Initial commitHEADmain

7 files changed, 8836 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/75582-0.txt b/75582-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..2d3f765
--- /dev/null
+++ b/75582-0.txt
@@ -0,0 +1,4489 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75582 ***
+
+
+HERCZEG FERENC MUNKÁI
+
+A FEHÉR PÁVA
+
+HERCZEG FERENC MUNKÁI
+
+A fehér páva
+
+Kisvárosi történet
+
+BUDAPEST, 1911
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+HERCZEG FERENC
+
+A fehér páva
+
+Kisvárosi történet
+
+BUDAPEST, 1911
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+_Minden jogot fenntartunk._
+
+BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
+
+
+
+
+_Bevezetés._
+
+Tíz esztendővel ezelőtt – ma 1909-ben élünk, ugyebár? – nem volt még
+vasútja Varjas városának. A kis város ugyan alig esik ötven-hatvan
+kilométernyire Budapesttől, az útak azonban mindenkor igen rosszak
+voltak és így Varjas a valóságban távolabb volt, mint Szeged, vagy akár
+Kolozsvár. A varjasiak sohasem voltak kapaszkodók, országos emberek nem
+igen kerültek ki közülük és így nem is volt sok keresni valójuk odafönn.
+A városuk, ha kicsi fészek volt is, az ő szemükben a világ közepe volt
+és jól megélt a maga emberségéből, akár egy középkori kis köztársaság,
+vagy a nagy óceán egy félreeső szigetországa. Központja volt az egész
+gazdag Topoly völgyének és tizenöt falu parasztsága járt be a vásárokra.
+Ezek mind a varjasi kereskedő urak adófizető jobbágyai voltak.
+
+Ha varjasi emberek Budapesten jártak, hazaérkezésük után nem győztek
+eleget sopánkodni a fővárosi lármán és az ottani drágaságon. A villámos
+vasút éjfélig zakatol, egy tojás ára pedig három-négy krajcár.
+
+Ez az utóbbi adat valósággal dühbe hozta a varjasi gazdasszonyokat. Hogy
+vannak emberek, akik télen-nyáron Budapesten laknak, hallgatják az
+örökös lármát és mindig négy krajcárjával veszik a tyúktojást, az a
+varjasiak szemében oly rejtelmes jelenség volt, melyre senki sem tudott
+kielégítő magyarázatot adni. Emlegették ugyan, hogy a pestiek nem igen
+főznek otthon, inkább korcsmában esznek és aludni is többnyire nappal
+szoktak, ez azonban nem volt magyarázat, ha becses megfigyelésszámba
+mehetett is. Úgy kell lenni mégis, hogy a budapestiek démoni ügyességü
+felekezet, mely egyebek között ahhoz is ért, hogy keresztül bujjon az
+egyszeregy vaskerítésén. E gyanús képességükért azonban senki sem
+irigyelte és senki sem becsülte őket Varjason.
+
+Az állandó összeköttetést a fővárossal a kereskedelmi ügynökök és az
+egyetemi hallgatók tartották fönn. Az ügynökökkel szívesen kötöttek
+üzletet a varjasiak, egyébként azonban nem vették komolyan az ilyen
+jött-menteket. Azok persze egyre a hiányzó vasutat emlegették. Ők egy
+napi keserves kocsikázás után döcögtek le Varjasra, pedig ha gyorsvonat
+járna, akkor egy ujságolvasásba kerülne az egész út. A varjasi kereskedő
+uraknak azonban volt egy különös, fölényes mosolyuk a reform-ügynökök
+számára. A mosoly körülbelül ezt jelentette: Persze, persze, hogy aztán
+a pesti cégek kiszipolyozzák az egész Topolyságot!
+
+A kereskedőknél is nagyobb ellenségei voltak a vasútnak a talyigások.
+Azok vasvillára kaptak, ha valaki a gőzkocsit emlegette. Pedig szavuk
+volt a külső soron.
+
+Az egyetemi hallgatók – rendszerint csak hárman, négyen voltak fönn
+egyszerre – mind vasútpártiak voltak. A fiúk, ha hazajöttek vakációra,
+furcsa pesti szabásu ruhákat és még furcsább nézeteket hoztak magukkal.
+Szidták a varjasi kövezetet és a világítást, nem kevésbbé a
+polgármestert és a rendőrkapitányt, sűrűn emlegették a modern kort és a
+haladást. Ha azután mint diplomás emberek tértek meg, egy ideig még
+bosszantották polgártársaikat a pesti ruháikkal, meg a
+reformötleteikkel, egy-két esztendő múlva azonban lekopott róluk mind a
+kettő, a fiúk meghíztak és elcsendesedtek, megbecsülték a polgármestert,
+összetegeződtek a városi kapitánnyal, szóval szakasztott olyan varjasiak
+lettek, mint a többiek.
+
+Ha a nyílt színvallásig nem is jutottak el, azért tíz esztendővel
+ezelőtt már két érzelmi táborba sorakoztak a varjasiak: a vasutasok és a
+talyigások táborába, ahogyan tréfásan nevezték egymást.
+
+Egyelőre a kis város még ravasz mosollyal az ajkán folytatta
+Csipkerózsa-álmát. Ha történetesen a lánchídas fővárosról álmodott,
+akkor pillanatnyi hangulatához képest két különböző Budapest jelent meg
+előtte, vagy a vasutasoké, vagy a talyigásoké. Az egyik az ifjúság
+dicsőségében ragyogó metropólis, a magyar király, a szuverén
+országgyülés, a nemzeti kultura székhelye, Európa legszebb városa, a
+magyarság büszkesége és reménysége. A másik a lármás, mocskos házrakás,
+idegen, veszedelmes emberek tanyája, honnan festett haju nők és mesés
+szemérmetlenségü férfiak özönlenek szét az országban.
+
+Az igénytelen események, melyeket elmondani fogunk, abban az időben
+adták elő magukat, midőn a kis Varjas nagyhirtelen fölriadt és végleg
+fölébredt százesztendős álmából.
+
+
+
+
+I.
+
+Hogy mi köze Varjas város nevének a varjúhoz, azt nem tudni. Bizonyos
+azonban, hogy ősszel és télen sehol a világon nem látni annyi varjút,
+mint a Topoly völgyében. Ősszel olykor hihetetlen nagy számmal vonulnak
+a folyó fölött, mintha fekete hópelyhek kavarognának a ködös égen. Télen
+pedig ellepik a kopasz akácfákat és kétségbeesett, gyáva károgással
+siratják sorsukat.
+
+De ki gondol most ködre, télre? A korai nyár tüzes fényözönt borít
+Varjas városára és az egész zöld Topoly-völgyre.
+
+A varjasi Kossuth Lajos-utcán, melyet egyébként mindenki csak főutcának
+nevez, egy büszke tartásu, öreg magyar ment végig. Karneolgombos, szürke
+magyar ruhát és fényesre kefélt csizmát viselt. Igen szép aggastyán
+volt, jól esett ránézni a dús ezüst hajára és a nemes vágásu, piros
+arcára. Ha ránézett az ember, azokra a régi kőnyomatokra gondolt, melyek
+hazafiakat és mártirokat ábrázolnak és melyeknek szemlélése fenkölt és
+meghatott érzéseket ébreszt. Az öreg úr ezt alkalmasint tudta is, mert
+bizonyos kacérsággal stilizálta külsejét. A cérnagombos, hófehér
+vászoningén aranyrojtos nyakkendőt viselt, a nyitott dolmánya alatt
+nyakbavető aranylánc fénylett, a kezében pedig meggypirosra szívott,
+karcsú tajtékpipát tartott.
+
+A szép öreg Ábel Péter volt, Varjas város országgyülési képviselője. A
+Házban állandó irigység tárgya, mivel az övé volt az ország
+leghűségesebb kerülete. A kiegyezés óta mindig egyhangú választása volt.
+Az öreg úr arról is nevezetes volt, hogy sohasem szólalt még föl a
+képviselőházban. Méltóságos módon hallgatag férfiú volt és alkalmasint
+ennek a tulajdonságának köszönhette, hogy Deák Ferenc valamikor a
+barátságára méltatta. A haza bölcse a nagy alkotások napjaiban szükségét
+érezte, hogy egyik-másik tervét beszéd közben kidolgozza és Ábel
+Péternél jobbizlésü és tapintatosabb hallgatója nem volt az országban.
+Ábel volt a tiszta verem, melyben a nagy férfi a maga termésének
+fölöslegét elrakta.
+
+Péter úr törvényhozói tevékenysége mostanában abban merült ki, hogy mint
+násznagy és keresztapa emelte a varjasi családi ünnepek díszét. Amellett
+azonban mindig meg tudta óvni állásának tekintélyét, melytől maga is át
+volt hatva, akár a miséző pap, a választói pedig bizonyos hazafias
+meghatottságot éreztek, valahányszor szemtől-szembe látták.
+
+– Péter bácsi!
+
+Egy csengő női hang szólította a nevén. Az öreg megfordult. Az arca
+földerült.
+
+– Jó napot, kis leány!
+
+A _kis leány_ fél fejjel magasabb volt, mint Ábel Péter. A profilja
+hasonlított az öreg úr büszke, nemes és finom arcélére. A szeme azonban
+nem hasonlított senkiére, hanem egészen egyéni, csodálatos tüzű szem
+volt. A leány, aki egyébként is igen szép és előkelő teremtés benyomását
+tette, már lehetett vagy huszonkét, talán huszonnégy esztendős is. A
+neve Ábel Mariska volt. Gyermeke volt Ábel Pálnak, Péter úr fivérének.
+
+– Honnan jössz? – kérdezte Péter úr, akit szokatlan módon élénkké tett
+kedvencének társasága.
+
+– A temetőben voltam. Ma van szegény jó édesmama halálának évfordulója.
+Aztán benéztem Miklós bácsihoz és Etelka nénihez.
+
+– Hogy van Miklós? Megbékült már Etelkával?
+
+– Dehogy! Egy szobában találtam őket, de most sem beszélnek még
+egymással. Miklós megkért, csináljam ki Etelka néninél, hogy a reggeli
+kiflijét adja neki egészben. Etelka ugyanis mindig apró darabokra
+vagdalja és Miklós ezt utálja.
+
+– És sikerült kicsinálni?
+
+– Nem sikerült. Etelka azt mondja, annak úgy kell lenni. Hogy mért, azt
+nem mondta meg.
+
+A harmadik testvér, Ábel Miklós szomorú rabsága olyan régi keletü és
+megszokott dolog volt a családban, hogy egyikük sem vette nagyon
+komolyan. Mariska a nagybátyja karja alá fűzte keztyűs kezét. Összevágó
+léptekkel mentek végig a főutca keskeny téglajárdáján. A szépségükkel, a
+nemes és öntudatlan büszkeségükkel, az egész lényüket jellemző
+tartózkodásukkal mind a ketten erősen arisztokratikus benyomást tettek.
+
+– Egészen elfuladok az akácvirág-illattól, pedig nagyon szeretem! –
+mondta a leány.
+
+Hogy, hogy nem, az öreg úr most vette csak észre, hogy akácnyílás ideje
+van. Pedig Varjason ez fontos időszak volt, mert a főutca teli volt öreg
+akácfákkal és ilyenkor az egész város menyasszonyi díszbe öltözött.
+
+Varjas különben ócska, de rendes kis város volt. A Grassalkovich
+hercegek valamikor itt is urak voltak és kis kastélyt építettek maguknak
+a főutcán, a mai városházát, mely mintául szolgált a gazdag kereskedők
+lakóházaihoz. Nem volt a főutcán ház, mely száz esztendőnél fiatalabb
+lett volna és nem Mária Terézia korának szeretetreméltóan ünnepies
+vonalait mutatta volna.
+
+A széles utca, melynek végében a régi templom emelte égnek lapos
+tornyát, most egészen néptelen volt. Csak a sárga házak ablakainak
+potrohos vasrácsa mögül pislantott ki itt is, ott is egy-egy kiváncsi
+női fej. Egyik-másik fej hirtelen eltünt, hogy aztán másodmagával
+jelenjen meg újból. Mariska oly jól ismerte mind ezeket az embereket,
+hogy azt is el tudta képzelni, mit beszélnek most egymás között.
+
+– A fehér ruhája van rajta!
+
+– A szoknya régi, de a blúz új.
+
+– Miféle kalapja van?
+
+– A tavalyi szalma.
+
+– A virágdíszét ismerem, azt levette a rózsaszínü kalapjáról.
+
+A városháza előtt egy _pesti emberrel_ találkoztak össze. Hogy fővárosi,
+azt meg lehetett ismerni az öltözködéséről, különösen a drappszínü
+gamásnijáról. Ilyet varjasi ember dehogy merne fölvenni. Szélesvállu,
+zömöktermetü, barnaarcu, nyírottbajszu fiatal férfi volt. A hóna alatt
+sárga okmánytáskát hozott. Amint megpillantotta Péter urat, könnyedén
+megemelte kalapját.
+
+– Jónapot, képviselő úr!
+
+Mariska meghökkent. Ő annyira megszokta, hogy nagybátyját mindenki
+nagyságos úrnak szólítsa. Az idegen újból megszólalt:
+
+– Tudja, mi az újság, képviselő úr? Meglesz a vasút!
+
+Éles, kiméletlen hangon beszélt. Péter úr most már megállott és kezet
+fogott vele. Az idegen szertartásos hidegséggel meghajolt Mariska előtt
+és az öreg úr ekkor bemutatta hugának:
+
+– Hiszen ismered tán? Jenő, a fekete elefánt mérnök fia.
+
+Minden kicsinylő szándék nélkül mondta, a fiatalembernek azonban mégis
+rosszul esett a furcsa körülírás.
+
+– Toll Jenő mérnök vagyok, – mondta száraz rendreutasítás hangján.
+
+Anélkül, hogy valaki hívta volna, elkísérte őket. Mialatt beszélt,
+Mariska egyszer sem pillantott reá, de azért igen alaposan végignézte.
+Az ő titka volt, hogyan.
+
+– A vasút most már meglesz, ha nem is akarja a város, – mondta a mérnök.
+– Érinteni fogja Varjast és végig fog menni az egész Topoly völgyén. A
+csirke ára drágább lesz Varjason, a talyigások pedig prüszkölni fognak,
+de a csirke és a talyigások kedvéért nem lehet útjában megállítani a
+huszadik századot.
+
+A képviselő óvatos magyar volt, mint a hallgatag emberek általában. Amit
+magában elgondolt, az talán nem volt mindig okos dolog, de ostobaságot
+még sohasem hallott tőle senki. Tudta, hogy a vasúttal nem lehet
+polemizálni, az elgázolja az embert. Azért rejtélyes hallgatásba merült.
+Mariska a szíve mélyén vasútpárti volt – a fiatalok mind azok voltak –
+de most valami kínos megdöbbenésfélét érzett. Miért lármázik
+tulajdonképpen ez az ember?
+
+Egy nyitott boltajtó előtt haladtak el. Valami kellemetlen illat csapta
+meg orrukat, valami illat, mely a petroleum, a besózott hal és a pálinka
+motivumainak vegyüléke volt. Az ajtó fölött egy kuvasznyi fekete elefánt
+függött cégér gyanánt. Ez volt a Toll-féle fűszeres bolt.
+
+A mérnök megint beszélni kezdett, de ezúttal nyugodtan és okosan. Lehet,
+hogy az apai bolt illata józanította ki hatalmi mámorából.
+
+– A nagy kulturintézményeknél az a csodálatos, hogy ha kezdetben
+sértenek is egyéni érdekeket, végeredményben mindenkinek hasznára
+vannak…
+
+Ezt a tételét bővebben kifejtette és Mariska most már érdeklődve
+hallgatta. Tényleg eszes ember volt. De azután megint mondott valamit,
+amitől fölszisszent a leány jóizlése.
+
+– Én mindig elérem azt, amit akarok!
+
+Mialatt mondta, erősen Mariska szeme közé nézett. A vasútra
+vonatkoztatta, de olyan hangon mondta, hogy fenyegetésnek is vehette
+volna az ember. A leány ajka szélén egy mosoly árnyéka futott végig. Sok
+gőg és egy parányi gonoszság volt a mosolyában. Eh, mégis csak
+közönséges emberek ezek a fekete elefántok!
+
+Most elérték Ábelék házát. Nagy, sárga, kissé szigorú és zárkózott
+külsejü sarokház volt. Az óriás, kerek kapuboltozat fölött aránytalanul
+keskeny vaserkély rúg ki. Az erkélyen vödrökbe ültetett tuja-bokrok
+zöldelnek. A főutca felé van az üzlet. Fekete táblán lendületes, vékony
+aranyírás: _Ábel Menyhért és fiai_. A tábla fölött fából faragott fehér
+páva a boltcégér. Lobogva görbülő bádogszalagon a kevély fölírás:
+_Alapíttatott 1815_.
+
+A cégtulajdonos, Ábel Pál, ott áll a nyitott ajtóban. Magas, szigorú
+férfi. Nem olyan magyaros, mint Péter bácsi; a hosszú, fekete
+kabátjával, a szemüvegével és az őszülő pofaszakállával inkább egy
+külföldi diplomatára emlékeztet. Az Ábelek mind ilyen előkelők voltak,
+külsőleg is, lelkileg is. Emberemlékezet óta vászonnal, selyemmel,
+ruhakelmékkel és rövidárúkkal kereskedtek. A közönség fényűzési
+hajlamait elégítették ki és a foglalkozásuk arisztokratákká tette őket.
+
+Milyen más volt ez a bolt, mint a fekete elefánté! Odaát az örökös
+petroleum- és sajtszag, itt a fonnyadt virágra emlékeztető illat
+uralkodik. Az elefántban piroskezü, farkasfogu, trágár beszédü segédek
+szolgálják ki a vihogó cselédlányokat és a szíverősítőre szomjas
+parasztokat, a pávában halványarcu, komoly és csendes urak terítik a
+csillogó selyemszövetet meghatottan mosolygó menyasszonyok elé. A két
+kereskedő-család között is nagy a különbség. Ahány Toll van, az mind
+zömök, pirosképü, vakondokszemü, lármás ember. A férfiak kikapósak, az
+asszonyaik a konyhában élnek, a gyermekeik pedig a város legvásottabb
+porontyai. Ez a Jenő is –! Gyermekkorában került el hazulról, első
+tanuló volt minden iskolában, díjakat nyert – és mégis, hogy megérzett
+rajta a fűszeres!
+
+Mariska hűvösen elbúcsúzott a fiatal mérnöktől. Az apja még mindig ott
+állott a boltajtóban, de azért ő a kapu felé ment. Ábelék azt tartották,
+hogy az üzlet és a család két különböző dolog, amit nem szabad
+összekeverni.
+
+A mérnök azalatt a városháza felé ment.
+
+– Hogy fúj a fehér páva! – mormogta bosszúsan nevetve.
+
+
+
+
+II.
+
+A fehér páváék a családi ház első emeletén laktak. A kapu alól szép,
+szőnyeges lépcső vezetett föl. A lépcsőház dísze a színes üvegü ablak és
+a nagy gipszszobor volt, mely Flóra istennőt ábrázolta. Ezt a lépcsőt
+azonban csak ritka, ünnepi alkalmakkor használták, hétköznapokon mindig
+zárva tartották, hogy ne kopjon hiába a virágos hollandi szőnyeg és a
+háziak a konyha mellett lévő hátsó lépcsőn jártak. Ábel Mariska
+gyermekkori fantáziáját nagyon izgatta az örökké zárt lépcsőház
+ünnepélyes kápolna-hangulata. Mint kis leány olykor óvatosan megemelte a
+felső üvegajtó függönyét és visszafojtott lélegzettel nézte a hallgatag
+fehér szobrot, melyre szelid és titokzatos lila fényfoltokat vetett a
+színes ablak. Úgy félt a szobortól, mint valami halottól és mégis úgy
+vonzódott hozzá, mint házuk jó géniuszához. Valahogyan elhitette
+magával, és ötletétől még nagyleány korában sem tudott szabadulni, hogy
+a szobor régen meghalt édesanyjának vonásait viseli.
+
+Mostanában minden szombaton zeneestély volt Ábeléknál. A házigazda
+gordonkán játszott, Mariska pedig zongorán kísérte. A vendégek kevesen
+voltak. A képviselő, a szegény Ábel Miklós a feleségével, továbbá Viola
+néni és Manliusz úr, a cég régi könyvelője.
+
+Mivel a vendégek a ház hátsó lépcsőjén érkeztek, először az ebédlőbe,
+onnan pedig Ábel Péter hálószobájába léptek. Ez kellemetlen volt, de nem
+lehetett róla tenni. A szalon, melyben a vendégeket fogadták, igen nagy
+szoba volt. A falai égszínkékek voltak, a bútorai kanárisárga selyemből
+készültek, a szekrények és a zongora pedig aranysárga topolyafából. A
+szalont hetenkint csak egyszer használták, kissé naftalinszagu is volt,
+a szekrényeken pedig Viola néni befőttes üvegei sorakoztak.
+
+A zongorán két ezüstgyertyatartó állott (az aranyozott facsillár színes
+viaszgyertyái csak a dísz kedvéért voltak ott), a remegő, vörhenyes
+fénykörben ma is együtt ült a kis társaság.
+
+Ábelék rendszerint klasszikus zenét műveltek, ma azonban Pál úr csupa
+Chopin-darabot játszott. Ő tudta, hogy miért. Ma volt a felesége
+halálának huszadik évfordulója és Chopin a boldogult kedves zeneköltője
+volt. A családban különben is a megboldogult fedezte föl és fejlesztette
+ki a zenei tehetséget. Lengyel eredetü leány volt, édesapja mint osztrák
+katonatiszt vetődött az országba. Valószínü, hogy a polyák slachta
+leányát csak a nagy nyomoruság, melyben korhely édesapja halála után
+visszamaradt, vitte reá, hogy a vászon- és rövidáru-kereskedő felesége
+legyen. Mariska annyit tudott csak édesanyjáról, hogy nagyon szép és
+szomoru asszony volt, hogy bálványozta daliás és haszontalan édesapját,
+hogy sohasem tudott megtanulni magyarul, hogy örökké cigarettázott és
+hogy igen fiatalon halt meg, tüdővészben. Az apja nevét Lihnovszkinak, a
+magáét pedig Lihnovszkának ejtette és haragudott, ha ezt valaki
+eltévesztette. Semmi sem maradt utána, csak egy üres, szomoru ágy Ábel
+Pál homályos hálószobájában és egy viasz menyasszonyi koszoru, melyet
+ovális aranykeretben őrizték. Lefesteni vagy lefotografáltatni soha sem
+engedte magát, mivel türhetetlennek találta az ötletet, hogy az arcképe
+tovább éljen, mint ő. Ha már menni kell, mindenestől el akart menni. Az
+Ábel-családban tehát ma úgy élt a szép Lihnovszka emléke, mint egy
+nagyon előkelő idegené, aki rövid időre megtisztelte látogatásával
+szerény házukat.
+
+Chopin! A tüzes, szomoru és könnyelmü hanghullámok elárasztották a sárga
+szobát és fölidézték a szép Lihnovszka emlékét. Pál úr legalább egyre a
+feleségére gondolt és a gordonka édesen panaszos hangja úgy meghatotta
+és ellágyította, mintha a halott asszony beszédét hallaná. Az is olyan
+tüzes, szomoru és könnyelmü volt. Ábel Pál különben csak azóta értette
+meg olyan jól a feleségét, amióta az már nem élt. Míg együtt voltak, sok
+félreértés volt közöttük. Őszintén szólva, sokat is gyötörte az
+asszonyt, főleg a későnkelése és az örökös cigarettázása miatt. És
+mialatt most megenyhülve kért bocsánatot a halottól azért, hogy soha nem
+igyekezett megérteni, két lépésnyire tőle egy fiatal lány ült, aki
+megdöbbentően hasonlított a néhai Lihnovszkához és akit Ábel Pál épp oly
+kevéssé ismert, mint azt a másikat. Az ő Mariska leánya.
+
+A leány halvány arccal, félig lehunyt szemmel ült a zongora előtt. A
+remegő gyertyafény arany vonallal rajzolta körül finom profilját. Szívét
+megkerítette a lengyel zene érzékies ereje. Ő bizony nem gondolt szegény
+édesanyjára, hanem átengedte magát a forró és piros áramlásoknak, melyek
+a vérében keringtek. Amióta nagy leánnyá lett, mindjobban elvesztette
+ellenálló képességét a zenével szemben, mely úgy hatott az idegeire,
+mint az alkohol. A tisztes rokonság bizonyára megszeppent volna, ha
+ebben a pillanatban alája nézhetett volna a polgárleány fehér álarcának.
+
+A rokonság azonban most más egyébbel volt elfoglalva. Viola néni, Pál úr
+vénkisasszony-huga, aki a lengyel asszony halála óta a háztartást
+vezette, éppen a rémülettől megkövült arccal fülelt az ebédlő felé,
+ahonnan patkós cselédcsizmák kiméletlen dobogása hallatszott. Micsoda
+trampli az a Veron! Péter úr, a képviselő, méla epedéssel szemlélte
+meggyszínüre szívott tajtékpipáját. Bizony jó volna már rágyujtani! A
+képviselő karosszéke mögött furcsa kis alak lappangott a homályban.
+Olyan kicsi ember, hogy alig érte föl fejjel a karosszék támláját, a
+zömök, törpe-testén azonban domboru homloku, dülledt szemü, lengő
+szakállu, hatalmas és gőgös Jupiter-fej ült. Ez Manliusz úr volt, Ábelék
+régi könyvvezetője, egy erdélyi száz ember. Huszonöt esztendő óta
+szolgálta már a céget, kifogástalanul, jéghideg és gépies buzgalommal.
+Mindenki becsülte, de tulajdonképpen senki sem ismerte és senki sem
+szerette. Pál úr tudta, hogy a kis ember egyetlen nagy szenvedélye a
+zene, azért egyszersmindenkorra meghívta a szombati estékre. Manliusz úr
+állandóan a képviselő mellett szokott tartózkodni, mivel az épp olyan
+hallgatag ember volt, mint ő maga.
+
+Még két ember volt a szobában: a szegény Miklós bácsi és Etelka néni.
+Miklós, akiről csak az elnézés és a sajnálkozás hangján szoktak
+megemlékezni a családban, valami különös félreértés következtében
+túlkorán kivonatott az élet forgalmából és úgyszólván raktáron kopott
+meg. Mint legidősebb Ábel-fiunak tulajdonképpen neki kellett volna
+átvenni a hitbizomány jellegü Fehér pává-t, de hamarosan kitünvén róla,
+hogy komoly kereskedői munkára nem használható, a családi tanács Pál
+urat állította a cég élére. Miklós egyébként, mint a léha emberek
+általában, bámulatosan jól tartotta magát és ma is fiatalabbnak látszott
+a két öccsénél. Bár évtizedek óta ki nem mozdult Varjasról, most is
+bécsi divat szerint öltözködött még, igaz, hogy a hatvanas évek bécsi
+divatja szerint. Kondor pofaszakállt viselt, a füle fölött előre fésülte
+a haját és kegyeletes szeretettel csüngött az egyenes karimáju
+kalapokon, a mélyen kivágott inggallérokon és a trombita-nadrágokon.
+Mint fiatal volontőr néhány esztendőt Bécsben töltött és azóta a
+deákferencesen mérsékelt, de rendületlenül hazafias Péter úr
+bosszúságára, feketesárga érzelmeket ápolt szívében. Miklós bácsi élete
+akkor vett tragikus fordulatot, midőn ő, Bécs városának legléhább
+volontőrje, először hallgatott az okosság és a tisztesség szavára. Ő
+akkoriban megismerkedett Gallmayer Pepivel és a híres szubrett
+elragadóknak találta a mókás dalokat, melyeket a _szép Niki_
+gitárkíséret mellett elő tudott adni.
+
+– Niki, magát az Úristen is szinésznek teremtette! – kiáltotta a diva.
+
+Később pedig, midőn egy grófi műpártoló jóvoltából az asztalt már
+megszámlálhatatlan pezsgős üvegek borították, a művésznő így szólt
+hozzá:
+
+– Matras tányérmosó volt a korcsmában, mégis híres művész lett belőle…
+Gyere holnap hozzám, te rőfös lovag, én és a gróf megmutatjuk neked az
+utat, mely a vászonkereskedésből a szinpadra vezet…
+
+Másnap azonban levél érkezett Varjasról, amelyben sürgősen
+hazaszólították Miklóst, hogy megtartsa eljegyzését Éber Etelkával, a
+város leggazdagabb leányával.
+
+Herkules a válaszúton! A bűn: Gallmayer Pepi és a színpad; az erény:
+Éber Etelka és a vászonkereskedés. Megnehezítette a választást az a
+körülmény, hogy a bűnös démon gömbölyü, elmés és szeretetreméltó volt,
+az erény varjasi nemtője pedig sovány, nagyorru, hideg és arrogáns. Ábel
+Miklósban felülkerekedett a nyárspolgár és ő az erényt választotta.
+Vesztére, mert hamarosan kitünt, hogy az erényes élethez sincs több
+tehetsége, mint a kereskedelmi pályához. Az erény egy keselyüorru,
+mogorva, fanatikusan rendszerető és maniakusan fukar asszony alakjában
+uralkodott fölötte. Miklós gyönge legény volt arra, hogy összetörje
+láncait és megelégedett azzal, hogy szívós és alattomos gerillaháborúval
+védekezzék zsarnoka ellen.
+
+Újabban már nem is beszélt a feleségével, hanem vagy írott cédulák
+segítségével érintkezett vele, vagy a takarítónőt használta parlamentair
+gyanánt. Hanem azért mindig együtt voltak és mindig egymással
+foglalkoztak. Most is, mialatt Chopin zenéje biboros és aranyos ködöt
+borított a lelkekre, az asszony szimatoló ösztöne megneszelte Miklós egy
+földalatti gondolatát és tüstént üldözőbe vette. Ábel Miklós a műértő
+gyönyörüségével szemlélte a zongora előtt ülő hugát. Milyen megkapóan,
+milyen meghatóan bájos ez a nagy gyermek! Nemes telivér… Hogy lüktet
+finom bőre alatt az ifjúság tűze! Miért kellett ennek az aranytollu
+sólyomnak a varjasi pávaketrecben születnie? Miklós a saját ifjúságára
+gondolt. Valószínü, hogy egyszer a leány is ott fog állani a válaszúton,
+mint állott ő. Vajjon benne is fölül fog kerekedni a nyárspolgári ősök
+vére?
+
+Az aranyfényü vizió egyszerre véget ért; egy gonosz, fekete árnyék
+nyelte el, mint a felhő a csillagot. Etelka néni Mariska és az ura közé
+húzta a székét. Nem akarta, hogy Miklós nézze a leányt.
+
+Aztán véget ért a zene és a társaság az ebédlőbe ment. A nagy függőlámpa
+alatt ültek, a kerek asztal körül és szótlanul és komoly arccal teáztak.
+Mariska segített Viola néninek a kiszolgálásnál. Etelka néni volt az
+első, aki megszólalt. Olyasmit mondott, amiről biztosan tudta, hogy
+mindenkinek kellemetlen lesz.
+
+– Hát mégis meglesz a vasút. Az a báró Pankotay fogja megépíteni, a
+fekete elefánték Jenőjével. A specerájosné el is dicsekszik vele
+fűnek-fának, hogy mégis ők győztek.
+
+A vasút volt az Ábel-család veszedelme. Nekik, a művelt és
+fölvilágosodott embereknek, ellenezniök kell a vasútat, mert tudják,
+hogy az tönkre fogja tenni gazdagságukat. Ha a varjasi asszonyok negyven
+perc alatt beszaladhatnak a fővárosba, ugyan melyikük fogja ruhakelméit
+a fehér pávánál venni? A fűszereiket azonban soha sem fogják Budapesten
+beszerezni, éppen azért engedhetik meg maguknak az elefánték azt a
+fényüzést, hogy Varjason mint a haladás előharcosai szerepeljenek.
+
+Mariska éppen Miklós bácsi elé tette a csészét. Az öreg, akinek esze
+olykor furcsán elkalandozott, most megint valami különöset gondolt.
+
+– Hát nem csalás az, hogy mi vidéki bugrisok ilyen fejedelmi gyermekkel
+szolgáltatjuk ki magunkat?
+
+E pillanatban erős csöngetés hallatszott az udvaron. A társaság
+meghökkenve nézett össze. Olyan régóta nem szólott már a kapu harangja,
+hogy nem tudták mire vélni a dolgot.
+
+– Jézusom, csak nem távirat? – ijedezett Viola néni.
+
+Manliusz úr fölkelt és fölemelt fejjel ment ki, hogy ő majd megnézi, mi
+az. Öt perc múlva zavart arccal tért vissza.
+
+– Egy úr van künn. Azt mondja, hogy báró. Pankotay báró. Sürgős ügyben
+szeretne beszélni a főnök úrral.
+
+Pankotay báró késői látogatása úgy meglepte a családot, mint valami
+váratlan katasztrófa. Veron ugyanis már megágyazott Ábel úr
+hálószobájában, leszedvén az ágyról a farámát, a lábszőnyegre rakván a
+hímzett papucsokat és az éjjeli szekrényre állítván a vizes poharat,
+mely puszta ottlétével húsz esztendő óta elriasztotta az éjjeli
+szomjúság démonjait. A hálószobán át tehát nem lehetett már a szalonba
+menni. Egy pillanatig mind arra gondoltak, hogy valahogyan vissza
+kellene terelni a bárót a főlépcső felé, de az már ott köhécselt akkor
+az ebédlő üvegajtója mögött. Lesz, ami lesz, most már be kell ereszteni.
+
+Pankotay nem jött egyedül, hanem magával hozta Toll Jenőt, a fekete
+elefánt mérnök-fiát, amely körülmény természetesen még gyanúsabbá tette
+látogatását. Mariska most látta első ízben a bárót és egészen másnak
+találta, mint amilyennek elképzelte. Ez egy vékony, szelid és kissé
+szomoru arcu, rövidlátó ember volt. Harmincöt-negyven esztendős lehetett
+és a szőkesége korai, hamvas szürkeségbe ment át. Inkább egy szerény
+professzor, mint mágnás benyomását tette. Pedig a Pankotayak nagyurak
+voltak, Grassalkovich-örökösök.
+
+A báró bocsánatot kért, Pál úr is, de mivel egyszerre beszéltek, nem
+igen lehetett megérteni, hogy miért.
+
+– Fenntartom magamnak a szerencsét, hogy alkalmasabb időben teszek
+formaszerinti látogatást, ma tulajdonképpen csak halaszthatatlan üzleti
+ügyben jövök, – mondta a báró.
+
+Nem éppen kellemetlen csengésü, mély hangja volt. Pál úr egy úgynevezett
+üzleti pillantást vetett a családjára és valamennyien fölkeltek, hogy a
+mellékszobába vonuljanak. A báró azonban nem eresztette őket. A dolog
+nem diszkrét természetü, mondta, sőt meglehet, hogy a hölgyeket is
+érdekelni fogja… Pál úr egy újabb intésére valamennyien leültek megint,
+a férfiak fagyos arccal bámultak az asztalra, a két néni izgatott
+várakozással dolgozott tovább a kötésén, Mariska pedig rejtelmes arccal
+símogatta a térdén fekvő macskát. Az egy Péter bácsi kivételével nem
+igen érintkeztek még arisztokratákkal és óvatosságból hideg polgárgőggel
+páncélozták körül magukat a mágnásarrogancia esetleges támadásai ellen.
+
+Persze, hogy a vasút miatt jött. Pankotay volt a Topoly-völgy
+leggazdagabb birtokosa és így neki volt legsürgősebb érdeke, hogy
+kiépüljön a vonal. Eleintén kissé hebegve beszélt, nem nyelvhibából,
+inkább idegességből, de aztán belemelegedett és folyékonyan elmagyarázta
+az egész vasútépítést. Meglátszott rajta, hogy gyakran mondta már el
+ezeket a dolgokat. Pál úr imponálónak, sőt az egész polgári osztályra
+nézve hízelgőnek találta, hogy egy nagyúr annyira járatos technikai
+kérdésekben.
+
+Az ebédlő oszlopos órája (még a Mariska nagyanyjának staffirjából való
+ócskaság), mély zengéssel ütni kezdett, aztán eljátszotta „Das Wandern
+ist des Müllers Lust“ kezdetü régi német dalt. Viola néni egy haragos és
+rendreutasító pillantást vetett az óra felé, a báró azonban
+elmosolyodott és halkan mondta:
+
+– Nagymama énekel!
+
+Mariskára pillantott és a leány is elmosolyodott. Igen, a vén óra
+valóban olyan ünnepélyesen, meghatóan és kissé asztmásan szokott
+dudorászni, mint valami nagyfőkötős nagymama.
+
+A szigoru blokád, mely eddig körülvette a bárót, kissé enyhülni kezdett
+és Pankotay tekintete most már el mert kalandozni a régi üvegszekrény
+felé is. Ebben a szekrényben mindenféle kincsek voltak összezsúfolva.
+Csészék és viaszból készült barackok, egy piros pohár Éljen a haza!
+fölírással, csigákkal teliragasztott skatulya, Mariska utolsó bábuja,
+sókristályok, melyeket a vielicskai sóbányából hozott emlékül Pál úr, a
+karlsbádi forrásban megkövesedett virágok, libacsontokból készült apró
+karos-székek, egy tükör-ablaku, papir-várkastély, melyet Manliusz úr
+ragasztott össze nagy fáradsággal Mariska számára, talán tizenöt
+esztendővel ezelőtt. És – Viola néni szívén rémült szégyenérzés nyilalt
+végig, mikor erre gondolt! – egy haszontalan kis porcellán-baba is volt
+a szekrényben, egy altwien nőcske, aki a széllel viaskodott és akinek
+krinolinos szoknyája alól a harisnyakötőjéig kilátszott a lába… Mit fog
+gondolni róluk a báró, ha azt meglátja? Hála Istennek rövidlátó volt és
+nem látta meg. Azt mondta:
+
+– Ezek a kedves biedermeyer-nippek most megint igen kapósak!
+
+Hogy az ő ócska ebédlőjük divatos lehessen, az egyszerre megdöbbentette
+és megörvendeztette Ábelékat. Mariska hálásan mosolygott és kimondta
+azt, ami már régen a nyelvén volt:
+
+– Nem iszik egy csésze teát, báró úr?
+
+Oly vakmerő könnyedséggel mondta, hogy a két néni dúlt arccal hagyta
+abba a kötést. Megőrült ez a leány? Pankotay azonban kapott az ajánlaton
+és Viola néni most már a magáévá tette az ügyet és kisuhogott a
+konyhába. Miért, miért nem, a jég egyszerre olvadozni kezdett. A báró
+megint a vasútjáról kezdett beszélni.
+
+– Nekem azt mondták, hogy önök ellenzik a vasútat. Önök alkalmasint
+attól félnek, hogy a vasút áldozatokat fog követelni Varjas városától?
+Ez igen tiszteletreméltó álláspont, de félreértésen alapul…
+
+(A fekete elefánt fia minden érthető ok nélkül pipacsvörös lett és közbe
+akart szólani, a báró azonban, aki egyébként is kissé félvállról bánt a
+mérnökkel, egyetlen pillantásával elnémította.)
+
+Tehát: a vasút semmit sem kér, éppen csak néhány ingyentelket… Ezekért
+cserében azonban óriás előnyöket nyújt. A paraszt pénzhez fog jutni, a
+Topolyvidék föl fog lendülni – és a többi.
+
+Az összes Ábelek nagy ijedelmére Etelka néni hirtelen lecsapta a
+kézimunkáját és szembe fordult a báróval, hogy tudományos vitába
+bocsátkozzék vele. Előbb azonban egy szúrós anakonda-pillantást vetett
+az urára, hogy ajkára fagyassza alattomos gúnymosolyát.
+
+– Arról azonban nem tetszik beszélni, hogy a baromfi mennyivel lesz
+drágább?
+
+Pankotay arcán egy izom sem rándult meg.
+
+– Jogos ellenvetés, – mondta, – és hálás vagyok a nagyságos asszonynak,
+hogy fölhozta. A baromfi igenis drágább lesz, de bátor vagyok rá
+emlékeztetni, hogy a tea, a cukor, a kávé és száz más cikk, melyet nem
+állítanak elő helyben, olcsóbb lesz és így egészben véve a varjasi
+gazdasszonyok háztartási mérlege kedvezőbben fog alakulni.
+
+Második ellenvetés: A parasztok azt beszélik, hogy a vasút el fogja
+gázolni a teheneiket.
+
+Válasz: A parasztok ne beszéljenek annyit, akkor nem fog elbitangolni a
+jószág. Biztosra vehető egyébként, hogy Varjast, ha jó összeköttetése
+lesz, el fogják árasztani a fővárosi nyaralók és ennek is a paraszt
+fogja hasznát látni…
+
+Mariskának egyszerre valami kellemetlen gyanuja támadt. Nem cinizmus a
+rendületlen nyugalom, mellyel a báró a maga kortesfrázisait elmondja?
+Nagyon kevésre becsülheti őket ez a nagyúr!
+
+A fővárosi nyaralókat különben kár volt mozgósítani, mert azokat Etelka
+néni már előre is úgy gyülölte, mint Chingachoog, a nagy delaware-főnök,
+a fehérbőrüeket. Rögtön egy mérgezett hegyü nyilat is vett ki a
+puzdrájából.
+
+– A pestiek majd idehurcolják a bacillust!
+
+A báró lojális arccal erősködött, hogy az sem volna nagy baj, mivel a
+vasúttal együtt terjedni fog a modern higiéna is. Aztán az ismert
+háziáldások stílusában elmondta, hogy a vasút a haladás, a haladás a
+gazdagság, a gazdagság a tisztaság, a tisztaság pedig az egészség.
+
+Most már Pál úrnak kellett volna nyilatkoznia, de ő inkább hallgatott.
+Mit is mondhatott volna? Hogy a vasút tönkre fogja tenni a kelme- és
+vászonüzletét? Ez reakcionárius álláspont volna. A fölvilágosodott báró
+nem is erőltette Ábel Pált, hanem olybá vette, hogy az egyetért vele.
+
+– A Topoly-völgye ma még sötétségben ül, – mondta végül erőltetett
+lendülettel Pankotay, – de az első gyorsvonat lesz a villám, melynek
+gyémánt pengéje ketté fogja szelni a sötétséget.
+
+Mariska hirtelen fölemelte a fejét.
+
+– Nietzsche! – suttogta az örömtől elpirosodva.
+
+A báró egyszerre megfeledkezett a vasútjáról.
+
+– Ismeri? – kérdezte.
+
+– Oh, csak részben… Zarathustrát még nem olvastam…
+
+Mosolyogva néztek egymás szemébe. Úgy rémlett nekik, mintha egymásra
+ismernének, mint egy titkos társaság tagjai. És mind a ketten
+csodálkoztak ezen a váratlan találkozáson.
+
+A báró aztán az órát nézte és ijedten fölkelt. Mikor elbúcsúzott Pál
+úrtól, sokáig fogva tartotta a kezét és könnyedén mondta:
+
+– A városi közgyülés holnap reggel foglalkozik majd az ingyen telkek
+dolgával… Kétségtelen, hogy nagy többséggel meg fogja szavazni…
+Ünnepélyes, mondhatnám történelmi pillanat lesz… Súlyt vetünk rá, hogy a
+haladás minden barátja mellénk sorakozzék és éppen azért kérem, hogy ön,
+mint a város első polgára, pártolja az indítványt…
+
+Pál úr később nem tudott vele tisztába jönni, hogy tett-e ígéretet a
+bárónak, vagy sem, de arra emlékezett, hogy Pankotay hálálkodva
+szorongatta a kezét. Most már nem léphetett többé vissza, bár jól
+érezte, hogy a báró selyemhurkot vetett a nyakába.
+
+
+
+
+III.
+
+A városi közgyülés kezdetén mindenki azt hitte, hogy nagy harc és háború
+lesz. A terem (valamikor a Grassalkovichok táncterme) kecses és
+cerimóniás plafondfestményei alatt szögletes fejü, pipaszagu civisek
+ültek. Az indítvány mellett elsőnek az öreg fekete elefánt szólalt föl,
+becsületes nevén Toll Mihály. Vadkanfejü, tömzsi kis öreg volt; olyan
+kurta nyaka volt, hogy nem viselhetett inggallért, a sötétvörös arcán
+pedig lila márvány-erek tarkáltak. Rendesen rekedtes basszus hangon
+beszélt, a közgyülésen azonban mindig rikácsoló fejhangon szónokolt. A
+beszédjét bizonyára a Jenő fia csinálta meg, mert szó volt benne
+kulturvivmányokról, művelt nyugatról és gazdasági átalakulásról. A
+haladás bajnokai, főleg a hentesek, pálinkások és pékek, akik sok
+hasznot vártak a vasútépítő kubikusoktól, nagy éljenzéssel fogadták
+szavait. A város főkapitánya, aki arról volt nevezetes, hogy humoros
+rigmusokat tudott rögtönözni, odahajolt a szomszédja füléhez:
+
+  Ha Ábel koma megvesz,
+  A vasút azért meglesz!
+
+A talyigás-párt titkos hívei most mind az Ábelek sarka felé fordultak.
+Abban reménykedtek, hogy ezek a hatalmas emberek valami
+államcsinyfélével az utolsó pillanatban még fölborítják a vasutat. Nagy
+meglepetésükre azonban Ábel Pál a maga részéről is hozzájárult az
+indítványhoz. Azt mondta, hogy a polgári osztály megtagadná legszentebb
+hagyományait, ha ellene szegülne a haladás elvének… A fekete elefánt,
+akit nagyon meglepett Ábel nyilatkozata, érezte, hogy most valami
+rendkivüli dolgot kell tennie. Odasietett tehát a fehér pávához és kezet
+fogott vele. A dráma váratlan fordulata, hogy a gyülölködő Montecchi és
+Capulet kezet fognak a közös unoka bölcsője fölött, elragadta és
+föllelkesítette az embereket. Mindenki fölkelt a helyéről és éljenzett.
+Most már nem volt a vasútnak ellensége a teremben. Se nyilt, se titkos
+ellensége. Aki talyigás-szimpátiákat ápolt magában, nemes fölhevülésében
+letette azokat, mint egykor az első rend letette privilégiumait a nemzet
+oltárára. Ez a dolog tehát rendben volt.
+
+Viola néninek azonban még aznap este nagy keserűséget okozott a vasút.
+Veron ugyanis azt a hírt hozta a mosókonyhából, hogy Ábel Pál úr azért
+hagyta cserben a talyigásokat, mert Pankotay báró megfizette. Összeget
+is mondott, a mosóné szerint ezer pengő forintot kapott árulásáért. A
+vallatás és szembesítés során, melyet Viola néni a mosókonyhában
+rendezett, kitünt, hogy a mosóné Etelka nénitől szerezte adatait. Viola
+néni ekkor tüstént otthagyott papot, csapot és nagymosást, magára kapta
+feketegyöngyös mantillját és bosszút lihegve a felsővárosba repült.
+Etelka néni meglepő hidegvérrel fogadta sógornőjének haragos
+szózuhatagját.
+
+– Hogy Pál ezer forintot kapott volna a bárótól, azt én nem mondtam,
+édesem. Én annyit mondtam csak, hogy a báró ma reggel egy négyszögletü
+kis csomagot küldött hozzátok. Hogy pénz volt-e benne, vagy más valami,
+ezer forint vagy kevesebb, azt én nem tudhatom, édesem, mert nem
+kötötték az orromra. A csomagot azonban véletlenül láttam, mikor a báró
+ispánja átadta Mariskának. Ha többet akarsz tudni, édesem, akkor kérdezd
+meg Mariskát vagy Pált, neked talán megmondják, hogy mi volt a
+csomagban…
+
+Viola néni meghökkent. Mi lehetett abban a csomagban? Neki nem szóltak
+róla. Etelka gúnyos pillantásaitól kisérve útra kelt megint és az
+izgalomtól szepegve, repült végig a Kossuth-utcán.
+
+Mariskát otthon találta. Egy bőrkötésü könyvben olvasgatott éppen.
+
+– Te, mi volt abban a csomagban, amit a báró küldött?
+
+– Ez ni. Zarathustra.
+
+Etelka néni még az este levelet kapott Viola nénitől. A sógornője
+röviden „szíves tudomására“ adta, hogy Pankotay báró csomagjában könyv
+volt, Zarathustra és nem pénz. A dolog ezzel még nem volt elintézve,
+mert Ábel Miklósné véres sértést látott a levélírás tényében. Az ő
+fölfogása szerint Viola azért írt neki, mivel nem érdemesíti arra, hogy
+szóba álljon vele. Ez tehát ujabb támadása volt az Ábel-féle gőgnek,
+mellyel Etelka néni időközönkint fegyverszünetben élt, de mellyel
+sohasem tudott végleg megbékülni. Persze, hogy rögtön nekiült
+viszonválaszt írni. A megvesztegetési históriáról és Zarathustráról most
+már egyáltalában nem volt szó, ahelyett a néni hat sűrűn teleirott
+kancellária-íven fölsorolta mindazokat a sérelmeket, melyek őt zsenge
+menyasszonykora óta Ábelék részéről érték. Az emlékirat végén ama
+reményének adott kifejezést, hogy a földi életben nem fognak egymással
+többet találkozni.
+
+Ha a dolgok már annyira jutottak a két sógornő között, akkor régi
+gyakorlat szerint Mariskának kellett közbelépnie. A leány lényében volt
+valami könnyed merészség, mely zavarba ejtette és lefegyverezte Etelkát.
+
+Mariska másnap reggel a háza udvarán találta nagynénjét. Virágkarókat
+festett és e célból fölhúzta Miklós bácsinak egy pár ócska keztyűjét. A
+kis udvara teli volt ültetve georginákkal, minden virágbokor egy fehér
+karóhoz volt kötve és minden karó tetején egy-egy színes nagy üveggömb
+pompázott.
+
+A néni szertartásosan és hidegen a lakásába kalauzolta látogatóját. A
+szobái igen nagyok, de oly alacsonyak voltak, hogy a magasra nőtt
+Mariska fölemelt kezével elérhette a menyezetet. Etelka télen-nyáron
+vászonhuzatok alatt tartotta bútorait, a függölámpákat, aranykereteket,
+sőt az ezüst gyertyatartókat is zöld tüllel vonta be. Ő egyáltalában úgy
+óvta és kímélte a holmiját, mintha azt csak megőrzés végett bízták volna
+rá és mintha legközelebb már mindennel be kellene megint számolnia az
+igazi gazdának. Ha magában volt az urával, éppen csak alvásra használta
+a lakást, különben mindig a kis üveges folyosón tartózkodtak, melyet
+fórháznak neveztek és mely ebédlő, nappali és dolgozószoba gyanánt
+szolgált.
+
+– Ugyan, Etelka néni, mit izéltek már megint? – kezdte Mariska. – Hiszen
+csak ismered Viola nénit, ő nem is gondolta úgy a dolgot!
+
+Etelka ekkor szinte szóról-szóra elmondta ugyanazt, amit megírt tegnapi
+levelében. Ilyenkor nem volt szabad vitába bocsátkozni vele. Csak hadd
+könnyítsen a lelkén. Mariska azalatt keresett valamit a lakásban, amit
+megdicsérhetne. Ez is régi fogása volt. A szalon teli volt
+kézimunkákkal. Ezek a himzések, melyeket a néni gobelineknek nevezett, a
+„Deutsches Frauenheim“ címü stuttgarti lap mintái után készültek és egy
+egész emberöltőn át foglalkoztatták Etelkát.
+
+– Jé, – csodálkozott Mariska, – ennek a leánynak olyan haja van, mintha
+igazi volna! Hogy tudtad ezt így megcsinálni, Etelka néni?
+
+A szóban forgó leány egy vén hárfás társaságában a himzett nagy
+kályhaellenzőt ékesítette. Mignon és Lothario. A néni ravaszul
+mosolygott.
+
+– A haja igazi is. Az én hajamból való. Fiatal koromban ilyen fekete
+hajam volt.
+
+– Milyen ezermester vagy te, Etelka néni!
+
+Ezt az eljárást natur-applikációnak nevezték. Etelka egyszer egy kakast
+is himzett, a tolla igazi kakastoll volt, a taraja piros posztó, a szeme
+fekete gyöngy, csak a csőre és a lába volt keresztöltésekkel hímezve.
+
+A látogatás vége az lett, hogy a megszelidült néni jövő szombatra megint
+a fehér páváékhoz igérkezett.
+
+– Hanem csak a te kedvedért, Mariska!
+
+Mikor a leány már indulófélben volt, Etelka egy percre bement a
+hálószobába. Mariska tudta, hogy mit jelent ez. A néni most a subládában
+keres valami kis ajándékot a számára. A subládában őrizte az Éber-család
+apró emlékeit, melyeknek az volt a sorsuk, hogy ilyenféle családi
+összeveszések után egyenkint mind a Mariska üvegszekrényébe
+vándoroljanak. Egyszer egy kis burnótos szelencét, máskor egy
+empirlegyezőt, megint máskor egy elefántcsontra festett miniatürt, vagy
+egy altwien csészét ajándékozott neki. Ezúttal egy ezüst
+gyertyakoppantót adott Mariskának. Aztán, a saját nagylelküségétől
+ellágyulva, megölelte a leányt és sírva mondta:
+
+– Lelkem, én olyan egyedül vagyok ezen a világon!
+
+Igen, ez volt az ő nagy baja. A tüskés, szögletes modorával mindenkit
+elriasztott magától, pedig senki sem szomjazta annyira az emberek
+rokonszenvét, mint ő. Bár ura volt, ő tulajdonképpen aggszűzként élt. Az
+ő ellentétje volt Viola néni. A könnyen alkalmazkodó vénkisasszony
+született családanya volt.
+
+Mariska hazamenet összetalálkozott Miklós bácsival. A fehérpapok
+temploma előtt állott és hosszan elmélázva tekintett egy ringó járásu
+cselédleány után. A fogatlan vén oroszlán az ilyenféle visszanézéseivel
+tartotta fönn rossz hírét, melynek egyébként már évtizedek óta semmiféle
+komolyabb alapja nem volt.
+
+– Te talán a templomból jössz, Miklós bácsi? – támadt rá nevetve a
+leány.
+
+– Tudod, hogy szabadgondolkozó vagyok, – válaszolt fanyar arccal az
+öreg. – A menyországot már lefoglalta előttem kedves nagynénéd ő
+nagysága.
+
+Őt a felesége vallási buzgalma tette hitetlenné. A politikai
+meggyőződése is más volt, mint az asszonyé; emberben, ételben, könyvben
+is csak azt vette be, ami nem kellett Etelka néninek. Mariska ezúttal –
+talán az ezüstkoppantóra való tekintettel – úgy érezte, hogy meg kell
+védenie nagynénjét.
+
+– Hidd el, Miklós bácsi, a néni alapjában véve nagyon jó asszony. Most
+is két szavamba került csak, hogy kibékítsem Violával.
+
+– Neked jó asszony, – válaszolt az öreg, – mert előtted szégyenli magát.
+Te vagy Varjason az egyetlen emberi lény, aki imponál neki.
+
+– Ugyan, Miklós bácsi! Mivel imponálnék neki?
+
+– Azzal, amivel mindannyiunknak: az előkelőségeddel. Tudod, mi az
+előkelőség? Erő és szabadság. Ezt senki sem méltányolja annyira, mint a
+lelki rabok és nyomorékok felekezete, amelybe mi is tartozunk, én meg a
+kedves nagynénéd ő nagysága.
+
+Mariska azzal gyanusította a nagybátyját, hogy csúfolódik vele, bár
+tudta, hogy az öreg úr éppen őt nagyon komolyan szokta venni.
+
+– És miért volnék erősebb s szabadabb, mint más?
+
+– Mert szép vagy, fiam.
+
+Mariska elpirult.
+
+– Ez izlés dolga és mindenesetre örülök, hogy tetszem neked. De érdem
+az, ha valakinek nem rücskös az arca és egyenes az orra?
+
+– Nem érdem, de érték. Ha valaki genienek vagy milliomosnak születik, az
+nem érdem, de érték.
+
+A leány zavart mosollyal nézett a nagybátyja szemébe. Szeretett volna
+erről többet is hallani, de szégyelte a kiváncsiságát. Hirtelen
+elbúcsúzott.
+
+– Jó étvágyat, Miklós bácsi!
+
+Tudta, hogy az öreg nem fogja elkisérni. Kissé nehezen járt és ezt
+szégyelte, különösen fiatal nők előtt. Miklós ott maradt a sarkon és a
+botjára támaszkodva, félrecsapott köcsögkalapja alól hosszan nézett a
+húga karcsu alakja után.
+
+Mariska azokban a napokban alig tudta megvárni a vacsora végét, hogy
+aztán a hálószobájába zárkózzék, ahol már várta valaki: Zarathustra. Élt
+akkoriban az országban néhány tucat fölényesen és hallgatagon mosolygó
+ember, aki meg volt róla győződve, hogy oly titok birtokába jutott, mely
+erőt ad neki az élet fölött és föléje emeli a tömegnek. Ők voltak
+Nietzsche első hívei. Pankotay báró (nem bizonyos, hogy szándékosan-e,
+vagy szórakozottságból) Zarathustra könyvének oly példányát küldte
+Mariskának, melyet széljegyzetekkel írt teli. És így a leány, mialatt
+újabb Mária Magdolnaként az élet prófétájának lábai előtt ült, állandóan
+a báró férfias hangját hallotta. Ha nem is értette meg mindig, amit
+mondott, annyit tüstént megértett, hogy ez az ő prófétája. A tömeget ő
+mindig lenézte, de hogy mi jogosítja föl erre, azt most tanúlta csak
+meg. Van az életnek egy kiváltságos arisztokráciája, mely fölötte áll
+mindennek és mindenkinek. Ennyi az egész. Ebbe a kasztba tartozik a báró
+és ő maga is. Az akaraterejük jogán. Most egyszerre szépnek kezdte
+találni a magányt is, amelyben élt és melyet nem egyszer már, titokban
+persze, szomorúnak talált. Édesapja gyöngéden önző ember volt és
+eddigelé nem igen gondolt még arra, hogy férjhez adja a leányát. Egypár
+kérő, néhány eladósodott katonatiszt és kezdő ügyvéd, magától
+jelentkezett, Mariska azonban kevés gondolkodás után kikosarazta őket.
+Most utólag megörült neki, hogy nem „pazarolta el magát“. Zarathustra
+befolyásának volt köszönhető az is, hogy Mariska figyelme Pankotay báró
+személye felé fordult. Ő tulajdonképpen semmit sem tudott a családi
+viszonyairól. Szerencsére ott volt Viola néni, aki három napi
+járóföldnyire töviről-hegyire ismerte minden valamire való ember
+élettörténetét.
+
+– A báró? Az hat esztendő óta házas ember. A felesége született Apaffy
+grófnő, erdélyi mágnásleány, nagyon szép, de nincs semmije. A házasságuk
+boldogtalan, mert Pankotayné beteg, kedélybeteg, őrült és négy esztendő
+óta állandóan felügyelet alatt kell tartani. A báró azért nem is fogad
+vendégeket, maga sem jár társaságba, ami igen szép tőle. Hogy miért nem
+válik el? Viola néni szerint erről szó sem lehetett, mivel a Pankotayak,
+ha fölvilágosodott urak voltak is, alapjában mégis sokat tartottak
+katolikus voltukra.
+
+A hír, hogy a báró házas ember, igen meglepte Mariskát. Miért, miért
+nem, most egyszerre gyanúsnak találta Nietzschét is. Próféta ez? Talán
+csak költő és rapszódiákat ír az élet témájáról. A mestersége talán nem
+is különbözik nagyon a régi mesemondóéktól, akik kegyetlen nagy
+királyokról és véres harcokról fecsegtek az otthon ülő embereknek. A
+rongyos kabátosok és éhezők mindig szerettek bíborköntösben járó, arany
+tálakról lakmározó nagyurakról hallani. És Mariska nem is olvasta tovább
+Zarathustrát.
+
+
+
+
+IV.
+
+Abban az időben gyakran sétálgatott a mindig ráérő Péter bácsi
+társaságában az Apátvár felé. Az Apátvár valamikor a topolysági harcias
+fehérpapok erős fészke volt. Ma már csak egy folyondárral befuttatott
+kerek torony és egy szépen faragott kőkapu maradt meg belőle.
+
+A rom mögött javában folyt már a vasútépítés. Egy sereg kubikos érkezett
+valahonnan a Tisza vidékéről, azok kalyibatábort vertek a nagy
+jegenyefák alatt és ásóval a kezükben dühösen nekiestek az anyaföldnek.
+Színmagyar emberek voltak egytől-egyig, a varjasiak mégis oly
+idegeneknek találták őket, mintha valami távoli bolygóról szállottak
+volna ide. Sötét és kemény legények voltak. Félmeztelenre vetkőzve, mint
+a kinai kulik, lepték el a földhányásokat; sovány, barna tagjaik
+ragyogtak a napfényben, amint rettenetes erővel forgatták az ásót és
+érthetetlen szívóssággal görgették talyigájukat. Ezek a napszámosok
+főuri módon gőgösek voltak. Senkit sem süvegeltek meg; Péter urat, midőn
+leereszkedő kortes-mosollyal az arcán, szóba akart állani
+egyik-másikkal, válaszra sem méltatták; Sturz Bandit pedig, a város
+humoros rendőrkapitányát, aki éreztetni akarta velük hivatalos
+tekintélyét, kinevették, mint valami futóbolondot. Sturz Bandi meg is
+állapította róluk, hogy haszontalan szociálisták, beléjük kötni azonban
+nem mert, mivel összetartottak, mint télen a farkascsorda. Mariska,
+valahányszor a munkások között járt, mindig valami kellemes kis
+rettegést érzett, mint a kezdő állatszelidítőnő a fenevadak között.
+Ezeknek szemmel láthatólag csak egy ember imponált: Toll Jenő, a fekete
+elefánt fia. Őt sem a főmérnök volta miatt becsülték, hanem azért, mivel
+esti szalonnázás közben azzal szokott mulatni, hogy birokra hívta és
+földre lapította a legerősebb legényeket közülök, a mesterségéhez pedig
+úgy értett, mint senki más. A munka és az erő arisztokráciája a munkás
+és erős embert tisztelte benne.
+
+Mariska egy napon észrevette, hogy csákányos emberek dolgoznak az
+Apátvár romjain.
+
+– Csak nem bontják le a régi várat? – kérdezte a fekete elefánt fiától,
+akivel újabban némileg megbarátkozott.
+
+– Lebontják bizony. Odaépítik a vasuti raktárakat.
+
+Mariska egészen elszomorodott.
+
+– Nem lehetne a raktárakat máshová építeni?
+
+– Lehetne, ha éppen akarnók. A vasútnak akkor kerülnie kellene egyet. De
+én azt tartom, hogy nem érdemes kimélni a multat, ha útjában áll a
+jövendőnek.
+
+A főmérnök keményvágásu száján a technikus cézári mosolya jelent meg.
+
+Egypár nap múlva levágták a nagy jegenyefákat is. A faóriások tetemei
+úgy feküdtek a réten, mint egy titáni harc áldozatai. A tájék képe
+megváltozott, akár a szobáé, melyben leszedték az ablakfüggönyöket. A
+varjasiaknak azonban kevés kivétellel tetszett az ujítás, az ócska vár
+és a régi fák pusztulásával a város valami modernül józan vonást nyert.
+
+Akkoriban tartották meg a szokásos nyári bált a jegesveremnél. A régi jó
+időkben nagyon híresek voltak a varjasi majálisok. A rendezés akkor még
+kizárólag a gavallér vászon- és kelme-ifjak kezében volt és azok
+szigorúan ügyeltek is, hogy az előkelő családok „maguk közt“ mulassanak.
+Ma is emlegetik még és nem egy sokgyermekü családanyának fölragyog
+ilyenkor a szeme, – hogy a régi bálokra csapatosan érkeztek az idegen
+katonatisztek és megyei urak, akiket idevonzottak a szép és gazdag
+polgárleányok. Ujabban azonban leromlottak a majálisok is, mint annyi
+más dolog a világon és a gőgös kereskedő ifjak állítása szerint a
+sülyedés oka abban keresendő, hogy most már a mesterembereket is
+meghívják. A varjasi demokrácia társadalmi térfoglalása egy tragikus
+eseménnyel volt összefüggésben. Élt a városban egy ifju kalaposmester,
+az a fejébe vette, hogy el fog menni az urak majálisára. A
+rendező-bizottság azonban ridegen elutasította, elvi határozatot hozván,
+hogy aki maga gyártja a portékáját, az nem való kereskedők társaságába,
+még ha boltja is van a főutcán, mint volt a szóban forgó kalaposnak. A
+boldogtalan emiatt figurává lett a városban és mivel nem volt benne elég
+erkölcsi erő, megúnta megbélyegzett életét és fölakasztotta magát. Ebből
+szenvedélyes osztályharc kerekedett, mely végül is a mesteremberek
+győzelmével végződött. Nem lehetett elnémítani az eszmét, melynek már
+mártirja is volt és a legközelebbi nyári bált már mint a kereskedők és
+iparosok közös majálisát rendezték. A mesteremberek nagyszerüen mulattak
+ezentúl a jegesveremnél, a kereskedők azonban oly tartózkodóan
+viselkedtek, mint nagyuri nézők a népmulatságon. A hölgyeik meg, ha
+táncra is mentek egy-egy ambicionált iparossal, mosolygó leereszkedéssel
+tüntettek, akár a grófnők az aratóünnepen.
+
+Mint minden esztendőben, úgy az idén is Ábel Pál úr volt a majális
+védnöke. A család abban állapodott meg, hogy rögtön ebéd után ki fog
+hajtatni a jegesveremhez. A nagy batár, a két kövér mindeneslóval,
+régóta ott várakozott már a kapu alatt, a vékony kis Béni gyerek pedig,
+akit egy túlbő dolmány és egy pár kötött keztyü segítségével ad
+hoc-parádékocsissá avattak, alig győzte már ostorával elriasztani a
+bögölyöket. Nem lehetett azonban indulni, mivel Mariska új ruhája még
+nem jött meg. Tusóczki kisasszony megint egyszer gyalázatosan felültette
+őket. A ruhának már tegnap reggel itt kellett volna lennie, aztán estig
+halasztást kért a varrónő, majd megesküdött szülei emlékére, hogy ma
+korán reggel elküldi. Ma már hat staféta is járt nála. „Tíz perc mulva
+meglesz!“ – „Már kész is, csak ezt a csipkét varrjuk még reá!“ – „Már
+viszi a leány!“ Azonban délután öt óra is elmult már és Mariska még
+mindig füzőben, meztelen karokkal, kalappal a hullámosra sütött haján,
+ült a szobájában és reménytelenül nézte az órát. A három Ábel úr azalatt
+komoran és szótlanul szivarozgatott az ebédlőben, Viola és Etelka néni
+pedig, mind a ketten suhogó fekete selyemruhában, fölváltották egymást
+az ablak mellett, mint az időjelző figurák. Viola néni megfogadta
+magában, hogy soha sem dolgoztat többet Tusóczki kisasszonynál, ha száz
+esztendeig él is, Etelka néni azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem
+titkos és bősz fogadalmat tőn, hogy holnaptól kezdve sorra járja a város
+uriasszonyait, bojkottot szervez a varrónő ellen, kiüldözi a városból,
+szóval majd megmutatja neki. Végül Manliusz úr, akire komoly baj esetén
+mindig számíthatott a család, arra vállalkozott, hogy maga megy el a
+varrónőhöz. A Jupiter-fejü és mennydörgő hangu törpe megjelenése oly
+megdöbbenést okozott a varróiskolában, hogy a ruha egyszerre magától
+kész lett. Tíz perc mulva már diadalmasan haza is jött Manliusz, előtte,
+hogy szemmel tarthassa, egy kurtaszoknyás, megszeppent kis varróleány
+(aki azonban másfél fejjel magasabb volt a könyvelőnél) vitte nagy
+ünnepélyesen a fehér lepedőbe takart ruhát. A főutcai szomszédasszonyok
+megkönnyebbülten integettek egymásnak az ablakokból: Kész a fehér páva
+ruhája!
+
+Most már kocsiba szállhattak volna, de ekkor meg nyugtalankodni kezdtek
+a kövér lovak, úgy, hogy Béni alig tudta őket lefogni és rettenetes
+süvöltés és röfögés közepett elővágtatott a kavargó porfelhőből az első
+automobil, melyet a világ teremtése óta Varjas városában láttak. Ezt a
+kulturtörténelmi eseményt fülsiketítő lármával ünnepelték meg az utcai
+gyerekek és a kutyák. A gépkocsin Pankotay báró ült, kockás köpönyegben,
+únott arccal és fülig porosan. Ő tulajdonképpen azért jött, hogy
+túlessen a formaszerinti viziten, melyre éjjeli látogatása alkalmával
+kötelezte magát. Midőn indulófélben találta Ábelékat, semmiképpen sem
+akart leszállani kocsijáról. Eljöhet ő máskor is. De aztán fölfedezte
+Mariskát a két néni mögött. Alma Tadema egy pompás, kecses és ünnepélyes
+leányalakjára gondolt, az arca egyszerre földerült és ekkor tíz
+esztendővel fiatalabbnak látszott. Mosolyogva mondta, hogy ő is kirándul
+velük a jegesveremhez, el is viszi automobilján az egész társaságot,
+mivel úgy sem férnének el egyszerre a családi bárkán. Arról azonban szó
+sem lehetett, hogy a két néni föl merjen ülni a gépkocsira, a minden
+könnyelműségre kész Miklós bácsit pedig Etelka néni egy villámló
+tekintete riasztotta vissza. Igy csak Mariska, Pál úr és a képviselő
+kapaszkodtak föl. Pál úr a következő pillanatban már meg is bánta a
+dolgot. Nem a testi épségét féltette, hanem a tekintélyét. Mit szólnak
+majd az emberek, ha efféle garabonciás szekéren látják iramodni Varjas
+első virilistáját? A báró, az más. Egy mágnás sok mindent megengedhet
+magának, ami nem illik komoly polgáremberhez.
+
+A jegesverem, ahol a majálist tartották, tulajdonképpen a
+Grassalkovichok hajdani gyümölcsöskertje volt. Újabb nevét a nagy
+jégveremtől vette, melyet a város ott ásatott. A régi kerti házat, egy
+nyolcszegletü kis pavillont, ma korcsmáros bírta bérben.
+
+Az egész közönség összeszaladt, hogy megcsodálja az automobilt. A táncot
+is abbahagyták, mert a kiváncsi cigányok leugráltak a dobogóról. A
+rendező-bizottság különben méltó dísszel fogadta a védnök családját.
+Mariskának szép virágbokrétát adtak a kereskedő ifjak, az önkéntes
+tűzoltók trombitáltak, az iparos dalárda pedig, miután fölocsudott első
+meglepetéséből, elénekelte Zimay dalár-indulóját. A parádé részben a
+képviselőnek is szólt, aki a legtöbb varjasi egyesület díszelnöke volt.
+Péter úr kezet is fogott a tűzoltóparancsnokkal és szóba hozta az új
+fecskendőt, utána megszólította az izgatottan hajlongó karmestert és
+megdicsérte az énekesek buzgalmát. A képviselő hazafias szép alakja és
+méltóságos viselkedése annyira föllelkesítette az embereket, hogy
+éljenezve vették körül. Mariska meghatott büszkeséggel szemlélte
+nagybátyját, de aztán egyszerre úgy megijedt, mintha hideg zuhanyt
+eresztettek volna a nyakába. Egy száraz hang azt mondta mellette:
+
+– Még elhitetik az öreggel, hogy ő is valaki!
+
+A merénylő a fekete elefánt fia volt. A mérnök most vette csak észre
+Mariskát és arca eltorzult zavarában, amint kalapja után nyúlt. A leány
+azonban hátat fordított neki és egy megsértett főhercegnő kecses
+gőgjével ellebegett, miközben arcához emelte bokrétáját.
