1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
4629
4630
4631
4632
4633
4634
4635
4636
4637
4638
4639
4640
4641
4642
4643
4644
4645
4646
4647
4648
4649
4650
4651
4652
4653
4654
4655
4656
4657
4658
4659
4660
4661
4662
4663
4664
4665
4666
4667
4668
4669
4670
4671
4672
4673
4674
4675
4676
4677
4678
4679
4680
4681
4682
4683
4684
4685
4686
4687
4688
4689
4690
4691
4692
4693
4694
4695
4696
4697
4698
4699
4700
4701
4702
4703
4704
4705
4706
4707
4708
4709
4710
4711
4712
4713
4714
4715
4716
4717
4718
4719
4720
4721
4722
4723
4724
4725
4726
4727
4728
4729
4730
4731
4732
4733
4734
4735
4736
4737
4738
4739
4740
4741
4742
4743
4744
4745
4746
4747
4748
4749
4750
4751
4752
4753
4754
4755
4756
4757
4758
4759
4760
4761
4762
4763
4764
4765
4766
4767
4768
4769
4770
4771
4772
4773
4774
4775
4776
4777
4778
4779
4780
4781
4782
4783
4784
4785
4786
4787
4788
4789
4790
4791
4792
4793
4794
4795
4796
4797
4798
4799
4800
4801
4802
4803
4804
4805
4806
4807
4808
4809
4810
4811
4812
4813
4814
4815
4816
4817
4818
4819
4820
4821
4822
4823
4824
4825
4826
4827
4828
4829
4830
4831
4832
4833
4834
4835
4836
4837
4838
4839
4840
4841
4842
4843
4844
4845
4846
4847
4848
4849
4850
4851
4852
4853
4854
4855
4856
4857
4858
4859
4860
4861
4862
4863
4864
4865
4866
4867
4868
4869
4870
4871
4872
4873
4874
4875
4876
4877
4878
4879
4880
4881
4882
4883
4884
4885
4886
4887
4888
4889
4890
4891
4892
4893
4894
4895
4896
4897
4898
4899
4900
4901
4902
4903
4904
4905
4906
4907
4908
4909
4910
4911
4912
4913
4914
4915
4916
4917
4918
4919
4920
4921
4922
4923
4924
4925
4926
4927
4928
4929
4930
4931
4932
4933
4934
4935
4936
4937
4938
4939
4940
4941
4942
4943
4944
4945
4946
4947
4948
4949
4950
4951
4952
4953
4954
4955
4956
4957
4958
4959
4960
4961
4962
4963
4964
4965
4966
4967
4968
4969
4970
4971
4972
4973
4974
4975
4976
4977
4978
4979
4980
4981
4982
4983
4984
4985
4986
4987
4988
4989
4990
4991
4992
4993
4994
4995
4996
4997
4998
4999
5000
5001
5002
5003
5004
5005
5006
5007
5008
5009
5010
5011
5012
5013
5014
5015
5016
5017
5018
5019
5020
5021
5022
5023
5024
5025
5026
5027
5028
5029
5030
5031
5032
5033
5034
5035
5036
5037
5038
5039
5040
5041
5042
5043
5044
5045
5046
5047
5048
5049
5050
5051
5052
5053
5054
5055
5056
5057
5058
5059
5060
5061
5062
5063
5064
5065
5066
5067
5068
5069
5070
5071
5072
5073
5074
5075
5076
5077
5078
5079
5080
5081
5082
5083
5084
5085
5086
5087
5088
5089
5090
5091
5092
5093
5094
5095
5096
5097
5098
5099
5100
5101
5102
5103
5104
5105
5106
5107
5108
5109
5110
5111
5112
5113
5114
5115
5116
5117
5118
5119
5120
5121
5122
5123
5124
5125
5126
5127
5128
5129
5130
5131
5132
5133
5134
5135
5136
5137
5138
5139
5140
5141
5142
5143
5144
5145
5146
5147
5148
5149
5150
5151
5152
5153
5154
5155
5156
5157
5158
5159
5160
5161
5162
5163
5164
5165
5166
5167
5168
5169
5170
5171
5172
5173
5174
5175
5176
5177
5178
5179
5180
5181
5182
5183
5184
5185
5186
5187
5188
5189
5190
5191
5192
5193
5194
5195
5196
5197
5198
5199
5200
5201
5202
5203
5204
5205
5206
5207
5208
5209
5210
5211
5212
5213
5214
5215
5216
5217
5218
5219
5220
5221
5222
5223
5224
5225
5226
5227
5228
5229
5230
5231
5232
5233
5234
5235
5236
5237
5238
5239
5240
5241
5242
5243
5244
5245
5246
5247
5248
5249
5250
5251
5252
5253
5254
5255
5256
5257
5258
5259
5260
5261
5262
5263
5264
5265
5266
5267
5268
5269
5270
5271
5272
5273
5274
5275
5276
5277
5278
5279
5280
5281
5282
5283
5284
5285
5286
5287
5288
5289
5290
5291
5292
5293
5294
5295
5296
5297
5298
5299
5300
5301
5302
5303
5304
5305
5306
5307
5308
5309
5310
5311
5312
5313
5314
5315
5316
5317
5318
5319
5320
5321
5322
5323
5324
5325
5326
5327
5328
5329
5330
5331
5332
5333
5334
5335
5336
5337
5338
5339
5340
5341
5342
5343
5344
5345
5346
5347
5348
5349
5350
5351
5352
5353
5354
5355
5356
5357
5358
5359
5360
5361
5362
5363
5364
5365
5366
5367
5368
5369
5370
5371
5372
5373
5374
5375
5376
5377
5378
5379
5380
5381
5382
5383
5384
5385
5386
5387
5388
5389
5390
5391
5392
5393
5394
5395
5396
5397
5398
5399
5400
5401
5402
5403
5404
5405
5406
5407
5408
5409
5410
5411
5412
5413
5414
5415
5416
5417
5418
5419
5420
5421
5422
5423
5424
5425
5426
5427
5428
5429
5430
5431
5432
5433
5434
5435
5436
5437
5438
5439
5440
5441
5442
5443
5444
5445
5446
5447
5448
5449
5450
5451
5452
5453
5454
5455
5456
5457
5458
5459
5460
5461
5462
5463
5464
5465
5466
5467
5468
5469
5470
5471
5472
5473
5474
5475
5476
5477
5478
5479
5480
5481
5482
5483
5484
5485
5486
5487
5488
5489
5490
5491
5492
5493
5494
5495
5496
5497
5498
5499
5500
5501
5502
5503
5504
5505
5506
5507
5508
5509
5510
5511
5512
5513
5514
5515
5516
5517
5518
5519
5520
5521
5522
5523
5524
5525
5526
5527
5528
5529
5530
5531
5532
5533
5534
5535
5536
5537
5538
5539
5540
5541
5542
5543
5544
5545
5546
5547
5548
5549
5550
5551
5552
5553
5554
5555
5556
5557
5558
5559
5560
5561
5562
5563
5564
5565
5566
5567
5568
5569
5570
5571
5572
5573
5574
5575
5576
5577
5578
5579
5580
5581
5582
5583
5584
5585
5586
5587
5588
5589
5590
5591
5592
5593
5594
5595
5596
5597
5598
5599
5600
5601
5602
5603
5604
5605
5606
5607
5608
5609
5610
5611
5612
5613
5614
5615
5616
5617
5618
5619
5620
5621
5622
5623
5624
5625
5626
5627
5628
5629
5630
5631
5632
5633
5634
5635
5636
5637
5638
5639
5640
5641
5642
5643
5644
5645
5646
5647
5648
5649
5650
5651
5652
5653
5654
5655
5656
5657
5658
5659
5660
5661
5662
5663
5664
5665
5666
5667
5668
5669
5670
5671
5672
5673
5674
5675
5676
5677
5678
5679
5680
5681
5682
5683
5684
5685
5686
5687
5688
5689
5690
5691
5692
5693
5694
5695
5696
5697
5698
5699
5700
5701
5702
5703
5704
5705
5706
5707
5708
5709
5710
5711
5712
5713
5714
5715
5716
5717
5718
5719
5720
5721
5722
5723
5724
5725
5726
5727
5728
5729
5730
5731
5732
5733
5734
5735
5736
5737
5738
5739
5740
5741
5742
5743
5744
5745
5746
5747
5748
5749
5750
5751
5752
5753
5754
5755
5756
5757
5758
5759
5760
5761
5762
5763
5764
5765
5766
5767
5768
5769
5770
5771
5772
5773
5774
5775
5776
5777
5778
5779
5780
5781
5782
5783
5784
5785
5786
5787
5788
5789
5790
5791
5792
5793
5794
5795
5796
5797
5798
5799
5800
5801
5802
5803
5804
5805
5806
5807
5808
5809
5810
5811
5812
5813
5814
5815
5816
5817
5818
5819
5820
5821
5822
5823
5824
5825
5826
5827
5828
5829
5830
5831
5832
5833
5834
5835
5836
5837
5838
5839
5840
5841
5842
5843
5844
5845
5846
5847
5848
5849
5850
5851
5852
5853
5854
5855
5856
5857
5858
5859
5860
5861
5862
5863
5864
5865
5866
5867
5868
5869
5870
5871
5872
5873
5874
5875
5876
5877
5878
5879
5880
5881
5882
5883
5884
5885
5886
5887
5888
5889
5890
5891
5892
5893
5894
5895
5896
5897
5898
5899
5900
5901
5902
5903
5904
5905
5906
5907
5908
5909
5910
5911
5912
5913
5914
5915
5916
5917
5918
5919
5920
5921
5922
5923
5924
5925
5926
5927
5928
5929
5930
5931
5932
5933
5934
5935
5936
5937
5938
5939
5940
5941
5942
5943
5944
5945
5946
5947
5948
5949
5950
5951
5952
5953
5954
5955
5956
5957
5958
5959
5960
5961
5962
5963
5964
5965
5966
5967
5968
5969
5970
5971
5972
5973
5974
5975
5976
5977
5978
5979
5980
5981
5982
5983
5984
5985
5986
5987
5988
5989
5990
5991
5992
5993
5994
5995
5996
5997
5998
5999
6000
6001
6002
6003
6004
6005
6006
6007
6008
6009
6010
6011
6012
6013
6014
6015
6016
6017
6018
6019
6020
6021
6022
6023
6024
6025
6026
6027
6028
6029
6030
6031
6032
6033
6034
6035
6036
6037
6038
6039
6040
6041
6042
6043
6044
6045
6046
6047
6048
6049
6050
6051
6052
6053
6054
6055
6056
6057
6058
6059
6060
6061
6062
6063
6064
6065
6066
6067
6068
6069
6070
6071
6072
6073
6074
6075
6076
6077
6078
6079
6080
6081
6082
6083
6084
6085
6086
6087
6088
6089
6090
6091
6092
6093
6094
6095
6096
6097
6098
6099
6100
6101
6102
6103
6104
6105
6106
6107
6108
6109
6110
6111
6112
6113
6114
6115
6116
6117
6118
6119
6120
6121
6122
6123
6124
6125
6126
6127
6128
6129
6130
6131
6132
6133
6134
6135
6136
6137
6138
6139
6140
6141
6142
6143
6144
6145
6146
6147
6148
6149
6150
6151
6152
6153
6154
6155
6156
6157
6158
6159
6160
6161
6162
6163
6164
6165
6166
6167
6168
6169
6170
6171
6172
6173
6174
6175
6176
6177
6178
6179
6180
6181
6182
6183
6184
6185
6186
6187
6188
6189
6190
6191
6192
6193
6194
6195
6196
6197
6198
6199
6200
6201
6202
6203
6204
6205
6206
6207
6208
6209
6210
6211
6212
6213
6214
6215
6216
6217
6218
6219
6220
6221
6222
6223
6224
6225
6226
6227
6228
6229
6230
6231
6232
6233
6234
6235
6236
6237
6238
6239
6240
6241
6242
6243
6244
6245
6246
6247
6248
6249
6250
6251
6252
6253
6254
6255
6256
6257
6258
6259
6260
6261
6262
6263
6264
6265
6266
6267
6268
6269
6270
6271
6272
6273
6274
6275
6276
6277
6278
6279
6280
6281
6282
6283
6284
6285
6286
6287
6288
6289
6290
6291
6292
6293
6294
6295
6296
6297
6298
6299
6300
6301
6302
6303
6304
6305
6306
6307
6308
6309
6310
6311
6312
6313
6314
6315
6316
6317
6318
6319
6320
6321
6322
6323
6324
6325
6326
6327
6328
6329
6330
6331
6332
6333
6334
6335
6336
6337
6338
6339
6340
6341
6342
6343
6344
6345
6346
6347
6348
6349
6350
6351
6352
6353
6354
6355
6356
6357
6358
6359
6360
6361
6362
6363
6364
6365
6366
6367
6368
6369
6370
6371
6372
6373
6374
6375
6376
6377
6378
6379
6380
6381
6382
6383
6384
6385
6386
6387
6388
6389
6390
6391
6392
6393
6394
6395
6396
6397
6398
6399
6400
6401
6402
6403
6404
6405
6406
6407
6408
6409
6410
6411
6412
6413
6414
6415
6416
6417
6418
6419
6420
6421
6422
6423
6424
6425
6426
6427
6428
6429
6430
6431
6432
6433
6434
6435
6436
6437
6438
6439
6440
6441
6442
6443
6444
6445
6446
6447
6448
6449
6450
6451
6452
6453
6454
6455
6456
6457
6458
6459
6460
6461
6462
6463
6464
6465
6466
6467
6468
6469
6470
6471
6472
6473
6474
6475
6476
6477
6478
6479
6480
6481
6482
6483
6484
6485
6486
6487
6488
6489
6490
6491
6492
6493
6494
6495
6496
6497
6498
6499
6500
6501
6502
6503
6504
6505
6506
6507
6508
6509
6510
6511
6512
6513
6514
6515
6516
6517
6518
6519
6520
6521
6522
6523
6524
6525
6526
6527
6528
6529
6530
6531
6532
6533
6534
6535
6536
6537
6538
6539
6540
6541
6542
6543
6544
6545
6546
6547
6548
6549
6550
6551
6552
6553
6554
6555
6556
6557
6558
6559
6560
6561
6562
6563
6564
6565
6566
6567
6568
6569
6570
6571
6572
6573
6574
6575
6576
6577
6578
6579
6580
6581
6582
6583
6584
6585
6586
6587
6588
6589
6590
6591
6592
6593
6594
6595
6596
6597
6598
6599
6600
6601
6602
6603
6604
6605
6606
6607
6608
6609
6610
6611
6612
6613
6614
6615
6616
6617
6618
6619
6620
6621
6622
6623
6624
6625
6626
6627
6628
6629
6630
6631
6632
6633
6634
6635
6636
6637
6638
6639
6640
6641
6642
6643
6644
6645
6646
6647
6648
6649
6650
6651
6652
6653
6654
6655
6656
6657
6658
6659
6660
6661
6662
6663
6664
6665
6666
6667
6668
6669
6670
6671
6672
6673
6674
6675
6676
6677
6678
6679
6680
6681
6682
6683
6684
6685
6686
6687
6688
6689
6690
6691
6692
6693
6694
6695
6696
6697
6698
6699
6700
6701
6702
6703
6704
6705
6706
6707
6708
6709
6710
6711
6712
6713
6714
6715
6716
6717
6718
6719
6720
6721
6722
6723
6724
6725
6726
6727
6728
6729
6730
6731
6732
6733
6734
6735
6736
6737
6738
6739
6740
6741
6742
6743
6744
6745
6746
6747
6748
6749
6750
6751
6752
6753
6754
6755
6756
6757
6758
6759
6760
6761
6762
6763
6764
6765
6766
6767
6768
6769
6770
6771
6772
6773
6774
6775
6776
6777
6778
6779
6780
6781
6782
6783
6784
6785
6786
6787
6788
6789
6790
6791
6792
6793
6794
6795
6796
6797
6798
6799
6800
6801
6802
6803
6804
6805
6806
6807
6808
6809
6810
6811
6812
6813
6814
6815
6816
6817
6818
6819
6820
6821
6822
6823
6824
6825
6826
6827
6828
6829
6830
6831
6832
6833
6834
6835
6836
6837
6838
6839
6840
6841
6842
6843
6844
6845
6846
6847
6848
6849
6850
6851
6852
6853
6854
6855
6856
6857
6858
6859
6860
6861
6862
6863
6864
6865
6866
6867
6868
6869
6870
6871
6872
6873
6874
6875
6876
6877
6878
6879
6880
6881
6882
6883
6884
6885
6886
6887
6888
6889
6890
6891
6892
6893
6894
6895
6896
6897
6898
6899
6900
6901
6902
6903
6904
6905
6906
6907
6908
6909
6910
6911
6912
6913
6914
6915
6916
6917
6918
6919
6920
6921
6922
6923
6924
6925
6926
6927
6928
6929
6930
6931
6932
6933
6934
6935
6936
6937
6938
6939
6940
6941
6942
6943
6944
6945
6946
6947
6948
6949
6950
6951
6952
6953
6954
6955
6956
6957
6958
6959
6960
6961
6962
6963
6964
6965
6966
6967
6968
6969
6970
6971
6972
6973
6974
6975
6976
6977
6978
6979
6980
6981
6982
6983
6984
6985
6986
6987
6988
6989
6990
6991
6992
6993
6994
6995
6996
6997
6998
6999
7000
7001
7002
7003
7004
7005
7006
7007
7008
7009
7010
7011
7012
7013
7014
7015
7016
7017
7018
7019
7020
7021
7022
7023
7024
7025
7026
7027
7028
7029
7030
7031
7032
7033
7034
7035
7036
7037
7038
7039
7040
7041
7042
7043
7044
7045
7046
7047
7048
7049
7050
7051
7052
7053
7054
7055
7056
7057
7058
7059
7060
7061
7062
7063
7064
7065
7066
7067
7068
7069
7070
7071
7072
7073
7074
7075
7076
7077
7078
7079
7080
7081
7082
7083
7084
7085
7086
7087
7088
7089
7090
7091
7092
7093
7094
7095
7096
7097
7098
7099
7100
7101
7102
7103
7104
7105
7106
7107
7108
7109
7110
7111
7112
7113
7114
7115
7116
7117
7118
7119
7120
7121
7122
7123
7124
7125
7126
7127
7128
7129
7130
7131
7132
7133
7134
7135
7136
7137
7138
7139
7140
7141
7142
7143
7144
7145
7146
7147
7148
7149
7150
7151
7152
7153
7154
7155
7156
7157
7158
7159
7160
7161
7162
7163
7164
7165
7166
7167
7168
7169
7170
7171
7172
7173
7174
7175
7176
7177
7178
7179
7180
7181
7182
7183
7184
7185
7186
7187
7188
7189
7190
7191
7192
7193
7194
7195
7196
7197
7198
7199
7200
7201
7202
7203
7204
7205
7206
7207
7208
7209
7210
7211
7212
7213
7214
7215
7216
7217
7218
7219
7220
7221
7222
7223
7224
7225
7226
7227
7228
7229
7230
7231
7232
7233
7234
7235
7236
7237
7238
7239
7240
7241
7242
7243
7244
7245
7246
7247
7248
7249
7250
7251
7252
7253
7254
7255
7256
7257
7258
7259
7260
7261
7262
7263
7264
7265
7266
7267
7268
7269
7270
7271
7272
7273
7274
7275
7276
7277
7278
7279
7280
7281
7282
7283
7284
7285
7286
7287
7288
7289
7290
7291
7292
7293
7294
7295
7296
7297
7298
7299
7300
7301
7302
7303
7304
7305
7306
7307
7308
7309
7310
7311
7312
7313
7314
7315
7316
7317
7318
7319
7320
7321
7322
7323
7324
7325
7326
7327
7328
7329
7330
7331
7332
7333
7334
7335
7336
7337
7338
7339
7340
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=utf-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of Vérben, vasban by Zsigmond
Móricz</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2,h3 {
text-align: center;
clear: both;
line-height: 200%;
}
h2,h3 {
margin-top: 2em;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
table {
margin-left: auto;
margin-right: auto;
}
.pagenum {
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent:0;
}
.blockquot {
margin-left: 50%;
margin-right: 0%;
text-align: justify;
font-size: 0.9em;
}
.bbox {
padding: 1em;
display: inline-block;
text-align: left;
}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.right {
text-align: right;
margin-right: 1.5em;
}
.dropcap {
font-size: 200%;
}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
.figcenter {
margin: auto;
text-align: center;
}
.poem {
font-size: 0.9em;
display: table;
margin: auto;
text-align: left;
}
.figcenter, .figcenter img {
max-width: 100%;
}
.poem .stanza {
margin: 1em 0em 1em 0em;
}
.poem span.i0 {
display: block;
margin-left: 0em;
padding-left: 3em;
text-indent: -3em;
}
.poem span.i4 {
display: block;
margin-left: 2em;
padding-left: 3em;
text-indent: -3em;
}
ul.TOC {
list-style-type: none;
padding-left: 10%;
text-indent: -5%;
width: 70%;
text-align: justify;
}
ul.TOC li {
margin-top: 0.25em;
}
.TOC .roman {
width: 4em;
display: inline-block;
text-align: right;
margin-left: 1em;
}
span.ralign {
position: absolute;
text-align: right;
right: 15%;
top: auto;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 74073 ***</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title=
"" /></div>
<h1><span class="dropcap">V</span>érben, vasban</h1>
<div class="figcenter">
<div class="bbox">
<p><span class="caption">Kis képek a nagy háboruból</span></p>
<p><span class="caption-150">(Inter arma)</span></p>
<p> </p>
<p><span class="caption-large">Móricz Zsigmond</span><br />
<span class="caption">háborus irásai</span></p>
<p><span class="caption">Garay Ákos rajzaival</span></p>
</div>
</div>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">Légrády Testvérek kiadása
Budapest 1918.</span></p>
<p class="center"><i>E könyvben levő rajzok GARAY ÁKOSNAK a
harctéren készült eredeti vázlatai.</i></p>
<p class="center"><i>Az iró minden jogát fentartja.</i></p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
"Page_5">-5-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.</h2>
</div>
<h3>1.<br />
KOPORSÓK A PÁLYAUDVARON.</h3>
<p class="right"><i>Galicia</i>, 1915. nov. 17.</p>
<p>Sárga, egyszerü fakoporsó, kettő, cédula lóg rajtuk. Mellettük
egyszerüen, csöndesen jönnek, mennek, kék, totyakos nyugodt
vasutasok, akik az egész világon egyformák: abból a szóból élnek,
hogy <i>forgalom</i>… Máskor mást szállitott a vasut, most ebben
van némi forgalom.</p>
<p>Piszkos, szürke ég, olvadni kezdő hó a pályaudvaron, a sinek
feketén, acélos fénynyel futnak messze, messze. Hova futnak a
sinek, hova visz a vonat, hová készül az élet?</p>
<p>Ujonnan öltözött fiatal népfölkelők, olyan kedvesen bámészak,
nagy szemüek, uj fegyverben, nagy bakkancsban, tipp-topp; az ég
szürke, vad tél, lóg a feketeség, sárga karszalagoknak is a közepe
fekete; a sárga gondok mélyén is fekete komolyság.</p>
<p>Harctérre menő katonák üldögélnek a másik vonatban. <span class=
"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span>
Cigarettáznak, eszegetnek, tréfálnak, kicsit nevetnek. Rongyos
viaszosvászonból maga fabrikálta tárcába ir egyik. Mit ir? mire
gondol? Mit érez? Hol az otthona? A monarchia melyik sarkában?</p>
<p>Az egyenruhában többé nem lehet megismerni, ki milyen fajta.
Egyre megy. Mind egyre megy. Mind oda megy.</p>
<p>S a koporsóban még kevésbé! Jönnek, jönnek. Mind onnan
jönnek…</p>
<p>Mennyi harcos rangkülönbsége van a Békének, s mennyi békés
összesimulása a Háborunak.</p>
<h3>2.<br />
HÉ, NIKITA!</h3>
<p class="right"><i>Galicia</i>, nov. 20.</p>
<p>Ezeken az ostoba gácsországi állomásokon vassövénynyel vannak
elválasztva a beérkező s a kimenő vonatok sinjei. Alaguton kell
átmenni egyiktől a másikhoz, nem ugy, mint Mátészalkán, ahol az
ember ugy sétál a sineken, mint egy szolgabiró.</p>
<p>Átfut a katonák vonatja, hosszu trén, egy-két vaggon ló,
kocsisok; tul a korláton. De a menázsi konyha itt van; erről.
