1 files changed, 6093 insertions, 0 deletions

diff --git a/75135-0.txt b/75135-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..6262097
--- /dev/null
+++ b/75135-0.txt
@@ -0,0 +1,6093 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75135 ***
+
+
+AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI
+
+SZERKESZTI: KABOS EDE
+
+MOLNÁR FERENC
+
+AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA
+
+ÉS EGYÉB SZATIRÁK
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
+
+AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA
+
+ÉS EGYÉB SZATIRÁK
+
+IRTA
+
+MOLNÁR FERENC
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST
+
+[Illustration: Molnár Ferenc]
+
+
+
+
+AZ ARUVIMI ERDŐ TITKA.
+
+
+ELŐSZÓ.
+
+Nyájas olvasó, fogadj tőlem ezuttal egy igen rövid rémregényt. Mindössze
+néhány fejezetre fog terjedni, s amikor mind a ketten megunjuk,
+egyszerüen befejezzük. Nem igérek semmi különöset, csak azt, hogy ha te
+előbb találnád befejezni a regény olvasását, mint én az irását, akkor én
+ezt meg fogom érezni s kevéssel azután magam is abbahagyom. Nem kell
+tehát megijedned tőle. Még csak annyit, hogy az Aruvimi-erdő Afrikában
+van, s nevét az Aruvimi-folyótól nyerte, amelynek folyását és sellőit H.
+M. Stanley hirlapiró, a londoni királyi földrajzi társaság tiszteletbeli
+tagja, 1887-ben kutatta fel. Az Aruvimi-erdőben, vagy más néven Afrikai
+Nagyerdőn nevezett H. M. Stanley százhatvan nap alatt vergődött
+keresztül a legnagyobb testi és lelki kinok közepette.
+
+
+ELSŐ FEJEZET.
+
+Csöngettek.
+
+– A papa – mondta egy kis fiu és bekiáltott a másik szobába: – mama,
+gyere, hazajött a papa.
+
+A másik szobából kijött Tisztességes Lajosné, a papa neje és igy szólt:
+
+– Terka, nyissa ki az ajtót az urnak és aztán rögtön hozhatja a
+vacsorát. Ti pedig, gyerekek, Gyurka, Pista, Sanyi, Feri, Lajcsi, Dönci,
+Dani, Miki, Gida, Jancsi, Erzsi, Nusi, Mici, Ella, Ilonka, Gertrud,
+Margitka, Etelka és Magduska, üljetek szépen az asztalhoz és ne
+rohanjatok mindig rá szegény papára, mikor este fáradtan jön haza a
+hivatalból.
+
+A gyerekek asztalhoz ültek. A papa belépett, s miután megölelte nejét, a
+gyerekekhez fordult:
+
+– Szervusztok gyerekek.
+
+– Jó estét papa! – hangzott kórusban.
+
+Az apa leült közibük s nemsokára elmerült a párolgó leves kanalazásában.
+
+– Lajos – mondta a felesége, miután a gyermekeknek levest adott – egy ur
+volt itt délután és itthagyta ezt a boritékot.
+
+Egy boritékot adott át urának, melyet a rögtön felbontott. Három darab
+huszkoronás hullott ki belőle, semmi más.
+
+– Mi ez? – kérdezte az apa.
+
+– Nem tudom. Egy ur hozta, itthagyta és csak azt mondott, hogy
+tiszteltet szépen. A neve Braunauer.
+
+– Braunauer Bernát?
+
+– Igen.
+
+– Tudom.
+
+Az apa arcán könnyed pir futott végig, zsebretette a boritékot, amelybe
+előzőleg visszahelyezte volt a három huszkoronást és tovább kanalazta a
+levest.
+
+Tisztességes Lajos állami hivatalnok volt. Magyar királyi pénzügyi
+másod-szaglász volt az állami benzinbűzmegállapitó-hivatalban. Nyájas
+olvasó, aki nem vagy jártas a hivatalok rengetegének tömkelegében,
+bizonyára fejcsóválással fogadod e ritkán szereplő hivatal nevét. Pedig
+ott van, Budán, a Ló-utca 4-b. alatt, egy bérházban, amelyet az állam
+kizárólag e hivatal céljaira bérelt ki egy országgyülési képviselőtől.
+Ebben a hivatalban állapitják meg hivatalosan a benzin erősségét
+szakavatott férfiak, akik közt Tisztességes Lajos a másod-szaglász igen
+halványan dotált és egyébként sem kimagasló állását töltötte be.
+
+A hivatal keletkezése és működése elég érdekes és eléggé ismeretlen
+ahhoz, hogy néhány szóban elmondhassuk. A hivatal (teljes cimén: Magyar
+Királyi Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás) egy magáncég, a Braunauer
+Bernát és Társai Egyenruha-Vegytisztitó Részvénytársaság
+kezdeményezésére létesült.
+
+Miért kezdeményezte éppen ez a cég a hivatal létesitését?
+
+Ehhez tudnunk kell azt, hogy mivel foglalkozott a Braunauer-cég. A
+Braunauer-cég feje és megalapitója, Bernát, egy napon arra az ideára
+jött, hogy vállalatot alapit, amely a Budapesten lakó összes egyenruhás
+állami alkalmazottak ruhájának vegyi tisztitását elvállalja. Az eszme
+kitünő volt. Ezer meg ezer levélhordó, táviratkihordó, postakocsis,
+hivatalszolga, portás, fogházőr, kézbesitő, rendőr, vámszedő, pénzügyőr
+stb. stb. hordja az állam egyenruháját. Az államnak érdeke, hogy ez a
+ruha mindig tiszta legyen, a sok ezer szegény embernek pedig nem telik
+minden héten vegyitisztitóra. A cég tehát hajlandó ezt a rengeteg sok
+egyenruhát: sapkát, nadrágot, kabátot, köpenyt állandóan, adott
+időközökben vegyileg tisztitani, amiért az államtól dús fizetséget kér.
+Nem telt bele három hónap, dr. Gurnemancz képviselő kijárta a dolgot,
+annak idején a pártkassza csinos összeget kapott, dr. Gurnemancz a
+vállalat jogtanácsosává lett és az állam megbizta a céget az állami
+egyenruhás alkalmazottak ruháinak vegyi tisztitásával, egyelőre három
+millió és hétszázezer tisztitással, próbaképen. Ha ez beválik – mondta
+az államtitkár édes mosollyal – akkor megkötik a végleges szerződést.
+
+A cég berendezkedett. Hatalmas telepét Budán állitotta fel, egy
+háromemeletes bérházban. Az egyenruhás alkalmazottak tartoztak
+ruhadarabjaikat hetenkint egyszer a cég telepére szállitani – bizonyos
+turnusokban – s másnap értük mehettek. A cég, miután ujabb összegeket
+juttatott a pártkasszának, s miután dr. Gurnemancz ugy küzdött, mint egy
+kölykétvesztett oroszlán, megkapta a végleges és kizárólagos szerződést,
+nyolcvan évre. Ugyanekkor véglegesitette ideiglenes tisztitó-telepét.
+
+A tisztitási munka igen egyszerü, modern vegyészeti elv szerint folyt. A
+ruhákat beszedték a BEADÁS feliratu helyiségben, hozzájuk sem nyultak, s
+másnap visszaadták a jelentkező tulajdonosnak a KIADÁS feliratu
+helyiségben. Az állami szubvención kivül ezért a vegyi műveletért a cég
+maguktól a ruhatulajdonosoktól személyenkint csak negyven fillérnyi
+dijat szedett. A cég szavatosságot vállalt a tisztitásnál tönkrement
+ruhákért, de erre soha nem került a sor, mert, mint nem győzzük eléggé
+hangsulyozni, a cég működése csak arra szoritkozott, hogy hétfőn
+beszedte a ruhát és kedden – anélkül, hogy hozzányult volna – visszaadta
+a tulajdonosnak. Id. Braunauer Bernát közben megszerezte a magyar
+nemességet, még pedig burnótkövi előnévvel, ifj. burnótkövi Braunauer
+Berci pedig b. Barnóczy Benő név alatt verseket és darabokat irt s
+lóversenyistállót tartott Captain Bernhard néven. Ez mind nagyszerüen,
+simán ment, a család gazdagodott, a levélhordót pedig, aki panaszkodott,
+hogy a folt benne maradt az uniformisában, ugy rugták ki a panaszával
+együtt, hogy soha többé nem jutott eszébe panaszra menni. A
+Braunauer-cég üzletét két alapra helyezte.
+
+1. arra, hogy hozzá sem nyul az egyenruhákhoz, tehát kiadásai a
+minimumra szoritkoznak,
+
+2. arra, hogy az állami alkalmazottak fenntebb felsorolt ezrei
+_ételfoltot_ (ami a folt-kontingens legnagyobb százalékát teszi) – nem
+fognak ejteni ruháikon, több okból, amelyek közül elégnek látszik
+felemliteni azt, hogy nincs mit enniök.
+
+És igy éltek boldogan évekig, amig a cég egy elbocsátott alkalmazottja
+nemtelen boszuból föl nem jelentette a céget, azt mondván
+feljelentésében, hogy a cég nem tisztitja a ruhákat, mert soha életében
+még csak egy liter benzint sem vásárolt. A cég nem ijedt meg ettől az
+aljas rágalomtól. Braunauer bácsi látogatást tett a szomszédoknál és
+kétszázhusz koronáért rá birta Halastavassy Benő magánhivatalnokot és
+száznyolcvan koronáért Schmeckedig Mór utazó-alkuszt arra, hogy
+följelentést adjanak be ellene az előljáróságnál, följelentést, amelyben
+panaszkodnak a tisztitó-telepből kiáramló orrfacsaró benzinbűz miatt és
+követelik, hogy a telepet az ugynevezett bűzös gyári-övezetbe helyezzék
+ki. A miniszteriumban, ahová az elbocsátott hivatalnok följelentése
+ment, Brunauer bácsi a két bűz-följelentés hivatalos aktáival
+védekezett. Ekkor azonban Agyafurtovics, a közismert államtitkár,
+felhivta magához Braunauer bácsit.
+
+– Bátyám – mondta neki – baj van.
+
+– Tudom, tudom – hagyta rá a bácsi – följelentettek, hogy benzin nélkül
+tisztitunk.
+
+– Nem, nem – szólt ravaszul az államtitkár – mi ennek a rágalomnak nem
+ülünk fel, hiszen láttuk a két följelentést, amit benzin-bűz miatt
+tettek a szomszédok.
+
+– Nos? – kérdezte megnyugodva Braunauer bácsi.
+
+– Nos – mondá kajla pillantással és ördögien vigyorogva az államtitkár –
+nem is emiatt van baj, hanem amiatt, hogy az önök telepének
+elviselhetetlen benzinbűze miatt panaszkodnak a szomszédok. Ha ezen nem
+segit, kihelyezzük az ön telepét.
+
+– Az istenért – kiáltott Braunauer bácsi – ezt én privatim mondom
+méltóságodnak: soha még egy csöpp benzin be nem tette a lábát az én
+telepemre. Mit akarnak tőlem?
+
+– A közelgő választások – mondá az államtitkár – valóban közelegnek…
+
+A többi diszkréten morajló párbeszéddé csöndesedett. Braunauer bácsi
+fizetett a pártkasszának, fizetett Halastavassy és Schmeckedig uraknak,
+hogy a panaszt visszavonják és minden rendben volt.
+
+Illetve, Braunauer azt hitte, hogy rendben van. A cég továbbra sem
+eresztett be a telepre egy deci benzint sem, de a szomszédok megtudták,
+hogy Halastavassy és Schmeckedig százakat kerestek a följelentéssel. Nem
+telt bele egy hónap és háromszáznegyvenhat följelentést adtak be az
+előljárósághoz, mindenik följelentésben élénk szinekkel ecsetelve azt az
+utálatos állapotot, hogy a Braunauer-féle tisztitóból kiáramló benzinbűz
+türhetetlenné teszi a környék levegőjét. Braunauer rémületében ceruzát
+ragadott és kiszámitotta, hogy ha a háromszáznegyven följelentőt
+lefizeti, s aztán lefizeti azt a hatszázat, aki rögtön jelentkezik mikor
+megtudja, hogy keresni lehet, akkor kétszer annyi pénzt adott ki, mint
+amennyit kiadott volna, ha tényleg kitisztitaná benzinnel az
+egyenruhákat. A legborzasztóbb helyzetbe jutott. Körülbelül ezer
+szomszédot pénzelni évről-évre, rengeteg kiadás. A becsületes utra térni
+és tényleg benzinnel tisztitani, szintén nagy kiadás és amellett
+megmaradnak az összes panaszok. Akik benzinbűzt éreznek benzin nélkül,
+azok nagyon érzékenyek lesznek, ha valóban szerepelni fog a benzin.
+Máshová menni? Uj telket venni, gyárat épiteni? Mind rengeteg pénzbe
+kerül. Braunauer bácsi rémülten rohant vállalata jogtanácsosához, dr.
+Gurnemancz országgyülési képviselőhöz. Hosszas tanácskozás után
+fölmentek az államtitkárhoz és felajánlották, hogy viselik egy
+felállitandó állami hivatal költségeinek 80 százalékát, s adnak a
+pártkassza céljaira bizonyos összeget, ha az állam felállit egy kis
+hivatalt, amely minden hó elsején megállapitja a Braunauer-cég által
+tisztitásra használt benzinről, hogy szagtalan, s ezzel mindennemü
+szomszédi zsarolásnak és följelentésnek elejét veszi. A Braunauer-cég
+viszont kötelezi magát, hogy ezentul sem nyul hozzá a ruhákhoz sem
+benzinnel, sem egyébbel, s a benzint csak arra használja, hogy minden hó
+elsején belőle mintát mutat be az Állami Benzin Bűz Megállapitó
+Állomásnak, amely aztán kimondja, hogy a bemutatott benzin bűze olyan
+kismérvü, hogy az ellene emelt vagy emelendő panasz épp az állami
+véleményre való hivatkozással elutasitandó. Ez volt Braunauer bácsi
+számitása szerint a legolcsóbb megoldás. Az államtitkár el is fogadta,
+fölvette a pénzt a pártkassza céljaira, elfogadta a 80 százalékos
+hozzájárulást az uj hivatal költségeihez és igy szerveztetett meg a
+Magyar Királyi Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás Budán, a Ló-utca
+4-b. alatt, dr. Gurnemancz képviselő bérházában, az első emeleten. A
+hivatal állott egy hivatalvezető miniszteri osztálytanácsosból, egy
+miniszteri titkárból, két pénzügyi főszaglászból, egy pénzügyi
+szaglászból, két pénzügyi másodszaglászból, egy raktárnokból, egy
+tartálynokból, egy vegyészből és két irnokból, meg egy hivatalszolgából.
+
+Ebben a hivatalban volt egyike az emlitett két másodszaglásznak
+Tisztességes Lajos, akinek ha valaki vézna kis alakját, vékony nyakon
+ingadozó nagy, szomoru fejét és keskeny, szinte gyerekesen szük vállait
+látta, nehezen hitte volna el, hogy tizenkilenc élő gyermeknek atyja.
+
+Ismétlem, kanalazta a levest, miután megtudta, hogy Braunauer Bernát a
+lakásán járt és minden üzenet nélkül hatvan koronát hagyott nála egy
+boritékban. De sovány, csontos fején végigszaladt a pirosság, mikor a
+boritékot zsebretette, mert Tisztességes Lajos tisztességes ember volt
+és Agyafurtovics államtitkár bizalmát éppen azzal vivta ki, hogy soha
+senki semmi módon nem férhetett hozzá.
+
+– Miféle pénz ez? – kérdezte a felesége.
+
+– Piszkos pénz – morogta Tisztességes Lajos – holnap reggel visszaviszem
+neki.
+
+
+MÁSODIK FEJEZET.
+
+Tisztességes Lajos reggel nyolckor elindult hazulról, hogy burnótkövi
+Braunauer Bernátnak visszavigye azt a hatvan koronát, amelyet az asszony
+tegnap gyanutlanul fogadott el a vállalkozótól. Mielőtt elindult volna,
+megcsókolta mind a tizenkilenc gyermekét és elköltötte szerény
+reggelijét. Reggelije a magyar államhivatalnokok szokott reggelije volt:
+egy szem olajbogyó, egy kicsiny bőrdarab neje tavalyi nyári bőrövéből,
+forró vizben puhitva, sóval és papirkával s egy darab ugynevezett
+„állami piritós“, amely ugy készül, hogy egy jól átjátszott kártyát
+zsirban kisütnek és paniroznak. Lajos jó étvágygyal fogyasztotta el a
+tök tizest, az olajbogyót mohón nyelte el, az öv-szalonnát pedig
+szájában magával vitte az utra, mert annak megrágása bizonyos időt és
+szorgalmat igényelt.
+
+Lement a harmadik emeletre és sógorától kölcsönkért villamosra nyolc
+krajcárt. Erről váltót adott, majd nemsokára vigan fütyörészve ment ki a
+kapun. A fütyörészés idejére az övcsemegét mellényzsebébe tette, mert a
+két élvezet kizárta egymást, s Lajos különben sem tartozott ama kéjencek
+közé, akik az élvezeteket mohón halmozva mindenben egyszerre akarnak
+tobzódni. De lelkiismerete friss és üditő volt, mint egy pohár bécsi viz
+s állandóan kiegyensulyozott jókedvben tartotta e férfiut.
+
+A villamos-állomáson várakozott.
+
+Nem szeretett emberek közé járni. Az volt a rögeszméje, hogy Pesten még
+akkor is ragad romlottság az emberre, ha egyszerüen végigmegy az utcán.
+És Lajos meg akarta őrizni ártatlanságát, tehát se jobbra, se balra nem
+nézett, behuzta nyakát a gallérjába, mint hózivatarban az utcaseprő. De
+hiába volt minden.
+
+Jött a villamos és Lajos felszállt rá. A nyolc krajcárt odaadta a
+kalauznak, kapott ezért egy jegyet, amelyet gondosan összehajtott és a
+gomblyukába tüzött. Chamberlain orchideát hordott a gomblyukában, Lajos
+jegyet. De nem zugolódott. Állt hátul a perronon és nézte a világ
+folyását, remegve, hogy valami korrupció ragad rá. Rövid robogás után
+megtörtént az első gonoszság. A kocsi hátsó ütközőjére felkapaszkodott
+egy gyerek, igy akarva kijátszani a villamos vasuttársaságot. Lajos
+meghánytavetette a dolgot, s ugy találta, hogy az ifjui romlottság ellen
+tenni kell valamit. Felnyitotta tehát a toló-ablakot, kihajolt rajta s a
+gyermek kalapját lefricskázta a földre, ugy számitva, hogy a gyermek a
+kalapjáért leugrik s aztán nem éri többé utól a kocsit. Lajos jól
+számitott. A gyermek előbb a fejéhez kapott, majd ártatlan kék szemeit
+Lajosra emelve, felköpött rá, aztán leugrott a kocsiról. Lajosnak előbb
+Tisza Kálmán hires mondása jutott eszébe: hogyha valakire ráfröccsen
+valami, várja meg, amig megszárad, mert akkor lehull magától. De utóbb
+eszébe jutott, hogy ez csak a politikai életre vonatkozik.
+Megtörülközött tehát s elővéve mellényzsebéből a zamatos bőrdarabkát,
+csöndesen folytatta reggelijét.
+
+A következő állomáson azonban olyasvalami történt, ami igazolni látszott
+Lajos emberkerülő modorát. Egy kis kövér, cilinderes ur szállott fel a
+kocsira és a perron egy sarkába támaszkodva állt, amig a kalauz oda nem
+lépett hozzá.
+
+– Szabad kérnem? – mondta a kalauz.
+
+– Nem ismer, maga marha? – szólt feddő hangon az idegen. – Szabadjegyem
+van!
+
+A kalauz pislogott.
+
+– Kérem – mondta – legyen szives megmutatni.
+
+Lajos már az idegen fellépéséből sejtette, hogy nincs szabadjegye s a
+kalauz gyanuja csak megerősitette ebben a nézetében.
+
+Az idegen szuró pillantást vetett a kalauzra és kotorászni kezdett
+összes zsebeiben, még azokban a kis zsebekben is, amelyekbe bele sem fér
+egy szabadjegy. Kereste mindenütt, az erszényében, a gyufaskatulyájában,
+a cvikkertokjában, a kalapja bélésében, az órája fedele alatt, a
+cipőjében, a harisnyájában, a zsebkendője ráncaiban.
+
+– Talán a bélésbe csuszott, – jegyezte meg jóakarattal Tisztességes
+Lajos, aki az utolsó percig nem szünt meg az embereknél egy kis
+jóhiszemüséget feltételezni.
+
+A kövér idegen erre összes béléseit megmarkolászta, majd a homlokára
+ütött, mintha ott találta volna meg a jegyet.
+
+– Otthon felejtettem! – kiáltott fel. – A nachtkasztlin maradt.
+
+A kalauz savanyuan mosolygott. Elővette a jegyfüzetet és egyet nyalt
+viharvert mutatóujján.
+
+– Hova tetszik? – kérdezte.
+
+Az idegen jóakaró mosollyal szólt:
+
+– Ide a szomszédba megyek csak, nyolc krajcáros jegy kellene, de ne
+adjon jegyet, mindjárt leszállok, inkább adok magának három krajcárt,
+maga is jól jár, én is jól járok, a társaságnak meg ugyis elég milliója
+van.
+
+A kalauznak közben megszáradt a mutatóujja, tehát ismét nyalt rajta
+egyet, mondván:
+
+– Nem lehet kérem.
+
+És a jegy után nyult.
+
+– Ne… ne! – mondta a kis kövér ember és megfogta a kezét, hogy ne
+téphesse ki a jegyet – Ha nem megy bele az üzletbe, akkor legalább
+keressen maga, itt a nyolc krajcár, nem kell jegy.
+
+– Nem lehet kérem – mondta a kalauz rideg becsületességgel, letépte a
+jegyet, odaadta neki és a markát tartotta. Az idegen mosolyogva vont
+vállat és egy hatost tett a kalauz markába. A kalauz vissza akart adni
+két krajcárt. De az idegen csak egy krajcárt vett el tőle, a másik
+krajcárra nézve kegyesen intett. A kalauz eltette a krajcárt, haptákba
+állt, balkeze a nadrág zsinórján ahogy katonáéknál tanulta, jobbkeze a
+sapkája simléderjén, s teli tüdőből üvöltötte:
+
+– Alássan köszönöm, nagyságos uram!
+
+Az idegen ismét kegyesen bólintott.
+
+Tisztességes Lajos összegezte a történteket:
+
+1. az idegen szabadjegyet hazudott, ingyen akart utazni. Ez nem
+sikerülvén neki:
+
+2. az idegen három krajcárért akart utazni s öt krajcárt megtakaritani,
+a kalauzt lopásra és sikkasztásra csábitva. Ez sem sikerülvén:
+
+3. az idegen meg akarta fizetni a rendesárat, de a kalauzt sikkasztásra
+csábitotta csak azért, hogy ő ingyen, azaz a más pénzén lehessen
+gavallér. Ez sem sikerülvén:
+
+4. az idegen megfizette a rendes árat, de a szokásos borravalóból ötven
+százalékot levont, mert minden áron nyerni akart, de egyben az egész
+afférben, mint gavallér, felül akart maradni.
+
+– Mennyi romlottság, – mormogta magában Tisztességes Lajos – mennyi
+gazság egy egyszerü kis villamosjegy körül és mily szép, mily fölemelő,
+hogy egy egyszerü és szegény kalauz korrektségén mindez megtört,
+elporzott és visszaloccsant az idegen aljasságának tengerébe, mint
+hullám a fekete szikláról.
+
+– Ön derék ember – sugta Lajos a kalauz fülébe, hogy az emberiség
+nevében megjutalmazza őt – ön derék ember. Nagyon jól tette, amit tett.
+
+– Igaz is – suttogta vissza neki a kalauz – nem lehet tudni, hogy nem az
+igazgatóság detektivje-e!
+
+És ravasz vigyorgással ment be a kocsiba. Lajos kebelében savanyu
+érzések szálltak fel és fojtogatták a torkát. De nem szólt semmit.
+Elraktározta emlékezetében a kalauzt amaz emberek közé, akikben
+csalódott.
+
+Ellenőr pattant föl a kocsira. Megnézte a menetlevelet, irt rá valamit s
+azzal elindult jegyet tépni.
+
+– Kérem – mondta, mikor Lajos jegyét megnézte – nem a földről szedte ezt
+fel uraságod?
+
+Lajos elpirult.
+
+– Pardon – mondta a kalauz – a szám azért nem stimmel, mert…
+
+És mutogatott valamit a menetlevélen. Az ellenőr vad tekintettel adta
+vissza Lajosnak a jegyét, boszuból kétszer akkora darabot tépve le
+belőle, mint illett volna s ujjával megfenyegette Lajost. Azzal meglátva
+a pocakost a cilinderrel, feszes haptákba állt és hangosan köszöntötte:
+
+– Jó reggelt, méltóságos uram.
+
+Az idegen kegyes mosollyal bólintott. Robogtak tovább. Az ellenőr
+leszállt, s a méltóságos ur a kalauzhoz fordult:
+
+– Mondja… körülbelül mikor érkezünk Budára?
+
+– Pardon – mondta a kalauz – uraságod jegye csak a hidig érvényes…
+
+– Jó, jó, barátom – mondta a kis kövér – ne akadékoskodjék annyit,
+mindenáron csak tömni akarja a társaságot… hiszen mindössze csak két
+állomást megyek a hidon tul.
+
+Tehát mégis nyert az üzleten. Lajos épen ki akarta szájából venni a
+bőrt, hogy kellőképen szörnyüködhessék, mikor az idegen megszólalt:
+
+– És mondja meg, barátom, annak az ellenőr urnak, hogy ha már megszólit,
+akkor adja meg a cimemet rendesen. Én nem vagyok méltóságos ur. Én
+kegyelmes ur vagyok.
+
+Lajos erre rémületében lenyelte a bőrt. Hosszu hivatalnoki pályáján most
+először történt meg vele, hogy megrágatlanul ment le a torkán a csemege.
+Szerencsére állomás következett és leszállt. Kissé kiábrándultan fordult
+be egy mellékutcába és sietve ment addig a házig, amelyben a burnótkövi
+Braunauer Bernát-cég összes vállalatainak központi irodája volt, de
+amelyen francia és angol mintára csak egy levelezőlapnyi nagyságu fekete
+márványtábla jelezte ezt a kapu alatt, a táblán szép, dülten irott
+matt-arany betükkel:
+
+BRAUNAUER.
+
+Előkapta a zsebéből a tegnapi hatvan koronát, amely még az eredeti
+boritékban volt s kissé izgatottan nyitott be az előszobába.
+
+
+HARMADIK FEJEZET.
+
+Az előszobában libériás inas fogadta Tisztességes Lajost.
+
+– Braunauer urral akarok beszélni – mondta Lajos az inasnak.
+
+– Tessék erre, a titkár urhoz.
+
+És benyomta egy zöldposztós ajtón. Lajos egy váróteremben találta magát,
+ahol épp egy álhirlapirót kisért ki a titkár. A titkár igy szólt az
+álhirlapiróhoz:
+
+– Megengedi szerkesztő ur, hogy bemutassam önnek dr Sepsi urat? Ő
+vállalatunk csaposa.
+
+– Csaposa? – kérdé remegve az álhirlapiró.
+
+– Igen. Szerkesztő ur most megkapta a nyolcszáz koronát, amit kért, de a
+világ előtt fenn kell tartanunk egy kis látszatot, s ezért most
+szerkesztő urat dr Sepsi, vállalatunk csaposa, ki fogja dobni és le
+fogja rugni a lépcsőn. A lépcső alján egy királyi közjegyző ül, aki
+erről jegyzőkönyvet vesz fel, aztán szerkesztő ur távozhatik. Mi
+szivesen adunk pénzt, de ha valami botránypörben ez kisül, mi igazolni
+akarjuk, hogy mi szerkesztő urat kirugtuk. Ne méltóztassék félni, a
+lépcső élei le vannak gömbölyitve s az egészet vastag, csomózott,
+nyiratlan futószőnyeg fedi.
+
+– Köszönöm – mondta kissé kelletlenül mosolyogva az álhirlapiró –
+különben is jól ki vagyok tömve, mert innen egy bankpalotába megyek,
+ahol márványlépcső van. De a fejem, uram, a fejem nem birja már a
+lépcsőt. Borzasztókat koppan, ugrik egyik fokról a másikra és ne
+feledje, hogy kopasz vagyok!
+
+– Fájdalom – mondá társasági mosollyal az elegáns titkár – a lerugástól
+nem tekinthetünk el… legfölebb annyit tehetünk, hogy megadjuk önnek azt
+a kedvezményt, amit csak kivételesen kap három-négy idősebb, érdemes,
+régi álhirlapiró…
+
+– És mi az? – villant fel a másik.
+
+– Az, az, – felelt a titkár, – hogy adunk önnek egy vivómaszkot a
+fejére. Ez megvédi a koppanásoktól. Életlen lépcső, szmirna-rendszerü
+szőnyeg, fejvédőmaszk… igazán mindent megteszünk az ál-sajtóért.
+
+Szolgák jöttek egy intésre s ellátták az álszerkesztő fejét a
+vivómaszkkal.
+
+– Isten önnel – mondta a titkár – én nem szeretem ezt nézni.
+
+Besietett a szobájába.
+
+– A viszontlátásra! – kiáltotta utána az álhirlapiró s azzal dr Sepsihez
+fordult:
+
+– Mehetünk?
+
+– Azonnal – szólt a csapos és egy szócsőhöz lépett, amelynek vége a
+falból állott ki. Dr Sepsi, mintha szenvedélyesen csókolta volna a
+szócsövet, ugy állt ott előtte.
+
+– Halló – hangzott fojtottan. – Közjegyző ur? – - – Kérem, vigyázzon.
+Álhirlapiró érkezik. Kérem bejegyezni: Ruggyanta F. Elemér, született
+1873-ban, Vámospércsen, nős, hat gyermek atyja, vagyontalan. Bejegyezte?
+Köszönöm.
+
+Érdekes és liberális szokás volt a cégnél, hogy a vallást soha nem
+kérdezték.
+
+– Kérem a közepére állni – szólt üzletszerü hangon a vállalat csaposa. –
+Ugy. Köszönöm. Ajánlom magamat.
+
+– Szolgája – dadogta az álhirlapiró és remegve várta a történendőket.
+Nem mert hátranézni.
+
+A csapos unott hangon orditotta:
+
+– Takarodjék, gaz zsaroló!
+
+Azzal hirtelen bemártotta jobblábát az odakészitett erős kokain-oldatba
+s igy érzéketlenitve az áldozatot, olyat rugott belé azon a helyen,
+amelyet az emberi test egyensuly-viszonyai szinte predesztináltak erre a
+műveletre s ahová bizonyos ősi ösztönnel az álhirlapiró várta is a
+mozdulatot, hogy hangos csörömpöléssel és dübörgéssel gurult le tőle a
+földszintre.
+
+– Tizenegy másodperc! – kiáltotta fel az időmérő, aki kronométerrel a
+kezében állott lenn.
+
+– Brávó – dicsérte meg önmagát dr. Sepsi – ez rekord. De nem minden
+álszerkesztő gurul ilyen gyorsan. Speichel szerkesztő ur tizenhat
+másodpercig gurult.
+
+Dr. Sepsi önelégülten ment vissza irodájába, amelynek ajtaján ez a
+felirás volt olvasható: CSAPOS. Tulajdonképen nem nagyon szerette ezt az
+uj hivatalát, amelybe a Braunauer-cég egy elsőrendü football-csapattól
+szerződtette el, melynek kiváló hátvédője volt. Hatalmas rugásai azonban
+felköltötték Braunauer Bernát figyelmét, aki sportbarát volt, s mikor
+nagy fizetést ajánltak neki, otthagyta a csapatot. De itt, e
+bürokratikus és gépies pályán azzal vigasztalta magát, hogy bizonyos
+sportszerüséget adott szerepének. Igy például az ő kérelmére fogadott a
+cég időmérőt, aki sportszerüen mérte a repülő álszerkesztők utját. De
+kiváló erő volt e téren, aki sok ujitással lepte meg a céget. A
+kokainoldatot is az ő tanácsára szerezték be, ami fejlett humanisztikus
+érzékéről tanuskodik. Már csak kevés, nagyon öreg álhirlapiró van, aki
+vissza tud emlékezni amaz időkre, amikor még kokain nélkül rugtak a
+bankokban. Ezek tudják, hogy dr Sepsi érdeme a helyi anaesthesia
+bevitele a zsarolásba. Csak a csaposi cim ellen voltak kifogásai.
+Braunauer Bernát azonban ragaszkodott e magyaros hangzásu cimhez és a
+világért sem akart belemenni, hogy a doktor felvegye a hőn óhajtott
+„sajtó-irányitó“ vagy a mások által is ajánlott segédrugalmazói cimet.
+Hogy Sepsi hiuságát kielégitse, inkább megadta neki a „csapos“ cim mellé
+a „nálamtitkár“ cimet, amit sokszor használt is, a doktor kéjes örömére.
+
+– Ronda mesterség – mormolta szobájában dr. Sepsi, miközben a kokainos
+csizmát felcserélte ugyanolyan finom amerikai lakkcipővel, aminő a
+ballábán volt. A hivatalszolga a sajtó-csizmát a fogasra akasztotta, a
+doktor pedig hozzálátott a reggelijéhez, amely néhány korong kovásztalan
+kenyérből, ugynevezett mazóth-ból állott, melyet a doktor egy félpohár
+kávéba apritott vidám ropogtatással, addig, amig a kávé fönn ki nem
+dagadt a pohárból.
+
+Tisztességes Lajos némán szemlélte végig a jelenetet a váróteremben,
+majd szerényen szólitott meg egy ujabb szolgát:
+
+– Braunauer urral szeretnék beszélni.
+
+– Tessék a titkárhoz – mondta a szolga és benyomta őt azon az ajtón,
+amelyen át az imént eltünt a titkár, aki „nem szereti ezt nézni.“
+
+A titkár egy amerikai iróasztalnál ült és mikor Lajos belépett, az
+előtte álló tiszta papirosra ezt irta fel: „Budapest, Budapest,
+Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, Budapest, – majd csupa nagy
+betüvel: BUDAPEST, csak azért, hogy Lajos várjon, féljen, álljon és
+remegjen az asztal mellett, hogy mikor kerül rá a sor. Majd hozzáirta
+ezt: Budapest, Pest, Buda, majd ismét ezt, lassan, nagyon szép betükkel:
+Bbbudapesttttttt, majd ezt Bukarest, majd ezt: BBBBBB s később
+hozzárajzolt egy kis rajzot, mely egyre kisebbedő körökből állt, a
+legkisebb kör közepén egy ponttal. Mikor mindezt elvégezte, az iv
+papirost összehajtotta hosszában, kivül ráirta azt, hogy Budapest, 1914.
+február 12., az aljára pedig ezt: B, b, B, b, 1914. Azzal oldalt
+félretette az asztalon, mint valami elintézett aktát, bemártotta a
+tollat és egy ujabb iv papirosra kezdett irni, fölül ezt irva rá:
+bbbudapppest, aztán hirtelen összeráncolt szemöldökkel, balkezét
+kinyujtva, mintha egy kérvényt akarna átvenni, türelmetlen, sürgető
+hangon igy szólt a félénken váró Lajoshoz:
+
+– Mit akar?
+
+– Braunauer urral szeretnék beszélni – mondta tisztelettel Lajos.
+
+– Személyesen?
+
+– Személyesen.
+
+– Milyen ügyben?
+
+Lajos lenézett a földre:
+
+– Privát.
+
+A titkár vontatottan beszélt hozzá, mialatt sietve tovább irt az uj
+ivre, most ezt irva rá vagy százszor egymásután: Braunauer BBB.
+Braunauer BBB. Fel sem nézett az irásból:
+
+– Magánügy?
+
+– Igen.
+
+– Kérem – szólt a titkár – nekem tessék legalább körülírva megjelölni,
+hogy miféle magánügy, mert én Braunauer ur titkárja vagyok és addig nem
+bocsáthatok hozzá senkit, amig körülbelül nem tudom, miről van szó.
+
+– Kérem – mondta Lajos emeltebb hangon – ha ez igy van, akkor nem
+csinálhatok belőle titkot. Én Tisztességes Lajos vagyok, állami
+másodszaglász vagyok és visszahoztam Braunauer urnak egy összeget, amit
+távollétemben nálam hagyott.
+
+A titkár tovább irt, sietve. Balkezével közben megnyomott egy csengőt,
+mire egy szolga lépett be a szobába. A titkár fel sem nézve, nyugodtan
+szólt a szolgának:
+
+– Az elmeorvost.
+
+A szolga meghajolt és kiment. Csönd lett, csak a titkár kaparása
+hallatszott, amint a nagy B betüket rajzolta a papirosra.
+
+– Kérem – mondta Lajos – mit jelentsen ez?
+
+– Üljön le, barátom – szólt a titkár, – Önt elfogják szállitani a
+Lipótmezőre.
+
+Lajos nagyot nézett:
+
+– Engem?
+
+– Önt.
+
+– Azt nem! – kiáltotta Lajos. – Nem vagyok bolond. Ismétlem,
+visszahoztam a pénzt, amellyel Braunauer ur, igenis kimondom, megakart
+vesztegetni!
+
+A titkár összehajtotta a papirost.
+
+– Kérem – mondta – ne orditson, mert azzal csak sulyosbitja helyzetét.
+Hideg tussot kap.
+
+Az ajtó nyilott és egy pápaszemes fiatalember lépett be.
+
+– Doktor ur – fordult hozzá a titkár – ez az ur valami pénzt hozott
+vissza. Kérem, vigyék át a megfigyelő-osztályba és ha szüksége
+mutatkozik…
+
+– Szervusz! – mondta Lajos az orvosnak. – Szervusz Viktor.
+
+Iskolatársa volt.
+
+– Szervusz! – mondta az orvos. – Hát te vagy a bolond?
+
+Majd a titkárhoz fordult, mondván:
+
+– Uram, ez az én Lajos barátom… nincs ennek semmi baja.
+
+A titkár nagy szemeket meresztett:
+
+– Nincs baja?
+
+– Nincs.
+
+– Hiszen pénzt hozott vissza!
+
+Lajos mosolyogva szólalt meg:
+
+– Uram, legjobb lesz, ha Braunauer urhoz vezet.
+
+– Braunauer ur – felelt a titkár – künn van a gyártelepen. Az orvos ur
+felelősségére magammal viszem, mert én is kimegyek hozzá a rendes déli
+jelentést megtenni. Ha akar, jöjjön velem.
+
+– Milyen gyártelepen? – kérdezte Lajos.
+
+– Künn van a panama-gyárban.
+
+És már vette is a kabátját.
+
+– A panamagyárban? – kérdezte bámulva Tisztességes Lajos.
+
+– Ott, ott, – mondá a titkár. – Jöjjön.
+
+Elbucsuztak a vállalat elmeorvosától és lementek a lépcsőn. Lenn egy
+nagy, náthás automobil köhögött görcsösen. Beültek.
+
+– A panamagyárba! – mondta a titkár a soffőrnek.
+
+A kocsi zugni, zörögni, durrogni kezdett, aztán megindult. Néhány perc
+mulva már a külső Soroksári-uton repültek, puskaropogáshoz hasonló
+zajjal. Tizenkét órakor megálltak egy kapunál, amely magas, olajos
+deszkából készült palánkba volt vágva, amely palánk mellett már öt perc
+óta robogott a kocsi.
+
+– Óriási telep! – mondta álmélkodva Lajos.
+
+A palánk mögött, husz darab égbenyuló, füstokádó kémény alatt egy
+zegzugos, tornyos, hidas, kazános, koromtól fekete épülettömeg állott,
+amelynek nagyságától és összevisszaságától Lajos valósággal megijedt.
+
+– Ne féljen – biztatta mosolyogva a titkár – ez csak kivülről ilyen
+ijesztő. A panamagyárban vagyunk.
+
+Leszálltak a kocsiról. Tizenkét óra volt. A panamagyár az Első Magyar
+Kiviteli Drámagyár mellett állott s a napsugaras déli órákban látni
+lehetett, amint a drámagyárból vidám, kékzubbonyos, kormosképü magyar
+szinműirók tódultak ki ezrével ebédelni. Némelyiket a felesége várta az
+uton, egy fazékban az ebéddel, kézen vezetve kis gyermekét.
+
+A titkár udvariasan előrebocsátotta Tisztességes Lajost. Beléptek a
+panamagyár udvarára.
+
+
+NEGYEDIK FEJEZET.
+
+– Hol a főnök? – kérdezte Lajos a titkártól, elfogódottan bámulva a
+hatalmas, zürzavaros gyártelepet.
+
+– A főnök ur a gyár tulsó végén van, az irodában.
+
+– Hát gyerünk, – mondta Lajos és elindult oldalt, a gyár mellett.
+
+– Nem arra! – kiáltott a titkár.
+
+– Hát merre?
+
+– A gyáron keresztül.
+
+– Ugyan miért?
+
+Lajoson végigfutott a hideg, mikor a titkár vigyorgó arcát meglátta.
+Csak most vette észre, hogy a titkárnak minden második foga aranyból
+van, s hogy a füle nemcsak hegyes, hanem szőrös is.
+
+– Az istenért – mondta rémülten – hát mit gyártanak ebben az ijesztő
+gyárban?
+
+– Panamát – visitotta a titkár.
+
+– Panamát?
+
+– Azt. Tiszta panamát.
+
+– És miből csinálják?
+
+– Emberből.
+
+– És nekem ezen keresztül kell mennem?
+
+– Ha a főnök elé akar jutni, igen.
+
+– Másként nem juthatok elébe?
+
+– Nem.
+
+Vijjogva nevetett a titkár. És hozzátette:
+
+– Ez a gyár ugy van megépitve, fölszerelve és megszerkesztve, hogy aki
+ezen az elülső ajtaján tisztességesen megy be, az, miután végigment
+rajta, a hátsó ajtón már mint kész panamista lép ki. A hátsó ajtó pedig
+egyenesen a főnök irodájába nyilik. Ezért ül a főnök a gyár mögött. És
+mindig, mikor ilyen sárgacsőrü becsület-smokk akar nála jelentkezni, azt
+végigvisszük a gyáron. Ugy, hogy mire Braunauer ur elé kerül, már lehet
+vele beszélni, mert addig elvesztette a tisztességét. Látja azt a fekete
+patakot?
+
+– Látom.
+
+– Hát az ennek a gyárnak a szennyvize. Ott folyik ki a gyárból az a sok
+tisztességérzet, amit a kazánok kifőznek az ilyen szamarakból, mint
+maga! Maga hatvan korona vesztegetési pénzt akar visszaadni a főnöknek.
+
+– Igen.
+
+– Hát akkor, előre…
+
+Lassan de biztosan tolta a bejárat-ajtó felé.
+
+– Elhunyt atyám, – mondta kezét összetéve és a szép tavaszi égre
+feltekintve Lajos – te tudod, hogy nekem vissza kell adnom ezt a piszkos
+pénzt, tizenkilenc gyermekem nevét nem sározhatom be vele. Adj tehát
+erőt, ámen.
+
+Mielőtt beléptek volna az ajtón, Lajos még egyszer végigjártatta
+tekintetét a gyártelepen. De nemsokig nézte, mert valósággal elkábult a
+fekete kémények, gőztokádó csavart csövek, függő hidak, égbenyuló
+vaskarok, daruk láttára, amelyek szorosan egybeépitett pavillonok közt
+ágaskodtak, meredeztek, kusztak egyik falról a másikra. A fülét be
+kellett fognia, akkora volt a zaj. A falakról kiálló kis vascsövek
+haragos böfögéssel taktusra köpték a gőzt, miközben olajos lé csurgott
+belőlük. Dinamógépek visitó bugása, a transzmisszió-szijjak észbontó
+csattogása, rettenetes illatu, felforralt kátrányos szaftok rotyogása,
+amely ugy hangzott, mintha ezrével sütögették volna a revolvereket, vagy
+mintha egy vörösen izzó tüzesfenekü völgykatlanba nagy zsilipeken át
+hirtelen beeresztettek volna egy libazsir-niagarát, veszetten visitó
+gőzfütyülők, amelyekből olyan erővel harsogott ki a gőz, hogy a cső
+végét ronggyá szaggatva vasdarabokat rántott fel magával a visszhangot
+dörgő felhők közé, – a nagy középcsarnok felől olyan csörömpölő és mégis
+gépiesen zakatoló vaslárma, mintha fölülről egy nagy pályaudvar
+üvegtetejéhez dühösen mozdonyokat vagdosna gyors egymásutánban és aljas
+boszuból egy elbocsátott pályaőr, kinek karját a szegény emberek haragos
+istene akkorára növesztette, mint a Muzeum-körut, a tenyerét akkorára,
+mint a Kálvin-tér, az öt ujját pedig akkorára, mint e tér kiágazó öt
+utcája, a Baross-utca, az Üllői-ut, a Ráday-utca, a Vámház-körut és a
+Kecskeméti-utca – ebben a lármában, amelyhez képest egy tüzhányó
+jubiláris kitörése csak ugy szólt volna, mint egy dugópuska, mikor
+csütörtököt mond, ebben a lármában, amelyhez fogható talán csak az a
+lárma volt, amellyel az őskorban vajudó Alpesek, miután a tenger
+visszahuzódott Budapest fölül, a Gellérthegyet előrenyomták addig a kis
+vasrácsig, amely ma sem engedi tovább, ebben a lármában, amelynek
+orkeszterében a legöregebb tölcséres tengeri vihar legföljebb az oboát
+játszhatta volna, a sistergő tüzes istennyila pedig a triangulumot, e
+lármában, amelyből csak Sümegi Vilmos hangja hallatszott ki tisztán,
+amint – meg sem erőltetve magát – ezt kiáltotta: „Só, só, só!“, ebben a
+lármában állt Tisztességes Lajos, harminc forinttal a kezében, rettenet
+és félelem nélkül, mint Szent János a templom előtt, mikor a hét
+angyalok kitöltötték a földre az Isten haragjának hét poharait „nagy
+zendülések, villámlások és menydörgések és nagy földindulás“ közepette
+(Ján. Jel. XVI. 18.) kétség és habozás nélkül, mert tiszta volt a
+lelkiismerete, állt, állt, amig meg nem szólalt és ezt nem mondta:
+
+– Hát gyerünk, titkár ur.
+
+Beléptek egy kis üvegajtón, amely magától csukódott be utánuk s amelyen
+belülről nem volt kilincs. Visszamenni innen nem lehetett. De itt benn
+kedves és nyugalmas csönd volt, a gyártelep apokaliptikus lármáját a kis
+ajtó kirekesztette, az csak ugy hallatszott ide, mint csöndes éjjeleken
+a messzi tengerzugás a Karsztra, mikor Kamerál-Moravicán megáll a
+gyorsvonat. Egy nyitott kandallóban vidám tüz pattogott s a tüz előtt
+egy zsakettes ur állott, aki a hivatalos lapot olvasta.
+
+– Zabrugom schevalijé bu bu, spronc! – mondta a titkár egy érthetetlen
+és különös nyelven a zsakettes urnak, aki e szavakra mosolyogva nézett
+végig Lajoson és jóakarattal felelt:
+
+– Gru, gru, kartum spronc.
+
+És beirván nevét egy nagy könyvbe, tisztamagyarsággal, udvariasan mondta
+Lajosnak:
+
+– Erre tessék.
+
+A titkár kitárt egy szárnyas ajtót. Lajost előrebocsátotta. Egy jól
+fütött, szép, világos terembe értek. A teremben, tisztes távolban
+egymástól, négy finom amerikai iróasztal állott. Mindeniknél egy-egy
+pirospozsgás, kövér ur ült, nagyon elegáns ruhában.
+
+– Milyen terem ez?
+
+– Ez – mondá a titkár – az elfogadóterem.
+
+– Kinek az elfogadó-terme?
+
+– Senkié – mondta a titkár – ezt csak azért hivják igy, mert ezen a négy
+uron mutatják be önnek azt, hogy hogy néz ki az olyan hivatalnok, aki
+elfogadja a vesztegetési pénzt, ahelyett, hogy dőrén visszautasitaná. Ez
+után következik – majd azt is megnézzük, óh iszonyat! – a
+visszautasitó-terem. De egyelőre nézzen szét az elfogadó-teremben.
