Initial commitHEAD main

author: nfenwick <nfenwick@pglaf.org> 2025-01-28 14:21:14 -0800
committer: nfenwick <nfenwick@pglaf.org> 2025-01-28 14:21:14 -0800
commit: 55ca5e5cb2c3223b07c2487e83a81ae4c5f7e430 (patch)
tree: 89ca3006ba065e63730f425d7ed41a55bac60d1a /75236-h
1 files changed, 2285 insertions, 0 deletions
diff --git a/75236-h/75236-h.htm b/75236-h/75236-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..1737463
--- /dev/null
+++ b/75236-h/75236-h.htm
@@ -0,0 +1,2285 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Transitional//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-transitional.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Magdolna és egyéb elbeszélések by Ferenc Molnár | Project
+Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+h1 span.smaller {
+ font-size: 75%;
+ line-height: 200%;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+.pagenum {
+/*  visibility: hidden; */
+/*  display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+em.gesperrt {
+ font-style: normal;
+ letter-spacing: 0.2em;
+ padding-left: 0.2em;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75236 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-150">MOLNÁR
+FERENC</span></p>
+<h1>MAGDOLNA<br />
+<span class="smaller">ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK</span></h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class="caption"><em class=
+"gesperrt">RANSCHBURG GUSZTÁV</em></span></p>
+<p class="center"><span class="caption">1898</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">«Magyar Nők Lapja»
+nyomdája, Budapest.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p class="center"><i>Braun Sándornak szeretettel.</i></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
+"Page_4">-4-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5"><br />
+-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MAGDOLNA.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
+"Page_6">-6-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br />
+-7-</a></span></p>
+<h3>I.</h3>
+<p>Egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb
+elé vonszolta puha karosszékét és csöpp lábait egymásra rakva,
+félig lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba
+mélyedve gondolkozni kezdett egynémely dolgokon.</p>
+<p>Lenn a köruton fecsegve, zajjal tért haza a munkásnép. A durva
+csizmáik kopogtak az aszfalton, az épülő házak tót munkáslányai
+vihogva, kacagva kergetőztek, és ha valamelyiket elfogta a többi,
+kórusban nevette ki a lassan vonuló, cammogó tömeg. Az apró
+gyerekek az anyáik után kiáltoztak.</p>
+<p>Az anyáik után…</p>
+<p>A Magdolna asszony anyja éppen akkor halt meg, amikor a
+legnagyobb <span class="pagenum"><a name="Page_8" id=
+"Page_8">-8-</a></span> szüksége lett volna rá. Egyedül maradt az
+apjával, aki járt a dolga után és minden jóakaratával gondoskodott
+az anyátlan kis lányról, de nem tudta pótolni az asszonyt. A pici
+lányból nagy kisasszony lett. Regényeket olvasott és teleszítta
+magát azoknak a bölcseségével. Olvasta a rossz asszonyok
+történetét, angyalok bukását és olykor elmélázva csukta be a
+könyvet, hogy elgondolkozzék azon, vajjon miképpen viselte volna
+magát ő abban a helyzetben…</p>
+<p>Aztán egy szürke novemberi napon az apja példálózni kezdett
+előtte és nemsokára bemutattak neki egy fiatal embert, aki később a
+férje lett. Egyszerü, köznapi ember volt. Nem találta meg benne a
+regények ideálját, álmainak héroszát és mivelhogy nem volt anyja,
+elkeseredett.</p>
+<p>A férje udvarias, előzékeny ember volt, de csak ennyi. Az
+asszonyt bálokba vitte, szép ruhákat csináltatott neki és nem
+vigyázott rá. És történt, hogy egyszer csak megtalálta a regényei
+hősét és elbukott ő is, <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span> mint a regények asszonyai, akik küszködnek,
+sirnak, szenvednek, menekülnek a férjükhöz, a gyermekükhöz, az
+anyjukhoz és végtére is csak elbuknak. Hogyne bukott volna ő el,
+aki nem menekülhetett a férjéhez, nem csókolhatta meg a gyermekét
+és nem hajthatta földi szenvedélyektől izzó fejét az anyja
+kebelére.</p>
+<p>Elbukott és oly naiv volt, hogy sohasem gondolkozott az élete
+során. Mint valami tizenhatesztendős leány, aki csókolózott a
+jogászgyerekkel az imént és minden mélyebb erkölcsi kritika nélkül
+tér meg este az apjához, ugy tért ő meg a férjéhez, mintha a
+legtermészetesebb dolog volna, hogy ő szeret valaki mást és szereti
+a férjét – is. Csak éppen azt az izgatottságot érezte a férjével
+szemben, amit a kis leány az apja előtt.</p>
+<p>És csak nagyon későn, amikor az a másik egy tervvel állott elő,
+jutott eszébe, hogy mélyebben megfontolja a dolgot, s éppen ezért
+egy csillagos tavaszi <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span> estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb
+elé vonszolta puha karosszékét s csöpp lábait egymásra rakva félig
+lehunyt szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedt
+és gondolkozni kezdett.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a
+lelkében. Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először
+hazudott a férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy
+menjen egyedül arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó
+ember elment és az asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon
+a napon érezte először, hogy nincs anyja. A második kép már olyan
+volt, mint a harmadik, s az meg olyan, mint mindvégig valamennyi,
+csak a legutolsó volt különb.</p>
+<p>Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a
+hős előtte a földön, maga alá szedve a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> lábait és
+az ő puha ölébe nyugtatva a fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat
+és mintha a gondolatával nem tudta volna eléggé meggyőzni önmagát,
+szinte szónokolt – önmagának. Az asszony hátradőlt a pamlagon,
+egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét édes, meleg zsongás járta
+át a lelkét, amint a férfi festette előtte a jövő képét. Érzett a
+beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja meggyőzni, megnyerni a
+tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább elérje célját,
+kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat, amelyek neki
+tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv bizonytalan
+anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden lelkét
+szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:</p>
+<p>– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a
+világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt
+mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen
+kozmosznak – a <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span> szerelemben. Ön megtalálta az ideálját,
+az álmai hősét… ugy-e…?</p>
+<p>Az asszony csak mosolyogva szoritotta meg a kezét.</p>
+<p>– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy
+szerelmemre, amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve
+minden gondolatom, egész létem…</p>
+<p>Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg
+asszonynak az izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell,
+hogy leolvadjon az édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét
+az a mag, amely izgalmat gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és
+megejti a gyöngeséget.</p>
+<p>– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még
+akkor, amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…</p>
+<p>Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit,
+szótlanul felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és
+bucsuzóul csak ennyit mondott: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>– Ki tudja, talán még nincs is későn.</p>
+<p>Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony
+lelkében, hogy mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy
+ott megrontsa a józanságot…</p>
+<p>– Mit ért ez alatt…? szólt hirtelen az asszony.</p>
+<p>A férfi elmosolyodott és szeretettel kezdte simogatni a
+cilinderét.</p>
+<p>– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon
+el az urától és én…</p>
+<p>– És ön?…</p>
+<p>– Hát nőül veszem!</p>
+<p>Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos
+világba, amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta
+a karját:</p>
+<p>– Azt értem, hogy <i>ön</i> nőül vesz… de <i>te</i>…</p>
+<p>És végtelen mélység lakozott abban az egy szóban.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott.
+Gondolkozott, <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span> ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki
+tetsző motivumokkal érvelve. Elgondolta, hogy mint a hernyó szines
+pillangóvá válik, hogy a por helyett, amit eddig ismert,
+megszeresse a virágok édes birodalmát, megizlelje a kábitó mézüket,
+megittasuljon az illatuktól, olyanképpen válnék ő ki a köznapi élet
+porából, hogy helyet foglaljon abban a csodás, szerelemtől izzó,
+gyöngédségtől illatos világban, amit az a másik festett előtte.</p>
+<p>– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a
+virágkehelybe…</p>
+<p>Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb
+szinésze a világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője.
+Hazudnak a világ előtt és hazudnak egymás előtt. Van egy közös
+titkuk, amit csak ők ketten tudnak és van egy másik, a nagyobb, a
+féltettebb, amit csak egyedül tud mindenik, külön-külön. Titkolja,
+takargatja egyik a másik előtt a prózai tulajdonságait. Néha látta,
+figyelte, a mint a férfi kerülte a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> szalonban a prózai
+állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan tartotta
+magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette volna a
+szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.</p>
+<p>Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az
+ajkához simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.</p>
+<p>Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy
+ébren tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott.
+Hová lesz, hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását
+többé nem a saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová
+lesznek az ideális, de kényelmetlen öltözékek, apró titkai,
+láthatatlan s mégis öntudatos láncszemei annak a hazugságból
+kovácsolt láncnak, amely most összetartja őket…?</p>
+<p>– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha
+kedve tartja… <span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span></p>
+<p>Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza
+gázlámpája alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától.
+Hosszasan egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna
+elválni egymástól s végül, amikor a lány lopva, óvatosan
+körülnézett, hogy nem figyelik-e őket, hirtelen szenvedélyes csókba
+tapadtak az ajkaik…</p>
+<p>Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a
+pamlagán. Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai
+ott tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta
+szedni, amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.</p>
+<p>– Nos, Magdolna… határozott?</p>
+<p>És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a
+pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy
+hallotta a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését
+a csókjának, hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt
+szemeiben, aki előtt <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
+"Page_17">-17-</a></span> ebben a pillanatban hitvány párává
+foszlott minden szkepszis, minden ellentmondó gondolat – a gyönge,
+az ideges Magdolna a szeretője nyaka köré fonta puha karjait,
+megkereste szomjas ajakával az ő ajkait és egy hosszu, büntől izzó
+csókba fulladó hangon mormolta:</p>
+<p>– Igen… a tiéd leszek…</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a
+<i>volt</i> férje veszedelmesen beteg lett.</p>
+<p>Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény
+legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett
+a pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől
+mámorosan táncra perdült az egyik teremben a mohó
+férfinépséggel.</p>
+<p>– Rosszul bánt vele a férje… mondogatták a tudatlanok.</p>
+<p>– Régóta szerették egymást… szóltak a beavatottak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span></p>
+<p>– A szeretője volt… vélték az asszonyok.</p>
+<p>Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok
+izgalomtól és félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az
+ajtót és ugy, mint akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és
+bámult ki a haldokló délután hangulatába. A szomszéd szobákból
+áthallatszott lüktető, finom melódiája a keringőnek, zavaros, bugó
+hanglármába szürődött az asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő
+ritmikus brümmögésével.</p>
+<p>Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta
+üzni magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan,
+minden izgatott szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette
+feleségévé, s aki éppen oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el
+magától, valami melankolikus mosolylyal az ajkán, amikor
+kijelentette, hogy válni akar tőle.</p>
+<p>– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem
+szeret… <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span></p>
+<p>Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az
+arca, amint ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő
+melankolikus mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:</p>
+<p>– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a
+férjemre gondolni…</p>
+<p>És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a
+fehér, a második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az
+ágyon, előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos
+boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert,
+megvarrott, százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna
+a selymes csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a
+suhogása:</p>
+<p>– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma…
+holnap…</p>
+<p>Ez a második mást beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy:</p>
+<p>– Óh, tudom, tudod, hogy mi <span class="pagenum"><a name=
+"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> lesz…! Asszony vagy, az
+vagy, már régen! Hol az az édes, titkos remegés, amely akkor
+elfogott először, amikor a vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed
+már a férjed volt valaha… sokszor… Hol vannak az első csók édes
+rejtelmei, amikor már százával szaggatta ajkaidról a virágot a
+vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a vőlegényeddel…! Hiszen már
+ismeri minden perzselő titkát a testednek, a lelkednek ez az ember.
+Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy szerelmesen zárjon a
+karjai közé… százegyedszer…!</p>
+<p>– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod
+hitetni önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha
+más formában is, de folytatsz csupán…</p>
+<p>– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette
+hálóba a más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban
+tudja, hogy bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a
+lelkeddel?</p>
+<p>– És nem tudod-e, hogy már <span class="pagenum"><a name=
+"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> holnap szerte fog foszlani
+az illuziód, – hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és
+vörösre dagad a szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha
+fölébred reggel az ágyában?</p>
+<p>– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a
+prózai valót…?</p>
+<p>Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a
+pillanatban nem lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az
+– határozott…</p>
+<p>Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét
+köpenyét, a fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az
+elhagyott szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan
+még visszanézett és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van
+eresztve a rózsaszinü függöny…</p>
+<p>És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje
+lakása, az ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd
+mondani fog: <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span></p>
+<p>– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a
+hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj
+ki, kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az
+ajkadat; megigazitom a párnádat, igy ni…</p>
+<p>Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a
+feje alatt a párnát…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A CSÓK.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25"><br />
+-25-</a></span></p>
+<p>Amikor kiértünk a fasorba, arra a városliget felé, világosodni
+kezdett az égbolt. Ott az ormótlan fekete lombtömegek fölött valami
+átható, lilába olvadó kékkel derengett a hajnal. Festő ember
+pirosat, kéket, rózsaszint, meg ezer szint látott volna rajta. Ott
+derengett, mint ahogy mérhetetlen tengerek fenekére világol a nap.