Egyetlen magyar huszár nincs, aki lemászna az alagutba, hopp,
átvetik magukat a korláton s neki a legrövidebb utnak a tábori
konyhák eránt.</p>
<p>Káplár Morzsa, a kis öreg ruthénjét, Nikitát inditotta
<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span>
el az ebédért; Nikitát, a tofla, civilruhás kis lóápolót; ez tud az
itteni nyelven, ennyi haszna legyen.</p>
<p>Nikita szintén csak átkapaszkodik a korláton, mit tegyen, megy a
többivel és törtet előre.</p>
<p>A konyhánál már szerencsésen utolsó lesz, mert ezek a betyár
magyar fattyuk mind félrelökik. Viszont a polyák szakács
atyafiságból szinig rakja a csajkáját hussal, levessel.</p>
<p>Az ám, de mikor visszaér a vaggonához, már az utolsó magyar is
átvetette magát, mit sem törődve a polyák vasutasokkal, akik
beérkező vonat elé készülnek.</p>
<p>Próbálná Nikita is, de nagyon tele a csajka, nem megy az
átmászás, ellenben zsupsz, ide is löttyent, meg oda is a
jámbor.</p>
<p>Közben galléron fogják, hogy kivezetik a sinek közül. Nikita
csak megáll, ijedten pislog, mint egy kis szolgáló eb, s két első
lábában tartja a csajkát, ide is néz, oda is néz, mig csak meg nem
taszitják. Akkor zsupsz; ujra egy porció leves a sinek közé; igy
aztán megindul a tunnel felé.</p>
<p>Morzsa káplár azonban kitekint a vaggonból s</p>
<p>– Nikita! – rikoltja el magát.</p>
<p>Mintha nyakörvénél fogva rántották volna meg, Nikita megfordul s
zsupsz, egy adag leves megint a hóba.</p>
<p>A vasutasok kitárják a kezüket, hogy tovább hessegessék s Nikita
szegény szájatátva áll és néz a káplárjára, aki semmit sem ért s
maga is elbámul. Nikita megérzi, hogy megszakadt valahogy a káplári
hatalom s alázatosan megfordul s elkezd lefelé kocogni az alagut
<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span>
lépcsőjén, slissz-slassz egy-egy locscsanás leves minden
lépcsőfokon.</p>
<p>Káplár Morzsa látja, hogy a föld nyelte el az ő Nikitáját s
egyszerre elrikoltja magát:</p>
<p>– Hé, Nikita!</p>
<p>Hát lent, a pokol keritésénél nem hallaná meg ezt Nikita? Ott,
lent, azonnal megfordul s vissza, fölmászik! Usgyé a sinekre! Elibe
az érkező vonatnak.</p>
<p>Tizen rohantak rá, hogy visszacibálják, hogy visszatuszkolják,
le vissza a fekete tunnelbe.</p>
<p>Nincs mentség többé s különösen nincs leves, litty-lotty, annak
vége.</p>
<p>Morzsa káplár pedig fogja, s öklét kivágja s szól ekkép:</p>
<p>– Azt a bubánatos csillagzatát ennek a Galiciának! Hát itt ez a
háboru? Hát én azér járok, mint a bolond, nekik, egyik csatatérről
a másikra? Elhult a lovam, ugy fekszik a mezőn mint a zabkéve… itt
meg ilyen drágán mérik a zablevest?… Azt a keserves
boldogtalanságát; az ember tizenhét hónapig nem öleli meg a
feleségét, oszt az ebédjére is várni kell, ahelyett, hogy
forsponton küldetnék elébe!…</p>
<p>S dühösen bevágta a vaggon ajtaját.</p>
<div class="figcenter" style="width: 422px;"><a href=
"images/i001hq.png"><img src="images/i001.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
"Page_9">-9-</a></span></p>
<h3>3.<br />
AKI UR, AZ UR!</h3>
<p class="right"><i>Galicia</i>, nov. 20.</p>
<p>A főhadnagy ur irdatlan soká nézegette a Pesten frissen vásárolt
térképet; elővette a finom kis távolságmérő műszerét is, ezt is
most vette s lemérte a térképről, ahogy a szakácsnő a
derelyemetszővel vágja a tésztát, – az összes megtett s megteendő
utakat.</p>
<p>Mivel azonban, sajnos, az étkező-kocsit a magyar határon
hagyták, s most dél van és a kupéban már mindenki elvégezte az
ebédet, a tenyerén, ő is fanyar és fess arcot vág s kiszól az
ajtón.</p>
<p>– Cserepes.</p>
<p>– Tessék, főhadnagy ur.</p>
<p>– Van kenyere?</p>
<p>– Igenis, főhadnagy ur.</p>
<p>– Tiszta?</p>
<p>Cserepes erre már nem tud válaszolni. Még az ő egyszerü
elméjében olyatén gondolat nem fordult meg, hogy a kenyér tiszta
vagy nem tiszta is tud lenni.</p>
<p>A főhadnagy ur kegyesen int, hogy csak hozza s ő maga nagy,
szarvasbőrkeztyüs kezeivel belenyul a zsufolásig tömött
utazó-böröndbe és kivesz egy dobozka szardiniát.</p>
<p>Bontja, bontja, bontogatja lassan, finoman, teljes megvetéssel,
mint egy ur, aki soha még maga nem bontott <span class=
"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> fel
konzervet. Jóisten, két heti szabadságon volt; egészen idegennek
érzi magát e barbár munkában. Micsoda ebédeket evett ő
otthon.!…</p>
<p>Cserepes ott áll a nyitott ajtóban egy rengeteg, egy csodálatos
nagy „édesanyám sütötte“ kenyér utolsó harmadával. Fehér az a
kenyér és lyukacsos és ruganyos, kivánatos és akkora, hogy a kis
lengyel gyorsvonat fülkéjének az ajtaja eltátja rá a száját,
amekkora. S Cserepes, a szép, barna magyar fiu hűségesen, szótlanul
áll, vár, vár s a főhadnagy ur végkép nem tudja felbontani azt a
ronda konzervet.</p>
<p>– Késsel is fel lehet nyesni, főhadnagy ur!</p>
<p>A főhadnagy szép fiatal homlokán megmozdul két ránc. Nem
szereti, ha köhög a bolha.</p>
<p>S annál jobban boszantja, mert ő is arra gondolt már. De most
ugy fog feltünni, hogy egy kutyamosó okosabb nála…</p>
<p>Mikor felfaragta a cudar konzerv fedelét, igy szólt:</p>
<p>– Na!</p>
<p>Cserepes odatartja a kenyeret.</p>
<p>– Mi ez?</p>
<p>Lefaragja. Aztán leszeli a felső réteget. Aztán ezt odaadja
Cserepes kezébe. Aztán szel magának egy karéjt, kicsit, vékonyat,
finomat. A nagy kenyér szinte megcsóválja a fejét.</p>
<p>Cserepes állva marad, áll, áll, vár. A nagy pilist átveszi a
másik kezébe, mert ez elfáradt.</p>
<p>A főhadnagy ur nagyjából lefogyasztja a szardiniát Rengeteg
morzsát hullat szét. Csakugy pereg a fehér <span class=
"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span>
kenyérmorzsa. Kinn madarak dideregnek a kegyetlen gácsországi
télben.</p>
<p>– Még eszik, főhadnagy ur?</p>
<p>– Előbb még mást eszek!</p>
<p>S viharállott nagy fekete táskájából egy kis doboz huskonzervet
vesz. Ujabb negyedóra, mig a késének konzervnyitó ágával
felvágja.</p>
<p>Frissen borotvált, finom, fiatal arca mintha festett volna s
fent piros, a lágyhajlásu pofacsontokon, ahogy az operett-kórusban
festik az arcot.</p>
<p>Már nem boldogul, kibontja a keztyüből a kezét. Nagy, puha,
fehér kezei, kövér szép kezei vannak, jól manikürözve, hegyesre
nyesve. Cserepes, mint egy agár nézi a szája mozgását s abban a
pillanatban már mozdul a kenyérrel, még a gazdája csak
negyedpillanat mulva nyul érte.</p>
<p>Ujabb pici karéj és sok morzsa.</p>
<p>A téltul kikapart dobozt odaveti, hogy meg ne érintse a szolgája
kezét.</p>
<p>– Van dió?</p>
<p>– Igen. Vegyek ki?</p>
<p>– Na. Ha könnyen hozzájutsz.</p>
<p>– Igen.</p>
<p>Cserepes szédületes buzgósággal és páratlan ügyesen bont; csörög
a dió s jó két marékkal nyujt bé az ajtón.</p>
<p>– Nem kell olyan sok!</p>
<p>S kettesével válogat, kettő, négy, hat, nyolcat.</p>
<p>– Nem kell több főhadnagy urnak?</p>
<p>– Nem. <span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
"Page_12">-12-</a></span></p>
<p>– Ideteszem mind.</p>
<p>S ő hagyja, mint egy igen elkényeztetett urnő.</p>
<p>– Csak hagyd, Cserepes, – szól véknyan és hagyja, hogy
lerakja.</p>
<p>– Na… ne oda, kérlek!</p>
<p>Kiböki a kabát öblét, hogy abba rakja; ne a pamlagra a diót…</p>
<p>Még megiszik két pohárka meleg teát a barna, finom bőrbevont
palackjából és lassan eszegeti a diót.</p>
<p>A mellén három vitézségi éremnek a tartó szalagja van… A
medáliákat viselni is… az nem elég finom dolog…</p>
<p>Megszerezni igen.</p>
<h3>4.<br />
KÉT KIS MAGYAROK.</h3>
<p class="right"><i>Przemysl</i>, nov. 21.</p>
<p>Szabó János komoly volt, hallgatott. Nagyon meg volt elégedve
mindennel, amit kapott, de Angyal András egyre csak nevetgélt és
csóválta a fejét.</p>
<p>– Kicsi, – mondta s kinyujtotta a lábát az uj bakkancsban.</p>
<p>– Szorit? – kérdezte Szabó János.</p>
<p>– Szorit – mondta Angyal András.</p>
<p>– Akkor kicsi – állapitotta meg Szabó János.</p>
<p>Ő azonban meg volt elégedve minden holmijával, <span class=
"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> Egész
büszke volt. Katona lett ma! Kilenc hónapi arbájtermunkás élet
után, már szinte katona lett belőlük, ma, hogy négy órakor
hazajöttek a munkából, ruhát faszoltak. Uniformist. A svarmléniában
dolgozó katona már csak annyival katonább náluk, hogy sapkájuk is
van, ami az arbájtereknek nem jár.</p>
<p>– Ebbe nem fázónk meg – mondta – tesvér.</p>
<p>Angyal András csak felnevetett s a bakkancsban mozgatta a lába
ujjait.</p>
<p>– Kicsi – mondta s megmutatta egészséges fogait.</p>
<p>– Kicsi? – kérdezte Szabó János.</p>
<p>– Szorit – nevetett Angyal András.</p>
<p>– Mer kicsi – bólintott Szabó a legkomolyabban.</p>
<p>Angyal András is ugy gondolta, azért nevetett.</p>
<p>A teméntelen nagy kaszárnyában mozgás lett; a sok idegennyelvü
katonaság egyértelmüleg fogta a csajkáját; öt óra volt, mentek a
vacsoráért, a fekete kávéért. Szabó János is feleszmélt.</p>
<p>– Kávé – mondta ki és szétvetett lábain megállva, körülnézett
azon a furcsa, büdös, betyár embernyüzsgésen, amely csak
kaszárnyában van. Férfiak, nehéz lépésüek, mocskosképü,
beretválatlan katonák, bagósok, pipások, köpködők, kiméletlenek s
mégis testvérek a munkában, a nélkülözésben, a kaszárnyában:
férfiak kondája nehézkesen, csámpásan, fekete ujakkal vitte
feketéért a surolt csajkát.</p>
<p>– Akárhogy nézem is, kicsi – mondta Angyal András és lassan
tapogott a bakkancsában. <span class="pagenum"><a name="Page_14"
id="Page_14">-14-</a></span></p>
<p>És ugy nevetett hozzá, olyan vidáman és derülten, nem birt
ellenállani a furcsa helyzet furcsaságának.</p>
<p>A többi magyar is mozgott már, mert nyolcan kerültek ők ide,
Semiszlibe, Zubogyról, Gömörből, (három óra gyalog Putnokhoz)…
vastag szemöldökü, barátságos kis magyarok; mind nevetett, mind uj
ruhában volt, mind csóválta a fejét, hogy olyan ujjnak látják
magukat.</p>
<p>– Bizom, hamarébb is adhatták vóna. Elég vót mán kilenc hónapja
a magónk gunyájába lenni.</p>
<p>– Bizom, rongyos is mán, mint a sátoros cigányé.</p>
<p>– Hát háboró van, tesvér.</p>
<p>– Háboró… – sóhajtottak egyet.</p>
<p>– Gyerünk a kávéér.</p>
<p>És elballagtak; csak Angyal András maradott el, mert ő a régi
bakkancsába kelletett, bujjon.</p>
<p>Hosszu sor állott a konyha előtt az udvaron, beállottak a
katonák, arbájterek, közéjük tüntek a magyarok; csak Szabó Jánost
vót megismerni arról, hogy a gombostüket ugy tudta a kalapja
szallagjába szurni, mint a csillag, ugy csillogott.</p>
<p>Topp, topp, toppantgattak előre, egy a más után a hosszu
áncelmarsban; ők csak ezt az egy svaromléniát tudják: ángriff a
szakácsüst ellen. Sok ezer ember halt meg Semisliben, nekik ez
jutott. Mikor megkapták az egy-egy kanál feketét, némelyik még bele
is nézett az üstbe, mennyi van még ott! juthatna abból még akár
több is! De a szakács nem oszt, csak egyféleképen.</p>
<p>– Nem is kell nekem esse – mondta Szabó János <span class=
"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> és
feltette a csajkát a nyugvóhelye fölött a kis polcra.</p>
<p>– Nem kell? – kérdezte Angyal András.</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Én bizom megeszem, meg biz a. Olyan ebéd után belémfér.
Nevetett és kenyeret keresett elő s kezdte beleapritani. Lassan
csámcsogott, eszegetett s egyre nézte a bakkancsot, amely az ágyra
volt téve, mellé, az ablak felől. Nézte, nézte s csóválta a fejét.
Hogy kicsi.</p>
<p>Besötétült a nagy kaszárnya, a nagy ablakok csak épen maguk
voltak világosak, de már nem igen adtak befelé fényt öt óra volt s
már kész satét.</p>
<p>– Testvér, micsinálónk feküvésig? – kérdezte Szabó János.</p>
<p>– Vóna dolog tesvér – nevetett Angyal András.</p>
<p>– Igaz – mondta komolyan Szabó.</p>
<p>De Angyal András már is megbánta, hogy kedves falubélijének
ellenére szólt; ugyis ritka dolog, hogy az öreg célozzon valami
kimozdulást.</p>
<p>– Bemenyönk? – mondta hát.</p>
<p>– Ha dolog nem vóna – szólt csendesen Szabó.</p>
<p>– A megvár.</p>
<p>– Hát akkor gyerőnk; nem bánom…</p>
<p>Angyal András betette az üres csajkát a helyére, majd kimossa
este s aztán elballagtak.</p>
<p>Az udvar népes volt; a nagy hókupacok közt katonák ácsorogtak,
mindenféle szerzet a világon s diskuráltak.</p>
<p>Ők ki a kapun, bámészan, csendesen, elől, az ölük <span class=
"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> előtt
összefogott kézzel ballagdogálva; nézelődtek a kegyetlen erős téli
világban. November 21. osztán mán ilyen öreg tél. Félméteres hó
boritja a semiszli utcákat, a járókról, kocsiutról rendesen félre
takaritva a hó és sirokba rakva; látszik, van itt elég orosz
fogoly, azoknak a munkája ez.</p>
<p>– Hatvan krajcár? – mondja Szabó János.</p>
<p>– Hatvan bizom – feleli Angyal András.</p>
<p>Ugy értik egymást. Egy kiló kenyér ára az a hatvan krajcár.
Holnap fognak lenungot kapni. Tiz napra négy korona 14 fillért.</p>
<p>Soká szótalan mennek.</p>
<p>– Dehát, nem is vót itt vetés, – mondta Szabó János.</p>
<p>– Nem, nem. Dudva! Egy szál árpa, a többi dudva.</p>
<p>Meg volt magyarázva a dolog; ballagtak csendesen, mintha
Rudabánya felé mennének. Csak hát flaszterköveken.</p>
<p>Ahogy a San hidjához értek, éppen orosz fogolytranszport jön föl
a folyó partjáról. Sokan, irgalmatlan sokan, kettősen sorba –
sorba. Sárgán, mint akik a vasbányákból jönnek, arra a jólsvai
tájon, a tótok, vörössárgán, barnapiszok szinben. A két magyar áll,
áll a csukaszürke vadonatujban és elnézi őket. Hogy mennek, mint a
svájcer tinók, néha egy-egy kékbeli öreg baka mellettük, szegény,
alig bir lépést tartani velük… Hogy elmennek, a két magyar még
utánuk is néz.</p>
<div class="figcenter" style="width: 446px;"><a href=
"images/i002hq.png"><img src="images/i002.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
"Page_17">-17-</a></span></p>
<p>– Harmickét pár – mondja Angyal András.</p>
<p>– Egy bakára?</p>
<p>– Igen.</p>
<p>Megolvasták, hány orosz után van egy őr.</p>
<p>– Nagyon laputövü fajta ez – szól Szabó János – Egyszóval
bambák…</p>
<p>– Az ásást is mink csináljuk utánuk, ük csak kinagyolják.</p>
<p>Tovább indulnak aztán. Végig ballagnak a hidon. Rettentő
vasgerendák beleszakadva a San folyóba, Uristen, hogy fogja ezt
ember szétszedni.</p>
<p>– Fel dinamentolták.</p>
<p>– Fel, mikor gyüttek…</p>
<p>Tudnillik az oroszok.</p>
<p>Szabó János megcsóválta a fejét.</p>
<p>– Milyen ereje van!</p>
<p>– Bizony! – bólint Angyal.</p>
<p>Tudnillik a dinamentnak s nem az orosznak.</p>
<p>Az ideiglenes fahid boritva hóval, azzal a száraz, széttaposott,
sárgára tiport hóhomokkal, amely ép olyan száraz, mint a homok, nem
olvad és rugni lehet, mint a parti fövenyt. Erős klima ez. S mennyi
nép jár benne. S hogy sietnek, urak, kisasszonyok, bundák, piros
arcuak, husosak, sok, sok. Van itt mit bámulni.</p>
<p>– A hó! – szól Szabó.</p>
<p>– Beeste – neveti el magát Angyal András és még hozzáteszi: –
Nem fázik.</p>
<p>Tudnillik a Jan III. kral szobra. A dicső Szobieszky
<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
"Page_18">-18-</a></span> János kurucos legényesen áll nagy
hóturbánjával és hóprémjében.</p>
<p>Tovább ballagnak. Csendesen. Alig haladva előre. Egyre sürübb a
nép a téren, tul, ebbe is, abba is beleütődnek a szoros járdán.</p>
<p>– Akar Miskóc – szól Szabó.</p>
<p>– Az a. Miskóc.</p>
<p>– Hónap lesz mónka – folytattja Szabó. – Mindenféle ruhónk
rongyos, meg kell varrni. Ingecskét is kén mán mosni magónkra,
rávisz a nyomor, – s elmosolyog.</p>
<p>– Az isten akárhová tegye, – nevette el Angyal András, – én nem
bánnám, ha az asszony mosná, de nem jutok hozzá.</p>
<p>– Én se – mosolyodott el Szabó is, – pedig bizony olyan hideg a
viz, az ujjom majd elfagyott ma reggel is.</p>
<p>– Lesz mónka! A cipőt is beadni, amit nagyot attak vagy
kicsit.</p>
<p>– Van itt az embernek dóga magával elég – fejezte be Szabó János
és ujra megállott valami nagy lámpák alatt, mert orosz csoport jött
ismét szembe.</p>
<p>De ez kurtább sereg az előbbinél, fiatal legények; a fényes
utcán szomoruan jönnek, a hosszu, bokáig érő barátköpenyegben;
soknak kötél a derekán, magas fehér süveg a fejükön, némelynek
bekötve szennyes kendővel a feje, másnak a keze bebugyolálva.</p>
<p>S valamennyi megfordul és odanéz, ahol a két magyar áll.
Egy-kettő, tiz… husz… de mind odanéz. <span class=
"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span></p>
<p>A két kis magyar azonban visszanézte őket. Angyal András
hetykén, félre toszitott kalappal. Szabó János mereven, szeme
hunyoritása nélkül.</p>
<p>Angyal aztán nem állotta, elkapta a fejét, félrenézett s azonnal
nyitva maradt a szája: meglátta azt, amit az oroszok: a kirakatot,
az ennivalókkal teletömött kirakatot.</p>
<p>– Né csak, – bökte oldalba könyökkel Szabó Jánost.</p>
<p>S ez is odanézett és azonnal elfelejtette a muszkákat, a
gyülekező mérgét és ott ragadt a szeme az óriási kétharmadába
vágott sajtkeréken, a rengeteg szalámirudakon, a sonkákon, vajakon
s a temérdek konzervadobozon.</p>
<p>Nem szóltak egy szót se, csak nézték, nézték, szemlélték,
beszedték a szemükbe a csodát.</p>
<p>Soká, soká ott álltak az üveg előtt, a fényes kirakat előtt,
odaragadva, odatapadva, nyugodtan, birálva gondolattalanul. A sajt
sárgás nagy lyukacsai, a kenyér fehér bele, a sonkák rózsaszinü
szelete, meg az cafatos, lecsüngő kövére, a szalonna füstölt barna
háta.</p>
<p>– Ük mán hun vannak! – nevette el magát hirtelen Angyal
András.</p>
<p>Szabó is elpillantott az oroszok után. Azok már régen eltüntek a
téren tul, az éjszakában, a sárgán csillogó lámpák szitájában. Ez a
különbség. Ez a szabadság!… Hogy ők meg itt állanak s nézik a
sonkát.</p>
<p>– No, gyerőnk! – mondta Szabó János, – Avval ugyse lakónk jól,
hogy nézzük. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
"Page_20">-20-</a></span></p>
<p>– Nem bizony, – nevetett rá Angyal András és még egy pillantást
vetett a kirakatra.</p>
<p>S tovább ballagtanak.</p>
<p>Egy órás holmijait, aranyát, ezüstjét soká bámulva, szólt
Szabó.</p>
<p>– Azt irták, olyan malacot vett édesanyám, ötvenöt forintér,
hogy a hátára venné, osztán elvinné Rudabányára, ha sár nem
vóna.</p>
<p>Angyal András soká elnevetgélt ezen.</p>
<p>– Pedig 80 éves a mama, – mondta rá, – ugy-e.</p>
<p>– 82, – felelt komolyan Szabó.</p>
<p>Egy drága prémes kirakat előtt igy szólt:</p>
<p>– Ugy beszélik mán, a muszkák öt napra kapnak két kenyeret.</p>
<p>– Mink meg nyócra, – mondta Angyal.</p>
<p>– Lehet, hogy csak beszélik.</p>
<p>– Lehet.</p>
<p>Egy könyvkereskedés kirakatánál is soká szemlélődtek. Az
uralkodóház csoportképén kivált.</p>
<p>– Az a trónörökös, e.</p>
<p>– Melyik?</p>
<p>– Amelyik mosolyog.</p>
<p>– Az?</p>
<p>– Az. Annak lehet mosolyogni: a nagyot nyert.</p>
<p>Figyelmesen nézték, soká, akkor Szabó János igy szólt:</p>
<p>– No nem baj, csak az a jóisten ránk tekéntene mán.</p>
<p>– Hiszen csak eccer hazajussunk! <span class="pagenum"><a name=
"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p>
<p>– Bizom hallod, én 12 éves koromtul dógozok, töröm a követ, de
nem ettem soha kávét: Hanem kenyeret, szalonnát… Itt meg kávé…
Szalonna, csak ha küdenek. Otthonrul… No, de hát háboró van… Majd
lesz.</p>
<p>– Majd lesz! Most háboró van. Lesz még!</p>
<p>– Lesz, ha a jóisten haza segit!…</p>
<p>A vállukra tettem a kezemet s megszólitottam végre az én kedves
két arbájter magyaromat. Magyarok, okosak, nemesek, jók, erősek.
Türelmesek, belátók: meleg, gazdag, áldott televényei a magyar
világnak, ott, tul a Kárpátokon.</p>
<h3>5.<br />
A FIAKERESŐ.</h3>
<p class="right"><i>Lemberg</i>, nov. 22.</p>
<p>Az étterem minden sarkában magyar szó, magyar nevetés, magyar
tisztek. Mintha Hódmezővásárhelyen volnánk. Amott a fiatal
zászlósok azzal mulatnak, hogy a főpincérrel azt a szót mondatják
ki, hogy <i>Nagybecskerek</i>.</p>
<p>A szomszéd asztalnál egy kedves, kopasz kis öreg ur, mikor a
Pesti Hirlapot meglátja nálam, figyelmesen odaszól:</p>
<p>– Pardon, nagyon bocsánatot kérek, nem Magyarországból tetszik
jönni? <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
"Page_22">-22-</a></span></p>
<p>– De igen.</p>
<p>– Exhumáltatási ügyben?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>Kis idő mulva ujra szól, szeliden, igazolva magát:</p>
<p>– Csak azért bátorkodtam, mert tetszik tudni, <i>civilis emberek
most leginkább csak exhumáltatásért</i>… Én is.</p>
<p>– Igen? – s meghatottan nézek a kis öregre.</p>
<p>– Csak nagyon nehéz. Nyolc napja vagyok itt, még holnapig várok,
ha nem jön meg Kuba, akkor elmegyek. Kérem, már három hete nem
láttam a családomat, sem értesitést nem kaptam tőlük. Itt ugyan azt
mondja a százados ur, az Isten áldja meg (mindenkit, aki rajtam
segitett – olyan jók az emberek!). hogy már holnap kell válasznak
jönni a táviratra. De Sátoraljaujhelyben is ugy voltam, hogy három
napot késtem, mert civil táviratot felvesznek ugyan, de nem
továbbitanak, csak mikor az ezredes ur táviratozott, hivatalosan,
akkor kaptam választ, ugy látszik, itt is ugy lesz. Már nem
tudom.</p>
<p>– Talán valakije elesett?</p>
<p>– A fiam, az ártatlan, itt Zoltánce mellett. Kérem alássan,
elesett augusztus 28-án és eltemették szeptember 1-én és ott van
egy nagy faraktár, hát dughattak volna a sirhoz egy darab fát!…
Hogy a kardját odatették meg a sapkáját… Istenem, azt kihuzzák!…
Hogy az orosz vallásos nép. Nem kell ahhoz orosz, a gyerekek
is.</p>
<p>– Már ásattak is? <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span></p>
<p>– Óh Istenem, már annyit!</p>
<p>– És miről tudná megállapitani az azonosságát. Egy éve már…</p>
<p>– Hát a tiszti ruha! Ő volt az első tiszt, aki itt elesett,
hadnagyi csillaga és a fogazat, itt a negyedik foga arany volt, a
többi foga mind megvolt. Közember volt, akit eddig felástak
mind.</p>
<p>Oly szeliden, olyan természetesen beszél, kopasz, kerek homlokán
átsimitva egy réteg hossszu haj s ahogy beleélte magát bánatába és
nagy ügyébe, van valami csodálatos egyszerüség a tónusában. Azzal,
hogy semmi magyarázattal nem fáraszt, mindjárt közvetlen részesévé
tesz dolgainak és kicsinyes, finom és pipeskedő mozdulataiban mégis
egy nagy és elszánt akarat, amely minden akadályon keresztül
halad.</p>
<p>– Holnap megérkezik Kuba! Mutassa meg!… – mondja sugva, ahogy az
öreg parasztasszonyok szoktak szájuk elé tett kézzel suttogni, – ő
csinálta a helyszinrajzot, mutassa meg… Jaj de nagyon jó ember a
százados ur, az Isten áldja meg (azt a lengyel családot is, akinél
lakom, azok is olyan igen-igen jó lelkek, megfizetem ugyan nekik,
de az mindegy, az Isten áldása legyen rajtuk, hogy hozzám…) kérem
szépen, hogy én német tudás nélkül vagyok, mindenki annyi jóval
van… Németül mutatkoztam be a százados urnak is az etápkommandón és
ő mindjárt magyarul szólt és pedig olyan gyönyörü magyarsággal, még
szebben, mint én, amennyiben őt bizonyára nem nyomja oly sok gond.
Tanár ur, mondta, legyen csak nyugodtan, <span class=
"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> a fiát meg
fogja találni. Azért rendelte ide Kuba főhadnagyot is, hogy mivel a
helyszinrajza alapján nem lehet, mutassa meg ő maga…</p>
<p>Természetesen és okosan nézett rám, a magyar embereknek azzal a
nyugodt lelki elrendezettségével, hogy mindenkiről a világ
legteljesebb barátságával teszik fel, hogy abban a pillanatban,
ahogy szóba állottak, édes, szerető testvérekké váltak:
bemutatkozás sem kell, még név sem kell, elég a testvérség az édes
egyetlen anyanyelvben. Hát van-e valami lehetetlenebb dolog, mint
hogy mi ketten, magyarok, itt az idegenben, <i>Vuv</i>ban, a világ
legvégén, ne boruljunk össze melegen és gyöngéd, féltő szeretettel,
mi magyarok, a magyarok Istenének kedves fiai.</p>
<p>– Sok baja volt, kedves tanár ur.</p>
<p>– Kérem alássan, hetven koronát kért az orvos, amiért kijött az
exhumáláshoz, maga az igazgató ur mondta, hogy jelentsem fel és ne
adjak neki csak harmincat. Nem is adtam többet, de föl minek
jelentsem; még megbüntetnék. És negyven koronát kellett előre
fizetnem a vállalkozónak, negyvenötöt a vasutnak s megvették a
koporsót és őt meg nem találjuk; igen sokra menne fölszámolni
amennyibe került eddig. Nagyon nehéz munka ez, kérem szépen.</p>
<p>– Hol lakik, tanár ur?</p>
<p>– Hódmezővásárhelyen. Vizitkártyám nincs, de azonban örömest
fölirom.</p>
<p>– Tessék csak, óh tessék hagyni…</p>
<p>– Olyan nevem van, nem lehet elfeledni, Bencze <span class=
"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> tanár, még
egy évet kihuzok és nyugalomba megyek Szászvárosra, szegény
feleségemet, mióta meghalt a kislányunk és ott van eltemetve, nem
lehet onnan elmozditani.</p>
<p>Kissé bólogatva nézett maga elé, szürke, kedves szemei
elmeredtek, kissé vörösek lettek a szempillái.</p>
<p>– Itt van nálam a levelük, csodálatos a sors intézkedése, hogy
az ember annyi levelet eldob és épen ezeket megőrzi. Itt a fiam
utolsó levele és a kis lányomé. Itt a kis lányom kezecskéje,
valamikép lerajzolta hatéves korában és ollóval kivágta s az Isten
különös intézkedése folytán megvan. A másik fiam, az öregebb, óh
nagyon sulyosan megsebesült, ő nem aktiv tiszt, mint Rezső volt,
csak tartalékos (ez mindig nagy magyar volt és kérem, – s egészen
sugva mondta – most ilyen osztrák lett!… Mikor én keserüségemben
aféléket ejtettem ki, hogy történtek hibák a hadvezetésben, hogy
rám szólt! De apám, ilyeneket nem szabad mondani!!).</p>
<p>S a szemembe függesztette lágy és öreg pillantását, megdöbbenve
és csodálkozva; a hódmezővásárhelyi régi negyvennyolcas ideologia
haldoklása lebegett a szeme sugaraiban, tétova nézésében, e
pillanatban, megvénhedett agya már uj csapásra indulni nem fog,
csak emberi tanuság, amit levon s nem politikai.</p>
<p>– Igy meg tudta változtatni az embereket a háboru… Ez az én
ártatlanom utolsó arcképe…</p>
<p>Szép, sugárzó, pompás fiu. Duzzadt, kissé ferdén, csókosan
összecsukott szája, csillogó szemei, egy parányit <span class=
"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> öntelt
mozdulata a fejnek, mint azok a drága gyerekek, akiknek gyors
sikert, büszke kilátásokat hozott a hadi élet.</p>
<p>– Roppant apás, anyás volt, roppant apás, anyás. El merem
mondani, hogy jobb gyereket nem adott az ég senkinek, tiszta,
józan, takarékos, szüleszerető… Előbb három napig gyalogolt és
éhezett és ugy kellett meghalnia…</p>
<p>A szempillája ujra megvörösödött.</p>
<p>– Holnap megérkezik Kuba… jóképü ember, jó magyar gyerek
(bizalmasan mondva mért nem jelöltette meg?… Kihuzzák!… A fegyvert,
meg a kardot kihuzzák! – még jobban sugva.) Ezek az igazoló
irásaim, ezt kaptam Sátoraljaujhelyben az ezredes urtól, tessék
csak elolvasni, ezt pedig itt a százados urtól… Jó itt mindenki,
ugy segitik az embert… az isten áldja meg őket.</p>
<p>Kissé hallgatott.</p>
<p>– Én megnéztem… Nagyon borzasztó, de én ott állottam és
megnéztem. Mutattak egy koponyát, annak arany foga volt, de elől,
itt, ez a szemfog; Rezsőnek a negyedik foga volt arany… Olyan
hidegvérrel néztem, mint egy fa, kináltak, igyak pálinkát. Nem
bánom én, ha be is szivom magamba a halált, ha már igy van. Jaj
istenem, milyen dolgok, térdig érő sárba mentünk, orosz fogoly
vezetett, igy, fogta a karomat. Azok ássák is a sirt…</p>
<p>Ujra elhallgatott.</p>
<p>– Itt jó sör van, bár nem szoktam; de igy ebédhez <span class=
"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> és
vacsorához egy kis pohárral megiszom, viz helyett.</p>
<p>Aztán.</p>
<p>– Mennyit éjszakáztunk mellette, kérem; erős volt, de keresztül
ment vörhenyen, kanyarón, difteritiszen, mindenen. A feleségem
egyik szobában, én a másikban éjszakáztunk, az borzasztó volt. És
óriási nagy gond van a neveltetéssel és látom a végén mi van.
Feláldozza a szülő a nyugalmát és megsemmisül. (Azt mondtam, mikor
itt a hóból kivett az orosz, mert belesülyedtem, hogy mért nem
vette el az isten kicsi korába!…)</p>
<p>Rám néz s szinte megborzong rákheli átkától. Drága tanár ur;
milyen mély az a valláserkölcsi alap, az a régi kálvinista hit
átitatottsága, amely egész lelkét betölti s amely még most, még a
szóban való lázadozásig sem jutott el.</p>
<p>Soká elméláz.</p>
<p>– Már én is fogok tanulni vénségemre németül, azt elhatároztam –
szól egyszerüen, természetesen. – Van nálunk egy zsidótanitó, az
tud tanitani németül. Meg a gyermekeimet szoritani fogom! bizony,
mert félszeg ám az ember német nyelv tudása nélkül külföldön.</p>
<p>Vajjon! Hát megmozdul egyszer a magyar Hódmezővásárhelyen? Az
extra Hungáriám, veszit valaha örökkévalóságából?</p>
<p>Az öreg ur odasug:</p>
<p>– Jó vendéglő, igen jó tápláló ételeket adnak, <span class=
"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> (de igen
sok könnyelmü hölgyek… istenem, mit nem tesz a létért való
küzdelem!)…</p>
<p>S felhuzta a szemöldökét magas, kerek, kopasz homlokára s egy
prédikátor csodálkozásával ingatta a fejét.</p>
<p>– Még választottja nem volt – füződik tovább; tudja isten, hogy
gondolta. Bár lett volna! Bár vette volna el, bár kiugrott
volna.</p>
<p>– Akkor is beviszik!</p>
<p>– Semmi! Lett volna utódja!</p>
<p>Lett volna utódja: ime, minden magyar politika végső gondolata:
fenntartani a fajt!… Ennyi elég… Már ez elég… Csak éljen a faj s
nem kell egyéb…</p>
<p>Az öreg ur földuzzta ajkait s maga elé bámult, magában
merült.</p>
<h3>6.<br />
POSTÁSOK A HÁBORUBAN.</h3>
<p class="right"><i>Lemberg</i>.</p>
<p>Kint a nagy város gyönyörü hó alatt volt, pompás prémekbe
öltözött nők járkáltak az utcán. Fényes villanyvilágitás, a kedves,
nagy terekbe szakgatott uton, talpig hóba öltözött elegáns fák
állottak.</p>
<p>Fess katonatisztek, rövid huszárbekecsek s magyar szó
mindenfelé, minden kávéház és minden étterem magyar tisztekkel tele
s a pincérek minden magyar parancsot megértenek. <span class=
"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p>
<p>Ebben a sarokban is, abban is csupa magyar társaság. Egy-egy
civil öreg ur, s öt-hat fiatal tiszt. Apák, akik eljöttek a fiaikat
hazavinni, ólomkoporsóban, s fiak, akik a harctérről beszabadultak
a pókhálós palackok eldorádójába…</p>
<p>– Magyar az a jóképü német, akivel ülsz?</p>
<p>Egy pillanat alatt testvérré s jóbaráttá válik minden két magyar
s kiválnak és összecsapnak, mint idegenben a darvak.</p>
<p>– De még mennyire, – szói a másik öreg legény – gyere hozzánk.
