött papircsomag feküdt benne. + +A titkos fiók! Az álomkép! A probléma megoldása! Mariskát babonás +izgalom fogta el… + +A szobájában nem érezhette magát biztonságban, Viola néni minden percben +rátörhetett, azért a köténye alá rejtette a papircsomót és kiosont vele +a parádés lépcsőházba. Ott nem fogják keresni. Leült a lépcsőfokára, a +gipsz Flóra alá és a szines ablak fantasztikus fényében megnézte +kincsét… Nem kételkedett benne, hogy élete nagy és döntő fordulat előtt +áll. Az álom és a valóság csodálatos összetalálkozása meggyőzte róla, +hogy nagy és titokzatos erők avatkoztak bele a sorsába, erők, amelyekben +azelőtt nem is hitt… Valami neszt hallott a lépcső aljáról és ekkor +megrettent; el volt rá készülve, hogy királyi nagybátyja fog fölbukkanni +a homályból, miként megálmodta az éjjel. De csak a fehér macska volt, +mely dormogva közeledett feléje, láthatólag boldogan, hogy úrnője +térdéhez dörgölheti fejét. + +Az írások! Csupa német levél volt. A lendületes és vékony apácaírás +Lihnovszka kezétől eredt… Mariska most már remegő mohósággal kezdte +olvasni. Az édesanyja ezeket a leveleket nagy időközökben írta, +valamennyien egy embernek szólottak, egy embernek, akit szeretett. De +nem a fehér pávának… A levelek túlnyomó részét még leánykorában írta, az +utolsó egykettő azonban már Varjason kelt. Már a legelsők is teli voltak +lemondással. „Fölösleges hangsúlyoznia, én jól tudom, hogy sohasem +lehetek az öné, ön nem válhat el…“ Tehát házas ember volt! Mariskának +azonban mégis úgy rémlett, hogy a tüntető lemondás alatt ott lappang a +reménység egy parányi, szívós szikrája. A szikra csodálatosképpen ott +tüzelt még azokban a levelekben is, amelyeket már asszonykorában írt +Lihnovszka. Vajjon miféle csodálatos véletlenekről álmodozott? Aztán +egyszerre vége lett. Utolsó levelét néhány hónappal Mariska születése +előtt írta. „Ha visszagondolok arra, ami velem történt, nem tudom +megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba. De most már itt kell maradnom. +Felejtsen el és küldje vissza leveleimet és emlékeimet. Én nemsokára meg +fogok halni. Isten önnel!“ + +Az emlékei, egy szőke, fényét vesztett női hajfürt és egy megfakult kis +fénykép, ott voltak külön egy borítékban. Az arckép egy fiatal nőt +ábrázolt, különös, fürtös hajviselettel, avult szabásu, mélyen kivágott +báli derékban, kissé merev fotografus-pózban. Nagyon hasonlított +Mariskára, csak soványabbnak és jóval fiatalabbnak látszott. A kép alatt +egy téntával irott német szó: _Dein_ – Tiéd. Ez volt a Lihnovszka! + +Mariska könnyek között csókolgatta a képet. Ez volt tehát az ő öröksége! +Most már neki is volt édesanyja. A kegyeletes kultusz, melyet eddig a +megboldogult emlékével űzött, inkább üres szertartás volt, e pillanattól +fogva azonban látta, ismerte és megértette az édesanyját. A szegény +Lihnovszka! A cifra nyomorúságban ragyogva járta be előkelő édesapjával +a garnizónokat. Hátasparipája mindig volt, de a harisnyája többnyire +lyukas lehetett. Az édesapja szenvedélyesen imádta a leányát, meg tudott +volna érte halni, de azért elkártyázta az anyai örökségét. Minden férfi +udvarolt Lihnovszkának, feleségül azonban senki sem akarta venni. És +midőn Lihnovszka szegény szive megmámorosodott a tavaszi mirtusfák +illatától, akkor édesapjának egy bajtársát látta maga mellett, aki +szintén nagyon előkelő, délceg és lovagias katona lehetett, akinek +azonban már volt felesége. + +Néhány megcímezett borítékról, mely a levelek mellett volt, Mariska +megtudta, hogy ki volt a szeretett férfi. Katona volt, dsidástiszt, +Ritter Ottokar von Ochsenfurth. A név furcsa hangzása kissé +elszomorította és kiábrándította a leányt, de végül csak megbékült vele. + +Még ott ült a lépcsőn, mikor a távoli szobákon keresztül zümmögni +hallotta az ebédlőóra muzsikáját. Dél volt. Ekkor visszalopta magát a +szobájába, elrejtette a kincseit és megmosta a kisírt szemeit, mert +ebédhez kellett mennie. Asztalnál lopva nézegette édesapja hideg és +szögletes arcát és ekkor eszébe jutottak Lihnovszka szavai: „nem tudom +megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba…“ + +Délután pedig kiment a temetőbe. Az a különös érzése volt, hogy +beszélnie kell az édesanyjával. Meg kell neki mondania, hogy legyen +nyugodt, ő nem fogja elárulni a titkát, ő megérti, az ő pártján van, +szereti őt is, sőt – ha éppen kell – szereti még Ochsenfurth lovagot is. + +A varjasi temetőben Lihnovszkának volt a legszebb sírja. A fehér páváék +sohasem feledkeztek meg reprezentativ kötelességeikről és ezek közé +tartozott az is, hogy a család elhunyt tagjai a temető főútja mellett, +díszes sírban pihenjenek. A térdeplő angyal, aki Ábel Pálné sírja fölött +imádkozott, látható volt ugyan még egy tucat más siron, (a varjasiak +mindent utánoznak!) de a Lihnovszka angyala igazi fehér márványból való +volt, a többi csak terrakottából. Mariska leült a kis padra, mely a +vasrács mellett állott. Ő persze pontosan tudta édesanyja születésének +és halálának napját, de azért most tünt föl neki elsőízben, hogy a +szegény Lihnovszka a halálakor egy egész esztendővel fiatalabb volt, +mint ő ma. + +Mialatt ott ült, bekövetkezett a nap másik csodája, egyszerre előtte +állott ő, akit minden idegében érzett akkor is, ha nem gondolt reá, +előtte állott Pankotay báró. Akármit beszéltek is Etelka néni +ozsonnáján, a báró bizony nem Mariska kedvéért jött ide, hanem az +esperes úr levele következtében, hogy megnézze és szükség esetén +kitataroztassa a régi temetői kápolnát, mely alatt anyai ősei, a fiágon +kihalt Laczházy urak aludták az igazak álmát. Ha pénzről volt szó, akkor +Pankotay nem bízott meg, csak önmagában. + +Mikor most kezet fogtak a térdeplő márványangyal előtt, Mariska megint +azzal gyanusította magát, hogy álmodik. Mosolyogva, alázatosan, boldogan +és kissé megszégyenülten sütötte le pilláit. A báró is egészen más volt, +mint tegnap, mintha időközben vele is történt volna valami, ami +megérlelte az ismeretségüket. Ma nem akartak egymásnak imponálni, nem is +beszéltek Nietzscheről és az életről; amit ma beszéltek, az csak ürügy +volt arra, hogy egymás szemébe nézzenek és egymás hangját hallják. +Lassu, sétáló léptekkel kerülték meg a temetőt. Némelyik kő előtt +megállottak és a báró részletesen érdeklődött egy-egy néhai vaskereskedő +vagy tanító családfája után. Mariska mindenkit ismert Varjason, még +azokat is ismerte, akik száz esztendővel előtte születtek. Bementek a +kápolnába. Dominus Joannes Comes de Laczháza – olvasta Mariska a falba +illesztett, félig bemeszelt, egyébként pedig nagyon rücskös vörös +márványlapról. + +Igen, a Laczházyak nagyon érdekes urak lehettek. Ez a Joannes arról volt +nevezetes, hogy párbajra hívta az édesapját. Laczházy Domokos azt +állította, hogy a földből éjnek idején mérges párák szivárognak elő és +azért a torony tetején aludt. Mátyás pedig egész életében egyebet sem +tett, mint célba lövöldözött. De csak pisztollyal; akik puskával lőttek, +azokat nagyon lenézte, Isten tudná, hogy miért. A török háboruk óta nem +volt semmi dolguk és a pihent eszük efféle dudvás ötletekben adta ki +erejét. + +A báró és Mariska elhagyták megint a homályos és hüvös kápolnát és +folytatták bolyongásukat a verőfényes sírkerten keresztül. Amerre a +férfi húzott, a leány engedelmesen követte. Most csipogó madárcsapat +szállott el fölöttük, hullámos repüléssel. Mariska fölemelte a fejét. + +– Vigyázzon, festékes lesz a ruhája! – mondta Pankotay és megfogta a +leány kezét, hogy elvonja a frissen festett rácstól. + +Egy pillanatig így maradtak. Nem mertek egymás szemébe nézni, de érezték +egymás kezének mohó érintését. Mariska aztán szeliden kiszabadította a +kezét. Egyszerre valami nagy szomorúságot érzett, ugyanazt a reménytelen +szomorúságot, mely a szegény Lihnovszka sírja fölött ült. + +Kimentek a kapun, be a városba. Már nem volt mit beszélniök, de azért +együtt mentek végig a főutcán. A báró automobilja pedig türelmetlen +dohogással döcögött mögöttük. És amerre mentek, izgatott emberfejek +bukkantak föl és tünedeztek el az ablakokban. Ez olyan volt, mint az +ürgék játéka. + +Már ott állottak a Fehér páva-ház előtt. Ki hitte volna, hogy a végtelen +hosszu főutcát ilyen gyorsan lehet megjárni? + +– Most el kell válnunk, nem? – kérdezte a báró. + +A kérdés furcsa volt, Mariska válasza nem különben. + +– Azt hiszem… + +Ha Pankotay azt mondta volna neki: Üljön föl a kocsimra, magammal +viszem! – talán föl is ült volna. Talán. A báró azonban nem mondott +semmit, hanem zavaros tekintettel elbúcsúzott tőle. + +Az este, szombati nap lévén, zeneestély volt a fehér páváéknál. Megint +Chopint játszották. Azaz csak akarták játszani, mert Mariska egyszerre +fölugrott a zongorától, a szomszéd szobába ment, ahol sírógörcsöt +kapott. Senki sem tudta, hogy mi baja. A jó Viola néni, aki olykor az +okot összetévesztette az okozattal, így szólt: + +– Valami csunya pletykát csináltak megint szegénykének, talán az bántja! + + + + +VI. + +Egy láthatatlan kéz belenyult az idő kerekébe és akkorát lendített +rajta, hogy a napok és éjszakák szédítő sebességgel kezdtek peregni, +akár egy roulettejáték piros és fekete számlapjai. Alig hogy kivirágzott +az akác, már itt volt megint az ősz. Nemrégen volt csak, hogy Mariskára +ráadták első hosszu ruháját és most már közeljárt huszonötödik +esztendejéhez… A varjasi főutcán, egy-egy boltlépcső vagy kapunyílás +alatt, a szél rakásra gyüjtötte már a száraz falombot, a Topoly fölött +beláthatatlan varjurajok vonultak és Mariska szorongó szívvel nézte +érett vonásait a tükörben. A fehér páváék a nyarat ezúttal is a +gyümölcsösben töltötték. Szép nagy kertjük volt ott, csinos lakóházzal, +szőlőlugasokkal és sok virággal. Tulajdonképpen nyaraló volt, de ők +polgári szerénységből vagy talán polgári gőgből csak gyümölcsösnek +nevezték, mivel úgy találták, hogy a villa szó svihákosan hangzik. A ház +mellett vízemelő szélmotor is volt, mely hórihorgas és fantasztikus +alakjával az egész vidék fölött zsarnokoskodott. Ábel Pál úr mindennap +bejárt az üzletbe, a hölgyek azonban csak ritkán mentek a városba. Viola +néni azzal töltötte a nyarat, hogy télire való gyümölcsöt főzött be, +Mariska pedig többnyire a nagy diófa alatt ült és olvasott, vagy úgy +tett, mintha olvasna. Este olykor vendégeket hozott a gazda, Miklósékat +vagy Péter urat. Egyszer-kétszer azonban a leány is bekivánkozott a +városba. Azzal az ürüggyel, hogy a téli holmija után kell néznie, néhány +órára bezárkózott az üres és néma lakásba. Ilyenkor meglapult sötét kis +szobájában, kinyitotta a szekretár titkos fiókját és újból átolvasta +édesanyja leveleit. Édes, bűnös és szomoru órákat töltött ott, mert a +levelek már nem a titokzatos Ochsenfurth lovagnak szóltak, hanem +Pankotay bárónak. Ő neki, akinek hírét sem hallotta a nagy pletyka óta +és aki most Isten tudja melyik külföldi fürdőben járt. Ha aztán kilépett +megint a sárga szalonba és meglátta a szűk ablakrésen beszűrődő +kísérteties napfényt, úgy elszorult a melle, mint az érzelmes utasé, aki +Pompeji romjai között jár. És ha megroppant a szomszédszoba padlója, +akkor ijedten kalapálni kezdett a szíve. + +Az őszi eső behajtotta őket a városba és a macska, a kanári madár, a két +tújabokor és a nagy legyezőpálma, melyek szintén kivették részüket a +nyaralásból, velük jöttek. Alig hogy elrendezkedtek otthon, már +megtörtént a várva várt nagy esemény: Budapestről elindították az első +vasúti vonatot Varjas felé. A topolyvölgyi vonal ugyan még nem készült +el, a varjasi kis állomás falain is vizes volt még a vakolat, de azért a +vállalkozók siettek a kész vonalrészt átadni a forgalomnak. Kezdetben +azt hitték, hogy maga a miniszter fog Varjasra jönni – annak idején +mondta is a küldöttségnek, hogy nagyon vágyódik megismerni a szorgalmas +varjasi népet, – a kegyelmes úr azonban nem jöhetett a politikai helyzet +miatt, az államtitkárja sem ért rá és így egy miniszteri titkár +képviselte a kormányt. Később kitünt, hogy csak címzetes titkár. Vékony, +sápadt és komorarcu ifju ember volt, dr. Bakai-Baknak hívták, fia volt +egy sokszoros milliomosnak és meglátszott rajta, hogy egyáltalában nem +szorult rá a hivatalnokoskodásra. Bakai-Bak harangalaku felöltőt, +lilaszínü nyakkendőt, fehér keztyűt, fehér gamásnit és monoklit viselt, +az utóbbi azonban nem igen akart megállni a szemén. A topolyvölgyi +parasztok, akiket hajnal óta egész szekérkaravánok hoztak a városba, +fejcsóválva mutogatták egymásnak a kormány képviselőjét. Úgy vélekedtek, +hogy német formája van. + +Prégly polgármester mondta a vasútnál az üdvözlőbeszédet és kínos +meglepetésben részesítette híveit. Tudjuk, hogy az ő ékesszólása +különben oly bőven hömpölygette hullámait, mint a megáradt folyóvíz, +egész történelmi korok és nemzetek kultúrális kincseit sodorván magával, +ezúttal azonban, talán a pesti titkár hideg szemének hatása alatt, +váratlanul kiapadt a szóbősége és a polgármester annak rendje-módja +szerint belesült a beszédjébe. Sturz Bandi ugyan rögtön éljenezni +kezdett, intett is a tűzoltóknak, hogy trombitáljanak, de a hibát nem +lehetett többé sem letagadni, sem jóvá tenni. A varjasi urak +szégyenükben pipacsvörösre válva, kínjukban fölszisszenve néztek össze. +Mit szól majd a magas kormány, ha a titkár jelentést tesz erről? A +dolognak később még igen súlyos következményei lettek, amennyiben a +polgármester népszerüsége e naptól fogva rohamosan hanyatlani kezdett, +sőt ezentúl a felesége is, ha családi otthonukban szóváltás támadt, +rendesen olyanféle célzással némította el urát és parancsolóját, hogy +nem nagy kunszt egy szegény asszonyt letorkolni, de tetszett volna a +vasúton beszélni! Erről különben még lesz szó, egyelőre csak tartsunk +rendet. + +A vasútról az ünneplő közönség a föllobogózott Kossuth-utcán keresztül a +Trombitás-ba kocsizott, ahol bankett volt. A kormány képviselője +alkalmasint nagy nőbarát lehetett, mert már előzetesen példálódzgatott +Sturz Bandi előtt, hogy szép volna, ha a varjasi hölgyek is részt +vennének a lakomán. Erre való tekintettel aztán Préglyné és Etelka néni +közé ültették. Más nő nem is volt jelen. Etelka is csak mint Miklós +bácsi meggondolatlanságának áldozata került a Trombitás-ba. Miklós bácsi +ugyanis megvett Sturz Banditól két bankettjegyet és mivel ezeket később +nem akarták visszavenni, Etelka nagymérgesen magára vette a fekete +selyemruháját, hogy kárba ne vesszen a pénz. (Szabina néni ezért nagyon +megrótta, mondván: az én időmben tisztes polgárasszony inkább meghalt +volna, semhogy korcsmába menjen.) + +Kitünt egyébként, hogy Bakai-Bak nem is olyan nagy nőbarát, mint +hiresztelték. Préglyné már a tatármártásos toknál megállapította róla, +hogy olyan hideg, mint a kutya orra. + +A sült pulykánál azonban fölengedett kissé. Egy arcképet nézegetett, +mely a falon függött. + +– Ez Podmaniczky Frigyes báró? – kérdezte, miközben gukkert csinált az +ökléből. + +Az esperes úr, aki szemben ült vele, előzékenyen magyarázta: + +– Nem, kérem alássan, ez ő apostoli felsége szeretne lenni. Bizony +nagyon rossz kép, egy cseppet sem hasonlít. + +Nagy meglepetésére a titkár így válaszolt: + +– A jó arcképnek nem kell hasonlítania. Az igazi portré az, melyen +meglátszik, hogy a modell mellékes és a festő egyénisége a fő. Ez a +festő különben elég érdekes egyéniség lehet, ezt a fölényes modorából +következtetem, melyet a modelljével szemben tanusít… + +Az esperes ijedten vonult vissza a nagy gyümölcsöstál mögé, mely az +asztal közepén állott. Egy szót sem értett abból, amit a titkár mondott. + +Időközben jelentkezett a Munczi bandája. Persze a Rákóczi-indulót +játszották. A zene pezsgésbe hozta Préglyné vérét. Dévaj mosollyal +fordult Bakai-Bak felé: + +– Maga, persze, mint afféle pesti gavallér, él-hal a muzsikáért? + +A titkár az asszonyra szegezte hideg, szúrós tekintetét. + +– Nem szeretek zenét hallgatni, mert a zene nagyon határozatlan valami. +A Rákóczi-induló különben is azt a benyomást teszi reám, mintha engem +tennének felelőssé egy csatáért, melyet nem én vesztettem el. + +A polgármesterné kotkodácsolva nevetett, mert nagyon mulatságosnak +találta ezt a megjegyzést. + +– Maga jó firma lehet! – mondta. + +Aztán eszébe jutott, hogy ő szilaj nő és