+
+Lajos szétnézett. A hivatalnokok, mind a négyen, kivétel nélkül a
+körmüket piszkálták. Mindegyik mellett finommívü aranyozott ezüst
+szemétláda állott, amelybe előkelő mozdulattal belepöccentették mindazt,
+amit a Benvenuto Cellini egykori tervei szerint készült cizelált
+arany-nyelü elefántcsont manikür-készlettel rózsás körmeikből
+kipiszkáltak. De oly szépek, kövérek, tiszták és ápoltak voltak, hogy
+nem jött más a körmük alól, mint piciny, illatos, hófehér
+pehelyfoszlány. Lajosnak tátva maradt a szája. Mint minden
+államhivatalnoknak, ugy neki is a körömpiszkálás volt a hetedik
+menyországa.
+
+– Mily jól élnek! – dadogta.
+
+– Mert elfogadták a pénzt – súgta fülébe gyorsan a titkár.
+
+Mondom, Lajos eltátotta a száját. A négy mintahivatalnok, azt hivén,
+hogy ásit, szintén kitátotta a száját. Szárnycsattogás hallatszott a
+levegőben. Imbolygó, rángatózó repüléssel, mint ahogy Wotan hollói
+jönnek, négy sült galamb repült be a hivatalnokok szájába.
+Inycsiklandozó sült zsirszag terjengett a szobában. Lajos a felesége
+nyári bőr-övére gondolt, amelyet megsózva-paprikázva szalonna helyett
+szokott reggelizni. És azok a galambok! Nem repültek be durván,
+egyszerre a hivatalnokok szájába, hogy ott kényelmetlenséget okozzanak.
+Előbb az egyik kis combjukat dugták be s megvárták, mig a hivatalnok ezt
+megeszi. Aztán a második combocskát, majd a két szárnyacskát tartották
+oda. Majd kecses mozdulattal, mint ahogy anya a gyermekének nyujtja
+emlőjét, kis izletes mellük-husát tartották oda s midőn a falánk száj
+ezt lerágta róluk, hirtelen megfordultak s azzal a gráciával, amelylyel
+a sanzonett hátul csomóba kapja és megemelinti a fodros rövid szoknyáját
+a nagydob ütésére, hirtelen, de szemérmesen odakinálták a hivatalnoki
+ajkaknak.
+
+– Igy tizóraiznak, – sugta forró lehelettel a titkár Lajos fülébe, – igy
+tizóraiznak azok, akik elfogadják a pénzt.
+
+A hivatalnokok parfümös zsebkendővel törülték meg a szájukat, a galambok
+maradványai pedig csontváz-szárnyaikkal halkan csörögve kirepültek a
+szellőztetőn. A hivatalnokoknak csak a körmük látszott ki a sok
+gyürüből, ami ujjaikat fedte, nem azért, mintha a körmükre nem jutott
+volna gyürü, hanem mert ezt piszkálni kellett. Olyanok voltak az ujjaik
+a sok aranygyürütől, mint a hosszu, gyürüs cső, amely a hajtóerőt
+közvetiti a fogorvos fogfurójához. De ilyen szomoru dolog eszükbe se
+jutott. Kéjesen mosolyogtak egymásra s az egyik halkan megszólalt.
+
+– Figyeljen! – mondta Lajosnak a titkár.
+
+– Adolf – mondta egyik kövér a másiknak – emeletet épittetek a villámra.
+
+A másik unottan felelt:
+
+– Az enyémnek már van. Én most összerakható ágyat szereltetek fel az
+autómban.
+
+A harmadik ezt mondta:
+
+– Én azt már meg is untam. Én most villamos konyhát rendeztetek be a
+harmadik szeretőm kisebbik motoros hajóján, mert a nagyobbik hajóján
+gázkonyha van.
+
+– Gázkonyha a hajón? – kérdezte az első.
+
+– Igen – mondta könnyedén a harmadik, – mert mind az öt szeretőmnek
+vettem egy-egy ilyen nagyobb hajót, konyhával és ha öten egyszerre
+rándulnak ki, megy utánuk egy hatodik gázfejlesztő hajó, amelyből
+csöveken megy a gáz a másik ötre, füteni és vilátitani. Nagyon praktikus
+dolog. Ajánlom nektek is.
+
+Ketten beirták a noteszükbe, hogy még délután megvegyék babáiknak. A
+negyediknek nem volt notesze, ő aranycsomót kötött brüsszeli
+csipkekendőjére, hogy el ne felejtse.
+
+– A kis gázfejlesztő hajót – mondta a harmadik – a legkisebbik fiam
+vette nekem a megspórolt uzsonnapénze egy részéből.
+
+A negyedikhez fordult:
+
+– Hát te min töröd a fejedet?
+
+– Én – mondta a negyedik – a vagyonom átvizsgálásánál tegnap nagy
+fölösleget találtam, amivel már igazán nem tudtam mit csinálni.
+
+– Add jótékony célra, – mondta az első.
+
+– Eh, – mondá vállat vonva a negyedik, – tegnap épittettem egy kétezer
+ágyas kórházat a szegények számára. És az egész fölösleg rongyos
+tizenötezer korona. De már tudom, mit csinálok vele.
+
+– A Dunába dobod?
+
+– Nem… oda tegnap dobtam ötvenezer koronát. Más célra forditom. Ti is
+olvastátok, ugy-e, hogy milyen zavarokat okoz a Lánchid két évi
+elzárása. Hát ezen én segitek.
+
+– Tizenötezer koronával?
+
+– Kevesebbel. Tizennégyezerhatszázzal.
+
+– Hogyan?
+
+– Hát kérlek, tegnap Budára akartam menni, s mikor a Lánchidhoz értem, a
+kocsimat nem engedték behajtani még a hid előtti térre sem. Akkor ezt
+gondoltam: nem engednek behajtani, mert a hid el van zárva. Mi ez, ha
+nem behajthatatlanság miatt való eljárás? Az 1879: XL. t.-c., a
+Kihágásokról Szóló Büntető Törvénykönyv 22. §-ának harmadik bekezdése
+kimondja, hogy egy napi elzárás tiz forintnak felel meg. Mi sem
+egyszerübb tehát, mint hogy lefizetem a két évi elzárásért járó
+hétezerháromszáz forintot, avagy tizennégyezerhatszáz koronát, akkor
+minden rendben van, be lehet hajtani és az elzárás megszünt. Csudálom,
+hogy a város nem jött rá erre az egyszerü elintézési módra. Nekem is jó,
+mert sokat járok Budára, a háremem Budán van.
+
+Kivülről orditás hallatszott.
+
+– Mi ez? – kérdezte Lajos.
+
+– Semmi, – mondta a titkár, – csak a hivatalszolgák dobják ki a feleket,
+hogy ne zavarják a hivatalnok urakat. Még a megvesztegetők se jöhetnek
+be. A pénz csőpostán csuszik az asztalukra.
+
+A falióra hármat ütött.
+
+– Hogyan? – kérdezte Lajos, – mikor ide beléptünk, déli tizenkettő volt.
+Alig vagyunk itt három perce, s az óra már három órát üt?
+
+– Hja, – vigyorgott a titkár, – ez az ő hivatalos órájuk. Egy perc egy
+óra.
+
+Rejtekajtókból libériás inasok drága bundákat hoztak a négy urnak.
+
+– Gyerünk, – szólt a titkár, – a hivatalos órának vége.
+
+A terem tulsó végén levő ajtóhoz mentek.
+
+– Ez az ajtó – mondá elkomorodva a titkár – ama hivatalnokok termébe
+vezet, akik nem fogadnak el pénzt senkitől. Akik olyanok, mint maga.
+
+– Gyerünk, nézzük! – kiáltott Lajos felragyogó szemmel és kinyitotta az
+ajtót.
+
+Az ajtón tul sötét volt, de a mélyből, ahová az ajtó nyilott, olyan bűz
+csapott fel, hogy Lajos visszatántorodott. A bűz hideg volt és piszkos
+ruha, rothadó főzelék szagára emlékeztetett.
+
+– Ez – sugta a titkár – a tisztességes hivatalnokok élete.
+
+Lajos erőt vett magán és belépett a rettenetes levegőjü, nyirkos
+sötétbe. A titkár betette mögötte az ajtót.
+
+
+A MESTEREK.
+
+E regény szerzője, mielőtt áttérne az ötödik fejezetre, ujitást honosit
+meg a hazai folytatásos regényirodalomban. Jelen regényéről nem állitja,
+hogy a világirodalom remekművei közé tartozik, de azt büszkén vallja,
+hogy az olvasóval való figyelmes bánásmód tekintetében az elsők közt
+foglal helyet. Ez elvből kiindulva nem tesz ugy, mint más regényirók,
+akik egyszerre csak váratlanul befejezik a regényt, hanem, ismervén az
+illemet, ezennel bemondja a három mestert, ami azt jelenti, hogy az
+olvasó kegyes türelmét az itt következővel együtt még három fejezet
+fogja igénybe venni. E kis kitérés után pedig következik az
+
+
+ÖTÖDIK FEJEZET.
+
+Mikor beléptek a megvesztegethető hivatalnokok kellemes, világos,
+boldog, jól fütött, illatos és kényelmes terméből a tisztességes
+hivatalnokok vaksötét, nyirkos, bűzletes barlangjába, Tisztességes
+Lajosnak egy pillanatra elállott a lélegzete. A fürge titkár zöld
+üvegben erős angol sókat tartott az orra alá. Ez felüditette Lajost, aki
+szét akart nézni, de sötétben nem látott semmit.
+
+– Várjon – mondá a titkár és zsebéből villamos zseblámpát vett elő.
+Megnyomta a gombot, mire szép kis fehér fény kezdett derengeni előttük.
+Lassan kibontakozott a kép. Az ajtó, amelyen át ide beléptek, mind össze
+csak egy kis erkély-félére vezetett, amelynek korlátján kihajolva le
+lehetett nézni a mélységbe. Vagy tizszer olyan mély volt ez a barlang,
+mint egy rendes pesti pince. A fejük fölött pedig olyan magasan volt a
+tető, hogy ezt a magasságot a zseblámpa be se tudta világitani, csak
+kimondott szavaik visszhangjából következtettek arra, hogy a barlang
+magasabb, mint akármelyik templom. Az erkély keskeny vashidban
+folytatódott, amely a széditő fekete mélységet merészen hidalta át.
+Fölöttük, alattuk, jobbra-balra mellettük a nedves, rothadó szagu
+feketeség, előttük semmi egyéb nem volt, mint a vékonyka vashid, amin
+végig kellett menniök, hogy a tulsó lyukhoz érkezzenek, amely ebből a
+rémes ürből kivezetett.
+
+– Szent isten – dadogta Lajos – hol vannak itt az emberek?
+
+– Lenn – mondta a titkár.
+
+Kongó léptekkel ballagtak a hid közepéig, s itt a titkár lefelé
+forditotta a zseblámpa fényét. Kis vártatva messze, messze lenn, olyan
+mélyen, hogy egészen picinyeknek, hangyáknak látszottak, a küzködő,
+gyönge fényben látni lehetett a hivatalnokok százait, amint rozoga
+asztalokon görnyedve irtak. A levegőt furcsa zaj töltötte meg: olyan
+volt ez a zaj, mintha valami nagyon sürü, egyhangu eső esnék.
+
+– Ez a hang – szólt a titkár – annak a rengeteg sok tollnak a percegése,
+amellyel lenn ezek a szegény emberek szorgalmasan körmölnek.
+
+Lajos elvette a gukkert, amelyet a titkár a kezébe nyomott. Lenézett a
+csövön keresztül. Megdöbbenve látta, hogy nem száz meg száz, hanem ezer
+meg ezer kis sovány, rosszul öltözött emberke ül és ir legalább tizezer
+piciny asztalka mellett és egyetlen egy sem emeli fel a fejét. Egyszerre
+csak elhalaványodott, megremegett kezében a látcső és el kellett vennie
+a szeme elől, mert forrón és hirtelen elboritotta a szemét a köny.
+Magamagát látta meg a kis hangyák közt, magamagát személyesen, amint az
+Állami Benzin Bűz Megállapitó Állomás ingadozó asztala mellett ül és
+szántja tollával, evvel az átkozott kis fekete ekével, az emberi elmék
+minden nyomoruságának örök szántóföldjét, a fehér papirost. Kibuggyanó
+könye, mint eső a földre, lehullott az ő fehér papirosára. Ekkor
+hirtelen a szeméhez kapta ujból a gukkert és lenézett önmagára, hogy mit
+csinál. Lenn, a hangyanagyságu Lajos az ő pici iróasztalán, amely akkora
+volt, mint egy sakkrejtvény egy fekete kockája, felitatta a papirosáról
+az itatóssal a lehullott könyet és egy akkora zsebkendővel, mint egy
+pepita nadrág egy fehér kockája, megtörölte picinyke szemét. A feje
+akkora volt, mint egy mákszem és a szine is olyan volt, de nem mint a
+friss fekete máké, hanem szürke, mint azé a máké, amely a mákos veknin
+látható a péknél. Akkor eszmélt fel, mikor alulról valami fojtott, mély
+menydörgés szólalt meg s szállt elhalni a magas, sötét boltozatba. E
+dörgést bugó szélroham követte, amely elkapta a kalapot Lajos fejéről s
+megrázta a keskeny vashidat.
+
+– Mi ez? – kérdezte ijedten Lajos.
+
+– A menydörgéshez hasonló zaj – mondta a titkár – a sok-sok ezer
+gyomornak a korgása amely egyesülve mordul itt az ég felé, de a tető,
+amely parafával van bélelve, elfogja a hangot ugy, hogy senki nem hallja
+meg.
+
+– És a zugó szél?
+
+– Az ő sóhajtásuk – mondta a titkár, – mert amikor egy-egy akta után
+pontot tesznek, mind sóhajtanak. Azért van ez a hid vasból, mert a régi
+hidat, amely fából volt, elvitte a sóhajtásuk karácsony táján. Akkor
+sóhajtják a legnagyobbakat, karácsony ennek a barlangnak a szélviharos
+időszaka.
+
+– És a pocsolyák lenn, amelyekben megcsillan a zseblámpa fénye?
+
+– A könyeik, amelyeket elég helytelenül, a földre sirnak. Már egyszer
+megmondták nekik, hogy a higiénikus köpőcsészékbe sirjanak, de a
+haszontalanok nem birják odáig visszatartani a könyeiket és állandóan
+összesirják a padlót. Ennek a párolgásából oly nedves, nyirkos itt a
+levegő.
+
+Lajos dideregve hajtotta fel a gallérját. Elhallgattak. Az elhaló
+szélzugás utolsó hullámai most ültek el a fekete távolban. Aztán ismét
+nem hallatszott egyéb, mint a tizezer tollacska gyors, szorgalmas
+percegése.
+
+– És a bűz? – szólalt meg félénken Lajos.
+
+A titkár gunyos mosollyal felelt:
+
+– Az a tisztességes szegénységnek a szaga. A bűnnek meleg parfönszaga
+van, mint a kokott fütött hálószobájának, mikor a hölgy lefekszik; a
+becsület hideg és kelkáposzta-szagu, mint a fütetlen diákszoba téli
+reggelen, mikor a diák felkel.
+
+Lassan mentek a kijárat felé. Lajos még egy kérdést riszkirozott meg:
+
+– És miért van itt sötét?
+
+– Azért – mondta a titkár – hogy ezek ne lássák egymást.
+
+– Hogy ne lássák egymást?
+
+– Azért.
+
+– ???
+
+A titkár a füléhez hajolt:
+
+– Igy csak a legközelebbi szomszédaikat látják s az a tény, hogy a
+szomszédjuk is csak olyan nyomorult, mint ők, megvigasztalja őket. De ha
+itt egyszer világosság támadna és ők hirtelen meglátnák, hogy mennyi sok
+ezren vannak, akkor rájönnének arra, hogy egyesülve elsöpörhetnének
+mindent és akkor itt minden összedülne. Hiszen érezte az imént… a puszta
+sóhajtásuktól inogni kezdett a vashid és megborzongott a menyezet. Hát
+még ha orditani kezdenének…
+
+– Mi volna akkor?
+
+– Azt ne is kérdezze. Szerencsére nem orditanak, mert a sötétben nem
+látják, mily rengeteg sokan vannak.
+
+Ujabb szélroham bugott fel a mélyből. Meg kellett kapaszkodniok a hid
+vaskorlátjában. Az egész alkotmány megingott, hintált velük egy kicsit
+az ijesztő mélység fölött.
+
+– Gyerünk innen – mondta izgatottan Lajos. – Van egy cigarettája?
+
+– Majd künn adok, – mondta a titkár, – mert itt nem szabad gyufát
+gyujtani.
+
+– Miért?
+
+– Istenem, az is világosság. Ahányszor még itt egy-egy vigyázatlan
+látogató gyufát gyujtott, egy csomó szegény hangya ott lenn meglátta
+egymást. Egyszer a vasutasok álltak össze, egyszer a banktisztviselők
+látták meg a fellobbanó fénynél, hogy mennyien vannak, egyszer pláne az
+állami tisztviselők mozdultak meg, de hamar elfujtuk a gyufát. Egy kis
+ideig még hallatszott a nyüzsgésük, aztán elcsöndesedtek. Néztek egy
+kicsit abba az irányba, ahol a világosság fellobbant és kialudt, de
+aztán egyik a másik után visszagörnyedt az iróasztalra, sóhajtva. Akkor
+volt az, hogy a fahidat elvitte a vihar. De amióta vigyázunk, azóta
+nincs baj és a sóhajtás se olyan viharos. Inkább mélyről jövő és
+hosszabb. De csöndesebb.
+
+– A zseblámpa nem árt nekik?
+
+– Nem, mert az csak kis területre veti a sugarát. És a zseblámpára nem
+is néznek, mert hiszen ők a tisztességes hivatalnokok, akik, ha az ember
+a zsebébe nyul, mindjárt elforditják az arcukat. Nem tudják, hogy
+lámpáért nyulok, csak azt látják, hogy valami fényes tárgyat huzok ki a
+zsebemből és ez elég szegénykéknek ahhoz, hogy előbb durcásan
+elforduljanak és aztán mind ráhajoljanak a papirosra és vadul irjanak
+tovább.
+
+A fehér fénnyel együtt elérkeztek a hid végére. Itt ugyanolyan
+vaserkélyben végződött a hid, mint aminőben kezdődött. A vaserkély
+mögött volt a kijárat ajtaja.
+
+– Ki innen, ki! – fuldokolt Lajos és kirohant az ajtón. A titkár utána.
+
+A nagy csönd után, amelyet csak itt-ott szakitott meg a
+gyomor-menydörgés és a sóhajtó szél, egyszerre pokoli zsivajba érkeztek.
+Egy nagy, vixelt teremben ezer meg ezer ember tolongott, kavargott,
+feketéllett. Fülrepesztő, állandó lárma harsogta tele az impozáns,
+mórstilü csarnokot. Néhány pillanat mulva, hogy Lajos füle kezdett
+hozzászokni a rettenetes zajhoz, észrevette, hogy a csarnok balfelén
+tolongó tömeg egy szót ismétel csupán, a jobboldalon kavargók pedig
+szintén mind egyetlen szót ismételgetnek, de egy másikat.
+
+A titkár a két tömeg közt végighuzódó, a fényes parketten üresen hagyott
+ösvényen vezette végig Lajost. Élesen és egyenesen, mint a versaillesi
+kertész nyiróollója a fasor lombját, vágta el az ösvény jobbról-balról a
+két tömeget, amelyek közt nyilegyenesen vezetett az az ut minden korlát
+nélkül.
+
+– Itt siessünk – magyarázta a titkár – mert ez nem nagyon érdekes.
+Jobboldalt nyüzsögnek a becstelen hivatalnokok, összekeverve a gazdag
+felekkel, vállalkozókkal, bankemberekkel, képviselőkkel, városi
+bizottsági tagokkal, mohó kereskedőkkel és össze-vissza, keresztül-kasul
+brudert isznak egymással. Az a sziszegő szó, amit valamennyien
+fáradhatatlanul ismételnek, amig a nyelvük ki nem lóg, az a „szervusz“.
+Itt szervuszolnak naponta tiz órát. Ennyi ideig tart, amig minden egyes
+becstelen minden egyes befolyásossal leszervuszol.
+
+– És a másik oldalon?
+
+– Ott a tisztességesek hemzsegnek s az a komor, morgó szó, amit
+lankadatlanul ismételnek, az a „maga“. Ugyanazok a gazdag felek,
+vállalkozók, bankemberek, képviselők, városi bizottsági tagok és mohó
+kereskedők, akik jobbról szervuszolnak, mikor minden becstelennel
+leszervuszoltak, egy földalatti átjárón átmennek a baloldalra és dühösen
+agyba-főbe magázzák a tisztességes hivatalnokokat, akik zordul
+visszamagázzák őket.
+
+Lajos jobbra fülelt. Mint az erdő sürüjében zugó szél, hangzott:
+
+– Sz… sz… szszsz… szszervuszszszsz… szsz… sz…
+
+És balról, mint a basszust zakatoló nagy exploziós motor kipuffogója:
+
+– Magamagamagamagamaga…
+
+Jobbról mosoly, balról vadul villogó tekintet, jobbról tenyerek, balról
+öklök, jobbról kövérek, balról soványak, jobbról a jólét meleg
+szervusz-illata, balról a fent emlitett hideg magaszag. – Lajos reszkető
+szivvel futott végig a keskeny ember-alléen és már fáradtan, hajszoltan,
+kifulladva nyitotta ki a kijárat-ajtót. Megdöbbenve állt meg. Rettenetes
+égbenyuló, sürü őserdő zugott előtte, tele a könyvekből sejtett, de soha
+nem látott csodákkal, gőzölgő, forró párával, vad és fanyar illatokkal.
+
+Az Aruvimi-erdő volt.
+
+
+HATODIK FEJEZET.
+
+Az ajtón tul – mint mondám – az Aruvimi-erdő képe tárult Lajos elé,
+illetve ama másolaté, amelyet a panamagyár az erdőről csináltatott.
+Kivülről ez az erdő látszott a gyár középső nagy üvegcsarnokának s
+valóban a Braunauer-cég költséget és munkát nem kimélve, e hatalmas,
+tiz-tizenöt pályaudvarral felérő üvegcsarnokot ama célból épittette,
+hogy benne elhelyezze a hires afrikai nagyerdő pontos másolatát. A
+gőzgépek, szivattyuk, dinamók, amelyek a gyár elképzelhetetlen lármáját
+csinálták künn, a gépházakban, főként azért voltak, hogy ezt a tropikus
+vidékről ideplántált erdőrészletet a kellő hőfokon tartsák, hogy földjét
+az afrikai termőföld vegyi feltételeivel ellássák, s hogy a kellő
+mennyiségü és minőségü esőt hullassák a kényes növényzetre. A cég
+gondossága oly nagy volt, hogy még a légköri villamosság is pontosan
+olyan volt ebben a szörnyü nagy üvegházban, aminőhöz az afrikai őserdő
+van szokva. Hosszu esztendők gondos munkája, kertészek, tudósok és neves
+utazók csüggedést nem ismerő küzdelme tette lehetővé, hogy ez az
+ideutaztatott erdőrészlet végre itt gyökeret verjen, sőt megéljen. Az
+erdő-másolat a cégnek huszonhárom és fél milliójába került, de idősb
+Braunauer Bernát, mikor ezt a költségvetést annak idején meglátta, igy
+kiáltott fel:
+
+– Szivesen áldozok e célra még többet is, mert ha csak egyetlen
+államhivatalnok tántorodik is meg e helyiségekben, nem huszonhárom, de
+negyvenhat milliót lehet keresnie annak, aki érti a csiziót.
+
+Pedig az erdőnek igen különös, inkább csak eszmei jelentősége volt a
+panamagyárban. Hogy jelentőségét megértsük, lépjünk be Lajossal és
+kisérőjével, a titkárral, az erdőbe.
+
+Sürü lombozatu fákból állott, amelyek háromszor, sőt négyszer akkorára
+nőnek, mint a mi rendes erdei fáink. Ha elképzelünk egy közönséges, sürü
+magyar erdőt, amelybe a dus lombtetőn át alig tud bevilágitani a
+napfény, akkor csak némiképen van sejtelmünk arról a titokzatos és
+bánatos sötétségről, amely ebben az afrikai erdőben honolt, s amelynek
+hangulatáról csak ugy alkothatunk fogalmat, ha három, egymás tetejére
+rakott sürü magyar erdőt képzelünk el. A nevető, aranyszinü napfény itt
+egy-egy haragos-zöld derengéssé, de legtöbb helyütt csak mély violaszin
+árnyékká válva sejteti azt, hogy fenn, a fák fölött nappal van. S miként
+ha három erdőt egymás tetejére raknánk, a felső két erdő milliónyi kusza
+gyökere belelógna az alatta sürüsödő lombkoronákba, sőt ezen áthatolva
+görcsös-rongyos, szeszélyes ágazatait a legalsó erdő földjéig lógatná,
+ugy függnek, himbálnak, kuszálódnak egymásba az afrikai őserdő
+fantasztikus indái, légi gyökerei, kuszó növényei, karvastagságu
+futókái, olyan sürün, hogy némely helyen, emeletnyi magasságban, a sürü
+kuszaságba hullott falevelek rothadó humusszá, valóságos ujabb földdé
+válnak, amely ujabb földből ujabb kuszónövények, bokrok, fák, valóságos
+kis fiatal függő erdők nőnek ki az ember feje fölött belefuródnak a
+lombkoronákba s az egész erdő felső részét olyan sürüvé teszik, hogy
+arról az európai embernek csak ugy lehet fogalma, ha egy istentelen
+nagy, akkora zöld spongyát képzel el, mint Budapest. A föld felé ez a
+spongya ritkul, a likacsai nagyobbodnak, de még közvetlenül a föld
+fölött is olyan sürü, hogy akkora lyuk, amekkorán az ember átbujhatna,
+sehol sem látszik.
+
+Ut nincs. A földön bokrok, tüskés bozót – akkora tüskékkel, mint az
+ember középujja – kidőlt és korhadt fatörzsek, amelyeknek csak az egyik
+vége tudott a földön maradni, a felső vége, ahogy ledőlt, a kuszó
+növényeken függ, amig apró darabokra nem rothad; bokornagyságura nőtt,
+kövér, husos moha s annyi kiálló gyökér, amennyi csak egymás mellett
+egymás alatt és fölött összegubancolódva elfér, itt-ott váratlanul
+felbukkanó, parasztház-nagyságu, málló, porladó kőtuskók, amelyekről
+senki se tudja, hogyan kerültek az erdő mélyére – ez az a talaj, amelyen
+végig kell haladnia annak, aki az erdőn keresztül akar jutni.
+
+Meleg van. Nem száraz, hanem párás, gőzös, forróködös meleg. Mint a
+gőzfürdő elzárt kamráiban. Akár esik az eső, akár nem, az
+Aruvimi-erdőben mindig csöpög valami felülről. Langyos csöppek
+koppannak, a fatörzsek a sötétben csillognak a nedvességtől, minden
+vizes, párás, csuszós és forró. Ha esik az eső, azt csak ugy venni
+észre, hogy mindenütt folyik, csurog a meleg viz. Szabadon hulló
+esőcseppekről itt szó sem lehet. Csak arról, hogy ez a rettenetes, zöld
+spongya valahonnan még lucskosabbá, még szaftosabbá szivja magát.
+Ilyenkor aztán fényes délben is koromsötét van az erdőben. Hogy az eső
+elállott, azt csak abból venni észre, hogy egy-egy helyen ismét
+megjelenik a sötét violaszinü derengés, vagy valahol fenn a
+lomb-emeleten egy-egy mérges-zölden villódzó fényfolt.
+
+A lélekzés felette keserves a nehézillatu nedves párában. Áporodott,
+savanyu iszap émelyitő szaga keveredik itt erős és tolakodó
+gyanta-illatokkal, a sürüből forró lehellet jön, mely egyesiti magában a
+szétmorzsolt babérlevél, az égett cukor és a parti napmelegben rothadó
+lusta tengerviz szagát. Kábit és bágyaszt ez a légkör, az orrlyukból
+egyenesen az agyvelőbe megy, olyan meleg, fulladt és nyomasztó, hogy az
+embernek a füle bedugul tőle, olyan csipős, hogy a szem könybeborul, az
+arc kipirosodik tőle, a pulzus százon felül ver, nem csoda tehát, hogy
+Lajos visszahőkölt, mikor ezt az erdőt meglátta.
+
+– Mi ez? – hápogta rémülten.
+
+A titkár felelt:
+
+– Az Aruvimi-erdő. Ennek a tulsó végén van a kijárat.
+
+– Amely Braunauer urhoz vezet?
+
+– Dehogy. Braunauer ur nem bolond, hogy igy nehezitse meg a hozzá való
+eljutást. Az erdő két kilométer hosszu, akkora, mint a Margit-sziget,
+vagy mint az egész Andrássy-ut. Aki idáig eljutott, mint ön, aki látta a
+tisztességes hivatalnokok könyáztatta nyomoruságát és a
+megvesztegethetők parfümös jólétét, mint ön, az előtt most két ut áll.
+
+– Vissza nem lehet menni?
+
+– Nem. Az ajtó emez oldalán nincs kilincs.
+
+Lajos rémülten nézett hátra. Valóban, a sulyos vasajtón semmi nem volt.
+A titkár megtörülte izzadó homlokát és folytatta:
+
+– Két ut van. Az egyik megkerüli ezt az erdőt, sima és kavicsos, ez
+egyenesen Braunauer ur megvesztegetési irodájába vezet. A másik ut maga
+az erdő. Mert a másik kijárat a szabadba vezet. Csakhogy akkor ezen az
+erdőn kell átvágnia magát…
+
+Szomoru mosollyal mutatott a feneketlen, sötétzöld sürübe.
+
+– És ha ezen átvágom magam? – kérdezte Lajos.
+
+– Akkor hazamehet.
+
+– És ha nem tudom végigvágni rajta magamat?
+
+– Akkor mindig visszatérhet a sima utra, mert ameddig vágta magát, addig
+nyomot vágott s ezen mindig visszajöhet. Mikor a cég ezt a panamagyárat
+épitette, akkor azért csinálta ide ezt az erdőt, mert ezzel akarja
+megtörni az utolsó, eddig még megmaradt energiát az idejövő emberben.
+Valamikor régen H. M. Stanley ur, egy egyszerü angol hirlapiró, az igazi
+afrikai nagyerdőn, amely az Aruvimi-folyó irányában halad a Kongótól a
+Nilus felé vezető földrészen s amely még dusabb, vadabb, sötétebb és
+gyilkosabb mint ez, keresztülvágta magát, késsel, baltával, hirlapirói
+ambicióval, az angol utazó kegyetlen és hóditó józanságával. Tehát ez
+emberi munka. Ha ön igazán tisztességes és a látottak után még mindig
+maradt önben annyi erő, hogy ne a boldogsághoz vezető sima utat, hanem a
+boldogtalan szegénységhez vezető ezt az erdőt válassza, akkor vágjon
+neki. Cégünk ugyan még akkor sem mond le önről, mert eddig még azok a
+kivételek is akik nekivágtak, szépen rendre visszajöttek. De rábeszélnem
+önt itt már egyik utra sem szabad. Sőt, én önt itt már elhagyom.
+
+– Elhagy?
+
+– Ugy van, ez a szabály. A végső habozás pillanatában az áldozat egyedül
+marad. S akármelyik utat választja, egyedül megy rajta. Isten önnel!
+
+– Ne, ne… – nyögött Lajos – ne hagyjon itt!
+
+A titkár nem felelt. A vasajtó mellé lépett és egy másik kis ajtót
+nyitott ki, amelyet eddig Lajos észre sem vett. A kis ajtó mögött szép
+mahagóni lift volt, piros bársony pamlagocskával, csiszolt tükrökkel,
+villamos lámpával és egy üveglap alá szögezett használati utasitással.
+Lajos szólni akart, de az ajtó becsapódott az orra előtt és Lajos az
+egyre távolodó zugásból következtetett arra, hogy a lift felszállt
+valahová a titkárral. Egyedül maradt az erdő szélén s balra nézett, ahol
+a sima, kavicsos ut vezetett a fal mellett az erdő sarkáig s ott nyilván
+megkerülve az erdőt, a másik fal mellett huzódott egészen a Braunauer
+Bernát irodájáig.
+
+Aztán előre nézett, be a forrón lélekző, titokzatosan zugó,
+csöpögő-csurgó rengetegbe. Előtte a földön egy erős kertészkés, egy
+fürész és egy éles fejsze feküdt. A cég – ugylátszik – nem kivánta, hogy
+a tisztességes ember a puszta tiz körmével vágja át magát az erdőn.
+
+– Mamus, – mondta félhangon Lajos és mamus alatt a feleségét értette, –
+mamus, reád gondolok e percben, amely a habozás perce. Reád, mamus és a
+tizenkilenc gyermekre. Adj tanácsot, mutass utat!
+
+Ezt mondta, de a sötétben sehonnan nem jött semmiféle optikai vagy
+akusztikai tünemény, amelyre ráfoghatta volna, hogy mamus álláspontját
+jelzi. Még egyszer megszólalt, most már hangosan és türelmetlenül
+követelő kiáltással:
+
+– Mamus, mit csináljak?
+
+Semmi válasz.
+
+– Mamus! – orditotta felsirva a forró sötétben Lajos, – te szegény,
+lesoványodott, korán megöregedett mamus, te volt budai bálkirálynő és
+bejegyzett gömbölyü, rózsás babaarc, akinek most hegyes, kemény és vörös
+az orrod, vizes és karikás a szemed, kihullt a hajad, előredült a fogad
+és minden évben két milliméterrel többet áll el a füled… mamus, aki
+csupa csont vagy és mégis nagyobb a hasacskád, mint a mellecskéd… mamus,
+te beesett arcu, beesett mellü, beesett hátu, beesett dereku, te drága,
+hű, gyermeknevelő, szomoru és komoly mamus, a legjobb és legbeesettebb
+mamus az egész világon, aki elcsunyultál az én tizenkilenc gyermekem és
+egyetlenegy becsületem miatt, akinek a szoknyája hátul hosszabb, mint
+elől, aki bajuszt kezdesz viselni a vékony és egyenes ajkaid fölött, te
+madármellü, aggódó tekintetü, keveset beszélő, rosszul táplált,
+angyalszivü budai mamus, aki a pesti meg nem értett szépasszonykák
+fogyókuráitól oly messze vagy, mint a menyország, ahová jutni fogsz, a
+büdös pokoltól, ahol a prémiér-mamus, a válópör-mamus, a
+szükszoknya-mamus és filharmonikusi mamus főni fog örökkön és a Belzebub
+kegyetlen ötletéből a fővés dacára hizni, hizni, egyre hizni… te jó
+mamus, most mondd meg, hogy mit csináljak.
+
+Semmi válasz.
+
+Lajos habozott.
+
+
+UTOLSÓ FEJEZET.
+
+Lajos hiába invokálta hű felesége szellemét. Hiába fülelt a gőzös,
+sötét, mérgeslehelletü erőd féle, nem jött semmi hang. Magára hagyatva
+állt ott és e pillanatban nem tudta, mit csináljon. Ha a sima utat
+választja, amely Braunauer Bernát irodájába vezet, oda már nem érkezik
+meg oly ridegen, oly egészen tiszta lélekkel, mint ahogy elindult.
+Rettegett attól, hogy a vad és erőszakos vesztegető könyen elbánik
+szegény fejével, amelyben lázasan kavargott mindaz, amit e rémületes
+gyárban eddig látott. A nagy és áthatlan sürüségü erdőnek nekivágni,
+hogy elmeneküljön, ki a szabadba, ahonnan esetleg postán is
+visszaküldheti a pénzt a vesztegetőnek? Lesz ehhez elég ereje?
+
+Valóban, a gyár kitünően volt megszerkesztve. Ime, itt állott
+Tisztességes Lajos és anélkül, hogy becstelenné vált volna, ugy meg volt
+félemlitve, hogy nem mert a sima uton elindulni az iroda felé. És ugy
+meg volt gyöngitve, hogy nem érzett magában elég erőt az erdőirtással
+kapcsolatos menekvéshez.
+
+Mikor igy állt és tünődött, konstatálta magán, hogy nem tud saját
+lelkébe belenézni. Egyszerü ember volt, aki nem sokat foglalkozott
+lélektannal és akinek nem volt gyakorlata abban, hogy bizonyos percekben
+mintegy szembeüljön önmagával diskurálni, vitatkozni kezdjen önmagával,
+ő még ilyen helyzetben nem volt soha. Minden munkátlan, tangózó pesti
+fiatalember ért ehhez, minden kis szerelemnél, a felületes zsúr-élet
+minden rongyos kis problémájánál a pesti fiatalember le tud ülni az ágya
+szélére és miközben lakkcipőjét lehuzza, szembenéz önmagával, mérleget
+csinál, sőt elhatározásra is jut. Lajosnak egyéb dolga volt az életben
+eddig, mint kriziseket megoldani. Ő itt állt, mint Buridán szamara és
+arra gondolt, hogyha valami közbe nem jön, itt állva elszárad s
+évezredek multán fogják megtalálni a falhoz támaszkodó mumiáját.
+
+De közbejött valami.
+
+Amint igy tünődött és kezdett lassan száradni, az erdő kusza bozótjából
+egy kis ember bujt elő. Akkora volt, mint egy hároméves gyerek, sötét
+rézbőre volt, amelyet azonban sürün benőtt a szőr. Stanley Avatikoban
+találta meg ezt a törpe emberfajt, amelynek létezéséről Hekataesus már
+Krisztus előtt 500-ban tudott. A gyár nem azért hozatta ezt az emberkét
+Afrikából, hogy az őserdő stilszerübb legyen, hanem mert tudnivaló, hogy
+az ősrengetegnek ez a törpe nép egyik legnagyobb veszedelme, amely még
+nehezebbé teszi az erdőn való áthatolást. A földbe hegyükkel fölfelé
+álló kis cövekeket vernek, amelyek hegye meg van mérgezve. Aki ilyen
+fa-tűbe belelép, egy óra mulva meghal. Falomb közül, fatörzs mögül
+nagyszerüen lőnek mérgezett hegyü nyilaikkal és gépies ügyességgel
+dobják az ellenfél testébe éles lándzsáikat. Azonfelül okosak, ravaszok
+és kegyetlenek. Ebédre embert esznek, ha más nincs.
+
+Lajos mereven bámult a törpére.
+
+– Én – mondta törpe – az erdő titkárja vagyok. Ön bizonyára erdei
+szellemet vagy erdei manót lát bennem, de ez csak az ön hiányos
+műveltségét jellemzi. Én itt titkár vagyok s azért fizetnek, hogy az
+erdőn átjutni akarókat az ut nehézségeire és veszedelmeire
+figyelmeztessem. Viszont az is kötelességem, hogy eláruljam önnek az
+erdő titkát.
+
+– Halljuk, – mondta Lajos egy kis reménnyel a szivében.
+
+– Az erdő titkát – hadarta a törpe – Stanley ur, a kitartó riporter,
+fejtette meg. A titok nyitja az, hogy az erdő csak akkor rettenetes, ha
+igy ránéz az ember és azt képzeli, hogy egyszerre kell minden akadályt
+leküzdeni. Stanley ur ugy hatolt át az erdőn, hogy minden egyes indát
+külön vágott el, minden egyes gyökeret külön-külön fürészelt át, minden
+egyes keresztben fekvő fatörzsön kézzel-lábbal kapaszkodott keresztül s
+igy ért végére sok havi keserves munka után a rengetegnek. Az egész
+erdőtől meg lehetne ijedni, de egyetlenegy gyökértől nem. Stanley urban
+az tartotta a lelket, hogy mikor ment, sohasem az egész erdőt nézte,
+sohasem az egészre gondolt, hanem mindig csak azzal az egyetlenegy darab
+fával vagy ággal foglalkozott, ami éppen az utját állta. Stanley ur
+mesterségesen megölte magában az általánositásra való hajlamot s
+kifejlesztette a kis részletek iránt való érdeklődést. Ha minden percben
+az egésszel állott volna szemben, elcsüggedt volna. De mert mindig csak
+a lába elé nézett, megjött a bátorsága, mert igy szólt: „ezzel az egy
+rongyos kiálló gyökérrel elbirok.“ S igy birt el minden egyes gyökérrel,
+indával, kődarabbal, fatuskóval, amig egy szép napon azon vette magát,
+észre, hogy átvágta magát a világ legrémesebb erdején. És akkor aztán
+visszagondolt az egész erdőre. Akkor már megint szabad volt az egészet
+egyszerre megnézni.
+
+– Szavamra, – kiáltott lelkesen Lajos, – ha a jó isten kiszabadit innen,
+ezt elmondom Vázsonyinak.
+
+– Valóban, – mondá a törpe, – ön helyesen fog cselekedni. Ez az erdő
+kitünő szimbolum mindazok számára, akik a korrupció-rengeteg ellen való
+küzdelemre hajlamosak. És az ön által emlitett kiváló politikus hasznát
+fogja venni Stanley ur módszerének, amely minden erdők örök titkát fejti
+meg.
+
+– Megmondom neki! – kiáltott boldogan Lajos.
+
+– Jól teszi, ha megmondja, – szólt a törpe, – mert e közéleti férfiu,
+akinek egyik legszebb tulajdonsága az érett korban is egyre való
+fejlődés, az utóbbi időben gyakran tette azt a kijelentést, amit
+legutóbb az ujságokban is közreadott, hogy szomorusággal nézi a
+korrupció e rengetegét, amely az ő munkájának utját elállja. Ezt nem
+szabad melancholiával nézni, mert ez azt jelenti, hogy minden
+pillanatban az egészet látja, s ha az egészet nézi, akkor önmagát
+gyöngének kell tartania egy ekkora küzdelemre. Az érzésben,
+tapasztalatban, tudásban, emberismeretben való fejlődésnek nem szabad
+oda vezetnie, hogy e férfiut a minden dolgok és összefüggések egyszerre
+való látása önkritikára birja. Ez lehet a tudós vagy a költő fejlődése,
+de nem az agitátoré, a harcosé, a fölfedezőé. A harcos agitátornak,
+akinek végzete az, hogy soha tekintetét az ég felé nem emelheti, hanem
+mindig a földi dolgokkal: az emberekkel, viszonyokkal, a reálitás millió
+apróságával kell érintkeznie. Stanley ur módszerét kell követnie: a
+látkörét szükiteni, minden kis dolgot fontosnak tartani,
+lépésről-lépésre napról-napra haladni, egy kicsit iparrá sülyeszteni a
+gondolatot, mely heviti, egy kicsit bürokratizálni az erkölcsi eszmét,
+amelyért él. A modern harcosnak minden órában le kell ráznia magáról a
+mestersége költészetét, mert ez megöli, ábrándozóvá és lustává teszi.
+Valamint a modern háboruban sincs már semmi a régi csaták viharzó
+költészetéből, ugy a modern közéleti vitéznek is disztelen, száraz,
+poézismentes, majdnem robot a munkája. Az erkölcsi eszméért való
+küzdelem napjainkban unalmas, kicsinyes, de kitartó munka, amelynek hőse
+csak akkor emelje föl a fejét, ha visszanéz. Stanley ur az erdőben
+favágó, szakács, gyógyszerész, épitőmunkás, cipőtalpaló, szemétkotró,
+utmérő, csirkekergető, pék, orvos, evezős volt, minden volt, csak hős
+nem. De mikor aztán Londonba hazament és onnan nézett vissza Afrikára,
+akkor világosan láthatta, hogy az angol világhatalomnak egyik legnagyobb
+honfoglalója, az angol gazdagságnak és az angol nép boldogságának
+halhatatlan vitéze, az emberiségnek pedig különb fáklyahordozója volt,
+mint Kolumbusz Kristóf, aki végeredményben Amerikát is oly véletlenül
+fedezte föl, mint azt, hogy hogyan áll meg a hegyén a tojás. De ezt
+annak köszönhette, hogy belátta: nem született még ember, aki elégnek
+érezte volna magát a világ nagy erőivel szembeszállni. Azaz: valamikor
+született egy, de az a keresztfán halt meg, mert nem harcos volt, hanem
+gondolkozó. Az ő munkáját csak egy Szent Pál válthatta valósággá, mert
+az egyenkint és csoportonkint vette elő az embereket. Ha Szent Pál ugy
+látta volna a világot egyszerre a maga egészében, mint Jézus, akkor ő is
+bus és szelid életet végzett volna el a kereszten, ahonnan az Isten
+mellé vezet az ut. De Pál a részleteket nézte. Pál agitátor volt, Pált a
+császár katonái fejezték le. Pál ugy élt és ugy halt, mint katona és
+pártvezér és ő sohasem tudta, de mi most már tudjuk, hogy ő alapitotta
+meg a kereszténységet. És azóta ezen a földön mindenkinek, aki valaha
+elindult a Gonosz vagy az Ismeretlen ellen, be kellett látnia azt, hogy
+eredményt csak ugy ér el, ha folyton a földre néz. Az égre nézni az
+istenek dolga, de erre csak minden tizezer évben egyszer van szükség.
+Aztán tizezer évig lehet ezért az egy tekintetért harcolni becsülettel
+kinek-kinek a saját ereje szerint.
+
+Ezeket mondván a törpe eltünt. Elnyelte a sötét erdő sürü bozótja. A
+rengeteg mélyéből pedig zugó, forró szél kerekedett.
+
+Lajos most már nem habozott. Némán hajolt le, fölvette a kertészkést, a
+fürészt s neki kezdett az első gyökér eltávolitásának.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Fölébredt.
+
+– Nyugtalanul aludtál, – mondta mellette halkan a felesége, – talán
+rosszat álmodtál?
+
+– Hány óra? – kérdezte Lajos, miközben hálóinge ujjába törülte szemét.
+
+– Most világosodik, – felelt az asszony, – négy óra lehet… aludj, papus.
+
+– Igen – mondta Lajos, – a miatt a nyomorult hatvan korona miatt nem
+tudtam nyugodtan aludni.
+
+– Hiszen már mondtad, hogy visszaviszed Braunauer urnak!
+
+– Nem, nem, – kiáltott Lajos, – nem viszem, hanem küldöm. Reggel, amint
+a postát kinyitják, visszaküldöm egy utalványon. Nem akarom látni őket.
+
+Mamus sóhajtott.
+
+– Igen, – mondta Lajos, most már kissé megnyugodva, – én nem javithatom
+meg az egész világot, én csak annyit tehetek, amennyi tőlem telik. Én
+visszaküldöm a hatvan koronát és ezzel legalább elvágtam egy kicsinyke
+kis gyökérszálat.
+
+– Gyökérszálat? – kérdezte meglepetten mamus.
+
+– Te ezt nem érted, édesem, – mondta sóhajtva Tisztességes Lajos, – te
+ezt nem is értheted. Annyi sokan vagyunk, oly rengeteg sokan vagyunk… és
+ha mindenikünk csak egyetlen kis gyökeret vagy bokrot pusztit el,
+kivilágosodik az erdő és mi keresztüljutunk rajta… akik utánunk jönnek,
+utat találnak…
+
+Mamus felült az ágyban:
+
+– Összevissza beszélsz, Lajos. Rosszat álmodtál. Ha nem láttam volna,
+hogy az egész vacsorát szétosztottad a gyerekek közt, azt kellene
+hinnem, hogy megterhelted a gyomrodat, hogy sokat ettél.
+
+Lajos mosolygott:
+
+– Sokat ettem? Angyali mamus, mondd, mikor ettem én életemben sokat?
+
+Mamus halkan felelt:
+
+– Soha.
+
+Künn derengett. Tejeskocsik zörögtek a ház előtt. Lajos megfordult és
+csöndesen, édesen elaludt. Mamus leszállt az ágyról, betakarta
+tizenkilenc gyermekét, a legkisebbiknek kivette az öklét a szájából,
+hogy meg ne fulladjon, aztán visszamászott az ágyába és még sokáig
+virrasztott Lajos fölött, hogy vajon most is nyugtalan lesz-e az álma.
+Mikor aztán látta, hogy az ura mozdulatlanul, mélyen alszik és rendesen
+lélegzik, megcsókolta őt és ő is lefeküdt. De mikor megcsókolta, érezte,
+hogy meleg és sós köny folyik végig az alvó ember arcán. Előbb egy
+pillanatig habozott, hogy fölébressze-e, de aztán nem bántotta.