Székely is, unitárius is, postás is.</p>
<p>Összeülnek s a világ legtermészetesebb hangján fognak kezet,
mintha egy órája váltak volna el, bemutatkozás sem kell, elég a
magyar szó, mindenki egy társaság, egy barát, egy vér.</p>
<p>A postás halk, kissé szórakozott, kissé odaátról való erdélyi
hangján tovább mesél; a postásnak mindig csodálatos történetei
vannak.</p>
<p>– Felhivom Stryt, – folytatja emlékeit tovább s ködösen néz a
szivarja füstjébe – mondom, már akkor hat hete nem kaptam a
családomtól semmi értesitést. Mi Drohobicon tul voltunk, akkor
létesitettük az összeköttetést Stryjjel, hát felhivom Stryjt; azt
mondja, ja ő nem veszi fel magyarul a táviratot. Mondom, németül
pedig nem adhatom fel, a feleségem nem tud németül, csak félreértés
lesz. Ha pedig betűzöm, abból még több zavar lesz. Nem ér semmit… S
akkor már hat hete nem kaptam a feleségemről semmi hirt, azt
mondja, bekapcsolja Budapestet, adjam le ott. <span class=
"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>
<p>A postás főhadnagy megállott, az egész arca ellágyult s
körülnézett a társaságon, értik-e, tudják-e, mit jelent ez!</p>
<p>– Bekapcsolja Budapestet!… Én, kérlek, nem is tudtam, mit
mondjak! Itt voltam Drohobicon tul s már hetek óta nem volt annyi
összeköttetésünk, hogy magyar távirdával érintkezni tudtunk volna.
És már hat hét óta nem volt hir a családomról! s akkor volt az a
menekülés Besztercéről!… Halló Budapest! Halló, halló. Reszkettem,
minden tagom reszketett. Halló Budapest, felvesz egy magyar
táviratot?… Ja, ő magántáviratot nem vehet fel… No, teringette, ki
beszél ott?… Katonai parancsnokság… Most mit csináljak? Kérlek,
Budapesttel beszélek, Budapesttel s nem tudok feladni egy táviratot
a feleségemnek, azt hittem, sirni fogok… Azt mondja Budapest: nem
tudná ezt elintézni telefonon?… Kérlek, elszédültem! Mi ehhez a
szomjuságtól haldoklónak a megkinált italviz. Mondom, itt voltam
Drohobicon tul… bekapcsolja Besztercét, belead egy jó áramerősitőt!
Halló Beszterce! Katonai ügyben sürgős!…</p>
<p>Az urak, mind meglett emberek, mind család után sirók, mind
ebben a betegségben szenvedők, hogy sok-sok hete nem kapnak hirt az
otthonról, irigy várakozással lesik ki egyenkint a szót.</p>
<p>A postás főhadnagy kis kevélységgel, tagolva adja le tovább,
egyenkint percegtetve a betüket, mint a Morse-jeleket.</p>
<p>– Halló, Beszterce?… Éppen egy ismerős <span class=
"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span>
postáskisasszony volt a telefonnál, de én reszkettem az
idegességtől! Hol van ide Beszterce, uristen! És háboru és hat hete
nem kaptam hirt róluk… Lediktálok egy jegyzetet s azt mondja a
kisasszony, mondja, nem hivhatna fel nyolc órakor? A feleségét
áthivatnám… Beleszól Budapest, ne nyolc órakor, mert nekik akkor
van a legtöbb dolguk, hanem kilenckor… Jójó… Mondhatom, folyton a
forró hideg rázott kilencig. Egyre vertem a fejemet, hogy én itt
Drohobicon, egy hirtelen bekapcsolt vezetéken, Stryj, Budapest,
Beszterce… és hat hete nem tudtam semmit róluk s öt apró gyerek és
orosz betöréstől való félelem s ismerve a feleségem
gyámoltalanságát,… Bizony, még most is reszketek, hogy én! este
kilenckor! a feleségemmel beszélek!… Folyvást azon törtem a fejem,
hogy mit ne felejtsek el megmondani… persze mindent elfeledtem,
csak: szervusz fiam, édes fiam, hogy vagytok, jól?…</p>
<p>A társaság irigyen sóhajtott.</p>
<p>– Jó ezeknek a postásoknak.</p>
<p>A postás fölényesen s kicsit szerényen mosolygott, mint aki nem
akar hencegni a szerencséjével.</p>
<p>– Ezek mind ugy össze vannak szövetkezve, ezek a postások.</p>
<p>– Segitenek egymáson.</p>
<p>– Együtt élnek.</p>
<p>– Ismerik egymást.</p>
<p>Nevetve, egészen harctéri állapotok hangulatával
koccintottak.</p>
<p>A magyar postának, a hires, pontos, csodás magyar <span class=
"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> postának
egy másik oldala tünt föl hirtelen. Valami kedvesség, valami báj
van abban, ahogy közvetlenül, póztalanul, emberi természetességgel
élik a maguk közös életét a postások. Kasztélet, de valami ősi,
patriarkhális vonása van. A ketrecen belől a magyar postások olyan
fesztelenül élnek, ahogy a magyar ember mindig meg tudja teremteni
magának a kedélybeli lehetőségeket a legterhesebb munka
elviselésére is. Valóban alighanem egyike a postásélet a
legterhesebbnek mindenféle hivatal között, csak tán még a vasut
versenyezhet velük, de a hivatal keretein belől való
szivélyességben egymás iránt, a megértő póztalanságban egymás
között, semmiféle hivatali testület nem veheti föl a versenyt a
postásokkal. Milyen kár, hogy a legfrissebb generáció, s nemcsak a
háboru alatt, de a legutolsó évek uj emberanyaga itt is kezd
türhetetlenül packázó, a közönséget semmibe vevő modorra szokni.
Holott az volna a régi magyar postás-szellem, hogy a rácson kihajol
a postás és megcimezi a levelet a parasztnak…</p>
<p>– Kérlek szépen, – szól a postás főhadnagy, szinte ezt az érzést
érezve át, – nemcsak egymással vagyunk mi igy.</p>
<p>– Nana.</p>
<p>– Ha tehet az ember valamit, megteszi.</p>
<p>– Például?</p>
<p>– Például volt velünk egy lengyel kapitány, valami Jaroslav. S
kérlek, már félesztendeje nem tudott semmit a családjáról. Az az
ember nem aludt, nem evett, nem beszélt; ha valaki levelet kapott,
dühös <span class="pagenum"><a name="Page_33" id=
"Page_33">-33-</a></span> volt! Nem birta ki, hogy más levelet
olvasson. Sirt… Megszántam ezt az embert. Mondom neki, hogy te, én
kikutatom a családodat. Egész megsápadt. Azt mondja: kapsz érte
tőlem ötven üveg pezsgőt. Azt már nem, szó sincs róla…
megsajnáltalak… én is voltam igy, barátom…</p>
<p>Az étterem fényes, meleg zsibongását a tulsó oldalon egy magyar
kurjantás szakitotta meg. Mindenki odanézett. Huszárok ültek egy
asztalnál s valamin igen vidáman nevettek. Pár percig őket nézték
csillogó, megértő szemmel, beleegyező szivvel, aztán a postás
főhadnagy tovább duruzsolt.</p>
<p>– Hát még aznap beszélnem kellett Ungvárral s mindjárt mondtam:
„nézze, kollega, nekem volna egy pár jegyzetem, ha felvenné. Nem
baj, ha egy hét alatt adja is le, csak végezze el“. „Jó, azt
mondja, ha lesz időm, lassan elvégzem“. Igy aztán elárasztottam
jegyzetekkel az egész felvidéket… Hát egyszer csak megjön az első
hir. Kolomea körül rátaláltak. Orosz területen volt az asszony.
Volt egy kémünk, azzal izentek neki. S az asszony rutén
parasztasszonynyal levelet küldött egy állomásunkra s ott ajánlva
feladatta nekem.</p>
<p>Megjön a levél.</p>
<p>Azt mondom a kapitánynak:</p>
<p>– A feleségedet nem Máriának hivják?</p>
<p>Hát az elkezd sápadni.</p>
<p>– Te tudsz valamit!</p>
<p>– Annyit tudok, ha igaz, ha a tieidre vonatkozik, hogy négy
gyereke van. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
"Page_34">-34-</a></span></p>
<p>Hát az én lengyelem kitátja a száját és fakó lesz és elkezd
reszketni.</p>
<p>– Ne idegeskedj, – mondom neki, mert épen ettől féltem, azért is
nem mertem neki csak ugy odaadni a levelet, mert féltem, hogy
végzetes lesz rá, hát előbb szoktattam szegényt, – ne idegeskedj,
hátha még egy levelet adnék neked tőle!</p>
<p>– Van valami talán – mondja rekedten.</p>
<p>– Nincs semmim mondom, csak mondom neked, hogy hátha még egy
levelet is adnék neked, akkor mit csinálnál, ha már ennyi hirtől is
ideges lettél.</p>
<p>De aztán végre odaadom a levelet.</p>
<p>El kezdi nézni, olvassa, látom, már nem is olvassa, csak
nézi.</p>
<p>Az egy rémes jelenet lett. El kezdett sápadni, megáll. No, ezt
megüti a guta. Sápad, hamuszinü lesz, széket teszek alá, ugy esik a
karom közt le, mint a hulla, aztán elkezd izzadni s megered az
orra… Na, ez készen van…</p>
<p>Mondhatom, borzasztó volt.</p>
<p>Aztán kiad egy hangot, egy nem emberi hangot, egy állati
orditást.</p>
<p>No mán jó, mondom, most már tul van a veszélyen.</p>
<p>Szegény. Azt látni, azt nem szeretném még egyszer. Azt nem
kivánom senkinek.</p>
<p>Mikor aztán kijózanodik, hát nekem jön s elkezd csókolni és
össze, vissza, agyon csókol…</p>
<p>Mindenki fellélekszik s hosszu csönd lett. Fölfakad <span class=
"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> a kis
társaságban a legerősebb érzés, amit ez a háboru kiváltott: a
család után való könnyes, rivó epekedés… Hiszen volt már háboru
máskor is, eleget, de még soha férfiaknak ekkora tömege nem volt
fegyverben, szivében asszonyának, gyermekeinek képével, hű és az
egész életet betöltő szeretetével. Kik együtt ültek e percben, mind
családos emberek, kik az élet első egész hosszabb felét a bizalmas
kis meleg otthon varázsában élték át, családosak, gazdag
lelküek…</p>
<p>E pillanatban a bejárat felől két fiatal tiszt jött egy igen
kecses, igen diszkrét, igen finom fiatal hölggyel.</p>
<p>– Melyiknek a felesége ez? – kérdezte valaki a postást, aki már
egész őslakónak számit Lembergben, hónapok óta itt van s kell, hogy
mindenkit ismerjen.</p>
<p>Ez sóhajtott. Tudja isten, hol volt a gondolata, otthon
Besztercén.</p>
<p>– Mindegyiké, – mondta legyintve. – Ezeknek való a háboru, kis
aktiv tisztek… Nem nekünk, öreg postásoknak…</p>
<h3>7.<br />
KÉT TŰZ KÖZÖTT.</h3>
<p class="right"><i>Galicia, (Brody)</i> nov. 24.</p>
<p>Az arbájterek csóválták a fejüket, de parancs, hát parancs,
hasmánt kicsusztak a fedezékek közül és <span class=
"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> odább, jó
távol, a bokrok táján hozzáfogtak lövészárkot ásni. Mig a gyalogság
fentartotta a régi poziciót s várta a parancsot a támadásra, ők
buzgón kaparták, vájták a földet, nem mélyre és cikk-cakkosra, hogy
a végén ugy látszott, mintha valami csunya féreg turta volna össze
a szivós, köves, vékonyan füves és mohás domboldalt, amely
csöndesen, fensikszerüen lejtősödött.</p>
<p>Szuszogva dolgoztak, kigombolták a kabátjukat s csurgott róluk
az izzadtság.</p>
<p>– Aj, komisz mónka ez! – szólalt meg Keresztes, mert a magyarban
nem áll a szó, ha dolgozik. Nem beszél sokat, de ha egy szót sem
vetegethet, azt hiszi, megful.</p>
<p>– Jobb vót a várba.</p>
<p>– Várakba vótunk mink mindig.</p>
<p>– Várakat csinálgattunk egész nyáron.</p>
<p>Igy bökögették, ha már füstölni sem szabad, legalább egy-egy
szót.</p>
<p>A munkavezető altiszt távolabb feküdt s mindig dühösen nézett
oda, ha valahol szót hallott.</p>
<p>– Nicht sprechen! – suttogta s ijedten nézegetett az ellenség
felé.</p>
<p>Aztán csak az ásók szisszenései, a föld dörmögése hallatszott,
mintha az öreg föld hörögne, sóhajtozna, tünődve, hogy a fiai ilyen
gonosz játékot művelnek. Gyilkoló árkokat, öléshez vakondturást
hasitanak a hátába, ahelyett, hogy felásnák, megforgatnák, magot
vetnének belé, életet…</p>
<p>– De sokat fecseg, – sugta Barát Jóska – s <span class=
"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> egy
pillantást vetett a káplár után, aki a sor tulsó végére
csuszott.</p>
<p>– Németül!</p>
<p>– Érted-e?</p>
<p>– A fene.</p>
<p>– Van, aki érti.</p>
<p>– Persze, hogy van.</p>
<p>– No csak dolgozzatok.</p>
<p>Elhallgattak, magukra ügyelve és csak olyan szorgalmasan, mintha
ott volna az őr. De hát nem ördög az ember, egyszer csak megint
megszólal Komáromi.</p>
<p>– Lehet azér, van olyan fiatal eszü nép, aki megtanulja.</p>
<p>– Érteni?</p>
<p>– Igen. A német szót.</p>
<p>– Fiatal ész könnyen fog.</p>
<p>– Azt már tudjuk, hogy ha azt kiáltják, forverc, hogy igyekezni
kell! Olyat épen.</p>
<p>– No csak dógozzatok.</p>
<p>Ujra elmunkálnak egy jó negyedórát, akkor megtörüli a homlokát
egyik.</p>
<p>– Bion, megéhezik itt az ember.</p>
<p>– Hát megéhezhet, mikor ideje van.</p>
<p>– Osztán nem hozzák az ebédet.</p>
<p>– Egy kis turós galuskát?</p>
<p>Ezen el kezdenek nevetni. Istenem, de jó is az az aratás. Mán
csak azér is jó a nyári munka, hogy déli harangszóra hozzák az
ebédet. A gyerek, vagy a menyecske. <span class="pagenum"><a name=
"Page_38" id="Page_38">-38-</a></span></p>
<p>– Konzerva nem is kék, mi?</p>
<p>Nevetnek.</p>
<p>– Odafel azok most esznek.</p>
<p>– Konzervát?</p>
<p>– Aha.</p>
<p>– Bion, a is elég sajnos, a bornyót emelgetni!</p>
<p>– Dógozni, dógozni.</p>
<p>Az árok szépen halad előre s jól el dolgoznakr ajta.</p>
<p>Akkor ujra szó jön.</p>
<p>– Van itt egy katona, a most jött hosszu szabadságrul.</p>
<p>– Mit mond?</p>
<p>– Aszondi, hogy nálunk a faluba nyócvan asszonynak van má
gyereke.</p>
<p>– Hogy?</p>
<p>– Orosz gyerek.</p>
<p>A fiatalok nevetnek, az öregek elhallgatnak.</p>
<p>– Hát… ott van a portáján, – szól egy nagybajuszu magyar. –
Összeesmerkednek. Portáján való, odavaló… De én, ha városba vótunk,
oztán elmentem, egy porció pájinkát kértem, asse tuttam, hogy
mondjam a kisasszonkának.</p>
<p>– Adnak ceruzát, leirják, hogy mi az ára, ha nem tudnánk
épen.</p>
<p>– Aztat nem irja le, hogy tetszek neki.</p>
<p>Hosszu, kuncogó nevetés.</p>
<p>Egész elfelejtik a veszélyt.</p>
<p>– Hát tesvér, ha hazamennél, osztán ugy lelnéd az asszony,
micsinálnál? <span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span></p>
<p>– Én egy szót se szólanék, – szólt Komáromi, s a szemében valami
villámlás.</p>
<p>– Ugyi – vágott bele a másik s ugy fekve rátámaszkodott az
ásójára.</p>
<p>– Egy szót se szólanék. Nem én. Csak egy pörcöt se élnék vele
tovább. Ha nyócvannégy éves édesapám van, meg nyocvankét éves
édesanyám, meg öt gyereke. Osztán ű meg olyat tud tenni.</p>
<p>Elhallgattak, a csendes, komoly hangban valami menydörgés.</p>
<p>– Tudja isten, – szólt aztán a másik, – Meggondolnám a dolgot.
Okosan, – s nevetett, csóválta a fejét. – Nem szaladnék neki
mindjárt.</p>
<p>– Mert te is megtennéd egy nővel, – szólt egy harmadik
házasember.</p>
<p>– Nem. Nem én! Nem tenném meg!</p>
<p>– Nem-é?</p>
<p>– Nem. Az embernek is meg kell gondolni. Mert ugyi annak az
asszonynak vannak gyerekei és van ura. És az mit szólna! Meg én mit
szólnék, ugye?</p>
<p>– Ki tudja, az asszony igy vélekszik-é? – rihegett egy idegenből
való.</p>
<p>– Az asszony? Kifórrázná az én feleségem a szemét! ha olyat
akarna!</p>
<p>Bumm!</p>
<p>Egyszerre ágyulövés dördült el.</p>
<p>A magyarok felügyelnek s elhallgat valahány. Egy pár pillanat
mulva éles, zugó, zengő fütyölés a levegőben, mintha ércmadár
közelednék. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
"Page_40">-40-</a></span></p>
<p>– Errül gyün, – sugja valaki.</p>
<p>– Muszka!</p>
<p>– Gránát lesz-e!</p>
<p>– Még erre gyün!</p>
<p>Igy vesztegetnek egy-egy szót.</p>
<p>Mire gyorsan tizet-huszat olvas az ember, egyszerre csak nagy
fekete füst lobban fel, arra jobbra a bokrok közt. Kavics, kő,
föld, faág repül, magasan repül a levegőbe s ijedt némán merednek
oda a kis arbájterek.</p>
<p>– Szemen vágott, – kiált Komáromi s az arcához kap, amelyről vér
kezd ömleni.</p>
<p>Ujabb süvöltő, ércpengésü fütty, hosszan, forogva, sisteregve s
mély rémület a magyarok szivében.</p>
<p>Ez is ott robbant fel, velük egy vonalban.</p>
<p>Egyszerre megértették. Nekik szól.</p>
<p>– A keserüségit, – orditja el magát egy arbájter s hátra néz a
katonák rajvonalára, mintha azt mondaná: A tiétek ez, a ti
porciótok, a ti számotokra való! Mit akarnak itt velünk a gránátok,
mi közük hozzánk! Hiszen mi nem vagyunk katonák, nálunk nincs
fegyver, mi csak arbájterek vagyunk a magunk ruhájába, a magunk
ásójával, mit lőnek ezek ránk, lőjjenek rátok, ti főztétek, egyétek
is meg…</p>
<p>Ez mind benne van valamennyiük ijedten keserves pillantásában,
de még idejük sincs végig gondolni, vagy csak egyet szólani is, már
jön az ujabb fütyölés, jönnek a füttyszók.</p>
<p>Eldobják az ásót és futna ki merre lát.</p>
<div class="figcenter" style="width: 602px;"><a href=
"images/i003hq.png"><img src="images/i003.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
"Page_41">-41-</a></span></p>
<p>De merre?</p>
<p>Egy kiugrik. Veres István nevezetü torpácsi ember, nagy vörös
bajuszu, alig szalad tiz lépést, felbukik. Puskagolyót kapott, még
szinte később hallották a ropogást.</p>
<p>Lekapják valamennyien a fejüket és feküsznek most a maguk ásta
árokba bele. De még a göröngyök közé is bujnának; lennének most
örömest kisebb az egérnél.</p>
<p>Csak ketten állottak már felállva, szinte megdermedve; néhányan
amott futnak a bokrok felé, egyik hasra esik, annak is vége, a
másik másfelé, gránát vág le rá s a füstben eltünik.</p>
<p>A két legény összenéz s ahogy szemük csillanása összeér, mint
két fényszóró sugara az éjszakában, kinjukban, keservükben
elmosolyodják magukat s azt mondja az egyik:</p>
<p>– Gyere kedves komám, fogjuk össze magunkat, ne haljunk meg
külön.</p>
<p>S kinyujtják egymás felé a kezüket.</p>
<p>Valahogy valami drága világosság, glória sugárzik le az égről a
két magyarra s a Himnusz nagy költőjének nagy szivdobbanása riad át
a légen.</p>
<p>A két drága kis magyar lélek, ahogy a sir nyiltán, a nagyszerü
halál földobbanásán egymás felé nyujtja a kezét…</p>
<p>Jó volt a maguk ásta árok.</p>
<p>Estig benne feküdtek. Az alkonyatban jöttek a katonák s óf,
kiverték őket. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span></p>
<p>Már akkor rég elmult az első ijedtség, az ágyuk is elhallgattak
s az arbájter magyarok ujra beszélgettek.</p>
<p>– Meleg vót? – kérdezték nevetve a bakák.</p>
<p>– Meleg! Meleg az ántiját.</p>
<p>– Nagyon eregette az orosz a slapnert.</p>
<p>– Utánunk! – szólt büszkén az egyik s lerázta magárul a
földet.</p>
<p>– Oszt mink csak néztük.</p>
<p>– Féltetek? – kérdezték nevetve a katonák.</p>
<p>– Hát mink csak tréfára vettük!</p>
<p>De nagyon sok szó esett a tréfa felől.</p>
<p>Mikor éjfél tájon lefekvésre került valahol a sor. A szalmában
még megszólalt Szabó János.</p>
<p>– Testvér?</p>
<p>– He?</p>
<p>– Veszekedtél-é már, mióta meg van a háboru?</p>
<p>– Még azelőtt se, testvér.</p>
<p>– Sose bicskáztál?</p>
<p>– Nem létezik. Az nálónk nem fordul elő. Bicska disznóba
való.</p>
<p>– Hát, – mondta komolyan Szabó, – ne bánts senkit, nem bánt
senki!</p>
<p>És békésen elaludtak. Arbájterek alhatnak, őrködjenek a katonák!
<span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
"Page_43">-43-</a></span></p>
<h3>8.<br />
KATONADOLOG.</h3>
<p class="right"><i>Szurmay-csoport, (Kalniatice)</i> nov. 27.</p>
<p>A szekerek lehetőleg gyorsan mentek egymás után visszafelé. De
volt lárma, kiabálás, gyühézés és a hó förtelmesen fujt az ember
szemébe.</p>
<p>József a sötét éjszakában üresen igyekezett előre. Hátul volt a
dandárnál és leadott egy szekér karácsonyi ajándékot, amit
otthonról kapott a sereg.</p>
<p>Örült, hogy rendesen elvégezte a dolgát és igyekezett, ahol csak
lehetett, előzni. De nem volt könnyü dolog a rossz, uttalan uton
partok között, a lejtős hegyoldalon, ahol olyanokat zökkent a
szekér, hogy majd szétment az ember lelke is.</p>
<p>A lába már meg is volt dermedve, ugy érezte, egész csonttá
fagyott a csizmával együtt.</p>
<p>– No, majd kienged tavaszra – mondta magában egy kis humorral és
ártatlan buzgósággal mozditotta beljebb a kevés szalmába, ami még a
talpa alatt megmaradt. Szegény lovacskák megették. Nem volt a
dandárnál semmi, a rossz buzaszalmát kellett elébük adni. Ugy
megzabálták az ártatlanok, hogy otthon a legjobb szénában is jobban
turkáltak valaha.</p>
<p>Végre egy nagy szakadás volt a trénben s egész a vasutvonalig
szabad volt az út.</p>
<p>Közé is csörditett a lovaknak.</p>
<p>– Sárga, ne! <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
"Page_44">-44-</a></span></p>
<p>Azok meg is indultak és jó kis trappban vitték az üres
szekeret.</p>
<p>Balról a vonat dübörgése hallatszott. Józsefnek odavillant a
szeme a sorompóra, de persze, szinte röstellte, hogy nézi. Hol van
most sorompó! Háboru van most, még annak is a legigazibbja:
visszacsoportositás. Még tetszett is neki, hogy a komisz vasuti
bakterek nem piszkálnak most az ember orra alá, s mind az a méreg,
amit valaha el kellett viselnie a leeresztett sorompók előtt
fagyoskodva, ácsorogva, mig valahonnan az Isten csudájából előjött
a vonat, – az mind örömre vált most benne. Á, most nem sorompózunk!
Most áthajtunk a vonat orra előtt! Most megmutatjuk a vonatnak, mi
a magyar kocsis!</p>
<p>S gyü neki! Neki a vasuti sineknek.</p>
<p>Át is repült volna.</p>
<p>De az egyik ló patkója beleszorult a két sin közé.</p>
<p>Mire József csak körülnézett volna, a vonat már ott volt.
Sötéten, vörös lámpái nélkül, feketén, fene dühösen a borzasztó,
menekülő vonat.</p>
<p>József rávetette a szemét s a másik percben egy borzasztó lökést
kapott, fölrepült s öt méternyire zuhant a sinek közé.</p>
<p>Ugy ott maradt hason fekve, elnyulva, mint egy béka és már csak
azt hallotta, hogy a feje fölött dübörög a mozdony.</p>
<p>Tüz hullott a nyakára, valami meleg hamu, aztán zörögve,
dübörögve, csattogva rohantak tovább a kerekek. <span class=
"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p>
<p>1, 2, 3, 4, 5… olvasta a vasuti kocsikat. Egy percre sem
vesztette el az eszméletét, tudott magáról, csak gyenge volt, mint
az erőtlen halott, annyit tett, hogy önkéntelen összehuzta magát
kisebbre.</p>
<p>A kocsik alól lógó láncok surolták a hátát, meg-megütötték a
vállapockáját, mire még jobban össze-össze esett; az arcát kinosan
szoritotta a hóba a kavicsok közé s gépiesen olvasta a
kocsikat…</p>
<p>– 30, 31, 32, 33, 34, 35… Vége.</p>
<p>A vonat ment tovább.</p>
<p>Ő pedig ott maradt s a szél süvöltött felette.</p>
<p>Sokáig feküdt ott, semmit se ügyelve az időre: se a szélre,
amely meztelen és véres hátát élesen vágta.</p>
<p>Egyszer csak lépések vannak felette. Már akkor a zivatar hóval
lepte be, ahogy ott feküdt a sinek között, elnyulva és
mozdulatlanul.</p>
<p>– Hej, – kiáltott egy honvéd és lehajolt rá, – ezt elütötte a
vonat.</p>
<p>József az emberi hangra felemelte a fejét.</p>
<p>– Testvér – mondta és a szóhoz emberi szokás szerint mindjárt
mozdulni is próbált, – nézze meg a lovaimat!</p>
<p>– Elütötte a vonat?</p>
<p>– El.</p>
<p>– Hát maga?</p>
<p>– Semmi bajom, csak a lovaimat nézze meg.</p>
<p>A honvéd nagyokat lépve ment tovább.</p>
<p>Mire visszakiáltott volna: József félkönyökre támaszkodott.
<span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
"Page_46">-46-</a></span></p>
<p>Várt. Nem tetszett neki, hogy a honvéd hallgat, gyenge hangon
kiáltott.</p>
<p>– Ugye?</p>
<p>A honvéd visszajött.</p>
<p>– Barátom, a maga lovát elütötte a vonat.</p>
<p>József felült. Keservesen.</p>
<p>– El-é?</p>
<p>– A derekán ment keresztül a vonat.</p>
<p>József megvakarta a fejét.</p>
<p>Az egyiknek a fejét vágta el.</p>
<p>József kinyujtotta a kezét, a honvéd megfogta és segitett neki
felállani.</p>
<p>Odamentek a lóhoz.</p>
<p>– Kesely, – mondta József.</p>
<p>A ló ott feküdt a töltésen, a feje fent volt a sinek
mellett.</p>
<p>Még élt. Felemelte a fejét és ránézett, nyihogott, de rögtön
leejtette a fejét. Ugy letette, mint a beteg ember.</p>
<p>József csak nézte.</p>
<p>– Üres vót a szekér, barátom? – kérdezte a katona.</p>
<p>– Üres, – mondta József. – A karácsonyi ajándékokat vittem a
dandárhoz.</p>
<p>– Beadta?</p>
<p>– Be.</p>
<p>– Messze vannak?</p>
<p>– Valami három kilométer.</p>
<p>Hallgattak. József lehajlott a lóhoz. <span class=
"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p>
<p>– Kesely.</p>
<p>A ló nem mozdult.</p>
<p>– Kesely!</p>
<p>A ló megrándult, hördült, aztán egyet vonaglott, már nem birta a
fejét emelni. Vége volt.</p>
<p>József nézte, megcsóválta a fejét.</p>
<p>Szekerek jöttek, szekerek mentek át a vasuti sineken.</p>
<p>– A maga háta pucér, – mondta a honvéd.</p>
<p>– Mer levert a vonat, – szólt József.</p>
<p>A honvéd lement a szekérhez és a pokrócot megkeresete.</p>
<p>– Igy legalább e, – s ráburkolta Józsefra. – Most hova? –
kérdezte aztán.</p>
<p>– Hát visszamék a dandárhoz.</p>
<p>– Akkor isten álgya.</p>
<p>– Isten áldgya.</p>
<p>József még visszanézett a lovaira. A sárga volt az oka. Az vót
az ügyetlen.</p>
<p>Sose is tudott egy trappban menni a másikkal. Mindig
össze-vissza!</p>
<p>Csak ugy ugrált. Mégümaga is restellte.</p>
<p>No osztán kész.</p>
<p>Vánszorogva ballagott visszafelé. Soká, soká ért be a
dandárhoz.</p>
<p>Mikor a főhadnagy elé került, az rákiáltott.</p>
<p>– Veled mi történt?</p>
<p>– Alázatosan jelentem a főhadnagy urnak, elütött a vonat.