+
+– Ilyen ember nem sérthet meg minket! – vigasztalta magát.
+
+Az előkelőségek a lombsátor hosszu asztala körül ültek. Prégly Lajos, a
+város érdemes polgármestere, leültette a képviselőt és a vasutépítésről
+kezdett neki beszélni. Derék, művelt és eszes uriember volt, csak egy
+gyöngéjét ismerték: sokat beszélt. Egy-egy szó, ami megütötte a fülét,
+úgy hatott rá, mint Mózes vesszeje a sziklára, szünni nem akaró, zuhogó
+áradatot csalván ki belőle. Állandó alakja volt a varjasi főutcának,
+akár a Szent Nepomuk-szobor, órákon át ott állott a sarkon, egy-egy
+megszeppent halandóval a karmai között, akit a szavak özönével
+megfürösztött, eláztatott és elkábított. Legkedvesebb embere a képviselő
+volt, mert senki sem tudott úgy hallgatni, mint az. A polgármester
+különben igen gyorsan szokott beszélni és megvolt az a csodálatos
+adománya, hogy a levegőt beszíva, visszafelé is tudott beszélni, ami
+kissé furcsán hangzott, de megvolt az az előnye, hogy lélegzetvétel
+kedvéért sohasem kellett szünetet tartania.
+
+Természetesen Sturz Bandi, a rendőrkapitány is ott volt. Róla sohasem
+tudta az ember, hogy józan-e, vagy italos. E pillanatban gyanussá tette
+az a körülmény, hogy rigmusokban beszélt. Az ő csapongó szelleme oly
+bőven sodorta magával a rímeket, mint patak a kavicsot és a varjasiak
+azt tartották róla, hogy „híres ember is lehetett volna belőle, ha
+kiművelte volna az eszét“. Most arra pazarolta Apolló adományát, hogy
+felköszöntötte a Szent László-patikust, tréfás formában szemére vetvén,
+hogy miért akar minden áron repülni, mikor a gólyamadár sem gyárt
+pilulát. A gyógyszerész ugyanis sokat foglalkozott a repülés
+problémájával, állítólag vászonszárnyakat is készített magának,
+melyeknek segítségével leereszkedett a szénaboglya tetejéről.
+
+Pál urat azalatt egy dult arcu, vérben forgó szemü ember foglalta le
+magának. A polgári iskola igazgatója volt és mindenki sejthette, hogy
+mit suttog most Ábel fülébe. Ő körülbelül egy esztendő óta nem is tudott
+egyébről beszélni, csak a botrányos hajszáról, amely ellene folyt. Egyik
+tanára ugyanis följelentést tett ellene, hogy a magánlakását az iskola
+fájával fűtötte. Az igazgató megtudta, hogy az automobilos úr Pankotay
+báró és igen szerette volna a bárót Pál úr közvetítésével az ellene
+folyó hajsza részleteiről tájékoztatni. A báró megjelenése különben is
+annyira fölizgatta a honorációrokat, mint a kiszabadult papagály a
+baromfiudvar lakóit. A gyógyszerész minden áron a repülési technika
+fejlődéséről akart vele beszélni, az öreg fekete elefánt pedig, aki
+ugyancsak az asztalnál ült, fölemelkedett és az izgalomtól rikácsoló
+hangon poharát emelte a született főrendek és a polgárság egyetértésére,
+hangsúlyozván, hogy a polgárokat nem öröklött címerük, hanem a munka és
+a tiszta erkölcs teszi arisztokratákká.
+
+Ekkor hangosan közbeszólt a polgármesterné.
+
+– Toll uram, én nem tudom, hogy arisztokrata-e maga, de hogy maga a
+város legnagyobb naplopója és hogy ott van minden cselédbálon, az már
+bizonyos.
+
+Ezzel igazat is mondott, mert az öreg fekete elefánt az üzlet vezetését
+teljesen a feleségére bízta, maga a délelőttöt sörözgetve, a délutánt
+feketekávézgatva, az estét kártyázgatva töltötte, a Három rózsa
+cselédbáljait pedig mindig megtisztelte jelenlétével.
+
+A polgármesternétől senki sem vette rossz néven az ilyen szókimondást.
+Bár közel járt már az ötven esztendőhöz, máig megmaradt gügyögően naiv,
+leányosan pajzán és ártatlanul kacér babaasszonynak. Most különben a
+báró felé fordította csodálkozó nagy boci-szemét.
+
+– Félek magától, méltóságos úr! Hallottam ám, hogy nagyon veszedelmes
+ember… Én pedig egy vidéki butus kis asszony vagyok…
+
+Viola és Etelka időközben szintén megérkeztek a batáron. A
+Zarathustra-pletyka óta kissé meghidegültek egymás irányában, de most
+találtak oly közös alapot, amelyen békét, sőt szövetséget is köthettek.
+Ez az alap a polgármesterné kalapja volt, egy csipkés, virágos kis
+bakfis-kalap. Miután ezzel egy-kettőre végeztek és vért szagoltak,
+Etelka néni indítványára bíráló körútra indultak. Karonfogva andalogtak
+a ligetben, szelíd mosollyal fogadván a köszöntéseket és leszedvén
+felebarátjaikról a keresztvizet. Nem sokan voltak, akik jobban mulattak
+volna a majálison, mint ők ketten.
+
+Miklós bácsi arra használta a felesége távollétét, hogy elvezette
+Mariskát a tánchelyre. Ott volt mit nézni. Mokány mesterlegények
+forgatták a ragyogó szemü, kipirult arcu leányokat, egy-egy erélyes
+toppantással jelezvén a taktust. Midőn észrevették a fehér
+páva-kisasszonyt, a legények még önérzetesebben toppantottak, a leányok
+pedig feléje fordították gyöngéden ragyogó szemüket. A leányok ruhája
+divatos szabásu volt, fehér keztyüt is viseltek, kalapot azonban varjasi
+iparosleány nem mert volna a fejére tenni. Az elegáns vászon- és
+kelme-ifjak természetesen nem táncoltak, – majd talán később, ha
+kigyulladnak a lampionok – hanem blazirt csoportba verődve álltak a
+közepén. Annál többet táncolt azonban a fekete elefánt fia. Éppen most
+kért megint táncra egy gömbölyü csipőjü Dobó Katicát, még pedig úgy,
+hogy dévajul hátba ütötte. A fordulóknál néha a levegőbe lendítette
+táncosnőjét, amit elismerő kacagással fogadott a közönség. A mérnök
+láthatólag nagyon otthonos volt ebben a társaságban, szerették is a
+majszterek és amerre járt, széles ábrázatok köszöntötték.
+
+Mariskát megdöbbentette és szinte elszomorította ez a látvány. Egy
+mérnök, egy diplomás ember hogyan feledkezhetik meg magáról ennyire?
+
+– Menjünk innen, itt por van, – mondta.
+
+Akkor vette csak észre, hogy Pankotay báró is hozzájuk csatlakozott.
+
+A liget végében ősrégi eperfákkal szegélyezett, széles, gyöpös út
+vezetett fel a domb tetejére. A fák koronája már elnyomorodott a
+vénségtől, a törzsük pedig olyan volt, mint a földbe dugott buzogány. A
+Grassalkovichok idejében nyirott bokrok és homokkőszobrok is ékesítették
+a kertnek ezt a részét, a bokrok azonban régen elvadultak, a szobrokról
+meg csak néhány, a gyöpbe süppedt, rücskös törmelék maradt meg. A hosszu
+út végén, fenn, az alacsony domb hátán, kriptaszerü, nagy épület
+emelkedett, az volt a városi jegesverem.
+
+Ezen az úton sétáltak ők hárman. Tulajdonképpen Miklós bácsi biztatta
+fel őket a sétára, de az öreg úr most egyszerre fájlalni kezdte a lábát
+és megállott egy mohos kőpad előtt, mondván, hogy leül szivarozni, ha
+vissza méltóztatnak jönni, majd itt találják.
+
+Mariska megszeppenve nézett a bácsira. Kettesbe maradjon a báróval?
+Körülnézett segítségért, hogy nincs-e véletlenül kéznél az ő hűséges
+kotlója, Viola néni. De aztán egyszerre megkönnyebbült, mert eszébe
+jutott, hogy a báró házas ember, varjasi fogalmak szerint tehát nem
+számít és ekkor már szívesen sétált vele tovább a ruganyos gyöpön.
+
+– Ez szép út, – mondta minden meggyőződés nélkül Pankotay.
+
+– Szomoru, – szólt halkan Mariska.
+
+A báró feléje fordította arcát.
+
+– Szomorúnak találja?
+
+Mariska azonban már behúzta megint félénk csigaszarvacskáit és nem
+válaszolt, csak zavartan mosolygott. A báró így is megértette.
+
+– Igaza van, szomoru, mert eszébe juttatja az embernek, hogy valamikor
+sokkal szebb lehetett. Ez a kert elzüllött. Odajutott, ahová minden jut,
+amit tulajdonába vesz a tömeg. Járt Versaillesben?
+
+– Óh, dehogy! – tiltakozott Mariska a különös föltevés ellen.
+
+– Soha gyászosabb látvány, mint a királyi park. Az utakon, melyeken
+hercegnők uszálya söpört végig, zsíros papirdarabok hevernek, a
+lugasokban pedig facér kereskedősegédek ásítoznak…
+
+Ezt a gondolatot ugyan Mariska is gondolhatta volna, a facér
+kereskedősegédeken azonban nagyon megütközött az ő polgári érzékenysége.
+A báró folytatta:
+
+– A tömeg mindig csőcselék. Ezer elmés, értékes ember együtt csőcselék.
+Ezer főherceg is csőcselék.
+
+Mariska bólintott. A báró a főhercegekkel jóvá tette a
+kereskedősegédeket. Most már elérkeztek Nietzschehez.
+
+– Hjah igen, még egyszer köszönöm a könyvet, – mosolyogta a leány.
+
+Pankotay kedvetlenül vont vállat.
+
+– Zarathustrát? Őszintén szólva már megbántam, hogy ráerőszakoltam
+nagysádra. Én időközben már kiábrándultam Nietzscheből.
+
+– A báró úr is? – szólta el magát Mariska.
+
+– Tehát ön is?
+
+Mariska azonban megszeppenve behúzta megint szarvacskáit. Pankotay
+tovább beszélt.
+
+– Most olvastam csak el Nietzsche életrajzát. Tudja, hogy az élet
+evangéliumának prófétája professzor volt és az őrültek házában halt meg?
+Az Uebermensch diadalútja a magánzárkába vezetett! Most már biztos
+vagyok benne, hogy az ő éneke nem volt egyéb, mint menekülés a tulajdon
+félelme elől… Az ereje pedig? Vágyakozás az erő után, játék az erő
+fogalmával. Hiszen tudhattam volna, hogy a valóban erős emberek sohasem
+csináltak még elméletet önmagukból. A Napoleonok Paul és Virginie-t
+olvassák, a fegyvercsattogástól hangos énekek olvasói pedig nagyobbrészt
+szegény, békés szabólegények.
+
+A csalódása, mely még újkeletü volt, keserűvé tette. Hevesen folytatta:
+
+– Verebek vagyunk, a kamrába zárt verebek, ide-oda röpködünk, olykor jön
+valaki, aki azt mondja, hogy ismeri a kivezető utat, aztán nekimegy a
+fejével az ablaknak és ő is elhallgat.
+
+– Hát nincs kivezető út? – kérdezte Mariska hirtelen jött szomorúsággal.
+
+A báró vállat vont.
+
+– Egy szabad embertől kellene ezt kérdeznie.
+
+A leány összeszedte minden bátorságát.
+
+– Ön nem szabad?
+
+– Azt hiszem a magamformáju ember egyáltalában nem lehet az. Tudja, mi
+vagyok én? A saját podgyászom hordárja, a tulajdon vagyonom ispánja.
+Utazom, számolgatok, dolgozom, mindezt csak azért, hogy a podgyászom még
+súlyosabb legyen. A legfurcsább a dologban az, hogy a podgyász nem is az
+enyém. Mert ha az enyém volna, akkor eldobhatnám magamtól. De erre
+képtelen volnék. Az úr a föld, a kastély, a ló; a báró annak alázatos
+szolgája. Olykor zsörtölődik a szolga, de a föld, a kastély és a ló
+tudja, hogy ezt nem érdemes komolyan venni.
+
+Mariska szinte ijedten nézett a báróra. A lázongó tiszteletlenség,
+mellyel a saját társadalmi állásáról beszélt, zavarba ejtette és
+sértette az ő öntudatlanul is erős arisztokratikus érzületét. Időközben
+fölértek a jégveremhez. A dombon túl volt a tó, melynek tükörsima vizét
+most aranypirosra festette az alkonyi fény. Mögöttük már árnyékba borult
+a liget. A fák között szelidfényü lampionok világítottak, a zene és a
+mulató emberek lármája kellemes és harmónikus zümmögésként szűrődött fel
+a dombra. Jó ideig némán állottak ott, aztán lassanként földerült
+Pankotay arca, figyelmesen, mintha most fedezte volna csak fel,
+szemlélte Mariskát, s tekintetében annyi tiszta és becsületes gyöngédség
+volt, hogy nem hozta zavarba a leányt.
+
+– Az a gyanum, – mondta, – hogy háládatlan vagyok az élettel szemben. Az
+is meglehet, hogy nem is tudok élni, csak beszélni tudok az életről.
+
+– Mi az élet? – kérdezte Mariska mosolyogva.
+
+– Maga és az ott ni…
+
+Kezével az alkonyi égre mutatott.
+
+– Jó lesz visszamenni, – vélekedett zavartan a leány.
+
+Összevágó, gyors léptekkel mentek le a gyöpös úton.
+
+A báró újból megszólalt.
+
+– Ott ül a padon a bácsi… Egypár perc mulva kezet fogunk egymással, én
+fölülök a kocsimra és elmegyek. Útközben pedig bosszankodni fogok.
+
+– Miért fog bosszankodni? – csodálkozott a leány.
+
+– Az a fájó érzésem lesz, hogy elmulasztottam valamit. Találkoztam
+valakivel, akit régóta kerestem, hogy elmondjak neki egy fontos dolgot,
+aztán Nietzschéről, magamról és hasonló semmiségekről beszéltem, az idő
+eljárt és én nem mondtam el azt, ami fontos és lényeges.
+
+Mariska egyszerre úgy megijedt, hogy hallotta tulajdon szívének
+dobogását. A báró pedig tovább fűzte ötletét, anélkül, hogy Mariska
+szemébe nézett volna.
+
+– Különös, hogy az ember sohasem mondja azt, amit akar. Én legalább nem.
+Pedig nem a becsületességemen múlik. Úgy látszik azonban, hogy a nyelv
+nagyon kezdetleges szerszám. Én olyasmit szeretnék önnek mondani:
+Ismerlek, tudom, hogy ki vagy! Igy elmondva hülyeség, talán
+neveletlenség is. De amit gondolok, az nem az.
+
+Tovább nem jutottak, mert ott állottak már Miklós bácsi előtt.
+
+– Kellemes volt a séta?
+
+– Nagyon kellemes, az egész ünnep igen sikerült, – mondta kissé rácsoló
+hangon a báró.
+
+Aztán úgy tett, ahogyan előre megmondta: kezet fogott Mariskával, felült
+az automobiljára, szalutált a publikumnak és blazirt arccal eliramodott.
+
+– Kívánom, hogy táncolj! Még pedig válogatás nélkül! – sziszegte Pál úr
+a leánya fülébe.
+
+A családfő attól tartott, hogy megszólhatnák leányát a sétája miatt és a
+család tekintélye érdekében kívánatosnak tartotta volna, hogy Mariska
+tüntető szeretetreméltósággal tisztázza magát a mágnáskodás gyanuja
+alól. Amióta meggyújtották a lampiónokat, a kereskedő-kisasszonyok már
+mind táncoltak, persze nem annyira az élvezet kedveért, mint inkább
+reprezentativ kötelességből.
+
+Mariska első táncosa a fekete elefánt fia volt. Oly fesztelenül lépett
+eléje, mintha semmi sem történt volna közöttük. Kettőt se fordultak még,
+mikor a kifáradt cigány már abbahagyta a keringőt. Mialatt az ifjuság a
+primással alkudozott, a mérnök karonfogva sétáltatta táncosnőjét.
+
+– Furcsa emberke az a báró, mi? – kezdte az elefántfi.
+
+– Ön Pankotay báróról beszél? – kérdezte fagyos és rendreutasító hangon
+Mariska.
+
+– Róla hát! Én érdekesnek, olykor mulatságosnak is találom, mert ideális
+képviselője a dilettánsnak. Van egy példaszó – gondolom olasz – azt
+mondja: „Őrizkedjél az olyan embertől, aki csak egy könyvet olvasott!“
+Ez az ember Pankotay. Ő mindig csak egy könyvet olvasott, mert amit
+tegnap letett a kezéből, azt ma már elfelejti és amire ma esküszik, azt
+holnap meg fogja tagadni. Elindul minden úton, a vállára kap minden
+terhet, de sohasem ért még célhoz és semmit sem tett még a maga helyére.
+Ez egy mozaik-ember. Semmi egész sincs benne, csupa dirib-darabból van
+összerakva, jóból, rosszból, keményből, lágyból, pirosból, hupikékből…
+
+Mariska forrt a méregtől. Azzal a gúnyos fölénnyel, melyet a fekete
+elefánt fiával szemben érzett, mondta:
+
+– Szóval, a báró gondolkozni szokott. Némelyek szerint ez betegség és
+ezen nincs is mit vitatkozni.
+
+A fekete elefánt kemény bőrének csak csiklandozás volt a tüske.
+
+– Én becsülöm a gondolkozókat, – válaszolt, – de csak azokat, akik le is
+vonják gondolataikból a következtetéseket. Anélkül az léha játék. Semmi
+becsülésreméltót nem találok azonban olyan emberben, aki éles logikával
+bebizonyítja nekem, hogy a gazdagság teher és amellett hajnalban kel
+föl, hogy ellenőrizze a tejkihordást és egy cső kukorica miatt elcsap
+egy bérest. Ez egy földönkúszó nyárspolgár, aki azt füllenti, hogy neki
+szárnya van. Egy bárósított Szent László-patikus, semmi más.
+
+Mariska ajka szélén gonosz kis mosoly jelent meg.
+
+– Ön megveti a bárót? Eszembe jut, hogy egy ízben együtt láttam önöket
+és hogy ön akkor nem éreztette vele megvetését. Legalább nem nagyon.
+
+A mérnök elnevette magát.
+
+– Nem vagyok bolond, hogy megbántsam, hiszen ő a vasuttársaság főembere!
+
+Mariska szép arcán ott mosolygott a diadalmas megvetése.
+
+– Igen, igen, minden ember úgy vonja le gondolataiból a következtetést,
+ahogyan tudja.
+
+Ekkor meglátta a nézők között Violát és Etelkát és otthagyta a táncosát.
+
+Régi hagyomány szerint a majális védnöke pezsgővel vendégelte meg a
+rendező ifjakat és az előkelőségeket. Az aranynyaku üvegek megjelenése
+elegendő volt arra, hogy valami finom és kellemes hipnózisba ejtse a
+társaságot. Azt lehetne mondani, hogy Páris városának szelleme
+megihlette a lombsátor alatt ülőket. Ájtatosan, de minden mohóság nélkül
+nézték, hogyan vándorol körbe a szalvétába csavart üveg, közbe tüntető,
+szinte szertartásos, de amellett mégis könnyed udvariasság hangján
+beszélgettek egymással. „Méltóztatol tudni“, „légy kegyes“, „kérlek
+alássan“, mondták egymásnak a vászon-ifjak és valami különös
+gondolattársulás következtében színházakról és párbajokról kezdtek
+beszélgetni, megemlékezvén egyes, rég nem látott katonatiszt és zsentri
+ismerősükről is. Az idősebb segédek viselkedéséből kiérzett, hogy nekik
+a pezsgő megszokott italuk; az egyik vörösborral szokta keverni, a másik
+ásványvízzel, de akadt köztük olyan is, aki egy plajbász segítségével
+gondosan ki szokta kavarni az italból a szénsavat. Sturz Bandi, a
+cinikus filozófus, volt az egyetlen, aki nem ivott pezsgőt, hanem
+megmaradt a vörös spriccer mellett.
+
+Préglyné, akinek egyéniségében különben is volt valami franciás, a
+rokonelem hatása alatt maga is pezsegni kezdett. Ahány férfi ült az
+asztalnál, azzal egyszerre tudott kacérkodni. A módszere egyszerü, de
+biztos volt, ő úgy viselkedett, mintha minden férfi a szerelmével
+üldözné és míg egyrészről szívósan védekezett a képzelt támadások ellen,
+másrészről mégis volt rá gondja, hogy túlzott szigorral kétségbe ne
+ejtse a boldogtalanokat. Egy tizenhétesztendős rövidáruifjúnak, ki a
+szerénységtől haldokolva ült az asztal végében, azt mondta:
+
+– Uracskám, nem szabad ám a szép asszonyokat ilyenféle pillantásokkal
+zavarba ejteni!
+
+Még Manliusz urat sem kímélte meg. Hozzá így szólt:
+
+– Maga afféle csöndes víz, kedves uram! De engem nem fog becsapni! Azt
+hiszi, én nem tudom, mit jelent az, ha egy férfi állandóan kerüli egy
+asszony tekintetét?!
+
+A könyvelő úgy megijedt, hogy a bor a cigánytorkába ment és köhögni
+kezdett. Meg kell jegyeznünk, hogy a polgármesterné nemcsak az urakkal,
+hanem nőkkel is kacérkodott. Volt neki egy Bubi nevü fia, aki jelenleg
+mint méntelepes-főhadnagy szolgált Erdélyben, (Préglyné azt szokta
+mondani, hogy „a lovasságnál szolgál“) az ő alakját szokta fölidézni a
+nők kedvéért.
+
+– Jaj, lelkem Mariskám, ha tudnád, mit mondott rólad Bubi, mikor
+karácsonykor itt járt!
+
+És most már nemcsak Manliusz úr, hanem Mariska is pirult. A
+polgármesterné a társaság központjává lett és boldog volt, aki
+elkaphatott egyet elmésségének röpkedő labdái közül. A pezsgőzés pedig
+áldozattá lett, melyet az ő oltárán mutattak be.
+
+Az aranynyaku üvegek becsalták a lombsátor alá a cigányt is. A jószimatu
+Munci tüstént megértette, hogy itt senkit sem érdekel az, hogy hányat
+tojt már a fürjecske és inkább a Boulanger-indulóval hódolt meg a
+könnyed géniusz előtt, amely a lelkek fölött uralkodott. Majd odaállott
+Préglyné mögé és fülébe játszotta Páris dalát a Szép Heléná-ból.
+Préglyné pedig vékony és hideg fejhangon énekelni kezdett:
+
+  Holla hej! ifjú legényke
+  Állj meg egy szóra kérünk,
+  S add almádat, kis negédke,
+  A legszebbnek közülünk…
+
+És mialatt énekelt, két éles és izzó szempár tekintetét érezte az arcán.
+Etelka és Viola néni ott állottak karonfogva a sátor homályos sarkában
+és szinte megbüvölten lesték Préglyné minden mozdulatát. Egy szót sem
+beszéltek, csak az egymásba fonódó karjukkal telegrafáltak egymásnak.
+Holla hej, micsoda pletyka lesz ebből holnap! Varjas visszhangzani fog
+tőle, a felsővárosi vágóhídtól az alsóvégi kolera-kápolnáig. A
+polgármesterné mindezt előre tudta, a kerekedő veszedelem azonban csak
+tüzelte a jókedvét. Őt boldoggá és büszkévé tette a tudat, hogy a
+varjasiak őt hóbortos és veszedelmes démonnak tekintik, aki elcsavarja a
+férfiak fejét. Ő úgy szeretett fürödni a pletykában, mint a szalamander
+a tűzben. Mondanunk sem kell talán, hogy amellett szakasztott olyan
+szorgalmas és a fukarságig takarékos gazdasszony volt, mint minden
+varjasi feleség. Most különben éppen az járt az eszében, hogy jó volna
+talán, ha a hatás fokozása kedvéért eltörne egy poharat is. Amint
+azonban a mellette ülő Ábel Pál fagyos nagykövet-arcába tekintett és
+eszébe jutott, hogy a korcsmáros talán húsz krajcárt is elkérhetne a
+pohárért, mégis elővette jobbik eszét és Etelka néniék őszinte bánatára
+szép csendesen megint az asztalra tette a poharat. Egyelőre megelégedett
+azzal, hogy végigperzselje tekintetével az összes férfiakat, akik Sturz
+Bandi és Manliusz úr között ültek és hogy dévaj mosollyal énekelje:
+
+  Evoe, ezen istennők
+  Cselt használnak és miként,
+  Evoe, ezen istennők
+  Csalják tőrbe a legényt…
+
+– Te, nem tudod, hogy mit jelent evoe? – kérdezte Etelka néni suttogó
+hangon sógornőjétől.
+
+Viola néni nem tudta, de úgy sejtette, hogy valami illetlenség lehet.
+Időközben megjelent a sátorban a fekete elefánt fia. Azért jött, hogy a
+cigánybanda felét az ő barátai, a májszterek számára követelje, akik a
+tánchely mellett mulattak, az uraktól különválva. Ábel Pál arra
+használta a kis zavart, mely ebből kerekedett, hogy hazaküldje az
+asszonyait. Bár nem mondta, azért őt is megbotránkoztatta Préglyné
+könnyelmü viselkedése. Ez nem az ő Mariskájának való társaság!
+
+Mivel nem fértek el egyszerre a hintón, abban állapodtak meg, hogy
+Miklós bácsi, akit Etelka Tranzvál minden gyémántjáért sem engedett
+volna felügyelet nélkül, haza fogja kísérni a nőket, Pál és Péter pedig,
+a néma árnyékként hozzájuk tapadó Manliusz úrral, gyalogszerrel követik
+őket. Az indulás pillanatában kitünt azonban, hogy Etelka néni fekete
+napernyőjének titokzatos módon nyoma veszett. Ebből izgatott vitatkozás
+és keresgélés lett, ahányan voltak, annyi felé futottak és a liget
+visszhangzott a rendező ifjak kiáltozásától. Mariskát nem izgatta az
+ernyő sorsa, mely diadalmasan dacolt már vagy tizenöt nyár hevével. A
+leány egyedül állott a kocsi mellett.
+
+– Hazamegy már Mylady? – kérdezte tőle valaki.
+
+A fekete elefánt fia volt. Mariska nem válaszolt és a mérnök folytatta a
+kötekedést.
+
+– Mikor látom megint fenségedet?
+
+– Majd ha józan lesz, – válaszolt száraz hangon a leány.
+
+– Az bajos lesz, Mylady! A maga közelében mindig részeg vagyok.
+Pityókossá tesz a vágy, hogy megcsókoljam azt a gyönyörü, gőgös száját…
+
+Mariska hirtelen szembe fordult Toll Jenővel. Ez olyan valószinütlen,
+álomszerü arcátlanság volt, hogy nem is mert hinni a fülének. Az
+elefántfi azonban nevetve folytatta:
+
+– Maga most szeretne engem nyakon ütni, de azért mégis azt hiszem, lesz
+idő, mikor önként fogja idenyujtani a gőgös szép száját… Addig is szép
+álmokat!
+
+Elment. A leányt valóságos rosszullét környékezte. Úgy érezte, hogy
+rettenetes gyalázatot követtek el rajta. Mit tegyen most már? Szóljon az
+édesapjának, Miklós bácsinak? A mérnök nem ijedne meg, ő Pesten
+nevelkedett, ahol mindenki párbajozik… Legjobb lesz – ezt mélységes
+levertséggel határozta el a leány – ha hallgat.
+
+A napernyő időközben megkerült. Sturz Bandi kezében találták. A
+főkapitány, aki már teljesen elázott, a kifeszített ernyő alatt sétált a
+holdvilágban.
+
+Útközben a két nagynéni buzgón sugdolódzott. Arról tanakodtak, hogy
+Mariskától kellene megkérdezni, hogy mit jelent az evoe szó. Ő biztosan
+tudja. Violának azonban aggodalmai támadtak, hátha mégis valami nagy
+malacság és azért jobb lesz, ha megkeresik a lexikonban.
+
+Mariska otthon nem is várta meg az édesapját, azt mondta, hogy álmos és
+tüstént vetkőzni kezdett. A hálószobája kicsi, homályos udvari szoba
+volt. Legnevezetesebb butordarabja a régi ébenfa-szekretár, mely mint
+egyetlen öröksége, az édesanyja után maradt rá. A szekrénynek sok
+fülkéje és fiókja volt, a családban az a hit tartotta magát, hogy valami
+titkos fiókja is van, de azt nem tudták megtalálni, bár egy időben
+ugyancsak keresték. A szoba mennyezetéről ámpolna függött alá, mely a
+napot ábrázolta. Hegyes, arany tüskékkel spékelt sárga üveggömb. Az
+ámpolna azonban soha sem égett, Mariska mindig gyertyafény mellett
+vetkőzött.
+
+Alig hogy a leány lefeküdt és keresztet vetett magára, a távoli ebédlő
+régi órája elütötte az éjfélt, aztán eljátszotta a Das Wandern ist des
+Müller’s Lust-ot. A dal végét már nem is hallotta a leány; ő akkor már
+mélyen aludt. Az éjjel aztán igen bolondos álma volt.
+
+Azt álmodta, hogy megint ott sétált Pankotay báróval a ligetben, azonban
+nem volt többé a kopár és agyontiport népkert, hanem a Grassalkovichok
+főúri parkja. A széles útat gondosan nyirott lombfalak szegélyezték, a
+lugasokban kőszobrok fehérlettek, fenn pedig, a jegesverem helyén, görög
+templom-formáju oszlopos gloriett emelkedett.
+
+– Mylady, mit szól ehhez a kerthez? – kérdezte ravasz mosollyal a báró.
+
+– Most egészen más, mint a majáliskor volt, – vélekedett a leány.
+
+– Ez nagyon természetes, mert a majális óta megtaláltuk az ébenfa
+szekretár titkos fiókjában a probléma megoldását, – mondta a báró.
+
+– És hogyan szól a megoldás?
+
+A báró megállott és ünnepélyesen meghajolt.
+
+– Úgy, hogy ön a Grassalkovich hercegek örököse. Első Grassalkovich
+Mária hercegnő!
+
+Mariskának úgy rémlett, hogy ő régóta, gyermekkori álmain keresztül, már
+sejtette ezt a megoldást. Nem is volt meglepetve, de azért édes öröm és
+fenkölt, nemes büszkeség töltötte be a szívét.
+
+Fönn, a görög templom küszöbén, egy ismerős és tiszteletreméltó arcu
+öreg tábornok várta. A király volt és Miklós bácsi egy személyben. A
+felséges úr gyöngéden megölelte a leányt.
+
+– Most már minden jól van! – mondta meghatottan.
+
+A király eddig valami fontos okból úgy tett, mintha nem ismerné
+Mariskát, de most már örökre vége volt a bujkálásnak. Beléptek a
+gloriettbe. A görög templom belseje olyan volt, mint a Fehér páva-ház
+parádés lépcsőháza. A Flóra-szobor is ott állott. A király egyedül
+fölment a lépcsőn, miközben egészen úgy bicegett, mint Miklós bácsi,
+aztán eltünt a felső üvegajtón, melyet kulccsal magára zárt.
+
+A leány most vette csak észre, hogy mezitláb van. Rettenetesen szégyelte
+magát és azon töprenkedett, hogyan fog így hazamenni, végig a varjasi
+főutcán. Aztán az a gyanuja támadt, hogy mindez csak álom. Meg is mondta
+a bárónak.
+
+– Meglássa, mindjárt föl fogok ébredni!
+
+– Adja ide a kezét, – válaszolt Pankotay, – majd én visszatartom.
+
+Magához vonta a leányt és különösen mosolygott.
+
+– Ismerlek! Tudom, hogy ki vagy! – suttogta.
+
+És meg akarta csókolni.
+
+– De hiszen önnek felesége van!
+
+– A feleségem értelme megzavarodott és így nincs is értelme a
+házasságunknak, – szólt Pankotay.
+
+Most már megcsókolhatta. Szenvedélyes, hosszu csók volt, melynek
+édességét minden tagjában érezte Mariska még akkor is, midőn másnap
+reggel fölébresztette Viola néni.
+
+
+
+
+V.
+
+Valahányszor Varjason valami nevezetes dolog adta elő magát, másnap
+rendszerint ozsonna volt Etelka néninél, ahol különféle hölgyek
+összegyülekeztek, hogy véleményt mondjanak az eseményről. Ez olyan volt,
+mint hadgyakorlat után a vezérkari megbeszélés.
+
+A majálist követő napon három vendége volt: Szabina néni, Irma
+kisasszony és Viola néni. Ez a Szabina néni, akiről az ifjabb varjasi
+nemzedék már nem is hitte, hogy még él, húsz-huszonöt esztendő óta csak
+a maihoz hasonló kivételes alkalmakkor szokott kimozdulni a házából. Ő
+is Éber-leány volt (Rumszky császári vice-adminisztrátor özvegye,) és a
+külsejére nézve Etelka tipusának hatványozott kiadását képviselte.
+Rettenetesen hideg kőszeme és hosszu, kopasz keselyűnyaka volt, a kicsi
+madárfején mindig fekete főkötőt viselt, mely egészen eltakarta a haját.
+A néni gazdag és ennélfogva nagytekintélyü asszonyság volt, Etelka kezet
+is csókolt neki és Szabina úgy bánt vele is, Violával is, mint két
+éretlen fruskával. Meg kell jegyeznünk, hogy Etelka valamikor nagy
+számítási hibát követett el Szabinával. Szabina ugyanis már ifju éveiben
+gyöngemellü volt és mindenki (elsősorban a néhai volt Rumszky) biztosra
+vette, hogy élete rövid lesz, mint az októberi rózsáé. Mindenki
+elszámította magát, leginkább Etelka, aki tizenhatesztendős kora óta
+föláldozóan ápolta a nénjét és a nagy örökségre való tekintettel eltűrte
+minden szeszélyét. Szabina néni maga igen fukar volt, sohasem adott
+senkinek semmit, – „maholnap úgyis a tiétek lesz mindenem!“ – de viszont
+elvárta, hogy neki minden képzelhető alkalommal ajándékokkal
+kedveskedjenek. Megvolt az a szokása is, hogy kisebb pénzösszegeket vett
+kölcsön Etelkától, amelyeket sohasem fizetett vissza, „hiszen maholnap
+úgyis a tiétek lesz mindenem!“ Ez így folyt már több, mint negyven
+esztendő óta. Újabban Szabina néni egészsége igen megjavult, az októberi
+méla rózsa szívós és kemény hecsepeccsé fonnyadt, már nem is köhögött,
+Etelka azonban betegeskedni kezdett.
+
+– Nem hinném, hogy sokáig húzza! – mondogatta Szabina.
+
+A szegény Etelkát igen elkeserítette a gondolat, hogy Szabina őt
+túlélhetné, de azért továbbra is tűrte zsarnoki szeszélyeit; úgy járt,
+mint a kártyás, aki nem tudja abbahagyni a játékot, mert veszteségben
+van.
+
+A másik vendég Irma kisasszony volt, az esperes úr gazdasszonya. Ő
+különben nem is volt igazi vendég. A nénik, tekintettel a kisasszony
+félszeg társadalmi állására, nem barátkoztak vele, kissé gőgösen is
+bántak vele, de azért néhanapján magukhoz hívták, hogy megkávéztassák és
+hogy cserébe egy csomó érdekesnél érdekesebb ujságot halljanak tőle. A
+kicsi, keményre töpörödött, lihegő beszédü és fantasztikus mozgékonyságu
+leányasszony mindent tudott, ami a varjasi polgárházak falai mögött
+történt. Ez annál csodálatosabb volt, mivel nem igen járhatott emberek
+közé. A kisasszony különben tisztában volt a helyzetével és maga volt a
+kúszó alázatosság. A világért sem ült volna máshová, mint az asztal
+végébe, ott is összehúzta magát a szék sarkán és ha Szabina néni
+kíméletlen nyomatékkal _kisasszony_-nak szólította, akkor bűnbánóan
+lesütötte a szemét. Hogy valahogyan a ledér gondolkozás hírébe ne
+keveredjék, irgalmatlan szigorúsággal ítélt embertársai fölött. Ő azzal
+vezekelt meg élete nagy bűnéért, hogy fáradhatatlanul gyomlálta a
+szomszéd kertjét.
+
+Említettük, hogy Viola néni is jelen volt az ozsonnán. Eredetileg le
+akart mondani, (otthon aznap szappant főztek,) mikor azonban megtudta,
+hogy kik lesznek Etelkánál, sietve magára vette feketegyöngyös
+mantillját és mégis elment a felsővárosba. Nem annyira kíváncsiságból,
+mint inkább óvatosságból. Tudvalevő dolog volt ugyanis, hogy Szabina
+néninek sok-sok esztendővel ezelőtt valami összeütközése volt Mariska
+megboldogult édesanyjával, a szép Lihnovszkával, azóta nem kedvelte a
+Fehér páva-hadat és ha Viola néni nem áll mellette talpig fegyverben,
+akkor az ozsonnából Ábelék ellen intézett portyázó támadás fejlődhetik.
+
+A hölgyek az üveges fórházban voltak. Szabina nénit a vászonnal betakart
+diványra ültették, amely bútordarabnak igazi szövetét még soha senki sem
+látta, a néni feje fölött két kőnyomat függött a falon, az egyik József
+palatinus családját, a másik a mexikói császár agyonlövetését ábrázolta.
+Hogy megvédjék a légvonat ellen, egy krinolinos divatképekkel
+teliragasztott nagy spanyolfalat állítottak melléje.
+
+– Mi volt ma nálatok? – kérdezte Etelka a sógornőjétől.
+
+(Ez náluk olyan gyakori kérdés volt, mint az angoloknál a how do you
+do?)
+
+– Nagyon egyszerü ebédünk volt, – válaszolt Viola. – Krumplileves,
+karmonádli zöld babbal és darástészta.
+
+– Darástészta? Hát mosónő van nálatok?
+
+– Nem mosónő, hanem szappanfőző-asszony.
+
+Behozták a habos kávét, amelyet Etelka néni aranykarimás fehér csészékbe
+töltött, aztán a tejes-kalácsot, a birsalmasajtot és a befőtt
+gyümölcsöt. Ábel Miklósné egyébként igen takarékos volt, ilyen ozsonnák
+alkalmával azonban mindig megadta a módját. Szíves erőszakoskodással
+kínálgatta a vendégeit, főként a dunsztosból. Ő minden esztendőben egész
+spájzra valót főzött be, ez volt az ő tulajdonképpeni nyári
+foglalkozása, a tél folyamán azonban, bárhogyan követelte is az ura,
+sohasem engedett kibontani egy üveget sem, „hogy legyen majd, ha kell“.
+A tavasszal, mikor már attól félt, hogy a dunsztosa rá fog penészedni,
+mindenkit azzal akart etetni, az ura azonban ilyenkor elvből nem evett
+belőle.
+
+A takarítónő (mert Etelka nem tartott rendes cselédet) kivitte a
+csészéket és Viola néni, akinek oldalát már régóta fúrta valami,
+egyszerre a közvetlen meglepetés hangján így kiáltott föl:
+
+– Hogy mit nem ér meg manap az ember! Kimegyek ma délelőtt a konyhába,
+hát ott áll egy huszár, egy nagy kamasz, karddal, csákóval…
+
+– Huszár a konyhában? – lihegte tüzes megbotránkozás hangján Irma
+kisasszony.
+
+– Mindig mondtam, hogy az a Veron nagy bestia! – szólt Etelka néni.
+
+Szabina pedig csak sziszegett egyet.
+
+– Most jön még a java! – folytatta Viola. – A huszár azt mondja, hogy ő
+Veron fivére…
+
+Irma kisasszony kajánul nevetett az asztal végében.
+
+– A fivére?
+
+– No, ez szemtelenség! – pattogta Etelka.
+
+– Ez még mind semmi! Felmutatott egy pecsétes írást az árvaszéktől, hogy
+ő és Veron jelentkezzenek valami kis örökség miatt, mert igazán
+testvérek. Mit szóltok ehhez?
+
+Első pillanatban nem tudtak mit szólni. Szabina volt az első, aki
+visszanyerte fölényes nyugalmát.
+
+– Én a te helyedben kinyittatnám annak a leánynak a ládáját, – mondta
+szárazon.
+
+– Úgy, úgy! – hagyta helyben Irma kisasszony, aki mindig kereste a
+hatalmas asszony rokonszenvét.
+
+Ez csak egy kis intermezzo volt és valamennyien érezték, hogy ők nem a
+Veron huszárja kedvéért jöttek ide. Szabina végül helyes vágányra
+terelte a társalgást.
+
+– Hát hallom, – mondta, – tegnap valami nevezetes mulatság volt a
+jegesveremnél?
+
+– Préglyné… – kezdte Etelka, de nem folytathatta, mert Irma kisasszony
+egyszerre rávetette magát erre a névre, mint a tigris a borjura. Ő nem
+volt künn a jegesveremnél, de azért mindent jobban tudott a többinél.
+Azt is tudta, hogy mi történt a fehér páváék elvonulása után. A
+polgármester haza akarta vinni a feleségét, de Préglyné a szemébe
+mondta, hogy nem megy. Etelka néni, aki köztudomás szerint úgy bánt a
+tulajdon urával, mint valami rossz cseléddel, ámulva csapta össze a két
+kezét, mintha nem tudná elhinni, hogy találkozzék asszony a nap alatt,
+aki így merészel beszélni az urával. Etelka néni különben azért nem
+értette meg a dolgot, mert ő – nem tudni miért – nem a polgármesterné,
+hanem a polgármester szerepébe képzelte bele magát.
+
+– Hiszen én volnék annak a Préglynének az ura! – mondta baljóslóan.
+
+Szabina néni nem volt megelégedve a társalgás folyásával. A
+polgármesternét tulajdonképpen már húsz esztendővel ezelőtt
+letárgyalták, róla nem tudtak újat mondani. Hogy Sturz Bandi végül
+leöntötte új fehér ruháját vörös borral? Ez érdekes kis epizód, de nem
+fontos dolog.
+
+– Úgy hírlik, hogy Ábel Mariska _is_ nagyon jól mulatott? – mondta
+Szabina, miközben kőszemét Viola felé fordította.
+
+– Igen, a báróval, – vetette oda kaján naivitással Irma kisasszony.
+
+– Nem házas ember az a báró? – kérdezte Szabina, miközben a hosszu
+nyakát egészen behúzta.
+
+– Házas, de azért nagyon csinos ember, veszedelmesen csinos ember, –
+mondta Irma kisasszony.
+
+– Az én időmben is járt itt egy gróf, egy svalizser-tiszt, – akkor úgy
+hívták a katonákat, – az sokat járt a Kaszás-leány után…
+
+– Miféle Kaszás-leány volt az? – érdeklődött Etelka néni.
+
+– A sárga sarokház volt az övéjük, a fehér papok temploma mellett…
+
+– Tudom már! Kaszás Berta, az édesanyja Ánis-leány volt, a régi
+postamesteréktől…
+
+– Ebből az lett, – folytatta Szabina, – hogy a farsangon egy polgárember
+sem táncolt a Kaszás-leánnyal, azt mondták, táncoljon a grófjával…
+
+– Nem is való, hogy tisztességes polgárleány mágnások után bolonduljon,
+– vélekedett Irma kisasszony.
+
+Viola néni már felocsudott az orvtámadás okozta zavarából és bosszút
+lihegve tekintett körül. Szabinával nem akart kikezdeni, de a
+papkisasszonyt nem volt oka kímélni. „Cselédtraccs – a plébánia
+konyhájából került“, – ilyféle visszavágás járt az eszében, de mielőtt
+még támadhatott volna, már újabb nyíl repült feléje.
+
+– A bárónak is nagyon megtetszhetett Mariska, mert ma is bejött, hogy
+találkozhassék vele, – folytatta Irma kisasszony.
+
+– Ki jött be? Ki találkozott? – kérdezte dult arccal Viola néni.
+
+– A báró, Mariskával… Félnégykor együtt sétáltak a temetőben… Láttam
+őket…
+
+Viola megszeppent. Igen, Mariska délután a temetőbe ment, édesanyja
+sírjához…
+
+E pillanatban félelmetes berregés és töfögés hallatszott be az utcáról.
+Valamennyien megismerték a hangot – ez Pankotay báró automobilja. Irma
+kisasszony szó nélkül fölkelt, az alvajáró nyugodt és biztos léptével az
+udvarra ment és kitekintett a kapun. Neki csodálatos sejtőképességei
+voltak. Mariska és a báró gyalogszerrel jöttek a felsővárosi temető
+felől, a gép pedig, melyben csak a soffőr ült, lassan döcögött mellettük
+a kocsiuton. Irma kisasszony visszasietett a fórházba.
+
+– Félnégykor láttam őket először, most mindjárt öt óra lesz és még
+mindig együtt vannak…
+
+Viola és Etelka a hálószobába rohantak és ott néztek ki az ablakon.
+
+– No hallod, – szörnyűködött Etelka, – ez szép dolog! Tegnap tíz percre
+egyedül hagytuk őket és ma már…
+
+– Azt hiszed, hogy összebeszéltek mára? – ijedezett Viola néni.
+
+– Én nem hiszek a véletlenekben, lelkem!
+
+– Jézus Mária és az az ember házas! – sopánkodott Viola.
+
+– Ezek a mai lányok egészen mások, mint mi voltunk, – állapította meg
+Etelka. – Aztán tudod, Mariska az édesanyjától is örökölt valami
+lengyeleset…
+
+– Világos nappal, az utca közepén! – sóhajtozott Viola néni, aki
+alkalmasint jobban szerette volna, ha a huga sötét éjjel és zárt helyen
+kereste volna a báró társaságát.
+
+A kávécsata utolsó áldozata azonban nem Mariska, hanem a hadiszerencse
+forgandóságánál fogva, maga a szíves háziasszony lett. Etelka néni
+ugyanis az ozsonna végén még egy magakészítette narancstortával is
+meglepte vendégeit. Szabina néni megkóstolta a tortát, aztán Irma
+kisasszony füléhez hajolt és belesúgott valamit. Etelka ekkor gyanut
+fogott, maga is megizlelte remekművét és elhalványodott… A tortának avas
+íze volt!! A hiba mindenesetre a vajban volt. De hiszen Etelka néni maga
+vette a hozzávalót és maga készítette a tortát? Érthetetlen,
+megmagyarázhatatlan rejtély! Letagadni, elsimítani, jóvátenni azonban
+nem lehetett többet ezt a dolgot.
+
+Este már egész Varjas tudta, hogy Ábel Miklósné „mindenféle romlott
+holmival akarta traktálni a vendégeit“ és hogy Ábel Mariska kettesben
+automobilozott Pankotay báróval.
+
+A narancstorta-ügy igazságait már ismerjük, most lássuk tehát, mi igaz
+abból, amit Ábel Mariskáról és Pankotay báróról beszélnek a varjasiak.
+
+A leány a majálist követő reggelen nem ment ki a házból, hanem takarítás
+után visszabujt a sötét hálószobájába, azzal a szesszel, hogy ma rendet
+fog csinálni a szekretárjában. Az ébenfa-szekrény megszámlálhatatlan
+fiókjaiban annyi leányos limlom halmozódott össze, hogy ott mindig el
+lehetett kotorászgatni egypár óráig. A rendcsinálás különben többnyire
+olyankor jutott eszébe Mariskának, ha magára akart maradni a
+gondolataival. Egészen délig halkan elmotoszkált a sötét borzlyukában,
+hol rajta kívül senki sem tudott volna gyertyavilág nélkül eligazodni,
+időközönkint abbahagyta a munkáját és átengedte magát a lelkén keresztül
+vonuló ábrándfelhők kalandos sodrának. A báró, megint a báró és mindig a
+báró! Mariska még egész testében érezte a megálmodott csókokat és most
+már annyira sem védekezett, mint éjjeli álmában, hanem bűnös és alázatos
+ernyedettséggel átengedte magát édes emléküknek. És gyönyörüségét lelte
+benne, hogy ismételten és részletesen végiggondoljon mindent.
+
+Közbe szórakozottan tett-vett a szekrényében. A szekretár közepébe, apró
+fiókok közé, bolthajtásos kis fülke volt beépítve, melynek hátsó falát
+félig megvakult tükör ékesítette. A tükröt jobbról-balról egy-egy
+mahagoni fából faragott jón oszlopocska szegélyezte. Mariska ebben a
+fülkében őrizte régi iskolai füzeteit. Ő egyáltalában gondosan eltette
+és időközönkint újból és újból megnézte gyermekkorának emlékeit, mintha
+meg akart volna róla győződni, hogy ő és azok a különböző leányok, a
+lenhajuak, a vörhenyes szőkék, a gömbölyüek és rózsásak, a szögletes
+vizslacsontuak és pattanásos bőrüek, a jámborak és alattomosak, a
+hazugok és a rajongók, a szorgalmasak és a tunyák, szóval hogy ő és
+mindazok a leányok, akik fölváltva az Ábel Mariska nevet viselték, egy-
+és ugyanaz a személy.
+
+L’Alphabet français a six voyelles et dixhuit consonnes, – olvasta egy
+megsárgult lapon. Aztán szórakozott kiváncsisággal belenyúlt a fülkébe,
+megfogta és mozgatni kezdte az egyik mahagoni oszlopocskát. Most vette
+észre ugyanis, hogy a tükör kimozdult a helyéből, a felső szegélye kissé
+előredőlt… Ezt majd meg kell enyveztetni!
+
+Egyszerre rémülten megdobbant a szíve… Váratlanul egy kripta ajtaja
+pattant föl előtte. A meglazult tükör keretestül a kezében maradt, a
+szekretár méhéből egy ismeretlen fülke ásított feléje. Megfakult
+selyemmel volt kibélelve; átkötött papircsomag feküdt benne.
+
+A titkos fiók! Az álomkép! A probléma megoldása! Mariskát babonás
+izgalom fogta el…
+
+A szobájában nem érezhette magát biztonságban, Viola néni minden percben
+rátörhetett, azért a köténye alá rejtette a papircsomót és kiosont vele
+a parádés lépcsőházba. Ott nem fogják keresni. Leült a lépcsőfokára, a
+gipsz Flóra alá és a szines ablak fantasztikus fényében megnézte
+kincsét… Nem kételkedett benne, hogy élete nagy és döntő fordulat előtt
+áll. Az álom és a valóság csodálatos összetalálkozása meggyőzte róla,
+hogy nagy és titokzatos erők avatkoztak bele a sorsába, erők, amelyekben
+azelőtt nem is hitt… Valami neszt hallott a lépcső aljáról és ekkor
+megrettent; el volt rá készülve, hogy királyi nagybátyja fog fölbukkanni
+a homályból, miként megálmodta az éjjel. De csak a fehér macska volt,
+mely dormogva közeledett feléje, láthatólag boldogan, hogy úrnője
+térdéhez dörgölheti fejét.
+
+Az írások! Csupa német levél volt. A lendületes és vékony apácaírás
+Lihnovszka kezétől eredt… Mariska most már remegő mohósággal kezdte
+olvasni. Az édesanyja ezeket a leveleket nagy időközökben írta,
+valamennyien egy embernek szólottak, egy embernek, akit szeretett. De
+nem a fehér pávának… A levelek túlnyomó részét még leánykorában írta, az
+utolsó egykettő azonban már Varjason kelt. Már a legelsők is teli voltak
+lemondással. „Fölösleges hangsúlyoznia, én jól tudom, hogy sohasem
+lehetek az öné, ön nem válhat el…“ Tehát házas ember volt! Mariskának
+azonban mégis úgy rémlett, hogy a tüntető lemondás alatt ott lappang a
+reménység egy parányi, szívós szikrája. A szikra csodálatosképpen ott
+tüzelt még azokban a levelekben is, amelyeket már asszonykorában írt
+Lihnovszka. Vajjon miféle csodálatos véletlenekről álmodozott? Aztán
+egyszerre vége lett. Utolsó levelét néhány hónappal Mariska születése
+előtt írta. „Ha visszagondolok arra, ami velem történt, nem tudom
+megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba. De most már itt kell maradnom.
+Felejtsen el és küldje vissza leveleimet és emlékeimet. Én nemsokára meg
+fogok halni. Isten önnel!“
+
+Az emlékei, egy szőke, fényét vesztett női hajfürt és egy megfakult kis
+fénykép, ott voltak külön egy borítékban. Az arckép egy fiatal nőt
+ábrázolt, különös, fürtös hajviselettel, avult szabásu, mélyen kivágott
+báli derékban, kissé merev fotografus-pózban. Nagyon hasonlított
+Mariskára, csak soványabbnak és jóval fiatalabbnak látszott. A kép alatt
+egy téntával irott német szó: _Dein_ – Tiéd. Ez volt a Lihnovszka!
+
+Mariska könnyek között csókolgatta a képet. Ez volt tehát az ő öröksége!
+Most már neki is volt édesanyja. A kegyeletes kultusz, melyet eddig a
+megboldogult emlékével űzött, inkább üres szertartás volt, e pillanattól
+fogva azonban látta, ismerte és megértette az édesanyját. A szegény
+Lihnovszka! A cifra nyomorúságban ragyogva járta be előkelő édesapjával
+a garnizónokat. Hátasparipája mindig volt, de a harisnyája többnyire
+lyukas lehetett. Az édesapja szenvedélyesen imádta a leányát, meg tudott
+volna érte halni, de azért elkártyázta az anyai örökségét. Minden férfi
+udvarolt Lihnovszkának, feleségül azonban senki sem akarta venni. És
+midőn Lihnovszka szegény szive megmámorosodott a tavaszi mirtusfák
+illatától, akkor édesapjának egy bajtársát látta maga mellett, aki
+szintén nagyon előkelő, délceg és lovagias katona lehetett, akinek
+azonban már volt felesége.
+
+Néhány megcímezett borítékról, mely a levelek mellett volt, Mariska
+megtudta, hogy ki volt a szeretett férfi. Katona volt, dsidástiszt,
+Ritter Ottokar von Ochsenfurth. A név furcsa hangzása kissé
+elszomorította és kiábrándította a leányt, de végül csak megbékült vele.
+
+Még ott ült a lépcsőn, mikor a távoli szobákon keresztül zümmögni
+hallotta az ebédlőóra muzsikáját. Dél volt. Ekkor visszalopta magát a
+szobájába, elrejtette a kincseit és megmosta a kisírt szemeit, mert
+ebédhez kellett mennie. Asztalnál lopva nézegette édesapja hideg és
+szögletes arcát és ekkor eszébe jutottak Lihnovszka szavai: „nem tudom
+megérteni, hogyan kerültem ebbe a házba…“
+
+Délután pedig kiment a temetőbe. Az a különös érzése volt, hogy
+beszélnie kell az édesanyjával. Meg kell neki mondania, hogy legyen
+nyugodt, ő nem fogja elárulni a titkát, ő megérti, az ő pártján van,
+szereti őt is, sőt – ha éppen kell – szereti még Ochsenfurth lovagot is.
+
+A varjasi temetőben Lihnovszkának volt a legszebb sírja. A fehér páváék
+sohasem feledkeztek meg reprezentativ kötelességeikről és ezek közé
+tartozott az is, hogy a család elhunyt tagjai a temető főútja mellett,
+díszes sírban pihenjenek. A térdeplő angyal, aki Ábel Pálné sírja fölött
+imádkozott, látható volt ugyan még egy tucat más siron, (a varjasiak
+mindent utánoznak!) de a Lihnovszka angyala igazi fehér márványból való
+volt, a többi csak terrakottából. Mariska leült a kis padra, mely a
+vasrács mellett állott. Ő persze pontosan tudta édesanyja születésének
+és halálának napját, de azért most tünt föl neki elsőízben, hogy a
+szegény Lihnovszka a halálakor egy egész esztendővel fiatalabb volt,
+mint ő ma.
+
+Mialatt ott ült, bekövetkezett a nap másik csodája, egyszerre előtte
+állott ő, akit minden idegében érzett akkor is, ha nem gondolt reá,
+előtte állott Pankotay báró. Akármit beszéltek is Etelka néni
+ozsonnáján, a báró bizony nem Mariska kedvéért jött ide, hanem az
+esperes úr levele következtében, hogy megnézze és szükség esetén
+kitataroztassa a régi temetői kápolnát, mely alatt anyai ősei, a fiágon
+kihalt Laczházy urak aludták az igazak álmát. Ha pénzről volt szó, akkor
+Pankotay nem bízott meg, csak önmagában.
+
+Mikor most kezet fogtak a térdeplő márványangyal előtt, Mariska megint
+azzal gyanusította magát, hogy álmodik. Mosolyogva, alázatosan, boldogan
+és kissé megszégyenülten sütötte le pilláit. A báró is egészen más volt,
+mint tegnap, mintha időközben vele is történt volna valami, ami
+megérlelte az ismeretségüket. Ma nem akartak egymásnak imponálni, nem is
+beszéltek Nietzscheről és az életről; amit ma beszéltek, az csak ürügy
+volt arra, hogy egymás szemébe nézzenek és egymás hangját hallják.
+Lassu, sétáló léptekkel kerülték meg a temetőt. Némelyik kő előtt
+megállottak és a báró részletesen érdeklődött egy-egy néhai vaskereskedő
+vagy tanító családfája után. Mariska mindenkit ismert Varjason, még
+azokat is ismerte, akik száz esztendővel előtte születtek. Bementek a
+kápolnába. Dominus Joannes Comes de Laczháza – olvasta Mariska a falba
+illesztett, félig bemeszelt, egyébként pedig nagyon rücskös vörös
+márványlapról.
+
+Igen, a Laczházyak nagyon érdekes urak lehettek. Ez a Joannes arról volt
+nevezetes, hogy párbajra hívta az édesapját. Laczházy Domokos azt
+állította, hogy a földből éjnek idején mérges párák szivárognak elő és
+azért a torony tetején aludt. Mátyás pedig egész életében egyebet sem
+tett, mint célba lövöldözött. De csak pisztollyal; akik puskával lőttek,
+azokat nagyon lenézte, Isten tudná, hogy miért. A török háboruk óta nem
+volt semmi dolguk és a pihent eszük efféle dudvás ötletekben adta ki
+erejét.
+
+A báró és Mariska elhagyták megint a homályos és hüvös kápolnát és
+folytatták bolyongásukat a verőfényes sírkerten keresztül. Amerre a
+férfi húzott, a leány engedelmesen követte. Most csipogó madárcsapat
+szállott el fölöttük, hullámos repüléssel. Mariska fölemelte a fejét.
+
+– Vigyázzon, festékes lesz a ruhája! – mondta Pankotay és megfogta a
+leány kezét, hogy elvonja a frissen festett rácstól.
+
+Egy pillanatig így maradtak. Nem mertek egymás szemébe nézni, de érezték
+egymás kezének mohó érintését. Mariska aztán szeliden kiszabadította a
+kezét. Egyszerre valami nagy szomorúságot érzett, ugyanazt a reménytelen
+szomorúságot, mely a szegény Lihnovszka sírja fölött ült.
+
+Kimentek a kapun, be a városba. Már nem volt mit beszélniök, de azért
+együtt mentek végig a főutcán. A báró automobilja pedig türelmetlen
+dohogással döcögött mögöttük. És amerre mentek, izgatott emberfejek
+bukkantak föl és tünedeztek el az ablakokban. Ez olyan volt, mint az
+ürgék játéka.
+
+Már ott állottak a Fehér páva-ház előtt. Ki hitte volna, hogy a végtelen
+hosszu főutcát ilyen gyorsan lehet megjárni?
+
+– Most el kell válnunk, nem? – kérdezte a báró.
+
+A kérdés furcsa volt, Mariska válasza nem különben.
+
+– Azt hiszem…
+
+Ha Pankotay azt mondta volna neki: Üljön föl a kocsimra, magammal
+viszem! – talán föl is ült volna. Talán. A báró azonban nem mondott
+semmit, hanem zavaros tekintettel elbúcsúzott tőle.
+
+Az este, szombati nap lévén, zeneestély volt a fehér páváéknál. Megint
+Chopint játszották. Azaz csak akarták játszani, mert Mariska egyszerre
+fölugrott a zongorától, a szomszéd szobába ment, ahol sírógörcsöt
+kapott. Senki sem tudta, hogy mi baja. A jó Viola néni, aki olykor az
+okot összetévesztette az okozattal, így szólt:
+
+– Valami csunya pletykát csináltak megint szegénykének, talán az bántja!
+
+
+
+
+VI.
+
+Egy láthatatlan kéz belenyult az idő kerekébe és akkorát lendített
+rajta, hogy a napok és éjszakák szédítő sebességgel kezdtek peregni,
+akár egy roulettejáték piros és fekete számlapjai. Alig hogy kivirágzott
+az akác, már itt volt megint az ősz. Nemrégen volt csak, hogy Mariskára
+ráadták első hosszu ruháját és most már közeljárt huszonötödik
+esztendejéhez… A varjasi főutcán, egy-egy boltlépcső vagy kapunyílás
+alatt, a szél rakásra gyüjtötte már a száraz falombot, a Topoly fölött
+beláthatatlan varjurajok vonultak és Mariska szorongó szívvel nézte
+érett vonásait a tükörben. A fehér páváék a nyarat ezúttal is a
+gyümölcsösben töltötték. Szép nagy kertjük volt ott, csinos lakóházzal,
+szőlőlugasokkal és sok virággal. Tulajdonképpen nyaraló volt, de ők
+polgári szerénységből vagy talán polgári gőgből csak gyümölcsösnek
+nevezték, mivel úgy találták, hogy a villa szó svihákosan hangzik. A ház
+mellett vízemelő szélmotor is volt, mely hórihorgas és fantasztikus
+alakjával az egész vidék fölött zsarnokoskodott. Ábel Pál úr mindennap
+bejárt az üzletbe, a hölgyek azonban csak ritkán mentek a városba. Viola
+néni azzal töltötte a nyarat, hogy télire való gyümölcsöt főzött be,
+Mariska pedig többnyire a nagy diófa alatt ült és olvasott, vagy úgy
+tett, mintha olvasna. Este olykor vendégeket hozott a gazda, Miklósékat
+vagy Péter urat. Egyszer-kétszer azonban a leány is bekivánkozott a
+városba. Azzal az ürüggyel, hogy a téli holmija után kell néznie, néhány
+órára bezárkózott az üres és néma lakásba. Ilyenkor meglapult sötét kis
+szobájában, kinyitotta a szekretár titkos fiókját és újból átolvasta
+édesanyja leveleit. Édes, bűnös és szomoru órákat töltött ott, mert a
+levelek már nem a titokzatos Ochsenfurth lovagnak szóltak, hanem
+Pankotay bárónak. Ő neki, akinek hírét sem hallotta a nagy pletyka óta
+és aki most Isten tudja melyik külföldi fürdőben járt. Ha aztán kilépett
+megint a sárga szalonba és meglátta a szűk ablakrésen beszűrődő
+kísérteties napfényt, úgy elszorult a melle, mint az érzelmes utasé, aki
+Pompeji romjai között jár. És ha megroppant a szomszédszoba padlója,
+akkor ijedten kalapálni kezdett a szíve.
+
+Az őszi eső behajtotta őket a városba és a macska, a kanári madár, a két
+tújabokor és a nagy legyezőpálma, melyek szintén kivették részüket a
+nyaralásból, velük jöttek. Alig hogy elrendezkedtek otthon, már
+megtörtént a várva várt nagy esemény: Budapestről elindították az első
+vasúti vonatot Varjas felé. A topolyvölgyi vonal ugyan még nem készült
+el, a varjasi kis állomás falain is vizes volt még a vakolat, de azért a
+vállalkozók siettek a kész vonalrészt átadni a forgalomnak. Kezdetben
+azt hitték, hogy maga a miniszter fog Varjasra jönni – annak idején
+mondta is a küldöttségnek, hogy nagyon vágyódik megismerni a szorgalmas
+varjasi népet, – a kegyelmes úr azonban nem jöhetett a politikai helyzet
+miatt, az államtitkárja sem ért rá és így egy miniszteri titkár
+képviselte a kormányt. Később kitünt, hogy csak címzetes titkár. Vékony,
+sápadt és komorarcu ifju ember volt, dr. Bakai-Baknak hívták, fia volt
+egy sokszoros milliomosnak és meglátszott rajta, hogy egyáltalában nem
+szorult rá a hivatalnokoskodásra. Bakai-Bak harangalaku felöltőt,
+lilaszínü nyakkendőt, fehér keztyűt, fehér gamásnit és monoklit viselt,
+az utóbbi azonban nem igen akart megállni a szemén. A topolyvölgyi
+parasztok, akiket hajnal óta egész szekérkaravánok hoztak a városba,
+fejcsóválva mutogatták egymásnak a kormány képviselőjét. Úgy vélekedtek,
+hogy német formája van.
+
+Prégly polgármester mondta a vasútnál az üdvözlőbeszédet és kínos
+meglepetésben részesítette híveit. Tudjuk, hogy az ő ékesszólása
+különben oly bőven hömpölygette hullámait, mint a megáradt folyóvíz,
+egész történelmi korok és nemzetek kultúrális kincseit sodorván magával,
+ezúttal azonban, talán a pesti titkár hideg szemének hatása alatt,
+váratlanul kiapadt a szóbősége és a polgármester annak rendje-módja
+szerint belesült a beszédjébe. Sturz Bandi ugyan rögtön éljenezni
+kezdett, intett is a tűzoltóknak, hogy trombitáljanak, de a hibát nem
+lehetett többé sem letagadni, sem jóvá tenni. A varjasi urak
+szégyenükben pipacsvörösre válva, kínjukban fölszisszenve néztek össze.
+Mit szól majd a magas kormány, ha a titkár jelentést tesz erről? A
+dolognak később még igen súlyos következményei lettek, amennyiben a
+polgármester népszerüsége e naptól fogva rohamosan hanyatlani kezdett,
+sőt ezentúl a felesége is, ha családi otthonukban szóváltás támadt,
+rendesen olyanféle célzással némította el urát és parancsolóját, hogy
+nem nagy kunszt egy szegény asszonyt letorkolni, de tetszett volna a
+vasúton beszélni! Erről különben még lesz szó, egyelőre csak tartsunk
+rendet.
+
+A vasútról az ünneplő közönség a föllobogózott Kossuth-utcán keresztül a
+Trombitás-ba kocsizott, ahol bankett volt. A kormány képviselője
+alkalmasint nagy nőbarát lehetett, mert már előzetesen példálódzgatott
+Sturz Bandi előtt, hogy szép volna, ha a varjasi hölgyek is részt
+vennének a lakomán. Erre való tekintettel aztán Préglyné és Etelka néni
+közé ültették. Más nő nem is volt jelen. Etelka is csak mint Miklós
+bácsi meggondolatlanságának áldozata került a Trombitás-ba. Miklós bácsi
+ugyanis megvett Sturz Banditól két bankettjegyet és mivel ezeket később
+nem akarták visszavenni, Etelka nagymérgesen magára vette a fekete
+selyemruháját, hogy kárba ne vesszen a pénz. (Szabina néni ezért nagyon
+megrótta, mondván: az én időmben tisztes polgárasszony inkább meghalt
+volna, semhogy korcsmába menjen.)
+
+Kitünt egyébként, hogy Bakai-Bak nem is olyan nagy nőbarát, mint
+hiresztelték. Préglyné már a tatármártásos toknál megállapította róla,
+hogy olyan hideg, mint a kutya orra.
+
+A sült pulykánál azonban fölengedett kissé. Egy arcképet nézegetett,
+mely a falon függött.
+
+– Ez Podmaniczky Frigyes báró? – kérdezte, miközben gukkert csinált az
+ökléből.
+
+Az esperes úr, aki szemben ült vele, előzékenyen magyarázta:
+
+– Nem, kérem alássan, ez ő apostoli felsége szeretne lenni. Bizony
+nagyon rossz kép, egy cseppet sem hasonlít.
+
+Nagy meglepetésére a titkár így válaszolt:
+
+– A jó arcképnek nem kell hasonlítania. Az igazi portré az, melyen
+meglátszik, hogy a modell mellékes és a festő egyénisége a fő. Ez a
+festő különben elég érdekes egyéniség lehet, ezt a fölényes modorából
+következtetem, melyet a modelljével szemben tanusít…
+
+Az esperes ijedten vonult vissza a nagy gyümölcsöstál mögé, mely az
+asztal közepén állott. Egy szót sem értett abból, amit a titkár mondott.
+
+Időközben jelentkezett a Munczi bandája. Persze a Rákóczi-indulót
+játszották. A zene pezsgésbe hozta Préglyné vérét. Dévaj mosollyal
+fordult Bakai-Bak felé:
+
+– Maga, persze, mint afféle pesti gavallér, él-hal a muzsikáért?
+
+A titkár az asszonyra szegezte hideg, szúrós tekintetét.
+
+– Nem szeretek zenét hallgatni, mert a zene nagyon határozatlan valami.
+A Rákóczi-induló különben is azt a benyomást teszi reám, mintha engem
+tennének felelőssé egy csatáért, melyet nem én vesztettem el.
+
+A polgármesterné kotkodácsolva nevetett, mert nagyon mulatságosnak
+találta ezt a megjegyzést.
+
+– Maga jó firma lehet! – mondta.
+
+Aztán eszébe jutott, hogy ő szilaj nő és hamar a füle mellé tette kezét,
+a szemét pedig a plafond felé emelte.
+
+– Hej pedig de szép is a magyar zene! – sóhajtotta.
+
+A titkár időközben kivett egy szivart, azt hosszu papirszipkába dugta és
+miután pardont kért, rágyujtott.
+
+– A magyar zene nem szép, mert őszinte, – magyarázta száraz hangon. –
+Ebben a zenében úgy szólal meg a magyar ember, ahogyan érez. A
+művészetnek azonban semmi köze az őszinteséghez, mert az őszinteség
+alatt banális és hétköznapi dolgok lappanganak és engem cseppet sem
+érdekel, hogy egy parasztlegény vagy egy csikós mit érez. Szép csak a
+raffinement, a komplikáció, a hazugság.
+
+Préglyné ijedten szegezte rá nagy boci-szemeit. Ekkor megszólalt az
+esperes úr. Ő addig lesben feküdt a gyümölcsös kagyló mögött, mint a
+rézbőrü a bozótban, mikor az első halványarcu jár az őserdőben. Most
+azonban úgy találta, hogy az idegen az ő őseinek isteneit támadja és
+fölemelt tomahawkkal ugrott eléje.
+
+– A hazugság nem szép, hanem immorális! – kiáltotta.
+
+A titkár ámulva tekintett rá.
+
+– Esedezem, mi köze a morálnak a művészethez? Méltóztatik tudni, mi a
+morál? Egy szalmaszál, melybe olyan emberek kapaszkodnak, akik nem értik
+meg a szépséget.
+
+Ez az ember olyan hangon beszélt, mint Mózes a
+
+Sinai-hegyen. Az esze csupa fiók volt, telve kész, megcáfolhatatlan és
+fölebbezhetetlen döntvényekkel. Most a balján ülő Etelka néni felé
+fordult.
+
+– Nagyságod bizonyára emlékezik, hogy mit mondott erről Oscar Wilde az
+_Intentions_-ban?
+
+– Én a német írók közül csak Bulwert szeretem, – válaszolt szigoru
+arccal Etelka néni.
+
+Bakai-Bak arcán elgyötrött mosoly jelent meg.
+
+– Nos igen, – mondta, – én olykor elfelejtem, hogy Magyarországon
+vagyunk… A Wainewright-esetről akarok beszélni… Wainewright nem volt
+morális ember a szó hétköznapi értelmében, mert hiszen méregkeverő volt.