+
+– Mindegy no, – mondta magában, miközben a párna csücskét az arca alá
+hajtotta, – majd reggel nyolckor, mikor a postát kinyitják, visszatér a
+nyugalma, megint minden rendben lesz. Holnap már nem fog álmában sirni.
+
+Azzal sóhajtott egyet és ő is elaludt a kék derengésben.
+
+
+
+
+A BUDAPESTI PLETYKA KIS KÉZIKÖNYVE,
+
+kezdők számára, rövid és áttekinthető összefoglalásban, példákkal
+illusztrálva. Első kiadás. Budapest, 1916.
+
+
+BEVEZETÉS.
+
+E rövid munkát azért bocsátom közre, hogy megbizható vezérfonalat adjak
+azok kezébe, akik még nem érzik magukat egészen biztosnak a pletyka
+terén. Szerénytelenség nélkül jegyzem meg, hogy egyikét birom Európa
+legteljesebb pletykagyüjteményinek s e gazdag gyüjtemény rendezése
+közben merült föl bennem a gondolat: egyszerü, népies nyelven megirt kis
+kézikönyvet szerkeszteni azok számára, akik hajlamot mutatnak e
+tudomány-ág iránt s egyéb elfoglaltságuk miatt nem tanulmányozhatják az
+e téren kiváló szakmunkákat.
+
+_A szerző._
+
+
+ELSŐ FEJEZET.
+
+(A pletyka célja. – A pletyka főbb kellékei.)
+
+A pletyka, a magasabb művészi értelemben vett pletyka célja az, hogy
+valaki megkisebbittessék általa. Szem előtt kell tartanunk, hogy minél
+több embert nyomunk pletykával a viz alá, annál magasabb a mi értékünk.
+Minél több emberről terjesztünk rossz és megalázó hireket, annál
+kevesebben maradunk mi magunk s annál jobban emelkedünk ki a többi ember
+közül. Tehát minden olyan pletyka rossz pletyka, ami más emberre nézve
+hizelgő.
+
+Példa: „A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével.“ Ez
+rossz pletyka, mert bár a szép Burmányinét rágalmazza s bár férjét,
+Burmányit, megalázza, hizeleg dr Rakamazovits Edének. Ezzel szemben:
+
+„A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével, de
+Rakamazovits pénzt fogad el tőle“ – jó pletyka, mert mindenki a viz alá
+van nyomva benne. Ugyanez a pletyka megközeliti a tökéletességet a
+következő változatban:
+
+„A szép Burmányinénak viszonya van dr. Rakamazovits Edével, de
+Rakamazovits pénzt fogad el tőle, Burmányi ezt tudja és visszapumpolja a
+pénzt Rakamazovitstól, de az egész pletyka Csákóbergertől ered, aki a
+szép Burmányinét pénzeli.“
+
+Mint e példából is látható, a pletyka nem egyszerü rágalom, mint azt a
+tudatlanok hiszik, hanem a rágalomnak azon magasabb és összetett
+halmaza, amelynek tagjai egymásba fonódnak és egymást erősitik.
+Matematikai képlete, ha a pletykát P-vel, a rágalmat R-rel jelöljük:
+
+P = R. (R+R) + R. (R+R)… ∞
+
+Ahol a ∞ jel a végtelenséget jelenti.
+
+De ez már a magasabb pletykatanhoz tartozik s idevonatkozó külön
+teóriámat adandó alkalommal a „derivált pletyka-függvények
+sajátságairól“ szóló értekezésemben fogom kifejteni.
+
+Itt egyelőre az egyszerü pletyka főbb kellékeiről szóljunk. Az egyszerü
+pletyka:
+
+1. Legyen gonosz. – Legyen benne az egyszerü rosszakaraton kivül valami
+ötlet, valami agyafurtság, szóval olyan elem, ami magasabb szellemi
+munkára vall. Rossz példa: A. ellopta B. óráját. Jó példa: A. ellopta B.
+óráját, amelyet az boldogult anyjától örökölt és A.-ra bizott megőrzés
+végett.
+
+2. Legyen ragadós. – Legyen benne valami, ami miatt beleakadjon a másik
+emberbe, ráragadjon, ne legyen lerázható. Tehát csimpaszkodjék az
+embernek olyan tulajdonságába, amely feltünik, amelyről sokszor van szó,
+mert igy könnyen eszébe jut mindenkinek. Például adva van A., akinek
+szép felesége van és van egy sebhelye a homlokán. Most rossz pletyka
+volna A.-ról azt mondani, hogy azért lett cégvezető, mert neje odaadta
+magát a vezérigazgatónak. Jó pletyka ez esetben: „A.-nak a homlokán
+azért van sebhely, mert egyszer rajtakapta a feleségét a
+vezérigazgatóval, a vezérigazgató a fejéhez vágott egy poharat és
+kártéritésül cégvezetővé léptette elő.“ Az előbbi, rossz példa esetében
+az emberek könnyen elfelejtik a dolgot, hisz annyi férj köszönheti a
+karrierjét a feleségének. Az utóbbi esetben, ahányszor csak A. leveszi a
+kalapját, mindenkinek rögtön eszébe jut a sebhelyről a pletyka s ezt a
+pletykát szegény A. addig viseli, amig a sebhelyet, tehát élete végéig.
+
+3. Legyen veszedelmes. – Már mint arra nézve, aki elmondja. Az olyan
+pletyka, amely visszakerülve az áldozathoz, nem okoz nagyobb bajt, nem
+izgatja az embereket. Az igazi jó pletyka azért imponál, mert az
+elmondója bizonyos rizikót vállal. Tehát az, hogy: „X. kisasszony ledér
+életet él“ – nem jó pletyka, mert ha X. kisasszony megtudja, hogy ezt
+mondták róla, legföljebb egész délután sir, más baj nem esik. Ellenben
+jó pletyka az, hogy: „X. huszárkapitánynak, a hires verekedőnek felesége
+ledér életet él.“ Mert aki ezt mondja, kiteszi magát X.
+huszárkapitánynak. Ez a kellék főként a pletyka elhihetőségének
+szempontjából fontos, mert az emberek ugy gondolkoznak, hogy: „kell,
+hogy legyen benne valami, mert egy harcias huszárkapitány nejéről nem
+szivesen mond ilyet valaki.“
+
+4. Legyen vakmerő. – Tudniillik kompozicióban vakmerő, váratlan,
+meglepő. Közismert panamistáról azt mondani, hogy tegnap megint
+elfogadott pénzt egy vizvezetéki cégtől, rossz pletyka. Jó pletyka
+ugyanezt olyan emberről mondani, akiről köztudomásu, hogy becsületes.
+Erre a kellékre azért van szüksége a pletykának, hogy egyáltalán
+végighallgassák, hogy beleharapjanak az emberek. Ugyanezt kifejezhetjük
+igy is: a jó pletyka lényeges kelléke, hogy ellentétben álljon a
+köztudomással.
+
+5. Legyen mindig valami kis vonatkozása a büntető törvénykönyvhöz. – Ez
+adja meg a zamatját a pletykának, enélkül sótalan. Az áldozat mindig ugy
+legyen beállitva a pletykába, hogy valódiság esetén a törvény tegye rá a
+kezét, ha egyéb okból nem, a házasságtörési paragrafus okából.
+
+6. Legyen exkluziv. – Ez azt jelenti, hogy ne jelenjen meg sok
+példányban. Az igazi jó pletykás nem járja be a kávéházakat egy és
+ugyanazon pletykával, mert ha ketten találkoznak, akik mind a ketten
+tőle hallották, egyszerre vége az érdekességnek és azt mondják: „X.
+szaladgál és terjeszti ezt a hirt.“ Ezt az emberek nem szeretik. Az
+igazi pletykás a pletykát legföljebb két vagy három embernek mondja el,
+és megvárja, mig az a három kilencnek az a kilenc huszonhétnek, az a
+huszonhét nyolcvanegynek adja tovább. Az igazi pletykás nem türelmetlen
+és nem szalad maga ehhez a nyolcvanegyhez, mert tudja, hogy a pletyka a
+maga szaporodási módja szerint ugyis elterjed és még hozzá
+kicsiszolódik, jobb, ügyesebb, ártalmasabb lesz a sok különböző kézen,
+sőt az utolsó kézen már ugy megváltozik, hogy erre bátran mondhatja az
+első: „ezt én nem mondtam, becsületszavamra, és csak azt mondtam, hogy…
+stb.“ Igazi, kiváló pletykások e téren az ugynevezett „egyke-rendszer“
+hivei, ők csak egyvalakinek mondják el, de azt az egyvalakit persze jól
+megválasztják. Ez a pont azért fontos, mert kezdő pletykálók ebbe a
+hibába esnek legtöbbször s ezért elvesztik hitelüket. A pletyka e
+tekintetben olyan, mint a sport: az emberek csak az amatőrjeit szeretik
+és becsülik, a professzionátusait nem.
+
+7. Legyen erkölcsi alapja. – Ez ugyan meglepően hangzik, de igy van. A
+leggonoszabb pletykát is ugy kell előadni, mintha az ember nagyon fel
+volna háborodva vagy magán a tényen, vagy azon, hogy „arról a derék,
+tisztességes asszonyról ilyeneket beszélnek.“ Az igazi, klasszikusan jó
+pletykás mindig a pletykautáló jelmezében jelenik meg, minden igazán
+komisz pletykát igy vezet be: „mégis csak hallatlan, milyen komiszak az
+emberek, képzelje, erről a derék, angyali, tisztességes Görredönyinéről
+azt merik mondani, hogy fogadásból egyszerre kilenc postatisztnek volt a
+szeretője.“ Itt az erkölcsi alap maga a felháborodás. Ha még utána
+teszi, azt hogy: „én a magam részéről egy szót se hiszek az egészből,“
+akkor nemcsak erkölcsi alapja, hanem erkölcsi magaslata is van. Erkölcsi
+alapon állva kezdeni, erkölcsi magaslatra emelkedve végezni s az igazi
+komisz pletykának ez a leghatásosabb előadási technikája, amely mindig
+beválik, mert a pletyka ime olyan jó, hogy még az is ellöki magától, aki
+elmondja.
+
+
+MÁSODIK FEJEZET.
+
+(A pletyka különböző nemei.)
+
+Vidékek szerint a pletyka nemei változnak. Az összes lehető
+pletyka-nemeket adandó alkalommal „Összefoglaló nemzetközi
+pletykatanomban“ fogom ismertetni. E kézikönyv a budapesti viszonyokkal
+foglalkozván, csupán a budapesti pletyka négy fő-fajtájára szoritkozik.
+Ezek:
+
+1. A családi pletyka.
+
+2. A szerelmi pletyka.
+
+3. Az üzleti pletyka.
+
+4. A szinházi pletyka, (amely a családi, szerelmi és üzleti pletykát is
+magában foglalja, s ezért némely kutatók szerint törzs- vagy
+anya-pletykának is nevezhető.)
+
+Rövid jellemzése az egyes fajtáknak:
+
+1. A családi pletyka célja az, hogy kimutassa a család piszkos életét.
+Az apa veri a gyerekeit és a feleségét. A feleség hűtlen nő és rossz
+anya. A gyerekek romlottak. Az apa nem ad pénzt. Az anya tiltott uton
+keres pénzt. A gyerekek váltót hamisitanak. A szülők válnak.
+
+2. A szerelmi pletyka célja az, hogy tiltott viszonyokat fedjen fel.
+Tehát a férjes nő megcsalja az urát. A házasember szeretőt tart. A
+házasember egy férjes nővel folytat viszonyt. Valaki azt, akivel
+viszonyt folytat, megcsalja azzal, akivel nem folytat viszonyt. A
+viszonyokat szerelmi pletyka csak a kezdetüknél és a végükön fogja meg.
+„Együtt vannak,“ ez nem pletyka. Összekerülnek és szakitottak. Csak ezen
+a ponton pletyka a pletyka.
+
+3. Az üzleti pletyka kizárólag az áldozat hitelképességének
+csökkentésével foglalkozik, s ide tartozik a művészeti pletyka is, amely
+azért nevezi az áldozatot tehetségtelennek, hogy hitelét rontsa.
+
+4. A szinházi, törzs- vagy anya-pletyka magában foglal mindent. Főbb
+elvei: A szinésznő ledér. A szinész tehetségtelen. A férjes szinésznő
+csalja az urát. A kisasszony-szinésznőnek titokban két gyermeke van.
+(Sohasem egy.) Az öreg szinész pumpol. A fiatal szinész pumpol. A
+szerzőnek viszonya van. A szerző tehetségtelen. Az igazgatónak rosszul
+megy. Az igazgató tehetségtelen. Az igazgató viszonyt folytat a
+szinésznővel. A nézőtér üres. A nézőtér tele van, de szabadjegyesekkel.
+A darab rossz. A darab jó, de nem adják elő. A szerző fizet, hogy
+előadják a darabját. A szinésznő viszonyt folytat, hogy szerepet kapjon.
+A zene lopva van. A rendező nem érti a darabot. A sugó be volt zárva. Az
+igazgató a csőd szélén áll. A darabot más irta. A szinész más szinésztől
+lopta a nüánszot. Az ügynök csal. A darab külföldön megbukott. A szinész
+válik. A szinésznő válik. A szerző válik. Az igazgató válik. A rendező
+válik. A titkár megnősül.
+
+
+BEFEJEZÉS.
+
+A tudományok népszerüsitésének az egész világon tapasztaható törekvése
+adta kezembe a tollat, hogy az elhanyagolt tudomány-ág terén az alapvető
+munkát elvégezzem. Aki az elmondottakat figyelemmel olvasgatja,
+hamarosan megérti és megkedveli ezt a szakmát. Különösen ajánlom
+kézikönyvemet a vidékről feljött lakosságnak, amely nem igen tudja a
+különbséget a vidéki és a fővárosi pletyka között. Természetes, azért
+senki se higyje, hogy e művel ki van meritve az egész anyag. Adandó
+alkalommal közrebocsátandó „Bevezető a magasabb pletykatanba“ és a
+„Teljes magasabb pletykatan“ cimü munkámhoz akart ez csupán szerény
+előhang lenni.
+
+
+
+
+EGY ANEKDOTA ÉS EGY PÉLDÁZAT.
+
+Mind a kettőt ajánlom annak az ismeretlen férfiunak a figyelmébe, aki
+száz év mulva a Nemzeti Muzeum könyvtárában böngészve véletlenül rányit
+e kötetnek erre az oldalára. Álljon meg a tekintete néhány percre ezen
+az akkor már barna papiroson és olvassa el e szerény sorokat. Ma talán
+nem is olyan mulatságosak és érdekesek, mint akkor lesznek. Fogadja
+innen, a messzi multból, ismeretlenül is szives és bánatos üdvözletemet.
+
+
+AZ ANEKDOTA.
+
+A Vázsonyi Vilmos ügyvédi praxisából való e történet, de méltó helye ama
+százkötetes nagy szakmunkában volna, amelynek cime: „Budapest erkölcsi
+története“ s amelyet soha sem fogok megirni. A szakmunkában elbeszélése
+három kötetre terjedne, itt azonban az idő rövidsége és a tér szüke
+miatt röviden iparkodom előadni.
+
+Egy délelőtt vészes csöngetés zavarja fel Vázsonyit délelőtti
+olvasmányaiból. Egy üzletember névjegyét hozzák be, igen fontos és
+halaszthatatlan ügyben azonnal akar beszélni a képviselő urral.
+Bebocsátják. Bejön és utána tódul két hölgy: a felesége meg a leánya. A
+következő pillanatban mind a hárman térdelnek Vázsonyi előtt, amiből ő
+rögtön látja, hogy nem mint politikust, nem mint városi vezérférfiut,
+hanem mint kriminalista ügyvédet keresik. Ezt a ballet-mozdulatot a
+pesti büntető-ügyvédek már ismerik és megszokták. Minden nagy bünügy
+ezzel és „az istenért, ügyvéd ur, mentsen meg!“-kiáltással kezdődik.
+
+Némi harc után fölkel a kétségbeesett család és helyet foglal a
+foteleken.
+
+– Mivel szolgálhatok? – kérdi Vázsonyi.
+
+– Az istenért, képviselő ur – mondja zokogva a feleség – mentse meg az
+uramat!
+
+Ujabb rohamok után a sáppadt férfiu előadja a baját.
+
+– Kérem, – mondja – engem a mult héten valami ügyben, amihez semmi közöm
+nem volt, mint tanut kihallgattak a rendőrségen. Elmondtam, ami keveset
+tudtam, s azzal hazamentem. Ma reggel aztán megjelenik nálam egy rendőr
+és ezt az idézést hozza.
+
+Átnyujtja az idézést. Rendes rendőrségi idézőlevél volt, amelyben meg
+volt hagyva a cimzettnek, hogy ma délelőtt tizenegy órakor jelenjék meg
+Krecsányi detektivfőnöknél. Semmi egyéb nem volt rajta.
+
+– Nos? – kérdi Vázsonyi.
+
+– Hogyan? – mondja az üzletember. – Mi az a nos? Ma délelőtt tizenegyre
+a detektivfőnökhöz vagyok idézve!
+
+– Az istenért – zokogja a hölgy – képviselő ur, mentse meg az uramat!
+Csak ön segithet rajta…
+
+Vázsonyi egyikről a másikra néz, nem érti őket. Az üzletember dadogni
+kezd:
+
+– Kérem – mondja – önnek el kell oda velem jönni. Mint ügyvédnek.
+Megfizetem az ügyvédi honoráriumát. Ha nem sértem meg vele, száz koronát
+adok ezért az utjáért.
+
+– Száz koronát vagy tiz koronát – szól Vázsonyi – ez engem most nem
+érdekel, inkább mondja meg őszintén, mit követett el, hadd tudom miről
+van szó.
+
+Az ember ötöl-hatol:
+
+– Hiszen ha tudnám, miért idéztek be! De nem tudom. Nem követtem én el
+soha semmit, de tetszik tudni, pénzügynök vagyok, ügyleteket csinálok,
+közvetitek és… tetszik tudni… tudja isten… az ember sohse tudhatja…
+
+Reszketett, mint a nyárfalevél.
+
+– De hát akkor miért menjek önnel? – kérdi Vázsonyi.
+
+Az asszony felel:
+
+– Istenem, mert hátha ott tartják.
+
+– Ő megmondta – szól megkönnyebbülten a férj és fellélekzik. A lány
+csöndesen sirt a kanapé sarkában az egész idő alatt.
+
+Vázsonyi vállat von, elvégre ez ügyvédi kötelessége és utasitást ad a
+cselédnek, hogy hozzon egy fiakkert.
+
+– Kettőt! – mondja a kliens.
+
+– Miért?
+
+– Az egyiket nekünk, a másikat a családomnak.
+
+– Hát a hölgyek is jönnek?
+
+– Igen.
+
+– Miért?
+
+A kliens hallgat. Megint az asszony felel helyette:
+
+– Hogyha… isten tudja… isten ne adja… esetleg mégis ott kell neki
+maradni… hogy mindjárt küldhessünk neki éjjelre ágynemüt… meg ami
+szükséges…
+
+Általános zokogás. A kocsik megérkeznek és a menet megindul a
+főkapitányság épülete felé. Az első kocsiban halotthalványan, reszketve
+a kliens, mellette némán szivarozva, szótlanul, Vázsonyi. A másik
+kocsiban a két hölgy, kisirt szemmel, mintha temetésről jönnének. A
+Zrinyi-utcában a hölgyek lenn maradnak, a kocsiban. A papa elbucsuzik
+tőlük, férfias elszántsággal csókolja meg őket és megy fel Vázsonyival a
+második emeletre, a detektivfőnök vésztjósló irodájába. A kapuban álló
+rendőr egykedvüen nézi a siró dámákat. Ilyet ő naponta eleget lát.
+
+Fenn az előszobában azt mondja a kliens:
+
+– Kérem, képviselő ur, jobb lesz, ha nem megyünk be együtt. Talán tessék
+előbb egyedül bemenni és megtudni, hogy mit akarnak tőlem. Én majd csak
+azután megyek be, ha már tudom, miről van szó.
+
+Jól van. Vázsonyi bemegy egyedül. Krecsányi szeretetreméltóan fogadja s
+Vázsonyi azonnal a tárgyra tér.
+
+– Kérem, – mondja – ez és ez a kliensem tizenegyre be van idézve
+tanácsos urhoz. Mint ügyvédje, tisztelettel érdeklődöm, hogy miért.
+
+– Ő is itt van? – kérdi a detektivfőnök.
+
+– Igen. Kint vár.
+
+– Önt, mint ügyvédjét hozta magával?
+
+– Igen.
+
+– Hát kérem – mondja Krecsányi és felhuzza szemöldökét – mielőtt
+megmondanám ügyvéd urnak az idézés okát s azt, hogy mi a szándéka a
+rendőrségnek azzal az urral, engedje meg, hogy előbb egy kis
+magánügyemről diskuráljak önnel…
+
+És nagy meglepetésre elkezd Vázsonyinak beszélni egy környékbeli
+nyaralótelepről, amelynek nincs csatornázása, rossz a világitása,
+kövezetlenek az utcái.
+
+– De kérem…
+
+– Kérem, kérem – szól mosolyogva Krecsányi – nekem annyi a dolgom, hogy
+nem érek rá a főváros urait felkeresni ebben az ügyben és örülök, hogy a
+véletlen most elém hozza Vázsonyi Vilmost, aki méltányolni fogja
+nyaralótelepünk panaszait.
+
+– De a kliensem, aki künn vár!
+
+– Hadd várjon…
+
+És diskurál tovább a nyaralótelepről. Eltelik tiz perc, husz perc, egy
+félóra. A kliens az előszobában felváltva hideget és meleget izzad,
+Vázsonyi pedig feszeng a helyén, idegesen. Végre bevégzi Krecsányi az
+előadást. Vázsonyi megszólal:
+
+– De most, ha megengedi, térjünk rá az én kliensemre. Miért idéztette
+be?
+
+Krecsányi elmosolyodik.
+
+– Kérem – mondja – én nem ok nélkül beszéltem itt képviselő urnak egy
+félóráig másról. Azt akartam, hogy a kliense üljön, várjon az
+előszobában legalább egy félóráig. Az ön kliensét ugyanis a mult héten
+mint tanut hallgattam itt ki. Akkor az az ur itt felejtette az
+esernyőjét. Megtartani nem óhajtom, arra pedig nem vagyok kötelezve,
+hogy az esernyőjét a lakására szállitsam. Hát egyszerüen megidéztem
+mára, hogy vigye el az esernyőjét.
+
+– …
+
+– És az az üzletember, aki ugy megijed egy idézéstől, hogy nem mer
+egyedül jönni a rendőrségre, hanem az ország első ügyvédjét hozza
+magával, az az erkölcsi világrend nevében megérdemel legalább annyit,
+hogy egy félóráig reszkessen a detektivfőnök előszobájában.
+
+Vázsonyi kivitte neki az esernyőjét.
+
+– Itt van – mondta –, ön itt felejtette az esernyőjét, ezért idézték
+ide. Ha egyéb baja lett volna, a szokásos ügyvédi honoráriumot fizette
+volna. De igy, kérem, délután pontosan küldje be az irodámba az igért
+száz koronát. Isten áldja meg.
+
+És ott hagyta a faképnél. Mikor lement, a hölgyek még mindig sirtak a
+kocsiban. Észre sem vették, mikor Vázsonyi óvatosan elkerülve őket,
+felkapaszkodott egy villanyosra.
+
+Egyéb semmi sem történt.
+
+
+A PÉLDÁZAT.
+
+A sajtó organumai, vagy mint Pesten mondják: „az összlapok“ foglalkoztak
+ama kis cserkészfiu esetével, aki egy utcasarkon találtatott, amint
+sirva kérte a rendőrt, hogy igazitsa utba, mert ő magától nem talál
+haza. Tudvalevőleg – én ugyan csak egy hónap óta tudom – a
+cserkész-intézmény egyik célja, hogy olyan fiukat neveljen, akiket a
+külföldről idevetődött idegen a nemzetközi egyenruháról azonnal
+megismerjen és akik az idegent a városban utbaigazitsák, kalauzolják. Mi
+sem természetesebb, mint hogy Pesten maga a cserkész sem ismerte ki
+magát, ami még nem volna katasztrófa, ha például azt nem tudná, hol van
+a Mátyástemplom vagy a Központi Fertőtlenitő Intézet, de rögtön nemzeti
+katasztrófává válik, mikor az sül ki róla, hogy még azt sem tudja, hol
+lakik.
+
+Ezt a tipikus nyári szenzációt azért nevezem példázatnak, mert erről
+majdnem kizárólag amaz ismeretlen férfiu kedvéért emlékezem meg, akit e
+cikk bevezetésében volt szerencsém invokálni és aki e pillanatban még
+meg sem született. Nekünk ez csak ártatlan vicc és nyári téma, de neki,
+aki száz év mulva néz ránk vissza, talán kulcsa lesz sok olyan dolognak,
+amit nem ért meg egyszerre, történelmi kutatásai folyamán. Ezért vagyok
+bátor őt illő alázattal, mint akkor már por és hamu, a következőkre
+figyelmeztetni.
+
+A mi időnkben Magyarországon és különösen Budapesten igen sok dolog nem
+volt az, aminek hivták. A mi időnkben évente öt-hat dolognak a cimét,
+nevét vettük át a külföldtől, de csak azért, hogy a külsőségeket
+pontosan megtartva, belül egészen mást csináljunk belőle. Nem szeretek
+mindig a rendőrségen nyargalni, de például ez alá a cim alá, hogy:
+rendőrség, a mi időnkben olyasmi volt rejtve, aminek tisztán politikai
+célja volt, tehetséges embereket és gonddal kitanitott magyar legényeket
+egy gyarmati katonai hivatal teendőivel láttak el és mellesleg rájuk
+bizták azt is, amit külföldön a rendőrségek szoktak elvégezni. A mi
+időnkben átvették a külföldön mindenütt kitünően bevált ifjusági
+jellemképző, testedző, egészség-gyarapitó és gyerek-nemesitő _boy-scout_
+intézmény külsőségeit: a szijjas bur-kalapot, a hygiénikus
+flanell-inget, gyapjunyakkendőt, térdnadrágot, strapacipőt és hegymászó
+botot, leforditották – elég ügyesen – az angol szót „cserkészfiu“-ra és
+alapjában véve az eredeti intézménytől annyira különböző más intézményt
+csináltak belőle, hogy attól még a kopasznak is ég felé mered minden
+hajaszála, olyan intézmény-utánzatot, amely ugy különbözik az
+eredetijétől, mint egy tiznapos osztriga egy tizéves elefánttól.
+Tisztelt és nyájas idegen, hadd sirom feléd innen a multból, e szomoru
+ezerkilencszáztizenhármas esztendőből, hogy még legalább száz ilyen
+intézményünk van e pillanatban e hon virányain, hogy épp most van
+körülöttünk kolera és épp most müködnek „közegészségügyi felügyelők“ és
+épp most történnek „intézkedések“, akik és amelyek éppoly ügyesen vannak
+angolból vagy németből leforditva, mint a cserkészfiuk, s akiknek és
+amelyeknek pont annyi közük van az eredeti jelentésükhöz, mint a haza
+nem találó pesti cserkésznek az idegenvezető boy-scouthoz. Tisztelt
+utód, hidd el, hogy ez néha kétségbeejtő. Hidd el, hogy kétségbe kell
+esni azon, hogy a „gyorsvonat“ milyen jó forditása a „Schnellzug“
+szónak, miközben olyan lassan megy a komisz épitkezés miatt, mint a
+Schnellzug hazájában a Personenzug. Hidd el, hogy itt Sakk-otthonnak és
+Sakk-szövetségnek hivták ama helyeket, ahonnan sértődötten dobták ki
+azt, aki sakkozni merészelt, mert ott bakkozni kellett; hidd el, hogy
+itt közéleti kritikának (Die Kritik, La critique) hivták azt, hogy ki
+akar valakit a hatalomból azért kiturni, mert ő akar oda helyette
+leülni; hidd el, hogy itt milliomos volt az, akinek száz-százötvenezer
+korona vagyona volt; hidd el, mert igy volt majdnem minden, az egész
+vonalon. És hidd el, hogy amilyen kevéssé feltünő, amilyen kicsinyes és
+szerény kis tréfaság volt a haza nem találó professzionátus kalauz esete
+Budapesten, ezerkilencszáztizenháromban, olyan jellemző volt erre a
+kitünő forditói tehetséggel megáldott, de minden igazi belső tartalom
+respektálásától irtózó lusta és felületes közéletre.
+
+
+
+
+VASÁRNAP DÉLUTÁN.
+
+Tisztelt Uram!
+
+Ön a minap könnyelmüen azt kérdezte tőlem, hogy hogyan töltjük mi itt
+Duna-Mócsingon a vasárnap délutánokat. Egy pesti embertől, aki idejött
+nyaralni, a fővárostól háromnegyedórányira, nem is kérdezhetett volna
+keservesebbet. Amikor kérdezte, szomoru kézlegyintéssel feleltem. Ön nem
+is vette észre, mennyi keserüség volt e mozdulatban. Most azonban
+megbüntetem a kiváncsiságáért és felelek a kérdésére. Még pedig
+őszintén. Könnyebb áttekinthetőség kedvéért sorba megyek a
+vasárnap-délután óráin. Hadd lássák Önök, pestiek, milyen kéj az, a
+szomszédban nyaralni.
+
+
+HÁROM ÓRA.
+
+Ebéd után le szoktam feküdni egy kicsit. Kettőkor ebédelünk s igy, mire
+a kanapéhoz vánszorgok, félhárom. Az első délutáni vonat kettő
+negyvenhatkor ér ide Pestről. Nyaralónk tiz percnyire van a vasuttól,
+tehát körülbelül háromkor érkezik ide az első vendég, azt a keserves,
+füzfán fütyülő rézangyalát Neki. A legrémesebb köztük Schmiri bácsi, aki
+egy kis cekkerrel jön és mindig ugy néz ki, mintha hozna valamit, de még
+soha sem hozott semmit. A cekkerben a sapkája van, meg a hálóinge, arra
+az esetre, ha lekésne az utolsó vonatról. Természetesen, aki háromkor
+jön, az fölver az álmomból. Schmiri bácsit azért utálom, mert azok közé
+a rettenetes emberek közé tartozik, akik erkölcsi fölénnyel keltik föl
+legédesebb álmából az embert, akik ezt a szemtelenséget egészségügyi
+vagy egyéb jóakaratu szabályok nevében követik el. Például: „ne
+lustálkodjál, elhizól“, vagy: „kelj föl, aztán éjjel nem tudsz aludni“,
+vagy: „itt döglesz, ahelyett, hogy a kertben sétálnál“. Még rémesebb
+Rőcze bácsi, aki azok rendjébe tartozik, akik mindenféle nyelvü
+idézetekkel költik fel az embert, ilyen vadállat is igen sok van a
+világon. Mikor legédesebben alszom, rám rivallnak: „fel, fel, vitézek, a
+csatára!“, vagy tréfásan: „kelj fel párnáidról, doktor Pókainé“,
+miközben huzzák ki a fejem alól a párnát. Németül: „auf, auf, ihr
+muntere Gesellen“, franciául: „allons enfants de la patrie“, olaszul:
+„andiamo, kis apám“, stb. Az vesse rám az első követ, aki még soha nem
+akarta lelőni azt a vigyorgó embert, aki vicces versekkel költötte fel.
+Ez az, tisztelt uram, amit én vasárnap délután három órakor hétről-hétre
+bekapok, egész nyáron.
+
+
+NÉGY ÓRA.
+
+Négy órakor jön Hermin néni, szegény rokonunk, öreg ruhákért és azért,
+hogy kávét kapjon. Azért jön vasárnap, mert akkor sok vendég van s mert
+tudja, hogy ő ilyenkor kellemetlen. Ilyenkor jajgat, hogy ő a konyhában
+akar uzsonnázni, csak azért, hogy erőszakkal behuzzák a verandára, hogy
+ott aztán sirva mondhassa a vendégeknek: „én nyomorban vagyok, ők
+gazdagok, a konyhába akartam menni, de megszégyenitenek“. Tulajdonképpen
+én tudom, hogy Hermin néni azért jön ki, hogy megsértsék. Ha nem sikerül
+megsértődnie estig, kétségbe van esve és hogy mégis megsértsék,
+olyanokat enged meg magának a vacsoránál, hogy krisztusi lény legyen,
+aki nem sérti meg. Ezért ki van adva a gyerekeknek, hogy hat óráig
+sértsék meg Hermin nénit (tessék elhinni, én esküszöm, hogy ugyis csak
+azért jön ki), mert ha hatkor megsértik, a hét óra tizenötössel
+hazamegy. De ha nem sértik meg, akkor a vacsoránál lehuzza a cipőjét,
+mint a multkor, azt mondván, hogy kavics ment bele és odaadja a
+vendégeknek, hogy nézzék meg, milyen rongyos, vagy, mint tavaly, addig
+szagolja a tányéron a rostélyost, amig végre is a feleségem az elfojtott
+dühtől reszketve megkérdi tőle, hogy mit szagol, mire Hermin néni
+szerényen szól: „semmit, fiam, egészen jó hus ez, csak nem tudom, miért
+kapom mindig én a büdöst?“ Valahogy azért megsérteti magát mindig. A
+borzasztó az, hogy tőlem nem sértődik meg, mert engem gyülöl, rólam
+tudja, hogy én tudom, mit akar, s kész vagyok nyolc-tiz olyan sértést
+suttogni a fülébe, hogy elzöldül. Ez nem számit. Neki igazi, fájó sértés
+kell a feleségemtől, vagy a gyerekektől. A gyerekek intézik el
+rendszerint, amennyiben azt mondják neki, hogy boldogult férjét ő
+mérgezte meg. De most már ez kezd elkopni, nem használ. Legutóbb a kis
+fiam hátulról egy kis kárpitosszöget vert bele, de erre is csak akkor
+sértődött meg, mikor a feleségem ezért nem akarta a fiut megverni. Igy
+valahogy elment a hét tizenötössel.
+
+
+ÖT ÓRA.
+
+Ötkor kezdenek jönni a gyerekek és a cselédek a szomszéd nyaralókból,
+kölcsönkérni. Ezt csak a nyaraló emberiség tudja, hogy mit jelent. Ahol
+sok vendég van, onnan jönnek kölcsönkérni: „Kettővel többen jöttek, a
+mama kéret kölcsön két pár eszcejgot és négy tányért, ja igaz, még két
+szalvéta is kell“. – „A nagysága tiszteletét küldi és kéri a
+fagylaltgépet“. – „A papa üdvözletét küldi és kér egy párnát, mert
+Uhajda bácsi kinn alszik“. – „A mama kéret szépen valamit olvasni, mert
+senki se jött“. Igy kérnek kölcsön székeket, szódavizet, kártyát,
+táblát, krétát, legyezőt, poharat, asztalt, grammofonlemezt, szivart,
+szipkát, sőt cselédet is, ha nagyon „sokan jöttek“. Mert az ok mindig
+ez: sokan jöttek, többen jöttek, mint amennyire számitottunk. Akihez nem
+jött senki, az vagy olvasnivalót kér, vagy maga is átjön. Ez igy megy
+hat óráig. Hatkor már rendesen ki vagyunk fosztva.
+
+
+HAT ÓRA.
+
+Hatkor megjelenik két ifju.
+
+– Nevem Pök Ervin, – mondja az egyik.
+
+– Nevem Hebrányi, – a másik.
+
+Segédek? Nem. Rendezők. Jegyeket hoztak eladni. Szombaton este
+hangverseny lesz az alsó Vadrovitz-féle vendéglőben. De felül is lehet
+fizetni. Kedves neje szeret táncolni. Köszönöm, nem járunk sehova. De
+jótékony cél. Nem, nem. Ugyan papa, adj egy forintot nekik a jótékonyra
+és nem kell jegy. Oh, hova tetszik gondolni.
+
+A rettenetes az, hogy a vendégeimnek is eladnak jegyeket. Nem, mintha
+sajnálnám a vendégeimet, hanem mert ezzel szombaton az én nyakamra
+szabaditják őket és ilyenkor bál után az ebédlőben hatan alusznak délig.
+
+Nem, nem, köszönjük. De a kis lányok hadd táncoljanak. Oh, kérem, a kis
+lányok még kicsik, az egyik hat éves, a másik négy. Nem baj, kérem, a
+kis teremben gyerekbál van. De nekik korán kell lefeküdni. Nem baj,
+kérem, a gyerekbál már délután ötkor kezdődik.
+
+Most jön a sugdosás nőm részéről: „Adjak nekik kávét?“ „Nem – sugom –,
+hanem ha még van abból a multkori patkányméregből…“ Aztán folytatódik
+fennhangon: „Isznak az urak egy kis kávét nálunk?“ Hehehe, már kétszer
+kávéztunk. Mindegy no, kávézzanak harmadszor is. Hát ha olyan kedvesek…
+
+És kávéznak. Aztán elmennek. Alásszolgája, Pöck ur, alásszolgája,
+Hebrányi ur. Pardon – mondják –, tévedés, _én_ vagyok Pöck és ő a
+Hebrányi. Oh, pardon. Na ez igazán jó volt. De kérem, kérem.
+
+Mindnyájan vigyorgunk, kényszeredetten. Kikisérjük őket a kertajtóig. Jó
+napot. Alásszolgája. Kullogunk vissza a kerten keresztül, szomoruan, a
+verandán hemzsegő vendégekhez. Hol van Hermin néni? A fürdőszobában
+zokog. Mi az? Végre sikerült megsértődnie: „nekem persze be se
+mutattátok őket“. Tanácstalanul állok. Hermin néni csöndesen sir. A
+szomszéd villa terraszáról halkan hozza át a szellő a hangokat: „nevem
+Pöck, nevem Hebrányi…“ Esteledik.
+
+
+HÉT ÓRA.
+
+Hét órakor szokott jönni az a gaz Söpkesz, ne tessék rossz néven venni,
+hogy ilyen gorombán irok, de a fülemen jön ki az epe, ha erre a
+Söpkeszre gondolok. Már egyszer a kertészünket megbiztam, hogy
+utonállónak öltözve, hátulról üsse fejbe egy léccel, mikor elmegy
+tőlünk, hátha nem jön többet. Ez meg is történt, de visszafelé sült el,
+mert Söpkesz visszaszaladt és nálunk aludt az éjszaka. Hiába minden. Ha
+a sötétben sétálni megyünk, a gyerekek még ott is, ahol nincs lépcső,
+azt mondják neki: „Söpkesz bácsi vigyázzon, itt egy lépcső van“ – és
+Söpkesz bácsi nagyot lép a semmibe, összecsuklik a lába, ami a
+legutálatosabb dolgok egyike, de ilyen tréfák sem riasztják el. A
+kávéjába külön e célra tartott stanicliból legyeket tesznek gyermekeim,
+megbizásomból. Hiába. Ami szivart ő kap, abba egész délelőtt varrótüvel
+lószőrt varr bele feleségem, kérésemre. Hiába. Amely székre ő leül,
+abból szög áll ki, intézkedésemre. Hiába. Szereti a szódavizet, tehát
+délelőtt egy szódásüvegbe közönséges vizet öntünk és azt kapja, hogy
+véresre nyomja a billentyün az ujjait és semmi nem jön belőle, örömömre.
+Hiába. Bor helyett külön csinálnak neki gyermekeim utasitásomra
+ugynevezett „Söpkeszbácsi-féle házi badacsonyit“ ecetből, vizből,
+cukorból és spirituszból. Hiába. Megissza. Hiába öljük, mérgezzük,
+verjük, sántitjuk, kinozzuk, minden vasárnap megjelenik, mert kártyázni
+akar és négy-öt koronát el akar nyerni tőlem, hogy azt mondhassa:
+„benyertem az utiköltséget“. Az erőszakos nyári vasárnap délutáni
+kártyázók királya Söpkesz, azoké, akik kihuzzák a házigazdát a vendégei
+közül és két forint ötvenet akarnak nyerni tőle.
+
+
+NYOLC ÓRA.
+
+Rövid, de keserves fejezet. Nyolc órakor jön az, illetve jönnek azok,
+akik hiába jöttek ki Mócsingra, mert nem találták otthon azokat, akikhez
+jöttek. Mócsingról ugyanis minden vasárnap megszökik a vendégek elől
+ötven család. Jövőre ötvenegy ilyen család lesz. Ezek aztán „mondok, ha
+már itt vagyunk“ – kiáltással jönnek be a kertbe és már az ajtóban
+levetik a kabátjukat.
+
+
+KILENC ÓRA.
+
+Ez a legfájdalmasabb óra a nyaraló életében. Ilyenkor már nem jön senki,
+de a borzasztó az, hogy nem is megy senki. Nyolc ötvenkor megy egy vonat
+Pestre, erre való tekintettel vasárnap kilenckor teritünk, hogy kedvet
+ne kapjanak a vendégek, mert a nyári vendég ugy vadul a fehér abrosztól,
+mint a bika a vörös kendőtől. Mondom, ha félkilenckor abroszt látnak,
+végünk van. Hát csak az utolsóelőtti vonat után van terités. De az
+példátlan és határtalan, hogy egy ilyen nyári vendég mily pontosan tudja
+a környékbeli menetrendet. Öten-hatan mindig azt kérdik: „mikor megy az
+utolsó vonat?“ Erre ugyan a feleségem azt szokta felelni, hogy: „ma
+hideget vacsorálunk“, de ez nem szokott használni. A multkor már, hogy
+megpukkadjanak, magunk is sajtot és kenyeret vacsoráltunk, de nem is
+vették észre.
+
+E fájdalmas óra legfájdalmasabb előzménye az, amikor a verandáról
+látjuk, amint boldog szomszédok kisérik vendégeiket a nyolc ötvenes
+vonathoz, mikor nálunk még öten nyüzsögnek ingujjban, Söpkesz a házi
+badacsonyit issza ál-szódával, Schmiri bácsi cipő nélkül egy fán ül,
+Hermin néni rosszul van a hálószobában és a fejét borogatja, Rőcze bácsi
+fogpiszkálóval oltja a rózsafáimat, dr. Csaruga és felesége fürdenek,
+mert meleg van, Lujza néni csokoládét kényszerit a házőrző kutyába, a
+gyerekek levesbe való legyeket fogdosnak Söpkesz bácsinak. Vadányi tanár
+a kutat rontja el és Pista bácsi a hengemattéban hortyog, mint egy
+halászlé a nyilt tüzön, miközben Sebész bácsi (hallott valaki ilyet,
+hogy egy Schwarz Sebész-re magyarositsa a nevét? Ez is csak nálam
+történhetik meg…), mondom, miközben Sebész bácsi azt számitja ki az
+óráján, hogy hogyan lehetne lekésni az utolsó vonatról.
+
+És ezalatt a boldog szomszédok kisérik a jó, derék, kedves vendégeket a
+vasuthoz és nevetve intenek be nekünk a keritésen. Rettenetes, uram, ezt
+látni. Az embernek megszakad a szive.
+
+
+TIZ ÓRA.
+
+Az utolsó vonat tiz huszonegykor megy. Tiz órakor már mi is vonulunk a
+mi csapatunkkal az állomás felé. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy jó
+volna juhászkutyát is tartani, ugynevezett terelő pulit, amely mindig
+egy csomóban tartsa a vendégeket, mert Sebész bácsi állandóan
+elkalandozik, mindenáron le akar késni az utolsó vonatról, ami az idén
+már kétszer sikerült neki. Tiz órától tiz huszonegyig tehát azzal telik
+az idő, hogy Sebész bácsira vigyázunk. De már olyanokat talál ki, hogy
+az csudálatos. Eleinte az óráját igazitotta vissza, eltünt és a vonat
+távozása után jött bucsuzni. Ott akar aludni és másnap a kertben
+reggelizni. Hiába minden. Az idén egyszer már odáig vittük, hogy
+felszállt a vonat hágcsójára, de szántszándékkal lebotlott róla,
+lábtörést szinlelt, a vonat persze nem várt, elment. Mikor már eltünt a
+vonat, akkor Sebész bácsi kiegyezett velünk egy ficamodásba, majd –
+attól félve, hogy orvost hivatunk, – lealkudta egy rándulásig, később
+annyit koncedált, hogy nagyon megütötte a lábát, majd egy negyedóra
+mulva „már nem is fáj“ kiáltással visszasétált velünk haza, az ebédlőben
+aludt és másnap becsületből még bicegett egy kicsit, amikor délelőtt
+tizkor elment. Ehhez a tiz órai fejezethez tartozik egyetlen vasárnapi
+örömem is, hogy igazságos legyek. A vendégek, akik az utolsó vonattal
+mennek haza, mindig vigan társalognak, mulatnak, hancuroznak a vonaton
+Pestig, de Hermin nénihez soha senki egy szót sem szól. Mérgesen ül egy
+sarokban Pestig. Ott nem köszönnek neki. És ő dühös, mert nem
+sértődhetik meg: tudniillik mert senkinek se fájna, ha megsértődnék. Már
+pedig neki ez kell. Mondom, ez az egy örömem van, s mikor féltizenegykor
+lefekszem, elmosolyodom boldogan az ágyban, arra gondolva, hogy most
+robog Pest felé a vonat a vidám társasággal és a sarokban ül mérgesen,
+felfuvódva Hermin néni, mint egy mellőzött sündisznó. Félálomban ezen
+mosolygok, mialatt künn a sötét ebédlőben Sebész bácsi óvatosan csuszik
+négykézláb a cselédszoba felé, hogy én ne halljam és hogy elcsábitsa a
+cselédeimet. Néha feldönt valamit és ilyenkor egy félóráig mozdulatlanul
+lóg a feldöntött butorba kapaszkodva és drukkol, hogy nem hallottam-e
+meg. Aztán visszamászik a kanapéra, ahol ágyaztunk neki és hangosan
+köhög, krákog, hogy halljam, hogy ott van, hogy nem ő volt az, aki ki
+akart menni a szobalányhoz. Jól van, Sebész bácsi.
+
+Hát ilyen a mi vasárnapunk, tisztelt uram. Ha egyszer nincs jobb dolga,
+jőjjön ki. Duna-Mócsing, Pestmegye, Frühauf-féle villa, mindenki
+utbaigazitja, ezt béreljük már öt éve. Tisztelettel
+
+_egy családapa._
+
+
+
+
+LEVÉL A MILLIÓKRÓL.
+
+Tisztelt Uram!
+
+Nevem Kispolgári Samu és mialatt e sorokat irom, a másik szobában két ur
+mormol. A dolog ugy kezdődött, hogy csöngettek. A Malvin kiment ajtót
+nyitni és a két ur benyomult az előszobába. Malvin megijedt és
+megkérdezte: „Kik önök?“ Az egyik ur szivélyesen mondá: „nevem
+adóvégrehajtó, gyerünk beljebb“. Most ülnek az asztalomnál és mormolnak,
+az egyik mindig azt mondja: „fényezett szekrény“, a másik mindig azt
+mondja: „mi van még?“ Én nem megyek ki, mert nem tudok az arcukba nézni,
+félek, hogy dühbe jövök és rájuk ugrom, mint egy vad oroszlán, tudom,
+tudom, ne tegyem, hatóság elleni erőszak, nem is teszem, csak
+érzelmeimet mondom el uraságodnak, a köny kicsordul a szememből.
+
+Nevem Kispolgári Samu és százhetvennégy korona ötven fillérrel tartozom
+adóba, ennyi az én kedves adóhátralékom, ezért ülnek és mormolják a
+fényezett szekrényt, ma még csak mormolják, tisztelt uraság, de
+nemsokára megint eljönnek és el is viszik, mert nem hogy százhetvennégy
+korona és ötven fillért nem fogok tudni soha, soha felkaparni a föld
+alól, de ha felhuznak az akasztófára vagy beledobnak egy cséplőgépbe,
+akkor se tudok előteremteni százhetvennégy fillért és ötven koronát sem,
+de még csak százhetvennégy svábbogarat és ötven rusznit sem, mert nem
+tudom, uram, honnan vegyem, nem tudom, honnan huzzak, nyuzzak, vakarjak,
+izzadjak, vérezzem elő akármiből százhetvennégyet és ötvenet. Nem megy.