+Mintha valami óriási, nagyon vastag kék üvegen tört volna át a
+sugár. A fák, épületállványok konturjai vad feketeséggel meredtek
+erre a halvány alapra. Távol pedig, ahogy hosszu sorban,
+hangtalanul állottak egymás mellett a házak, szürkés, halványlila
+köd pihent az utcán és sejtelmes gőzkörrel tette határozatlanná a
+messze tornyok, házormok vonalait. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>Egyre világosodott és az itt-ott pislogó gázlámpák kezdtek
+tulságosan sárgán világitani. Aztán jött az ember és hosszu
+botjával elpiszkálta a lángot.</p>
+<p>Szilveszter megállott és megfogta a karomat.</p>
+<p>– Hallja… pszt…</p>
+<p>És nyakát előre nyujtotta, ujját csöndet intve emelte föl;
+figyelt valami titokzatos neszre.</p>
+<p>– Nem hallja?</p>
+<p>– Mit?</p>
+<p>– A hajnal himnuszát… hát mit mást? Ott susog a falevelek közt,
+ott búg a foszlányos páraködben… hallja… most csöndesen suttog,
+hogy ne egyszeribe költse föl a világot. Aztán emelkedik a nap ott
+lenn… látja, hogy szórja a szikráit végig a világon… moraj kel a
+levegőben, megremegnek a frissen fakadt falevelek, suhog a pára,
+zendül a harmónia a bokrok közt, előbb búg, aztán erősbbödik,
+harsog, üvölt és fölzengi a világokat ébresztő hangjával. És ott
+jön a király, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> fényt, nagy világosságot áraszszon ehhez
+a születéshez… hallja…?</p>
+<p>Ott állottam csöndesen és bámultam a bokrok közt foszlányokra
+szakadó párákra, a fölszálló napkorongra.</p>
+<p>– Ezt irtam én meg… óh én hallom az egészet… kiveszem a melódiát
+és megértem a lombok susogásának harmóniáját… nos, most már érti,
+hogy miképpen született a hajnal himnusza…?</p>
+<p>A hajnal himnusza.</p>
+<p>Ez volt szegény Szilveszternek a nagy munkája, amit császárok,
+királyok előtt adott elő, amiért csillogó érdemrendeket aggattak a
+beteg, szük mellére. El sem fért rajta valamennyi. Járt
+városról-városra, világrészről világrészre a zenekarával és
+mindenütt a hajnal himnuszát játszották, hogy őrjöngött belé a
+világ és utána szöktek a hiszterikus asszonyok.</p>
+<p>– Igy született a hajnal himnusza… most már érti, ugy-e?</p>
+<p>És boldogan, táguló orrcimpákkal <span class="pagenum"><a name=
+"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> szivta a hajnali levegőt;
+bámult tovább a napba, a ködbe, a bokrok közé.</p>
+<p>Aztán egyszerre fölrezzent.</p>
+<p>– Maga nem tudja az én csókhistóriámat?… Majd elmondom. Tudja,
+ilyenkor szoktam elmondani, mert benne vagyok a hangulatban.</p>
+<p>Lassan mentünk előre és Szilveszter beszélni kezdett.</p>
+<p>– Mert az asszony mind hiszterikus és bolond. Ha az ember
+érdekes, meg ilyen, hát vége. Hiszen jól tudja. Azóta nem
+muzsikálok, ami szintén benne van a históriában.</p>
+<p>Egy nagy városban voltunk éppen a zenekarommal. Hogy hol, az
+mindegy. Muzsikáltunk és óriási volt a hatás. Vittek a
+társaságokba, uri szalonokba, grófokhoz, bárókhoz, meg hercegekhez
+is… Az asszonyok elkezdték… Nem is kényelmes dolog az, ha az ember
+odaül a társaságba és minden asszony az ő fejét bámulja, mindenki
+előtt, a férje előtt.</p>
+<p>Pedig nem is vagyok könnyen lobbanó ember… És lássa, mégis
+<span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span> belebolondultam az egyikbe. Száz városban
+muzsikáltunk, – leveleket irtak, randevut kértek és mosolyogtam
+rajtuk. Aztán jött ez az egy és megbolondultam. Nagyon szép volt… a
+férje is fiatal, erős, szép ember. Olyan gyönyörü pár volt együtt
+ez a kettő, hogy fájt belé a szivem.</p>
+<p>Hozzájuk is jártam és a tiszteletemre mindig nagy társaság volt
+együtt. Egyszer aztán, ugy a hatodik koncert után azt mondta, hogy
+ma nagy vacsorát rendez. Hogy jőjjek el én is, meg aztán ők mind
+elmennek a koncertre. Együtt megyünk majd hozzájuk és jól fogunk
+mulatni.</p>
+<p>Ott is voltak. Szerencse, hogy a karmester háttal áll a
+publikumnak, mert kiesett volna a kezemből a pálca. Nagyon ideges
+voltam és ő nagyon szép volt.</p>
+<p>Az urával jött. Az frakkban volt, deli szép fiu… Szépen
+megfésülködött és oroszosan fölkunkoritotta a bajszát. Karonfogva
+vezette a feleségét és odaültek az első sorba. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> Csak éppen
+azt láttam, amikor fölmentem a hegedük közé, hogy mosolyogva
+integet felém a fejével. A férje is.</p>
+<p>Tudja isten, ha minden édes mosolygása helyett egy pillantást
+vetett volna rám, de azt aztán titokban, ugy, hogy az ura ne lássa,
+megőrültem volna a boldogságtól…</p>
+<p>Aztán ugy volt mint máskor. Őrjöngtek, tapsoltak. Az andante
+maestosót megismételtük, meg ráadásul a scherzót is.</p>
+<p>Hogy vége volt, a pódium köré rohant mind, asszony, férfi, hogy
+az arcomat lássa. Én siettem és magamra vettem a bundámat. Kimentem
+az utcára és ott már vártak.</p>
+<p>– Menjünk kocsin – szóltak néhányan.</p>
+<p>– Helyes… hé, fiakker!</p>
+<p>Aztán az asszony, az én asszonyom hátra fordult és azt mondta,
+hogy:</p>
+<p>– Nem. Gyalog megyünk. Szép az idő és ennek a bundás urnak jót
+tesz a friss levegő most… Hiszen nincs messze! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>Beleegyeztek. A karomba kapaszkodott és elindultunk. Valami
+frázissal kellett kezdeni a beszédet:</p>
+<p>– Remek volt; már hetedszer hallom és mindig oda vagyok –
+szólt.</p>
+<p>– Hát bizony ez sikerült, hála Istennek – mentegetőztem. Igy
+szoktam.</p>
+<p>– Boldog ember maga, és olyan zseniális feje van.</p>
+<p>Még beszélt a nagy ünnepeltetésekről, az érdemrendjeimről,
+amelyeket szerettem volna odahajigálni a pici lábához és én már nem
+figyeltem rá. Lassan formálódott, érett bennem a gondolat, hogy
+egyszerre megmondok mindent. És elárulva, hogy eddig egy szavára
+sem figyeltem, hirtelen, még a teremből magammal hozott,
+idegességemben magamhoz szoritottam a karját, szinte durván
+megrántottam és a fülébe susogtam:</p>
+<p>– Szeretem.</p>
+<p>Aztán vártam, hogy mi történik.</p>
+<p>A kékszalagos legyezőjét megforgatta és az ajaka gunyos mosolyba
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> szökött. Egyideig hallgatott, aztán
+csöndesen szólt, ugy, hogy csak én hallottam.</p>
+<p>– Maga is?</p>
+<p>– Igen.</p>
+<p>– Nem hittem volna. Hiszen ugy szeretik az asszonyok.</p>
+<p>– Nekem egy se kell.</p>
+<p>– Nos, és a müvészet, a hirnév, a dicsőség?</p>
+<p>– Mind eldobnám, odaadnám egy csókjáért…</p>
+<p>Ez csupa banalitás volt, de ezt igy szokták. És én mégis
+átéreztem, igazat mondtam, a lelkemből téptem ki a szavakat.</p>
+<p>– Egy csókért? Istenem, hisz az olyan semmi! Az egyik ember
+odailleszti az ajkát a másik ember ajkához és megvan a csók. Még
+cuppantani sem kell, mert az parasztos. Semmi…</p>
+<p>– És mégis.</p>
+<p>– És mégis? kedves Szilveszter, ön bolond… Hát mi az: egy
+csók?</p>
+<p>És folytatta a nyakatekert okoskodását, egyre élesztve bennem a
+<span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
+"Page_33">-33-</a></span> vágyat. Nem tudtam, hogy mi lesz a
+vége.</p>
+<p>– Csupa konvenció az egész! Istenem, hiszen minden csak
+konvenció a világon… Nézze csak Szilveszter, ha ugy a társaságban
+valaki csak a kis ujjával is a derekamhoz nyulna, halál lenne ott
+azon a napon… És a bálban?! Boldog, boldogtalan átöleli az embert.
+Hiszen Szilveszter, gondolja meg, hogy császárnék, királynék,
+minden halandó asszonyok elsői, akik az udvari termek előkelő
+publikuma előtt a pici bokájukból egy centiméternyit sem mernek
+megmutatni, a tengeri fürdőn mindenki szeme láttára sétálnak… és
+elég szellős jelmezben… Hát kell, hogy okos ember meghódoljon
+ezeknek az ostobaságoknak?</p>
+<p>Csak odavágtam, türelmetlenül, izgatottan:</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>És ekkor kezdtem érteni, hogy ez a beszéd előzetes védbeszéd
+volt a mellett a csók mellett.</p>
+<p>– Egy csókomért… Szilveszter, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> ön nem tudja, hogy milyen
+semmi az. Eldobná érte mindenét? Megértem. De vissza is kivánná
+abban a pillanatban, amikor szétválnának az ajkaink. Ha egyszer már
+megkapta…</p>
+<p>– Könyörüljön meg rajtam!…</p>
+<p>– Ugyan… Nézze csak, ön okos ember és meg fogja érteni, amit
+mondok. Én olyan asszony vagyok, akiben nincs meg az ideges csira,
+amelyből az ilyen tilos szerelmek, bünös viszonyok fejlődni
+szoktak. Azoknak a tápláló talaja egy sokat szenvedett, érzékeny
+lélek, amely ha elérzékenyül, olyan mint a viasz és annak a karjai
+közé kergeti az asszonyt, akit legelőször lát meg a könnyein
+keresztül. Énnekem egész életemben nem volt bánatom… Jómódban
+éltünk, a szüleim még most is élnek, az uram szép, jó, okos ember,
+a gyermekeim egészségesek, semmi hiányt nem szenvedek és mindennél
+fogva valami kéreg nőtt a lelkemre, jólétből, megelégedésből és a
+jóllakott ember lustaságából <span class="pagenum"><a name=
+"Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> összekeménykedve… Óh
+Szilveszter, ezért fogom én fel természetrajzilag a csókot s ezért
+érdeklődöm, de nem érzékenyülök el a regényhősök szomoru sorsát
+olvasva.</p>
+<p>– Borzasztó – szóltam mélyen impresszionálva.</p>
+<p>– És éppen ezért, Szilveszter, olyan vagyok, – bocsánat a rossz
+hasonlatért – mint valami nagystilü courtisane, akit sem
+szerelemmel, sem pénzzel, sem semmivel ezen a világon meghóditani
+nem lehet és aki annak adja a szivét akinek akarja…</p>
+<p>– Tehát…</p>
+<p>– Semmi tehát. Türelem. Egy vágyam azért van. Azaz nem is
+annyira vágy, mint szeszély. Holnap talán már őrültségnek fogom
+mondani. És ajánlom, hogy kapjon rajta, mert, ha csak egy
+pillanatig is gondolkozik fölötte, elszáll…</p>
+<p>– Nos?</p>
+<p>– Nos, hát maga ugy-e, ezrekért muzsikálja a hajnal himnuszát és
+sok dicsőségért… no vallja <span class="pagenum"><a name="Page_36"
+id="Page_36">-36-</a></span> be, ártatlan bárányka, mit
+szerénykedik?</p>
+<p>– Ezrekért… dicsőségért…</p>
+<p>– És Szilveszter, ha maga eljön az ablakom alá akármelyik
+hajnalon és kopott, feltürt galléru kabátban, rongyos kalappal a
+fején, a Stradiváriuszán eljátszsza a hajnal himnuszát, mint valami
+bolondos, szerelmes trubadúr…</p>
+<p>– Nos?…</p>
+<p>– Megcsókolom.</p>
+<p>És éppen ekkor érkeztünk meg. Akik előbb jöttek, már zajjal,
+csörömpölve helyezkedtek el az asztalnál. Karonfogva léptünk be, én
+levettem a kabátkáját a válláról. Megigazitotta a fürteit a tükör
+előtt és leült a főhelyre. Én mellette ültem. Az ajtó pedig
+kinyilott és a nagy, zajos fecsegés, tányér-, kés-csörömpölés,
+kacagás zajában igénytelenül, szerényen jelent meg a háttérben a
+fölszolgáló cseléd…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>No és már másnap megmondtam a hotelben, hogy éjfélután egy
+órakor <span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
+"Page_37">-37-</a></span> költsenek föl. Föl is keltem és magamra
+kapkodtam a legkopottabb kabátomat, hónom alá csaptam a
+Stradiváriuszt, nem törődve azzal, hogy megereszkedik a hur a
+hajnali párázatban, elrohantam az ő villájuk ablaka alá… Látja,
+éppen ilyen csodálatos hajnal volt, azért jut most az eszembe az
+egész. Odaálottam a függönyös ablaka alá. Egy ideig hallgatóztam.
+Csönd volt.</p>
+<p>És magam sem tudom, miért, az ablakra meresztettem a szememet,
+mintha keresztül akarnék látni a függönyön, egészen arra a XV.
+Lajos korabeli stilü ágyra, ahol ez az érzéketlen, szépséges
+asszony alszik álomtalan álmot; érzéketlen, de azért szép,
+kivánatos és én ugy éreztem, hogy egyszeribe megőrülök, beütöm az
+ablakot és bemeredek a tekintetemmel feléje…</p>
+<p>És izgatottan, az álmatlan éjszaka után, reményében annak a
+csóknak, amelynek még a gondolata is remegésbe hozta nyomorék,
+beteg testemet, a vállamra illesztettem a hegedümet <span class=
+"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> és ajkamba
+harapva, lehunyt szemmel belekezdtem a hajnal himnuszába.</p>
+<p>És még soha ugy nem játszottam a hajnal himnuszát. A kiséretet a
+természet szolgáltatta hozzá. És ahogy megkomponáltam a himnuszt a
+lombsusogásból, a falevelek remegésének csak én hallottam neszéből,
+a diadalmas napkirály hangulatából, ugy kisérte a játékomat mindez.
+És amikor a végén a nagy király méltóságos ritmusu indulója
+fölhangzott, a kacér kis villa fölött megjelent a nap és a szemembe
+szórta a sugarait, mintha mondaná:</p>
+<p>– Itt van az arany, az élet, én bolond muzsikusom!</p>
+<p>És kimerülten, verejtékkel boritva estem össze, ahogy vége volt.
+A Stradiváriusz odacsapódott a kavicsra még most is megvan rajta a
+karcolás, csak a vonómat szorongattam.</p>
+<p>Fölszedtek és három hónapig küzdöttem a halállal. Tudom –
+akárhogy fog is mosolyogni rajta, – hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> csak azért
+nem haltam meg, mert arra a csókra vártam. Az asszonyról még csak
+nem is hallottam. Az ilyen egészséges asszony nem megy a kórházba a
+trubadurját ápolni, az a hiszterikusok szokása…</p>
+<p>Aztán amikor kieresztettek, már tavasz volt. Csupa akácillat
+volt a kertjük akkor este, amikor odaszöktem, hogy számon kérjem
+tőle azt a csókot, amiért három hónapig haldoklottam és ami beteg
+testemben még tartotta a lelket. Valami nagy vacsora volt a
+kertben. A bokrok közt átpislogott a kerti lámpások lángja és látni
+lehetett a hosszu asztal körül ülő vidám társaságot. A gyerekek
+lampionokat aggattak az ágakra.</p>
+<p>Nem akartam közibük menni. Az asszony maga ügyelt föl és
+ki-bejárt a házból a kertbe, meg a kertből a házba ott a bokrok
+közt, sötét kis uton.</p>
+<p>Ott vártam meg.</p>
+<p>Egyszerre csak jött; fölfogta a szoknyáját. Pici fehér csipkés
+kötény volt rajta. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span></p>
+<p>– Jesszus, ki az? Szilveszter?</p>
+<p>– Én.</p>
+<p>– Bolond. A csókért jött.</p>
+<p>Remegtem, alig tudtam állani a lábamon.</p>
+<p>– Igen. Azért.</p>
+<p>Elmosolyodott és pajkosan megveregette puha tenyerével az
+arcomat.</p>
+<p>– Lesoványodott, Szilveszter…</p>
+<p>– A csók?…</p>
+<p>– Nono! Megigértem, megkapja. Szépen muzsikált.</p>
+<p>Megfogtam a kezét és az ajkamhoz szoritottam; aztán határozatlan
+mozdulattal, amelyet igazán nem is szándékosan csináltam, át
+akartam karolni a derekát. Kellemetlen kifejezést öltött az
+arca.</p>
+<p>– No?! Mit gondol maga?…</p>
+<p>– Az igéret…</p>
+<p>Most ő fogta meg a kezemet. Erre az érintésre ugy elgyöngültem,
+hogy le kellett hunynom a szememet. Vitt, vonszolt magával.