hamar a füle mellé tette kezét, +a szemét pedig a plafond felé emelte. + +– Hej pedig de szép is a magyar zene! – sóhajtotta. + +A titkár időközben kivett egy szivart, azt hosszu papirszipkába dugta és +miután pardont kért, rágyujtott. + +– A magyar zene nem szép, mert őszinte, – magyarázta száraz hangon. – +Ebben a zenében úgy szólal meg a magyar ember, ahogyan érez. A +művészetnek azonban semmi köze az őszinteséghez, mert az őszinteség +alatt banális és hétköznapi dolgok lappanganak és engem cseppet sem +érdekel, hogy egy parasztlegény vagy egy csikós mit érez. Szép csak a +raffinement, a komplikáció, a hazugság. + +Préglyné ijedten szegezte rá nagy boci-szemeit. Ekkor megszólalt az +esperes úr. Ő addig lesben feküdt a gyümölcsös kagyló mögött, mint a +rézbőrü a bozótban, mikor az első halványarcu jár az őserdőben. Most +azonban úgy találta, hogy az idegen az ő őseinek isteneit támadja és +fölemelt tomahawkkal ugrott eléje. + +– A hazugság nem szép, hanem immorális! – kiáltotta. + +A titkár ámulva tekintett rá. + +– Esedezem, mi köze a morálnak a művészethez? Méltóztatik tudni, mi a +morál? Egy szalmaszál, melybe olyan emberek kapaszkodnak, akik nem értik +meg a szépséget. + +Ez az ember olyan hangon beszélt, mint Mózes a + +Sinai-hegyen. Az esze csupa fiók volt, telve kész, megcáfolhatatlan és +fölebbezhetetlen döntvényekkel. Most a balján ülő Etelka néni felé +fordult. + +– Nagyságod bizonyára emlékezik, hogy mit mondott erről Oscar Wilde az +_Intentions_-ban? + +– Én a német írók közül csak Bulwert szeretem, – válaszolt szigoru +arccal Etelka néni. + +Bakai-Bak arcán elgyötrött mosoly jelent meg. + +– Nos igen, – mondta, – én olykor elfelejtem, hogy Magyarországon +vagyunk… A Wainewright-esetről akarok beszélni… Wainewright nem volt +morális ember a szó hétköznapi értelmében, mert hiszen méregkeverő volt. +A szép sógornőjét azért ölte meg, mert úgy találta, hogy annak vastag a +bokája. Ez az ember mégis finomlelkü művész volt! Talán éppen azért volt +az, mert szükség esetén gyilkolni is tudott. Ő végigélte a maga életét, +leszállott énjének minden mélységére, kiaknázta a benne szunnyadó összes +lehetőségeket. És mivel fölfedezte, hogy benne megvannak az orgyilkos +hajlamai is, kötelességet vélt teljesíteni önmagával szemben, midőn +ilyenféle hajlamait nem hanyagolta el… + +A titkár nem folytathatta, mert megint válaszolnia kellett egy +pohárköszöntőre, melyet a polgári iskolai igazgató úr mondott a magas +kormány jelenlevő képviselőjére. Bakai röviden beszélt, a fejedelmi +többesszámot használta, kilátásba helyezvén a varjasiaknak, hogy „mi a +jövőben is szemmel fogjuk tartani a város kulturális és gazdasági +evolucióját“. Azután leült és az irodalomról kezdett beszélni Etelka +nénivel. + +– Én a régi írókat jobban szeretem, mint az ujakat, – jegyezte meg a +néni. + +– Kiket ért régiek alatt? – kérdezte a titkár. + +– Hát Csokonait és Kisfaludyt… Az újak pedig Petőfi és Arany… + +Bakai egyet értett Etelkával az újakat illetőleg, a különbség köztük +csak annyi volt, hogy ő a régieket sem becsülte. + +– Kicsi népeknél az intellektus rádiusza is kicsi és ha a lángelmét az a +baleset éri, hogy ilyen nép körében születik, akkor csak úgy tehet +eleget a saját törvényeinek, ha keresztültöri a nemzeti korlátokat. + +A titkár e szavaknál oly bosszúsan tekintett maga elé, mint valaki, aki +érzi, hogy őt súlyos baleset érte, aztán azonban oly elszántan emelte +föl a fejét, mint valaki, aki kész valamit összetörni. + +Sturz Bandi az esperes mellett ült és félfüllel megneszelte, hogy +költészetről van szó. A főkapitányt ekkor hirtelen megcsapta a költői +ihlet, fölugrott és verses pohárköszöntőt rögtönzött, hogy éljen a +titkár – aki itt jár – és tudja, mit vár – Varjas vidéke, – áldás, béke +– és így tovább. Bakai derült érdeklődéssel hallgatta. + +– Ön Browningra emlékeztet engem, a csodálatos angol költőre, aki arra +használta a rímet, hogy prózát fejezzen ki vele… + +– Hát tudja, nagyságos uram, – mondta Sturz Bandi a virginia-szivarja +mellől, – én úgy vagyok vele, hogy tőlem az ördög elvihetné akár az +egész magyar literaturát. + +Megjegyzendő, hogy a főkapitány ezt szerénységből mondta, mert úri +dolog, ha valaki leszólja azt a mesterséget, melyben ő maga is remekel. +A titkárt azonban igen kellemesen lepte meg a főkapitány radikális +álláspontja és bátor szókimondása. Nem is hitte volna, hogy ebben a +fészekben ilyen intellektuális koponya találkozzék… Összekoccintotta +poharát a Sturz Bandiéval. + +A bankett különben nem volt sikerültnek mondható. Budapest és Varjas +géniuszának első ölelkezése hideg és erőltetett volt. Préglyné legalább +rosszul mulatott, talán életében először. Pedig megpróbált minden tőle +telhetőt, hogy föltüzelje az érdekes idegent. Próbált naivnak lenni, még +kenyérgalacsint is dobott a titkár orrára, próbált démoni módon +szenvedélyesnek lenni, miközben úgy szívta a fogát és villogtatta a +szemét, mint egy spanyol bolero-táncosnő, végül még hideg és előkelő +tartózkodással is próbálta ingerelni, – de minden hiábavaló volt, ennek +az embernek az izlését nem lehetett kitapasztalni. + +A titkár a délutáni vonattal hazautazott. Sturz Bandi, a polgáriskolai +igazgató és a Szent László-patikus kísérték ki a vasúthoz. Az igazgató +úr útközben szerette volna a kormány figyelmét az ellene folyó méltatlan +hajszára fölhívni, a boldogtalan gyógyszerész azonban minduntalan az ő +repülési kísérleteiről fecsegett és így a két szívós férfi egymásba +gabalyodott, mint két horogzsinór. A titkárt különben az összes +varjasiak közül Sturz Bandi érdekelte leginkább. + +– Ebben az országban sok kulturális nyersanyag terem, – mondta, – emberi +értékeket azonban csak akkor fogunk produkálni, ha ammorális magaslatról +szemléljük társadalmi evoluciónkat. Az intellektuális embereknek ezért +össze kellene fogniok. + +Sturz Bandi igazat adott neki. A titkár végül megkérdezte, hogy van-e +abszint a vasúti korcsmában. De ott csak szilvóriumot mértek. + +A fővárosi kultura nem állott meg hódító útján, hanem újabb és újabb +úttörőket küldött Varjasra. Másnap már előkelő fővárosi írók érkeztek, +akik könyveket kínálgattak részletfizetésre. Aztán egy pesti kereskedő +jött le, az kibérelte Szávics borbély fél boltját a főutcán és amerikai +versenyárúházat rendezett be, ahol képeslapokat, meggyfaszipkákat, +gyűszűtartó kis kagylóhajókat és üvegkorálokat árult. Néhány nap mulva +egy háromtagu fővárosi zóna-bohém-orfeum akart bemutatkozni a Trombitás +termében. Az érdekesnek ígérkező előadást azonban nem lehetett +megtartani, mivel a nézőtéren csak hárman jelentek meg, az öreg fekete +elefánt, a helybeli szerkesztő és Sturz Bandi. (Az utóbbi kettő persze +tiszteletjegyet követelt.) Varjas látszólag még nem érett meg arra, hogy +méltányolni tudja a művelődés nemes fényűzését. Látszólag, mondom. A +valóságban az alvó szűz már ébredezett, aztán hirtelen nagyot ugrott, +mint az alamuszi macska. + +Csoda történt, Budapest megindult és ijesztő közelségbe jutott +Varjashoz. Tegnap még egynapi járóföldre esett a főváros, ma már a gyári +kéményei ott füstölögtek a kálvária tőszomszédságában. Az új vasút úgy +működött, mint a csillagász messzilátója, és az idegen planéta óriás +képe nyugtalanítóan ragyogott Varjas egén. Szinte látni lehetett hosszan +elágazó házhegyeit, foszforeszkáló lámpasorait, fekete és rejtélyes +utcacsatornáit. A varjasiak azon vették észre magukat, hogy Budapest +forró párája elborítja városukat, rettenetes vonzó ereje magába +szürcsöli és elnyeli Varjast, mint az osztrigát. Az embereken valami +furcsa láz vett erőt. Mindig Budapestről beszélgettek. A férfiak, ha +mulatós kedvük volt, vagy ha unatkoztak, bezónáztak a városba, az +asszonyok pedig egy pár keztyü kedvéért is fölkapaszkodtak a vonatra. +Ami pénz, jókedv és munkaerő termett Varjason, az mind Budapest felé +hömpölygött, mint a folyóvíz a tenger felé. A cselédnép köréből egész +népvándorlás indult meg; olcsóbb bérért is elszegődtek a fővárosba; ott +legalább tudták, hogy mit kezdjenek a kimenőjükkel. A csinos +májszterleányok mind arról kezdtek ábrándozni, hogy jó volna bejutni +valamelyik fővárosi üzletbe, színházi kórusba vagy kávéházi pénztárba. +Jobb, mint egy goromba férj törvényes cselédjének lenni. A +parasztasszonyokra is átragadt a láz. Egész kofavonatok vitték őket +Pestre és a fővárosiak nem is sejtették, hogy a keményített szoknyáju +menyecskéket, akik puttonyok és kosarak alatt görnyedve lebzselnek a +városban, valami divathóbort vonzza hozzájuk. Ennek a kofadivatnak az +lett a következménye, hogy a fővárosban olcsóbb volt a topolysági +baromfi és gyümölcs, mint Varjason. + +Varjas máról-holnapra megkopaszodott, kiszáradt, megmerevedett. A +varjasiak maguk nevetséges kis fészeknek kezdték tekinteni városukat, +afféle elmaradt Mucsának. Leszólták, kicsinyelték, cserben hagyták. +Budapestet varjasi mértékkel mérték, Varjast pedig budapesti mértékkel. +A fordított messzilátón keresztül nézték városukat és még kisebbnek +látták. A főutca hatalmas polgárházai ócska kis barakkokká lettek, a +varjasi előkelőségek pedig fontoskodó filiszterekké töpörödtek. Varjas +nem volt többé külön város, hanem egy házrakás, melyben Budapestről +kiszorult emberek tanyáztak. + +A Fehér páváék régóta sejtették, hogy a vasút ártani fog üzletüknek, +arra azonban, ami azután történt, mégsem voltak elkészülve. Az történt +ugyanis, hogy az üzlet forgalma egy csapásra megszünt. Az őszi vásár +teljesen csütörtököt mondott. Az elegáns kelme-ifjak ott állottak a +polcok mögött, tétlenül és unatkozva, Manliusz úr pedig ráért egész nap +Klopstockot olvasni az üveges ketrecében. Ha egy-egy régi vevőjük mégis +betévedt, úgy megrohanták, hogy ijesztő volt. Egypárszor szó volt róla, +hogy csökkenteni kellene a személyzet létszámát. Egy-két segéd és egy +tanonc elvégezhetnék a munkát. Ábel Pál azonban hallani sem akart erről. +Ő nem az az ember, aki kapitulál. Fölemelt fejjel, meghatott, enyhe +méltósággal járt föl-alá a boltjában. Most többet és bizalmasabban +beszélgetett az embereivel, mint annak előtte, és egészben véve úgy +viselkedett, mint Napoleon a száznapos uralom idején. Talán olyasmiben +bízott, hogy a varjasiaknak előbb-utóbb csak meg fog jönni az eszük. Ő +ugyanazoktól a gyárosoktól rendelte áruit, mint a pestiek, készpénzzel +fizetett, kevesebb költséggel dolgozott, tehát kisebb árakat is +szabhatott, mint azok odafönn. A varjasiaknak azonban nem jött meg az +eszük, hanem többre becsülték a pesti kelmekirály pófliját, mint a fehér +páva elsőminőségü áruját. Pál úrnak az egész őszi raktára a nyakán +maradt, de azért nem vesztette el a szívét, hanem nagyszabásu +rendeléseket tett télire. + + + + +VII. + +Egy ködös őszi napon nagy meglepetés érte Ábel Mariskát. Édesapja ebéd +után megvárta, míg Viola néni kimegy a konyhába, aztán hirtelen így +szólt: + +– Ma rólad beszélgettünk… Valaki volt ma nálam az irodában… Egy kérő… + +A leány arca vérvörös lett. Ijedten tekintett édesapjára. + +– Toll Jenő, a fekete elefánt fia, – folytatta az apa. + +Mariska egy pillanatig azt hitte, hogy édesapja bolonddá akarja tenni. + +– Toll? Képtelenség! + +A fehér páva vállat vont. + +– Ez már a te dolgod… Én ebbe nem is akarok beleszólni. Annyit igértem +neki, hogy fölemlítem előtted. + +Azzal fölkelt, hűvösen homlokon csókolta Mariskát, mint étkezés után +mindig, és bement a sárga szobába ujságot olvasni. + +Mariska úgy érezte, hogy súlyos sértést követtek el rajta. Még az +édesapjára is haragudott. A fekete elefánt fia – miféle ízetlenség ez? + +Estefelé azonban megint szóba került a dolog. A leány sétáról jött haza +és az édesapja, aki a bolt előtt várta, beszólította az üvegketrecbe. + +– Ülj le egy kicsit! – mondta. + +Mariska leült a régi viaszvászon diványra, az apja pedig a forgó széken +helyezkedett el. Egy nagy papirvágó ollót tartott a kezében és olyan +figyelmesen nézegette, mintha most látna életében először ilyen +szerszámot. + +– Arról a reggeli dologról akarok veled beszélni, – kezdte a fehér páva. +– Meg kell neked mondanom, hogy nagyon szeretném, ha biztosítva látnám a +jövődet… Az ember nem tudja manapság, hogy mit hoz a jövő… Különösen +kereskedőnél nem lehet tudni… Nekem nagy raktárom van, ha jól megy az +üzlet, akkor az pénz, de ha nem jól megy, akkor – – + +Mariskán hidegség borzongott végig. A fehér páváék megszokták, hogy a +családban soha se beszéljenek pénzről és Mariska most úgy érezte, mintha +édesapja gyöngédtelen, sőt kegyetlen volna. Pál úr is ilyesmit +érezhetett, mert restelkedve lesütötte a szemét, de azért makacsul +beszélt tovább. + +– Súlyosbítja helyzetemet, hogy Viola örökrészét máig sem fizettem ki, – +ő sohasem követelte, – és Péter is részes még az üzletben… És még +valamit kell elmondanom. Jövő hónapban lesz a képviselőválasztás és Toll +Jenő föl fog lépni… + +– Péter bácsi ellen? – pattant föl tüzes haraggal a leány. + +Hogy Varjason valaki föl merészeljen támadni Péter bácsi ellen, az a +leggaládabb merénylet volt, melyről Mariska életében hallott. Toll Jenő +vagy gonosz ember, vagy hóbortos. Pál úr azonban leánya nagy +megdöbbenésére sokkal higgadtabban ítélte meg az esetet. + +– Toll Jenőnek sok híve van a városban, a májszterek pedig valósággal +rajonganak érte… Most különben is furcsa időket élünk. Fiatal erőket, +munkás férfiakat kívánnak. Igaz is, hogy Péter az utóbbi időkben alig +tett valamit a kerületért. + +Mariskának fájt ez a megjegyzés. + +– No de mégis – olyan jó ember! És egy Toll Jenő! – mondta +méltatlankodva. + +– Toll azt mondja, hogy semmi személyeskedés nem vezeti. Ő tiszteli és +szereti Pétert. De ha fölajánlják neki a jelöltséget, akkor el kell +fogadnia, mert neki kötelességei vannak a szülővárosával és a saját +jövőjével szemben is. Azt mondja, ha elfogadnád ajánlatát, akkor a +képviselőség mintegy a családban maradna, akármelyik kapná meg a +többséget, a másik könnyű szívvel belenyugodhatnék… + +A fehér páva zavart kis szünetet tartott, miközben a nagy ollóval +hajszálvékony szeleteket vágott le egy papirlapról. Majd újból +megszólalt: + +– Akárhogyan vegyük is a dolgot, az a Toll Jenő valaki. Sokat tanult, +kiváló munkaerő és ha bejut a képviselőházba, nagy karriért is csinálhat +még. + +Mariska elszomorodva hallgatta édesapját. Nem is magát sajnálta, inkább +az öreget. Hej, hová lett a fehér páva régi büszkesége? Nagy, igen nagy +bajok lehetnek a főkönyv körül, ha Ábel Pál ilyen méltányos hangon +beszél a fekete elefánt fiáról! + +Pál úr ekkor hirtelen fölkelt és szokatlan hévvel csókolta meg a +leányát. Hiszen ő is szégyenletesnek találta ezt a dolgot. Olyanformán +érezte magát, mint az egykori nagy ausztriai császár, aki rábeszélte a +leányát, hogy legyen felesége egy korzikai fiskális fiának. + +– Most eredj és gondolkozzál azon, amit hallottál, – mondta a belső +megindulástól fojtott hangon. + +És Mariska gondolkozott. Miután első fölháborodásának hullámai +elsimultak, gondolatainak forgatagából lassankint egy vidám, ravasz és +egészen asszonyi ötlet bukkant föl. Az elefántfi őt feleségül akarja +venni. Az ajánlatával bizonyos hatalmat adott Mariska kezébe. Mariska +nem akar hozzámenni, – dehogy akar! – de miért ne használja a hatalmát +arra, hogy megmentse a jó Péter bácsi képviselőségét? + +Másnap reggel így szólt az édesapjához: + +– Gondolkoztam azon, amit mondtál, de nem tudok magammal tisztába jönni… +Hiszen én alig ismerem Toll Jenőt, éppen csak hogy kétszer-háromszor +beszélgettem vele… + +A fehér páva megkönnyebbülten lélegzett föl. Most már egészen jól indult +a dolog. + +– Egyelőre ő sem kíván egyebet, mint hogy a házunkhoz járhasson… Ha +aztán kiismeritek egymást, akkor – nos igen, akkor még elválik, hová +vezet a dolog. + +Toll Jenő másnap este jött el első ízben. Rendes vizitelő időben nem +jöhetett, mivel el volt foglalva a vasútépítéssel. A fehér páva +megtisztelte azzal, hogy kinyittatta neki a parádés lépcsőházat. Midőn a +vendég rálépett az első garádicsra, már azt beszélték az alsóvárosban +meg a felsőben, hogy a fekete elefánt fia eljegyezte Mariskát, a +lakodalom februárban lesz, az öreg páva harmincezer forint készpénzt ad +a leányának, a ruhákat már varrja Tusóczky kisasszony, Pesten fognak +lakni és Viola is hozzájuk költözködik, mivel Mariska tudvalevőleg +semmit sem ért a háztartáshoz. + +Mindez persze csak pletyka volt. Mariska udvariasan, de némi előkelő +tartózkodással fogadta a látogatót. A mérnök szerényen, sőt kissé +alázatosan viselkedett. Toll Jenő régebbi izetlenkedései nem kerültek +szóba, valami hallgatag megállapodás folytán úgy állottak szembe +egymással, mintha újból akarnák kezdeni ismeretségüket. Másnap este +megint eljött és ekkor egy csapásra megváltozott az egész helyzet. Viola +néni tapintatosan kitipegett a szobából és a mérnök ekkor levetette az +álarcát. + +– Az édesapja bizonyára megmondta, hogy minő szándék hozott ide? + +– Megmondta, – hagyta rá a megszeppent leány. + +– Tehát remélhetek? – kérdezte egy csepp irónikus pátosszal a hangjában +a mérnök. + +Mariska elpirult és vállat vont. + +– Nem tudom, mit mondjak erre… + +De aztán egyszerre megjött a bátorsága. + +– Egyelőre nem jól indul a mi dolgunk! – mondta. + +– Nem jól? + +– Maga keserűséget akar szerezni egy embernek, akit nagyon szeretek, +Péter bácsinak… + +– A jelöltségemmel? + +A mérnök elmosolyodott és élesen tekintett a lány szemébe. + +– És ha nem lépek föl, akkor hozzám jön? + +Most már Mariska is mosolygott, még pedig meglehetős kacéran. + +– Ha nem lép föl, akkor tudni fogom, hogy jó ember és hogy áldozatra is +képes… Elégedjék meg most ennyivel. + +Már olyasmit képzelt, hogy megnyerte a játékot. + +– Ugy-e, nem bántja meg azt a jó öreg urat? – kérdezte halkan és +melegen. + +A mérnök még egyre mosolygott. + +– Legyen maga is jó és áldozatkész és számítson az én hálámra. + +Aztán egyszerre, váratlanul és minden bevezetés nélkül elkövette a +merényletet. Megcsókolta Mariskát. Még pedig a száján. Az arcátlansága +annyira zavarba ejtette a leányt, hogy sem védekezni, sem kiáltani, sem +gondolkozni nem tudott. + +Mire föleszmélt, Toll Jenő krétafehér arccal, az indulattól remegve +állott előtte. + +– Bolond vagyok! – mormogta. – Kérem, dobasson ki! Én nem tudok itt +udvariasan fecsegni, mikor minden csepp vérem tüzel és tajtékzik… +Haragszik? Igazán nem bánom! Én most úgyis elmegyek és összetörök +valamit, vagy leiszom magamat, vagy agyonlövöm magamat… + +Az ablakhoz ment és a homlokát nekiszorította az üvegnek. Majd hirtelen +sarkon fordult. Az arca piros volt és ragyogott a szerelmes +gyöngédségtől. Nem mondott semmit, csak összekulcsolta a két kezét és +hosszan nézte Mariskát. + +Ekkor belépett Viola néni. + +– Már a Veron is megbolondult, – mondta mélységes fölháborodás hangján. +– Pestre akar menni. + +Toll Jenő ekkor elbúcsúzott a hölgyektől és elment. + +– Mit mondott a mérnök? – kérdezte vacsoránál Ábel úr. + +– Tiszteletét küldi, – válaszolt Viola néni. + +Mariska nem szólt semmit. + +Egypár napig nem mutatta magát az elefántfi és Mariska hajlandó volt azt +hinni, hogy a történtek után egyáltalában nem mer többet eljönni. +Rosszul ismerte azonban emberét, mert az, Pál úrnak régebbi meghivásával +élve, a legközelebbi szombaton eljött a fehér páváék zeneestélyére. +Ezzel mintegy az összegyült rokonság védelme alá helyezte magát. +Szmokingkabát és fehér keztyü volt rajta, ami Ábelékat némileg +megdöbbentette, de jól is esett nekik. Mikor egy pillanatra Mariska +mellé tudott férkőzni, fojtott hangon így szólt hozzá: + +– Nem kérek pardont, de becsületszavamra igérem, hogy _az a dolog_ nem +fog többet megismétlődni. Vigyázni fogok magamra. + +Miután nem kapott választ, egyedül elvonult a homályos ablakfülkébe, +honnan profilban láthatta a zongora mellett ülő leányt. + +Az este Beethovent játszották. A zene megint Mariskára volt a legnagyobb +hatással. Megmámorosodott a saját játékától és különös, laza +gondolatképek kezdtek az öntudatán keresztül vonulni, mint lágyan szálló +felhők a tüzes tavaszi égen. Nem nézett föl a hangjegyeiről és mégis +látott mindenkit, aki a két gyertyával megvilágított szobában volt. +Péter, Miklós, Manliusz és a nénik mozdulatlanul könyökölnek a +karosszékekben. Nem tudnak egymásról, hanem kéjesen elmerülnek és +tehetetlenül ellágyúlnak a forró akordok özönében, mint gyíkok a +napfényben. Csak egy ember van a szobában, aki éber és erős, aki lát és +gondolkozik. A fekete elefánt fia. A két szeme a homályos sarokból +Mariska felé foszforeszkál. Az ő acélos energiája könnyedén visszaveri +Beethoven támadását, sőt kedve telik benne, hogy játsszék a pátétikus +hangulattal, mint a gyermek a megdagadt patakkal, midőn papirhajókat +bocsát rá. A kis hajók egymásután eljutnak Mariskához és valamennyinek +egyforma a terhe: egy csók emléke, mely olyan, mint a vérvörös +szegfűvirág. A leány megriad, összeráncolja szemöldökét és indulatosan a +zongora fölé hajlik… Egyszerre rápisszen az édesapja, mint a ragadós +csikóra – lassabban! + +Később teához ültek. A nők – szokásuk szerint mind a hárman egymás +mellett ültek – csökönyösen hallgattak, csak a férfiak beszélgettek. +Ekkor megint nyilvánvalóvá lett, hogy mennyire különbözik a mérnök +természete az Ábel urakétól. A merészségével, az önbizalmával és a +mozgékonyságával olyanformán festett közöttük, mint valami húsevő állat +a kérődzők között. Beszédközben fölemlítette, hogy tegnap jött vissza +Boroszlóból, holnap pedig két napra Bécsbe megy. + +– Mit csinál ott? – kérdezte Pál úr. + +– Pénzt csinálok, – válaszolt mosolyogva a mérnök. + +A három Ábel-testvér tehetetlenül nézett össze álmodozó nagy siementhali +szemével. Pál úr négy hónap óta készült már Brünnbe, ahol elég fontos +dolgai lettek volna, Miklós bácsi vagy huszonöt esztendő óta biztatta +magát, hogy egyszer mégis csak el kellene megint menni Bécsbe… De ha ők +utazni akartak, akkor mindig közbe jött valami. + +A fekete elefántfi egészben véve jobban imponált a fehér páváéknak, mint +ahogy azt arisztokratikus gőgjük bevallotta. Csak Miklós bácsi találta +ellenszenvesnek és közönségesnek. Búcsúzáskor oda is sugta Mariskának: + +– Te, nekem nem tetszik az a specerájos! + +Etelka néni azonban ezt sugta hugának: + +– Nagyon, nagyon kedves ember! + +Meg kell állapítanunk, hogy egyikük sem volt elfogulatlan a mérnökkel +szemben. Miklós bácsi lelke mélyén, ott, ahol az öntudatlan régiók +kezdődnek, meleg és édes vonzalom élt Mariska iránt, neki tehát +kellemetlen fráter volt minden ember, akit kombinációba hoztak a +leánnyal. Etelka néni lelkének mélyebb rétegeiben azonban gyanakvó +féltékenység lappangott és neki ezért rokonszenves volt minden ember, +aki Mariskának udvarolt. + +A napok ijesztő gyorsan peregtek tovább. Az elefántfi sürűn látogatott +el a páváékhoz. Többnyire azzal állított be, hogy Pál úrral volna +beszédje, mivel azonban Pál úr napközben az üzletet strázsálta, melynek +polcai körül mostanában szinte kísérteties csend honolt, a mérnök +rendesen „egy pillanatra“ letelepedett a hölgyek mellé. A ravasz Viola +néni aztán mindig talált valami ürügyet a konyhában vagy a spájzban, +hogy magukra hagyhassa a fiatalokat. + +Toll Jenőnek igen különös módszere volt az udvarlásban. Nem vetemedett +ugyan több tettlegességre, de azért úgy bánt Mariskával, ahogyan könnyü +sikerekhez szokott férfiak szoktak bánni, nem is leányokkal, hanem csak +bizonyos asszonyokkal. Szerény és alázatos volt, amellett azonban +állandóan jelezte, hogy mennyi szenvedést okoz neki az önuralma. +Mariskának úgy rémlett olykor, mintha lánc-zörgést hallana; valahol egy +éhes vadállat rázta békóit. Sok nő ezt érdekesnek találja. A mérnök úgy +tudott rajta végignézni, hogy a leány elpirult, behúzta a lábát a ruhája +alá és még azt is szégyelte, hogy a karja a könyökéig meztelen. Olykor, +ha közömbös dolgok forogtak szóban, Toll hirtelen félbeszakította +önmagát. + +– Ostobaságokat beszélek! Nekem most máson, egészen máson jár az eszem! + +A szeme ilyenkor tüzet szórt. + +És így tovább. Ki kellett volna kergetni. Meg kellett volna mondani az +édesapának, hogy ne eressze többet ide. De ehhez nem volt ereje a +leánynak. Nem merte az öreg urat ilyen hirtelen kiábrándítani titkos +terveiből, de nem is tudta volna megokolni kívánságát, mert hiszen a +mérnök nem bántotta meg egy szóval sem. A dologban éppen az volt a +furcsa, hogy ez a cédamosolyu és sikamlós nyelvü férfi a polgári +tisztességet képviselte, mert hiszen annak rendje-módja szerint +feleségül akarta venni a leányt. A másik, a báró, nem akarta feleségül +venni, az ő vonzalma a nénik szemében bűnös és veszedelmes merénylet +volt, pedig a csillagok tiszta magasságában állott Toll Jenő érzelmei +fölött. De ki érti meg az ilyet? + +Az esős idő megint elmult, csodaszép őszi ég mosolygott a melankólikus +tájék fölött. Mariskán akkoriban valami nagy, fájdalmas nyugtalanság +vett erőt, mint a megkésett vándormadáron. Toll most már mindennapos +lett a fehér páváéknál és a vágyai úgy röpködték körül a leányt, mint +egy közeli tűzvész szikraesője. Mariska akkor is érezte perzselő +hatásukat, ha magában volt. Egyszer aztán, éjjeli félálmában, rajtakapta +magát egy bűnös gondolaton. Toll Jenőnének lenni, nem, az nem volna +kivánatos; de egyszer elkábulni és elkárhozni Toll Jenő csókjai alatt… A +leány fölriadt. Ki védi meg őt önmagával szemben? Az édesapja, Viola +néni és a többiek? Csupa vadonat idegen ember, akikkel beszélni sem igen +tud. Csak ott, az ébenfaszekrény titkos méhében pislákol valami rokon +tűz a megsárgult papir között. Mariska fölkelt, előkereste Lihnovszka +leveleit és hosszu idő multán megint olvasni kezdett bennük. Aztán +könnyezve kért bocsánatot Ochsenfurth-Pankotaytól, mert a két alak már +egészen egybeolvadt a fantáziájában. + +Aznap, mikor a télire való fát hordták Ábelék házába, bekövetkezett a +„bukás“. Váratlanul jött, pedig előrelátható volt, mint az alámosott +part beszakadása. Mariska az ablakban állott és a csipkefüggönyön +keresztül az utcára bámult, ahol mohos bükkfa-hasábokat dobáltak le a +szekérről. A mérnök nesz nélkül belépett a szobába, Mariska mellé állott +és egy idő mulva, mintha csak megérezte volna, hogy ütött az ő órája, +gyöngéden magához ölelte a leányt. Mariska nemcsak eltűrte, de vissza is +adta a csókját. Ezeknek a csókoknak bűnös és keserü zamatjuk volt; nem +is Mariska csókolódzott Toll Jenővel, hanem egy nő egy férfival. Viola +néni azonban, aki éppen akkor a szomszéd szobában motoszkált, egyszerre +orgonahangokat hallott és mirtuszillatot érzett. Az örömtől könnyezve +sietett le Pál úrhoz az üzletbe. Tíz perc mulva már tudta az egész bolt, +a magazin és a mosókonyha is. Mindenki megkönnyebbült, mintha valami +nagy veszedelem mulott volna el a háztól; az egész város ugyanis már jó +ideje elfogadta és megáldotta ezt a frigyet és kimondhatatlan +kellemetlenség lett volna belőle, ha Mariska rácáfol a közvéleményre. + +A fehér páva fölment a lakásba, hogy megölelje leányát. Méltóságosan +viselkedett, bár alapjában véve nagyon el volt lágyulva. + +Mariska elkényszeredetten mosolygott. Ő tehát most menyasszony. A fekete +elefánt fiának menyasszonya. Hogyan jutott ide? Mindegy. Ebből a +veremből nem fog többet kijutni. + +Toll Jenő is mosolygott. Ő különben kezdettől fogva biztos volt benne, +hogy az ő taktikája ezúttal is be fog válni. Ez is a főváros győzelme +volt a vidék fölött. A naiv és forróvérü vidékiekkel, legyenek azok +üzletfelek, választópolgárok vagy leányok, azt csinálja a fővárosi +ember, amit akar. Igaz különben, hogy a mérnök nagyon örült a +győzelmének, mert Mariska egyebek közt tetszett is neki. + + + + +VIII. + +A fekete elefánték vacsorára hívták az egész pávafrekvenciát. Ez a +vendégség olyan volt, mint két ellenséges törzs békeünnepe. Az öreg +Tollék nem is tudták eltitkolni, hogy nagyon imponál nekik az előkelő +szomszédság és a vacsorát izgatott sütés, főzés, surolás és meszelés +előzte meg. + +Toll Jenő szükségesnek tartotta, hogy előre is leszállítsa a +menyasszonya igényeit. + +– A szüleim jóravaló, de puritán egyszerüségü emberek. + +Valóban nem is lehetett megérteni, hogyan fér el annyi puritán abban az +egy-két sötét patkánylyukban, mely a boltjuk mellett volt. A lakásba az +üzleten keresztül kellett bemenni és a rettenetes hering- és +petroleum-szag ottbenn is érzett. Az apa ágya az ebédlőben állott, mára +azonban deszkákkal leterítették és tálaló asztalnak használták. +Megjegyzendő, hogy Tollék vagyonos emberek voltak és tisztességes lakást +is tarthattak volna, a dolog azonban nem a pénzen fordult, hanem azon, +hogy az öregek – mint Jenő mondta – puritánok voltak. + +A mérnök édesanyja kicsi és szertelenül elhízott asszonyság volt. Szinte +meglepően hasonlított az urához. Tíz esztendei pihenés után ma megint +fűzőt vett magára, hogy beleférjen a bordó atlaszruhájába. Az erős +fűzésnek az lett a következménye, hogy alig tudott hápogni és hogy +termetének egyes részletei, melyeknek a természet más elhelyezést szánt, +most mind a nyaka körül találkoztak. Ez az asszony évek óta nem jutott +már hozzá, hogy kimenjen az utcára, mivel az üzlet, a háztartás és egész +csapat féktelen gyerek igénybe vette minden idejét. Az öreg elefánt +ugyanis nem törődött sem a boltjával, sem a családjával, ő egyáltalában +csak boltzáráskor szokott otthon megjelenni, hogy zsebretegye a napi +bevételt. A feleségének és a gyermekeinek sohasem adott pénzt, egy +krajcárt sem, „mivel biztosan úgyis eleget lopnak a kasszából“. És +Tollné asszonyom tényleg az egész háztartását abból tartotta fenn, amit +az ura háta mögött ki tudott csenni a pénztárból. Jenő fiát is ilyen +pénzen iskoláztatta. + +Tollné a boldog izgalomtól nevetve és pipacsvörös arccal fogadta +vendégeit. Balassagyarmat vidékéről való volt és palócosan beszélt. Két +kézzel megragadta Pál úr jobbját és Miklós bácsira mutatván, így szólt: + +– Á mágá batyja? + +Az izgalom annyira elhomályosította a tekintetét, hogy eleintén Violát +nézte a menyasszonynak. De aztán hamar bocsánatot kért a tévedéseért. + +– No né, hát nem ezt az öreget véltem lyánynak? + +Péter bácsit már régebbről ismerte. Vele egykor a győri marhavásáron +találkoztak. (Ahogyan ő a marhavásár szót kiejtette, azt nem lehet +visszaadni a magyar ábécé betűivel.) + +A vacsora nagyszabásu volt. Rántott hal, töltött káposzta, sült malac és +pulyka, rántott csirke, az uraknak kapros rétes, a nőknek marcipán és +madártej. Annyi volt, hogy egy cug baka jóllakhatott volna. Tollék +valamennyien nagyétü emberek voltak és a konyhára sohasem sajnálták a +pénzt. Abból az igazságból indultak ki, hogy a munkásembernek sokat kell +ennie és a jó étvágyban mintegy a polgári derekasság ellenpróbáját +látták. + +A háziasszonyt lealázta és fölháborította Ábelék mértékletessége; úgy +érezte, hogy a háza örökre meg lesz bélyegezve, ha legalább néhányan a +vendégei közül meg nem rontják a gyomrukat. Hogy ezt a kívánatos célt +szolgálja, könyörgésre, ravaszkodásra, sőt erőszakoskodásra fogta a +dolgot, hogy no még egy darabkát, – és boldog volt, ha egy-egy falatot +valakinek tányérjára lophatott. + +Az öreg elefánt a vacsora elején föltünően szófukar és borongós volt, +mintha nagy bánat nyomná a szivét. Valamit forgatott az elméjében. Hogy +micsodát, az kitünt a sült malacnál, mikor is fölemelkedett székéről és +a félelemtől rikácsoló hangon felköszöntötte a szeretve tisztelt +jegyespárt. Miután elmondta a pohárköszöntőjét, nagyon megkönnyebbült és +olyan jókedvü lett, mintha nagy veszedelemből szabadult volna. De ekkor +meg a fehér páva merült zord hallgatásba. Magába mélyedve +gondolat-vadászatra indult. Ő is csak akkor nyerte vissza lelki +egyensúlyát, miután már ékes szavak kíséretében a Toll-családra ürítette +poharát. + +Most már világos volt, hogy Péter bácsin a szólás sora, de neki könnyü +volt, mert volt egy kész beszédje a magyar emberről, aki fehér asztal +mellett sem feledkezik meg mindannyiunk édesanyjáról, a hazáról és ezt a +beszédet épp oly szívesen hallgatták eljegyzési lakomákon, mint +keresztelőkön. Mialatt még a képviselő megható és férfias pátosza +zengedezett az asztal fölött, a szomszéd szobából bősz üvöltözés és +dobogás hallatszott be. Olyan félelmetes hangzavar volt, mintha a +pusztai bika védekeznék a farkascsorda támadása ellen. Odaát vacsoráztak +az ifju Toll-csemeték, több specerájos-tanonc társaságában. Az öreg +elefánt baljóslatu arccal kezdett fülelni és miután sokatmondó +pillantásokat váltott