+Az adókivető bizottság előtt annak idején megjelentem, sirtam,
+kiabáltam, koldultam, könyörögtem, nyomorogtam, a rossz fogaimat
+mutattam, a sovány, öreg kis hasamra hivatkoztam, rosszul lettem,
+bégettem, mekegtem, énekeltem, szónokoltam, gügyögtem, levetkőztem,
+letérdeltem, de hiába, fagyos mosollyal ült ott dr Kerületi Vezér és nem
+engedett el egy vasat sem, pedig éppen én előttem volt ott báró
+Moslettbáró és miután sokalta az egy forint huszat, amit kiróttak rá,
+leengedtek neki egy forint ötöt és most fizet tizenöt krajcár adót,
+uram, egy gazdag ember, akinek gazdasági gépgyára van és akit évi
+kétszázezer boronára becsül mindenki, nem kétszázezer koronára, hanem
+kétszázezer boronára, mert mondom, gazdasági gépgyára van és elad egy
+évben félmillió ekét és kétszázezer boronát. Fizet tizenöt krajcár adót.
+Ön azt fogja mondani, hogy tulzok. Lehet, hogy az adatokban van egy kis
+tulzás, de aki tudja, hogy mily különbség van fővárosunkban a politikai
+jóbarát és a politikai ellenfél adója közt, az meg fogja bocsátani e
+szerény tulzást nekem, aki nem szavazván oda, ahová dr Kerületi Vezér
+kergetett, fizetek, illetve nem tudok fizetni százhetvennégyet és
+ötvenet, s most hallgatom innen a mormolást, amit az adóvégrehajtó idéz
+elő. Higyje el uram, szivrehatóan mormolni csak ő tud. Én sohse láttam
+tengert, de sok jót hallottam a mormolásáról. Nem hinném azonban, hogy
+oly izgatóan és oly szivfacsaróan tudná ezt, mint a két ur a másik
+szobában.
+
+Nevem Kispolgári Samu és talán nem fog tetszeni uraságodnak ez a
+keserüen tréfás, mondhatnám bolondos hang, amint levelem irom. Nem is ez
+az én rendes hangom, mert nyugodt ember vagyok, soha könyvet nem
+olvasok, szinházba nem járok, nekem még nem kabarézták el a fejemet az
+iró és hirlapiró urak. De próbáljon ön egyszer panaszos levelet irni,
+mialatt az összes fényezetteket felirják adóba a másik szobában és akkor
+ön is tapasztalni fogja, hogy egyszerre elvigyorodik az emberben valami,
+egyszerre tele lesz epével az ugynevezett kedélyvilága és mondom, feljön
+valami izgalom az embernek a mellébe, ami arra ösztönzi, hogy
+kirohanjon, mint egy vad oroszlán és széttépje a végrehajtót, de én ezt
+mind mérséklem, belefojtom e panaszos levélbe, ettől olyan vad az
+irályom, tisztelt uram, az ördög vigye el az életemet, ha már nem
+szeretem a hatóság elleni erőszakot. Azért irok, uram, mert ugy érzem,
+hogy ez az a perc, amikor igazi érzéssel lehet politikáról irni, olyan
+embernek, mint én, aki soha nem foglalkoztam politikával, nem is értek
+hozzá, pártember se vagyok. Tudniillik most elgondolom, hogy a nagyurak
+egymást vádolva négymillió nyolcszázezer koronát vagdosnak egymás
+fejéhez, pro és kontra. A fiam hazajön és azt mondja: „most meg ők
+jönnek, azt mondják, hogy talpfapanama, meg szénpanama, negyven millió,
+száz millió“. Én nem bánom. De elgondolkozom azon, hogy hova tartozik az
+én szegény százhetvennégy korona ötvenem? Mert megveszik rajtam, végül,
+uram, megveszik rajtam. Ha én nem tudom előkaparni, előkaparják ők, mert
+addig viszik el és árverezik el a fényezettet, amig együtt lesz a pénz.
+Mert én mindig előkaparok azért annyit, amennyi az uj fényezett
+szekrényre kell, mert abban tartja Malvin a ruháját. Ők meg elviszik. Ez
+már a negyedik fényezett szekrény. Hát végül, ugy-e, mégis csak
+befizetem a százhetvennégy ötvenet? Már most hova tartozik ez? Hol van
+elhelyezve? Egy szép kék százas, három szép tarka huszkoronás, egy
+csinos tizkoronás, négy ezüstkorona és öt kis vekerle. Melyikben
+foglaltatik benne? A négymillióban, vagy a nyolcszázezerben? Az első
+millióban, a harmadikban, a másodikban, vagy a negyedikben? Mert ezek a
+pénzek, ha szép nagy csomókban egymás mellé vannak rakva az asztalon,
+elképzelem őket, gyönyörü kékes papiroszlopok, amelyek valamelyikében,
+alul, felül vagy a középen, meghuzódik a Kispolgári Samu szegény
+százhetven korona papirpénze, a nagy zsákban pedig a többi közt ott sir
+az én négy korona ötven aprópénzem is. Furcsa gondolat egy egyszerü
+embertől, ugy-e, uram, de én igy lelki szemeimmel utána nézek a rongyos
+kis pénzemnek és keresem hová tették, melyik milliónak képezi
+alkatrészeit, mert ha elvették az államtól a négymillió nyolcszázezret,
+akkor azt mi pótoltuk, én, Samu és mi, többi samuk, ha pedig szegény kis
+pénzemet a talpfához nevezték ki, akkor ott sorakozik a többi rongyos
+kis adópénzzel együtt negyven millióvá, vagy tudom is én mennyivé. Nem
+tudom, érti-e uram, mit akarok ebből kihozni, de azt szeretném, hogy
+megértse, viszik a szekrényemet, egyiket a másik után, addig, amig
+százhetvennégy ötven nem lesz belőle, sir a Malvin, a földön a ruha,
+most benn ülnek, irnak, mormolnak és én elgondolkozom, hogy ebből a kis
+pénzből, ami miatt itt sirnak és dühöngenek, amiért itt kinoznak,
+rikatnak, bántanak, kifosztanak engem nyolcszor egymásután és ami most
+ilyen komoly összeg és nagy szerencsétlenség nálunk, abból, mire olyan
+sokan jönnek össze, ilyen samupénzek, hogy millió lesz belőlük,
+egyszerre olyan komolytalan, ide-oda dobált, félvállról vett pénz lesz,
+hogy őrgróf Pallavicini György nem is mondja meg az összeget, mert fél,
+hogy egy-két millióval téved és egy másik beszéd négy-öt milliót emlit,
+isten neki, néhány százezer ide vagy oda, a talpfa ügyében nem tudják,
+negyven-e a millió, vagy száznegyven, – azt szeretném kihozni, uram,
+hogy meg kell őrülni, ha elgondolom, milyen pontosság és erőszak van
+ennek a huszonnégy koronát érő fényezett szekrényemnek az elvitelében
+ugyanakkor, amikor odafönn négy milliótól negyvenig tart a „körülbelül“
+és a „lopta“ és a „nem lopta“ és a „jöjjünk tisztába a panama
+fogalmával“ és a többi, amit össze-vissza beszélnek, mialatt itt
+fillérre pontosan tépik el tőlem a szegény butoromat, keseritik el
+Malvinom szivét és kinoznak engem. Nem lehet ennek az egész panama és
+nempanama ügynek az égig orditó keservességét érezni, csak igy, ahogy én
+érzem: ezekről az urakról és ezekről a milliókról akkor elmélkedve,
+amikor ebből a piszkos, könyes, szegény, kinlódó életemből ilyen halálos
+szigorusággal szakitják ki már a negyedik szekrényemet. Most irják fel,
+két felnőtt ember messziről jött el ide érte, csöngetett, köszönt,
+papirt vett elő, rubrikába ir, mormol és a jövő héten ujra kezdi.
+Százhetvennégy korona, ötven fillér. Hol van, hol sir, hol szerénykedik?
+Melyik csomóban? Melyik millióban? Rám ismerne-e, ha odamennék, ahol
+ezek a rengeteg pénzek feküsznek egymáson, intene-e a csomagból,
+mondaná-e: „idenézz, Samu, itt vagyok, én, szegény gyürött százas, nyolc
+fényezett szekrényed. Malvinod nyolc sirása, nyolc elfojtott, csirájában
+megszünt hatóság elleni erőszakod!“
+
+Mikor igy elmerengenek a politika milliós vitáin, eszembe jut a másik
+fiam, aki az orosz határon áll. Mikor azt olvasom: egy hadtest, két
+hadtest, százötvenezer ember, a monarchia hadserege, – mindig azt
+gondolom: ebben benne van az én fiam is. Azt hallom: százezer ember áll
+itt vagy ott. Nekem egy fiam köztük van. A monarchiának: hadtest,
+hadsereg, a statisztikának: százezer, félmillió, nekem: egy fiam.
+Valahol, a fekete emberrengetegben egy pontocska, Kispolgári Samu fia,
+Kispolgári Ede. Ugy áll benne a hadseregben, mint a százhetvennégy
+koronám a sok millióban. Malvinom fájdalommal szülte, hét éves korában
+sarlachja volt, azt hittük, megbolondulunk az aggodalomtól, az érettségi
+előtt beteg lett a tanulástól, huszonhat évi gondom, bánatom szülői
+szerelmem fekszik ebben a fiuban és az államnak csak egy szava van rá:
+hadsereg. Igy fekszik benne a százhetvennégy koronámban a tönkrement
+füszerüzletem öt esztendei keserve, az éjszakai másolások miatt égő
+szemem, a veszekedésem a hentessel, hogy egy krajcárral olcsóbban adja a
+szalonnát, a lyukas nadrágom, mint takarékosság, sok-sok kilométer, amit
+gyalogoltam, hogy megspóroljam a villamospénzt, uram, én tiz krajcár
+miatt Budáról gyalog megyek az Üllői-utra és hány ilyen keservesen
+megváltott tiz krajcár van egy fényezett szekrényben, olyanban, amiből
+nyolc kell, hogy fussa adóhátralékra? A testemnek, a lelkemnek, az
+emberi méltóságomnak hány sanyaruságát kell odaadnom, amig futja belőle
+arra az adóra, ami csöndes, rongyos kis részecskéje lesz annak a
+milliónak, amiről félvállról beszélnek most a nagyurak? Nekem: az életem
+nyomorusága, a vérem, az agyam, ötvenhat esztendőm gondja, bánata és a
+politikának csak egy szava van rá: állampénz. Nem okoskodások ezek,
+uram, hanem csak érzések. Nem akarok én uraságodnak megmagyarázni
+semmit, csak meg akarom irni, hogy mit érzek, mialatt a másik szobámban
+mormol az adóvégrehajtó.
+
+Csak egyet nem értek: azok a nagy urak, azok a miniszterek és képviselők
+és grófok és egyéb földi istenek, hogy birják el ezt a rettenetes
+felelősségérzést, mikor tudják, hogy minden állami millió ilyen Samuknak
+a pénzecskéiből van összerakva? Vagy nem tudják? Hogy tudnak aludni?
+Hogy megy le egy falat a torkukon? Vagy megváltozik az agyvelejük mikor
+magas polcra jutnak, ugy, hogy mindezt elfelejtik? Vagy én vagyok
+szamár, egy vén, csudálkozó szamár, aki megrémülök, mikor igy belenézek
+az állami pénzek eredetébe? Vagy talán csak azért jut eszembe mindez,
+mert ép most irják fel a butoromat?
+
+Ne tessék erre felelni, uram, csak azért kérdezem mindezt, hogy
+könnyitsek a szivemen. Tudom én, hogy van ez. Mindegy, no. Miért nem
+születtem püspöknek. Ne is törődjék ezzel a levelemmel, ha elolvasta,
+dobja el és gondoljon annyit róla, hogy egy öreg ember azért irta, mert
+valamibe bele kellett fojtani egy kitörni készülő hatóság elleni
+erőszakot. De már ez is rendben van, elmult. Most mentek el, éppen.
+Malvinom mosolyogva jön be, hogy ne lássam könyeit. Fiam kezében
+estilap. Azt irja: „tisztázzuk a panama fogalmát“.
+
+Kitünő tisztelettel stb.
+
+
+
+
+ESETEK.
+
+Hagyjuk egy kicsit a fontoskodást és nézzünk meg közelről néhány tréfás
+kis esetet, hátha ilyesmiből is lehet okulni, az ember nem tudja, mitől
+hizik. Külföldről jött urak mesélték, kénytelen leszek megnevezni őket,
+olyannyira hihetetlennek tünik fel ez a pár apróság igy első hallásra.
+
+Heltai Jenő, illustris barátom, Bécsből jött s azon frissiben a
+következőket meséli: A bécsi nagyköruton volt dolga, az Operával
+szemközt. Gyalog ment, s mint ahogy kényelmes emberek szokták, nem ment
+pontosan az Opera elé, hogy aztán onnan derékszögben, rövid uton siessen
+át a tulsó oldalra, hanem amugy pestiesen már jóval előbb nekivágott a
+kocsiutnak, ferdeszögben ment át a kocsifolyó egyik partjáról a másikra.
+Amint igy megy-mendegél, vigyázva a villamosok és autók közt, egyszerre
+csak – mint a régi regényirók mondanák – egy kéz nehezedik a vállára.
+Megfordul, s konstatálja, hogy a kézen fekete keztyü van, s hogy a
+fekete keztyühöz egy rendőr tartozik. Azt mondja neki a rendőr:
+
+– Szabad kérnem egy szóra, uram!
+
+Azzal karonfogja és kivezeti a kocsik kavarodásából, át a tulsó oldalra.
+Ott udvariasan szalutál és ezt mondja:
+
+– Uram, sohse menjen át ferdeszögben az uttesten, hanem mindig ugy, hogy
+addig menjen az egyik oldalon, amig csak nem muszáj átmennie a tulsóra.
+Akkor pedig egyenesen vágjon át. Ha ferdeszög alatt megy, kétszer annyi
+időt tölt a kocsik közt, mint kellene és a soffőrök se tudnak önre
+vigyázni, mert nem tudják, hogy hova akar menni. Mig ha egyenesen vág
+át, az autók is könnyen igazodnak s ön is egykettőre odaát van.
+
+Szólt, ismét szalutált és eltünt az utca forgatagában. Heltai annyira
+meg volt hatva, hogy visszamerészkedett a kocsik közé, megkereste a
+posztján és megköszönte neki a jó tanácsot. A rendőr pedig szigoruan
+szólt:
+
+– Kérem, ez nekem utasitásom: minden egyes embert, aki rosszul megy át
+az uton, kitanitani.
+
+Pont. Ennyi az egész.
+
+Második érzelmes történet, ugyancsak Bécsből, ugyancsak rendőrről. Stoll
+Károly ur, a Király-szinház jeles főrendezője, szolgáltatta át nekünk.
+Haza akart utazni, tehát beszállt egy szerény egyfogatuba, a kocsishoz
+tette az utitáskáját és azt mondta neki:
+
+– Zentralbahnhof!
+
+– Igaz, hogy ezt a pályaudvart már nem igy hivják, hanem
+„Staatsbahnhof“-nak, de ez mellékes. Döcög vele a kocsi egy negyedóráig,
+végre megáll egy nagy ház előtt. Az utas kiszáll és látja, hogy a nagy
+házra ez van felirva: „Centralbad“, központi fürdő. Elkezd veszekedni a
+kocsissal, aki belátja tévedését, s miután a „Staatsbahnhof“ szót is
+megkapta, tovább döcög. Eltelik egy ujabb negyedóra, akkor megint megáll
+egy nagy ház előtt, de erre a házra meg az van irva: „Hauptzollamt“,
+fővámhivatal. Utasunk ismét kiszáll és elkeseredett kijelentéseket tesz
+a kocsisnak, akiről azonban csak most sül ki, hogy tökrészeg. A vitára
+odalép egy rendőr és beavatkozik. Az utas elmondja neki az egész esetet.
+A rendőr kiveszi az óráját, megnézi és igy szól:
+
+– Az ön vonatja tiz perc mulva indul, ez a részeg ember pedig egy félóra
+alatt se tudja önt elszállitani a pályaudvarra.
+
+Azzal int egy autotaxinak és átteszi rá a konflisról a bőröndöt, majd a
+soffőrhöz a következő beszédet intézi:
+
+– Ezt az urat elviszi a Staatsbahnhofra, nem fogad el tőle pénzt és a
+viteldijért holnap jelentkezik a rendőrfőnökségen. Addig az én
+jelentésem ott lesz a pénzzel együtt, amit majd ezen a részeg kocsison
+veszek meg.
+
+És még mielőtt az utas egy szót szólhatott volna, benyomta az autóba,
+rácsapta az ajtót és intett a soffőrnek, hogy menjen. Az egész
+hősköltemény egy perc alatt történt. Az utas a pályaudvaron minden áron
+ki akarta fizetni a soffőrt, de az nem fogadott el pénzt, azzal a
+megokolással, hogy szigoruan megbüntetik, ha nem teljesiti szóról-szóra
+a rendőr intézkedését.
+
+Pont. Ez is csak ennyi.
+
+Harmadik, szintén felette érzelmes história. Gyüjteményem számára Basch
+Andor ur, az ismert fiatal festőmüvész, hozta Berlinből. A hotelje előtt
+beül egy barátjával egy egyfogatu kocsiba és azt mondja a kocsisnak:
+
+– Hajtson a Kaiser Friedrich Museumhoz.
+
+Mennek, mendegélnek, egyszerre csak elérkeznek a Frigyes császárhoz
+cimzett muzeum elé. Ott kiszállnak, be akarnak menni, s akkor látják,
+hogy a muzeum be van zárva. Azt mondja az egyik:
+
+– Nem baj, fizessük ki a kocsit és sétáljunk haza gyalog.
+
+Előszedik az aprópénzt, megnézik a taxamétert, de e pillanatban odalép a
+rendőr, aki eddig messziről figyelte őket.
+
+– Halt! – mondja. – Ne tessék fizetni. Az urak idegenek?
+
+– Igen.
+
+– Hol vették a kocsit?
+
+– A Bristól-szálló előtt.
+
+– És mit mondtak neki?
+
+– Hogy hajtson a Frigyes-muzeumhoz.
+
+– Köszönöm – mondja a rendőr –, az urak nem fogják megfizetni az utat.
+
+– Miért?
+
+– Mert a szállók előtt olyan kocsisok állomásoznak, akik ki vannak
+tanitva az idegenek kalauzolására, tehát ennek a kocsisnak kötelessége
+tudni, hogy a Frigyes-muzeum ma zárva van. Ha mégis idehozta az urakat,
+akkor azért tette, hogy a tájékozatlanságukkal visszaélve fuvart
+csináljon.
+
+És int a kocsisnak, hogy takarodjék. A kocsis elindul, lassu lépésben.
+Az urak bámulnak, a rendőr pedig nyugodtan sétál tovább. De megsajnálják
+a kocsist, utána mennek és oda akarják adni neki a pénzt. Erre odasiet a
+rendőr, mondván:
+
+– Ha az urak az intézkedésemhez nem alkalmazkodnak, kénytelen leszek a
+nevüket és lakásukat felirni.
+
+A kocsis akkor már ott se volt. Az urak pedig kénytelen-kelletlen
+„alkalmazkodtak az intézkedéshez“.
+
+Pont. Ez sincs tovább.
+
+Negyedik számu, igen érzelmes történet, szerző saját gyüjtése,
+Budapestről. Az elmult év tavaszán lassu léptekkel sétál szerző, e sorok
+irója, az Erzsébet-köruton, nem egyedül, hanem tanuval, dr Szirmai
+Albert zeneszerző urral (VI., Teréz-körut 24/a. III.). Este kilenc óra
+volt, ép a Royal-szálló elé értünk, a csillagok ragyogtak, a légben a
+tavasz ezernyi büvös illata szállongott, a pacsirta dalolt és a szálló
+kapujában egy konfliskocsis rugdosott egy idősebb, fehér flanellruhás
+urat. Az idős ur angolul kiabált segitségért be a szállóba, a kocsis
+pedig magyarul fogta, rángatta, döfte le a lépcsőn, amibe nem
+avatkoztunk volna bele, mert mindjárt láttuk, hogy itt idegenforgalomról
+van szó, de mint mondám, rugások is fordultak elő, s mivel ép akkortájt
+irtam egy hosszu cikket Budapest külföldi rajongóiról, hirtelen elfogott
+az indulat és merész elhatározással beleavatkoztam az ügybe. Akkor már a
+szálló igazgatója is kirohant és vele együtt fejtettük le a kocsist az
+idegenről, akiről azonnal kisült, hogy amerikai orvos és a pesti
+kórházakat jött tanulmányozni. Föntebb bejelentett tanu ur igazolja,
+hogyha mi kellő időben nem érkezünk, az amerikai orvos a pesti kórházi
+viszonyokat nem a doktor, hanem a páciens szempontjából tanulmányozta
+volna. Most rövid, de elkeseredett tusa után, melyben a szálló portása
+és kofferhordozói is magyar vitézséggel vettek részt, megfékeztük a
+kocsist és megállapitottuk a tényállást, miközben ugyanaz a százezer
+ember, aki Blériot felszállását végignézte, példás rendben helyezkedett
+el körülöttünk. A következőket állapitottuk meg a kocsis és az
+amerikánus előadásából. Az amerikai Budán volt, Fenyvesi Emil szinmüvész
+urnál, aki rokona. Ott kocsit vett és átjött vele a Royalhoz. Itt
+megnézte a taksamérőt, az összeghez hozzátett negyven fillér borravalót
+és átadta a kocsisnak, mondván: „a többi a magáé“. Persze, németül
+mondta, ahogy tudta. A kocsis erre lármázni kezdett vele magyarul, hogy
+neki negyven fillér hidpénz is jár. Az amerikai nem értette, még egyszer
+megnézte a taksamérőt, látta, hogy többet is adott, vállat vont és ment
+be a hotelba. Kocsisunk ekkor, – aki ragaszkodott ahhoz, hogy a negyven
+fillért borravalónak, ne pedig hidpénznek tekintse – ahelyett, hogy
+bement volna a portáshoz és annak az utján hajtotta volna be a _másik_
+negyven fillért, tehát tulajdonképpen az _ajándékot_, egyszerübb
+eljárásra határozta el magát, s karjánál fogva lerántotta a szálló
+lépcsőjéről az idegent és el akarta verni. Ezt megállapitva, az
+amerikainak megmagyaráztuk, hogy amiért az ő üres kocsija most
+visszamegy Budára, ezért neki negyven fillért kell fizetnie, amit ugyan
+nem értett meg, de készséggel fizetett. Ekkor ugy gondolkoztam, hogy ha
+ez a jó kocsis boszuból rugdosta volna meg az idegent, mert az nem adott
+neki pénzt, istenem, szóra sem volna érdemes a dolog, ez nálunk rendben
+van, Fenyvesi majd megmagyarázza neki, hogy ez ősrégi magyar
+csikóshagyomány, a puszta vad, de becsületes fiának nemes felháborodása,
+stb. stb. De mivel a dulakodás még csak nem is a dukáló összegért, hanem
+a husz krajcár borravalóért folyt, nem annyira okoskodás, mint
+felháborodás utján elhatároztam, hogy rendőr kezére juttatom az embert.
+Azt ugy-e, mondanom sem kell, hogy rendőr sehol nem volt, sőt ugy-e, azt
+sem kell mondanom, hogy az a rendőr, akit a háziszolga aztán
+előkeritett, azt mondta, hogy neki semmi köze ehhez, mert ő ép most megy
+a másik kerületbe, a posztjára, sőt ugy-e, azt sem kell mondanom, hogy
+ujabb negyedórába került, amig a szolga rendőrt hozott a Király-utca
+sötét méhéből. Addig a kocsis igazán csak szivességből maradt körünkben.
+A rendőr aztán följegyezte a tényállást, felirta a szálló igazgatójának
+nevét; zeneszerző barátunkét s csekélységemét volt szerencsém magamnak
+egy cédulára felirva átnyujtani; felirta a kocsist, szóval felirt
+mindent, s most már nemsokára ismét tavaszodik, a légben ismét szálong a
+kikelet ezernyi büvös illata, a pacsirta ismét dalol, de idézést ez
+ügyben mind e mai napig nem kaptam. Lehet, hogy a hatóság lelkünkbe lát:
+szivünk mélyén most már nem kivánjuk a szegény kocsis megbüntetését, egy
+év alatt az ilyesmivel szemben ellágyul az ember, tudja isten, hány
+gyereke van otthon a kocsisnak, minek bántsák, jobb lett volna talán
+bele se szólni az egészbe. A hatóság tudja ezt és ezért nem kényszerit
+most arra, hogy ártsak egy nyomorgó sorsban levő szegény embernek. De ha
+akkor megidézték volna a tanukat, bizony talán még meg is büntették
+volna a kocsist. Mert, mondom – már az unalomig ismétlem – rendben volt,
+hogy rángatta és rugta az idegent, mert a kocsis jó magánjogász és bár
+nem ért németül, de tudta, hogy az első husz krajcárt az idegen
+borravalónak, ajándéknak minősitette, s igy ő csak ugy tekinthette volna
+azt hidpénznek, ha az ajándékozási szerződést egyoldalulag felbontja, –
+mondom, ez rendben volt, csak az nem volt rendben, hogy kocsisunk
+nemcsak városunk jóhirnevébe, a közrendbe és köztisztességbe, hanem
+köztiszteletben álló Büntető Törvénykönyvünk 350-ik paragrafusába is
+belerugott, amikor valakit „erőszakkal valaminek cselekvésére“
+kényszeritett, hogy magának jogtalanul vagyoni hasznot szerezzen, amin
+nem változtatna még az sem, hogy e pénz neki járt, mert hisz nem a
+követelés anyagi jogtalansága, hanem érvényesitésének erőszakos módja a
+fontos, lásd Döntvénytár u. f. XXVIII. 36. sz. és u. f. XXVII. 111. Hogy
+pedig amit csinált, erőszak volt, az világos, mert fizikai erejét
+sértőleg alkalmazta, ami szintén nem illik, mondja a Döntvénytár u. f.
+XXXIV. 71. sz. Ez mind nem volt rendben, de hát elmult, vége. Olyan,
+mint egy szép álom. Most már hiába is citálnának be, se a rendőrre, se a
+kocsisra nem emlékszem, csak erre a kis történetre. S őszintén megvallva
+nem is azért mondtam el, hogy rendőrségünket szekirozzam vele, mert
+tisztelettel vagyok főkapitányunk iránt, aki nem tehet róla, hogy a
+kormányok a sok politikától nem hagyják a rendőrséget nyugodtan szép
+európai irányba fejlődni. Csak azért kellett elmesélni, mert egyszerre
+jött a másik három történet és ez a negyedik olyan szépen illett
+hozzájuk. A szives olvasó majd talán elgondolkozik egy kicsit és rájön
+arra, amire mi is rájöttünk, hogy a mi nyomorult, nyugtalan, romlott
+közviszonyaink okozzák, hogy nemcsak ebben a városban, de ebben az egész
+országban már maholnap senkinek sem érdemes a maga mesterségének apró
+szépségeit és finomságait kultiválni, mert minek tegye, mikor a feje
+fölött ég a ház? Az a nyugodt bécsi és berlini rendőr nem él örök
+ostromállapotban, az ráér ilyen finom, becsületes kis kunsztokat
+csinálni s lassan, de biztosan nevelni kocsist és közönséget. Egészen
+őszintén mondom: igazságtalanság volna a mienktől, szegénytől, ilyesmit
+kivánni.
+
+
+
+
+REGÉNYVÁZLAT.
+
+Változatosság kedvéért fogadjon el tőlem a szives olvasó egy kis
+regényvázlatot. Hogy miért nem lett belőle két kötetes, vastag regény,
+azt maga a tárgy elárulja. Vannak regénytémák, amelyek igazán csak arra
+jók, hogy a vázlatnál többre ne vigyék.
+
+*
+
+
+AZ ALAGUT-PANAMA.
+
+– REGÉNY KÉT KÖTETBEN. –
+
+A minap, egyikén ama szép nyári napoknak, amelyeket mostanában élvezünk,
+dr Egyenes Péter országgyülési képviselő és fővárosi bizottsági tag
+felébredt a kora délelőtti órákban és bekérte a postát. A doktor ur
+valami bizottságnak is tagja volt, s mint ilyen megkapta a bizottság
+legközelebbi ülésére szóló meghivót és az azzal kapcsolatos
+tárgysorozatot. A tárgysorozat egy pontja bizonyos megütközést keltett
+benne. Ez a pont körülbelül igy hangzott:
+
+„21. pont: X. Y. és társainak beadványa a budai Alagut átalakitása és
+bérlete tárgyában“.
+
+Dr Egyenes Péter kiugrott az ágyából, gyorsan felöltözködött és elrohant
+információért. Meg akarta tudni, hogy ki az az X. Y. és társai és mi az
+az Alagut átalakitása és bérbeadása. Nem kellett sokat fáradnia,
+délelőtt féltizenkettőkor már mindent tudott. X. Y. és társai, mint
+előre sejtette, egy ugynevezett pénzcsoport volt. Az Alagut átalakitása
+és bérbeadása pedig egyike volt az utóbbi év legcsinosabb ötleteinek. A
+pénzcsoport ugyanis elhatározta, hogy értékesiteni fogja a budai
+Alagutat, amely ugyszólván parlagon hever a Várhegy alatt. Azért a
+néhány emberért, aki ezen a lyukon megy át a zöld Budára, igazán nem
+érdemes üzemben tartani ezt az intézményt, elhatározták tehát, hogy egy
+gyönyörü világvárosias tervvel járulnak a fővároshoz és a kormányhoz, az
+Alagutból világraszóló nevezetességet csinálnak, amely nagy mértékben
+fogja idevonzani az idegent, s amely már a maga különösségénél fogva is
+a kontinens világcsodái közt fog helyet foglalni. A terv az volt, hogy
+az Alagutat mindkét végén befalazzák és a közlekedés elől örök időkre
+elzárják. Bent, az igy előállt helyiségben ezer darab villamos
+ivlámpával vakitó fényt árasztanak, a mostani két gyalogjáró helyén a
+fal mellett vonuló hosszu bársony pamlagokat állitanak fel, a mostani
+kocsiutat pedig 40 centiméterrel felemelvén és zöld posztóval behuzván,
+baccaratasztallá alakitják át. A tervezők szerint ez lesz a világ
+legnagyobb baccaratasztala, amely már ennélfogva is megérdemli az állami
+és városi támogatást. Az Alagut hossza ugyanis 349 méter és 66
+centiméter lévén, a bakkasztal maga 349 méter hosszu lesz, miután 66
+centimétert foglal el az Alagut kapuit fedő két Rabitz-fal. Az asztal
+körül 700 játékos foglalhat egyszerre helyet, ami körülbelül hetven
+fővárosi kártyaklubot tesz egyszerre feleslegessé, mivel tudvalevőleg
+egy közönséges klubbeli baccaratasztal mellett csak 10–12 játékos ülhet.
+A pénzcsoport az Alagutnak ilyen célra való kibérléséért hajlandó
+évenként 500 korona bért fizetni, s egyben megengedni, hogy a Budára
+tartó gyalogosok és kocsik minden külön dijfizetés nélkül
+igénybevehessék az Albrecht-utat. Ezenkivül még csak néhány kisebb
+kérelme van a pénzcsoportnak a fővároshoz: a város vállalja el az
+Alagutnak télen gázzal való fütését, adja a villamos áramot önköltségi
+árban és szubvencionálja ezt az idegenforgalmat emelő intézményt évi
+nyolcvanezer koronával.
+
+Mikor ezt dr Egyenes Péter megtudta, felháborodott. Nem kellett sokáig
+törnie a fejét, rövidesen rájött, hogy itt ismét valami panamáról van
+szó. Előbb azt hitte, hogy a terv ugy sem fog keresztülmenni ama
+helyeken, amelyek az ilyen ügyekben döntenek, de mikor a déli korzón
+találkozott dr Kijáró, neves fővárosi ügyvéddel és pártvezérrel, s mikor
+meghallotta tőle, hogy a terv nemcsak a városházán, de a kerületi
+klubokban is nagy megértéssel és rokonszenvvel találkozik, kissé
+megijedt. Habozás nélkül felrohant egy szerkesztőségbe és előadta
+információit. A szerkesztő mereven nézett rá és megkérdezte tőle:
+
+– Hajlandó ön lapomban akciót inditani e panama ellen?
+
+Dr Egyenes Péter boldogan volt hajlandó és megigérte a szerkesztőnek,
+hogy huszonnégy órán belül beszerzi az összes adatokat és a másnapi
+számban megirja a panama történetét, kifejti a terv erkölcstelenségét és
+káros voltát, szóval mint mi, lánglelkü purifikátorok, mondani szoktuk:
+befütyül a disznóságnak. Miután mindezeket megigérte, hazasietett
+ebédelni. Őszintén megvallva boldog volt, mert érezte, hogy igaza van.
+Mégegyszer átfutotta jegyzeteit és fejcsóválva konstatálta, hogy milyen
+merész, sőt milyen szemtelen ez a terv. Konstatálta, hogy az ötlet oly
+szembeszökően ördögi, oly feneketlenül gaz, hogy könnyü munkája lesz
+annak, aki ellene fellép és meg akarja akadályozni. E boldog tudatban
+ebédelt, nyugodt lelkiismerettel.
+
+Délután háromkor megjelent nála dr Kijáró ügyvéd és vezérférfiu és igy
+szólt hozzá:
+
+– Nézze kérem, miköze önnek ehhez az egészhez? Önnek jól megy az
+irodája, önt mindenki szereti, önt senki sem bántja, önnek kedves
+felesége és szép gyermeke van, ön nyugodtan él Pesten és nyáron
+nyugodtan nyaral a Balaton partján, minek szerez ön ellenségeket? Mit
+bánja ön az Alagutat! Semmi értelme annak, hogy mikor itt minden lépés,
+ami ön körül történik, panama, akkor ön sokpanama közül kiragadjon egyet
+és azt megtámadja. Ha pedig arról volna szó, hogy önnek hiányozni fog az
+Alagut, ha kirándulásra megy, hát én máris kijelenthetem önnek, a
+pénzcsoport részéről, hogy hajlandók vagyunk nagyobb kocsi-átalányt
+bocsátani az ön és családja rendelkezésére, menjen kocsin a zöldbe.
+
+Miután dr Egyenes Péter a kollégát kirugta és cipőjét megtörölve
+visszaült iróasztalához, hogy adatait a lap számára feldolgozza, megint
+csöngettek. A sógora jelent meg, aki igazgatója volt a Fővárosi Minden
+Lében Banknak, mely bank arról volt hires, hogy még az éjjeli cukrozott
+narancshéj-árusitást is nagyban finanszirozta Pesten.
+
+– Nézd kérlek – mondta a sógor – hallom, hogy akadékoskodni akarsz az
+Alagut-ügy körül. Nagyon jól tudod, hogy gyermektelen ember vagyok és
+vagyonom a Te gyermekeidre fog szállni. Ez az Alagut-dolog egy gyönyörü
+terv, amelyet a kicsinyesen gondolkozó pestiek nem értenek meg. Bezzeg
+Páris, Berlin vagy London kapva-kapna az ilyen ötleten, elég baj, hogy
+ott nincs e célra alkalmas Alagut. Pesten panamáról beszél ilyenkor
+mindenki. Ne ülj fel nekik, nem veszed észre, hogy csak eszközül akarnak
+felhasználni? Tudd meg, hogy hetvenezer koronával vagyok érdekelve a
+dologban. A többit lelkiismeretedre bizom.
+
+Dr Egyenes sógorát már nem azzal a határozottsággal rugta ki, mint
+föntebb emlitett kollégáját. Lelkében még mindig lobogott az igazságos
+fölháborodás tüze, de rugásában már nem volt meg az a félreismerhetetlen
+lendület, mely az igazi purifikátort jellemzi. A sógor által felhozott
+mellékkörülmények bizonyos bágyadtságot kölcsönöztek e mozdulatnak,
+ugyannyira, hogy a sógor, aki szaktekintély rugások megitélésében, meg
+is jegyezte a kapu alatt aggódva várakozó bankcsoportnak:
+
+– Kirugott, de nem szivből.
+
+Dr Egyenes Péter ismét visszaült asztalához és eltemetkezett papirosai
+közé. Egy félóra mulva ismét csöngettek. Legjobb barátja, dr Agressziv
+Arnold jelent meg szobájában. Kezet fogtak és Arnold azonnal a tárgyra
+tért:
+
+– Kedves barátom – mondta –, ugyebár tudod rólam, hogy született
+ellensége vagyok minden panamának?
+
+– Tudom, – felelt Péter.
+
+– Tudod, ugyebár, hogy minden erőmből küzdeni szoktam a nyilvános
+disznóságok ellen?
+
+– Tudom.
+
+– Nos – mondá székéből fölemelkedve és kiegyenesedve dr Agressziv, – azt
+hallom, hogy te kellemetlenkedni akarsz az Alagut-csoportnak. Kijelentem
+neked, hogy lelkiismeretesen átvizsgáltam az egész tervet és nem
+találtam benne semmi olyat, ami bárkit is feljogositana e terv ellen
+való állásfoglalásra. És ha _én_ mondok neked ilyet, akkor viselem is e
+kijelentésemnek minden következményét.
+
+Dr Egyenes Péter megdöbbent. Ismerte Agressziv Arnoldot és tudta róla,
+hogy számos panamában kiméletlenül támadta azokat, akik a közvagyon
+rovására akartak meggazdagodni. Majd barátjához fordult és ezt a kérdést
+intézte hozzá:
+
+– Ki ennek a pénzcsoportnak a jogtanácsosa?
+
+Dr Agressziv Arnold harsányan felelt:
+
+– Én.
+
+Péter szomoruan bucsuzott legjobb barátjától. Fel kell jegyeznünk, hogy
+ezt már nem rugta ki, csak szeliden kinyomta az ajtón. És magára maradt
+gondolataival. Mikor visszaült iróasztalához, ugy érezte, hogy már nincs
+meg benne az az őszinte meggyőződés, ami a gazságok ellen inditott
+harcban oly fontos. Pedig bizonyos, hogy nem kenyerezték le. Csak
+_beszéltek vele_. És Péter érezte, hogy minden fenyegetésnél,
+pressziónál, megvesztegetési kisérletnél erősebb fegyver a panamisták
+kezében az az eszköz, amit ugy hivnak, hogy: beszélni vele. Most már nem
+irta oly lázasan a leleplező cikket, mint az imént. Nagy szüneteket
+tartott, gondolatai el-elkalandoztak és szinte örült, amidőn a munkában
+ujabb csöngetés zavarta meg. A szobaleány beeresztette az idegent. Az
+idegen nem volt más, mint az az egyetemi professzor, akinél Péterünk
+fiának ősszel az utolsó pótvizsgát kellett tennie.
+
+– Csak azért jöttem – mondá a tanár ur, – mert felkerestek és megkértek,
+hogy beszéljek önnel.
+
+– Milyen ügyben?
+
+– Abban a bizonyos Alagut-ügyben.
+
+– És mit parancsol tőlem tanár ur?
+
+– Meg akarom győzni arról, hogy felültették önt.
+
+– Hogy-hogy?
+
+– Ön naiv és tisztességes ember. Talán nem is tudja, hogy ez ellen az
+Alagut-társaság ellen egy nagyszabásu zsaroló-manővert inditottak. Maguk
+a közismert zsarolók, akik minden ilyen ügyben államnál, városnál meg
+szokták támadni a vállalkozó pénzcsoportokat, nem mernek előbujni, mert
+félnek a vállalat jogtanácsosától, a snájdig dr Agressziv Arnoldtól,
+tudják róla, hogy könyörtelenül leleplezné őket. Ilyen ártatlan
+emberekre van tehát szükségük, mint amilyen ön is. Önt az igazság
+nevében fellovalják, ön felháborodik, beszédet mond a parlamentben, a
+főváros közgyülésén, cikkeket ir a lapokba a dolog ellen és mikor
+mindezt cselekszi, nem is sejti, hogy tulajdonképpen egy
+zsaroló-kompánia eszközévé vált, amely az ön nevével fenyegetődzik és
+amelyet végül le fognak fizetni. Akkor ön aztán itt áll az ön
+felháborodásával és ha még tovább is merészkedik beszélni, egyszerüen
+ráfogják önre, hogy azért lármázik, mert nem kapott. Mindezt nem azért
+mondom, mert kedves fiának jövője kezembe van letéve, hanem azért, mert
+jobban ismerem az életet, mint ön és meg akarom önt óvni az ilyen ügybe
+való keveredéstől. Mi köze önnek az Alaguthoz? Maradjon békén és ne
+törődjék a mások bajával.
+
+Ezt az urat már se nem rugta, se nem nyomta Egyenes Péter, ezt az urat
+már szép udvariasan kikisérte. Visszament iróasztalához, mégegyszer
+busan végignézte adatait és jegyzeteit, elolvasta a leleplező-cikknek
+elejét, amelyet már megirt, majd nagyot sóhajtott és összetépte a
+kéziratot. Azzal levélpapirosdoboza után nyult, kivett belőle egy
+elegáns, szürke kartonlapot és a következőket irta rá:
+
+„Igen tisztelt Szerkesztő ur! Tegnap azt az igéretet tettem szerkesztő
+urnak, hogy megszerzett információim alapján cikket irok b. lapjába az
+Alagut-panamáról…“
+
+(Itt egy kis szünetet tartott, a „panamáról“ szót kihuzta és ezt irta
+helyébe „ügyről“.)
+
+„… Alagut-ügyről, mely legközelebb kerül illetékes helyen tárgyalás alá.
+Legnagyobb sajnálatomra arról kell önt értesitenem, hogy egy kliensem
+ügyében haladéktalanul Bécsbe kellvén utaznom, a cikket nem irhatom meg.
+Kitünő tisztelettel dr _Egyenes_ Péter“.
+
+Ezt a levelet egy boy-jal azonnal elküldte a szerkesztőnek. Adatait és
+jegyzeteit pedig beledobta a kályhába, amelyben ép a föntebb emlitett
+zord nyári időre való tekintettel vigan lobogott a tüz. Felsóhajtott és
+ugy érezte, hogy egy kő esett le a szivéről. Szinte boldog volt, hogy
+kikerült ebből a dologból. Beszéltek vele. Elment sétálni a dunaparti
+korzóra és ott azon tünődött, hogy vajjon mi különbség van ama férfiu
+között, aki ingyen hallgat el, azzal szemben, aki pénzért hallgat el.
+Hosszas gondolkozás után rájött, hogy a kettő közt csak egy különbség
+van, s ez az, hogy az ingyen elhallgatón még nevetnek is. De dr Egyenes
+Péter most már ezzel sem törődött, szivében kissé szomoru volt, órájára
+nézett, konflisba ült és mint megigérte, elment feleségéért, aki dr
+Agressziv Arnoldnénál volt zsuron. Többet aztán az egésszel nem is
+törődött.
+
+
+
+
+MODERN LEGENDA AZ IGAZSÁG BAJNOKÁRÓL,
+
+_aki Budapesten, az Urnak 1913-ik esztendejében élt, csodálatos történet
+az ő különféle viszontagságairól és különös végéről, a becsületes
+emberek okulására._
+
+Az ifju, kinek rövid történetét az alábbiakban, a legenda ezüstös
+lehelletével elfátyolozva elmondandó vagyok, egy tavaszi hajnalon lépett
+ki a büzös kávéházból, s az Andrássy-ut 43-ik számu háza előtt
+elhatározta, hogy felcsap az igazság bajnokának. Az ifju szegény volt, s
+nem volt egyebe, mint ugynevezett irótolla. Ezzel akart nekimenni ama
+köz-tébolynak, romlottságnak, feneketlen korrupciónak és toronymagasságu
+erkölcsi szemétnek, amelyet maga körül látott. Lépteit tehát a
+Városliget felé irányozá, s kifelé sietett, Isten szabad ege alá, ahol
+nem zavarja az embert semmi földi zaj, ahol közvetlenül érintkezhetik
+lelke az Urral. Átszellemült arcánál fogva az ifjut már e korai órában
+bolondnak tartotta a járókelők tekintélyes többsége; egy hölgy, aki
+plörőzös kalapját kezében tartva igyekezett haza egy frakkos ittassal,
+hátba is ütötte. Az ifju azonban nem érezte ezt, valamint ama lökéseket
+sem érezte, amelyekkel munkájukba siető koránkelő panamisták illették,
+mert lelke tele volt az igazság illatával, gondolatai messze, a szent
+magasságokban jártak és sietett ki, a magányba, hogy kedve szerint
+társalkodhassék ama szent férfiakkal, akiket a protektori szerepre
+szemelt ki.
+
+Az ifju végre meg is érkezett a végtelen mezőre, mely a városon kivül
+terül el. Megállott és körülnézett. Háta mögött elhaló morajjal zugott
+az ébredező bünös város, körülötte percről-percre csöndesen emelkedett a
+telkek értéke, de midőn szemeit a tiszta kék tavaszi égre emelte, minden
+földi komiszságot elfelejtett, s miután szándékai tiszták voltak, mint a
+hó, mielőtt a városi légkörbe ér, belátott a fényes égbe és kedve
+szerint társalkodhatott a szent férfiakkal. Mivel ujságiró volt,
+legelőször is Szent Pálhoz emelte tekintetét, aki nemcsak a köszörüsök,
+kosárfonók, fazekasok, kötélgyártók és szőnyegszövők védőszentje, hanem
+az ujságiróké is. Mivel az igazság bajnokának készült, fölkereste
+tekintetével a birák védőszentjét, Aranyszáju Szent János püspököt és
+egyházatyát is. Nem feledkezett meg az irók és költők menyei
+protektoráról, Nazianzi Szent Gergely egyházatyáról, s százötvennyolc
+költemény szerzőjéről sem, sőt a magas pártfogás keresésében annyira
+ment, hogy segitségül hivta még Szent Ágoston egyházatyát is, aki az
+egyház ellenségéből annak leghivebb barátjává változott, s akit a
+nyomdászok tisztelnek védőszentjüknek.
+
+Miután e szenteket segitségül hivta ama purifikáló munka szempontjából,
+amelyre oly hévvel készült, s miután ezek kecses mosolyából joggal
+következtetett arra, hogy tisztának, s az igazság bajnokának szerepére
+hivatottnak találtatott, elindult vissza a városba, mindenről megirni és
+megmondani az igazat. Még a délelőtt folyamán megjelent egy közkedvelt
+estilap szerkesztőségében s ihletett hangon, a jó cselekedet hevétől
+áthatva cikket irt a kártyázásra alakult klubok ellen, megnevezve amaz
+urak neveit, akik a szenvedélytől elvakult szerencsétlen embertársaik
+kártyapénzeiből százezreket keresnek. Az estilap a délutáni órákban
+megjelent, s az ifju még az esti órákban több oly vehemens pofont kapott
+a klubok gavallér vezetőitől, hogy fogai egy része kihullott, arca pedig
+akkorára dagadt, mint egy dinnye. Az ifju boldog mosollyal fogadta e
+szenvedést, de hajnalban ismét megjelent a magányos mezőn és igy
+fohászkodott a föntebb megnevezett szentekhez:
+
+– Atyáim, nekem nem fáj az ütleg, amit az igazságért való küzdelemben
+kapok, nem is ezért jöttem. De ha a fogaimat kiverik, nem tudok rágni,
+ha az arcomat dinnyévé dagasztják, nem mehetek az emberek közé, részint
+éhen halok, részint világ csufjává változom, – nem szolgálhatom az
+igazságot. Segitsetek rajtam.
+
+Protektorai belátták, hogy igaza van, s némi közbenjárással
+kieszközölték az Urnál, hogy az igazság bajnoka minden testi fájdalommal
+szemben érzéketlenné váljék, fogai, csontjai törhetetlenek, husos részei
+vághatatlanok és dagadhatatlanok legyenek, hogy igy durva ütlegek,
+kardvágások, pisztolylövések ne akadályozhassák meg e tisztalelkü ifjut
+az igazságnak Pesten való hirdetésében. Az ifju e tudatban boldogan tért
+vissza a városba, népgyülést hirdetett és hivott össze a Vigadó
+nagytermébe és ott elmondta mindazt a sok rosszat, amit a sajtóról
+tudott. Másnap reggel végignézte a lapokat, amelyek tudósitást közöltek
+előadásáról, s azokban a legsulyosabb támadásokat olvasta szülei,
+testvérei és becsülete ellen. Ez mély fájdalmat okozván neki, ismét
+elment a szentekhez és igy fohászkodott hozzájuk:
+
+– Atyáim, tegyetek érzéketlenné minden lelki fájdalom iránt, mert ember
+vagyok és megőrli lelkemet e zord támadások hangja, s megtört lélekkel
+hogyan legyek az igazság bajnoka?