+Egyszerre csak ott álltunk az asztalfőnél, a megvilágitott,
+meglepett arcok előtt. <span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
+"Page_41">-41-</a></span></p>
+<p>És beszélni kezdett tréfás komolysággal:</p>
+<p>– Hölgyeim és uraim, én Szilveszter urnak megigértem, hogy
+megcsókolom, ha az ablakom alatt eljátszsza a hajnal himnuszát.
+Eljátszotta, önök is tudják. Most meg fogja kapni a csókot.</p>
+<p>És hirtelen megcsókolt.</p>
+<p>Nagy taps, éljenzés, pohárcsörgés zugott fel erre. A férje ott
+ült és elégedetten mosolygott. Bizonyára már elmondta neki
+igéretét. Csak éppen, hogy bele tudtam kapaszkodni egy széknek a
+támlájába. A bokrok előtt bóbiskoló cigánybanda fölriadt a zajra és
+vidám tusba vágott. Zugott a vidámság, csörrentek a poharak,
+éljeneztek, kacagtak az emberek és az egyik fiatal ember fölállott
+és mámoros hangon kezdett a tósztjába:</p>
+<p>– Hölgyeim és uraim…</p>
+<p>A többi már a zajba fult. Mulattak, tulkiabálták egymást, a
+cigány huzta.</p>
+<p>Az én asszonyom pedig beszaladt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> a házba, hogy ott legyen,
+amikor a pezsgőt fölbontják…</p>
+<p>Láttam, hogy mámoros fővel már elfeledték a csókjelenetet s csak
+holnap fognak rá majd emlékezni és akkor mosolyognak rajta.</p>
+<p>Senki sem vett tudomást róla, hogy elsompolyogtam. Haza
+mentem.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Igy beszélt Szilveszter és hozzátette:</p>
+<p>– Még most is sirok bolond fejemmel, igen sokszor, hogy miért
+nem csókolt meg ott a bokrok közt, amikor egyedül voltam vele…
+Egyszerübb lett volna és én meghaltam volna a boldogságtól. De neki
+izgalmat okozott volna és éppen ezt nem akarta. Az megzavarja az
+egészséges nyugalmat. Igéretről volt szó és tudta, hogy bolond
+vagyok, hát megadta… Nagyon egészséges asszony volt…</p>
+<p>Ezzel aztán vége volt a Szilveszter elbeszélésének. Fönn az égen
+a lila és a mélységes ultramarin után a fehérre váló halványkék
+következett.</p>
+<p>– Menjünk haza… <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>A sarkon egy kocsi állott. Szilveszter füttyentett neki. Nem
+jött. Aztán, a mikor hiába füttyentgetett, elkiáltotta magát
+rekedten, valami kétségbeesett akcentussal a hangjában:</p>
+<p>– Kocsis!…</p>
+<p>És ahogy ott álltak hangtalan néma sorban a házak, az egyikből,
+alól, a kávéházból beleszaladt a ködbe a köpenyeges kocsis, a
+kocsija felé.</p>
+<p>Aztán az egész uton, a kocsiban azt gondoltam, hogy egy
+betegagyu müvésznek az a legnagyobb tragédiája, ha egészséges
+asszonynyal találkozik ebben az életben.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45"><br />
+-45-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ÁDÁM, A HIVATALNOK.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47"><br />
+-47-</a></span></p>
+<p>Akik minden reggel látjátok Ádámot, amint végigbandukol az utcán
+kopott ruhájában, a hóna alatt némely iráscsomókkal, keserves
+munkájával annak az ő néhány, pihenésre szánt órájának, ne
+higyjétek, hogy öröktől fogva szürke volt és örökké szürke leszen
+az ő élete. Volt abban már egy rózsaszinü nap is, az Ádám nagy
+napja. Ő maga sem tudja, hogy csöppent belé és azt meg talán senki
+se tudja a világon, hogy miképpen bontakozott ki belőle. Rózsaszinü
+nap volt, vidám nap. Istenem, szegény Ádámnak káprázik még most is
+az esze tőle, ha rágondol.</p>
+<p>És ugy történt a dolog, hogy a főnök ur, ott az adóhivatalban,
+ahol rubrikákat töltenek ki már a világ teremtése óta, valami
+aranyos rendjelet kapott. Ki is volt irva a hivatalos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> lapban és
+az egyik kolléga azonnal bankettre gondolt. Körül is járt a
+hivatalban a tervével. Ádám nem tudta, hogy miről van szó és ott
+görnyedt az irása fölött, félszemmel a mulatós kolléga mozdulatait
+kisérve.</p>
+<p>Az asztaltól-asztalhoz ment és mindenkinek a fülébe sugott
+valamit. Ádám csak azt látta, hogy egyik is, másik is az asztalra
+üt, vagy a mulatós kolléga vállára. És olyanokat hallott hogy:</p>
+<p>– Pompás eszme!</p>
+<p>– Kitünő gondolat!</p>
+<p>– Zseniális!</p>
+<p>És még sok más szuperlativuszt, ami igen izgatta Ádámot. Hogyan?
+Hát a mulatós kolléga őt kihagyja? Ő hozzá nem jön sugdosni?</p>
+<p>Aztán ugy gondolkozott, hogy a jó hivatalnoknak mindegy, ha
+ágyuznak is körülötte, és tovább irt. És egyszerre olyasformán
+hallotta, hogy a mulatós az ő asztala felé jön. A szive dobogni
+kezdett, érezte, amint a vér a nyakába, az arcába tolul és
+<span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span> nem mert felnézni. Aztán a vállára ütött
+a mulatós. Suttogva szólt hozzá:</p>
+<p>– Ugy-e, maga is velünk tart. Ádám?</p>
+<p>– Igen, én is. Nem, nem tartok. Mi az, miről van szó?</p>
+<p>Azt se tudta, hogy mit beszél.</p>
+<p>– De Istenem, Ádám, mit izgatja magát olyan nagyon… Nézzék csak!
+Hát beszéljünk nyugodtan. A főnök urról van szó.</p>
+<p>– A főnök urról!…</p>
+<p>Igen. Tudja, hogy érdemrendet kapott, ugy-e?</p>
+<p>– Tudom.</p>
+<p>– No hát, ugy gondoltuk, én is, meg a többiek is, hogy illendő
+volna egy kis bankettet rendezni; jól esnék a főnök urnak.</p>
+<p>– A főnök urnak?…</p>
+<p>– Annak. Elmennénk együtt vacsorázni, aztán valami kávéházba
+feketére, aztán haza. Az asszonyokat is elhivjuk.</p>
+<p>– Az asszonyokat is?</p>
+<p>– Mi az? Talán ellenére van? Hát jól van, nem hivjuk el az
+asszonyokat! <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
+"Page_50">-50-</a></span> Ádám, furcsa ember maga…</p>
+<p>Szegény Ádám a zsebkendője után kapkodott. Izzadt és összefolyt
+előtte a betü az iráson. Zugott, kalapált valami a fejében erre a
+nagy csábitásra. Csupa uj, káprázatos dolog: bankett, kávéház,
+asszonyok… Istenem, asszonyok!…</p>
+<p>– Nos, hát jön, vagy marad?…</p>
+<p>Ádám olyasformát hebegett, hogy majd később megmondja.
+Gondolkodási időt kér.</p>
+<p>– Jól van – szólt a kolléga – gondolkozzék, de annyit mondhatok,
+hogy megbánja, ha nem jön el… Sok szép asszony lesz ott, aztán a
+főnök ur is jó néven venné…</p>
+<p>Igen. A főnök ur. És éppen ez a pont volt az, amely legjobban
+csábitotta Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz nagy kedve. Ő
+csak délben ment el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala
+mindig. Még azt sem kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy
+sört, kéremalássan. Csak hozta a három <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> deci
+fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen megköszönte a három
+krajcárt.</p>
+<p>Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hisz oda csak dologtalan
+emberek, meg lumpok járnak. Ő csak mellette járt el és lopva
+nézegette a tükörablakokat, amelyek mögött ujságot olvastak, kávét
+ittak az emberek.</p>
+<p>Asszonyok? Hát tudja Isten, szép dolog az… Arra, az üllői-uton
+is jár mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele… És
+olyan jó szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis
+karja kiduzzad a ruhából és olyan ábrándosan néz… a lába meg
+akkorka mint valami… szóval igen kicsike.</p>
+<p>Szép dolog az.</p>
+<p>Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirug a hámból? Ugyan
+ugyan… Hát kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ki kérheti
+tőle számon, hogy hol volt az éjszaka? A házmesternek meg a
+szobaasszonynak <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span> meg fogja mondani, hogy uri bankettre
+megy, csupa finom ember közé, jó társaság…</p>
+<p>Micsoda?</p>
+<p>Semmit sem fog mondani! Nagyszerü! Kinek mi köze hozzá, ha
+elmarad. A férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott
+lesz. Asszonyok is lesznek.</p>
+<p>Belecsapta a tollat a kalamárisba és a mulatós felé
+kiáltott:</p>
+<p>– Kovács ur, kérem!</p>
+<p>– Tessék?</p>
+<p>– Elmegyek a bankettre!</p>
+<p>És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell azt a
+kollégáknak látni, ha az ember elpirul…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Otthon először is tiszta gallért kért a háziasszonyától, aki
+öreg volt és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van.</p>
+<p>– Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri
+társaságba nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is
+lesznek. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné
+mindig kiforditja, hogy kivül van rajta az irás.</p>
+<p>Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a
+fekete kabátját, ott, ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a
+bankettnek.</p>
+<p>– Természetes – gondolkozott az uton – hogy nem fogok odaülni
+ahol az asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a
+ruhájuk. Ott valahol a főnök ur körül szoritok magamnak helyet és
+messziről nézem az asszonyokat. Bort nem iszom… majd csak nézem,
+hogy hogyan csip be a többi, mert ez igen mulatságos. Majd én
+hazakisérgetem őket. Igen. A kávéházban mindjárt feketekávét fogok
+inni, hogy ne álmosodjam el és elhozatom a nagy francia ujságot.
+Istenem, istenem, talán már el is felejtettem azt a kis franciát…
+Tényleg egy mondatot se tudnék konstruálni…</p>
+<p>És szépen elérkezett a vendéglőbe, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> amelynek a
+kerthelyiségében már nagy patkóban fehérlett az asztal. A sarokban
+magányosan szomorkodott ő rendes kis asztala. Mintha
+szemrehányásokkal illette volna:</p>
+<p>– Ejnye Ádám, hát hütlen lettél? Szép, öreg, szép… lumpolsz…</p>
+<p>Csak belékeveredett a zajongó nagy társaságba, ahol tényleg
+voltak asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik
+kolléga nem vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta
+azt a sok embert, aki között szegény maga ugy elveszett. Otthon, a
+tükre előtt, amikor kiegyenesedett, olyan volt, mint egy miniszter,
+a fekete kabátjában, a fényes fehér gallérjában. Itt, a sok cifra
+dáma, fecsegő ur között elenyészett, szinte nevetséges volt az ő
+elegánciája.</p>
+<p>Aztán leültek mind, és Ádámot megfogta a mulatós:</p>
+<p>– Ide, Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám –
+Müllerné nagyságos asszony…</p>
+<p>– Van szerencsém. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span></p>
+<p>És már hozták is a bort, meg az ennivalót.</p>
+<p>– Igyék, Ádámka!…</p>
+<p>– A szép asszonyok egészségére!</p>
+<p>És a szép asszony mélyen belenézett az Ádám szemébe a
+koccintásnál. Ő csak azt figyelte, hogy a máséba is belenéz-e és
+majdnem sirt, amikor látta, hogy tényleg belenéz.</p>
+<p>Ott ült mellette csöndesen, szerényen iszogatva a poharából,
+csak néha-néha loppal tekintgetett feléje. És ugyan miért
+kacérkodik az az asszony mással is? Mit bántja őt azzal, hogy
+másnak is a szemébe néz, hisz oly jól esett az ő szürke, csöndes
+lelkének, hogy simogatva, édesen végigszaladt rajta az a meleg
+asszonyi pillantás.</p>
+<p>– Ilyen érzés lehet az – gondolta – ha megcsókolják az embert.
+Mert ennél jobb érzés nincs is a világon…</p>
+<p>Aztán csöndes, elégedett mosolyra huzódott az ajaka:</p>
+<p>– Hát még ha felesége van az embernek… az mindig igy néz rá…
+<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span></p>
+<p>Nagyon naiv fiu volt Ádám, pedig már ősz szálak is csillogtak a
+hajában.</p>
+<p>A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a
+primással, belevágott egy szomoru nótába. A prim vitte a szót, a
+többi, cimbalom, brácsa, bőgő utána zudult a vontatott
+szomoruságával.</p>
+<p>És csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Ime, egy pillanat
+alatt belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos szinekkel
+ékes világba, amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami
+végtelen szomoruság ülepedett a lelke mélyére, és ő nem tudta, hogy
+azt a szomoruságot mi okozza.</p>
+<p>Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyürüs pici
+kezét, amely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van
+ezeken a hussá vált rózsaszirmokon… Itt kicsi, rózsaszin
+gömbölyödés, harmonikus vonalka, ott fehér simaság, üdeség… Gödör
+is van rajta, apró, hullámos vonalu, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> mintha valami virágnak a
+titkos, sziromvédte kelyhe lenne, amelyben az illat születik.</p>
+<p>Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna a sóvár ajakát, a
+mely még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta méznél; ha
+megsimogathatta volna, az arcához szorithatta volna azt a
+hullámvonalas, dombos kis kézfejet, ő, aki a bársony puhaságát is
+csak ünnepen élvezte. Biztos volt felőle mámoros fejével, hogy ott
+menten megszakad a szive, ha az a szépséges királynő csókra nyujtja
+a kezét…</p>
+<p>Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a
+rövidke pár perc alatt olyan szerelmes lett, mint valami
+huszesztendős diákgyerek?</p>
+<p>Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár
+felé nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt
+bámulja…</p>
+<p>Hát titka is volt már, édes, fájó titka az Ádám szürke lelkének.