élete párjával, döngő léptekkel átment az +ifjusághoz. Valami éles csattanás hallatszott az ajtón keresztül, aztán +csend lett. Toll uram visszajött megint, a szeme úgy csillogott, mint a +jóllakott oroszláné. + +A vacsora valahára véget ért és a háziasszony szükségét érezte, hogy +elméleti visszapillantást vessen az egyes fogásokra, miközben +tiszteletreméltó szerénységgel leszólta saját főztjét és töredelmesen +bocsánatot kért Ábeléktől a szegényes vendéglátásért. Ezt természetesen +csak ravaszságból tette, hogy kihívja a hölgyek ellentmondását, mert +szó, ami szó, nagyon félt a nénik utólagos bírálatától, főleg az +Etelkáétól. + +Az öreg elefánt ekkor a jegyesek tervei iránt kezdett érdeklődni. + +– Ha házat akartok venni Pesten, tudok egy szépet a Ferencvárosban, egy +háromemeleteset, – mondotta. + +A Jenő fiához beszélt, de úgy nézett az öreg pávára, mintha tőle várná a +választ. Pál úr azonban csak rejtelmesen mosolygott. + +– Szép parádés lovakat is tudnék, ha hintót akartok tartani, – mondta +később és megint Pál úrra szegezte kicsi porcellánszemét. + +Az elefánték láthatólag olyasmit képzeltek, hogy Mariska hozománya fölér +egy aranybányával. Miklós bácsit dühbe is hozták a sóvár kezek, melyek +Ábelék pénzes szekrényét körültapogatták. Az öreg egész este föltünően +hallgatag volt, de most kibuggyant belőle a méreg. + +– Olyan szépen keres a mérnök úr, hogy már kocsitartásra is gondolhat? – +kérdezte kaján naivitással. + +A háziasszony, bár a nénikkel társalgott, fél füllel mégis odahallgatott +és most úgy elkezdett nevetni, mintha Ábel Miklós valami nagyon sikerült +élcet mondott volna. + +– Szépen keres a mérnök, akinek ilyen gázdág lyány a mátkája! – vágta +oda kedves és magyaros szókimondással. + +Toll uram addig-addig dícsérgette sajáttermésü sillerborát, míg +néminemüleg el nem ázott tőle. Ekkor fölébredt benne a Három rózsa-bálok +gavallérja és negédeskedni kezdett a hölgyekkel. Mariskának azt mondta, +hogy ő még ma is különb legény a Jenő fiánál és ha szép szerével +szabadulni tudna az oldalbordájától – haj, mi lenne akkor! Később +paprikás adomákat kezdett mondani. Ábelék sóbálvánnyá dermedten ültek az +asztal körül, Tollné azonban exploziószerü kacagásokkal fogadta a vastag +tréfákat. + +– Micsoda lókötő ez az én uram! – ismételgette őszinte elragadtatás +hangján. + +Mariska azalatt figyelmesen nézegette a háziasszonyt és a gazdát. Azokra +a torzképekre gondolt, melyeket egykor egy angol mesekönyvben látott. A +gyermekmese hőse, az eltévedt kisleány, idegen országba vetődik, ahol +minden embernek sertésfeje van. Kövér kis alakok a sertésemberek, a +szemük kicsi és alattomos, a szájukból rettenetes fogak meredeznek ki, +arcukon a hideg és kegyetlen falánkság kifejezése ül. A sertésemberek a +földet túrják gombák után. Semmi sem érdekli őket, csak az, amit meg +lehet enni. Kedélyes röfögéssel szaglásszák körül az idegen kisleányt és +őt is föl akarják falni. Ezek a Tollék afféle sertésfejü emberek. Még +Toll Jenő is, bár csinos férfinak nevezhető, ott viseli széles, piros +ábrázatán a kegyetlen falánkság bélyegét. Amit ő szerelmének nevez, az +is a brutális falánkság egy neme. Biztos, hogy meg fogja enni a leányt. +Máris lerágott róla mindent, ami előkelő és büszke volt rajta. Mariska +ezt érzi, szégyeli is, de nem tud már menekülni. Ha tudna, talán nem +akarna. Ez az ember bilincsekben tartja, ő csak sóhajtozik olykor, mint +az alvó a lidércnyomás súlya alatt, de erő nincs a tagjaiban. + + + + +IX. + +Megvolt a képviselőválasztás is. A mérnök ismételten megígérte, hogy nem +tesz egy lépést sem a jó Péter bácsi ellenére, ha azonban a nép bizalma +önként feléje fordulna, akkor természetesen nem térhetne ki előle. Végre +is mindennek van határa, a családi gyöngédségnek is. Egyébként nem +szeretett a menyasszonyával erről beszélni, azt mondta, a politika nem +nőknek való, Mariska pedig nem igen merte szóba hozni a dolgot, mert +Jenő újabban igen ideges volt, a leány pedig sokat vesztett hajdani +bátorságából. + +A májszterek mindenáron Toll Jenőt követelték. Ezek az emberek +te-tu-barátjai voltak a mérnöknek és a tűzbe is elmentek volna érte. +Egyáltalában különös volt, hogy mennyire megváltozott a varjasi +közönség. Úton-útfélen azt mondták, hogy Ábel Péter tehetetlen és +tudatlan ember, vén mihaszna, tőle meg kell szabadítani a várost. Fiatal +és bátor emberekre van szükség, Toll Jenőkre. A telkesgazdák között +ijedelmet okozott a hír, hogy Ábel Péter, ha újból megválasztják, +nyugdíjképes lesz és a képviselői nyugdíját pótadóba fogják kivetni. +Ettől a veszedelemtől meg kell szabadítani a várost. Az alsóvárosiakkal, +akik legújabban azt mondták, hogy ők szocialisták, elhitették, hogy Toll +Jenő meg fogja nekik szerezni a papok földjét. Az alsóvárosban pedig épp +úgy folyt az itatás a Toll-párt csapszékeiben, mint a felsővárosban és +senki sem tudta, hogy kinek a pénzén. Jenő legalább nem tudta. Ábelékkal +szemben többízben is hangoztatta, hogy únja ezt az egész alkotmányos +komédiát és ha Mariska nem volna, akkor most külföldre szöknék. Egyelőre +azonban az egész elefánthad állandóan ott járt-kelt a májszterek és a +gazdák között, esténkint Toll Jenő is megjelent egy-egy korcsmában, +riadó lelkesedést keltvén. + +A jó Péter bácsi méltóságosan és tehetetlenül tipegett ide-oda. Érezte, +hogy sarkantyus csizmája alatt süpped a talaj, de sokkal büszkébb volt, +semhogy elárulta volna aggodalmait. Jenőre nem haragudott, az +tisztességes fiu. Az öreg ismételten biztatta is, hogy csak tartsa fönn +jelöltségét, ez nemcsak joga, de talán kötelessége is önmagával szemben, +a varjasiak háládatlansága azonban megvérezte a szivét. Egyébként pedig +együgyü dolgokat beszélt, azt mondta, hogy neki csak tiszta szavazat +kell, ő nem ígér senkinek semmit és nem költ egy krajcárt sem, szóval ő +volt a világon a legkellemesebb ellenjelölt. + +A fehér páváék bizalmasai, a városi magisztrátus is, áthúzódtak Toll +Jenő táborába. Világos volt, hogy Ábelék maguk is a vejüknek szánták a +mandátumot. Az öreg urat alkalmasint azért léptették csak föl, hogy más +jelölt ne vessen szemet a kerületre. És ha nem így volna, akkor is +tanácsosabb a mérnök mellé állani, mert Ábelék a légynek sem tudnának +véteni, az elefánték azonban bosszuálló emberek. + +A választás eredménye alig lepett meg valakit, hacsak magát Péter urat +nem. Kitünt, hogy alig van pártja. Egypár régimódi ember szavazott csak +rá, afféle tubákos, paraplis, peckes járásu öregek, akiket gúnyos +derültséggel fogadott a Toll-párt. Délfelé Péter úr, két testvérének +rábeszélésére, elküldte a városházára lemondó-levelét. + +A varjasiak nagyon megörültek a könnyü győzelemnek, melyet önmaguk +fölött arattak. Mikor az elnök kihirdette az eredményt, olyan ujjongás +támadt a városháza előtt, hogy elhallatszott egészen a Fehér páva-házig, +melynek erkélyén Mariska állott. Később lobogó zászlók alatt és harsogó +zene mellett fekete sokaság hömpölygött az elefánték kis háza elé. +Jenőért jöttek, hogy elkísérjék a városházára. Mariska jól láthatta a +vőlegényét. Ragyogó arccal, födetlen fővel követte Sturz Bandit, aki +utat tört neki az ujjongó tömegben. A tömeg pedig megmámorosodott a +tulajdon nagylelküségétől és szinte fejedelmi ünnepléssel vette körül +választottját. Mintha Toll Jenő megválasztatásával az örök boldogság +kora virradt volna a városra. Az emberek, akik tegnap még közömbösen +mentek el a fekete elefánt fia mellett, most boldogok voltak, ha +megérinthették a ruháját. Az asszonyok pedig a virágaikkal együtt feléje +dobták a szivüket is. + +Péter bácsi azalatt csöndesen pipázgatott a Pálék sárga szobájában. Nem +volt nagyon szomoru, inkább csak csodálkozott az egész dolgon. A szalón +aranyfényü tükrében elgondolkozva nézegette saját magát. Az alakja most +másképp hatott rá, mint annakelőtte, kisebbnek, jelentéktelenebbnek és +némileg furcsának látta magát. Valami hiányzott erről az alakról, valami +külsőség, ami talán senkinek sem imponált annyira, mint magának Péter +bácsinak. Ő most egy megborotvált Mózes volt, egy lesoványodott Kinizsi +Pál, egy polgári ruhába öltöztetett Zrinyi Miklós. Tíz perc sem mult el +azóta, hogy kikiáltották Varjas új képviselőjét és a régi már úgy érezte +magát, mint egy leleplezett csaló. Ugyan miért is választották meg +hajdanában? Hiszen ő egy együgyü vén ember volt. + +Eszébe jutott, hogy jó volna otthon lenni. De nem mert kimenni az +utcára, attól félt, hogy az emberek utána kiáltanák az igazságot, hogy +csaló, csaló! Majd hazamegy, ha besötétedett. + +Az ajtóhoz ment és ott szemben találta magát Mariskával. A leány egy +pillantással megértette nagybátyjának lelkiállapotát. Gyöngéden +megcsókolta és szomoru mosollyal így szólt hozzá: + +– Péter bácsi, tudod-e, hogy mit beszélnek Varjason? Azt beszélik, hogy +te azért léptél csak föl, hogy a vőlegényemnek biztosítsad a mandátumot. + +Az öreg úr hálásan és boldogan mosolygott. + +Ami igaz, az igaz, a fekete elefánték nagyon kiaknázták könnyü +diadalukat. Az ujdonsült képviselő maga a fővárosba sietett, de annál +jobban szállták meg Varjas városát a többi elefántok. Az egész család +úgy viselkedett, mintha évek óta nagy igazságtalanság történt volna +velük, amelyért most végre elégtételt kaptak. Az öreg Toll volt a +közjogi örömapa. Most már hétköznap is hosszu fekete kabátban járt, az +utca sarkán politikai előadásokat tartott, a városházán mindenkit +letorkolt és azt követelte a tisztviselőktől, hogy benne valami fölöttes +hatóságfélét tiszteljenek. A kiskoru Toll-csemeték is igen +kidüllesztették a mellüket. Az ő lelkesedésük oly nagy lendületet vett, +hogy nem tudták megállítani a választás után sem és valóságos +eretnek-üldözést indítottak minden gyerek ellen, akinek apja +Ábel-pártiság gyanujában állott. Úgy nekibátorodtak, hogy most már helyt +mertek állani ősi ellenségeikkel, a városi pandurokkal és +szőlőcsőszökkel szemben is, megfenyegetvén őket, hogy képviselő-bátyjuk +majd elcsapatja őket. Még a Tollék parasztcselédje is kényesebben +riszálta mostanában a százráncu szoknyáját. A varjasi májsztereket igen +felbőszítették ezek a dolgok. Ki is jelentették, hogy nem szavaznának +Toll Jenőre, ha újból kellene választaniok. És a májszterek megint +tüntető szívességgel köszöngettek Péter bácsinak, ami fájdalmas, de +jóleső elégtétel volt az öreg úrnak. + +A következő vasárnapon Toll Jenő eljött Varjasra és ellátogatott a +páváékhoz. Ekkor szóba került az esküvő napja. Maga a leány hozta szóba, +egy igen óvatos célzás alakjában. A képviselő azt mondta, hogy ő is +szeretné, „ha a dolog végre rendbe jöhetne“. Mariska nem értette +egészen, hogy minek kell még rendbe jönnie, hiszen ők ketten már +tisztában voltak egymással; másnap azonban derengeni kezdett előtte a +homályos szavak értelme. Hétfőn délben ugyanis eljött az öreg elefánt és +bezárkózott az öreg pávával a bolt üveges ketrecébe. Kezdetben suttogva +beszélgettek, később azonban, bárhogyan csitítgatta is a mindig +hidegvérü gazda, Toll uram megeresztette a hangját. A segédek, akik a +polc mögött regényeket olvastak, – sajnos, az Ábel-cég személyzete +újabban sok időt áldozhatott az irodalomnak, – a segédek, mondom, azt +hihették, hogy odabenn valami nagy üzleti kötésről van szó, mert a +számok csak úgy röpködtek a levegőben. Az üzletfelek valami okból nem +tudtak megállapodásra jutni, ami mindakettőjüket erősen fölizgatta. A +fekete elefánt arca cinóbervörös volt, mikor elrohant és magára csapta +az üvegajtót, a fehér páva képe pedig egészen fakó volt, mikor később +kijött a ketrecéből. + +A két apa természetesen a hozományon különbözött össze. Toll uram a +szokott rusztikus szókimondásával kijelentette, hogy Jenő fia számára +százötvenezer forintnyi – forintot mondott, nem koronát! – hozományra +tart igényt. Az ámuló és sápadozó Ábel jó ideig szólni sem mert. Végül +olyasmit hebegett, hogy készpénzt mostanában nem igen adhatna a +leányának, csak valami szerényebb évjáradékot. De majd ha megfordulnak a +kedvezőtlen konjunkturák… A másik apa ezt az ajánlatot úgy fogadta, mint +valami sikerült tréfát. Ő persze sokkal furfangosabb ember volt, semhogy +tisztában nem lett volna Ábelék vagyoni helyzetével, de azért mégis úgy +bánt a fehér pávával, mint valami zsugorival, akit fölvet a sok pénze. Ő +tudta, hogy miért. Ábel Pál végül is lépre ment neki és nyíltan +bevallotta bajait. A fekete elefánt ekkor valósággal trombitálni kezdett +mérgében. Hát ennyire vagyunk? Fenn az ernyő, nincsen kas! Minden csak +parádé, _flanc_, arravaló, hogy elámítsák az ő Jenő fiát? Mily +szerencse, hogy itt van ő, az apa, aki keresztüllát a szitán! + +Minden érthető ok nélkül kiabált, és szemmel láthatólag igen szerette +volna, ha a gőgös szomszéd valami súlyos, többé jóvá nem tehető sértésre +ragadtatja magát Sőt a szíve mélyén ott epedezett a titkos vágy, bár +csak szólítaná be a bolti szolgát és dobatná ki őt a ketrecből. Ábel Pál +azonban nem volt már az, aki régen. A büszkesége elvérzett az utolsó +üzleti mérlegkészítés alkalmával. A lelkiismerete sem volt egészen +tiszta. Hiszen igaz, ő tényleg abban reménykedett, hogy a hozomány +kérdése csak az esküvő után fog szóba kerülni, akkor aztán lesz, ami +lesz… Mennyire nem ismerte a specerájosokat! Bús megadással hallgatta az +elefánt gorombaságait és így Toll uram sem tehetett egyebet, minthogy az +apai és polgári fölháborodástól lángolva elrohanjon. + +Mariska az édesapja hallgatásából megértette az igazságot. Kérdezni +azonban nem mert tőle semmit. Ők egyáltalában nem szokták meg, hogy +kínos és lealázó igazságokat mondjanak egymásnak. Szó nélkül, búsan +mosolyogva ültek szemben az ebédlőbe. + +Az elefánt tehát végleg legázolta a fehér pávát. Odáig jutottak, hogy +Mariska, a büszke, a hozzáférhetetlen, „a hercegnő“, nem kell a +specerájos fiának. Odakünn, a város egén, már gyülekszik a kárörvendő +zivatar, mely el fogja söpörni hajdani nagyságuk utolsó rongyait is. + +Ettől a zivatartól féltek ők mindenek fölött. Annyira, hogy Ábel úr +fölébredt apátiájából és leányának hallgatag beleegyezésével egy utolsó +megalázó kísérletre szánta magát. A délutáni vonattal fölutazott +Budapestre és fölkereste a képviselőt. Félóráig is föl-alá sétált a kapu +előtt, míg végül be mert nála kopogtatni. Otthon Varjason ő ma is +előkelő és elegáns öreg úr volt, de itt, úgy sejtette, kissé furcsa +vidéki figura és ez a gyanuja félénkké tette. A képviselőt öltözködés +közben találta. Plasztronos ing volt rajta és fehér nyakkendő, éppen az +új frakkját vette magára. + +– Isten hozta, Pali bácsi! Mi ujság Varjason? Üljön le arra a diványra! + +Egészen úgy beszélt, ahogyan a népszerü képviselő urak szoktak a +választóikkal, az öreg úr pedig egészen úgy érezte magát, mint a +választó, mikor a sokat elfoglalt nagyságos úrnak kell +alkalmatlankodnia. És úgy is beszélt, mint az instanciás ember, akinek +minden reménysége a képviselő úr nagybecsü jóindulatában van. + +Jenő úr figyelmesen végighallgatta az öreget, aztán szelid és meleg +hangon mondta: + +– Az édesapám nem jól tette, hogy ilyen hangon beszélt magával, Pali +bácsi. De hiszen ismeri az öregemet. Hirtelen ember, bár jó szíve van. +Maga legjobban tenné, ha mosolyogna rajta, Pali bácsi. Hiszen nincs itt +semmi baj! Az ilyen dolgot nyugodtan és okosan kell megbeszélni. Idegen +embereknek pedig semmi közük hozzá. Nem igaz? Legközelebb lemegyek, ha +időm engedi, azután eldiskurálunk a dologról. Furcsa volna, ha nem +tudnánk rendbe jönni. Addig menjen nyugodtan haza. Mondja meg +Mariskának, hogy csókoltatom a kezét. Ő is legyen egészen nyugodt. + +Ábel Pál megkönnyebbült szívvel zónázott vissza Varjasra. Kár is volt +így félreverni a harangokat, hiszen tényleg nincs itt semmi baj. A fő +az, hogy idegen emberek ne üssék bele az orrukat a dologba. Majd +eligazítják ők azt szépen maguk közt. Egyelőre nem is olyan sürgős az +egész. + +Késő éjjel érkezett haza, fáradtan, de jókedvüen. Mariska ébren várta. + +– Csókoltatja a kezedet! – mondta Pál úr sugárzó arccal. – Legközelebb +maga fog eljönni. + +A képviselő azonban akkoriban nagyon el lehetett foglalva, mert egyelőre +nem mutatta magát Varjason. + + + + +X. + +Karácsony előtt királyi látogatója volt az Ábel-családnak. A