+A szép sógornőjét azért ölte meg, mert úgy találta, hogy annak vastag a
+bokája. Ez az ember mégis finomlelkü művész volt! Talán éppen azért volt
+az, mert szükség esetén gyilkolni is tudott. Ő végigélte a maga életét,
+leszállott énjének minden mélységére, kiaknázta a benne szunnyadó összes
+lehetőségeket. És mivel fölfedezte, hogy benne megvannak az orgyilkos
+hajlamai is, kötelességet vélt teljesíteni önmagával szemben, midőn
+ilyenféle hajlamait nem hanyagolta el…
+
+A titkár nem folytathatta, mert megint válaszolnia kellett egy
+pohárköszöntőre, melyet a polgári iskolai igazgató úr mondott a magas
+kormány jelenlevő képviselőjére. Bakai röviden beszélt, a fejedelmi
+többesszámot használta, kilátásba helyezvén a varjasiaknak, hogy „mi a
+jövőben is szemmel fogjuk tartani a város kulturális és gazdasági
+evolucióját“. Azután leült és az irodalomról kezdett beszélni Etelka
+nénivel.
+
+– Én a régi írókat jobban szeretem, mint az ujakat, – jegyezte meg a
+néni.
+
+– Kiket ért régiek alatt? – kérdezte a titkár.
+
+– Hát Csokonait és Kisfaludyt… Az újak pedig Petőfi és Arany…
+
+Bakai egyet értett Etelkával az újakat illetőleg, a különbség köztük
+csak annyi volt, hogy ő a régieket sem becsülte.
+
+– Kicsi népeknél az intellektus rádiusza is kicsi és ha a lángelmét az a
+baleset éri, hogy ilyen nép körében születik, akkor csak úgy tehet
+eleget a saját törvényeinek, ha keresztültöri a nemzeti korlátokat.
+
+A titkár e szavaknál oly bosszúsan tekintett maga elé, mint valaki, aki
+érzi, hogy őt súlyos baleset érte, aztán azonban oly elszántan emelte
+föl a fejét, mint valaki, aki kész valamit összetörni.
+
+Sturz Bandi az esperes mellett ült és félfüllel megneszelte, hogy
+költészetről van szó. A főkapitányt ekkor hirtelen megcsapta a költői
+ihlet, fölugrott és verses pohárköszöntőt rögtönzött, hogy éljen a
+titkár – aki itt jár – és tudja, mit vár – Varjas vidéke, – áldás, béke
+– és így tovább. Bakai derült érdeklődéssel hallgatta.
+
+– Ön Browningra emlékeztet engem, a csodálatos angol költőre, aki arra
+használta a rímet, hogy prózát fejezzen ki vele…
+
+– Hát tudja, nagyságos uram, – mondta Sturz Bandi a virginia-szivarja
+mellől, – én úgy vagyok vele, hogy tőlem az ördög elvihetné akár az
+egész magyar literaturát.
+
+Megjegyzendő, hogy a főkapitány ezt szerénységből mondta, mert úri
+dolog, ha valaki leszólja azt a mesterséget, melyben ő maga is remekel.
+A titkárt azonban igen kellemesen lepte meg a főkapitány radikális
+álláspontja és bátor szókimondása. Nem is hitte volna, hogy ebben a
+fészekben ilyen intellektuális koponya találkozzék… Összekoccintotta
+poharát a Sturz Bandiéval.
+
+A bankett különben nem volt sikerültnek mondható. Budapest és Varjas
+géniuszának első ölelkezése hideg és erőltetett volt. Préglyné legalább
+rosszul mulatott, talán életében először. Pedig megpróbált minden tőle
+telhetőt, hogy föltüzelje az érdekes idegent. Próbált naivnak lenni, még
+kenyérgalacsint is dobott a titkár orrára, próbált démoni módon
+szenvedélyesnek lenni, miközben úgy szívta a fogát és villogtatta a
+szemét, mint egy spanyol bolero-táncosnő, végül még hideg és előkelő
+tartózkodással is próbálta ingerelni, – de minden hiábavaló volt, ennek
+az embernek az izlését nem lehetett kitapasztalni.
+
+A titkár a délutáni vonattal hazautazott. Sturz Bandi, a polgáriskolai
+igazgató és a Szent László-patikus kísérték ki a vasúthoz. Az igazgató
+úr útközben szerette volna a kormány figyelmét az ellene folyó méltatlan
+hajszára fölhívni, a boldogtalan gyógyszerész azonban minduntalan az ő
+repülési kísérleteiről fecsegett és így a két szívós férfi egymásba
+gabalyodott, mint két horogzsinór. A titkárt különben az összes
+varjasiak közül Sturz Bandi érdekelte leginkább.
+
+– Ebben az országban sok kulturális nyersanyag terem, – mondta, – emberi
+értékeket azonban csak akkor fogunk produkálni, ha ammorális magaslatról
+szemléljük társadalmi evoluciónkat. Az intellektuális embereknek ezért
+össze kellene fogniok.
+
+Sturz Bandi igazat adott neki. A titkár végül megkérdezte, hogy van-e
+abszint a vasúti korcsmában. De ott csak szilvóriumot mértek.
+
+A fővárosi kultura nem állott meg hódító útján, hanem újabb és újabb
+úttörőket küldött Varjasra. Másnap már előkelő fővárosi írók érkeztek,
+akik könyveket kínálgattak részletfizetésre. Aztán egy pesti kereskedő
+jött le, az kibérelte Szávics borbély fél boltját a főutcán és amerikai
+versenyárúházat rendezett be, ahol képeslapokat, meggyfaszipkákat,
+gyűszűtartó kis kagylóhajókat és üvegkorálokat árult. Néhány nap mulva
+egy háromtagu fővárosi zóna-bohém-orfeum akart bemutatkozni a Trombitás
+termében. Az érdekesnek ígérkező előadást azonban nem lehetett
+megtartani, mivel a nézőtéren csak hárman jelentek meg, az öreg fekete
+elefánt, a helybeli szerkesztő és Sturz Bandi. (Az utóbbi kettő persze
+tiszteletjegyet követelt.) Varjas látszólag még nem érett meg arra, hogy
+méltányolni tudja a művelődés nemes fényűzését. Látszólag, mondom. A
+valóságban az alvó szűz már ébredezett, aztán hirtelen nagyot ugrott,
+mint az alamuszi macska.
+
+Csoda történt, Budapest megindult és ijesztő közelségbe jutott
+Varjashoz. Tegnap még egynapi járóföldre esett a főváros, ma már a gyári
+kéményei ott füstölögtek a kálvária tőszomszédságában. Az új vasút úgy
+működött, mint a csillagász messzilátója, és az idegen planéta óriás
+képe nyugtalanítóan ragyogott Varjas egén. Szinte látni lehetett hosszan
+elágazó házhegyeit, foszforeszkáló lámpasorait, fekete és rejtélyes
+utcacsatornáit. A varjasiak azon vették észre magukat, hogy Budapest
+forró párája elborítja városukat, rettenetes vonzó ereje magába
+szürcsöli és elnyeli Varjast, mint az osztrigát. Az embereken valami
+furcsa láz vett erőt. Mindig Budapestről beszélgettek. A férfiak, ha
+mulatós kedvük volt, vagy ha unatkoztak, bezónáztak a városba, az
+asszonyok pedig egy pár keztyü kedvéért is fölkapaszkodtak a vonatra.
+Ami pénz, jókedv és munkaerő termett Varjason, az mind Budapest felé
+hömpölygött, mint a folyóvíz a tenger felé. A cselédnép köréből egész
+népvándorlás indult meg; olcsóbb bérért is elszegődtek a fővárosba; ott
+legalább tudták, hogy mit kezdjenek a kimenőjükkel. A csinos
+májszterleányok mind arról kezdtek ábrándozni, hogy jó volna bejutni
+valamelyik fővárosi üzletbe, színházi kórusba vagy kávéházi pénztárba.
+Jobb, mint egy goromba férj törvényes cselédjének lenni. A
+parasztasszonyokra is átragadt a láz. Egész kofavonatok vitték őket
+Pestre és a fővárosiak nem is sejtették, hogy a keményített szoknyáju
+menyecskéket, akik puttonyok és kosarak alatt görnyedve lebzselnek a
+városban, valami divathóbort vonzza hozzájuk. Ennek a kofadivatnak az
+lett a következménye, hogy a fővárosban olcsóbb volt a topolysági
+baromfi és gyümölcs, mint Varjason.
+
+Varjas máról-holnapra megkopaszodott, kiszáradt, megmerevedett. A
+varjasiak maguk nevetséges kis fészeknek kezdték tekinteni városukat,
+afféle elmaradt Mucsának. Leszólták, kicsinyelték, cserben hagyták.
+Budapestet varjasi mértékkel mérték, Varjast pedig budapesti mértékkel.
+A fordított messzilátón keresztül nézték városukat és még kisebbnek
+látták. A főutca hatalmas polgárházai ócska kis barakkokká lettek, a
+varjasi előkelőségek pedig fontoskodó filiszterekké töpörödtek. Varjas
+nem volt többé külön város, hanem egy házrakás, melyben Budapestről
+kiszorult emberek tanyáztak.
+
+A Fehér páváék régóta sejtették, hogy a vasút ártani fog üzletüknek,
+arra azonban, ami azután történt, mégsem voltak elkészülve. Az történt
+ugyanis, hogy az üzlet forgalma egy csapásra megszünt. Az őszi vásár
+teljesen csütörtököt mondott. Az elegáns kelme-ifjak ott állottak a
+polcok mögött, tétlenül és unatkozva, Manliusz úr pedig ráért egész nap
+Klopstockot olvasni az üveges ketrecében. Ha egy-egy régi vevőjük mégis
+betévedt, úgy megrohanták, hogy ijesztő volt. Egypárszor szó volt róla,
+hogy csökkenteni kellene a személyzet létszámát. Egy-két segéd és egy
+tanonc elvégezhetnék a munkát. Ábel Pál azonban hallani sem akart erről.
+Ő nem az az ember, aki kapitulál. Fölemelt fejjel, meghatott, enyhe
+méltósággal járt föl-alá a boltjában. Most többet és bizalmasabban
+beszélgetett az embereivel, mint annak előtte, és egészben véve úgy
+viselkedett, mint Napoleon a száznapos uralom idején. Talán olyasmiben
+bízott, hogy a varjasiaknak előbb-utóbb csak meg fog jönni az eszük. Ő
+ugyanazoktól a gyárosoktól rendelte áruit, mint a pestiek, készpénzzel
+fizetett, kevesebb költséggel dolgozott, tehát kisebb árakat is
+szabhatott, mint azok odafönn. A varjasiaknak azonban nem jött meg az
+eszük, hanem többre becsülték a pesti kelmekirály pófliját, mint a fehér
+páva elsőminőségü áruját. Pál úrnak az egész őszi raktára a nyakán
+maradt, de azért nem vesztette el a szívét, hanem nagyszabásu
+rendeléseket tett télire.
+
+
+
+
+VII.
+
+Egy ködös őszi napon nagy meglepetés érte Ábel Mariskát. Édesapja ebéd
+után megvárta, míg Viola néni kimegy a konyhába, aztán hirtelen így
+szólt:
+
+– Ma rólad beszélgettünk… Valaki volt ma nálam az irodában… Egy kérő…
+
+A leány arca vérvörös lett. Ijedten tekintett édesapjára.
+
+– Toll Jenő, a fekete elefánt fia, – folytatta az apa.
+
+Mariska egy pillanatig azt hitte, hogy édesapja bolonddá akarja tenni.
+
+– Toll? Képtelenség!
+
+A fehér páva vállat vont.
+
+– Ez már a te dolgod… Én ebbe nem is akarok beleszólni. Annyit igértem
+neki, hogy fölemlítem előtted.
+
+Azzal fölkelt, hűvösen homlokon csókolta Mariskát, mint étkezés után
+mindig, és bement a sárga szobába ujságot olvasni.
+
+Mariska úgy érezte, hogy súlyos sértést követtek el rajta. Még az
+édesapjára is haragudott. A fekete elefánt fia – miféle ízetlenség ez?
+
+Estefelé azonban megint szóba került a dolog. A leány sétáról jött haza
+és az édesapja, aki a bolt előtt várta, beszólította az üvegketrecbe.
+
+– Ülj le egy kicsit! – mondta.
+
+Mariska leült a régi viaszvászon diványra, az apja pedig a forgó széken
+helyezkedett el. Egy nagy papirvágó ollót tartott a kezében és olyan
+figyelmesen nézegette, mintha most látna életében először ilyen
+szerszámot.
+
+– Arról a reggeli dologról akarok veled beszélni, – kezdte a fehér páva.
+– Meg kell neked mondanom, hogy nagyon szeretném, ha biztosítva látnám a
+jövődet… Az ember nem tudja manapság, hogy mit hoz a jövő… Különösen
+kereskedőnél nem lehet tudni… Nekem nagy raktárom van, ha jól megy az
+üzlet, akkor az pénz, de ha nem jól megy, akkor – –
+
+Mariskán hidegség borzongott végig. A fehér páváék megszokták, hogy a
+családban soha se beszéljenek pénzről és Mariska most úgy érezte, mintha
+édesapja gyöngédtelen, sőt kegyetlen volna. Pál úr is ilyesmit
+érezhetett, mert restelkedve lesütötte a szemét, de azért makacsul
+beszélt tovább.
+
+– Súlyosbítja helyzetemet, hogy Viola örökrészét máig sem fizettem ki, –
+ő sohasem követelte, – és Péter is részes még az üzletben… És még
+valamit kell elmondanom. Jövő hónapban lesz a képviselőválasztás és Toll
+Jenő föl fog lépni…
+
+– Péter bácsi ellen? – pattant föl tüzes haraggal a leány.
+
+Hogy Varjason valaki föl merészeljen támadni Péter bácsi ellen, az a
+leggaládabb merénylet volt, melyről Mariska életében hallott. Toll Jenő
+vagy gonosz ember, vagy hóbortos. Pál úr azonban leánya nagy
+megdöbbenésére sokkal higgadtabban ítélte meg az esetet.
+
+– Toll Jenőnek sok híve van a városban, a májszterek pedig valósággal
+rajonganak érte… Most különben is furcsa időket élünk. Fiatal erőket,
+munkás férfiakat kívánnak. Igaz is, hogy Péter az utóbbi időkben alig
+tett valamit a kerületért.
+
+Mariskának fájt ez a megjegyzés.
+
+– No de mégis – olyan jó ember! És egy Toll Jenő! – mondta
+méltatlankodva.
+
+– Toll azt mondja, hogy semmi személyeskedés nem vezeti. Ő tiszteli és
+szereti Pétert. De ha fölajánlják neki a jelöltséget, akkor el kell
+fogadnia, mert neki kötelességei vannak a szülővárosával és a saját
+jövőjével szemben is. Azt mondja, ha elfogadnád ajánlatát, akkor a
+képviselőség mintegy a családban maradna, akármelyik kapná meg a
+többséget, a másik könnyű szívvel belenyugodhatnék…
+
+A fehér páva zavart kis szünetet tartott, miközben a nagy ollóval
+hajszálvékony szeleteket vágott le egy papirlapról. Majd újból
+megszólalt:
+
+– Akárhogyan vegyük is a dolgot, az a Toll Jenő valaki. Sokat tanult,
+kiváló munkaerő és ha bejut a képviselőházba, nagy karriért is csinálhat
+még.
+
+Mariska elszomorodva hallgatta édesapját. Nem is magát sajnálta, inkább
+az öreget. Hej, hová lett a fehér páva régi büszkesége? Nagy, igen nagy
+bajok lehetnek a főkönyv körül, ha Ábel Pál ilyen méltányos hangon
+beszél a fekete elefánt fiáról!
+
+Pál úr ekkor hirtelen fölkelt és szokatlan hévvel csókolta meg a
+leányát. Hiszen ő is szégyenletesnek találta ezt a dolgot. Olyanformán
+érezte magát, mint az egykori nagy ausztriai császár, aki rábeszélte a
+leányát, hogy legyen felesége egy korzikai fiskális fiának.
+
+– Most eredj és gondolkozzál azon, amit hallottál, – mondta a belső
+megindulástól fojtott hangon.
+
+És Mariska gondolkozott. Miután első fölháborodásának hullámai
+elsimultak, gondolatainak forgatagából lassankint egy vidám, ravasz és
+egészen asszonyi ötlet bukkant föl. Az elefántfi őt feleségül akarja
+venni. Az ajánlatával bizonyos hatalmat adott Mariska kezébe. Mariska
+nem akar hozzámenni, – dehogy akar! – de miért ne használja a hatalmát
+arra, hogy megmentse a jó Péter bácsi képviselőségét?
+
+Másnap reggel így szólt az édesapjához:
+
+– Gondolkoztam azon, amit mondtál, de nem tudok magammal tisztába jönni…
+Hiszen én alig ismerem Toll Jenőt, éppen csak hogy kétszer-háromszor
+beszélgettem vele…
+
+A fehér páva megkönnyebbülten lélegzett föl. Most már egészen jól indult
+a dolog.
+
+– Egyelőre ő sem kíván egyebet, mint hogy a házunkhoz járhasson… Ha
+aztán kiismeritek egymást, akkor – nos igen, akkor még elválik, hová
+vezet a dolog.
+
+Toll Jenő másnap este jött el első ízben. Rendes vizitelő időben nem
+jöhetett, mivel el volt foglalva a vasútépítéssel. A fehér páva
+megtisztelte azzal, hogy kinyittatta neki a parádés lépcsőházat. Midőn a
+vendég rálépett az első garádicsra, már azt beszélték az alsóvárosban
+meg a felsőben, hogy a fekete elefánt fia eljegyezte Mariskát, a
+lakodalom februárban lesz, az öreg páva harmincezer forint készpénzt ad
+a leányának, a ruhákat már varrja Tusóczky kisasszony, Pesten fognak
+lakni és Viola is hozzájuk költözködik, mivel Mariska tudvalevőleg
+semmit sem ért a háztartáshoz.
+
+Mindez persze csak pletyka volt. Mariska udvariasan, de némi előkelő
+tartózkodással fogadta a látogatót. A mérnök szerényen, sőt kissé
+alázatosan viselkedett. Toll Jenő régebbi izetlenkedései nem kerültek
+szóba, valami hallgatag megállapodás folytán úgy állottak szembe
+egymással, mintha újból akarnák kezdeni ismeretségüket. Másnap este
+megint eljött és ekkor egy csapásra megváltozott az egész helyzet. Viola
+néni tapintatosan kitipegett a szobából és a mérnök ekkor levetette az
+álarcát.
+
+– Az édesapja bizonyára megmondta, hogy minő szándék hozott ide?
+
+– Megmondta, – hagyta rá a megszeppent leány.
+
+– Tehát remélhetek? – kérdezte egy csepp irónikus pátosszal a hangjában
+a mérnök.
+
+Mariska elpirult és vállat vont.
+
+– Nem tudom, mit mondjak erre…
+
+De aztán egyszerre megjött a bátorsága.
+
+– Egyelőre nem jól indul a mi dolgunk! – mondta.
+
+– Nem jól?
+
+– Maga keserűséget akar szerezni egy embernek, akit nagyon szeretek,
+Péter bácsinak…
+
+– A jelöltségemmel?
+
+A mérnök elmosolyodott és élesen tekintett a lány szemébe.
+
+– És ha nem lépek föl, akkor hozzám jön?
+
+Most már Mariska is mosolygott, még pedig meglehetős kacéran.
+
+– Ha nem lép föl, akkor tudni fogom, hogy jó ember és hogy áldozatra is
+képes… Elégedjék meg most ennyivel.
+
+Már olyasmit képzelt, hogy megnyerte a játékot.
+
+– Ugy-e, nem bántja meg azt a jó öreg urat? – kérdezte halkan és
+melegen.
+
+A mérnök még egyre mosolygott.
+
+– Legyen maga is jó és áldozatkész és számítson az én hálámra.
+
+Aztán egyszerre, váratlanul és minden bevezetés nélkül elkövette a
+merényletet. Megcsókolta Mariskát. Még pedig a száján. Az arcátlansága
+annyira zavarba ejtette a leányt, hogy sem védekezni, sem kiáltani, sem
+gondolkozni nem tudott.
+
+Mire föleszmélt, Toll Jenő krétafehér arccal, az indulattól remegve
+állott előtte.
+
+– Bolond vagyok! – mormogta. – Kérem, dobasson ki! Én nem tudok itt
+udvariasan fecsegni, mikor minden csepp vérem tüzel és tajtékzik…
+Haragszik? Igazán nem bánom! Én most úgyis elmegyek és összetörök
+valamit, vagy leiszom magamat, vagy agyonlövöm magamat…
+
+Az ablakhoz ment és a homlokát nekiszorította az üvegnek. Majd hirtelen
+sarkon fordult. Az arca piros volt és ragyogott a szerelmes
+gyöngédségtől. Nem mondott semmit, csak összekulcsolta a két kezét és
+hosszan nézte Mariskát.
+
+Ekkor belépett Viola néni.
+
+– Már a Veron is megbolondult, – mondta mélységes fölháborodás hangján.
+– Pestre akar menni.
+
+Toll Jenő ekkor elbúcsúzott a hölgyektől és elment.
+
+– Mit mondott a mérnök? – kérdezte vacsoránál Ábel úr.
+
+– Tiszteletét küldi, – válaszolt Viola néni.
+
+Mariska nem szólt semmit.
+
+Egypár napig nem mutatta magát az elefántfi és Mariska hajlandó volt azt
+hinni, hogy a történtek után egyáltalában nem mer többet eljönni.
+Rosszul ismerte azonban emberét, mert az, Pál úrnak régebbi meghivásával
+élve, a legközelebbi szombaton eljött a fehér páváék zeneestélyére.
+Ezzel mintegy az összegyült rokonság védelme alá helyezte magát.
+Szmokingkabát és fehér keztyü volt rajta, ami Ábelékat némileg
+megdöbbentette, de jól is esett nekik. Mikor egy pillanatra Mariska
+mellé tudott férkőzni, fojtott hangon így szólt hozzá:
+
+– Nem kérek pardont, de becsületszavamra igérem, hogy _az a dolog_ nem
+fog többet megismétlődni. Vigyázni fogok magamra.
+
+Miután nem kapott választ, egyedül elvonult a homályos ablakfülkébe,
+honnan profilban láthatta a zongora mellett ülő leányt.
+
+Az este Beethovent játszották. A zene megint Mariskára volt a legnagyobb
+hatással. Megmámorosodott a saját játékától és különös, laza
+gondolatképek kezdtek az öntudatán keresztül vonulni, mint lágyan szálló
+felhők a tüzes tavaszi égen. Nem nézett föl a hangjegyeiről és mégis
+látott mindenkit, aki a két gyertyával megvilágított szobában volt.
+Péter, Miklós, Manliusz és a nénik mozdulatlanul könyökölnek a
+karosszékekben. Nem tudnak egymásról, hanem kéjesen elmerülnek és
+tehetetlenül ellágyúlnak a forró akordok özönében, mint gyíkok a
+napfényben. Csak egy ember van a szobában, aki éber és erős, aki lát és
+gondolkozik. A fekete elefánt fia. A két szeme a homályos sarokból
+Mariska felé foszforeszkál. Az ő acélos energiája könnyedén visszaveri
+Beethoven támadását, sőt kedve telik benne, hogy játsszék a pátétikus
+hangulattal, mint a gyermek a megdagadt patakkal, midőn papirhajókat
+bocsát rá. A kis hajók egymásután eljutnak Mariskához és valamennyinek
+egyforma a terhe: egy csók emléke, mely olyan, mint a vérvörös
+szegfűvirág. A leány megriad, összeráncolja szemöldökét és indulatosan a
+zongora fölé hajlik… Egyszerre rápisszen az édesapja, mint a ragadós
+csikóra – lassabban!
+
+Később teához ültek. A nők – szokásuk szerint mind a hárman egymás
+mellett ültek – csökönyösen hallgattak, csak a férfiak beszélgettek.
+Ekkor megint nyilvánvalóvá lett, hogy mennyire különbözik a mérnök
+természete az Ábel urakétól. A merészségével, az önbizalmával és a
+mozgékonyságával olyanformán festett közöttük, mint valami húsevő állat
+a kérődzők között. Beszédközben fölemlítette, hogy tegnap jött vissza
+Boroszlóból, holnap pedig két napra Bécsbe megy.
+
+– Mit csinál ott? – kérdezte Pál úr.
+
+– Pénzt csinálok, – válaszolt mosolyogva a mérnök.
+
+A három Ábel-testvér tehetetlenül nézett össze álmodozó nagy siementhali
+szemével. Pál úr négy hónap óta készült már Brünnbe, ahol elég fontos
+dolgai lettek volna, Miklós bácsi vagy huszonöt esztendő óta biztatta
+magát, hogy egyszer mégis csak el kellene megint menni Bécsbe… De ha ők
+utazni akartak, akkor mindig közbe jött valami.
+
+A fekete elefántfi egészben véve jobban imponált a fehér páváéknak, mint
+ahogy azt arisztokratikus gőgjük bevallotta. Csak Miklós bácsi találta
+ellenszenvesnek és közönségesnek. Búcsúzáskor oda is sugta Mariskának:
+
+– Te, nekem nem tetszik az a specerájos!
+
+Etelka néni azonban ezt sugta hugának:
+
+– Nagyon, nagyon kedves ember!
+
+Meg kell állapítanunk, hogy egyikük sem volt elfogulatlan a mérnökkel
+szemben. Miklós bácsi lelke mélyén, ott, ahol az öntudatlan régiók
+kezdődnek, meleg és édes vonzalom élt Mariska iránt, neki tehát
+kellemetlen fráter volt minden ember, akit kombinációba hoztak a
+leánnyal. Etelka néni lelkének mélyebb rétegeiben azonban gyanakvó
+féltékenység lappangott és neki ezért rokonszenves volt minden ember,
+aki Mariskának udvarolt.
+
+A napok ijesztő gyorsan peregtek tovább. Az elefántfi sürűn látogatott
+el a páváékhoz. Többnyire azzal állított be, hogy Pál úrral volna
+beszédje, mivel azonban Pál úr napközben az üzletet strázsálta, melynek
+polcai körül mostanában szinte kísérteties csend honolt, a mérnök
+rendesen „egy pillanatra“ letelepedett a hölgyek mellé. A ravasz Viola
+néni aztán mindig talált valami ürügyet a konyhában vagy a spájzban,
+hogy magukra hagyhassa a fiatalokat.
+
+Toll Jenőnek igen különös módszere volt az udvarlásban. Nem vetemedett
+ugyan több tettlegességre, de azért úgy bánt Mariskával, ahogyan könnyü
+sikerekhez szokott férfiak szoktak bánni, nem is leányokkal, hanem csak
+bizonyos asszonyokkal. Szerény és alázatos volt, amellett azonban
+állandóan jelezte, hogy mennyi szenvedést okoz neki az önuralma.
+Mariskának úgy rémlett olykor, mintha lánc-zörgést hallana; valahol egy
+éhes vadállat rázta békóit. Sok nő ezt érdekesnek találja. A mérnök úgy
+tudott rajta végignézni, hogy a leány elpirult, behúzta a lábát a ruhája
+alá és még azt is szégyelte, hogy a karja a könyökéig meztelen. Olykor,
+ha közömbös dolgok forogtak szóban, Toll hirtelen félbeszakította
+önmagát.
+
+– Ostobaságokat beszélek! Nekem most máson, egészen máson jár az eszem!
+
+A szeme ilyenkor tüzet szórt.
+
+És így tovább. Ki kellett volna kergetni. Meg kellett volna mondani az
+édesapának, hogy ne eressze többet ide. De ehhez nem volt ereje a
+leánynak. Nem merte az öreg urat ilyen hirtelen kiábrándítani titkos
+terveiből, de nem is tudta volna megokolni kívánságát, mert hiszen a
+mérnök nem bántotta meg egy szóval sem. A dologban éppen az volt a
+furcsa, hogy ez a cédamosolyu és sikamlós nyelvü férfi a polgári
+tisztességet képviselte, mert hiszen annak rendje-módja szerint
+feleségül akarta venni a leányt. A másik, a báró, nem akarta feleségül
+venni, az ő vonzalma a nénik szemében bűnös és veszedelmes merénylet
+volt, pedig a csillagok tiszta magasságában állott Toll Jenő érzelmei
+fölött. De ki érti meg az ilyet?
+
+Az esős idő megint elmult, csodaszép őszi ég mosolygott a melankólikus
+tájék fölött. Mariskán akkoriban valami nagy, fájdalmas nyugtalanság
+vett erőt, mint a megkésett vándormadáron. Toll most már mindennapos
+lett a fehér páváéknál és a vágyai úgy röpködték körül a leányt, mint
+egy közeli tűzvész szikraesője. Mariska akkor is érezte perzselő
+hatásukat, ha magában volt. Egyszer aztán, éjjeli félálmában, rajtakapta
+magát egy bűnös gondolaton. Toll Jenőnének lenni, nem, az nem volna
+kivánatos; de egyszer elkábulni és elkárhozni Toll Jenő csókjai alatt… A
+leány fölriadt. Ki védi meg őt önmagával szemben? Az édesapja, Viola
+néni és a többiek? Csupa vadonat idegen ember, akikkel beszélni sem igen
+tud. Csak ott, az ébenfaszekrény titkos méhében pislákol valami rokon
+tűz a megsárgult papir között. Mariska fölkelt, előkereste Lihnovszka
+leveleit és hosszu idő multán megint olvasni kezdett bennük. Aztán
+könnyezve kért bocsánatot Ochsenfurth-Pankotaytól, mert a két alak már
+egészen egybeolvadt a fantáziájában.
+
+Aznap, mikor a télire való fát hordták Ábelék házába, bekövetkezett a
+„bukás“. Váratlanul jött, pedig előrelátható volt, mint az alámosott
+part beszakadása. Mariska az ablakban állott és a csipkefüggönyön
+keresztül az utcára bámult, ahol mohos bükkfa-hasábokat dobáltak le a
+szekérről. A mérnök nesz nélkül belépett a szobába, Mariska mellé állott
+és egy idő mulva, mintha csak megérezte volna, hogy ütött az ő órája,
+gyöngéden magához ölelte a leányt. Mariska nemcsak eltűrte, de vissza is
+adta a csókját. Ezeknek a csókoknak bűnös és keserü zamatjuk volt; nem
+is Mariska csókolódzott Toll Jenővel, hanem egy nő egy férfival. Viola
+néni azonban, aki éppen akkor a szomszéd szobában motoszkált, egyszerre
+orgonahangokat hallott és mirtuszillatot érzett. Az örömtől könnyezve
+sietett le Pál úrhoz az üzletbe. Tíz perc mulva már tudta az egész bolt,
+a magazin és a mosókonyha is. Mindenki megkönnyebbült, mintha valami
+nagy veszedelem mulott volna el a háztól; az egész város ugyanis már jó
+ideje elfogadta és megáldotta ezt a frigyet és kimondhatatlan
+kellemetlenség lett volna belőle, ha Mariska rácáfol a közvéleményre.
+
+A fehér páva fölment a lakásba, hogy megölelje leányát. Méltóságosan
+viselkedett, bár alapjában véve nagyon el volt lágyulva.
+
+Mariska elkényszeredetten mosolygott. Ő tehát most menyasszony. A fekete
+elefánt fiának menyasszonya. Hogyan jutott ide? Mindegy. Ebből a
+veremből nem fog többet kijutni.
+
+Toll Jenő is mosolygott. Ő különben kezdettől fogva biztos volt benne,
+hogy az ő taktikája ezúttal is be fog válni. Ez is a főváros győzelme
+volt a vidék fölött. A naiv és forróvérü vidékiekkel, legyenek azok
+üzletfelek, választópolgárok vagy leányok, azt csinálja a fővárosi
+ember, amit akar. Igaz különben, hogy a mérnök nagyon örült a
+győzelmének, mert Mariska egyebek közt tetszett is neki.
+
+
+
+
+VIII.
+
+A fekete elefánték vacsorára hívták az egész pávafrekvenciát. Ez a
+vendégség olyan volt, mint két ellenséges törzs békeünnepe. Az öreg
+Tollék nem is tudták eltitkolni, hogy nagyon imponál nekik az előkelő
+szomszédság és a vacsorát izgatott sütés, főzés, surolás és meszelés
+előzte meg.
+
+Toll Jenő szükségesnek tartotta, hogy előre is leszállítsa a
+menyasszonya igényeit.
+
+– A szüleim jóravaló, de puritán egyszerüségü emberek.
+
+Valóban nem is lehetett megérteni, hogyan fér el annyi puritán abban az
+egy-két sötét patkánylyukban, mely a boltjuk mellett volt. A lakásba az
+üzleten keresztül kellett bemenni és a rettenetes hering- és
+petroleum-szag ottbenn is érzett. Az apa ágya az ebédlőben állott, mára
+azonban deszkákkal leterítették és tálaló asztalnak használták.
+Megjegyzendő, hogy Tollék vagyonos emberek voltak és tisztességes lakást
+is tarthattak volna, a dolog azonban nem a pénzen fordult, hanem azon,
+hogy az öregek – mint Jenő mondta – puritánok voltak.
+
+A mérnök édesanyja kicsi és szertelenül elhízott asszonyság volt. Szinte
+meglepően hasonlított az urához. Tíz esztendei pihenés után ma megint
+fűzőt vett magára, hogy beleférjen a bordó atlaszruhájába. Az erős
+fűzésnek az lett a következménye, hogy alig tudott hápogni és hogy
+termetének egyes részletei, melyeknek a természet más elhelyezést szánt,
+most mind a nyaka körül találkoztak. Ez az asszony évek óta nem jutott
+már hozzá, hogy kimenjen az utcára, mivel az üzlet, a háztartás és egész
+csapat féktelen gyerek igénybe vette minden idejét. Az öreg elefánt
+ugyanis nem törődött sem a boltjával, sem a családjával, ő egyáltalában
+csak boltzáráskor szokott otthon megjelenni, hogy zsebretegye a napi
+bevételt. A feleségének és a gyermekeinek sohasem adott pénzt, egy
+krajcárt sem, „mivel biztosan úgyis eleget lopnak a kasszából“. És
+Tollné asszonyom tényleg az egész háztartását abból tartotta fenn, amit
+az ura háta mögött ki tudott csenni a pénztárból. Jenő fiát is ilyen
+pénzen iskoláztatta.
+
+Tollné a boldog izgalomtól nevetve és pipacsvörös arccal fogadta
+vendégeit. Balassagyarmat vidékéről való volt és palócosan beszélt. Két
+kézzel megragadta Pál úr jobbját és Miklós bácsira mutatván, így szólt:
+
+– Á mágá batyja?
+
+Az izgalom annyira elhomályosította a tekintetét, hogy eleintén Violát
+nézte a menyasszonynak. De aztán hamar bocsánatot kért a tévedéseért.
+
+– No né, hát nem ezt az öreget véltem lyánynak?
+
+Péter bácsit már régebbről ismerte. Vele egykor a győri marhavásáron
+találkoztak. (Ahogyan ő a marhavásár szót kiejtette, azt nem lehet
+visszaadni a magyar ábécé betűivel.)
+
+A vacsora nagyszabásu volt. Rántott hal, töltött káposzta, sült malac és
+pulyka, rántott csirke, az uraknak kapros rétes, a nőknek marcipán és
+madártej. Annyi volt, hogy egy cug baka jóllakhatott volna. Tollék
+valamennyien nagyétü emberek voltak és a konyhára sohasem sajnálták a
+pénzt. Abból az igazságból indultak ki, hogy a munkásembernek sokat kell
+ennie és a jó étvágyban mintegy a polgári derekasság ellenpróbáját
+látták.
+
+A háziasszonyt lealázta és fölháborította Ábelék mértékletessége; úgy
+érezte, hogy a háza örökre meg lesz bélyegezve, ha legalább néhányan a
+vendégei közül meg nem rontják a gyomrukat. Hogy ezt a kívánatos célt
+szolgálja, könyörgésre, ravaszkodásra, sőt erőszakoskodásra fogta a
+dolgot, hogy no még egy darabkát, – és boldog volt, ha egy-egy falatot
+valakinek tányérjára lophatott.
+
+Az öreg elefánt a vacsora elején föltünően szófukar és borongós volt,
+mintha nagy bánat nyomná a szivét. Valamit forgatott az elméjében. Hogy
+micsodát, az kitünt a sült malacnál, mikor is fölemelkedett székéről és
+a félelemtől rikácsoló hangon felköszöntötte a szeretve tisztelt
+jegyespárt. Miután elmondta a pohárköszöntőjét, nagyon megkönnyebbült és
+olyan jókedvü lett, mintha nagy veszedelemből szabadult volna. De ekkor
+meg a fehér páva merült zord hallgatásba. Magába mélyedve
+gondolat-vadászatra indult. Ő is csak akkor nyerte vissza lelki
+egyensúlyát, miután már ékes szavak kíséretében a Toll-családra ürítette
+poharát.
+
+Most már világos volt, hogy Péter bácsin a szólás sora, de neki könnyü
+volt, mert volt egy kész beszédje a magyar emberről, aki fehér asztal
+mellett sem feledkezik meg mindannyiunk édesanyjáról, a hazáról és ezt a
+beszédet épp oly szívesen hallgatták eljegyzési lakomákon, mint
+keresztelőkön. Mialatt még a képviselő megható és férfias pátosza
+zengedezett az asztal fölött, a szomszéd szobából bősz üvöltözés és
+dobogás hallatszott be. Olyan félelmetes hangzavar volt, mintha a
+pusztai bika védekeznék a farkascsorda támadása ellen. Odaát vacsoráztak
+az ifju Toll-csemeték, több specerájos-tanonc társaságában. Az öreg
+elefánt baljóslatu arccal kezdett fülelni és miután sokatmondó
+pillantásokat váltott élete párjával, döngő léptekkel átment az
+ifjusághoz. Valami éles csattanás hallatszott az ajtón keresztül, aztán
+csend lett. Toll uram visszajött megint, a szeme úgy csillogott, mint a
+jóllakott oroszláné.
+
+A vacsora valahára véget ért és a háziasszony szükségét érezte, hogy
+elméleti visszapillantást vessen az egyes fogásokra, miközben
+tiszteletreméltó szerénységgel leszólta saját főztjét és töredelmesen
+bocsánatot kért Ábeléktől a szegényes vendéglátásért. Ezt természetesen
+csak ravaszságból tette, hogy kihívja a hölgyek ellentmondását, mert
+szó, ami szó, nagyon félt a nénik utólagos bírálatától, főleg az
+Etelkáétól.
+
+Az öreg elefánt ekkor a jegyesek tervei iránt kezdett érdeklődni.
+
+– Ha házat akartok venni Pesten, tudok egy szépet a Ferencvárosban, egy
+háromemeleteset, – mondotta.
+
+A Jenő fiához beszélt, de úgy nézett az öreg pávára, mintha tőle várná a
+választ. Pál úr azonban csak rejtelmesen mosolygott.
+
+– Szép parádés lovakat is tudnék, ha hintót akartok tartani, – mondta
+később és megint Pál úrra szegezte kicsi porcellánszemét.
+
+Az elefánték láthatólag olyasmit képzeltek, hogy Mariska hozománya fölér
+egy aranybányával. Miklós bácsit dühbe is hozták a sóvár kezek, melyek
+Ábelék pénzes szekrényét körültapogatták. Az öreg egész este föltünően
+hallgatag volt, de most kibuggyant belőle a méreg.
+
+– Olyan szépen keres a mérnök úr, hogy már kocsitartásra is gondolhat? –
+kérdezte kaján naivitással.
+
+A háziasszony, bár a nénikkel társalgott, fél füllel mégis odahallgatott
+és most úgy elkezdett nevetni, mintha Ábel Miklós valami nagyon sikerült
+élcet mondott volna.
+
+– Szépen keres a mérnök, akinek ilyen gázdág lyány a mátkája! – vágta
+oda kedves és magyaros szókimondással.
+
+Toll uram addig-addig dícsérgette sajáttermésü sillerborát, míg
+néminemüleg el nem ázott tőle. Ekkor fölébredt benne a Három rózsa-bálok
+gavallérja és negédeskedni kezdett a hölgyekkel. Mariskának azt mondta,
+hogy ő még ma is különb legény a Jenő fiánál és ha szép szerével
+szabadulni tudna az oldalbordájától – haj, mi lenne akkor! Később
+paprikás adomákat kezdett mondani. Ábelék sóbálvánnyá dermedten ültek az
+asztal körül, Tollné azonban exploziószerü kacagásokkal fogadta a vastag
+tréfákat.
+
+– Micsoda lókötő ez az én uram! – ismételgette őszinte elragadtatás
+hangján.
+
+Mariska azalatt figyelmesen nézegette a háziasszonyt és a gazdát. Azokra
+a torzképekre gondolt, melyeket egykor egy angol mesekönyvben látott. A
+gyermekmese hőse, az eltévedt kisleány, idegen országba vetődik, ahol
+minden embernek sertésfeje van. Kövér kis alakok a sertésemberek, a
+szemük kicsi és alattomos, a szájukból rettenetes fogak meredeznek ki,
+arcukon a hideg és kegyetlen falánkság kifejezése ül. A sertésemberek a
+földet túrják gombák után. Semmi sem érdekli őket, csak az, amit meg
+lehet enni. Kedélyes röfögéssel szaglásszák körül az idegen kisleányt és
+őt is föl akarják falni. Ezek a Tollék afféle sertésfejü emberek. Még
+Toll Jenő is, bár csinos férfinak nevezhető, ott viseli széles, piros
+ábrázatán a kegyetlen falánkság bélyegét. Amit ő szerelmének nevez, az
+is a brutális falánkság egy neme. Biztos, hogy meg fogja enni a leányt.
+Máris lerágott róla mindent, ami előkelő és büszke volt rajta. Mariska
+ezt érzi, szégyeli is, de nem tud már menekülni. Ha tudna, talán nem
+akarna. Ez az ember bilincsekben tartja, ő csak sóhajtozik olykor, mint
+az alvó a lidércnyomás súlya alatt, de erő nincs a tagjaiban.
+
+
+
+
+IX.
+
+Megvolt a képviselőválasztás is. A mérnök ismételten megígérte, hogy nem
+tesz egy lépést sem a jó Péter bácsi ellenére, ha azonban a nép bizalma
+önként feléje fordulna, akkor természetesen nem térhetne ki előle. Végre
+is mindennek van határa, a családi gyöngédségnek is. Egyébként nem
+szeretett a menyasszonyával erről beszélni, azt mondta, a politika nem
+nőknek való, Mariska pedig nem igen merte szóba hozni a dolgot, mert
+Jenő újabban igen ideges volt, a leány pedig sokat vesztett hajdani
+bátorságából.
+
+A májszterek mindenáron Toll Jenőt követelték. Ezek az emberek
+te-tu-barátjai voltak a mérnöknek és a tűzbe is elmentek volna érte.
+Egyáltalában különös volt, hogy mennyire megváltozott a varjasi
+közönség. Úton-útfélen azt mondták, hogy Ábel Péter tehetetlen és
+tudatlan ember, vén mihaszna, tőle meg kell szabadítani a várost. Fiatal
+és bátor emberekre van szükség, Toll Jenőkre. A telkesgazdák között
+ijedelmet okozott a hír, hogy Ábel Péter, ha újból megválasztják,
+nyugdíjképes lesz és a képviselői nyugdíját pótadóba fogják kivetni.
+Ettől a veszedelemtől meg kell szabadítani a várost. Az alsóvárosiakkal,
+akik legújabban azt mondták, hogy ők szocialisták, elhitették, hogy Toll
+Jenő meg fogja nekik szerezni a papok földjét. Az alsóvárosban pedig épp
+úgy folyt az itatás a Toll-párt csapszékeiben, mint a felsővárosban és
+senki sem tudta, hogy kinek a pénzén. Jenő legalább nem tudta. Ábelékkal
+szemben többízben is hangoztatta, hogy únja ezt az egész alkotmányos
+komédiát és ha Mariska nem volna, akkor most külföldre szöknék. Egyelőre
+azonban az egész elefánthad állandóan ott járt-kelt a májszterek és a
+gazdák között, esténkint Toll Jenő is megjelent egy-egy korcsmában,
+riadó lelkesedést keltvén.
+
+A jó Péter bácsi méltóságosan és tehetetlenül tipegett ide-oda. Érezte,
+hogy sarkantyus csizmája alatt süpped a talaj, de sokkal büszkébb volt,
+semhogy elárulta volna aggodalmait. Jenőre nem haragudott, az
+tisztességes fiu. Az öreg ismételten biztatta is, hogy csak tartsa fönn
+jelöltségét, ez nemcsak joga, de talán kötelessége is önmagával szemben,
+a varjasiak háládatlansága azonban megvérezte a szivét. Egyébként pedig
+együgyü dolgokat beszélt, azt mondta, hogy neki csak tiszta szavazat
+kell, ő nem ígér senkinek semmit és nem költ egy krajcárt sem, szóval ő
+volt a világon a legkellemesebb ellenjelölt.
+
+A fehér páváék bizalmasai, a városi magisztrátus is, áthúzódtak Toll
+Jenő táborába. Világos volt, hogy Ábelék maguk is a vejüknek szánták a
+mandátumot. Az öreg urat alkalmasint azért léptették csak föl, hogy más
+jelölt ne vessen szemet a kerületre. És ha nem így volna, akkor is
+tanácsosabb a mérnök mellé állani, mert Ábelék a légynek sem tudnának
+véteni, az elefánték azonban bosszuálló emberek.
+
+A választás eredménye alig lepett meg valakit, hacsak magát Péter urat
+nem. Kitünt, hogy alig van pártja. Egypár régimódi ember szavazott csak
+rá, afféle tubákos, paraplis, peckes járásu öregek, akiket gúnyos
+derültséggel fogadott a Toll-párt. Délfelé Péter úr, két testvérének
+rábeszélésére, elküldte a városházára lemondó-levelét.
+
+A varjasiak nagyon megörültek a könnyü győzelemnek, melyet önmaguk
+fölött arattak. Mikor az elnök kihirdette az eredményt, olyan ujjongás
+támadt a városháza előtt, hogy elhallatszott egészen a Fehér páva-házig,
+melynek erkélyén Mariska állott. Később lobogó zászlók alatt és harsogó
+zene mellett fekete sokaság hömpölygött az elefánték kis háza elé.
+Jenőért jöttek, hogy elkísérjék a városházára. Mariska jól láthatta a
+vőlegényét. Ragyogó arccal, födetlen fővel követte Sturz Bandit, aki
+utat tört neki az ujjongó tömegben. A tömeg pedig megmámorosodott a
+tulajdon nagylelküségétől és szinte fejedelmi ünnepléssel vette körül
+választottját. Mintha Toll Jenő megválasztatásával az örök boldogság
+kora virradt volna a városra. Az emberek, akik tegnap még közömbösen
+mentek el a fekete elefánt fia mellett, most boldogok voltak, ha
+megérinthették a ruháját. Az asszonyok pedig a virágaikkal együtt feléje
+dobták a szivüket is.
+
+Péter bácsi azalatt csöndesen pipázgatott a Pálék sárga szobájában. Nem
+volt nagyon szomoru, inkább csak csodálkozott az egész dolgon. A szalón
+aranyfényü tükrében elgondolkozva nézegette saját magát. Az alakja most
+másképp hatott rá, mint annakelőtte, kisebbnek, jelentéktelenebbnek és
+némileg furcsának látta magát. Valami hiányzott erről az alakról, valami
+külsőség, ami talán senkinek sem imponált annyira, mint magának Péter
+bácsinak. Ő most egy megborotvált Mózes volt, egy lesoványodott Kinizsi
+Pál, egy polgári ruhába öltöztetett Zrinyi Miklós. Tíz perc sem mult el
+azóta, hogy kikiáltották Varjas új képviselőjét és a régi már úgy érezte
+magát, mint egy leleplezett csaló. Ugyan miért is választották meg
+hajdanában? Hiszen ő egy együgyü vén ember volt.
+
+Eszébe jutott, hogy jó volna otthon lenni. De nem mert kimenni az
+utcára, attól félt, hogy az emberek utána kiáltanák az igazságot, hogy
+csaló, csaló! Majd hazamegy, ha besötétedett.
+
+Az ajtóhoz ment és ott szemben találta magát Mariskával. A leány egy
+pillantással megértette nagybátyjának lelkiállapotát. Gyöngéden
+megcsókolta és szomoru mosollyal így szólt hozzá:
+
+– Péter bácsi, tudod-e, hogy mit beszélnek Varjason? Azt beszélik, hogy
+te azért léptél csak föl, hogy a vőlegényemnek biztosítsad a mandátumot.
+
+Az öreg úr hálásan és boldogan mosolygott.
+
+Ami igaz, az igaz, a fekete elefánték nagyon kiaknázták könnyü
+diadalukat. Az ujdonsült képviselő maga a fővárosba sietett, de annál
+jobban szállták meg Varjas városát a többi elefántok. Az egész család
+úgy viselkedett, mintha évek óta nagy igazságtalanság történt volna
+velük, amelyért most végre elégtételt kaptak. Az öreg Toll volt a
+közjogi örömapa. Most már hétköznap is hosszu fekete kabátban járt, az
+utca sarkán politikai előadásokat tartott, a városházán mindenkit
+letorkolt és azt követelte a tisztviselőktől, hogy benne valami fölöttes
+hatóságfélét tiszteljenek. A kiskoru Toll-csemeték is igen
+kidüllesztették a mellüket. Az ő lelkesedésük oly nagy lendületet vett,
+hogy nem tudták megállítani a választás után sem és valóságos
+eretnek-üldözést indítottak minden gyerek ellen, akinek apja
+Ábel-pártiság gyanujában állott. Úgy nekibátorodtak, hogy most már helyt
+mertek állani ősi ellenségeikkel, a városi pandurokkal és
+szőlőcsőszökkel szemben is, megfenyegetvén őket, hogy képviselő-bátyjuk
+majd elcsapatja őket. Még a Tollék parasztcselédje is kényesebben
+riszálta mostanában a százráncu szoknyáját. A varjasi májsztereket igen
+felbőszítették ezek a dolgok. Ki is jelentették, hogy nem szavaznának
+Toll Jenőre, ha újból kellene választaniok. És a májszterek megint
+tüntető szívességgel köszöngettek Péter bácsinak, ami fájdalmas, de
+jóleső elégtétel volt az öreg úrnak.
+
+A következő vasárnapon Toll Jenő eljött Varjasra és ellátogatott a
+páváékhoz. Ekkor szóba került az esküvő napja. Maga a leány hozta szóba,
+egy igen óvatos célzás alakjában. A képviselő azt mondta, hogy ő is
+szeretné, „ha a dolog végre rendbe jöhetne“. Mariska nem értette
+egészen, hogy minek kell még rendbe jönnie, hiszen ők ketten már
+tisztában voltak egymással; másnap azonban derengeni kezdett előtte a
+homályos szavak értelme. Hétfőn délben ugyanis eljött az öreg elefánt és
+bezárkózott az öreg pávával a bolt üveges ketrecébe. Kezdetben suttogva
+beszélgettek, később azonban, bárhogyan csitítgatta is a mindig
+hidegvérü gazda, Toll uram megeresztette a hangját. A segédek, akik a
+polc mögött regényeket olvastak, – sajnos, az Ábel-cég személyzete
+újabban sok időt áldozhatott az irodalomnak, – a segédek, mondom, azt
+hihették, hogy odabenn valami nagy üzleti kötésről van szó, mert a
+számok csak úgy röpködtek a levegőben. Az üzletfelek valami okból nem
+tudtak megállapodásra jutni, ami mindakettőjüket erősen fölizgatta. A
+fekete elefánt arca cinóbervörös volt, mikor elrohant és magára csapta
+az üvegajtót, a fehér páva képe pedig egészen fakó volt, mikor később
+kijött a ketrecéből.
+
+A két apa természetesen a hozományon különbözött össze. Toll uram a
+szokott rusztikus szókimondásával kijelentette, hogy Jenő fia számára
+százötvenezer forintnyi – forintot mondott, nem koronát! – hozományra
+tart igényt. Az ámuló és sápadozó Ábel jó ideig szólni sem mert. Végül
+olyasmit hebegett, hogy készpénzt mostanában nem igen adhatna a
+leányának, csak valami szerényebb évjáradékot. De majd ha megfordulnak a
+kedvezőtlen konjunkturák… A másik apa ezt az ajánlatot úgy fogadta, mint
+valami sikerült tréfát. Ő persze sokkal furfangosabb ember volt, semhogy
+tisztában nem lett volna Ábelék vagyoni helyzetével, de azért mégis úgy
+bánt a fehér pávával, mint valami zsugorival, akit fölvet a sok pénze. Ő
+tudta, hogy miért. Ábel Pál végül is lépre ment neki és nyíltan
+bevallotta bajait. A fekete elefánt ekkor valósággal trombitálni kezdett
+mérgében. Hát ennyire vagyunk? Fenn az ernyő, nincsen kas! Minden csak
+parádé, _flanc_, arravaló, hogy elámítsák az ő Jenő fiát? Mily
+szerencse, hogy itt van ő, az apa, aki keresztüllát a szitán!
+
+Minden érthető ok nélkül kiabált, és szemmel láthatólag igen szerette
+volna, ha a gőgös szomszéd valami súlyos, többé jóvá nem tehető sértésre
+ragadtatja magát Sőt a szíve mélyén ott epedezett a titkos vágy, bár
+csak szólítaná be a bolti szolgát és dobatná ki őt a ketrecből. Ábel Pál
+azonban nem volt már az, aki régen. A büszkesége elvérzett az utolsó
+üzleti mérlegkészítés alkalmával. A lelkiismerete sem volt egészen
+tiszta. Hiszen igaz, ő tényleg abban reménykedett, hogy a hozomány
+kérdése csak az esküvő után fog szóba kerülni, akkor aztán lesz, ami
+lesz… Mennyire nem ismerte a specerájosokat! Bús megadással hallgatta az
+elefánt gorombaságait és így Toll uram sem tehetett egyebet, minthogy az
+apai és polgári fölháborodástól lángolva elrohanjon.
+
+Mariska az édesapja hallgatásából megértette az igazságot. Kérdezni
+azonban nem mert tőle semmit. Ők egyáltalában nem szokták meg, hogy
+kínos és lealázó igazságokat mondjanak egymásnak. Szó nélkül, búsan
+mosolyogva ültek szemben az ebédlőbe.
+
+Az elefánt tehát végleg legázolta a fehér pávát. Odáig jutottak, hogy
+Mariska, a büszke, a hozzáférhetetlen, „a hercegnő“, nem kell a
+specerájos fiának. Odakünn, a város egén, már gyülekszik a kárörvendő
+zivatar, mely el fogja söpörni hajdani nagyságuk utolsó rongyait is.
+
+Ettől a zivatartól féltek ők mindenek fölött. Annyira, hogy Ábel úr
+fölébredt apátiájából és leányának hallgatag beleegyezésével egy utolsó
+megalázó kísérletre szánta magát. A délutáni vonattal fölutazott
+Budapestre és fölkereste a képviselőt. Félóráig is föl-alá sétált a kapu
+előtt, míg végül be mert nála kopogtatni. Otthon Varjason ő ma is
+előkelő és elegáns öreg úr volt, de itt, úgy sejtette, kissé furcsa
+vidéki figura és ez a gyanuja félénkké tette. A képviselőt öltözködés
+közben találta. Plasztronos ing volt rajta és fehér nyakkendő, éppen az
+új frakkját vette magára.
+
+– Isten hozta, Pali bácsi! Mi ujság Varjason? Üljön le arra a diványra!
+
+Egészen úgy beszélt, ahogyan a népszerü képviselő urak szoktak a
+választóikkal, az öreg úr pedig egészen úgy érezte magát, mint a
+választó, mikor a sokat elfoglalt nagyságos úrnak kell
+alkalmatlankodnia. És úgy is beszélt, mint az instanciás ember, akinek
+minden reménysége a képviselő úr nagybecsü jóindulatában van.
+
+Jenő úr figyelmesen végighallgatta az öreget, aztán szelid és meleg
+hangon mondta:
+
+– Az édesapám nem jól tette, hogy ilyen hangon beszélt magával, Pali
+bácsi. De hiszen ismeri az öregemet. Hirtelen ember, bár jó szíve van.
+Maga legjobban tenné, ha mosolyogna rajta, Pali bácsi. Hiszen nincs itt
+semmi baj! Az ilyen dolgot nyugodtan és okosan kell megbeszélni. Idegen
+embereknek pedig semmi közük hozzá. Nem igaz? Legközelebb lemegyek, ha
+időm engedi, azután eldiskurálunk a dologról. Furcsa volna, ha nem
+tudnánk rendbe jönni. Addig menjen nyugodtan haza. Mondja meg
+Mariskának, hogy csókoltatom a kezét. Ő is legyen egészen nyugodt.
+
+Ábel Pál megkönnyebbült szívvel zónázott vissza Varjasra. Kár is volt
+így félreverni a harangokat, hiszen tényleg nincs itt semmi baj. A fő
+az, hogy idegen emberek ne üssék bele az orrukat a dologba. Majd
+eligazítják ők azt szépen maguk közt. Egyelőre nem is olyan sürgős az
+egész.
+
+Késő éjjel érkezett haza, fáradtan, de jókedvüen. Mariska ébren várta.
+
+– Csókoltatja a kezedet! – mondta Pál úr sugárzó arccal. – Legközelebb
+maga fog eljönni.
+
+A képviselő azonban akkoriban nagyon el lehetett foglalva, mert egyelőre
+nem mutatta magát Varjason.
+
+
+
+
+X.
+
+Karácsony előtt királyi látogatója volt az Ábel-családnak. A halál
+majestása jelent meg szerény körükben.
+
+Úgy kezdődött, hogy Miklós bácsi a nagy locspocsban sétált, meghült és
+influenzát hozott haza. Bár hónapok óta nem beszélt már a feleségével,
+hanem csak írott cédulák segítségével érintkezett vele, Etelka néni
+mégis elkapta tőle az alattomos betegséget. Mikor Miklós bácsi fölkelt,
+hogy megint sétálni menjen, Etelka néni ágynak esett. Hétfőn azt mondta
+az öreg Dudás doktor, hogy tüdőgyuladása van. Ekkor megjelent a házban
+Viola néni, a családi betegápoló és kezébe vette az ügyek intézését.
+Viola mindjárt azon kezdte, hogy nekitámadt Miklósnak.
+
+– Igazán bemehetnél hozzá! Szegény igen rosszul van.
+
+Az öreg vállat vont.
+
+– Ha látni akar, szóljon, én magamtól nem megyek.
+
+A beteg azonban nem szólt. Nagy főkötővel a sárga arcán feküdt a fehér
+párnán. A madárorra most még nagyobbnak látszott, mint máskor. A szúrós
+szeme mindig a szomszéd szoba ajtaján függött és Miklós bácsi sietve
+retirált, valahányszor magán érezte a tekintetét.
+
+Ez így tartott péntekig. Ekkor az öreg Dudás csóválni kezdte a fejét.
+
+– Rossztól félek! – mondta a fórházban Miklós bácsinak.
+
+Az öreg – melyikünk tudja, hogy miféle vadállat lappang a szive mélyén?
+– az öreg szeme fölvillant… Hogyan, hát lehetséges még, hogy lehulljanak
+róla a rettenetes súlyu láncok, melyeket egy egész életen hurcolt
+magával?
+
+– Igazán bemehetnél hozzá! – könyörgött neki Viola néni.
+
+– Szólt?
+
+– Nem szólt éppen…
+
+– Akkor nem megyek be!
+
+Az urát nem kívánta a beteg, de igenis a közjegyzőt. A fejébe vette,
+hogy végrendeletet kell csinálnia. A két sógorát is elhivatta és
+bezáratta az ajtót. Miklós azalatt epésen dohogott a fórházban.
+
+– Ellenem szól ez a dolog, pedig nekem úgy sem kell tőle semmi!
+
+Cinikus kedvében sétálni akart menni, de azután mégis meggondolta magát
+és sárga télikabátjában, köcsögkalapjával a fején napestig ott ődöngött
+az udvar fagyott georginái között.
+
+Eljött az esperes is. Rögtön utána megjelent Szabina néni. Rumszkyné
+tulajdonképpen azért sietett ide, nehogy „azok az Ábelék“ elhordjanak
+valamit Etelka holmijából. Mert ami itt van, az mind Éber-vagyon.
+Ábeléknak semmi jussuk hozzá. Hiszen az urát különben is mindig útálta a
+kedves jó Etelka. Szóval Szabina néni, aki negyven esztendő óta élvezte
+az örökhagyó jogait, most örökölni akart…
+
+Azután csend lett, rettenetes, fölemelő csend. Megérkezett ő felsége. És
+Miklós bácsi kezeiről lehullottak a bilincsek.
+
+Az öreg egy könnyet sem ontott a temetésen.
+
+– Nem tudok komédiázni, – dohogta.
+
+És mialatt a harangok zúgtak, azon töprengett, hogy mit kezdhetne a
+szabadság foszlányával, amit a sors odavetett neki öreg napjaira. Hátha
+mégis elmenne Bécsbe?
+
+A temetés után megtudta, hogy mi van a végrendeletben. Etelka néni
+kitagadta valamennyi fölmenő és oldalági rokonát és mindenét az urára
+hagyta. „Minden néven nevezendő ingatlanaimat és ingó vagyonomat hagyom
+az én szeretett uramnak, Ábel Miklósnak.“
+
+Miklós úgy megtántorodott, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez: szeretett
+uram? Se bevezetés, se magyarázat, csak így: szeretett uram, – mintha ez
+volna a világon a legtermészetesebb dolog. Mintha nem veszekedtek és
+gyűlölködtek volna egy hosszu életen át.
+
+Szabina néni azonban elkezdett sipítani, azt mondotta, hogy nem hagyja
+annyiban a dolgot, ügyvédet keres, pert indít, ő be tudja bizonyítani,
+hogy ez Éber-vagyon, Ábelékat egy fitying sem illeti meg.
+
+Az ünnepek előtt még lanyha és párás volt az idő, déli szél fújt és
+attól kellett félni, hogy fekete karácsony lesz, az utolsó napon azonban
+mégis megfordult az idő, december huszonnegyedikén pedig arra ébredtek a
+varjasi gyerekek, hogy az ablakokon jégvirágok pompáznak. Áhítatos nagy
+csöndesség borult az egész városra, csak innen is, onnan is hallatszott
+egy-egy karácsonyi malac visítása. A kerek lyukon át, melyet meleg
+gyerekszájak az ablaküveg páfránybokrai közé leheltek, látni lehetett,
+hogy a város vastagon ki van vattázva hóval és még egyre kavarognak a
+csillagos pelyhek.
+
+Páváéknál napok óta aggodalmasan emlegették Miklós bácsi különös
+viselkedését. Az öreg úr nagyon megváltozott. Azelőtt mindig az utcát
+rótta, most azonban egész nap otthon ült, pedig nem volt már senkije,
+aki számon kérte volna a kóborlásait. A fórházban ült, a vörösen izzó
+kis vaskályha mellett, köhögött, krákogott és apró cédulákat rakosgatott
+a nagy asztalra. A cédulákat mind a szegény Etelka néni irogatta neki,
+amióta már nem szoktak egymással beszélgetni. Miklós bácsi újból és
+újból elolvasta a különböző üzeneteket, amelyek oly kurtán és furán
+voltak megfogalmazva, akár a katonai napiparancsok, némelyiken sokáig el
+is gondolkozott, mintha valami titkos értelmet keresne a száraz szavak
+mögött. Nem szerette, ha háborgatják, éppen csak az egy Mariska
+látogatását fogadta szívesen.
+
+– Téged nagyon szeretett a nagynénéd, – mondta a leánynak.
+
+Mariskának úgy tetszett, hogy a bácsi szemének tekintete is egészen
+megváltozott. Egypár héttel ezelőtt még igen fiatalos volt a nézése,
+olykor szinte zavarba is hozta a leányt, most azonban oly tiszta,
+nyugodt és szomoru volt, mint a téli verőfény. Azt mondta Mariskának,
+hogy vigyen el a subládából, amit akar, az Etelka ruháit azonban ne
+bántsa, azok csak maradjanak együtt.
+
+– Téged nagyon szeretett a nagynénéd. Ő nem igen beszélt róla, ha
+valakit szeretett, de azért elment volna az illetőért a tűzbe is…
+
+Ünnep másodnapján mégis fölkászolódott az öreg úr és elment hazulról. A
+temetőbe ment. Hazamenet a fehér papok temploma előtt vezetett el az
+útja és ekkor gondolt egyet és belépett az Isten házába. Ezt már húsz
+esztendeje nem cselekedte, amióta ateista volt. Az utolsó mellékoltár
+előtt volt egy pad, ott szeretett ülni Etelka néni. Az oltárkép a Szent
+Családot ábrázolta. A Boldogasszony és Szent József kézenfogva vezetik a
+kis Jézust és boldogan tekintenek a mosolygó gyermekre. A családi
+boldogság derűs képe lett volna, csak ne lett volna a mosolygó anya
+szíve éles kardokkal teli tüzdelve.
+
+Miklós bácsi azután mindennapos látogatója lett a templomnak. A varjasi
+szent vénasszonyok kárörvendően allelujáztak, hogy no lám, hát mégis
+megijedt a vén istentagadó! Pedig dehogy is ijedt meg. Csak az a különös
+érzése volt, hogy ő most már nem egész ember. Levált róla valami, ami
+egésszé tette, ami az ő élete és az ő húsa volt. Valami, amivel azelőtt
+nem törődött, amit gyülölt is, de ami nélkül nem volt élet az ő élete.
+Ezt kereste ő a templomban és Etelka néni ruhás-szekrényeiben. Egészen
+belesoványodott és belerokkant az örökös keresésbe.
+
+Mariska megértette az öreg úr lelkiállapotát és most már az ideje javát
+vele töltötte. Minden reggel eljött hozzá és csak későn este ment haza.
+Ő vezette a háztartást, délutánonkint pedig, kézimunkája fölé hajolva,
+csendesen ott ült a fórházban, mialatt az öreg úr köhécselve motoszkált
+a sötét lakásban. Ha beszélgettek, mindig Etelka néni körül fordult a
+szó. És a leány meghatott csodálkozással tapasztalta, hogy Miklós bácsi
+életének romjai fölött egy különös, sápadt és tiszta virág kezd
+bimbózni: a meghalt felesége iránt való szerelme. Most már úgy
+emlékezett vissza Etelkára, mintha ő lett volna a világ legfinomabb és
+leggyöngédebb asszonya. Aki életében soha sem tudott neki parancsolni,
+annak a halála után híven engedelmeskedett. Hogy utólag kedvében járjon
+Etelkának, otthonülő lett, takarékos a fukarságig, sőt titokban forgatni
+kezdte az asszony elárvult imádságos könyvét is. Egy nap pedig
+kinyitotta íróasztalának titkos fiókját, kikeresett belőle egy megfakult
+arcképet és a tűzbe dobta. Etelka néni nagy ellenségének, Gallmayer
+Pepinek képe volt. Débardeur-jelmezben ábrázolta a művésznőt, a ruha
+ledérségét azonban már szinte tiszteletreméltóvá avatta elavult szabása.
+
+Vízkereszt napján az öreg Dudás doktor meglátogatta Miklós bácsit.
+Megtapogatta az ütőerét, megnézte a nyelvét és azt mondta, hogy nincs
+semmi baja, de azért nem ártana, ha gyapjualsót viselne ebben az
+influenzás időben. Másnap, sötét hajnalon, a takaritónő fölkopogtatta a
+fehér páváékat, hogy jőjjenek hamar, mert az öreg tekintetes meghalt.
+Búcsú nélkül, egész csendben elment a felesége után, a hirnök, aki érte
+jött, nyugodt szendergésben találhatta, mert most is egyenesen feküdt
+még ágyában, a paplanján egyetlen gyűrődés sem látszott.
+
+Eltemették, Mariska kívánságára Etelka néni mellé, „mivel olyan nagyon
+szerették egymást.“
+
+Egyáltalában azt lehet mondani, hogy az emberek igen jól megférnek
+egymással, amint egyszer megismerték egymást. Miklós bácsi és Etelka
+néni életében csak az volt a baj, hogy kissé sokáig tartott, amíg
+tisztába tudtak jönni egymással. Most azonban már jól ismerik egymást és
+föl lehet tenni, hogy nem is lesz köztük több félreértés a túlvilágon.
+
+A szegény Miklós bácsi temetési menete már megindult, midőn egy talpig
+feketébe öltöztetett férfi tört magának utat a tömegben. A képviselő
+volt, Toll Jenő. Egyenesen Péter bácsihoz lépett, aki Mariskát vezette a
+karján és komoly, meghatott hangon mormogta:
+
+– Ha megengeded, kedves bátyám, majd én vezetem Mariskát…
+
+Útközben persze nem igen beszélgettek egymással. Csak a nyitott sír
+előtt szólalt meg Toll Jenő.
+
+– Egy jó barátomat vesztettem el benne, egy nagyon jó barátomat, aki
+melegen vonzódott hozzám.
+
+Mariska meghökkenve fordult a képviselő felé. Hiszen ő tudta legjobban,
+hogy az öreg úr soha ki nem állhatta Toll Jenőt.
+
+A szertartás véget ért. A leány kocsiban ült. Valaki mellette volt és
+gyöngéden fogta a karját. Megint a képviselő. Most megszólalt, mély,
+lágyan remegő hangján:
+
+– Bizony, szegény Mariskám, az élet rövid, az emberek pedig olyanok,
+mint azok a játszó gyerekek, akik a sok félreértéstől és torzsalkodástól
+nem jutnak hozzá, hogy játszanak…
+
+Egy kis szünetet tartott, majd keményebb hangon folytatta:
+
+– Hallottam, hogy az édesapám megint egyszer beleavatkozott az én
+dolgaimba… Mondanom sem kell talán – hiszen maga eléggé ismer már – hogy
+nem hatalmaztam föl semmire… Az apám egy vén gyermek. Egyebet nem
+mondhatok róla, mert hiszen az apám és szeret a maga módja szerint.
+Reménylem, maga nem is vette komolyan? Én az vagyok, aki voltam.
+Legfölebb annyiban változtam meg, hogy most, midőn magát szomorunak
+látom, még jobban szeretem.
+
+Hazaérkeztek. A képviselő, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb
+dolog, fölkísérte Mariskát az emeletre, sőt szó nélkül ott maradt
+vacsorára is.
+
+A varjasiak persze bőven megtárgyalták a temetés lefolyását és különös
+érdeklődéssel magyarázgatták a képviselő viselkedését. Úgylátszik, hogy
+a két dinasztia mégis sógorságba fog keveredni? Az öreg elefánt, aki
+nemrégiben még úgy nyilatkozott páváékról, mint holmi szélhámos
+népségről, a temetés estéjén elment a kaszinóba és azt mondta, hogy
+ilyen nagy gyászmenet nem volt még Varjason és hogy Ábelék meg is
+érdemlik az általános becsülést és hogy mindenkinek örülni kell, hogy
+vannak még ilyen polgárok a városban.
+
+A varjasiak meghatottsága, mellyel egy hosszadalmas szerelmi regény
+szerencsés befejezését fogadták, rögtön kaján derültségbe csapott át,
+amint kitudódott, hogy Miklós bácsi végrendeletet hagyott hátra,
+amelyben minden vagyonát Ábel Mariskára testálta. És kitudódott az is,
+hogy nagy vagyonról van szó, sokkal nagyobbról, mint bárki is sejtette
+volna.
+
+– Jó orruk volt az elefántéknak! – mondogatták az emberek.
+
+Miklós bácsi végrendeletének egyéb következményei is mutatkoztak. A
+fehér páváék egy csapással megint a város legelső családjává lettek. Az
+emberek tüntetve emelték meg kalapjukat Pál úr angol lord-alakja előtt
+és lelkesen ünnepelték Péter urat a kaszinóban. Sőt Manliusz úr örömére
+az üzlet is jobban kezdett menni. Ha az ember igazán jó holmit akar
+venni, akkor a fehér pávához kell mennie, nem a pesti svihákokhoz.