+Ijedten nézett körül, hogy nem figyeli-e <span class=
+"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> valaki, és
+örült, amikor látta, hogy senki se vet rá ügyet. Mindenki mulat,
+lármázik, még annak az édes, kacér asszonynak a férje is, ott a
+tulsó végen. Hogy oly sokáig el tud maradni a felesége nélkül…</p>
+<p>Mintha megbillent volna egész életének az egyensulya, ugy
+érezte. Hát itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz
+ugyse látja többet az ő szép asszonyát, soha többet! És nem bánja,
+ha elaluszsza az időt nem megy többé hivatalba, elzüllik, és
+csapszékekben fogják összeszedni minden este. Mert összeroppant,
+megdőlt az egész világ, amiért férje van az ő szép asszonyának.</p>
+<p>És elhatározta, hogy őrüljön meg, haljon belé, de megcsókolja
+azt az asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék
+agyon, dobják ki, nem bánja.</p>
+<p>Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá,
+mintha leejtett volna valamit és lenn, ahol idegesen, a cigány
+nótájának a taktusára <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span> mozgatta aprócipős lábacskáját az
+asszony, finoman, ugy, hogy még ő is alig érezte, megcsókolta a
+térdén a suhogós selyemszoknyáját. Talán nem is ért hozzá az ajaka,
+de neki elég volt a tudat, hogy megcsókolta…</p>
+<p>Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak
+kiment a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. És ment a
+sötét éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem surolta a falat
+tintás, kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz,
+hiszen csak azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az
+ember. De tovább már nem birta.</p>
+<p>Ment, sietve ment hazafelé és a mint a széles, lámpavilágos,
+kávéházas utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben
+messze pislogott a lámpa, Ádám előbb szepegett, majd rángatózni
+kezdett az ajka széle, aztán kitört belőle a sirás keservesen,
+nagy, sürü könnyekkel, amelyek végigsiklottak az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> arca
+barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a gondosan
+kitisztogatott fekete kabátjára.</p>
+<p>És nagyon sirt Ádám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos
+szerelmes huszéves diák…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A BŰN.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63"><br />
+-63-</a></span></p>
+<p>Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos
+kertajtót. Az asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta
+maga után az ajtót és megállott előtte a napsugaras utcán.
+Begombolta a csöpp fehér keztyűjét, billegette az ujjait,
+megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e benne, aztán
+kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a világoskék
+ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és vissza
+se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy
+mindannyian szerelmesek vagyunk belé.</p>
+<p>A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi
+napsugaras kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott
+az utca és mi néztünk utána mind, semmire <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> másra nem
+gondoltunk abban a percben. Még ott csillogott az utcavégen a fehér
+selyemernyője a napon, aztán eltünt.</p>
+<p>És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és
+fölhallatszott a kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes
+zöld legyek sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És
+megjöttek a másik utcából a halászok, kattogó facipőben, fura
+járással, amin meglátszott, hogy szétterpesztett lábbal szoktak
+állani a csónakban. Lányok is jöttek nagykendőkkel, kék ruhában,
+piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk, mintha egész héten azt
+kenegették, csavargatták, simitgatták volna.</p>
+<p>Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.</p>
+<p>És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik
+ott laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi
+kosztos fiuk.</p>
+<p>Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy
+szólt: <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>– Most a tanár ur sincs itthon, ő meg templomba ment…</p>
+<p>Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki
+a fehér napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt.
+Azért mégis folytatta:</p>
+<p>– Senki sincs itthon és én gondoltam már, hogy meg lehetne
+nézni…</p>
+<p>– Mit?</p>
+<p>– Hát az ágyat.</p>
+<p>– Kinek az ágyát?</p>
+<p>Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:</p>
+<p>– Az övét.</p>
+<p>Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:</p>
+<p>– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza
+nem jönnek. Mert én meghalok…</p>
+<p>És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan
+nagyon szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel,
+egyszerre fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak
+mentünk hallgatag. <span class="pagenum"><a name="Page_66" id=
+"Page_66">-66-</a></span> Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden
+roppanásnál halálra ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:</p>
+<p>– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a
+szalonba akarnánk menni, nem erre mennénk?</p>
+<p>Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő
+parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt
+tele. A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni
+kezdett.</p>
+<p>– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a
+zongorázást, baj van.</p>
+<p>És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki
+piktor volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze
+az asszonyhoz, látott ő már hálószobát.</p>
+<p>Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk.
+Végigszaladt rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami
+máskor, esténként elfogott, a mikor az asszony aludni <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> ment.
+Akkor éppen igy pattant az ajtó.</p>
+<p>Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a
+feszület a falon.</p>
+<p>Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a
+küszöbön.</p>
+<p>– Nincs baj, de én is látni akarom…</p>
+<p>És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert
+megittasultunk ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában.
+A szőke odament az ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két
+paplan volt, azt is le kellett emelni, csak alatta voltak a
+vánkosok.</p>
+<p>Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel
+néztük a párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta
+a fejét az egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert
+ennek dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az
+övé. Az ott a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a
+szalagosba és szitta-szitta az illatát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>– Hát ez?</p>
+<p>Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici
+ing volt. Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még
+annál is finomabb. És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az
+ingecskét. Akkor a nagy csöndben, hogy mindenki hallotta a saját
+szive dobogását, megszólalt akadozva köztünk a legkisebb:</p>
+<p>– Én… én azt hiszem, hogy ez bün…</p>
+<p>Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke
+elpirult és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a
+paplant. A takarót én tettem a helyére.</p>
+<p>Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor
+csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.</p>
+<p>Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant
+és megint ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az
+arcáról a veritéket és a zongorához ült. Pár <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> nagy, erős
+akkordot játszott, aztán abbahagyta.</p>
+<p>– A helyére tettél mindent? – kérdezték.</p>
+<p>– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé,
+az utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És
+az előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az
+utcán elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott
+felénk a nagy csöndességben és szólt:</p>
+<p>– Nem volt szép tőlünk… bün volt.</p>
+<p>Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk.
+A szőke az egyik pici lábnyomot mutogatta:</p>
+<p>– Az övé…</p>
+<p>És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán
+meglökték az oldalát:</p>
+<p>– Jönnek.</p>
+<p>Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni,
+hirtelen ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:
+<span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>– Kik jönnek?</p>
+<p>És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán
+megjelent a tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal.
+Jöttek, lassan jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a
+kalapját, melege volt.</p>
+<p>Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács
+előtt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A PIERRE MADARA.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73"><br />
+-73-</a></span></p>
+<h3>I.</h3>
+<p>Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás
+tanitónő, aki velem együtt szállott még Dijonban a harmadik
+osztályu kocsiba, képéből kikelve jött át az én kupémba.</p>
+<p>– Borzasztó ott a katonák közt… a Pierre már az ölembe ült…</p>
+<p>És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a
+sárgafödelü könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott
+és különben is szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes,
+őszi permeteg és köd ült a pirostetejü kis francia házakon; a
+mezőkön, a ligetek fái közt foszlányosan lengett. Hullámvonalas,
+szelid emelkedésü dombok olvadtak szürkés kékbe az esőfátyol
+mögött. <span class="pagenum"><a name="Page_74" id=
+"Page_74">-74-</a></span></p>
+<p>Kop… kop…</p>
+<p>A rozoga vaggonba becsöpögött az eső.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra.
+Kicsi katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan
+pirosnadrágos kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az
+édesanyjáról beszélnek neki.</p>
+<p>Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a
+kis állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok,
+nagy csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a
+horkolása hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az
+eső, és az állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.</p>
+<p>Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt
+megjelent Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros
+sapkával. Sietett, sietett, alig ért a nyomába az az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> öreg,
+fakóruhás parasztasszony a tarka esernyővel. Aztán a kalauz
+kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át lehet látni, és Pierre
+fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott katonák, négyen, vagy
+többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a párisi kaszárnya
+felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták az ajtót és
+a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni
+kezdett:</p>
+<p>– A madarat, Pierre, a madarat…</p>
+<p>Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt
+szegény és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg
+parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.</p>
+<p>– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik…
+Susannet tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig
+kuporgattam a krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a
+kalitkába nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár…
+<span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
+"Page_76">-76-</a></span> vigyázz rá, fiam, hogy örüljön neki a
+szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy irhatna már a
+szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a dolog… nem
+felejted el, Pierre?</p>
+<p>Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre,
+a fák mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.</p>
+<p>A kalauz előjött, irásokat rakosgatott a zsebébe.</p>
+<p>– No menj, fiam… a madárra vigyázz, fázik a lelkem…</p>
+<p>És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg
+asszony mellette tipegett egy ideig.</p>
+<p>– Au revoir, Pierre! A madár…</p>
+<p>– Au revoir, maman!</p>
+<p>És fölhuzták az ablakot, mert becsapdosott az eső. Még láttuk
+egy ideig az öreg asszony tarka esernyőjét a földeken, az eső
+ködében, aztán eltünt. A mozdony vágtatott, csattogva, sisteregve,
+bele az esőbe, Páris felé…</p>
+<p>Pierre a sarokba ült, a zuáv katona <span class=
+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> mellé, aki
+rossz dohányt szitt, aminek köhögésre ingerel a füstje. Az ölébe
+vette a kalitkát, fölhajtotta róla a kendőt és belenézett. A kis
+madár ott didergett, gubbasztott a sarokban.</p>
+<p>Aztán megint letakarta és kibámult az esőbe.</p>
+<p>Kop… kop… csak csöpögött a viz a tetőről.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>A zuáv azt mondta Pierrenek, hogy itt a dohány, gyujtson rá.</p>
+<p>– Nem szoktam – felelt Pierre – aztán a madárnak se jó… az
+édesanyám olyan sokáig gyüjtötte a pénzt, amig megvette… nézze…</p>
+<p>Megint fölhajtotta a kendőt és a zuáv is belebámult a
+kalitkába.</p>
+<p>– Szép madár – szólt.</p>
+<p>Egy ideig csönd volt, a többi katona bóbiskolt és a zuáv azt
+mondta Pierrenek, hogy Franciaország egészségére huzzon egyet a
+pálinkás üvegből.</p>
+<p>– Nem szoktam – felelt Pierre. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>
+<p>Erre aztán az egyik katona nagyon nevetett a sarokban és
+miközben pipára gyujtott, megjegyezte, hogy mért nem maradt akkor a
+szürke öreganyja mellett, ha olyan rongy katona, hogy még csak nem
+is iszik.</p>
+<p>A zuáv mosolygott és még egyszer Pierre felé tartotta az
+üveget.</p>
+<p>– No erre az ijedtségre inni kell – biztatta.</p>
+<p>Pierre letette a kalitkát és ivott. De nagyon mulatságos arcot
+vágott utána és mosolyogtunk mind rajta.</p>
+<p>Aztán vidám lett és hogy a többiek elkezdtek énekelni egy igen
+együgyü nótát a katonai egyenruháról, ő is velük dudolt. A zuáv a
+pipájával a kalitkán verte hozzá a taktust. Már akkor nagy volt a
+füst és dulakodott két katona. Csak tréfából vagdosták egymást a
+padhoz, ugy, hogy a dijoni kisasszony halálra ijedt a tulsó
+sarokban.</p>
+<h3>IV.</h3>
+<p>És hogy száguldott a vonat a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> mezőkön, a dombok alatt,
+igen zajongtak a katonák a füstben. A butykos kézről kézre járt, és
+Pierre szólót énekelt a katonai egyenruháról. Aztán az egyik
+kinyitotta az ablakot, hogy jobb levegő legyen.</p>
+<p>– Éljen a haza! – orditották és énekeltek torkuk
+szakadtából.</p>
+<p>A zuáv levette a piros kendőt a kalitkáról és bekötötte vele a
+fejét.</p>
+<p>Megint nevettek.</p>
+<p>És Pierre jól érezte magát. Ő volt a mulatság központja, ő
+mulattatta az egész társaságot. Lázba jött és egyre produkálta
+magát. Torzképeket vágott, fütyölt, és utánozta a kutyaugatást.
+Nagy sikere volt és egészen belepirult a dicsőségbe.</p>
+<p>Egyszerre csönd lett. Van olyan pillanat, amikor ok nélkül
+elhallgat mindenki. És ebben a csöndben az egyik piros nadrágos,
+aki félig feküdt a padon és onnan élvezte a mulatságot, igy
+szólt:</p>
+<p>– Kiereszteni a madarat.</p>
+<p>Pierre rögtön fölkapta a kalitkát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> Az
+ablakhoz ment vele és támolygott a pálinkától. A szeme keresztbe
+állott. Részeg volt és az együgyü nótát dadogta. Az ablaknál
+meghökkent. Aztán ujra mosolyba szökött az ajaka, kinyitotta a
+kalitka ajtaját és a fázós kis madár kiröpült az esőbe.</p>
+<p>Orditoztak, ujjongtak.</p>
+<p>És Pierre meglóbálta a kalitkát és azt is kidobta.</p>
+<p>– Menj bele… majd ha fázol…</p>
+<p>Aztán leült a helyére, a sarokba, és hallgatott. A többiek még
+nevetgéltek. Künn sötétedett és már a lámpák is égtek az őrházak
+előtt. A zuáv aludt. És a többi kezdte összekeresgélni a
+cókmókját.</p>
+<p>– Még egy félóra – sóhajtott az egyik és ásitott.</p>
+<p>A másik nyujtozkodott és a falvak neveit találgatta.</p>
+<p>Fáradtak, összetörtek voltunk és kábultan bámultunk a
+semmiségbe, valami csömörrel a sok nevetés után. Minden csontját
+érzi az ember ilyenkor, a hosszu utazás után. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>
+<p>Senki se gondolt már Pierrere meg a madarára.</p>
+<p>És aztán akkor ott a nagy csöndben, hogy a vonat is annyit
+zakatolt már, hogy rá se hederitett, nem is hallotta már az ember,
+szepegés, siró szepegés hallatszott.</p>
+<p>Pierre sirt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83"><br />
+-83-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZ APÁCA</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85"><br />
+-85-</a></span></p>
+<p>Szilveszterrel megint fogadtunk, mert Szilveszternek mindig
+furcsa ideái vannak. Ő az asszonylelkek őrök kutatója, akinek
+kutatásközben megdobban a szive egy-egy asszonyért, s aki a végén,
+amikor lajstromba akarja szedni az analizált lelkeket, mindig sirva
+fakad, mert az egyikről is, másikról is édes emlék marad a
+szivében, amelynek a jóleső melankóliáját olyankor élvezni
+szokta.</p>
+<p>Éppen az apácákról folyt a szóbeszéd a doktoréknál. Maga a kis
+doktorné, aranyos szőke, kövérkés asszony, legjobban belemelegedett
+a témába. Aztán egyszerre nyolc órakor megfogta a bodorfejü,
+szöszke kis fiának a kezét és körülvezette a kertben:</p>
+<p>– Köszönj szépen… előbb a néniknek! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
+<p>A kis fiut össze vissza csókolta a társaság, aztán aludni vitte
+a kis mamája. Néhány perc mulva visszatért, miután óvatosan,
+csöndesen tette be a verandaajtót.</p>
+<p>– Már alszik szegény… Annyit futkározott egész nap…</p>
+<p>És olyan boldogan mosolygott, hogy összeszorult a szivünk,
+nekünk, agglegényeknek, a kutató Szilvesztert sem véve ki, aki
+pedig nem volt nagy barátja a családi jeleneteknek.</p>
+<p>A szép doktorné azzal a helyére ült, fölkavarta a cukrot a
+limonádéjában és igy szólt:</p>
+<p>– Igaz! Hol is hagytuk el? Az apácák…</p>
+<p>– Igen, az apácák – szólt hirtelen Szilveszter, aki örült hogy
+folytathatja a vitát – igen, az apácáknál hagytuk el. Az én
+véleményem az…</p>
+<p>– Nos, mi a véleménye? – kérdezték az asszonyok.</p>
+<p>– Az én véleményem az, hogy ideális fölfogás szerint az
+apácáknak nem kell éppen a kolostorban élniök. Lehetne valaki apáca
+itt künn <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span> az életben is. Ha megvan benne az a
+rajongás, az a mélyenfekvő, külső jeleket nem kereső szent érzés,
+ami ugyis kell, ha az ember a kolostorba megy, itt künn is lehet
+apáca. De nem igy van. Csak a véghetetlen nagy gyöngeségükről
+tesznek tanuságot a nők, ha bezárják magukat a cellába, mert
+félnek, hogy elcsábitja őket a fényes világ zaja; nem bocsátanak
+férfiembert maguk közé, mert félnek, hogy szerelmet lop a szivükbe.