<span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
"Page_48">-48-</a></span></p>
<p>– A fenét.</p>
<p>– A két lovamat elgázolta, én rajtam átment harmincöt kocsi.</p>
<p>A főhadnagy nagy szemet meresztett.</p>
<p>– Hát mi volt ez? – kérdte, hogy ép mondjon valamit.</p>
<p>– Katonadolog, főhadnagy urnak alássan jelentem.</p>
<p>– Hát bizony fiam, erről nem tehetünk. Háboru van… Hogy
hivnak?</p>
<p>– Alássan jelentem főhadnagy urnak, Boldog József.</p>
<p>– Nahát megszabadultál; boldog is lehetsz!</p>
<p>– Alássan jelentem főhadnagy urnak, nem vagyok.</p>
<p>– Miért?</p>
<p>– Jobb lett vón ugy… Akkor már vége vón a háborunak.</p>
<p>A főhadnagy ránézett.</p>
<p>– Eredj feküdj le ebbe a házba és három napig fel ne kelj.</p>
<p>– Igenis.</p>
<p>József elment és szószerint megtette. Harmadnap éjjel
jelentkezett szolgálatra. <span class="pagenum"><a name="Page_49"
id="Page_49">-49-</a></span></p>
<h3>9.<br />
LÁZBAN.</h3>
<p class="right"><i>Kalniatice</i>, nov.</p>
<p>Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekeren, a kórházat
sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön,
ungon-berken át vissza, csak vissza.</p>
<p>Az ezredorvos egész héten lázas volt: sok dolga közt eleinte
csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét
38.4.</p>
<p>Meghökkent: még arra sem volt ideje: a szekerek feltorladtak, az
urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan
állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit
magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák,
már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról,
fehérnemüt ugy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben
váltott, mig a lovak egy kicsit abrakoltak.</p>
<p>Ezredes úr, kérlek alássan, én nem birom tovább, állandó lázam
van, haza megyek.</p>
<p>Az ezredes megrémült.</p>
<p>– Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket
tartod bennünk.</p>
<p>Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép
kétségbe volt esve, sirógörcsei voltak és a fáradságot egyáltalán
nem birta tovább. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
"Page_50">-50-</a></span></p>
<p>– Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a
sárba, mi se tudunk menni.</p>
<p>Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, aminek lenni kell.
Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert
azonkivül, hogy megvan mindenféle baj, még harcolni is az
emberekkel… káromkodni reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni,
viccelni, nem enni, sirót vigasztalni… És állandóan 38.3, 38.4
lázzal…</p>
<p>Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte
mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is
fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon
az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett
magának s ugy végignyult rajta, mint egy isten.</p>
<p>Az ezred elhelyezkedett; nyolcszázan voltak a régiekből s ezer
főnyi kiegészitést kaptak a mult napokban.</p>
<p>Az orvos vizet melegittetett s minden kimerültsége mellett is
megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s
teljes fölszereléssel lefeküdt.</p>
<p>Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak: az ezredes az
egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos.</p>
<p>Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül
szól:</p>
<p>– Ezredes úr!</p>
<p>Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágitott kis villamos
lámpájával. <span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
"Page_51">-51-</a></span></p>
<p>– Ezredes úr!</p>
<p>– Mi az?</p>
<p>– Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy
fölkoncoltassuk.</p>
<p>Az ezredes fölriadt.</p>
<p>– Miért?</p>
<p>– Itt vannak, bent az oroszok.</p>
<p>Az utcáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló,
letompitott lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája
volna.</p>
<p>– Hol?</p>
<p>– Itt az utcán.</p>
<p>Az orvos felugrik és kisiet.</p>
<p>Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar
szót hall.</p>
<p>– Testvér, gyere, segits, mert már megfujt. Má megfujt a
kutya…</p>
<p>Az orvos visszafordult. Itt nagyon kurucul megy, ha már egymást
fojtogatják.</p>
<p>Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt
véres szemmel.</p>
<p>A főhadnagy lámpája hol meggyul, hol elalszik.</p>
<p>– Ezredes úr, ne menjen ki, – szól az orvos, – már itt a
szomszéd udvarban egymást fojtogatják.</p>
<p>A tiszt is szól.</p>
<p>– Ezredes úr, tessék gyorsan diszponálni.</p>
<p>Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen felkapja a
szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól,
kirohan. <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
"Page_52">-52-</a></span></p>
<p>A főhadnagy utána.</p>
<p>Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkésziti s
kilép szintén.</p>
<p>Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél
bokáig merül a csizma. A szomszédban már csend van, a falu
távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja.</p>
<p>Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen
nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla
merre, hova lépjen, hogy ne az ellenség torkába. Mintha a gyeplőt
bedobná a lovak közé, rábizza magát a bakkancsaira s már a
következő percben a kerités tövén guggol, a sárban, a sövény alatt
s lopózik előre az árokban, a jó mély és sáros árokban, amelyben
olyan hűségesen eltünik s most haragszik a szürke köpenyre, az
opozam-prémre, amely kivilágit a sár kényelmes sötétjéből. Nyitott
szájjal lélekzik, mélyen lélekzik s meg-megáll, a mellében szúrás
van, a térdében reumát érez, a gerinc meg van meredve, de csak egy
pillanat s tovább, gyorsan tovább. Mintha mindig itt járt volna,
biztosan s bátran siklik be jobbra egy sikátorba, az orosz házak
közt, amelyek kerités nélkül, egymástól mind külön állanak s most
oly rettenetesen némák, szinte zörög a félelemtől a lelkük.</p>
<p>Egyszer csak suttogást hall. Hopp, lehuzódni egy lépcső mögé,
amely, orosz szokás szerint, az ajtóból mindjárt az utcára
nyilik.</p>
<p>Beszéd. A revolverét görcsösen szorongatja; megadni magát?
villan át agyán. Nem, harc nélkül nem, <span class=
"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> sebesülés
nélkül. Sebesülés! A kötőhelyek rémségei villannak elé, a koponya,
mell, hassérülések, a jodtinkturák szaga vagy vérző sebek,
Perubalzsammal kitöltve, kéregpapirból csinált sinkötések,
organtin-pólyák… Felhúzta revolverét, nagy, kitünő Mauser… a
szemére vér borult… vajjon mindez nem a láz?…</p>
<p>Magyar szó.</p>
<p>– Itt volt!… Délután még itt volt…</p>
<p>A keze elernyed s olyan megkönnyebbülés fogja el, hogy a szemébe
köny szivárog.</p>
<p>– Tóni…!</p>
<p>– Halt!</p>
<p>S egyszerre egy csomó emberi arc mered rá ugyanazzal a riadt,
vad, rémült felhorkanással.</p>
<p>Aztán megismerik egymást.</p>
<p>– Hol az ezredzászló?… Délután még itt volt…</p>
<p>Az orvos kábultnak érzi a fejét.</p>
<p>– Ja?… Az ezredes megmentette.</p>
<p>Miért mondta ezt, hogy „megmentette“? S mikor a lélekzetek nagy
fölsusogásából megérzi a nagyszerü megnyugvást, hogy az ezredzászló
meg van mentve, s hogy az ezredes maga is; hogy: van hát valahol
valami biztos pont, van már valami bázis, amire számitani lehet…
Mért nem vonja vissza, maga sem érti, hogy történt, hazugságát?…
Csak áll, a két kezét lógatva, vastag teste bután áll s a kopasz
koponyája szédül a sapkában, véreres nyilván a szeme és a láza túl
van a 39 fokon… S hátha az ezredes lemészárolva fekszik az utcán s
a zászló a kozákok markában van… <span class="pagenum"><a name=
"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p>
<p>De valami nagy megkönnyebbülés, bizalom, fölujhodás! Az ezredes
megmentette a zászlót. Nem, ezt nem lehet többé visszavonni.</p>
<p>S magyar beszéd körülötte, szók, miket nem ért, nem hall,
emberek gyülnek, magyar fiuk, honvédek, már egész csapat, nyolcvan,
száz, halk kommandó, sorakozás ugy hevenyében; távolról egy-egy
orditás, de közben irtóztató, mély csönd, komor, viaskodó, fekete
csönd…</p>
<p>Hirtelen kigyul egy ház!</p>
<p>Ijedtség tör ki! Káromkodás! „No már világitanak, már
meglátnak!“ S végig fut a remegés mindannyiukon, mint a szüzön, ha
álmában takaróját emelik. Azután fölkiált valaki.</p>
<p>A Pici, az ezredes kisebbik segédtisztje.</p>
<p>– Éljen!</p>
<p>– Mi, mi az?</p>
<p>– Ez a jel! – és hangosan kacag, ahogy vacsoránál szokott borsos
adomán.</p>
<p>– Mi jel?</p>
<p>– Titokban megbeszélés volt, hogyha valami baj van, ki fognak
gyujtani egy házat, vagy valamit magaslaton, hogy odagyülni…</p>
<p>Egyszerre vad bizakodás, öröm, mintha már vége volna minden
bajnak s neki direkt az égő háznak.</p>
<p>Az orvos oly ügyetlen lett, minden pillanatban megbotlik,
kétszer is térdre esik, s sár hideg, tele vele a keze, marka,
ruhája, didereg, elmarad s a fogát csikorgatja, olyan dühös magára.
A revolvere egyszerre csak <span class="pagenum"><a name="Page_55"
id="Page_55">-55-</a></span> nincs meg. Fogalma sincs róla, hova
lett, beleharap az ajkába s tovább rohan.</p>
<p>A dombon már négy-ötszáz embert vesz számba egy pillantással. A
tüz lobogó vörös meleg fényében sütkéreznek, mint a disznópörkölés
körül a falusi gyerekek.</p>
<p>Egy főhadnagy rákiált:</p>
<p>– Szervusz, öregem! – s vigan fütyörész, mig fehér rongygyal
igyekszik bepólyálni a karját.</p>
<p>– Nini, – mondja aztán, – hisz ez a te mesterséged.</p>
<p>Az orvos elmosolyodik, sáros kezeire néz, körülpillant
lysoformos viz után s kábult, szétpattanó aggyal a
Jendrassik-klinikára gondol. Jó volna már ott feküdni ágyban, a kis
erkélyszobában, napsütésben, tréfálva, ahogy az öccsét látta, mikor
odahaza volt az ősszel…</p>
<h3>10.<br />
CSIRKE A DRÓT KÖZT.</h3>
<p class="right"><i>Szurmay-csoport, (Muravica)</i> dec. 2.</p>
<p>A muszkák kezdtek nagyon szemtelenek lenni. Igy, álló harc alatt
az ember nem haragszik, ha naphosszat bombáznak is, de a céllövés
kegyetlenül bosszant. A honvéd restell a lövészárokban végig-végig
tekeregni, ha mennie kell, hanem fölpattan a földszinre
<span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
"Page_56">-56-</a></span> s a védő árkok mentén, toronyiránt megy,
abban bizva, hogy az ellenség ugyse vadászik az egyesre s ha
próbálja is, ugyse talál. A legszigorubb rendeletek jöttek, de a
honvéddal nem lehet birni. Annak nem lehet beszuggerálni az állandó
elővigyázatot, mindennap három-négy fejlövés.</p>
<p>Az ezredes végre egész bölcsen a muszkára haragudott meg s
rátelefonált a tüzérségre, hogy meg kell bombázni az orosz
állásokat.</p>
<p>– Igenis, ezredes úr, – szólt a tüzérség s az összes telefon
egyszerre izgatottan adta hirül a friss hirt.</p>
<p>Az összes állás megtelt kiváncsiakkal, várták az első lövéseket,
várták, mit csinál az orosz a váratlan figyelemre. Mikor a tüzérség
az első lövést jelezte telefonon, csupa szem lett az egész
rajvonal.</p>
<p>Bumm!… S halkan számolták, mig az ércmadár a levegőben
végigsikoltott s odatul ledobbant pont az orosz állás mögött!</p>
<p>– Háromszázzal rövidebbet!… – jelezték egyszerre tizen is.</p>
<p>– Majd nem fog most szemtelenkedni, – mondta egy altiszt s
megpödörte nyalka bajuszát.</p>
<p>– Má nagyon elhitte magát!</p>
<p>– Nagyon fejibe szállt a bátorság, – pötyögették.</p>
<p>Bumm, bumm, bumm… Egymás után leadta a tüzérség a többi három
lövést is és sikoltva, zengve repült az égben a tüzbögyü
gránátmadár.</p>
<p>Odaát egyre-másra pukkantak fel a nagy fekete füstök, földet,
fát, dombot vetve az égre. Szemben csinos <span class=
"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> kis falu
áll, a Muravica. Ennek is kigyult egy háza, a honvédek kezüket
dörzsölve gusztáltak. Brávó, a tüzérek most jól csinálják. A
disznók odaát tanulhatnak egy kis emberséget.</p>
<p>Aztán odatúl is megszólalt a nehéz tüzérség s pár pillanat mulva
hallatszott a sikoltó surló érchang onnan idefelé.</p>
<p>– Huzza mán a muszi is a sátorponyvát, – szólt az öreg honvéd s
fölpislantott a levegőbe.</p>
<p>– Befult! – adta le a jelentést a megfigyelő.</p>
<p>– Hova?</p>
<p>– A temetőbe.</p>
<p>Nevettek. Mindig azt lövi. Ugy látszik, ezt az egy pontot birja
megfigyelni. Abba már sok gránát befult, a magános, régi orosz
temetőbe, amely a faluval szemben, az Ikva errülső partján
legmagasabban áll.</p>
<p>Igy folyt az ágyuharc s az embereket már csak az az egy
mellékgondolat bosszantotta, hogy vajon a mi gránátjainkon is ugy
mulatnak odaát, mint mi az övéken?…</p>
<p>Egyszerre csak csirkecsipogást hall valaki. Csirke csipog a
drótok közt az ágyuharc alatt. Rögtön végigfut a hir a zászlóalj
frontján s mindenki a csirkét keresi. Abban a percben elfeledik az
ágyudörgést s mind meglepik az oldalozó állásokat s a csirke után
vadásznak.</p>
<p>– Puff, – valaki már rá is lőtt.</p>
<p>– Piff-piff! – szól válaszul odaát az orosz lövés kettős hangja.
Puff, – mondja itt ujra egy manlicher s a csirke ellőtt fejjel
csüng a dróton. <span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
"Page_58">-58-</a></span></p>
<p>A honvédnak, aki félkézzel mindig főz, épen ez hiányzott, pár
pillanat mulva, mit sem törődve a veszett ágyuharccal és a közben
még élesebben folyó puskalövöldözéssel, egy magyar már kint mászik
a drótok közt a csibe után.</p>
<p>Piff, piff.</p>
<p>Fejlövés.</p>
<p>A honvéd elterült s vége.</p>
<p>A szakaszparancsnok, a fiatal zászlós rémülten futkároz az
állásban, magánkivül van az ijedtségtől s méregtől.</p>
<p>– Disznóság, – kiabálja, – mikor a legnagyobb tüz van, egy büdös
csirkéért fejlövést!… No most lesz a századparancsnoktól, de még az
ezredestől is… Igy leszidatni az embert egy rossz csirke miatt…</p>
<p>Szegény kis fiatal zászlós, az édesanyja csókjával a fényes
homlokán, egy ember halála már csak egy kis hivatali mulasztás
neki, amely után jön a dorgatórium… Az emberek megilletődve
figyelnek ki, él-e még a pajtásuk… Ki sem lehet most menni érte,
estét kell várni, mig behozhatják… Majd a sötétben szegényt…</p>
<p>Egyszerre csak, még meg sem csillapodik a beszéd az esetről,
nagy jajgatás odakint:</p>
<p>– Jaj a lábam, jaj a kutya meglőtt!</p>
<p>– Mi az, mi az?</p>
<p>A figyelők jelentik, hogy már mászik is befelé. Egy másik honvéd
ment ki a csirkéért.</p>
<p>– A disznó, – ordit a százados. – Nem volt <span class=
"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> elég egy
fejlövés azért a rongy csirkéért, még egy térdlövést is! De
esküszöm, hogyha még valamelyik kimegy, azt magam lövöm agyon!</p>
<p>A zászlós halkan pusmogott az embereknek: Lássa Szabó, ilyenek
maguk, egy csirke miatt képesek a legnagyobb kellemetlenséget
zuditani az ember fejére! Hát nézze csak, gondolják meg, hogy most
minden emberre szükség van s minden emberveszteség a hadsereg
erejét fogyasztja!… Mit szól a generális, ha megtudja, pedig már
talán tudja is azóta!… Nem ugy van most, mint mikor előrenyomulunk,
akkor egy századot könnyebb eltussolni, mint most egy embert…</p>
<p>– Igen, igen… ugy a… – dünnyögi a néven nevezett Szabó, – ilyen
mulyák ezek! Lássa, zászlós úr, az ilyen ember igazán nem is való
honvédnak…</p>
<p>A zászlós megnyugodva bólint, mintha az egy Szabóval az egész
szakaszát meggyőzte volna, aztán a telefonfülke felé ballag, ahol a
százados illő mentegetőzéssel és kellő kárhoztatásokkal tesz
jelentést az ezredparancsnokságnak.</p>
<p>Szabó azonban, a megtanitott magyar, térül-fordul, egyszerre
csak előáll és sunyin kacsint a zászlós szemébe.</p>
<p>– Zászlós úr!</p>
<p>– No.</p>
<p>– Itt a csirke…</p>
<p>S bemutat a köpönyege belsejébe. A hóna alatt szorongatja a
csirkét. És nagyon büszke… Igy kell azt csinálni! <span class=
"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p>
<h3>11.<br />
HAZAITTA MAGÁT.</h3>
<p class="right"><i>Szurmay-csoport</i>, nov. 28.</p>
<p>Krumplit küldtek be Brodyba. Valami tiz vaggonnal. A volhyniai
fekete földben annyi volt a krumpli, hogy mig le nem esett a hó, a
legények egyebet se csináltak, krumplit ástak. Valami furcsa, óriás
krumplit, két ökölnyi nagyságu, gömbölyü, dimb-dombos, göröngyös
krumplit, parázs és omló, igen finom fajtát, s olyan bőséggel, hogy
arról fogalma sincs még az áldott Kánaán, Magyarország fiainak sem.
Egy holdról negyven mázsát, meg még többet szedtek ki, egy-egy
fészekből egy kosárral.</p>
<p>Ugy is vitték a legények, dalolva, mint otthon, a vásárra. Mikor
már megtelt pince, padlás, a generális a fölöst mind behordatta a
kincstár számára. Szekerek hosszu sora vitte a krumplit, a buzát a
távoli állomásra, átkozott utakon, gyalázatos sárban, amelyben alig
fordul a kerék, ezekkel a szivós kis muszka lovakkal, amelyek
aprók, töppedtek, hosszuszőrüek, hasonlitanak az erdélyi mokány
lovakhoz és rettentő sokat birnak.</p>
<p>János bácsi, mikor dolgukat végezték s a nagyvásárból üresen
fordultak vissza a szekerek, gyengének találta a mulatságot és
leugrott az utolsó pillanatban, hogy valami jó harapni valót vegyen
az útra. Egy kis lacipecsenyét, vagy mit; ahogy otthon szokás.</p>
<p>Soká tévelygett a piacon, a rettenetes zsidóvásárban,
<span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
"Page_61">-61-</a></span> ahol ugyan semmit se árultak az ő fogára
valót, hogy aztán mégis legyen valami értelme a vásárjának, egy
zsebbevaló tükrön alkudni kezdett.</p>
<p>– Hogy adi mama?</p>
<p>Az öreg zsidóasszony ránevetett a pipás magyarra s mondott
valamit.</p>
<p>– Drága, – mondta János bácsi, anélkül, hogy fogalma lett volna
arról, mit kér a vén csutora.</p>
<p>Az megint felelt, kézzel-lábbal; kinálta.</p>
<p>– Nagyon sok vón érte, – bólogatott János bácsi és kihuzta a
bajszát a tükörbe pislogva. – Ócsón aggya, megveszem.</p>
<p>A zsidóasszony csak beszélt.</p>
<p>– Meg, meg! Vevő szándékkal vagyok! De emberséges árat
mongyék.</p>
<p>Igy ment az alku egy darabig. A magyar ember a legáldottabb
nyugalommal mer magyarul beszélni. Tudja, hogy egy dógot megértenek
nála, a pénzét! A végin ugyis az övé, amit akar. Osztán ha annyian
nem tudnak magyarul, hát ő már tudjon mindenkinek a nyelvén, ahova
csak kerül!</p>
<p>– No mama, – szólt János bácsi – hát nekem nem kell. Öreg legény
vagyok én mán, engem csak magamér szeressenek a polyák menyecskék…
A többiek mondták, hogy vegyek, de azok meg nem adnak ennyit érte…
Isten áldja.</p>
<p>S elment a lógó pipával.</p>
<p>De mire visszaért a tett-helyre, már ott nem volt szekér. Egy
se. <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
"Page_62">-62-</a></span></p>
<p>A staffli-kommendáns annyit konstatált, hogy egy ember hiányzik:
megszökött… S meginditotta a menetet. Otthon első dolga volt
jelentést tenni, hogy egy kisérő megszökött, tessék jegyzőkönyvbe
venni, osztán kurrentálni.</p>
<p>János bácsi azonban ménkü módon meg volt rőkönyödve. Hát mámmost
ő hogy marad itt? Hun van ide Szurmay! Hány napja gyüttek ők ide!
Most hogy tanál vissza.</p>
<p>– Szomszéd! – kiáltott a legelső darócosra, – mongya mán
barátom, hova lettek innen a szekerek.</p>
<p>– Nye, nye.</p>
<p>Adta aztán alább is. Mondta ugyis hogy kérem alásson, ugyis hogy
tekintetes úr, nagyságos úr, megadott minden becsületet, mégse
kapott más feleletet, csak hogy Nyeznyam, vagy Iváznit.</p>
<p>– Teremtő Isten, – szólt János bácsi – hát itt mán senki se érti
a becsületes emberi szót? – felemelte az öklét és mint Jónás
Ninivét, megátkozta Brodyt: – No kár vót értetek ontani a magyar
vért!… hogy a muszka égetett vóna fel mindnyájatokat…</p>
<p>Fekete estéig kereste a szekereket.</p>
<p>Mikor már nagyon rájött az éccaka, szállást keresett valahol.
Valami elhagyott házra lelt, oda huzódott a szél elől és nagy
tünődésében töltötte az éjszakát, az üres házban. Reggelre kisütött
valamit s másnap a komendot kereste…</p>
<p>Azt is hiába.</p>
<p>No mán itt veszett az isten sarka alatt, mit gondolnak
<span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
"Page_63">-63-</a></span> róla otthon. De a még semmi, hogy mit
gondolnak, de egyáltaljába, hogy kerül haza!</p>
<p>Haza!</p>
<p>Ahogy a cigány mondja otthon a törzsnél, „a Surmai kegyelmes
portájára.“</p>
<p>Egész nap nem evett, nem ivott, csak járt mint az Orbán lelke a
városban; akárcsak Ujhelybe járt vóna, csak a piacon más a nagy
zsidóvásár, a várformára épitett boltvár, négy oldalán körül
bolthajtásos tornáccal közepén sikátorokkal és szinig hemzsegő
zsidósággal. Néha-néha megállott, egy-egy csudát megbámult, például
azt a kutat, amék a piacon van, mert olyat még nem látott.
Szivárványos kút, vagyis szivattyus, De nem vasból van az oszlopa,
hanem egy fenyőfagerendából, belől kifurva, a huzója se sárgaréz
meg vas, az is fából van szerkesztve!… Ez tetszett neki, igen
fortélyosnak vélte.</p>
<p>– Na megállj! – csapott a homlokára este felé. – Majd haza
kerülök én!</p>
<p>S vidám arccal nyitott be a legelső kocsmába.</p>
<p>– Bort – parancsolta a zsidónak.</p>
<p>S már megint nem restelte a magyar szót.</p>
<p>Tessék, meg is értették. Meg bizony, megkapta a bort. Kisült,
hogy tudnak ezek magyarul, ha akarják, csak a szekerek felől nem
akarnak tudni semmit.</p>
<p>Ivott, mig csak be nem csukták a bótot. Volt pénze,
fizetett.</p>
<p>Mikor esti tiz órakor ki akarták lökni, vidáman csóválta a
fejét: <span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
"Page_64">-64-</a></span></p>
<p>– Nem sógor, nem. Nem mengyek el. De nem… Nem mengyek innen, az
apátok csillagát, mig csak innen egyenest Szurmay apánkhoz nem
visznek!</p>
<p>Azok látták, hogy nincs ki négyszegeletre; vagyhát a polyák ég
tudja, mit láttak, szóval ágyat vetettek neki két ládából.</p>
<p>Igy is jó, mondta magában János bácsi, hosszabb lesz a karácsony
s végig feküdt a deszkán.</p>
<p>Reggel ujra kezdte az ivást és koccingatott magában estig.</p>
<p>De már akkor nagyon jó kedve lett és mindenáron meg akarta
tanitani magyar szóra a zsidót.</p>
<p>– Mondd utánam az apád tarka bugyogóját, ha a pénzem kellett, a
szómat is vedd be!</p>
<p>Verte ököllel az asztalt és borzasztóan forgatta a szemét.</p>
<p>A zsidók összecsődültek és mit volt mit tenni, elmentek az
őrjáratért.</p>
<p>Mikor a katonák bejöttek, János bácsi a nyakukba borult és
mindenáron borral akarta őket tartani.</p>
<p>– Csakhogy itt vagytok, jó fiaim, negyednapja vár János
apátok.</p>
<p>Nem tudtak magyarul.</p>
<p>– Nem baj! Elég a hozzá, hogy magyar ruha van rajtatok… Őfelsége
mundérja, azt a ragyogóját…</p>
<p>Arrestban tartották reggelig, akkor aztán kihallgatták.</p>
<p>Volt már magyar tiszt is, magyar baka is, magyar transzport is.
<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
"Page_65">-65-</a></span></p>
<p>Előre látta ezt János bácsi: Nyolcad napra otthon is volt a
Szurmay-seregnél.</p>
<p>Mikor jelentkezett a századosánál, az kegyetlen ridegen fogadta.