+
+A kilencven esztendős Rumszky Szabina azonban igen elkeseredett azon,
+hogy megint elesett az örökségtől és levelet írt egy országos nevü
+ügyvéd-képviselőnek, hogy jőjjön le azonnal Varjasra. A híres férfi nem
+jöhetett maga, de elküldte az irodavezetőjét, akinek olyan feje volt,
+mint egy balatoni fogasnak. A patvarista fél nap alatt beszerezte az
+összes információkat, azután kifejezte Szabina néni előtt ama gyanuját,
+hogy itt egy fölötte raffinált végrendelethamisítás esete forog fönn.
+Vállalkozott is a további lépésekre, de oly nagy előleget kért, hogy
+Rumszkyné megijedt és azt mondta, hogy meggondolja még a dolgot. Mindezt
+az esperes úr gazdasszonya mondta el Viola néninek egy ozsonna
+alkalmából, melyet a kérdés megvitatása céljából rendeztek.
+
+
+
+
+XI.
+
+Az idők folyása nem egyenletes, hanem láthatatlan zátonyokon és lejtőkön
+kanyarog végig, azért cammognak a napok olykor posványos lassúsággal és
+azért vágtatnak máskor harsogó gyorsasággal. Mostanában megint lefelé
+ment az út. A bundák és gummicipők még ott voltak az előszobákban, a
+varjasiak még a multkori hóförgetegről beszélgettek, mikor már valami
+biztató csicsergés hallatszott be az utcáról. Manliusz úr ekkor valami
+édes borzongást érzett, egy pillanatra letette az írótollát és kinézett
+az ablakon. Odafönn az emeleten Viola néni is kinyitotta az erkélyajtót.
+A kémények fölött, az égboltozat fényes méhében, fekete pontok iramodtak
+párosával. Megjöttek az első fecskék! A város végében aranysárga
+felhőgomolyagként leveleztek a parti fűzfák.
+
+Toll Jenő megint mindennapos vendége lett a páva-háznak. Egypár
+szándékosan elejtett megjegyzése megütötte Péter úr fülét és titokban
+némi lázba is ejtette az öreg urat. Toll ugyanis olyasmit mondott, hogy
+nem tud beleszokni a képviselő tétlen életébe, a jövő választásnál
+semmiesetre sem fog többé föllépni, de az is meglehet, hogy időközben
+lemond a mandátumáról. És ekkor az öreg úr szivét is édes tavaszi
+sejtelmek kezdték borzongatni. Bár nem volt önző ember, most már nagyon
+szerette volna, ha Mariska hamarosan megesküszik a képviselővel, mert
+titkos rögeszméjévé lett, hogy ez a házasság fogja bevezetni az ő
+politikai föltámadását. Pál úr is megint az ifju ember sugalló hatása
+alá került. Előtte világos volt, hogy nem lehet Jenőt az öreg elefánt
+ízetlenkedéseiért felelőssé tenni. Hogy Mariska jövendőbelije számító
+ember, hogy a fejével gondolkozik és nem a szivével, az nem is baj. A
+fehér páva akkor már erősen kiábrándult saját fajtájának előkelő
+élhetetlenségéből.
+
+Mariska pedig vitette magát az árral. Nem lehetett szembehelyezkedni a
+varjasi közvéleménnyel, amely most már sürgősen követelte a tisztességes
+befejezést. Varjas összes hölgyei úgy vélekedtek, hogy ő és Jenő
+egymáshoz valók és Mariskának nem volt ellene komoly kifogása, midőn a
+vőlegénye ápril utolsó napjára tűzte ki az esküvő napját. Abban
+állapodtak meg, hogy a gyászra való tekintettel szűk családi körben
+fogják megülni a lakodalmat és egyelőre nagybuzgón nekiláttak az
+előkészületeknek.
+
+Ápril huszonkilencedikén Ábelék vacsorára hívták az elefántokat. Ez
+félig-meddig béke-ünnep is volt, mert a két család feje kissé még
+feszélyezettnek érezte magát egymással szemben. Viola néni délelőtt ki
+akart kocsizni a gyümölcsösbe, hogy korai retek után nézzen a
+melegágyakban, de aztán egyszerre akkora fölfordulás történt a
+konyhában, hogy nem lehetett kimozdulnia. Mariska magára vállalta, hogy
+elmegy ő a néni helyett. Tíz óra felé a kocsi már ott baktatott vele a
+kavicsos országúton, a keskeny parasztszántások között, melyeken zöld
+felhőfoltokban sarjadt az ifju vetés. A tavaszi napfény édesen sütött, a
+dombok felől pacsirta-ének hallatszott. Csakhamar fölbukkant a kocsi
+előtt az Ábel-féle gyümölcsös nagyszerü szélkereke.
+
+Két imádója volt Mariskának odakünn, Andris és Fillér. Andris a kertész
+fia volt, egy tömzsi, haragosképü, szófukar parasztkölyök, Fillér pedig
+a kertész kutyája, egy vizslafejü, komondorszőrü, borzlábu és fölötte
+jókedvü szörnyeteg. A gyerek és a kutya örökösen Mariska sarkában
+voltak. Télen át sohasem látták, valószínü azonban, hogy sokat álmodtak
+róla és a gyerek meg a kutya számára nem a fecske, hanem a kisasszony
+hozta meg a tavaszt.
+
+Mariska kinyitotta a kerti lakást, hogy kiszellőztesse. Valami
+kegyeletes kis szomorúságot érzett, midőn belépett a saját szobájába.
+Olyan meghatottan nézte a világosra festett leány-bútorait, a városi
+lakásból kimustrált képeket és elárvult nyári holmiját, mintha egy
+kedves halottjának ereklyéi volnának. Egy nagy szalmakalapot talált, meg
+egy pár vastag férfikeztyűt, azokat magához vette, azután kiment a
+kertésszel a melegágyakhoz. Később, miután már elvégezte a dolgát, a
+gyerekkel és Fillérrel bejárta a tavasziasan kopár kertet. Úgy érezte,
+hogy ez búcsúlátogatás. Nem is a kerttől búcsúzik, hanem önmagától.
+Azoktól a különböző Ábel Mariskáktól, akik valamikor itt jártak,
+szaladgáltak, pihentek, gondolkoztak és tervezgettek. És egyszerre
+eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen az egész élet csupa búcsúzás. A
+tulipánok kidugják csúcsos fejüket a fekete virágágyból és már
+búcsúznak. Egy sárga pillangó libben el az ember előtt és örökre
+búcsúzik. Az ember gondol egyet és már Istenhozzádot is mond a
+gondolatának. Minden, ami kedves és ismerős, az búcsúzik, távozik és
+eltűnik, hogy helyet adjon annak, ami új és idegen.
+
+A gyümölcsös végében volt egy kis kaszáló, ahol Mariska valamikor
+Katica-bogarat, később négylevelü lóherét szokott keresgélni. Most oda
+is kiment. Rákönyökölt az alacsony kerítésre és a fényes, kerek tavaszi
+felhőt nézte, mely búcsúzva vitorlázott az égen. Később egy szürkesapkás
+férfi közeledett az akácfák felől. Átugrott egy árkon és egyenesen
+feléje jött. Mariska vissza akart térni a házba, de aztán megállott.
+Megismerte az idegent. A báró volt. Pankotay. Éppen jókor, tőle is el
+lehet búcsúzni.
+
+A báró megállott a kerítésen kívül.
+
+– Jónapot, megismer még?
+
+A leány nyugodtan bólintott a fejével.
+
+– Hogy kerül ide?
+
+– Automobilon… Nem hallotta a kocsimat?
+
+– Nem.
+
+Elhallgattak mind a ketten. Azután megint megszólalt a báró.
+
+– Tudja, hogy egészen elszomorodtam, mikor megláttam az imént… Olyan
+egyedül állott a kopár réten… Olyan – hogy is mondjam csak…
+
+Nem találta meg a keresett szót és megint elhallgatott.
+
+– Megvolt már az esküvője? – kérdezte hirtelen fojtott hangon.
+
+– Holnap lesz.
+
+Mariska most vette csak észre, hogy a nagy kerti keztyü még a kezén van.
+Kissé elpirult, sietve lehúzta és odaakasztotta a kerítésre.
+
+– Én az imént benn voltam a városban, – mondotta a báró, – Viola nénitől
+hallottam, hogy maga itt van, azért jöttem utána…
+
+A keze ott feküdt a kerítésen a Mariska keze mellett. Mindegyik meglátta
+a másiknak ujján az arany karikát.
+
+– Hol volt ennyi ideig? – kérdezte Mariska.
+
+Csendes hangon kérdezte, inkább szomorúan, mint szemrehányóan. A báróból
+azonban egyszerre kibuggyant a titkolt keserűsége. Kétszer egymásután
+fölemelte a két karját, hogy aztán tehetetlenül leejtse megint.
+
+– Hát igen, szöktem, bujdostam, – mondta nyersen.
+
+– Előlem? – kérdezte Mariska szelid csodálkozás hangján.
+
+A csodálkozás nem volt egészen őszinte. Tudták mind a ketten, hogy miről
+van szó. Pankotay ki is mondta az egész igazságot.
+
+– Törtem a fejemet, gyötörtem az eszemet, de nem tudtam kisütni semmit…
+Itt van az a boldogtalan asszony, a feleségem… Már nem asszony, nem is
+ember… Csak egyetlen érzés él még benne: a hozzám való ragaszkodás…
+Senkit sem ismer, csak engem. Ha nem vagyok mellette, akkor nem eszik,
+nem iszik, csak ül, nézi az ajtót és vár… Mit tegyek vele? Eltaszítsam?
+Megöljem?
+
+Megint fölemelte a karját és megint leejtette. A leány egy pillanatra
+eltakarta az arcát. Valami förtelmes gondolat bukkant föl a lelkéből,
+mint a vizi szörny a kristály tóból. Csak egy pillanat század részéig
+mutatta magát, aztán örökre elmerült megint.
+
+Mariska lassu léptekkel megindult a kerítésen belül, a báró vele ment a
+korláton kívül. Most már fogva tartotta a kezét. A parasztgyerek és a
+kutya csendesen kullogott utánuk. Most elértek a málnabokrokhoz. Az út a
+ház felé kanyarodott. Itt el kellett válniok.
+
+– Én most hazamegyek, – mondta halkan a leány.
+
+Pankotay arca oly furcsán eltorzult, mint a haragos gyereké. Úgy
+megszorította a leány kezét, mintha össze akarná zúzni.
+
+– Hát mondja, van rá mód, hogy el ne veszítsem megint? Tud valami utat?
+Én mindent megteszek!
+
+Most az ő tavából bukkant föl a vizi szörnyeteg. Mariska azonban
+haragosan megrázta a fejét. Megértette a bárót, az mindenre kész,
+mindenre képes, csak éppen arra nem, hogy feleségül vegye.
+
+Csodálatos, hogy később, mikor már a kocsijában ült és a város felé
+hajtatott, mégis édesdeden mosolygott maga elé. Egy ledönthetetlen, nagy
+fekete fal állott közte és a báró között, de a fal mögött lángolva
+ragyogott a nap, az ő napja.
+
+Este eljöttek az elefánték. A mama ezúttal megint páncélba szorította a
+termetét, hogy magára vehesse a bordó atlaszruháját. A nyakán
+mozaik-bros pompázott, _Andenken an Karlsbad_ fölírással. Az apa fekete
+ferencjózsefet viselt, hozzá sárga nanking-mellényt és fehér báli
+nyakkendőt, amelybe a nagyobb dísz kedvéért lófejü melltűt tűzött.
+Elefánték igen hangosan voltak, fuldokolva nevettek és senkit sem
+engedtek szóhoz jutni. Láthatólag föltették magukban, hogy ma végleg el
+fogják bűvölni Ábelékat a szeretetreméltóságukkal.
+
+A képviselő néhány perccel később érkezett és mivel Mariskát nem találta
+az ebédlőben, az édesapjával az ablakfülkébe vonult, ahol halk
+beszélgetésbe merültek. A menyasszony később bejött és a két férfihoz
+lépett. Azok háttal állottak neki és tovább beszélgettek. Gyorsan,
+fojtott és száraz üzleti hangon.
+
+– Rendben van? – kérdezte az öreg.
+
+– Rendben!
+
+– Nos?
+
+– Kétszázhetven darab…
+
+– Négy és fél percentes?
+
+– Négyes. De van neki rimamurányija is egy csomó.
+
+– Nem csaptak be?
+
+– Engem nem lehet becsapni.
+
+Jenőnek piros volt a nyaka a kevély önérzettől. Az öreg pedig mosolyogva
+csörgette nadrágja zsebében az aprópénzt. Néhány szót váltottak még,
+valami üzleti tolvajnyelven, azután meglátták Mariskát és az erőltetett
+jókedvtől sugárzó arccal fordultak feléje. A leány jéghideget érzett a
+mellében. A félelem és az undor összeszorította a torkát. Tudta, hogy
+ezek most róla beszéltek, az ő vagyonáról. Kurta, száraz vakkanások
+segítségével értették meg egymást, ami a mellett bizonyít, hogy ez nekik
+állandó beszédtárgyuk. Jenő, mielőtt megtette volna az utolsó lépést,
+pontos értesüléseket szerzett a leány vagyonáról, „mert őt nem lehet
+becsapni“.
+
+Viola néni el volt ragadtatva a vendégei étvágyától. Az öreg elefánt a
+saját állítása szerint tizenhárom palacsintát evett és mivel az
+szerencsétlen szám volt, még egyszer odakérte a tálat. Ezeknek aztán
+érdemes volt főzetni!
+
+Mariska nem evett semmit.
+
+– Neki más jár az eszében! – mondta hamiskásan az öreg Toll.
+
+Az elefántné azt hitte, hogy ez valami sikamlósság és úgy kacagott,
+mintha csiklandozták volna. Mariskának valóban más valami járt eszében.
+Most már megértette, hogy Tollék úgy összedolgoztak, mint a sátoros
+cigányok a parasztházban. Az egyik kártyát vet a leánynak, hogy szerelem
+áll a házhoz, a másik azalatt sorra nyitogatja a fiókokat és keresi a
+gazda pénzét. Mikor a képviselőséget akarták, akkor házasságról
+beszéltek; most a házasság kell nekik és azért megint képviselőségről
+beszélnek. Most összemosolyognak a páváék feje fölött, mert látják, hogy
+minden számításuk bevált. Ők együgyünek tartják minden embertársukat és
+az önzetlenség is együgyüség számba megy náluk.
+
+A leánynak most újból föltünt a döntő különbség, mely a két család
+arctipusa között van. Tollék a sertésfejü emberek. Brutálisok, falánkok,
+öntudatlanok. Ábelék pedig tépelődők, finnyásak és erőtlenek. Óh, ezek a
+sertésfejüek mindent megesznek és föl fogják falni az egész Ábel-házat.
+Őt is. Mariska már látja a saját jövőjét; ott ül vele szemben az öreg
+Tollné torz alakja. Valaha az is más lehetett. Az asszony maga szokta
+emlegetni, gúnyos kiábrándulás hangján, hogy leánykorában sokat
+olvasott, szerette a zenét… Most cselédsorban élt és szellemi
+szükségleteit az ura trágár adomáiból elégítette ki.
+
+E pillanatban fölemelkedett Toll Jenő, hogy pohárköszöntőt mondjon. A
+képviselőházban nem volt még alkalma beszélni, de azért már egészen
+parlamenti modorban szónokolt. Egy képből indult ki, mely az ebédlő
+falán függött és melynek _Hit, remény és szeretet_ volt a címe. Azt
+mondta, hogy el kell árulnia lelkének egy féltett titkát. Ennek a
+képnek, „melynek talán csak igen szerény a műbecse“, nagy szerepe jutott
+az életében. Midőn első ízben meglátta, egy belső hang azt sugta neki:
+Ime, ez olyan polgári otthon, ahol nagy tiszteletben áll még a vallás, a
+tisztes hagyomány és a női erény… Pedig ezek a család és az állam
+talpkövei. És így tovább.
+
+Mariska figyelmesen nézte a szónokot. Jenőnek, bár csinos ember volt,
+szakasztott olyan vaksi szeme, olyan duzzadt szája és olyan piros nyaka
+volt, mint az öreg elefántnak. Ő is tud nagyon goromba és nagyon önző
+lenni. És ha Szent Erzsébet lesz is a felesége, meg fogja csalni az első
+szolgálóval.
+
+Viola néni volt az első, akit megríkatott a képviselő szép beszédje. De
+Pál urat is annyira elérzékenyítette, hogy trombitálva ki kellett fujnia
+az orrát, az öreg Péter pedig úgy leplezte nagy megilletődését, hogy
+szerfölött zord arcot vágott.
+
+A képviselő végül leült és azzal tetőzte be a tisztes hagyomány iránt
+érzett rokonszenvét, hogy a lábával megkereste Mariska cipellőjét az
+asztal alatt. Mariska ekkor kissé elmosolyodott és így szólt magában:
+
+– Nem, barátom, én ugyan nem tudom, hogy mi az a „kétszázhetven darab“,
+de azt tudom, hogy sohasem fogod megkapni!
+
+Most már biztos volt benne, hogy ő nem lesz Toll Jenőné. A botrány, a
+halál, a becstelenség, – minden jobb, mint feleségül menni hozzá. És
+mialatt az édesapja a meghatottságtól remegő hangon válaszolt a
+képviselő pohárköszöntőjére, azalatt a leány nyilsebes fantáziája
+ide-oda iramodott a különböző lehetőségek között és kereste a menekülés
+útját. A halál? Nem, ahhoz nincs tehetsége… Tehát a botrány!
+
+Lázas sietséggel kiszínezte magában egy országra szóló, egy többé jóvá
+nem tehető botrány képét… Milyen arcot vágnak majd a sertésfejüek, ha a
+préda – a kétszázhetven – kisiklik a körmeik közül? Ha meggyőződnek
+róla, hogy Mariska nem olyan együgyü, nem olyan becsületes, mint hitték?
+És eleve gyönyörködött már a varjasiak felzúdulásában is. Hogy fog
+hápogni Szabina néni! A papkisasszony! „Tudtam, előre tudtam!“ – ez lesz
+első szavuk. Senkit sem sajnált, az édesapját sem. Ez az ünnepélyes
+posztókereskedő úgy viselkedett, mintha a világegyetem szeme állandóan
+rajta függne. Egy képzeletbeli karzat kedvéért képes lett volna mindenét
+föláldozni, először is a leányát!
+
+Mariska most már tudta, hogy ő az egyetlen a családban, aki tud akarni.
+Eddig nem mert, de most már fog, még pedig a maga felelősségére. És most
+már tisztában volt azzal is, hogy az elefánték tulajdonképpen igen kicsi
+emberek. Úgy lerázza őket magáról, a porba hullatja, mint a bogáncsot.
+
+Valami kaján, kárörvendő jókedv vett erőt rajta. Kötekedett a
+képviselővel, kacérkodott az öreg elefánttal, egy csepp pezsgőt is
+ivott. Szerette volna, ha a képviselő nemcsak a pénzét, hanem a
+személyét is sajnálná. Később megunta a játékot, azt mondta, hogy
+elkészíti a teát és kiment a konyhába. Egy negyed óra múlva visszajött
+megint az ebédlőbe. Azt hitte, hogy álmodik, midőn megpillantotta
+Pankotayt. A báró ott ült a két Ábel úr között. Az arca sápadt volt.
+Zavart mosollyal köszöntötte a leányt.
+
+– Láttam, hogy társaságuk van, gondoltam feljövök gratulálni, – mondta
+rekedt hangon.
+
+A valóságban maga sem tudta, hogy miért jött föl. Dél óta itt ődöngött a
+városban, nem tudott elmenni és nem tudott magával mit kezdeni.
+
+Mariska leült a vőlegénye mellé és fölemelt fejjel, rózsás arccal és
+mosolyogva nézte a bárót. Most Toll Jenő vitte a szót. Láthatólag
+produkálta magát Pankotay előtt, éles kritika alá véve a kormány vasúti
+politikáját. Amióta megválasztották a varjasi májszterek, mindenhez
+értett.
+
+A teát a szalonban itták meg. Pál úr leült a zongora mellé és játszani
+kezdett. Mariska odavitte a csészéjét, aztán Pankotayhoz lépett, aki
+egyedül állott az ajtóban.
+
+– Lenn van az automobilja? – kérdezte halkan és gyorsan.
+
+– Lenn. Miért?
+
+– El akar vinni?
+
+– Magát? – Hová?
+
+– Ahová akarja.
+
+A báró úgy megijedt, hogy nem tudott mit válaszolni. A lába remegett,
+neki kellett támaszkodnia az ajtófélfának.
+
+– Én nem kaptam cukrot! – szólt tréfásan panaszkodva Toll Jenő. – Pedig
+én vagyok a vőlegény!
+
+Marsika hozzálépett és három kockát tett a csészéjébe.
+
+– Kézzel, – mondta érzelmesen az elefántné, – úgy édesebb lesz neki!
+
+A leány megint visszament a báróhoz.
+
+– Akarja? – suttogta.
+
+Pankotay bólintott a fejével. Farkasszemet néztek, a tekintetük tüzelt a
+homályban.
+
+– Menjen le és várjon meg. Öt perc múlva követem.
+
+– De mit mondjak itt –?
+
+– Semmit. Menjen el szó nélkül.
+
+A báró két percig még ott állott, miközben mereven nézte a leányt, aztán
+eltünt az ajtóból. Mariskának ekkor váratlanul eszébe jutott valami,
+amire eddig még nem gondolt. Az édesanyja levelei! Azokat nem hagyja
+itt. Hogy mit fognak holnap róla beszélni, azt nem bánta, de az
+Ochsenfurth-dolgot nem szabad megtudnia az édesapjának. Ő maga akarta
+viselni tettének felelősségét. Ne mondja senki, hogy a Lihnovszkától
+örökölte a könnyelműségét.
+
+A hálószobájába ment és kivette a fekete szekretárból a levélcsomagot.
+Különben nem vitt magával semmit, sem kalapot, sem kabátot. Az új fehér
+mullruhája volt rajta, amelynek kedvéért ma tette le első ízben a
+gyászt. A parádéslépcső felső ajtajánál összetalálkozott a vőlegényével.
+
+– Hová megy? – kérdezte Jenő.
+
+– Majd meg fogja tudni… Most ne kérdezzen semmit, hanem menjen be a
+többihez.
+
+A képviselőnek az a gyanuja támadt, hogy itt valami tréfás meglepetés
+készül. Egyelőre arra használta a félhomályt, hogy erőszakkal
+megcsókolja Mariskát. A leány kiszabadította magát karjaiból és lassan
+lement a lépcsőn. Az ebédlőben éppen tizenegyet ütött az óra és
+eljátszotta a Das Wandern ist des Müllers Lust-nótát. Mariska egy
+búcsúzó pillantást vetett a gipsz Flóra felé. Ezt nem fogja többet
+látni. Mert bármi történjék is, ha száz esztendeig él is, annyi
+bizonyos, hogy Varjas városába nem teszi be többet a lábát.
+
+A gépkocsi ott állott a nyitott kapu előtt. A báró Mariska felé
+nyújtotta keztyűs kezét és fölsegítette. A következő pillanatban
+bömbölve megindult a kocsi. Sebesen végig szaladt a Kossuth Lajos-utcán
+és az új pályaudvarnál kiiramodott az országútra.
+
+– Hová megyünk? – kérdezte a leány.
+
+– Budapestre, – válaszolt a báró.
+
+Mariska nem kérdezett többet, hanem visszadölt az ülés sarkába és
+lehunyta a szemét. Lehet, hogy aludt. A báró fogva tartotta a leány
+kezét, a kis kéz hideg és merev volt.
+
+Még éjfél sem volt, mikor az automobil ablakaiban már megcsillantak a
+fővárosi utcák lámpasorai. A kocsi a józsefvárosi régi Pankotay-ház
+előtt állott meg. Amióta beteg volt a báróné, bérbeadták ezt a házat, a
+báró csak két szobát tartott meg magának a földszinten. Félig
+legényszállás, félig gazdasági iroda volt, a falak sivárak, a bútorzat
+egyszerü, az asztalok teli vannak számlákkal, árjegyzékekkel és
+magmintákkal, az egész szállás dohányszagu és kissé nyirkos, mivel
+éjszaknak fekszik és a gondozással megbízott házmesterné nem igen töri
+magát a szellőztetéssel.
+
+– Tehát itt volnánk!
+
+A házmesterné meggyújtotta a gázlámpát és kiment megint. Amint magukra
+voltak, a báró szenvedélyesen magához ölelte a leányt. Mariska nem
+védekezett, úgy gondolta, hogy ennek a dolognak megvan a maga etikettje,
+melyen nem lehet már változtatni. Neki különben is az a furcsa érzése
+volt, hogy ő csak mint néző van itt, a fehérruhás nő, aki az asztal
+előtt áll és a báró vállára hajtja fáradt fejét, más valaki, egy idegen
+és közömbös nő. Kedve lett volna rákiáltani a fehérruhásra: Most már ne
+affektálj, érted úgy sem kár, de ezt az embert nem szabad megcsalnod! –
+Mert van a becsületességnek egy neme, amely így gondolkozik.
+
+Pankotay észrevette, hogy a leány didereg. Eleintén arra gondolt, hogy
+becsöngeti a házmesternét és füttet, de utálta most a vénasszony arcát
+és inkább a meleg automobil-köpenyegét adta Mariska vállára.
+
+– Maga nagyon fáradt. Üljön le.
+
+A leány leült és szórakozottan tekintett körül. Érezte, hogy dermesztő
+hideget áraszt magából, kissé szégyelte magát ezért, sőt sajnálta is a
+bárót.
+
+Vele szemben, rikító ellentétként a sivár berendezéshez, ovális keretbe
+foglalt, művészkéz festette arckép függött a falon. A kép egy
+magyarruhás, gyöngypártás fiatal nőt ábrázolt. Dióbarna haja,
+csodálatosan lelkes szeme, bájos és pátétikus profilja volt. A fenkölt
+szépségével, a rajongó tekintetével és a vonásain elömlő szomorúságával
+megkapó és jelentőségteljes benyomást tett. Ilyenfélének képzelte
+Mariska a fiatal Szilágyi Erzsébetet vagy Zrinyi Ilonát, akikért
+kisleánykorában rajongott.
+
+És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy nincs már kettesben a báróval. A
+légyottjukat megzavarta ez a harmadik. Bár jól sejtette, hogy kit
+ábrázol a kép, mégis megkérdezte:
+
+– Ki az?
+
+Pankotay arca elborult.
+
+– A feleségem, – mormogta kedvetlenül.
+
+– Ma is ilyen szép még?
+
+A báró egy lemondó kézlegyintéssel válaszolt.
+
+Egyszerre valami szomoru kiábrándulást érzett ő is. Azt hitte, hogy
+lerázhatja magáról, de most megint itt van és hideg vasmarokkal szorítja
+össze a szívét. A betegség, a gond, az élet nyomorusága. Nem, ő nem volt
+az az acélidegzetü, tüzes és kíméletlen egoista, aki néha szeretett
+volna lenni. Ő maga sem tudta, hogy kicsoda ő. Egyszer ilyen, másszor
+olyan, többnyire kétféle. Most már megint csupa kishitűség, töprenkedés
+és aggodalom. Mi lesz a kaland vége? Hiszen ezt a leányt nem a
+szenvedélye, hanem az öngyilkos ösztöne hozta ide. Ha tulajdonába veszi,
+tönkre teszi őt is, talán magát is. Mit kezdjen vele _aztán?_ Kitegye az
+utcára?
+
+Ott ültek és kerülték egymás tekintetét. Megértették egymás gondolatát
+és mind a ketten szégyelték magukat. Végül megszólalt a báró:
+
+– Mariska, maga nem született arra, hogy valakinek a szeretője legyen.
+
+A leány nem válaszolt, hanem elpirult, mintha sértést mondtak volna
+neki. A zavart tekintete később megakadt egy sakkjátékon. Kétszer is
+szólásra nyitotta a száját, de újból elharapta a szót. Végül mégis csak
+megtörte a kínos csendet.
+
+– Szokott sakkozni? – kérdezte alázatosan, szinte könyörögve.
+
+Pankotay méla iróniával mosolygott.
+
+– Néha. Maga szokott?
+
+És elkezdtek sakkozni.
+
+Hajnali három sem volt még, midőn lassan cammogó kocsi állott meg az
+ablak alatt. Kapunyitás, léptek zaja, fojtott beszéd az előszobában… A
+házmesterné, a világ legügyetlenebb asszonya, bekopogtatott a lakásba.
+
+– Kezét csókolom, egy úr van itt… Mondtam neki, hogy most nem lehet –
+
+Valaki félrenyalábolta az asszonyt az útból és belépett a szobába. Egy
+rettenetes jupiteri szempár szórta villámait a báró, Mariska és a
+sakkjáték felé. Manliusz könyvelő úr volt. Nemcsak a haja, de
+köcsögkalapjának szőre is föl volt borzolva. Öklében vastag esernyőt
+tartott, melynek nyele buldoggfejet ábrázolt.
+
+– Bocsánatot kérek, – mondta, – én az éjjeli vonattal jöttem!
+
+Többet nem mondott, csak a villámló tekintete cikkázott nyugtalanul
+ide-oda, mintha még keresne valamit, talán egy bünjelt, amiről a
+sakkjátékkal akarják elterelni a figyelmét. Mariska hozzálépett és
+megfogta a karját.
+
+– Manliusz, mesélje el hamar, mi történt odahaza… Megijedtek? Dühösek
+rám? De mielőtt belekezdene, én mondok magának valamit. Bármi történjék
+is, én nem megyek többet Varjasra!
+
+A könyvelő végre leült egy szék sarkára és hajlandóságot mutatott a
+beszédhez. Ez azonban nem volt olyan egyszerü dolog, mint hihetné az
+ember. Olykor két-három kemény kérdést is neki kellett feszíteni, hogy
+lepattogjon róla egy morzsányi kis válasz. A leány mozaikba rakta össze
+ezeket a kurta válaszokat és végül mégis csak megtudott mindent. Úgy
+volt, hogy sokáig nem vették észre a szökést. Viola később keresni
+kezdte Mariskát és ekkor megtudta Bénitől, a mindenestől, hogy a
+kisasszony elment a méltóságos úr automobilján. Jóideig még azt hitték,
+hogy valami hóbortos tréfáról van szó és hogy hamar vissza fognak
+kerülni, miután a kisasszony még kendőt sem vitt magával. Az öreg
+elefánt volt az első, aki megsejtette a valót. A képviselő nem akarta
+elhinni, sőt gorombáskodott is az édesapjával, hogy mer ilyet mondani.
+De aztán, mikor már elmúlt egy óra is, nagy pánik tört ki a házban.
+Tollék elvonultak, az öreg lilaszínü volt a haragtól és még az utcán is
+kiáltozott. Viola néni sírógörcsöt kapott. A centaurok és a lapithok
+kora óta ennél gyászosabban nem végződött még békelakoma. Péter úr
+befogatott és elhajtatott a báró topolysági kastélyába, ő pedig,
+Manliusz, Budapestre jött…
+
+A derék könyvelő évek óta nem beszélt annyit, mint ma.
+
+– És az édesapám? – kérdezte Mariska bizonytalan és halk hangon.
+
+Manliusz kissé kertelt, végül megmondta:
+
+– A főnök úr annyit mondott csak, hogy neki nincs többé leánya.
+
+A könyvelő is szeretett volna egyet-mást megtudni, de nem igen tudott
+magával megállapodni a kérdések szövegezését illetőleg. Mariska
+eltalálta a gondolatait és kérdezetlenül is megadta neki a kívánt
+fölvilágosításokat. Azt mondta, hogy ő ezentúl a fővárosban fog lakni.
+Ha Manliusz szíves lesz reggelig vele maradni, akkor majd együtt
+keresnek valami családi penziót, ahol szállást vehetne.
+
+A könyvelő belátta, hogy ez a legokosabb dolog, amit egyelőre tehet.
+Hogy teljék az idő, megint sakkozni kezdtek. Manliusz úr kiváló
+sakkjátékos volt – ő az _Ueber Land und Meer_ föladatait mind meg szokta
+oldani – és leereszkedő érdeklődéssel nézte a laikus pár zavaros
+csatáját. A köcsögkalapját és az esernyőjét azonban egy percre sem tette
+le a kezéből, ezzel mintegy jelezvén, hogy ő nem szívesen, hanem csak
+kötelességből van itt. Ő egyébként nem igen törődött embertársai
+dolgával, a Fehérpáva-cég régi jóhírneve azonban nagyon a szívéhez nőtt,
+mint rendszerető szász ember pedig gyülölt mindent, ami szokatlan és
+föltünő volt.
+
+A báró nagy lelki megkönnyebbüléssel fogadta a fordulatot, mely
+fölmentette őt a további felelősség alól. Az a kellemes érzése volt,
+hogy a kedves véletlen valami nagy veszedelmet hárított el a fejéről.
+
+Végül hajnalodni kezdett és ekkor némileg megváltozott Pankotay
+lelkiállapota. Odaát, az utca tulsó során, vörös reggeli fényben
+ragyogtak az emeleti ablakok, a báró szívébe pedig édes, biztató
+melegség lopódzott. Mariskára nézett és utólag édes rémülettel töltötte
+el a gondolat, hogy a leány néhány órára az ő kezébe adta a sorsát.
+Milyen elragadó a fejedelmi termetéhez simuló fehér ruhájában, az
+éjjelezéstől bágyadt szemével és a szelíd, titokzatos mosolyával! Amint
+fáradtan és mégis jókedvüen ott könyökölt a karosszékben, arra az ifju
+bakhánsnőre emlékeztette, akinek képét valahol látta.
+
+– Milyen fölségesen szép lehetne az élet, ha az ember nem okoskodnék! –
+sóhajtotta magában a báró.
+
+Egy könyörgő, mámoros pillantást akart vetni Mariskára, de a tekintetét
+kiparirozta Alberich, a rettenetes kincsőrző.
+
+A házmesterné kocsit hozott. Mariska kezet nyújtott a bárónak és elment
+Manliuszszal. A kocsiban így szólt magához:
+
+– Nem, ő nem az igazi.
+
+
+
+
+XII.
+
+Varjas városa aznap úgy festett, mint Páris a július 14-iki nemzeti
+ünnep napján. De persze kicsiben. Aki csak tehette, künn volt az utcán,
+hogy újabb részleteket meséljen és halljon Mariska szökéséről. Néhány
+órára lehullottak a társadalom válaszfalai, az urak és a májszterek, a
+gazdák és a cselédek testvéri egyetértésben pletykáztak. Régi ellenségek
+kibékültek, büszke urihölgyek szóba ereszkedtek ismeretlen férfiakkal,
+hogy a botrányról beszélhessenek. Az igazgató úr félnapra megfeledkezett
+a fegyelmi ügyéről, a patikus pedig a repülőgépéről. Gondos családapák
+és gyöngéd fiúk a délelőtt folyamán tízszer is kivágtattak a főutcára,
+az alsó városból a felsőbe, hogy újabb hirekkel megrakódottan térjenek
+haza szeretteikhez. És csodás események is emelték a nap fontosságát. A
+kilencven esztendős Rumszky Szabina, aki az 1863-iki nagy szárazság óta
+nem mutatta magát a főutcában és akiről az alsóvárosiak azt hitték, hogy
+régóta meghalt már, most megjelent az akácfák alatt, fekete viklerben és
+fekete-gyöngyös kapisonnal a fején. Szúrós szemeit kimeresztve, hosszu
+nyakát behúzva, oly komor méltósággal úszott végig az utcán, mint egy
+nagy kondorkeselyü. Páváékhoz ment. A kíséretében volt Irma kisasszony,
+az esperes úr gazdasszonya. A vice-adminisztrátorné különben semmi
+pénzért sem mutatta volna magát ilyen rendezetlen társadalmi állásu
+nőszeméllyel az utcán, a mai nap izgalma azonban mindent érthetővé tett,
+még a lehetetlent is. Irma kisasszonynak láthatólag eszét vette a
+mámoros boldogság. Villámgyorsan röpködött Szabina néni körül,
+előresietett, visszamaradt, átcsapott az utca másik sorára, mint a
+cikkázó fecske, hogy aztán egy-egy újabb hírmorzsával a csőrében
+visszatérjen megint.
+
+A fehérpapok temploma előtt egy érdekes párral találkoztak a hölgyek.
+Egy aranytól ragyogó, hatláb magas katonatiszt jött karonfogva egy
+virágos kalapu, toreádor-piros selyembe öltöztetett, karcsu hölggyel.
+Préglyné volt a fiával, aki, mint tudjuk, a méntelepeseknél szolgált. Ez
+a mordbajszu, lomha nagy katona igen csodálatos karriért csinált. Az
+édesanyja – saját bevallása szerint – éppen tizennégy esztendős volt,
+mikor férjhez adták. Tizenöt éves korában már megvolt a fia. Bubika
+valóságos csodagyerek volt, még tizenhat éves se volt, mikor már
+kinevezték hadnagynak, tizenkilenc éves korában pedig főhadnagynak. Aki
+ért az egyszeregyhez, az kiszámíthatja, hogy ennek a hatalmas legénynek
+a mamája ma alig-alig harminchárom esztendős…
+
+Szabina néni különben nem igen kedvelte a polgármesternét, most azonban
+– tekintettel a rendkívüli eseményre – mégis szóba ereszkedett vele.
+
+– No hát, lelkem, mit szól az Ábel Mariska esetéhez?
+
+Préglyné olyasmit mondott erre, amit senki sem várt volna tőle, Szabina
+néni legkevésbbé. Azt mondta:
+
+– Édes Szabina néni, Mariska a szökésével nem ártott sem nekem, sem
+önnek, csak saját magának. Ezért mi nem is panaszkodhatunk rá, legfölebb
+csak sajnálhatjuk.
+
+Szólt és tovább billegett, kissé mámorosan a fia arany-attilájától és a
+saját új ruhájától.
+
+Szabina néni egy gyilkos pillantást vetett utána.
+
+– Érti maga ezt? – kérdezte a papkisasszonytól.
+
+– Hogyne! Az ilyenek nem vájják ki egymás szemét. Ha Mariskának olyan
+ura volna, mint Préglynének, akkor neki sem kellett volna megszöknie.
+
+A papkisasszonynak azonban nem volt igaza. Az igazság az, hogy Préglyné
+a sok cifra kacat alatt, mellyel telitömködte az életét, becsületes, jó
+szívet rejtegetett. Ezt azonban senki sem tudta, ő maga sem, mert ő is
+szívtelen démonnak tartotta magát.
+
+Fehér páváéknál nagy és szinte babonás ijedelem támadt, midőn Szabina
+néni hosszu, fekete árnyéka megjelent a hátsó üvegajtóban. A kanári
+madár azonnal belesült a megkezdett trillájába, a fehér macska pedig,
+mely eddig békén dormogott a divány sarkában, ész nélkül kiiramodott az
+ajtón.
+
+Rumszkyné, nem tudni, hogy miféle mandátum alapján, fölebbviteli
+fórumnak tartotta magát a polgári tisztesség kérdéseiben és most sem
+mint részvétlátogató, hanem mint itélő bíró lépett Pál úr elé. Ő már azt
+sem helyeselte, hogy Ábel Pál annak idején elvette a lengyel asszonyt és
+miként a trójai háboru Lédával, úgy minden baj, ami a családot érte, a
+Lihnovszkával kezdődött. Szabina néni eddigelé hallgatott, mert nem
+akart pletykát csinálni, de most már szólni kellett, mert az események
+fényesen igazolták őt. Ha Pál úr huszonhét esztendővel ezelőtt
+ráhallgatott volna és elvette volna Csupor Lencsit, akkor olyan asszonyt
+kapott volna, aki rendben tartja a gazdaságot és legalább nem
+cigarettlizik, mint a lengyel asszony. Némelyek ugyan azt hiszik, hogy
+az finom dolog, ha egy nő dohányos, de a megboldogult Rumszky is csak
+értett az előkelőséghez, hiszen a nagybátyja tábori vikárius volt és
+Zsófia főhercegnő gyóntatója, ő utálta a dohányző nőket és mindig azt
+mondta, nem a vikárius, hanem a viceadminisztrátor mondta, hogy
+macskafarkát nekik, nem cigarettlit! Szabina néni nem akar rosszat
+mondani a lengyel asszonyról – nyugodjék békében, ahol van! – de az már
+bizonyos, hogy dolgozni nem dolgozott semmit, hacsak nem a zongorán. A
+Szabina néni leánykorában is szerették a zenét, de csak vasárnap
+délután, az urak furulyáztak, a nők gitároztak, zongora azonban nem is
+volt Varjason, csak Kucsévniéknál volt egy spinét, de azok nem voltak
+polgáremberek, hanem földes uraság és rossz véget is értek. A
+polgárleányok akkor még sütöttek-főztek, Szabina nénit az édesanyja
+odaállította a mosóteknő mellé is, pedig nagyon gyönge teremtés volt, de
+azért nem volt pardon, télen-nyáron reggeli ötkor ki az ágyból! De Ábel
+Pál is hibás a dologban, mert úgy nevelte a leányát, mint valami
+hercegnőt és Szabina néni előre megmondta, hogy a sok zongorázásnak meg
+a hétköznapi sétálásnak rossz vége lesz, arra vannak is tanui, akik
+képesek ezt minden pillanatban bizonyítani. És most már itt a szósz és
+hiábavaló minden beszéd. Arról ne is álmodozzék Pál úr, hogy a báró el
+fogja venni a lányát, mert először is házasember, másodszor meg bolond
+is volna, ha elvenné. Régen is jártak itt grófok meg bárók,
+svalizsértisztek, azok is udvaroltak a Kaszás-leánynak (az édesanyja
+Ánis-leány volt), mikor aztán már hírbe hozták, nevettek egyet és lóra
+ültek és azt mondták: Ein andres Städtchen, ein andres Mädchen! És Toll
+Jenő is bolond volna, ha elvenné, mert ő diplomás ember és előtte nyitva
+áll a világ.
+
+Ezeket mondta Szabina néni és még egyebeket is mondott. Egyenesen ülve
+beszélt, az arca merev volt, a szája alig mozgott, a hangja oly tompa és
+hideg volt, mintha fát vágnának lenn a pincében.
+
+– Ne beszéljen a leányomról, – szólt Pál úr, mikor Rumszkyné már végleg
+kifogyott a szóból. – Nekem volt leányom, de most már nincs.
+
+Szabina néni egyszerre föltette a szemüvegét az orrára és előrehajolva
+kezdte nézegetni a nagy üvegszekrényt. A sok holmi között megismert
+néhány csecsebecsét, melyet Etelka nénitől kapott Mariska. Hát ez mind
+Éber-tulajdon volt. Szabina néni ekkor oly keserü méltatlankodást
+érzett, mintha Ábelék az ő szívét, máját és lépét őrizték volna üveg
+alatt.
+
+– Kiátkozta már? – kérdezte később.
+
+Pál úr nem tudott erre válaszolni.
+
+– Pedig azt meg kell tennie! – kattogta Rumszkyné.
+
+És mindjárt hasznos útbaigazításokkal is szolgált.
+
+– Írjon neki egy ajánlott levelet. Megszólítás nélkül. Írja meg neki,
+hogy nem ismeri többet, nem akarja látni, se élve, se halva. Ennek ez a
+módja.
+
+Váratlan vendég érkezett, Sturz Bandi. A főkapitány adta a jól értesült
+rendőrt, aki többet tud az esetről, mint amennyit el akar árulni, a
+valóságban persze nem tudott semmit, azért jött csak, mert megigérte a
+pajtásainak, hogy friss pletykákat hoz nekik a kaszinóba. Az ő
+tiszteletére aztán Rumszkyné elejétől végig még egyszer elmondta az
+egész történetet, kezdve Lédán, illetőleg Lihnovszkán, nem felejtve ki a
+tábori vikáriust, aki Zsófia főhercegnő gyóntatója volt és végezve Toll
+Jenőn, aki előtt nyitva áll a világ. Később megkérdezte Sturz Banditól,
+hogy nem tudja-e, mi lett a legkisebbik Kucsévni-fiúból? (Azok közül
+való volt, akiknél spinét volt a házban.) Sturz azonban nem tudta, ő
+későbbi ember volt.
+
+Viola néninek is kétszer kellett végighallgatnia a bonyodalmas
+históriát, mert ő azalatt a szomszéd szobában csomagolta a ruhákat,
+amelyeket Mariska után akart küldeni. Egyszer-kétszer abbahagyta a
+pakkolást és fölszisszent mérgében. Ha hallgatott volna a szíve szavára,
+akkor bőszülten berobogott volna az ebédlőbe és úgy lepocskondiázta
+volna Szabina nénit, hogy kihallatszott volna a felsővégre is. De nem
+mert hallgatni a szívére, mert az agg amazon igen hatalmas asszony volt,
+a polgári erény pallosa pedig, melyet a csontos kezében tartott, szinte
+legyőzhetetlenné tette. Viola tehát búsan folytatta a csomagolást,
+könnyeivel áztatván Mariska habos fehérruháját. Később azonban mégis
+benyitott az ebédlőbe, mert nem tudott ellenállni a vágynak, hogy
+fölvilágosítsa Szabina nénit a legkisebbik Kucsévni sorsát illetőleg. Az
+katona lett és a hatvanhatos háboru idején meghalt a tábori kórházban
+kolerában. Szabina néni elégedetten bólintott. Láthatólag igen örült,
+hogy kiegészíthette a Kucsévni-családra vonatkozó tudását.
+
+A fehér páva még az este acélosra keményítette apai szívét és megírta a
+kiátkozó levelét. Mikor megnyalta és leragasztotta a borítékot, szomoru
+volt és büszke. Szomoru, mert meg kellett írnia, büszke, mert meg tudta
+írni a levelet.
+
+
+
+
+XIII.
+
+Azt mondják, hogy negyven napig tartott a zivatar, melyet a fehér páva
+Mariskájának botránya fölkavart, negyven napig, mint az özönvíz. Azalatt
+szakadatlanul zuhogott a pletykazápor. Az emberek azt hitték, hogy ez
+most már örökké így marad, soha más botrány nem fog történni a világon
+és az ő fülük mindig csak Ábel Mariska nevétől fog zúgni. De azután
+közbe jött a Prégly polgármester dolga és más egyéb és megint csend lett
+a városban, csak a távoli tanyákon morgott még valami és a Topoly
+völgyében dübörgött mélán a visszhang. A szertelen mohóságnak, mellyel a
+botrányt megúszták, általános elbágyadás lett a következménye és ha
+később találkozott olyan falusi ártatlanság, mely a Mariska-esettel
+összefüggésben pikáns részleteket szeretett volna hallani, akkor unottan
+menekültek előle a varjasi szélkakasok.
+
+Az emberiséget akkoriban Prégly polgármester úr lemondása izgatta, de
+nem túlságosan, mert a Mariska-eset elkényeztette és blazirtakká tette
+őket. A polgármester tekintélyének nagyon ártott, hogy annak idején az
+új vasút megnyitása alkalmával belesült az ünnepi beszédébe. Némelyek
+állítása szerint „a központban“ akkor már elejtették. Még jobban ártott
+neki, hogy a képviselőválasztás alkalmából azt mondta a városi
+tisztviselőknek, hogy szavazzanak csak a meggyőződésük szerint. A fekete
+elefánték az utóbbi nyilatkozatában ellenük irányuló perfid támadást
+láttak és bosszút lihegve kiadták a jelszót, hogy „modern adminisztrativ
+erőt“ kell a polgárság élére állítani. És nagy kiáltozás támadt a város
+falai között. Amióta Budapest magába hörpintett mindent, ami Varjason
+érdekes és értékes volt, (egyebek között Ábel Mariskát is), azóta a kis
+fészek különben is abban a rögeszmében szenvedett, hogy ő most rohamosan
+halad.
+
+Prégly úr lemondása után dr. Jaskó lett polgármester, egy fiatal ügyvéd,
+akinek nem igen voltak kliensei, de azért sárga aktatáskával járt-kelt a
+városban, a táskájában pedig az epés cikkeket őrizte, melyeket a
+helybeli hetilap számára írt. Az új polgármester első tette az volt,
+hogy aszfalttal rakatta ki az egész várost, még a kolera-kápolna előtt
+levő libaúsztatót is és hogy behozta a villámos világítást.
+
+Prégly úr ugyan végleg lemondott már a reményről, hogy boldogtalan
+szülővárosát megállítsa a veszedelmes lejtőn, amelyre jutott, de nem
+mondott le ama kötelességéről, hogy szigoru és igazságos bírálatot
+gyakoroljon az új rendszer fölött. Most már reggeltől-estig ott állott a
+fehér papok temploma előtt, egy-egy ijedten pislogó polgártárssal a
+karmai között és számadatok segítségével bizonyítgatta, hogy Varjast
+olyan katasztrófa fenyegeti, amelyhez fogható talán a trójai veszedelem
+óta sem fordult elő a városok történetében.
+
+Az új polgármester azonban áskálódásnak minősítette elődjének
+viselkedését és állítólag megbízást adott volna Sturz Bandinak, a
+főkapitánynak, nyomozná ki, hogy kik azok, akikkel Prégly úr a főutcán
+beszélgetni szokott. Ennek az intézkedésnek az lett az eredménye, hogy a
+békésebb természetü polgárok nem mertek a fehér papok temploma előtt
+elmenni, inkább megkerülték a félvárost is, csak hogy Prégly úrral ne
+találkozzanak, a további eredménye pedig az lett, hogy a volt
+polgármester spionnak nevezte Sturz Bandit.
+
+Azután megint csend lett. A nyár elmult, ahogyan normális viszonyok
+között a varjasi nyár múlni szokott, minden napnak huszonnégy órája volt
+és a nappali órák, főleg a délutániak, jóval hosszabbak voltak, mint az
+esteliek, amikor már el lehetett menni a sörház kertjébe, vagy a főutcai
+korzóra.
+
+Az ősszel megint emlegetni kezdték Ábel Mariska nevét. Ez is látta, az
+is, mikor Pesten járt. Az egyik kútfő szerint csinos és jókedvü volt, a
+másik szerint feltünően megöregedett és oly levertnek látszott, „mintha
+valami nagy teher nyomná a lelkét“. Az egyik azt mondta, – és ez az,
+amiért érdemes volt fűzőt meg kalapot venni és az alsóvárosból a felsőbe
+szaladni és útközben bekopogtatni a plébánia ablakán és megállani a
+patika és Tollék boltja előtt – az egyik azt mondta, hogy a pesti
+Kigyó-utcában látta, egy országosan ismert kegyelmes asszony
+társaságában, amely kegyelmes asszony akkoriban oly hatalmas volt, hogy
+talán az időjárást is ő csinálta Pesten. A másik a virágkiállításon
+látta, egy kövér egyetemi tanárné kiséretében.
+
+– Mi ez? – kérdezték a varjasiak.
+
+Hogy Budapest a léha elvek és a lenge erkölcsök városa, azt valamennyien
+régóta tudták, de hogy ott az erkölcsi züllést széditő társadalmi
+emelkedéssel jutalmazzák meg, azt még sem hitték volna. Akadt aztán
+valaki, aki megmagyarázta az elszomoritó rejtélyt. Ez a valaki Alpárfy
+Zelma volt, az alsóvárosi állami tanitónő. A papkisasszonynak mondta el,
+mikor az fekete táskájával a kezében a hetivásárról jött, de ez éppen
+annyi volt, mintha a varjasi fórumon állva, az egész város népéhez
+beszélt volna.
+
+– Én mostanában minden héten bemegyek Pestre, – kezdte Zelma kisasszony,
+– mert tagja vagyok az országos nőegyesületnek. Az igen szép mozgalom és
+ha sikerül kivívnunk a nő egyenjogusítását, akkor a jövő férfiai nem a
+külső szépséget és a gazdagságot, hanem a lélek kincseit fogják bennünk
+keresni…
+
+– No és Mariska? – türelmetlenkedett Irma kisasszony.
+
+– Mindjárt szó lesz róla!… Tehát a multkor volt a tulajdonképpeni
+alakuló gyülésünk. A mi kegyelmes asszonyunk elnökölt és minden jól ment
+volna, ha ellenzéki hangok nem hallatszottak volna. Az ellenzék vezére
+egy másik kegyelmes asszony volt. A mi kegyelmes asszonyunk ugyanis
+katolikus, a másik pedig protestáns és bár felekezeti kérdésekről nincs
+szó az egyesületben, a két kegyelmes asszony mégis szeret borsot törni
+egymás orra alá. Ezúttal is a protestáns kegyelmes asszony kezdte,
+mindenféle kifogásokat tett és paragrafusokat idézett, a mi kegyelmes
+asszonyunk eleintén mosolyogva válaszolt, de aztán csipősségeket
+mondogattak egymásnak, mindegyikük elfelejtette, hogy miért vagyunk
+tulajdonképpen együtt és végül már mindenki beszélt és általános lett a
+zűrzavar…
+
+– No és Mariska?
+
+– Éppen akkor emelkedett szóláshoz. Igen jó ruha volt rajta, egérszürke
+angol kosztüm, szürke kalap toll nélkül. Egyszerü és drága.
+
+– Hát beeresztik oda az olyat? – kérdezte elkeseredetten a
+papkisasszony.
+
+– Ugyan, hát miért ne eresztenék be? Eleintén nagyon félénken beszélt,
+de azután belemelegedett és szépen elmondta azt, amit mindegyikünk
+tudott, ami azonban csodálatosképpen egyikünknek sem jutott eszébe. Mert
+esze, az van Mariskának.
+
+Irma kisasszony egészen elszomorodott.
+
+– Esze, az van, de szíve nincs! – mondta szigorúan.
+
+Alpárfy Zelma tovább beszélt:
+
+– Mikor aztán fölolvasták az alapszabálytervezetet és nem kellett
+odafigyelni, az elnöki pódiumon mindenki Mariskáról beszélt. Én közel
+állottam és meghallottam minden szót. Sőt az alelnöknő, az egyetemi
+tanárné, engem is belevont a társalgásba, mert tudta, hogy varjasi
+vagyok és hogy gyermekkora óta ismerem Mariskát…
+
+– És mit beszélt róla?
+
+– A kegyelmes asszony azt mondta, hogy nagyon szimpatikus nő, a tanárné
+meg azt mondta, hogy látásból régen ismeri, színházakba, hangversenyekre
+és fölolvasásokra szokott járni, igen jól öltözik és mindig egyedül van,
+azt is mondják, hogy férfigyűlölő…
+
+– Az férfigyűlölő? – rikácsolta Irma kisasszony, a dühös gúnytól
+eltorzult arccal.
+
+Zelma kisasszony lecsendesítette a barátnőjét.
+
+– Nem én mondtam, hanem az alelnöknő… A hölgyek ugyanis észrevették,
+hogy a kegyelmes asszonynak megtetszett Mariska és azért versenyezve
+magasztalták… Ez ott szokás és az alelnöknő ura is azért lett rendes
+egyetemi tanár és udvari tanácsos, mert a felesége mindig el tudja
+találni a kegyelmes asszony gondolatait… A kegyelmes asszony most azt
+gondolta, hogy jó volna Mariskát megnyerni a katolikus pártnak, hogy az
+ő kedves és szerény modorában odamondogasson a protestánsoknak, erre a
+többiek rögtön kimondták, hogy Mariska ritka tünemény és elragadó
+teremtés, amerikai tipus, az egyéni szabadság hősnője…
+
+– És nem tudnak a szökéséről?
+
+– Dehogy nem! Hiszen éppen azért az egyéni szabadság hősnője.
+
+– És a báró? A báró?
+
+– Róla is beszéltek. A kegyelmes asszony emlitette, nevetett és a
+kezével legyintett, azt mondta: „No, a szegény Pankotay ugyan nem
+veszedelmes!“ A többiek is nevettek a szegény Pankotayn. A kegyelmes
+asszony mostanában annyira megszerette Mariskát, hogy meg akarja tenni
+titkárnak az egyesületben. Mert esze van Mariskának és viselkedni is jól
+tud.
+
+Irma kisasszonyt főleg az bántotta, hogy Alpárfy Zelma most már maga is
+bizonyos jóakarattal beszélt Mariskáról. Pedig a nagy botrány idején ő
+is egyike volt a fő-valküröknek, akik vijjongva röpdöstek a város fölött
+és szították a tüzet. A nemesebb érzéseiben mélyen sértett hölgy nem is
+időzött tovább a kétszinü tanítókisasszony ablaka alatt, hanem vásári
+cekkerjével hadonázva elsietett Szabina nénihez. Ennek a látogatásnak az
+lett a következménye, hogy egy névtelen levél ment Budapestre, a
+kegyelmes asszony címére és hogy a főtisztelendő esperes úr aznap egy
+órával később kapott ebédet.
+
+Ezentúl sűrűbben érkeztek a hírek Ábel Mariskáról. Gyakran látták és
+többnyire a női kérdés mozgatóinak társaságában. Úgylátszik, ő
+fölfedezte ebben a mozgalomban az erőt, amely az ő életét és különös
+helyzetét igazolhatja. Abból, hogy az igazolás aránylag könnyen ment,
+azt lehetne következtetni, hogy az emberek jóval türelmesebbek, mint
+maguk is hiszik és hogy mindent bevesznek, ha alkalmas formában adják be
+nekik. Egy leány, aki megszökik egy nagyúrral, lehet bukott nő, de lehet
+az egyéni szabadság hősnője is. Annak azonban, hogy az utóbbi osztályba
+soroztassék, mellőzhetetlen előföltétele a gazdagság és az elmésség.
+
+Megesett később, mikor már többet járt társaságba, hogy összetalálkozott
+Pankotay báróval is. Az önérzete akkor már annyira megnőtt, hogy
+mosolyogva foghatott vele kezet. Sőt a mosolyában valami
+bocsánatkérésféle is volt, mert akkor már ő maga is elhitte, hogy
+visszaélt a báró jóhiszemüségével, midőn statiszta-szerepet adott neki
+az élete komédiájában. A szíve azonban nyugodt maradt. Ők azon az
+emlékezetes éjszakán valahogyan hamis vágányra jutottak és oda, ahonnan
+egyszer kiindultak, nem lehetett többé visszatérni.
+
+Varjason emlegették Mariskának egy mondását is, mely a házasságra
+voatkozott és mely általános és jogos megbotránykozást keltett.
+Valamelyik barátnőjének mondta:
+
+– Csak azért, hogy férjünk legyen, nem érdemes férjhez mennünk.
+
+A varjasi hölgyek, főleg a régebbi évfolyamokból valók, nem tudtak
+megbékülni a valósággal, hogy az ártatlan Toll Jenő sokkal súlyosabban
+fizetett a szökési kalandért, mint maga a főbűnös. Attól a naptól fogva
+minden dolga rosszúl sült, mintha átok üldözte volna. Az embertársai nem
+tudták többé egészen komolyan venni. Olyan benyomást tett rájuk, mint a
+márványszobor, melynek orra alá barbár kéz bajuszt pingált. Az ember
+megbotránykozik az ízetlen merényleten, de azért mégis elmosolyodik.
+
+Jó ideig a leglojálisabb lelkek is elmosolyodtak, ha Toll Jenő nevét
+hallották. Hjah, igen, az a bizonyos Toll Jenő, akinek menyasszonya
+megszökött az esküvője napján!
+
+Pedig Mariska megtette neki azt a szívességet is, hogy nem ment többet
+Varjasra. Nem is telt volna öröme a szülővárosában, mert a főutca képe
+egészen megváltozott, amióta az aszfaltozás alkalmából kivágták a régi
+akácfákat. Az új polgármester azt mondta, hogy a fák „forgalmi akadályt
+képeznek“, pedig ha úgy vesszük, hát Varjason csak hetenkint kétszer van
+forgalom, amikor vásárra jönnek a kofák, tőlük pedig ott maradhattak
+volna a fák. Egyelőre a város éjjeli forgalma is meglehetősen szerény
+még és a villámos utcai világításnak jóformán csak Sturz Bandi és a
+fekete elefánt veszik hasznát, midőn vacsora után kisértetiesen tündöklő
+ívlámpák néma sorfalai között mennek spriccert inni. Az új polgármester
+azonban nem állott meg útján. Neki többek között erős esztétikai érzéke
+is van és ha már nem változtathatta meg a régi városháza célszerűtlen
+belső beosztását, legalább volt rá gondja, hogy a hajdani
+Grassalkovich-ház modern pesti fászádot nyerjen, alul likacsos
+habarcs-sziklákkal, följebb pedig faragott követ imitáló
+vakolatnégyszögekkel, modern kékre festett ablakokkal. A haladás persze
+pénzbe kerül és eljövend az idő, midőn Prégly uram Kaszandra-jóslata
+beteljesül és a varjasi pótadók magasabbak lesznek a templomtorony
+gombjánál. Akkor majd a takarékosság kedvéért újból el fogják halasztani
+a városi kórház és a csatorna-rendszer építését. Egyelőre azonban csak
+hadd büszkélkedjék Varjas a villany és az aszfalt fényében, miként a
+perzsa khán a gyémánt-gombokban, melyek nem éppen kifogástalan
+tisztaságu ingét ékesítik.
+
+A fehér páva háza ma is olyan még, amilyen volt. Az üzletét azonban még
+az ősszel föloszlatta Ábel úr, mivel nem hozta be a költségeket. A két
+Ábel úr és Viola néni csendesen éldegéltek az emeleten. Péter bácsi és
+Viola majd minden héten bemennek Budapestre, hogy meglátogassák
+Mariskát. Pál úr azonban ma is hajthatatlan, akár a Desdemona édesapja.
+Amióta nem kereskedik többé kelmével és vászonnal, egészen a
+jellemességre adta magát. Bár nyilvánvaló, hogy Ábelék tönkrementek,
+azért bizony elég jól élnek és még a gyümölcsösüket sem adták el. Ennek
+a különös jelenségnek magyarázatát megadhatná Viola néni, aki minden hó
+első napján pénzes levelet kap Budapestről. Erről azonban nem szabad
+beszélni, a büszke Pál úr rossz néven találná venni.
+
+Mikor a pávaház homlokáról leszedték a régi cégmadarat, az olyan
+fájdalmas látvány volt, mint mikor a kapituláló vár ormán bevonják a
+nemzeti zászlót. Szegény Vilma néni aznap vörösre sírta az orrát, Pál úr
+pedig olyan arcot csinált, mint Napoleon a waterlooi csata után. Az öreg
+Toll azonban ott állott a boltja előtt és jókedvüen csörgette zsebében
+az aprópénzt.
+
+– Vége, meghalt! – krákogta kárörvendően. – A fekete elefánt mégis csak
+elgázolta a fehér pávát!
+
+Az elefánt öröme azonban nem tartott sokáig, a jövő hónap elsején már
+egy mérgezett nyilat kapott a tomporájába és ekkor dühös trombitálásával
+fölverte a város csöndjét. A nyilat a vadember lőtte beléje. A vadember
+a Pestről jött új specerájos volt, aki kibérelte Ábelék üzleti
+helyiségét és dühös konkurrense lett a fekete elefántnak. Szó, ami szó,
+a pesti vadember nem igen válogatta fegyvereit. Legényember volt és
+hamarosan el tudta terjeszteni a városban, hogy feleséget keres, de nem
+ám valami kényes, puccos úri kisasszonyt, hanem egy egyszerü, derék és
+munkabíró leányzót. A cselédleányok csak úgy özönlöttek a boltjába, mert
+úgy gondolták, hogy az öt fillérjükért az élesztővel együtt promeszt is
+kapnak, amely megnyerheti a főnyereményt. Egy gramofón is volt a
+boltban, mely a búr-indulót és a Nagypénteken mossa holló a fiát-ot
+játszotta. S mialatt a vadembernél a gramofón rikácsolt és krákogott, a
+cselédleányok kacagtak, a segédek futkostak, a pénz pedig csörgött,
+azalatt odaát a fekete elefánt keserűen járt-kelt sötét odújában és
+szőtte gondolatait a mulandóság örök témájáról.
+
+Ábelék régi cégmadarukat nem kótyavetyélték el, hanem nyugalomba tették
+a parádés lépcsőházba, melyet mostanában úgy sem használnak. A fehér
+csodamadár ma is ott álmadozik még a színes ablak titokzatos fényében, a
+gipsz Flóra társaságában. Olykor látogatóba jön hozzájuk Ábel Mariska
+elárvult macskája és hozzádörgöli hátát a páva karmai között levő
+pléhszalaghoz, melyen ma is látható a büszke fölírás: _Alapíttatott
+1815_.
+
+– Vége. –
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75582 ***
diff --git a/75582-h/75582-h.htm b/75582-h/75582-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..c9ebea4
--- /dev/null
+++ b/75582-h/75582-h.htm
@@ -0,0 +1,4330 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>A fehér páva by Ferenc Herczeg | Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+.pagenum {
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.figcenter, .figcenter img {
+ max-width: 100%;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75582 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
+"" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption">HERCZEG FERENC
+MUNKÁI</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-large">A FEHÉR
+PÁVA</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG FERENC
+MUNKÁI</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-largest">A fehér
+páva</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">Kisvárosi
+történet</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src=
+"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title=
+"Magyart a magyarnak" /></div>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1911</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER
+KIADÁSA</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG
+FERENC</span></p>
+<h1>A fehér páva</h1>
+<p class="center"><span class="caption">Kisvárosi
+történet</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src=
+"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title=
+"Magyart a magyarnak" /></div>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1911</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER
+KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP
+NYOMDÁJA.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><i>Bevezetés.</i></h2>
+</div>
+<p>Tíz esztendővel ezelőtt – ma 1909-ben élünk, ugyebár? – nem volt
+még vasútja Varjas városának. A kis város ugyan alig esik
+ötven-hatvan kilométernyire Budapesttől, az útak azonban mindenkor
+igen rosszak voltak és így Varjas a valóságban távolabb volt, mint
+Szeged, vagy akár Kolozsvár. A varjasiak sohasem voltak
+kapaszkodók, országos emberek nem igen kerültek ki közülük és így
+nem is volt sok keresni valójuk odafönn. A városuk, ha kicsi fészek
+volt is, az ő szemükben a világ közepe volt és jól megélt a maga
+emberségéből, akár egy középkori kis köztársaság, vagy a nagy óceán
+egy félreeső szigetországa. Központja volt az egész gazdag Topoly
+völgyének és tizenöt falu parasztsága járt be a vásárokra. Ezek
+mind a varjasi kereskedő urak adófizető jobbágyai voltak.</p>
+<p>Ha varjasi emberek Budapesten jártak, hazaérkezésük után nem
+győztek eleget sopánkodni a fővárosi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> lármán és az ottani drágaságon.
+A villámos vasút éjfélig zakatol, egy tojás ára pedig három-négy
+krajcár.</p>
+<p>Ez az utóbbi adat valósággal dühbe hozta a varjasi
+gazdasszonyokat. Hogy vannak emberek, akik télen-nyáron Budapesten
+laknak, hallgatják az örökös lármát és mindig négy krajcárjával
+veszik a tyúktojást, az a varjasiak szemében oly rejtelmes jelenség
+volt, melyre senki sem tudott kielégítő magyarázatot adni.
+Emlegették ugyan, hogy a pestiek nem igen főznek otthon, inkább
+korcsmában esznek és aludni is többnyire nappal szoktak, ez azonban
+nem volt magyarázat, ha becses megfigyelésszámba mehetett is. Úgy
+kell lenni mégis, hogy a budapestiek démoni ügyességü felekezet,
+mely egyebek között ahhoz is ért, hogy keresztül bujjon az
+egyszeregy vaskerítésén. E gyanús képességükért azonban senki sem
+irigyelte és senki sem becsülte őket Varjason.</p>
+<p>Az állandó összeköttetést a fővárossal a kereskedelmi ügynökök
+és az egyetemi hallgatók tartották fönn. Az ügynökökkel szívesen
+kötöttek üzletet a varjasiak, egyébként azonban nem vették komolyan
+az ilyen jött-menteket. Azok persze egyre a hiányzó vasutat
+emlegették. Ők egy napi keserves kocsikázás után döcögtek le
+Varjasra, pedig ha gyorsvonat járna, akkor egy ujságolvasásba
+kerülne az egész út. A varjasi kereskedő uraknak azonban volt egy
+különös, fölényes mosolyuk a reform-ügynökök számára. A mosoly
+körülbelül <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
+"Page_7">-7-</a></span> ezt jelentette: Persze, persze, hogy aztán
+a pesti cégek kiszipolyozzák az egész Topolyságot!</p>
+<p>A kereskedőknél is nagyobb ellenségei voltak a vasútnak a
+talyigások. Azok vasvillára kaptak, ha valaki a gőzkocsit
+emlegette. Pedig szavuk volt a külső soron.</p>
+<p>Az egyetemi hallgatók – rendszerint csak hárman, négyen voltak
+fönn egyszerre – mind vasútpártiak voltak. A fiúk, ha hazajöttek
+vakációra, furcsa pesti szabásu ruhákat és még furcsább nézeteket
+hoztak magukkal. Szidták a varjasi kövezetet és a világítást, nem
+kevésbbé a polgármestert és a rendőrkapitányt, sűrűn emlegették a
+modern kort és a haladást. Ha azután mint diplomás emberek tértek
+meg, egy ideig még bosszantották polgártársaikat a pesti ruháikkal,
+meg a reformötleteikkel, egy-két esztendő múlva azonban lekopott
+róluk mind a kettő, a fiúk meghíztak és elcsendesedtek,
+megbecsülték a polgármestert, összetegeződtek a városi kapitánnyal,
+szóval szakasztott olyan varjasiak lettek, mint a többiek.</p>
+<p>Ha a nyílt színvallásig nem is jutottak el, azért tíz
+esztendővel ezelőtt már két érzelmi táborba sorakoztak a varjasiak:
+a vasutasok és a talyigások táborába, ahogyan tréfásan nevezték
+egymást.</p>
+<p>Egyelőre a kis város még ravasz mosollyal az ajkán folytatta
+Csipkerózsa-álmát. Ha történetesen a lánchídas fővárosról álmodott,
+akkor pillanatnyi hangulatához <span class="pagenum"><a name=
+"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> képest két különböző Budapest
+jelent meg előtte, vagy a vasutasoké, vagy a talyigásoké. Az egyik
+az ifjúság dicsőségében ragyogó metropólis, a magyar király, a
+szuverén országgyülés, a nemzeti kultura székhelye, Európa legszebb
+városa, a magyarság büszkesége és reménysége. A másik a lármás,
+mocskos házrakás, idegen, veszedelmes emberek tanyája, honnan
+festett haju nők és mesés szemérmetlenségü férfiak özönlenek szét
+az országban.</p>
+<p>Az igénytelen események, melyeket elmondani fogunk, abban az
+időben adták elő magukat, midőn a kis Varjas nagyhirtelen fölriadt
+és végleg fölébredt százesztendős álmából. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>I.</h2>
+</div>
+<p>Hogy mi köze Varjas város nevének a varjúhoz, azt nem tudni.
+Bizonyos azonban, hogy ősszel és télen sehol a világon nem látni
+annyi varjút, mint a Topoly völgyében. Ősszel olykor hihetetlen
+nagy számmal vonulnak a folyó fölött, mintha fekete hópelyhek
+kavarognának a ködös égen. Télen pedig ellepik a kopasz akácfákat
+és kétségbeesett, gyáva károgással siratják sorsukat.</p>
+<p>De ki gondol most ködre, télre? A korai nyár tüzes fényözönt
+borít Varjas városára és az egész zöld Topoly-völgyre.</p>
+<p>A varjasi Kossuth Lajos-utcán, melyet egyébként mindenki csak
+főutcának nevez, egy büszke tartásu, öreg magyar ment végig.