+Igenis, tisztelt doktorné asszony, hiába mosolyog, igen nagyon
+gyöngék az asszonyok. Arról nem is beszélek, hogy természetellenes,
+erőszakos dolog megfosztani egy nőt az anyaságtól és a világot egy
+anyától…</p>
+<p>– Régi dal… zugták az asszonyok.</p>
+<p>– Éppen azért nem is szólok róla – mondta Szilveszter – csak
+arról beszélek, hogy minden kolostor valóságos szimbolikus szobra,
+emlékköve a nők örök nagy gyöngeségének. Olyan ez kérem, mintha
+<span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
+"Page_88">-88-</a></span> én levágnám a két kezemet, hogy ne
+lophassak…</p>
+<p>Erre aztán már fölzugtak az asszonyok.</p>
+<p>– Hohó! Ejnye!</p>
+<p>A doktorné finom szopránja belecsendült az általános
+ellentmondásba.</p>
+<p>– Nincs igaza Szilveszternek! Nincs igaza és én be fogom
+bizonyitani, hogy nincs igaza.</p>
+<p>– Halljuk!</p>
+<p>– Egy történettel fogom bebizonyitani, egy igaz történettel…</p>
+<p>Közelebb huzták hozzá a székeiket. Szilveszter is megadta magát,
+s minthogy róla volt szó, szorosan odaült a szép doktorné mellé,
+hogy egy szót se veszitsen el abból, amit mondani fog.</p>
+<p>És ahogy suhogott a nagy fák közt az esti szellő, rózsaillatot
+lopva közibünk, hogy elbujt a hold valami nagy, ezüstrojtos szürke
+felhő mögé, a hangulatos sötétségben mesemondó komolysággal kezdett
+beszélni a doktorné: <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
+"Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Idestova öt éve, hogy megtörtént… Bizarr história, és lesznek
+benne részletek, amelyeket el fogok hallgatni…</p>
+<p>– Az nem járja – szólt Szilveszter.</p>
+<p>– Ha nem tetszik, sajnálom, de ugy lesz. Mint mondom, idestova
+már öt esztendeje, hogy megtörtént. Volt egy apáca a kórházban,
+akiről igen sokan mondták, hogy nagyon szép. Két beteg szerelmes is
+volt bele. Az egyik pláne annyira ment, hogy az egész morfiumot ki
+akarta inni miatta. De az apáca bele avatkozott. Pedig igazi,
+rajongó apáca volt, igaz menyasszonya a Jézus Krisztusnak. Elvette
+tőle a morfiumot és megsimogatta a homlokát. Ez az apáca lesz az,
+akivel meg fogom cáfolni a maga elméletét, Szilveszter.</p>
+<p>Nos kérem, hogy, hogy nem, ez az apáca, aki olyan rajongó volt,
+beleszeretett a kórház egyik fiatal doktorába. Ez olyan mindennapi
+eset, amit már az ujságba se irnak ki. És a lelke mélyén viselte
+volna a <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span> halála pillanatáig ezt a nagy, első nagy
+szerelmet, ezt a titkok-titkát, ezt az édes-bus, reménytelen
+érzést, ha… ha a fiatal doktor viszont őbelé nem szeretett volna…
+Mert, amint mondtam, azt állitották az apácáról, hogy nagyon szép
+volt.</p>
+<p>És itt kezdődik az, amit már az ujságba is kiirnának. Nagyon
+szerették egymást, de nem szóltak egymásnak. Az apáca
+kötelességtudásból, a férfi a szent lány iránt való tiszteletből.
+Csak néha, amikor dolguk volt együtt, érezték, hogy nagyon de
+nagyon szeretik egymást.</p>
+<p>– Itt az orvosság – szólt a doktor – vigye el kedves testvér az
+ötös terembe.</p>
+<p>– Igenis doktor ur – szólt a testvér és sirni szeretett volna
+mind a kettő. Olyan szomoru dolog volt ez! Az apáca azonban nem
+volt közönséges lelkü lány. Urilány volt. Voltak bizarr ideái.
+Elhatározta, hogy kilép a rendből, a felesége lesz a doktornak és –
+mégis apáca marad. Látja Szilveszter? Hallja? Apáca <span class=
+"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> marad az
+életben is, anélkül, hogy levágná a kezét.</p>
+<p>És meg is tette. Kilépett a rendből és még az esküvője napján
+nagy, szent fogadalmat tett, hogy tiszta marad. De szeretni fogja a
+férjét, a gondozója, az ápolója, a szerelmes testvére lesz. És a
+férfi is ritkalelkü ember volt. Beleegyezett. Az esküvő után
+elutaztak, de azt senki se tudta, hogy az első állomáson leszállott
+az apáca-menyasszony és éppen az ellenkező irányban elutazott az
+anyjához. A férje meg Olaszországba ment képeket nézni. És két hét
+mulva ott találkoztak azon a kis állomáson, és a férj hazahozta az
+apáca-feleségét ugy, ahogy elvitte. Mert rajongó volt az apáca és
+egyesiteni akarta az életben az ő két mélységes nagy szenvedélyét,
+a fehéret meg a pirosat. És ne higyje, Szilveszter, hogy azért
+váltak el az első állomáson, mert a lány félt önmagától! Nem. A
+férfi félt. És volt benne annyi rendkivüliség, annyi tisztelet és
+szeretet ez iránt a nő iránt, hogy elváljon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> tőle. Csak
+azért utaztak, hogy a világ ne tudjon semmit. Minek vicceljen a
+világ két fehér léleknek a rovására?</p>
+<p>És hazatértek a városba. Lakást vettek és két külön szobában
+aludtak… És a lány minden este ugy imádkozott, mint a kolostorban.
+A földön aludt, a kemény földön. És nyitva volt az ajtó, mert az
+apáca rajongó volt és nem félt önmagától. Nem vágta le a kezét,
+Szilveszter.</p>
+<p>Hanem levágta a hosszu, aranyszőke haját és mivelhogy bizarr
+lélek volt, ha csak a legkisebb árnyalatát, a leghalványabb jelét
+is érezte annak, hogy nagyon is szereti a férjét, felöltötte az
+apácaruháját… Magára vette a bőszabásu, esetlen kék ruháját, a
+fejére tette a szélesernyős fehér főkötőjét, a kezére füzte az
+olvasóját és odatérdelt a feszülete elé… Tükör nem volt az egész
+lakásukban.</p>
+<p>Nos, hitetlen Szilveszter, mit szól ehhez a históriához? Mit
+szól a fehér asszonyhoz, aki apáca tudott maradni az életben is?
+<span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span></p>
+<p>Szilveszter leverte a szivarjáról a hamut és gunyosan
+mosolygott.</p>
+<p>– Nos, mit szól hozzá? – zugták kórusban az asszonyok.</p>
+<p>– Tisztelt doktorné asszony, – kezdte Szilveszter – ön igen szép
+asszony. Csókolom a kezét…</p>
+<p>És megcsókolta egymásután a gömbölyü, puha két kezét a
+doktornénak. Aztán elhallgatott.</p>
+<p>– No hát beszéljen! – türelmetlenkedett a doktorné.</p>
+<p>– Már beszéltem. Ön igen szép asszony, doktorné, és ha akarja,
+megcsókolom még egyszer a kezét…</p>
+<p>– De hát mit akar ezzel mondani?</p>
+<p>Szilveszter fölállott a helyéről és a hölgyek közé ült, jó távol
+a doktornétól. Onnan beszélt:</p>
+<p>– Ön gyönyörü szép asszony, doktorné, de meg fog nekem
+bocsátani, ha udvariatlan leszek és őszintén meg fogom vallani,
+hogy nem hiszem az egész históriát…</p>
+<p>A hölgyek méltatlankodni kezdtek.</p>
+<p>– Csak nem hiszi, hogy hazudtam? <span class="pagenum"><a name=
+"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p>
+<p>– Oh, a világért sem… csak mint jó gazdasszony, gondos
+háziasszony, mulattatni akarta a vendégeit egy érdekes históriával.
+Miért nem ir novellákat?</p>
+<p>A doktorné elmosolyodott ezen a sok finom gorombaságon.</p>
+<p>– Hát akarja tudni az igazat? Akar bizonyitékokat?</p>
+<p>– Természetesen…</p>
+<p>– Nos hát, Szilveszter, én vagyok az az apáca… Igaz-e Gyuri?</p>
+<p>A férje, aki a sarokban, egy fa alatt cigarettázott, mosolyogva
+bólintott igent a fejével.</p>
+<p>– Mondd becsületszavadra, mert másképpen nem hiszi el ez a…</p>
+<p>– A becsületszavamra.</p>
+<p>Egyszerre csodálkozó moraj kelt a társaságban.</p>
+<p>Valahol a székek alatt, a porban egy kicsi, tarkára festett
+falovacska feküdt. A Gyuricáé volt, a doktorné kis fiáé.
+Szilveszter fölvette, lefutta róla a port és fölmutatta a
+társaságnak. Majd gunyos mosolylyal szólt:</p>
+<p>– Hát ez?… <span class="pagenum"><a name="Page_95" id=
+"Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>És a Gyurica hálószobája felé intett a fejével:</p>
+<p>– Hát az?…</p>
+<p>A doktorné a fehér csipkeköténye csücskével babrált és elpirult.
+Aztán halkan, szégyenlősen felelt:</p>
+<p>– No persze, aztán…</p>
+<p>És pirulva, karjával takarva el az arcát, beszaladt a házba.
+Odakünn a kertben, a nagy lámpás alatt mindenki mosolygott.</p>
+<p>Szilveszter pedig meglóbálta a kopott kicsi tarka falovat és
+mint valami diadalmas, győzelmi jelvényt tartotta magasra,</p>
+<p>A nagy kertilámpa fényében millió kis bogár, lipe táncolt. A
+hold megint előbujt és messze, a földeken ciripeltek a tücskök. Ha
+az egyik elhagyta, egyhanguan, élesen belevágott a másik. Aztán
+kórusban cirpeltek. És illatot hozott megint az esti szellő a
+rózsák felől, az akácok felől, és Szilveszter a bajszát pödörte.
+Aztán diadalmasan, a doktorné szégyenlős hangját utánozva
+szólt:</p>
+<p>– No persze, aztán…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97"><br />
+-97-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A KRAJCÁR.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99"><br />
+-99-</a></span></p>
+<p>Arra a városliget felé, valami poros, homokos utcán jártam
+tikkasztó délben. Alig járt ember véges végig a gyalogjárón; aki
+járt, meghuzódott egy düledező ócska palánk silány árnyékában. A
+deszkák tövében kifakadt a fű gyatrán, ott élősködve a száraz
+homokban. Megülte, szürkére festette az utca pora.</p>
+<p>Odább nagy házat épitettek és a munkások déli pihenőn hevertek
+szerteszét. Az egyik homokdomb tövében egy pici gyerek játszott.
+Szegény, mezitlábos fiucska volt, kopott csikos vászonnadrág volt
+rajta, meg valami valaha kék trikóing, ami nagyon régen láthatott
+vizet. Ott ült a porban, a hátát égette a nap, s a feje bubjára
+tolta szakadt sárga szalmakalapját, ami a füléig ért.</p>
+<p>Először kört rajzolt valami fadarabbal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> a
+homokba. Aztán óvatosan kisöpört belőle minden kavicsot,
+fadarabkát, és kezdett körben a homokból falat épiteni. Balról
+különösen magasra kellett emelni az erőditést, mert valószinüleg
+onnan fognak jönni a katonák. Aztán, hogy megvolt köröskörül az
+egész fal, pici lyukat vágott benne. Ez a kapu.</p>
+<p>No és most jöttek a katonák. A zsebéből néhány fadarabkát
+szedett elő, szilánkokra hasogatta a krajcáros bicskájával, és szép
+sorjában kettőt-kettőt egymás mögött, a vár földjébe szurdalta
+valamennyit. Egyet a falba is szúrt, az volt a poszt, akinek a
+legexponáltabb helyzete vala. A kapitányt, mivelhogy nem volt
+érzéke a magasabb stratégia iránt, a csapatok élére állitotta.