halál +majestása jelent meg szerény körükben. + +Úgy kezdődött, hogy Miklós bácsi a nagy locspocsban sétált, meghült és +influenzát hozott haza. Bár hónapok óta nem beszélt már a feleségével, +hanem csak írott cédulák segítségével érintkezett vele, Etelka néni +mégis elkapta tőle az alattomos betegséget. Mikor Miklós bácsi fölkelt, +hogy megint sétálni menjen, Etelka néni ágynak esett. Hétfőn azt mondta +az öreg Dudás doktor, hogy tüdőgyuladása van. Ekkor megjelent a házban +Viola néni, a családi betegápoló és kezébe vette az ügyek intézését. +Viola mindjárt azon kezdte, hogy nekitámadt Miklósnak. + +– Igazán bemehetnél hozzá! Szegény igen rosszul van. + +Az öreg vállat vont. + +– Ha látni akar, szóljon, én magamtól nem megyek. + +A beteg azonban nem szólt. Nagy főkötővel a sárga arcán feküdt a fehér +párnán. A madárorra most még nagyobbnak látszott, mint máskor. A szúrós +szeme mindig a szomszéd szoba ajtaján függött és Miklós bácsi sietve +retirált, valahányszor magán érezte a tekintetét. + +Ez így tartott péntekig. Ekkor az öreg Dudás csóválni kezdte a fejét. + +– Rossztól félek! – mondta a fórházban Miklós bácsinak. + +Az öreg – melyikünk tudja, hogy miféle vadállat lappang a szive mélyén? +– az öreg szeme fölvillant… Hogyan, hát lehetséges még, hogy lehulljanak +róla a rettenetes súlyu láncok, melyeket egy egész életen hurcolt +magával? + +– Igazán bemehetnél hozzá! – könyörgött neki Viola néni. + +– Szólt? + +– Nem szólt éppen… + +– Akkor nem megyek be! + +Az urát nem kívánta a beteg, de igenis a közjegyzőt. A fejébe vette, +hogy végrendeletet kell csinálnia. A két sógorát is elhivatta és +bezáratta az ajtót. Miklós azalatt epésen dohogott a fórházban. + +– Ellenem szól ez a dolog, pedig nekem úgy sem kell tőle semmi! + +Cinikus kedvében sétálni akart menni, de azután mégis meggondolta magát +és sárga télikabátjában, köcsögkalapjával a fején napestig ott ődöngött +az udvar fagyott georginái között. + +Eljött az esperes is. Rögtön utána megjelent Szabina néni. Rumszkyné +tulajdonképpen azért sietett ide, nehogy „azok az Ábelék“ elhordjanak +valamit Etelka holmijából. Mert ami itt van, az mind Éber-vagyon. +Ábeléknak semmi jussuk hozzá. Hiszen az urát különben is mindig útálta a +kedves jó Etelka. Szóval Szabina néni, aki negyven esztendő óta élvezte +az örökhagyó jogait, most örökölni akart… + +Azután csend lett, rettenetes, fölemelő csend. Megérkezett ő felsége. És +Miklós bácsi kezeiről lehullottak a bilincsek. + +Az öreg egy könnyet sem ontott a temetésen. + +– Nem tudok komédiázni, – dohogta. + +És mialatt a harangok zúgtak, azon töprengett, hogy mit kezdhetne a +szabadság foszlányával, amit a sors odavetett neki öreg napjaira. Hátha +mégis elmenne Bécsbe? + +A temetés után megtudta, hogy mi van a végrendeletben. Etelka néni +kitagadta valamennyi fölmenő és oldalági rokonát és mindenét az urára +hagyta. „Minden néven nevezendő ingatlanaimat és ingó vagyonomat hagyom +az én szeretett uramnak, Ábel Miklósnak.“ + +Miklós úgy megtántorodott, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez: szeretett +uram? Se bevezetés, se magyarázat, csak így: szeretett uram, – mintha ez +volna a világon a legtermészetesebb dolog. Mintha nem veszekedtek és +gyűlölködtek volna egy hosszu életen át. + +Szabina néni azonban elkezdett sipítani, azt mondotta, hogy nem hagyja +annyiban a dolgot, ügyvédet keres, pert indít, ő be tudja bizonyítani, +hogy ez Éber-vagyon, Ábelékat egy fitying sem illeti meg. + +Az ünnepek előtt még lanyha és párás volt az idő, déli szél fújt és +attól kellett félni, hogy fekete karácsony lesz, az utolsó napon azonban +mégis megfordult az idő, december huszonnegyedikén pedig arra ébredtek a +varjasi gyerekek, hogy az ablakokon jégvirágok pompáznak. Áhítatos nagy +csöndesség borult az egész városra, csak innen is, onnan is hallatszott +egy-egy karácsonyi malac visítása. A kerek lyukon át, melyet meleg +gyerekszájak az ablaküveg páfránybokrai közé leheltek, látni lehetett, +hogy a város vastagon ki van vattázva hóval és még egyre kavarognak a +csillagos pelyhek. + +Páváéknál napok óta aggodalmasan emlegették Miklós bácsi különös +viselkedését. Az öreg úr nagyon megváltozott. Azelőtt mindig az utcát +rótta, most azonban egész nap otthon ült, pedig nem volt már senkije, +aki számon kérte volna a kóborlásait. A fórházban ült, a vörösen izzó +kis vaskályha mellett, köhögött, krákogott és apró cédulákat rakosgatott +a nagy asztalra. A cédulákat mind a szegény Etelka néni irogatta neki, +amióta már nem szoktak egymással beszélgetni. Miklós bácsi újból és +újból elolvasta a különböző üzeneteket, amelyek oly kurtán és furán +voltak megfogalmazva, akár a katonai napiparancsok, némelyiken sokáig el +is gondolkozott, mintha valami titkos értelmet keresne a száraz szavak +mögött. Nem szerette, ha háborgatják, éppen csak az egy Mariska +látogatását fogadta szívesen. + +– Téged nagyon szeretett a nagynénéd, – mondta a leánynak. + +Mariskának úgy tetszett, hogy a bácsi szemének tekintete is egészen +megváltozott. Egypár héttel ezelőtt még igen fiatalos volt a nézése, +olykor szinte zavarba is hozta a leányt, most azonban oly tiszta, +nyugodt és szomoru volt, mint a téli verőfény. Azt mondta Mariskának, +hogy vigyen el a subládából, amit akar, az Etelka ruháit azonban ne +bántsa, azok csak maradjanak együtt. + +– Téged nagyon szeretett a nagynénéd. Ő nem igen beszélt róla, ha +valakit szeretett, de azért elment volna az illetőért a tűzbe is… + +Ünnep másodnapján mégis fölkászolódott az öreg úr és elment hazulról. A +temetőbe ment. Hazamenet a fehér papok temploma előtt vezetett el az +útja és ekkor gondolt egyet és belépett az Isten házába. Ezt már húsz +esztendeje nem cselekedte, amióta ateista volt. Az utolsó mellékoltár +előtt volt egy pad, ott szeretett ülni Etelka néni. Az oltárkép a Szent +Családot ábrázolta. A Boldogasszony és Szent József kézenfogva vezetik a +kis Jézust és boldogan tekintenek a mosolygó gyermekre. A családi +boldogság derűs képe lett volna, csak ne lett volna a mosolygó anya +szíve éles kardokkal teli tüzdelve. + +Miklós bácsi azután mindennapos látogatója lett a templomnak. A varjasi +szent vénasszonyok kárörvendően allelujáztak, hogy no lám, hát mégis +megijedt a vén istentagadó! Pedig dehogy is ijedt meg. Csak az a különös +érzése volt, hogy ő most már nem egész ember. Levált róla valami, ami +egésszé tette, ami az ő élete és az ő húsa volt. Valami, amivel azelőtt +nem törődött, amit gyülölt is, de ami nélkül nem volt élet az ő élete. +Ezt kereste ő a templomban és Etelka néni ruhás-szekrényeiben. Egészen +belesoványodott és belerokkant az örökös keresésbe. + +Mariska megértette az öreg úr lelkiállapotát és most már az ideje javát +vele töltötte. Minden reggel eljött hozzá és csak későn este ment haza. +Ő vezette a háztartást, délutánonkint pedig, kézimunkája fölé hajolva, +csendesen ott ült a fórházban, mialatt az öreg úr köhécselve motoszkált +a sötét lakásban. Ha beszélgettek, mindig Etelka néni körül fordult a +szó. És a leány meghatott csodálkozással tapasztalta, hogy Miklós bácsi +életének romjai fölött egy különös, sápadt és tiszta virág kezd +bimbózni: a meghalt felesége iránt való szerelme. Most már úgy +emlékezett vissza Etelkára, mintha ő lett volna a világ legfinomabb és +leggyöngédebb asszonya. Aki életében soha sem tudott neki parancsolni, +annak a halála után híven engedelmeskedett. Hogy utólag kedvében járjon +Etelkának, otthonülő lett, takarékos a fukarságig, sőt titokban forgatni +kezdte az asszony elárvult imádságos könyvét is. Egy nap pedig +kinyitotta íróasztalának titkos fiókját, kikeresett belőle egy megfakult +arcképet és a tűzbe dobta. Etelka néni nagy ellenségének, Gallmayer +Pepinek képe volt. Débardeur-jelmezben ábrázolta a művésznőt, a ruha +ledérségét azonban már szinte tiszteletreméltóvá avatta elavult szabása. + +Vízkereszt napján az öreg Dudás doktor meglátogatta Miklós bácsit. +Megtapogatta az ütőerét, megnézte a nyelvét és azt mondta, hogy nincs +semmi baja, de azért nem ártana, ha gyapjualsót viselne ebben az +influenzás időben. Másnap, sötét hajnalon, a takaritónő fölkopogtatta a +fehér páváékat, hogy jőjjenek hamar, mert az öreg tekintetes meghalt. +Búcsú nélkül, egész csendben elment a felesége után, a hirnök, aki érte +jött, nyugodt szendergésben találhatta, mert most is egyenesen feküdt +még ágyában, a paplanján egyetlen gyűrődés sem látszott. + +Eltemették, Mariska kívánságára Etelka néni mellé, „mivel olyan nagyon +szerették egymást.“ + +Egyáltalában azt lehet mondani, hogy az emberek igen jól megférnek +egymással, amint egyszer megismerték egymást. Miklós bácsi és Etelka +néni életében csak az volt a baj, hogy kissé sokáig tartott, amíg +tisztába tudtak jönni egymással. Most azonban már jól ismerik egymást és +föl lehet tenni, hogy nem is lesz köztük több félreértés a túlvilágon. + +A szegény Miklós bácsi temetési menete már megindult, midőn egy talpig +feketébe öltöztetett férfi tört magának utat a tömegben. A képviselő +volt, Toll Jenő. Egyenesen Péter bácsihoz lépett, aki Mariskát vezette a +karján és komoly, meghatott hangon mormogta: + +– Ha megengeded, kedves bátyám, majd én vezetem Mariskát… + +Útközben persze nem igen beszélgettek egymással. Csak a nyitott sír +előtt szólalt meg Toll Jenő. + +– Egy jó barátomat vesztettem el benne, egy nagyon jó barátomat, aki +melegen vonzódott hozzám. + +Mariska meghökkenve fordult a képviselő felé. Hiszen ő tudta legjobban, +hogy az öreg úr soha ki nem állhatta Toll Jenőt. + +A szertartás véget ért. A leány kocsiban ült. Valaki mellette volt és +gyöngéden fogta a karját. Megint a képviselő. Most megszólalt, mély, +lágyan remegő hangján: + +– Bizony, szegény Mariskám, az élet rövid, az emberek pedig olyanok, +mint azok a játszó gyerekek, akik a sok félreértéstől és torzsalkodástól +nem jutnak hozzá, hogy játszanak… + +Egy kis szünetet tartott, majd keményebb hangon folytatta: + +– Hallottam, hogy az édesapám megint egyszer beleavatkozott az én +dolgaimba… Mondanom sem kell talán – hiszen maga eléggé ismer már – hogy +nem hatalmaztam föl semmire… Az apám egy vén gyermek. Egyebet nem +mondhatok róla, mert hiszen az apám és szeret a maga módja szerint. +Reménylem, maga nem is vette komolyan? Én az vagyok, aki voltam. +Legfölebb annyiban változtam meg, hogy most, midőn magát szomorunak +látom, még jobban szeretem. + +Hazaérkeztek. A képviselő, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb +dolog, fölkísérte Mariskát az emeletre, sőt szó nélkül ott maradt +vacsorára is. + +A varjasiak persze bőven megtárgyalták a temetés lefolyását és különös +érdeklődéssel magyarázgatták a képviselő viselkedését. Úgylátszik, hogy +a két dinasztia mégis sógorságba fog keveredni? Az öreg elefánt, aki +nemrégiben még úgy nyilatkozott páváékról, mint holmi szélhámos +népségről, a temetés estéjén elment a kaszinóba és azt mondta, hogy +ilyen nagy gyászmenet nem volt még Varjason és hogy Ábelék meg is +érdemlik az általános becsülést és hogy mindenkinek örülni kell, hogy +vannak még ilyen polgárok a városban. + +A varjasiak meghatottsága, mellyel egy hosszadalmas szerelmi regény +szerencsés befejezését fogadták, rögtön kaján derültségbe csapott át, +amint kitudódott, hogy Miklós bácsi végrendeletet hagyott hátra, +amelyben minden vagyonát Ábel Mariskára testálta. És kitudódott az is, +hogy nagy vagyonról van szó, sokkal nagyobbról, mint bárki is sejtette +volna. + +– Jó orruk volt az elefántéknak! – mondogatták az emberek. + +Miklós bácsi végrendeletének egyéb következményei is mutatkoztak. A +fehér páváék egy csapással megint a város legelső családjává lettek. Az +emberek tüntetve emelték meg kalapjukat Pál úr angol lord-alakja előtt +és lelkesen ünnepelték Péter urat a kaszinóban. Sőt Manliusz úr örömére +az üzlet is jobban kezdett menni. Ha az ember igazán jó holmit akar +venni, akkor a fehér pávához kell mennie, nem a pesti svihákokhoz. + +A kilencven esztendős Rumszky Szabina azonban igen elkeseredett azon, +hogy megint elesett az örökségtől és levelet írt egy országos nevü +ügyvéd-képviselőnek, hogy jőjjön le azonnal Varjasra. A híres férfi nem +jöhetett maga, de elküldte az irodavezetőjét, akinek olyan feje volt, +mint egy balatoni fogasnak. A patvarista fél nap alatt beszerezte az +összes információkat, azután kifejezte Szabina néni előtt ama gyanuját, +hogy itt egy fölötte raffinált végrendelethamisítás esete forog fönn. +Vállalkozott is a további lépésekre, de oly nagy előleget kért, hogy +Rumszkyné megijedt és azt mondta, hogy meggondolja még a dolgot. Mindezt +az esperes úr gazdasszonya mondta el Viola néninek egy ozsonna +alkalmából, melyet a kérdés megvitatása céljából rendeztek. + + + + +XI. + +Az idők folyása nem egyenletes, hanem láthatatlan zátonyokon és lejtőkön +kanyarog végig, azért cammognak a napok olykor posványos lassúsággal és +azért vágtatnak máskor harsogó gyorsasággal. Mostanában megint lefelé +ment az út. A bundák és gummicipők még ott voltak az előszobákban, a +varjasiak még a multkori hóförgetegről beszélgettek, mikor már valami +biztató csicsergés hallatszott be az utcáról. Manliusz úr ekkor valami +édes borzongást érzett, egy pillanatra letette az írótollát és kinézett +az ablakon. Odafönn az emeleten Viola néni is kinyitotta az erkélyajtót. +A kémények fölött, az égboltozat fényes méhében, fekete pontok iramodtak +párosával. Megjöttek az első fecskék! A város végében aranysárga +felhőgomolyagként leveleztek a parti fűzfák. + +Toll Jenő megint mindennapos vendége lett a páva-háznak. Egypár +szándékosan elejtett megjegyzése megütötte Péter úr fülét és titokban +némi lázba is ejtette az öreg urat. Toll ugyanis olyasmit mondott, hogy +nem tud beleszokni a képviselő tétlen életébe, a jövő választásnál +semmiesetre sem fog többé föllépni, de az is meglehet, hogy időközben +lemond a mandátumáról. És ekkor az öreg úr szivét is édes tavaszi +sejtelmek kezdték borzongatni. Bár nem volt önző ember, most már nagyon +szerette volna, ha Mariska hamarosan megesküszik a képviselővel, mert +titkos rögeszméjévé lett, hogy ez a házasság fogja bevezetni az ő +politikai föltámadását. Pál úr is megint az ifju ember sugalló hatása +alá került. Előtte világos volt, hogy nem lehet Jenőt az öreg elefánt +ízetlenkedéseiért felelőssé tenni. Hogy Mariska jövendőbelije számító +ember, hogy a fejével gondolkozik és nem a szivével, az nem is baj. A +fehér páva akkor már erősen kiábrándult saját fajtájának előkelő +élhetetlenségéből. + +Mariska pedig vitette magát az árral. Nem lehetett szembehelyezkedni a +varjasi közvéleménnyel, amely most már sürgősen követelte a tisztességes +befejezést. Varjas összes hölgyei úgy vélekedtek, hogy ő és Jenő +egymáshoz valók és Mariskának nem volt ellene komoly kifogása, midőn a +vőlegénye ápril utolsó napjára tűzte ki az esküvő napját. Abban +állapodtak meg, hogy a gyászra való tekintettel szűk családi körben +fogják megülni a lakodalmat és egyelőre nagybuzgón nekiláttak az +előkészületeknek. + +Ápril huszonkilencedikén Ábelék vacsorára hívták az elefántokat. Ez +félig-meddig béke-ünnep is volt, mert a két család feje kissé még +feszélyezettnek érezte magát egymással szemben. Viola néni délelőtt ki +akart kocsizni a gyümölcsösbe, hogy korai retek után nézzen a +melegágyakban, de aztán egyszerre akkora fölfordulás történt a +konyhában, hogy nem lehetett kimozdulnia. Mariska magára vállalta, hogy +elmegy ő a néni helyett. Tíz óra felé a kocsi már ott baktatott vele a +kavicsos országúton, a keskeny parasztszántások között, melyeken zöld +felhőfoltokban sarjadt az ifju vetés. A tavaszi napfény édesen sütött, a +dombok felől pacsirta-ének hallatszott. Csakhamar fölbukkant a kocsi +előtt az Ábel-féle gyümölcsös nagyszerü szélkereke. + +Két imádója volt Mariskának odakünn, Andris és Fillér. Andris a kertész +fia volt, egy tömzsi, haragosképü, szófukar parasztkölyök, Fillér pedig +a kertész kutyája, egy vizslafejü, komondorszőrü, borzlábu és fölötte +jókedvü szörnyeteg. A gyerek és a kutya örökösen Mariska sarkában +voltak. Télen át sohasem látták, valószínü azonban, hogy sokat álmodtak +róla és a gyerek meg a kutya számára nem a fecske, hanem a kisasszony +hozta meg a tavaszt. + +Mariska