+Karneolgombos, szürke magyar ruhát és fényesre kefélt csizmát
+viselt. Igen szép aggastyán volt, jól esett ránézni a dús ezüst
+hajára és a nemes vágásu, piros arcára. Ha ránézett az ember,
+<span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> azokra a régi kőnyomatokra gondolt,
+melyek hazafiakat és mártirokat ábrázolnak és melyeknek szemlélése
+fenkölt és meghatott érzéseket ébreszt. Az öreg úr ezt alkalmasint
+tudta is, mert bizonyos kacérsággal stilizálta külsejét. A
+cérnagombos, hófehér vászoningén aranyrojtos nyakkendőt viselt, a
+nyitott dolmánya alatt nyakbavető aranylánc fénylett, a kezében
+pedig meggypirosra szívott, karcsú tajtékpipát tartott.</p>
+<p>A szép öreg Ábel Péter volt, Varjas város országgyülési
+képviselője. A Házban állandó irigység tárgya, mivel az övé volt az
+ország leghűségesebb kerülete. A kiegyezés óta mindig egyhangú
+választása volt. Az öreg úr arról is nevezetes volt, hogy sohasem
+szólalt még föl a képviselőházban. Méltóságos módon hallgatag
+férfiú volt és alkalmasint ennek a tulajdonságának köszönhette,
+hogy Deák Ferenc valamikor a barátságára méltatta. A haza bölcse a
+nagy alkotások napjaiban szükségét érezte, hogy egyik-másik tervét
+beszéd közben kidolgozza és Ábel Péternél jobbizlésü és
+tapintatosabb hallgatója nem volt az országban. Ábel volt a tiszta
+verem, melyben a nagy férfi a maga termésének fölöslegét
+elrakta.</p>
+<p>Péter úr törvényhozói tevékenysége mostanában abban merült ki,
+hogy mint násznagy és keresztapa emelte a varjasi családi ünnepek
+díszét. Amellett azonban mindig meg tudta óvni állásának
+tekintélyét, melytől maga is át volt hatva, akár a miséző pap, a
+választói <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
+"Page_11">-11-</a></span> pedig bizonyos hazafias meghatottságot
+éreztek, valahányszor szemtől-szembe látták.</p>
+<p>– Péter bácsi!</p>
+<p>Egy csengő női hang szólította a nevén. Az öreg megfordult. Az
+arca földerült.</p>
+<p>– Jó napot, kis leány!</p>
+<p>A <i>kis leány</i> fél fejjel magasabb volt, mint Ábel Péter. A
+profilja hasonlított az öreg úr büszke, nemes és finom arcélére. A
+szeme azonban nem hasonlított senkiére, hanem egészen egyéni,
+csodálatos tüzű szem volt. A leány, aki egyébként is igen szép és
+előkelő teremtés benyomását tette, már lehetett vagy huszonkét,
+talán huszonnégy esztendős is. A neve Ábel Mariska volt. Gyermeke
+volt Ábel Pálnak, Péter úr fivérének.</p>
+<p>– Honnan jössz? – kérdezte Péter úr, akit szokatlan módon
+élénkké tett kedvencének társasága.</p>
+<p>– A temetőben voltam. Ma van szegény jó édesmama halálának
+évfordulója. Aztán benéztem Miklós bácsihoz és Etelka nénihez.</p>
+<p>– Hogy van Miklós? Megbékült már Etelkával?</p>
+<p>– Dehogy! Egy szobában találtam őket, de most sem beszélnek még
+egymással. Miklós megkért, csináljam ki Etelka néninél, hogy a
+reggeli kiflijét adja neki egészben. Etelka ugyanis mindig apró
+darabokra vagdalja és Miklós ezt utálja.</p>
+<p>– És sikerült kicsinálni? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span></p>
+<p>– Nem sikerült. Etelka azt mondja, annak úgy kell lenni. Hogy
+mért, azt nem mondta meg.</p>
+<p>A harmadik testvér, Ábel Miklós szomorú rabsága olyan régi
+keletü és megszokott dolog volt a családban, hogy egyikük sem vette
+nagyon komolyan. Mariska a nagybátyja karja alá fűzte keztyűs
+kezét. Összevágó léptekkel mentek végig a főutca keskeny
+téglajárdáján. A szépségükkel, a nemes és öntudatlan
+büszkeségükkel, az egész lényüket jellemző tartózkodásukkal mind a
+ketten erősen arisztokratikus benyomást tettek.</p>
+<p>– Egészen elfuladok az akácvirág-illattól, pedig nagyon
+szeretem! – mondta a leány.</p>
+<p>Hogy, hogy nem, az öreg úr most vette csak észre, hogy
+akácnyílás ideje van. Pedig Varjason ez fontos időszak volt, mert a
+főutca teli volt öreg akácfákkal és ilyenkor az egész város
+menyasszonyi díszbe öltözött.</p>
+<p>Varjas különben ócska, de rendes kis város volt. A Grassalkovich
+hercegek valamikor itt is urak voltak és kis kastélyt építettek
+maguknak a főutcán, a mai városházát, mely mintául szolgált a
+gazdag kereskedők lakóházaihoz. Nem volt a főutcán ház, mely száz
+esztendőnél fiatalabb lett volna és nem Mária Terézia korának
+szeretetreméltóan ünnepies vonalait mutatta volna.</p>
+<p>A széles utca, melynek végében a régi templom emelte égnek lapos
+tornyát, most egészen néptelen volt. Csak a sárga házak ablakainak
+potrohos vasrácsa mögül <span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span> pislantott ki itt is, ott is egy-egy
+kiváncsi női fej. Egyik-másik fej hirtelen eltünt, hogy aztán
+másodmagával jelenjen meg újból. Mariska oly jól ismerte mind
+ezeket az embereket, hogy azt is el tudta képzelni, mit beszélnek
+most egymás között.</p>
+<p>– A fehér ruhája van rajta!</p>
+<p>– A szoknya régi, de a blúz új.</p>
+<p>– Miféle kalapja van?</p>
+<p>– A tavalyi szalma.</p>
+<p>– A virágdíszét ismerem, azt levette a rózsaszínü
+kalapjáról.</p>
+<p>A városháza előtt egy <i>pesti emberrel</i> találkoztak össze.
+Hogy fővárosi, azt meg lehetett ismerni az öltözködéséről,
+különösen a drappszínü gamásnijáról. Ilyet varjasi ember dehogy
+merne fölvenni. Szélesvállu, zömöktermetü, barnaarcu, nyírottbajszu
+fiatal férfi volt. A hóna alatt sárga okmánytáskát hozott. Amint
+megpillantotta Péter urat, könnyedén megemelte kalapját.</p>
+<p>– Jónapot, képviselő úr!</p>
+<p>Mariska meghökkent. Ő annyira megszokta, hogy nagybátyját
+mindenki nagyságos úrnak szólítsa. Az idegen újból megszólalt:</p>
+<p>– Tudja, mi az újság, képviselő úr? Meglesz a vasút!</p>
+<p>Éles, kiméletlen hangon beszélt. Péter úr most már megállott és
+kezet fogott vele. Az idegen szertartásos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span>
+hidegséggel meghajolt Mariska előtt és az öreg úr ekkor bemutatta
+hugának:</p>
+<p>– Hiszen ismered tán? Jenő, a fekete elefánt mérnök fia.</p>
+<p>Minden kicsinylő szándék nélkül mondta, a fiatalembernek azonban
+mégis rosszul esett a furcsa körülírás.</p>
+<p>– Toll Jenő mérnök vagyok, – mondta száraz rendreutasítás
+hangján.</p>
+<p>Anélkül, hogy valaki hívta volna, elkísérte őket. Mialatt
+beszélt, Mariska egyszer sem pillantott reá, de azért igen alaposan
+végignézte. Az ő titka volt, hogyan.</p>
+<p>– A vasút most már meglesz, ha nem is akarja a város, – mondta a
+mérnök. – Érinteni fogja Varjast és végig fog menni az egész Topoly
+völgyén. A csirke ára drágább lesz Varjason, a talyigások pedig
+prüszkölni fognak, de a csirke és a talyigások kedvéért nem lehet
+útjában megállítani a huszadik századot.</p>
+<p>A képviselő óvatos magyar volt, mint a hallgatag emberek
+általában. Amit magában elgondolt, az talán nem volt mindig okos
+dolog, de ostobaságot még sohasem hallott tőle senki. Tudta, hogy a
+vasúttal nem lehet polemizálni, az elgázolja az embert. Azért
+rejtélyes hallgatásba merült. Mariska a szíve mélyén vasútpárti
+volt – a fiatalok mind azok voltak – de most valami <span class=
+"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> kínos
+megdöbbenésfélét érzett. Miért lármázik tulajdonképpen ez az
+ember?</p>
+<p>Egy nyitott boltajtó előtt haladtak el. Valami kellemetlen illat
+csapta meg orrukat, valami illat, mely a petroleum, a besózott hal
+és a pálinka motivumainak vegyüléke volt. Az ajtó fölött egy
+kuvasznyi fekete elefánt függött cégér gyanánt. Ez volt a Toll-féle
+fűszeres bolt.</p>
+<p>A mérnök megint beszélni kezdett, de ezúttal nyugodtan és
+okosan. Lehet, hogy az apai bolt illata józanította ki hatalmi
+mámorából.</p>
+<p>– A nagy kulturintézményeknél az a csodálatos, hogy ha kezdetben
+sértenek is egyéni érdekeket, végeredményben mindenkinek hasznára
+vannak…</p>
+<p>Ezt a tételét bővebben kifejtette és Mariska most már érdeklődve
+hallgatta. Tényleg eszes ember volt. De azután megint mondott
+valamit, amitől fölszisszent a leány jóizlése.</p>
+<p>– Én mindig elérem azt, amit akarok!</p>
+<p>Mialatt mondta, erősen Mariska szeme közé nézett. A vasútra
+vonatkoztatta, de olyan hangon mondta, hogy fenyegetésnek is
+vehette volna az ember. A leány ajka szélén egy mosoly árnyéka
+futott végig. Sok gőg és egy parányi gonoszság volt a mosolyában.
+Eh, mégis csak közönséges emberek ezek a fekete elefántok!</p>
+<p>Most elérték Ábelék házát. Nagy, sárga, kissé szigorú és
+zárkózott külsejü sarokház volt. Az óriás, kerek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span>
+kapuboltozat fölött aránytalanul keskeny vaserkély rúg ki. Az
+erkélyen vödrökbe ültetett tuja-bokrok zöldelnek. A főutca felé van
+az üzlet. Fekete táblán lendületes, vékony aranyírás: <i>Ábel
+Menyhért és fiai</i>. A tábla fölött fából faragott fehér páva a
+boltcégér. Lobogva görbülő bádogszalagon a kevély fölírás:
+<i>Alapíttatott 1815</i>.</p>
+<p>A cégtulajdonos, Ábel Pál, ott áll a nyitott ajtóban. Magas,
+szigorú férfi. Nem olyan magyaros, mint Péter bácsi; a hosszú,
+fekete kabátjával, a szemüvegével és az őszülő pofaszakállával
+inkább egy külföldi diplomatára emlékeztet. Az Ábelek mind ilyen
+előkelők voltak, külsőleg is, lelkileg is. Emberemlékezet óta
+vászonnal, selyemmel, ruhakelmékkel és rövidárúkkal kereskedtek. A
+közönség fényűzési hajlamait elégítették ki és a foglalkozásuk
+arisztokratákká tette őket.</p>
+<p>Milyen más volt ez a bolt, mint a fekete elefánté! Odaát az
+örökös petroleum- és sajtszag, itt a fonnyadt virágra emlékeztető
+illat uralkodik. Az elefántban piroskezü, farkasfogu, trágár
+beszédü segédek szolgálják ki a vihogó cselédlányokat és a
+szíverősítőre szomjas parasztokat, a pávában halványarcu, komoly és
+csendes urak terítik a csillogó selyemszövetet meghatottan mosolygó
+menyasszonyok elé. A két kereskedő-család között is nagy a
+különbség. Ahány Toll van, az mind zömök, pirosképü, vakondokszemü,
+lármás ember. A férfiak kikapósak, az asszonyaik a konyhában
+<span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span> élnek, a gyermekeik pedig a város
+legvásottabb porontyai. Ez a Jenő is –! Gyermekkorában került el
+hazulról, első tanuló volt minden iskolában, díjakat nyert – és
+mégis, hogy megérzett rajta a fűszeres!</p>
+<p>Mariska hűvösen elbúcsúzott a fiatal mérnöktől. Az apja még
+mindig ott állott a boltajtóban, de azért ő a kapu felé ment.
+Ábelék azt tartották, hogy az üzlet és a család két különböző
+dolog, amit nem szabad összekeverni.</p>
+<p>A mérnök azalatt a városháza felé ment.</p>
+<p>– Hogy fúj a fehér páva! – mormogta bosszúsan nevetve.
+<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>II.</h2>
+</div>
+<p>A fehér páváék a családi ház első emeletén laktak. A kapu alól
+szép, szőnyeges lépcső vezetett föl. A lépcsőház dísze a színes
+üvegü ablak és a nagy gipszszobor volt, mely Flóra istennőt
+ábrázolta. Ezt a lépcsőt azonban csak ritka, ünnepi alkalmakkor
+használták, hétköznapokon mindig zárva tartották, hogy ne kopjon
+hiába a virágos hollandi szőnyeg és a háziak a konyha mellett lévő
+hátsó lépcsőn jártak. Ábel Mariska gyermekkori fantáziáját nagyon
+izgatta az örökké zárt lépcsőház ünnepélyes kápolna-hangulata. Mint
+kis leány olykor óvatosan megemelte a felső üvegajtó függönyét és
+visszafojtott lélegzettel nézte a hallgatag fehér szobrot, melyre
+szelid és titokzatos lila fényfoltokat vetett a színes ablak. Úgy
+félt a szobortól, mint valami halottól és mégis úgy vonzódott
+hozzá, mint házuk jó géniuszához. Valahogyan elhitette magával, és
+ötletétől még nagyleány korában sem tudott szabadulni, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> hogy a
+szobor régen meghalt édesanyjának vonásait viseli.</p>
+<p>Mostanában minden szombaton zeneestély volt Ábeléknál. A
+házigazda gordonkán játszott, Mariska pedig zongorán kísérte. A
+vendégek kevesen voltak. A képviselő, a szegény Ábel Miklós a
+feleségével, továbbá Viola néni és Manliusz úr, a cég régi
+könyvelője.</p>
+<p>Mivel a vendégek a ház hátsó lépcsőjén érkeztek, először az
+ebédlőbe, onnan pedig Ábel Péter hálószobájába léptek. Ez
+kellemetlen volt, de nem lehetett róla tenni. A szalon, melyben a
+vendégeket fogadták, igen nagy szoba volt. A falai égszínkékek
+voltak, a bútorai kanárisárga selyemből készültek, a szekrények és
+a zongora pedig aranysárga topolyafából. A szalont hetenkint csak
+egyszer használták, kissé naftalinszagu is volt, a szekrényeken
+pedig Viola néni befőttes üvegei sorakoztak.</p>
+<p>A zongorán két ezüstgyertyatartó állott (az aranyozott facsillár
+színes viaszgyertyái csak a dísz kedvéért voltak ott), a remegő,
+vörhenyes fénykörben ma is együtt ült a kis társaság.</p>
+<p>Ábelék rendszerint klasszikus zenét műveltek, ma azonban Pál úr
+csupa Chopin-darabot játszott. Ő tudta, hogy miért. Ma volt a
+felesége halálának huszadik évfordulója és Chopin a boldogult
+kedves zeneköltője volt. A családban különben is a megboldogult
+fedezte föl és fejlesztette ki a zenei tehetséget. Lengyel eredetü
+<span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span> leány volt, édesapja mint osztrák
+katonatiszt vetődött az országba. Valószínü, hogy a polyák slachta
+leányát csak a nagy nyomoruság, melyben korhely édesapja halála
+után visszamaradt, vitte reá, hogy a vászon- és rövidáru-kereskedő
+felesége legyen. Mariska annyit tudott csak édesanyjáról, hogy
+nagyon szép és szomoru asszony volt, hogy bálványozta daliás és
+haszontalan édesapját, hogy sohasem tudott megtanulni magyarul,
+hogy örökké cigarettázott és hogy igen fiatalon halt meg,
+tüdővészben. Az apja nevét Lihnovszkinak, a magáét pedig
+Lihnovszkának ejtette és haragudott, ha ezt valaki eltévesztette.
+Semmi sem maradt utána, csak egy üres, szomoru ágy Ábel Pál
+homályos hálószobájában és egy viasz menyasszonyi koszoru, melyet
+ovális aranykeretben őrizték. Lefesteni vagy lefotografáltatni soha
+sem engedte magát, mivel türhetetlennek találta az ötletet, hogy az
+arcképe tovább éljen, mint ő. Ha már menni kell, mindenestől el
+akart menni. Az Ábel-családban tehát ma úgy élt a szép Lihnovszka
+emléke, mint egy nagyon előkelő idegené, aki rövid időre
+megtisztelte látogatásával szerény házukat.</p>
+<p>Chopin! A tüzes, szomoru és könnyelmü hanghullámok elárasztották
+a sárga szobát és fölidézték a szép Lihnovszka emlékét. Pál úr
+legalább egyre a feleségére gondolt és a gordonka édesen panaszos
+hangja úgy meghatotta és ellágyította, mintha a halott asszony
+beszédét hallaná. Az is olyan tüzes, szomoru és könnyelmü
+<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span> volt. Ábel Pál különben csak azóta
+értette meg olyan jól a feleségét, amióta az már nem élt. Míg
+együtt voltak, sok félreértés volt közöttük. Őszintén szólva, sokat
+is gyötörte az asszonyt, főleg a későnkelése és az örökös
+cigarettázása miatt. És mialatt most megenyhülve kért bocsánatot a
+halottól azért, hogy soha nem igyekezett megérteni, két lépésnyire
+tőle egy fiatal lány ült, aki megdöbbentően hasonlított a néhai
+Lihnovszkához és akit Ábel Pál épp oly kevéssé ismert, mint azt a
+másikat. Az ő Mariska leánya.</p>
+<p>A leány halvány arccal, félig lehunyt szemmel ült a zongora
+előtt. A remegő gyertyafény arany vonallal rajzolta körül finom
+profilját. Szívét megkerítette a lengyel zene érzékies ereje. Ő
+bizony nem gondolt szegény édesanyjára, hanem átengedte magát a
+forró és piros áramlásoknak, melyek a vérében keringtek. Amióta
+nagy leánnyá lett, mindjobban elvesztette ellenálló képességét a
+zenével szemben, mely úgy hatott az idegeire, mint az alkohol. A
+tisztes rokonság bizonyára megszeppent volna, ha ebben a
+pillanatban alája nézhetett volna a polgárleány fehér
+álarcának.</p>
+<p>A rokonság azonban most más egyébbel volt elfoglalva. Viola
+néni, Pál úr vénkisasszony-huga, aki a lengyel asszony halála óta a
+háztartást vezette, éppen a rémülettől megkövült arccal fülelt az
+ebédlő felé, ahonnan patkós cselédcsizmák kiméletlen dobogása
+hallatszott. Micsoda trampli az a Veron! Péter úr, a képviselő,
+<span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span> méla epedéssel szemlélte meggyszínüre
+szívott tajtékpipáját. Bizony jó volna már rágyujtani! A képviselő
+karosszéke mögött furcsa kis alak lappangott a homályban. Olyan
+kicsi ember, hogy alig érte föl fejjel a karosszék támláját, a
+zömök, törpe-testén azonban domboru homloku, dülledt szemü, lengő
+szakállu, hatalmas és gőgös Jupiter-fej ült. Ez Manliusz úr volt,
+Ábelék régi könyvvezetője, egy erdélyi száz ember. Huszonöt
+esztendő óta szolgálta már a céget, kifogástalanul, jéghideg és
+gépies buzgalommal. Mindenki becsülte, de tulajdonképpen senki sem
+ismerte és senki sem szerette. Pál úr tudta, hogy a kis ember
+egyetlen nagy szenvedélye a zene, azért egyszersmindenkorra
+meghívta a szombati estékre. Manliusz úr állandóan a képviselő
+mellett szokott tartózkodni, mivel az épp olyan hallgatag ember
+volt, mint ő maga.</p>
+<p>Még két ember volt a szobában: a szegény Miklós bácsi és Etelka
+néni. Miklós, akiről csak az elnézés és a sajnálkozás hangján
+szoktak megemlékezni a családban, valami különös félreértés
+következtében túlkorán kivonatott az élet forgalmából és úgyszólván
+raktáron kopott meg. Mint legidősebb Ábel-fiunak tulajdonképpen
+neki kellett volna átvenni a hitbizomány jellegü Fehér pává-t, de
+hamarosan kitünvén róla, hogy komoly kereskedői munkára nem
+használható, a családi tanács Pál urat állította a cég élére.
+Miklós egyébként, mint a léha emberek általában, bámulatosan jól
+tartotta <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span> magát és ma is fiatalabbnak látszott a
+két öccsénél. Bár évtizedek óta ki nem mozdult Varjasról, most is
+bécsi divat szerint öltözködött még, igaz, hogy a hatvanas évek
+bécsi divatja szerint. Kondor pofaszakállt viselt, a füle fölött
+előre fésülte a haját és kegyeletes szeretettel csüngött az egyenes
+karimáju kalapokon, a mélyen kivágott inggallérokon és a
+trombita-nadrágokon. Mint fiatal volontőr néhány esztendőt Bécsben
+töltött és azóta a deákferencesen mérsékelt, de rendületlenül
+hazafias Péter úr bosszúságára, feketesárga érzelmeket ápolt
+szívében. Miklós bácsi élete akkor vett tragikus fordulatot, midőn
+ő, Bécs városának legléhább volontőrje, először hallgatott az
+okosság és a tisztesség szavára. Ő akkoriban megismerkedett
+Gallmayer Pepivel és a híres szubrett elragadóknak találta a mókás
+dalokat, melyeket a <i>szép Niki</i> gitárkíséret mellett elő
+tudott adni.</p>
+<p>– Niki, magát az Úristen is szinésznek teremtette! – kiáltotta a
+diva.</p>
+<p>Később pedig, midőn egy grófi műpártoló jóvoltából az asztalt
+már megszámlálhatatlan pezsgős üvegek borították, a művésznő így
+szólt hozzá:</p>
+<p>– Matras tányérmosó volt a korcsmában, mégis híres művész lett
+belőle… Gyere holnap hozzám, te rőfös lovag, én és a gróf
+megmutatjuk neked az utat, mely a vászonkereskedésből a szinpadra
+vezet…</p>
+<p>Másnap azonban levél érkezett Varjasról, amelyben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> sürgősen
+hazaszólították Miklóst, hogy megtartsa eljegyzését Éber Etelkával,
+a város leggazdagabb leányával.</p>
+<p>Herkules a válaszúton! A bűn: Gallmayer Pepi és a színpad; az
+erény: Éber Etelka és a vászonkereskedés. Megnehezítette a
+választást az a körülmény, hogy a bűnös démon gömbölyü, elmés és
+szeretetreméltó volt, az erény varjasi nemtője pedig sovány,
+nagyorru, hideg és arrogáns. Ábel Miklósban felülkerekedett a
+nyárspolgár és ő az erényt választotta. Vesztére, mert hamarosan
+kitünt, hogy az erényes élethez sincs több tehetsége, mint a
+kereskedelmi pályához. Az erény egy keselyüorru, mogorva,
+fanatikusan rendszerető és maniakusan fukar asszony alakjában
+uralkodott fölötte. Miklós gyönge legény volt arra, hogy összetörje
+láncait és megelégedett azzal, hogy szívós és alattomos
+gerillaháborúval védekezzék zsarnoka ellen.</p>
+<p>Újabban már nem is beszélt a feleségével, hanem vagy írott
+cédulák segítségével érintkezett vele, vagy a takarítónőt használta
+parlamentair gyanánt. Hanem azért mindig együtt voltak és mindig
+egymással foglalkoztak. Most is, mialatt Chopin zenéje biboros és
+aranyos ködöt borított a lelkekre, az asszony szimatoló ösztöne
+megneszelte Miklós egy földalatti gondolatát és tüstént üldözőbe
+vette. Ábel Miklós a műértő gyönyörüségével szemlélte a zongora
+előtt ülő hugát. Milyen megkapóan, milyen meghatóan bájos ez a nagy
+<span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
+"Page_25">-25-</a></span> gyermek! Nemes telivér… Hogy lüktet finom
+bőre alatt az ifjúság tűze! Miért kellett ennek az aranytollu
+sólyomnak a varjasi pávaketrecben születnie? Miklós a saját
+ifjúságára gondolt. Valószínü, hogy egyszer a leány is ott fog
+állani a válaszúton, mint állott ő. Vajjon benne is fölül fog
+kerekedni a nyárspolgári ősök vére?</p>
+<p>Az aranyfényü vizió egyszerre véget ért; egy gonosz, fekete
+árnyék nyelte el, mint a felhő a csillagot. Etelka néni Mariska és
+az ura közé húzta a székét. Nem akarta, hogy Miklós nézze a
+leányt.</p>
+<p>Aztán véget ért a zene és a társaság az ebédlőbe ment. A nagy
+függőlámpa alatt ültek, a kerek asztal körül és szótlanul és komoly
+arccal teáztak. Mariska segített Viola néninek a kiszolgálásnál.
+Etelka néni volt az első, aki megszólalt. Olyasmit mondott, amiről
+biztosan tudta, hogy mindenkinek kellemetlen lesz.</p>
+<p>– Hát mégis meglesz a vasút. Az a báró Pankotay fogja
+megépíteni, a fekete elefánték Jenőjével. A specerájosné el is
+dicsekszik vele fűnek-fának, hogy mégis ők győztek.</p>
+<p>A vasút volt az Ábel-család veszedelme. Nekik, a művelt és
+fölvilágosodott embereknek, ellenezniök kell a vasútat, mert
+tudják, hogy az tönkre fogja tenni gazdagságukat. Ha a varjasi
+asszonyok negyven perc alatt beszaladhatnak a fővárosba, ugyan
+melyikük fogja ruhakelméit a fehér pávánál venni? A fűszereiket
+<span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span> azonban soha sem fogják Budapesten
+beszerezni, éppen azért engedhetik meg maguknak az elefánték azt a
+fényüzést, hogy Varjason mint a haladás előharcosai
+szerepeljenek.</p>
+<p>Mariska éppen Miklós bácsi elé tette a csészét. Az öreg, akinek
+esze olykor furcsán elkalandozott, most megint valami különöset
+gondolt.</p>
+<p>– Hát nem csalás az, hogy mi vidéki bugrisok ilyen fejedelmi
+gyermekkel szolgáltatjuk ki magunkat?</p>
+<p>E pillanatban erős csöngetés hallatszott az udvaron. A társaság
+meghökkenve nézett össze. Olyan régóta nem szólott már a kapu
+harangja, hogy nem tudták mire vélni a dolgot.</p>
+<p>– Jézusom, csak nem távirat? – ijedezett Viola néni.</p>
+<p>Manliusz úr fölkelt és fölemelt fejjel ment ki, hogy ő majd
+megnézi, mi az. Öt perc múlva zavart arccal tért vissza.</p>
+<p>– Egy úr van künn. Azt mondja, hogy báró. Pankotay báró. Sürgős
+ügyben szeretne beszélni a főnök úrral.</p>
+<p>Pankotay báró késői látogatása úgy meglepte a családot, mint
+valami váratlan katasztrófa. Veron ugyanis már megágyazott Ábel úr
+hálószobájában, leszedvén az ágyról a farámát, a lábszőnyegre
+rakván a hímzett papucsokat és az éjjeli szekrényre állítván a
+<span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> vizes poharat, mely puszta ottlétével
+húsz esztendő óta elriasztotta az éjjeli szomjúság démonjait. A
+hálószobán át tehát nem lehetett már a szalonba menni. Egy
+pillanatig mind arra gondoltak, hogy valahogyan vissza kellene
+terelni a bárót a főlépcső felé, de az már ott köhécselt akkor az
+ebédlő üvegajtója mögött. Lesz, ami lesz, most már be kell
+ereszteni.</p>
+<p>Pankotay nem jött egyedül, hanem magával hozta Toll Jenőt, a
+fekete elefánt mérnök-fiát, amely körülmény természetesen még
+gyanúsabbá tette látogatását. Mariska most látta első ízben a bárót
+és egészen másnak találta, mint amilyennek elképzelte. Ez egy
+vékony, szelid és kissé szomoru arcu, rövidlátó ember volt.
+Harmincöt-negyven esztendős lehetett és a szőkesége korai, hamvas
+szürkeségbe ment át. Inkább egy szerény professzor, mint mágnás
+benyomását tette. Pedig a Pankotayak nagyurak voltak,
+Grassalkovich-örökösök.</p>
+<p>A báró bocsánatot kért, Pál úr is, de mivel egyszerre beszéltek,
+nem igen lehetett megérteni, hogy miért.</p>
+<p>– Fenntartom magamnak a szerencsét, hogy alkalmasabb időben
+teszek formaszerinti látogatást, ma tulajdonképpen csak
+halaszthatatlan üzleti ügyben jövök, – mondta a báró.</p>
+<p>Nem éppen kellemetlen csengésü, mély hangja volt. Pál úr egy
+úgynevezett üzleti pillantást vetett a családjára és valamennyien
+fölkeltek, hogy a mellékszobába <span class="pagenum"><a name=
+"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> vonuljanak. A báró azonban
+nem eresztette őket. A dolog nem diszkrét természetü, mondta, sőt
+meglehet, hogy a hölgyeket is érdekelni fogja… Pál úr egy újabb
+intésére valamennyien leültek megint, a férfiak fagyos arccal
+bámultak az asztalra, a két néni izgatott várakozással dolgozott
+tovább a kötésén, Mariska pedig rejtelmes arccal símogatta a térdén
+fekvő macskát. Az egy Péter bácsi kivételével nem igen érintkeztek
+még arisztokratákkal és óvatosságból hideg polgárgőggel páncélozták
+körül magukat a mágnásarrogancia esetleges támadásai ellen.</p>
+<p>Persze, hogy a vasút miatt jött. Pankotay volt a Topoly-völgy
+leggazdagabb birtokosa és így neki volt legsürgősebb érdeke, hogy
+kiépüljön a vonal. Eleintén kissé hebegve beszélt, nem
+nyelvhibából, inkább idegességből, de aztán belemelegedett és
+folyékonyan elmagyarázta az egész vasútépítést. Meglátszott rajta,
+hogy gyakran mondta már el ezeket a dolgokat. Pál úr imponálónak,
+sőt az egész polgári osztályra nézve hízelgőnek találta, hogy egy
+nagyúr annyira járatos technikai kérdésekben.</p>
+<p>Az ebédlő oszlopos órája (még a Mariska nagyanyjának
+staffirjából való ócskaság), mély zengéssel ütni kezdett, aztán
+eljátszotta „Das Wandern ist des Müllers Lust“ kezdetü régi német
+dalt. Viola néni egy haragos és rendreutasító pillantást vetett az
+óra felé, a báró azonban elmosolyodott és halkan mondta:
+<span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>– Nagymama énekel!</p>
+<p>Mariskára pillantott és a leány is elmosolyodott. Igen, a vén
+óra valóban olyan ünnepélyesen, meghatóan és kissé asztmásan
+szokott dudorászni, mint valami nagyfőkötős nagymama.</p>
+<p>A szigoru blokád, mely eddig körülvette a bárót, kissé enyhülni
+kezdett és Pankotay tekintete most már el mert kalandozni a régi
+üvegszekrény felé is. Ebben a szekrényben mindenféle kincsek voltak
+összezsúfolva. Csészék és viaszból készült barackok, egy piros
+pohár Éljen a haza! fölírással, csigákkal teliragasztott skatulya,
+Mariska utolsó bábuja, sókristályok, melyeket a vielicskai
+sóbányából hozott emlékül Pál úr, a karlsbádi forrásban
+megkövesedett virágok, libacsontokból készült apró karos-székek,
+egy tükör-ablaku, papir-várkastély, melyet Manliusz úr ragasztott
+össze nagy fáradsággal Mariska számára, talán tizenöt esztendővel
+ezelőtt. És – Viola néni szívén rémült szégyenérzés nyilalt végig,
+mikor erre gondolt! – egy haszontalan kis porcellán-baba is volt a
+szekrényben, egy altwien nőcske, aki a széllel viaskodott és akinek
+krinolinos szoknyája alól a harisnyakötőjéig kilátszott a lába… Mit
+fog gondolni róluk a báró, ha azt meglátja? Hála Istennek rövidlátó
+volt és nem látta meg. Azt mondta:</p>
+<p>– Ezek a kedves biedermeyer-nippek most megint igen kapósak!</p>
+<p>Hogy az ő ócska ebédlőjük divatos lehessen, az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> egyszerre
+megdöbbentette és megörvendeztette Ábelékat. Mariska hálásan
+mosolygott és kimondta azt, ami már régen a nyelvén volt:</p>
+<p>– Nem iszik egy csésze teát, báró úr?</p>
+<p>Oly vakmerő könnyedséggel mondta, hogy a két néni dúlt arccal
+hagyta abba a kötést. Megőrült ez a leány? Pankotay azonban kapott
+az ajánlaton és Viola néni most már a magáévá tette az ügyet és
+kisuhogott a konyhába. Miért, miért nem, a jég egyszerre olvadozni
+kezdett. A báró megint a vasútjáról kezdett beszélni.</p>
+<p>– Nekem azt mondták, hogy önök ellenzik a vasútat. Önök
+alkalmasint attól félnek, hogy a vasút áldozatokat fog követelni
+Varjas városától? Ez igen tiszteletreméltó álláspont, de
+félreértésen alapul…</p>
+<p>(A fekete elefánt fia minden érthető ok nélkül pipacsvörös lett
+és közbe akart szólani, a báró azonban, aki egyébként is kissé
+félvállról bánt a mérnökkel, egyetlen pillantásával
+elnémította.)</p>
+<p>Tehát: a vasút semmit sem kér, éppen csak néhány ingyentelket…
+Ezekért cserében azonban óriás előnyöket nyújt. A paraszt pénzhez
+fog jutni, a Topolyvidék föl fog lendülni – és a többi.</p>
+<p>Az összes Ábelek nagy ijedelmére Etelka néni hirtelen lecsapta a
+kézimunkáját és szembe fordult a báróval, hogy tudományos vitába
+bocsátkozzék vele. Előbb azonban egy szúrós anakonda-pillantást
+vetett az urára, hogy ajkára fagyassza alattomos gúnymosolyát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>– Arról azonban nem tetszik beszélni, hogy a baromfi mennyivel
+lesz drágább?</p>
+<p>Pankotay arcán egy izom sem rándult meg.</p>
+<p>– Jogos ellenvetés, – mondta, – és hálás vagyok a nagyságos
+asszonynak, hogy fölhozta. A baromfi igenis drágább lesz, de bátor
+vagyok rá emlékeztetni, hogy a tea, a cukor, a kávé és száz más
+cikk, melyet nem állítanak elő helyben, olcsóbb lesz és így
+egészben véve a varjasi gazdasszonyok háztartási mérlege
+kedvezőbben fog alakulni.</p>
+<p>Második ellenvetés: A parasztok azt beszélik, hogy a vasút el
+fogja gázolni a teheneiket.</p>
+<p>Válasz: A parasztok ne beszéljenek annyit, akkor nem fog
+elbitangolni a jószág. Biztosra vehető egyébként, hogy Varjast, ha
+jó összeköttetése lesz, el fogják árasztani a fővárosi nyaralók és
+ennek is a paraszt fogja hasznát látni…</p>
+<p>Mariskának egyszerre valami kellemetlen gyanuja támadt. Nem
+cinizmus a rendületlen nyugalom, mellyel a báró a maga
+kortesfrázisait elmondja? Nagyon kevésre becsülheti őket ez a
+nagyúr!</p>
+<p>A fővárosi nyaralókat különben kár volt mozgósítani, mert azokat
+Etelka néni már előre is úgy gyülölte, mint Chingachoog, a nagy
+delaware-főnök, a fehérbőrüeket. Rögtön egy mérgezett hegyü nyilat
+is vett ki a puzdrájából.</p>
+<p>– A pestiek majd idehurcolják a bacillust! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p>
+<p>A báró lojális arccal erősködött, hogy az sem volna nagy baj,
+mivel a vasúttal együtt terjedni fog a modern higiéna is. Aztán az
+ismert háziáldások stílusában elmondta, hogy a vasút a haladás, a
+haladás a gazdagság, a gazdagság a tisztaság, a tisztaság pedig az
+egészség.</p>
+<p>Most már Pál úrnak kellett volna nyilatkoznia, de ő inkább
+hallgatott. Mit is mondhatott volna? Hogy a vasút tönkre fogja
+tenni a kelme- és vászonüzletét? Ez reakcionárius álláspont volna.
+A fölvilágosodott báró nem is erőltette Ábel Pált, hanem olybá
+vette, hogy az egyetért vele.</p>
+<p>– A Topoly-völgye ma még sötétségben ül, – mondta végül
+erőltetett lendülettel Pankotay, – de az első gyorsvonat lesz a
+villám, melynek gyémánt pengéje ketté fogja szelni a
+sötétséget.</p>
+<p>Mariska hirtelen fölemelte a fejét.</p>
+<p>– Nietzsche! – suttogta az örömtől elpirosodva.</p>
+<p>A báró egyszerre megfeledkezett a vasútjáról.</p>
+<p>– Ismeri? – kérdezte.</p>
+<p>– Oh, csak részben… Zarathustrát még nem olvastam…</p>
+<p>Mosolyogva néztek egymás szemébe. Úgy rémlett nekik, mintha
+egymásra ismernének, mint egy titkos társaság tagjai. És mind a
+ketten csodálkoztak ezen a váratlan találkozáson.</p>
+<p>A báró aztán az órát nézte és ijedten fölkelt. Mikor
+<span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span> elbúcsúzott Pál úrtól, sokáig fogva
+tartotta a kezét és könnyedén mondta:</p>
+<p>– A városi közgyülés holnap reggel foglalkozik majd az ingyen
+telkek dolgával… Kétségtelen, hogy nagy többséggel meg fogja
+szavazni… Ünnepélyes, mondhatnám történelmi pillanat lesz… Súlyt
+vetünk rá, hogy a haladás minden barátja mellénk sorakozzék és
+éppen azért kérem, hogy ön, mint a város első polgára, pártolja az
+indítványt…</p>
+<p>Pál úr később nem tudott vele tisztába jönni, hogy tett-e
+ígéretet a bárónak, vagy sem, de arra emlékezett, hogy Pankotay
+hálálkodva szorongatta a kezét. Most már nem léphetett többé
+vissza, bár jól érezte, hogy a báró selyemhurkot vetett a nyakába.
+<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>III.</h2>
+</div>
+<p>A városi közgyülés kezdetén mindenki azt hitte, hogy nagy harc
+és háború lesz. A terem (valamikor a Grassalkovichok táncterme)
+kecses és cerimóniás plafondfestményei alatt szögletes fejü,
+pipaszagu civisek ültek. Az indítvány mellett elsőnek az öreg
+fekete elefánt szólalt föl, becsületes nevén Toll Mihály.
+Vadkanfejü, tömzsi kis öreg volt; olyan kurta nyaka volt, hogy nem
+viselhetett inggallért, a sötétvörös arcán pedig lila márvány-erek
+tarkáltak. Rendesen rekedtes basszus hangon beszélt, a közgyülésen
+azonban mindig rikácsoló fejhangon szónokolt. A beszédjét bizonyára
+a Jenő fia csinálta meg, mert szó volt benne kulturvivmányokról,
+művelt nyugatról és gazdasági átalakulásról. A haladás bajnokai,
+főleg a hentesek, pálinkások és pékek, akik sok hasznot vártak a
+vasútépítő kubikusoktól, nagy éljenzéssel fogadták szavait. A város
+főkapitánya, aki arról volt nevezetes, hogy humoros rigmusokat
+<span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span> tudott rögtönözni, odahajolt a szomszédja
+füléhez:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Ha Ábel koma
+megvesz,<br /></span> <span class="i0">A vasút azért
+meglesz!<br /></span></div>
+</div>
+<p>A talyigás-párt titkos hívei most mind az Ábelek sarka felé
+fordultak. Abban reménykedtek, hogy ezek a hatalmas emberek valami
+államcsinyfélével az utolsó pillanatban még fölborítják a vasutat.
+Nagy meglepetésükre azonban Ábel Pál a maga részéről is hozzájárult
+az indítványhoz. Azt mondta, hogy a polgári osztály megtagadná
+legszentebb hagyományait, ha ellene szegülne a haladás elvének… A
+fekete elefánt, akit nagyon meglepett Ábel nyilatkozata, érezte,
+hogy most valami rendkivüli dolgot kell tennie. Odasietett tehát a
+fehér pávához és kezet fogott vele. A dráma váratlan fordulata,
+hogy a gyülölködő Montecchi és Capulet kezet fognak a közös unoka
+bölcsője fölött, elragadta és föllelkesítette az embereket.
+Mindenki fölkelt a helyéről és éljenzett. Most már nem volt a
+vasútnak ellensége a teremben. Se nyilt, se titkos ellensége. Aki
+talyigás-szimpátiákat ápolt magában, nemes fölhevülésében letette
+azokat, mint egykor az első rend letette privilégiumait a nemzet
+oltárára. Ez a dolog tehát rendben volt.</p>
+<p>Viola néninek azonban még aznap este nagy keserűséget okozott a
+vasút. Veron ugyanis azt a hírt hozta a mosókonyhából, hogy Ábel
+Pál úr azért hagyta cserben a talyigásokat, mert Pankotay báró
+megfizette. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span> Összeget is mondott, a mosóné szerint
+ezer pengő forintot kapott árulásáért. A vallatás és szembesítés
+során, melyet Viola néni a mosókonyhában rendezett, kitünt, hogy a
+mosóné Etelka nénitől szerezte adatait. Viola néni ekkor tüstént
+otthagyott papot, csapot és nagymosást, magára kapta feketegyöngyös
+mantillját és bosszút lihegve a felsővárosba repült. Etelka néni
+meglepő hidegvérrel fogadta sógornőjének haragos szózuhatagját.</p>
+<p>– Hogy Pál ezer forintot kapott volna a bárótól, azt én nem
+mondtam, édesem. Én annyit mondtam csak, hogy a báró ma reggel egy
+négyszögletü kis csomagot küldött hozzátok. Hogy pénz volt-e benne,
+vagy más valami, ezer forint vagy kevesebb, azt én nem tudhatom,
+édesem, mert nem kötötték az orromra. A csomagot azonban véletlenül
+láttam, mikor a báró ispánja átadta Mariskának. Ha többet akarsz
+tudni, édesem, akkor kérdezd meg Mariskát vagy Pált, neked talán
+megmondják, hogy mi volt a csomagban…</p>
+<p>Viola néni meghökkent. Mi lehetett abban a csomagban? Neki nem
+szóltak róla. Etelka gúnyos pillantásaitól kisérve útra kelt megint
+és az izgalomtól szepegve, repült végig a Kossuth-utcán.</p>
+<p>Mariskát otthon találta. Egy bőrkötésü könyvben olvasgatott
+éppen.</p>
+<p>– Te, mi volt abban a csomagban, amit a báró küldött?
+<span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
+"Page_37">-37-</a></span></p>
+<p>– Ez ni. Zarathustra.</p>
+<p>Etelka néni még az este levelet kapott Viola nénitől. A
+sógornője röviden „szíves tudomására“ adta, hogy Pankotay báró
+csomagjában könyv volt, Zarathustra és nem pénz. A dolog ezzel még
+nem volt elintézve, mert Ábel Miklósné véres sértést látott a
+levélírás tényében. Az ő fölfogása szerint Viola azért írt neki,
+mivel nem érdemesíti arra, hogy szóba álljon vele. Ez tehát ujabb
+támadása volt az Ábel-féle gőgnek, mellyel Etelka néni időközönkint
+fegyverszünetben élt, de mellyel sohasem tudott végleg megbékülni.
+Persze, hogy rögtön nekiült viszonválaszt írni. A megvesztegetési
+históriáról és Zarathustráról most már egyáltalában nem volt szó,
+ahelyett a néni hat sűrűn teleirott kancellária-íven fölsorolta
+mindazokat a sérelmeket, melyek őt zsenge menyasszonykora óta
+Ábelék részéről érték. Az emlékirat végén ama reményének adott
+kifejezést, hogy a földi életben nem fognak egymással többet
+találkozni.</p>
+<p>Ha a dolgok már annyira jutottak a két sógornő között, akkor
+régi gyakorlat szerint Mariskának kellett közbelépnie. A leány
+lényében volt valami könnyed merészség, mely zavarba ejtette és
+lefegyverezte Etelkát.</p>
+<p>Mariska másnap reggel a háza udvarán találta nagynénjét.
+Virágkarókat festett és e célból fölhúzta Miklós bácsinak egy pár
+ócska keztyűjét. A kis udvara <span class="pagenum"><a name=
+"Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> teli volt ültetve
+georginákkal, minden virágbokor egy fehér karóhoz volt kötve és
+minden karó tetején egy-egy színes nagy üveggömb pompázott.</p>
+<p>A néni szertartásosan és hidegen a lakásába kalauzolta
+látogatóját. A szobái igen nagyok, de oly alacsonyak voltak, hogy a
+magasra nőtt Mariska fölemelt kezével elérhette a menyezetet.
+Etelka télen-nyáron vászonhuzatok alatt tartotta bútorait, a
+függölámpákat, aranykereteket, sőt az ezüst gyertyatartókat is zöld
+tüllel vonta be. Ő egyáltalában úgy óvta és kímélte a holmiját,
+mintha azt csak megőrzés végett bízták volna rá és mintha
+legközelebb már mindennel be kellene megint számolnia az igazi
+gazdának. Ha magában volt az urával, éppen csak alvásra használta a
+lakást, különben mindig a kis üveges folyosón tartózkodtak, melyet
+fórháznak neveztek és mely ebédlő, nappali és dolgozószoba gyanánt
+szolgált.</p>
+<p>– Ugyan, Etelka néni, mit izéltek már megint? – kezdte Mariska.
+– Hiszen csak ismered Viola nénit, ő nem is gondolta úgy a
+dolgot!</p>
+<p>Etelka ekkor szinte szóról-szóra elmondta ugyanazt, amit megírt
+tegnapi levelében. Ilyenkor nem volt szabad vitába bocsátkozni
+vele. Csak hadd könnyítsen a lelkén. Mariska azalatt keresett
+valamit a lakásban, amit megdicsérhetne. Ez is régi fogása volt. A
+szalon teli volt kézimunkákkal. Ezek a himzések, melyeket a néni
+gobelineknek nevezett, a „Deutsches Frauenheim“ <span class=
+"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> címü
+stuttgarti lap mintái után készültek és egy egész emberöltőn át
+foglalkoztatták Etelkát.</p>
+<p>– Jé, – csodálkozott Mariska, – ennek a leánynak olyan haja van,
+mintha igazi volna! Hogy tudtad ezt így megcsinálni, Etelka
+néni?</p>
+<p>A szóban forgó leány egy vén hárfás társaságában a himzett nagy
+kályhaellenzőt ékesítette. Mignon és Lothario. A néni ravaszul
+mosolygott.</p>
+<p>– A haja igazi is. Az én hajamból való. Fiatal koromban ilyen
+fekete hajam volt.</p>
+<p>– Milyen ezermester vagy te, Etelka néni!</p>
+<p>Ezt az eljárást natur-applikációnak nevezték. Etelka egyszer egy
+kakast is himzett, a tolla igazi kakastoll volt, a taraja piros
+posztó, a szeme fekete gyöngy, csak a csőre és a lába volt
+keresztöltésekkel hímezve.</p>
+<p>A látogatás vége az lett, hogy a megszelidült néni jövő
+szombatra megint a fehér páváékhoz igérkezett.</p>
+<p>– Hanem csak a te kedvedért, Mariska!</p>
+<p>Mikor a leány már indulófélben volt, Etelka egy percre bement a
+hálószobába. Mariska tudta, hogy mit jelent ez. A néni most a
+subládában keres valami kis ajándékot a számára. A subládában
+őrizte az Éber-család apró emlékeit, melyeknek az volt a sorsuk,
+hogy ilyenféle családi összeveszések után egyenkint mind a Mariska
+üvegszekrényébe vándoroljanak. Egyszer egy kis burnótos szelencét,
+máskor egy empirlegyezőt, <span class="pagenum"><a name="Page_40"
+id="Page_40">-40-</a></span> megint máskor egy elefántcsontra
+festett miniatürt, vagy egy altwien csészét ajándékozott neki.
+Ezúttal egy ezüst gyertyakoppantót adott Mariskának. Aztán, a saját
+nagylelküségétől ellágyulva, megölelte a leányt és sírva
+mondta:</p>
+<p>– Lelkem, én olyan egyedül vagyok ezen a világon!</p>
+<p>Igen, ez volt az ő nagy baja. A tüskés, szögletes modorával
+mindenkit elriasztott magától, pedig senki sem szomjazta annyira az
+emberek rokonszenvét, mint ő. Bár ura volt, ő tulajdonképpen
+aggszűzként élt. Az ő ellentétje volt Viola néni. A könnyen
+alkalmazkodó vénkisasszony született családanya volt.</p>
+<p>Mariska hazamenet összetalálkozott Miklós bácsival. A fehérpapok
+temploma előtt állott és hosszan elmélázva tekintett egy ringó
+járásu cselédleány után. A fogatlan vén oroszlán az ilyenféle
+visszanézéseivel tartotta fönn rossz hírét, melynek egyébként már
+évtizedek óta semmiféle komolyabb alapja nem volt.</p>
+<p>– Te talán a templomból jössz, Miklós bácsi? – támadt rá nevetve
+a leány.</p>
+<p>– Tudod, hogy szabadgondolkozó vagyok, – válaszolt fanyar arccal
+az öreg. – A menyországot már lefoglalta előttem kedves nagynénéd ő
+nagysága.</p>
+<p>Őt a felesége vallási buzgalma tette hitetlenné. A politikai
+meggyőződése is más volt, mint az asszonyé; emberben, ételben,
+könyvben is csak azt vette be, ami <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> nem kellett Etelka néninek.
+Mariska ezúttal – talán az ezüstkoppantóra való tekintettel – úgy
+érezte, hogy meg kell védenie nagynénjét.</p>
+<p>– Hidd el, Miklós bácsi, a néni alapjában véve nagyon jó
+asszony. Most is két szavamba került csak, hogy kibékítsem
+Violával.</p>
+<p>– Neked jó asszony, – válaszolt az öreg, – mert előtted
+szégyenli magát. Te vagy Varjason az egyetlen emberi lény, aki
+imponál neki.</p>
+<p>– Ugyan, Miklós bácsi! Mivel imponálnék neki?</p>
+<p>– Azzal, amivel mindannyiunknak: az előkelőségeddel. Tudod, mi
+az előkelőség? Erő és szabadság. Ezt senki sem méltányolja annyira,
+mint a lelki rabok és nyomorékok felekezete, amelybe mi is
+tartozunk, én meg a kedves nagynénéd ő nagysága.</p>
+<p>Mariska azzal gyanusította a nagybátyját, hogy csúfolódik vele,
+bár tudta, hogy az öreg úr éppen őt nagyon komolyan szokta
+venni.</p>
+<p>– És miért volnék erősebb s szabadabb, mint más?</p>
+<p>– Mert szép vagy, fiam.</p>
+<p>Mariska elpirult.</p>
+<p>– Ez izlés dolga és mindenesetre örülök, hogy tetszem neked. De
+érdem az, ha valakinek nem rücskös az arca és egyenes az orra?</p>
+<p>– Nem érdem, de érték. Ha valaki genienek vagy milliomosnak
+születik, az nem érdem, de érték.</p>
+<p>A leány zavart mosollyal nézett a nagybátyja <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> szemébe.
+Szeretett volna erről többet is hallani, de szégyelte a
+kiváncsiságát. Hirtelen elbúcsúzott.</p>
+<p>– Jó étvágyat, Miklós bácsi!</p>
+<p>Tudta, hogy az öreg nem fogja elkisérni. Kissé nehezen járt és
+ezt szégyelte, különösen fiatal nők előtt. Miklós ott maradt a
+sarkon és a botjára támaszkodva, félrecsapott köcsögkalapja alól
+hosszan nézett a húga karcsu alakja után.</p>
+<p>Mariska azokban a napokban alig tudta megvárni a vacsora végét,
+hogy aztán a hálószobájába zárkózzék, ahol már várta valaki:
+Zarathustra. Élt akkoriban az országban néhány tucat fölényesen és
+hallgatagon mosolygó ember, aki meg volt róla győződve, hogy oly
+titok birtokába jutott, mely erőt ad neki az élet fölött és föléje
+emeli a tömegnek. Ők voltak Nietzsche első hívei. Pankotay báró
+(nem bizonyos, hogy szándékosan-e, vagy szórakozottságból)
+Zarathustra könyvének oly példányát küldte Mariskának, melyet
+széljegyzetekkel írt teli. És így a leány, mialatt újabb Mária
+Magdolnaként az élet prófétájának lábai előtt ült, állandóan a báró
+férfias hangját hallotta. Ha nem is értette meg mindig, amit
+mondott, annyit tüstént megértett, hogy ez az ő prófétája. A
+tömeget ő mindig lenézte, de hogy mi jogosítja föl erre, azt most
+tanúlta csak meg. Van az életnek egy kiváltságos arisztokráciája,
+mely fölötte áll mindennek és mindenkinek. Ennyi az egész. Ebbe a
+kasztba tartozik a báró és ő maga is. Az akaraterejük <span class=
+"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> jogán.
+Most egyszerre szépnek kezdte találni a magányt is, amelyben élt és
+melyet nem egyszer már, titokban persze, szomorúnak talált.
+Édesapja gyöngéden önző ember volt és eddigelé nem igen gondolt még
+arra, hogy férjhez adja a leányát. Egypár kérő, néhány eladósodott
+katonatiszt és kezdő ügyvéd, magától jelentkezett, Mariska azonban
+kevés gondolkodás után kikosarazta őket. Most utólag megörült neki,
+hogy nem „pazarolta el magát“. Zarathustra befolyásának volt
+köszönhető az is, hogy Mariska figyelme Pankotay báró személye felé
+fordult. Ő tulajdonképpen semmit sem tudott a családi viszonyairól.
+Szerencsére ott volt Viola néni, aki három napi járóföldnyire
+töviről-hegyire ismerte minden valamire való ember
+élettörténetét.</p>
+<p>– A báró? Az hat esztendő óta házas ember. A felesége született
+Apaffy grófnő, erdélyi mágnásleány, nagyon szép, de nincs semmije.
+A házasságuk boldogtalan, mert Pankotayné beteg, kedélybeteg, őrült
+és négy esztendő óta állandóan felügyelet alatt kell tartani. A
+báró azért nem is fogad vendégeket, maga sem jár társaságba, ami
+igen szép tőle. Hogy miért nem válik el? Viola néni szerint erről
+szó sem lehetett, mivel a Pankotayak, ha fölvilágosodott urak
+voltak is, alapjában mégis sokat tartottak katolikus voltukra.</p>
+<p>A hír, hogy a báró házas ember, igen meglepte Mariskát. Miért,
+miért nem, most egyszerre gyanúsnak találta Nietzschét is. Próféta
+ez? Talán csak költő <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> és rapszódiákat ír az élet témájáról. A
+mestersége talán nem is különbözik nagyon a régi mesemondóéktól,
+akik kegyetlen nagy királyokról és véres harcokról fecsegtek az
+otthon ülő embereknek. A rongyos kabátosok és éhezők mindig
+szerettek bíborköntösben járó, arany tálakról lakmározó nagyurakról
+hallani. És Mariska nem is olvasta tovább Zarathustrát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>IV.</h2>
+</div>
+<p>Abban az időben gyakran sétálgatott a mindig ráérő Péter bácsi
+társaságában az Apátvár felé. Az Apátvár valamikor a topolysági
+harcias fehérpapok erős fészke volt. Ma már csak egy folyondárral
+befuttatott kerek torony és egy szépen faragott kőkapu maradt meg
+belőle.</p>
+<p>A rom mögött javában folyt már a vasútépítés. Egy sereg kubikos
+érkezett valahonnan a Tisza vidékéről, azok kalyibatábort vertek a
+nagy jegenyefák alatt és ásóval a kezükben dühösen nekiestek az
+anyaföldnek. Színmagyar emberek voltak egytől-egyig, a varjasiak
+mégis oly idegeneknek találták őket, mintha valami távoli bolygóról
+szállottak volna ide. Sötét és kemény legények voltak.
+Félmeztelenre vetkőzve, mint a kinai kulik, lepték el a
+földhányásokat; sovány, barna tagjaik ragyogtak a napfényben, amint
+rettenetes erővel forgatták az ásót és érthetetlen szívóssággal
+görgették <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span> talyigájukat. Ezek a napszámosok főuri
+módon gőgösek voltak. Senkit sem süvegeltek meg; Péter urat, midőn
+leereszkedő kortes-mosollyal az arcán, szóba akart állani
+egyik-másikkal, válaszra sem méltatták; Sturz Bandit pedig, a város
+humoros rendőrkapitányát, aki éreztetni akarta velük hivatalos
+tekintélyét, kinevették, mint valami futóbolondot. Sturz Bandi meg
+is állapította róluk, hogy haszontalan szociálisták, beléjük kötni
+azonban nem mert, mivel összetartottak, mint télen a farkascsorda.
+Mariska, valahányszor a munkások között járt, mindig valami
+kellemes kis rettegést érzett, mint a kezdő állatszelidítőnő a
+fenevadak között. Ezeknek szemmel láthatólag csak egy ember
+imponált: Toll Jenő, a fekete elefánt fia. Őt sem a főmérnök volta
+miatt becsülték, hanem azért, mivel esti szalonnázás közben azzal
+szokott mulatni, hogy birokra hívta és földre lapította a
+legerősebb legényeket közülök, a mesterségéhez pedig úgy értett,
+mint senki más. A munka és az erő arisztokráciája a munkás és erős
+embert tisztelte benne.</p>
+<p>Mariska egy napon észrevette, hogy csákányos emberek dolgoznak
+az Apátvár romjain.</p>
+<p>– Csak nem bontják le a régi várat? – kérdezte a fekete elefánt
+fiától, akivel újabban némileg megbarátkozott.</p>
+<p>– Lebontják bizony. Odaépítik a vasuti raktárakat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>Mariska egészen elszomorodott.</p>
+<p>– Nem lehetne a raktárakat máshová építeni?</p>
+<p>– Lehetne, ha éppen akarnók. A vasútnak akkor kerülnie kellene
+egyet. De én azt tartom, hogy nem érdemes kimélni a multat, ha
+útjában áll a jövendőnek.</p>
+<p>A főmérnök keményvágásu száján a technikus cézári mosolya jelent
+meg.</p>
+<p>Egypár nap múlva levágták a nagy jegenyefákat is. A faóriások
+tetemei úgy feküdtek a réten, mint egy titáni harc áldozatai. A
+tájék képe megváltozott, akár a szobáé, melyben leszedték az
+ablakfüggönyöket. A varjasiaknak azonban kevés kivétellel tetszett
+az ujítás, az ócska vár és a régi fák pusztulásával a város valami
+modernül józan vonást nyert.</p>
+<p>Akkoriban tartották meg a szokásos nyári bált a jegesveremnél. A
+régi jó időkben nagyon híresek voltak a varjasi majálisok. A
+rendezés akkor még kizárólag a gavallér vászon- és kelme-ifjak
+kezében volt és azok szigorúan ügyeltek is, hogy az előkelő
+családok „maguk közt“ mulassanak. Ma is emlegetik még és nem egy
+sokgyermekü családanyának fölragyog ilyenkor a szeme, – hogy a régi
+bálokra csapatosan érkeztek az idegen katonatisztek és megyei urak,
+akiket idevonzottak a szép és gazdag polgárleányok. Ujabban azonban
+leromlottak a majálisok is, mint annyi más dolog a világon és a
+gőgös kereskedő ifjak állítása szerint a sülyedés oka abban
+keresendő, hogy most <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span> már a mesterembereket is meghívják. A
+varjasi demokrácia társadalmi térfoglalása egy tragikus eseménnyel
+volt összefüggésben. Élt a városban egy ifju kalaposmester, az a
+fejébe vette, hogy el fog menni az urak majálisára. A
+rendező-bizottság azonban ridegen elutasította, elvi határozatot
+hozván, hogy aki maga gyártja a portékáját, az nem való kereskedők
+társaságába, még ha boltja is van a főutcán, mint volt a szóban
+forgó kalaposnak. A boldogtalan emiatt figurává lett a városban és
+mivel nem volt benne elég erkölcsi erő, megúnta megbélyegzett
+életét és fölakasztotta magát. Ebből szenvedélyes osztályharc
+kerekedett, mely végül is a mesteremberek győzelmével végződött.
+Nem lehetett elnémítani az eszmét, melynek már mártirja is volt és
+a legközelebbi nyári bált már mint a kereskedők és iparosok közös
+majálisát rendezték. A mesteremberek nagyszerüen mulattak ezentúl a
+jegesveremnél, a kereskedők azonban oly tartózkodóan viselkedtek,
+mint nagyuri nézők a népmulatságon. A hölgyeik meg, ha táncra is
+mentek egy-egy ambicionált iparossal, mosolygó leereszkedéssel
+tüntettek, akár a grófnők az aratóünnepen.</p>
+<p>Mint minden esztendőben, úgy az idén is Ábel Pál úr volt a
+majális védnöke. A család abban állapodott meg, hogy rögtön ebéd
+után ki fog hajtatni a jegesveremhez. A nagy batár, a két kövér
+mindeneslóval, régóta ott várakozott már a kapu alatt, a vékony
+<span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span> kis Béni gyerek pedig, akit egy túlbő
+dolmány és egy pár kötött keztyü segítségével ad hoc-parádékocsissá
+avattak, alig győzte már ostorával elriasztani a bögölyöket. Nem
+lehetett azonban indulni, mivel Mariska új ruhája még nem jött meg.
+Tusóczki kisasszony megint egyszer gyalázatosan felültette őket. A
+ruhának már tegnap reggel itt kellett volna lennie, aztán estig
+halasztást kért a varrónő, majd megesküdött szülei emlékére, hogy
+ma korán reggel elküldi. Ma már hat staféta is járt nála. „Tíz perc
+mulva meglesz!“ – „Már kész is, csak ezt a csipkét varrjuk még
+reá!“ – „Már viszi a leány!“ Azonban délután öt óra is elmult már
+és Mariska még mindig füzőben, meztelen karokkal, kalappal a
+hullámosra sütött haján, ült a szobájában és reménytelenül nézte az
+órát. A három Ábel úr azalatt komoran és szótlanul szivarozgatott
+az ebédlőben, Viola és Etelka néni pedig, mind a ketten suhogó
+fekete selyemruhában, fölváltották egymást az ablak mellett, mint
+az időjelző figurák. Viola néni megfogadta magában, hogy soha sem
+dolgoztat többet Tusóczki kisasszonynál, ha száz esztendeig él is,
+Etelka néni azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem titkos és
+bősz fogadalmat tőn, hogy holnaptól kezdve sorra járja a város
+uriasszonyait, bojkottot szervez a varrónő ellen, kiüldözi a
+városból, szóval majd megmutatja neki. Végül Manliusz úr, akire
+komoly baj esetén mindig számíthatott a család, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> arra
+vállalkozott, hogy maga megy el a varrónőhöz. A Jupiter-fejü és
+mennydörgő hangu törpe megjelenése oly megdöbbenést okozott a
+varróiskolában, hogy a ruha egyszerre magától kész lett. Tíz perc
+mulva már diadalmasan haza is jött Manliusz, előtte, hogy szemmel
+tarthassa, egy kurtaszoknyás, megszeppent kis varróleány (aki
+azonban másfél fejjel magasabb volt a könyvelőnél) vitte nagy
+ünnepélyesen a fehér lepedőbe takart ruhát. A főutcai
+szomszédasszonyok megkönnyebbülten integettek egymásnak az
+ablakokból: Kész a fehér páva ruhája!</p>
+<p>Most már kocsiba szállhattak volna, de ekkor meg nyugtalankodni
+kezdtek a kövér lovak, úgy, hogy Béni alig tudta őket lefogni és
+rettenetes süvöltés és röfögés közepett elővágtatott a kavargó
+porfelhőből az első automobil, melyet a világ teremtése óta Varjas
+városában láttak. Ezt a kulturtörténelmi eseményt fülsiketítő
+lármával ünnepelték meg az utcai gyerekek és a kutyák. A gépkocsin
+Pankotay báró ült, kockás köpönyegben, únott arccal és fülig
+porosan. Ő tulajdonképpen azért jött, hogy túlessen a formaszerinti
+viziten, melyre éjjeli látogatása alkalmával kötelezte magát. Midőn
+indulófélben találta Ábelékat, semmiképpen sem akart leszállani
+kocsijáról. Eljöhet ő máskor is. De aztán fölfedezte Mariskát a két
+néni mögött. Alma Tadema egy pompás, kecses és ünnepélyes
+leányalakjára gondolt, az arca egyszerre földerült <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> és ekkor
+tíz esztendővel fiatalabbnak látszott. Mosolyogva mondta, hogy ő is
+kirándul velük a jegesveremhez, el is viszi automobilján az egész
+társaságot, mivel úgy sem férnének el egyszerre a családi bárkán.
+Arról azonban szó sem lehetett, hogy a két néni föl merjen ülni a
+gépkocsira, a minden könnyelműségre kész Miklós bácsit pedig Etelka
+néni egy villámló tekintete riasztotta vissza. Igy csak Mariska,
+Pál úr és a képviselő kapaszkodtak föl. Pál úr a következő
+pillanatban már meg is bánta a dolgot. Nem a testi épségét
+féltette, hanem a tekintélyét. Mit szólnak majd az emberek, ha
+efféle garabonciás szekéren látják iramodni Varjas első
+virilistáját? A báró, az más. Egy mágnás sok mindent megengedhet
+magának, ami nem illik komoly polgáremberhez.</p>
+<p>A jegesverem, ahol a majálist tartották, tulajdonképpen a
+Grassalkovichok hajdani gyümölcsöskertje volt. Újabb nevét a nagy
+jégveremtől vette, melyet a város ott ásatott. A régi kerti házat,
+egy nyolcszegletü kis pavillont, ma korcsmáros bírta bérben.</p>
+<p>Az egész közönség összeszaladt, hogy megcsodálja az automobilt.
+A táncot is abbahagyták, mert a kiváncsi cigányok leugráltak a
+dobogóról. A rendező-bizottság különben méltó dísszel fogadta a
+védnök családját. Mariskának szép virágbokrétát adtak a kereskedő
+ifjak, az önkéntes tűzoltók trombitáltak, az iparos dalárda pedig,
+miután fölocsudott első meglepetéséből, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> elénekelte
+Zimay dalár-indulóját. A parádé részben a képviselőnek is szólt,
+aki a legtöbb varjasi egyesület díszelnöke volt. Péter úr kezet is
+fogott a tűzoltóparancsnokkal és szóba hozta az új fecskendőt,
+utána megszólította az izgatottan hajlongó karmestert és
+megdicsérte az énekesek buzgalmát. A képviselő hazafias szép alakja
+és méltóságos viselkedése annyira föllelkesítette az embereket,
+hogy éljenezve vették körül. Mariska meghatott büszkeséggel
+szemlélte nagybátyját, de aztán egyszerre úgy megijedt, mintha
+hideg zuhanyt eresztettek volna a nyakába. Egy száraz hang azt
+mondta mellette:</p>
+<p>– Még elhitetik az öreggel, hogy ő is valaki!</p>
+<p>A merénylő a fekete elefánt fia volt. A mérnök most vette csak
+észre Mariskát és arca eltorzult zavarában, amint kalapja után
+nyúlt. A leány azonban hátat fordított neki és egy megsértett
+főhercegnő kecses gőgjével ellebegett, miközben arcához emelte
+bokrétáját.</p>
+<p>– Ilyen ember nem sérthet meg minket! – vigasztalta magát.</p>
+<p>Az előkelőségek a lombsátor hosszu asztala körül ültek. Prégly
+Lajos, a város érdemes polgármestere, leültette a képviselőt és a
+vasutépítésről kezdett neki beszélni. Derék, művelt és eszes
+uriember volt, csak egy gyöngéjét ismerték: sokat beszélt. Egy-egy
+szó, ami megütötte a fülét, úgy hatott rá, mint Mózes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> vesszeje a
+sziklára, szünni nem akaró, zuhogó áradatot csalván ki belőle.
+Állandó alakja volt a varjasi főutcának, akár a Szent
+Nepomuk-szobor, órákon át ott állott a sarkon, egy-egy megszeppent
+halandóval a karmai között, akit a szavak özönével megfürösztött,
+eláztatott és elkábított. Legkedvesebb embere a képviselő volt,
+mert senki sem tudott úgy hallgatni, mint az. A polgármester
+különben igen gyorsan szokott beszélni és megvolt az a csodálatos
+adománya, hogy a levegőt beszíva, visszafelé is tudott beszélni,
+ami kissé furcsán hangzott, de megvolt az az előnye, hogy
+lélegzetvétel kedvéért sohasem kellett szünetet tartania.</p>
+<p>Természetesen Sturz Bandi, a rendőrkapitány is ott volt. Róla
+sohasem tudta az ember, hogy józan-e, vagy italos. E pillanatban
+gyanussá tette az a körülmény, hogy rigmusokban beszélt. Az ő
+csapongó szelleme oly bőven sodorta magával a rímeket, mint patak a
+kavicsot és a varjasiak azt tartották róla, hogy „híres ember is
+lehetett volna belőle, ha kiművelte volna az eszét“. Most arra
+pazarolta Apolló adományát, hogy felköszöntötte a Szent
+László-patikust, tréfás formában szemére vetvén, hogy miért akar
+minden áron repülni, mikor a gólyamadár sem gyárt pilulát. A
+gyógyszerész ugyanis sokat foglalkozott a repülés problémájával,
+állítólag vászonszárnyakat is készített magának, melyeknek
+segítségével leereszkedett a szénaboglya tetejéről. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>
+<p>Pál urat azalatt egy dult arcu, vérben forgó szemü ember
+foglalta le magának. A polgári iskola igazgatója volt és mindenki
+sejthette, hogy mit suttog most Ábel fülébe. Ő körülbelül egy
+esztendő óta nem is tudott egyébről beszélni, csak a botrányos
+hajszáról, amely ellene folyt. Egyik tanára ugyanis följelentést
+tett ellene, hogy a magánlakását az iskola fájával fűtötte. Az
+igazgató megtudta, hogy az automobilos úr Pankotay báró és igen
+szerette volna a bárót Pál úr közvetítésével az ellene folyó hajsza
+részleteiről tájékoztatni. A báró megjelenése különben is annyira
+fölizgatta a honorációrokat, mint a kiszabadult papagály a
+baromfiudvar lakóit. A gyógyszerész minden áron a repülési technika
+fejlődéséről akart vele beszélni, az öreg fekete elefánt pedig, aki
+ugyancsak az asztalnál ült, fölemelkedett és az izgalomtól
+rikácsoló hangon poharát emelte a született főrendek és a polgárság
+egyetértésére, hangsúlyozván, hogy a polgárokat nem öröklött
+címerük, hanem a munka és a tiszta erkölcs teszi
+arisztokratákká.</p>
+<p>Ekkor hangosan közbeszólt a polgármesterné.</p>
+<p>– Toll uram, én nem tudom, hogy arisztokrata-e maga, de hogy
+maga a város legnagyobb naplopója és hogy ott van minden
+cselédbálon, az már bizonyos.</p>
+<p>Ezzel igazat is mondott, mert az öreg fekete elefánt az üzlet
+vezetését teljesen a feleségére bízta, maga a délelőttöt
+sörözgetve, a délutánt feketekávézgatva, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> az estét
+kártyázgatva töltötte, a Három rózsa cselédbáljait pedig mindig
+megtisztelte jelenlétével.</p>
+<p>A polgármesternétől senki sem vette rossz néven az ilyen
+szókimondást. Bár közel járt már az ötven esztendőhöz, máig
+megmaradt gügyögően naiv, leányosan pajzán és ártatlanul kacér
+babaasszonynak. Most különben a báró felé fordította csodálkozó
+nagy boci-szemét.</p>
+<p>– Félek magától, méltóságos úr! Hallottam ám, hogy nagyon
+veszedelmes ember… Én pedig egy vidéki butus kis asszony
+vagyok…</p>
+<p>Viola és Etelka időközben szintén megérkeztek a batáron. A
+Zarathustra-pletyka óta kissé meghidegültek egymás irányában, de
+most találtak oly közös alapot, amelyen békét, sőt szövetséget is
+köthettek. Ez az alap a polgármesterné kalapja volt, egy csipkés,
+virágos kis bakfis-kalap. Miután ezzel egy-kettőre végeztek és vért
+szagoltak, Etelka néni indítványára bíráló körútra indultak.