Per <i>ön</i> beszélt vele s kemény hangon kijelentette, hogy
„holnap reggel ön fel lesz akasztva, kötél által…“ Tudomásul
veszi?</p>
<p>– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.</p>
<p>– Van-e még valami kivánsága?</p>
<p>– Igenis, százados úrnak alássan jelentem.</p>
<p>– Ki vele.</p>
<p>– Tessék még azonkivül agyon is lövetni, megérdemlem.</p>
<p>– No hát ez mint utolsó kivánság, tekintetbe vétetik… Most pedig
azt a bitang mindenedet, mondd el, hun csavarogtál.</p>
<p>János bácsi lesunyja a fejét. Látta mán, hogy nincs baj!</p>
<p>– Hát instállom százados uramat, – eevesztem a Galicijában: De
haza ittam magam!</p>
<p>Mondta sunyi mosolylyal s angyali humorral.</p>
<h3>12.<br />
DÁSKA.</h3>
<p class="right"><i>Szurmay-sereg</i>, december.</p>
<p>A hó világitott, az urak hatalmasan fel voltak öltözve és halk
kacagással mentek Dáskához. Már ugy <span class="pagenum"><a name=
"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> megszokták, hogy minden este
odamenjenek, hogy nem tudtak volna anélkül elaludni.</p>
<p>– Jó enyhe téli este, – mondta a zászlós.</p>
<p>– Kellemes, – mondta a főhadnagy.</p>
<p>A házacska előtt megállottak s az ablakon benéztek.</p>
<p>A párás ablakon át homályosan lehetett látni a tágas, alacsony
szoba belsejét. Az öreg asszony az asztal mellett ült a nagy lóca
sarkán s varrt. Dáska a magasra vetett ágy mellett állott és nézett
az anyjára. Igy forduló mozdulatban olyan gyönyörü volt, mint egy
finom kis paraszt-szobor. Bő barna szoknyája lehullott a sötétbe,
egyik karja felemelve, a másik ugy hirtelen kinyujtva, fél testtel
visszanéz…</p>
<p>Odatolták az arcukat mindhárman az ablaküvegig.</p>
<p>– Ma este meg kéne valahogy csókolni, főhadnagy úr! – mondta a
zászlós.</p>
<p>– Nem kell bántani, – mondta hirtelen s irigyen a hadnagy.</p>
<p>Azok odabenn észrevették, hogy valaki áll az ablak alatt.</p>
<p>A Dáska arca gömbölyü lett, amire a három magyar fiunak
megdobbant a szive.</p>
<p>Fölegyenesedtek és tovább léptek az ajtó felé.</p>
<p>Leverték a csizmáról a havat s nagy kopogással benyitottak a
mély és sötét pitvarba.</p>
<p>Már akkor nyilt balról az ajtó s világosság ömlött elébük.</p>
<p>– Jó estét, jó estét, galambom! – köszöntek be mindhárman, s
rang szerinti sorban mentek be a közbeeső <span class=
"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> kis szobán
keresztül a belső tágas, alacsony, szentképekkel zsufolásig
megtömött nagy szobába.</p>
<p>Dáska hangosan kacagott, az arca fénylett a kis petróleum-lámpa
világosságán, tisztára volt mosva, mintha egy antik sötétpatinás
veretes tálcának a közepét fényesre pucolják…</p>
<p>Beszélt frissen és nevetve, oroszul beszélt s persze ők abból
egy árva krükköt sem értettek. De olyan bátran és folyékonyan
beszélt, csak ugy csergett a szájából a szó, mint egy friss patak
bugyogása. Azt sem érti az ember s mégis szép.</p>
<p>A szoba azonban büdös volt, mint mindig. Az a savanyu és
kiirthatatlan parasztszag, amely bőröknek, csizmáknak,
gubadaraboknak, poshadt piszoknak a szagából tevődik össze,
amelylyel át van itatva még a bőre alatt is minden falusi,
akármiféle fajta is… De már csak egy pillanatig érezték.</p>
<p>– Jó estét, mama, hát maga mikor töri már ki a nyakát? – mondta
a zászlós nevetve s megveregette az öreg asszony vállát, aki
halkan, rossz fogakkal és alázatos tisztelettel mosolygott az
idegen urak, a hóditók, a rettenetes hirü magyar katonák
szemébe.</p>
<p>A hadnagy idegesen kacagott fel.</p>
<p>– Mondasz valamit, – röhintett a zászlós szemébe, – ez az öreg,
ez nagy kujon. Ha az ezredesnek volnék, egyszerüen felhuznám a
legelső ágra, akkor aztán a Dáska…</p>
<p>– No, Dáska, hát szeretsz-e? – kérdezte a főhadnagy,
megcsipkedve a lány arcát. <span class="pagenum"><a name="Page_68"
id="Page_68">-68-</a></span></p>
<p>Dáska összezárt szájjal nevetett és azt mondta:</p>
<p>– Csája? csája?</p>
<p>– Az, az anyád főzi is már.</p>
<p>Az öreg asszony már ott állott a lapos kemence mellett s egy
nagy, egészen kőkorszakbeli formáju, barna edényből vizet öntött
valami kisebb mázatlan csuporba.</p>
<p>Leültek, mint otthon a parasztlegények, akik elmennek esténként
lányozni. A főhadnagy a lócára ült, a hadnagy a székre, a zászlós
az ágy előtti korsólócát fogta s odahozta az asztalhoz. Aztán
előszedte a bekecse zsebéből a jelentékeny papircsomagot s kirakta
az asztalra. Nagyszerü ennivalók voltak ott, füstölt husok és sonka
és kolbász és konzerv… Dáska örvendezve nézett rájuk s nagyon
szerette őket. Az ő házuknál bizony semmi sem volt, csak viz és tea
és ezt is a tiszturak hozták.</p>
<p>Hát hogyne értették volna meg egymást.</p>
<p>– Mi van odakint az árokban? – kérdezte a főhadnagy.</p>
<p>A hadnagy ma kint volt az ezredessel az állásban s ez némi
fontosságot adott neki.</p>
<p>– Olyan veszett kőkeményre van fagyva a föld, mint a páncél, ugy
hogy elpattog a golyó, nem megy bele.</p>
<p>– Hát nehéz gránátokkal nem szórakoztak?</p>
<p>– Oh igen… és a disznók a futóárkot már ugy belőtték, hogy olyan
zárótüzet adnak, ha eszükbe jut, hogy ott nem lehet mozdulni. Egy
gránát oly gyönyörüen be van lőve, hogy csoda!…</p>
<p>Már a levegőben van, hogy be fognak menni a <span class=
"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span>
tartalékból az állásba. Felváltás lesz, csak még nincs kiadva a
parancs…</p>
<p>– Hát, Dáska, gyere már, ülj ide mellém, – szólt a főhadnagy és
helyet csinált maga mellett a lócán.</p>
<p>Dáska nevetett s minden legkisebb szégyenkezés vagy
szemérmeskedés nélkül odaült.</p>
<p>A főhadnagy fél karral megölelte, olyan természetesen, ahogy
csak egy parasztlegény tudná megölelni a babáját. Már beletanulnak
az ilyen kézzelfogható udvarlásba, csak a hadnagynak gyul ki rögtön
az arca s gondol mindjárt többet, mint kellene.</p>
<p>– Persze, uj futóárkot kell csinálni, ha mi bemegyünk; biztos,
hogy az lesz az első dolgunk, – mondta a főhadnagy komolyan,
félkarját a Dáska derekán hagyva.</p>
<p>Az öreg asszony sunyi képpel nézegetett oda rájuk, ha csak egy
szót is képes lett volna megérteni a tisztek beszédjéből, spionnak
lehetett volna nézni, de igy csak a lánya felől spionkodott.</p>
<p>– Ej, Dáska, Dáska, – mondta a főhadnagy hosszu szünet után, – a
fene egyen meg benneteket, csak vége volna már egyszer!</p>
<p>Dáska kinyitotta a száját, el volt álmélkodva a tisztur komoly
arcán s várt, mint egy kis kutya, aki olyan okosan tud nézni, hogy
az ember nem hiszi, hogy ne is értse a beszédet.</p>
<p>– Milyen szép szája van! – szólt a zászlós. – Főhadnagy úr,
kérlek alássan, csókold meg azt a szép száját. <span class=
"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
<p>A főhadnagy ránézett a lány szájára s a szeme mozdulásából már
Dáska megértette, hogy az előbbi komoly pillanat után, idegen és
nehéz gondolat felvillanása után, amit nem értett, most megint
valami lobbanás van, amit már nagyon is ért… Lekapta a szemét és
beharapta az alsó ajkát… Ennivaló volt…</p>
<p>– Te büdös, te, – mondta a főhadnagy s szorosabbra vette az
ölelést, a másik kézzel pedig megcsipte az állát.</p>
<p>Dáska a másik pillanatban már kint volt a szoba közepén s
nevetve ment a kemence felé.</p>
<p>A három fiatal férfi hangosan kacagott, tiszta szivből és
hahotázva. Nagyon tetszett nekik a lány tisztasága, ártatlansága,
naivsága, amely mégis bizonyos határig mindent elbirt és igazán
tiszteletben tartották, különösen a fiatalsága miatt, hiszen nem
volt több tizennégy évesnél, bár egész nagy, kifejlett lány…</p>
<p>Olyan jó volt a jó meleg szobában. Dáska közben át is öltözött.
Csak meglepte őket azzal, hogy a sötétből, a másik szobácskából az
uj bluzban jött be, amit Lembergből hozattak neki a tiszturak,
meggyszinpiros bluzban és hozzá kék bársony szoknyában. Roppant
kacagott magán és a két tenyerébe takarta az arcát. Csak az urak
kacagtak még jobban, mikor megjelent, mint egy szinpadi
drapéria.</p>
<p>Éjfél felé volt, mikor a három tiszt elindult haza.</p>
<p>Dáska szokatlanul, ezt még sohasem tette, kikisérte őket az
ajtóig. Ott hirtelen megölelte a főhadnagy <span class=
"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> s erősen
megcsókolta, elébb a homlokát, aztán az arcát, azután a száját.</p>
<p>Dáska egy csöppet sem rugódozott. A főhadnagy addig csókolta,
mig csak el nem szégyelte magát a társai előtt. Akkor abbahagyta s
letette az öléből, mint egy gyereket.</p>
<p>A hadnagy is kinyujtotta a tenyerét, s ahogy szokta,
komolykodva, mereven lépett közelebb. Átölelte a lányt s
megcsókolta a szemét, mind a kettőt, a homlokát és erősen,
szoritva, a száját.</p>
<p>Azzal átadta a zászlósnak, aki aztán nem teketóriázott, hanem
egészen ugy tett, mitha most osztán, ami maradt, azt ő mind el
akarná fogyasztani.</p>
<p>– Nono, nono, – kellett mérsékelni a gyereket.</p>
<p>A lány végre visszaszökött s bezárta maga után az ajtót.</p>
<p>Hallgatva és magukban édesen mosolyogva indultak tovább az urak
a hóban.</p>
<p>Szél jött, jól beburkolóztak a köpenyegeikbe s felhuzták a
keztyüket. Igen tetszett nekik a mai este; ez még sohasem sikerült.
Nem szóltak róla, de a véletlen elszedett csókok nagyon a szivükön
maradtak… félméteres örömöt havaztak a lelkükre, amelyben eltévedt
a futó gondolat. S milyen szép perspektiva nyilt a jövőre az
oroszlányszelidités terén…</p>
<p>Ha ma igy volt, mi lesz holnap este?…</p>
<p>Másnap este az öreg asszony kisérte ki őket. <span class=
"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p>
<h3>13.<br />
KINEK, HOGY SZOLGÁL A SZERENCSE.</h3>
<p class="right"><i>Orosz harctér</i>, december.</p>
<p>Pár napja nyugalom volt, az emberek csoportokban hevertek az
apró tüzek körül és krumplit sütöttek. Rezervában volt a század,
pihent.</p>
<p>A kapitány frissen borotvált piros arccal járkált s nézte az
embereit. Köhögött. A fiatal feleségére gondolt, akitől már három
hónapja nem kapott levelet s nagyon morózus volt. Vajjon hol él?
Aggódva gondolt rá, hogy jól érzi-e magát az ő szüleinél, mert azt
kivánta, hogy most félévet ezeknél töltsön… A tüdeje is folyvást
bosszantotta, régi csúcshurutját érezte, este már jöttek az erős
izzadások s állandóan láz… De hol van most Meran, hol van most
Arco… Az ezredes is oly ideges vele szemben, mindég őt állitja a
legveszélyeztettebb pontra… ez az egész élet nem ér egy fabatkát.
Az ember csak kerülgeti a végzetét…</p>
<p>Egyszerre csak feltünt neki egy ember, aki a puskájára
támaszkodva álldogált, ahogy a juhász szokott a pusztán a nyáj
mögött.</p>
<p>– Hát magának mi baja? – szólott hozzá.</p>
<p>A baka szórakozottan felnézett. Hogy a kapitányát látta, kissé
összeszedte magát.</p>
<p>– Hát kapitány urnak alássan jelentem, van nekem bajom elég.</p>
<div class="figcenter" style="width: 593px;"><a href=
"images/i004hq.png"><img src="images/i004.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
"Page_73">-73-</a></span></p>
<p>A kapitány pár pillanatig nézte, nézte az arcát, akkor elnevette
magát.</p>
<p>– Maga szerencsétlen, maga panaszkodik… Nem örül neki, hogy itt
van, ennyi sturm után, amit megcsináltunk! Hiszen a századtörzsöt
már elvitte az ördög, csak a maga szomoru pofájára mindig
emlékszem, hát mit mesél itt nekem, hogy van elég baja…</p>
<p>A kapitány magyar ember volt, de gyerek korában katonai iskolába
került s ma már kicsit furcsán beszél magyarul.</p>
<p>Az ember lehajtotta a fejét, aztán igy dünnyögött:</p>
<p>– Kapitány uram, mit bánom én azt, mikor azt irják hazulrul,
hogy a feleségem ott hagyta az az anyámékat.</p>
<p>A kapitány szinte ijedten nézett rá, aztán idegesen
fölnevetett.</p>
<p>– Örüljön neki, hogy azt <i>irják</i>, mert legalább tudja!
Nézze csak, én már három hónap óta egy betü hirt se kaptam a
feleségemről.</p>
<p>– Hát igen, – mondta az ember, – jobb is vóna inkább nem kapni,
de nekem kapitány uram nem szógál a szerencse, engem megkeres a
rossz hir, ha az ürgelyukba buvok is.</p>
<p>– Na, hát aztán mért hagyta ott az asszony az anyóst?</p>
<p>– Hát, – szólt vontatva a baka – mert megverte az apám.</p>
<p>– Micsoda!… Hát mért verte meg? <span class="pagenum"><a name=
"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
<p>A legény megállt, nem akarta megmondani, de hazudni sem
tudott.</p>
<p>– Mer kiöntötte a dézsát, – mondta minden szót elnyujtva.</p>
<p>– Ezér verte meg?</p>
<p>– Ezér.</p>
<p>– Hát mi vót abba a dézsába, hogy ugy sajnálták.</p>
<p>– Moslék.</p>
<p>– Moslék?… Mit, malacnak való moslék?</p>
<p>– Az.</p>
<p>– És ezért megverte?</p>
<p>– Ezért.</p>
<p>– Mivel?</p>
<p>– Bottal, de ugy, hogy két hétig nyomta utána az ágyat.</p>
<p>– Hát az gazember, az a maga apja!</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Nem?… Hát akkor maga is gazember, ha az apja pártján van a
feleségével szembe!</p>
<p>– Neem.</p>
<p>A kapitány bámulva nézte az embert, ahogy ott állott két-három
hete borotválatlan maszatos képpel, szomoruan, lógva, a szeme
meredt s a sapkája ellenzője hétfelé volt már kunkorodva, mint a
régi harcosoknak, szokott, akik egyik csatából a másikba mennek,
sárba hálnak és vizben ébrednek.</p>
<p>– Hát mi volt avval a moslékkal!… – kezdte ujra a kapitány. –
Biztosan nem a malac elébe öntötte. <span class="pagenum"><a name=
"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span></p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Aha, már kezdem érteni. Csak ugy kiöntötte.</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Mit nem, mit igen! Hát azt a betyár krucifikszumát magának,
hát hova öntötte?</p>
<p>– Hát… az anyám fejére… – mondta csendesen az ember.</p>
<p>A kapitány elmeresztette a szemét, aztán elfeledkezett
háboruról, mindenről s elkezdett hangosan kacagni.</p>
<p>– Ja, azt már értem.</p>
<p>Annyira nevetett, hogy el kellett fordulnia, annyira groteszk
volt a legény a bánatos esetével, ahogy harminc csata után itt áll
sértetlenül s azon bánkódik, hogy otthon az asszonyok egymás fejére
öntik a dézsát…</p>
<p>– Osztán mér öntötte rá, mongya?</p>
<p>– A csizmáért.</p>
<p>– Egy csizmáért?</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Beszéljen, az isten áldja meg, harapófogóval kell magából
kiszedni minden szót? Miféle csizmáért?</p>
<p>– Az én csizmámért.</p>
<p>A kapitány szigoru akart lenni, de mindjárt nevetett, ha
ránézett a szerencsétlen flótásra.</p>
<p>– Hogy hijják magát?</p>
<p>– Ik melde gehorcamm, Busa János.</p>
<p>– Hát nézze Busa János, én magát úgy kiköttetem, ha mindent el
nem mond, hogy maga még olyat nem látott! <span class=
"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span></p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Nahát hogy vót.</p>
<p>– Ugy.</p>
<p>– Hogy?</p>
<p>– Ahogy mondom.</p>
<p>– Hát maga, maga jóember, hát hisz nem mondja sehogyse!</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Miért nem?</p>
<p>– Hát az a jó isten, de tudja, kapitány uram, hogy vót, mint
vót, én ugyan nem tudom.</p>
<p>– Dehát azt mondja, hogy a csizmáért vót!</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Hát hogy vót az a csizma?</p>
<p>– Tizenhat pengő.</p>
<p>– Nem azt kérdem, maga dummer… de hogy került bele a históriába
az a csizma. Hogy vesztek össze rajta?</p>
<p>– Ahogy az asszonyok szoktak… Csak összekaptak… Mer alássan
jelentem, azt irtam haza, hogy küggyék el a csizmámat, mer a
bokkancsból ki van a lábom. Hát osztán az anyám el is akarta, de a
feleségem azt gondolta, hogy hátha nem kapom meg! Mer igazis, hogy
vagy kapja meg az ember, vagy se… Osztán igaz, csak tizenhat pengő
vót a csizma, de Nyiridházán most vót bent a feleségem, látta a
hetivásáron, hogy egy pár csizmának hatvan pengő az ára! De még
felé se jár az olyannak, mint az én csizmám. Hát bizony, vagy
kapnám meg, vagy se, pedig kár vóna… <span class="pagenum"><a name=
"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> De az anyám azt tanálta
vetni, hogy mi közöd a csizmáho, az a Busa vagyonbul való. Ez meg
az asszonynak esett terhére, mert neki is vót hozománya rendesen,
megkapta a vászonnémüt, ágyat, mindent, ahogy nálunk szokás, meg
még két vékás hasznavehetetlent, egyszóval igen fenn horgya az
orrát… Ha nem kapja meg, akkor se te sirasd, jólélek, mondta neki
az anyám, kitelik a Busa vagyonból, nem kell siratni, mer azt
tudom, hogy a Hideg István jánya a magáéból még (követem alássan)
tetüt se adna az én fiamnak…</p>
<p>– Aha, hát erre öntötte rá a moslékot az öreg asszonyra…</p>
<p>– Nem, csak akkor, mikor az édes anyám a szemébe pökött.</p>
<p>– Azt is?</p>
<p>– Igen, mert az asszony is odavetette neki a csizmát a lába
elibe és aszonta, hogy… Hát erre gyütt ki az anyámból a
leköpés.</p>
<p>– Arra meg az asszony fogta a dézsát és…</p>
<p>– Igenis.</p>
<p>A kapitány nevetett és csóválta a fejét.</p>
<p>– Hát maga aztán melyiknek ad igazat, János?</p>
<p>– Hát kérem alássan, én igazat adok a kedves feleségemnek, mer
vagy kapja meg az ember, vagy se, de hát az anyámnak se mondhatom,
hogy nem vót vóna igaza a csizma dógába, mert hát igy vagyunk
e!…</p>
<p>S megemelte a lábát.</p>
<p>A kapitány elszörnyedt. A legénynek egész le <span class=
"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> volt vásva
a lábáról a bakkancs, a lábujjaihoz madzaggal volt hozzá
kötözve.</p>
<p>– Hát maga mért nem kér más lábbelit! Maga szerencsétlen.</p>
<p>– Nem tudok én kérni.</p>
<p>– Tönkre teszi magát! Nekem kell a maga lábáról gondoskodni?
Agyon hül, elviszi az ördög.</p>
<p>– Mindegy a nékem, ugyse vagyok én ember. Tudja azt a feleségem,
azér is vót neki igaza. Nekem má mindegy… Bajom van nekem a
tüdőmmel, két esztendeig csak ugy kornyadoztam, egy villa ganét nem
birtam kivetni az ólból.</p>
<p>– Hát akkor hogy hozták el katonának?</p>
<p>– Jaj itt muszály…</p>
<p>A kapitány meghatódott.</p>
<p>– Na jőjjön, maga kap bakkancsot… Osztán, hogy segitsek magán?
hogy egy kicsit kiméljem!… Tud maga főzni?</p>
<p>Az ember megrántotta a vállát s nevetett.</p>
<p>– Mán azt igen, aztat jól tudok, mer én mindig olyan katuska
vótam az anyám mellett… azért is sajnál az engem!</p>
<p>– Na látja és ezt se mondja! Olyan embereket kell a konyha mellé
állitani, akiknek fogalmuk sincs a főzésről…</p>
<p>– Hát kapitány úr, én olyan ember vagyok, akinek nem szógáll a
szerencse… A sógorom mind olyan mint egy marha, mind otthun van
vagy a hirsplaccon, egynek se kell gyalogolni, se sturmolni: én
<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
"Page_79">-79-</a></span> meg mán idáig, ahogy számitom,
huszonkilenc csatába vótam.</p>
<p>– No, ne busuljon, ezután a konyha mellett lesz. Most legalább
jól fog lakni, János…</p>
<p>– Igenis.</p>
<p>Ahogy másnap uj bakkancsban, uj hivatalában a konyha mellett áll
s épen osztani akarja az első gulyást, amit főzött: fejük fölött
csattan egy shrapnell és pont belever a tábori konyhába.</p>
<p>Senkinek se lett baja, csak János maradt ott; egy marék golyó
futott át rajta.</p>
<p>– No, fene vigye el, – mondta a kapitány, – ennek már szolgált a
szerencse. Jobb is igy a boldogtalannak… Most rajtam a sor…</p>
<p>Köhögni kezdett s vér jött a száján.</p>
<p>– Á, – mondta örömmel, – megjött a tüdővérzés, most haza
küldenek!…</p>
<h3>14.<br />
EGY ELSŐRENDÜ DOLOG.</h3>
<p class="right"><i>Szurmay-sereg</i>, dec. 3.</p>
<p>Kint kegyetlen hideg, az orosz tél csodálatos nagy nyugalma,
bent a kis fehérfalu ház pokoli módon befütve.</p>
<p>– Ezt nem értem, mért fütenek annyira a katonák, – szólt az
ezredorvos. <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
"Page_80">-80-</a></span></p>
<p>– Hát, fiam, annyit kell az embernek odakint fázni, még ne is
fütsünk idebenn?</p>
<p>– Az már igaz, azt régen megfigyeltem, hogy a katona ugy eszik,
ha hozzájut, minden mérték nélkül, mintha no! no! még egyszer! csak
még egyszer zabálhassuk agyon magunkat!</p>
<p>– Hát persze, az ember kimegy ebből az árnyékvilágból és még az
orvos azt kivánja, hogy még akkor is azzal törődjön, hogy a
másvilágra egészséges gyomorral rukkoljon be?</p>
<p>– Minden ruhát magára szed, amije van, minden italt megiszik,
amit lehet, mindig alszik, ha csak hozzájut, még állva is alszik,
meg járásközben is… ezt mind értem, de hogy mér fűt ilyen
őrülten?…</p>
<p>– Nincs is meleg, – mondta Sznistyák százados, a házigazda, és
szépen fésült fiatal fejét körülhordozta a vállai fölött. – Tudnék
neked, öregem, mondani időt, mikor melegebb volt, pedig nem is
fűtöttünk.</p>
<p>Vidáman nevettek, egészséges emberek könnyen kivillanó
vidámságával. Csupa szép fiatal legény. Zsifkovics, a százados
hadbiró és Ajkay ezredorvos. Lomhán, fáradtan néztem őket, azzal a
belső érzéssel, ahogy diák-koromban, szótlan kisöreg, néztem évődő
s mulató diákpajtásaimat…</p>
<p>– A Dnyeszternél, az komisz volt…</p>
<p>– Kivált két rettenetes hét…</p>
<p>– A ládák állandóan szekéren… borzalmas veszteségek… piszok,
sár, az ember a csizmáját le nem huzhatta… <span class=
"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>
<p>– Csunya volt…</p>
<p>Egy pillanatig hallgattak, átsuhant a kis, alacsony
parasztszobán, valamikor a kastély vincellérjének lakása, most
Platzkommando, a kemény napok emléke.</p>
<p>– Hanem olyan jó esetet régen láttam, mint akkor, éppen a
legcsufosabb dnyeszteri napokban, – szólt az ezredorvos s kedélyes,
sötét szemei csillogni kezdtek.</p>
<p>– Á, nekem is volt ott egy jó esetem, – szólt a százados, s
mivel frissebb volt, meg házigazda is volt, mindjárt el is kezdte
(mert az urak kitüntettek azzal, hogy ürügynek elfogadtak, hogy a
kedvemért minden kedves vagy nagyszerü emléküket ujra átélvezzék):
– Hát, kérlek, borzasztó rekvirálások voltak ott, a legénység
folyton rekvirált, a cimbora fog egy botot s utánavág a szaladó
csirkének, kérdem, mit csinálsz te? Azt mondja, rekvirálok!… Hát ki
volt adva a parancs, hogy tilos és magam mentem lóháton
ellenőrizni, hogy ne is legyen baj… megyek, és kérlek, látom, jön
egy öreg kefe, totyakos vén honvéd és hajt három malacot; jóképü
malacok voltak: rákiáltok: Hol vette ezeket? Felnéz rám, a lovon,
azt mondja: Százados urnak alássan jelentem, ezt az egyet vettük, a
másik kettő meg <i>krigszfrájvilliger</i>…</p>
<p>Jóizü nevetés tört ki, az az istenigazából való ártatlan
nevetés, ahogy csak a harctériek tudnak nevetni, meg a gyerekek,
szóval olyan lelkek, akiknek a világon semmi gondjuk nincs.</p>
<p>– De, remélem nem büntetted meg az ipsét, – szólt a hadbiró.
<span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
"Page_82">-82-</a></span></p>
<p>– Ment a nagy sárba, a pipa ott lógott a szájába… Azt kérdem
tőle, hányas honvéd maga? Azt mondja rá: <i>fuccs honvéd</i>…
(Huszonkettes vót.)</p>
<p>A nevetés után az ezredorvos, aki kényelmesebb úr, egész
deliciával gyujtott rá a saját anekdotájára:</p>
<p>– Mondom; nekem volt egy elsőrangu esetem… Régen nevettem olyan
jót, mint akkor reggel… Megyek… lóháton egy erdő mellett; kijön az
erdőből egy irtóztató nagy muszka… Kláner, aki melletted ül az
asztalnál, elég nagy ember, de a mellett a muszka mellett gyerek…
és jön a nagy muszka után egy parányi kis zsidó honvéd.</p>
<p>– Azt a kettőt együtt! – és most is nevetve fakadt, csendes,
jóizü nevetésbe, ahogy eszébe jutott.</p>
<p>– A muszka elő baktat, s utána a kis zsidó honvéd… Épen olyan
volt, ahogy a vicclapok rajzolják a zsidó honvédet, nagy bakkancs,
fenenagy bakkancs, kék, a régi kék ruha, bő, totyakos nadrág, a
sapka az orráig lóg, szóval gyönyörü pár volt a muszkával.</p>
<p>Azt mondom neki:</p>
<p>– Hé, honvéd! Hova viszi ezt a muszkát?</p>
<p>Azt mondja, bekiséri a dandárhoz.</p>
<p>Azt mondom neki:</p>
<p>– Mongya fiam, hogy merték magára bizni ezt?</p>
<p>Azt mondja:</p>
<p>– Pardon kérem, – (de ilyen elegánciával), – pardon, ezt nem:
rám bizták! eztet én fogtam!</p>
<p>– A fenét, – mondom, – hogy esett az? <span class=
"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p>
<p>Hát a honvéd átteszi a puskát az egyik válláról a másikra, hogy
a jobbkeze feszabaduljon s el kezdi magyarázni:</p>
<p>– Hát kérem alássan, az ugy volt. Kinn voltam járőrön két
honvéddel. Hanem engedelmet, százados úr, az nem tartozik ide,
valami dolgom volt s elmaradtam tőlük. S kérem, igy időm lévén, el
kezdtem körül szemlélni a terepet. Szemlélem, szemlélem, hát
egyszer szemlélem, hogy egy ház van jelen. Hát a ház jelen van s a
kéményéből valami kilebeg… Valami fehér kilebeg… Hát kérem mi lebeg
ki? egy kendő lebeg ki. Áh, mondom és el kezdek gondolkodni!… Itt
valami lebeg!… Ha valami lebeg? azt valaki lebegteti! Ha valami a
kéményből lebeg, azt valaki kérem a kéményből lebegteti!… És ha
valaki a kéményben van belebujva: azt én meg tudom fogni!</p>
<p>A társaság hangosan kacagott minden szóra. Az orvos oly hűen
hangsulyozta a dolgot, hogy kezdett csakugyan elsőranguvá
fejlődni.</p>
<p>– S tényleg, őkelme felállott, (hogy hol volt, az nem tartozik
ide), oda lopózott a házhoz, ott ült a ház előtt egy öreg asszony,
arra ráfogta a puskát, az ijedtében megnémult, kinn odavolt
támasztva az orosz fegyvere a falhoz, egy gondolat és el volt dobva
jó messzire! Azzal be a házba… Ott aztán rácéloz a muszira… Hát a
jámbor muszka medve, mit volt mit tenni, lejött a kéményből és
szépen megadta magát… Az is valami járőr volt s igy adott jelt…</p>
<p>Hát most már tiszteltem az okosságáért a <span class=
"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> honvéd
urat, de csak nézem, nézem, ahogy ott áll begyesen, előkelően a
nagy fene saját külön muszkája mögött s megint el kezdek
nevetni:</p>
<p>– Mondja kérem, minden hősiessége mellett nem fél attól, hogy
itt az erdőben ez a muszka magát puskástul, mindenestől
bekapja?…</p>
<p>– Pardon kérem, – szól a honvéd, (s milyen gesztussal!) – ez egy
kezes bárány!…</p>
<p>Azzal elorditja magát:</p>
<p>– Viii-gyázz!</p>
<p>A muszka azonnal szalutál! Aztán:</p>
<p>– Tééérd-dre!</p>
<p>Igy, magyarul!… S a muszka óriás abban a percben letérdel.</p>
<p>Az ezredorvos mint egy nagyszerü szinész fordul a képzeletben
jelenlevő zsidóhonvéd felé:</p>
<p>– Hát ezt hogy az istencsudájába tudja megcsinálni vele?… Nem
valami felöltöztetett alak ez?</p>
<p>Azt mondja rá a honvéd:</p>
<p>– Pardon kérem, ez egy echt, hamisitatlan orosz állat, direkt
Archangelszkből, vagy ahonnan parancsolja százados úr… De
akármilyen állat is, ennyit már tudhat: <i>egész uton gyakorlatozok
vele</i>!…</p>
<p>Kint éles, kellemes csengőhang verte fel az esti csendet. A
vacsorához csengettek a kastélyban. Egy pompás Szurmay-féle
vacsorához.</p>
<p>Nagy vidámsággal és derültséggel szedelőzködtünk fel.
Teringettét mégis szép élet ez a katonaélet… <span class=
"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
<h3>15.<br />
A MACSKA.</h3>
<p class="right"><i>Volhynia</i>.</p>
<p>Az alkonyat az orosz sikon épp olyan volt, mint odahaza. Nem
látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek
két nagy seregére, amely földbe ásva az utolsó emberig jobban el
volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege
viselne a fűszálak közt hadat.</p>
<p>Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy
hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös balvégétől
valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat s ott gyorsan
fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az
éjszakát.</p>
<p>Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben,
vagy bogarat. Távolról ágyudörgés hallatszott s elszórt
puskalövések, kettős csattanással, néha, mint egy dongó zirrent el
a fül mellett egy-egy golyó.</p>
<p>Csatatéri esti csönd.</p>
<p>– No hálaistennek, – szólt a hadapródjelölt őrmester és elterült
a maga ásta fedezékben.</p>
<p>Mozdulni sem birt már, egyetlen tagját nem birta tovább
mozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyult agyveleje, az összes
csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen
agyoncsigázott a sulyos szerelvény cipelés, az utolsó héten valami
százhusz kilométert meneteltek. <span class="pagenum"><a name=
"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p>
<p>Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét.