kinyitotta a kerti lakást, hogy kiszellőztesse. Valami +kegyeletes kis szomorúságot érzett, midőn belépett a saját szobájába. +Olyan meghatottan nézte a világosra festett leány-bútorait, a városi +lakásból kimustrált képeket és elárvult nyári holmiját, mintha egy +kedves halottjának ereklyéi volnának. Egy nagy szalmakalapot talált, meg +egy pár vastag férfikeztyűt, azokat magához vette, azután kiment a +kertésszel a melegágyakhoz. Később, miután már elvégezte a dolgát, a +gyerekkel és Fillérrel bejárta a tavasziasan kopár kertet. Úgy érezte, +hogy ez búcsúlátogatás. Nem is a kerttől búcsúzik, hanem önmagától. +Azoktól a különböző Ábel Mariskáktól, akik valamikor itt jártak, +szaladgáltak, pihentek, gondolkoztak és tervezgettek. És egyszerre +eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen az egész élet csupa búcsúzás. A +tulipánok kidugják csúcsos fejüket a fekete virágágyból és már +búcsúznak. Egy sárga pillangó libben el az ember előtt és örökre +búcsúzik. Az ember gondol egyet és már Istenhozzádot is mond a +gondolatának. Minden, ami kedves és ismerős, az búcsúzik, távozik és +eltűnik, hogy helyet adjon annak, ami új és idegen. + +A gyümölcsös végében volt egy kis kaszáló, ahol Mariska valamikor +Katica-bogarat, később négylevelü lóherét szokott keresgélni. Most oda +is kiment. Rákönyökölt az alacsony kerítésre és a fényes, kerek tavaszi +felhőt nézte, mely búcsúzva vitorlázott az égen. Később egy szürkesapkás +férfi közeledett az akácfák felől. Átugrott egy árkon és egyenesen +feléje jött. Mariska vissza akart térni a házba, de aztán megállott. +Megismerte az idegent. A báró volt. Pankotay. Éppen jókor, tőle is el +lehet búcsúzni. + +A báró megállott a kerítésen kívül. + +– Jónapot, megismer még? + +A leány nyugodtan bólintott a fejével. + +– Hogy kerül ide? + +– Automobilon… Nem hallotta a kocsimat? + +– Nem. + +Elhallgattak mind a ketten. Azután megint megszólalt a báró. + +– Tudja, hogy egészen elszomorodtam, mikor megláttam az imént… Olyan +egyedül állott a kopár réten… Olyan – hogy is mondjam csak… + +Nem találta meg a keresett szót és megint elhallgatott. + +– Megvolt már az esküvője? – kérdezte hirtelen fojtott hangon. + +– Holnap lesz. + +Mariska most vette csak észre, hogy a nagy kerti keztyü még a kezén van. +Kissé elpirult, sietve lehúzta és odaakasztotta a kerítésre. + +– Én az imént benn voltam a városban, – mondotta a báró, – Viola nénitől +hallottam, hogy maga itt van, azért jöttem utána… + +A keze ott feküdt a kerítésen a Mariska keze mellett. Mindegyik meglátta +a másiknak ujján az arany karikát. + +– Hol volt ennyi ideig? – kérdezte Mariska. + +Csendes hangon kérdezte, inkább szomorúan, mint szemrehányóan. A báróból +azonban egyszerre kibuggyant a titkolt keserűsége. Kétszer egymásután +fölemelte a két karját, hogy aztán tehetetlenül leejtse megint. + +– Hát igen, szöktem, bujdostam, – mondta nyersen. + +– Előlem? – kérdezte Mariska szelid csodálkozás hangján. + +A csodálkozás nem volt egészen őszinte. Tudták mind a ketten, hogy miről +van szó. Pankotay ki is mondta az egész igazságot. + +– Törtem a fejemet, gyötörtem az eszemet, de nem tudtam kisütni semmit… +Itt van az a boldogtalan asszony, a feleségem… Már nem asszony, nem is +ember… Csak egyetlen érzés él még benne: a hozzám való ragaszkodás… +Senkit sem ismer, csak engem. Ha nem vagyok mellette, akkor nem eszik, +nem iszik, csak ül, nézi az ajtót és vár… Mit tegyek vele? Eltaszítsam? +Megöljem? + +Megint fölemelte a karját és megint leejtette. A leány egy pillanatra +eltakarta az arcát. Valami förtelmes gondolat bukkant föl a lelkéből, +mint a vizi szörny a kristály tóból. Csak egy pillanat század részéig +mutatta magát, aztán örökre elmerült megint. + +Mariska lassu léptekkel megindult a kerítésen belül, a báró vele ment a +korláton kívül. Most már fogva tartotta a kezét. A parasztgyerek és a +kutya csendesen kullogott utánuk. Most elértek a málnabokrokhoz. Az út a +ház felé kanyarodott. Itt el kellett válniok. + +– Én most hazamegyek, – mondta halkan a leány. + +Pankotay arca oly furcsán eltorzult, mint a haragos gyereké. Úgy +megszorította a leány kezét, mintha össze akarná zúzni. + +– Hát mondja, van rá mód, hogy el ne veszítsem megint? Tud valami utat? +Én mindent megteszek! + +Most az ő tavából bukkant föl a vizi szörnyeteg. Mariska azonban +haragosan megrázta a fejét. Megértette a bárót, az mindenre kész, +mindenre képes, csak éppen arra nem, hogy feleségül vegye. + +Csodálatos, hogy később, mikor már a kocsijában ült és a város felé +hajtatott, mégis édesdeden mosolygott maga elé. Egy ledönthetetlen, nagy +fekete fal állott közte és a báró között, de a fal mögött lángolva +ragyogott a nap, az ő napja. + +Este eljöttek az elefánték. A mama ezúttal megint páncélba szorította a +termetét, hogy magára vehesse a bordó atlaszruháját. A nyakán +mozaik-bros pompázott, _Andenken an Karlsbad_ fölírással. Az apa fekete +ferencjózsefet viselt, hozzá sárga nanking-mellényt és fehér báli +nyakkendőt, amelybe a nagyobb dísz kedvéért lófejü melltűt tűzött. +Elefánték igen hangosan voltak, fuldokolva nevettek és senkit sem +engedtek szóhoz jutni. Láthatólag föltették magukban, hogy ma végleg el +fogják bűvölni Ábelékat a szeretetreméltóságukkal. + +A képviselő néhány perccel később érkezett és mivel Mariskát nem találta +az ebédlőben, az édesapjával az ablakfülkébe vonult, ahol halk +beszélgetésbe merültek. A menyasszony később bejött és a két férfihoz +lépett. Azok háttal állottak neki és tovább beszélgettek. Gyorsan, +fojtott és száraz üzleti hangon. + +– Rendben van? – kérdezte az öreg. + +– Rendben! + +– Nos? + +– Kétszázhetven darab… + +– Négy és fél percentes? + +– Négyes. De van neki rimamurányija is egy csomó. + +– Nem csaptak be? + +– Engem nem lehet becsapni. + +Jenőnek piros volt a nyaka a kevély önérzettől. Az öreg pedig mosolyogva +csörgette nadrágja zsebében az aprópénzt. Néhány szót váltottak még, +valami üzleti tolvajnyelven, azután meglátták Mariskát és az erőltetett +jókedvtől sugárzó arccal fordultak feléje. A leány jéghideget érzett a +mellében. A félelem és az undor összeszorította a torkát. Tudta, hogy +ezek most róla beszéltek, az ő vagyonáról. Kurta, száraz vakkanások +segítségével értették meg egymást, ami a mellett bizonyít, hogy ez nekik +állandó beszédtárgyuk. Jenő, mielőtt megtette volna az utolsó lépést, +pontos értesüléseket szerzett a leány vagyonáról, „mert őt nem lehet +becsapni“. + +Viola néni el volt ragadtatva a vendégei étvágyától. Az öreg elefánt a +saját állítása szerint tizenhárom palacsintát evett és mivel az +szerencsétlen szám volt, még egyszer odakérte a tálat. Ezeknek aztán +érdemes volt főzetni! + +Mariska nem evett semmit. + +– Neki más jár az eszében! – mondta hamiskásan az öreg Toll. + +Az elefántné azt hitte, hogy ez valami sikamlósság és úgy kacagott, +mintha csiklandozták volna. Mariskának valóban más valami járt eszében. +Most már megértette, hogy Tollék úgy összedolgoztak, mint a sátoros +cigányok a parasztházban. Az egyik kártyát vet a leánynak, hogy szerelem +áll a házhoz, a másik azalatt sorra nyitogatja a fiókokat és keresi a +gazda pénzét. Mikor a képviselőséget akarták, akkor házasságról +beszéltek; most a házasság kell nekik és azért megint képviselőségről +beszélnek. Most összemosolyognak a páváék feje fölött, mert látják, hogy +minden számításuk bevált. Ők együgyünek tartják minden embertársukat és +az önzetlenség is együgyüség számba megy náluk. + +A leánynak most újból föltünt a döntő különbség, mely a két család +arctipusa között van. Tollék a sertésfejü emberek. Brutálisok, falánkok, +öntudatlanok. Ábelék pedig tépelődők, finnyásak és erőtlenek. Óh, ezek a +sertésfejüek mindent megesznek és föl fogják falni az egész Ábel-házat. +Őt is. Mariska már látja a saját jövőjét; ott ül vele szemben az öreg +Tollné torz alakja. Valaha az is más lehetett. Az asszony maga szokta +emlegetni, gúnyos kiábrándulás hangján, hogy leánykorában sokat +olvasott, szerette a zenét… Most cselédsorban élt és szellemi +szükségleteit az ura trágár adomáiból elégítette ki. + +E pillanatban fölemelkedett Toll Jenő, hogy pohárköszöntőt mondjon. A +képviselőházban nem volt még alkalma beszélni, de azért már egészen +parlamenti modorban szónokolt. Egy képből indult ki, mely az ebédlő +falán függött és melynek _Hit, remény és szeretet_ volt a címe. Azt +mondta, hogy el kell árulnia lelkének egy féltett titkát. Ennek a +képnek, „melynek talán csak igen szerény a műbecse“, nagy szerepe jutott +az életében. Midőn első ízben meglátta, egy belső hang azt sugta neki: +Ime, ez olyan polgári otthon, ahol nagy tiszteletben áll még a vallás, a +tisztes hagyomány és a női erény… Pedig ezek a család és az állam +talpkövei. És így tovább. + +Mariska figyelmesen nézte a szónokot. Jenőnek, bár csinos ember volt, +szakasztott olyan vaksi szeme, olyan duzzadt szája és olyan piros nyaka +volt, mint az öreg elefántnak. Ő is tud nagyon goromba és nagyon önző +lenni. És ha Szent Erzsébet lesz is a felesége, meg fogja csalni az első +szolgálóval. + +Viola néni volt az első, akit megríkatott a képviselő szép beszédje. De +Pál urat is annyira elérzékenyítette, hogy trombitálva ki kellett fujnia +az orrát, az öreg Péter pedig úgy leplezte nagy megilletődését, hogy +szerfölött zord arcot vágott. + +A képviselő végül leült és azzal tetőzte be a tisztes hagyomány iránt +érzett rokonszenvét, hogy a lábával megkereste Mariska cipellőjét az +asztal alatt. Mariska ekkor kissé elmosolyodott és így szólt magában: + +– Nem, barátom, én ugyan nem tudom, hogy mi az a „kétszázhetven darab“, +de azt tudom, hogy sohasem fogod megkapni! + +Most már biztos volt benne, hogy ő nem lesz Toll Jenőné. A botrány, a +halál, a becstelenség, – minden jobb, mint feleségül menni hozzá. És +mialatt az édesapja a meghatottságtól remegő hangon válaszolt a +képviselő pohárköszöntőjére, azalatt a leány nyilsebes fantáziája +ide-oda iramodott a különböző lehetőségek között és kereste a menekülés +útját. A halál? Nem, ahhoz nincs tehetsége… Tehát a botrány! + +Lázas sietséggel kiszínezte magában egy országra szóló, egy többé jóvá +nem tehető botrány képét… Milyen arcot vágnak majd a sertésfejüek, ha a +préda – a kétszázhetven – kisiklik a körmeik közül? Ha meggyőződnek +róla, hogy Mariska nem olyan együgyü, nem olyan becsületes, mint hitték? +És eleve gyönyörködött már a varjasiak felzúdulásában is. Hogy fog +hápogni Szabina néni! A papkisasszony! „Tudtam, előre tudtam!“ – ez lesz +első szavuk. Senkit sem sajnált, az édesapját sem. Ez az ünnepélyes +posztókereskedő úgy viselkedett, mintha a világegyetem szeme állandóan +rajta függne. Egy képzeletbeli karzat kedvéért képes lett volna mindenét +föláldozni, először is a leányát! + +Mariska most már tudta, hogy ő az egyetlen a családban, aki tud akarni. +Eddig nem mert, de most már fog, még pedig a maga felelősségére. És most +már tisztában volt azzal is, hogy az elefánték tulajdonképpen igen kicsi +emberek. Úgy lerázza őket magáról, a porba hullatja, mint a bogáncsot. + +Valami kaján, kárörvendő jókedv vett erőt rajta. Kötekedett a +képviselővel, kacérkodott az öreg elefánttal, egy csepp pezsgőt is +ivott. Szerette volna, ha a képviselő nemcsak a pénzét, hanem a +személyét is sajnálná. Később megunta a játékot, azt mondta, hogy +elkészíti a teát és kiment a konyhába. Egy negyed óra múlva visszajött +megint az ebédlőbe. Azt hitte, hogy álmodik, midőn megpillantotta +Pankotayt. A báró ott ült a két Ábel úr között. Az arca sápadt volt. +Zavart mosollyal köszöntötte a leányt. + +– Láttam, hogy társaságuk van, gondoltam feljövök gratulálni, – mondta +rekedt hangon. + +A valóságban maga sem tudta, hogy miért jött föl. Dél óta itt ődöngött a +városban, nem tudott elmenni és nem tudott magával mit kezdeni. + +Mariska leült a vőlegénye mellé és fölemelt fejjel, rózsás arccal és +mosolyogva nézte a bárót. Most Toll Jenő vitte a szót. Láthatólag +produkálta magát Pankotay előtt, éles kritika alá véve a kormány vasúti +politikáját. Amióta megválasztották a varjasi májszterek, mindenhez +értett. + +A teát a szalonban itták meg. Pál úr leült a zongora mellé és játszani +kezdett. Mariska odavitte a csészéjét, aztán Pankotayhoz lépett, aki +egyedül állott az ajtóban. + +– Lenn van az automobilja? – kérdezte halkan és gyorsan. + +– Lenn. Miért? + +– El akar vinni? + +– Magát? – Hová? + +– Ahová akarja. + +A báró úgy megijedt, hogy nem tudott mit válaszolni. A lába remegett, +neki kellett támaszkodnia az ajtófélfának. + +– Én nem kaptam cukrot! – szólt tréfásan panaszkodva Toll Jenő. – Pedig +én vagyok a vőlegény! + +Marsika hozzálépett és három kockát tett a csészéjébe. + +– Kézzel, – mondta érzelmesen az elefántné, – úgy édesebb lesz neki! + +A leány megint visszament a báróhoz. + +– Akarja? – suttogta. + +Pankotay bólintott a fejével. Farkasszemet néztek, a tekintetük tüzelt a +homályban. + +– Menjen le és várjon meg. Öt perc múlva követem. + +– De mit mondjak itt –? + +– Semmit. Menjen el szó nélkül. + +A báró két percig még ott állott, miközben mereven nézte a leányt, aztán +eltünt az ajtóból. Mariskának ekkor váratlanul eszébe jutott valami, +amire eddig még nem gondolt. Az édesanyja levelei! Azokat nem hagyja +itt. Hogy mit fognak holnap róla beszélni, azt nem bánta, de az +Ochsenfurth-dolgot nem szabad megtudnia az édesapjának. Ő maga akarta +viselni tettének felelősségét. Ne mondja senki, hogy a Lihnovszkától +örökölte a könnyelműségét. + +A hálószobájába ment és kivette a fekete szekretárból a levélcsomagot. +Különben nem vitt magával semmit, sem kalapot, sem kabátot. Az új fehér +mullruhája volt rajta, amelynek kedvéért ma tette le első ízben a +gyászt. A parádéslépcső felső ajtajánál összetalálkozott a vőlegényével. + +– Hová megy? – kérdezte Jenő. + +– Majd meg fogja tudni… Most ne kérdezzen semmit, hanem menjen be a +többihez. + +A képviselőnek az a gyanuja támadt, hogy itt valami tréfás meglepetés +készül. Egyelőre arra használta a félhomályt, hogy erőszakkal +megcsókolja Mariskát. A leány kiszabadította magát karjaiból és lassan +lement a lépcsőn. Az ebédlőben éppen tizenegyet ütött az óra és +eljátszotta a Das Wandern ist des Müllers Lust-nótát. Mariska egy +búcsúzó pillantást vetett a gipsz Flóra felé. Ezt nem fogja többet +látni. Mert bármi történjék is, ha száz esztendeig él is, annyi +bizonyos, hogy Varjas városába nem teszi be többet a lábát. + +A gépkocsi ott állott a nyitott kapu előtt. A báró Mariska felé +nyújtotta keztyűs kezét és fölsegítette. A következő pillanatban +bömbölve megindult a kocsi. Sebesen végig szaladt a Kossuth Lajos-utcán +és az új pályaudvarnál kiiramodott az országútra. + +– Hová megyünk? – kérdezte a leány. + +– Budapestre, – válaszolt a báró. + +Mariska nem kérdezett többet, hanem visszadölt az ülés sarkába és +lehunyta a szemét. Lehet, hogy aludt. A báró fogva tartotta a leány +kezét, a kis kéz hideg és merev volt. + +Még éjfél sem volt, mikor az automobil ablakaiban már megcsillantak a +fővárosi utcák lámpasorai. A kocsi a józsefvárosi régi Pankotay-ház +előtt állott meg. Amióta beteg volt a báróné, bérbeadták ezt a házat, a +báró csak két szobát tartott meg magának a földszinten. Félig +legényszállás, félig gazdasági iroda volt, a falak sivárak, a bútorzat +egyszerü, az asztalok teli vannak számlákkal, árjegyzékekkel és +magmintákkal, az egész szállás dohányszagu és kissé nyirkos, mivel +éjszaknak fekszik és a gondozással megbízott házmesterné nem igen töri +magát a szellőztetéssel. + +– Tehát itt volnánk! + +A házmesterné meggyújtotta a gázlámpát és kiment megint. Amint magukra +voltak, a báró szenvedélyesen magához ölelte a leányt. Mariska nem +védekezett, úgy gondolta, hogy ennek a dolognak megvan a maga etikettje, +melyen nem lehet már változtatni. Neki különben is az a furcsa érzése +volt, hogy ő csak mint néző van itt, a fehérruhás nő, aki az asztal +előtt áll és a báró vállára hajtja fáradt fejét, más valaki, egy idegen +és közömbös nő. Kedve lett volna rákiáltani a fehérruhásra: Most már ne +affektálj, érted úgy sem kár, de ezt az embert nem szabad megcsalnod! – +Mert van a becsületességnek egy neme, amely így gondolkozik. + +Pankotay észrevette, hogy a leány didereg. Eleintén arra gondolt, hogy +becsöngeti a házmesternét és füttet, de utálta most a vénasszony arcát +és inkább a meleg automobil-köpenyegét adta Mariska vállára. + +– Maga nagyon fáradt. Üljön le. + +A leány leült és szórakozottan tekintett körül. Érezte, hogy dermesztő +hideget áraszt magából, kissé szégyelte magát ezért, sőt sajnálta is a +bárót. + +Vele szemben, rikító ellentétként a sivár berendezéshez, ovális keretbe +foglalt, művészkéz festette arckép függött a falon. A kép egy +magyarruhás, gyöngypártás fiatal nőt ábrázolt. Dióbarna haja, +csodálatosan lelkes szeme, bájos és pátétikus profilja volt. A fenkölt +szépségével, a rajongó tekintetével és a vonásain elömlő szomorúságával +megkapó és jelentőségteljes benyomást tett. Ilyenfélének képzelte +Mariska a fiatal Szilágyi Erzsébetet vagy Zrinyi Ilonát, akikért +kisleánykorában rajongott. + +És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy nincs már kettesben a báróval. A +légyottjukat megzavarta ez a harmadik. Bár jól sejtette, hogy kit +ábrázol a kép, mégis megkérdezte: + +– Ki az? + +Pankotay arca elborult. + +– A feleségem, – mormogta kedvetlenül. + +– Ma is ilyen szép még? + +A báró egy lemondó kézlegyintéssel válaszolt. + +Egyszerre valami szomoru kiábrándulást érzett ő is. Azt hitte, hogy +lerázhatja magáról, de most megint itt van és hideg vasmarokkal szorítja +össze a szívét. A betegség, a gond, az élet nyomorusága. Nem, ő nem volt +az az acélidegzetü, tüzes és kíméletlen egoista, aki néha szeretett +volna lenni. Ő maga sem tudta, hogy kicsoda ő. Egyszer ilyen, másszor +olyan, többnyire kétféle. Most már megint csupa kishitűség, töprenkedés +és aggodalom. Mi lesz a kaland vége? Hiszen ezt a leányt nem a +szenvedélye, hanem az öngyilkos ösztöne hozta ide. Ha tulajdonába veszi, +tönkre teszi őt is, talán magát is. Mit kezdjen vele _aztán?