+Kivül az ostrom már előrehaladt állapotban volt. Körülállták a
+fakatonák a várat, és ő maga, a szalmakalapos generális éppen a
+tenyerébe tütült, amikor egy krajcár repült a várudvar közepébe,
+nagy pusztitást vivén véghez a hadsorok között. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p>
+<p>A krajcárt egy arrahaladó uriember hajitotta oda, s azzal tovább
+ment; hátra sem nézett.</p>
+<p>Az én kis hadvezérem pedig eleinte nagy szemeket meresztett a
+rombolás láttára, aztán fölhuzta az alsó ajkát, szomoru arccal
+szepegni kezdett, majd kitört belőle a keserves zokogás és poros
+pici öklével törölgette szét a szeméből bőven omló könnyeket.</p>
+<p>Sirt egy ideig, aztán abbahagyta. A szeme még könnyes volt;
+szepegett, és a szájaszéle is megmaradt a siró állapotban. De azért
+már a csatasorok közé nyult, fölállitotta a lebombázott kapitányt,
+meg a többi hősi halált halt katonát, s akkor, ott a porból
+előkaparva azt a gyilkos valamit, tágra meresztett szemekkel,
+megdöbbenve vette észre, hogy az egy krajcár.</p>
+<p>Egy krajcár…</p>
+<p>A tenyerére fektette, lefujta róla a port és az ujjaival is
+megtörölgette, hogy igazán krajcár-e? Mert Istenem, hiszen… egy
+krajcár! <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Egy krajcár, amiért ő egész életében keserves munkákat végezett,
+jól viselte magát az önmegtagadásig s még azt a földöntuli
+élvezetet is megtagadta magától, hogy vadonatuj ruhájában
+meghengergőzzék az utca porában!…</p>
+<p>Egy krajcár, amiért máskor egész délutánokon, sőt napokon át jól
+viselte magát, vigyázott a ruhájára! Amiért ő a kezét számtalanszor
+megmosta – szappannal! Egy krajcár, ez a mérhetetlen vagyon, a
+kincsek kincse, a jóság jutalma, a tisztaság eredménye! Aztán
+kezdte a szemeivel keresni azt az urat. Mert lehetetlen, hogy
+valaki vagy nagyon gazdag, vagy király ne legyen, ha igy minden
+viszontszolgáltatás nélkül, hiába, ingyen valakinek egy krajcárt
+ad!…</p>
+<p>Az az ur már messze haladt a palánk silány árnyékában, levett
+kalappal, törölgetve az izzadtságot a homlokáról kék
+zsebkendőjével; valami kopott diurnista lehetett.</p>
+<p>De hát miért jár gyalog egy ilyen <span class="pagenum"><a name=
+"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> gazdag ur? Vagy talán –
+uram bocsáss – tévedés lett volna?</p>
+<p>Hirtelen, álmodozásából fölriadva körülnézett. Gyanakvó
+pillantást vetett rám, aki tanuja voltam az oktalan pazarlásnak, a
+nagy tévedésnek. Aztán óvatosan, lopva a zsebébe csusztatta a
+krajcárt, a szemére huzta a nagy, rongyos kalapot, s amikor
+mégegyszer körülnézve, észrevette hogy figyelem, pici lábainak
+minden erejéből lélekszakadva rohanni kezdett az ellenkező
+irányban. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikat görcsösen
+szoritotta a zsebére…</p>
+<p>Aztán egyszerre nagy porfelleget verve megtorpant az utca
+közepén. Visszanézett arra felé, ahol még büszkén meredt a homokvár
+az ég felé és benne szomorkodtak a katonák. A tenyerét a szeme fölé
+tartotta, és igy még a kapitányt is látta legelől, büszkén,
+imponáló fensőségében…</p>
+<p>Hm. Hát érdemes azért a kopott krajcárért otthagyni mindezt a
+szép ostromállapotot? <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<p>Megindult, lassan jött visszafelé. Szégyenkezve tekintgetett
+rám, aztán, hogy odaért a vára elé, belenyult a zsebébe,
+kihalászott belőle először egy bicskát, aztán két kavicsot, egy
+nagy üveggolyót, egy kopott, hegyetlen, elrágott plajbászt és végül
+a kincsek-kincsét, a krajcárt. A kezébe vette, ránézett még
+egyszer, aztán a gazdag ur után tekintett. Majd megvetőleg
+lebiggyesztve ajkát hátrahajlott, fölemelte a kezét és abban a
+pillanatban már ott röpült a krajcár nagy ivben arra felé, a merre
+a gazdag ur elment…</p>
+<p>Aztán ujra a porba ült és tovább piszkálta a várat.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>IRÁS A KIS ÉVÁRÓL.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
+"Page_106">-106-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107"><br />
+-107-</a></span></p>
+<p>Suhog odakünn az eső, maholnap füteni kell. És én még sem a
+virágbontó nyárra gondolok, meg a meleg sugarakra, hanem én a télre
+gondolok, amikor behunyom a szememet.</p>
+<p>Akkor hó boritja az utcát, a közepén van csak sok hosszú,
+piszkos sáv, ahol a kocsik járnak. A gyalogjárón szépen elsimul a
+fehér pihe, ha összetapossák, hull helyébe másik csöndesen, lassan,
+szállingózva. Ilyenkor nagyon hallatszik a szó az utcán ugy
+estefelé, és a boltok előtt, ahonnan az izzadt üvegen át nagy fehér
+sugarak szóródnak ki a sötétbe, táncol, kergetőzik, cikázik az
+ezüstpihe a levegőben.</p>
+<p>Igen, a télre gondolok én, amikor kipirult arcocskákkal járnak a
+leányok és olyan jó, egészségesen hideg <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> az
+arcuk, ha megcsókolják őket. Fiatal asszonyok meg-megállanak a
+kirakatok előtt, prémesszegélyű ruhájukat ügyesen megemelik és ugy
+vitáznak a mikulások, karácsonyfák előtt, hogy szinte öröm
+nézni.</p>
+<p>És olyan világos van éjszaka…</p>
+<p>Benn, az uri helyeken, csupa jókabátos ember, prémgalléros
+asszony jár. Nem is hiszem, hogy fázik egy is közülök.</p>
+<p>De a kis Éva fázni fog, mert neki nincs olyan ruhája és ezért is
+gondolok én a télre. Nem a kandallós, kedélyes, csöndes télre,
+hanem a zuzmarás, hóviharos, fagyasztó télre.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Csak ugy véletlenségből tudtam meg a kis Éva nevét. A hajón
+láttam először, napsugáros nyári vasárnapon, amikor háttal ült a
+Dunának és ugy félre hajtotta a fejét, mint valami hamis kis veréb.
+Mosolygott is hozzá, telt, rózsaszinű volt az arcocskája és hogy a
+piros kalapján átlopózott a fény, olyan pirosságot <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> vont az
+arcára, mint aminő az egészséges őszi baracké.</p>
+<p>Ne higyjétek, hogy valami olyan gondolattal néztem az arcát, meg
+a leányos, szükvállu termetét… Én csak néztem, néztem a világoskék
+kartonruháját, amely alul tenyérnyi sötétkék sávban végződött,
+valószinüleg azért, mert rövid volt és hogy meg kellett
+toldani.</p>
+<p>Óh, mindjárt kitaláltam én, amikor ott ült és a háta mögött izzó
+rézvörös pikkelyek reszkettek a Dunán, hogy varróleány, vagy más
+ilyen.</p>
+<p>Mindjárt kitaláltam, mert szegény volt és mégis oly jókedvű, oly
+pajkos mint valami – megint csak az jut eszembe – mint valami
+hamis, okosszemü kis veréb.</p>
+<p>Dicséretére legyen mondva, rám se nézett az egész uton, csak
+kacagott csöndesen, elfojtva, ahogy a varrodában megszokta, mert a
+barátnője sugdosott neki.</p>
+<p>És oly édes volt, ugy hasonlitott valami napon sütkérező kis
+vadvirághoz, hogy aznap folyton rágondoltam. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> Budán
+kiszállottak, és láttam, amint igyekeznek a hegyek felé.</p>
+<p>Oly szép volt, oly egyszerü volt, és ugy félre volt taposva
+szegénynek a cipőcskéje…</p>
+<p>Jött, eltünt mint valami jelenés, az üde tisztaság illatát, a
+leányosság verőfényét hagyta maga után.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>És már alig gondoltam rá, amikor a multkor megint találkoztunk.
+Szürke, csorgós idő volt, nem mondom, hogy esett az eső, mert nem
+láttam. Csak nedves volt minden, és az esernyőn is millió
+ezüstporszem képében csillogott a permeteg.</p>
+<p>És még mindig a kis kék kartonruhájában volt. Nagy, otromba
+esernyő alatt ment egy férfival, de a férfi csak öt éves lehetett.
+Biztosan a kis öcscse, ugy hasonlitott rá.</p>
+<p>Utána mentem jó darabon, és fájt nekem, amikor jókabátos,
+gummicipős, selyemernyős urak visszanéztek utána és aztán
+összebujtak mosolyogva. Az egyik utána is eredt, és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> én
+nagyon haragudtam rá, pedig neki legalább is annyi joga volt utána
+menni, mint nekem.</p>
+<p>Nem nézett hátra, csak le-lehajolt a kis fiuhoz, megigazitotta a
+bolyhos kendőt a kis fiunak a mellén, aztán megcsókolta és tovább
+ment.</p>
+<p>Az urak nézték, nézték és én cinikus lettem. Azt gondoltam, hogy
+hát mi lesz ennek a vége, én istenem… A virágok is elfagynak, ha
+nem teszik őket üvegházba, amikor a tél sikong a fák között és
+omlik, libben a hó…</p>
+<p>Mi lesz a vége?…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Aztán tegnap este a kávéházban ültünk. Már nem lesz többé
+csillag az égen – gondoltam – mert annyi a viz, az eső, a borulat…
+Most már esik, egyhanguan, zaj nélkül, örökösen.</p>
+<p>Ott virágárus lányok járnak a kávéházban este és reszket az
+ajakuk amint bejönnek a hidegről. Vendéglőből ki az esőre, onnan
+megint a <span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
+"Page_112">-112-</a></span> melegbe, majd ismét ki az októberi
+éjszakába… Határolt piros folt izzik az arcukon, csillog a szemük
+és köhögnek…</p>
+<p>Kicsi kosárral, néhány szegfű, drótra fűzött tubarózsa volt
+benne, bejött a kis Éva a kávéházba. Most az ő mellén volt
+hátrakötve a bolyhos kendő és azért reszketett az ajaka. A kék
+kartonruha volt rajta.</p>
+<p>Benn, a füstben, olyanok voltak az emberek, mint valami festmény
+vázlatán, durva, szénnel rajzolt konturokban. Elnyujtották a
+lábukat, széles volt a válluk, szivaroztak. A pincér szaladgált, a
+kasziros lány osztályozta a cukrokat. Sáppadt sugárral fehérlettek
+a lámpák.</p>
+<p>Ugy vártam, hogy a mi asztalunkhoz jöjjön.</p>
+<p>Oda is jött és mosolygott:</p>
+<p>– Tetszik?</p>
+<p>– Nem tetszik – szólt röviden az egyik és tovább vitatkozott. A
+másik azt mondta, hogy gyászol, pedig sárga mellény volt rajta és
+fehér nyakkendő. Mulattak a kis Éván, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> ugy,
+hogy én pirultam el belé. Megfogták a kezét, cirogatták,
+rosszaságokat mondtak neki, de nem vettek tőle virágot.</p>
+<p>Hozzám jött:</p>
+<p>– Tetszik?</p>
+<p>Ha most rögtön virágot veszek tőle, elmegy és talán soha többé
+nem látom. Előbb beszélek vele.</p>
+<p>– Évának hivják, ugy-e?</p>
+<p>Elkomolyodott és gyerekesen nagy szemekkel nézett rám:</p>
+<p>– Honnan tudja?</p>
+<p>– Csak tudom.</p>
+<p>Az ujjai közt forgatott egy tubarózsát és zavartan
+nézegetett.</p>
+<p>– Ismerem – szóltam – nyáron, a Dunán, a hajón… akkor, vasárnap…
+hová ment?</p>
+<p>Elpirult. Aztán álmodozva szólt:</p>
+<p>– Nem tudom… akkor szerelmes voltam…</p>
+<p>Oh, rosszul esett ez nekem. Mintha féltékeny lettem volna arra,
+akibe ő szerelmes volt akkor. Nekibátorodtam, és szinte ugy
+szóltam, mintha felelősségre vonnám: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p>
+<p>– És őhozzá ment akkor?</p>
+<p>Fölemelte a fejét, és megcsillant a simán fejéhez fésült szőke
+haja:</p>
+<p>– Mi köze hozzá? És mit gondol, olyan lány vagyok én? Hát
+mindenki mer velem igy beszélni?</p>
+<p>Most éreztem csak, hogy jogom van megfogni a kezét, jogom van
+rossz vicceket csinálni vele, de nincs jogom a lelkébe nézni, ahol
+tiszta, ahová senki se ér. Mert hát utóvégre ki vagyok én, hogy igy
+merek vele beszélni?</p>
+<p>Csöndesen szóltam:</p>
+<p>– Hát legalább adjon egy virágot.</p>
+<p>Dacosan felelt:</p>
+<p>– Most már azt sem adok. Majd megveszi más. Ha nem veszi meg,
+itt marad.</p>
+<p>Elkeseredve beszélt, könnyezett is a szeme:</p>
+<p>– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem
+ilyet kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem
+szabad… azért mert én keresem a pénzt… én keresem… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>Sirt.</p>
+<p>Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt
+szinek közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.</p>
+<p>És éppen énvelem beszélt igy.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak,
+hogy elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117"><br />
+-117-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A PARASZT.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119"><br />
+-119-</a></span></p>
+<h3>I.</h3>
+<p>Még a kaszinószobába is beszivárgott a nedvesség, úgy zuhogott
+künn az eső. A lapokat már végigolvasta mindenki, s éppen ezért,
+hogy átmenet legyen az olvasás és a kaláber között, jó ideig néztek
+a petróleumlámpába, amelynek nagyhasú üvegje mögött egyre ugrált a
+finom lángcafrang, mintha nyaldosta volna sárga nyelvével az
+üveget.</p>
+<p>Aztán a doktor alkalomszerűnek tartotta, hogy elővegye a
+kártyát. Ott ültek négyen-öten a nagy asztal körül, erős, robusztus
+alakok, csak a gyógyszerész volt nyápic. Csupa egészséges alak, aki
+mintha csak az anyaföldből szitta volna a nagy erejét, akinek nem
+árt a pipa a bor, az asszony. Egészséges mély hangja van mindnek,
+éppen olyan <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span> egészséges az eszejárása. Mondom, csak
+a gyógyszerész volt ideges, csak ő hordott cvikkert és csak ő
+olvasta Schopenhauert.</p>
+<p>A doktor elővette a kártyát. És hogy bevezesse a hangulatot,
+aforizmát mondott:</p>
+<p>– Fölsőst játszunk… az alsós komisz játék. Először jön a
+gyilkosság, második az alsós kaláber, és csak aztán jön a
+lopás…</p>
+<p>– Hát csak keverjen – idegeskedett a gyógyszerész.</p>
+<p>És éppen kevert a doktor, a többi meg elrendezkedett az asztal
+körül, hamutartót tett maga elé, közelebb huzta a székét, amikor a
+függönyös üvegajtó kinyilott. Talán kopogtattak is, de oly gyöngén,
+hogy senki se hallotta.</p>
+<p>És megjelent a füstös szobában egy csöpp asszony. Olyan finom
+csöpp városi asszony, aki eleven ellentéte a sok úri parasztnak.