+Karonfogva andalogtak a ligetben, szelíd mosollyal fogadván a
+köszöntéseket és leszedvén felebarátjaikról a keresztvizet. Nem
+sokan voltak, akik jobban mulattak volna a majálison, mint ők
+ketten.</p>
+<p>Miklós bácsi arra használta a felesége távollétét, hogy
+elvezette Mariskát a tánchelyre. Ott volt mit nézni. Mokány
+mesterlegények forgatták a ragyogó szemü, kipirult arcu leányokat,
+egy-egy erélyes toppantással <span class="pagenum"><a name=
+"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> jelezvén a taktust. Midőn
+észrevették a fehér páva-kisasszonyt, a legények még önérzetesebben
+toppantottak, a leányok pedig feléje fordították gyöngéden ragyogó
+szemüket. A leányok ruhája divatos szabásu volt, fehér keztyüt is
+viseltek, kalapot azonban varjasi iparosleány nem mert volna a
+fejére tenni. Az elegáns vászon- és kelme-ifjak természetesen nem
+táncoltak, – majd talán később, ha kigyulladnak a lampionok – hanem
+blazirt csoportba verődve álltak a közepén. Annál többet táncolt
+azonban a fekete elefánt fia. Éppen most kért megint táncra egy
+gömbölyü csipőjü Dobó Katicát, még pedig úgy, hogy dévajul hátba
+ütötte. A fordulóknál néha a levegőbe lendítette táncosnőjét, amit
+elismerő kacagással fogadott a közönség. A mérnök láthatólag nagyon
+otthonos volt ebben a társaságban, szerették is a majszterek és
+amerre járt, széles ábrázatok köszöntötték.</p>
+<p>Mariskát megdöbbentette és szinte elszomorította ez a látvány.
+Egy mérnök, egy diplomás ember hogyan feledkezhetik meg magáról
+ennyire?</p>
+<p>– Menjünk innen, itt por van, – mondta.</p>
+<p>Akkor vette csak észre, hogy Pankotay báró is hozzájuk
+csatlakozott.</p>
+<p>A liget végében ősrégi eperfákkal szegélyezett, széles, gyöpös
+út vezetett fel a domb tetejére. A fák koronája már elnyomorodott a
+vénségtől, a törzsük pedig olyan volt, mint a földbe dugott
+buzogány. A <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span> Grassalkovichok idejében nyirott bokrok
+és homokkőszobrok is ékesítették a kertnek ezt a részét, a bokrok
+azonban régen elvadultak, a szobrokról meg csak néhány, a gyöpbe
+süppedt, rücskös törmelék maradt meg. A hosszu út végén, fenn, az
+alacsony domb hátán, kriptaszerü, nagy épület emelkedett, az volt a
+városi jegesverem.</p>
+<p>Ezen az úton sétáltak ők hárman. Tulajdonképpen Miklós bácsi
+biztatta fel őket a sétára, de az öreg úr most egyszerre fájlalni
+kezdte a lábát és megállott egy mohos kőpad előtt, mondván, hogy
+leül szivarozni, ha vissza méltóztatnak jönni, majd itt
+találják.</p>
+<p>Mariska megszeppenve nézett a bácsira. Kettesbe maradjon a
+báróval? Körülnézett segítségért, hogy nincs-e véletlenül kéznél az
+ő hűséges kotlója, Viola néni. De aztán egyszerre megkönnyebbült,
+mert eszébe jutott, hogy a báró házas ember, varjasi fogalmak
+szerint tehát nem számít és ekkor már szívesen sétált vele tovább a
+ruganyos gyöpön.</p>
+<p>– Ez szép út, – mondta minden meggyőződés nélkül Pankotay.</p>
+<p>– Szomoru, – szólt halkan Mariska.</p>
+<p>A báró feléje fordította arcát.</p>
+<p>– Szomorúnak találja?</p>
+<p>Mariska azonban már behúzta megint félénk csigaszarvacskáit és
+nem válaszolt, csak zavartan mosolygott. A báró így is megértette.
+<span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span></p>
+<p>– Igaza van, szomoru, mert eszébe juttatja az embernek, hogy
+valamikor sokkal szebb lehetett. Ez a kert elzüllött. Odajutott,
+ahová minden jut, amit tulajdonába vesz a tömeg. Járt
+Versaillesben?</p>
+<p>– Óh, dehogy! – tiltakozott Mariska a különös föltevés
+ellen.</p>
+<p>– Soha gyászosabb látvány, mint a királyi park. Az utakon,
+melyeken hercegnők uszálya söpört végig, zsíros papirdarabok
+hevernek, a lugasokban pedig facér kereskedősegédek ásítoznak…</p>
+<p>Ezt a gondolatot ugyan Mariska is gondolhatta volna, a facér
+kereskedősegédeken azonban nagyon megütközött az ő polgári
+érzékenysége. A báró folytatta:</p>
+<p>– A tömeg mindig csőcselék. Ezer elmés, értékes ember együtt
+csőcselék. Ezer főherceg is csőcselék.</p>
+<p>Mariska bólintott. A báró a főhercegekkel jóvá tette a
+kereskedősegédeket. Most már elérkeztek Nietzschehez.</p>
+<p>– Hjah igen, még egyszer köszönöm a könyvet, – mosolyogta a
+leány.</p>
+<p>Pankotay kedvetlenül vont vállat.</p>
+<p>– Zarathustrát? Őszintén szólva már megbántam, hogy
+ráerőszakoltam nagysádra. Én időközben már kiábrándultam
+Nietzscheből.</p>
+<p>– A báró úr is? – szólta el magát Mariska. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>– Tehát ön is?</p>
+<p>Mariska azonban megszeppenve behúzta megint szarvacskáit.
+Pankotay tovább beszélt.</p>
+<p>– Most olvastam csak el Nietzsche életrajzát. Tudja, hogy az
+élet evangéliumának prófétája professzor volt és az őrültek házában
+halt meg? Az Uebermensch diadalútja a magánzárkába vezetett! Most
+már biztos vagyok benne, hogy az ő éneke nem volt egyéb, mint
+menekülés a tulajdon félelme elől… Az ereje pedig? Vágyakozás az
+erő után, játék az erő fogalmával. Hiszen tudhattam volna, hogy a
+valóban erős emberek sohasem csináltak még elméletet önmagukból. A
+Napoleonok Paul és Virginie-t olvassák, a fegyvercsattogástól
+hangos énekek olvasói pedig nagyobbrészt szegény, békés
+szabólegények.</p>
+<p>A csalódása, mely még újkeletü volt, keserűvé tette. Hevesen
+folytatta:</p>
+<p>– Verebek vagyunk, a kamrába zárt verebek, ide-oda röpködünk,
+olykor jön valaki, aki azt mondja, hogy ismeri a kivezető utat,
+aztán nekimegy a fejével az ablaknak és ő is elhallgat.</p>
+<p>– Hát nincs kivezető út? – kérdezte Mariska hirtelen jött
+szomorúsággal.</p>
+<p>A báró vállat vont.</p>
+<p>– Egy szabad embertől kellene ezt kérdeznie.</p>
+<p>A leány összeszedte minden bátorságát.</p>
+<p>– Ön nem szabad? <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span></p>
+<p>– Azt hiszem a magamformáju ember egyáltalában nem lehet az.
+Tudja, mi vagyok én? A saját podgyászom hordárja, a tulajdon
+vagyonom ispánja. Utazom, számolgatok, dolgozom, mindezt csak
+azért, hogy a podgyászom még súlyosabb legyen. A legfurcsább a
+dologban az, hogy a podgyász nem is az enyém. Mert ha az enyém
+volna, akkor eldobhatnám magamtól. De erre képtelen volnék. Az úr a
+föld, a kastély, a ló; a báró annak alázatos szolgája. Olykor
+zsörtölődik a szolga, de a föld, a kastély és a ló tudja, hogy ezt
+nem érdemes komolyan venni.</p>
+<p>Mariska szinte ijedten nézett a báróra. A lázongó
+tiszteletlenség, mellyel a saját társadalmi állásáról beszélt,
+zavarba ejtette és sértette az ő öntudatlanul is erős
+arisztokratikus érzületét. Időközben fölértek a jégveremhez. A
+dombon túl volt a tó, melynek tükörsima vizét most aranypirosra
+festette az alkonyi fény. Mögöttük már árnyékba borult a liget. A
+fák között szelidfényü lampionok világítottak, a zene és a mulató
+emberek lármája kellemes és harmónikus zümmögésként szűrődött fel a
+dombra. Jó ideig némán állottak ott, aztán lassanként földerült
+Pankotay arca, figyelmesen, mintha most fedezte volna csak fel,
+szemlélte Mariskát, s tekintetében annyi tiszta és becsületes
+gyöngédség volt, hogy nem hozta zavarba a leányt.</p>
+<p>– Az a gyanum, – mondta, – hogy háládatlan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> vagyok az
+élettel szemben. Az is meglehet, hogy nem is tudok élni, csak
+beszélni tudok az életről.</p>
+<p>– Mi az élet? – kérdezte Mariska mosolyogva.</p>
+<p>– Maga és az ott ni…</p>
+<p>Kezével az alkonyi égre mutatott.</p>
+<p>– Jó lesz visszamenni, – vélekedett zavartan a leány.</p>
+<p>Összevágó, gyors léptekkel mentek le a gyöpös úton.</p>
+<p>A báró újból megszólalt.</p>
+<p>– Ott ül a padon a bácsi… Egypár perc mulva kezet fogunk
+egymással, én fölülök a kocsimra és elmegyek. Útközben pedig
+bosszankodni fogok.</p>
+<p>– Miért fog bosszankodni? – csodálkozott a leány.</p>
+<p>– Az a fájó érzésem lesz, hogy elmulasztottam valamit.
+Találkoztam valakivel, akit régóta kerestem, hogy elmondjak neki
+egy fontos dolgot, aztán Nietzschéről, magamról és hasonló
+semmiségekről beszéltem, az idő eljárt és én nem mondtam el azt,
+ami fontos és lényeges.</p>
+<p>Mariska egyszerre úgy megijedt, hogy hallotta tulajdon szívének
+dobogását. A báró pedig tovább fűzte ötletét, anélkül, hogy Mariska
+szemébe nézett volna.</p>
+<p>– Különös, hogy az ember sohasem mondja azt, amit akar. Én
+legalább nem. Pedig nem a becsületességemen <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> múlik. Úgy
+látszik azonban, hogy a nyelv nagyon kezdetleges szerszám. Én
+olyasmit szeretnék önnek mondani: Ismerlek, tudom, hogy ki vagy!
+Igy elmondva hülyeség, talán neveletlenség is. De amit gondolok, az
+nem az.</p>
+<p>Tovább nem jutottak, mert ott állottak már Miklós bácsi
+előtt.</p>
+<p>– Kellemes volt a séta?</p>
+<p>– Nagyon kellemes, az egész ünnep igen sikerült, – mondta kissé
+rácsoló hangon a báró.</p>
+<p>Aztán úgy tett, ahogyan előre megmondta: kezet fogott
+Mariskával, felült az automobiljára, szalutált a publikumnak és
+blazirt arccal eliramodott.</p>
+<p>– Kívánom, hogy táncolj! Még pedig válogatás nélkül! – sziszegte
+Pál úr a leánya fülébe.</p>
+<p>A családfő attól tartott, hogy megszólhatnák leányát a sétája
+miatt és a család tekintélye érdekében kívánatosnak tartotta volna,
+hogy Mariska tüntető szeretetreméltósággal tisztázza magát a
+mágnáskodás gyanuja alól. Amióta meggyújtották a lampiónokat, a
+kereskedő-kisasszonyok már mind táncoltak, persze nem annyira az
+élvezet kedveért, mint inkább reprezentativ kötelességből.</p>
+<p>Mariska első táncosa a fekete elefánt fia volt. Oly fesztelenül
+lépett eléje, mintha semmi sem történt volna közöttük. Kettőt se
+fordultak még, mikor a kifáradt cigány már abbahagyta a keringőt.
+Mialatt az <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span> ifjuság a primással alkudozott, a mérnök
+karonfogva sétáltatta táncosnőjét.</p>
+<p>– Furcsa emberke az a báró, mi? – kezdte az elefántfi.</p>
+<p>– Ön Pankotay báróról beszél? – kérdezte fagyos és rendreutasító
+hangon Mariska.</p>
+<p>– Róla hát! Én érdekesnek, olykor mulatságosnak is találom, mert
+ideális képviselője a dilettánsnak. Van egy példaszó – gondolom
+olasz – azt mondja: „Őrizkedjél az olyan embertől, aki csak egy
+könyvet olvasott!“ Ez az ember Pankotay. Ő mindig csak egy könyvet
+olvasott, mert amit tegnap letett a kezéből, azt ma már elfelejti
+és amire ma esküszik, azt holnap meg fogja tagadni. Elindul minden
+úton, a vállára kap minden terhet, de sohasem ért még célhoz és
+semmit sem tett még a maga helyére. Ez egy mozaik-ember. Semmi
+egész sincs benne, csupa dirib-darabból van összerakva, jóból,
+rosszból, keményből, lágyból, pirosból, hupikékből…</p>
+<p>Mariska forrt a méregtől. Azzal a gúnyos fölénnyel, melyet a
+fekete elefánt fiával szemben érzett, mondta:</p>
+<p>– Szóval, a báró gondolkozni szokott. Némelyek szerint ez
+betegség és ezen nincs is mit vitatkozni.</p>
+<p>A fekete elefánt kemény bőrének csak csiklandozás volt a
+tüske.</p>
+<p>– Én becsülöm a gondolkozókat, – válaszolt, – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> de csak
+azokat, akik le is vonják gondolataikból a következtetéseket.
+Anélkül az léha játék. Semmi becsülésreméltót nem találok azonban
+olyan emberben, aki éles logikával bebizonyítja nekem, hogy a
+gazdagság teher és amellett hajnalban kel föl, hogy ellenőrizze a
+tejkihordást és egy cső kukorica miatt elcsap egy bérest. Ez egy
+földönkúszó nyárspolgár, aki azt füllenti, hogy neki szárnya van.
+Egy bárósított Szent László-patikus, semmi más.</p>
+<p>Mariska ajka szélén gonosz kis mosoly jelent meg.</p>
+<p>– Ön megveti a bárót? Eszembe jut, hogy egy ízben együtt láttam
+önöket és hogy ön akkor nem éreztette vele megvetését. Legalább nem
+nagyon.</p>
+<p>A mérnök elnevette magát.</p>
+<p>– Nem vagyok bolond, hogy megbántsam, hiszen ő a vasuttársaság
+főembere!</p>
+<p>Mariska szép arcán ott mosolygott a diadalmas megvetése.</p>
+<p>– Igen, igen, minden ember úgy vonja le gondolataiból a
+következtetést, ahogyan tudja.</p>
+<p>Ekkor meglátta a nézők között Violát és Etelkát és otthagyta a
+táncosát.</p>
+<p>Régi hagyomány szerint a majális védnöke pezsgővel vendégelte
+meg a rendező ifjakat és az előkelőségeket. Az aranynyaku üvegek
+megjelenése elegendő volt arra, hogy valami finom és kellemes
+hipnózisba <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span> ejtse a társaságot. Azt lehetne mondani,
+hogy Páris városának szelleme megihlette a lombsátor alatt ülőket.
+Ájtatosan, de minden mohóság nélkül nézték, hogyan vándorol körbe a
+szalvétába csavart üveg, közbe tüntető, szinte szertartásos, de
+amellett mégis könnyed udvariasság hangján beszélgettek egymással.
+„Méltóztatol tudni“, „légy kegyes“, „kérlek alássan“, mondták
+egymásnak a vászon-ifjak és valami különös gondolattársulás
+következtében színházakról és párbajokról kezdtek beszélgetni,
+megemlékezvén egyes, rég nem látott katonatiszt és zsentri
+ismerősükről is. Az idősebb segédek viselkedéséből kiérzett, hogy
+nekik a pezsgő megszokott italuk; az egyik vörösborral szokta
+keverni, a másik ásványvízzel, de akadt köztük olyan is, aki egy
+plajbász segítségével gondosan ki szokta kavarni az italból a
+szénsavat. Sturz Bandi, a cinikus filozófus, volt az egyetlen, aki
+nem ivott pezsgőt, hanem megmaradt a vörös spriccer mellett.</p>
+<p>Préglyné, akinek egyéniségében különben is volt valami franciás,
+a rokonelem hatása alatt maga is pezsegni kezdett. Ahány férfi ült
+az asztalnál, azzal egyszerre tudott kacérkodni. A módszere
+egyszerü, de biztos volt, ő úgy viselkedett, mintha minden férfi a
+szerelmével üldözné és míg egyrészről szívósan védekezett a képzelt
+támadások ellen, másrészről mégis volt rá gondja, hogy túlzott
+szigorral kétségbe ne ejtse a boldogtalanokat. Egy
+tizenhétesztendős rövidáruifjúnak, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> ki a szerénységtől
+haldokolva ült az asztal végében, azt mondta:</p>
+<p>– Uracskám, nem szabad ám a szép asszonyokat ilyenféle
+pillantásokkal zavarba ejteni!</p>
+<p>Még Manliusz urat sem kímélte meg. Hozzá így szólt:</p>
+<p>– Maga afféle csöndes víz, kedves uram! De engem nem fog
+becsapni! Azt hiszi, én nem tudom, mit jelent az, ha egy férfi
+állandóan kerüli egy asszony tekintetét?!</p>
+<p>A könyvelő úgy megijedt, hogy a bor a cigánytorkába ment és
+köhögni kezdett. Meg kell jegyeznünk, hogy a polgármesterné nemcsak
+az urakkal, hanem nőkkel is kacérkodott. Volt neki egy Bubi nevü
+fia, aki jelenleg mint méntelepes-főhadnagy szolgált Erdélyben,
+(Préglyné azt szokta mondani, hogy „a lovasságnál szolgál“) az ő
+alakját szokta fölidézni a nők kedvéért.</p>
+<p>– Jaj, lelkem Mariskám, ha tudnád, mit mondott rólad Bubi, mikor
+karácsonykor itt járt!</p>
+<p>És most már nemcsak Manliusz úr, hanem Mariska is pirult. A
+polgármesterné a társaság központjává lett és boldog volt, aki
+elkaphatott egyet elmésségének röpkedő labdái közül. A pezsgőzés
+pedig áldozattá lett, melyet az ő oltárán mutattak be.</p>
+<p>Az aranynyaku üvegek becsalták a lombsátor alá a cigányt is. A
+jószimatu Munci tüstént megértette, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> hogy itt senkit sem érdekel
+az, hogy hányat tojt már a fürjecske és inkább a
+Boulanger-indulóval hódolt meg a könnyed géniusz előtt, amely a
+lelkek fölött uralkodott. Majd odaállott Préglyné mögé és fülébe
+játszotta Páris dalát a Szép Heléná-ból. Préglyné pedig vékony és
+hideg fejhangon énekelni kezdett:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Holla hej! ifjú
+legényke<br /></span> <span class="i0">Állj meg egy szóra
+kérünk,<br /></span> <span class="i0">S add almádat, kis
+negédke,<br /></span> <span class="i0">A legszebbnek
+közülünk…<br /></span></div>
+</div>
+<p>És mialatt énekelt, két éles és izzó szempár tekintetét érezte
+az arcán. Etelka és Viola néni ott állottak karonfogva a sátor
+homályos sarkában és szinte megbüvölten lesték Préglyné minden
+mozdulatát. Egy szót sem beszéltek, csak az egymásba fonódó
+karjukkal telegrafáltak egymásnak. Holla hej, micsoda pletyka lesz
+ebből holnap! Varjas visszhangzani fog tőle, a felsővárosi
+vágóhídtól az alsóvégi kolera-kápolnáig. A polgármesterné mindezt
+előre tudta, a kerekedő veszedelem azonban csak tüzelte a jókedvét.
+Őt boldoggá és büszkévé tette a tudat, hogy a varjasiak őt hóbortos
+és veszedelmes démonnak tekintik, aki elcsavarja a férfiak fejét. Ő
+úgy szeretett fürödni a pletykában, mint a szalamander a tűzben.
+Mondanunk sem kell talán, hogy amellett szakasztott olyan
+szorgalmas és a fukarságig takarékos gazdasszony volt, mint minden
+varjasi feleség. Most különben éppen az járt az eszében, hogy
+<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span> jó volna talán, ha a hatás fokozása
+kedvéért eltörne egy poharat is. Amint azonban a mellette ülő Ábel
+Pál fagyos nagykövet-arcába tekintett és eszébe jutott, hogy a
+korcsmáros talán húsz krajcárt is elkérhetne a pohárért, mégis
+elővette jobbik eszét és Etelka néniék őszinte bánatára szép
+csendesen megint az asztalra tette a poharat. Egyelőre megelégedett
+azzal, hogy végigperzselje tekintetével az összes férfiakat, akik
+Sturz Bandi és Manliusz úr között ültek és hogy dévaj mosollyal
+énekelje:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Evoe, ezen
+istennők<br /></span> <span class="i0">Cselt használnak és
+miként,<br /></span> <span class="i0">Evoe, ezen
+istennők<br /></span> <span class="i0">Csalják tőrbe a
+legényt…<br /></span></div>
+</div>
+<p>– Te, nem tudod, hogy mit jelent evoe? – kérdezte Etelka néni
+suttogó hangon sógornőjétől.</p>
+<p>Viola néni nem tudta, de úgy sejtette, hogy valami illetlenség
+lehet. Időközben megjelent a sátorban a fekete elefánt fia. Azért
+jött, hogy a cigánybanda felét az ő barátai, a májszterek számára
+követelje, akik a tánchely mellett mulattak, az uraktól különválva.
+Ábel Pál arra használta a kis zavart, mely ebből kerekedett, hogy
+hazaküldje az asszonyait. Bár nem mondta, azért őt is
+megbotránkoztatta Préglyné könnyelmü viselkedése. Ez nem az ő
+Mariskájának való társaság!</p>
+<p>Mivel nem fértek el egyszerre a hintón, abban állapodtak meg,
+hogy Miklós bácsi, akit Etelka Tranzvál minden gyémántjáért sem
+engedett volna felügyelet <span class="pagenum"><a name="Page_69"
+id="Page_69">-69-</a></span> nélkül, haza fogja kísérni a nőket,
+Pál és Péter pedig, a néma árnyékként hozzájuk tapadó Manliusz
+úrral, gyalogszerrel követik őket. Az indulás pillanatában kitünt
+azonban, hogy Etelka néni fekete napernyőjének titokzatos módon
+nyoma veszett. Ebből izgatott vitatkozás és keresgélés lett,
+ahányan voltak, annyi felé futottak és a liget visszhangzott a
+rendező ifjak kiáltozásától. Mariskát nem izgatta az ernyő sorsa,
+mely diadalmasan dacolt már vagy tizenöt nyár hevével. A leány
+egyedül állott a kocsi mellett.</p>
+<p>– Hazamegy már Mylady? – kérdezte tőle valaki.</p>
+<p>A fekete elefánt fia volt. Mariska nem válaszolt és a mérnök
+folytatta a kötekedést.</p>
+<p>– Mikor látom megint fenségedet?</p>
+<p>– Majd ha józan lesz, – válaszolt száraz hangon a leány.</p>
+<p>– Az bajos lesz, Mylady! A maga közelében mindig részeg vagyok.
+Pityókossá tesz a vágy, hogy megcsókoljam azt a gyönyörü, gőgös
+száját…</p>
+<p>Mariska hirtelen szembe fordult Toll Jenővel. Ez olyan
+valószinütlen, álomszerü arcátlanság volt, hogy nem is mert hinni a
+fülének. Az elefántfi azonban nevetve folytatta:</p>
+<p>– Maga most szeretne engem nyakon ütni, de azért mégis azt
+hiszem, lesz idő, mikor önként fogja <span class="pagenum"><a name=
+"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> idenyujtani a gőgös szép
+száját… Addig is szép álmokat!</p>
+<p>Elment. A leányt valóságos rosszullét környékezte. Úgy érezte,
+hogy rettenetes gyalázatot követtek el rajta. Mit tegyen most már?
+Szóljon az édesapjának, Miklós bácsinak? A mérnök nem ijedne meg, ő
+Pesten nevelkedett, ahol mindenki párbajozik… Legjobb lesz – ezt
+mélységes levertséggel határozta el a leány – ha hallgat.</p>
+<p>A napernyő időközben megkerült. Sturz Bandi kezében találták. A
+főkapitány, aki már teljesen elázott, a kifeszített ernyő alatt
+sétált a holdvilágban.</p>
+<p>Útközben a két nagynéni buzgón sugdolódzott. Arról tanakodtak,
+hogy Mariskától kellene megkérdezni, hogy mit jelent az evoe szó. Ő
+biztosan tudja. Violának azonban aggodalmai támadtak, hátha mégis
+valami nagy malacság és azért jobb lesz, ha megkeresik a
+lexikonban.</p>
+<p>Mariska otthon nem is várta meg az édesapját, azt mondta, hogy
+álmos és tüstént vetkőzni kezdett. A hálószobája kicsi, homályos
+udvari szoba volt. Legnevezetesebb butordarabja a régi
+ébenfa-szekretár, mely mint egyetlen öröksége, az édesanyja után
+maradt rá. A szekrénynek sok fülkéje és fiókja volt, a családban az
+a hit tartotta magát, hogy valami titkos fiókja is van, de azt nem
+tudták megtalálni, bár egy időben ugyancsak keresték. A szoba
+mennyezetéről ámpolna <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span> függött alá, mely a napot ábrázolta.
+Hegyes, arany tüskékkel spékelt sárga üveggömb. Az ámpolna azonban
+soha sem égett, Mariska mindig gyertyafény mellett vetkőzött.</p>
+<p>Alig hogy a leány lefeküdt és keresztet vetett magára, a távoli
+ebédlő régi órája elütötte az éjfélt, aztán eljátszotta a Das
+Wandern ist des Müller’s Lust-ot. A dal végét már nem is hallotta a
+leány; ő akkor már mélyen aludt. Az éjjel aztán igen bolondos álma
+volt.</p>
+<p>Azt álmodta, hogy megint ott sétált Pankotay báróval a ligetben,
+azonban nem volt többé a kopár és agyontiport népkert, hanem a
+Grassalkovichok főúri parkja. A széles útat gondosan nyirott
+lombfalak szegélyezték, a lugasokban kőszobrok fehérlettek, fenn
+pedig, a jegesverem helyén, görög templom-formáju oszlopos gloriett
+emelkedett.</p>
+<p>– Mylady, mit szól ehhez a kerthez? – kérdezte ravasz mosollyal
+a báró.</p>
+<p>– Most egészen más, mint a majáliskor volt, – vélekedett a
+leány.</p>
+<p>– Ez nagyon természetes, mert a majális óta megtaláltuk az
+ébenfa szekretár titkos fiókjában a probléma megoldását, – mondta a
+báró.</p>
+<p>– És hogyan szól a megoldás?</p>
+<p>A báró megállott és ünnepélyesen meghajolt.</p>
+<p>– Úgy, hogy ön a Grassalkovich hercegek örököse. Első
+Grassalkovich Mária hercegnő! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>
+<p>Mariskának úgy rémlett, hogy ő régóta, gyermekkori álmain
+keresztül, már sejtette ezt a megoldást. Nem is volt meglepetve, de
+azért édes öröm és fenkölt, nemes büszkeség töltötte be a
+szívét.</p>
+<p>Fönn, a görög templom küszöbén, egy ismerős és tiszteletreméltó
+arcu öreg tábornok várta. A király volt és Miklós bácsi egy
+személyben. A felséges úr gyöngéden megölelte a leányt.</p>
+<p>– Most már minden jól van! – mondta meghatottan.</p>
+<p>A király eddig valami fontos okból úgy tett, mintha nem ismerné
+Mariskát, de most már örökre vége volt a bujkálásnak. Beléptek a
+gloriettbe. A görög templom belseje olyan volt, mint a Fehér
+páva-ház parádés lépcsőháza. A Flóra-szobor is ott állott. A király
+egyedül fölment a lépcsőn, miközben egészen úgy bicegett, mint
+Miklós bácsi, aztán eltünt a felső üvegajtón, melyet kulccsal
+magára zárt.</p>
+<p>A leány most vette csak észre, hogy mezitláb van. Rettenetesen
+szégyelte magát és azon töprenkedett, hogyan fog így hazamenni,
+végig a varjasi főutcán. Aztán az a gyanuja támadt, hogy mindez
+csak álom. Meg is mondta a bárónak.</p>
+<p>– Meglássa, mindjárt föl fogok ébredni!</p>
+<p>– Adja ide a kezét, – válaszolt Pankotay, – majd én
+visszatartom.</p>
+<p>Magához vonta a leányt és különösen mosolygott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p>
+<p>– Ismerlek! Tudom, hogy ki vagy! – suttogta.</p>
+<p>És meg akarta csókolni.</p>
+<p>– De hiszen önnek felesége van!</p>
+<p>– A feleségem értelme megzavarodott és így nincs is értelme a
+házasságunknak, – szólt Pankotay.</p>
+<p>Most már megcsókolhatta. Szenvedélyes, hosszu csók volt, melynek
+édességét minden tagjában érezte Mariska még akkor is, midőn másnap
+reggel fölébresztette Viola néni. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>V.</h2>
+</div>
+<p>Valahányszor Varjason valami nevezetes dolog adta elő magát,
+másnap rendszerint ozsonna volt Etelka néninél, ahol különféle
+hölgyek összegyülekeztek, hogy véleményt mondjanak az eseményről.
+Ez olyan volt, mint hadgyakorlat után a vezérkari megbeszélés.</p>
+<p>A majálist követő napon három vendége volt: Szabina néni, Irma
+kisasszony és Viola néni. Ez a Szabina néni, akiről az ifjabb
+varjasi nemzedék már nem is hitte, hogy még él, húsz-huszonöt
+esztendő óta csak a maihoz hasonló kivételes alkalmakkor szokott
+kimozdulni a házából. Ő is Éber-leány volt (Rumszky császári
+vice-adminisztrátor özvegye,) és a külsejére nézve Etelka tipusának
+hatványozott kiadását képviselte. Rettenetesen hideg kőszeme és
+hosszu, kopasz keselyűnyaka volt, a kicsi madárfején mindig fekete
+főkötőt viselt, mely egészen eltakarta a haját. A néni gazdag és
+ennélfogva nagytekintélyü asszonyság volt, Etelka kezet is csókolt
+neki és Szabina úgy bánt <span class="pagenum"><a name="Page_75"
+id="Page_75">-75-</a></span> vele is, Violával is, mint két éretlen
+fruskával. Meg kell jegyeznünk, hogy Etelka valamikor nagy
+számítási hibát követett el Szabinával. Szabina ugyanis már ifju
+éveiben gyöngemellü volt és mindenki (elsősorban a néhai volt
+Rumszky) biztosra vette, hogy élete rövid lesz, mint az októberi
+rózsáé. Mindenki elszámította magát, leginkább Etelka, aki
+tizenhatesztendős kora óta föláldozóan ápolta a nénjét és a nagy
+örökségre való tekintettel eltűrte minden szeszélyét. Szabina néni
+maga igen fukar volt, sohasem adott senkinek semmit, – „maholnap
+úgyis a tiétek lesz mindenem!“ – de viszont elvárta, hogy neki
+minden képzelhető alkalommal ajándékokkal kedveskedjenek. Megvolt
+az a szokása is, hogy kisebb pénzösszegeket vett kölcsön Etelkától,
+amelyeket sohasem fizetett vissza, „hiszen maholnap úgyis a tiétek
+lesz mindenem!“ Ez így folyt már több, mint negyven esztendő óta.
+Újabban Szabina néni egészsége igen megjavult, az októberi méla
+rózsa szívós és kemény hecsepeccsé fonnyadt, már nem is köhögött,
+Etelka azonban betegeskedni kezdett.</p>
+<p>– Nem hinném, hogy sokáig húzza! – mondogatta Szabina.</p>
+<p>A szegény Etelkát igen elkeserítette a gondolat, hogy Szabina őt
+túlélhetné, de azért továbbra is tűrte zsarnoki szeszélyeit; úgy
+járt, mint a kártyás, aki nem tudja abbahagyni a játékot, mert
+veszteségben van. <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
+"Page_76">-76-</a></span></p>
+<p>A másik vendég Irma kisasszony volt, az esperes úr gazdasszonya.
+Ő különben nem is volt igazi vendég. A nénik, tekintettel a
+kisasszony félszeg társadalmi állására, nem barátkoztak vele, kissé
+gőgösen is bántak vele, de azért néhanapján magukhoz hívták, hogy
+megkávéztassák és hogy cserébe egy csomó érdekesnél érdekesebb
+ujságot halljanak tőle. A kicsi, keményre töpörödött, lihegő
+beszédü és fantasztikus mozgékonyságu leányasszony mindent tudott,
+ami a varjasi polgárházak falai mögött történt. Ez annál
+csodálatosabb volt, mivel nem igen járhatott emberek közé. A
+kisasszony különben tisztában volt a helyzetével és maga volt a
+kúszó alázatosság. A világért sem ült volna máshová, mint az asztal
+végébe, ott is összehúzta magát a szék sarkán és ha Szabina néni
+kíméletlen nyomatékkal <i>kisasszony</i>-nak szólította, akkor
+bűnbánóan lesütötte a szemét. Hogy valahogyan a ledér gondolkozás
+hírébe ne keveredjék, irgalmatlan szigorúsággal ítélt embertársai
+fölött. Ő azzal vezekelt meg élete nagy bűnéért, hogy
+fáradhatatlanul gyomlálta a szomszéd kertjét.</p>
+<p>Említettük, hogy Viola néni is jelen volt az ozsonnán.
+Eredetileg le akart mondani, (otthon aznap szappant főztek,) mikor
+azonban megtudta, hogy kik lesznek Etelkánál, sietve magára vette
+feketegyöngyös mantillját és mégis elment a felsővárosba. Nem
+annyira kíváncsiságból, mint inkább óvatosságból. Tudvalevő
+<span class="pagenum"><a name="Page_77" id=
+"Page_77">-77-</a></span> dolog volt ugyanis, hogy Szabina néninek
+sok-sok esztendővel ezelőtt valami összeütközése volt Mariska
+megboldogult édesanyjával, a szép Lihnovszkával, azóta nem kedvelte
+a Fehér páva-hadat és ha Viola néni nem áll mellette talpig
+fegyverben, akkor az ozsonnából Ábelék ellen intézett portyázó
+támadás fejlődhetik.</p>
+<p>A hölgyek az üveges fórházban voltak. Szabina nénit a vászonnal
+betakart diványra ültették, amely bútordarabnak igazi szövetét még
+soha senki sem látta, a néni feje fölött két kőnyomat függött a
+falon, az egyik József palatinus családját, a másik a mexikói
+császár agyonlövetését ábrázolta. Hogy megvédjék a légvonat ellen,
+egy krinolinos divatképekkel teliragasztott nagy spanyolfalat
+állítottak melléje.</p>
+<p>– Mi volt ma nálatok? – kérdezte Etelka a sógornőjétől.</p>
+<p>(Ez náluk olyan gyakori kérdés volt, mint az angoloknál a how do
+you do?)</p>
+<p>– Nagyon egyszerü ebédünk volt, – válaszolt Viola. –
+Krumplileves, karmonádli zöld babbal és darástészta.</p>
+<p>– Darástészta? Hát mosónő van nálatok?</p>
+<p>– Nem mosónő, hanem szappanfőző-asszony.</p>
+<p>Behozták a habos kávét, amelyet Etelka néni aranykarimás fehér
+csészékbe töltött, aztán a tejes-kalácsot, a birsalmasajtot és a
+befőtt gyümölcsöt. Ábel <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> Miklósné egyébként igen takarékos volt,
+ilyen ozsonnák alkalmával azonban mindig megadta a módját. Szíves
+erőszakoskodással kínálgatta a vendégeit, főként a dunsztosból. Ő
+minden esztendőben egész spájzra valót főzött be, ez volt az ő
+tulajdonképpeni nyári foglalkozása, a tél folyamán azonban,
+bárhogyan követelte is az ura, sohasem engedett kibontani egy
+üveget sem, „hogy legyen majd, ha kell“. A tavasszal, mikor már
+attól félt, hogy a dunsztosa rá fog penészedni, mindenkit azzal
+akart etetni, az ura azonban ilyenkor elvből nem evett belőle.</p>
+<p>A takarítónő (mert Etelka nem tartott rendes cselédet) kivitte a
+csészéket és Viola néni, akinek oldalát már régóta fúrta valami,
+egyszerre a közvetlen meglepetés hangján így kiáltott föl:</p>
+<p>– Hogy mit nem ér meg manap az ember! Kimegyek ma délelőtt a
+konyhába, hát ott áll egy huszár, egy nagy kamasz, karddal,
+csákóval…</p>
+<p>– Huszár a konyhában? – lihegte tüzes megbotránkozás hangján
+Irma kisasszony.</p>
+<p>– Mindig mondtam, hogy az a Veron nagy bestia! – szólt Etelka
+néni.</p>
+<p>Szabina pedig csak sziszegett egyet.</p>
+<p>– Most jön még a java! – folytatta Viola. – A huszár azt mondja,
+hogy ő Veron fivére…</p>
+<p>Irma kisasszony kajánul nevetett az asztal végében. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p>
+<p>– A fivére?</p>
+<p>– No, ez szemtelenség! – pattogta Etelka.</p>
+<p>– Ez még mind semmi! Felmutatott egy pecsétes írást az
+árvaszéktől, hogy ő és Veron jelentkezzenek valami kis örökség
+miatt, mert igazán testvérek. Mit szóltok ehhez?</p>
+<p>Első pillanatban nem tudtak mit szólni. Szabina volt az első,
+aki visszanyerte fölényes nyugalmát.</p>
+<p>– Én a te helyedben kinyittatnám annak a leánynak a ládáját, –
+mondta szárazon.</p>
+<p>– Úgy, úgy! – hagyta helyben Irma kisasszony, aki mindig kereste
+a hatalmas asszony rokonszenvét.</p>
+<p>Ez csak egy kis intermezzo volt és valamennyien érezték, hogy ők
+nem a Veron huszárja kedvéért jöttek ide. Szabina végül helyes
+vágányra terelte a társalgást.</p>
+<p>– Hát hallom, – mondta, – tegnap valami nevezetes mulatság volt
+a jegesveremnél?</p>
+<p>– Préglyné… – kezdte Etelka, de nem folytathatta, mert Irma
+kisasszony egyszerre rávetette magát erre a névre, mint a tigris a
+borjura. Ő nem volt künn a jegesveremnél, de azért mindent jobban
+tudott a többinél. Azt is tudta, hogy mi történt a fehér páváék
+elvonulása után. A polgármester haza akarta vinni a feleségét, de
+Préglyné a szemébe mondta, hogy nem megy. Etelka néni, aki
+köztudomás szerint úgy bánt a tulajdon urával, mint valami rossz
+cseléddel, <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span> ámulva csapta össze a két kezét, mintha
+nem tudná elhinni, hogy találkozzék asszony a nap alatt, aki így
+merészel beszélni az urával. Etelka néni különben azért nem értette
+meg a dolgot, mert ő – nem tudni miért – nem a polgármesterné,
+hanem a polgármester szerepébe képzelte bele magát.</p>
+<p>– Hiszen én volnék annak a Préglynének az ura! – mondta
+baljóslóan.</p>
+<p>Szabina néni nem volt megelégedve a társalgás folyásával. A
+polgármesternét tulajdonképpen már húsz esztendővel ezelőtt
+letárgyalták, róla nem tudtak újat mondani. Hogy Sturz Bandi végül
+leöntötte új fehér ruháját vörös borral? Ez érdekes kis epizód, de
+nem fontos dolog.</p>
+<p>– Úgy hírlik, hogy Ábel Mariska <i>is</i> nagyon jól mulatott? –
+mondta Szabina, miközben kőszemét Viola felé fordította.</p>
+<p>– Igen, a báróval, – vetette oda kaján naivitással Irma
+kisasszony.</p>
+<p>– Nem házas ember az a báró? – kérdezte Szabina, miközben a
+hosszu nyakát egészen behúzta.</p>
+<p>– Házas, de azért nagyon csinos ember, veszedelmesen csinos
+ember, – mondta Irma kisasszony.</p>
+<p>– Az én időmben is járt itt egy gróf, egy svalizser-tiszt, –
+akkor úgy hívták a katonákat, – az sokat járt a Kaszás-leány után…
+<span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span></p>
+<p>– Miféle Kaszás-leány volt az? – érdeklődött Etelka néni.</p>
+<p>– A sárga sarokház volt az övéjük, a fehér papok temploma
+mellett…</p>
+<p>– Tudom már! Kaszás Berta, az édesanyja Ánis-leány volt, a régi
+postamesteréktől…</p>
+<p>– Ebből az lett, – folytatta Szabina, – hogy a farsangon egy
+polgárember sem táncolt a Kaszás-leánnyal, azt mondták, táncoljon a
+grófjával…</p>
+<p>– Nem is való, hogy tisztességes polgárleány mágnások után
+bolonduljon, – vélekedett Irma kisasszony.</p>
+<p>Viola néni már felocsudott az orvtámadás okozta zavarából és
+bosszút lihegve tekintett körül. Szabinával nem akart kikezdeni, de
+a papkisasszonyt nem volt oka kímélni. „Cselédtraccs – a plébánia
+konyhájából került“, – ilyféle visszavágás járt az eszében, de
+mielőtt még támadhatott volna, már újabb nyíl repült feléje.</p>
+<p>– A bárónak is nagyon megtetszhetett Mariska, mert ma is bejött,
+hogy találkozhassék vele, – folytatta Irma kisasszony.</p>
+<p>– Ki jött be? Ki találkozott? – kérdezte dult arccal Viola
+néni.</p>
+<p>– A báró, Mariskával… Félnégykor együtt sétáltak a temetőben…
+Láttam őket… <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span></p>
+<p>Viola megszeppent. Igen, Mariska délután a temetőbe ment,
+édesanyja sírjához…</p>
+<p>E pillanatban félelmetes berregés és töfögés hallatszott be az
+utcáról. Valamennyien megismerték a hangot – ez Pankotay báró
+automobilja. Irma kisasszony szó nélkül fölkelt, az alvajáró
+nyugodt és biztos léptével az udvarra ment és kitekintett a kapun.
+Neki csodálatos sejtőképességei voltak. Mariska és a báró
+gyalogszerrel jöttek a felsővárosi temető felől, a gép pedig,
+melyben csak a soffőr ült, lassan döcögött mellettük a kocsiuton.
+Irma kisasszony visszasietett a fórházba.</p>
+<p>– Félnégykor láttam őket először, most mindjárt öt óra lesz és
+még mindig együtt vannak…</p>
+<p>Viola és Etelka a hálószobába rohantak és ott néztek ki az
+ablakon.</p>
+<p>– No hallod, – szörnyűködött Etelka, – ez szép dolog! Tegnap tíz
+percre egyedül hagytuk őket és ma már…</p>
+<p>– Azt hiszed, hogy összebeszéltek mára? – ijedezett Viola
+néni.</p>
+<p>– Én nem hiszek a véletlenekben, lelkem!</p>
+<p>– Jézus Mária és az az ember házas! – sopánkodott Viola.</p>
+<p>– Ezek a mai lányok egészen mások, mint mi voltunk, –
+állapította meg Etelka. – Aztán tudod, Mariska az édesanyjától is
+örökölt valami lengyeleset… <span class="pagenum"><a name="Page_83"
+id="Page_83">-83-</a></span></p>
+<p>– Világos nappal, az utca közepén! – sóhajtozott Viola néni, aki
+alkalmasint jobban szerette volna, ha a huga sötét éjjel és zárt
+helyen kereste volna a báró társaságát.</p>
+<p>A kávécsata utolsó áldozata azonban nem Mariska, hanem a
+hadiszerencse forgandóságánál fogva, maga a szíves háziasszony
+lett. Etelka néni ugyanis az ozsonna végén még egy magakészítette
+narancstortával is meglepte vendégeit. Szabina néni megkóstolta a
+tortát, aztán Irma kisasszony füléhez hajolt és belesúgott valamit.
+Etelka ekkor gyanut fogott, maga is megizlelte remekművét és
+elhalványodott… A tortának avas íze volt!! A hiba mindenesetre a
+vajban volt. De hiszen Etelka néni maga vette a hozzávalót és maga
+készítette a tortát? Érthetetlen, megmagyarázhatatlan rejtély!
+Letagadni, elsimítani, jóvátenni azonban nem lehetett többet ezt a
+dolgot.</p>
+<p>Este már egész Varjas tudta, hogy Ábel Miklósné „mindenféle
+romlott holmival akarta traktálni a vendégeit“ és hogy Ábel Mariska
+kettesben automobilozott Pankotay báróval.</p>
+<p>A narancstorta-ügy igazságait már ismerjük, most lássuk tehát,
+mi igaz abból, amit Ábel Mariskáról és Pankotay báróról beszélnek a
+varjasiak.</p>
+<p>A leány a majálist követő reggelen nem ment ki a házból, hanem
+takarítás után visszabujt a sötét hálószobájába, azzal a szesszel,
+hogy ma rendet fog csinálni <span class="pagenum"><a name="Page_84"
+id="Page_84">-84-</a></span> a szekretárjában. Az ébenfa-szekrény
+megszámlálhatatlan fiókjaiban annyi leányos limlom halmozódott
+össze, hogy ott mindig el lehetett kotorászgatni egypár óráig. A
+rendcsinálás különben többnyire olyankor jutott eszébe Mariskának,
+ha magára akart maradni a gondolataival. Egészen délig halkan
+elmotoszkált a sötét borzlyukában, hol rajta kívül senki sem tudott
+volna gyertyavilág nélkül eligazodni, időközönkint abbahagyta a
+munkáját és átengedte magát a lelkén keresztül vonuló ábrándfelhők
+kalandos sodrának. A báró, megint a báró és mindig a báró! Mariska
+még egész testében érezte a megálmodott csókokat és most már
+annyira sem védekezett, mint éjjeli álmában, hanem bűnös és
+alázatos ernyedettséggel átengedte magát édes emléküknek. És
+gyönyörüségét lelte benne, hogy ismételten és részletesen
+végiggondoljon mindent.</p>
+<p>Közbe szórakozottan tett-vett a szekrényében. A szekretár
+közepébe, apró fiókok közé, bolthajtásos kis fülke volt beépítve,
+melynek hátsó falát félig megvakult tükör ékesítette. A tükröt
+jobbról-balról egy-egy mahagoni fából faragott jón oszlopocska
+szegélyezte. Mariska ebben a fülkében őrizte régi iskolai füzeteit.
+Ő egyáltalában gondosan eltette és időközönkint újból és újból
+megnézte gyermekkorának emlékeit, mintha meg akart volna róla
+győződni, hogy ő és azok a különböző leányok, a lenhajuak, a
+vörhenyes szőkék, a <span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span> gömbölyüek és rózsásak, a szögletes
+vizslacsontuak és pattanásos bőrüek, a jámborak és alattomosak, a
+hazugok és a rajongók, a szorgalmasak és a tunyák, szóval hogy ő és
+mindazok a leányok, akik fölváltva az Ábel Mariska nevet viselték,
+egy- és ugyanaz a személy.</p>
+<p>L’Alphabet français a six voyelles et dixhuit consonnes, –
+olvasta egy megsárgult lapon. Aztán szórakozott kiváncsisággal
+belenyúlt a fülkébe, megfogta és mozgatni kezdte az egyik mahagoni
+oszlopocskát. Most vette észre ugyanis, hogy a tükör kimozdult a
+helyéből, a felső szegélye kissé előredőlt… Ezt majd meg kell
+enyveztetni!</p>
+<p>Egyszerre rémülten megdobbant a szíve… Váratlanul egy kripta
+ajtaja pattant föl előtte. A meglazult tükör keretestül a kezében
+maradt, a szekretár méhéből egy ismeretlen fülke ásított feléje.
+Megfakult selyemmel volt kibélelve; átkötött papircsomag feküdt
+benne.</p>
+<p>A titkos fiók! Az álomkép! A probléma megoldása! Mariskát
+babonás izgalom fogta el…</p>
+<p>A szobájában nem érezhette magát biztonságban, Viola néni minden
+percben rátörhetett, azért a köténye alá rejtette a papircsomót és
+kiosont vele a parádés lépcsőházba. Ott nem fogják keresni. Leült a
+lépcsőfokára, a gipsz Flóra alá és a szines ablak fantasztikus
+fényében megnézte kincsét… Nem kételkedett benne, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> hogy élete
+nagy és döntő fordulat előtt áll. Az álom és a valóság csodálatos
+összetalálkozása meggyőzte róla, hogy nagy és titokzatos erők
+avatkoztak bele a sorsába, erők, amelyekben azelőtt nem is hitt…
+Valami neszt hallott a lépcső aljáról és ekkor megrettent; el volt
+rá készülve, hogy királyi nagybátyja fog fölbukkanni a homályból,
+miként megálmodta az éjjel. De csak a fehér macska volt, mely
+dormogva közeledett feléje, láthatólag boldogan, hogy úrnője
+térdéhez dörgölheti fejét.</p>
+<p>Az írások! Csupa német levél volt. A lendületes és vékony
+apácaírás Lihnovszka kezétől eredt… Mariska most már remegő
+mohósággal kezdte olvasni. Az édesanyja ezeket a leveleket nagy
+időközökben írta, valamennyien egy embernek szólottak, egy
+embernek, akit szeretett. De nem a fehér pávának… A levelek
+túlnyomó részét még leánykorában írta, az utolsó egykettő azonban
+már Varjason kelt. Már a legelsők is teli voltak lemondással.
+„Fölösleges hangsúlyoznia, én jól tudom, hogy sohasem lehetek az
+öné, ön nem válhat el…“ Tehát házas ember volt! Mariskának azonban
+mégis úgy rémlett, hogy a tüntető lemondás alatt ott lappang a
+reménység egy parányi, szívós szikrája. A szikra csodálatosképpen
+ott tüzelt még azokban a levelekben is, amelyeket már
+asszonykorában írt Lihnovszka. Vajjon miféle csodálatos
+véletlenekről álmodozott? Aztán egyszerre vége lett. Utolsó levelét
+néhány <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span> hónappal Mariska születése előtt írta.
+„Ha visszagondolok arra, ami velem történt, nem tudom megérteni,
+hogyan kerültem ebbe a házba. De most már itt kell maradnom.
+Felejtsen el és küldje vissza leveleimet és emlékeimet. Én
+nemsokára meg fogok halni. Isten önnel!“</p>
+<p>Az emlékei, egy szőke, fényét vesztett női hajfürt és egy
+megfakult kis fénykép, ott voltak külön egy borítékban. Az arckép
+egy fiatal nőt ábrázolt, különös, fürtös hajviselettel, avult
+szabásu, mélyen kivágott báli derékban, kissé merev
+fotografus-pózban. Nagyon hasonlított Mariskára, csak soványabbnak
+és jóval fiatalabbnak látszott. A kép alatt egy téntával irott
+német szó: <i>Dein</i> – Tiéd. Ez volt a Lihnovszka!</p>
+<p>Mariska könnyek között csókolgatta a képet. Ez volt tehát az ő
+öröksége! Most már neki is volt édesanyja. A kegyeletes kultusz,
+melyet eddig a megboldogult emlékével űzött, inkább üres szertartás
+volt, e pillanattól fogva azonban látta, ismerte és megértette az
+édesanyját. A szegény Lihnovszka! A cifra nyomorúságban ragyogva
+járta be előkelő édesapjával a garnizónokat. Hátasparipája mindig
+volt, de a harisnyája többnyire lyukas lehetett. Az édesapja
+szenvedélyesen imádta a leányát, meg tudott volna érte halni, de
+azért elkártyázta az anyai örökségét. Minden férfi udvarolt
+Lihnovszkának, feleségül azonban senki sem akarta venni. És midőn
+Lihnovszka szegény szive megmámorosodott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> a tavaszi
+mirtusfák illatától, akkor édesapjának egy bajtársát látta maga
+mellett, aki szintén nagyon előkelő, délceg és lovagias katona
+lehetett, akinek azonban már volt felesége.</p>
+<p>Néhány megcímezett borítékról, mely a levelek mellett volt,
+Mariska megtudta, hogy ki volt a szeretett férfi. Katona volt,
+dsidástiszt, Ritter Ottokar von Ochsenfurth. A név furcsa hangzása
+kissé elszomorította és kiábrándította a leányt, de végül csak
+megbékült vele.</p>
+<p>Még ott ült a lépcsőn, mikor a távoli szobákon keresztül
+zümmögni hallotta az ebédlőóra muzsikáját. Dél volt. Ekkor
+visszalopta magát a szobájába, elrejtette a kincseit és megmosta a
+kisírt szemeit, mert ebédhez kellett mennie. Asztalnál lopva
+nézegette édesapja hideg és szögletes arcát és ekkor eszébe
+jutottak Lihnovszka szavai: „nem tudom megérteni, hogyan kerültem
+ebbe a házba…“</p>
+<p>Délután pedig kiment a temetőbe. Az a különös érzése volt, hogy
+beszélnie kell az édesanyjával. Meg kell neki mondania, hogy legyen
+nyugodt, ő nem fogja elárulni a titkát, ő megérti, az ő pártján
+van, szereti őt is, sőt – ha éppen kell – szereti még Ochsenfurth
+lovagot is.</p>
+<p>A varjasi temetőben Lihnovszkának volt a legszebb sírja. A fehér
+páváék sohasem feledkeztek meg reprezentativ kötelességeikről és
+ezek közé tartozott az <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span> is, hogy a család elhunyt tagjai a temető
+főútja mellett, díszes sírban pihenjenek. A térdeplő angyal, aki
+Ábel Pálné sírja fölött imádkozott, látható volt ugyan még egy
+tucat más siron, (a varjasiak mindent utánoznak!) de a Lihnovszka
+angyala igazi fehér márványból való volt, a többi csak
+terrakottából. Mariska leült a kis padra, mely a vasrács mellett
+állott. Ő persze pontosan tudta édesanyja születésének és halálának
+napját, de azért most tünt föl neki elsőízben, hogy a szegény
+Lihnovszka a halálakor egy egész esztendővel fiatalabb volt, mint ő
+ma.</p>
+<p>Mialatt ott ült, bekövetkezett a nap másik csodája, egyszerre
+előtte állott ő, akit minden idegében érzett akkor is, ha nem
+gondolt reá, előtte állott Pankotay báró. Akármit beszéltek is
+Etelka néni ozsonnáján, a báró bizony nem Mariska kedvéért jött
+ide, hanem az esperes úr levele következtében, hogy megnézze és
+szükség esetén kitataroztassa a régi temetői kápolnát, mely alatt
+anyai ősei, a fiágon kihalt Laczházy urak aludták az igazak álmát.
+Ha pénzről volt szó, akkor Pankotay nem bízott meg, csak
+önmagában.</p>
+<p>Mikor most kezet fogtak a térdeplő márványangyal előtt, Mariska
+megint azzal gyanusította magát, hogy álmodik. Mosolyogva,
+alázatosan, boldogan és kissé megszégyenülten sütötte le pilláit. A
+báró is egészen más volt, mint tegnap, mintha időközben vele is
+történt volna valami, ami megérlelte az ismeretségüket.
+<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span> Ma nem akartak egymásnak imponálni, nem
+is beszéltek Nietzscheről és az életről; amit ma beszéltek, az csak
+ürügy volt arra, hogy egymás szemébe nézzenek és egymás hangját
+hallják. Lassu, sétáló léptekkel kerülték meg a temetőt. Némelyik
+kő előtt megállottak és a báró részletesen érdeklődött egy-egy
+néhai vaskereskedő vagy tanító családfája után. Mariska mindenkit
+ismert Varjason, még azokat is ismerte, akik száz esztendővel
+előtte születtek. Bementek a kápolnába. Dominus Joannes Comes de
+Laczháza – olvasta Mariska a falba illesztett, félig bemeszelt,
+egyébként pedig nagyon rücskös vörös márványlapról.</p>
+<p>Igen, a Laczházyak nagyon érdekes urak lehettek. Ez a Joannes
+arról volt nevezetes, hogy párbajra hívta az édesapját. Laczházy
+Domokos azt állította, hogy a földből éjnek idején mérges párák
+szivárognak elő és azért a torony tetején aludt. Mátyás pedig egész
+életében egyebet sem tett, mint célba lövöldözött. De csak
+pisztollyal; akik puskával lőttek, azokat nagyon lenézte, Isten
+tudná, hogy miért. A török háboruk óta nem volt semmi dolguk és a
+pihent eszük efféle dudvás ötletekben adta ki erejét.</p>
+<p>A báró és Mariska elhagyták megint a homályos és hüvös kápolnát
+és folytatták bolyongásukat a verőfényes sírkerten keresztül.
+Amerre a férfi húzott, a leány engedelmesen követte. Most csipogó
+madárcsapat <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span> szállott el fölöttük, hullámos
+repüléssel. Mariska fölemelte a fejét.</p>
+<p>– Vigyázzon, festékes lesz a ruhája! – mondta Pankotay és
+megfogta a leány kezét, hogy elvonja a frissen festett rácstól.</p>
+<p>Egy pillanatig így maradtak. Nem mertek egymás szemébe nézni, de
+érezték egymás kezének mohó érintését. Mariska aztán szeliden
+kiszabadította a kezét. Egyszerre valami nagy szomorúságot érzett,
+ugyanazt a reménytelen szomorúságot, mely a szegény Lihnovszka
+sírja fölött ült.</p>
+<p>Kimentek a kapun, be a városba. Már nem volt mit beszélniök, de
+azért együtt mentek végig a főutcán. A báró automobilja pedig
+türelmetlen dohogással döcögött mögöttük. És amerre mentek,
+izgatott emberfejek bukkantak föl és tünedeztek el az ablakokban.
+Ez olyan volt, mint az ürgék játéka.</p>
+<p>Már ott állottak a Fehér páva-ház előtt. Ki hitte volna, hogy a
+végtelen hosszu főutcát ilyen gyorsan lehet megjárni?</p>
+<p>– Most el kell válnunk, nem? – kérdezte a báró.</p>
+<p>A kérdés furcsa volt, Mariska válasza nem különben.</p>
+<p>– Azt hiszem…</p>
+<p>Ha Pankotay azt mondta volna neki: Üljön föl a kocsimra,
+magammal viszem! – talán föl is ült volna. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> Talán. A
+báró azonban nem mondott semmit, hanem zavaros tekintettel
+elbúcsúzott tőle.</p>
+<p>Az este, szombati nap lévén, zeneestély volt a fehér páváéknál.
+Megint Chopint játszották. Azaz csak akarták játszani, mert Mariska
+egyszerre fölugrott a zongorától, a szomszéd szobába ment, ahol
+sírógörcsöt kapott. Senki sem tudta, hogy mi baja. A jó Viola néni,
+aki olykor az okot összetévesztette az okozattal, így szólt:</p>
+<p>– Valami csunya pletykát csináltak megint szegénykének, talán az
+bántja! <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VI.</h2>
+</div>
+<p>Egy láthatatlan kéz belenyult az idő kerekébe és akkorát
+lendített rajta, hogy a napok és éjszakák szédítő sebességgel
+kezdtek peregni, akár egy roulettejáték piros és fekete számlapjai.
+Alig hogy kivirágzott az akác, már itt volt megint az ősz. Nemrégen
+volt csak, hogy Mariskára ráadták első hosszu ruháját és most már
+közeljárt huszonötödik esztendejéhez… A varjasi főutcán, egy-egy
+boltlépcső vagy kapunyílás alatt, a szél rakásra gyüjtötte már a
+száraz falombot, a Topoly fölött beláthatatlan varjurajok vonultak
+és Mariska szorongó szívvel nézte érett vonásait a tükörben. A
+fehér páváék a nyarat ezúttal is a gyümölcsösben töltötték. Szép
+nagy kertjük volt ott, csinos lakóházzal, szőlőlugasokkal és sok
+virággal. Tulajdonképpen nyaraló volt, de ők polgári szerénységből
+vagy talán polgári gőgből csak gyümölcsösnek nevezték, mivel úgy
+találták, hogy a villa szó svihákosan hangzik. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> A ház
+mellett vízemelő szélmotor is volt, mely hórihorgas és fantasztikus
+alakjával az egész vidék fölött zsarnokoskodott. Ábel Pál úr
+mindennap bejárt az üzletbe, a hölgyek azonban csak ritkán mentek a
+városba. Viola néni azzal töltötte a nyarat, hogy télire való
+gyümölcsöt főzött be, Mariska pedig többnyire a nagy diófa alatt
+ült és olvasott, vagy úgy tett, mintha olvasna. Este olykor
+vendégeket hozott a gazda, Miklósékat vagy Péter urat.
+Egyszer-kétszer azonban a leány is bekivánkozott a városba. Azzal
+az ürüggyel, hogy a téli holmija után kell néznie, néhány órára
+bezárkózott az üres és néma lakásba. Ilyenkor meglapult sötét kis
+szobájában, kinyitotta a szekretár titkos fiókját és újból
+átolvasta édesanyja leveleit. Édes, bűnös és szomoru órákat töltött
+ott, mert a levelek már nem a titokzatos Ochsenfurth lovagnak
+szóltak, hanem Pankotay bárónak. Ő neki, akinek hírét sem hallotta
+a nagy pletyka óta és aki most Isten tudja melyik külföldi fürdőben
+járt. Ha aztán kilépett megint a sárga szalonba és meglátta a szűk
+ablakrésen beszűrődő kísérteties napfényt, úgy elszorult a melle,
+mint az érzelmes utasé, aki Pompeji romjai között jár. És ha
+megroppant a szomszédszoba padlója, akkor ijedten kalapálni kezdett
+a szíve.</p>
+<p>Az őszi eső behajtotta őket a városba és a macska, a kanári
+madár, a két tújabokor és a nagy legyezőpálma, melyek szintén
+kivették részüket a nyaralásból, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> velük jöttek. Alig hogy
+elrendezkedtek otthon, már megtörtént a várva várt nagy esemény:
+Budapestről elindították az első vasúti vonatot Varjas felé. A
+topolyvölgyi vonal ugyan még nem készült el, a varjasi kis állomás
+falain is vizes volt még a vakolat, de azért a vállalkozók siettek
+a kész vonalrészt átadni a forgalomnak. Kezdetben azt hitték, hogy
+maga a miniszter fog Varjasra jönni – annak idején mondta is a
+küldöttségnek, hogy nagyon vágyódik megismerni a szorgalmas varjasi
+népet, – a kegyelmes úr azonban nem jöhetett a politikai helyzet
+miatt, az államtitkárja sem ért rá és így egy miniszteri titkár
+képviselte a kormányt. Később kitünt, hogy csak címzetes titkár.
+Vékony, sápadt és komorarcu ifju ember volt, dr. Bakai-Baknak
+hívták, fia volt egy sokszoros milliomosnak és meglátszott rajta,
+hogy egyáltalában nem szorult rá a hivatalnokoskodásra. Bakai-Bak
+harangalaku felöltőt, lilaszínü nyakkendőt, fehér keztyűt, fehér
+gamásnit és monoklit viselt, az utóbbi azonban nem igen akart
+megállni a szemén. A topolyvölgyi parasztok, akiket hajnal óta
+egész szekérkaravánok hoztak a városba, fejcsóválva mutogatták
+egymásnak a kormány képviselőjét. Úgy vélekedtek, hogy német
+formája van.</p>
+<p>Prégly polgármester mondta a vasútnál az üdvözlőbeszédet és
+kínos meglepetésben részesítette híveit. Tudjuk, hogy az ő
+ékesszólása különben oly bőven hömpölygette hullámait, mint a
+megáradt folyóvíz, <span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span> egész történelmi korok és nemzetek
+kultúrális kincseit sodorván magával, ezúttal azonban, talán a
+pesti titkár hideg szemének hatása alatt, váratlanul kiapadt a
+szóbősége és a polgármester annak rendje-módja szerint belesült a
+beszédjébe. Sturz Bandi ugyan rögtön éljenezni kezdett, intett is a
+tűzoltóknak, hogy trombitáljanak, de a hibát nem lehetett többé sem
+letagadni, sem jóvá tenni. A varjasi urak szégyenükben
+pipacsvörösre válva, kínjukban fölszisszenve néztek össze. Mit szól
+majd a magas kormány, ha a titkár jelentést tesz erről? A dolognak
+később még igen súlyos következményei lettek, amennyiben a
+polgármester népszerüsége e naptól fogva rohamosan hanyatlani
+kezdett, sőt ezentúl a felesége is, ha családi otthonukban
+szóváltás támadt, rendesen olyanféle célzással némította el urát és
+parancsolóját, hogy nem nagy kunszt egy szegény asszonyt
+letorkolni, de tetszett volna a vasúton beszélni! Erről különben
+még lesz szó, egyelőre csak tartsunk rendet.</p>
+<p>A vasútról az ünneplő közönség a föllobogózott Kossuth-utcán
+keresztül a Trombitás-ba kocsizott, ahol bankett volt. A kormány
+képviselője alkalmasint nagy nőbarát lehetett, mert már előzetesen
+példálódzgatott Sturz Bandi előtt, hogy szép volna, ha a varjasi
+hölgyek is részt vennének a lakomán. Erre való tekintettel aztán
+Préglyné és Etelka néni közé ültették. Más nő nem is volt jelen.
+Etelka is csak mint Miklós bácsi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> meggondolatlanságának
+áldozata került a Trombitás-ba. Miklós bácsi ugyanis megvett Sturz
+Banditól két bankettjegyet és mivel ezeket később nem akarták
+visszavenni, Etelka nagymérgesen magára vette a fekete
+selyemruháját, hogy kárba ne vesszen a pénz. (Szabina néni ezért
+nagyon megrótta, mondván: az én időmben tisztes polgárasszony
+inkább meghalt volna, semhogy korcsmába menjen.)</p>
+<p>Kitünt egyébként, hogy Bakai-Bak nem is olyan nagy nőbarát, mint
+hiresztelték. Préglyné már a tatármártásos toknál megállapította
+róla, hogy olyan hideg, mint a kutya orra.</p>
+<p>A sült pulykánál azonban fölengedett kissé. Egy arcképet
+nézegetett, mely a falon függött.</p>
+<p>– Ez Podmaniczky Frigyes báró? – kérdezte, miközben gukkert
+csinált az ökléből.</p>
+<p>Az esperes úr, aki szemben ült vele, előzékenyen magyarázta:</p>
+<p>– Nem, kérem alássan, ez ő apostoli felsége szeretne lenni.
+Bizony nagyon rossz kép, egy cseppet sem hasonlít.</p>
+<p>Nagy meglepetésére a titkár így válaszolt:</p>
+<p>– A jó arcképnek nem kell hasonlítania. Az igazi portré az,
+melyen meglátszik, hogy a modell mellékes és a festő egyénisége a
+fő. Ez a festő különben elég érdekes egyéniség lehet, ezt a
+fölényes modorából következtetem, melyet a modelljével szemben
+tanusít… <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>Az esperes ijedten vonult vissza a nagy gyümölcsöstál mögé, mely
+az asztal közepén állott. Egy szót sem értett abból, amit a titkár
+mondott.</p>
+<p>Időközben jelentkezett a Munczi bandája. Persze a
+Rákóczi-indulót játszották. A zene pezsgésbe hozta Préglyné vérét.
+Dévaj mosollyal fordult Bakai-Bak felé:</p>
+<p>– Maga, persze, mint afféle pesti gavallér, él-hal a
+muzsikáért?</p>
+<p>A titkár az asszonyra szegezte hideg, szúrós tekintetét.</p>
+<p>– Nem szeretek zenét hallgatni, mert a zene nagyon határozatlan
+valami. A Rákóczi-induló különben is azt a benyomást teszi reám,
+mintha engem tennének felelőssé egy csatáért, melyet nem én
+vesztettem el.</p>
+<p>A polgármesterné kotkodácsolva nevetett, mert nagyon
+mulatságosnak találta ezt a megjegyzést.</p>
+<p>– Maga jó firma lehet! – mondta.</p>
+<p>Aztán eszébe jutott, hogy ő szilaj nő és hamar a füle mellé
+tette kezét, a szemét pedig a plafond felé emelte.</p>
+<p>– Hej pedig de szép is a magyar zene! – sóhajtotta.</p>
+<p>A titkár időközben kivett egy szivart, azt hosszu papirszipkába
+dugta és miután pardont kért, rágyujtott.</p>
+<p>– A magyar zene nem szép, mert őszinte, – magyarázta
+<span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span> száraz hangon. – Ebben a zenében úgy
+szólal meg a magyar ember, ahogyan érez. A művészetnek azonban
+semmi köze az őszinteséghez, mert az őszinteség alatt banális és
+hétköznapi dolgok lappanganak és engem cseppet sem érdekel, hogy
+egy parasztlegény vagy egy csikós mit érez. Szép csak a
+raffinement, a komplikáció, a hazugság.</p>
+<p>Préglyné ijedten szegezte rá nagy boci-szemeit. Ekkor megszólalt
+az esperes úr. Ő addig lesben feküdt a gyümölcsös kagyló mögött,
+mint a rézbőrü a bozótban, mikor az első halványarcu jár az
+őserdőben. Most azonban úgy találta, hogy az idegen az ő őseinek
+isteneit támadja és fölemelt tomahawkkal ugrott eléje.</p>
+<p>– A hazugság nem szép, hanem immorális! – kiáltotta.</p>
+<p>A titkár ámulva tekintett rá.</p>
+<p>– Esedezem, mi köze a morálnak a művészethez? Méltóztatik tudni,
+mi a morál? Egy szalmaszál, melybe olyan emberek kapaszkodnak, akik
+nem értik meg a szépséget.</p>
+<p>Ez az ember olyan hangon beszélt, mint Mózes a</p>
+<p>Sinai-hegyen. Az esze csupa fiók volt, telve kész,
+megcáfolhatatlan és fölebbezhetetlen döntvényekkel. Most a balján
+ülő Etelka néni felé fordult.</p>
+<p>– Nagyságod bizonyára emlékezik, hogy mit mondott erről Oscar
+Wilde az <i>Intentions</i>-ban? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
+<p>– Én a német írók közül csak Bulwert szeretem, – válaszolt
+szigoru arccal Etelka néni.</p>
+<p>Bakai-Bak arcán elgyötrött mosoly jelent meg.</p>
+<p>– Nos igen, – mondta, – én olykor elfelejtem, hogy
+Magyarországon vagyunk… A Wainewright-esetről akarok beszélni…
+Wainewright nem volt morális ember a szó hétköznapi értelmében,
+mert hiszen méregkeverő volt. A szép sógornőjét azért ölte meg,
+mert úgy találta, hogy annak vastag a bokája. Ez az ember mégis
+finomlelkü művész volt! Talán éppen azért volt az, mert szükség
+esetén gyilkolni is tudott. Ő végigélte a maga életét, leszállott
+énjének minden mélységére, kiaknázta a benne szunnyadó összes
+lehetőségeket. És mivel fölfedezte, hogy benne megvannak az
+orgyilkos hajlamai is, kötelességet vélt teljesíteni önmagával
+szemben, midőn ilyenféle hajlamait nem hanyagolta el…</p>
+<p>A titkár nem folytathatta, mert megint válaszolnia kellett egy
+pohárköszöntőre, melyet a polgári iskolai igazgató úr mondott a
+magas kormány jelenlevő képviselőjére. Bakai röviden beszélt, a
+fejedelmi többesszámot használta, kilátásba helyezvén a
+varjasiaknak, hogy „mi a jövőben is szemmel fogjuk tartani a város
+kulturális és gazdasági evolucióját“. Azután leült és az
+irodalomról kezdett beszélni Etelka nénivel.</p>
+<p>– Én a régi írókat jobban szeretem, mint az ujakat, – jegyezte
+meg a néni. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span></p>
+<p>– Kiket ért régiek alatt? – kérdezte a titkár.</p>
+<p>– Hát Csokonait és Kisfaludyt… Az újak pedig Petőfi és
+Arany…</p>
+<p>Bakai egyet értett Etelkával az újakat illetőleg, a különbség
+köztük csak annyi volt, hogy ő a régieket sem becsülte.</p>
+<p>– Kicsi népeknél az intellektus rádiusza is kicsi és ha a
+lángelmét az a baleset éri, hogy ilyen nép körében születik, akkor
+csak úgy tehet eleget a saját törvényeinek, ha keresztültöri a
+nemzeti korlátokat.</p>
+<p>A titkár e szavaknál oly bosszúsan tekintett maga elé, mint
+valaki, aki érzi, hogy őt súlyos baleset érte, aztán azonban oly
+elszántan emelte föl a fejét, mint valaki, aki kész valamit
+összetörni.</p>
+<p>Sturz Bandi az esperes mellett ült és félfüllel megneszelte,
+hogy költészetről van szó. A főkapitányt ekkor hirtelen megcsapta a
+költői ihlet, fölugrott és verses pohárköszöntőt rögtönzött, hogy
+éljen a titkár – aki itt jár – és tudja, mit vár – Varjas vidéke, –
+áldás, béke – és így tovább. Bakai derült érdeklődéssel
+hallgatta.</p>
+<p>– Ön Browningra emlékeztet engem, a csodálatos angol költőre,
+aki arra használta a rímet, hogy prózát fejezzen ki vele…</p>
+<p>– Hát tudja, nagyságos uram, – mondta Sturz Bandi a
+virginia-szivarja mellől, – én úgy vagyok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> vele,
+hogy tőlem az ördög elvihetné akár az egész magyar literaturát.</p>
+<p>Megjegyzendő, hogy a főkapitány ezt szerénységből mondta, mert
+úri dolog, ha valaki leszólja azt a mesterséget, melyben ő maga is
+remekel. A titkárt azonban igen kellemesen lepte meg a főkapitány
+radikális álláspontja és bátor szókimondása. Nem is hitte volna,
+hogy ebben a fészekben ilyen intellektuális koponya találkozzék…
+Összekoccintotta poharát a Sturz Bandiéval.</p>
+<p>A bankett különben nem volt sikerültnek mondható. Budapest és
+Varjas géniuszának első ölelkezése hideg és erőltetett volt.