_ Kitegye az +utcára? + +Ott ültek és kerülték egymás tekintetét. Megértették egymás gondolatát +és mind a ketten szégyelték magukat. Végül megszólalt a báró: + +– Mariska, maga nem született arra, hogy valakinek a szeretője legyen. + +A leány nem válaszolt, hanem elpirult, mintha sértést mondtak volna +neki. A zavart tekintete később megakadt egy sakkjátékon. Kétszer is +szólásra nyitotta a száját, de újból elharapta a szót. Végül mégis csak +megtörte a kínos csendet. + +– Szokott sakkozni? – kérdezte alázatosan, szinte könyörögve. + +Pankotay méla iróniával mosolygott. + +– Néha. Maga szokott? + +És elkezdtek sakkozni. + +Hajnali három sem volt még, midőn lassan cammogó kocsi állott meg az +ablak alatt. Kapunyitás, léptek zaja, fojtott beszéd az előszobában… A +házmesterné, a világ legügyetlenebb asszonya, bekopogtatott a lakásba. + +– Kezét csókolom, egy úr van itt… Mondtam neki, hogy most nem lehet – + +Valaki félrenyalábolta az asszonyt az útból és belépett a szobába. Egy +rettenetes jupiteri szempár szórta villámait a báró, Mariska és a +sakkjáték felé. Manliusz könyvelő úr volt. Nemcsak a haja, de +köcsögkalapjának szőre is föl volt borzolva. Öklében vastag esernyőt +tartott, melynek nyele buldoggfejet ábrázolt. + +– Bocsánatot kérek, – mondta, – én az éjjeli vonattal jöttem! + +Többet nem mondott, csak a villámló tekintete cikkázott nyugtalanul +ide-oda, mintha még keresne valamit, talán egy bünjelt, amiről a +sakkjátékkal akarják elterelni a figyelmét. Mariska hozzálépett és +megfogta a karját. + +– Manliusz, mesélje el hamar, mi történt odahaza… Megijedtek? Dühösek +rám? De mielőtt belekezdene, én mondok magának valamit. Bármi történjék +is, én nem megyek többet Varjasra! + +A könyvelő végre leült egy szék sarkára és hajlandóságot mutatott a +beszédhez. Ez azonban nem volt olyan egyszerü dolog, mint hihetné az +ember. Olykor két-három kemény kérdést is neki kellett feszíteni, hogy +lepattogjon róla egy morzsányi kis válasz. A leány mozaikba rakta össze +ezeket a kurta válaszokat és végül mégis csak megtudott mindent. Úgy +volt, hogy sokáig nem vették észre a szökést. Viola később keresni +kezdte Mariskát és ekkor megtudta Bénitől, a mindenestől, hogy a +kisasszony elment a méltóságos úr automobilján. Jóideig még azt hitték, +hogy valami hóbortos tréfáról van szó és hogy hamar vissza fognak +kerülni, miután a kisasszony még kendőt sem vitt magával. Az öreg +elefánt volt az első, aki megsejtette a valót. A képviselő nem akarta +elhinni, sőt gorombáskodott is az édesapjával, hogy mer ilyet mondani. +De aztán, mikor már elmúlt egy óra is, nagy pánik tört ki a házban. +Tollék elvonultak, az öreg lilaszínü volt a haragtól és még az utcán is +kiáltozott. Viola néni sírógörcsöt kapott. A centaurok és a lapithok +kora óta ennél gyászosabban nem végződött még békelakoma. Péter úr +befogatott és elhajtatott a báró topolysági kastélyába, ő pedig, +Manliusz, Budapestre jött… + +A derék könyvelő évek óta nem beszélt annyit, mint ma. + +– És az édesapám? – kérdezte Mariska bizonytalan és halk hangon. + +Manliusz kissé kertelt, végül megmondta: + +– A főnök úr annyit mondott csak, hogy neki nincs többé leánya. + +A könyvelő is szeretett volna egyet-mást megtudni, de nem igen tudott +magával megállapodni a kérdések szövegezését illetőleg. Mariska +eltalálta a gondolatait és kérdezetlenül is megadta neki a kívánt +fölvilágosításokat. Azt mondta, hogy ő ezentúl a fővárosban fog lakni. +Ha Manliusz szíves lesz reggelig vele maradni, akkor majd együtt +keresnek valami családi penziót, ahol szállást vehetne. + +A könyvelő belátta, hogy ez a legokosabb dolog, amit egyelőre tehet. +Hogy teljék az idő, megint sakkozni kezdtek. Manliusz úr kiváló +sakkjátékos volt – ő az _Ueber Land und Meer_ föladatait mind meg szokta +oldani – és leereszkedő érdeklődéssel nézte a laikus pár zavaros +csatáját. A köcsögkalapját és az esernyőjét azonban egy percre sem tette +le a kezéből, ezzel mintegy jelezvén, hogy ő nem szívesen, hanem csak +kötelességből van itt. Ő egyébként nem igen törődött embertársai +dolgával, a Fehérpáva-cég régi jóhírneve azonban nagyon a szívéhez nőtt, +mint rendszerető szász ember pedig gyülölt mindent, ami szokatlan és +föltünő volt. + +A báró nagy lelki megkönnyebbüléssel fogadta a fordulatot, mely +fölmentette őt a további felelősség alól. Az a kellemes érzése volt, +hogy a kedves véletlen valami nagy veszedelmet hárított el a fejéről. + +Végül hajnalodni kezdett és ekkor némileg megváltozott Pankotay +lelkiállapota. Odaát, az utca tulsó során, vörös reggeli fényben +ragyogtak az emeleti ablakok, a báró szívébe pedig édes, biztató +melegség lopódzott. Mariskára nézett és utólag édes rémülettel töltötte +el a gondolat, hogy a leány néhány órára az ő kezébe adta a sorsát. +Milyen elragadó a fejedelmi termetéhez simuló fehér ruhájában, az +éjjelezéstől bágyadt szemével és a szelíd, titokzatos mosolyával! Amint +fáradtan és mégis jókedvüen ott könyökölt a karosszékben, arra az ifju +bakhánsnőre emlékeztette, akinek képét valahol látta. + +– Milyen fölségesen szép lehetne az élet, ha az ember nem okoskodnék! – +sóhajtotta magában a báró. + +Egy könyörgő, mámoros pillantást akart vetni Mariskára, de a tekintetét +kiparirozta Alberich, a rettenetes kincsőrző. + +A házmesterné kocsit hozott. Mariska kezet nyújtott a bárónak és elment +Manliuszszal. A kocsiban így szólt magához: + +– Nem, ő nem az igazi. + + + + +XII. + +Varjas városa aznap úgy festett, mint Páris a július 14-iki nemzeti +ünnep napján. De persze kicsiben. Aki csak tehette, künn volt az utcán, +hogy újabb részleteket meséljen és halljon Mariska szökéséről. Néhány +órára lehullottak a társadalom válaszfalai, az urak és a májszterek, a +gazdák és a cselédek testvéri egyetértésben pletykáztak. Régi ellenségek +kibékültek, büszke urihölgyek szóba ereszkedtek ismeretlen férfiakkal, +hogy a botrányról beszélhessenek. Az igazgató úr félnapra megfeledkezett +a fegyelmi ügyéről, a patikus pedig a repülőgépéről. Gondos családapák +és gyöngéd fiúk a délelőtt folyamán tízszer is kivágtattak a főutcára, +az alsó városból a felsőbe, hogy újabb hirekkel megrakódottan térjenek +haza szeretteikhez. És csodás események is emelték a nap fontosságát. A +kilencven esztendős Rumszky Szabina, aki az 1863-iki nagy szárazság óta +nem mutatta magát a főutcában és akiről az alsóvárosiak azt hitték, hogy +régóta meghalt már, most megjelent az akácfák alatt, fekete viklerben és +fekete-gyöngyös kapisonnal a fején. Szúrós szemeit kimeresztve, hosszu +nyakát behúzva, oly komor méltósággal úszott végig az utcán, mint egy +nagy kondorkeselyü. Páváékhoz ment. A kíséretében volt Irma kisasszony, +az esperes úr gazdasszonya. A vice-adminisztrátorné különben semmi +pénzért sem mutatta volna magát ilyen rendezetlen társadalmi állásu +nőszeméllyel az utcán, a mai nap izgalma azonban mindent érthetővé tett, +még a lehetetlent is. Irma kisasszonynak láthatólag eszét vette a +mámoros boldogság. Villámgyorsan röpködött Szabina néni körül, +előresietett, visszamaradt, átcsapott az utca másik sorára, mint a +cikkázó fecske, hogy aztán egy-egy újabb hírmorzsával a csőrében +visszatérjen megint. + +A fehérpapok temploma előtt egy érdekes párral találkoztak a hölgyek. +Egy aranytól ragyogó, hatláb magas katonatiszt jött karonfogva egy +virágos kalapu, toreádor-piros selyembe öltöztetett, karcsu hölggyel. +Préglyné volt a fiával, aki, mint tudjuk, a méntelepeseknél szolgált. Ez +a mordbajszu, lomha nagy katona igen csodálatos karriért csinált. Az +édesanyja – saját bevallása szerint – éppen tizennégy esztendős volt, +mikor férjhez adták. Tizenöt éves korában már megvolt a fia. Bubika +valóságos csodagyerek volt, még tizenhat éves se volt, mikor már +kinevezték hadnagynak, tizenkilenc éves korában pedig főhadnagynak. Aki +ért az egyszeregyhez, az kiszámíthatja, hogy ennek a hatalmas legénynek +a mamája ma alig-alig harminchárom esztendős… + +Szabina néni különben nem igen kedvelte a polgármesternét, most azonban +– tekintettel a rendkívüli eseményre – mégis szóba ereszkedett vele. + +– No hát, lelkem, mit szól az Ábel Mariska esetéhez? + +Préglyné olyasmit mondott erre, amit senki sem várt volna tőle, Szabina +néni legkevésbbé. Azt mondta: + +– Édes Szabina néni, Mariska a szökésével nem ártott sem nekem, sem +önnek, csak saját magának. Ezért mi nem is panaszkodhatunk rá, legfölebb +csak sajnálhatjuk. + +Szólt és tovább billegett, kissé mámorosan a fia arany-attilájától és a +saját új ruhájától. + +Szabina néni egy gyilkos pillantást vetett utána. + +– Érti maga ezt? – kérdezte a papkisasszonytól. + +– Hogyne! Az ilyenek nem vájják ki egymás szemét. Ha Mariskának olyan +ura volna, mint Préglynének, akkor neki sem kellett volna megszöknie. + +A papkisasszonynak azonban nem volt igaza. Az igazság az, hogy Préglyné +a sok cifra kacat alatt, mellyel telitömködte az életét, becsületes, jó +szívet rejtegetett. Ezt azonban senki sem tudta, ő maga sem, mert ő is +szívtelen démonnak tartotta magát. + +Fehér páváéknál nagy és szinte babonás ijedelem támadt, midőn Szabina +néni hosszu, fekete árnyéka megjelent a hátsó üvegajtóban. A kanári +madár azonnal belesült a megkezdett trillájába, a fehér macska pedig, +mely eddig békén dormogott a divány sarkában, ész nélkül kiiramodott az +ajtón. + +Rumszkyné, nem tudni, hogy miféle mandátum alapján, fölebbviteli +fórumnak tartotta magát a polgári tisztesség kérdéseiben és most sem +mint részvétlátogató, hanem mint itélő bíró lépett Pál úr elé. Ő már azt +sem helyeselte, hogy Ábel Pál annak idején elvette a lengyel asszonyt és +miként a trójai háboru Lédával, úgy minden baj, ami a családot érte, a +Lihnovszkával kezdődött. Szabina néni eddigelé hallgatott, mert nem +akart pletykát csinálni, de most már szólni kellett, mert az események +fényesen igazolták őt. Ha Pál úr huszonhét esztendővel ezelőtt +ráhallgatott volna és elvette volna Csupor Lencsit, akkor olyan asszonyt +kapott volna, aki rendben tartja a gazdaságot és legalább nem +cigarettlizik, mint a lengyel asszony. Némelyek ugyan azt hiszik, hogy +az finom dolog, ha egy nő dohányos, de a megboldogult Rumszky is csak +értett az előkelőséghez, hiszen a nagybátyja tábori vikárius volt és +Zsófia főhercegnő gyóntatója, ő utálta a dohányző nőket és mindig azt +mondta, nem a vikárius, hanem a viceadminisztrátor mondta, hogy +macskafarkát nekik, nem cigarettlit! Szabina néni nem akar rosszat +mondani a lengyel asszonyról – nyugodjék békében, ahol van! – de az már +bizonyos, hogy dolgozni nem dolgozott semmit, hacsak nem a zongorán. A +Szabina néni leánykorában is szerették a zenét, de csak vasárnap +délután, az urak furulyáztak, a nők gitároztak, zongora azonban nem is +volt Varjason, csak Kucsévniéknál volt egy spinét, de azok nem voltak +polgáremberek, hanem földes uraság és rossz véget is értek. A +polgárleányok akkor még sütöttek-főztek, Szabina nénit az édesanyja +odaállította a mosóteknő mellé is, pedig nagyon gyönge teremtés volt, de +azért nem volt pardon, télen-nyáron reggeli ötkor ki az ágyból! De Ábel +Pál is hibás a dologban, mert úgy nevelte a leányát, mint valami +hercegnőt és Szabina néni előre megmondta, hogy a sok zongorázásnak meg +a hétköznapi sétálásnak rossz vége lesz, arra vannak is tanui, akik +képesek ezt minden pillanatban bizonyítani. És most már itt a szósz és +hiábavaló minden beszéd. Arról ne is álmodozzék Pál úr, hogy a báró el +fogja venni a lányát, mert először is házasember, másodszor meg bolond +is volna, ha elvenné. Régen is jártak itt grófok meg bárók, +svalizsértisztek, azok is udvaroltak a Kaszás-leánynak (az édesanyja +Ánis-leány volt), mikor aztán már hírbe hozták, nevettek egyet és lóra +ültek és azt mondták: Ein andres Städtchen, ein andres Mädchen! És Toll +Jenő is bolond volna, ha elvenné, mert ő diplomás ember és előtte nyitva +áll a világ. + +Ezeket mondta Szabina néni és még egyebeket is mondott. Egyenesen ülve +beszélt, az arca merev volt, a szája alig mozgott, a hangja oly tompa és +hideg volt, mintha fát vágnának lenn a pincében. + +– Ne beszéljen a leányomról, – szólt Pál úr, mikor Rumszkyné már végleg +kifogyott a szóból. – Nekem volt leányom, de most már nincs. + +Szabina néni egyszerre föltette a szemüvegét az orrára és előrehajolva +kezdte nézegetni a nagy üvegszekrényt. A sok holmi között megismert +néhány csecsebecsét, melyet Etelka nénitől kapott Mariska. Hát ez mind +Éber-tulajdon volt. Szabina néni ekkor oly keserü méltatlankodást +érzett, mintha Ábelék az ő szívét, máját és lépét őrizték volna üveg +alatt. + +– Kiátkozta már? – kérdezte később. + +Pál úr nem tudott erre válaszolni. + +– Pedig azt meg kell tennie! – kattogta Rumszkyné. + +És mindjárt hasznos útbaigazításokkal is szolgált. + +– Írjon neki egy ajánlott levelet. Megszólítás nélkül. Írja meg neki, +hogy nem ismeri többet, nem akarja látni, se élve, se halva. Ennek ez a +módja. + +Váratlan vendég érkezett, Sturz Bandi. A főkapitány adta a jól értesült +rendőrt, aki többet tud az esetről, mint amennyit el akar árulni, a +valóságban persze nem tudott semmit, azért jött csak, mert megigérte a +pajtásainak, hogy friss pletykákat hoz nekik a kaszinóba. Az ő +tiszteletére aztán Rumszkyné elejétől végig még egyszer elmondta az +egész történetet, kezdve Lédán, illetőleg Lihnovszkán, nem felejtve ki a +tábori vikáriust, aki Zsófia főhercegnő gyóntatója volt és végezve Toll +Jenőn, aki előtt nyitva áll a világ. Később megkérdezte Sturz Banditól, +hogy nem tudja-e, mi lett a legkisebbik Kucsévni-fiúból? (Azok közül +való volt, akiknél spinét volt a házban.) Sturz azonban nem tudta, ő +későbbi ember volt. + +Viola néninek is kétszer kellett végighallgatnia a bonyodalmas +históriát, mert ő azalatt a szomszéd szobában csomagolta a ruhákat, +amelyeket Mariska után akart küldeni. Egyszer-kétszer abbahagyta a +pakkolást és fölszisszent mérgében. Ha hallgatott volna a szíve szavára, +akkor bőszülten berobogott volna az ebédlőbe és úgy lepocskondiázta +volna Szabina nénit, hogy kihallatszott volna a felsővégre is. De nem +mert hallgatni a szívére, mert az agg amazon igen hatalmas asszony volt, +a polgári erény pallosa pedig, melyet a csontos kezében tartott, szinte +legyőzhetetlenné tette. Viola tehát búsan folytatta a csomagolást, +könnyeivel áztatván Mariska habos fehérruháját. Később azonban mégis +benyitott az ebédlőbe, mert nem