+
+Magas pártfogói természetesnek találták, hogy az igazságot csak
+olyasvalaki hirdetheti, aki a támadások fölött áll, s rövidesen
+kieszközölték számára a teljes lelki érzéketlenséget mindennemü gonosz
+kritika, ráfogás és becsületsértés tekintetében. Ő boldogan látott ujból
+a tisztitó munkához, otthagyta az ujságirást, állást keresett egy
+bankban, s miután ott bepillantást nyert a közgazdaság üzelmeibe,
+felemelte szavát a nagybankok huncutságai ellen, a szegényemberek
+védelmében. Ebből kifolyólag állásából elcsapták, s miután sehol nem
+fogadták be, ismét védőihez fordult, mondván:
+
+– Atyáim, amig nekem ételre pénz kell, addig nem hirdethetem szabadon az
+igazságot.
+
+Nem kellett sokáig tanácskozniuk, a szent atyák belátták, hogy
+megkönnyitik az igazság bajnokának szép munkáját, ha fölmentik őt a
+gyomor gondjai alól. Kieszközölték tehát számára azt az adományt, hogyha
+levegővel teleszivta a gyomrát, jóllakott. Igy nem kellett soha eladnia
+meggyőződését hitvány pénzért, amelylyel a teste táplálására szükséges
+élelmiszereket megszerezze. Fogta magát tehát az ifju, kiállott az
+Oktogontérre és a gyermekleányok megrontóját heves beszédben megtámadta.
+Az előkelő gavallér párbajra hivta őt, s a golyó a füle mellett sivitott
+el. Szerencsésen megmenekülve, a párbaj szinhelyéről egyenesen ama
+mezőre ment, az égre emelte a szemét és ujabb panasszal járult a magas
+méltóságokhoz.
+
+– Atyáim – mondta – ez az eset eszembe juttatta, hogy párbajban vagy
+párbajon kivül egyszerüen lelőhet engem mindenki, akinek az igazság
+kellemetlen. Akkor pedig igazán nem hirdethetem tovább az igazságot,
+mert hogy is hirdethetem, ha meghaltam?
+
+Ez az okoskodás oly egyszerü volt, hogy pártfogói minden tanácskozás
+nélkül siettek a legfőbb Hatalomhoz, ahol kieszközölték számára a
+halhatatlanságot. Most már aztán bátran állt neki az igazság bajnoka a
+purifikáló munkának, buzgón támadta a gonoszokat és ahányszor a szivét
+keresztüllőtték, mindannyiszor derülten mosolygott s végigmondta a
+beszédet, amelyet ép mondott. Most már rettegtek tőle az emberek, az
+igazság bajnoka naponta reggeltől estig mondta az igazat, de azt
+tapasztalta, hogy sok ezer évig kell még hirdetnie az erkölcs igéit,
+mert annyi a gazság, hogy az csudálatos. De ujabb, váratlan akadályra
+bukkant. Az emberek, látva, hogy nem tudnak neki ártani semmi módon,
+mert a teste és lelke érzéketlen az emberi bántásokkal szemben, látva,
+hogy megél magából a puszta levegőből, egyszerüen elbujtak előle. Sehová
+nem eresztették be, ha valahol szónokolni kezdett, szétszaladtak, ugy,
+hogy az ifju egy szép napon azon vette magát észre, hogy az emberek
+egyszerüen kiközösitették maguk közül, nem volt többé hallgatósága,
+ugynevezett bojkott alatt állott és ugy érezte, hogy megakadályozzák a
+munkájában, mert ugyan kinek hirdesse az igazságot, ha nincs egy
+teremtett lélek sem, aki meghallgassa? Ismét el kellett tehát mennie
+hatalmas pártolóihoz, akik előtt ily szavakra fakadt:
+
+– Atyáim, egyedül maradtam. Ha meglátnak, elszaladnak előlem. Mit
+tegyek?
+
+Az atyákat majd hogy zavarba nem hozta e fogas kérdés. Mert mit ér az
+igazság bajnoka, ha nincs, akivel küzdjön? De tanácskozásuk eredménnyel
+járt, közbenjártak a Minden-sorsok-intézőjénél és kis vártatva
+megadhatták az igazság ifju bajnokának a láthatatlanság adományát, amely
+arra képesitette őt, hogy bárhol megjelenvén, mivel láthatatlan volt,
+meglephette az embereket, akik többé nem szaladhattak el előle. Az ifju,
+mikor visszatért a városba munkáját folytatni, azt hitte, hogy most már
+semmi sem áll többé utjában. Halhatatlan, testetlen, láthatatlan volt.
+El is ment olyan helyekre, ahol az emberek nagy tömegekben voltak jelen,
+mint korzóra, szinházba, s ott beszélni kezdett. De az emberek
+kifogyhatatlanok voltak az igazság ellen való védekezés eszközeiben.
+Mikor rájöttek, hogy az ifju igy harcol köztük, egyszerüen befogták a
+fülüket és ravaszul vigyorogtak egymásra, konstatálván, hogy hiába volt
+minden csuda, az igazság bajnoka hiába küzködik, nem hallgatja meg
+senki. Ugy, hogy ez eklatáns sikertelenséget látva az ifju ismét
+megjelent a mezőn, igy beszélve:
+
+– Atyáim, ha már eddig segitettek, ne hagyjatok cserben.
+
+Az atyák hosszu és fáradságos munka árán eszközölték ki az ifju számára
+azt, hogy ne kelljen az emberek füleinek beszélni, hanem egyenes
+összeköttetést kapjon a lelkükkel, a lelkiismeretükkel, a
+gondolataikkal, ugy, hogy azontul az ifju beszélt és hiába fogták be
+fülüket az emberek, mégis mindenik meghallotta az igazságot, belül,
+gondolatban. Többé nem zárkózhatott el előle senki. Az ifju már majdnem
+boldog volt, mert ugy gondolkozott, hogy ennyi kitünő tulajdonság talán
+csak mégis képesiteni fogja őt arra, hogy megjavitsa az emberiséget.
+Küzdött tehát éjjel-nappal, sokáig, egészen addig, amig az utolsó
+akadállyal is találkozott. Ezt igy formulázta az atyák szine előtt:
+
+– Atyáim, most már minden rendben volna, csak két baj van még. Először
+az, hogy csak amaz igaztalanságok ellen küzdhetek, amiket megtudok.
+Millió gazság titokban marad előttem. Másodszor az a baj, hogy amikor
+Pesten küzdök, azalatt New-Yorkban tovább gonoszkodnak az emberek.
+Eszközöljétek ki tehát számomra azt, hogy mindent megtudjak és
+egyszerre, egyidőben mindenütt ott lehessek és minden ember lelkével
+beszélhessek.
+
+Az atyák – már csak azért is, mert már eddig oly erősen exponálták
+magukat az ifjuért – ezzel a kéréssel is a trón elé járultak. De az Ur
+azt mondta nekik:
+
+– Nem veszitek-e észre, hogyha én ennek az ifjunak a testetlensége,
+halhatatlansága, a lelkekkel való közvetlen érintkezése és az igazsága
+mellé még azt is megadom, hogy mindentudó és mindenütt jelenvaló legyen,
+nem veszitek-e észre, hogy akkor egyszerüen egy második Jóistent
+csináltam belőle?
+
+Az atyák megvitték e választ az ifjunak.
+
+– Akkor – mondta az ifju – hiába volt minden.
+
+– Az Ő akarata, – felelték az atyák.
+
+– Tehát – kérdezte az ifju – ahhoz, hogy valakiből tökéletesen áradjon
+az igazság, istennek kell lenni? Az igazság bajnokának meg kell buknia,
+ha csak egy gondolattal kevesebb is a hatalma, mint az Uré?
+
+– Ugylátszik, – felelték az atyák és szeretettel terjesztették áldó
+kezeiket az ifju fölé.
+
+Az ifju szomoruan ment vissza a városba és lemondott arról, hogy az
+igazság diadalmas bajnoka legyen. Visszaadta fényes kiváltságait és
+ismét egyszerü emberré lett, elhallgatott. Senki nem bántotta többé.
+Gyakran látom még most is, amint valami nagy igazságtalanságot hall és
+nem tesz egyebet, mint hogy szomoruan csóválja a fejét. Néha sóhajt is.
+De már nem küzd. Ő már tudja, mivé kellene lennie, hogy küzdhessen. Az
+pedig lehetetlenség. Hát éldegél tovább, igy.
+
+
+
+
+FRANCIA PEZSGŐ A CSÁRDÁBAN.
+
+Régi papirosok közt keresgélve, egy régi kis noteszkönyvben találtam ezt
+az egysoros feljegyzést: „Francia pezsgő a csárdában, evezősklubok“.
+Aztán rögtön eszembe jutott az egész história. Sok évvel ezelőtt azért
+irtam fel ezt a sort a kis zöld könyvbe, hogy valamikor abban a bizonyos
+nagy magyar társadalmi regényben felhasználjam. De az idő mulik, a
+társadalmi regénytervekből részint ujságcikkek iródnak, részint füst
+lesz belőlük a kávéházban, az ember még legjobban teszi, ha az ilyen kis
+tapasztalatot minden irodalmi máz nélkül irja meg, ugy, ahogy történt.
+Hátha akad valaki, aki szórakozik mellette, vagy elgondolkodik rajta.
+
+A Dunán fölfelé, Vácon is tul kódorogtunk egyszer nyáron. Dél felé
+valami kocsmaféle után kellett nézni, ahol ebédelhessen a társaság.
+Végre nagynehezen találtunk a parton egy csárdát. A Petőfi legrongyosabb
+ütött-kopott csárdái lehettek olyanok, mint az volt, amelyet mi az éhes
+fiatalság diadalorditásával üdvözöltünk. Berontunk, enni kérünk. Öt perc
+mulva már kergették a csirkét a ház körül és mi lepihentünk, szemügyre
+vettük a kocsma belsejét. Egyszerre csak látjuk, hogy egy polc tetejéről
+rózsaszinü kupakok villognak felénk a félhomályban.
+
+– Pezsgő!
+
+Székre álltunk, megnéztük, valóban az volt. Lehetett vagy husz üveg
+Mumm, igazi jó francia pezsgő, szépen sorjába fektetve. Nem tudtam
+elképzelni, hogy mit keres a francia pezsgő ebben az ütött-kopott kis
+kocsmában, amely messze esett a legközelebbi világvárostól, Váctól és
+még messzibb volt a legdivatosabb erzsébetvárosi tengeri fürdőtől,
+Nagymarostól. Honnan jönnek ide azok a grófok, bárók, őrnagyok,
+bankigazgatók és drámairók, akiknek francia pezsgőre telik?
+
+Elő a kocsmárost.
+
+– Mi az ott fenn? Pezsgő?
+
+– Az.
+
+– Igazi, francia?
+
+– Az.
+
+– Hol vette?
+
+– Pesten.
+
+– Aztán miért nem tartja a pincében?
+
+– Hogy lássák.
+
+– Hát ki az ördög lássa meg ebben a rongyos csárdában? Kinek támad itt
+gusztusa francia pezsgőre?
+
+Ravaszul vigyorgott:
+
+– Evezős urak isszák, instálom. Pestről jönnek ide fel, vékony csónakon.
+Azok isszák.
+
+Aztán beszédes lett és elmondta azt, amiért az egész esetet feljegyeztem
+a noteszbe. A pesti evezősök itt ki szoktak nála kötni, fürdenek,
+ebédelnek, alszanak egyet az árnyékban, aztán eveznek vissza Pestre.
+Sohse ittak mást, mint fröccsöt. Azt se sokat, csak ugy ebédhez
+egyet-kettőt. Egyszer azonban megtörtént, hogy két különböző
+evezőscsapat kötött ki a csárda mellett egyidőben.
+
+Az egyik „vékony csónakot“ gentry-fiuk röpitették idáig, a másikat pedig
+egy olyan egylet tagjai, amely a tagfölvételnél nem helyezkedik
+felekezeti alapra és éppen ezért teljesen felekezeti jellegü. Az urak
+hidegen, de udvariasan köszöntötték egymást és két külön asztalhoz
+telepedtek le. Aztán a kocsmáros-család kergetni kezdte a csirkét a ház
+körül. Egyszerre csak elkiáltja magát a felekezeti csapat egy tagja:
+
+– Kocsmáros! Van pezsgő?
+
+– Biz az nincs, – mondta az öreg.
+
+– Hát legközelebb, ha jövünk, legyen. Még pedig francia pezsgő legyen.
+
+A másik asztalnál nagy csönd lett erre a rendelésre. Aztán ebédután
+elmentek mind. A mi kocsmárosunk azonban élelmes fiu volt, valahol
+hallotta, hogy a pezsgőn sokat lehet nyerni és se szó, se beszéd,
+bevágtatott Pestre és ellátta magát francia pezsgővel. Mikor mi arra
+jártunk, körülbelül a következőképpen állott a dolog.
+
+Ha _egy_ evezőcsapat jött, az fröccsöt ivott, akár gentry-csapat volt,
+akár asszimilált csapat. De azokon a napokon, amikor a két csapat
+véletlenül egyidőben került a kocsmába, _mind a kettő pezsgőt ivott_.
+Utóbb fejlődött a dolog, mert amikor hire ment, hogy a rongyos csárdában
+francia pezsgőt kapni, akkor nemcsak az egymástól felekezetben különböző
+csapatok találkozásakor, hanem minden olyan esetben fogyott a pezsgő,
+amikor két különböző egylet ebédelt a csárdában. Ugy, hogy a kocsmáros
+végül valóságos szakemberré vált az evezőssport terén, mert meg tudta
+egymástól különböztetni az egyenruhákat és ha két különböző ruhát
+látott, szó nélkül pezsgőt állitott mind a két társaság elé. Ezek meg
+egészen természetesnek találták, hogy ilyenkor ki kell vágni a rezet. És
+itták a francia pezsgőt. Ezért volt a polcon husz üveg Mumm. A kocsmáros
+abból élt, amiből Pesten már nem egy vállalkozó gazdagodott meg: a
+fővárost alkotó két, egymástól fajilag különböző társadalmi osztály
+nyilvános versengéséből.
+
+Azzal tettem vissza a noteszt a régi papirosok közé, hogy az a másfél
+évtized, amely a beirás óta eltelt, bizony megváltoztatta a viszonyokat.
+Különös dolog, de ennek a kis históriának már régies illata van. Olyan,
+mintha negyven évvel ezelőtt történt volna. Hol vannak ma ezek a vidám
+urasági versenyek? Ma, a tönkrement zsidó földbirtokosok és az okosan
+müködő gentry bőrziánerek korában valóságos levendulaszaga van ennek a
+könyvbepréselt régi emléknek. Felekezeti párbajheccek, báli
+cigányafférek, dacból való pezsgőzések, hol vagytok? Nem lepődném meg,
+ha azt hallanám, hogy a rongyos kis csárdában most már csak akkor fogy a
+pezsgő, ha _egy_ csapat ebédel ott. És hogy hamar az asztal alá dugják,
+ha bejön a kontracsapat, mert nem sportszerü dolog alkoholt szivni,
+mikor sportol az ember. A felekezeti romantika valahogy elmult tőlünk és
+azt hiszem, hogy kár érte, mert ez mindenesetre szebb és kedvesebb volt,
+mint ez a mostani nyugodt állapot, amikor nem pezsgődurrogással, zamatos
+pofonokkal, zártkörü bálokkal, cigánnyal és hasonló vidám jókkal folyik
+a verseny, hanem minden játszma készpénzbe, állásba, földbirtokba és
+hasonló szomoru jókba megy.
+
+
+
+
+A RONGYÓDI BARACKOK.
+
+Fejezet egy társadalmi regényből, mely nem fog megiródni.
+
+Görbe Géza gyalogszerrel sétált haza az állomásról. Nagyon meleg volt,
+tehát Géza bácsi törölgette a homlokáról az izzadságot s ugyanakkor egy
+szürke selyemnapernyőt tartott a feje fölé. Ahogy a dülőut mellett
+szerénykedő kis gyalogösvényen baktatott, boldogsággal töltötte el az a
+tudat, hogy mindez a sok föld, ami körülötte elterül, az övé. A
+gyümölcsöshöz ért és megállott. Szétnézett. A barackfák ágai a földig
+hajoltak, ugy tele voltak barackkal. Géza bácsi rámosolygott a
+barackerdőre, mert ez volt a büszkesége. Birtokát szerette volna azokon
+a kis cimkéken, amelyeket terményeire ragasztott, „rongyódi
+mintabarackászat“-nak nevezni, de a szó oly különös volt, hogy félt
+tőle. Titokban azonban barackászatnak nevezte az egészet és semmivel nem
+foglalkozott oly szivesen, mint a barackjaival. Géza bácsi a
+sárgabarackra specializálta magát, exportált barackot Bécsbe, Drezdába
+és Berlinbe, s amit nem exportált, abból a fák mögött fehérlő kis házban
+főzték a hires rongyódi barackpálinkát, amely két tulajdonságáról volt
+nevezetes: először olyan volt, mint a legjobb francia konyak, másodszor
+pedig Géza bácsi bele tudta adni a kajszinbaracknak a jellegzetes izét,
+még pedig oly alaposan, hogy az évek multán is benne maradt a
+pálinkában. Ugyanebben a kis házban csinálták a hires rongyódi
+barack-befőttet, s a melléképületben, mely büszkén viselte kapuja fölött
+aranybetükből e felirást: „Lekvárda“, készült a nevezetes rongyódi
+baracklekvár, amelynek a java kis kenőcsös-tégelyekben Londonban ment,
+nagyrésze azonban a hazában maradt és a Kárpátokból az Adriáig minden
+palacsintából kibugygyant, ha az ember életlen késsel kisérletezett a
+palacsinta körül. Legbüszkébb Géza bátyánk erre a lekvárra volt, amelyet
+szeretett a folyékony aranyhoz vagy a sötétsárga virágmézhez
+hasonlitani, nem minden jog nélkül, mert a rongyódi baracklekvár pont
+olyan fényesen, gusztusosan és átlátszóan aranysárga volt, mint az
+ugynevezett sárga vazelin, amit a tudatlan gyermekek ugy szeretnek
+kenyérre kenni.
+
+Géza bácsi az állomásról jött, ahol az állomásfőnökkel diskurált a
+Désy-pörről. Egyikük sem volt ellenzéki ember, mindketten állandóan a
+kormányra szavaztak. Géza bácsi azért, mert ez jót tett a
+barackászatnak, a főnök ur pedig azért, mert minek szavazzon ő a kormány
+ellen. Mondom, Géza bácsi az állomásról jött és megállván a
+barackfáknál, szétnézett. Nem azért nézett szét, mintha látni akart
+volna valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nagy bajban volt.
+
+Tudniillik közeledett az állomásfőnök nevenapja és Géza bácsi az idén
+igazán nem tudta, hogy hogyan viselkedjék. A dolog ugy áll, hogy a
+gyümölcsérés ideje Magyarországon pontosan összeesik a vaggonhiány
+idejével és ha ilyenkor még a személyszállitó Pullmann-kocsikat is
+megrakná a máv. gyümölcscsel, akkor se tudná elszállitani azt a sok
+gyümölcsöt, amit helyben a közönség nem tud elfogyasztani. Már pedig a
+gyümölcs nem ismer tréfát: ha azonnal el nem szállitják, dühbe jön,
+foltokat kap és ugy elrothad, mint a pinty. És a barack azok közé a
+gyümölcsök közé tartozik, amelyek a legszigorubbak ilyenkor. Az alma, a
+körte, ezek szelid és lojális gyümölcsök, amelyek kormánypárti
+türelemmel alkalmazkodnak a magyar vasutviszonyokhoz. De a sárga barack
+csökönyösen megmaradt ellenzéki gyümölcsnek, az nem paktált le, az
+megköveteli a rendes, földmivelő-országhoz illő vasuti politikát, az
+obstruál, mert ha nem kap vaggont, megkásásodik és bizonyos kárörömmel
+poshad meg. Ilyenkor százával guggolnak a gyerekek az ut szélén
+Rongyódon és törik két kő között a barackmagot ugy, hogy a messziről
+jövő utas e kis kövek csattogását hallva, azt hihetné, hogy kőtörők
+dolgoznak és javitják az országutat, de az utas nem ily ostoba, mert
+ismeri a viszonyokat és ha Rongyód felé ballagtában hallja ezt a
+kopogást, mélyen sóhajtva szól: „megint nem kapott elég vaggont a
+nagyságos ur“.
+
+A barackok sorsa tehát Rongyódon az állomásfőnöktől függött. Nem azért,
+mert annak adott vaggont, akinek akart. Ha ez igy lett volna, akkor egy
+szem barack se rothadt volna el Géza bácsinál soha, mert akkor
+vaggonhiány esetén a lekvárda dolgozott volna kettős hévvel és lekvár,
+befőtt, barackpálinka és barackkonyak lett volna a barackból. De a baj
+az volt, hogy a főnök a vaggont mindig megigérte, biztosra és
+rendszerint csak az utolsó percben sült ki, hogy nincs más kocsi, mint
+két petróleumtartály, ebben pedig nem lehet barackot szállitani, mert
+tudvalevőleg barackszagot kapna a petróleum ettől az eljárástól. Ezért
+függött a barackok sorsa Rongyódon az állomásfőnöktől, s ezért
+választotta ki a főnök a keresztségben kapott három neve közül azt,
+amelyik a naptárban legközelebb volt a barackérés idejéhez. Szóval,
+összeesvén igy Rongyódon ez a három időpont: barackérés, vaggonhiány és
+állomásfőnöki névnap, Géza bácsi szétnézett, mint mondám, nem azért,
+mert látni akart valamit, hanem azért, mert bajban volt. Nem mert
+kedveskedni az állomásfőnöknek a nevenapja alkalmából. A többi rongyódi
+baracktermelők tegnap a kaszinóban kórusban kiabálták, hogy: „éljen a
+független magyar biróság, éljen Désy, éljen Vázsonyi, le a panamával!“
+Ez alatt pedig azt értették, hogy az idén nem fog minden vaggont Géza
+bácsi megkapni. „Résen leszünk“, – irta volna a Rongyód és Vidéke, ha
+tavaly meg nem szünt volna.
+
+A rongyódi állomásfőnök ugyanis uszott a gyümölcsben. Aki a gyümölcseit
+látta, joggal hihette volna őt Magyarország egyik legnagyobb
+gyümölcstermelőjének, holott birtoka, amely az állomási épület mellett
+terült el, tizenhat négyszögölre rugott, s a legjobb gazdálkodás mellett
+sem termett rajta egyéb, mint két kis gömbölyü akácfa, három stanicli
+mák és egy elég jókarban levő kutyaház, mint gazdasági épület, egy ebre
+berendezve. Ellenben akkora barackjai voltak, mint a sárgadinnye, akkora
+almái, mint a görögdinnye és akkora dinnyéi, mint a söröshordó. Ami szép
+és nagy Rongyódon termett, az az állomásfőnöké volt. Egyszer egy
+gyümölcstermelőnek ikrei születtek s első gondolata az volt, hogy az
+egyiket az állomásfőnöknek adja. De mindennél fontosabb volt a névnap.
+Ez volt Rongyódon a nemzeti ünnep, ez volt a Szent István, ez volt a
+karácsony, husvét, az ujév, a március tizenöt. Főnök ur nevenapja körül
+csoportosultak az év többi napjai. És Géza bácsinak az volt az erőssége,
+hogy az összes gazdák közül ő tudta legjobban megbecsülni ezt a napot.
+Főnök ur e napon kapott tőle aranyórát lánccal. Főnöknéni e napon kapott
+Géza bácsi unokáitól bokrétát és benne egy szép brosstüt gyémánttal.
+Vaggonról soha szó nem esett, a névnapon csak köztiszteletről és
+személyes rokonszenvről folyt a beszéd. És most baj volt, mert
+közeledett a névnap és a levegő tele volt panamával. Az állomásfőnök
+kijelentette Géza bácsinak, hogy ezidén mellőzni kivánja a rendes
+névnapi üdvözlést, mert mint a Désy-pörből kitünik, nincs a hazának oly
+kicsiny községe, amelynek magánügyei egyszer az ország szine elé ne
+hurcoltatnának. Ki hitte volna – körülbelül ezek voltak a főnök ur
+szavai –, hogy valaha nemcsak az ország, hanem a müvelt külföld lapjai
+is meg fogják pontosan számlálni, hogy hány szobában lakik a zalatnai
+bányakapitány; ki hitte volna, hogy a kicsiny és szerény
+államtisztviselői háztartás a maga kis ablakaival, egy méter nyolcvanöt
+centiméter magas ajtóival, ugynevezett diszkertjével és huszonhárom
+lépcsőjével, minden kispolgári titkával és csöndes életecskéjével
+kicipeltetik a világ nyilvánossága elé, ahol mindenki belenéz,
+beleszagol, hozzányul és belepiszkál; ki hitte volna, hogy egy nyári
+délután öt és hat közt, egész Európa egy zalatnai viskó ablakán bámul be
+és még a csirkecsontokat is megszámlálja bányakapitány ur tányérján?
+
+Körülbelül ezek voltak főnök ur szavai, mikor mély sóhajjal, de
+határozottan kérte az ezidei névnapi ünnepségeknek és azok minden
+konzekvenciájának mellőzését. „Tudja isten – igy végezte beszédjét főnök
+ur – tudja isten, mikor kaparnak bennünket elő Pesten valami véletlenből
+kifolyólag és akkor köszönöm szépen. Majd hozzátette: „Nem, nem, az idén
+nem bánom, lesz, ahogy lesz, mindenki aránylagosan és sorrendben kap
+vaggont és nem hagyom magamat lepiszkolni“.
+
+Szóval baj volt. Berlinben az idén hiányzani fog a rongyódi barack,
+istenem, hát több lesz a lekvár meg a pálinka. A télen duzzadtabb lesz a
+palacsinta a Kárpátoktól az Adriáig. De főnök ur nem hagyja lepiszkolni
+magát. Géza bácsi rosszul jár, de hát mit csináljon az ember egy olyan
+országban, amelynek ipara nincs, ellenben elég vasuti kocsija sincs,
+amely a föld terményeit a kereskedőhöz szállitsa? Rongyód talaja és
+klimája különösen kedvez a baracknak. De a többi baracktermelők még
+annyi vaggont se kaptak, mint Géza bácsi. Mert Géza bácsi volt a
+legbefolyásosabb. Mi marad most hátra? Géza bácsinak vannak Pesten
+barátai és rokonai, Géza bácsi akciót indit, hogy épittessen az állam
+annyi vaggont, amennyi kell. Nézze meg az ember. Fizetem a sok drága
+adót és még az se legyen meg, hogy drága pénzért elszállitsák a
+gyümölcsömet? Nézze meg az ember. Rendeljenek annyi vaggont, amennyi
+kell. Akkor aztán nem kell drukkolni, hogy a nyakamon rothad-e a
+gyümölcs, vagy sem. Igaz is. Miért én és miért nem mindenki? Disznóság.
+Igaza volna a Rongyód és Vidékének, ha meg nem szünt volna. Eleget
+szégyeltem eddig is, egész évben kazsulirozni az állomásfőnöknek egypár
+rongyos vaggon miatt, ami jár nekem, mint egy földmivelő állam
+polgárának. Nézze meg az ember. Legyen igazság.
+
+Ezek viszont Géza bácsi szavai voltak, amelyeket a szürke selyemnapernyő
+alatt, homlokát törülgetve, gondolt el. Ő a Désy-pörben nem volt az
+ellenzék álláspontján, de az állomásfőnöknek igaza van. Ki tudja, mikor
+állitják oda Pesten a biró elé, ahová csak belépő jeggyel mehet be a
+közönség, de Géza bácsi ugy gondolta, hogy neki is igaza volt a multban,
+mert olyan országban termeszt barackot, ahol névnap nélkül nem
+szállitják el a gyümölcsöt.
+
+– Mi ez? – kérdezte magában Géza bácsi, amikor ujra elindult kastélya
+felé. – Mi ez? Rongyódra is elhatolt volna egy csöpp abból a
+dezinficiáló anyagból, ami egy ily pör nyomán terem? Mi ez? Az egész
+országban, mindenütt volna egy-két ilyen megijedt, vagy jobbik eszét,
+szivét előkaparászó ember, mint főnök ur? Mi ez? Mindenütt volnának
+emberek, olyanok, mint én, akik rájönnek, hogy főnök ur névnapjával
+mégse lehet örök időkig elvurstlizni, hanem több vaggont kell kicsikarni
+az államtól? Mi ez? Csak nem jobb idők kezdete, csak nem a rend
+uralmának ugynevezett előszele?
+
+– Ez ugy van – mondá Géza bácsi, mikor kastélyához ért és kutyái vidám
+ugatását meghallotta –, hogy _egy_ ilyen pörtől még nem tisztul meg
+végleg az egész ország, de legalább százezerre teszem ama kicsiny és az
+enyémhez hasonló panamák számát, amik mostanában hirtelen megszüntek a
+pör hatása alatt. És nagyon sokan fogunk az idén lekvárt főzni. De ha
+már annyian leszünk, akik panamahiány miatt lekvárt kénytelenek főzni,
+hogy nagyon sokan leszünk, akkor az állam rendel sok uj vaggont és többé
+nem lesz szükség a panamára.
+
+Majd mikor a hüvös lépcsőházban ment fölfelé, hozzátette:
+
+– És ez még mindig csak a barack terén lesz. És hány más, hány millió
+más dolog tisztul, jön rendbe, hány millió más munka lesz értékesebb,
+jobb, szebb…
+
+– Nos? – kérdezte a felesége. – Elérték a céljukat a kaszinóban azzal az
+ellenzéki orditozásukkal? Nem kapunk az idén vaggont!
+
+– Lekvárt fogunk főzni, – mondta Géza bácsi komolyan. – Ne légy oly
+kicsinyes, Erzsébet, ne légy oly kicsinyes, lekvárt fogunk főzni. Lesz,
+ahogy lesz, de végül mégis csak lesz rend ebben az országban.
+
+És ünnepélyesen tekintett ki az ablakon, a messzeségbe, a napfényben
+görnyedező barackfák felé.
+
+
+
+
+MODERN NÉPBALLADA.
+
+Vacsora után egy urral beszéltem, aki felháborodva mesélte, hogy mi
+történt a köruton. Ahogy este hétkor nagyban nyüzsögnek az emberek a
+gyalogjárón, egyszerre csak kiöntenek valamit egy ablakból. Talán egy
+pohár vizet. A lötty egy polgári külsejü urat ért. Megállt, levette a
+kalapját, megtörölte és fölnézett. Többen azt mondták: „gyerünk be a
+házmesterhez, az megmondja, föl kell jelenteni“. A lelöttyentett ur
+azonban megvetőleg intett a kezével, mintha azt mondaná: „ugyan kérem,
+örülök, hogy nem egy vasaló esett a fejemre“ – és eltünt a tömegben,
+anélkül, hogy elégtételt vett vagy boszut állt volna. Az ur, aki ezt
+elbeszélte, nagyon fel volt háborodva, azt mondta, hogy a pesti polgárt
+ugy agyonkinozza az élet, hogy már semmi önérzet nincs benne, azt
+mondta, hogy ez szimbolum, s azt jelenti, hogy: a pesti polgárral
+mindent lehet csinálni, ennél türelmesebb mártir nincs az egész világon.
+
+Gondoltam: nem rossz, sőt érdekes, egyszer már lehetne irni arról, hogy
+mi mindent tür el Pesten az ember. Aztán hazamentem és éjszaka régi
+verseket olvastam. Egyszerre csak azt olvasom Buga Jakab énekében, amely
+a XVII. század utolsó negyedében kelt, hogy:
+
+  Az farkasbőrömnek lekopott az szőre,
+  Pókháló palackom az szegen bélepte;
+  Nyargalódzik rajtam az tetvek serege,
+  Mert szurkos az ingem: nincs ki fehéritse.
+
+Olvasom, mondom magamban: ejnye, ma már nincs, aki ilyen keményen,
+szivbemarkolóan és mégis félvállról tudná megverselni az anyagi
+nyomoruságot. A vége meg még szebb:
+
+  … már az anyja! mint élhetek: élek,
+  Kivetem hasamat az szép verőfénynek;
+  Csak ugy dohányozok az midőn éhezek,
+  Igy én is másokkal szépen eltőngődök.
+
+Olvasom ezt is, mondom magamban: ha ma élne az, aki ezt irta, akkor nem
+sokat kellene törnünk a fejünket azon, hogy hogyan ecseteljük, rajzoljuk
+meg a magyar utókor számára a mai lomha, szomoru, indolens, a
+nyomoruságába belefásult pesti kávéházi állatot, – megirná ezt négy
+sorban, aki a koplaló, meggyötört kurucot ilyen szépen tette el nekünk.
+
+És igy jutott megint eszembe az a szegény lelöttyentett Buga Jakab, aki
+a köruton megtörülközött és tovább ment. Bizonyos, hogy az ő
+farkasbőrének is lekopott a szőre, s valószinü, hogy rajta is
+nyargalódznak, ha nem is azok a madarak, amikről Buga Jakab szól, hát
+egyéb hü állatok. Azok, amelyekről egy kedves piktor a minap ezt mondta:
+„Képzeljétek, el kellett adnom a kutyámat, a macskámat, a háziur nem
+enged mást tartani, csak poloskát“. Eszembe jutott ez a szegény,
+türelmes, ismeretlen férfiu s az ő esete a keserü népköltészet
+hangulatával vegyitve azt az ideát adta, hogy kellene hamarjában irni
+egy modern pesti népballadát, a mai élet alakjaival, a mai ujságok
+hangján. Hátha valamikor elolvassa valaki és megsajnál bennünket
+legalább ugy, ahogy mi sajnáljuk kétszázharminc év ködén keresztül a jó
+Buga Jakabot.
+
+Ime a rögtönzött vázlat, akinek tetszik, versbe szedheti:
+
+
+ELSŐ STRÓFA.
+
+Az ablakból kihajol egy kormánypárti képviselő, befolyásos ember, tréfás
+férfiu. A kezében poharat tart. A pohárban, mondjuk, viz van. Leönti az
+utcára, fejen találja vele a rendőrt. Fogja magát a rendőr, bemegy a
+kapu alá, megnézi a táblán, hogy ki lakik ottan, meglátja a képviselő
+nevét, letörüli a sisakját és kimegy, azt mondván hangosan:
+
+– Esik az eső.
+
+Miért?
+
+Mert már megunta az utcán való fagyoskodást, régi derék rendőr,
+szeretné, ha áttennék a detektivosztályba polgári ruhás rendőrnek, ugyis
+elmegy jövő kedden Kijáry képviselőhöz, minek vesszen össze ép most a
+kormánypárttal, odahaza nyolc gyerek van és csak hatnak jut leves. Esik
+az eső.
+
+
+MÁSODIK STRÓFA.
+
+Látja ezt a kormánypárti képviselő, szalad a vizvezetékhez és ujra
+megtölti a poharat. Vár, vár, amig arra megy egy főkapitány. Fogja
+magát, lötty, ezt is leönti. A főkapitány leveszi cilinderét, megtörli
+szép hosszu, szőke szakállát, s arcán kaján rendőrfőnöki mosollyal belép
+a kapu alá, a lakók táblájához, s mondhatatlan kéjjel gondol arra, mint
+fogja megidéztetni, megbüntetni, négyfelé vágatni és elégettetni a
+lelöttyentőt. Meglátja a nevet, kijön a kapun és azt mondja:
+
+– Ez az eső csak nem akar elállni.
+
+Miért?
+
+Mert ha a klubban egyetlen ember elkezd zavarogni, hogy a főkapitány
+igy, meg a főkapitány ugy, akkor előjön a sarokból az a huszonhárom, aki
+főkapitány szeretne lenni és akkor már huszonnégy tagból áll a
+főkapitány-ellenes párt és huszonnégyen fognak gunyos megjegyzéseket
+tenni a miniszterelnöknek a legközelebbi tüntetésnél, amikor nem sikerül
+egészen szétverni a tömeget. És a legelső alkalommal, amikor a párt
+bomlani kezd és a szájasoknak be kell tömni a száját, a miniszterelnök
+azt mondja: „a főkapitány ugyis népszerütlen, gyere pajtás, ülj be a
+helyére, ne izélj“. Ezért van igaza elvben minden főkapitánynak, amikor
+azon az állásponton van, hogy ez az eső csak nem akar elállni.
+
+
+HARMADIK STRÓFA.
+
+Látja ezt a vidám képviselő és ujra vizért rohan, majd ujra lesbeáll az
+ablaknál. Egyszerre csak arra jön a városi férfiu, nem tudom:
+alpolgármester-e, vagy csak tanácsnok, elég az hozzá, hogy nem
+kinevezett kormányközeg, hanem a nép választott tisztviselője. „Kiváncsi
+vagyok“ – szól a képviselő – és nyakonönti. A város ura felnéz, bemegy a
+kapu alá, majd kijön és ezt mormogja:
+
+– Pedig mondta a feleségem, hogy vigyek esernyőt.
+
+Miért?
+
+Mert ki ül a választott tisztviselő nyakán? A kerületi bankdirektor,
+mint klikkvezér. Ez szavaz és szavaztat rá. Kinek a hordárja, a
+kutyamosója, a fia, a vőlegénye, a tejtestvére a kerületi bankvezér,
+mint klikkdirektor? A kormánynak. Miért? Mert különben tiz kerület közül
+kilencben fütyülne rá a községi választó. Kivel kell tehát jóban lenni a
+választott, szabad, független tisztviselőnek? A bankklikkel, mint
+vezérdirektorral, s ennek tejtestvérével, a mindenkori kormánnyal.
+Csuda-e, ha eszébe jut az az áldott, gondos feleség, aki azt mondta,
+hogy vigyen esernyőt?
+
+
+NEGYEDIK STRÓFA.
+
+„Ejnye – mondja fenn a képviselő –, most egy tábornok jön“. Vizért
+szalad és leönti őt, mert már elbizakodott és kiváncsi, meddig
+feszitheti a hurt. A tábornok összeráncolja szemöldökét, becsörtet a
+kapu alá, majd joviálisan kicsörtet, mondván:
+
+– Ezer bomba és kartács, csöpög az eresz.
+
+Miért?
+
+Mert minden jó a karriérnek, csak az nem, hogy az ember affért csináljon
+a kormánypárti képviselővel, amikor ujabb százmilliókat kértek a
+hadsereg céljaira és minden tábornok kedves az udvarnál, csak az nem,
+aki bármily apróságból kifolyóan is, de hangulatot teremt a hadügyi
+kiadások sima megszavazása ellen.
+
+Ezért csöpög az eresz.
+
+
+ÖTÖDIK STRÓFA.
+
+Ujabb adagért rohan képviselőnk, mert jönni látja a hatalmas milliomost,
+a mindenkitől független tőkést, bankvezért, akinek otthon száz milliója
+van a nachtkasznijában és aki előtt földig görnyednek a miniszterek.
+Lötty, leönti. Gazdagunk gunyosan mosolyog, mintha mondaná: „na te is
+jól kiválasztottad azt, akivel ilyen tréfát lehet üzni“ – és befordul a
+kapuba. Aztán kifordul és igy szól:
+
+– Zuhog.
+
+Miért?
+
+Mert már méltóságos ur, de szeretne kegyelmes ur lenni, mert már nemes,
+de szeretne a báróság átugrásával gróf lenni, mert udvari tanácsos, de
+szeretne belső és titkos lenni, mert van egy-két fia, akinek politikai
+karriert szánt, mert mindent eltür, csak azt nem, hogy valaki félrehuzza
+a száját, ha meglátja a klubban. Tehát zuhog.
+
+
+HATODIK STRÓFA.
+
+Képviselőnk sokáig vár az ujabb lével, de ezuttal kifizeti magát a
+várakozás, mert nemes vad közeleg. „Végre egy ember“ – mondja boldogan
+–, „aki botrányt fog csinálni!“ Tudniillik a vad ellenzéki vezér jön
+arra, szemei vadul forognak, lába alatt döng a föld, szájaszéléből vér
+csurog. Püff, leönti ezt is. A vad vezér tigrisként ugrik a kapu alá.
+Majd tigrisként ugrik is ki a kapu alól és távozik e szavakkal:
+
+– Olvad a hó.
+
+Mert a vad vezér el van adósodva. Hol van eladósodva a vad vezér? A
+kormány bankjánál. A pénzt ugyan nem attól kapta, hanem Hersch
+Geizigtől, az uzsorástól és a kormány csak utóbb vásárolta meg a
+váltókat. Ezt lehet majd konstatálni, ha valami rágalmazó egyszer
+felhozza. De mégse kell ugrálni, mert Hersch Geizig csak azért adott,
+mert tudta, hogy a kormány meg fogja vásárolni a váltót, és a vad vezér
+is tudta, hogy Hersch Geizig csak azért kapott pénzt a banktól, mert
+megmondta, hogy a vad vezérnek kell. Igen meleg volt a déli órákban,
+határozottan olvad a házak tetején a hó.
+
+
+HETEDIK STRÓFA.
+
+Képviselőnk a büszkeségtől aklakában már kétakkorára dagadt, mint
+amekkora az első pohár viznél volt. Keblét duzzasztja a felemelő tudat,
+hogy minden földi hatalom fél tőle. De lelke mélyén ott settenkedik a
+rémület, hogy talán mégis akad e hazában valaki, aki tőle, a
+kormánypárti befolyásostól sem fél. Egyszerre elsáppad. Térdei
+megremegnek. Kezében reszket a pohár viz. Ugy érzi, elérkezett az ő
+megsemmisülésének órája is, mert jön, jön az, aki nálánál is nagyobb,
+hatalmasabb, – jön a miniszterelnök. Fényes, uj cilinderben jön,
+hetykén, büszkén. A képviselő szeme előtt elsötétül a világ. Halántéka
+lázasan lüktet. És valami vad kajánság, valami veszély-kereső vakmerőség
+arra ösztönzi, hogy lelöttyentse a miniszterelnököt is. Le is löttyenti.
+Kormányfőnknek egy arcizma sem rándul meg. Ridegen, hideg boszuállásra
+készen lépdel be a kapu alá, megtudandó, ki volt a vakmerő. Majd kijön,
+tovább sétál, miközben ezt suttogja:
+
+– Ugy kell nekem, miért járok cilinderben gyalog.
+
+Miért?
+
+Mert ha van valaki a világon, aki retteg egy befolyásos kormánypárti
+képviselőtől, akkor a miniszterelnök az. Ezt nem is kell magyarázni.
+Kormányfőnk egyebet is türt volna, mert a „kilépek“ szócskára gondol. De
+igaza van, ugy kell neki, miért jár cilinderben gyalog.
+
+Eddig van a ballada. Nem oly férfiasan tömör jellemzése a bus emberi
+nyomornak, mint a kuruc ének. De talán valószinü magyarázata ama férfiu
+esetének, akit a köruton leöntöttek és aki olyan okos volt, hogy még
+csak nem is tudakolta meg, ki öntötte le. Ebben a szép esztendejében
+hazánk e gyönyörü századának talán még neki kellett volna bocsánatot
+kérnie. De nagybölcsen tovább ment. Igy ő is másokkal szépen eltöngődik.
+
+
+
+
+KARÁCSONY ELŐTT.
+
+Hajnali három óra. Az egész tájon már minden ház sötét, csak a 38/b.
+alatt világit még két ablak a negyedik emeleten. Átlagos F. Soma
+lakásában. A szobában nagy asztal, tele papirossal. Óriási füst. Az
+asztalon teacsésze, sárga cukormaradékkal és egy szivarvéggel a fenekén.
+Soma fölkel az asztaltól, nagyot nyujtózik, aztán rendbe rakja a
+papirosait. Vélnéd, egy drámairó fejezte be e pillanatban ötfelvonásos
+szinmüvét, amelyen két év óta dolgozik. Soma cigarettára gyujt és halkan
+átszól a másik szobába:
+
+– Mamus, alszol?
+
+Egy hang belülről:
+
+– Már megint micsoda kérdések ezek. Orditva kérdezed, hogy alszom-e.
+Mondd őszintén, hogy ébredjek fel és menjek ki.
+
+Soma:
+
+– Ébredj fel és gyere ki!
+
+Most kis szünet következik, mely alatt Soma fel-alá jár, a jól végzett
+nagy munka tudatában nyugodt, kissé mosolygó arccal. Mamus megjelenik az
+ajtóban, slafrokban. A szemét bántja a fény. Soma odalép és enyhe
+közönnyel arcon csókolja. Mamus megszólal:
+
+– Kész vagy?
+
+– Igen.
+
+– Minden megvan?
+
+– Minden, csak le kell irni. Ülj le, mamus, az asztalhoz és ird, majd én
+diktálom. És ha valamivel más terved van, mondd meg.
+
+– Pfuj – mondja mamus álmosan – milyen piszkot csináltál itt az
+asztalon. Mindenütt hamu, gyufa, cigarettavég.
+
+Azzal leül. Soma előveszi rendbeszedett iratait, jegyzeteit, mondván:
+
+– Ne brekegj, mamus. A forgalom még soha olyan jól nem sikerült, mint az
+idén. Azt hiszem, hasznos és olcsó karácsonyunk lesz. Vegyél egy darab
+papirt meg egy tollat. Nem azt, az el van törve. Azt a másikat. Ird:
+„doktor bácsinak karácsonyi ajándék egy skatulya Upman-szivar“.
+
+Mamus:
+
+– Hogyhogy?
+
+– Steinerék akarnak nekünk karácsonyra valamit adni, mert félnek, hogy
+az öcsém elcsapja az irógéposztályból Steiner Magdát, mert nem jár be
+rendesen. Steiner megkérdezte, mit akarok karácsonyra, hogy olyasmit ne
+vegyen, ami már van. Gondolkozási időt kértem. Elszaladtam doktor
+bácsihoz, aki Ilonka fülét psriccelte két hétig és akinek muszáj valamit
+adnunk. Gondoltam, majd olyat kérek Steinertől, amit mindjárt tovább
+adhatok doktor bácsinak…
+
+– De hiszen doktor bácsinak nem szabad szivaroznia a meszesedés miatt.
+
+– Várd meg a végét. Mondom, elszaladtam doktor bácsihoz és ő azt mondta,
+majd este telefonál. Addig megkérdezte Spónicer doktort, aki
+konziliumokra szokta őt hivni, hogy mit akar karácsonyra. Spónicer azt
+mondta: „Küldjön egy skatulya Upman-szivart, mert a háziuramnak azt
+akarom adni karácsonyra, betapasztatta a kályhámat, illik valamit adnom
+neki és azért adok neki szivart, mert ő ugyan nem sziv, de a veje
+szivart kért tőle, mert a vejénél vendégek vannak Szilveszterkor és
+azoknak kell valami jó szivar“.
+
+– Ez a Mádai?
+
+– Igen.
+
+– És a veje a Linczer Dudi?
+
+– Igen.
+
+– Hiszen mink is oda vagyunk hiva Szilveszterre!
+
+– Tudom. Ott vissza fogom lopni a szivart, amint meglátom. Hiszen
+mondtam, hogy hasznos karácsony lesz az idén. De ne komplikáljuk a
+dolgot, mert ebből az egészből mireánk csak az tartozik és csak ennyit
+is irj fel: „doktor bácsinak egy skatulya Upman-szivar, kapjuk
+Steineréktől“.
+
+Szünet. Mamus ir. Aztán ismét megszólal Soma:
+
+– Ird tovább: „Hermin néninek francia kisasszony utján otkolon, szájviz,
+szappan, kávélikőr és szalmiákcukor“.
+
+– Ez mind?
+
+– Mind, mind. De ne zavarj, mert akkor nem igazodom el. Ezt kapjuk
+doktor bácsitól. Doktor bácsi kapja gyógyszerésztől, ahová a pacienseit
+kényszeriti. A gyógyszerész minden évben küld doktor bácsinak otkolont,
+szájvizet, szappant, kávélikőrt, szalmiákcukrot és egy skatulya
+Upman-szivart.