Megint felnyitotta a szemét, mert az hitte, megőrült. A nyitott
sir-forma fedezék sötét homokjában találta magát s nem volt semmi
nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva és most ugyanigy
fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene
állani, hogy az őrök figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha
mindjárt egy egész orosz támadás jönne, sem.</p>
<p>Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és
kedves, siró és csiklandozó… Macskanyávogás, fiatal kis cica
nyivákolása…</p>
<p>Tágra nyitotta a fülét. Macska!… Hol van itt macska…</p>
<p>Macska… Régen elmult örömök és boldogsár gok villantak eszébe. A
kis lányait látta, ahogy a fehécicákkal hempergőztek. A kis
gyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt,
ahogy a kis macskát cipelte Cince, maga is annyi, mint egy
rózsaszinü kis cica…</p>
<p>– Cic, cicic!… – hallotta jobbról is, balról is.</p>
<p>Felkönyökölt.</p>
<p>Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén és
kiváncsian, vigyorgó képpel néztek.</p>
<p>– Cic, – mondta mind, – cic!…</p>
<p>A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban,
fehér folt volt a bögyén s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta
fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és
homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek… <span class=
"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p>
<p>– Cici cicicic!…</p>
<p>S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után és
ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant
megcsipni.</p>
<p>– Vigyázz, elszalad, – kiáltotta ijedten valamelyik, de már
akkor a macska kézben volt.</p>
<p>Boldogan ihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszu öreg
magyar és ugy csuszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag nagy
földi féreg, amely sohasem tudott lábon állani és emelt fővel nézni
az égre…</p>
<p>– Tudsz magyarul, cicu?… mondták az emberek és nevettek.</p>
<p>– Az apád csillagát! hogy tud karmolni, – mondta a vén honvéd s
büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kis macska. – Még
leszedné róla a bőrt!</p>
<p>– Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni.</p>
<p>– Nem kell ugy megszoritani!</p>
<p>– Nem való ilyennek a kezébe a macska!</p>
<p>– Ad csak ide! – hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc
ember mind a macska után vágyott.</p>
<p>Köröskörül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak
itt s egy kis macska… a halál mezején.</p>
<p>– Cicuskám! – mondta egy ember. – kis cicuskám! hogy kerülsz te
ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországra, Böskéhez… a bácsi
Böskéjéhez…</p>
<p>– Ne csábitsd el! – mondta a honvéd, aki a markában ugy tartotta
a cicát, mint egy madarat, – Juliskához fog ő jönni! Kovács
Juliskához Nagyszemmre, a Patics-utcába… <span class=
"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
<p>Az arcához szoritotta a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a
többi irigyen és csorgó kivánsággal nézte.</p>
<p>– Teljes fedezés! – kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt
őrmester, mert valami gyanust vett észre.</p>
<p>Abban a pillanatban mindenki beugrott, vagy behuzódott a
fedezékébe.</p>
<p>Óvatosan lestek aztán ki. Amott szembe az ellenség felől lovasok
közeledtek vágtatva.</p>
<p>– Itt a muszka! – kurjantott valaki.</p>
<p>– Nem muszka ez, te szamár, banem huszárok!</p>
<p>– Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok már
szaladnak visszafele!</p>
<p>Ahogy a háborura visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan
megérezték a testüket, a fáradtságukat.</p>
<p>– Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek éppen erre! –
morogta a macskás ember s a cicát beszoritotta a kebelébe.</p>
<p>A huszárok elgaloppoztak s ott, ahol az imént állottak, egy-két
perc mulva veszekedett gránát csapott le.</p>
<p>Lehuzódtak mindnyájan a gödörbe s hosszu perceken át
visszafojtott lélekzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mindig
ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat,
mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak s csak jósokára
elevenitette meg őket ujra a macskanyávogás.</p>
<p>Mire kinéztek a földszinére, már a huszárok ott <span class=
"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> látszottak
a falu alatt. A lovuk szőrén megcsillant s a fegyverükön a
napsugár, a nap utolsó sugara.</p>
<div class="figcenter" style="width: 429px;"><a href=
"images/i005hq.png"><img src="images/i005.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p>A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a
fedezékéből a cicát félkézzel s a másikkal simogatta odafent. Ő
maga hanyatt feküdt a kis mélységü sirban.</p>
<p>– Megijedt!</p>
<p>– Cicukám, megijedtél?</p>
<p>– Nem szereted a gránátot cicuka?</p>
<p>– Hát a gombócot?</p>
<p>– Hát a friss tejecskét?… – mondták összevissza.</p>
<p>S ugy nevettek valamennyien és nézték a baka nagy fekete
kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis
piros száját és kinyujtotta hegyes kis piros nyelvét s feltartott
kis fehér orrával az égre nyivákolt.</p>
<p>– Milyen tiszta – szólt az őr.</p>
<p>– Mosdik.</p>
<p>– Többet mosdik, mint te.</p>
<p>A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére
pattant és tovább szaladt.</p>
<p>Egyszerre hárman is ugrottak utána s egy pillanat mulva már
megint fogva volt.</p>
<p>Most uj embernek kezdődött uj öröme. Simogatta, szeretgette,
olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a
gyereke hajával… s a többi nézte…</p>
<p>– Teljes fedezék! – hallatszott ujra a hadapródőrmester
kiáltása. <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
"Page_90">-90-</a></span></p>
<p>Abban a pillanatban mindenki lebujt.</p>
<p>Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön…</p>
<p>– Csehek jönnek – kiáltott az őr.</p>
<p>Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról,
jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek
itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák
egymást.</p>
<p>– Ördög vigye, minek jönnek ezek erre – káromkodtak magukban s
nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. Az oroszok mindjárt itt
lesznek a tüzzel.</p>
<p>Három lovas tisztjük észrevette őket s előre rugtatott.</p>
<p>A hadapródjelöltőrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek
egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg
itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta.</p>
<p>A nagybajszu, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az
irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik s minden köszöntés
nélkül visszatért a csapataihoz.</p>
<p>A hadapródjelöltőrmester részvéttel nézett utánuk s odakiáltott
még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak
rajvonalba…</p>
<p>– Was? – szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.</p>
<p>– Teljes fedezés! – kiáltotta a hadapród s maga is bevetette
magát az árkába.</p>
<p>Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivitása. Az
emberek ugy meghuzódtak a földben, <span class="pagenum"><a name=
"Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> mint az egerek. Aztán valami
negyven méter magasságban az alkonyati ég mély violasötétségében
valami sárgásvörös fény villant szét s rá éles csattanás.</p>
<p>A magasban eloszlott robbanás után három kerek fehér füstfelhő
maradt az égen.</p>
<p>A hadapród megnyugodva nézte.</p>
<p>– Mintha egy gigász fujt volna játékos kedvében cigarettjéből
füstkarikákat – mondta magában költői érzéssel.</p>
<p>Aztán ujabb dörrenés… aztán csakugy zuhogtak körülöttük a vas
parittyakövek…</p>
<p>Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a
fedezékből.</p>
<p>Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta
magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tüz alatt
tartják…</p>
<p>– No ez már semmi! – mondta magában s most ő szólott végig a
csapatja fölött:</p>
<p>– Cic!… Cicic!…</p>
<p>Egyszerre ujra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.</p>
<p>– Hol a macska?</p>
<p>– Hol van?… Hol a macska?…</p>
<p>Kérdezték össze-vissza, egyre idegesebben.</p>
<p>– Atyaisten – kiáltotta, akinél utoljára volt… – Elszökött.</p>
<p>Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket,
hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalászszák a kis macska
kedves figuráját. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span></p>
<p>– Cic, – kiáltották – cicic! – cupogatták, szipogatták, csókkal
csupogtatták! – cic, cica, cica!</p>
<p>De nem volt többet… Néma volt a puszta, nem volt
macskanyávogás…</p>
<p>Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe s fölvetették szemeiket
a nagy sötét orosz égre… Mélyet lélegzettek, fájdalmasan
sóhajtottak, mintha egy sugár tünt volna el, az életnek egy meleg,
szines kis sugara… amely megcsillant… amely hozott valamit… a mely
megint nincs… Most már ujra nincs semmi, semmi, semmi, csak a
háboru…</p>
<h3>16.<br />
TISZTESSÉGES MAGYAROK.</h3>
<p class="right"><i>Volhynia, Ikvapart.</i></p>
<p>A kicsi svarom-kályha vörös volt.</p>
<p>– Ne fütsetek mán olyan veszettül, – szólt valaki a
sötétből.</p>
<p>– Mir ne, ha van fa, – felelt valaki távolabbról.</p>
<p>A sötét és forró dekungban egy-egy kis nevetés hallatszott
fel.</p>
<p>Mindez nem zavarta a mesélőt, tovább mondta:</p>
<p>– Na hát én olvasom a levelet, olvasom. Azt irja a feleségem,
hogy ü má nincs otthon, hanem hazament a szülejihe. Mi az
istenharangja e, mikor én nem <span class="pagenum"><a name=
"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> ugy hattam ütet otthon, hogy
ü haza menjen, hanem ugy, hogy idesanyáméknál maradjon.</p>
<p>A fekvő emberek komolyan, hüségesen figyeltek. Kinn folytonosan
ropogott a fegyver, olykor egy-egy nagyobb pukkanás hallatszott,
senki sem vetett rá ügyet, komolyan hasaltak a szalmában, a
köpönyegen, némelyik pipázott, másik bagózott, egy fekete ember a
kályha vörös kis világánál varrt, a cigány, minduntalan a tüzet
piszkálta s rakott rá, a zsidó cigarettázva unatkozott.</p>
<p>– Hát mir ment haza?</p>
<p>– Összevesztek.</p>
<p>– Persze.</p>
<p>– Összevesztek idesanyámmal. Mer ugy vót, hogy van nekem egy
hugom, még csak tizenhat esztendős, de mán erős, testes lyány.
Nagyon tud dógozni, ugy szánt, mint egy férfi, minden munkát végez.
De e miatt osztán nagyonis szabad. A feleségem meg nem valami semmi
asszony ugyan, de két gyereke van és bizony nem szokta ü azt se
otthon, se mellettem hogy a mezőn szenveggyen. A hugom osztán azt
vetette, hogy ü dolgozik, más meg csak nézi. Ü csinálja a kenyeret,
más meg szel belőle.</p>
<p>– Aha.</p>
<p>A hallgatók megmozdultak. A beszélő baka hangja lassan, szitálva
hulldogált, de szomju földre talált, itt mindenki vele érzett,
mindenki megértette és olyan meleg szivességgel hallották, ahogy ők
mesélték már el legkisebb dolgukat is ezeken a hosszu éjszakákon,
mikor <span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
"Page_94">-94-</a></span> egy pillanatra se szabad letenni a
hadizsákot, a fölszerelést, még a derékszijjat se szabad megoldani,
vagy a spátnit letenni. Mikor teljes készenlétben kell ülni s várni
minden pillanatban a parancsot a kirukkolásra, Angriffet várnak
minden, de minden pillanatban.</p>
<p>– A feleségem a hugom sok beszédjire nem szólt semmit, hanem
elment… Igaz, akkor ugy volt, hogy épitkezés következett. Husvétkor
akartak hozzáfogni, mert már a régibe alig lehetett kitelelni. Van
az udvaron egy jó kis kamara, nyárára abba huzódtak meg, a házat
meg édesapám hozzá fogott husvét szombatján bontani. A feleségem
meg elment a szülijihe, hogy jőjjenek érte szekérrel; hát nem
látszott abbul semmit, mit akar. Még gondolták, félti a holmiját,
édesanyám maga segitett neki kiválogatni mindent, ami az övé vót,
de a feleségem ugy csinálta ki, hogy még csak gyerekruhát se vitt
el olyat, egy pelenkát se, akit az édesanyáméktul kapott. Csak
azután vették ezt észre. Hazament mindenestül a két gyerekivel.</p>
<p>Az emberek komoly, csöndes nevetéssel hallgatták. Tetszett nekik
az asszony ügyessége.</p>
<p>– Igy hazament szegény s többet felé se ment édesanyáméknak,
csak nekem megirta, hogy ü mán otthon van, de mig én haza nem
megyek, addig nem gondol rá, hogy visszamenjen.</p>
<p>– Hát te mit irtál rá?</p>
<p>– Azt irtam rá: Kedves feleségem, te nekem a templom főggyén
megesküdtél életre-halálodra, hogy <span class="pagenum"><a name=
"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> hüséges feleségem leszel, de
én neked megparancsolom, hogy abba az órába, mikor ezen levelemet
elolvasod, mindakét gyerekeddel visszaeredj édesanyámékhoz, mert én
nem azért vettelek feleségül, hogy te a magad passziójára legyél,
hanem, hogy segits az én gyenge öreg szüleimnek, akik engem
fölneveltek, emberré tettek, életembe hét köblös fődet nevemre
irattak, amit kevés szüle tesz meg gyermekinek.</p>
<p>A hangja főtt, forrt a nagy indulattól, szinte sirósan remegett
meg benne a gyermeki szeretet, a hála, a hazafelé vágyakozás, a
jóság. És mindez nagy erős indulatba törve, kemény vasbilincset
róva a gyönge asszonyi akaratra.</p>
<p>– Abba az órába, ahogy ezt a levelet óvasod, kézen fogd a két
gyerekedet, visszaeridj az édesanyámékhoz Erzsi. Ezt parancsolom én
neked innen a távoli országbul, a golyók fütyülésébül, az édes haza
oltalmazója és ne legyen Isten az Istened, ha meg nem teszed s ne
esmerj engem többet uradnak, ha itt elesek, vagy golyó megy át
testemen és a gyerekeidnek azt se mondd soha, hogy apjuk is vót, ha
ahogy a levelem óvasod, abba az órába vissza nem viszed őket az
édesanyám udvarába.</p>
<p>Mély csönd volt, senki sem merte a megilletődött érzést csak egy
köhintéssel is megtörni. Mint a templomban az urvacsora előtt nagy
csönd lesz, ugy szivta vissza a lélekzetét minden ember, az emberi
indulat ünnepélyes kitörése előtt.</p>
<p>Hosszabb csönd után megszólalt valaki. <span class=
"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p>
<p>– S visszament?</p>
<p>Barcza Ambrus ugy tett, mintha a kérdést, amely méltatlan, nem
venné hallóra. Lefojtott, rendületlen hangon mondta tovább.</p>
<p>– Abba az órába kézen fogta kedves feleségem a két gyerekét s
ment vissza. Irta édesanyám, szegény, „a feleséged visszajött. Mink
mán a házhoz hordtuk a téglát, mikor jött, fogta a saroglyát s
hugoddal rögtön hordani kezdte a téglát a házho.“</p>
<p>Ujra elhallgatott, valami könnyes meghatottság volt a hangjában
s ez átragad minden hallgatójára. Nem való pedig, hogy férfiember a
gyenge érzéseinek igy engedjen, azért tovább szólott közönséges
dolgokról.</p>
<p>– Mert még én vettem a téglát, akkor még huszonegy forint vót
ezre, de mán most irják, hogy tégla nincs, a zsidónál van csak,
amék háromszázezret vett, mer gőzmalmot akart épiteni, de mán nem
épit, hanem eladogatja a téglát, csakhogy nem huszonegy forintér,
hanem az elsőosztályu tégláér kilencven koronát kér, a
másodosztályuér meg hatvanötöt.</p>
<p>Akkor beleszólt a zsidókatona, aki a többi közt
cigarettázott.</p>
<p>– Annak igaza van, annyit kérhet, amennyit adnak érte, de lássa
magának nem vót igaza, mikor a feleségét arra kényszeritette, hogy
visszamenjen a maga szüleihez.</p>
<p>A baka a sötétben nem felelt. Annyira meg volt bántva, hogy erre
nem tudott mit felelni.</p>
<p>– Ha ő ott nem jól érzi magát, minek kinlódjon, <span class=
"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> – szólt
még a zsidó katona nevetve. – No, nem igaz?</p>
<div class="figcenter" style="width: 410px;"><a href=
"images/i006hq.png"><img src="images/i006.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p>– Nem! – mordult meg egy erős hang, a kályha tulsó oldaláról,
Sámuelnek a hangja. A két testvér közül, akik a svarmban voltak, az
idősebbé.</p>
<p>– S miért?</p>
<p>– Azért, mert nem igaz. Az embernek nem az a kötelessége, hogy
ugy éljen, ahogy jól esik, hanem az, hogy ugy éljen, ahogy a
tisztesség parancsolja.</p>
<p>– És mit parancsol a tisztesség? Azt, hogy ő hagyja magát
szekirozni.</p>
<p>– A tisztesség azt parancsolja, hogy a fiatalasszony gyermeke
legyen az ura anyjának. Az anyának mindenkor jussa van a gyerekét
megdorgálni és megfeddni és meg is büntetni, ha nem helyesen viseli
magát. Mármost egy fiatalasszony, kell, hogy ezt a feddést jó
szivvel elviselje: igy tanul. Ha ő öreg lesz, igy tudja ő is tovább
nevelni gyermekeit s a fiatal cselédeket. Jó egyességnek kell lenni
a családban, mert ha szabadjára van eresztve a gyeplő, hamar
felborul a szekér.</p>
<p>Mély csönd volt és a néma magyarok helyeselték az öreg Sámuel
szavait.</p>
<p>De a zsidó katona tovább kötekedett.</p>
<p>– Nem is az anyósával volt baja. A sógornéja huzta fel.</p>
<p>– Mit csinált?</p>
<p>– Heccelte.</p>
<p>– Mi az a heccölés? Hát egy fiatalasszony még annyi
tisztességgel se bir, hogy egy éredetlen cselédnek <span class=
"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> a szavát
se tudja visszázni? Még pedig patvarkodás nélkül!… Egy fiatal
asszonynak, améknek mán két gyereke van, mindig kell lenni annyi
tekintélyének, hogy a szeme járásával eligazitsa az ilyest.</p>
<p>Sámuel méltóságosan nézett a zsidóra, aki a szeme közé
nevetett.</p>
<p>– No, Sámuel bácsi – mondta bizalmas kacsintással, – nem minden
asszony olyan szent, ahogy maga képzeli… Nem tudom, mit fog
szólani, ha hazamegy, osztán ugy veszi észre, hogy az asszony egy
muszka fogolylyal…</p>
<p>Felkacagott, a cigány vele nevetett, még egy-két kis vihogás
volt a sötétben. Sámuel kivárta mig egészen csönd lett, akkor
szólt:</p>
<p>– Hát uram! Ami pedig a muszka fogolyt illeti, én a magam
feleségeér tüzbe teszem a kezem.</p>
<p>Szent meggyőződés és ünnepélyes fogadalom volt a hangjában.</p>
<p>– Ugyan mit, – szólt az ellenfele, – a felesége nem teszi
magáért a tüzbe.</p>
<p>– Én értem… Hát uram teheti! És teszi is!</p>
<p>– Ájáj, ne affektáljon. Tán magának nem esik jól az orosz
menyecske?</p>
<p>– Nekem?!… Nekem tisztelt ur, nem!… Jól esik, igen, a cigánynak,
még jobban a rácnak, legjobban a zsidónak: de azt nem hiszem, hogy
meglett, házas, gyerekes magyar ember legyen, aki ne szánja a
fajtáját, a kedves édes magyar magvát, hogy ilyen piszok, ronda
rusnyákba ótsa… <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
"Page_99">-99-</a></span></p>
<p>A hangja mennydörgött és a szeme villámlott. És mindenki
hallgatott körülötte, egy-két fiatal legényke lesütötte a szemét s
röstelkedve bujt el a sötétbe.</p>
<p>De a kötekedő nem akart elhallgatni.</p>
<p>– No, – mondta cinikusan, – és hogy hijják maguknál az ilyenféle
gondolkodásuakat?</p>
<p>Sámuel felállott, odalegyintett s egyszerüen szólt.</p>
<p>– Tisztességes embereknek, uram, – no menyetek mán a fekete
kávéért, – tette hozzá, mert nincs ugyan sarzsija, de ő a svarom
örege, aki itt-ott rendelkezik.</p>
<p>Egyszerre megmozdult mindenki, a fekvők felültek, az állók
letelepedtek, zsibongva másról kezdtek beszélni a kivülről hirtelen
nagy erősen behangzó fegyverropogás és ágyudörgés közben az idegen
orosz földön a derék, tisztességes magyarok.</p>
<h3>17.<br />
CSUJES.</h3>
<p class="right"><i>Szurmay-sereg.</i></p>
<p>Az ezredorvos a tábori laboratóriumban szeretettel mutogatta meg
a bacillusait, olyan gyöngéden bánt velük, mint féltett
állatkákkal.</p>
<p>– Mennyi van belőlük? – kérdeztem.</p>
<p>– Hát egy pár százezerért nem megyünk a szomszédba! <span class=
"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p>
<p>– És mind igy tartják, üveg alatt?</p>
<p>– Hát csak jobb igy nekik, istállózva, mint odakint a szabad ég
alatt… – nevetett rá tréfaértő kedvvel. – Érdekes volt, mikor
feljöttünk, – folytatta – egyszer csak nagy meglepetésemre gyanus
tünetekről adnak hirt. Járványnak akkor nyoma sem volt; a nép közt
sem; nem értettem a dolgot… Kimegyek a helyszinére, megvizsgálni a
betegeket… Kérdezem az embereket: „Mit isznak?“ „Hát, aszongya az
egyik, ez <i>tilos kut</i>, nem is iszunk belőle, <i>pedig igen jó
viz van benne!</i>“</p>
<p>Honnan tudja, hogy jó viz, ha nem iszik belőle. Persze a
parasztnak akkor jó a viz, ha nem lát benne sarat és nem huzza
össze az inyét az ásványoldat…</p>
<p>Vettem aztán két üveggel a kutból és bizony abból szépen
kitenyésztettem a kolerát.</p>
<p>Még egyszer körülnéztem a pompásan berendezett
laboratóriumon.</p>
<p>– Hol kapta ezt az érmet? – kérdeztem a tatárképü honvédet. A
fekete, nagyszemöldökü, kócos legény kihuzta magát s azt
felelte:</p>
<p>– Itt.</p>
<p>Az ezredorvos intett… Itt épen ugy megérdemelheti személyes
bátorság és hőstett cimén, mint kint a front legveszélyesebb
pontján. Millió és millió baktérium és bacillus közt harcol
állandóan… Csak egyszer tévesszen a keze, vagy a figyelme:
vége…</p>
<p>Megnéztem a nádudvari legényt, aki egyebek közt olyan mestermüvü
ládákat fabrikált a laboratórium <span class="pagenum"><a name=
"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> számára, hogy azokban az
összes müszereknek személyes külön helye van. Láda ládában, egész
sor iskátulya, egyik a másikba illik, s csak fel kell dobni a
szekérre, a legfinomabb müszernek sem lesz baja…</p>
<p>– No, most menjünk át egy kicsit hadbiróékhoz is, – szóltam s
bucsut vettem a nagyszerü klinikától, amely kint a volhyniai
pusztákon a magyar dicsőséget épen ugy szolgálja, mint a
katonafegyver… Szinte meghatottan éreztem át azt, amiről olyan
kevés szó volt mindezidáig, hogy ebben a háboruban a magyar orvosok
milyen csodálatos eredményt értek el…</p>
<p>A honvédség orvosi kara, amint azt egész utamon szerencsém volt
tapasztalni, a legkitünőbb fölszereléssel, a legcsodálatosabb
energiával, tudással és önfeláldozással látta el az egészségügyi
szolgálatot s olyan eredményeik vannak minden téren, hogy arról a
statisztika zengheti csak a méltó dicséretet.</p>
<p>Az ezredorvos utánam döcögött s kis villanylámpájával, amelyet
minden percben meg kellett gyujtani, mert vacillált, egyenkint
megmutatta az utat a hóban. Az orvosban van valami atyai, valami
páratlan gyöngédség embertársaival szemben. Mindig betegek,
lesujtottak, szerencsétlenek sorsa fölött diszponálva, ugy
hozzászoknak, hogy még a normális és közönséges társaságban is
bizonyos szivszerinti óvó gyöngédséggel veszik körül
embertársaikat.</p>
<p>A hadbirót nagy pattogás közt találtuk. Igen közeleső volna most
rögtön levonni az ellentétet az orvosi, meg a birói kar között
éppen abból a szempontból, <span class="pagenum"><a name="Page_102"
id="Page_102">-102-</a></span> hogy az orvos mindenkit meg akar
gyógyitani, a biró pedig mindenkit el akar itélni, ez esetben
azonban ez nem megy. A hadbirószázados egy elronthatatlan fiatal jó
lélek, akinek benne van a mosolyában, hogy élni kell hagyni az
élőket… Mikor először láttam őt, ép azzal foglalkozott, hogy valami
fogoly kozákokat, akik békétlenkedtek, azzal büntetett, hogy a fal
felé forditva állitotta őket. Azok aztán rettegtek, amitől akartak;
bár mögöttük a helyre bakának semmi gyilkos parancs nem volt. S
mennyire igaz: az egyetlen büntetés, amit az embernek adhat az
Élet: az élet…</p>
<p>– Mi csinálsz öregem?</p>
<p>– Ezekkel a <i>csujesokkal</i> kinlódom.</p>
<p>– Micsinálnak?</p>
<p>– Hazudnak… Most már harmadszor hallgatom ki őket, de a három
vallomás teljesen és merőben különbözik egymástól…</p>
<p>– Legalább nem unalmas!</p>
<p>A gyengén megvilágitott tágas szoba mélyében pár rosszarcu
fiatal legény állott. Valami bicskázás, vagy késelés vagy lopás
lehet szóban, valami efféle, ahogy az arckifejezésből itélni
lehetett.</p>
<p>– Miféle nemzet ez a csujes itt? – kérdem.</p>
<p>Mindnyájan nevetni kezdtek… A csujes eredetileg a délszláv
kocsis, akit hadi munkára, a lovak mellé befogtak és igy kiáltottak
át egymásnak az uton, hogy <i>csujes?!</i>… (Hallode! Hé!) De ma
már csujes ez az egész világ. Csujes a rác, az orosz, a lengyel,
mind csujes, akár férfi, akár asszony, akár biró, akár kódus,
csujes a <span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
"Page_103">-103-</a></span> ló, a tehén, csujes még az ágyu is, ha
ugy beleragadt a sárba, hogy nem lehet belőle kihuzni!… No!
Csujes!…</p>
<p>Nyilik az ajtó s betorzsad rajta egy asszony. Alacsony kis
töpörödött asszony, nagy orosz bundában, amely a derékon át van
kötve, amolyan karcsu dereku juhászbunda, s csak fölemeli a kezét
és mint a jégeső el kezdi önteni a jajgatást, rimánkodást és
vonitást.</p>
<p>– Nocsujes, – szól a hadbiró, – itt a csujes?</p>
<p>Mintha megindul az égi zivatar és minden ok nélkül csak dörög és
csattog és árad belőle a kénköves, sistergős, tüzes, jeges ár, ugy
dőlt az asszonyból a sikongató, összehabrált orosz szó.</p>
<p>Tolmácsot állitottunk aztán neki, s kijöttek a következő
értelmek:</p>
<p>– Jaj atyuskám, jőjjetek rögtön, mentsetek meg… jaj bátyuskám,
megöl az uram… hamar vegyetek magatokhoz sok-sok katonát és
fogjátok meg, kössétek meg mindakét kezét, mert rám gyujtja a
házamat… jaj atyuskám a házamat rámgyujtja… Ezt a másik házamat is,
mert már az egyiket rámgyujtotta… A fejem felett meggyujtotta
bátyuskám, mikor a moszkálik innen visszafelé szaladtak és mind
felégették a sok házat és falukat… Akkor az én uram bátyuskám
fogott egy csóvát és a fejem felett meggyujtotta a házamat… De
megigérte, hogy most ujra rám fogja gyujtani… Még ma éjszaka… még
ezen az éccakán… még mire megvirradna, rámgyujtja a másik házat is,
amibe most lakom… Jaj bátyuskám hamar <span class=
"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> sok-sok
katonával gyertek, hogy az uram féljen a házat a fejemre
gyujtani…</p>
<p>De hol van a drága jó bölcs magyar nyelvben az a sok fölösleges
szó, amely mind kellett ahoz, hogy ez kijőjjön az asszonyból…</p>
<p>– Mért haragszik ugy rád az urad, nyanya?</p>
<p>– Jaj bátyuskám, csak haragszik; mert hát rossz ember.</p>
<p>– Mióta haragszik?</p>
<p>– Jaj már tizenöt esztendeje.</p>
<p>Nagy hatása volt e kijelentésnek.</p>
<p>– Mért lakik vele? – mondtam a tolmácsnak, hogy tolmácsolja csak
neki ezt a jó tanácsot.</p>
<p>Az asszony rám vetette apró sötét egérszemeit és sárga kis
összeszáradt arcán valami kis szégyenlős mosoly volt.</p>
<p>– Nem lakok vele, bátyuskám, – mondta, – már tizenöt esztendeje
nem lakok vele…</p>
<p>– Hát talán az a baj!… Mért nem megy hozzá?</p>
<p>– Jaj hisz mennék én, bátyuskám, el is megyek tizenöt esztendeje
mindennap! de nem jön vissza hozzám, mert más asszonnyal él!…</p>
<p>– Hű!… az baj… Fiatalabb az az asszony?</p>
<p>– Bizony fiatalabb, bátyuskám, tiz esztendővel!</p>
<p>– Jézus Mária! – kiáltott fel a hadbiró, – hát azért jöttem én
ide, hogy tizenöt esztendős szerelmi pörpatvarokat intézzek el!</p>
<p>Az asszony ujra rákezdte rettenetes bőbeszédüséggel, amit nem
lehetett megállitani közbevetett kérdésekkel, <span class=
"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> mint a
viz zuhogását alig állitja meg a zsilip…</p>
<div class="figcenter" style="width: 434px;"><a href=
"images/i007hq.png"><img src="images/i007.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p>– Nyanyám! – izentem aztán át neki a tolmács száján keresztül,
mintha valami furcsa tölcséren kiált be az ember a tenger zugásába:
– itt vannak most ezek a szép, derék magyar honvédek!… Mért nem
keres magának egyet közülök?</p>
<p>Az asszony, aki negyvenötesztendős bájainak szomoruan elmult
foszlányait sem tudta volna már nagykendőiből kitakarni, ám erre
kacéran csak elmosolyodott, meg-megvonta a két vállát; szája,
fogatlan öreg szája elé emelte a kezét s igy szólt:</p>
<p>– Á, bátyuskám… nem érdemes ezekkel kezdeni, mert a
<i>honvedu</i> elmegy…</p>
<p>A vén szipirtyó, nem azt mondta, hogy nem kell ő már az ördögnek
sem: nem! neki nem kell a honvedu!… De mért?… Csak azért: mert
<i>nem érdemes!</i>… Hisz az elmegy!…</p>
<p>Mindegy az, akár csujes, akár nem, az asszony mind asszony.</p>
<h3>18.<br />
KUKORICAKÁSA.</h3>
<p class="right"><i>1915. Kriegsspital, Hinterland.</i></p>
<p>Alkonyodni kezdett, kinn borus, csatakos volt az idő. A magyarok
az ágyaik szélén üldögéltek s ugy szólogattak <span class=
"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> át
egymásnak a többiféléken keresztül, gubbaszkodva, mint esőben a
kakas.</p>
<p>– Én megyek vissza a káderho, – szólt egy honvéd.</p>
<p>– Igazad van, – felelt rá a másik, – nem ér-e semmit, itt.