+Préglyné legalább rosszul mulatott, talán életében először. Pedig
+megpróbált minden tőle telhetőt, hogy föltüzelje az érdekes
+idegent. Próbált naivnak lenni, még kenyérgalacsint is dobott a
+titkár orrára, próbált démoni módon szenvedélyesnek lenni, miközben
+úgy szívta a fogát és villogtatta a szemét, mint egy spanyol
+bolero-táncosnő, végül még hideg és előkelő tartózkodással is
+próbálta ingerelni, – de minden hiábavaló volt, ennek az embernek
+az izlését nem lehetett kitapasztalni.</p>
+<p>A titkár a délutáni vonattal hazautazott. Sturz Bandi, a
+polgáriskolai igazgató és a Szent László-patikus kísérték ki a
+vasúthoz. Az igazgató úr útközben szerette volna a kormány
+figyelmét az ellene folyó méltatlan hajszára fölhívni, a
+boldogtalan gyógyszerész <span class="pagenum"><a name="Page_103"
+id="Page_103">-103-</a></span> azonban minduntalan az ő repülési
+kísérleteiről fecsegett és így a két szívós férfi egymásba
+gabalyodott, mint két horogzsinór. A titkárt különben az összes
+varjasiak közül Sturz Bandi érdekelte leginkább.</p>
+<p>– Ebben az országban sok kulturális nyersanyag terem, – mondta,
+– emberi értékeket azonban csak akkor fogunk produkálni, ha
+ammorális magaslatról szemléljük társadalmi evoluciónkat. Az
+intellektuális embereknek ezért össze kellene fogniok.</p>
+<p>Sturz Bandi igazat adott neki. A titkár végül megkérdezte, hogy
+van-e abszint a vasúti korcsmában. De ott csak szilvóriumot
+mértek.</p>
+<p>A fővárosi kultura nem állott meg hódító útján, hanem újabb és
+újabb úttörőket küldött Varjasra. Másnap már előkelő fővárosi írók
+érkeztek, akik könyveket kínálgattak részletfizetésre. Aztán egy
+pesti kereskedő jött le, az kibérelte Szávics borbély fél boltját a
+főutcán és amerikai versenyárúházat rendezett be, ahol
+képeslapokat, meggyfaszipkákat, gyűszűtartó kis kagylóhajókat és
+üvegkorálokat árult. Néhány nap mulva egy háromtagu fővárosi
+zóna-bohém-orfeum akart bemutatkozni a Trombitás termében. Az
+érdekesnek ígérkező előadást azonban nem lehetett megtartani, mivel
+a nézőtéren csak hárman jelentek meg, az öreg fekete elefánt, a
+helybeli szerkesztő és Sturz Bandi. (Az utóbbi kettő persze
+tiszteletjegyet követelt.) Varjas látszólag még nem érett meg arra,
+hogy méltányolni <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span> tudja a művelődés nemes fényűzését.
+Látszólag, mondom. A valóságban az alvó szűz már ébredezett, aztán
+hirtelen nagyot ugrott, mint az alamuszi macska.</p>
+<p>Csoda történt, Budapest megindult és ijesztő közelségbe jutott
+Varjashoz. Tegnap még egynapi járóföldre esett a főváros, ma már a
+gyári kéményei ott füstölögtek a kálvária tőszomszédságában. Az új
+vasút úgy működött, mint a csillagász messzilátója, és az idegen
+planéta óriás képe nyugtalanítóan ragyogott Varjas egén. Szinte
+látni lehetett hosszan elágazó házhegyeit, foszforeszkáló
+lámpasorait, fekete és rejtélyes utcacsatornáit. A varjasiak azon
+vették észre magukat, hogy Budapest forró párája elborítja
+városukat, rettenetes vonzó ereje magába szürcsöli és elnyeli
+Varjast, mint az osztrigát. Az embereken valami furcsa láz vett
+erőt. Mindig Budapestről beszélgettek. A férfiak, ha mulatós kedvük
+volt, vagy ha unatkoztak, bezónáztak a városba, az asszonyok pedig
+egy pár keztyü kedvéért is fölkapaszkodtak a vonatra. Ami pénz,
+jókedv és munkaerő termett Varjason, az mind Budapest felé
+hömpölygött, mint a folyóvíz a tenger felé. A cselédnép köréből
+egész népvándorlás indult meg; olcsóbb bérért is elszegődtek a
+fővárosba; ott legalább tudták, hogy mit kezdjenek a kimenőjükkel.
+A csinos májszterleányok mind arról kezdtek ábrándozni, hogy jó
+volna bejutni valamelyik fővárosi üzletbe, színházi kórusba vagy
+kávéházi pénztárba. Jobb, mint egy goromba <span class=
+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> férj
+törvényes cselédjének lenni. A parasztasszonyokra is átragadt a
+láz. Egész kofavonatok vitték őket Pestre és a fővárosiak nem is
+sejtették, hogy a keményített szoknyáju menyecskéket, akik
+puttonyok és kosarak alatt görnyedve lebzselnek a városban, valami
+divathóbort vonzza hozzájuk. Ennek a kofadivatnak az lett a
+következménye, hogy a fővárosban olcsóbb volt a topolysági baromfi
+és gyümölcs, mint Varjason.</p>
+<p>Varjas máról-holnapra megkopaszodott, kiszáradt, megmerevedett.
+A varjasiak maguk nevetséges kis fészeknek kezdték tekinteni
+városukat, afféle elmaradt Mucsának. Leszólták, kicsinyelték,
+cserben hagyták. Budapestet varjasi mértékkel mérték, Varjast pedig
+budapesti mértékkel. A fordított messzilátón keresztül nézték
+városukat és még kisebbnek látták. A főutca hatalmas polgárházai
+ócska kis barakkokká lettek, a varjasi előkelőségek pedig
+fontoskodó filiszterekké töpörödtek. Varjas nem volt többé külön
+város, hanem egy házrakás, melyben Budapestről kiszorult emberek
+tanyáztak.</p>
+<p>A Fehér páváék régóta sejtették, hogy a vasút ártani fog
+üzletüknek, arra azonban, ami azután történt, mégsem voltak
+elkészülve. Az történt ugyanis, hogy az üzlet forgalma egy csapásra
+megszünt. Az őszi vásár teljesen csütörtököt mondott. Az elegáns
+kelme-ifjak ott állottak a polcok mögött, tétlenül és unatkozva,
+<span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
+"Page_106">-106-</a></span> Manliusz úr pedig ráért egész nap
+Klopstockot olvasni az üveges ketrecében. Ha egy-egy régi vevőjük
+mégis betévedt, úgy megrohanták, hogy ijesztő volt. Egypárszor szó
+volt róla, hogy csökkenteni kellene a személyzet létszámát. Egy-két
+segéd és egy tanonc elvégezhetnék a munkát. Ábel Pál azonban
+hallani sem akart erről. Ő nem az az ember, aki kapitulál. Fölemelt
+fejjel, meghatott, enyhe méltósággal járt föl-alá a boltjában. Most
+többet és bizalmasabban beszélgetett az embereivel, mint annak
+előtte, és egészben véve úgy viselkedett, mint Napoleon a száznapos
+uralom idején. Talán olyasmiben bízott, hogy a varjasiaknak
+előbb-utóbb csak meg fog jönni az eszük. Ő ugyanazoktól a
+gyárosoktól rendelte áruit, mint a pestiek, készpénzzel fizetett,
+kevesebb költséggel dolgozott, tehát kisebb árakat is szabhatott,
+mint azok odafönn. A varjasiaknak azonban nem jött meg az eszük,
+hanem többre becsülték a pesti kelmekirály pófliját, mint a fehér
+páva elsőminőségü áruját. Pál úrnak az egész őszi raktára a nyakán
+maradt, de azért nem vesztette el a szívét, hanem nagyszabásu
+rendeléseket tett télire. <span class="pagenum"><a name="Page_107"
+id="Page_107">-107-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VII.</h2>
+</div>
+<p>Egy ködös őszi napon nagy meglepetés érte Ábel Mariskát.
+Édesapja ebéd után megvárta, míg Viola néni kimegy a konyhába,
+aztán hirtelen így szólt:</p>
+<p>– Ma rólad beszélgettünk… Valaki volt ma nálam az irodában… Egy
+kérő…</p>
+<p>A leány arca vérvörös lett. Ijedten tekintett édesapjára.</p>
+<p>– Toll Jenő, a fekete elefánt fia, – folytatta az apa.</p>
+<p>Mariska egy pillanatig azt hitte, hogy édesapja bolonddá akarja
+tenni.</p>
+<p>– Toll? Képtelenség!</p>
+<p>A fehér páva vállat vont.</p>
+<p>– Ez már a te dolgod… Én ebbe nem is akarok beleszólni. Annyit
+igértem neki, hogy fölemlítem előtted.</p>
+<p>Azzal fölkelt, hűvösen homlokon csókolta Mariskát, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> mint
+étkezés után mindig, és bement a sárga szobába ujságot olvasni.</p>
+<p>Mariska úgy érezte, hogy súlyos sértést követtek el rajta. Még
+az édesapjára is haragudott. A fekete elefánt fia – miféle
+ízetlenség ez?</p>
+<p>Estefelé azonban megint szóba került a dolog. A leány sétáról
+jött haza és az édesapja, aki a bolt előtt várta, beszólította az
+üvegketrecbe.</p>
+<p>– Ülj le egy kicsit! – mondta.</p>
+<p>Mariska leült a régi viaszvászon diványra, az apja pedig a forgó
+széken helyezkedett el. Egy nagy papirvágó ollót tartott a kezében
+és olyan figyelmesen nézegette, mintha most látna életében először
+ilyen szerszámot.</p>
+<p>– Arról a reggeli dologról akarok veled beszélni, – kezdte a
+fehér páva. – Meg kell neked mondanom, hogy nagyon szeretném, ha
+biztosítva látnám a jövődet… Az ember nem tudja manapság, hogy mit
+hoz a jövő… Különösen kereskedőnél nem lehet tudni… Nekem nagy
+raktárom van, ha jól megy az üzlet, akkor az pénz, de ha nem jól
+megy, akkor – –</p>
+<p>Mariskán hidegség borzongott végig. A fehér páváék megszokták,
+hogy a családban soha se beszéljenek pénzről és Mariska most úgy
+érezte, mintha édesapja gyöngédtelen, sőt kegyetlen volna. Pál úr
+is ilyesmit érezhetett, mert restelkedve lesütötte a szemét, de
+azért makacsul beszélt tovább. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p>
+<p>– Súlyosbítja helyzetemet, hogy Viola örökrészét máig sem
+fizettem ki, – ő sohasem követelte, – és Péter is részes még az
+üzletben… És még valamit kell elmondanom. Jövő hónapban lesz a
+képviselőválasztás és Toll Jenő föl fog lépni…</p>
+<p>– Péter bácsi ellen? – pattant föl tüzes haraggal a leány.</p>
+<p>Hogy Varjason valaki föl merészeljen támadni Péter bácsi ellen,
+az a leggaládabb merénylet volt, melyről Mariska életében hallott.
+Toll Jenő vagy gonosz ember, vagy hóbortos. Pál úr azonban leánya
+nagy megdöbbenésére sokkal higgadtabban ítélte meg az esetet.</p>
+<p>– Toll Jenőnek sok híve van a városban, a májszterek pedig
+valósággal rajonganak érte… Most különben is furcsa időket élünk.
+Fiatal erőket, munkás férfiakat kívánnak. Igaz is, hogy Péter az
+utóbbi időkben alig tett valamit a kerületért.</p>
+<p>Mariskának fájt ez a megjegyzés.</p>
+<p>– No de mégis – olyan jó ember! És egy Toll Jenő! – mondta
+méltatlankodva.</p>
+<p>– Toll azt mondja, hogy semmi személyeskedés nem vezeti. Ő
+tiszteli és szereti Pétert. De ha fölajánlják neki a jelöltséget,
+akkor el kell fogadnia, mert neki kötelességei vannak a
+szülővárosával és a saját jövőjével szemben is. Azt mondja, ha
+elfogadnád ajánlatát, akkor a képviselőség mintegy a családban
+maradna, <span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span> akármelyik kapná meg a többséget, a
+másik könnyű szívvel belenyugodhatnék…</p>
+<p>A fehér páva zavart kis szünetet tartott, miközben a nagy
+ollóval hajszálvékony szeleteket vágott le egy papirlapról. Majd
+újból megszólalt:</p>
+<p>– Akárhogyan vegyük is a dolgot, az a Toll Jenő valaki. Sokat
+tanult, kiváló munkaerő és ha bejut a képviselőházba, nagy karriért
+is csinálhat még.</p>
+<p>Mariska elszomorodva hallgatta édesapját. Nem is magát sajnálta,
+inkább az öreget. Hej, hová lett a fehér páva régi büszkesége?
+Nagy, igen nagy bajok lehetnek a főkönyv körül, ha Ábel Pál ilyen
+méltányos hangon beszél a fekete elefánt fiáról!</p>
+<p>Pál úr ekkor hirtelen fölkelt és szokatlan hévvel csókolta meg a
+leányát. Hiszen ő is szégyenletesnek találta ezt a dolgot.
+Olyanformán érezte magát, mint az egykori nagy ausztriai császár,
+aki rábeszélte a leányát, hogy legyen felesége egy korzikai
+fiskális fiának.</p>
+<p>– Most eredj és gondolkozzál azon, amit hallottál, – mondta a
+belső megindulástól fojtott hangon.</p>
+<p>És Mariska gondolkozott. Miután első fölháborodásának hullámai
+elsimultak, gondolatainak forgatagából lassankint egy vidám, ravasz
+és egészen asszonyi ötlet bukkant föl. Az elefántfi őt feleségül
+akarja venni. Az ajánlatával bizonyos hatalmat adott Mariska
+kezébe. Mariska nem akar hozzámenni, – dehogy akar! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> – de
+miért ne használja a hatalmát arra, hogy megmentse a jó Péter bácsi
+képviselőségét?</p>
+<p>Másnap reggel így szólt az édesapjához:</p>
+<p>– Gondolkoztam azon, amit mondtál, de nem tudok magammal
+tisztába jönni… Hiszen én alig ismerem Toll Jenőt, éppen csak hogy
+kétszer-háromszor beszélgettem vele…</p>
+<p>A fehér páva megkönnyebbülten lélegzett föl. Most már egészen
+jól indult a dolog.</p>
+<p>– Egyelőre ő sem kíván egyebet, mint hogy a házunkhoz járhasson…
+Ha aztán kiismeritek egymást, akkor – nos igen, akkor még elválik,
+hová vezet a dolog.</p>
+<p>Toll Jenő másnap este jött el első ízben. Rendes vizitelő időben
+nem jöhetett, mivel el volt foglalva a vasútépítéssel. A fehér páva
+megtisztelte azzal, hogy kinyittatta neki a parádés lépcsőházat.
+Midőn a vendég rálépett az első garádicsra, már azt beszélték az
+alsóvárosban meg a felsőben, hogy a fekete elefánt fia eljegyezte
+Mariskát, a lakodalom februárban lesz, az öreg páva harmincezer
+forint készpénzt ad a leányának, a ruhákat már varrja Tusóczky
+kisasszony, Pesten fognak lakni és Viola is hozzájuk költözködik,
+mivel Mariska tudvalevőleg semmit sem ért a háztartáshoz.</p>
+<p>Mindez persze csak pletyka volt. Mariska udvariasan, de némi
+előkelő tartózkodással fogadta a látogatót. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> A
+mérnök szerényen, sőt kissé alázatosan viselkedett. Toll Jenő
+régebbi izetlenkedései nem kerültek szóba, valami hallgatag
+megállapodás folytán úgy állottak szembe egymással, mintha újból
+akarnák kezdeni ismeretségüket. Másnap este megint eljött és ekkor
+egy csapásra megváltozott az egész helyzet. Viola néni tapintatosan
+kitipegett a szobából és a mérnök ekkor levetette az álarcát.</p>
+<p>– Az édesapja bizonyára megmondta, hogy minő szándék hozott
+ide?</p>
+<p>– Megmondta, – hagyta rá a megszeppent leány.</p>
+<p>– Tehát remélhetek? – kérdezte egy csepp irónikus pátosszal a
+hangjában a mérnök.</p>
+<p>Mariska elpirult és vállat vont.</p>
+<p>– Nem tudom, mit mondjak erre…</p>
+<p>De aztán egyszerre megjött a bátorsága.</p>
+<p>– Egyelőre nem jól indul a mi dolgunk! – mondta.</p>
+<p>– Nem jól?</p>
+<p>– Maga keserűséget akar szerezni egy embernek, akit nagyon
+szeretek, Péter bácsinak…</p>
+<p>– A jelöltségemmel?</p>
+<p>A mérnök elmosolyodott és élesen tekintett a lány szemébe.</p>
+<p>– És ha nem lépek föl, akkor hozzám jön?</p>
+<p>Most már Mariska is mosolygott, még pedig meglehetős kacéran.
+<span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
+"Page_113">-113-</a></span></p>
+<p>– Ha nem lép föl, akkor tudni fogom, hogy jó ember és hogy
+áldozatra is képes… Elégedjék meg most ennyivel.</p>
+<p>Már olyasmit képzelt, hogy megnyerte a játékot.</p>
+<p>– Ugy-e, nem bántja meg azt a jó öreg urat? – kérdezte halkan és
+melegen.</p>
+<p>A mérnök még egyre mosolygott.</p>
+<p>– Legyen maga is jó és áldozatkész és számítson az én
+hálámra.</p>
+<p>Aztán egyszerre, váratlanul és minden bevezetés nélkül elkövette
+a merényletet. Megcsókolta Mariskát. Még pedig a száján. Az
+arcátlansága annyira zavarba ejtette a leányt, hogy sem védekezni,
+sem kiáltani, sem gondolkozni nem tudott.</p>
+<p>Mire föleszmélt, Toll Jenő krétafehér arccal, az indulattól
+remegve állott előtte.</p>
+<p>– Bolond vagyok! – mormogta. – Kérem, dobasson ki! Én nem tudok
+itt udvariasan fecsegni, mikor minden csepp vérem tüzel és
+tajtékzik… Haragszik? Igazán nem bánom! Én most úgyis elmegyek és
+összetörök valamit, vagy leiszom magamat, vagy agyonlövöm
+magamat…</p>
+<p>Az ablakhoz ment és a homlokát nekiszorította az üvegnek. Majd
+hirtelen sarkon fordult. Az arca piros volt és ragyogott a
+szerelmes gyöngédségtől. Nem mondott semmit, csak összekulcsolta a
+két kezét és hosszan nézte Mariskát. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p>
+<p>Ekkor belépett Viola néni.</p>
+<p>– Már a Veron is megbolondult, – mondta mélységes fölháborodás
+hangján. – Pestre akar menni.</p>
+<p>Toll Jenő ekkor elbúcsúzott a hölgyektől és elment.</p>
+<p>– Mit mondott a mérnök? – kérdezte vacsoránál Ábel úr.</p>
+<p>– Tiszteletét küldi, – válaszolt Viola néni.</p>
+<p>Mariska nem szólt semmit.</p>
+<p>Egypár napig nem mutatta magát az elefántfi és Mariska hajlandó
+volt azt hinni, hogy a történtek után egyáltalában nem mer többet
+eljönni. Rosszul ismerte azonban emberét, mert az, Pál úrnak
+régebbi meghivásával élve, a legközelebbi szombaton eljött a fehér
+páváék zeneestélyére. Ezzel mintegy az összegyült rokonság védelme
+alá helyezte magát. Szmokingkabát és fehér keztyü volt rajta, ami
+Ábelékat némileg megdöbbentette, de jól is esett nekik. Mikor egy
+pillanatra Mariska mellé tudott férkőzni, fojtott hangon így szólt
+hozzá:</p>
+<p>– Nem kérek pardont, de becsületszavamra igérem, hogy <i>az a
+dolog</i> nem fog többet megismétlődni. Vigyázni fogok magamra.</p>
+<p>Miután nem kapott választ, egyedül elvonult a homályos
+ablakfülkébe, honnan profilban láthatta a zongora mellett ülő
+leányt.</p>
+<p>Az este Beethovent játszották. A zene megint Mariskára volt a
+legnagyobb hatással. Megmámorosodott <span class="pagenum"><a name=
+"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> a saját játékától és
+különös, laza gondolatképek kezdtek az öntudatán keresztül vonulni,
+mint lágyan szálló felhők a tüzes tavaszi égen. Nem nézett föl a
+hangjegyeiről és mégis látott mindenkit, aki a két gyertyával
+megvilágított szobában volt. Péter, Miklós, Manliusz és a nénik
+mozdulatlanul könyökölnek a karosszékekben. Nem tudnak egymásról,
+hanem kéjesen elmerülnek és tehetetlenül ellágyúlnak a forró
+akordok özönében, mint gyíkok a napfényben. Csak egy ember van a
+szobában, aki éber és erős, aki lát és gondolkozik. A fekete
+elefánt fia. A két szeme a homályos sarokból Mariska felé
+foszforeszkál. Az ő acélos energiája könnyedén visszaveri Beethoven
+támadását, sőt kedve telik benne, hogy játsszék a pátétikus
+hangulattal, mint a gyermek a megdagadt patakkal, midőn
+papirhajókat bocsát rá. A kis hajók egymásután eljutnak Mariskához
+és valamennyinek egyforma a terhe: egy csók emléke, mely olyan,
+mint a vérvörös szegfűvirág. A leány megriad, összeráncolja
+szemöldökét és indulatosan a zongora fölé hajlik… Egyszerre
+rápisszen az édesapja, mint a ragadós csikóra – lassabban!</p>
+<p>Később teához ültek. A nők – szokásuk szerint mind a hárman
+egymás mellett ültek – csökönyösen hallgattak, csak a férfiak
+beszélgettek. Ekkor megint nyilvánvalóvá lett, hogy mennyire
+különbözik a mérnök természete az Ábel urakétól. A merészségével,
+az önbizalmával és a mozgékonyságával olyanformán festett
+<span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span> közöttük, mint valami húsevő állat a
+kérődzők között. Beszédközben fölemlítette, hogy tegnap jött vissza
+Boroszlóból, holnap pedig két napra Bécsbe megy.</p>
+<p>– Mit csinál ott? – kérdezte Pál úr.</p>
+<p>– Pénzt csinálok, – válaszolt mosolyogva a mérnök.</p>
+<p>A három Ábel-testvér tehetetlenül nézett össze álmodozó nagy
+siementhali szemével. Pál úr négy hónap óta készült már Brünnbe,
+ahol elég fontos dolgai lettek volna, Miklós bácsi vagy huszonöt
+esztendő óta biztatta magát, hogy egyszer mégis csak el kellene
+megint menni Bécsbe… De ha ők utazni akartak, akkor mindig közbe
+jött valami.</p>
+<p>A fekete elefántfi egészben véve jobban imponált a fehér
+páváéknak, mint ahogy azt arisztokratikus gőgjük bevallotta. Csak
+Miklós bácsi találta ellenszenvesnek és közönségesnek. Búcsúzáskor
+oda is sugta Mariskának:</p>
+<p>– Te, nekem nem tetszik az a specerájos!</p>
+<p>Etelka néni azonban ezt sugta hugának:</p>
+<p>– Nagyon, nagyon kedves ember!</p>
+<p>Meg kell állapítanunk, hogy egyikük sem volt elfogulatlan a
+mérnökkel szemben. Miklós bácsi lelke mélyén, ott, ahol az
+öntudatlan régiók kezdődnek, meleg és édes vonzalom élt Mariska
+iránt, neki tehát kellemetlen fráter volt minden ember, akit
+kombinációba <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span> hoztak a leánnyal. Etelka néni lelkének
+mélyebb rétegeiben azonban gyanakvó féltékenység lappangott és neki
+ezért rokonszenves volt minden ember, aki Mariskának udvarolt.</p>
+<p>A napok ijesztő gyorsan peregtek tovább. Az elefántfi sürűn
+látogatott el a páváékhoz. Többnyire azzal állított be, hogy Pál
+úrral volna beszédje, mivel azonban Pál úr napközben az üzletet
+strázsálta, melynek polcai körül mostanában szinte kísérteties
+csend honolt, a mérnök rendesen „egy pillanatra“ letelepedett a
+hölgyek mellé. A ravasz Viola néni aztán mindig talált valami
+ürügyet a konyhában vagy a spájzban, hogy magukra hagyhassa a
+fiatalokat.</p>
+<p>Toll Jenőnek igen különös módszere volt az udvarlásban. Nem
+vetemedett ugyan több tettlegességre, de azért úgy bánt Mariskával,
+ahogyan könnyü sikerekhez szokott férfiak szoktak bánni, nem is
+leányokkal, hanem csak bizonyos asszonyokkal. Szerény és alázatos
+volt, amellett azonban állandóan jelezte, hogy mennyi szenvedést
+okoz neki az önuralma. Mariskának úgy rémlett olykor, mintha
+lánc-zörgést hallana; valahol egy éhes vadállat rázta békóit. Sok
+nő ezt érdekesnek találja. A mérnök úgy tudott rajta végignézni,
+hogy a leány elpirult, behúzta a lábát a ruhája alá és még azt is
+szégyelte, hogy a karja a könyökéig meztelen. Olykor, ha közömbös
+dolgok forogtak szóban, Toll hirtelen félbeszakította önmagát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span></p>
+<p>– Ostobaságokat beszélek! Nekem most máson, egészen máson jár az
+eszem!</p>
+<p>A szeme ilyenkor tüzet szórt.</p>
+<p>És így tovább. Ki kellett volna kergetni. Meg kellett volna
+mondani az édesapának, hogy ne eressze többet ide. De ehhez nem
+volt ereje a leánynak. Nem merte az öreg urat ilyen hirtelen
+kiábrándítani titkos terveiből, de nem is tudta volna megokolni
+kívánságát, mert hiszen a mérnök nem bántotta meg egy szóval sem. A
+dologban éppen az volt a furcsa, hogy ez a cédamosolyu és sikamlós
+nyelvü férfi a polgári tisztességet képviselte, mert hiszen annak
+rendje-módja szerint feleségül akarta venni a leányt. A másik, a
+báró, nem akarta feleségül venni, az ő vonzalma a nénik szemében
+bűnös és veszedelmes merénylet volt, pedig a csillagok tiszta
+magasságában állott Toll Jenő érzelmei fölött. De ki érti meg az
+ilyet?</p>
+<p>Az esős idő megint elmult, csodaszép őszi ég mosolygott a
+melankólikus tájék fölött. Mariskán akkoriban valami nagy,
+fájdalmas nyugtalanság vett erőt, mint a megkésett vándormadáron.
+Toll most már mindennapos lett a fehér páváéknál és a vágyai úgy
+röpködték körül a leányt, mint egy közeli tűzvész szikraesője.
+Mariska akkor is érezte perzselő hatásukat, ha magában volt.
+Egyszer aztán, éjjeli félálmában, rajtakapta magát egy bűnös
+gondolaton. Toll Jenőnének lenni, nem, az nem volna kivánatos; de
+egyszer elkábulni <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span> és elkárhozni Toll Jenő csókjai alatt…
+A leány fölriadt. Ki védi meg őt önmagával szemben? Az édesapja,
+Viola néni és a többiek? Csupa vadonat idegen ember, akikkel
+beszélni sem igen tud. Csak ott, az ébenfaszekrény titkos méhében
+pislákol valami rokon tűz a megsárgult papir között. Mariska
+fölkelt, előkereste Lihnovszka leveleit és hosszu idő multán megint
+olvasni kezdett bennük. Aztán könnyezve kért bocsánatot
+Ochsenfurth-Pankotaytól, mert a két alak már egészen egybeolvadt a
+fantáziájában.</p>
+<p>Aznap, mikor a télire való fát hordták Ábelék házába,
+bekövetkezett a „bukás“. Váratlanul jött, pedig előrelátható volt,
+mint az alámosott part beszakadása. Mariska az ablakban állott és a
+csipkefüggönyön keresztül az utcára bámult, ahol mohos
+bükkfa-hasábokat dobáltak le a szekérről. A mérnök nesz nélkül
+belépett a szobába, Mariska mellé állott és egy idő mulva, mintha
+csak megérezte volna, hogy ütött az ő órája, gyöngéden magához
+ölelte a leányt. Mariska nemcsak eltűrte, de vissza is adta a
+csókját. Ezeknek a csókoknak bűnös és keserü zamatjuk volt; nem is
+Mariska csókolódzott Toll Jenővel, hanem egy nő egy férfival. Viola
+néni azonban, aki éppen akkor a szomszéd szobában motoszkált,
+egyszerre orgonahangokat hallott és mirtuszillatot érzett. Az
+örömtől könnyezve sietett le Pál úrhoz az üzletbe. Tíz perc mulva
+már tudta az egész bolt, a magazin és a mosókonyha is. Mindenki
+<span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span> megkönnyebbült, mintha valami nagy
+veszedelem mulott volna el a háztól; az egész város ugyanis már jó
+ideje elfogadta és megáldotta ezt a frigyet és kimondhatatlan
+kellemetlenség lett volna belőle, ha Mariska rácáfol a
+közvéleményre.</p>
+<p>A fehér páva fölment a lakásba, hogy megölelje leányát.
+Méltóságosan viselkedett, bár alapjában véve nagyon el volt
+lágyulva.</p>
+<p>Mariska elkényszeredetten mosolygott. Ő tehát most menyasszony.
+A fekete elefánt fiának menyasszonya. Hogyan jutott ide? Mindegy.
+Ebből a veremből nem fog többet kijutni.</p>
+<p>Toll Jenő is mosolygott. Ő különben kezdettől fogva biztos volt
+benne, hogy az ő taktikája ezúttal is be fog válni. Ez is a főváros
+győzelme volt a vidék fölött. A naiv és forróvérü vidékiekkel,
+legyenek azok üzletfelek, választópolgárok vagy leányok, azt
+csinálja a fővárosi ember, amit akar. Igaz különben, hogy a mérnök
+nagyon örült a győzelmének, mert Mariska egyebek közt tetszett is
+neki. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VIII.</h2>
+</div>
+<p>A fekete elefánték vacsorára hívták az egész pávafrekvenciát. Ez
+a vendégség olyan volt, mint két ellenséges törzs békeünnepe. Az
+öreg Tollék nem is tudták eltitkolni, hogy nagyon imponál nekik az
+előkelő szomszédság és a vacsorát izgatott sütés, főzés, surolás és
+meszelés előzte meg.</p>
+<p>Toll Jenő szükségesnek tartotta, hogy előre is leszállítsa a
+menyasszonya igényeit.</p>
+<p>– A szüleim jóravaló, de puritán egyszerüségü emberek.</p>
+<p>Valóban nem is lehetett megérteni, hogyan fér el annyi puritán
+abban az egy-két sötét patkánylyukban, mely a boltjuk mellett volt.
+A lakásba az üzleten keresztül kellett bemenni és a rettenetes
+hering- és petroleum-szag ottbenn is érzett. Az apa ágya az
+ebédlőben állott, mára azonban deszkákkal leterítették és tálaló
+asztalnak használták. Megjegyzendő, hogy Tollék vagyonos emberek
+voltak és tisztességes lakást is tarthattak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> volna,
+a dolog azonban nem a pénzen fordult, hanem azon, hogy az öregek –
+mint Jenő mondta – puritánok voltak.</p>
+<p>A mérnök édesanyja kicsi és szertelenül elhízott asszonyság
+volt. Szinte meglepően hasonlított az urához. Tíz esztendei pihenés
+után ma megint fűzőt vett magára, hogy beleférjen a bordó
+atlaszruhájába. Az erős fűzésnek az lett a következménye, hogy alig
+tudott hápogni és hogy termetének egyes részletei, melyeknek a
+természet más elhelyezést szánt, most mind a nyaka körül
+találkoztak. Ez az asszony évek óta nem jutott már hozzá, hogy
+kimenjen az utcára, mivel az üzlet, a háztartás és egész csapat
+féktelen gyerek igénybe vette minden idejét. Az öreg elefánt
+ugyanis nem törődött sem a boltjával, sem a családjával, ő
+egyáltalában csak boltzáráskor szokott otthon megjelenni, hogy
+zsebretegye a napi bevételt. A feleségének és a gyermekeinek
+sohasem adott pénzt, egy krajcárt sem, „mivel biztosan úgyis eleget
+lopnak a kasszából“. És Tollné asszonyom tényleg az egész
+háztartását abból tartotta fenn, amit az ura háta mögött ki tudott
+csenni a pénztárból. Jenő fiát is ilyen pénzen iskoláztatta.</p>
+<p>Tollné a boldog izgalomtól nevetve és pipacsvörös arccal fogadta
+vendégeit. Balassagyarmat vidékéről való volt és palócosan beszélt.
+Két kézzel megragadta Pál úr jobbját és Miklós bácsira mutatván,
+így szólt: <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span></p>
+<p>– Á mágá batyja?</p>
+<p>Az izgalom annyira elhomályosította a tekintetét, hogy eleintén
+Violát nézte a menyasszonynak. De aztán hamar bocsánatot kért a
+tévedéseért.</p>
+<p>– No né, hát nem ezt az öreget véltem lyánynak?</p>
+<p>Péter bácsit már régebbről ismerte. Vele egykor a győri
+marhavásáron találkoztak. (Ahogyan ő a marhavásár szót kiejtette,
+azt nem lehet visszaadni a magyar ábécé betűivel.)</p>
+<p>A vacsora nagyszabásu volt. Rántott hal, töltött káposzta, sült
+malac és pulyka, rántott csirke, az uraknak kapros rétes, a nőknek
+marcipán és madártej. Annyi volt, hogy egy cug baka jóllakhatott
+volna. Tollék valamennyien nagyétü emberek voltak és a konyhára
+sohasem sajnálták a pénzt. Abból az igazságból indultak ki, hogy a
+munkásembernek sokat kell ennie és a jó étvágyban mintegy a polgári
+derekasság ellenpróbáját látták.</p>
+<p>A háziasszonyt lealázta és fölháborította Ábelék
+mértékletessége; úgy érezte, hogy a háza örökre meg lesz
+bélyegezve, ha legalább néhányan a vendégei közül meg nem rontják a
+gyomrukat. Hogy ezt a kívánatos célt szolgálja, könyörgésre,
+ravaszkodásra, sőt erőszakoskodásra fogta a dolgot, hogy no még egy
+darabkát, – és boldog volt, ha egy-egy falatot valakinek tányérjára
+lophatott.</p>
+<p>Az öreg elefánt a vacsora elején föltünően szófukar <span class=
+"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> és
+borongós volt, mintha nagy bánat nyomná a szivét. Valamit forgatott
+az elméjében. Hogy micsodát, az kitünt a sült malacnál, mikor is
+fölemelkedett székéről és a félelemtől rikácsoló hangon
+felköszöntötte a szeretve tisztelt jegyespárt. Miután elmondta a
+pohárköszöntőjét, nagyon megkönnyebbült és olyan jókedvü lett,
+mintha nagy veszedelemből szabadult volna. De ekkor meg a fehér
+páva merült zord hallgatásba. Magába mélyedve gondolat-vadászatra
+indult. Ő is csak akkor nyerte vissza lelki egyensúlyát, miután már
+ékes szavak kíséretében a Toll-családra ürítette poharát.</p>
+<p>Most már világos volt, hogy Péter bácsin a szólás sora, de neki
+könnyü volt, mert volt egy kész beszédje a magyar emberről, aki
+fehér asztal mellett sem feledkezik meg mindannyiunk édesanyjáról,
+a hazáról és ezt a beszédet épp oly szívesen hallgatták eljegyzési
+lakomákon, mint keresztelőkön. Mialatt még a képviselő megható és
+férfias pátosza zengedezett az asztal fölött, a szomszéd szobából
+bősz üvöltözés és dobogás hallatszott be. Olyan félelmetes
+hangzavar volt, mintha a pusztai bika védekeznék a farkascsorda
+támadása ellen. Odaát vacsoráztak az ifju Toll-csemeték, több
+specerájos-tanonc társaságában. Az öreg elefánt baljóslatu arccal
+kezdett fülelni és miután sokatmondó pillantásokat váltott élete
+párjával, döngő léptekkel átment az ifjusághoz. Valami éles
+csattanás hallatszott <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span> az ajtón keresztül, aztán csend lett.
+Toll uram visszajött megint, a szeme úgy csillogott, mint a
+jóllakott oroszláné.</p>
+<p>A vacsora valahára véget ért és a háziasszony szükségét érezte,
+hogy elméleti visszapillantást vessen az egyes fogásokra, miközben
+tiszteletreméltó szerénységgel leszólta saját főztjét és
+töredelmesen bocsánatot kért Ábeléktől a szegényes vendéglátásért.
+Ezt természetesen csak ravaszságból tette, hogy kihívja a hölgyek
+ellentmondását, mert szó, ami szó, nagyon félt a nénik utólagos
+bírálatától, főleg az Etelkáétól.</p>
+<p>Az öreg elefánt ekkor a jegyesek tervei iránt kezdett
+érdeklődni.</p>
+<p>– Ha házat akartok venni Pesten, tudok egy szépet a
+Ferencvárosban, egy háromemeleteset, – mondotta.</p>
+<p>A Jenő fiához beszélt, de úgy nézett az öreg pávára, mintha tőle
+várná a választ. Pál úr azonban csak rejtelmesen mosolygott.</p>
+<p>– Szép parádés lovakat is tudnék, ha hintót akartok tartani, –
+mondta később és megint Pál úrra szegezte kicsi
+porcellánszemét.</p>
+<p>Az elefánték láthatólag olyasmit képzeltek, hogy Mariska
+hozománya fölér egy aranybányával. Miklós bácsit dühbe is hozták a
+sóvár kezek, melyek Ábelék pénzes szekrényét körültapogatták. Az
+öreg egész este <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span> föltünően hallgatag volt, de most
+kibuggyant belőle a méreg.</p>
+<p>– Olyan szépen keres a mérnök úr, hogy már kocsitartásra is
+gondolhat? – kérdezte kaján naivitással.</p>
+<p>A háziasszony, bár a nénikkel társalgott, fél füllel mégis
+odahallgatott és most úgy elkezdett nevetni, mintha Ábel Miklós
+valami nagyon sikerült élcet mondott volna.</p>
+<p>– Szépen keres a mérnök, akinek ilyen gázdág lyány a mátkája! –
+vágta oda kedves és magyaros szókimondással.</p>
+<p>Toll uram addig-addig dícsérgette sajáttermésü sillerborát, míg
+néminemüleg el nem ázott tőle. Ekkor fölébredt benne a Három
+rózsa-bálok gavallérja és negédeskedni kezdett a hölgyekkel.
+Mariskának azt mondta, hogy ő még ma is különb legény a Jenő fiánál
+és ha szép szerével szabadulni tudna az oldalbordájától – haj, mi
+lenne akkor! Később paprikás adomákat kezdett mondani. Ábelék
+sóbálvánnyá dermedten ültek az asztal körül, Tollné azonban
+exploziószerü kacagásokkal fogadta a vastag tréfákat.</p>
+<p>– Micsoda lókötő ez az én uram! – ismételgette őszinte
+elragadtatás hangján.</p>
+<p>Mariska azalatt figyelmesen nézegette a háziasszonyt és a
+gazdát. Azokra a torzképekre gondolt, melyeket egykor egy angol
+mesekönyvben látott. A gyermekmese <span class="pagenum"><a name=
+"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> hőse, az eltévedt
+kisleány, idegen országba vetődik, ahol minden embernek sertésfeje
+van. Kövér kis alakok a sertésemberek, a szemük kicsi és alattomos,
+a szájukból rettenetes fogak meredeznek ki, arcukon a hideg és
+kegyetlen falánkság kifejezése ül. A sertésemberek a földet túrják
+gombák után. Semmi sem érdekli őket, csak az, amit meg lehet enni.
+Kedélyes röfögéssel szaglásszák körül az idegen kisleányt és őt is
+föl akarják falni. Ezek a Tollék afféle sertésfejü emberek. Még
+Toll Jenő is, bár csinos férfinak nevezhető, ott viseli széles,
+piros ábrázatán a kegyetlen falánkság bélyegét. Amit ő szerelmének
+nevez, az is a brutális falánkság egy neme. Biztos, hogy meg fogja
+enni a leányt. Máris lerágott róla mindent, ami előkelő és büszke
+volt rajta. Mariska ezt érzi, szégyeli is, de nem tud már
+menekülni. Ha tudna, talán nem akarna. Ez az ember bilincsekben
+tartja, ő csak sóhajtozik olykor, mint az alvó a lidércnyomás súlya
+alatt, de erő nincs a tagjaiban. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>IX.</h2>
+</div>
+<p>Megvolt a képviselőválasztás is. A mérnök ismételten megígérte,
+hogy nem tesz egy lépést sem a jó Péter bácsi ellenére, ha azonban
+a nép bizalma önként feléje fordulna, akkor természetesen nem
+térhetne ki előle. Végre is mindennek van határa, a családi
+gyöngédségnek is. Egyébként nem szeretett a menyasszonyával erről
+beszélni, azt mondta, a politika nem nőknek való, Mariska pedig nem
+igen merte szóba hozni a dolgot, mert Jenő újabban igen ideges
+volt, a leány pedig sokat vesztett hajdani bátorságából.</p>
+<p>A májszterek mindenáron Toll Jenőt követelték. Ezek az emberek
+te-tu-barátjai voltak a mérnöknek és a tűzbe is elmentek volna
+érte. Egyáltalában különös volt, hogy mennyire megváltozott a
+varjasi közönség. Úton-útfélen azt mondták, hogy Ábel Péter
+tehetetlen és tudatlan ember, vén mihaszna, tőle meg kell
+szabadítani a várost. Fiatal és bátor emberekre <span class=
+"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> van
+szükség, Toll Jenőkre. A telkesgazdák között ijedelmet okozott a
+hír, hogy Ábel Péter, ha újból megválasztják, nyugdíjképes lesz és
+a képviselői nyugdíját pótadóba fogják kivetni. Ettől a
+veszedelemtől meg kell szabadítani a várost. Az alsóvárosiakkal,
+akik legújabban azt mondták, hogy ők szocialisták, elhitették, hogy
+Toll Jenő meg fogja nekik szerezni a papok földjét. Az alsóvárosban
+pedig épp úgy folyt az itatás a Toll-párt csapszékeiben, mint a
+felsővárosban és senki sem tudta, hogy kinek a pénzén. Jenő
+legalább nem tudta. Ábelékkal szemben többízben is hangoztatta,
+hogy únja ezt az egész alkotmányos komédiát és ha Mariska nem
+volna, akkor most külföldre szöknék. Egyelőre azonban az egész
+elefánthad állandóan ott járt-kelt a májszterek és a gazdák között,
+esténkint Toll Jenő is megjelent egy-egy korcsmában, riadó
+lelkesedést keltvén.</p>
+<p>A jó Péter bácsi méltóságosan és tehetetlenül tipegett ide-oda.
+Érezte, hogy sarkantyus csizmája alatt süpped a talaj, de sokkal
+büszkébb volt, semhogy elárulta volna aggodalmait. Jenőre nem
+haragudott, az tisztességes fiu. Az öreg ismételten biztatta is,
+hogy csak tartsa fönn jelöltségét, ez nemcsak joga, de talán
+kötelessége is önmagával szemben, a varjasiak háládatlansága
+azonban megvérezte a szivét. Egyébként pedig együgyü dolgokat
+beszélt, azt mondta, hogy neki csak tiszta szavazat kell, ő nem
+ígér senkinek semmit <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span> és nem költ egy krajcárt sem, szóval ő
+volt a világon a legkellemesebb ellenjelölt.</p>
+<p>A fehér páváék bizalmasai, a városi magisztrátus is, áthúzódtak
+Toll Jenő táborába. Világos volt, hogy Ábelék maguk is a vejüknek
+szánták a mandátumot. Az öreg urat alkalmasint azért léptették csak
+föl, hogy más jelölt ne vessen szemet a kerületre. És ha nem így
+volna, akkor is tanácsosabb a mérnök mellé állani, mert Ábelék a
+légynek sem tudnának véteni, az elefánték azonban bosszuálló
+emberek.</p>
+<p>A választás eredménye alig lepett meg valakit, hacsak magát
+Péter urat nem. Kitünt, hogy alig van pártja. Egypár régimódi ember
+szavazott csak rá, afféle tubákos, paraplis, peckes járásu öregek,
+akiket gúnyos derültséggel fogadott a Toll-párt. Délfelé Péter úr,
+két testvérének rábeszélésére, elküldte a városházára
+lemondó-levelét.</p>
+<p>A varjasiak nagyon megörültek a könnyü győzelemnek, melyet
+önmaguk fölött arattak. Mikor az elnök kihirdette az eredményt,
+olyan ujjongás támadt a városháza előtt, hogy elhallatszott egészen
+a Fehér páva-házig, melynek erkélyén Mariska állott. Később lobogó
+zászlók alatt és harsogó zene mellett fekete sokaság hömpölygött az
+elefánték kis háza elé. Jenőért jöttek, hogy elkísérjék a
+városházára. Mariska jól láthatta a vőlegényét. Ragyogó arccal,
+födetlen fővel követte Sturz Bandit, aki utat tört neki az ujjongó
+tömegben. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
+"Page_131">-131-</a></span> A tömeg pedig megmámorosodott a
+tulajdon nagylelküségétől és szinte fejedelmi ünnepléssel vette
+körül választottját. Mintha Toll Jenő megválasztatásával az örök
+boldogság kora virradt volna a városra. Az emberek, akik tegnap még
+közömbösen mentek el a fekete elefánt fia mellett, most boldogok
+voltak, ha megérinthették a ruháját. Az asszonyok pedig a
+virágaikkal együtt feléje dobták a szivüket is.</p>
+<p>Péter bácsi azalatt csöndesen pipázgatott a Pálék sárga
+szobájában. Nem volt nagyon szomoru, inkább csak csodálkozott az
+egész dolgon. A szalón aranyfényü tükrében elgondolkozva nézegette
+saját magát. Az alakja most másképp hatott rá, mint annakelőtte,
+kisebbnek, jelentéktelenebbnek és némileg furcsának látta magát.
+Valami hiányzott erről az alakról, valami külsőség, ami talán
+senkinek sem imponált annyira, mint magának Péter bácsinak. Ő most
+egy megborotvált Mózes volt, egy lesoványodott Kinizsi Pál, egy
+polgári ruhába öltöztetett Zrinyi Miklós. Tíz perc sem mult el
+azóta, hogy kikiáltották Varjas új képviselőjét és a régi már úgy
+érezte magát, mint egy leleplezett csaló. Ugyan miért is
+választották meg hajdanában? Hiszen ő egy együgyü vén ember
+volt.</p>
+<p>Eszébe jutott, hogy jó volna otthon lenni. De nem mert kimenni
+az utcára, attól félt, hogy az emberek utána kiáltanák az
+igazságot, hogy csaló, csaló! Majd hazamegy, ha besötétedett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>Az ajtóhoz ment és ott szemben találta magát Mariskával. A leány
+egy pillantással megértette nagybátyjának lelkiállapotát. Gyöngéden
+megcsókolta és szomoru mosollyal így szólt hozzá:</p>
+<p>– Péter bácsi, tudod-e, hogy mit beszélnek Varjason? Azt
+beszélik, hogy te azért léptél csak föl, hogy a vőlegényemnek
+biztosítsad a mandátumot.</p>
+<p>Az öreg úr hálásan és boldogan mosolygott.</p>
+<p>Ami igaz, az igaz, a fekete elefánték nagyon kiaknázták könnyü
+diadalukat. Az ujdonsült képviselő maga a fővárosba sietett, de
+annál jobban szállták meg Varjas városát a többi elefántok. Az
+egész család úgy viselkedett, mintha évek óta nagy igazságtalanság
+történt volna velük, amelyért most végre elégtételt kaptak. Az öreg
+Toll volt a közjogi örömapa. Most már hétköznap is hosszu fekete
+kabátban járt, az utca sarkán politikai előadásokat tartott, a
+városházán mindenkit letorkolt és azt követelte a tisztviselőktől,
+hogy benne valami fölöttes hatóságfélét tiszteljenek. A kiskoru
+Toll-csemeték is igen kidüllesztették a mellüket. Az ő lelkesedésük
+oly nagy lendületet vett, hogy nem tudták megállítani a választás
+után sem és valóságos eretnek-üldözést indítottak minden gyerek
+ellen, akinek apja Ábel-pártiság gyanujában állott. Úgy
+nekibátorodtak, hogy most már helyt mertek állani ősi
+ellenségeikkel, a városi pandurokkal és szőlőcsőszökkel szemben is,
+megfenyegetvén őket, hogy képviselő-bátyjuk majd elcsapatja
+<span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span> őket. Még a Tollék parasztcselédje is
+kényesebben riszálta mostanában a százráncu szoknyáját. A varjasi
+májsztereket igen felbőszítették ezek a dolgok. Ki is jelentették,
+hogy nem szavaznának Toll Jenőre, ha újból kellene választaniok. És
+a májszterek megint tüntető szívességgel köszöngettek Péter
+bácsinak, ami fájdalmas, de jóleső elégtétel volt az öreg
+úrnak.</p>
+<p>A következő vasárnapon Toll Jenő eljött Varjasra és ellátogatott
+a páváékhoz. Ekkor szóba került az esküvő napja. Maga a leány hozta
+szóba, egy igen óvatos célzás alakjában. A képviselő azt mondta,
+hogy ő is szeretné, „ha a dolog végre rendbe jöhetne“. Mariska nem
+értette egészen, hogy minek kell még rendbe jönnie, hiszen ők
+ketten már tisztában voltak egymással; másnap azonban derengeni
+kezdett előtte a homályos szavak értelme. Hétfőn délben ugyanis
+eljött az öreg elefánt és bezárkózott az öreg pávával a bolt üveges
+ketrecébe. Kezdetben suttogva beszélgettek, később azonban,
+bárhogyan csitítgatta is a mindig hidegvérü gazda, Toll uram
+megeresztette a hangját. A segédek, akik a polc mögött regényeket
+olvastak, – sajnos, az Ábel-cég személyzete újabban sok időt
+áldozhatott az irodalomnak, – a segédek, mondom, azt hihették, hogy
+odabenn valami nagy üzleti kötésről van szó, mert a számok csak úgy
+röpködtek a levegőben. Az üzletfelek valami okból nem tudtak
+megállapodásra jutni, ami mindakettőjüket erősen fölizgatta. A
+fekete <span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span> elefánt arca cinóbervörös volt, mikor
+elrohant és magára csapta az üvegajtót, a fehér páva képe pedig
+egészen fakó volt, mikor később kijött a ketrecéből.</p>
+<p>A két apa természetesen a hozományon különbözött össze. Toll
+uram a szokott rusztikus szókimondásával kijelentette, hogy Jenő
+fia számára százötvenezer forintnyi – forintot mondott, nem
+koronát! – hozományra tart igényt. Az ámuló és sápadozó Ábel jó
+ideig szólni sem mert. Végül olyasmit hebegett, hogy készpénzt
+mostanában nem igen adhatna a leányának, csak valami szerényebb
+évjáradékot. De majd ha megfordulnak a kedvezőtlen konjunkturák… A
+másik apa ezt az ajánlatot úgy fogadta, mint valami sikerült
+tréfát. Ő persze sokkal furfangosabb ember volt, semhogy tisztában
+nem lett volna Ábelék vagyoni helyzetével, de azért mégis úgy bánt
+a fehér pávával, mint valami zsugorival, akit fölvet a sok pénze. Ő
+tudta, hogy miért. Ábel Pál végül is lépre ment neki és nyíltan
+bevallotta bajait. A fekete elefánt ekkor valósággal trombitálni
+kezdett mérgében. Hát ennyire vagyunk? Fenn az ernyő, nincsen kas!
+Minden csak parádé, <i>flanc</i>, arravaló, hogy elámítsák az ő
+Jenő fiát? Mily szerencse, hogy itt van ő, az apa, aki keresztüllát
+a szitán!</p>
+<p>Minden érthető ok nélkül kiabált, és szemmel láthatólag igen
+szerette volna, ha a gőgös szomszéd valami súlyos, többé jóvá nem
+tehető sértésre ragadtatja magát Sőt a szíve mélyén ott
+<span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span> epedezett a titkos vágy, bár csak
+szólítaná be a bolti szolgát és dobatná ki őt a ketrecből. Ábel Pál
+azonban nem volt már az, aki régen. A büszkesége elvérzett az
+utolsó üzleti mérlegkészítés alkalmával. A lelkiismerete sem volt
+egészen tiszta. Hiszen igaz, ő tényleg abban reménykedett, hogy a
+hozomány kérdése csak az esküvő után fog szóba kerülni, akkor aztán
+lesz, ami lesz… Mennyire nem ismerte a specerájosokat! Bús
+megadással hallgatta az elefánt gorombaságait és így Toll uram sem
+tehetett egyebet, minthogy az apai és polgári fölháborodástól
+lángolva elrohanjon.</p>
+<p>Mariska az édesapja hallgatásából megértette az igazságot.
+Kérdezni azonban nem mert tőle semmit. Ők egyáltalában nem szokták
+meg, hogy kínos és lealázó igazságokat mondjanak egymásnak. Szó
+nélkül, búsan mosolyogva ültek szemben az ebédlőbe.</p>
+<p>Az elefánt tehát végleg legázolta a fehér pávát. Odáig jutottak,
+hogy Mariska, a büszke, a hozzáférhetetlen, „a hercegnő“, nem kell
+a specerájos fiának. Odakünn, a város egén, már gyülekszik a
+kárörvendő zivatar, mely el fogja söpörni hajdani nagyságuk utolsó
+rongyait is.</p>
+<p>Ettől a zivatartól féltek ők mindenek fölött. Annyira, hogy Ábel
+úr fölébredt apátiájából és leányának hallgatag beleegyezésével egy
+utolsó megalázó kísérletre szánta magát. A délutáni vonattal
+fölutazott Budapestre és fölkereste a képviselőt. Félóráig is
+föl-alá <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span> sétált a kapu előtt, míg végül be mert
+nála kopogtatni. Otthon Varjason ő ma is előkelő és elegáns öreg úr
+volt, de itt, úgy sejtette, kissé furcsa vidéki figura és ez a
+gyanuja félénkké tette. A képviselőt öltözködés közben találta.
+Plasztronos ing volt rajta és fehér nyakkendő, éppen az új frakkját
+vette magára.</p>
+<p>– Isten hozta, Pali bácsi! Mi ujság Varjason? Üljön le arra a
+diványra!</p>
+<p>Egészen úgy beszélt, ahogyan a népszerü képviselő urak szoktak a
+választóikkal, az öreg úr pedig egészen úgy érezte magát, mint a
+választó, mikor a sokat elfoglalt nagyságos úrnak kell
+alkalmatlankodnia. És úgy is beszélt, mint az instanciás ember,
+akinek minden reménysége a képviselő úr nagybecsü jóindulatában
+van.</p>
+<p>Jenő úr figyelmesen végighallgatta az öreget, aztán szelid és
+meleg hangon mondta:</p>
+<p>– Az édesapám nem jól tette, hogy ilyen hangon beszélt magával,
+Pali bácsi. De hiszen ismeri az öregemet. Hirtelen ember, bár jó
+szíve van. Maga legjobban tenné, ha mosolyogna rajta, Pali bácsi.
+Hiszen nincs itt semmi baj! Az ilyen dolgot nyugodtan és okosan
+kell megbeszélni. Idegen embereknek pedig semmi közük hozzá. Nem
+igaz? Legközelebb lemegyek, ha időm engedi, azután eldiskurálunk a
+dologról. Furcsa volna, ha nem tudnánk rendbe jönni. Addig menjen
+nyugodtan <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span> haza. Mondja meg Mariskának, hogy
+csókoltatom a kezét. Ő is legyen egészen nyugodt.</p>
+<p>Ábel Pál megkönnyebbült szívvel zónázott vissza Varjasra. Kár is
+volt így félreverni a harangokat, hiszen tényleg nincs itt semmi
+baj. A fő az, hogy idegen emberek ne üssék bele az orrukat a
+dologba. Majd eligazítják ők azt szépen maguk közt. Egyelőre nem is
+olyan sürgős az egész.</p>
+<p>Késő éjjel érkezett haza, fáradtan, de jókedvüen. Mariska ébren
+várta.</p>
+<p>– Csókoltatja a kezedet! – mondta Pál úr sugárzó arccal. –
+Legközelebb maga fog eljönni.</p>
+<p>A képviselő azonban akkoriban nagyon el lehetett foglalva, mert
+egyelőre nem mutatta magát Varjason. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>X.</h2>
+</div>
+<p>Karácsony előtt királyi látogatója volt az Ábel-családnak. A
+halál majestása jelent meg szerény körükben.</p>
+<p>Úgy kezdődött, hogy Miklós bácsi a nagy locspocsban sétált,
+meghült és influenzát hozott haza. Bár hónapok óta nem beszélt már
+a feleségével, hanem csak írott cédulák segítségével érintkezett
+vele, Etelka néni mégis elkapta tőle az alattomos betegséget. Mikor
+Miklós bácsi fölkelt, hogy megint sétálni menjen, Etelka néni
+ágynak esett. Hétfőn azt mondta az öreg Dudás doktor, hogy
+tüdőgyuladása van. Ekkor megjelent a házban Viola néni, a családi
+betegápoló és kezébe vette az ügyek intézését. Viola mindjárt azon
+kezdte, hogy nekitámadt Miklósnak.</p>
+<p>– Igazán bemehetnél hozzá! Szegény igen rosszul van.</p>
+<p>Az öreg vállat vont.</p>
+<p>– Ha látni akar, szóljon, én magamtól nem megyek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p>
+<p>A beteg azonban nem szólt. Nagy főkötővel a sárga arcán feküdt a
+fehér párnán. A madárorra most még nagyobbnak látszott, mint
+máskor. A szúrós szeme mindig a szomszéd szoba ajtaján függött és
+Miklós bácsi sietve retirált, valahányszor magán érezte a
+tekintetét.</p>
+<p>Ez így tartott péntekig. Ekkor az öreg Dudás csóválni kezdte a
+fejét.</p>
+<p>– Rossztól félek! – mondta a fórházban Miklós bácsinak.</p>
+<p>Az öreg – melyikünk tudja, hogy miféle vadállat lappang a szive
+mélyén? – az öreg szeme fölvillant… Hogyan, hát lehetséges még,
+hogy lehulljanak róla a rettenetes súlyu láncok, melyeket egy egész
+életen hurcolt magával?</p>
+<p>– Igazán bemehetnél hozzá! – könyörgött neki Viola néni.</p>
+<p>– Szólt?</p>
+<p>– Nem szólt éppen…</p>
+<p>– Akkor nem megyek be!</p>
+<p>Az urát nem kívánta a beteg, de igenis a közjegyzőt. A fejébe
+vette, hogy végrendeletet kell csinálnia. A két sógorát is
+elhivatta és bezáratta az ajtót. Miklós azalatt epésen dohogott a
+fórházban.</p>
+<p>– Ellenem szól ez a dolog, pedig nekem úgy sem kell tőle
+semmi!</p>
+<p>Cinikus kedvében sétálni akart menni, de azután <span class=
+"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> mégis
+meggondolta magát és sárga télikabátjában, köcsögkalapjával a fején
+napestig ott ődöngött az udvar fagyott georginái között.</p>
+<p>Eljött az esperes is. Rögtön utána megjelent Szabina néni.
+Rumszkyné tulajdonképpen azért sietett ide, nehogy „azok az Ábelék“
+elhordjanak valamit Etelka holmijából. Mert ami itt van, az mind
+Éber-vagyon. Ábeléknak semmi jussuk hozzá. Hiszen az urát különben
+is mindig útálta a kedves jó Etelka. Szóval Szabina néni, aki
+negyven esztendő óta élvezte az örökhagyó jogait, most örökölni
+akart…</p>
+<p>Azután csend lett, rettenetes, fölemelő csend. Megérkezett ő
+felsége. És Miklós bácsi kezeiről lehullottak a bilincsek.</p>
+<p>Az öreg egy könnyet sem ontott a temetésen.</p>
+<p>– Nem tudok komédiázni, – dohogta.</p>
+<p>És mialatt a harangok zúgtak, azon töprengett, hogy mit
+kezdhetne a szabadság foszlányával, amit a sors odavetett neki öreg
+napjaira. Hátha mégis elmenne Bécsbe?</p>
+<p>A temetés után megtudta, hogy mi van a végrendeletben. Etelka
+néni kitagadta valamennyi fölmenő és oldalági rokonát és mindenét
+az urára hagyta. „Minden néven nevezendő ingatlanaimat és ingó
+vagyonomat hagyom az én szeretett uramnak, Ábel Miklósnak.“</p>
+<p>Miklós úgy megtántorodott, mintha fejbe ütötték <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> volna.
+Mi ez: szeretett uram? Se bevezetés, se magyarázat, csak így:
+szeretett uram, – mintha ez volna a világon a legtermészetesebb
+dolog. Mintha nem veszekedtek és gyűlölködtek volna egy hosszu
+életen át.</p>
+<p>Szabina néni azonban elkezdett sipítani, azt mondotta, hogy nem
+hagyja annyiban a dolgot, ügyvédet keres, pert indít, ő be tudja
+bizonyítani, hogy ez Éber-vagyon, Ábelékat egy fitying sem illeti
+meg.</p>
+<p>Az ünnepek előtt még lanyha és párás volt az idő, déli szél fújt
+és attól kellett félni, hogy fekete karácsony lesz, az utolsó napon
+azonban mégis megfordult az idő, december huszonnegyedikén pedig
+arra ébredtek a varjasi gyerekek, hogy az ablakokon jégvirágok
+pompáznak. Áhítatos nagy csöndesség borult az egész városra, csak
+innen is, onnan is hallatszott egy-egy karácsonyi malac visítása. A
+kerek lyukon át, melyet meleg gyerekszájak az ablaküveg
+páfránybokrai közé leheltek, látni lehetett, hogy a város vastagon
+ki van vattázva hóval és még egyre kavarognak a csillagos
+pelyhek.</p>
+<p>Páváéknál napok óta aggodalmasan emlegették Miklós bácsi különös
+viselkedését. Az öreg úr nagyon megváltozott. Azelőtt mindig az
+utcát rótta, most azonban egész nap otthon ült, pedig nem volt már
+senkije, aki számon kérte volna a kóborlásait. A fórházban ült, a
+vörösen izzó kis vaskályha mellett, köhögött, krákogott és apró
+cédulákat rakosgatott a nagy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> asztalra. A cédulákat
+mind a szegény Etelka néni irogatta neki, amióta már nem szoktak
+egymással beszélgetni. Miklós bácsi újból és újból elolvasta a
+különböző üzeneteket, amelyek oly kurtán és furán voltak
+megfogalmazva, akár a katonai napiparancsok, némelyiken sokáig el
+is gondolkozott, mintha valami titkos értelmet keresne a száraz
+szavak mögött. Nem szerette, ha háborgatják, éppen csak az egy
+Mariska látogatását fogadta szívesen.</p>
+<p>– Téged nagyon szeretett a nagynénéd, – mondta a leánynak.</p>
+<p>Mariskának úgy tetszett, hogy a bácsi szemének tekintete is
+egészen megváltozott. Egypár héttel ezelőtt még igen fiatalos volt
+a nézése, olykor szinte zavarba is hozta a leányt, most azonban oly
+tiszta, nyugodt és szomoru volt, mint a téli verőfény. Azt mondta
+Mariskának, hogy vigyen el a subládából, amit akar, az Etelka
+ruháit azonban ne bántsa, azok csak maradjanak együtt.</p>
+<p>– Téged nagyon szeretett a nagynénéd. Ő nem igen beszélt róla,
+ha valakit szeretett, de azért elment volna az illetőért a tűzbe
+is…</p>
+<p>Ünnep másodnapján mégis fölkászolódott az öreg úr és elment
+hazulról. A temetőbe ment. Hazamenet a fehér papok temploma előtt
+vezetett el az útja és ekkor gondolt egyet és belépett az Isten
+házába. Ezt már húsz esztendeje nem cselekedte, amióta ateista
+<span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span> volt. Az utolsó mellékoltár előtt volt
+egy pad, ott szeretett ülni Etelka néni. Az oltárkép a Szent
+Családot ábrázolta. A Boldogasszony és Szent József kézenfogva
+vezetik a kis Jézust és boldogan tekintenek a mosolygó gyermekre. A
+családi boldogság derűs képe lett volna, csak ne lett volna a
+mosolygó anya szíve éles kardokkal teli tüzdelve.</p>
+<p>Miklós bácsi azután mindennapos látogatója lett a templomnak. A
+varjasi szent vénasszonyok kárörvendően allelujáztak, hogy no lám,
+hát mégis megijedt a vén istentagadó! Pedig dehogy is ijedt meg.
+Csak az a különös érzése volt, hogy ő most már nem egész ember.
+Levált róla valami, ami egésszé tette, ami az ő élete és az ő húsa
+volt. Valami, amivel azelőtt nem törődött, amit gyülölt is, de ami
+nélkül nem volt élet az ő élete. Ezt kereste ő a templomban és
+Etelka néni ruhás-szekrényeiben. Egészen belesoványodott és
+belerokkant az örökös keresésbe.</p>
+<p>Mariska megértette az öreg úr lelkiállapotát és most már az
+ideje javát vele töltötte. Minden reggel eljött hozzá és csak későn
+este ment haza. Ő vezette a háztartást, délutánonkint pedig,
+kézimunkája fölé hajolva, csendesen ott ült a fórházban, mialatt az
+öreg úr köhécselve motoszkált a sötét lakásban. Ha beszélgettek,
+mindig Etelka néni körül fordult a szó. És a leány meghatott
+csodálkozással tapasztalta, hogy Miklós bácsi életének romjai
+fölött egy különös, sápadt és <span class="pagenum"><a name=
+"Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> tiszta virág kezd
+bimbózni: a meghalt felesége iránt való szerelme. Most már úgy
+emlékezett vissza Etelkára, mintha ő lett volna a világ legfinomabb
+és leggyöngédebb asszonya. Aki életében soha sem tudott neki
+parancsolni, annak a halála után híven engedelmeskedett. Hogy
+utólag kedvében járjon Etelkának, otthonülő lett, takarékos a
+fukarságig, sőt titokban forgatni kezdte az asszony elárvult
+imádságos könyvét is. Egy nap pedig kinyitotta íróasztalának titkos
+fiókját, kikeresett belőle egy megfakult arcképet és a tűzbe dobta.
+Etelka néni nagy ellenségének, Gallmayer Pepinek képe volt.
+Débardeur-jelmezben ábrázolta a művésznőt, a ruha ledérségét
+azonban már szinte tiszteletreméltóvá avatta elavult szabása.</p>
+<p>Vízkereszt napján az öreg Dudás doktor meglátogatta Miklós
+bácsit. Megtapogatta az ütőerét, megnézte a nyelvét és azt mondta,
+hogy nincs semmi baja, de azért nem ártana, ha gyapjualsót viselne
+ebben az influenzás időben. Másnap, sötét hajnalon, a takaritónő
+fölkopogtatta a fehér páváékat, hogy jőjjenek hamar, mert az öreg
+tekintetes meghalt. Búcsú nélkül, egész csendben elment a felesége
+után, a hirnök, aki érte jött, nyugodt szendergésben találhatta,
+mert most is egyenesen feküdt még ágyában, a paplanján egyetlen
+gyűrődés sem látszott.</p>
+<p>Eltemették, Mariska kívánságára Etelka néni mellé, „mivel olyan
+nagyon szerették egymást.“ <span class="pagenum"><a name="Page_145"
+id="Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>Egyáltalában azt lehet mondani, hogy az emberek igen jól
+megférnek egymással, amint egyszer megismerték egymást. Miklós
+bácsi és Etelka néni életében csak az volt a baj, hogy kissé sokáig
+tartott, amíg tisztába tudtak jönni egymással. Most azonban már jól
+ismerik egymást és föl lehet tenni, hogy nem is lesz köztük több
+félreértés a túlvilágon.</p>
+<p>A szegény Miklós bácsi temetési menete már megindult, midőn egy
+talpig feketébe öltöztetett férfi tört magának utat a tömegben. A
+képviselő volt, Toll Jenő. Egyenesen Péter bácsihoz lépett, aki
+Mariskát vezette a karján és komoly, meghatott hangon mormogta:</p>
+<p>– Ha megengeded, kedves bátyám, majd én vezetem Mariskát…</p>
+<p>Útközben persze nem igen beszélgettek egymással. Csak a nyitott
+sír előtt szólalt meg Toll Jenő.</p>
+<p>– Egy jó barátomat vesztettem el benne, egy nagyon jó barátomat,
+aki melegen vonzódott hozzám.</p>
+<p>Mariska meghökkenve fordult a képviselő felé. Hiszen ő tudta
+legjobban, hogy az öreg úr soha ki nem állhatta Toll Jenőt.</p>
+<p>A szertartás véget ért. A leány kocsiban ült. Valaki mellette
+volt és gyöngéden fogta a karját. Megint a képviselő. Most
+megszólalt, mély, lágyan remegő hangján:</p>
+<p>– Bizony, szegény Mariskám, az élet rövid, az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> emberek
+pedig olyanok, mint azok a játszó gyerekek, akik a sok
+félreértéstől és torzsalkodástól nem jutnak hozzá, hogy
+játszanak…</p>
+<p>Egy kis szünetet tartott, majd keményebb hangon folytatta:</p>
+<p>– Hallottam, hogy az édesapám megint egyszer beleavatkozott az
+én dolgaimba… Mondanom sem kell talán – hiszen maga eléggé ismer
+már – hogy nem hatalmaztam föl semmire… Az apám egy vén gyermek.