+
+– Upman-szivart? Hát akkor miért adjuk mi neki a Steinerék
+Upman-szivarját?
+
+– Mamus, ne konfundálj. Steiner Magda leirta irógépen doktor bácsi
+felolvasását az orvosegyesületben és ezért nem fogadott el tőle pénzt.
+Doktor bácsi megkérdezte Magdát, hogy mit akar karácsonyra. Magda
+megkérdezte az apját, hogy mit akar. Azt mondtam neked, hogy én
+Steinertől Upman-szivart kértem doktor bácsinak. Erre Steiner azt mondta
+a lányának: „Kérj tőle egy skatulya Upmant“. Erre, mikor Magda egy
+skatulya Upmant kért doktor bácsitól, doktor bácsi a markába röhögött,
+mert ő inditotta el nálam ezt az egész szivar-dolgot, ő már tudta, hogy
+az Upman Magdán keresztül Steinerhez megy és Steinertől hozzám, hát
+azért kért mindjárt tőlem Upmant, mert tudta, hogy igy visszakapja a
+szivarját és adhat tovább Spónicernek.
+
+– Nem adhatta volna Spónicernek mindjárt, ugy, ahogy a gyógyszerésztől
+kapta?
+
+– Nem. Mert Magdának kellett valamit adnia az irógépelésért. Igy Magda
+is kap és Spónicer is kap. De ne zavarj, mamus, mert én ezt már
+kidolgoztam és most összekavarodik a fejemben, ha mindig kérdezel. Hol
+hagytuk el?
+
+– Hermin néni…
+
+– Igen, Hermin néni. Hát doktor bácsi nekünk adja az otkolont,
+szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot, azért adja nekünk,
+mert ezzel biztositani akarta azt, hogy én az Upmant elkérem Steinertől
+s ezáltal visszajuttatom neki. Hogy az egész terv fel ne forduljon,
+kedveskedni akar és ezt a csomag patikadolgot nekünk adja. Mi tovább
+adjuk Hermin néninek, de nem közvetlenül.
+
+– Minek az Herminnek? Hermin szegény, minden karácsonykor öt forintot
+szokott tőlünk kapni.
+
+– Igen, azt most is megkapja. De tudod, hogy ő ezért minden karácsonykor
+ajándékoz nekünk valami apróságot és az idén nagyon panaszkodott, hogy
+egy vasa sincs és azt mondta: „nem is kérdezem meg tőled az idén, Soma,
+hogy mit akartok karácsonyra, mert olyan szegény vagyok“. Erre én azt
+mondtam neki: „Már pedig Hermin néni, mi magától az idén otkolont,
+szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot várunk“. Erre hosszu
+orral távozott és én most mindezeket a dolgokat közvetett uton hozzá
+juttatom, hogy aztán nekünk ajándékozhassa.
+
+– És minek az nekünk?
+
+– Na hallod? Csak kell valamit adnunk Steineréknek az Upman-szivarért,
+nem hagyhatom, hogy azt higyje, az én öcsémet az irógép-osztályban meg
+lehet vesztegetni egy skatulya szivarral, amit nem is neki ad, hanem
+nekem!
+
+– Hát akkor Hermin néni ezt hogy kapja meg?
+
+– Ugy kapja meg, hogy mi a francia kisasszonynak adjuk, az pedig már
+kérdezte tőlem, hogy mit vegyen Hermin néninek, aki két kalapot csinált
+neki az idén. Én azt mondtam neki, hogy Hermin szenvedélyesen gyüjti az
+otkolont, szájvizet, szappant, kávélikőrt és szalmiákcukrot. Most, mikor
+mi a csomagot a kisasszonynak átadjuk, ugy, ahogy a doktor bácsitól
+kapjuk, a kisasszony, mint az őrült, fog vele rohanni Herminhez. Hermin
+fel fogja bontani, s látva, hogy pontosan az van benne, amit én tőle
+kértem, az egészet el fogja hozni nekünk és mi aztán nyugodtan
+odaajándékozhatjuk Steineréknek. Igy a francia kisasszonyt is
+kielégitettük, Hermint is urrá tettük és a doktor bácsi is visszakapja a
+holmiját.
+
+– A doktor bácsi? Hiszen mi Steineréknek adjuk.
+
+– Igen, de Steinerék odaajándékozzák doktor bácsinak az Upman-szivarért,
+mert nem türik, hogy a lányuk ajándékot kapjon egy agglegénytől, ezért
+viszonozzák.
+
+– Hát doktor bácsi ezt is visszakapja?
+
+– Vissza. Ne zavarj össze. Ebből mireánk csak annyi tartozik és csak
+ennyit is irj fel: „Otkolon, szájviz, szappan, kávélikőr és
+szalmiákcukor, kapjuk doktor bácsitól, adjuk francia kisasszonynak“.
+
+– Megvan.
+
+– Akkor nyugodtan visszatérhetünk a szivarra. Figyelj jól.
+
+– Milyen szivarra?
+
+– Az Upmanra.
+
+– Hiszen azt odaadtuk doktor bácsinak, doktor bácsi odaadta Spónicernek,
+Spónicer Mádainak, Mádai a Linczer Dudinak, aki Szilveszter éjszakáján
+kirakja a vendégeinek.
+
+– Ugy van cicám, de mint volt szerencséd konstatálni, mi Linczer
+Dudiékhoz vagyunk hiva Szilveszterre, s mint volt szerencsém
+megjegyezni, nekem első dolgom lesz a skatulya Upmant, amint meglátom,
+kivinni a télikabátom zsebébe. Mert akkor következnek az ujévi
+ajándékok.
+
+– Az ujévi ajándékok?
+
+– Igen, mamus. Ez most Pesten néhány éve divatba jött, mert ujévkor süti
+el az ember azokat az ajándékokat, amiket karácsonyra kapott és amikkel
+nem tud mit csinálni. Miután azonban én a karácsonyt teljesen kiaknáztam
+és mindenkitől kapok és mindenkinek adok, anélkül, hogy a zsebembe
+kellene nyulnom, de viszont nem marad meg otthon semmink, kénytelen
+vagyok az ajándékot körforgási utján követni és ott csipni el, ahol
+ráakadok. A szivarokkal a Lincer-estélyen van randevum, azokat ott
+visszalopom.
+
+– És mit csinálsz velük?
+
+– Csak nem képzeled, hogy elszivom őket? A szivarokat ujévkor odaadom
+Galgócer bácsinak, az uzsorásnak.
+
+– Hiszen nem is tartozunk neki.
+
+– Nem, de más baj van. A hivatalban bementem a főnökömhöz és
+megkérdeztem tőle, hogy mit akar karácsonyra, nehogy olyat vegyek neki,
+amije már van. Azt mondta, hogy majd megkérdezi a feleségét. Én ezt már
+ismerem. Tavaly is ezt mondta, de nem a feleségét kérdezte meg, hanem
+Galgócer bácsit, mert ő tartozik neki és kénytelen karácsonykor
+kedveskedni neki. Emlékszel, tavaly milyen baj volt: Galgócer bácsi
+tizenkétszemélyes ezüst evőeszközt kért tőle, s akkor ő nekünk azt
+mondta, hogy a feleségének ez kell és nekem meg kellett venni a
+tizenkétszemélyes ezüst evőeszközt. Hát az idén már jó előre elmentem
+Galgócer bácsihoz és megkértem, hogy a rossz pénzviszonyokra való
+tekintettel ne kérjen a főnökömtől valami drágát, mert azt ugyis nekem
+kell megvennem. Ezért a szerénységért én neki ujévre egy skatulya finom
+szivart igértem. Megegyeztünk Galgócerrel, hogy az idén nagyon szerény
+lesz és magának egy üveg kávélikőrt, nejének pedig egy üveg otkolont fog
+a főnökömtől kérni. A főnököm tegnap bejött a szobámba és nagy képpel
+kávélikőrt és otkolont kért. Én megigértem és rögtön telefonáltam doktor
+bácsinak, aki Galgócernek is háziorvosa, hogy ajándékozza nekünk kétszer
+a likőrt meg az otkolont – mert egyszer, mint felirtad, már megkaptuk
+tőle a szappannal, a szájvizzel és a szalmiákkal együtt, ami tovább megy
+a franciánéhoz, onnan Herminhez, onnan vissza hozzánk, tőlünk
+Steinerékhez, s onnan vissza doktor bácsihoz – mondom, ajándékozza
+nekünk még egyszer ezt a két üveget, mert ujévre ugyis visszakapja
+Galgócertől. Doktor bácsi belement, de nem nagyon szivesen, mert
+keveslette ezt Galgócer bácsitól. Erre elárultam neki, hogy az
+Upman-szivarjait Galgócernek igértem s ebbe aztán belement és
+Galgócernek azt üzente, hogy ujévre likőrt, otkolont és szivart akar.
+Igy aztán minden rendben van, mindenki kapott, mindenki adott és doktor
+bácsi végleg visszakapta mindazt, amit a gyógyszerész neki karácsonyra
+küldeni fog. Mert összes ismerőseink közül ő az egyetlen, aki tényleg a
+magáéból ad. Viszont ezzel szemben ő az egyetlen, akihez valamennyien
+elmegyünk vásárolni és aki mindnyájunkon nyer. Ugy, hogy ő sem fizet rá.
+Érted, mamus?
+
+– Értem.
+
+Mamus átnézi a jegyzeteket és az órára néz.
+
+– Négy óra, – mondja. – Gyerünk aludni.
+
+– Igen – mondja Soma – gyerünk. Azt azonban el kell ismerni, hogy
+hasznos és olcsó karácsonyt állitottam össze az idén.
+
+Mamus egy enyhe és közömbös puszit ad Somának, miközben halkan mondja:
+
+– Te egy kis Wekerle vagy Soma.
+
+És most már 38/b. alatt is elsötétedik a két ablak a negyedik emeleten.
+Alszik az egész utca.
+
+
+
+
+JÓTÉKONYSÁG.
+
+Esik az eső. Vége a szinháznak és a közönség nagy része a szomszéd
+kávéházba megy vacsorázni. A nagy tükörablakra rászáll benn a meleg
+pára, de ezen a lehellettől tompafényü üvegen is átfehérlik a sok
+teritett asztal, az asztalon virág, fölötte száz villamos lámpa. Szép,
+sárga, meleg fény van benn, künn a körut fekete, hideg és nyirkos.
+
+A bejárat előtt egy öreg koldus áll. Háromnegyed tizenegy van.
+
+Azt mondja a barátom, aki az ajtó mellett ül onnan néz ki az utcára,
+gusztálva, hogy meddig emelik a hölgyek a szinházi toalettet:
+
+– Érdekes megfigyelést tettem.
+
+– ???
+
+– Mégsem olyan rosszak az emberek.
+
+– ???
+
+– Már egy negyedórája nézek itt ki és látom, hogyan állit meg mindenkit
+ez az öreg koldus. És még eddig nem volt ember, aki bejött volna a
+kávéházba ugy, hogy ne adott volna valamit neki. A hölgyek beszaladnak,
+de az ur, aki kiséri őket, künn marad az esőben, amig ki nem gombolkozik
+és valami kis pénzt nem kotorász elő. Egy se ment el mellette anélkül,
+hogy ne adott volna neki valamit. Mégis szép.
+
+Hát persze, hogy szép. Mit csináljak a barátommal? Ő e percben meg van
+hatva és szereti az emberiséget. _Now he is praying_ – mint Hamlet
+mondja: most imádkozik. Oly ritka dolog valakit rajtakapni azon, amikor
+épen el van ragadtatva az emberiségtől, hogy ilyenkor nem szabad
+bántani. Az imádkozónak a mentelmi jogát élvezi. Kezdjem el most
+magyarázni, hogy mekkora igazságtalanság az, hogy ez az ember itt most
+egy óra alatt husz koronát szerez, mialatt hetvenezer más ember, aki
+nálánál mind szegényebb, éhezőbb, fázóbb és nyomorultabb, valahol egy
+vacokban vergődik és nem kap egy fillért sem? Magyarázzam neki, hogy
+harminc-negyven szinházlátogató ezekkel a hatosokkal most hosszu időre
+elintézi azt a szivbéli ügyét, hogy más ezer ember éhen hal, mialatt ő
+párolt nyelvet eszik burgonyapuréevel, pedig „nem is vagyok éhes?“
+Magyarázzam neki, hogy az ügyes koldus az igazi szegények árulója,
+ugyanaz, ami a háboruban a hazaáruló, mert megengedi a jómódu
+polgárságnak, a városnak, az államnak, az egész emberiségnek, hogy
+néhány koronával váltsa meg azt a szörnyü kötelességét, hogy enni adjon
+mindenkinek, aki megszületett? Mondjam el neki századszor, hogy nincs
+erkölcstelenebb dolog, mint ez az utszéli komisz és krajcáros
+jótékonyság, amely aszerint jutalmazza a koldust, hogy elég undoritó-e a
+sebe és tart-e a karján éhező csecsemőt, vagy nem? Győzzem meg, hogy
+felületesség és igazságtalanság kiválogatni a nagyon szomoru, nagyon
+csunya és nagyon tolakodó szegényeket és előnyben részesiteni őket azok
+felett, akik olyan szegények, hogy ki se jöhetnek, vagy olyan
+szégyenlősek, hogy ki se jönnek az utcára? Leplezzem le előtte a
+koldusprimadonnákat, akik száz tehetségtelen szegény elől veszik el az
+alamizsnát, mert jó kávéház elé állnak, mert rémitő hangon kéregetnek és
+tudják, kit kell megszólitani? Ábránditsam ki abból az ostoba hitéből,
+hogy aki az utcai koldusnak ad, az már ezért jó ember? Bizonyitsam be
+neki, hogy a leglelketlenebb, legrosszabbmáju embereket egyenesen
+jellemzi az, hogy minden koldusnak egy koronát adnak? Tanitsam meg arra,
+hogy az igazi jótékonyságnak egészen más módszere van, s hogy ez az
+utcai kolduspártolás nem jótékonyság, hanem idegesség, egy pillanatnyi
+nyugtalanság olcsó megváltása, egy reflexmozdulat, amelynek az
+emberszeretethez és szivhez ép oly kevés köze van, mint annak a
+koldusnak az igazi szegénységhez?
+
+Nem bánom, hadd szeresse most egy kicsit az emberiséget. Sőt küldjön ki
+egy hatost a pincérrel az ázó-fázó örenek. Adtam, mindig adok neki magam
+is, elveim fenntartásával, mert azt tartom, hogy az ember akkor
+ragaszkodjék ridegen az elveihez, amikor kinálnak neki valamit, nem
+pedig akkor, amikor kérnek tőle. Hát ráhagyom, hogy ez nagyon szép
+látvány mikor a szinházi közönség ilyen feltünően jótékony. De most,
+hogy az iróasztalnál ülök és senki nem kér tőlem semmit, megmondhatom,
+ugy-e, hogy nem is olyan nagyon szép. Sőt nagyon csunya, ha arra
+gondolok, hogy ugyanez estén, valahol a város másik végén karddal verik
+szét a rendőrök az éjszakában kenyérért orditó „két-háromszáz főnyi
+tömeget.“ Csunya háziállat ilyenkor az öreg megalkuvó, amikor mosolyogva
+nyal kezet a csontért, mialatt tompán elhallatszik hozzá vadon élő és
+senkinél nem ügyeskedő társainak a halálorditása. Áruló öreg az. És
+hipokrita mindenki, aki ajándékképen adja neki azt, amihez joga van,
+csak azért, mert az öreg nem mint jogot, hanem mint ajándékot kéri. Ha
+mint jogot kérné, kardlapot kapna. De elárulja a többi szegényeket,
+belemegy abba a felfogásba, hogy ez neki nem dukál, csatlakozik
+ellenségeinek, a gazdagoknak felfogásához, akik alamizsnának nevezik az
+ő emberi jogát és ebből szépen megél. Az öreg áruló, de habozás nélkül
+felmentést kap, minden meg van neki bocsátva, mert nincs jogom őt
+megróni addig, amig a gazdagok bünösebbek, mint ő. Addig ne is adjon
+nekem igazat, amig előbb az összes gazdagok ki nem mondták, hogy igazam
+van. Ha ez meglesz, akkor lesz szivem az öreget összeszidni az
+árulásáért. Addig azonban békén hagyom és adok neki husz fillért. De azt
+nem hiszem el a barátomnak, hogy ez szép.
+
+Ellenben, ha már benne vagyunk, hadd mondom el egy ilyen
+koldus-primadonna esetét, amely egy ismerősömmel történt meg s amely
+tipikus példája annak, hogy hogyan fölözi le az ilyen ál-szegény a
+hiszékeny bourgeois jótékonysági hajlamát, amelyre tulajdonképen az
+igazi szegényeknek van joguk.
+
+Ez az ur egy napon levelet kap egy vidéki kórházból, egy embertől,
+akinek nevét soha nem hallotta.
+
+„… Most szabadulok a kórházból – irja az idegen – s mivel nyáron
+kerültem ide, most pedig tél van, arra kérem Nagyságodot, küldjön ide
+nekem egy ócska télikabátot, hogy meg ne fagyjak, ha kimegyek.“
+
+Az uriember fogja magát, előveszi az ócska télikabátját, hozzápakol egy
+pár cipőt és egy viseltes nadrágot és elküldi az egészet a kórházba,
+vidékre.
+
+Két hét mulva jelenti az inasa, hogy egy ember van künn, beszélni akar
+vele.
+
+– Miféle ember?
+
+– Rendes, jól öltözött ember.
+
+Kimegy hozzá az előszobába, de nem ismeri. Az idegen igy szól:
+
+– Nem tetszik rám ismerni?
+
+– Nem. Sohse láttam.
+
+– De a kabát… a nadrág…
+
+Mutatja a télikabát alatt a csikos nadrágot. Erről aztán az ismerősöm rá
+is ismer, már mint a nadrágjára meg a télikabátjára.
+
+– Maga az?
+
+– Igen, kérem.
+
+– Mit akar?
+
+– Hát kérem, ha már ki tetszett öltöztetni, tessék… utiköltséget is adni
+Debrecenig.
+
+Az ur szó nélkül a markába nyomja az inasának a pénzt és elküldi a
+szegény emberrel a pályaudvarra, hogy váltson neki jegyet Debrecenbe és
+tegye fel a vonatra. Aztán eltünődik azon, hogy a szegény ember milyen
+ravaszul bizonyitotta be a személyazonosságát. Mindegy, no, hadd utazzék
+Debrecenbe.
+
+Debrecenből levél jön:
+
+– Uraságod elegáns embert csinált belőlem és elutaztatott Debrecenbe,
+most itt állok munka nélkül és éhezem. Tulajdonképen semmi dolgom sincs
+Debrecenben, de miután pénzt nem kaptam, csak vasuti jegyet, kénytelen
+voltam ideutazni. Kérem, mentsen meg e borzasztó helyzetből, melybe
+juttatott és küldjön egy kis pénzt, hogy visszautazhassak Budapestre,
+ahol könnyebben kapok munkát.“
+
+Vannak lelkiismeretes emberek, a mi emberünk is ilyenféle, tehát küld
+neki pénzt, mert hisz ő „juttatta“ ebbe a nyomorba a fiut. És fölteszi
+magában, hogy most már aztán vége, többe nem fog a télikabát kerülni.
+
+Hetek mulnak, egyszer csak bejön az inas:
+
+– Itt van az az ember, azt mondja, hogy a nagyságos ur rendelte fel
+Pestre, meg pénzt is tetszett neki küldeni, hogy jöjjön fel.
+
+– Dobja ki – mondta ridegen az ismerősöm, ugy gondolva, hogy ezért az
+emberért épp eleget tett.
+
+Künn kis vita, aztán csönd. Bejön az inas.
+
+– Elment?
+
+– El. De ezt itt hagyta.
+
+Átnyujt egy csomó piszkos papirost. Legfölül egy levél, hogy szerezzen
+neki valami jótékony egyesülettől segélyt. „Okmányaim mellékelve“ –
+mondja az utóirat s valóban ott van kórházi elbocsátó-levél, illetőségi
+bizonyitvány, keresztlevél, erkölcsi- és szegénységi-bizonyitvány. Az ur
+dühbe jön.
+
+– Tegye el ezeket a rongyokat – mondja az inasnak – és ha még egyszer
+jön, adja vissza neki. Mondja meg neki, hogy sajnálom. Épp eleget kapott
+tőlem. Más szegény ember is van a világon.
+
+Most hónapok teltek el, amig megint jelentkezett. Nem akart semmit, csak
+az okmányait kérte vissza. De közben inasváltozás volt az uriembernél és
+a rongy papirosokat nem találták sehol. Hiába kutattak utánuk két napig.
+Akkor az uriember kiküldött neki husz koronát és megüzente, hogy
+elvesztek az okmányai. A husz korona a fáradságért van, szerezzen róluk
+másolatokat. Az ember elment a husz koronával, de nemsokára jött
+helyette egy ügyvédi levél.
+
+„… Ügyfelem nevében – irta az ügyvéd – felszólitom Uraságodat, hogy az
+ügyfelem által Önnél letétbe helyezett okmányokat haladéktalanul
+szolgáltassa vissza, különben a törvényes eszközökkel fogom erre
+kényszeriteni, stb.“
+
+A végén:
+
+„Jelen levelem dija három korona és a postadij.“
+
+Természetesen eldobta a levelet. És természetesen irást kapott a
+biróságtól, már meg volt idézve, már kellemetlensége volt, már ő volt
+az, aki egy nyomorgó szegény embert megfosztott az okmányaitól,
+amelyekkel az segélyt vagy állást szerezhetett volna. A vége az lett,
+hogy kifizette az ügyvédnek a költségeket és „felperessel“ kiegyezett
+ötven koronában.
+
+Ez körülbelül másfél esztendeje történt vele s bár tanulságos történet,
+nem mondtam volna el, ha az idén, most, novemberben nem kapott volna
+ugyanez az ur, ugyanettől a szegény embertől egy másik vidéki kórházból
+levelet, amelyben megint egy télikabátot kér tőle.
+
+És nem mondtam volna el, ha nem éreztem volna, hogy minden meggyőződés
+mellett mégis csak kegyetlenség a koldusok ellen irni. Elég bajuk van
+szegényeknek, még támadó cikkeket is kapjanak? Kellett egy ilyen
+világosan rosszhiszemüt kiválasztanom közülök, hogy ezzel is igazoljam,
+mennyire terméketlen, mennyire haszontalan az e fajta polgári
+jótékonyság, amelyet a nagyvárosok népe gyakorol s amely ugy tetszett a
+barátomnak a kávéház ablakán keresztül. A jótékonyság – régi, de eléggé
+nem ismételhető dal – nem a meghatott premierlátogatók dolga, hanem az
+államé. Igazi jótékonyság egyedül az, ha az államot arra szoritjuk, hogy
+a munkaképes embernek munkát, a munkaképtelennek pedig pénzt adjon.
+Ezért küzdeni, minden alkalommal ezt követelni, ez az egyedül helyes
+jótékonyság. Amig azonban ezt a célt el nem értük, adni kell
+mindenkinek, aki kér: igazi szegénynek ugy, mint svindler-szegénynek;
+csak egy pillanatra sem szabad azt hinni, hogy ezzel jótékonyak voltunk
+és hogy ez szép volt tőlünk.
+
+
+
+
+„MAGYAROK DUDÁJA“
+
+Ahányszor itt járó külföldiek valami különöset vesznek észre rajtunk,
+eszembe jut egy csöndes, kedélyes éjszakai beszélgetés, amely most már
+körülbelül kilencszáz éves s amely e kilencszáz hosszu esztendő alatt a
+történelem minden viharain keresztül sem vesztette el a báját, a
+kedvességét, olyan, mintha tegnap történt volna. Szent Gellért püspök
+életrajzában fordul elő néhány sorban ez a kis beszélgetés. A püspök
+olasz ember volt és magyarul tulajdonképpen sohasem tanult meg. Az
+utitársa, akiről a krónika szól, német volt: Walther, a csanádi
+zárdaiskola magistere. Valami ügyes-bajos dologban utaztak egyszer a
+királyhoz és utközben megszállottak egy majorban. Szép nyári éjszaka
+lehetett, mert mikor aludni tértek, nyitva hagyták az ablakot.
+Vetköződtek és kifigyeltek az erdő felé. Egyszerre csak a püspök „…
+éjfél körül hallja a malomkövek zugását, amelyeket ő egyébként nem vett
+vala észre. Csudálkozék, hogy az mi légyen. Legottan egy nő, ki a malmot
+hajtotta, énekelni kezde. A püspök pedig elámulva odaszól Walthernek:
+Hallod-e Walther, miképpen szól a magyarok dudája (symphonia Ungarorum)
+és mindketten nevettek ezen ének felett. Csak ez az egy némber hajtotta
+a malmot, dalolása pedig magasra felment. A püspök, aki ezalatt lefeküdt
+az ágyba, még mindig maga elé nevetve odaszól: Walther, magyarázd meg
+nekem, micsoda dallamu éneklés ez, mely dalolásával szent olvasmányomat
+abbahagyni kényszerit? Feleli amaz: a dalnak modulációja az, a nő pedig,
+aki dalol, szolgálója annak a gazdának, akinél szállva vagyunk, aki
+urának buzáját őrli olyan időben, amelyben ezen a földön más őrlő-malmot
+feltalálni nem lehetne… Ó bámulatos dolog, mondja a püspök, miképpen
+kinlódik az emberi nem… Boldog ez a némber, aki másnak hatalma alatt
+állva, mégis vidám s ily jókedvüen, zugolódás nélkül teljesiti a köteles
+szolgálatot.“
+
+Ez a beszélgetés (Lánczy Gyula forditása), amelynek olvasása közben
+szinte látja az ember abban a kis alacsony szobában az olajmécs
+világánál az ágyban fekvő szelid püspököt, amint a paplanra ereszti le
+szent olvasmányát és átdiskurál a másik külföldihez, hogy aztán
+kedvesen, öregurasan nevessenek a nótás magyar cselédlányon – ez a
+beszélgetés tulajdonképpen a legrégibb magyar zenetörténeti maradvány. A
+magyar zene kutatói ezzel szokták bizonyitani, hogy már Szent István
+korában is volt speciális magyar népdal, mert ha nem lett volna, akkor a
+püspök és a magister nem nevettek volna rajta és nem tünődtek volna
+azon, micsoda furcsa dallam is ez, quis istius melodiae cantussit. Maga
+a dal nem maradt meg, csak ez a kedélyes kritika. Elvégre ez is valami a
+kutató tudósok kezében. Ugyanez a kis beszélgetés más tekintetben is a
+legrégibb történelmi nyom: legrégibb nyoma annak, hogy valaki
+Magyarországon megszánta a dolgozó parasztot. A jólelkü püspök
+Velencéből hozta a szivnek ezt a kulturáját. És ugyanez a beszélgetés
+egy harmadik téren is a legrégibb ősi maradvány: ez volt, hogy profán
+módon fejezzük ki magunkat, az első szállodai beszélgetés, éjjel, az
+ágyban, két idevetődött külföldi közt, egyenes őse azoknak a
+beszélgetéseknek, amelyek mostanában folynak a dunaparti finom
+szállókban, nyitott ablak mellett, amelyen nyári éjjelen behallatszik a
+budai gőzmalmok bugása és a kávéházi cigánymuzsika. Csak azért iktattam
+ide bevezetésnek, mert szeretnék referálni ittjárt külföldieknek néhány
+furcsa, apró megfigyeléséről, nem nagyon kutatva, hogy igazuk van-e vagy
+nincs, nehány szokásunkról, amelyen ezek a külföldiek éppugy nevettek,
+mint kilencszáz évvel ezelőtt az olasz Gellért és a német Walther a
+magyar nótán. A zenetörténet ebből a nevetésből következtetett a magyar
+nemzeti zenére. Talán az általam feljegyzett nevetésekből is lehet
+valami magyar nemzeti sajátságra következtetni.
+
+*
+
+– Önök – mondta egy német ember – komikusok a folytonos
+kéz-fogdosásukkal. A kávéházban elmegy valaki az asztaltól s ahelyett,
+hogy meghajtaná magát és egy szóval bucsuznék, körüljár és összefogdossa
+mindenkinek a kezét. Aki eszik, annak miatta le kell tennie a villát.
+Aki olvas, annak el kell eresztenie az ujságot. Aki cigarettázik, annak
+hamar a szájába kell kapnia a cigarettát. A kézfogdosással mindenkit
+zavar a bucsuzó, de ugylátszik, hogy önök ezt nem érzik. Az utcán
+találkoznak egymással, kezet fognak. Minek? Mi akkor fogunk kezet, ha
+valaki a lakásunkon látogat meg bennünket, ha valaki elutazik vagy
+megjön, mi a kézfogásnak megtartottuk a komolyabb jelentőségét: mindig
+valami melegebbet, barátibbat, komolyabbat fejezünk ki vele. Azt hiszem,
+önöknek ilyen esetekben legalább is csókolózniok kell, mert a kézfogásuk
+már nem mond semmit. Arról nem is beszélek, hogy milyen nem gusztusos
+dolog egy délután husz-harminc idegen, meztelen kezet szorongatni. Nekem
+inkább az tünt fel Pesten, hogy milyen kevéssé komoly dolog ez maguknál
+s hogy mennyit molesztálják egymást vele. Azt hallottam, hogy itt sértés
+az, ha minduntalan nem fogom meg a kezét annak, akivel beszélek. Hát
+kénytelen voltam beletörődni. De kinevettek, mikor észrevették, hogy
+nekem le kell nézni a másik ember kezére, hogy merre nyujtja… önök oda
+se néznek, egymás szemébe néznek és mégis eltalálják egymás kezét
+valahol a gyomor magasságában. Sehol a világon nem tapasztaltam ezt.
+Idegessé tett, bántott ez a kéz-kultusz, komédiázásnak tartom, nem
+őszinte dolog.
+
+*
+
+– Azt a szót – mondta a másik idegen – hogy tisztességes ember, sehol
+nem hallottam annyiszor és olyan áhitattal kimondani, mint Budapesten.
+Sok emberről kérdezősködtem kollégáiknál, ismerőseiknél és ez a szó:
+tisztességes ember, egyiknél-másiknál mindig visszatért, mint valami
+nagyon fontos, nagyon különös, nagyon érdekes és nagyon ritka dolog.
+Abból, hogy önök ezt mily fontoskodással mondják, hogy mennyire ezt
+emelik ki egyik-másik emberüknél, arra kellett következtetnem, hogy
+önöknél ritkább példány a tisztességes ember, mint más országokban. De
+felvilágositottak, hogy ez csak egy romlott közéletnek a következménye.
+De amig meg nem szoktam a tisztesség vagy nem tisztesség kérdésének ezt
+a folytonos föltevését Magyarországon, addig ez a szokás azt a benyomást
+tette rám, mintha ilyesmit hallanék: „X. ur? Tisztaingü ember.“ Oly
+természetes bizonyos társadalmi osztálynál az ing tisztasága, hogy
+megdöbbentő volna, ha például egy képviselőről kérdezősködve egyszerre
+azt hallanám nagy komolyan, hogy: „… óh, annak tiszta az inge!“ És még
+valami. Azt tapasztaltam, hogy önöknél a „tisztességes ember“ cimhez
+elég az, ha valaki nem panamista, nem csaló, nem megvesztegethető.
+Holott az emberi tisztességnek csak ötödik, vagy huszonnyolcadik
+követelménye az anyagi érintetlenség. Azért mondom ötödiknek vagy
+huszonnyolcadiknak, mert közpályán előbb jön ez a követelmény, mint a
+magánembernél. De hogy a „tisztesség“ fogalmát majdnem kimeritse az
+anyagi korrektség, ezt csak Magyarországon tapasztaltam.
+
+*
+
+– Érdekes – ezt egy német ember mondta – hogy Pesten a férfiak egymás
+közt mily rettenetes disznóságokat beszélnek. Hiszen mindenütt a
+férfi-beszélgetésnek legalább a felét teszi ki az ugynevezett disznóság.
+De önök már észre sem veszik, hogy még politikai, irodalmi, társadalmi
+tárgyu vitáik is mennyire telitve vannak brutális hasonlatokkal,
+kifejezésekkel. Csak bámul a magamfajta német ember, (aki pedig
+Berlinben ugyancsak megszokta a brutálisan erotikus vagy egyéb módon nem
+női társaságba illő beszédet), ha hallja, hogy két magyar embernek a
+külpolitikai vitája is tele van disznósággal, de ugy, hogy a két magyar
+észre se veszi, hogy mit mond. Mikor én ezt először hallottam, nevettem,
+mert azt hittem, hogy az én mulattatásomra hasonlitják Montenegrót
+bizonyos helyiséghez, hogy különös viccből használnak minden állitmány
+helyett pornografikus igét. De aztán, hogy több ilyen férfidiskurzusban
+vettem részt, rájöttem, hogy ez speciálisan magyar férfi-stilus. Nem
+prüdéria, hogy ez feltünik nekem, mert nem bánom, akármit hallok,
+felnőtt ember vagyok, tudomásul veszek mindent. De végül már kómikussá
+vált előttem, hogy akármilyen társaságban maradtunk magunkra férfiak,
+rögtön záporként indult meg a disznóság, minden különösebb cél nélkül,
+csak mint egy külön nyelv, mint valami kifejezésbeli könnyebbség, mintha
+kényelmesebb volna igy a mondatszerkesztés, a visszavágás, az érvelés. A
+vitatkozásnak valami parasztos megkönnyitése az, hogy rögtön a
+gorombaságok után nyulnak, megelőzése annak, hogy a másik jöjjön elő az
+érdes kifejezésekkel. Hiszen természetes, az előadás könnyebb, rövidebb
+és pregnánsabb a közönséges embernek, ha szabadjára ereszti a száját és
+a legtitkoltabb naturáliák köréből egészitheti ki a mondatait. De városi
+embereknél ezt a segédeszközt ily nagy mértékben csak Pesten találtam.
+
+*
+
+– Pesten – mondta egy amerikai szinház-manager – annyira dicsérik
+egymást az emberek, hogy már senkinek nem hiszek semmit. Itt,
+ugylátszik, azt hiszik, abban áll a kollegialitás vagy a hazafiság, hogy
+nem mondanak egymásról kritikát a külföldi ember előtt, vagy talán sokan
+attól félnek, hogy az illető megtudja, mit mondtak róla a háta mögött.
+De a magamfajta amerikai emberre lesujtó benyomást tett, mikor minden
+iró, minden zeneszerző, minden szinész, akit mint üzletember
+véleményadásra kértem fel, férfias vélemény és okos emberhez illő
+kritika helyett valami rosszul felfogott és nem is őszinte
+kollegialitásból hidegen, érzés nélkül, de agyba-főbe dicsérte a
+kollegáját. Azt értem, ha valaki nem akar beszélni a kollegájáról, mert
+nem szereti a pletykát, vagy nem akar ártani senkinek. De elfogadni a
+felkérést, nyilatkozni és egyebet mint legfelsőbbfoku dicséretet nem
+mondani minden meggyőződés nélkül olyan dolgokról, amelyekről később
+ugyis kisül, hogy nem érnek sokat, ezt nem volna szabad tenniük.
+Szinházi, irodalmi, művészi társaságban tapasztaltam ezt. Végül az volt
+az érzésem, hogy egész Pest egy nagy összeesküvés, és nem hittem
+senkinek. Bécsben ugyanez a társaság szidja egymást, mint a bokrot. Ez
+legalább emberi gyöngeség és érthető. De ebben a hamis dicséret-özönben
+van valami gyávaság és megbizhatatlanság, amitől a józan külföldi joggal
+ijed meg…
+
+*
+
+Hamarjában csak ezt a néhány kis pesti nótát jegyeztem fel. Nem azért,
+mintha ezek volnának a nagy és komoly hibáink, hanem azért, mert ezekre
+igazán külföldi emberek figyelmeztettek. Nem is irom alá mindeniknél,
+hogy hiba. De a külföldi ember fülének, ugylátszik, mégis csak magyar
+nemzeti muzsika, magyarok dudája, symphonia Ungarorum, mint Szent
+Gellért az ágyban mosolyogva mondta.
+
+
+
+
+BOHÉMSÉG.
+
+Két szegény francia repülő-ember valahol fenn, a felhők között
+meggyulladt és olyan tiszta, fényes, fekete szénné égett, hogy – mint
+olvasom – aki letört belőlük egy darabkát, rajzolhatott vele fehér
+papirosra. Ilyenkor a francia aviatikus-világ megkérdezi a többit, hogy
+mit szól ehhez a dologhoz. A többi pedig már évek óta, tehát ez esetben
+is, azt mondja, hogy az ilyen meggondolatlan aviatikus megérdemli a
+sajnálatot, de nem jár ki neki a hősök tisztelete, mert nem az az igazi
+aviatikus, aki reklámért, egy „kunszt“ kedvéért, valami nagyszerü
+bátorságért hal meg, hanem az az igazi aviatikus, aki óvatosan, okosan,
+csöndesen dolgozik azon, hogy valaha az emberiség nyugodt biztonsággal
+repülhessen. A hires Pégoud, aki bukfenceket vet a levegőben, a vakmerő
+Chevillard, aki többet repül fejjel lefelé mint rendesen, nem népszerü
+alak a szakkörökben. Az igazi repülők ezeket bizonyos tekintetben
+megvetik, náluk sokkal többre becsülik például Blériot-t, aki
+egyet-kettőt repült, aztán végleg leszállott a gépről és most már csak
+az emberiség jövője számára dolgozik a gyárában: konstruál. Most már,
+alig néhány esztendei nyilvános élet után, az igazi aviatika belátta,
+hogy igaza volt az öreg Voisinnak, aki, mint a francia repülés egyik
+atyja, már régen kijelentette, hogy aviatikus csak kétféleképpen
+végezheti a pályáját: vagy leszáll örökre a gépről, vagy meghal. A
+francia aviatikai fellendülés azzal kezdődött, hogy az öreg Voisin
+törvényének, a lex Voisin-nek a második részét szerették jobban, azokat
+tisztelték a levegő hősei gyanánt, akik meghaltak a magasságokért. Most
+már ott tartanak, hogy haragszanak azokra, akik meghalnak. A ma
+elismerése az okosaké, az óvatosaké, azoké, akik leszálltak a gépről. A
+francia bátorságnak, a francia halálmegvetésnek legszebb erkölcsi
+bizonyitványa, hogy Párisban már nincs nemzeti gyász minden elpusztult
+aviatikusért. Maga a repülés-okozta halál puszta ténye többé nem imponál
+nekik. A lezuhantak és megégettek közül kiválasztják azokat, akik
+ártatlanul haltak meg s ezeket megbecsülik. Akik könnyelmüségből vagy
+vakmerőségből pusztultak el, azoknak nem jár ki a nemzet udvari gyásza.
+A halál annyira összeforrott az aviatika gondolatával, hogy most már
+minden eset reviziót követel. Mintha azt mondanák: „ravasz, hiu fráter,
+aki meghal, csakhogy az aviatika mártirjainak glóriáját megkapta!“ És
+nem adják meg mindeniknek. A glóriát nem kapják meg a merész
+bukfencezők, még ha az életükkel is akarják megvásárolni; a glória az
+okos, komoly óvatosaké, akiket egy váratlan széllökés vágott földhöz.
+Aki azért hal meg, mert rossz motort vagy kevés benzint vitt a felhők
+közé, az nem kapja meg tőlük a vértanu rangot, mert azt mondják, hogy
+rossz motorral nem szabad felszállni és akinek nincs elég benzinje, az
+maradjon a földön. Azt mondják: a világnak nem szenzációs vértanukra,
+hanem jó konstruktorokra van szüksége. Az elv igaz, jó, hasznos, sőt
+humánus. De bennünket, akik nem repülünk, meg kell hogy lepjen az a nagy
+filiszter-áramlat, amely ime, a világ legkönnyelmübb népét, a francia
+embermadarat is magával sodorta. Most már aztán igazán nem szabad a
+polgári elemet a filiszterségeért csufolni, ha a pilóták se tisztelik
+többé az egekbe törő szenvedélyt.
+
+Körülbelül hatvan-hetven esztendeje, hogy a filiszterség gyülölete és az
+egyéniség, a fantázia, a szenvedély kicsapongásainak tisztelete
+virágjában állott. A jó Petőfi soha nem látott kalapokon törte a fejét s
+amikor rettenetes föveggel és tarkavirágos, fényes atlaszból varrott
+ruhában az utcán megjelent, mindössze egy-két megjegyzést kapott a
+barátaitól, de másnap már mindenki tisztelte ezt a féktelenségét. Pálffy
+Albert azt mondta róla az első napon: „Mikor ez a Sándor elénk jön,
+mindig van rajta valami, hogy az ember vele álmodik.“ De Jókai már azt
+mondja róla, hogy: „ez a különcség őneki mind illett, az az ő izlése
+volt, nem erőltette senkire.“ A tréfás Lisznyay, aki maga se volt
+filiszter, mert mikor mindenki feketében járt, ő világoskék, delivörös
+hajtókáju dolmányban, borzasan, nyakkendőtlen és fokossal a kezében
+sétált, igy gratulált Petőfinek egy szép költeményéhez:
+
+– Sándor, te eget eszel és isteneket hánysz!
+
+Viszont Petőfi se szerénységből vagy tiszteletből tette, hogy Vörösmarty
+Szózatát Pápán egy áhitatos gyülekezet előtt minden ok nélkül palócos
+kiejtéssel szavalta el, rettenetes komolyan, ugy, hogy eleinte az
+oldalukat fogták nevettükben az emberek, de végül annyira
+megbotránkoztak, hogy a szavalót ki akarták dobni.
+
+Ilyeneken törték a fejüket s aztán este elmentek a hires Depscher-féle
+tejesboltba, ahol valamennyien tejet és vajat vacsoráltak, szépen
+elköszöntek egymástól s hazamentek tejjel teli bendővel veszettül részeg
+bordalokat irni. Ez volt az a kor, amikor a tisztes polgár a maga
+egyhangu életét nagyon szégyelte s az ágy alá bujt félelmében, mikor az
+ablaka alatt felharsant a „szent őrültségek“ dicsérete, amikor Victor
+Hugot és Shakespearet is nem azért imádták hazánkban, ami bennük
+örökkévalóan művészi, hanem isteni rakoncátlanságaikért, egetverő
+féktelenségeikért. Az egek ostromlásának ez a divatja szelid
+decrescendoban majdnem napjainkig tartott. Most azonban földet ért ez a
+decrescendo és egészen bizonyos, hogy a nagy ostrom többé nincs
+divatban. Vége. Lám, azok is megtagadják, akik pedig a szó szoros
+értelmében a felhők között járnak.
+
+Ennek a leszállásnak, a földhöz való lassu közeledésnek egyik állomása –
+amely már igen közel esett a földhöz, de még tartotta a rokonságot a
+felhőkkel – volt az ugynevezett bohémség, amely különösen Pesten olyan
+károkat okozott, hogy az már egy jobbfajta szellemi sáskajárással is
+fölért. Ami a Petőfiék egetostromlásában szép volt, az az a bizonyos
+sokszor emlegetett morális alap volt, amelyről ezek az eget-zabáló és
+isteneket-hányó jó fiuk tulajdonképpen egy pillanatra sem mozdultak el
+soha. Megint a vezérükre, a legrakoncátlanabbra, a legféktelenebbre,
+Petőfire kell hivatkoznom, akiről bebizonyosodott, hogy mikor kiadójától
+az első nagyobb összeget kapta a verseiért, az egész pénzt, ugy, ahogy
+kapta, az utolsó krajcárig odaadta tönkrement öreg szüleinek, de viszont
+ugyanazon a napon ezt a verset irta:
+
+  Nem azért szerzem a pénzt, hogy legyen.
+  Hanem azért, hogy megigyam s egyem!
+
+Ugyanigy a Murger hires bohémjei is minden megbizhatatlanságuk, kisebb
+csalásaik, sőt tolvajlásaik mellett is keresztényi morálnak olyan elős
+talapzatán állnak az utókor előtt, hogy onnan nem fogják őket soha
+leráncigálni az álbohémek, akik gazdasági okoból bohémkedtek a pénzzel s
+akik éppen forditva dolgoztak: nem az erős morális érzéküket takarták el
+a bohém-csirkefogások tarka szövetével, hanem legtöbbnyire velük
+született aljasságokat szineztek, takartak ezzel a virágos kendővel,
+amelyről az emberiség már-már elhitte, hogy mindig gyermekien jó szivet,
+nemes, erkölcsösen tiszta lelket fed.
+
+Ennek a decrescendonak az utolsó, a legmélyebb pontja kétségkivül az az
+eset, amely véletlenül szintén ezen a héten történt, mint az aviatikusok
+elcsöndesedése, Bécsben rendőrök hurcoltak el a szinpadi próbáról egy
+szinésznőcskét, aki a bohémséget már odáig vitte, hogy egyik ékszerészt
+a másik után csapta be sulyos ezrekkel. Ez is valamikor elengedhetetlen
+kelléke volt az egetostromló bohémségnek: a hitelező ügyes kijátszása.
+Emlékezetes a szinész esete, akit hitelezője, éppugy mint a bécsi
+kisasszonyt, a délelőtti próbán látogatott meg a szinházban s aki addig
+sétált a hitelezővel a szinpadon, amig az rá nem lépett a sülyesztőre,
+amikor is az egész társulat nagy gaudiumára a hitelezőt lesülyesztették
+a fekete pincébe. Valóságos legendakör alakult azokból az esetekből,
+hogy szegény költők, piktorok, muzsikusok és szinészek hogyan játszották
+ki a zord hitelezőt, aki a pénzéért jött jajgatni. És világosan
+észrevehető, hogy hatvan év alatt lejárta magát ez a zsáner. Ma már
+senki nem nevet ezeken a tréfákon, ha ma megtörténnek. Még a régiség ad
+nekik valami türhető zománcot. De ha ma csinál valami ilyet a „bohém“,
+az embereknek egyszerre eszükbe jut a hitelezési csalás paragrafusa és
+fanyar megjegyzések következnek. Az igazi jószivü és gyermeki lelkü
+bohémektől oly gyorsan vette át az emberiség söpredéke ezeket az
+ötleteket, amelyekkel anyagi haszon jár, ez a söpredék oly erősen bizott
+abban, hogy ezeknek az ötleteknek a romantikus és költői zománca megvédi
+őt ama szemrehányásoktól, amelyek a csalóknak és bármilyen vicces, de
+nyereségvágytól üzött kis gonosztevőknek kijár, hogy végül lejáratták
+azt is, ami ebben igazán vidám, igazán kedves, ifjui és megbocsátható
+volt – a bohémség az ő kezükön lassanként határvonallá vékonyodott,
+amely a vidám tisztességet a komoly büntetőtörvénykönyvtől választja el.
+A vége aztán természetesen az ilyen eset, mint a bécsi bohémkisasszonyé,
+aki addig bohémkedett a hitelezőkkel, amig egyszer csak eljöttek érte a
+rendőrök és a szinházból a dutyiba cipelték. S a vége az, hogy e
+pillanatban nincs bohém a világon, aki a kisasszony pártjára állana
+ebben az ügyben. A bohémek megunták az egek zabálását, miután annyi
+álbohém zabálta az eget azért, hogy jóllakjék. A bohémek éppugy
+elfiliszteresedtek, mint az aviatikusok. Valósággal fellélekzenek,
+amikor valamelyik nagy külföldi költőről vagy festőről azt olvassák
+valahol, hogy tiszta gallérban jár, példás családapa és pedáns ember.
+Ahogy az ember-madarak közt az ilyen rettenetes gondolat, mint aminő az
+oktalan halál, le tudta magát járni, sőt számukra boszantóvá lett, ugy
+járta le magát a művészet és irodalom bohémjeinél az emberi rendetlenség
+sok divatja, mert visszaéltek vele. A legszebb feljajdulásuknak Anatole
+France adott hangot, amikor Renan szobránál azt konstatálván, hogy ez a
+lángeszü ember nem volt zseniálisan rendetlen bohém, hanem pedáns ember,
+hozzáfüzte, hogy ezt természetesnek is találja, mert aki az isteni és
+emberi dolgok közt oly gyönyörüen megtalálta a világot teremtő és
+kormányzó rendet, az ugyan miért ne tudott volna rendet tartani az
+iróasztalán?
+
+
+
+
+A ROTHSCHILDOK.