Aspirin, meg aspirin, már savanyu a hasam is tőle.</p>
<p>– Aspirin, meg kukoricakása.</p>
<p>– Hát. Eresszenek haza, otthun ha jóllakom töltött káposztával,
biztosan hamarább elmulik a sárgaság rólam.</p>
<p>Nevettek egyet, egyet. Az ember csak itt ül és heverész, egyebe
sincs, csak az a kis nevetés.</p>
<p>– Cukorral a kukoricakását!… Nem eszem meg többet, – mondta a
tüzér erélyesen, elszántan. – Azt nem eszem meg többet. Mióta
harmadik diétán vagyok, még több a kukoricakása, mint azelőtt.
Inkább megdöglök, de azt nem eszem meg többet. Bemegyek az öreghez
és megmondom neki magának, hogy azt nem eszem meg többet.</p>
<p>Tizenegyen voltak az ötven beteg közt magyarok mind helyeselve
szólottak rá. Mind el voltak keseredve a kukoricakása miatt;
alföldi legények voltak.</p>
<p>A barakk kedvence a vidám bécsi fickó, ahogy észrevette, hogy a
magyarok közt valami izgalom van, rögtön közéjük állott s ahogy
szokta, veregetni kezdte a mellét:</p>
<p>– Ich bin auch Mágyár!</p>
<p>Nevettek rajta. <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
"Page_107">-107-</a></span></p>
<p>– Megint azt mondja, hogy ű is magyar?</p>
<p>A bécsi gyerek sorra kezet fogott minden magyarral. Egyik honvéd
a vállára tette a kezét s megrázta.</p>
<p>– Jól nézünk ki testvér, ha mán te is magyar vagy.</p>
<p>Igy eltréfálkoztak vacsora idejéig, akkor jöttek az ápolónék s
hozták a vacsorát. A barakkon átfutott a kiváncsiság, s egyszerre
nemzetiségkülönbség nélkül lelógott valamennyinek az orra:
kukoricakása.</p>
<p>– Nem eszem meg, – mondta a tüzér.</p>
<p>– Ilyen étel, – böcsmölték a többiek, – még ha friss tepertő
volna rajta, jobban meglehetne enni.</p>
<p>– Friss szalonnatepertő a tetejibe, alatta meg turós
galuska.</p>
<p>Nevettek, csak a tüzér nézett komolyan, szurós szemeivel.</p>
<p>– Nem, nem, – mondta az ápolónőnek, – nem eszem meg, ik verde
nikt esszen, ik verde cájgen, ik zo svájneráj nikt fresszen
verde…</p>
<p>A komoly renitencia egyszerre az egész társaságban a magyar
ellenállás mozgalmát inditotta meg. Az összes nemzetiségek
kiváncsian, kissé izgatottan és várakozva néztek, mi lesz a
lázadásból. Csehek, németek, románok, horvátok mind utálva nézték a
kukoricakásájukat, amit azért lassacskán beszopogattak… Volt köztük
olyan is, akinek jól esett.</p>
<p>Az ápolónő gyöngéden beleakarta diktálni a tüzérbe a kását, de
ez keményen felállott s még egyszer kijelentette. <span class=
"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p>
<p>– Bitte sőn libe sveszter, zi verden zéhen, dasz ih verde nikt
kukuruc essen… Majd meglátja maga, hogy én nem eszem meg!</p>
<p>Rendbeszedte magát s elindult az orvoshoz.</p>
<p>Mély meghökkenéssel néztek utána. Az öreg civil orvos, aki a
barakkra felügyelt, mindnyájuk előtt tisztelt ember volt, mert jó
ember volt, öreg ember volt és mindenkit egyformán sajnált, senkit
ki nem küldött volna a kórházból; mig a Komissiók ki nem dobták az
embereket, felőle egészségesen hónapokig ellóghatott akárki, a
minap egyet kiküldött, mikor itt volt a bizottság, hogy észre ne
vegyék, csak ugy elsikkasztotta szem elől… Kissé haragudtak is a
magyarokra, akiknek ugyis az a mániája, hogy csak ki, ki innen,
mindjárt visszakészülnek a csapathoz, ahelyett, hogy itt
eléldegélnének, amig lehet s ijedtükben, hogy az öreg meg fog
haragudni, olyan buzgón neki állottak a kukoricakásájuknak, hogy
egy-két perc mulva már csak a magyarok csajkája volt tele, a többi
mind tisztára törülte a magáét, kivéve a bécsi fiut, aki
csatlakozott a magyar társasághoz s az ajtóig kisérte a tüzért s
ott is a fülébe sugta, hogy: „Ich bin auch Mágyár!“</p>
<p>A tüzér nehány perc mulva ragyogó arccal jött vissza.</p>
<p>– No, no, – vallatták a nemzeti hőst, – mi ujság? Mit mondott az
öreg?</p>
<p>– Hát nagyon be vót gyulladva az öreg!… Még ő csittitott és
aszonta, hogy mondjam meg az óbersveszternek, hogy az ő rendeletére
adjon mást! <span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
"Page_109">-109-</a></span></p>
<p>– Éjjen, – szóltak a magyarok.</p>
<p>Az ápolónők mind összeállottak, s a tüzér keservesen, de annál
erélyesebben fejezte ki nekik, hogy igenis, ő nem fog kukoricakását
enni! pláne cukorral!… A doktor ur parancsára ő ezt nem veszi be…
slussz!… Kukoricakását! Cukorral!… Nem kell kukoricakása cukorral.
– visszaadta a csajkát s az ápolónő elment vele.</p>
<p>Az egész magyar haza, már mint a többi tiz magyar, aki a hont
képviselte, büszkén nézett utána a csajkának, amit az ápolónő pár
perc mulva visszahozott.</p>
<p>Kiváncsian várták, mi van benne.</p>
<p>A tüzér belenéz s ijedt haraggal kiált fel!</p>
<p>– Mi ez, mi ez kérem? Vasz iszt dasz, bitte sőn? Ich esse nicht
kukuruc, se mit cukker, sem óne cukker!</p>
<p>A sveszter tudniillik odakint leszedte a kukoricakásáról a
cukrot, ha igy nem szereti a magyar, s visszahozta a kását.</p>
<p>De ebben a pillanatban nem azzal a magyarral állott szembe, aki
békén nyelte le századok óta az efféle engedményeket: hogy a
sérelemről lekaparják azt a kis cukrot is, ami rajta volt s marad
pusztán az ősinjuria. Nem; a tüzér fogta a csajkát s a nővér orra
alá emelve, szólt:</p>
<p>– Ik hábe gezákt libe sveszter, dasz zi verden zéhen dasz ih
verde nikt kukuruc eszen.</p>
<p>Azzal püff, bevágta a csajkát az ágy alá.</p>
<p>Általános zavar, aminek a vége az lett, hogy az ápolónőknek meg
kellett érteni, miről van szó. Tiz <span class="pagenum"><a name=
"Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> percnyi forrongás,
suttogás és mozgolódásnak az vetett véget, hogy két tojásból
rántottát hoztak a tüzérnek.</p>
<p>– Ach, dosz isz gut, – kiáltotta a bécsi gyerek, aki még most is
őrizgette a maga kukoricakásáját, – ich bin auch Mágyár!… s azzal
fogta és zsupsz, ő is be az ágy alá a maga csajkáját.</p>
<p>Ugy tudtak nevetni a magyarok a vidám eseten.</p>
<p>A bécsi fiu kapott egy darab vajaskenyeret. De a diéta maradt a
régi…</p>
<h3>19.<br />
A BÉCSI ÜTKÖZET.</h3>
<p class="right"><i>Budapest, 1917. aug.</i> 16.</p>
<p>– Aladár fiam, hát maga itthon van?</p>
<p>A tüzér meglepetve néz vissza.</p>
<p>– Itt vagyok. Alásszolgája.</p>
<p>– Azt hallottam, beosztották a marsba.</p>
<p>– Igen, de mikor elvittek Bécsbe, láttam, hogy az a mars nem
nekem való hely, hát kiléptem.</p>
<p>Nevettem rajta. Ha egy jó magyar gyerek megszólal, előre
nevetek, mert tudom, hogy a jó, egészséges magyar észjárása
biztosan valami eredeti csapáson jár.</p>
<p>– Nem tetszett a mars, Aladár?</p>
<p>– Nem, mert nagyon protekcióskodtak. Én először beosztattam
magam jó helyre a kolonba. De láttam, <span class=
"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> hogy
itt egyre-másra megy az áthelyezés. Bécsbe már nekem is mondta a
tüzmester: „nézze maga át lesz helyezve és ez meg ez jön a
helyére“. „Nézze tüzmester ur, velem ne nagyon protekcióskodjanak,
mert én nem abból a fából való vagyok, akit ide-oda lehessen
dobálni.“ „Micsoda beszéd ez, maga ott fog állani, ahol én akarom.“
„Tudja mit tüzmester ur, én most már sehol se fogok állani. Vegye
tudomásul, hogy egyáltalán nem megyek ki a marssal.“ „Szeretném
tudni, mért.“ „Azt majd megtudja, különben ha nagyon kiváncsi: hát:
beteg vagyok.“ „Nem ugy néz ki, mint aki beteg. Menjen maródira.“
„Azt megteszem, tanács nélkül is.“ Igy mentem aztán maródira, onnan
felülvizsgálatra s a főtörzsorvos ur kidobott a marsból. Akkor egy
hónapot töltöttünk Bécsben.</p>
<p>– Jó volt ott?</p>
<p>– Nekem jó volt, kivált mikor a cseheket megvertük.</p>
<p>– Miféle cseheket.</p>
<p>– Hát a berájcsaft be akarta vinni a magyarokat és azok két
berájcsaftot szétvertek.</p>
<p>– Ugyan.</p>
<p>– Az egyik cimboránk, bizonyos Somogyi, beült egy kis kávéházba,
voltak vagy hárman, biztosan volt is már bennük egy kis szentlélek,
mikor jött a berájcsaft és egy önkéntes formájszter odalépett
hozzá, kérte a kimaradásit. Az meg nem tudott németül egy szót se.
Hát azt mondta: Jól van, csak beszélgess. Oda se ügyelt. Ez pedig
soká ott karatyolt neki s a végén <span class="pagenum"><a name=
"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> megfogta s rángatni
kezdte. Erre Somogyi megharagudott, felállott s kiitta a borát, ami
az asztalon volt, akkor fogta az asztalt s ráboritotta a
formájszterre.</p>
<p>– A.</p>
<p>– Az persze alábukott s nem birt a márványlap alól kimászni, azt
se tudta hol van. Persze a négy berájcsaftos szuronyt szegezett, de
Somogyi fogta már a széket és rendet csinált köztük, szétverte a
szuronyokat és ki. Csakhogy az ajtó előtt kinn állott a másik négy
szuronyos baka és megfogták. Elment velük vagy száz lépést, ott
volt egy kerités, azt megfogta. A nyolc katona meg rángatta. Ha egy
oszloptól elcibálták, a másikat fogta meg. Azalatt felszaladt a
másik tüzér hozzánk, hogy Somogyit viszi a berájcsaft. Mi már
feküdtünk, ott volt a második batri elszállásolva egy kuglizóba,
ugy ahogy voltunk, leszaladtunk az utcára. Azon az udvaron volt
vagy tizennégy öl fa felrakva, az a jó vargafa, hántott fa, abból
szedett fegyvernek valót a batri. Akkor verekedés lett s a csehek
uj berájcsaftér futottak; ujra jött kilenc katona. Jöttek a
rendőrök, vagy negyven, meg a nép, az mind karikába állott, hogy
verik a magyarok a cseheket.</p>
<p>– Nem lőttek a katonák?</p>
<p>– Bécsbe nem szabad lőni, mert másat is találhatna. Sok volt ott
a civilnép. Már kilenc sebesültjök volt a cseheknek, hordágyon
vitték el őket, egész rendesen. Tőlünk is kettőt megszurtak,
Somogyinak másnap egy ilyen daganás nőtt ki a fején, az oldalát is
fájlalta. Két lovasrendőr jött, az egyik, ahogy a kapuhoz
<span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
"Page_113">-113-</a></span> ér, egy fával igy szemen vágták, az
rögtön lefordult, a másikat a csizmájánál fogva rántották le. Akkor
mi mind bevonultunk már az elszállásolási tanyánkra, de mikor a
rendőrök jöttek, egy nagy kirohanást csináltunk s aztán vissza, már
a tüzoltók is jöttek sipolva. Ez a csata eltartott ugy tizenegy
órától éjfélután kettőig. Akkor Somogyit elcipelték, mi meg szépen
lefeküdtünk. Jött egy főtörzsorvos négy katonával, hogy összeszedje
a sebesülteket köztünk, hogy arról megtudják, ki vett részt a
verekedésben. Nem volt persze egy sebesült se. Senkinek se fájt
semmi. Keresztes, akinek átszurták a combját, olyan haptákba
állott, hogy no. Csak Majort ismerték meg, el is vitték, hogy ő
verekedett. De a főhadnagy a kapuból visszahozatta. A főhadnagy, a
batrikommandánsunk nagyszerü magyar gyerek volt, azt mondta, nem
bánja, vegyenek fel jegyzőkönyvet és irják bele a neveket, de a
legényt nem adja ki, mert neki hiányozna.</p>
<p>– Kitünő.</p>
<p>Folyton mosolyogva, kuncogó nevetéssel néztünk össze. Aladár ugy
beszélt, mintha a világon a legegyszerübb és legkomolyabb dologról
volna szó, inkább csak visszhang volt az arcán a mosoly.</p>
<p>– S mi lett a büntetés?</p>
<p>– Hát nem lett semmise, másnap a batrit bevaggonirozták s vitték
a Feldre, ők meg fellélekzettek, hogy megszabadultak a
magyaroktól.</p>
<p>– Szóval jól mulattatok Bécsben.</p>
<p>– Jól. Szerettek ott minket, csak a X. kerületben <span class=
"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> a
csehek nem. Másnap egy kávéházban ülünk, jön egy katonarendőr, mert
azzal tele van Bécs, kéri az igazolványt, összenézünk „mit akar
ez?“ Azt mondja a másik „én nem tudom“. Pedig mind beszéltünk
németül, én is, a Weisz is, csak ép Lám nem tudott egy szót se. Azt
mondja a katonarendőr: mátyár? „Magyarok vagyunk.“ Arra nem kért
semmit, elment. Pedig nekem volt is Legitimationskartém, nem is a
batritól, hanem a bécsi házi ezredtől, mert egyszer valamiért oda
kellett mennem, hát nem volt senki az irodába, én megláttam ott a
Kartékat, mindjárt vettem egyet.</p>
<p>– Ott volt a Stambilia, ráütöttem a pecsétet is, hogy
érvényesebb legyék.</p>
<p>– Még az aláirást is megkerestem, azt is rányomtam, pedig azt
igazán csak becsületből tettem, nekem a pecsét is elég volt,
aláirni én is alá tudtam volna valami nevet. Igy aztán bátran
sétálgattam Bécsben a németek közt. Olyan bátran beszéltünk ott az
utcán… egyszer azt mondom a pajtásomnak: „nézz csak oda, lopj egy
kis gyümölcsöt ettől a kofától“. Azt mondja rá a kofa: „Csakhogy
nem lehet ám, lelkem“. Magyar kofa volt Bécsben!… Egyszer meg azt
mondom: „Nézz oda te, ez a kisasszony téged fixiroz“. Megszólal a
kisasszony: „Eszem ágába sincs, hogy magukat fixirozzam“. Hü,
mondom, akkor menjünk innen, ha már igy kompromittáltuk magunkat…
Azért az volt a legjobb, mikor a cseheket szanitécek hordták el a
csatatérről… Csak most megyek a harctérre, 23-án. Alásszolgája.
<span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
"Page_115">-115-</a></span></p>
<h3>20.<br />
OROSZ CIGARETTA.</h3>
<p>Borus őszi napon az össze-vissza nyirkált magyarok a zolkiewi
orosz katonai kórházban csöndesen busongtak. 1914-et irtak akkor s
hullottak a levelek a fákról.</p>
<p>Voltak vagy tizenhatan az ötven fogoly katona közt magyarok,
szabad volt beszélniök, csöndeskén üldögélniök, hazagondolniok.
Szabad volt egymást nézni, halkan szót váltani, az otthonról, az
elmaradtakról, a családról, a bajról emlékezni; szabad volt élni.
Oroszok voltak az orvosok, oroszok az ápolónők, tizen, csinos,
müvelt, fehérbeöltözött gyöngéd muszka angyalok, akik szeliden
mosolyogtak, lágyan beszélték a német szót s türelemmel ápolták a
magyar fiukat, akik vasfogaikat összeszoritották s némán türték a
fájdalmakat.</p>
<p>Bencze közhonvéd estefelé föltápászkodott, a két cigarettát a
betegsapkába tette s átcsoszogott a külön szobácskába, hol az
egyetlen magyar tiszt tanyázott.</p>
<p>– Jóest százd urm, – köszönt be dünyögve.</p>
<p>– Szervusz Bencze fiam, hát bejöttél hozzám, ülj le csak.</p>
<p>Bencze közhonvéd, a tiszaháti magyar, nagy szemeit meresztve,
fáradtan ült le egy székre.</p>
<p>– Hogy tecc lenn… – motyogta. Nem tudott beszélni, mert az
állkapcsa iszonyuan el volt lőve. Az <span class="pagenum"><a name=
"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> egész arca be is volt
pólyálva, csak a szeme látszott, nagy, szomorkás szeme.</p>
<p>– Meg vagyok Bencze, meg vagyok; olyan jól nyirkálnak látod ezek
a muszka doktorok, hogy csoda Ha már egy hétig nem nyesik a lábam,
szinte unom magam.</p>
<p>Megmozditotta a jó lábát, akaratlanul, aztán sziszegve feküdt
tovább.</p>
<p>Soká csönd volt. A százados lehunyta a szemét, összeszoritotta a
fogait s hosszan, alélten lélekzett.</p>
<p>Hosszu percek multak el.</p>
<p>Az ajtón keresztül beszürődött a nagy teremből a betegek halk
duruzsolása. A parányi fehérfalu szobában az őszi napfény
beszürődött enyhe világa a két beteg fakó arcát még fakóbbá tette.
A százados lesoványult, barna bőrén a nagyra nőtt fekete szakálla
szinte a csontokon burjánzott. Féllábbal feküdt, beesett szemekkel,
szédülve, lázban. Haza gondolt s feküdt hosszu ideig, már el is
felejtette, hogy Bencze honvéd ott ül a lábánál.</p>
<p>Mikor fölnyitotta a szemét s meglátta a vánkossá pólyált fejü
legényt, fölkiáltott.</p>
<p>– Még itt vagy, Bencze fiam.</p>
<p>– Itt. Százd urm.</p>
<p>– De jó, hogy itt vagy, hallod-e. No mivel kináljalak meg. Látod
az a cseh vitéz főhadnagy is kihalt mellőlem, addig még volt egy
kis himihumi… De kitünő alak vót szegény, emlékszel, hogy ki volt
repedve a mellénye hátul, de sokat nevettünk rajta, <span class=
"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> hogy
nem a muszka golyó repesztette ki, hanem a muszka gombóc… Két
pofára evett, hát persze kihizott. Mégis meghalt… Én meg sehogyse
eszek, a lábomat is lecsatolták, mégis itt vagyok.</p>
<p>Nevetni kezdett. Bencze közhonvéd olyan komolyan ült s nézett és
oly rendkivüli szomoru arcott vágott, hogy a százados ujra nevetni
kezdett. Ettől ujra rájöttek a sziszegtető fájdalmak, s ahogy a
fogát összeszoritotta s szinte könyes szemmel fojtotta le a
fájásokat, ujra, ujra fölnevetett.</p>
<p>– Bencze fiam, te olyan keserves pofát vágsz… hogy én még ilyen
keserves pofát nem láttam…</p>
<p>S halkan, göcögve, kinosan nevetett.</p>
<p>Bencze közhonvéd még jobban kimeresztette a szemét, aztán
levette a fejéről a betegsapkát, kikotorta belőle a két cigarettát
s azt mondta, azaz nyögte.</p>
<p>– Tessék szzds urm.</p>
<p>A százados a szemöldökét felrántotta a homloka csucsáig.</p>
<p>– Cigaretta! – kiáltott.</p>
<p>Még a szája is nyitva maradt.</p>
<p>– Hol raboltad ezt, te gazember,… te angyal!</p>
<p>Bencze közhonvéd megrántotta a vállát Nem nagyon, csak inkább
jelezte a vállránditást, mert kutyául össze volt lőve, a mellén is
golyó ment át, a hátán is, de olyan fertelmesen, hogy a muszka
doktorok kardvágásnak nézték.</p>
<p>– Adták, – dünyögte.</p>
<p>– No a kutyák, – mondta a százados, – nekem <span class=
"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> meg nem
adnak. Már egy hónapja, hogy egy cigarettát nem adtak. Pedig a
féllábomat elvették, csak ha tiz kiló volt is, adhattak volna érte
egy pár cigarettát…</p>
<p>Kéjjel gyujtott rá.</p>
<p>Bencze szomorkodva nézte.</p>
<p>Soká ültek csöndben; a százados élvezte a füstöt. Az egész
száját televette vele s apródonként eregette ki.</p>
<p>Ültek, feküdtek, hallgattak, odakint beesteledett.</p>
<p>– Megint meggyóntam, – mondta egyszer Bencze közhonvéd.</p>
<p>A százados rápislantott. Ez jelent valamit. Megint meggyónt.
Ahogy ő irta a leveleibe, hogy „megint jobban vagyok.“ Tudniillik
minden ujabb operáció után, mert darabonként szedték le a
lábát.</p>
<p>– Gyóntál, Bencze fiam.</p>
<p>– Ign.</p>
<p>A százados elgondolkozott.</p>
<p>– Hát bent volt a katholikus pap? – kérdezte hirtelen. Fájt,
hogy őt ebben is megröviditették. Nem küldték be hozzá.</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Hát kinél gyóntál?</p>
<p>– Hát a muszka papnál.</p>
<p>– Hát te muszka vallásu vagy?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Hát katholikus?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Hát mi vagy? <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
"Page_119">-119-</a></span></p>
<p>– Rformátus, krem.</p>
<p>A százados csodálkozva nézett a közmagyarra.</p>
<p>– Hát akkor minek gyóntál?</p>
<p>– Nem árt az krem!…</p>
<p>A százados gondolkozott, cigarettázott, csucsoritotta a száját a
füst után.</p>
<p>– Hát osztán a muszka pap tudott magyarul?</p>
<p>– Nm.</p>
<p>– Hát hogyan beszéltetek? Tudsz te németül?</p>
<p>– Nm.</p>
<p>– Hát muszkául!</p>
<p>– Nm.</p>
<p>– Hát hogyan gyóntál?</p>
<p>– Hát a muszka pap ugy mutogatott, én meg intettem a fejemmel,
hogy igen, vagy nm. Meg hát az ujjammal is eccer, vagy kéccer.</p>
<p>Csönd. A fiatal tiszt szinte meghatottan hallgatott s nézte a
cigarettafüstöt. Jó meleg papi arcok tüntek föl előtte, a kanonok
nagybácsi gömbölyü, jóságos arca, ahogy még tiszthelyettes korában
is, ha meglátogatta, igy szólt mindjárt: „Adjatok csak valamit
ennek a gyereknek, hadd egyen szegényke.“</p>
<p>Bencze közhonvéd megmozdult, megszólalt:</p>
<p>– De most nm adott félrubelest.</p>
<p>A százados megütődve nézett rá.</p>
<p>– Mit?</p>
<p>– Mikor először gyóntam neki, adott egy félrubelest <i>most csak
cigarettát</i>.</p>
<p>A századosnak felnyilt a szeme. Ahá, hát innen a <span class=
"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span>
cigaretta!… Nevetni kezdett. S olyan édesen jött, olyan jóizüen a
nevetés, hogy még a fájdalmat sem érezte.</p>
<p>– Hát itt kaptad a cigarettát, Bencze fiam?</p>
<p>– Itt.</p>
<p>A szoba már egész sötét volt. Jóizü füst terjengett benne, a
fiatal tiszt nézte a sötét menyezetet s törte a fejét, hogy a baka
dolgába benézzen. Meggyónt: rendben van, nem árt az. Meggyónt:
rendben van, cigarettáért tette, még okosabb. De meggyónt és itt ül
szomoru képpel és olyan keserveseket sóhajt, mint egy cselédkenyér:
itt valami mégsincs rendben.</p>
<p>Hirtelen fölkiáltott.</p>
<p>– De nézd csak, hát gyúccs rá te is!</p>
<p>– De nincs több.</p>
<p>– Nincs több…</p>
<p>A százados gondolkodott, fujta a füstöt, aztán fölkiáltott:</p>
<p>– Hát csak kettőt adott a huncut! – Aztán ismét eresztett egy
füstkarikát s igy szólt:</p>
<p>– Csak kettőt!… Ej, ej, a füsvény… Lám csak… No, nem baj. Nem
baj Bencze fiam… Van nekem. Gyújts rá csak, gyújts rá.</p>
<p>Odaadta neki a másik cigarettát s odanyujtotta a maga leégett
szivarkája tüzét is.</p>
<p>Bencze közhonvéd rágyujtott s most már megenyhült a rémséges
szomorusága.</p>
<p>– Alázatosan köszönöm, százds urm!</p>
<p>– Jó cigaretta! ugye, Bencze fiam. <span class=
"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span></p>
<p>Bencze közhonvéd mereven nézett a füstbe… Hallgattak,
hallgattak, egyszer azt nyögi:</p>
<p>– De otthun jobb…</p>
<p>– Jobb, jobb, – mondta a százados, és bólogatott hozzá…</p>
<p>A legény felállott, fájós testét megnyujtóztatta, megropogtatta
egy kicsit s jóizü tiszahátian mondta:</p>
<p>– Hej százdos uram, – jobb vón azér otthun egy pofa bagó is,
mint itt ez a finom cigarettli!</p>
<p>Éjszaka volt, a betegek aludni készültek.</p>
<p>A százados uram keservesen mosolygott.</p>
<p>– Egy pofa bagó, Bencze fiam! Azt még nem próbáltam. De igazad
van… Otthon még az is jobb… No, jójcakát…</p>
<h3>21.<br />
FEDEZÉKBŐL.</h3>
<p class="right"><i>Szurmay-sereg</i>, dec. 3.</p>
<p>Már irtóztató volt; oroszok, magyarok ugy feküdtek az erdőszélen
a füben, mint a gomba. Mint valami végkép megveszett, elvadult,
fogcsikorgató állatok, vájták maguknak a fedezéket, egyre közelebb
egymáshoz.</p>
<p>A honvédek kimerülve, ellankadva feküdtek szétszórva az apró,
szinte körömmel vájt sirokban, még élve, de már lelkük mélyén
halálra váltan.</p>
<p>Az ezredes még egy rohamot akart.</p>
<p>– Nem ment. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
"Page_122">-122-</a></span></p>
<p>Az emberek sirtak, a földbe dugták a fejüket és sirtak és ömlött
a könnyük. Az otthont emlitették, az istent, a minden szenteket és
sirtak, és lőttek s a fegyverre hullatták könnyeiket, mig a
golyókat elpuffogatták, oly görcsösen ragaszkodva a gépiesen
pattogó fegyverhez, amellyel egy pillanatig sem céloztak már,
mintha varázsszer volna a halál, a vész, a baj ellen.</p>
<p>Az ezredes még egy rohamot akart.</p>
<p>Lehetetlen volt.</p>
<p>A tisztek elcsüggedve jöttek vissza; a legénység nem fog többet
kimozdulni; elfogyott a morális erő, el a lelki tartaléktőke;
irtóztatóak a veszteségek, ők maguk is feladták a dolgot…</p>
<p>Az ezredes még egy rohamot akart és kiment a mezőre a
telefonfedezékből.</p>
<p>Csuszva és hason, a többi között. Nem szólt, sorra egyik
legénytől a másikig.</p>
<p>A honvédek rémülten néztek rá; az ezredes az ellenség
puskatüzének nyiltan kitéve. A honvédek a végzet suhogását
hallották és elforditották a fejüket, hogy ne lássák; ahogy
elforditja fejét az apa, ha gyermeke haláltusáját látja, a gyermek,
ha apjának fölné gyeltetését látná.</p>
<p>– Fiam, – szólt az ezredes, – mért forditod el a fejed?</p>
<p>A honvéd ledugta a fejét a kezére, amely görcsösen szoritotta a
lelankadt fegyvert. Sirt.</p>
<p>– Ne félj fiam! – mondta az ezredes, – nem tudnak ezek lőni!