+Megállott az ajtó előtt, föltolta a homlokára a fátyolát és minden
+félénkség nélkül szólt: <span class="pagenum"><a name="Page_121"
+id="Page_121">-121-</a></span></p>
+<p>– Balás Pált keresem.</p>
+<p>A szélesvállú jegyző nyugodtan fölállott, letette a szivarját az
+asztalra és nagyra meresztette a szemét. Aztán csodálkozó hangon
+szólt:</p>
+<p>– Én vagyok az.</p>
+<p>Erre már mind fölálltak. A gyógyszerész erőnek erejével be akart
+mutatkozni, úgy lökdöste vissza a többi. A jegyző ismételte:</p>
+<p>– Én vagyok Balás Pál.</p>
+<p>A csöpp asszony pedig kezet nyujtott neki, aztán
+belekapaszkodott a hatalmas karjába és vonszolta kifelé, miközben
+minden különösebb fölindulás nélkül megjegyezte:</p>
+<p>– Igen? én a sógornéja vagyok.</p>
+<p>Azzal kihuzta az előszobába. A jegyző nehány pillanat mulva
+visszatért. A vállát vonogatta:</p>
+<p>– Tényleg, a sógorném. Adjátok ide a kalapomat.</p>
+<p>Vette a kalapját és elment. Az ajtóból még visszanézett, és
+megint fölhuzta a vállát:</p>
+<p>– Ki az ördög számitott erre!</p>
+<p>Benn pedig egyelőre abbamaradt <span class="pagenum"><a name=
+"Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> a kaláber, mindenki erről
+a jelenésről beszélt. Csak a gyógyszerész, aki adta a blazirtat,
+idegeskedett:</p>
+<p>– Keverjen doktor, keverjen…</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>– Az az ostoba Árpád az utolsóelőtti állomáson leszállott, nem
+tudom én, valami süteményt akart hozni nekem. És lemaradt szegény a
+vonatról, mikor jön a legközelebbi vonat?…</p>
+<p>Pál csak ment mellette, szinte belefáradt abba, hogy nem merte
+szoritani a puha, leányos karját az asszonynak.</p>
+<p>– Holnap reggel… hajnalban… felelt.</p>
+<p>Hazamentek, a Balás Pál lakására, és az egész uton az asszony
+beszélt, nagyon örült neki szegény Pál. Azt gondolta azalatt
+magában, hogy mit jön ez az asszony ide az ő csöndes házába, ugyis
+fölzavar mindent, nyugalmat, kényelmet. Vigyázni kell, hogy még
+ingujjban se legyen az ember, a lábát se tegye föl a székre pipázni
+se szabad talán… <span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span></p>
+<p>– Mindjárt gondoltam, hogy maga a Pál – fecsegett a kicsi
+asszony – mindjárt gondoltam, mert hasonlit Árpádra… brr, de hideg
+van, adja ide a kezét…</p>
+<p>Megfogta, aztán halkan, elégedetten tette hozzá:</p>
+<p>– Oly jó meleg.</p>
+<p>Otthon aztán vacsorához ültek, Pál megint haragudott, de csak
+belül, kivül barátságos volt, finomkodott. Annyira nem volt
+paraszt, hogy ezt ne tudta volna tenni.</p>
+<p>Aztán, ahogy jóllakott, a vacsora után jól megnézte az asszonyt.
+Szép, finomarcu, francia tipusú kis teremtés volt, kicsit borzas a
+haja, rendetlen, mintha éppen most csókolták volna meg erős
+öleléssel. A nyaka fehér volt és finom hajlású, az álla is.</p>
+<p>Szép asszony volt, igen.</p>
+<p>És folyton beszélt.</p>
+<p>– Van szobám?</p>
+<p>– Hát van. Majd ott…</p>
+<p>És az üvegajtóra mutatott, amely mögött járt-kelt az öreg cseléd
+szilhuettje, vetette az ágyat. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p>
+<p>– Nagyon fáradt is vagyok már, ugy kimeritett az utazás. Ólmot
+érzek a térdeimben. Nem is tudja, micsoda strapa az, tizennyolc
+órát utazni! Sokat utazik?</p>
+<p>– Nem.</p>
+<p>– Jobb is…</p>
+<p>Az üvegajtó felé nézett.</p>
+<p>– Ez az én szobám? Már megyek is… jójcakát, Pál. Reggel
+költessen föl, kimegyünk az uram elé. Képzelem, milyen arcot fog
+vágni a bolond…</p>
+<p>A paraszt már nem is szólt, csak nézte az asszonyt. Ilyen finom
+teremtést még nem látott. Volt része az érett falusi gyümölcsökben,
+ölelt már asszonyt, nem is egyet… Aztán bakfislányoknak is adott
+szerenádot, ostoba fejjel, mámorosan, dáridó után. Sőt verset is
+irt. De ez az asszony finom volt, törékeny, és parfümje se volt,
+mégis, mintha érezte volna az illatát. Van olyan virág is, aminek
+érezni a szagát, pedig nincs. Aztán az öcscse felesége, tehát
+elérhetetlen, vagy legalább is… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p>
+<p>– Jójcakát…</p>
+<p>Pál fölállott és a kezét nyujtotta az asszonynak:</p>
+<p>– Szép álmokat.</p>
+<p>És a csöpp gyerekasszony mosolyogva állott meg a küszöbön,
+leányos bókot csinált. A paraszt érezte, hogy oda kell mennie és
+magához kell ölelni azt a teremtést. Tett is egy lépést feléje, de
+aztán megállott. Összeszoritotta az ajkát és csöndesen szólt:</p>
+<p>– Jójcakát.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Csodálatos dolog. Jól vacsorált és mégsem tudott aludni.
+Hánykolódott az ágyában, egyszer a vánkost találta nagyon melegnek,
+megforditotta. Aztán nagyon a fejébe ment a vér, hát lehajtotta a
+párna csücskét, de ugy se volt jó.</p>
+<p>Fölkelt, magára kapkodta a ruháját és kiment az udvarra. Esett
+még az eső csöndesen, igy éjszaka lehetett hallani a suhogását,
+locsogását is. Hangosan csorgott az eresz. Odament az asszony
+ablaka alá, de <span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
+"Page_126">-126-</a></span> az már sötét volt. És ugy érezte, hogy
+oly jól esik ott az ablak alatt állni, jól esik meg fáj is.</p>
+<p>– Csak nem bolondultam meg – dörmögött és visszament az
+ágyába.</p>
+<p>– Aludjunk – szólt – arra fogok gondolni, hogy hogyan folyik a
+folyó… igy, ni… folyik, folyik…</p>
+<p>Ez nem volt jó módszer.</p>
+<p>– Számoljunk… egy, kettő… kilenc…</p>
+<p>Még a száztiznél is ébren volt, de aztán leragadt a szeme, és
+elaludt.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a
+levegő. Az asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn,
+a vasut felé.</p>
+<p>Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák
+közt halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld,
+csupa halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin
+mindenütt. Elmosott, szétmázolt, határozatlan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> halvány
+szinei az ősznek, amiket nem lehet különválasztani. Szürke az ég,
+nagyon szürke…</p>
+<p>Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde,
+friss. Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a
+kezébe vette a paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta,
+miért. Csak eddig tartott az egész, mert mindjárt itt lesz a férj
+és megcsókolja a feleségét. Akkor aztán vége mindennek. Nem is
+tudta, hogy miért, de érezte, hogy nagyon szép ez az ő szerelme,
+ami tegnap este született, és már ma reggel meg fog halni. Olyan
+elmosott szinű, határozatlan őszies akkord, ami nincs bevégezve és
+ezért csengeni fog végig, mindvégig…</p>
+<p>Tudja isten.</p>
+<p>Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az
+állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán
+szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a
+feleségét, mellettük ment a paraszt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p>
+<p>Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek,
+úton-utfélen csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek
+lassan az ut szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt,
+összegörbült falevélen jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a
+látóhatáron.</p>
+<p>És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették.
+Fecsegtek, kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A
+nagy csizmájával megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt
+a botjával és mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi
+reggelen azt az elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a
+lelkében.</p>
+<p>Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint
+ráhajlott az ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta
+magában.</p>
+<p>– Jól van gyerekek… jól van…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MAMZELL CLAIRETTE.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131"><br />
+-131-</a></span></p>
+<p>Virágos kertben, virágos bokrok közt, most, amikor már lehullott
+a halovány szirompehely az almafákról és ott boritja a gyepet, mint
+valami illatos, tündérvilágból hullott gyönge hópihe, hogy már ott
+zümmög a méhe a virágbaborult bokrok fölött, hogy fehérbe,
+rózsaszinbe és halovány zöldbe öltöztek a gyümölcsfák a lugas
+mögött, most jut eszembe a mamzell Clairette szomoru története…</p>
+<p>Az almafák kivirágoztak az idén is és kivirágoznak jövőre, meg
+azután is mindig… Tavaszi párák szállanak föl a földből és
+elsuhannak a Clairette sirja fölött, ahol nincs más virág, mint az
+a néhány elszáradt, valaha édes illatu almavirágos ág, amit a
+masamódleányok vittek oda ki kora tavaszszal. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>Elhervadtak, elhaltak, mint a szegény Clairette, napsugáros
+tavaszon…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Fehérpárnás ágyában, amikor kockát rajzolt a dunnára a déli
+napsugár, belopózva a kis négyszögletes ablakon, megmozdult mamzell
+Clairette. Sovány fehér karját fölemelte és révedező, bizonytalan
+mozdulattal emelte ki a székre tett pohárból az almafavirágot. Be
+akarta szivni az illatát, de amig remegő gyönge kezével az arcáig
+vitte, lehullott a halovány szirma. Ott hevert aztán a dunnán az a
+néhány rószaszinű, lehelletkönnyű szirom és csak a porzós,
+megtépett szálnak szivta be édes illatát mamzell Clairette.
+Lehunyta a szemét és amint szivta, valami szerelmes borzongás
+remegtette meg sovány, beteg testét; halovány orcáján pir gyult ki;
+kitágultak az orrcimpái és összeharapta az ajakát. Aztán igy, még
+mindig görcsösen szoritva a megtépett virágszálat, halkan szólt:
+<span class="pagenum"><a name="Page_133" id=
+"Page_133">-133-</a></span></p>
+<p>– Nyissátok ki az ablakot…</p>
+<p>A két kisirt szemű, borzas masamódleány, aki csupa jószivből ott
+virrasztott a mamzell ágya mellett, egyszerre ugrott az ablakhoz,
+hogy bebocsássa a friss levegőt. És amint az első derüs, napfénytől
+üde lehellet besuhant a vasrácsos kis nyiláson, szegény beteg
+mamzell fölült az ágyában, elsimitotta haját a homlokáról és
+bágyadt mosolylyal, teli tüdővel szivni kezdte, mintha nem is a
+zsibárus-utca udvaráról, hanem valami almavirágos tündérkertből
+lebbent volna oda. Aztán köhögni kezdett és visszaesett a
+párnájára.</p>
+<p>– Csukjátok be… csukd be Marika… suttogta fuldokolva. Aztán
+nagyot sóhajtott és mélységesen szomoru mosolylyal tette hozzá:</p>
+<p>– Meg fogok én halni, Marika… pedig most virágoznak az
+almafák…</p>
+<p>Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy Jutka, aki ott
+sirdogált a sarokban, hogy miért szereti ugy az almavirágot a
+mamzell. <span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span> Csak azt tudták, hogy a mamzell beteg
+és azért a Verona szolgál ki a zsibárus-utcai kis boltban, amelyik
+ott szorong a többi között, amelynek az ajtajában éppen ugy állanak
+a kartonruhás, borzashajú lányok vajaskenyeret majszolva, mint a
+többiben, s amelynek a kirakatában éppen ugy sorakoznak a piros
+zöld, sárga kalapok, tollal, virággal, üvegszemű madarakkal…</p>
+<p>Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy a sirdogáló
+Jutka, hogy a mamzellnak a vánkosa alatt egy imakönyv van, annak
+egyik lapján pedig ott szárad, sárgul már évek óta egy szegény,
+könyvbe ölt almavirág, az <i>igazi</i>, az édes, a könnyekkel
+áztatott… Mit tudták ők azt, hogy ez a többi almavirág, amit a
+házmester hozott a mamzellnak, csak közönséges, nem az igazi és
+csupán arra való, hogy a mamzell almavirágot lásson, mert nem
+akarja mutatni a szárazat, az imakönyvbe préseltet, az igazit!</p>
+<p>Mert azt régen kapta. Virágos tavaszszal <span class=
+"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> adta
+neki valaki, valahol egy szép zsendülő kertben, ahová kalapot vitt
+a nagyságának. Kicsi fekete bajusza volt annak a valakinek és édes
+volt a csókja… Egyszer ott suttogtak alkonyatkor a gyümölcsösben,
+akkor tépte le a fiu a fáról az almavirágot, ami ott szárad az
+imakönyvben.</p>
+<p>Akkor még masamódleány volt a mamzell, azóta már üzletet nyitott
+és ott ragyog az aranyos fölirás a portál fölött korrekt
+franciasággal: Mademoiselle Clairette. Akkor még Klárikának hivták…
+Óh régen volt az! Azóta már el is hagyta a fiú, már meg is nősült.
+Szép fiatal felesége van… sokszor látja őket, amint erre
+sétálnak…</p>
+<p>Csöndesen lihegett ott az ágyon és félig lehunyt szemével az
+ablak felé nézett. A Marika megigazgatta a feje alatt a párnát,
+aztán le akarta söpörni a dunnáról a szirmokat.</p>
+<p>– Ne bántsd Marika… hagyd itt őket… szólt a beteg és védőleg
+tette viaszfehér ujjait a gyönge szirmokra. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>Aztán csönd volt sokáig. A boltból, ahol egymás tetején állanak
+a nagy fehér skatulyák, néha be-behangzott a függönyös üvegajtón
+keresztül a masamódlányok vihogása. Aztán mintha az egyik
+figyelmeztette volna a többit, egyszerre elcsöndesett mind és halk
+suttogással folytatta a beszédet.</p>
+<p>Künn, az utcán tolongott a déli korzó vidám népe. Jobbról is,
+balról is látszott, amint az utca végén sétált a tömeg. Fehérruhás
+lányok, napernyős fiatal asszonyok, kettesével, hármasával
+tolongtak a gyalogjárón, amelynek a szélén mosolyogva állott sorban
+a férfiak kiöltözött, jókedvü serege. Néha-néha a váci-utcából meg
+a másikból is asszonyok, lányok fordultak be a zsibárus-utcába és
+szines napernyőik alatt ott vitatkoztak a kalapos kirakatok
+előtt.</p>
+<p>A mamzell Clairette kis szobájába nem hallatszott be a zaj. Csak
+az udvaron veszekedő cselédek hangja. A Marika regényt olvasott, a
+Jutka aludt a kopott pamlagon, a mamzell <span class=
+"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> pedig
+még mindig azzal a szomoru mosolylyal az ajkán szunnyadozott a
+párnáin. A keze is ott volt még a szirmokon.</p>
+<p>Egyszerre aztán a fehér függönyös ajtón megjelent a Verona
+árnya, Marika odasietett lábujjhegyen és kinyitotta egy pillanatra
+az ajtót de csak azért, hogy odaszóljon:</p>
+<p>– Csöndesen, Verona… alszik…</p>
+<p>– De kuncsaft van – szólt Verona – és nem tudom, mit
+csináljak.</p>
+<p>Erre megmozdult Clairette és halkan szólt:</p>
+<p>– Dehogy alszom… mit akarsz?</p>
+<p>– Azt a piros moarészallagos kalapot akarja, de csak kilenc
+forintot igér érte…</p>
+<p>– Tizenegy – suttogta a mamzell – máskor talán odaadnám
+kilencért is… de most… kell orvosságra doktorra…</p>
+<p>Verona visszament. Az ajtó nyitva maradt és a mamzell félkarra
+könyökölve figyelt. A boltban folyton beszélt egy üde, fiatalos
+asszonyi hang: <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<p>– De mit gondol, édes lelkem? csak nem gondolja, hogy ezért
+tizenegy forintot adok! Ugyan, hogy is képzelhet ilyet! Még
+kilencet sem igértem volna, de hát az uram beleszólt! Mit is
+beszélsz te, öreg buksi, amikor nem értesz hozzá!</p>
+<p>Erre aztán megszólalt a férfi is:</p>
+<p>– No jó, pici babám, hát ne haragudjál olyan nagyon…</p>
+<p>Benn, a fehér ágyon a beteg Clairette megvonaglott erre a
+hangra. Tágra meresztette a szemét, az alsó ajkába harapott és
+görcsösen kapaszkodott az ágy előtt álló szalmaszék támlájába.