tudott ellenállni a vágynak, hogy +fölvilágosítsa Szabina nénit a legkisebbik Kucsévni sorsát illetőleg. Az +katona lett és a hatvanhatos háboru idején meghalt a tábori kórházban +kolerában. Szabina néni elégedetten bólintott. Láthatólag igen örült, +hogy kiegészíthette a Kucsévni-családra vonatkozó tudását. + +A fehér páva még az este acélosra keményítette apai szívét és megírta a +kiátkozó levelét. Mikor megnyalta és leragasztotta a borítékot, szomoru +volt és büszke. Szomoru, mert meg kellett írnia, büszke, mert meg tudta +írni a levelet. + + + + +XIII. + +Azt mondják, hogy negyven napig tartott a zivatar, melyet a fehér páva +Mariskájának botránya fölkavart, negyven napig, mint az özönvíz. Azalatt +szakadatlanul zuhogott a pletykazápor. Az emberek azt hitték, hogy ez +most már örökké így marad, soha más botrány nem fog történni a világon +és az ő fülük mindig csak Ábel Mariska nevétől fog zúgni. De azután +közbe jött a Prégly polgármester dolga és más egyéb és megint csend lett +a városban, csak a távoli tanyákon morgott még valami és a Topoly +völgyében dübörgött mélán a visszhang. A szertelen mohóságnak, mellyel a +botrányt megúszták, általános elbágyadás lett a következménye és ha +később találkozott olyan falusi ártatlanság, mely a Mariska-esettel +összefüggésben pikáns részleteket szeretett volna hallani, akkor unottan +menekültek előle a varjasi szélkakasok. + +Az emberiséget akkoriban Prégly polgármester úr lemondása izgatta, de +nem túlságosan, mert a Mariska-eset elkényeztette és blazirtakká tette +őket. A polgármester tekintélyének nagyon ártott, hogy annak idején az +új vasút megnyitása alkalmával belesült az ünnepi beszédébe. Némelyek +állítása szerint „a központban“ akkor már elejtették. Még jobban ártott +neki, hogy a képviselőválasztás alkalmából azt mondta a városi +tisztviselőknek, hogy szavazzanak csak a meggyőződésük szerint. A fekete +elefánték az utóbbi nyilatkozatában ellenük irányuló perfid támadást +láttak és bosszút lihegve kiadták a jelszót, hogy „modern adminisztrativ +erőt“ kell a polgárság élére állítani. És nagy kiáltozás támadt a város +falai között. Amióta Budapest magába hörpintett mindent, ami Varjason +érdekes és értékes volt, (egyebek között Ábel Mariskát is), azóta a kis +fészek különben is abban a rögeszmében szenvedett, hogy ő most rohamosan +halad. + +Prégly úr lemondása után dr. Jaskó lett polgármester, egy fiatal ügyvéd, +akinek nem igen voltak kliensei, de azért sárga aktatáskával járt-kelt a +városban, a táskájában pedig az epés cikkeket őrizte, melyeket a +helybeli hetilap számára írt. Az új polgármester első tette az volt, +hogy aszfalttal rakatta ki az egész várost, még a kolera-kápolna előtt +levő libaúsztatót is és hogy behozta a villámos világítást. + +Prégly úr ugyan végleg lemondott már a reményről, hogy boldogtalan +szülővárosát megállítsa a veszedelmes lejtőn, amelyre jutott, de nem +mondott le ama kötelességéről, hogy szigoru és igazságos bírálatot +gyakoroljon az új rendszer fölött. Most már reggeltől-estig ott állott a +fehér papok temploma előtt, egy-egy ijedten pislogó polgártárssal a +karmai között és számadatok segítségével bizonyítgatta, hogy Varjast +olyan katasztrófa fenyegeti, amelyhez fogható talán a trójai veszedelem +óta sem fordult elő a városok történetében. + +Az új polgármester azonban áskálódásnak minősítette elődjének +viselkedését és állítólag megbízást adott volna Sturz Bandinak, a +főkapitánynak, nyomozná ki, hogy kik azok, akikkel Prégly úr a főutcán +beszélgetni szokott. Ennek az intézkedésnek az lett az eredménye, hogy a +békésebb természetü polgárok nem mertek a fehér papok temploma előtt +elmenni, inkább megkerülték a félvárost is, csak hogy Prégly úrral ne +találkozzanak, a további eredménye pedig az lett, hogy a volt +polgármester spionnak nevezte Sturz Bandit. + +Azután megint csend lett. A nyár elmult, ahogyan normális viszonyok +között a varjasi nyár múlni szokott, minden napnak huszonnégy órája volt +és a nappali órák, főleg a délutániak, jóval hosszabbak voltak, mint az +esteliek, amikor már el lehetett menni a sörház kertjébe, vagy a főutcai +korzóra. + +Az ősszel megint emlegetni kezdték Ábel Mariska nevét. Ez is látta, az +is, mikor Pesten járt. Az egyik kútfő szerint csinos és jókedvü volt, a +másik szerint feltünően megöregedett és oly levertnek látszott, „mintha +valami nagy teher nyomná a lelkét“. Az egyik azt mondta, – és ez az, +amiért érdemes volt fűzőt meg kalapot venni és az alsóvárosból a felsőbe +szaladni és útközben bekopogtatni a plébánia ablakán és megállani a +patika és Tollék boltja előtt – az egyik azt mondta, hogy a pesti +Kigyó-utcában látta, egy országosan ismert kegyelmes asszony +társaságában, amely kegyelmes asszony akkoriban oly hatalmas volt, hogy +talán az időjárást is ő csinálta Pesten. A másik a virágkiállításon +látta, egy kövér egyetemi tanárné kiséretében. + +– Mi ez? – kérdezték a varjasiak. + +Hogy Budapest a léha elvek és a lenge erkölcsök városa, azt valamennyien +régóta tudták, de hogy ott az erkölcsi züllést széditő társadalmi +emelkedéssel jutalmazzák meg, azt még sem hitték volna. Akadt aztán +valaki, aki megmagyarázta az elszomoritó rejtélyt. Ez a valaki Alpárfy +Zelma volt, az alsóvárosi állami tanitónő. A papkisasszonynak mondta el, +mikor az fekete táskájával a kezében a hetivásárról jött, de ez éppen +annyi volt, mintha a varjasi fórumon állva, az egész város népéhez +beszélt volna. + +– Én mostanában minden héten bemegyek Pestre, – kezdte Zelma kisasszony, +– mert tagja vagyok az országos nőegyesületnek. Az igen szép mozgalom és +ha sikerül kivívnunk a nő egyenjogusítását, akkor a jövő férfiai nem a +külső szépséget és a gazdagságot, hanem a lélek kincseit fogják bennünk +keresni… + +– No és Mariska? – türelmetlenkedett Irma kisasszony. + +– Mindjárt szó lesz róla!… Tehát a multkor volt a tulajdonképpeni +alakuló gyülésünk. A mi kegyelmes asszonyunk elnökölt és minden jól ment +volna, ha ellenzéki hangok nem hallatszottak volna. Az ellenzék vezére +egy másik kegyelmes asszony volt. A mi kegyelmes asszonyunk ugyanis +katolikus, a másik pedig protestáns és bár felekezeti kérdésekről nincs +szó az egyesületben, a két kegyelmes asszony mégis szeret borsot törni +egymás orra alá. Ezúttal is a protestáns kegyelmes asszony kezdte, +mindenféle kifogásokat tett és paragrafusokat idézett, a mi kegyelmes +asszonyunk eleintén mosolyogva válaszolt, de aztán csipősségeket +mondogattak egymásnak, mindegyikük elfelejtette, hogy miért vagyunk +tulajdonképpen együtt és végül már mindenki beszélt és általános lett a +zűrzavar… + +– No és Mariska? + +– Éppen akkor emelkedett szóláshoz. Igen jó ruha volt rajta, egérszürke +angol kosztüm, szürke kalap toll nélkül. Egyszerü és drága. + +– Hát beeresztik oda az olyat? – kérdezte elkeseredetten a +papkisasszony. + +– Ugyan, hát miért ne eresztenék be? Eleintén nagyon félénken beszélt, +de azután belemelegedett és szépen elmondta azt, amit mindegyikünk +tudott, ami azonban csodálatosképpen egyikünknek sem jutott eszébe. Mert +esze, az van Mariskának. + +Irma kisasszony egészen elszomorodott. + +– Esze, az van, de szíve nincs! – mondta szigorúan. + +Alpárfy Zelma tovább beszélt: + +– Mikor aztán fölolvasták az alapszabálytervezetet és nem kellett +odafigyelni, az elnöki pódiumon mindenki Mariskáról beszélt. Én közel +állottam és meghallottam minden szót. Sőt az alelnöknő, az egyetemi +tanárné, engem is belevont a társalgásba, mert tudta, hogy varjasi +vagyok és hogy gyermekkora óta ismerem Mariskát… + +– És mit beszélt róla? + +– A kegyelmes asszony azt mondta, hogy nagyon szimpatikus nő, a tanárné +meg azt mondta, hogy látásból régen ismeri, színházakba, hangversenyekre +és fölolvasásokra szokott járni, igen jól öltözik és mindig egyedül van, +azt is mondják, hogy férfigyűlölő… + +– Az férfigyűlölő? – rikácsolta Irma kisasszony, a dühös gúnytól +eltorzult arccal. + +Zelma kisasszony lecsendesítette a barátnőjét. + +– Nem én mondtam, hanem az alelnöknő… A hölgyek ugyanis észrevették, +hogy a kegyelmes asszonynak megtetszett Mariska és azért versenyezve +magasztalták… Ez ott szokás és az alelnöknő ura is azért lett rendes +egyetemi tanár és udvari tanácsos, mert a felesége mindig el tudja +találni a kegyelmes asszony gondolatait… A kegyelmes asszony most azt +gondolta, hogy jó volna Mariskát megnyerni a katolikus pártnak, hogy az +ő kedves és szerény modorában odamondogasson a protestánsoknak, erre a +többiek rögtön kimondták, hogy Mariska ritka tünemény és elragadó +teremtés, amerikai tipus, az egyéni szabadság hősnője… + +– És nem tudnak a szökéséről? + +– Dehogy nem! Hiszen éppen azért az egyéni szabadság hősnője. + +– És a báró? A báró? + +– Róla is beszéltek. A kegyelmes asszony emlitette, nevetett és a +kezével legyintett, azt mondta: „No, a szegény Pankotay ugyan nem +veszedelmes!“ A többiek is nevettek a szegény Pankotayn. A kegyelmes +asszony mostanában annyira megszerette Mariskát, hogy meg akarja tenni +titkárnak az egyesületben. Mert esze van Mariskának és viselkedni is jól +tud. + +Irma kisasszonyt főleg az bántotta, hogy Alpárfy Zelma most már maga is +bizonyos jóakarattal beszélt Mariskáról. Pedig a nagy botrány idején ő +is egyike volt a fő-valküröknek, akik vijjongva röpdöstek a város fölött +és szították a tüzet. A nemesebb érzéseiben mélyen sértett hölgy nem is +időzött tovább a kétszinü tanítókisasszony ablaka alatt, hanem vásári +cekkerjével hadonázva elsietett Szabina nénihez. Ennek a látogatásnak az +lett a következménye, hogy egy névtelen levél ment Budapestre, a +kegyelmes asszony címére és hogy a főtisztelendő esperes úr aznap egy +órával később kapott ebédet. + +Ezentúl sűrűbben érkeztek a hírek Ábel Mariskáról. Gyakran látták és +többnyire a női kérdés mozgatóinak társaságában. Úgylátszik, ő +fölfedezte ebben a mozgalomban az erőt, amely az ő életét és különös +helyzetét igazolhatja. Abból, hogy az igazolás aránylag könnyen ment, +azt lehetne következtetni, hogy az emberek jóval türelmesebbek, mint +maguk is hiszik és hogy mindent bevesznek, ha alkalmas formában adják be +nekik. Egy leány, aki megszökik egy nagyúrral, lehet bukott nő, de lehet +az egyéni szabadság hősnője is. Annak azonban, hogy az utóbbi osztályba +soroztassék, mellőzhetetlen előföltétele a gazdagság és az elmésség. + +Megesett később, mikor már többet járt társaságba, hogy összetalálkozott +Pankotay báróval is. Az önérzete akkor már annyira megnőtt, hogy +mosolyogva foghatott vele kezet. Sőt a mosolyában valami +bocsánatkérésféle is volt, mert akkor már ő maga is elhitte, hogy +visszaélt a báró jóhiszemüségével, midőn statiszta-szerepet adott neki +az élete komédiájában. A szíve azonban nyugodt maradt. Ők azon az +emlékezetes éjszakán valahogyan hamis vágányra jutottak és oda, ahonnan +egyszer kiindultak, nem lehetett többé visszatérni. + +Varjason emlegették Mariskának egy mondását is, mely a házasságra +voatkozott és mely általános és jogos megbotránykozást keltett. +Valamelyik barátnőjének mondta: + +– Csak azért, hogy férjünk legyen, nem érdemes férjhez mennünk. + +A varjasi hölgyek, főleg a régebbi évfolyamokból valók, nem tudtak +megbékülni a valósággal, hogy az ártatlan Toll Jenő sokkal súlyosabban +fizetett a szökési kalandért, mint maga a főbűnös. Attól a naptól fogva +minden dolga rosszúl sült, mintha átok üldözte volna. Az embertársai nem +tudták többé egészen komolyan venni. Olyan benyomást tett rájuk, mint a +márványszobor, melynek orra alá barbár kéz bajuszt pingált. Az ember +megbotránykozik az ízetlen merényleten, de azért mégis elmosolyodik. + +Jó ideig a leglojálisabb lelkek is elmosolyodtak, ha Toll Jenő nevét +hallották. Hjah, igen, az a bizonyos Toll Jenő, akinek menyasszonya +megszökött az esküvője napján! + +Pedig Mariska megtette neki azt a szívességet is, hogy nem ment többet +Varjasra. Nem is telt volna öröme a szülővárosában, mert a főutca képe +egészen megváltozott, amióta az aszfaltozás alkalmából kivágták a régi +akácfákat. Az új polgármester azt mondta, hogy a fák „forgalmi akadályt +képeznek“, pedig ha úgy vesszük, hát Varjason csak hetenkint kétszer van +forgalom, amikor vásárra jönnek a kofák, tőlük pedig ott maradhattak +volna a fák. Egyelőre a város éjjeli forgalma is meglehetősen szerény +még és a villámos utcai világításnak jóformán csak Sturz Bandi és a +fekete elefánt veszik hasznát, midőn vacsora után kisértetiesen tündöklő +ívlámpák néma sorfalai között mennek spriccert inni. Az új polgármester +azonban nem állott meg útján. Neki többek között erős esztétikai érzéke +is van és ha már nem változtathatta meg a régi városháza célszerűtlen +belső beosztását, legalább volt rá gondja, hogy a hajdani +Grassalkovich-ház modern pesti fászádot nyerjen, alul likacsos +habarcs-sziklákkal, följebb pedig faragott követ imitáló +vakolatnégyszögekkel, modern kékre festett ablakokkal. A haladás persze +pénzbe kerül és eljövend az idő, midőn Prégly uram Kaszandra-jóslata +beteljesül és a varjasi pótadók magasabbak lesznek a templomtorony +gombjánál. Akkor majd a takarékosság kedvéért újból el fogják halasztani +a városi kórház és a csatorna-rendszer építését. Egyelőre azonban csak +hadd büszkélkedjék Varjas a villany és az aszfalt fényében, miként a +perzsa khán a gyémánt-gombokban, melyek nem éppen kifogástalan +tisztaságu ingét ékesítik. + +A fehér páva háza ma is olyan még, amilyen volt. Az üzletét azonban még +az ősszel föloszlatta Ábel úr, mivel nem hozta be a költségeket. A két +Ábel úr és Viola néni csendesen éldegéltek az emeleten. Péter bácsi és +Viola majd minden héten bemennek Budapestre, hogy meglátogassák +Mariskát. Pál úr azonban ma is hajthatatlan, akár a Desdemona édesapja. +Amióta nem kereskedik többé kelmével és vászonnal, egészen a +jellemességre adta magát. Bár nyilvánvaló, hogy Ábelék tönkrementek, +azért bizony elég jól élnek és még a gyümölcsösüket sem adták el. Ennek +a különös jelenségnek magyarázatát megadhatná Viola néni, aki minden hó +első napján pénzes levelet kap Budapestről. Erről azonban nem szabad +beszélni, a büszke Pál úr rossz néven találná venni. + +Mikor a pávaház homlokáról leszedték a régi cégmadarat, az olyan +fájdalmas látvány volt, mint mikor a kapituláló vár ormán bevonják a +nemzeti zászlót. Szegény Vilma néni aznap vörösre sírta az orrát, Pál úr +pedig olyan arcot csinált, mint Napoleon a waterlooi csata után. Az öreg +Toll azonban ott állott a boltja előtt és jókedvüen csörgette zsebében +az aprópénzt. + +– Vége, meghalt! – krákogta kárörvendően. – A fekete elefánt mégis csak +elgázolta a fehér pávát! + +Az elefánt öröme azonban nem tartott sokáig, a jövő hónap elsején már +egy mérgezett nyilat kapott a tomporájába és ekkor dühös trombitálásával +fölverte a város csöndjét. A nyilat a vadember lőtte beléje. A vadember +a Pestről jött új specerájos volt, aki kibérelte Ábelék üzleti +helyiségét és dühös konkurrense lett a fekete elefántnak. Szó, ami szó, +a pesti vadember nem igen válogatta fegyvereit. Legényember volt és +hamarosan el tudta terjeszteni a városban, hogy feleséget keres, de nem +ám valami kényes, puccos úri kisasszonyt, hanem egy egyszerü, derék és +munkabíró leányzót. A cselédleányok csak úgy özönlöttek a boltjába, mert +úgy gondolták, hogy az öt fillérjükért az élesztővel együtt promeszt is +kapnak, amely megnyerheti a főnyereményt. Egy gramofón is volt a +boltban, mely a búr-indulót és a Nagypénteken mossa holló a fiát-ot +játszotta. S mialatt a vadembernél a gramofón rikácsolt és krákogott, a +cselédleányok kacagtak, a segédek futkostak, a pénz pedig csörgött, +azalatt odaát a fekete elefánt keserűen járt-kelt sötét odújában és +szőtte gondolatait a mulandóság örök témájáról. + +Ábelék régi cégmadarukat nem kótyavetyélték el, hanem nyugalomba tették +a parádés lépcsőházba, melyet mostanában úgy sem használnak. A fehér +csodamadár ma is ott álmadozik még a színes ablak titokzatos fényében, a +gipsz Flóra társaságában. Olykor látogatóba jön hozzájuk Ábel Mariska +elárvult macskája és hozzádörgöli hátát a páva karmai között levő +pléhszalaghoz, melyen ma is látható a büszke fölírás: _Alapíttatott +1815_. + +– Vége. – + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75582 *** |