+Egyebet nem mondhatok róla, mert hiszen az apám és szeret a maga
+módja szerint. Reménylem, maga nem is vette komolyan? Én az vagyok,
+aki voltam. Legfölebb annyiban változtam meg, hogy most, midőn
+magát szomorunak látom, még jobban szeretem.</p>
+<p>Hazaérkeztek. A képviselő, mintha ez volna a világon a
+legtermészetesebb dolog, fölkísérte Mariskát az emeletre, sőt szó
+nélkül ott maradt vacsorára is.</p>
+<p>A varjasiak persze bőven megtárgyalták a temetés lefolyását és
+különös érdeklődéssel magyarázgatták a képviselő viselkedését.
+Úgylátszik, hogy a két dinasztia mégis sógorságba fog keveredni? Az
+öreg elefánt, aki nemrégiben még úgy nyilatkozott páváékról, mint
+holmi szélhámos népségről, a temetés estéjén elment a kaszinóba és
+azt mondta, hogy ilyen nagy gyászmenet nem volt még Varjason és
+hogy Ábelék meg is érdemlik az általános becsülést és hogy
+mindenkinek <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span> örülni kell, hogy vannak még ilyen
+polgárok a városban.</p>
+<p>A varjasiak meghatottsága, mellyel egy hosszadalmas szerelmi
+regény szerencsés befejezését fogadták, rögtön kaján derültségbe
+csapott át, amint kitudódott, hogy Miklós bácsi végrendeletet
+hagyott hátra, amelyben minden vagyonát Ábel Mariskára testálta. És
+kitudódott az is, hogy nagy vagyonról van szó, sokkal nagyobbról,
+mint bárki is sejtette volna.</p>
+<p>– Jó orruk volt az elefántéknak! – mondogatták az emberek.</p>
+<p>Miklós bácsi végrendeletének egyéb következményei is
+mutatkoztak. A fehér páváék egy csapással megint a város legelső
+családjává lettek. Az emberek tüntetve emelték meg kalapjukat Pál
+úr angol lord-alakja előtt és lelkesen ünnepelték Péter urat a
+kaszinóban. Sőt Manliusz úr örömére az üzlet is jobban kezdett
+menni. Ha az ember igazán jó holmit akar venni, akkor a fehér
+pávához kell mennie, nem a pesti svihákokhoz.</p>
+<p>A kilencven esztendős Rumszky Szabina azonban igen elkeseredett
+azon, hogy megint elesett az örökségtől és levelet írt egy országos
+nevü ügyvéd-képviselőnek, hogy jőjjön le azonnal Varjasra. A híres
+férfi nem jöhetett maga, de elküldte az irodavezetőjét, akinek
+olyan feje volt, mint egy balatoni fogasnak. A patvarista fél nap
+alatt beszerezte az összes információkat, azután kifejezte Szabina
+néni előtt ama gyanuját, <span class="pagenum"><a name="Page_148"
+id="Page_148">-148-</a></span> hogy itt egy fölötte raffinált
+végrendelethamisítás esete forog fönn. Vállalkozott is a további
+lépésekre, de oly nagy előleget kért, hogy Rumszkyné megijedt és
+azt mondta, hogy meggondolja még a dolgot. Mindezt az esperes úr
+gazdasszonya mondta el Viola néninek egy ozsonna alkalmából, melyet
+a kérdés megvitatása céljából rendeztek. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>XI.</h2>
+</div>
+<p>Az idők folyása nem egyenletes, hanem láthatatlan zátonyokon és
+lejtőkön kanyarog végig, azért cammognak a napok olykor posványos
+lassúsággal és azért vágtatnak máskor harsogó gyorsasággal.
+Mostanában megint lefelé ment az út. A bundák és gummicipők még ott
+voltak az előszobákban, a varjasiak még a multkori hóförgetegről
+beszélgettek, mikor már valami biztató csicsergés hallatszott be az
+utcáról. Manliusz úr ekkor valami édes borzongást érzett, egy
+pillanatra letette az írótollát és kinézett az ablakon. Odafönn az
+emeleten Viola néni is kinyitotta az erkélyajtót. A kémények
+fölött, az égboltozat fényes méhében, fekete pontok iramodtak
+párosával. Megjöttek az első fecskék! A város végében aranysárga
+felhőgomolyagként leveleztek a parti fűzfák.</p>
+<p>Toll Jenő megint mindennapos vendége lett a páva-háznak. Egypár
+szándékosan elejtett megjegyzése megütötte Péter úr fülét és
+titokban némi lázba is ejtette az öreg urat. Toll ugyanis olyasmit
+mondott, hogy nem tud beleszokni a képviselő tétlen életébe, a
+<span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span> jövő választásnál semmiesetre sem fog
+többé föllépni, de az is meglehet, hogy időközben lemond a
+mandátumáról. És ekkor az öreg úr szivét is édes tavaszi sejtelmek
+kezdték borzongatni. Bár nem volt önző ember, most már nagyon
+szerette volna, ha Mariska hamarosan megesküszik a képviselővel,
+mert titkos rögeszméjévé lett, hogy ez a házasság fogja bevezetni
+az ő politikai föltámadását. Pál úr is megint az ifju ember sugalló
+hatása alá került. Előtte világos volt, hogy nem lehet Jenőt az
+öreg elefánt ízetlenkedéseiért felelőssé tenni. Hogy Mariska
+jövendőbelije számító ember, hogy a fejével gondolkozik és nem a
+szivével, az nem is baj. A fehér páva akkor már erősen kiábrándult
+saját fajtájának előkelő élhetetlenségéből.</p>
+<p>Mariska pedig vitette magát az árral. Nem lehetett
+szembehelyezkedni a varjasi közvéleménnyel, amely most már sürgősen
+követelte a tisztességes befejezést. Varjas összes hölgyei úgy
+vélekedtek, hogy ő és Jenő egymáshoz valók és Mariskának nem volt
+ellene komoly kifogása, midőn a vőlegénye ápril utolsó napjára
+tűzte ki az esküvő napját. Abban állapodtak meg, hogy a gyászra
+való tekintettel szűk családi körben fogják megülni a lakodalmat és
+egyelőre nagybuzgón nekiláttak az előkészületeknek.</p>
+<p>Ápril huszonkilencedikén Ábelék vacsorára hívták az elefántokat.
+Ez félig-meddig béke-ünnep is volt, mert a két család feje kissé
+még feszélyezettnek érezte <span class="pagenum"><a name="Page_151"
+id="Page_151">-151-</a></span> magát egymással szemben. Viola néni
+délelőtt ki akart kocsizni a gyümölcsösbe, hogy korai retek után
+nézzen a melegágyakban, de aztán egyszerre akkora fölfordulás
+történt a konyhában, hogy nem lehetett kimozdulnia. Mariska magára
+vállalta, hogy elmegy ő a néni helyett. Tíz óra felé a kocsi már
+ott baktatott vele a kavicsos országúton, a keskeny
+parasztszántások között, melyeken zöld felhőfoltokban sarjadt az
+ifju vetés. A tavaszi napfény édesen sütött, a dombok felől
+pacsirta-ének hallatszott. Csakhamar fölbukkant a kocsi előtt az
+Ábel-féle gyümölcsös nagyszerü szélkereke.</p>
+<p>Két imádója volt Mariskának odakünn, Andris és Fillér. Andris a
+kertész fia volt, egy tömzsi, haragosképü, szófukar parasztkölyök,
+Fillér pedig a kertész kutyája, egy vizslafejü, komondorszőrü,
+borzlábu és fölötte jókedvü szörnyeteg. A gyerek és a kutya
+örökösen Mariska sarkában voltak. Télen át sohasem látták,
+valószínü azonban, hogy sokat álmodtak róla és a gyerek meg a kutya
+számára nem a fecske, hanem a kisasszony hozta meg a tavaszt.</p>
+<p>Mariska kinyitotta a kerti lakást, hogy kiszellőztesse. Valami
+kegyeletes kis szomorúságot érzett, midőn belépett a saját
+szobájába. Olyan meghatottan nézte a világosra festett
+leány-bútorait, a városi lakásból kimustrált képeket és elárvult
+nyári holmiját, mintha egy kedves halottjának ereklyéi volnának.
+Egy nagy <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> szalmakalapot talált, meg egy pár
+vastag férfikeztyűt, azokat magához vette, azután kiment a
+kertésszel a melegágyakhoz. Később, miután már elvégezte a dolgát,
+a gyerekkel és Fillérrel bejárta a tavasziasan kopár kertet. Úgy
+érezte, hogy ez búcsúlátogatás. Nem is a kerttől búcsúzik, hanem
+önmagától. Azoktól a különböző Ábel Mariskáktól, akik valamikor itt
+jártak, szaladgáltak, pihentek, gondolkoztak és tervezgettek. És
+egyszerre eszébe ötlött, hogy tulajdonképpen az egész élet csupa
+búcsúzás. A tulipánok kidugják csúcsos fejüket a fekete virágágyból
+és már búcsúznak. Egy sárga pillangó libben el az ember előtt és
+örökre búcsúzik. Az ember gondol egyet és már Istenhozzádot is mond
+a gondolatának. Minden, ami kedves és ismerős, az búcsúzik, távozik
+és eltűnik, hogy helyet adjon annak, ami új és idegen.</p>
+<p>A gyümölcsös végében volt egy kis kaszáló, ahol Mariska
+valamikor Katica-bogarat, később négylevelü lóherét szokott
+keresgélni. Most oda is kiment. Rákönyökölt az alacsony kerítésre
+és a fényes, kerek tavaszi felhőt nézte, mely búcsúzva vitorlázott
+az égen. Később egy szürkesapkás férfi közeledett az akácfák felől.
+Átugrott egy árkon és egyenesen feléje jött. Mariska vissza akart
+térni a házba, de aztán megállott. Megismerte az idegent. A báró
+volt. Pankotay. Éppen jókor, tőle is el lehet búcsúzni.</p>
+<p>A báró megállott a kerítésen kívül. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p>
+<p>– Jónapot, megismer még?</p>
+<p>A leány nyugodtan bólintott a fejével.</p>
+<p>– Hogy kerül ide?</p>
+<p>– Automobilon… Nem hallotta a kocsimat?</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>Elhallgattak mind a ketten. Azután megint megszólalt a báró.</p>
+<p>– Tudja, hogy egészen elszomorodtam, mikor megláttam az imént…
+Olyan egyedül állott a kopár réten… Olyan – hogy is mondjam
+csak…</p>
+<p>Nem találta meg a keresett szót és megint elhallgatott.</p>
+<p>– Megvolt már az esküvője? – kérdezte hirtelen fojtott
+hangon.</p>
+<p>– Holnap lesz.</p>
+<p>Mariska most vette csak észre, hogy a nagy kerti keztyü még a
+kezén van. Kissé elpirult, sietve lehúzta és odaakasztotta a
+kerítésre.</p>
+<p>– Én az imént benn voltam a városban, – mondotta a báró, – Viola
+nénitől hallottam, hogy maga itt van, azért jöttem utána…</p>
+<p>A keze ott feküdt a kerítésen a Mariska keze mellett. Mindegyik
+meglátta a másiknak ujján az arany karikát.</p>
+<p>– Hol volt ennyi ideig? – kérdezte Mariska.</p>
+<p>Csendes hangon kérdezte, inkább szomorúan, mint szemrehányóan. A
+báróból azonban egyszerre kibuggyant <span class="pagenum"><a name=
+"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> a titkolt keserűsége.
+Kétszer egymásután fölemelte a két karját, hogy aztán tehetetlenül
+leejtse megint.</p>
+<p>– Hát igen, szöktem, bujdostam, – mondta nyersen.</p>
+<p>– Előlem? – kérdezte Mariska szelid csodálkozás hangján.</p>
+<p>A csodálkozás nem volt egészen őszinte. Tudták mind a ketten,
+hogy miről van szó. Pankotay ki is mondta az egész igazságot.</p>
+<p>– Törtem a fejemet, gyötörtem az eszemet, de nem tudtam kisütni
+semmit… Itt van az a boldogtalan asszony, a feleségem… Már nem
+asszony, nem is ember… Csak egyetlen érzés él még benne: a hozzám
+való ragaszkodás… Senkit sem ismer, csak engem. Ha nem vagyok
+mellette, akkor nem eszik, nem iszik, csak ül, nézi az ajtót és
+vár… Mit tegyek vele? Eltaszítsam? Megöljem?</p>
+<p>Megint fölemelte a karját és megint leejtette. A leány egy
+pillanatra eltakarta az arcát. Valami förtelmes gondolat bukkant
+föl a lelkéből, mint a vizi szörny a kristály tóból. Csak egy
+pillanat század részéig mutatta magát, aztán örökre elmerült
+megint.</p>
+<p>Mariska lassu léptekkel megindult a kerítésen belül, a báró vele
+ment a korláton kívül. Most már fogva tartotta a kezét. A
+parasztgyerek és a kutya csendesen <span class="pagenum"><a name=
+"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> kullogott utánuk. Most
+elértek a málnabokrokhoz. Az út a ház felé kanyarodott. Itt el
+kellett válniok.</p>
+<p>– Én most hazamegyek, – mondta halkan a leány.</p>
+<p>Pankotay arca oly furcsán eltorzult, mint a haragos gyereké. Úgy
+megszorította a leány kezét, mintha össze akarná zúzni.</p>
+<p>– Hát mondja, van rá mód, hogy el ne veszítsem megint? Tud
+valami utat? Én mindent megteszek!</p>
+<p>Most az ő tavából bukkant föl a vizi szörnyeteg. Mariska azonban
+haragosan megrázta a fejét. Megértette a bárót, az mindenre kész,
+mindenre képes, csak éppen arra nem, hogy feleségül vegye.</p>
+<p>Csodálatos, hogy később, mikor már a kocsijában ült és a város
+felé hajtatott, mégis édesdeden mosolygott maga elé. Egy
+ledönthetetlen, nagy fekete fal állott közte és a báró között, de a
+fal mögött lángolva ragyogott a nap, az ő napja.</p>
+<p>Este eljöttek az elefánték. A mama ezúttal megint páncélba
+szorította a termetét, hogy magára vehesse a bordó atlaszruháját. A
+nyakán mozaik-bros pompázott, <i>Andenken an Karlsbad</i>
+fölírással. Az apa fekete ferencjózsefet viselt, hozzá sárga
+nanking-mellényt és fehér báli nyakkendőt, amelybe a nagyobb dísz
+kedvéért lófejü melltűt tűzött. Elefánték igen hangosan voltak,
+fuldokolva nevettek és senkit sem engedtek szóhoz jutni. Láthatólag
+föltették magukban, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_156"
+id="Page_156">-156-</a></span> ma végleg el fogják bűvölni Ábelékat
+a szeretetreméltóságukkal.</p>
+<p>A képviselő néhány perccel később érkezett és mivel Mariskát nem
+találta az ebédlőben, az édesapjával az ablakfülkébe vonult, ahol
+halk beszélgetésbe merültek. A menyasszony később bejött és a két
+férfihoz lépett. Azok háttal állottak neki és tovább beszélgettek.
+Gyorsan, fojtott és száraz üzleti hangon.</p>
+<p>– Rendben van? – kérdezte az öreg.</p>
+<p>– Rendben!</p>
+<p>– Nos?</p>
+<p>– Kétszázhetven darab…</p>
+<p>– Négy és fél percentes?</p>
+<p>– Négyes. De van neki rimamurányija is egy csomó.</p>
+<p>– Nem csaptak be?</p>
+<p>– Engem nem lehet becsapni.</p>
+<p>Jenőnek piros volt a nyaka a kevély önérzettől. Az öreg pedig
+mosolyogva csörgette nadrágja zsebében az aprópénzt. Néhány szót
+váltottak még, valami üzleti tolvajnyelven, azután meglátták
+Mariskát és az erőltetett jókedvtől sugárzó arccal fordultak
+feléje. A leány jéghideget érzett a mellében. A félelem és az undor
+összeszorította a torkát. Tudta, hogy ezek most róla beszéltek, az
+ő vagyonáról. Kurta, száraz vakkanások segítségével értették meg
+egymást, ami a mellett bizonyít, hogy ez nekik állandó
+beszédtárgyuk. Jenő, <span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span> mielőtt megtette volna az utolsó
+lépést, pontos értesüléseket szerzett a leány vagyonáról, „mert őt
+nem lehet becsapni“.</p>
+<p>Viola néni el volt ragadtatva a vendégei étvágyától. Az öreg
+elefánt a saját állítása szerint tizenhárom palacsintát evett és
+mivel az szerencsétlen szám volt, még egyszer odakérte a tálat.
+Ezeknek aztán érdemes volt főzetni!</p>
+<p>Mariska nem evett semmit.</p>
+<p>– Neki más jár az eszében! – mondta hamiskásan az öreg Toll.</p>
+<p>Az elefántné azt hitte, hogy ez valami sikamlósság és úgy
+kacagott, mintha csiklandozták volna. Mariskának valóban más valami
+járt eszében. Most már megértette, hogy Tollék úgy összedolgoztak,
+mint a sátoros cigányok a parasztházban. Az egyik kártyát vet a
+leánynak, hogy szerelem áll a házhoz, a másik azalatt sorra
+nyitogatja a fiókokat és keresi a gazda pénzét. Mikor a
+képviselőséget akarták, akkor házasságról beszéltek; most a
+házasság kell nekik és azért megint képviselőségről beszélnek. Most
+összemosolyognak a páváék feje fölött, mert látják, hogy minden
+számításuk bevált. Ők együgyünek tartják minden embertársukat és az
+önzetlenség is együgyüség számba megy náluk.</p>
+<p>A leánynak most újból föltünt a döntő különbség, mely a két
+család arctipusa között van. Tollék a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span>
+sertésfejü emberek. Brutálisok, falánkok, öntudatlanok. Ábelék
+pedig tépelődők, finnyásak és erőtlenek. Óh, ezek a sertésfejüek
+mindent megesznek és föl fogják falni az egész Ábel-házat. Őt is.
+Mariska már látja a saját jövőjét; ott ül vele szemben az öreg
+Tollné torz alakja. Valaha az is más lehetett. Az asszony maga
+szokta emlegetni, gúnyos kiábrándulás hangján, hogy leánykorában
+sokat olvasott, szerette a zenét… Most cselédsorban élt és szellemi
+szükségleteit az ura trágár adomáiból elégítette ki.</p>
+<p>E pillanatban fölemelkedett Toll Jenő, hogy pohárköszöntőt
+mondjon. A képviselőházban nem volt még alkalma beszélni, de azért
+már egészen parlamenti modorban szónokolt. Egy képből indult ki,
+mely az ebédlő falán függött és melynek <i>Hit, remény és
+szeretet</i> volt a címe. Azt mondta, hogy el kell árulnia lelkének
+egy féltett titkát. Ennek a képnek, „melynek talán csak igen
+szerény a műbecse“, nagy szerepe jutott az életében. Midőn első
+ízben meglátta, egy belső hang azt sugta neki: Ime, ez olyan
+polgári otthon, ahol nagy tiszteletben áll még a vallás, a tisztes
+hagyomány és a női erény… Pedig ezek a család és az állam
+talpkövei. És így tovább.</p>
+<p>Mariska figyelmesen nézte a szónokot. Jenőnek, bár csinos ember
+volt, szakasztott olyan vaksi szeme, olyan duzzadt szája és olyan
+piros nyaka volt, mint az öreg elefántnak. Ő is tud nagyon goromba
+és nagyon <span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
+"Page_159">-159-</a></span> önző lenni. És ha Szent Erzsébet lesz
+is a felesége, meg fogja csalni az első szolgálóval.</p>
+<p>Viola néni volt az első, akit megríkatott a képviselő szép
+beszédje. De Pál urat is annyira elérzékenyítette, hogy trombitálva
+ki kellett fujnia az orrát, az öreg Péter pedig úgy leplezte nagy
+megilletődését, hogy szerfölött zord arcot vágott.</p>
+<p>A képviselő végül leült és azzal tetőzte be a tisztes hagyomány
+iránt érzett rokonszenvét, hogy a lábával megkereste Mariska
+cipellőjét az asztal alatt. Mariska ekkor kissé elmosolyodott és
+így szólt magában:</p>
+<p>– Nem, barátom, én ugyan nem tudom, hogy mi az a „kétszázhetven
+darab“, de azt tudom, hogy sohasem fogod megkapni!</p>
+<p>Most már biztos volt benne, hogy ő nem lesz Toll Jenőné. A
+botrány, a halál, a becstelenség, – minden jobb, mint feleségül
+menni hozzá. És mialatt az édesapja a meghatottságtól remegő hangon
+válaszolt a képviselő pohárköszöntőjére, azalatt a leány nyilsebes
+fantáziája ide-oda iramodott a különböző lehetőségek között és
+kereste a menekülés útját. A halál? Nem, ahhoz nincs tehetsége…
+Tehát a botrány!</p>
+<p>Lázas sietséggel kiszínezte magában egy országra szóló, egy
+többé jóvá nem tehető botrány képét… Milyen arcot vágnak majd a
+sertésfejüek, ha a préda – a kétszázhetven – kisiklik a körmeik
+közül? Ha meggyőződnek róla, hogy Mariska nem olyan együgyü,
+<span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span> nem olyan becsületes, mint hitték? És
+eleve gyönyörködött már a varjasiak felzúdulásában is. Hogy fog
+hápogni Szabina néni! A papkisasszony! „Tudtam, előre tudtam!“ – ez
+lesz első szavuk. Senkit sem sajnált, az édesapját sem. Ez az
+ünnepélyes posztókereskedő úgy viselkedett, mintha a világegyetem
+szeme állandóan rajta függne. Egy képzeletbeli karzat kedvéért
+képes lett volna mindenét föláldozni, először is a leányát!</p>
+<p>Mariska most már tudta, hogy ő az egyetlen a családban, aki tud
+akarni. Eddig nem mert, de most már fog, még pedig a maga
+felelősségére. És most már tisztában volt azzal is, hogy az
+elefánték tulajdonképpen igen kicsi emberek. Úgy lerázza őket
+magáról, a porba hullatja, mint a bogáncsot.</p>
+<p>Valami kaján, kárörvendő jókedv vett erőt rajta. Kötekedett a
+képviselővel, kacérkodott az öreg elefánttal, egy csepp pezsgőt is
+ivott. Szerette volna, ha a képviselő nemcsak a pénzét, hanem a
+személyét is sajnálná. Később megunta a játékot, azt mondta, hogy
+elkészíti a teát és kiment a konyhába. Egy negyed óra múlva
+visszajött megint az ebédlőbe. Azt hitte, hogy álmodik, midőn
+megpillantotta Pankotayt. A báró ott ült a két Ábel úr között. Az
+arca sápadt volt. Zavart mosollyal köszöntötte a leányt.</p>
+<p>– Láttam, hogy társaságuk van, gondoltam feljövök gratulálni, –
+mondta rekedt hangon. <span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
+"Page_161">-161-</a></span></p>
+<p>A valóságban maga sem tudta, hogy miért jött föl. Dél óta itt
+ődöngött a városban, nem tudott elmenni és nem tudott magával mit
+kezdeni.</p>
+<p>Mariska leült a vőlegénye mellé és fölemelt fejjel, rózsás
+arccal és mosolyogva nézte a bárót. Most Toll Jenő vitte a szót.
+Láthatólag produkálta magát Pankotay előtt, éles kritika alá véve a
+kormány vasúti politikáját. Amióta megválasztották a varjasi
+májszterek, mindenhez értett.</p>
+<p>A teát a szalonban itták meg. Pál úr leült a zongora mellé és
+játszani kezdett. Mariska odavitte a csészéjét, aztán Pankotayhoz
+lépett, aki egyedül állott az ajtóban.</p>
+<p>– Lenn van az automobilja? – kérdezte halkan és gyorsan.</p>
+<p>– Lenn. Miért?</p>
+<p>– El akar vinni?</p>
+<p>– Magát? – Hová?</p>
+<p>– Ahová akarja.</p>
+<p>A báró úgy megijedt, hogy nem tudott mit válaszolni. A lába
+remegett, neki kellett támaszkodnia az ajtófélfának.</p>
+<p>– Én nem kaptam cukrot! – szólt tréfásan panaszkodva Toll Jenő.
+– Pedig én vagyok a vőlegény!</p>
+<p>Marsika hozzálépett és három kockát tett a csészéjébe.
+<span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
+"Page_162">-162-</a></span></p>
+<p>– Kézzel, – mondta érzelmesen az elefántné, – úgy édesebb lesz
+neki!</p>
+<p>A leány megint visszament a báróhoz.</p>
+<p>– Akarja? – suttogta.</p>
+<p>Pankotay bólintott a fejével. Farkasszemet néztek, a tekintetük
+tüzelt a homályban.</p>
+<p>– Menjen le és várjon meg. Öt perc múlva követem.</p>
+<p>– De mit mondjak itt –?</p>
+<p>– Semmit. Menjen el szó nélkül.</p>
+<p>A báró két percig még ott állott, miközben mereven nézte a
+leányt, aztán eltünt az ajtóból. Mariskának ekkor váratlanul eszébe
+jutott valami, amire eddig még nem gondolt. Az édesanyja levelei!
+Azokat nem hagyja itt. Hogy mit fognak holnap róla beszélni, azt
+nem bánta, de az Ochsenfurth-dolgot nem szabad megtudnia az
+édesapjának. Ő maga akarta viselni tettének felelősségét. Ne mondja
+senki, hogy a Lihnovszkától örökölte a könnyelműségét.</p>
+<p>A hálószobájába ment és kivette a fekete szekretárból a
+levélcsomagot. Különben nem vitt magával semmit, sem kalapot, sem
+kabátot. Az új fehér mullruhája volt rajta, amelynek kedvéért ma
+tette le első ízben a gyászt. A parádéslépcső felső ajtajánál
+összetalálkozott a vőlegényével.</p>
+<p>– Hová megy? – kérdezte Jenő. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>
+<p>– Majd meg fogja tudni… Most ne kérdezzen semmit, hanem menjen
+be a többihez.</p>
+<p>A képviselőnek az a gyanuja támadt, hogy itt valami tréfás
+meglepetés készül. Egyelőre arra használta a félhomályt, hogy
+erőszakkal megcsókolja Mariskát. A leány kiszabadította magát
+karjaiból és lassan lement a lépcsőn. Az ebédlőben éppen tizenegyet
+ütött az óra és eljátszotta a Das Wandern ist des Müllers
+Lust-nótát. Mariska egy búcsúzó pillantást vetett a gipsz Flóra
+felé. Ezt nem fogja többet látni. Mert bármi történjék is, ha száz
+esztendeig él is, annyi bizonyos, hogy Varjas városába nem teszi be
+többet a lábát.</p>
+<p>A gépkocsi ott állott a nyitott kapu előtt. A báró Mariska felé
+nyújtotta keztyűs kezét és fölsegítette. A következő pillanatban
+bömbölve megindult a kocsi. Sebesen végig szaladt a Kossuth
+Lajos-utcán és az új pályaudvarnál kiiramodott az országútra.</p>
+<p>– Hová megyünk? – kérdezte a leány.</p>
+<p>– Budapestre, – válaszolt a báró.</p>
+<p>Mariska nem kérdezett többet, hanem visszadölt az ülés sarkába
+és lehunyta a szemét. Lehet, hogy aludt. A báró fogva tartotta a
+leány kezét, a kis kéz hideg és merev volt.</p>
+<p>Még éjfél sem volt, mikor az automobil ablakaiban már
+megcsillantak a fővárosi utcák lámpasorai. A kocsi a józsefvárosi
+régi Pankotay-ház előtt állott meg. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> Amióta beteg volt a
+báróné, bérbeadták ezt a házat, a báró csak két szobát tartott meg
+magának a földszinten. Félig legényszállás, félig gazdasági iroda
+volt, a falak sivárak, a bútorzat egyszerü, az asztalok teli vannak
+számlákkal, árjegyzékekkel és magmintákkal, az egész szállás
+dohányszagu és kissé nyirkos, mivel éjszaknak fekszik és a
+gondozással megbízott házmesterné nem igen töri magát a
+szellőztetéssel.</p>
+<p>– Tehát itt volnánk!</p>
+<p>A házmesterné meggyújtotta a gázlámpát és kiment megint. Amint
+magukra voltak, a báró szenvedélyesen magához ölelte a leányt.
+Mariska nem védekezett, úgy gondolta, hogy ennek a dolognak megvan
+a maga etikettje, melyen nem lehet már változtatni. Neki különben
+is az a furcsa érzése volt, hogy ő csak mint néző van itt, a
+fehérruhás nő, aki az asztal előtt áll és a báró vállára hajtja
+fáradt fejét, más valaki, egy idegen és közömbös nő. Kedve lett
+volna rákiáltani a fehérruhásra: Most már ne affektálj, érted úgy
+sem kár, de ezt az embert nem szabad megcsalnod! – Mert van a
+becsületességnek egy neme, amely így gondolkozik.</p>
+<p>Pankotay észrevette, hogy a leány didereg. Eleintén arra
+gondolt, hogy becsöngeti a házmesternét és füttet, de utálta most a
+vénasszony arcát és inkább a meleg automobil-köpenyegét adta
+Mariska vállára.</p>
+<p>– Maga nagyon fáradt. Üljön le. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p>
+<p>A leány leült és szórakozottan tekintett körül. Érezte, hogy
+dermesztő hideget áraszt magából, kissé szégyelte magát ezért, sőt
+sajnálta is a bárót.</p>
+<p>Vele szemben, rikító ellentétként a sivár berendezéshez, ovális
+keretbe foglalt, művészkéz festette arckép függött a falon. A kép
+egy magyarruhás, gyöngypártás fiatal nőt ábrázolt. Dióbarna haja,
+csodálatosan lelkes szeme, bájos és pátétikus profilja volt. A
+fenkölt szépségével, a rajongó tekintetével és a vonásain elömlő
+szomorúságával megkapó és jelentőségteljes benyomást tett.
+Ilyenfélének képzelte Mariska a fiatal Szilágyi Erzsébetet vagy
+Zrinyi Ilonát, akikért kisleánykorában rajongott.</p>
+<p>És ekkor egyszerre úgy érezte, hogy nincs már kettesben a
+báróval. A légyottjukat megzavarta ez a harmadik. Bár jól sejtette,
+hogy kit ábrázol a kép, mégis megkérdezte:</p>
+<p>– Ki az?</p>
+<p>Pankotay arca elborult.</p>
+<p>– A feleségem, – mormogta kedvetlenül.</p>
+<p>– Ma is ilyen szép még?</p>
+<p>A báró egy lemondó kézlegyintéssel válaszolt.</p>
+<p>Egyszerre valami szomoru kiábrándulást érzett ő is. Azt hitte,
+hogy lerázhatja magáról, de most megint itt van és hideg
+vasmarokkal szorítja össze a szívét. A betegség, a gond, az élet
+nyomorusága. Nem, ő nem volt az az acélidegzetü, tüzes és
+kíméletlen egoista, aki <span class="pagenum"><a name="Page_166"
+id="Page_166">-166-</a></span> néha szeretett volna lenni. Ő maga
+sem tudta, hogy kicsoda ő. Egyszer ilyen, másszor olyan, többnyire
+kétféle. Most már megint csupa kishitűség, töprenkedés és
+aggodalom. Mi lesz a kaland vége? Hiszen ezt a leányt nem a
+szenvedélye, hanem az öngyilkos ösztöne hozta ide. Ha tulajdonába
+veszi, tönkre teszi őt is, talán magát is. Mit kezdjen vele
+<i>aztán?</i> Kitegye az utcára?</p>
+<p>Ott ültek és kerülték egymás tekintetét. Megértették egymás
+gondolatát és mind a ketten szégyelték magukat. Végül megszólalt a
+báró:</p>
+<p>– Mariska, maga nem született arra, hogy valakinek a szeretője
+legyen.</p>
+<p>A leány nem válaszolt, hanem elpirult, mintha sértést mondtak
+volna neki. A zavart tekintete később megakadt egy sakkjátékon.
+Kétszer is szólásra nyitotta a száját, de újból elharapta a szót.
+Végül mégis csak megtörte a kínos csendet.</p>
+<p>– Szokott sakkozni? – kérdezte alázatosan, szinte
+könyörögve.</p>
+<p>Pankotay méla iróniával mosolygott.</p>
+<p>– Néha. Maga szokott?</p>
+<p>És elkezdtek sakkozni.</p>
+<p>Hajnali három sem volt még, midőn lassan cammogó kocsi állott
+meg az ablak alatt. Kapunyitás, léptek zaja, fojtott beszéd az
+előszobában… A házmesterné, a világ legügyetlenebb asszonya,
+bekopogtatott a lakásba. <span class="pagenum"><a name="Page_167"
+id="Page_167">-167-</a></span></p>
+<p>– Kezét csókolom, egy úr van itt… Mondtam neki, hogy most nem
+lehet –</p>
+<p>Valaki félrenyalábolta az asszonyt az útból és belépett a
+szobába. Egy rettenetes jupiteri szempár szórta villámait a báró,
+Mariska és a sakkjáték felé. Manliusz könyvelő úr volt. Nemcsak a
+haja, de köcsögkalapjának szőre is föl volt borzolva. Öklében
+vastag esernyőt tartott, melynek nyele buldoggfejet ábrázolt.</p>
+<p>– Bocsánatot kérek, – mondta, – én az éjjeli vonattal
+jöttem!</p>
+<p>Többet nem mondott, csak a villámló tekintete cikkázott
+nyugtalanul ide-oda, mintha még keresne valamit, talán egy bünjelt,
+amiről a sakkjátékkal akarják elterelni a figyelmét. Mariska
+hozzálépett és megfogta a karját.</p>
+<p>– Manliusz, mesélje el hamar, mi történt odahaza… Megijedtek?
+Dühösek rám? De mielőtt belekezdene, én mondok magának valamit.
+Bármi történjék is, én nem megyek többet Varjasra!</p>
+<p>A könyvelő végre leült egy szék sarkára és hajlandóságot
+mutatott a beszédhez. Ez azonban nem volt olyan egyszerü dolog,
+mint hihetné az ember. Olykor két-három kemény kérdést is neki
+kellett feszíteni, hogy lepattogjon róla egy morzsányi kis válasz.
+A leány mozaikba rakta össze ezeket a kurta válaszokat és végül
+mégis csak megtudott mindent. Úgy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> volt, hogy sokáig nem
+vették észre a szökést. Viola később keresni kezdte Mariskát és
+ekkor megtudta Bénitől, a mindenestől, hogy a kisasszony elment a
+méltóságos úr automobilján. Jóideig még azt hitték, hogy valami
+hóbortos tréfáról van szó és hogy hamar vissza fognak kerülni,
+miután a kisasszony még kendőt sem vitt magával. Az öreg elefánt
+volt az első, aki megsejtette a valót. A képviselő nem akarta
+elhinni, sőt gorombáskodott is az édesapjával, hogy mer ilyet
+mondani. De aztán, mikor már elmúlt egy óra is, nagy pánik tört ki
+a házban. Tollék elvonultak, az öreg lilaszínü volt a haragtól és
+még az utcán is kiáltozott. Viola néni sírógörcsöt kapott. A
+centaurok és a lapithok kora óta ennél gyászosabban nem végződött
+még békelakoma. Péter úr befogatott és elhajtatott a báró
+topolysági kastélyába, ő pedig, Manliusz, Budapestre jött…</p>
+<p>A derék könyvelő évek óta nem beszélt annyit, mint ma.</p>
+<p>– És az édesapám? – kérdezte Mariska bizonytalan és halk
+hangon.</p>
+<p>Manliusz kissé kertelt, végül megmondta:</p>
+<p>– A főnök úr annyit mondott csak, hogy neki nincs többé
+leánya.</p>
+<p>A könyvelő is szeretett volna egyet-mást megtudni, de nem igen
+tudott magával megállapodni a kérdések szövegezését illetőleg.
+Mariska eltalálta a gondolatait <span class="pagenum"><a name=
+"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> és kérdezetlenül is
+megadta neki a kívánt fölvilágosításokat. Azt mondta, hogy ő
+ezentúl a fővárosban fog lakni. Ha Manliusz szíves lesz reggelig
+vele maradni, akkor majd együtt keresnek valami családi penziót,
+ahol szállást vehetne.</p>
+<p>A könyvelő belátta, hogy ez a legokosabb dolog, amit egyelőre
+tehet. Hogy teljék az idő, megint sakkozni kezdtek. Manliusz úr
+kiváló sakkjátékos volt – ő az <i>Ueber Land und Meer</i>
+föladatait mind meg szokta oldani – és leereszkedő érdeklődéssel
+nézte a laikus pár zavaros csatáját. A köcsögkalapját és az
+esernyőjét azonban egy percre sem tette le a kezéből, ezzel mintegy
+jelezvén, hogy ő nem szívesen, hanem csak kötelességből van itt. Ő
+egyébként nem igen törődött embertársai dolgával, a Fehérpáva-cég
+régi jóhírneve azonban nagyon a szívéhez nőtt, mint rendszerető
+szász ember pedig gyülölt mindent, ami szokatlan és föltünő
+volt.</p>
+<p>A báró nagy lelki megkönnyebbüléssel fogadta a fordulatot, mely
+fölmentette őt a további felelősség alól. Az a kellemes érzése
+volt, hogy a kedves véletlen valami nagy veszedelmet hárított el a
+fejéről.</p>
+<p>Végül hajnalodni kezdett és ekkor némileg megváltozott Pankotay
+lelkiállapota. Odaát, az utca tulsó során, vörös reggeli fényben
+ragyogtak az emeleti ablakok, a báró szívébe pedig édes, biztató
+melegség lopódzott. Mariskára nézett és utólag édes rémülettel
+<span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span> töltötte el a gondolat, hogy a leány
+néhány órára az ő kezébe adta a sorsát. Milyen elragadó a fejedelmi
+termetéhez simuló fehér ruhájában, az éjjelezéstől bágyadt szemével
+és a szelíd, titokzatos mosolyával! Amint fáradtan és mégis
+jókedvüen ott könyökölt a karosszékben, arra az ifju bakhánsnőre
+emlékeztette, akinek képét valahol látta.</p>
+<p>– Milyen fölségesen szép lehetne az élet, ha az ember nem
+okoskodnék! – sóhajtotta magában a báró.</p>
+<p>Egy könyörgő, mámoros pillantást akart vetni Mariskára, de a
+tekintetét kiparirozta Alberich, a rettenetes kincsőrző.</p>
+<p>A házmesterné kocsit hozott. Mariska kezet nyújtott a bárónak és
+elment Manliuszszal. A kocsiban így szólt magához:</p>
+<p>– Nem, ő nem az igazi. <span class="pagenum"><a name="Page_171"
+id="Page_171">-171-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>XII.</h2>
+</div>
+<p>Varjas városa aznap úgy festett, mint Páris a július 14-iki
+nemzeti ünnep napján. De persze kicsiben. Aki csak tehette, künn
+volt az utcán, hogy újabb részleteket meséljen és halljon Mariska
+szökéséről. Néhány órára lehullottak a társadalom válaszfalai, az
+urak és a májszterek, a gazdák és a cselédek testvéri egyetértésben
+pletykáztak. Régi ellenségek kibékültek, büszke urihölgyek szóba
+ereszkedtek ismeretlen férfiakkal, hogy a botrányról
+beszélhessenek. Az igazgató úr félnapra megfeledkezett a fegyelmi
+ügyéről, a patikus pedig a repülőgépéről. Gondos családapák és
+gyöngéd fiúk a délelőtt folyamán tízszer is kivágtattak a főutcára,
+az alsó városból a felsőbe, hogy újabb hirekkel megrakódottan
+térjenek haza szeretteikhez. És csodás események is emelték a nap
+fontosságát. A kilencven esztendős Rumszky Szabina, aki az 1863-iki
+nagy szárazság óta nem mutatta magát a főutcában és akiről az
+alsóvárosiak azt hitték, hogy régóta meghalt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> már,
+most megjelent az akácfák alatt, fekete viklerben és
+fekete-gyöngyös kapisonnal a fején. Szúrós szemeit kimeresztve,
+hosszu nyakát behúzva, oly komor méltósággal úszott végig az utcán,
+mint egy nagy kondorkeselyü. Páváékhoz ment. A kíséretében volt
+Irma kisasszony, az esperes úr gazdasszonya. A
+vice-adminisztrátorné különben semmi pénzért sem mutatta volna
+magát ilyen rendezetlen társadalmi állásu nőszeméllyel az utcán, a
+mai nap izgalma azonban mindent érthetővé tett, még a lehetetlent
+is. Irma kisasszonynak láthatólag eszét vette a mámoros boldogság.
+Villámgyorsan röpködött Szabina néni körül, előresietett,
+visszamaradt, átcsapott az utca másik sorára, mint a cikkázó
+fecske, hogy aztán egy-egy újabb hírmorzsával a csőrében
+visszatérjen megint.</p>
+<p>A fehérpapok temploma előtt egy érdekes párral találkoztak a
+hölgyek. Egy aranytól ragyogó, hatláb magas katonatiszt jött
+karonfogva egy virágos kalapu, toreádor-piros selyembe öltöztetett,
+karcsu hölggyel. Préglyné volt a fiával, aki, mint tudjuk, a
+méntelepeseknél szolgált. Ez a mordbajszu, lomha nagy katona igen
+csodálatos karriért csinált. Az édesanyja – saját bevallása szerint
+– éppen tizennégy esztendős volt, mikor férjhez adták. Tizenöt éves
+korában már megvolt a fia. Bubika valóságos csodagyerek volt, még
+tizenhat éves se volt, mikor már kinevezték hadnagynak, tizenkilenc
+éves korában pedig főhadnagynak. Aki ért <span class=
+"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> az
+egyszeregyhez, az kiszámíthatja, hogy ennek a hatalmas legénynek a
+mamája ma alig-alig harminchárom esztendős…</p>
+<p>Szabina néni különben nem igen kedvelte a polgármesternét, most
+azonban – tekintettel a rendkívüli eseményre – mégis szóba
+ereszkedett vele.</p>
+<p>– No hát, lelkem, mit szól az Ábel Mariska esetéhez?</p>
+<p>Préglyné olyasmit mondott erre, amit senki sem várt volna tőle,
+Szabina néni legkevésbbé. Azt mondta:</p>
+<p>– Édes Szabina néni, Mariska a szökésével nem ártott sem nekem,
+sem önnek, csak saját magának. Ezért mi nem is panaszkodhatunk rá,
+legfölebb csak sajnálhatjuk.</p>
+<p>Szólt és tovább billegett, kissé mámorosan a fia
+arany-attilájától és a saját új ruhájától.</p>
+<p>Szabina néni egy gyilkos pillantást vetett utána.</p>
+<p>– Érti maga ezt? – kérdezte a papkisasszonytól.</p>
+<p>– Hogyne! Az ilyenek nem vájják ki egymás szemét. Ha Mariskának
+olyan ura volna, mint Préglynének, akkor neki sem kellett volna
+megszöknie.</p>
+<p>A papkisasszonynak azonban nem volt igaza. Az igazság az, hogy
+Préglyné a sok cifra kacat alatt, mellyel telitömködte az életét,
+becsületes, jó szívet rejtegetett. Ezt azonban senki sem tudta, ő
+maga sem, mert ő is szívtelen démonnak tartotta magát.</p>
+<p>Fehér páváéknál nagy és szinte babonás ijedelem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> támadt,
+midőn Szabina néni hosszu, fekete árnyéka megjelent a hátsó
+üvegajtóban. A kanári madár azonnal belesült a megkezdett
+trillájába, a fehér macska pedig, mely eddig békén dormogott a
+divány sarkában, ész nélkül kiiramodott az ajtón.</p>
+<p>Rumszkyné, nem tudni, hogy miféle mandátum alapján, fölebbviteli
+fórumnak tartotta magát a polgári tisztesség kérdéseiben és most
+sem mint részvétlátogató, hanem mint itélő bíró lépett Pál úr elé.
+Ő már azt sem helyeselte, hogy Ábel Pál annak idején elvette a
+lengyel asszonyt és miként a trójai háboru Lédával, úgy minden baj,
+ami a családot érte, a Lihnovszkával kezdődött. Szabina néni
+eddigelé hallgatott, mert nem akart pletykát csinálni, de most már
+szólni kellett, mert az események fényesen igazolták őt. Ha Pál úr
+huszonhét esztendővel ezelőtt ráhallgatott volna és elvette volna
+Csupor Lencsit, akkor olyan asszonyt kapott volna, aki rendben
+tartja a gazdaságot és legalább nem cigarettlizik, mint a lengyel
+asszony. Némelyek ugyan azt hiszik, hogy az finom dolog, ha egy nő
+dohányos, de a megboldogult Rumszky is csak értett az
+előkelőséghez, hiszen a nagybátyja tábori vikárius volt és Zsófia
+főhercegnő gyóntatója, ő utálta a dohányző nőket és mindig azt
+mondta, nem a vikárius, hanem a viceadminisztrátor mondta, hogy
+macskafarkát nekik, nem cigarettlit! Szabina néni nem akar rosszat
+mondani a lengyel asszonyról – nyugodjék <span class=
+"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span>
+békében, ahol van! – de az már bizonyos, hogy dolgozni nem
+dolgozott semmit, hacsak nem a zongorán. A Szabina néni
+leánykorában is szerették a zenét, de csak vasárnap délután, az
+urak furulyáztak, a nők gitároztak, zongora azonban nem is volt
+Varjason, csak Kucsévniéknál volt egy spinét, de azok nem voltak
+polgáremberek, hanem földes uraság és rossz véget is értek. A
+polgárleányok akkor még sütöttek-főztek, Szabina nénit az édesanyja
+odaállította a mosóteknő mellé is, pedig nagyon gyönge teremtés
+volt, de azért nem volt pardon, télen-nyáron reggeli ötkor ki az
+ágyból! De Ábel Pál is hibás a dologban, mert úgy nevelte a
+leányát, mint valami hercegnőt és Szabina néni előre megmondta,
+hogy a sok zongorázásnak meg a hétköznapi sétálásnak rossz vége
+lesz, arra vannak is tanui, akik képesek ezt minden pillanatban
+bizonyítani. És most már itt a szósz és hiábavaló minden beszéd.
+Arról ne is álmodozzék Pál úr, hogy a báró el fogja venni a lányát,
+mert először is házasember, másodszor meg bolond is volna, ha
+elvenné. Régen is jártak itt grófok meg bárók, svalizsértisztek,
+azok is udvaroltak a Kaszás-leánynak (az édesanyja Ánis-leány
+volt), mikor aztán már hírbe hozták, nevettek egyet és lóra ültek
+és azt mondták: Ein andres Städtchen, ein andres Mädchen! És Toll
+Jenő is bolond volna, ha elvenné, mert ő diplomás ember és előtte
+nyitva áll a világ. <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span></p>
+<p>Ezeket mondta Szabina néni és még egyebeket is mondott.
+Egyenesen ülve beszélt, az arca merev volt, a szája alig mozgott, a
+hangja oly tompa és hideg volt, mintha fát vágnának lenn a
+pincében.</p>
+<p>– Ne beszéljen a leányomról, – szólt Pál úr, mikor Rumszkyné már
+végleg kifogyott a szóból. – Nekem volt leányom, de most már
+nincs.</p>
+<p>Szabina néni egyszerre föltette a szemüvegét az orrára és
+előrehajolva kezdte nézegetni a nagy üvegszekrényt. A sok holmi
+között megismert néhány csecsebecsét, melyet Etelka nénitől kapott
+Mariska. Hát ez mind Éber-tulajdon volt. Szabina néni ekkor oly
+keserü méltatlankodást érzett, mintha Ábelék az ő szívét, máját és
+lépét őrizték volna üveg alatt.</p>
+<p>– Kiátkozta már? – kérdezte később.</p>
+<p>Pál úr nem tudott erre válaszolni.</p>
+<p>– Pedig azt meg kell tennie! – kattogta Rumszkyné.</p>
+<p>És mindjárt hasznos útbaigazításokkal is szolgált.</p>
+<p>– Írjon neki egy ajánlott levelet. Megszólítás nélkül. Írja meg
+neki, hogy nem ismeri többet, nem akarja látni, se élve, se halva.
+Ennek ez a módja.</p>
+<p>Váratlan vendég érkezett, Sturz Bandi. A főkapitány adta a jól
+értesült rendőrt, aki többet tud az esetről, mint amennyit el akar
+árulni, a valóságban persze nem tudott semmit, azért jött csak,
+mert megigérte a pajtásainak, hogy friss pletykákat hoz nekik
+<span class="pagenum"><a name="Page_177" id=
+"Page_177">-177-</a></span> a kaszinóba. Az ő tiszteletére aztán
+Rumszkyné elejétől végig még egyszer elmondta az egész történetet,
+kezdve Lédán, illetőleg Lihnovszkán, nem felejtve ki a tábori
+vikáriust, aki Zsófia főhercegnő gyóntatója volt és végezve Toll
+Jenőn, aki előtt nyitva áll a világ. Később megkérdezte Sturz
+Banditól, hogy nem tudja-e, mi lett a legkisebbik Kucsévni-fiúból?
+(Azok közül való volt, akiknél spinét volt a házban.) Sturz azonban
+nem tudta, ő későbbi ember volt.</p>
+<p>Viola néninek is kétszer kellett végighallgatnia a bonyodalmas
+históriát, mert ő azalatt a szomszéd szobában csomagolta a ruhákat,
+amelyeket Mariska után akart küldeni. Egyszer-kétszer abbahagyta a
+pakkolást és fölszisszent mérgében. Ha hallgatott volna a szíve
+szavára, akkor bőszülten berobogott volna az ebédlőbe és úgy
+lepocskondiázta volna Szabina nénit, hogy kihallatszott volna a
+felsővégre is. De nem mert hallgatni a szívére, mert az agg amazon
+igen hatalmas asszony volt, a polgári erény pallosa pedig, melyet a
+csontos kezében tartott, szinte legyőzhetetlenné tette. Viola tehát
+búsan folytatta a csomagolást, könnyeivel áztatván Mariska habos
+fehérruháját. Később azonban mégis benyitott az ebédlőbe, mert nem
+tudott ellenállni a vágynak, hogy fölvilágosítsa Szabina nénit a
+legkisebbik Kucsévni sorsát illetőleg. Az katona lett és a
+hatvanhatos háboru idején meghalt a tábori kórházban kolerában.
+Szabina néni elégedetten bólintott. Láthatólag <span class=
+"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> igen
+örült, hogy kiegészíthette a Kucsévni-családra vonatkozó
+tudását.</p>
+<p>A fehér páva még az este acélosra keményítette apai szívét és
+megírta a kiátkozó levelét. Mikor megnyalta és leragasztotta a
+borítékot, szomoru volt és büszke. Szomoru, mert meg kellett írnia,
+büszke, mert meg tudta írni a levelet. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>XIII.</h2>
+</div>
+<p>Azt mondják, hogy negyven napig tartott a zivatar, melyet a
+fehér páva Mariskájának botránya fölkavart, negyven napig, mint az
+özönvíz. Azalatt szakadatlanul zuhogott a pletykazápor. Az emberek
+azt hitték, hogy ez most már örökké így marad, soha más botrány nem
+fog történni a világon és az ő fülük mindig csak Ábel Mariska
+nevétől fog zúgni. De azután közbe jött a Prégly polgármester dolga
+és más egyéb és megint csend lett a városban, csak a távoli
+tanyákon morgott még valami és a Topoly völgyében dübörgött mélán a
+visszhang. A szertelen mohóságnak, mellyel a botrányt megúszták,
+általános elbágyadás lett a következménye és ha később találkozott
+olyan falusi ártatlanság, mely a Mariska-esettel összefüggésben
+pikáns részleteket szeretett volna hallani, akkor unottan
+menekültek előle a varjasi szélkakasok.</p>
+<p>Az emberiséget akkoriban Prégly polgármester úr <span class=
+"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span>
+lemondása izgatta, de nem túlságosan, mert a Mariska-eset
+elkényeztette és blazirtakká tette őket. A polgármester
+tekintélyének nagyon ártott, hogy annak idején az új vasút
+megnyitása alkalmával belesült az ünnepi beszédébe. Némelyek
+állítása szerint „a központban“ akkor már elejtették. Még jobban
+ártott neki, hogy a képviselőválasztás alkalmából azt mondta a
+városi tisztviselőknek, hogy szavazzanak csak a meggyőződésük
+szerint. A fekete elefánték az utóbbi nyilatkozatában ellenük
+irányuló perfid támadást láttak és bosszút lihegve kiadták a
+jelszót, hogy „modern adminisztrativ erőt“ kell a polgárság élére
+állítani. És nagy kiáltozás támadt a város falai között. Amióta
+Budapest magába hörpintett mindent, ami Varjason érdekes és értékes
+volt, (egyebek között Ábel Mariskát is), azóta a kis fészek
+különben is abban a rögeszmében szenvedett, hogy ő most rohamosan
+halad.</p>
+<p>Prégly úr lemondása után dr. Jaskó lett polgármester, egy fiatal
+ügyvéd, akinek nem igen voltak kliensei, de azért sárga
+aktatáskával járt-kelt a városban, a táskájában pedig az epés
+cikkeket őrizte, melyeket a helybeli hetilap számára írt. Az új
+polgármester első tette az volt, hogy aszfalttal rakatta ki az
+egész várost, még a kolera-kápolna előtt levő libaúsztatót is és
+hogy behozta a villámos világítást.</p>
+<p>Prégly úr ugyan végleg lemondott már a reményről, hogy
+boldogtalan szülővárosát megállítsa a veszedelmes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> lejtőn,
+amelyre jutott, de nem mondott le ama kötelességéről, hogy szigoru
+és igazságos bírálatot gyakoroljon az új rendszer fölött. Most már
+reggeltől-estig ott állott a fehér papok temploma előtt, egy-egy
+ijedten pislogó polgártárssal a karmai között és számadatok
+segítségével bizonyítgatta, hogy Varjast olyan katasztrófa
+fenyegeti, amelyhez fogható talán a trójai veszedelem óta sem
+fordult elő a városok történetében.</p>
+<p>Az új polgármester azonban áskálódásnak minősítette elődjének
+viselkedését és állítólag megbízást adott volna Sturz Bandinak, a
+főkapitánynak, nyomozná ki, hogy kik azok, akikkel Prégly úr a
+főutcán beszélgetni szokott. Ennek az intézkedésnek az lett az
+eredménye, hogy a békésebb természetü polgárok nem mertek a fehér
+papok temploma előtt elmenni, inkább megkerülték a félvárost is,
+csak hogy Prégly úrral ne találkozzanak, a további eredménye pedig
+az lett, hogy a volt polgármester spionnak nevezte Sturz
+Bandit.</p>
+<p>Azután megint csend lett. A nyár elmult, ahogyan normális
+viszonyok között a varjasi nyár múlni szokott, minden napnak
+huszonnégy órája volt és a nappali órák, főleg a délutániak, jóval
+hosszabbak voltak, mint az esteliek, amikor már el lehetett menni a
+sörház kertjébe, vagy a főutcai korzóra.</p>
+<p>Az ősszel megint emlegetni kezdték Ábel Mariska nevét. Ez is
+látta, az is, mikor Pesten járt. Az egyik kútfő szerint csinos és
+jókedvü volt, a másik <span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
+"Page_182">-182-</a></span> szerint feltünően megöregedett és oly
+levertnek látszott, „mintha valami nagy teher nyomná a lelkét“. Az
+egyik azt mondta, – és ez az, amiért érdemes volt fűzőt meg kalapot
+venni és az alsóvárosból a felsőbe szaladni és útközben
+bekopogtatni a plébánia ablakán és megállani a patika és Tollék
+boltja előtt – az egyik azt mondta, hogy a pesti Kigyó-utcában
+látta, egy országosan ismert kegyelmes asszony társaságában, amely
+kegyelmes asszony akkoriban oly hatalmas volt, hogy talán az
+időjárást is ő csinálta Pesten. A másik a virágkiállításon látta,
+egy kövér egyetemi tanárné kiséretében.</p>
+<p>– Mi ez? – kérdezték a varjasiak.</p>
+<p>Hogy Budapest a léha elvek és a lenge erkölcsök városa, azt
+valamennyien régóta tudták, de hogy ott az erkölcsi züllést széditő
+társadalmi emelkedéssel jutalmazzák meg, azt még sem hitték volna.
+Akadt aztán valaki, aki megmagyarázta az elszomoritó rejtélyt. Ez a
+valaki Alpárfy Zelma volt, az alsóvárosi állami tanitónő. A
+papkisasszonynak mondta el, mikor az fekete táskájával a kezében a
+hetivásárról jött, de ez éppen annyi volt, mintha a varjasi fórumon
+állva, az egész város népéhez beszélt volna.</p>
+<p>– Én mostanában minden héten bemegyek Pestre, – kezdte Zelma
+kisasszony, – mert tagja vagyok az országos nőegyesületnek. Az igen
+szép mozgalom és ha sikerül kivívnunk a nő egyenjogusítását, akkor
+a <span class="pagenum"><a name="Page_183" id=
+"Page_183">-183-</a></span> jövő férfiai nem a külső szépséget és a
+gazdagságot, hanem a lélek kincseit fogják bennünk keresni…</p>
+<p>– No és Mariska? – türelmetlenkedett Irma kisasszony.</p>
+<p>– Mindjárt szó lesz róla!… Tehát a multkor volt a
+tulajdonképpeni alakuló gyülésünk. A mi kegyelmes asszonyunk
+elnökölt és minden jól ment volna, ha ellenzéki hangok nem
+hallatszottak volna. Az ellenzék vezére egy másik kegyelmes asszony
+volt. A mi kegyelmes asszonyunk ugyanis katolikus, a másik pedig
+protestáns és bár felekezeti kérdésekről nincs szó az egyesületben,
+a két kegyelmes asszony mégis szeret borsot törni egymás orra alá.
+Ezúttal is a protestáns kegyelmes asszony kezdte, mindenféle
+kifogásokat tett és paragrafusokat idézett, a mi kegyelmes
+asszonyunk eleintén mosolyogva válaszolt, de aztán csipősségeket
+mondogattak egymásnak, mindegyikük elfelejtette, hogy miért vagyunk
+tulajdonképpen együtt és végül már mindenki beszélt és általános
+lett a zűrzavar…</p>
+<p>– No és Mariska?</p>
+<p>– Éppen akkor emelkedett szóláshoz. Igen jó ruha volt rajta,
+egérszürke angol kosztüm, szürke kalap toll nélkül. Egyszerü és
+drága.</p>
+<p>– Hát beeresztik oda az olyat? – kérdezte elkeseredetten a
+papkisasszony.</p>
+<p>– Ugyan, hát miért ne eresztenék be? Eleintén <span class=
+"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> nagyon
+félénken beszélt, de azután belemelegedett és szépen elmondta azt,
+amit mindegyikünk tudott, ami azonban csodálatosképpen egyikünknek
+sem jutott eszébe. Mert esze, az van Mariskának.</p>
+<p>Irma kisasszony egészen elszomorodott.</p>
+<p>– Esze, az van, de szíve nincs! – mondta szigorúan.</p>
+<p>Alpárfy Zelma tovább beszélt:</p>
+<p>– Mikor aztán fölolvasták az alapszabálytervezetet és nem
+kellett odafigyelni, az elnöki pódiumon mindenki Mariskáról
+beszélt. Én közel állottam és meghallottam minden szót. Sőt az
+alelnöknő, az egyetemi tanárné, engem is belevont a társalgásba,
+mert tudta, hogy varjasi vagyok és hogy gyermekkora óta ismerem
+Mariskát…</p>
+<p>– És mit beszélt róla?</p>
+<p>– A kegyelmes asszony azt mondta, hogy nagyon szimpatikus nő, a
+tanárné meg azt mondta, hogy látásból régen ismeri, színházakba,
+hangversenyekre és fölolvasásokra szokott járni, igen jól öltözik
+és mindig egyedül van, azt is mondják, hogy férfigyűlölő…</p>
+<p>– Az férfigyűlölő? – rikácsolta Irma kisasszony, a dühös gúnytól
+eltorzult arccal.</p>
+<p>Zelma kisasszony lecsendesítette a barátnőjét.</p>
+<p>– Nem én mondtam, hanem az alelnöknő… A hölgyek ugyanis
+észrevették, hogy a kegyelmes asszonynak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span>
+megtetszett Mariska és azért versenyezve magasztalták… Ez ott
+szokás és az alelnöknő ura is azért lett rendes egyetemi tanár és
+udvari tanácsos, mert a felesége mindig el tudja találni a
+kegyelmes asszony gondolatait… A kegyelmes asszony most azt
+gondolta, hogy jó volna Mariskát megnyerni a katolikus pártnak,
+hogy az ő kedves és szerény modorában odamondogasson a
+protestánsoknak, erre a többiek rögtön kimondták, hogy Mariska
+ritka tünemény és elragadó teremtés, amerikai tipus, az egyéni
+szabadság hősnője…</p>
+<p>– És nem tudnak a szökéséről?</p>
+<p>– Dehogy nem! Hiszen éppen azért az egyéni szabadság
+hősnője.</p>
+<p>– És a báró? A báró?</p>
+<p>– Róla is beszéltek. A kegyelmes asszony emlitette, nevetett és
+a kezével legyintett, azt mondta: „No, a szegény Pankotay ugyan nem
+veszedelmes!“ A többiek is nevettek a szegény Pankotayn. A
+kegyelmes asszony mostanában annyira megszerette Mariskát, hogy meg
+akarja tenni titkárnak az egyesületben. Mert esze van Mariskának és
+viselkedni is jól tud.</p>
+<p>Irma kisasszonyt főleg az bántotta, hogy Alpárfy Zelma most már
+maga is bizonyos jóakarattal beszélt Mariskáról. Pedig a nagy
+botrány idején ő is egyike volt a fő-valküröknek, akik vijjongva
+röpdöstek a város fölött és szították a tüzet. A nemesebb
+érzéseiben <span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
+"Page_186">-186-</a></span> mélyen sértett hölgy nem is időzött
+tovább a kétszinü tanítókisasszony ablaka alatt, hanem vásári
+cekkerjével hadonázva elsietett Szabina nénihez. Ennek a
+látogatásnak az lett a következménye, hogy egy névtelen levél ment
+Budapestre, a kegyelmes asszony címére és hogy a főtisztelendő
+esperes úr aznap egy órával később kapott ebédet.</p>
+<p>Ezentúl sűrűbben érkeztek a hírek Ábel Mariskáról. Gyakran
+látták és többnyire a női kérdés mozgatóinak társaságában.
+Úgylátszik, ő fölfedezte ebben a mozgalomban az erőt, amely az ő
+életét és különös helyzetét igazolhatja. Abból, hogy az igazolás
+aránylag könnyen ment, azt lehetne következtetni, hogy az emberek
+jóval türelmesebbek, mint maguk is hiszik és hogy mindent
+bevesznek, ha alkalmas formában adják be nekik. Egy leány, aki
+megszökik egy nagyúrral, lehet bukott nő, de lehet az egyéni
+szabadság hősnője is. Annak azonban, hogy az utóbbi osztályba
+soroztassék, mellőzhetetlen előföltétele a gazdagság és az
+elmésség.</p>
+<p>Megesett később, mikor már többet járt társaságba, hogy
+összetalálkozott Pankotay báróval is. Az önérzete akkor már annyira
+megnőtt, hogy mosolyogva foghatott vele kezet. Sőt a mosolyában
+valami bocsánatkérésféle is volt, mert akkor már ő maga is elhitte,
+hogy visszaélt a báró jóhiszemüségével, midőn statiszta-szerepet
+adott neki az élete komédiájában. A szíve azonban nyugodt maradt.
+Ők azon az emlékezetes éjszakán <span class="pagenum"><a name=
+"Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> valahogyan hamis vágányra
+jutottak és oda, ahonnan egyszer kiindultak, nem lehetett többé
+visszatérni.</p>
+<p>Varjason emlegették Mariskának egy mondását is, mely a
+házasságra voatkozott és mely általános és jogos megbotránykozást
+keltett. Valamelyik barátnőjének mondta:</p>
+<p>– Csak azért, hogy férjünk legyen, nem érdemes férjhez
+mennünk.</p>
+<p>A varjasi hölgyek, főleg a régebbi évfolyamokból valók, nem
+tudtak megbékülni a valósággal, hogy az ártatlan Toll Jenő sokkal
+súlyosabban fizetett a szökési kalandért, mint maga a főbűnös.
+Attól a naptól fogva minden dolga rosszúl sült, mintha átok üldözte
+volna. Az embertársai nem tudták többé egészen komolyan venni.
+Olyan benyomást tett rájuk, mint a márványszobor, melynek orra alá
+barbár kéz bajuszt pingált. Az ember megbotránykozik az ízetlen
+merényleten, de azért mégis elmosolyodik.</p>
+<p>Jó ideig a leglojálisabb lelkek is elmosolyodtak, ha Toll Jenő
+nevét hallották. Hjah, igen, az a bizonyos Toll Jenő, akinek
+menyasszonya megszökött az esküvője napján!</p>
+<p>Pedig Mariska megtette neki azt a szívességet is, hogy nem ment
+többet Varjasra. Nem is telt volna öröme a szülővárosában, mert a
+főutca képe egészen megváltozott, amióta az aszfaltozás alkalmából
+kivágták a régi akácfákat. Az új polgármester azt mondta,
+<span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
+"Page_188">-188-</a></span> hogy a fák „forgalmi akadályt
+képeznek“, pedig ha úgy vesszük, hát Varjason csak hetenkint
+kétszer van forgalom, amikor vásárra jönnek a kofák, tőlük pedig
+ott maradhattak volna a fák. Egyelőre a város éjjeli forgalma is
+meglehetősen szerény még és a villámos utcai világításnak jóformán
+csak Sturz Bandi és a fekete elefánt veszik hasznát, midőn vacsora
+után kisértetiesen tündöklő ívlámpák néma sorfalai között mennek
+spriccert inni. Az új polgármester azonban nem állott meg útján.
+Neki többek között erős esztétikai érzéke is van és ha már nem
+változtathatta meg a régi városháza célszerűtlen belső beosztását,
+legalább volt rá gondja, hogy a hajdani Grassalkovich-ház modern
+pesti fászádot nyerjen, alul likacsos habarcs-sziklákkal, följebb
+pedig faragott követ imitáló vakolatnégyszögekkel, modern kékre
+festett ablakokkal. A haladás persze pénzbe kerül és eljövend az
+idő, midőn Prégly uram Kaszandra-jóslata beteljesül és a varjasi
+pótadók magasabbak lesznek a templomtorony gombjánál. Akkor majd a
+takarékosság kedvéért újból el fogják halasztani a városi kórház és
+a csatorna-rendszer építését. Egyelőre azonban csak hadd
+büszkélkedjék Varjas a villany és az aszfalt fényében, miként a
+perzsa khán a gyémánt-gombokban, melyek nem éppen kifogástalan
+tisztaságu ingét ékesítik.</p>
+<p>A fehér páva háza ma is olyan még, amilyen volt. Az üzletét
+azonban még az ősszel föloszlatta Ábel úr, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> mivel
+nem hozta be a költségeket. A két Ábel úr és Viola néni csendesen
+éldegéltek az emeleten. Péter bácsi és Viola majd minden héten
+bemennek Budapestre, hogy meglátogassák Mariskát. Pál úr azonban ma
+is hajthatatlan, akár a Desdemona édesapja. Amióta nem kereskedik
+többé kelmével és vászonnal, egészen a jellemességre adta magát.
+Bár nyilvánvaló, hogy Ábelék tönkrementek, azért bizony elég jól
+élnek és még a gyümölcsösüket sem adták el. Ennek a különös
+jelenségnek magyarázatát megadhatná Viola néni, aki minden hó első
+napján pénzes levelet kap Budapestről. Erről azonban nem szabad
+beszélni, a büszke Pál úr rossz néven találná venni.</p>
+<p>Mikor a pávaház homlokáról leszedték a régi cégmadarat, az olyan
+fájdalmas látvány volt, mint mikor a kapituláló vár ormán bevonják
+a nemzeti zászlót. Szegény Vilma néni aznap vörösre sírta az orrát,
+Pál úr pedig olyan arcot csinált, mint Napoleon a waterlooi csata
+után. Az öreg Toll azonban ott állott a boltja előtt és jókedvüen
+csörgette zsebében az aprópénzt.</p>
+<p>– Vége, meghalt! – krákogta kárörvendően. – A fekete elefánt
+mégis csak elgázolta a fehér pávát!</p>
+<p>Az elefánt öröme azonban nem tartott sokáig, a jövő hónap
+elsején már egy mérgezett nyilat kapott a tomporájába és ekkor
+dühös trombitálásával fölverte a város csöndjét. A nyilat a
+vadember lőtte beléje. A vadember a Pestről jött új specerájos
+volt, aki kibérelte <span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
+"Page_190">-190-</a></span> Ábelék üzleti helyiségét és dühös
+konkurrense lett a fekete elefántnak. Szó, ami szó, a pesti
+vadember nem igen válogatta fegyvereit. Legényember volt és
+hamarosan el tudta terjeszteni a városban, hogy feleséget keres, de
+nem ám valami kényes, puccos úri kisasszonyt, hanem egy egyszerü,
+derék és munkabíró leányzót. A cselédleányok csak úgy özönlöttek a
+boltjába, mert úgy gondolták, hogy az öt fillérjükért az élesztővel
+együtt promeszt is kapnak, amely megnyerheti a főnyereményt. Egy
+gramofón is volt a boltban, mely a búr-indulót és a Nagypénteken
+mossa holló a fiát-ot játszotta. S mialatt a vadembernél a gramofón
+rikácsolt és krákogott, a cselédleányok kacagtak, a segédek
+futkostak, a pénz pedig csörgött, azalatt odaát a fekete elefánt
+keserűen járt-kelt sötét odújában és szőtte gondolatait a
+mulandóság örök témájáról.</p>
+<p>Ábelék régi cégmadarukat nem kótyavetyélték el, hanem nyugalomba
+tették a parádés lépcsőházba, melyet mostanában úgy sem használnak.
+A fehér csodamadár ma is ott álmadozik még a színes ablak
+titokzatos fényében, a gipsz Flóra társaságában. Olykor látogatóba
+jön hozzájuk Ábel Mariska elárvult macskája és hozzádörgöli hátát a
+páva karmai között levő pléhszalaghoz, melyen ma is látható a
+büszke fölírás: <i>Alapíttatott 1815</i>.</p>
+<p class="center">– Vége. –</p>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75582 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/75582-h/images/cover.jpg b/75582-h/images/cover.jpg
new file mode 100644
index 0000000..783e70c
--- /dev/null
+++ b/75582-h/images/cover.jpg
diff --git a/75582-h/images/i001.png b/75582-h/images/i001.png
new file mode 100644
index 0000000..f5dd60b
--- /dev/null
+++ b/75582-h/images/i001.png
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..6312041
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This eBook, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this eBook outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..3e097f7
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+eBook #75582 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75582)