+Hörögve, sajátos hangon susogta:</p>
+<p>– Menjetek ki… alkudjatok!</p>
+<p>A két lány csak bámult egy ideig, aztán kisompolygott, hogy a
+mamzell még egyszer rájuk szólt:</p>
+<p>– Menjetek már!</p>
+<p>Aztán amikor kimentek, Clairette gyönge, ingadozó testtel
+kihajolt az ágyból, hogy a boltba lásson. Megragadta a szék
+támláját és arra nyugtatta a fejét, bámult, merev tekintettel
+<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
+"Page_139">-139-</a></span> nézett a férfira. Az nem látta őt.
+Hörögve, a melléből fölszakadó sirással meresztette rá a szemét és
+csak bámulta, nézte… Nem is változott meg azóta. Csak a kis fekete
+bajusza lett nagyobb.</p>
+<p>Az asszonyka a tükör elé állott és a fejére tette a
+pirosszallagos kalapot.</p>
+<p>– Jól áll?</p>
+<p>A férfi odasimult melléje és hizelkedve beszélt:</p>
+<p>– Remekül… ahhoz a te göndör fekete hajadhoz, ahhoz az édes
+szép, nagy szemedhez…</p>
+<p>A mamzell benn lehunyta a szemét és önmagát csalva boldog volt
+egy pillanatig, ugy képzelte, mintha neki mondaná ezt a sok
+szerelmes szót az a férfi… de azért lehunyta a szemét, hogy ne
+lássa, mint cirógatja, becézi ott künn a feleségét. Aztán boldog
+mosoly szállott az ajakára. A férfi folytatta:</p>
+<p>– És igy profilban, akár egy angyal… Az a pici, csöpp száj… te
+édes… <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>Clairette fölnyitotta a szemét és látta, amint a férfi a szép
+kis kövér asszonyt ott a boltban, a lányok előtt magához szoritotta
+és megcsókolta a pici husos ajakát. Csupa élet volt az a kettő: az
+erős, szép fiu, és a duzzadó, piros kis asszony, akinek kivillant
+fehér karja a ruhaujja alól.</p>
+<p>És ugy, egymást átölelve alkudtak tovább:</p>
+<p>– No lelkem, hát állapodjunk meg kilencben.</p>
+<p>– Nem lehet édes nagyságám…</p>
+<p>Ebben a pillanatban benn sikoltozni kezdett a szegény beteg
+mamzell:</p>
+<p>– Adjátok oda… vigye el!… csak ne halljam a hangját… ne lássam:
+adjátok oda… kilencért, nyolcért… ingyen! Vigye el, menjen!… óh én
+édes Istenem…</p>
+<p>És zokogva tört elő a sirás beteg melléből – ott vonaglott az
+ágyán, a vánkosát is a földre dobta:</p>
+<p>– Adjátok oda… menjenek!</p>
+<p>A kis kövér asszony nagyot nézett, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> aztán a
+férje karjába kapaszkodott és igy szólt:</p>
+<p>– Allons!</p>
+<p>És kisétáltak a boltból. Akkor már mind a négy lány ott volt a
+mamzellnál, aki görcsösen kapkodott egyiknek a vállához, másiknak a
+karjához.</p>
+<p>– Menjenek… óh én édes istenem!</p>
+<p>Verona, a legidősebb, csodálkozva suttogta:</p>
+<p>– Igazán nem értem, hogy ilyen semmiségért a mamzell igy
+esoffirozza magát…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Mit tudták ők, hogy a mamzellnak egy imakönyv van a vánkosa
+alatt…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143"><br />
+-143-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZEPTEMBER.</h2>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145"><br />
+-145-</a></span></p>
+<h3>I.</h3>
+<p>Megint süvöltöz a szél a házak között hajnalban, szürke
+hajnalon. Sáppadtarcu emberek, ki tudja honnan, ki tudja hová
+surrannak az utcán. Összehuzzák magukat, a kezüket a zsebükbe
+sülyesztik. Csak későn süt ki a nap, de nem fehér, sárga már a
+sugara; este piros, mint a dércsipte levél, nem melegit, ott
+haldoklik az aszfalton. Végigszaladoz az utakon, lángot gyujt
+ablakon, utcalámpán, szivébe lopja magát az embereknek.</p>
+<p>Sötét emberek az alkonyatban állnak, járnak és érzik a
+szeptembert. Vágyakozik a lelkük a tarlóra sárga mezőkre, ahol a
+nyár siránkozik, összehuzza virágos szárnyait, lepkehimes ruháját,
+szomoruan, lassan <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span> eltünik az erdőben alkonyatkor, amikor
+kipirul az ég.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Szomoru hajnalon indulásra készen áll a vonat. Kopogtatják a
+kerekeket. Az egyik mélyen szól, a másik magosan. Hosszu fekete
+sorban állanak a vaggonok, előttük füstöl, gőzölög a mozdony. A
+gépész törülgeti kóccal, olajos bádogedény van a másik kezében.
+Alól a kerekek közt sistereg, zug, forr valami, és vékony fehér
+gőzsugár tolakodik elő a feketeségből.</p>
+<p>Egyedül a perronon sötét ruhában, sürü fehér fátyollal egy
+asszony áll. Finom uri aszszony. A férjétől megy, szökik haza az
+anyjához, mert bántotta a férje nagyon, rosszasággal vádolta a
+szomoru asszonyt.</p>
+<p>Nem is sir. Szereti a férjét és semmivé szeretne válni, hogy se
+itt ne kelljen maradnia az uránál, se az anyjához ne kelljen
+mennie.</p>
+<p>Leszáll a lelkére a szeptember langyos sugarával, szomoru
+fényével. <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>Beszáll a kupéba. Nedves, hideg minden. Egy szürkebajuszos ur
+ujságot olvas a sarokban. Jobb volna egyedül lenni, de most már
+mindegy.</p>
+<p>– Itt maradok.</p>
+<p>És odamegy az ablakhoz, kibámul a perronra. Nini, ott az ablak
+mögött lámpánál irkálnak a hivatalnokok. Ők itt maradnak, ebédelni
+mennek a városba, meg megint visszajönnek. Itt, ahol izzik a levegő
+az érkezések örömétől, a távozások fájdalmától, ők az érzéketlenek.
+Irnak, semmi közük az egészhez. Kitöltik a rubrikákat, mindegy ha
+sirnak, nevetnek is künn.</p>
+<p>Az egyik egyenruhás eldarálja az állomásokat. Az ajtón kitódul a
+pakkos, nagykabátos nép előrehajtott fővel, komoly sietéssel. A
+parasztasszonyok hosszu sorban kopognak végig csizmájukkal az
+aszfalton, a harmadik osztály felé.</p>
+<p>A mozdony egyre élesebben zug, forr, sistereg.</p>
+<p>Ott… ott… mintha a férje volna… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span></p>
+<p>Nem az.</p>
+<p>Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje,
+még nincs későn, de nem akart.</p>
+<p>Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros,
+kék, fakó zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán
+elkullognak. A kalauz siet ide-oda.</p>
+<p>Még most is jöhetne, de nem nyilik az ajtó.</p>
+<p>– Eh, hát nem jön, ne is jöjjön.</p>
+<p>Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta
+és nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott
+az ujságjában. Aztán tovább bujta.</p>
+<p>Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy,
+ami ott van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán
+gyorsabban.</p>
+<p>Föl akar ugrani, hogy még egyszer kinézzen, hátha érte jött.</p>
+<p>Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt
+a kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span>
+kinézett a szemüvege fölött a bokrokra, fákra, fölhalmozott
+sinekre, aztán az asszony felé fordulva halkan szólt:</p>
+<p>– Megengedi, hogy becsukjam az ablakot?</p>
+<p>Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat,
+amig egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.</p>
+<p>És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás
+lett belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az
+asszony utánozta ezt a zökkenést:</p>
+<p>– Traramm, traramm…</p>
+<p>Igy fog ez zökkenni estig.</p>
+<p>Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett
+az ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól,
+egész éjszaka töprengett.</p>
+<p>És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a
+sáppadt, finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét,
+ugy a szemüvege <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span> fölött, meghajtott fővel, olyan
+komikusan…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja
+lakik. Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.</p>
+<p>Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón.
+Fehérhaju öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a
+csodálkozástól.</p>
+<p>Igen, ugy lesz, mint a novellákban:</p>
+<p>– Lili…</p>
+<p>– Anyám…</p>
+<p>Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán
+ledobja a kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el,
+elmondja mind, ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az
+édesanyja estélig, bele a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni,
+annyi mindent el fognak mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó
+lesz… <span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
+"Page_151">-151-</a></span></p>
+<p>Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az
+állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a
+vonatot. Az öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja,
+hogy mily bolond az ifjuság.</p>
+<p>Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott
+leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a
+szőlők mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines
+sugár. Olyan az ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös,
+mint a pipacs, följebb sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik.
+Egészen fönt még világos. De már előoson a hegyek mögül a
+szürkeség, és messze, tul a földeken sipol a csősz hosszan,
+bántóan.</p>
+<p>– Egy nagysága van itt – mondja a cseléd.</p>
+<p>És már ott áll a küszöbön Lili, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> ahogy a festők a megtérő
+bűnösöket rajzolják.</p>
+<p>Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a
+hegyekre. És borzongat a szél.</p>
+<p>– Megjöttem.</p>
+<p>Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos
+jóság. Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.</p>
+<p>– Fáradt vagyok… álmos. Nehéz a fejem…</p>
+<p>– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a
+vánkost Teréz, ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet…
+ugy. Pihend ki magad gyermekem. Hüvös van odakint.</p>
+<p>Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek
+fölött. A hegyek peremén piros vonal.</p>
+<p>– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd
+meggyujtjuk, ha kell.</p>
+<p>– Nem alszom, anyám.</p>
+<p>Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy
+boltozaton <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span> szerte. Sok csillag, millió csillag… A
+hold a felhők mögül leskelődik. A kis szobában álmos, bágyadt
+csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg, zug, csattog a lárma
+mindkettejük lelkében.</p>
+<p>Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide.
+És a lány se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha
+senki se tudja.</p>
+<p>Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba
+buvik, fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha
+tollba, csak ez a hang lüktet a sötétben,</p>
+<p>Mesebeli anyókák néznek ugy, mint a fehérhaju mama, akinek
+idecsöppent a fájdalom a lakásába. Eddig rendben volt minden,
+boldog a lánya, most sötét van és szomoru az ő öreg szive.</p>
+<p>Künn alkonyatra megered az eső. Csak akkor hallik, amikor az
+ereszről megindul a csöpögés. És csöpög pontosan, egyik csöpp a
+másik után hull a kopott téglára az eresz alatt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>Mesemondó sötétség van, csak a kandalló tüze hiányzik. Nem alvó,
+nyugodt tél ez, de nyirkos, hüvös, szeptemberi est. Szeptember
+künn, szeptember a szivekben.</p>
+<p>Talán soha se gyujtják meg a lámpát, igy maradnak örökre a
+sötétben.</p>
+<p>Öreg mama nem sir, de érzi, hogy a vállára kapaszkodnak. Apró
+gyerekek, kicsi fiu, pici lány… Játszanak a hajával, kihuzgálják a
+hajtűjét, nevetnek, csókolják, kis dundi karjukkal átfogják a
+nyakát és mulatnak:</p>
+<p>– Tili-tili mamuka…</p>
+<p>Máskor beteg a kis lány. Ott piheg az ágyában, két kézre fogja,
+mohón iszsza a vizet, lehanyatlik, nyöszörög:</p>
+<p>– Mama…</p>
+<p>Öreg mama fölriad. Álom volt az egész. Künn kialudtak a
+csillagok és suhog az eső. Néha a szél is fuj, hosszan, süvitve,
+utána sóhajtanak a nagylombu akácok.</p>
+<p>– Mama… <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span></p>
+<p>Ott bug, a párnákba nyomva fejét, Lili asszony. Remegő testtel
+fekszik a kopott, fakó pamlagon, borzas a haja, nem is látni
+szegénynek az arcát, mert beletemette a párnába, a tiszta, puha
+tollas falusi párnába és onnan nyöszörög mint ötéves korában:</p>
+<p>– Mama…</p>
+<p>Öreg mama néz, néz és bólogat a fejével. Künn csurog a viz,
+locsog az eső, amely mintha kioltotta volna a holdat, a
+csillagokat, hogy soha többé ne legyen reményteli világosság a
+völgyek fölött.</p>
+<hr class="chap" />
+<span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
+"Page_157" id="Page_157"><br />
+-157-</a></span>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM:</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Magdolna <span class="ralign"><a href=
+"#Page_7">7</a></span></li>
+<li>A csók <span class="ralign"><a href=
+"#Page_25">25</a></span></li>
+<li>Ádám, a hivatalnok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_47">47</a></span></li>
+<li>A bűn <span class="ralign"><a href=
+"#Page_63">63</a></span></li>
+<li>A pierre madara <span class="ralign"><a href=
+"#Page_73">73</a></span></li>
+<li>Az apáca <span class="ralign"><a href=
+"#Page_85">85</a></span></li>
+<li>A krajcár <span class="ralign"><a href=
+"#Page_99">99</a></span></li>
+<li>Irás a kis Éváról <span class="ralign"><a href=
+"#Page_107">107</a></span></li>
+<li>A paraszt <span class="ralign"><a href=
+"#Page_119">119</a></span></li>
+<li>Mamzell Clairette <span class="ralign"><a href=
+"#Page_131">131</a></span></li>
+<li>Szeptember <span class="ralign"><a href=
+"#Page_145">145</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75236 ***</div>
+</body>
+</html>
+
author	nfenwick <nfenwick@pglaf.org>	2025-01-28 14:21:14 -0800
committer	nfenwick <nfenwick@pglaf.org>	2025-01-28 14:21:14 -0800
commit	55ca5e5cb2c3223b07c2487e83a81ae4c5f7e430 (patch)
tree	89ca3006ba065e63730f425d7ed41a55bac60d1a /75236-h