+
+Egy napon, mikor a Rothschild-hagyaték egy kanál pénzt öntött többek
+közt a budapesti nyomor tengerébe is, ugy éreztem, hogy ez az érdekes és
+irigyelt család megint nagyon aktuális. Sok mindenfélét lehetett volna
+és lehetne róluk megirni, mert alapjában véve titokzatosak és sokkal
+érdekesebbek, mint például azok az amerikai milliárdosok, akiknek a
+karrierja is fényesebb, a pénze is több, mint a Rothschildoké.
+Valahogyan ezek az amerikai pénzóriások nagyobb ellenőrzés alatt
+állanak, mint az európaiak. Lehet, hogy ennek az amerikai sajtó
+tulfejlettsége, sőt bizonyos tekintetben tul-züllöttsége az oka, de
+annyi szent, hogy a Rockefeller, Vanderbilt, Carnegie, Astor, Gould,
+Harriman családok vagyonáról és üzleteiről minden ujságolvasó ember
+pontosan van tájékozva, ami pedig az életrajzukat illeti, azt átlag
+hetenkint kétszer mondják el interjuvoló ujságiróknak, vagy irják meg
+könyvekben. Tulajdonképen mind egy és ugyanarra a dicsőségre pályáznak:
+kimutatni, hogy cipőszalaggal kezdték és vasuti hálózatokkal vagy
+acélgyártó városrészekkel végzik. Valamikor ez uj, szenzációs, regényes
+volt, most époly egyhangu, mint régen a földbirtokosok meggazdagodási
+legendái voltak.
+
+Nekiindultam tehát, hogy a Rothschildek rövidre fogott családi
+történetét pontos adatokkal szerezzem meg, mondjuk: az egyetemi
+könyvtárban, s aztán emez adatok támogatásával mondjam el róluk azt,
+amit el akartam mondani. Hála istennek, ebben a majdnem tudományos
+kutatásban megakadályozott az ujságirók nagy segitő-társa, a véletlen. A
+véletlent ezuttal Keszler Józsefnek hivták. Egy társaságban kerültünk
+össze, s mialatt én a Rothschild-témán törtem a fejemet, egyszerre csak
+hallom, hogy Keszler Rothschildékról mesél. Ha választani kell közte és
+az egyetemi könyvtár közt – gondoltam – őt választom. Először is tud
+annyit, mint az egyetemi könyvtár. Másodszor pedig biztosra veszem, hogy
+ő, aki anekdotákban beszél, mint ahogy Paganini a hegedün beszélt, az ő
+néhány anekdotájával jobban megmagyarázza nekem a Rothschildok
+világszerepét, mint akármicsoda könyv.
+
+Ez tehát, ami itt következik, nem intervju, nem is lediktált
+adomagyüjtemény, hanem egy ellesett társaságbeli diskurzus, amit
+igyekezni fogok Keszler professzornak a szavaival visszaadni, mert ugy
+érzem, hogy ha nekem oly szépen bevilágitott a Rothschildok életébe, a
+közönség is igy jár vele.
+
+*
+
+Azt mondja többek közt:
+
+„– Azt a történetet mindenki tudja, hogy hogyan alapitották meg
+kereskedői hirnevüket Rothschildék. Ezernyolcszázhatban elmenekült a
+franciák elől Vilmos hesszeni választófejedelem. Akkor Frankfurtban
+lakott a Rothschild-ős, akit ma finoman Mayer-Anzelmnek neveznek, de
+bizony akkor csak Amschel volt a neve. Hát odaadta neki az egész
+vagyonát a választófejedelem, hogy vigyázzon rá. A történelem csak azt
+mondja, hogy Amschel visszaadta neki a pénzét. De hogy ez hogyan
+történt, azt nem mindenki tudja. Ugy történt, hogy a fejedelem, mikor
+visszajött Frankfurtba, nem is kérte a pénzt Amscheltől. Oly biztosra
+vette, hogy a zsidó nem fogja neki visszaadni, hogy nem is kérte tőle.
+De egy napon jelentik neki, hogy itt van Amschel Rothschild és beszélni
+akar vele. Beeresztették hozzá.
+
+– Kérem, – mondja Amschel, – itt vagyok, hogy visszaadjam a pénzt.
+
+– Micsoda pénzt?
+
+– Fenséged pénzét, amit rám bizott. Lenn, a kapu előtt állnak a
+szekerek, azon van a vagyon és hat százalék kamat. Tessék leküldeni
+valakit, aki átvegye.
+
+– Ejnye, – mondja a fejedelem, – hát megvan a pénz?
+
+– Hogyne volna meg, mikor rám tetszett bizni.
+
+A fejedelem ámul-bámul:
+
+– De hiszen én ugy hallottam, kedves Amschel, hogy magát kirabolták.
+
+– Ugy van.
+
+– No és a rablók az én pénzemhez nem nyultak? Hogy lehet ez?
+
+– Ugy, hogy fenségednek szerencséje volt. Én a fenséged pénzét a
+pincében tartottam, a magam pénzét meg a földszinten. A rablók meg csak
+a földszintet rabolták ki. Igy maradt meg az ön pénze.
+
+A fejedelem megveregette a vállát a zsidónak. Azt mondta neki:
+
+– Hát becsületessége jutalmául legalább tartsa meg a kamatokat és az
+összeg negyedrészét.
+
+– Micsoda? – fortyant fel Amschel. – Fenséged meg akar engem fizetni
+azért, amért nem loptam el a pénzét? És le akar mondani a kamatokról,
+amik önnek járnak? Hisz én ezt a pénzt forgattam, üzleteimben
+angazsáltam, ezen én nyertem, kerestem, én meg vagyok fizetve. Hagyjon
+engem Fenséged békében.
+
+Szólt és haragosan távozott. Öt fia volt. Hagyhatott-e szebb örökséget
+az öt fiára (pedig hagyott rájuk egyebet is), mint ezt az anekdotát?
+Nagyon téved, aki azt hiszi, hogy egy ilyen anekdota, amely még ráadásul
+igaz is, nem terem milliókat. Termett is.
+
+*
+
+„– De egyik utódja, Jakab, a hires párizsi James Rothschild, egyszer
+kikapott. Még pedig nem kisebb embertől, mint Heinétől. Az öreg James
+nagyon szerette Heinét, aki akkor Párizsban élt. Az volt a főambiciója,
+hogy az akkor már hires költő egyszer jöjjön el hozzá vacsorára, de nem
+nagy társaságban, hanem egyedül, ugy, hogy csak ők ketten üldögéljenek
+az asztalnál. A ravasz James maga akarta élvezni az érdekes, elmés
+embert. Hát valahogy sikerült is neki Heinét ilyen módon megszereznie.
+Heine megjelent a vacsorán és rövid diskurzus után leültek ketten a kis
+asztalhoz. Képzelhetik, micsoda válogatottan jó és drága ételek jelentek
+meg az abroszon. Egyszerre csak azt mondja James:
+
+– No most, kedves Heine, valami nagyon jót fogunk inni.
+
+Azzal int az inasnak, aki egy porlepte borospalackot hoz nagy áhitattal.
+Gyönyörü aranysárga, tüzesszinü bort töltött belőle a két embernek.
+Megizlelik.
+
+– Mi ez? kérdi Heine.
+
+– Ez egy igazi, hamisitatlan palack Lacrimae Christi. Drága, nagyon
+drága…
+
+Szünet áll be. James Rothschild szürcsöl egyet a drága nedüből és
+Heinéhez fordul:
+
+– Mondja, Heine… hiszen maga olyan okos ember… mivel tudná maga
+megokolni, hogy ezt a bort Lacrimae Christi-nek, a Krisztus könnyeinek
+nevezik… na, halljunk valami elmés megokolást!
+
+És várta a szellemességet.
+
+Heine ránéz, szomoru kis mosoly jelenik meg az ajkán és csöndesen azt
+mondja:
+
+– Báró ur, ezek Krisztus könnyei. Mert Krisztus sokat sirt. És még most,
+fenn az égben, az Atyaisten jobbján ülve is sir, ha lenéz és látja, hogy
+két olyan rongyos zsidó, mint mi, ilyen jó bort iszunk.
+
+Aztán James nem tette többé próbára Heine szellemességét.
+
+*
+
+„– Van Párizsban egy Rothschild-kórház. Valahányszor egy szegény lengyel
+zsidó Párizsba érkezik, első dolga az, hogy elmegy a pályaudvarról
+egyenesen a Rothschild-kórházba és ott fekszik három hétig. Akár beteg,
+akár nem. Ha beteg, azért, mert beteg. Ha meg nem beteg, hát a három
+heti jó kosztért, finom életért, meg azért, hogy miért ajándékozza ő ezt
+a három hetet Rothschildnak? Az egyszer biztos, hogy mindenkinek első
+dolga ez a három heti maródi. Hát jött egyszer egy szegény, nagyon
+szegény rabbinus Lengyelországból Párizsba, kifeküdte az obligát három
+hetet és a kórházból egyenesen elment Rothschildhoz.
+
+– Alászolgája.
+
+– Jónapot – mondja Rothschild és már nyul a zsebébe – mivel lehetek
+szolgálatára?
+
+– Báró ur – mondja nagyon előkelően a rabbi – én nem vagyok koldus, én
+csak azért jöttem, mert én mindenütt fölkeresem a nagy embereket. Jöttem
+tiszteletemet tenni.
+
+– Igen, igen – mondja Rothschild és átnyul abba a zsebébe, ahol a
+nagyobb aranypénzek, a huszfrankos louis-k vannak. – Ön tiszteletét jött
+tenni.
+
+– Igen.
+
+– Hát itt van egy arany.
+
+– Köszönöm, – rebegi a rabbi – köszönöm.
+
+Zsebredugja a pénzt és indul. A báró szeliden utána szól:
+
+– Tisztelendő ur, kérem…
+
+– Tessék.
+
+– Ha majd máskor is eljön hozzám tiszteletét tenni… mert én sejtem, hogy
+még el fog jönni… izé… hát ne fáradjon föl ide az emeletre, hanem menjen
+a földszinten balra, az udvarba, ott van az én jótékonysági irodám, ott
+müködik Kohn ur, az majd… izé… szóval egyenesen hozzá tessék fordulni.
+
+– Alászolgája – mondja a rabbi és távozik. Két hét mulva ismét
+megjelenik, de nem megy az udvarba Kohn urhoz, hanem megint egyenesen
+föl az emeletre, Rothschild báróhoz. Hogy miért? Mert Kohn ur lenn
+minden kedden ezüstpénzt osztogatott. Ötfrankos tallérokat. A rabbi
+tudta ezt és neki nem volt elég az ezüst-adomány. Hát beállit megint a
+báróhoz. A báró nagyot néz.
+
+– Kérem, – szólt a rabbi – jöttem tiszteletemet tenni.
+
+– Kérem – mondja a báró és átad neki megint husz frankot, aranyban.
+
+– Köszönöm – rebeg a rabbi és távozni készül. A báró megint utána szól:
+
+– Tisztelendő ur, egyszer már kitanitottam önt, most szerényen
+megismétlem… az udvarban balra, minden kedden, monsieur Kohn… jegyezze
+meg jól: monsieur Kohn, az udvarban, minden kedden, balra.
+
+A rabbi erre visszajön az ajtóból és dühösen szól:
+
+– Ejnye, báró ur. Micsoda dolog ez? Kicsoda ön? Ön báró Rothschild, a
+világ leggazdagabb embere. _És ön akar engem koldulni tanitani?_“
+
+*
+
+„– Fölmegy egyszer egy lármás kéregető a párizsi Rothschildhoz:
+
+– Kérem – mondja – mégis csak disznóság, hogy önnek harminc milliója
+van, én meg éhen halok. Hogy egyezteti ezt ön össze az egyenlőség
+gondolatával?
+
+– Kérem, kérem – mondja nyugodtan Rothschild – fogja, itt van egy frank.
+
+Az ember vigyorog:
+
+– Egy frank? Ön egy frankot ad nekem?
+
+– Igen. Ön azt mondja, nekem van harminc millióm. Viszont francia meg
+szintén harminc millió él ebben az országban. Önre tehát jut egy frank.
+Itt van. Hogy egyezteti ön össze az egyenlőség gondolatával azt, hogy
+_önre több jusson, mint másra_?“
+
+*
+
+„Ugyanez a Rothschild egyszer megnézte Amsterdamban Six polgármester
+hires gyüjteményét. A gyüjteményben megtetszett neki négy kép: Van der
+Mer van Delft, Ruysdael, Rembrandt és Peeter de Hoog egy-egy képe.
+Odalépett a polgármesterhez és egyszerüen szólt:
+
+– Ezt a négy képet megvenném. Rothschild vagyok.
+
+– Nem eladó – mondta hidegen és gőgösen a polgármester és hátat
+forditott neki.
+
+– Kérem – mondta Rothschild – én csak azt mondtam, hogy megvenném. Ezt
+fönntartom most is. Ha majd eladó lesz, irjon nekem egy sort és én
+minden összeget megadok ezért a négy képért.
+
+Két év mulva kap Rothschild egy levelet a polgármester aláirásával. A
+levélben csak ez volt:
+
+_Eladó. Ára két millió frank._
+
+Másnap, még mielőtt a képeket megkaphatta volna, elküldött a
+polgármesternek Rothschild egy csekket két millióról és csak ennyit irt
+egy levélben:
+
+_Csak egyre kérem, csomagoltassa be gondosan a képeket._
+
+A négy kép azóta a Rothschild-muzeumban van. Igy vásárolt képet
+Rothschild Alfonz. A mostani bankárok azonban, ugy látszik, nem tanultak
+tőle“.
+
+
+
+
+A TUTISTA ÉS A NIMOLISTA.
+
+A legjobb osztrák irók egyike, Felix Salten itt volt Pesten, felolvasást
+tartott, egy-két mulatságon is résztvett, aztán hazament Bécsbe és onnan
+a Berliner Tageblattnak tárcát irt Budapestről. Nagy örömünk lehetett
+ebben az érdekes és szép tárcában, mert valóságos lelkesedéssel irt
+Budapestről Salten, egy kicsit szerette a politikánkat, eddig még
+külfölditől nem hallott értelmességgel és szimpátiával irt a magyar
+nyelvről s leirta azt a tettvágyat, lelkességet, hirtelen fellángoló
+vadságot, hangos és mégsem intenziv cselekvést, amit itt megfigyelt.
+Szeretettel irt rólunk, látszott, hogy néhány napi itt időzése alatt
+megfogta ennek a városnak furcsa és egészen speciális lendülete, de
+amellett nem dobta sutba ujságirói okosságát sem és alapjában véve
+igazságosan itélt rólunk.
+
+Főként két megjegyzése ragadta meg figyelmünket. Az egyik, amelyben azt
+mondja, hogy szenvedélyes élvezők vagyunk. A másik, amelyben azt mondja,
+hogy rettenetes gyorsan fejlődünk, palotáink, boltjaink csak ugy nőnek
+ki a földből. Mikor igy konstatálja a gyors és intenziv élvezést és a
+rohamos vállalkozást, igaza van. Csak egyben téved. Nem ugyanazok
+élveznek, akik vállalkoznak. Meg kell neki magyaráznunk, – örülök, hogy
+alkalom van rá – hogy néhány ezer normális életü embert leszámitva Pest
+lakossága kétféle elemből áll. Hogy egészen megértessük magunkat,
+segitségül kell hivnunk két budapesti argot-szót. (Ez is jellemez
+bennünket: az az argot-nkat a tolvajnyelvből csináljuk). Az egyik szó a
+_tutista_, a másik a _nimolista_. A „tuti“ szó a francia tout-ból, az
+olasz tutto, tutti szavakból csinálódott és jelenti a mindent, a sikert,
+a pénzt, a szerencsét, a hatalmat, a tekintélyt, – ebből kifolyólag a
+tutista a minden-birtokos, a hatalmas, a pénzcsináló, a tekintélyes, az
+aranyláncos, a jófellépésü, a szerencsés, akinek minden sikerül, aki
+előtt minden nyitva áll. Tutista tehát Lánczy Leó, Khuen-Héderváry,
+tutista Carnegie és Beöthy László, a német császár és Csortos Gyula,
+mindenki, akinek szerencséje, ereje, hatalma van, aki divatban van.
+Ezzel szemben a „nimolé“ szó, amely a nem-ből, a nincs-ből, a nihil-ből,
+a niemand-ból csinálódott, jelenti a semmit, a pechet, a szomoru
+sikertelenséget, a divatból kimentséget, a hiábavaló küzködést, még ha
+tisztességgel és tehetséggel párosul is. Nimolista tehát a szegény
+ember, aki állásért jön könyörögni egy csomó jó bizonyitvánnyal,
+nimolista Justh Gyula, nimolista az orosz cár, szegény, nimolista az
+egész szerb haza, nimolisták Haverda, Jánosi és Vojta, ellenben tutista
+a királyi Curia, – hogy még érthetőbb legyek: a hercegprimás nimolista,
+gróf Mailáth György tutista, az irodalomban Petőfi nimolista,
+(fiatalság, tehetség, szegénység, boldogtalan szerelem, korai halál),
+Heinrich Gusztáv tutista (magas állás, gyönge tehetség, tekintélyes
+szakáll, lármás és ügyes fellépés, jó reklám), a festészetben Hollósy
+Simon nimolista (tehetség, élhetetlenség, szegénység, számüzöttség),
+László Fülöp tutista (ügyesség, összeköttetések, müvészietlenség,
+csinosság, élelmesség, gazdagság). Ime már maga a budapestianizmus, ez a
+keverék éjjeli, kávéházi-, artista-, pincér- és kocsisnyelv megcsinálta
+a választó vonalat a két nagy tábor közt, amelyből ennek a városnak a
+lakossága áll.
+
+Komolyan megfogva a kérdést: a tutisták azok, akikről Salten azt irja,
+hogy palotákat, fényes üzleteket és vagyonokat csinálnak. Minden vagyon,
+amikor csinálódik, erőszakos uton csinálódik. Nagy és nagyon rendezett
+államokban. Németországban, Franciaországban, Angliában vannak vagyonok,
+amiket évszázadok hangyamunkájával gyüjtöttek nagyapák, apák és fiuk.
+Itt nálunk a vagyon egy-két év alatt csinálódik meg, hamar, amig él a
+vagyonszerző és ez nem megy erőszak és rablás nélkül. Itt fogja magát
+egy ember, nekimegy a pénzcsinálásnak, keresztültipor mindenen,
+megvesztegeti a hivatalnokot, a bankigazgatót, a házmestert, a városi
+üzletatyát, az álhirlapirót és vállalkozást csinál. Tönkreteszi a
+parasztot, kidobja a beteget, felrugja a szülő anyát, kistájgerolja a
+családot, elcsábitja a biztosállásut, elveszi a félkrajcáros hasznot a
+kisvállalkozótól, csal, lop, rabol és gyilkol, kirugja a kéregetőt, nem
+ad semmit semmiféle célra, csak rohan a vagyon után és véres erőszakkal,
+frakkos gazsággal, uzsorával, estélyekkel, automobillal, elszegényedett
+képviselők és megingott tisztességü hivatalnokok becsületének romjain
+meg is csinálja. A vagyon megvan husz-harminc év alatt, azalatt a nagy
+ragadozó, a Tutista megöregedett, megkapja az obligát vesebajt vagy
+arterioszklerózist, a sok börzétől, szivartól, izgalomtól, spekulációtól
+meghibban a szive, még vánszorog egyideig Nauheimban és a
+Margitszigeten, aztán meghal. Persze, a boldog Salten csak a palotát
+látja, amit épitett, meg a husz villamos lámpát, ami a boltja előtt ég.
+Náluk, Saltenéknál, Bécsben, az a palota már szürke a régiségtől, a fiu
+örökölte az apjától, akinek gyára van Csehországban és azzal szerezte a
+vagyonát, hogy nem fekete papirosba csomagolta a varrótüt, amit
+Délamerikába exportált, hanem piros papirosba és igy lefőzte az
+angolokat, akik jobb varrótüt csinálnak, de a római pápa kedvéért sem
+térnek el attól a szokástól, hogy fekete papirba pakolják a tüt, már
+pedig a délamerikai vevő különösen babonás és visszadobja a kereskedőnek
+a fekete csomagot, mint ezt egy kereskedelmi szaktudósitó jelentésében
+olvastam. Saltenéknél Bécsbe ugy csinálódik egy vagyon, hogy valaki
+talál egy bányát és azt kiaknázza, nálunk pedig ugy, hogy két tutista
+összeáll a kávéházban és azt mondja: ki kell tekerni ennek a Grünbaumnak
+a nyakát, csinálunk a kávéháza mellé egy nagyobbat, diszesebbet és őt
+tönkretesszük. Aztán majd ideadja olcsón az egész életét. A derék
+utleiró csak az éjjeli villanyfényben lobogó gyönyörü kávéházat látja.
+Én tudom, hogy Grünbaumnak ezért agyon kellett lőnie magát és most kinn
+fekszik a temetőben.
+
+A Salten élvezői, tisztelt hölgyeim és uraim, az élvezők, azok a
+nimolisták. Itt az élvez, akinek semmije sincs. Elsején elfizeted a
+fizetésedet házbérre, szabóra, mosásra, hazaküldesz negyven forintot
+Böszörménybe mamáéknak, jön a suszter, a gázszámla, a gyerekeknek tandij
+és dr. Bővitett tanár ur számtanának uj kiadása, marad összesen
+tizennyolc koronád. Minden ember, akiben egy kis életismeret és belátás
+van, megmondhatja: nincs-e igaza a nimolistának, ha ezzel a
+tizennyolccal elmegy az orfeumba, megiszik hat üveg sört, küld egy
+forintot a cigánynak, hogy játszsza el a Csingilingi prütty cimü kuplét,
+aztán mielőtt hazatér, bemegy a Mahagóni-kávéházba és ott husz
+krajcárért megiszik egy csésze fekete piszoklét kávé cimén, elolvassa az
+összes estilapokat, annak az egynek kivételével, amit kilop a rámából,
+hogy legyen az ágyban mit olvasnia, körülnéz a bronzvereteken és a
+csiszolt tükrökön, megnézi a berakott japáni pimaszfát és az opálkék
+mümárványimitációs üvegmozaik-fittyfrász-asztalt, kéri az Illustrated
+London News-t, nem kapja meg, nem is nagyon akarja, elálmosodik,
+káromkodik kettőt csöndben, egyet hangosan, leakaszt egy jó prémes
+bundát, meglátja, hogy nem az övé, szeretné elvinni, megijed a
+börtöntől, ráfanyalodik a saját korpásgalléru részletfizetéses
+átmenetijére, megnézi az aprópénzét, van még van egy forint husza, ebből
+konflisba ül, hazahajtat, ott pofozkodik a kocsissal, följelenti, kap a
+rendőrtől egy unott gorombaságot, nem jön a házmester, aztán jön a
+házmester, aztán nem megy a lift, aztán fölmegy gyalog a negyedik
+emeletre és káposztaszag van és cselédszobaszag van és alvás-szag van és
+lefekszik aludni és elalszik és ő most egy vivőr volt, egy Lebemann
+volt, egy lump volt, egy élvező volt és a kitünő, okos és derék Salten
+véletlenül meglátta őt ma éjjel és azt irta róla a Berliner Tageblattba,
+hogy ő egy élvező, egy tüzes magyar élvező, sőt élvhajhász, aki keleti
+bujaságból és magyar lendületből tobzódott és élvezett és éjszakázott. –
+Pedig… pedig ő tudja, szegény, hogy ő egy nimolista és azért élvez, mert
+ha még csak nem is élvezne, akkor igazán a szeméten rothadhatna el attól
+a kulturától és attól a polgári kényelemtől, amit ez a tündérváros a
+szegény embernek nyujt. Tanukul hivom az ugynevezett élvezetek
+legközelebbi szemlélőit, az éjjeli mulatóhelyek tulajdonosait és
+pincéreit, hogy nem ez-e az igazság. Hogy nem a legnagyobb ritkaság-e
+Pesten, hogy egy gazdag ember költ pénzt éjszaka a
+hejehujahopp-kávéházakban, hogy nem kizárólag a kétforintos és
+hatkoronás cechelők tartják-e fenn az éjjeli életet, kivéve azt a
+két-háromezer sikkasztót, aki hetven-nyolcvan koronát is költ és akinek
+a sorsa a tavaszi lóversennyel dől el, mert tudniillik akkor vagy
+visszateszi a pénzt, vagy nem teszi vissza. Nem először konstatálom, de
+mert azóta csak még inkább meggyőződtem a valóságáról, ismételnem kell:
+ezek a kávéházi és orfeumi cechek, ezek a kerületi kaszinóbarlangokban
+elbakkarázott nyolcvan koronák és kilenc koronák és harminchét korona
+ötvenek nem egyebek, mint csupa _elvetélt tőkék_, tőkeembriók, amelyeket
+a párisi kistőkés elrak a postatakarékba vagy az ő kis bankjába, de
+amelyeket a pesti kispolgár elver, szétpofoz, még embriókorában megszül,
+mert nem érdemes neki kis-vagyont gyüjtenie, nem érdemes viselnie a
+kistőkével való terhességet kilenc és kilencven évig, mert ugyis kétszer
+annyit fizet a lakásáért, mint kellene, ugyis ötszörösen veszik meg
+rajta a hus, a kávé, a liszt, a kenyér, a közlekedés árát és végül ugyis
+csak nem a munkájából él meg, hanem valamelyik rabló tutistának a
+kegyelméből, vagy a sógora nagybátyjának a protekciójából, vagy abból,
+hogy egyszer tévedésből többet ad neki vissza a főpincér egy
+huszkoronásból, mint amennyi járna neki. Az egész kispénz-életnek ez a
+nagy irrealitása, ez a levegőben való lógása, ez a bizonytalansága, meg
+az a körülmény, hogy a nagy rablók épen az életszükségletekre: a
+kenyérre, a lakásra, a villamos vasutra, a világitásra, a marhahusra
+vetik magukat, ahelyett, hogy aranybányákkal svindliznének, ez teszi
+azt, hogy a kisember nem oszthatja be rendesen a pénzét, nem tehet
+félre, nem hagyhat a gyermekére néhány ezer koronát, ez teszi azt, hogy
+a kisember kénytelen beülni az Andrássy-uti kávé-zsinagógákba és
+estilap-bazilikákba, a Mahagóni-kávéházba vagy a dombovári Babáriba,
+ahol tüzes zsidó-angol-magyar népdalt harsog a cigány, akinek viszont
+már több tányérja van, mint hegedüje, – ez teszi azt, hogy a derék,
+pozitiv, reális és becsületes német iró megjelenik itt és látva a
+mondhatatlan kéjnek és az éjjeli kéjgyönyörbe való fulladozásnak ezt a
+hallatlan mértékét, ami abban áll, hogy Schwarc benn émelyeg a
+kávéházban még fél egykor, mert otthon nincs fütve és Schwarcnak lelóg a
+szája a nyomortól, a nem-fürdöttségtől, az adósságtól, a holnapi
+lejárattól és attól a szégyentől, hogy délután fél kettőkor rendelt egy
+pikkolót, azóta semmit, a cukrot zsebredugta és ahányszor dombovári
+Babári a tányérral rá akart mosolyogni, kiszaladt a toalettbe s mivel
+mindehhez négy ivlámpa ég és dombovári Babári a Grünermarcsa-indulót
+vágja és mert a kávéházban meleg van és bűz van, azért Schwarcnak azt
+kell magáról olvasni a Berliner Tageblattban, hogy ő egy élvező. Egy
+keleti buja. Egy palotaépitő. Holott ő tudja, én tudom és mi tudjuk,
+hogy ő egy nimolista. És Weisz Manfréd és Lánczy Leó és gróf Károlyi
+Mihály három tutista. De ezeket nem is látta élvezni Felix Salten.
+
+A világért se higyje senki, hogy ezt az igazán kitünő és a
+világirodalomban is jelentős irót ki akartuk csufolni a Budapestről
+irott tárcájáért. Köszönet és hála neki, amiért a maga irói hirnevét és
+tehetségét, ha csak egy napra is, de a mi városunk szolgálatába
+állitotta. Ő a rólunk irott tárcája alcimeül ezt adta: „eine
+Ansichtskarte“. Egy képes levelezőlap. És megirta hozzá a szöveget.
+Legyen szabad nekünk, bennszülötteknek, ehhez a képeslevelezőlaphoz
+ezennel liferálni a képet.
+
+
+
+
+ÉLETMŰVÉSZET.
+
+Néhai Salamon Ödönről, a királyian gőgös bohémről, már sokszor
+emlékeztem meg. Bölcs és nemes elme volt és akik ismerték, be fogják
+látni, hogy igen sok alkalom van, amikor lehet rá hivatkozni, ha
+bölcseségről és a lélek előkelőségéről van szó. Ugy jutott megint
+eszembe, hogy valaki azt mondta: a pesti ember nem tud bánni a pénzével,
+mert husz koronát ugy költ el, hogy két koronának látszik. A pénz nem
+annyit ér, amennyi rá van irva, hanem annyit, amennyit mutat és nem
+tréfa az, hogy a milliomos husz koronája többet ér, mint a szegény
+emberé, hiába mondja a szólás-mondás, hogy: az én pénzem is csak annyit
+ér, mint a kegyedé.
+
+A Margitszigeten laktunk, egy kis iró és ujságiró kolónia, ezelőtt
+körülbelül tizenkét évvel. A társaságban Salamon Ödönt nevezték
+királynak, mert ő volt közöttünk a legelőkelőbb. Pénze, az nem volt. Ha
+volt nála két forint, akkor már gazdag embernek érezte magát. De azért
+ugy ruházkodott, mint boldogult Sagan herceg és aki először látta, nem
+mondta volna rá, hogy a világ egyik legszegényebb ujságirója, hanem
+legalább is azt, hogy valami igen jómódu földbirtokos, aki most jött a
+Nemzeti Kaszinóból és azért nézi a menetrendet, hogy holnap Párisba
+utazzék a lóversenyekre. De ezt lehetett hinni róla akkor is, amikor
+husz krajcár volt a zsebében, ami viszont a gyakoribb eset volt.
+Egyizben – nem egyetlen alkalom volt ez – egyikünknek sem volt pénzünk
+ebédre. Ilyenkor mi, ifjabbak és tapasztalatlanabbak, ősi szokás szerint
+megebédeltünk és adósak maradtunk az ebéd árával.
+
+– Nem, – mondta a király, – ez nem helyes. Az embert nem tisztelik az
+olyan vedéglőben, ahol adósa marad az ebéd árával. Már pedig az kell,
+hogy az embert tiszteljék.
+
+Nagyot néztünk:
+
+– De ha nincs.
+
+– Akkor nem ebédel az ember.
+
+Valaki megszólalt:
+
+– Hát neked van?
+
+– Nekem sincs, – mondta nemes egyszerüséggel, – azaz hogy van. Pont
+negyven krajcárom van.
+
+– Szóval nem fogsz ebédelni, vagy elmégy valami kis kocsmába, ahol
+negyven krajcárért megebédel az ember.
+
+– Nem én. Uriember finom vendéglőben ebédel. Ha épen érdekel benneteket,
+nézzétek végig, hogyan ebédelek én meg ebben a vendéglőben, ahol a
+legolcsóbb étel nyolcvan krajcár, negyven krajcárból, ugy, hogy senki
+sem fog lenézni, mindenki tisztelni fog és senki sem fogja hinni, hogy
+pont csak épen ez a negyven krajcár van a zsebemben.
+
+Köréje gyültünk és végignéztük. Mindenkinek, aki szeret tanulni az
+életben, ajánlom ezt a történetet. Többet lehet belőle tanulni az élet
+számára, mint akármelyik könyvből. Az eset igy folyt le:
+
+– Pincér, – mondta unottan Salamon, – mi jó van az étlapon?
+
+A pincér odaadja az étlapot, Salamon unottan végigfut rajta a
+tekintetével, aztán félredobja:
+
+– Nem érdemes maguknál kész ételt enni… csupa állott, izetlen holmi.
+Csináltatni fogok valamit. Valami kiadósat, mert ma éhes vagyok…
+
+Mi csak bámultunk.
+
+Azt mondja a király:
+
+– Csináltasson nekem egy vagdalt beefsteaket… még pedig nem marhahusból,
+hanem gyönge, szép borjuhusból, a javából, piritsák meg egy kicsit a
+tüzön, hogy ropogós legyen, adjon hozzá valami jó főzeléket, mondjuk:
+zöldborsót. De sokat.
+
+Néztük, néztük, vártuk a végét. Eltelik vagy husz perc, a pincér hozza a
+kivánt ételt. Egy gyönyörü, pirosra sült, ropogós vagdalt beefsteaket,
+amely dacára a nevének nem marhahusból készült, körülötte csodaszép zöld
+borsó disszel. Leteszi az asztalra.
+
+– Ejnye, – mondja Salamon, – nem szégyenlik magukat?
+
+– Miért, kérem? – dadogja a pincér.
+
+– Ez hus?
+
+– Igen kérem.
+
+– Ez? Hiszen ez agyon van sütve, ez ki van égetve, ezt talán valami
+porcellánolvasztó kohóban csinálták, olyan kemény… azt mondtam, hogy egy
+kicsit piritsák meg, de nem azt, hogy égessék össze!
+
+– De kérem… – próbált valamit mondani a pincér.
+
+– Ne feleseljen! – szólt rá Salamon olyan arccal, mintha a feleselésre a
+büntető törvénykönyvben tiz évi fegyház volna előirva.
+
+– Kérem, – mondja szeliden a pincér, – visszaviszem.
+
+– És azt hiszi, hogy én most itt megint várok egy félóráig, amig egy
+másikat rontanak el, vagy hogy eszem valamit ebből a rossz étlapból.
+Bocsánatot kérek, de az én gyomrom nem birja az ilyet. Ennél már
+finnyásabb ember vagyok.
+
+A pincér tanácstalanul állt ott.
+
+– Vigye vissza a hust a konyhába, – szólt Salamon békülékenyebb hangon,
+– mondja meg, hogy nem fogadom el, soha többé ebbe a vendéglőbe nem
+jövök.
+
+A pincér nyul a tál után.
+
+– A főzeléket hagyja itt, – kiált rá. – Éhen csak nem halhatok.
+
+A pincér kiveszi a hust a tálból, ott hagyja a zöldborsót és távozik.
+Salamon jóizüen elfogyasztja a zöldborsót, megeszik hozzá egy darab
+kenyeret, aztán rászól a félénk pincérre:
+
+– Ananászt hozzon.
+
+A pincér nem felel. De az arcán látszik, hogy kinban van.
+
+– Ananászt hozzon, – kiált rá ismét a király.
+
+– Bocsánat, – hebegi, – ananász nincs.
+
+– Szép kis vendéglő! Ide igazán csak boszankodni jár az ember. Küldje
+ide a fizetőpincért, fizetek, engem ugyan nem látnak többé.
+
+Megjelenik a fizetőpincér, hajlong.
+
+– Kérem, – mondja neki Salamon, – ide nem lehet járni. Rendelek egy
+husételt, azt elrontják. Rendelek egy ananászt, egy egész ananászt, mert
+a barátaimat is meg akartam kinálni, mert ők már ebéd után vannak, az
+meg nincs. Igy aztán most fizetek egy főzeléket meg egy darab kenyeret.
+Szégyeljék magukat!
+
+– Husz krajcár, – mondja a főpincér.
+
+Salamon letesz az asztalra husz krajcárt. Tiz krajcár borravalót ad a
+főpincérnek, tiz krajcárt az ételhordónak, aztán fölkel és el akar
+menni. Mikor veszi a kalapját, megjelenik ijedt arccal a vendéglős.
+
+– Bocsánat egy percre, Salamon ur, – mondja, – valamit szeretnék
+mondani.
+
+– Halljuk, – hangzik a világ legelőkelőbb hangján.
+
+– Kérem, én csak bocsánatot akarok kérni Salamon urtól, mert rosszul
+tetszett nálam ebédelni és igérem, hogy ezentul ez nem történik meg
+soha. Kérem, ne haragudjék ránk és tiszteljen meg máskor is
+látogatásával.
+
+Salamon nem felelt, jóakaróan biccentett a fejével és az összes pincérek
+sorfala és hajlongása közepett ment ki a vendéglőből. A vendéglős a
+bejáratig kisérte és ott földig hajolt előtte.
+
+– Lássátok, fiuk, – mondta, – igy kell negyven krajcárból előkelően
+megebédelni. De egyet hozzáteszek. Ezt csak egyszer lehet egy
+vendéglőben csinálni. Legközelebb, ha tiz forintom lesz, mind a tiz
+forintot elebédelem itt.
+
+Ez az kicsiben és karrikaturában, amit ugy hivnak, hogy életmüvészet. Ez
+az, amit a franciák tudnak és mi nem tudunk. Ez az, amit végig kellene
+vinni az embernek mindenféle dolgában az egész életen keresztül –
+„kellene“ ugy mondom, mert én, isten bizony, nem vittem végig, – ez az,
+ami egy ember külső képét konzerválja, megrajzolja, színt, karaktert ad
+neki. A pesti ember többet ad végül a konflisnak, mint a berlini ember
+az automobilnak. Mégis a berlini embert sapkalengetéssel üdvözli a
+soffőr, amikor kiszáll a kocsijából, a pesti ember után pedig
+istállószagu megjegyzést tesz a kocsis. A pesti ember többet költ egy
+másodrendü kis kocsmában, mint a párisi egy jobbfajta helyen és mégis, a
+pesti embert lenézi a pincér, mert csak spriccert ivott, a párisit meg
+hallatlanul tiszteli a pincér egy üveg furcsa és olcsó ásványvizért,
+amit rendelt. A pesti ember annyit költ a ruházkodásra, mint egy
+asszony, de hitelbe teszi és ezért a szabó megváratja és lenézi őt,
+holott olcsóbban élne, ha készpénzzel fizetne és akkor másoknak kellene
+őreá várniok, mikor próbál. Igaz, hogy ebben szerepet játszik az is,
+hogy a pesti embernek nincs készpénze, de nem lehet eltagadni azt, hogy
+nálunk például még azok is hitelbe dolgoztatnak a szabónál, akiknek nem
+is esnék nehezükre kifizetni készpénzzel a ruha árát. Tudja isten,
+mintha csak azért tennék, hogy drágábban és rosszabbul éljenek. Nálunk
+vannak ügyvédek, akik annyit költenek konflisra, hogy abból a pénzből
+egy igen elegáns egyfogatu, gummikerekü, számozatlan kocsit
+tarthatnának, libériás kocsissal. Nem. Inkább veszekszenek a
+kocsisokkal, szépen magukra engedik száradni a sok drága pénzükért a
+smucigság hamis zománcát, rosszabbul élnek, kevesebbet mutatnak és
+többet költenek.
+
+Mindez nem valami fontos probléma, de az életnek a tudományához
+hozzátartozik, mert az élet látszatokból áll a nagy többség számára és
+nincs száz között kettő, aki az életét belül, magának, mosollyal,
+fölénnyel éli végig s akinek nincs szüksége erre az alapjában véve hamis
+svindler-tudományra. Tehát ez a tudomány hasznos tudomány, mert az élet
+tulajdonképen mégis csak a svindlereké, – és most a világért sem
+gondolok Salamonra, aki egy nemes, tiszta és büszke szegénységet takart
+el a tömeg előtt ezzel a módszerével. De gondolok arra a millió emberre,
+aki felnő, megőszül, végigverekszik az életen és még mindig nem tudja,
+hogy nem magának él, hanem a világnak és hogy annak, aki másnak él,
+nevetni is máskép kell, fizetni is máskép kell, ebédelni is máskép kell,
+jönni, menni, dolgozni, cselekedni is egészen máskép kell, mint hogy
+szeretne.
+
+
+
+
+A KÖZVETITŐ.
+
+Heltai Jenő a maga szelid és bölcs módján megmondta egyszer a Pesti
+Hirlapban mindnyájunk véleményét a jótékony pumpokról, versben.
+Kénytelen vagyok ennek dacára megénekelni ezt a témát, mert, komolyan
+mondom, nincs az a járvány, amely az idén jobban és szorgalmasabban
+pusztitott volna hazánkban, mint épen a jótékony pump, az isten tartsa
+meg. Az idén jótékony volt mindenki, akinek csak ép volt a lába. Azt
+hiszem, ha annyian adtak volna pénzt jótékony célra az idén, amennyien
+gyüjtöttek, már minden humanitárius egyesület kiakasztotta volna a
+Megtelt-táblát. Jótékony volt itt a jószivü uzsorás, a szőrösszivü és
+prémesmáju emberbarát, jótékony volt a háziur, aki miután letette a
+bicskát, amelylyel megnyuzta a negyedik emeleti lakókat, fölvette a
+perselyt és gyüjtött a hajléktalanoknak, jótékony volt a szép hölgy, aki
+minden szezonban öt-hatszáz korona gombostü-pénzt csinál magának ilyen
+gyüjtésekből, jótékony, természetesen gyüjtőleg jótékony volt báró
+Keserves, akinél ötforintos koldusok egyebet még, mint pofont a
+lakájtól, nem kaptak, jótékony volt smuckai Smutzigh udvari tanácsos és
+tüdővész-közangyal, aki még egyet-kettőt gyüjt néhány évig, hogy ezzel
+is megszolgálja a magyar nemességet, amit ezen a cimen husz krajcárral
+olcsóbban kapott, jótékony volt a főpincér, aki az én bőrömre az
+elaggott markőrök üdülőházának második billiárdtermére gyüjtött egy
+papagájszinü levélbélyeggel, amit a számolócédulára ragasztott, amire az
+volt nyomtatva, hogy négy fillér, amiért felszámitott négy krajcárt,
+fizettetett érte nyolcat és rossz visszaadás utján hozzávett tőlem még
+kettőt, gyüjtött a szinésznő, aki már nem kap szerepet, tehát
+szalonokban mint jótékony angyal vigyorog ki savanyu arcot vágó öreg
+urakból néhány koronát, amit a nevezett vig aggastyánok csöndesen
+elmormolt átkokkal füszerezve nyujtanak át, jótékony volt ősz nagyatyám,
+aki Isaszegnél esett el, de fölkelt és most hosszu fehér álszakálla
+révén elnök a kutyahamvasztás szent ügyét előmozditó egyletben, jótékony
+volt pici unokám, aki persellyel a kezében jár éjjel a Helvecia
+kávéházba és szeparéba viszi a cigányt, jótékony volt unokaöcsém, aki
+elvállalta, hogy én jótékony cél érdekében dijtalanul olvasok fel az ő
+kaszinójukban, jótékony volt morganatikus nagybátyám, aki megkért,
+vegyem rá a Góth-párt, hogy ingyen utazzék az északi határra az ottani
+gyomorhurut ellen küzdő egylet külön e célra készült hangversenyére,
+jótékony volt itt én édes uram isten mindenki, aki tehette, mindenki,
+aki másvalakit be tudott ugratni valami munkába, pénzkiadásba vagy nehéz
+szolgálatba a jótékonyság ürügye alatt, röviden és őszintén: jótékony
+volt itt mindenki, aki egy krajcárt sem akart adni jótékony célra és ezt
+ügyesen óhajtotta leplezni.
+
+El kell mondani a szép régi anekdotát, mert még soha ugy nem passzolt,
+mint ahogy most passzol. Akik ismerik, ne olvassák el. Áll a szegény
+zsidó Bécsben az utca sarkán és keservesen sir. Arra megy egy másik
+izraelita és megszólitja:
+
+– Miért sir, szegény ember?
+
+– Miért ne sirjak – mondja az – mikor tizenhárom gyerekem van,
+tizenkettő betegen fekszik, a feleségem halálán van és nekem nincs egy
+megveszekedett krajcárom sem.
+
+– Mennyi pénzzel volna magán segitve, jó ember?
+
+– Ezer forinttal.
+
+– Jöjjön – mondja a jószivü – én magának egy félóra alatt megszerzem az
+ezer forintot.
+
+Az ámulva megy vele, ez meg vezeti, egyenesen az öreg Rothschildhoz.
+Fölmennek hozzá, a jószivü bemutatja a siró embert s megmondja, hogy
+ezer forinttal segitve van rajta. Rothschild benyul a zsebébe, kivesz
+ezer forintot, odaadja a siró embernek, aki hálát rebeg és elrohan. A
+másik ott marad és némán áll Rothschild előtt. Áll, áll, áll. Azt mondja
+neki Rothschild:
+
+– Hát maga mit vár?
+
+– Mit várok? – mondja ez, – hogy mit várok? A proviziót várom. _Hiszen
+én hoztam a pasast!_
+
+Ebben a viccben már ezer évvel ezelőtt, amikor először hallottam, azt
+találtam jónak, hogy a jószivü ember pasasnak nevezi a koldust. A vicc
+tulajdonképen abban a perverz ötletben rejlik, hogy attól kéri a
+proviziót, aki ezer forintot adott. De a perspektiva, az emberismeret és
+a világbölcsesség ott van, hogy a koldust, aki kér és kap, baleknek,
+pasasnak, áldozatnak, olyannak tekinti, mint aki az üzletben alul
+maradt. Hogy nem az a balek, akitől kipumpolnak ezer pengőt, hanem az,
+aki kapható arra, hogy Rothschild rajta kimutassa a jószivét. És ezzel
+egyszeribe jogosultnak is látszik előttem, hogy proviziót kér, hiszen
+oly ritka példányt hozott, hogy igazán tiszta nyereség, jó üzlet, sőt
+uzsora volt Rothschild részéről az, hogy ennek csak ezer forintot adott.
+
+Nem akarok egy jótékony egyesületet sem megsérteni, de valóban vannak
+köztük kitünő pasasok, amelyek rettenetes betegségekről vannak
+elnevezve, jó fejős teheneknek, amelyeknek nem lehet ellentállni és
+amelyeken mindenki olcsón elégitheti ki a jótékonysági viszketegét,
+amely természetesen száz eset közül kilencvenkilencben nem abból áll,
+hogy az emberben viszket valami abban az irányban, hogy adjon, hanem
+abból, hogy neki viszket a szegény ember tenyere és ő megy gyüjteni
+helyette. Már most épen ezeknek az embereknek a nagy serege, épen ez a
+néhány ezer ur és hölgy, aki szenvedéllyel gyüjt, ez áll őrt a magyar
+jótékonyság kapujában és ez háborodik fel akkor, ha valaki a
+jótékonyságnak e neme ellen mer felszólalni. Ezek azok, akkik
+szőrösszivünek nevezik azt, aki kidobja őket az iveikkel és a
+perselyeikkel, ezek azok, akik minden ilyen cikk után, mint aminő ez is,
+névtelen levelet irnak az irónak, hogy cinikus és szivtelen kutya ön,
+sajnálja a pénzét a szegény embertől ön, holott pezsgőt zabál ön és
+fütött szobában feküdjön betegen ön, ne éljen sokáig ön és hulljon ki a
+haja önnek, iró ur. Ezek azok az emberek, akik ezeket irják és én
+mondhatatlan kéjjel olvasom el e leveleiket, mert látom belőlük, hogy
+megpukkadnak a dühtől, ha van valaki, aki a kis kártyáikba néz és aki a
+körmükre üt. És ezek az emberek a maguk sokaságával és sokféleségével,
+mert vannak köztük méltóságos, kegyelmes urak és asszonyok és vannak
+köztük szegény emberek is, oly hatalmas falankszban állnak velünk,
+pumpolandó emberiséggel szemben, hogy igazán nagyfoku elkeseredés szülte
+kényszerü bátorság kell ahhoz, hogy megmondja nekik az ember a
+véleményét.
+
+Most pedig, hogy kellőleg kigorombáskodtam magamat velük, itt következik
+rövid pontokba foglalva az a bizonyos vélemény, amit meg szeretnénk
+mindnyájan mondani nekik.
+
+1. Jótékony ember Magyarországon nem az, aki pénzt ad a jótékony célra,
+mert annak más neve van, az a smucig disznó. Az sem jótékony ember, aki
+kapja a pénzt, mert annak is más neve van, annak neve: „maga örüljön,
+hogy él és örüljön, hogy ennyit kapott, mert ha még egy szót szól, soha
+többé egy vasat sem kap az egylettől, hálátlan kutya“. Ez az ő neve. A
+két lény közt, a smucig disznó és a hálátlan kutya közt áll a jótékony
+ember, ez az, aki se nem ad, se nem kap, hanem közvetiti a smucig és a
+hálátlan közt az üzletet s ebből legtöbbször erkölcsi, de néha anyagi
+hasznot is huz. Mit szépitgessük a dolgot. Ebből él.
+
+2. A jótékony ember nemcsak kéri, de meg is kapja a proviziót
+Rothschildtól. Mert ki a Rothschild? Én vagyok, te vagy, mi vagyunk, ti
+vagytok. Aki két krajcárt dob a perselybe, az egy Rothschlid-rész, és mi
+tizezren, akik adtunk, együtt egy Rothschild vagyunk, aki felé a jószivü
+emberbarát kinyujtja a kezét provizióért és mi meg is adjuk azt neki
+köztisztelet, magyar nemesség, udvari tanácsosság, magas tiszteletbeli
+állás, fényes jubileum, vagy gyönyörü temetés formájában. Igenis, itt
+látszik tisztán és világosan, hogy az adakozótól jár a provizió és mi
+adunk neki népszerüséget és országos hirnevet, nem azért, mert szeretjük
+és tiszteljük, hanem, mert ő az, aki a mi lelkiismereti furdalásainktól,
+amelyek abból állnak, hogy mégis aljasság az, hogy amikor én a
+Hungáriában cigányzene mellett vacsorázom, azalatt az Angyalföldön
+késsel vágják el a torkát egy szegény vándorlegénynek, mert ötven
+krajcár van nála, – e lelkiismereti furdalásaiktól, mondom, megszabadit
+minden héten és még hozzá aránylag olcsón, mert csak néhány koronát kell
+érte fizetnünk.
+
+3. A jótékony ember Magyarországon proviziót huz a szegény embertől is,
+aki elé nagyképpel odaáll, mikor odaadja neki az én pénzemet. És ha
+semmi egyebet nem vesz tőle, mint azt, hogy abban a pillanatban ő
+képviseli az örömtől siró szegény koldus előtt az emberiség szivét és a
+Krisztus tanitását, már ezért is megérdemli, hogy bekötött szemmel a
+kaszárnya udvarára állitsák, egy sirgödör elé és husz katona töltött
+fegyverrel vegye őt célba, majd a vezénylő tiszt parancsszavára
+odarohanjon hozzá és jól összevissza pofozza. Én láttam gyerekkoromban
+egy ünnepélyt, amikor egy egyesület felruházott szegény gyermekeket
+abból a pénzből, amit a jobbmódu iskolásgyerekektől szedett be
+szigoruan. Egy császárszakállas ur, aki maga bizonyára nem adott a
+dologhoz többet két hatosnál, oly sugárzó mosollyal adta át a csizmákat
+a siró szegény embereknek, oly fenkölt ábrázattal inkasszálta a szegény
+anyák köszönetét, oly kéjjel engedte megcsókolni a kezét, oly kéjvágyóan
+élvezte ki ezeket a perceket, hogy azt hiszem, istennek képzelte magát,
+aki a mennyekből szállt le csizmát és bekecset hozni az éhező
+kisfiuknak, miközben józan és egyszerü gyermekszivemre már akkor oly
+undoritó benyomást gyakorolt, hogy szerettem volna rákiáltani: „mit
+csókoltatja a kezét, hiszen mi adtuk össze a pénzt és aki nem hozta el
+csütörtökön, az „be maradt zárva“.
+
+4. Röviden összefoglalva az előző három pontot: ezen a világon semmi
+téren nem áll oly magas polcon a közvetitő, mint a jótékonyság terén,
+természetes tehát, hogy e az a pálya, amelyen senki sem bolond a kinálat
+vagy a kereslet pártjára állni, ha karriert akar csinálni, hanem
+mindenki a közvetités felé törekszik.
+
+5. A magyar és speciálisan a budapesti jótékonyság az, amely megcsinálja
+a professzionátus szegény ember tipusát.
+
+Miért? Mert nálunk nem ugy van, hogy előbb van valami baj, amin segiteni
+kell és aztán ehhez a bajhoz alapitanak egy egyletet, hanem forditva
+van. Előbb összejön husz ember, aki fel akar tünni, szerepet akar
+játszani, elő akar lépni a hivatalában, kormány-elismerést vagy királyi
+kegyet óhajt, ezek huszan megcsinálják az egyletet, aztán keresnek hozzá
+valami betegséget vagy nyomoruságot és mikor már ez is megvan, keresnek
+a nyomorusághoz szegény embert. El tudom képzelni, hogy vannak
+szegények, keresett, szépszakállu öregek akik nagyobb dijért inkább az
+uj egylettől hagyják magukat segélyezni és biztos tudomásom van róla,
+hogy épen a szegény gyermekeket felruházó egyletek és asztaltársaságok
+ugy csábitják el egymástól a segélyzendőket, mint a football-egyletek a
+jó játékosokat.
+
+Ezeket óhajtottam tisztelettel lemondani e sulyos napokban, amikor báró
+Keserves feltünési viszketege nem énrám bizza, hogy egy szegény kollégám
+házbérét szép titokban kifizessem és e tudatban nyugodtan dobjam ki azt
+a két bárónét, aki reggel felkölt egy persellyel, hanem aki megköveteli
+tőlem azt, hogy azokat a célokat szolgáljam koronáimmal, amely célokért
+ő előbb királyi, majd udvari tanácsosságot kap és ha a lánya
+férjhezmegy, akkor a lapokban mint ismert emberbarát szerepel. És aki
+megrevolverez a jótékonyság gondolatában rejlő erkölcsi hatalommal, aki
+feltételezi rólam, hogy meg se merek mukkanni az ő svindler kis játékait
+látva, mert félek attól, hogy cinikus gazfinak fognak tartani s azt
+irják nekem névtelen levélben, hogy smucig és szivtelen kutya ön. De nem
+bánom, jól esett egy kicsit megmondani nekik. Ne legyen nekik se fenékig
+tejföl.
+
+
+
+
+DIALÓGUS.
+
+Párbeszéd Budapest sokat emlegetett éjjeli életéről és arról a
+kérdésről, hogy miért van nálunk egy egész kis társadalom, amely
+kizárólag éjjel él. Természetesen két ember beszéli végig ezt a
+dialógust, az egyik a rendes ember, a másik a rendetlen.
+
+_A rendes:_ Mert ha valami igaz volna abból, amit a külföldi
+pornografikus müvek és a rosszakaratu német ujságcikkek irnak,
+tudniillik, hogy Budapesten virágraszóló éjjeli élet van, amelynek
+villamos fényében a világ legszebb kokottjai ragyognak, tüzesszemü
+„tzigankák“ és erdélyi oláh menyecskék ropják a borjupörköltet zeneszó
+mellett az Andrássy-ut közepén, deli magyar betyárok és villogószemü
+barna gabonaügynökök rugják a port a csárdákban, reggel felé pedig
+csókolózik az egész világ és piritott „varottascht“ meg „főischpan“-t
+szerviroznak a pincérek aranyszinü tokayer kapcsán, – akkor, nem mondom,
+nem csodálnám, hogy épen a legokosabb, legelmésebb emberek: az irók,
+ujságirók, zeneszerzők, szinészek, meg egyéb müvészek reggel feküsznek
+le és este kelnek. De igy…
+
+_A rendetlen:_ Önnek látszatra igaza is van. De ha felhasználja az
+alkalmat, s tőlem, régi éjjeli embertől, meghallgatja az éjjeli élet
+magyarázatát, mindjárt más nézeten lesz és meg fogja tudni magyarázni a
+többi rendes embereknek, hogy a budapesti éjjelezésnek – persze, nem a
+lumpolást értem, hanem a professzionátus, csökönyösen folytatott éjjeli
+életet – sokkal mélyebb és szebb okai vannak, mint azt a rendes emberek
+hiszik.
+
+_A rendes:_ Halljuk, halljuk.
+
+_A rendetlen:_ Egyszerü oka annak, hogy itt legalább ötszáz ember éjjel
+él, az, hogy Pesten éjjel sokkal jobban, tisztességesebben lehet élni,
+mint nappal.
+
+_A rendes:_ Halljuk a példákat.
+
+_A rendetlen:_ Minden rendszer nélkül fogom összehalmozni az éjjeli élet
+előnyeit. Először is éjjel nincs lárma. A művészember, akinek nincs
+pénze arra, hogy a Hüvösvölgyben villát épitsen magának, kénytelen az
+Erzsébet-köruton lakni és éjjel irni a regényt, mert csak éjjel van
+nyugalom. Aki éjjel dolgozik, annak éjjel is kell ennie. Az éjjeli
+kocsmának kicsiny lévén a közönsége, sokkal jobban és izletesebben főz,
+mint a nappali. Tehát éjjel jobban lehet enni Pesten, mint nappal. A
+kávéházban nappal négyszáz vendégre esik átlagban hat pincér. Éjjel
+három pincér van, de nem kétszáz vendég, hanem csak husz. Tehát mig
+nappal körülbelül hetven vendégre esik egy pincér, addig éjjel hétre
+esik egy. A kiszolgálás tehát pontosan tizszer olyan jó éjjel, mint
+nappal. Gyerünk tovább. Azt kell föltételeznünk, hogy nappal Budapest
+kilencszázezer lakosa közül legalább nyolcszázezer ébren van. Tehát élek
+nyolcszázezer ember közt. Éjjel legfölebb, ha két-háromezer van ébren,
+tehát, lakom egy városban, amelynek rám, éjjeli emberre nézve csak
+két-háromezer lakosa van, szóval lakom egy faluban, amely villammal van
+világitva, kövezve van, amelyben ragyogó kávéházak vannak, s amelynek
+kétezer lakója közül ezer rendőr. Mit szól ehhez a mesebeli faluhoz,
+ehhez a közbiztonsághoz, ahol minden emberre egy rendőr jut?
+
+_A rendes:_ Ideális.
+
+_A rendetlen:_ Minden ideges embernek, aki szellemi munkát végez,
+utópiája egy csöndes kis falu, amelyben a kultura minden vivmánya
+meglegyen. A világ legcsöndesebb faluja, vagy villatelepe, vagy
+fürdőhelye pedig egy világváros, éjszaka. Minden sarkon kocsi, minden
+sarkon vendéglő, kávéház, minden kávéházban orvos, ügyvéd, mérnök,
+minden, ami kell. Az igazi éjjeli ember nem jön zavarba soha. Ha másnap
+fontos tárgyalása van, tudja, melyik kávéházban talál ügyvédet, ha baja
+esik, tudja, melyik éjjeli doktor melyik kávéházban tanyázik, nem tudok
+foglalkozási ágat, amelynek képviselője éjjel ne volna valahol
+található, még pedig rendesen épen a legtehetségesebb, legjobb
+képviselője. Még éjjeli államtitkár is van, nem szólva az éjjeli
+képviselőkről, vegyészekről, kereskedőkről, meg a többiről.
+
+_A rendes:_ És ülnek a kávéházban és nem csinálnak semmit.
+
+_A rendetlen:_ Beszélgetnek, némelyik félrevonul egy magányos asztalhoz
+és a levelezését végzi, vagy irodalmat ir, némelyik hangszerel, a másik
+számit, a harmadik üzletet köt, itt tulajdonképen egy megszükitett,
+kisebbre fogott, de azért épen olyan intenziv élet folyik, mint a
+nappali, s ez az, amit a rendes emberek nem tudnak megérteni, mikor
+elitélik azokat az embereket, akik egész éjjel a kávéházban ülnek,
+ahelyett, hogy otthon aludnának és reggelre kelve munkához látnának. Nem
+akarják megérteni, hogy Pesten éjjel nem lumpolás folyik, – folyik az
+is, de a nagy többségnél nem, – hanem egy furcsa és a pesti szegény
+viszonyoknak megfelelő rendes kis élet, amely elmenekült a nappal elől,
+akár azért, mert az ember ideges és nem birja a nappali lármát és
+nyüzsgést, akár azért, mert nem bir rendes lakást fizetni, ahol magának
+a munkájához nyugalmat biztositson, akár egyéb okból.
+
+_A rendes:_ Mi az az egyéb ok?
+
+_A rendetlen:_ Egyéb ok alatt értem az életnek azt a végtelen kényelmét,
+amit csak az éjjel nyujt a szegény és intelligens embernek. Aki egyszer
+ebbe belekóstolt, aztán megpróbált megint nappal élni, az visszasirja az
+éjjeli nagy kényelmét és azt a megkönnyitett életet, amit az éjszaka
+jelent. Persze mindvégig művészemberekről, ujságirókról, vagy legalább
+is olyan emberekről van szó, akikre nézve mindegy, hogy mikor vannak
+ébren. Mert jó iró, vagy vegyész lehet az ember éjjel is, de jó
+miniszteri hivatalnok, vagy jó tanár nem.
+
+_A rendes:_ No és mik a nagy kényelmek?
+
+_A rendetlen:_ Ezeket is csak ötletszerüen sorolom fel. Például az üres
+utca. Ahol ugy sétálok, ahogy nekem tetszik, ahol nem kell kitérni,
+köszönésekre vigyázni, tolakodni és az átjáróknál a kocsikra vigyázni.
+Tudja mi az: a Rákóczi-uton nappal keresztülmenni? Tudja ön, mi ez egy
+ideges embernek? És éjjel semmi: kellemes kis séta. Másik kényelem: a
+gondolkodás lehetősége. Éjszaka nem jön a nyakamra senki, nem keres a
+levélhordó, a szabó, az ismerős, az állásnélküli iskolatárs, a néni, a
+bácsi, az álbarát, az ismerős, az, aki „épen erre járt“, éjjel én vagyok
+az ur, mert egy lépés és egyedül vagyok.
+
+_A rendes:_ Ez már valami.
+
+A rendetlen: Ha nappal fiakkerre akarok ülni, a kocsis van felül, mert
+kegyelmet gyakorol velem, ha elvisz. Éjjel ugyan nem olyan szépek a
+kocsik, mint nappal, de ha az állomásra megyek, én válogatok, örülnek,
+hogy vihetnek. Ugyanigy vagyok a kávéházzal, a vendéglővel, a hajnali
+ujságárussal, a korai órában a gőzfürdővel, mindennel, ami éjjel, vagy
+kora hajnalban nyitva van.
+
+_A rendes:_ Ez is valami.
+
+_A rendetlen:_ Mindazt, ami Pesten nappal hibás és rossz, mindazt, ami
+nappal Pesten Pest, azt az éjszaka megjavitja. Összes intézményeink
+szükek ennek a gyorsan fejlődő városnak. Több, nagyobb a szükséglet,
+mint a kielégités. Hát éjjel sokkal kisebb lévén a társadalom ugyanazok
+mellett a kielégitések mellett, kényelmesebb és jobb az élet. Éjjel nem
+szük a kocsiforgalomnak a Baross-utca és éjjel nem életveszélyes a
+Calvin-téri villamos-forgalom. Tovább megyek, éjjel nem drága semmi,
+mert be vannak csukva a boltok és nem lehet vásárolni. Épen ezért nem is
+ébreszt vágyakat az emberben az éjszaka. Nem lát meg dolgokat a
+kirakatban, amiket meg kéne venni. Nem lát csodás nőket, akiket el akar
+érni, mert akiket lát, azokat elérheti, ha kedve van rá. Éjjel minden
+férfi egy hóditó, egy hatalmas nőcsábász, mint Pesten mondják, mert nem
+lehet olyan rút, oly esetlen és ügyetlen, hogy bármely nő, akit ő
+kiválaszt magának, ne szeresse. A nagyváros furcsa berendezkedése, a
+rendőri bölcseség és az emberi álszemérem teszi, hogy éjjel egyszerüen
+meg van forditva a világ: nem a férfi hajszolja a nőt, hanem forditva.
+És sok kiséletü, szerény igényü, ostoba és sikereket nem ismert férfi
+van, akinek ez egyszerüen növeli az önérzetét és az életkedvét.
+
+_A rendes:_ No hiszen, ha azokat is nőknek tekinti…
+
+_A rendetlen:_ Kénytelen vagyok vele, amig a jóisten nőknek tekinti
+őket. Ebben a kérdésben pedig egyedül ő a kompetens, amig ő gondoskodik
+a teremtésükről. Majd ha ön rendezi be a világot férfiakkal, nőkkel,
+növényekkel, kövekkel meg minden egyébbel, akkor önt fogom megkérdezni,
+hogy kit tekintsek nőnek és kit férfinak. Egyelőre azonban el kell
+ismernem, hogy egyike a legérdekesebb társadalmi tüneményeknek az a
+négy-öt órai idő, amelynek keretén belül a férfi és a nő között való
+természetes viszony egyszerüen megfordul.
+
+_A rendes:_ Azért, mert éjjel kisebb a társadalom, ép oly elviselhető,
+vagy elviselhetetlen, mint nappal. Azzal, hogy kevesebb emberből áll,
+nem változik.
+
+_A rendetlen:_ Ez épen a nagy tévedés. Minél kisebb a társadalom, annál
+jobb. Gondoljon csak az eddig leirt legkisebb társadalomra, a Robinson
+szigetére, ahol az egész társadalom Robinson Kruzoéból és az ő Péntek
+barátjából állott. Milyen szép, jó, szeretetteljes kis társadalom volt
+az! Már három ember rosszabb társaság, négy még rosszabb és igy tovább.
+Én legalább ezzel magyarázom azt a titkos és sokat is
+megmagyarázhatatlannak tartott köteléket, amely az éjjeli társadalom
+embereit egymáshoz füzi. A kocsis udvariasabb, a vendég türelmesebb, a
+pincér szolgálatkészebb, mint nappal, mindenki jobb, melegebb,
+közlékenyebb, emberszeretőbb, mint például délben. Gazdag urak ilyenkor
+intim beszélgetéseket folytatnak szegény koldusokkal, élettörténetek
+hangzanak el olyan emberek szájáról, akiktől nappal igazán nem érdekli
+az embert semmi, komolyan figyelik az elbeszélést olyanok, akik nappal
+nagy szerencsétlenségek mellett is közömbösen tudnak elmenni. Nem is
+lehet vitatkozni ezen, ezt megmondja önnek tapasztalásból mindenki:
+éjjel az emberek sokkal jobban szeretik egymást, mint nappal.
+
+_A rendes:_ Szóval mindezekből vonjam le azt a konzequenciát, hogy
+bolond, aki nappal él és önöknek, az ön ötszáz, vagy ezer társának van
+igazuk, mikor kinevezik az éjszakát nappallá.
+
+_A rendetlen:_ Azt a világért sem mondom. Csak elnézést kérek önöktől,
+egészséges, rendes mesterséget folytató emberektől azok számára, akik
+más idegzettel más munkát folytatnak és rájöttek arra, hogy az éjszaka
+jobban megfelel nekik, mint a nap világos és napsütéses része. Amért a
+lumpok az éjszakát nevezték ki erkölcstelen naprésszé, azért az
+intelligens és gondolkozó embernek nem szabad azt hinnie, hogy éjszaka
+nem lehet munkás, rendes, erkölcsös és komoly életet folytatni. Pláne az
+olyan városban, mint a mienk, ahol a rendőrség a sok politikától még
+arra sem ért rá, hogy a kocsisokat megtanitsa minden körülmények között
+balra hajtani és jobbra előzni, s ahol ezért nappal a konflis
+életveszélyesebb, mint éjjel a repülőgép. Csak el kell választani a
+szombati lumpokat, az állandóan lumpoló züllötteket attól a sok száz
+embertől, aki minden áldozaton, lenézetésen, közfitymáláson keresztül is
+éjszaka él, abból az egyszerü okból, mert nappal nem tud élni. Ha valaha
+meg fogják irni Budapest mai életének történetét, az ugynevezett késő
+utókor ugy fog beszélni ezekről az éjjeli lényekről, mint valami jobb,
+érzékenyebb, fejlettebb, betegesebb, de tisztább szektáról, amely
+különvált egy romlott és végleg elkomiszodott társadalomtól, hogy
+magának és a magához hasonlóknak éljen klubokban, kávéházakban,
+vendéglőkben, az utcán, – ott, ahol a többi, csak nem akkor, amikor a
+többi. És ha önöknek mindegy az, hogy Pesten lakom-e, vagy Budán, akkor
+legyen mindegy az is, hogy nappal élek-e, vagy éjszaka. Tudom, hogy nem
+győztem meg önt, de legalább elmondtam, ami a szivemen feküdt. Én
+szeretem az éjszakát, de azért igazán nem itélem el azokat, akik nappal
+élnek.
+
+
+
+
+MAGYARORSZÁG ÉS A KÜLFÖLD.
+
+Valahányszor szidnak bennünket a külföldön, mindig ujra meg ujra
+sürgetjük valami nemzetközi sajtóiroda fölállitását, amely magyar
+ügyekről informálná a külföldet. Az csak természetes, hogy igen hosszu
+ősz szakállunk lesz, amig végre egyszer csak majd akad egy magyar
+kormány, amely belátja ennek szükségességét. Addig is majd csak
+sürgetjük a dolgot, elvégre nekünk ez a kötelességünk. De egy vidám és
+néminemüleg fantasztikus esetet idejegyzek, talán föl tudja majd
+használni száz év mulva az, akit megbiznak Magyarország és a külföld
+viszonyának tanulmányozásával.
+
+Van egy ismert és sok pénzt kereső, sőt igen tehetséges angol iró, akit
+ugy hivnak, hogy Louis Napoleon Parker. Nehány évvel ezelőtt elő is
+adták a budapesti Nemzeti Szinházban egy darabját. _A biborost._ Ezzel a
+Parkerrel szerencsém volt egyszer, személyes ismeretséget köthetni és
+egy órácskát együtt tölteni vele, amely órának történetét itt az
+emlékirat-iró pontosságával szeretném előadni.
+
+Egy hajó fenekén ismerkedtünk meg. A hajó Doverből ment a francia part
+felé és én egy angol szinész ismerősömmel a nagy szél elől a hajó
+fenekére huzódtam, ahol már többen ültek kis asztalok körül és whiskyt
+ittak szódával. Egy kis asztalnál egyedül ült egy idősebb, sokat-élt
+arcu, hivatalnok-külsejü szerény ur, őszes nagy bajusszal, szemére
+huzott kalappal. Azt mondja a szinész:
+
+– Ez az ur Louis Napoleon Parker, a hires iró, az angol publikum
+kedvence. Akar megismerkedni vele.
+
+– Hogyne, hogyne – mondom örömmel és már megyünk is az asztal felé. A
+szinész bemutat, leülünk, mi is kapunk jó petroleumszagu hajó-whiskyt és
+kifejlődik valami unott, fanyar diskurzus közöttünk. Megtudom, hogy
+Parker ur Párizsba megy egy darabot megnézni. Ha a darab tetszik neki,
+átdolgozza London számára. Parker ur roppant mogorva és üzletszerü, e
+pillanatban én ugy érzem magamat, hogy százmillió mértföldnyire vagyok
+hazulról, a szép Pesttől, a sárga villamosoktól, a Lánchidtól, az
+Oktogontól, mindentől, amit szeretek. Itt ül velem szemben egy fanyar
+öreg angol üzlet-iró és kérdezgeti tőlem, hogy mennyit jövedelmezett
+Amerikában az a darab, amelynek szerzője vagyok. Elmondom, hogy magyar
+vagyok és az én kormányom nem tartja kötelességének az állampolgárai
+érdekeit védeni, tehát a magyar irónak a kutya sem fizet szerzői
+tiszteletdijat Amerikában.
+
+– Hogyan, ön magyar? – kérdezi egyszerre vigan Parker mester.
+
+– Az vagyok.
+
+– Hisz akkor bizonyára tudja, hogy nekem adták a National Theaterben egy
+darabomat, a Biborost.
+
+– Hogyne tudnám.
+
+– Érdekes – mondja – Magyarország vidám ország lehet.
+
+– Elég vidám – mondom – de miért épen a vidámságot méltóztatik
+kiválasztani nemzeti tulajdonságaink közül?
+
+– Mert nekem egy nagyon furcsa esetem volt a magyarokkal.
+
+– Halljuk.
+
+– Előadták a darabomat az önök Nemzeti Szinházában és miután én
+előfizettem egy vállalatnál arra, hogy megkapok minden kritikát, amely a
+világ bármely részében előadott darabomról szól, megkaptam a magyar
+kritikákat is. Persze, nem értettem őket és nem volt senki, aki
+leforditott volna nekem csak egyet is. De két-három németnyelvü kritikát
+is kaptam és ezek közül az egyik nagyszerü volt.
+
+– Nagyszerü? Mennyiben?
+
+– A kritikus lerántotta a darabomat a sárga földig. Összeszidott,
+megirta, hogy nincs tehetségem, hogy a darabom tákolmány, de ezt én már
+mind megszoktam, az ilyesmi nem bánt. De a végére egy viccet irt, ami
+megmaradt az emlékezetemben.
+
+– Nos?
+
+– Azt irta, hogy aki ilyen rossz darabot ir, minek hivják azt
+Napoleonnak? Mert ha valakit Napoleonnak hivnak, az már irjon jobb
+darabot. Mit szól ehhez?
+
+– Nem rossz – mondom – a kritikusnak kötelessége a közönséget nemcsak
+tanitani, hanem mulattatni is, és ha ő igy akarta mulattatni a
+publikumát, ehhez is joga van. Különben is nálunk a német sajtó hatása
+alatt a kritika egy része a tréfálkozásra adta magát, amit a publikum
+nagyon szeret.
+
+– Igen ám – mondja ravaszul Parker bácsi – csakhogy én levelet irtam ám
+ennek a kritikus urnak.
+
+– Mit irt neki?
+
+– Körülbelül a következőket irtam: Tisztelt uram! Olvasom az ön igen
+tisztelt kritikájában, hogy kifogást emel a nevem ellen. Vegye
+tudomásul, hogy mikor arról volt szó, hogy engem milyen névre
+kereszteljenek, ámbátor jelen voltam, nagyon kevés beleszólásom volt a
+dologba, valójában pedig meg se kérdeztek, hogy milyen nevet akarok.
+Tehát igazságtalan hozzám, mikor olyasmiért hibáztat, amiért nem vagyok
+felelős. Ellenben engedje meg biztositanom arról, hogy ha fiam születik
+és arról lesz szó, hogy milyen névre kereszteltessem, akkor önt, igen
+tisztelt uram, sürgönyileg okvetlenül meg fogom kérdezni és szives
+tanácsa szerint fogok eljárni. Tisztelettel stb.
+
+– El is küldte a levelet?
+
+– El. Sőt választ is kaptam rá. A magyar kritikus ur olyan gyönyörü
+angolsággal irt és olyan kedves levélben exkuzálta magát, hogy azóta már
+nem haragszom rá, sőt, ha akarja, azt is belátom, hogy igaza van.
+
+– Szóval ezért mondja ön, hogy Magyarország vidám ország.
+
+– Ezért.
+
+A többi, amit diskuráltunk, nem tartozik ide. Majd elbucsuztam Parker
+mestertől és azóta se láttam. Persze, Pestre érkezve, az első alkalommal
+megkérdeztem azt a kollégát, akiről a történetben szó volt, hogy igy
+történt-e az eset. Valóban, igy történt.
+
+Az egész nem valami szenzációs eset, de egy bizonyos. Hogy Parker ur
+szemében Magyarország most már vidám ország marad egy időre. Itt
+történhetik, ami akar, ő olvashat arról, hogy itt forradalom van és hogy
+földrengés dul, ő ilyenkor mindig el fog mosolyodni és azt fogja
+mondani, hogy Magyarország vidám hely, mert ott az ő nevét kifogásolták.
+Magyarország fejlődhetik, ujra feloszthatja a földbirtokot az
+állampolgárok között, uj törvényeket hozhat, háboruba keveredhetik,
+Parker bácsi számára egy névkicsufoló ország marad, ahol az egyszerü
+szántóvető paraszt egykedvüen ballag ekéje mögött és azon tünődik, hogy
+miért hivják őt Napoleonnak, este pedig a falu alján összegyülnek a
+menyecskék és a betyárlegények és szenvedelmes vitát folytatnak arról,
+hogy elég jó darab-e a Biboros ahhoz, hogy a szerzőjét Napoleonnak
+hivják. Ami természetes is, mert például egy igen okos ember egyszer azt
+mondta többek hallattára, hogy Flórenc a világ legutálatosabb városa,
+mert egyszer ő ott járt és akkor egy Csákvári nevü szinész harminc
+forint erejéig pumpolta őt meg ebben a városban, amely harminc forintot
+soha életében nem kapott meg. Az emberek nem bolondok, hogy objektivek
+legyenek és mindenki a szerint szereti Ostendében a tengert, hogy
+nyert-e a bakkarán, vagy nem. Igenis, mondják az emberek, én vagyok a
+világ közepe és tőlem függ, hogy Magyarország milyen ország, tőlem függ,
+hogy Flórenc gyönyörü-e, avagy utálatos.
+
+Már most oda szeretnék kilyukadni, hogy mi, magyarok, mindig csak ugy
+csináltuk a nemzetközi rokonszenvet, hogy egyes emberek, vagy testületek
+ilyen szempontjainak alávetettük magunkat. Kollégám, a kritikus sietve
+exkuzálta magát Parker mester előtt, nehogy az rossz véleménnyel legyen
+a magyarokról. Ha idegen ujságiró jelentkezik nálunk, az Otthonban meg
+az Ujságiró Egyesületben ünneplik, kocsikázni viszik, szabadjegyet
+szereznek neki, kifizetik a fiakkerét, Radics Bélával huzatnak a fülébe,
+meghivatják ebédre előkelő emberekhez és azt hiszik, hogy ezzel most már
+minden rendben van. Pedig ha elutazáskor a vasuti kalauz mindössze csak
+két másodosztályu gorombaságot vág a fejéhez ennek az idegen
+ujságirónak, akkor már hiába huzta Radics és hiába ünnepelt az Otthon,
+hiába adta az ebédet a főur, mert akkor már Magyarország egy rossz
+ország, ahol gorombák a kalauzok. A hires angol Nyolcvanas Klub
+tejben-vajban fürdött, mikor kirándult Magyarországra. Abban az időben
+nem volt szebb nemzeti feladat, mint a Nyolcvanasokat mézben füröszteni.
+Közben pedig Scotus Viatort, a magyarbántó angolt, valahonnan kidobták,
+ahová be akart menni jegy nélkül, s erre a kis öreg akkorákat döfött az
+angol sajtóban Magyarországba, hogy ha a Nyolcvanasok mind a kilencvenen
+egyebet se tennének életük végéig, csak a magyar hazát dicsérnék, akkor
+se lehetne jóvátenni ezt a kidobást.
+
+Az volna a helyes, ha ezzel az ugynevezett személyes rendszerrel
+szakitanánk. Arról nem is kell vitatkozni, hogy ez a rendszer ránk
+szabaditja a világ összes zsaroló álhirlapiróit és álutazóit, pedig azok
+jobban tudnak zsarolva álhirlapirni, mint a mieink, és nem is elégszenek
+meg öt koronával. De a maga minden tiszteletreméltó buzgalma mellett
+gyerekes és ostoba az a módszer, amely egyenként és nyolcvananként akar
+barátokat fogni a magyar ügynek Európában. Igenis, itt határozottan, sőt
+arrogánsan kell fellépni. Ez a naiv vendégünneplés nemcsak, hogy nem
+használ, hanem egyenesen árt. Azt mondják: micsoda szomoru hely lehet
+ez, ahol igy szeretik az idegent. Szép, szép a vendégszeretet, de egy
+antipátiát, amely épen a világ vezető országaiban van elterjedve
+ellenünk, nem ilyen szelid kis eszközökkel kell legyürni. A tapasztalás
+mutatja, hogy meg vagyunk ijedve és ha itt egy idegent baj ér, azonnal
+tüzzel-vassal büntetjük azokat a gazokat, akik az idegent például meg
+merészelték zsarolni. Ugyan kit zsaroljanak szegény zsarolók, ha nem az
+idegent? A párizsi kocsis nem az idegent zsarolja? Az olasz hordár nem
+az idegennel gorombáskodik? Sem Franciaországban, sem Itáliában nem
+kényeztetik el ugy az utast, mint itt. És itt ugy elkényeztetik, hogy
+mindenik azt hiszi, ő most meghóditandó ellenfél, akinek lesik a
+gusztusát, aki roppant fontos személy és akinek kötelessége végül
+kimutatni, hogy ő milyen kulturális és szidni ezt a szomoru országot.
+Határozott, sőt arrogáns föllépés alatt értjük azt, hogy nem kell ilyen
+nagyon törődni egyesek megelégedésével. Nem kell igazat adni például
+annak a német főkonzulnak, aki ránk recscsentett, mert csaló magyar
+kereskedők Németországban fogtak balekeket. Spanyolországból évtizedek
+óta fogják a baleket az örökség-svindlerek, de nem hinném, hogy egy
+főkonzul, vagy nagykövet ezért meg merte volna Spanyolországot
+fenyegetni. De akik igy minden alkalommal kimutatják, hogy milyen fontos
+nekik egyesek rokonszenve, akik magyarán szólva igy elkényeztetik a
+külföldet, mint mi, azok megérdemlik, hogy igy bánjanak velük. Ha annak
+a rengeteg pénznek a feléért, amely itt vendégünneplésre megy el, egy
+komoly és harcias sajtóirodát állitanának fel, sokkal többet
+használnának a magyar ügynek. De amig beugrunk egyeseknek, amig a
+Parkerek és társaik privát érzékenységét összetévesztjük a világ rólunk
+való véleményével, addig mindig ki vagyunk téve a megdorgálásoknak. Az,
+hogy valaki haragszik ránk, még nem elég ok arra, hogy kibéküljünk vele.
+Mi pedig minden külföldivel folyton kibékülünk. Az élet ugy van
+berendezve, hogy a haragosokat néha meg is kell ütni. Ebből az
+önérzethibából ki kell gyógyulnunk. Ha nem érzi jól magát itt a
+külföldi, hát nem érzi jól magát. Ha nem tetszik neki, ne jöjjön többé
+ide. És ha bánt, ha rosszat és hazugságot pletykál rólunk, hát ne
+béküljünk ki vele, hanem, hogy egészen népiesen szóljak, üssük kupán.
+Már csak azért is, mert ettől rendszerint meg szokott jönni az
+embereknek az eszük.
+
+
+
+
+TERMÉSZETTUDOMÁNYOS SZOMJUSÁG.
+
+Imádott szülőfalum, a szép Pest, az a város, ahol nem lehet elégszer
+elmesélni a párisi néger világfi esetét. A párisi néger világfi abban a
+korban élt, amikor Sagan herceg, a divatkirály, legszebb sikereit
+aratta. A néger hihetetlenül gazdag volt és versenyzett Sagan herceggel
+előkelőség, főként pedig divatos öltözködés dolgában. Sagan herceget
+boszantotta, de a jó párisiakat mulattatta ez a fekete legény, akinek a
+frakkjai, cilinderei, mellényei és redingotejai méltán vették fel a
+versenyt a herceg ruhatárával. Fájdalom, a dicsősége nem tartott sokáig.
+Egy napon ugyanis valami borzasztó történt vele. Premiére volt a nagy
+operában és a néger az utolsó percben érkezett haza, hogy frakkba vágja
+magát. Nagy sietve felöltözött, el is vágtatott az operába, megjelent
+rendes helyén a földszinten, de nem telt bele öt perc, az egész közönség
+őt nézte, bizonyos moraj, sőt elégületlenség tört ki, a nyugtalanság
+egyre nagyobb lett, ugy, hogy az előadás is majd hogy meg nem akadt. A
+feltünésnek, amit a szép néger keltett, igen egyszerü oka volt. A szép
+néger ugyanis annyira sietett az öltözködéssel, hogy elfelejtett
+nadrágot huzni. Ugy tiz perc mulva ő maga is észrevette ezt a
+jelentéktelen öltözködési hanyagságot, fölkelt és méltóságteljes
+léptekkel hagyta el az opera nézőterét. A közönség tapsviharral kisérte
+ki, a négert pedig nem látták többé Párisban. Az esetet pedig az utókor
+számára az idősb Dumas jegyezte fel annak tanulságául, hogy elegáns
+embernek születni kell. Bizonyos ideig birja a versenyt a parvenü, de
+egyszer csak mégis kitör belőle a meztelenség, amit apáitól örökölt.
+
+Ilyenformán vagyunk mi az ugynevezett sexuális kérdéssel. Mi mindig
+vagyunk valamivel ilyenformán, nekünk állandóan örömet okoz az, hogy
+egy-egy ponton elcsipjük az európai hyperkulturát, vagy annak valamelyes
+kinövését és büszkélkedünk vele, mint a néger a frakkjaival. Mintha
+mindig ezt mondanók: „nem is olyan nagy kunszt ez a haut-gout-ja a
+legnyugatibb, kissé rothadó, de épen a tönkremenetelében pikáns illatu
+és kábitóan foszforeszkáló kulturának, tudjuk ezt mi is.“ Most a
+sexuális kérdés taglalásának uj módszerére mondogatjuk büszkén, hogy:
+tudjuk ezt mi is. Megjegyzendő, hogy odakünn, ahonnan mi a divatjainkat
+hozatjuk, már lemenőben van a napja ennek a piaci tudomány-ágnak,
+odakünn már nem olyan „fontos“, nem olyan „égető“, nem olyan „fájdalmas“
+ez a kérdés, mint nálunk. De mi büszkén verjük a mellünket, hogy
+modernek vagyunk, sexuálisak vagyunk, nyiltak és bátrak vagyunk,
+taglalunk és tárgyalunk, nem vagyunk mi holmi elmaradott, szemérmetes
+Balkán, hanem bizony szép, büszke, pikáns nyugat vagyunk, mert
+sexuálitás dolgában nem adhat nekünk előnyt semmiféle nép a világon. És
+akármerre mégy, mindenütt boldog és szabad embereket látsz, akik azt
+hiszik, hogy most már el van intézve minden, a sexuális kérdés többé nem
+pornográfia, hanem szociologia és természettudomány, és ime, legnagyobb
+meglepetésedre azt fogod látni, hogy mig eddig a természettudományba nem
+akart belekapni Pornicsek albiróné a Belvárosból és Fidibusz Ilona a
+Terézvárosból, hiába hivta őket a Természettudományi Társulat ingyen a
+szép, érdekes felolvasásokra a tenger faunájáról és a Föld őskori
+növényzetéről, addig most nincs természettudományosabb albiróné az egész
+Veres Pálné-utcában és nincs szociológusabb Ilonka az egész
+Aradi-utcában, mint épen ők, – miért? – miért?? – miért??? – csak azért,
+mert most mindaz, amire néhány évvel ezelőtt az albiró azt mondta a
+feleségének, hogy „ez már mégse illik tisztességes asszonyhoz“, és
+mindaz, amiért Ilonka az édes-büvös leányszoba rózsaszinü derüjében
+halk, de elhatározott anyai pofonokat kapott, az most mind
+természettudomány és szociologia, felvilágosodás és modernizmus, az most
+mind illik, divat és muszáj. Ha nem hölgyekről volna szó, azt kellene
+mondanom, hogy mégis csak szemtelenség azt az érzést, amely ezt a
+hallgatóságot a természettudomány és a szociológia karjaiba kergette,
+összetéveszteni a tudományszomjjal.
+
+Természetesen, itt meg kell állanom néhány percre és kötelességszerüen
+védekeznem dr Mandel Ibolyka levelével szemben, aki holnap „egy modern
+leány“ aláirással levelet fog nekünk irni abban az értelemben, hogy
+modern létünkre hogy beszélhetünk ilyen gunyosan erről a szent és
+tudományos mozgalomról, és hogy vajon mi is amaz elmaradottak közé
+tartozunk-e, akiket nem ihletett meg az áramlat, amely nyugatról jön,
+fuj, viharzik. Meg kell mondani, hogy igazi nagy elragadtatással
+méltányolnók ezt a tudományszomjat, ha a tudomány összes ágaira
+kiterjedne és ha ebből a szomjuságból a sexuális életre csak épen annyi
+jutna, amennyi érdeklődést a sexuális élet kérdése a tudomány egyéb
+kérdései közé sorolva és a maga rangfokozatába beosztva megérdemel. Meg
+kell mondani Ibolykának, hogy mégis csak gyanus az, hogy például a
+légzőszervek betegségei iránt megdöbbentően kevés érdeklődés zug
+Budapest tudományszomjas leánytársadalmában, holott tudtommal sexuális
+élet nélkül még csak megvan az ember valahogy, de légzés nélkül igen
+kevesen birják ki napokig. Meg kell mondani Ibolykának, hogy igaza van:
+joga van minden leánykának kiválasztani a maga számára épen azt a
+tudomány-ágat, amely őt érdekli és mi nem kötelezhetjük sem őt, sem
+Ilonkát arra, hogy a Rysokephalus cimü élősdi-rák embriológiájával
+foglalkozzék, mikor ő dr. Disznó hires német egyetemi tanár
+szerelemtanát óhajtja bemagolni, csak azt kell megjegyeznünk, hogy
+feltünő az, mikor egy városban ezer meg ezer leány és asszony egyszerre,
+mintha összebeszélt volna, egyazon tudományágra veti magát. Higyje el,
+ép ily feltünő volna és ép ily hosszu cikk megirására adna alkalmat az
+is, ha ugyanaz a sok ezer hölgy, aki most dr. Pikáncs előadásaira jár és
+dr. Nemy vaskos köteteit falja, mind, mind például váratlanul a
+növénytanra vetette volna magát. Képzelhetik, mennyire feltünő, hogy
+mind nem a növénytanra, hanem épen, véletlenül, a gusztusok meglepő
+találkozásával a nem-tanra rohantak csillogó szemmel, a tudományra éhes
+modern észlények féktelen fanatizmusával, sőt, ami a legboszantóbb, a
+félreértettek, az ostobaságból-kigunyoltak, szóval a mártirok
+allürjeivel. Meg kell mondani Ibolykának, hogy ezt a mozgalmat nyugaton
+nem a nagy tudósok inditották, és még az a kevés nagy tudós is, aki
+odaadta magát a mozgalomnak, hamar kiugrott belőle. A mozgalmat részint
+könyvkiadócégek szervezték, akik horribilis üzleteket csináltak egy
+Forel jóhiszemü és tudományos életének eredményeiből, akik Bloch Ivánt
+nagyobb buzgalommal terjesztették, mint az angol bibliatársulat a
+bibliát, részint pedig tönkremenőfélben levő német hangversenyrendező
+cégek, amelyek már a jobb zenészeket, énekeseket és költőket nem kapták
+meg és igy elkezdtek szegénysorsu egyetemi tanárokkal kereskedelmi, akik
+egy-egy ilyen pseudo-tudományos pikáns felolvasásért két-háromezer
+márkát kaptak és egy szezonban husz-harmincezer márkát keresvén, utóbb
+maguk is hinni kezdték, hogy szent emberi missziót teljesitenek. Igy
+került néhány előkelő német tudós, akinek a helye a kórházban, a
+laboratóriumban, a tanteremben vagy az iróasztalánál volna, a
+hangversenytermek pódiumaira, hogy nekivadult és elhanyagolt ál-Nórák és
+a pubertás meleg viharait élő kis lányok előtt – minden teketória nélkül
+kimondhatjuk – izgató előadásokat tartson. Már most az ilyen tudományos
+hangverseny értékben és érdekességben csak nyert az által, hogy
+férfiakat is bocsátottak be a terembe és ez ujitás révén
+elvitathatatlanul fölvette a pikáns mozi jellegét és tudományos értékét.
+Igy lassan, de biztosan igen szép társasjáték lett belőle, és most már
+csak abban különbözik a pornografikus olvasmányoktól, hogy az ember
+nincs egyedül, amikor az idegeire hatni engedi dr Disznó német egyetemi
+tanárt, hanem mellette ül egy kipirult arcu modern leány, vagy egy
+elborult szemü, meg nem értett asszony. Meg kell mondani Ibolykának,
+bármennyire szabadság-ellenesen és haladás-ellenesen hangozzék is ez,
+hogy az egész mozgalom nem egyéb, mint a tisztességes elemnek a
+terrorizálása divatos jelszavakkal. Hisz itt Pesten már annyira vagyunk,
+hogy az igazi haladott és modern ember már ki se meri nyitni a száját a
+sok harsogó mű-modern miatt, mert a felületesek, a terroristák, a
+tudatlanok, a frakkba öltözött, de nadrágot huzni elfelejtett négerek az
+utcán ujjal mutatnak rá, hogy: itt megy a konzervativ ökör. Ma már itt,
+a müveletlenségnek, a tudatlanságnak, a rendszertelen
+kultura-habzsolásnak ebben a káoszában nagyobb bátorság kell bizonyos
+konzervativizmushoz, mint az anarchiához. Ha egy szemtelenül és
+aktualitás nélkül feltolakodott apró részletkérdésben nem vagy rögtön a
+legszélsőbben radikális, akkor rögtön levelet kapsz Ibolykától, hogy
+halj meg és temettesd el magad, mert tulajdonképen a mult században
+kellett volna élned és csak tévedésből kerültél abba a korba, amelyben
+Ilonkának kinyilott a szeme.
+
+Hát nem, tisztelt hölgyeim, ez se nem tudomány, se nem haladás. Ez az
+egyik részről a terembérletre és a jegyárusitásra alapitott igen jó
+üzlet, a másik részről pedig mohó kihasználása annak az alkalomnak, hogy
+egy-két év óta minden tisztességes nő elmehet nyilvánosan
+csiklandoztatni az idegeit anélkül, hogy ezért bárki megróhatná őt, mert
+most az jár pórul, aki őt ezért megrója. Most itt – bizonyos, hogy már
+nem sokáig, de fájdalom, mégis tovább, mint például Bécsben – az az
+erkölcstelen, aki nem akarja belátni, hogy ez a misszió, komolyság és
+tudomány; az a szemérmetlen, aki nem tartja a világ legfontosabb
+kérdésének a sexuális kérdést. Pedig ha egyszer amugy istenigazában
+kisexuáliskodhatná magát az a tudós a közönsége előtt, azzal kellene
+kezdenie, hogy a szemérmesség igen lényeges és természettől belénk
+oltott kelléke a sexualitásnak, és hogy a szemérmességet nem a prüdéria
+tulzói találták föl, hanem maga a derék anyatermészet, amely ebbeli
+véleményének kétségbevonhatatlan jelekkel adta bizonyitékát, jelekkel,
+amelyek az igazi tudomány lapjára tartoznak, tehát sem itt, sem a
+koncertteremben nem tárgyalhatók. Erős a hitem, hogy sem dr. Disznó
+bécsi professzor, sem dr. Ibolyka pesti kulturlány nem fogja
+megváltoztatni a világ rendjét még abban a kis részletében sem, hogy
+vannak dolgok, amik magukon viselik örök időkre a négyszemköztiség
+kötelező bélyegét. Ideig-óráig divat lehet az, hogy nyilvánosan
+pertraktáltassanak ezek a dolgok, de mire itt egy uj és egészséges
+társadalom rendje fog kialakulni és mind a bécsi professzor, mind
+Ibolyka már rég a temetőben fog aludni, akkorra már egészen bizonyos
+lesz az, hogy a természet nem minden ok és szándék nélkül rendezte be a
+szerelmi életet épen két személy és nem három, vagy négy számára. Addig
+is, nem valami rettenetes baj, ha a tanárok és a kisasszonyok kimulatják
+magukat, csak azt az egyet ne akarják velünk elhitetni, hogy ez
+tudomány. És amennyiben mégis tudomány, hát tanulják meg előbb a többi,
+alapvető tudományokat, mert ugy találnak járni, mint a legfelül emlitett
+néger, aki a meztelenségből egyszerre a párizsi divatra ugrott át.
+
+
+
+
+TARTALOM:
+
+  Az aruvimi erdő titka  5
+  A budapesti pletyka kis kézikönyve  60
+  Egy anekdota és egy példázat  68
+  Vasárnap délután  77
+  Levél a milliókról  87
+  Esetek  95
+  Regényvázlat  104
+  Modern legenda az igazság bajnokáról  113
+  Francia pezsgő a csárdában  121
+  A rongyódi barackok  126
+  Modern népballada  134
+  Karácsony előtt  142
+  Jótékonyság  151
+  „Magyarok dudája“  159
+  Bohémség  166
+  A Rothschildok  173
+  A tutista és a nimolista  181
+  Életművészet  189
+  A közvetitő  196
+  Dialógus  204
+  Magyarország és a külföld  212
+  Természettudományos szomjuság  220
+
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75135 ***