<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
"Page_123">-123-</a></span></p>
<p>S elébe feküdt a honvédnek. Fedezéket csinált neki.</p>
<p>A honvéd visszatorpadt. S az ezredese szemébe nézett.</p>
<p>Aztán felugrott, mint az őrült!</p>
<p>– Azt a kutya istenit, – orditotta – én félek? ezredes uram!</p>
<p>S kirohant a biztos fedezékből és vele az egész raj, az egész
rajvonal.</p>
<p>És mint egy őrült csorda rohantak bele az ellenségbe.</p>
<p>Negyedóra mulva a mienk volt az egész orosz állás.</p>
<h3>22.<br />
KÉSIK A POSTA.</h3>
<p class="right"><i>Orosz hadszintér</i>, <i>1915</i>.
december.</p>
<p>Az alkonyodó völgyben már kezdtek száz lépésre láthatatlanná
lenni a szürke katonák. Szekér érkezett. Az őrnagy, aki már nem
győzte a postát várni, s lejött egész a futóárokig elébe, meglátta.
Az arca egész biborvörös lett.</p>
<p>– Micsoda disznóság ez, – kiáltott fel.</p>
<p>Dühösen gyalogolt le a szekérig, amelyről kezdték lerakni a
deszkát, amit a fedezékekhez szállitanak.</p>
<p>– Micsoda disznóság ez, – kiáltott rájuk, – mért nem jönnek
mindjárt délben! Mégis csak gyalázat, célpontot adni azoknak a
disznóknak. <span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
"Page_124">-124-</a></span></p>
<p>– Őrnagy urnak alázatosan jelentem, vaksik azok, nem látnak, –
mondta egy honvéd a szekérről.</p>
<p>– Majd ha a béleden keresztül megy a golyó, akkor látni fognak,
– rivallta az őrnagy.</p>
<p>– Köd van most, alázatosan jelentem, – mondta a szakaszvezető
is, aki átvette a deszkát.</p>
<p>– Köd a fejetekben… Már százszor megparancsoltam, hogy mig
egészen be nem áll az este, nem szabad szekérrel ide bejönni!… Hát
legyen eszük! Itt nem látja meg?! De mikor az erdőnél befordul,
épugy látja, mint az égen a csillagot!… Két kilométert megy a
szekér minden fedezék nélkül! Ha mégegyszer nekem, délután négy
órakor ide szemtelenkedik valaki, azt azonnal főbe lövetem!
Megértette?</p>
<p>– Igenis.</p>
<p>– Nahát.</p>
<p>Megfordult s ott hagyta őket.</p>
<p>Olyan gyorsan sötétedett, hogy mire visszatért a völgynek arra a
pontjára, ahonnan már a mélyen kiásott futóárok vitt az állásokhoz,
az őr nem ismerte fel s felhangozott a kiáltás:</p>
<p>– Állj, ki vagy!</p>
<p>Megállott.</p>
<p>– Tormay őrnagy; még nem láttad, megjöttek-e a postával?</p>
<p>– Alássan jelentem, még nem jöttek. Disznóság; ez a posta már
mindig késik!…</p>
<p>A hó sercegett a lába alatt. Valami erős indulat ütötte, maga
sem értette, annyira ingerült volt. <span class="pagenum"><a name=
"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p>
<p>– Mi van itt? – kiáltott rá egy csoport katonára, akik
összezsufolva állottak, s észre sem vették, hogy közeledett.</p>
<p>Valamelyik visszafordult s tisztelgett.</p>
<p>– Alássan jelentem, felvételezés.</p>
<p>Itt volt a saját fedezékénél, amely jobbkézre volt bevágva, az
alacsony dombsor oldalába. Föllépkedett a kőkeményre fagyott
hólépcsőkön s bebujt, mint egy eszkimó.</p>
<p>A telefonos oda sem ügyelt rá, halk torokhangon mondogatta a
kagylóba, hogy „igen“, „igen“, „igen“, a belső szobában az asztal
belső oldalán ott ült a hadnagya s levelet irt.</p>
<p>Dühösen nézett rá. A kövér fiu megérezte az őrnagya
mogorvaságát, katonásan köszönt s abba hagyta az irást.</p>
<p>– Maga mit csinál? – dörmögte az őrnagy.</p>
<p>– Levelet irok, őrnagy ur.</p>
<p>– Maga mindig levelet ir.</p>
<p>A hadnagy lesunyta a fejét és mosolygott.</p>
<p>Az őrnagy kihámozta magát a bundájából s felakasztotta azt a
fogasra. Megállott háttal a jó kis svarmkályha előtt, hátul
összetette a kezét és komoran nézett maga elé. A lámpafényen az uj
arany gallérja vakitóan csillogott, szinte szikrát szórt, csak most
varratta fel, a novemberi kinevezéskor. De az arca olyan sötét
volt, mint egy vad bikáé.</p>
<p>– Tetszik már vacsorázni, őrnagy ur, – kérdezte a hadnagy.
<span class="pagenum"><a name="Page_126" id=
"Page_126">-126-</a></span></p>
<p>– Eh, fenét, torkig vagyok, – morogta az őrnagy – mindig csak
hus! Sütve, főve, nyersen, füstölt hus, fagyasztott hus, konzerv,
sonka, kolbász… fuj.</p>
<p>Hallgattak, a telefonos közlegény beszólt:</p>
<p>– Hadnagy ur, telefon.</p>
<p>A hadnagy a fejére tette a kagylót, s most ő kezdte mondogatni,
hogy „igen“, „igen“, „igen“. Nehány perc telt el, az őrnagy oly
mereven állott, háttal a tüznek, mint egy oszlop, a feje legörnyedt
s belemeredt a szeme a sötétbe, ott az asztal alatt.</p>
<p>A hadnagy a hallgatóval a fején lassan, lassacskán, a papirja
után nyult s egyszerre csak tovább irt.</p>
<p>– De ki az istennyilának ir maga reggeltől estig, estétől
reggelig szakadatlan.</p>
<p>A hadnagy a válla közé huzta a fejét, erősen mosolygott, de a
világért fel nem nézett volna.</p>
<p>– A Lolának? – kérdezte morózusan az őrnagy.</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Jobb lesz, ha befüt az összes tiszta papirjával.</p>
<p>– Hogy többet ne is irhassak? őrnagy ur?</p>
<p>– Persze… Ugyse válaszolnak… Az ember csak várja a postát… és
nem válaszolnak… Mi?… Nincs idejük… Udvarolnak nekik, hát nem érnek
rá… Mi?</p>
<p>A hadnagy csak mosolygott, befelé, szélesen, a fejét
csavargatva, mint egy nagy bumfordi gyerek.</p>
<p>– Minden nő becstelen dög, – morogta az őrnagy. <span class=
"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p>
<p>– Igenis őrnagy ur, – szólt kis vártatva a hadnagy.</p>
<p>– Nahát.</p>
<p>– De kivételek vannak, őrnagy ur kérem.</p>
<p>– Nincsen kivétel. Mind becstelen dög! Vegye tudomásul. Dög!
Jegyezze meg magának.</p>
<p>– Bocsánatot kérek…</p>
<p>– Dög.</p>
<p>Erre uj csönd lett. A hadnagy ugy nyugtatta az asztalon a két
kezét, mint a kutya, mozdulni sem mert. Vastag kis teste nyomta az
ágyat, mert ő alszik ezen a vackon, hogy az asztalhoz közel legyen,
a telefon miatt… A vekker óra hangosan ketyegett, kint az ajtón tul
a telefonos legény lassan duruzsolt a kagylóba, a gazember
valamelyik pajtásával diskurált s viccelt és fuldoklott a lefojtott
nevetéstől, aztán egyszerre fel-felhangzott a jelentkezése.
„Harmadik zászlóaljparancsnokság.“ Akkor kezdődött ismét, hogy
„igen… igen… igen…“</p>
<p>Aztán megint mély csönd lett. A föld alatt lehangoló némaság
volt, ahogy a három ember mozdulatlanul ült, csak távolról, az
állások felől csattogott be a puskalövöldözések halk nesze.</p>
<p>– Ha valaha hazamegyek és megházasodom, be fogom zárni az
asszonyt! – mondta az őrnagy. – Bizonyisten, azoknak a régi
váruraknak teljes igazuk volt! Tudja mit csináltak azok? Azok
barátom okos emberek voltak. Épitettek egy várat, maga azt hiszi,
hogy az ellenség ellen. Fügét. Azért, hogy a nőstényüket
<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
"Page_128">-128-</a></span> bele zárhassák. Be kell zárni a
bestiákat, hogy ne kószáljanak a világban. Mi?</p>
<p>– Igenis őrnagy ur.</p>
<p>– Hát nincs igazam?</p>
<p>– De igen, őrnagy ur.</p>
<p>– Na lássa. Maga azt hiszi, a maga Lolája magát nem csalja
meg?</p>
<p>A szemük ugy elnéz, ugy elkönnyesedik a távolba, a lelkük ugy
kisugárzik, mint a fényszóró sugarai a számtalan mérföldeken át, a
szivük mind egy-egy villámtelep: ha volna hatodik érzékünk, amely
az érzéseket tudná meglátni, az vakon mehetne át a Kárpátok
bércein, mert ezek a szivek nagyszerü lángokkal világitanak vissza
az egész magyar hazáig s ezeknek a lelkeknek szerelmi fénye ott a
lövészárkoknál éjjel-nappal nem szünő csodálatos fényutat vetnek
föl az égre…</p>
<p>Most a rendkivüli idők, állapotok és feszültségek a
férfisziveket tették ujjá, a férfisziveket kovácsolták át valami
egészen ujjá. Azok az udvarlók, vőlegények és férjek! (férjek is,
ha még olyan öreg férjek, akkor is!) mind egészen uj képességeket
nyertek, hogy a leghalványabb és legcsekélyebb nyomokon
nekiinduljanak vadászni a hölgyük lelki eltávolodása után.</p>
<p>Mert ez a legfontosabb. Kivétel nélkül minden férfi azt érzi
ott, hogy ő ki van vetve a hazából, be van dugva a föld sarába, ki
van téve minden percben a halálnak s a nő, aki párja, éli a régi
életet, vidáman, egészségesen, könnyelmüen s talán boldogan…</p>
<p>S mint bebörtönözött oroszlánok a vasrostélyban <span class=
"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> le s
fel, le s fel és körbe-körbe járnak és dörmögnek és hörögnek és
gondolataikra a fogukat vicsorgatják, mert a gondolataik
szakadatlanul ott kóvályognak, hogy minden lehetetlenséget
kieszelnek hevülő fantáziával és azonnal készpénznek veszik és
azonnal készek amiatt már itélni… Nem találkoztam egyetlen urral,
aki nyugodt és boldogan megcsillapodott lett volna, ha a nőkről
volt szó. Az egész fronton végig a legingerültebb vitatkozás tört
ki azonnal, mihelyt a női hüség szóba került s ezeknek a
vitatkozásoknak nem az ellenmondás volt a gyujtója, hanem a
tullicitálás. Egymást kiabálták tul az urak és egymást rémitgették
még szörnyübb mesékkel. S voltak, akiknek szavajárása ez volt:</p>
<p>– Á, hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Majd meglátjátok,
hogy mennyi válás lesz a háboru után!… Nono…</p>
<p>A másiknak minden szava ez volt:</p>
<p>– A nők mind becstelenek, azokba kérlek nincs hüség, nincs
jóság, minden nő becstelen…</p>
<p>A harmadik azt mondja:</p>
<p>– Kérlek az ezredünket áthelyezték Csehországba s onnan egy cseh
ezredet vittek a mi helyünkre és kérlek… – s tragikus mozdulattal
igy kiált fel – s már eddig kilenc eljegyzés volt a városunkban a
cseh tisztekkel…</p>
<p>Azt a mély elkeseredést és megvetést, azt a hörgő fájdalmat és
sajgó gyülöletet, ami ebben benne volt…</p>
<p>Azt idehaza a hölgyek nem tudják elképzelni.</p>
<p>Nehéz ételeket esznek az urak. Van hus, füstölt <span class=
"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> husok,
konzervek, sonkák, szalonnák, friss hus, fagyasztott hus, kolbász,
nehéz rostélyosok és szivós párolt husételek és buzából való, de
ugyancsak nehéz emésztésü prófunt…</p>
<p>Mit kell még mondani? Ez maga elég rá, hogy az urak valami
kiválóan szerelemre képesek legyenek.</p>
<p>S van baj, van fáradság, izgalom, felrobbant aknák dörgései,
éjjeli virrasztások, alig két-három órai alvás naponta, szakadatlan
ingerültség az ellenségtől száz-kétszáz lépésre, örökös ágyu- és
puskatűzben s mégis az a legkomiszabb, hogy késik a posta.</p>
<h3>23.<br />
KÁRPÁTI EMLÉK.</h3>
<p>A fedezék nagyszerüen be volt fűtve, az urak forró tea mellett
üldögéltek, szürcsöltek, diskuráltak. Enyhe téli hangulat, kinn
fütyöl a szél, nagyokat dörög az ágyu és sürün pattog a puskalövés.
Bizalmas, bátorságos érzés: a muszi csendben van, az a kis
ropogtatás csak arra való, hogy ébren tartsák magukat innen is, tul
is.</p>
<p>– Mért köhög kapitány ur?</p>
<p>– Már megszoktam, nem is törődök vele. Parancsolnak még az urak
teát?… Guth, van tea, Guth?</p>
<p>A legény mintha álomból ugrana föl.</p>
<p>– Igenis, kapitány ur.</p>
<p>A kapitány kedvesen, kisfiusan, behuzott nyakkal nevetett.
<span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span></p>
<p>– Nem is hallja a bitang, mit mondtam! Guth! – s összeszoritotta
a száját, hogy ne látszék rajta a mosolygás, – adnál egy kis
befőttet vörös káposztával?</p>
<p>Guth egy pillanatig némán bámult, aztán észbe kapott:</p>
<p>– Igenis <i>nem</i>, kapitány ur!</p>
<p>– Igy tálalta nekem! A vörös káposztát a befőtthöz tette s
hangosan köhögött a kis nevetéshez.</p>
<p>Az urak kivárták a kapitány köhögését s egyszerre ketten is
mondták:</p>
<p>– Ez nem jó, ez a köhögés, kapitány ur.</p>
<p>– Tüdőcsucshurut, – mondta a kapitány.</p>
<p>– Mért nem megy szabadságra, kapitány ur?</p>
<p>– Ah, nem megyek… Ha rajtam állana, elmennék, de annyi kérés,
gyanusitások, fölülvizsgálat… És nekem itt van a helyem, itt fogok
maradni… Kérem, urak, a háboru kitörésekor kilencvenhat kiló
voltam, ma hatvannyolc… Guth, bonts egy szardiniát.</p>
<p>– Igenis, kapitány ur.</p>
<p>Mély csöndben maradtak a jól megásott fedezékben, amely előzőleg
ezredparancsnokság uri palotája volt, nyirfaágak szép fehér
szövésével diszes. Mindnyájan magukra gondoltak, a nyirfából
szerkesztett lócákon s székeken, a gyertya enyhe homályán egy
percig tünődő csöndben ültek az urak, volna mindenkinek egy
panaszlani valója: a háboru…</p>
<p>– Lássa, kapitány ur, magának nem is lett volna szabad kijönni a
harctérre.</p>
<p>– Mért kérem? Akkor még nem volt nekem semmi <span class=
"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> bajom!
Én tizennyolc év alatt nem voltam beteg, ezt a Kárpátokban kaptam.
Nem igen hiszem, hogy énnálam erősebb tiszt lett volna az ezredben.
A bakák panaszkodtak, hogy fáznak és én fürödtem a Szávában, hogy
megmutassam nekik, hogy nincs hideg.</p>
<p>Együtt ült, eggyé főve, a pokoli melegre befütött földi
fedezékben a kis társaság, lelkek oly közel egymáshoz, ahogy csak
ott, a harc terén bajtársak ennyire az emberek. Kapitány és
körülötte hadnagyok és kadettok, a telefonhoz közel egy
nagyszakállu kadetaspirant ül szeliden, szürke szemekkel lesve az
urak szemét s mindannyian tisztelettel és olyan figyelemmel várva
ki a kapitány ur szavát, ahogy csak katonák tudják tisztelni s
respektálni a följebbvalót. Valahogy ugy kölcsönben növelték
egymásban a jóságot: hogyne szeretné egy kapitány ilyen hü és
deferáló bajtársait s hogyne ragaszkodnának meleg szivvel egy ilyen
bátor és odaadó, gondoskodó emberszivü kapitányhoz a
subalternek…</p>
<p>– A Kárpátokban szereztem, az uzsoki harcokban, nem volt nekem
addig semmi bajom. Egy éjjel sátort hevenyésztek ugy, hogy két fa
közt kifeszitették a sátorponyvát, azaz három oldalról volt védve,
a negyedik oldalról szabad volt. Széna volt, ág, tüzet csináltak.
Váry kassai tanár, az piromaniákus volt, mindjárt tüzet rakott.</p>
<p>Kicsit elmosolyodott, visszaélte magát, ahogy gyermekkorára
gondol az ember! Mikor volt az; a kárpáti harcok; egy egész évvel
ezelőtt; hol voltunk még akkor <span class="pagenum"><a name=
"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> a lövészároképités pompás
tudományában; a lovak egész télen a szabadban, fa alá kötve
dideregtek…</p>
<p>A jó forró fedezékben az urak szinte összehuzták magukat s
összedörzsölték a tenyerüket, ahogy a szabadra, a kint
fagyoskodásra gondoltak… Kint méteres hó ma is és fut a szél az
orosz sikon.</p>
<p>– Meggyult a sátor, óriási füst, majd megfulladtam, olyan dühbe
gurultam, hogy dacára, hogy mondtam, hogy ne csináljanak tüzet abba
a szélbe… Kifüstöltek, mint egy disznót. Összedőlt minden, Láng is
majd megfulladt, köhécseltünk egy óráig.</p>
<p>Az arcéle a melegtől s a tüdőbajtól céklavörösre gyulladt ki s
csillogó barna szemei derüsen hunyoritva néztek maga elé.</p>
<p>– Hát én nem mentem többet a tüzhöz, hanem előhivtam a
legényemet és ásattam vele magamnak egy ágyat. Már akkor két teljes
napja egy pillanatot sem aludtam… tartalékban voltunk s tologattak
bennünket előre-hátra a hegyeken.</p>
<p>– Az a legfinomabb, – szólt bele egy hadnagy szakértően s
áttette sárga lábszárvédős lábát egyikről a másikra, aztán szépen
kefélt hosszu szakállát simogatta.</p>
<p>– Uzsok fölött volt, északnyugatra… Valami nagy biztosságban sem
voltunk, az orosz még is ott volt, dehát az is fázott… Ásattam
magamnak a hóba egy jó mély gödröt. Ágyat. Azt telerakattam
szénával, jó magasan, tizenöt-husz centi, arra sátorponyvát, arra
ráfeküdtem, rám a pokrócomat, arra egy jó réteg szénát, arra
sátorponyvát, ujra szénát. <span class="pagenum"><a name="Page_134"
id="Page_134">-134-</a></span></p>
<p>Az urak a nyirfa-asztal körül vidáman nevettek, az asztal tele
volt rakva mindenféle jó nehéz ételekkel, füstölt holmik, szalonna,
kitünő konzerv, sonka s Guth hozta a friss teát. Derüsen szivták a
jó kincstári cigarettát, amivel a kapitány őket prezentelgeti meg,
érdemeket jutalmazgatva, mert ő nem igen dohányos, nem győzné
elfogyasztani az illetményét, csak a bor hiányzott, hogy a kedv
magasra szökjön. De itt valóban nem mámoros vigság lobog, a fedezék
enyhe vidámsága töltötte el a testet, lelket. A fiatal tisztek, kik
nagyobbrészt csak a nyáron kerültek ki a harctérre, élvező
tisztelettel hallgatták az archeologiai előadást.</p>
<p>– Az inasom elvitte a cipőmet, hogy kitisztitsa s aludtam, mint
a tej. A fejem fölött sátorponyva volt kifeszitve a hó ellen. A
Tertsek barátunk rám hágott többször, mert nem tudta, hogy alatta
vagyok, de annyi széna volt, nem fájt… Egyszer csak hallom, hogy
bőg a Guth; arra ébredtem. Guth! Emlékszel, hogy bőgtél?</p>
<p>Guth a sarokban, mint egy automata pattant föl.</p>
<p>– Igenis, kapitány ur.</p>
<p>– Hát mig egy nagyot aludtam, azalatt beesett a hó. Ez meg nem
lelt meg az erdőben. Hallom, hogy bőg: „Megfagyott a kapitány ur!“
Azt kiáltottad, Guth?</p>
<p>– Igenis, kapitány ur, mert nem láttam a kapitány urat. Hogy a
hó beeste a kapitány urat.</p>
<p>– Azt hittem, hogy talán igaza van. Mozgatom a lábam, nincsen
semmi baj. És csupa viz vagyok az izzadságtól, mintha egy jó
gőzfürdőt vettem volna. De nem birok kimozdulni. Kiáltani akarok,
nem birok kiáltani… <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
"Page_135">-135-</a></span> Hallom, hogy mondja odafönn Guth:
„Hozzatok egy ásót!“ Igaz, Guth?</p>
<p>– Igenis, kapitány ur.</p>
<p>– Hósipkám is volt, az orromig be voltam huzva, de olyan melegem
volt, hogy itt fázom, de ott nem fáztam. És ezek ott szaladgálnak
és nem lelnek meg s ettől még melegebb lett az ágy…</p>
<p>Idegesen nevet mindenki, az ember megérzi, ha veszélyek
lebegtetik meg szárnyukat az élet fölött.</p>
<p>– Kiásnak aztán; egy méteres hó esett rám az éjjel; megcsip a
hideg. „Add ide a cipőt!“ Elhozza. Próbálom fölhuzni, ugy kong, meg
van fagyva. „Elácsorogtál vele“. „De nem kapitány ur!“ „Eredj
vissza, melegitsd föl ujra“. Elmegy, fölmelegiti, jön vissza, ujra
olyan kemény, mint a csont, nem lehet fölhuzni. Igy volt, Guth?</p>
<p>– Igenis, kapitány ur, de nagyon siettem, kapitány ur kérem.</p>
<p>– Tudom, hogy szoktál sietni! – mosolyodott el a kapitány. – Az
igaz, akkor sietett, mert néztem… Megint olyan mint a jég. Na,
igazad van, mondtam, ezt nem birom fölhuzni, add a papucsot, majd
odamegyek, fölhuzom… Fölállok, ő már akkor kijárta az utat ugy,
hogy nekem csak bele kellett lépegetni a nyomokba. Egyszer csak
megcsuszom, a papucs lemarad a lábamról a hóba, féllábon állva
kikeresem, a kamélhár-szoknim teleszijja magát, lefagy, lehuzódott,
ott is maradt, kitünő harisnya volt, nem sokat kaptam vissza tiz
koronából, most isten tudja mennyibe kerülne! Káromkodtam,
<span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
"Page_136">-136-</a></span> bukdácsoltam, mert tudtam, hogy minden
nyavalya onnan jön, nem akartam reumát, csuzot vénségemre, ezek meg
annyit nevettek rajtam, hogy Szkorka mondta, hogy nem adta volna
egy vagyonért, hogy látott engem ott ugrálni.</p>
<p>Mosolyog rajta s megcsóválja a fejét. A fiatal tisztek
mosolyognak, de nem nevetnek, nekik, akik csak hallják, sokkal
félelmesebb, mint annak, aki akkor résztvett benne.</p>
<p>– Guth, mi lesz avval a szardiniával?</p>
<p>– Igenis, már hozom, kapitány ur.</p>
<p>– Két-három napra lázam lett, éjjeli izzadások… Pár hét mulva
készen volt a kétoldali tüdőcsucshurut…</p>
<p>– Szép kis kárpáti emlék, – mondja bólintva hadnagy Ladány s
ujra megsimogatja szép állszakállát, amit olyan finyásan visel,
mint a szinész az álszakállt.</p>
<p>– Igazán nagyon rosszul teszi a kapitány ur, hogy nem gondol
magára.</p>
<p>A kapitány kissé elbiggyeszti a száját.</p>
<p>– Őrnagy ur is mondta már, de én nem megyek… Ki legyen itt, ha
nem az aktivok…</p>
<p>A tartalékos hadnagyok és kadettek ránéztek, egy pillanatig mély
csönd volt, az urak gondoltak valamit, de nem szóltak.</p>
<p>– Guth, hozod már azt a szardiniát?</p>
<p>– Igenis hozom, kapitány ur kérem.</p>
<p>A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a legényére, ahogy a
gőzölgő szardiniás-dobozt meglátta a kezében. <span class=
"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p>
<p>– Hát te állat, te mit csináltál?</p>
<p>– Megmelegitettem, kapitány urnak alássan jelentem.</p>
<p>– Fölforralta a konzervet!… Hát nézzék urak, fölforralta a
konzervet!… Hát ez az ember tiz évvel röviditette meg az életemet!…
Amennyit ez már a háboru alatt csinált ilyeneket!… Ha elmenni
szeretnék, csakis azért, hogy ne legyek ennek a baromnak a
gondozására rászorulva… Te, Guth, te, te… Hát hány ezer szardiniát
bontottál már, hát mikor forraltuk föl?… Igy megszégyeniteni engem
az urak előtt… eredj! az ördög vigyen el!…</p>
<p>– Kapitány urnak alássan jelentem, akkor is azt méltóztetszett
kapitány urnak mondani, hogy melegitsem meg, mert nem méltóztetszik
hidegen megenni… Ott a tüznél, mikor melegedni tetszett kapitány
urnak…</p>
<p>A kapitány kerekre nyilt szemmel bámult a vastuskó legényre.</p>
<p>– Igaza van a gazembernek, – mondta félig magában s aztán
összecsukott szájjal nevetni kezdett.</p>
<p>– Most jut eszébe!… Már egy esztendeje és most eszébe jut!…</p>
<p>S gyöngéden, már megint mindent megbocsátva nézett a tömzsi kis
legényre, aki huncut alázatossággal állott előtte. <span class=
"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span></p>
<h3>24.<br />
NEGYVEN HUSZÁR.</h3>
<p class="right"><i>Budapest</i>, dec. 21.</p>
<p>Ujvidék alatt. Sár, az Inferno sara. A nagy visszavonulás
napjain, a szerb hegyek fekete sarából. Most egy éve…</p>
<p>A tágas mezők katonanéppel teltek meg. Ágyuk jöttek sárosan,
sárral bevont ágyuk, sáros tüzérekkel, sáros lovakkal. Sáros kezek
és sáros arcok, sáros kedv. Komor szemek és sötét szitkok, fekete
kedvü fáradt katonák. Mintha megindul téli olvadásban a fehér hó a
sötét hegyeken, fekete vizek, barna tócsák, vörhenyes latyak folyt
össze a lapos, téres, tágas lapályon. Szürke katonaság szürke,
mindenbe beolvadó szine még szintelenebbé válva, a földdel
egyszinüen, mint mozgó agyag, mint a földből vétetett ember, amint
legelőször megmozdult az isteni szikra által; legeslegelsőbben,
mikor még nem volt ideje lefürödni magáról a földanya sötét
csókját… Ujvidék alatt a nagy tér megtelt rác földről visszavonuló
sereg zagyva, kivergődő, kedvetlen tömegével.</p>
<p>Kábultan nézték a népek. Káprázó szemmel, könypárásan, értelem
hijján. Csak nézték, ahogy nézi az ember az isten csapását; ahogy
nézi az ember a buzáját jégverés után, ahogy leégett házát,
beomlott várát, köddé vált reményeit, elmult életének szétzüllött
foszlányait nézi az agg ember. Jöttek a katonák, fáradtan,
<span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
"Page_139">-139-</a></span> csüggedten, mogorván; jöttek egymás
után baktatva; jöttek lovaikat hajszolva, szekerüket emelve,
tarisznyával hátukon, puskát lógatva vállukon; mérgesen, szitokkal,
fogcsikorgatva… tiz meg tizezeren… bakák, honvédek, gyalogosok…</p>
<p>És jött negyven huszár.</p>
<p>Negyven honvédhuszár jött, élükön egy fiatal hadnagy.</p>
<p>Nem voltak ezek szinpadi huszárok; nem voltak hetykék, nyalkák,
rikitó-pazarok. Nem pödrött bajszu, csókos kacsintásu, fickó kis
huszárok. Nem voltak ezek parádéból, lepkeségből, csinomjankós
mérmerésből selyembordába szőtt finom kis huszárok. Nótások,
tréfások, lóficánkoltató, réten hajkározó életboldog cifra kis
huszárok.</p>
<p>De emberek, magyarok, lógóbajszu, meglett, erős, vasból vert,
örökös vitézek. Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek
előre, s maguk elé néznek. Rendben van a ló, a szijjazat;
lecsatolva fejükön a csákó, rendben a fegyver, rendben a rend;
mennek előre, párosan, előre, megy a negyven huszár, élükön egy
fiatal, egy rózsásképü, egy ifju hadnagy.</p>
<p>Ha mind gróf, mind herceg, akkor az arcukon ez a tekintet, ez a
vasszin; ez gőg. Ha nincs lelkük, ha ezek mind lélektelen,
állatemberek, akkor az arcukon ez a rendületlen nyugalom: ez
butaság. De ezek nem mágnások, ezek nem páriák: ezek huszárok!</p>
<p>Ahogy ott tartják kezüket a ló fülénél; ahogy a kantárt keményen
megfogják s lágygyöngéden hagyják: <span class="pagenum"><a name=
"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> abban benne van: „lovam
itt vagyok! együtt megyünk! nincs baj!“ Mint apa a gyerekével, apa,
ki istenre bizza magát s gyermekébe tovább plántálja e bizodalmat s
ugy mennek át az élet veszélyein, élő hittel a szakadék fölött,
emelt fővel a csillagos égbolt alatt. Mennek előre, a negyven
huszár s nem is tartja egy sem a gyeplőt ugy, mint akinek nem kell
tartania; sem erőszak, sem közönyösség: együttélés teljessége van
itt, megy a huszár, ő és a ló; mennek; megy a negyven huszár.</p>
<p>Nem néz egy jobbra, nem néz egy balra, mennek előre, az öreg
csontok; az arcukon ott az elszánt, lehiggadt akarat, ott a
kiforrott, mindenrekész igazság… A baka is megy. De ő
engedelmeskedve. De nála az a benyomás, hogy csorba esett az emberi
lélek méltóságán. Megy a gyalogos, mert mennie kell; megy, mert a
sok ezernyi ezer embert, akinek egyéni hivatása, egyenkénti
rendeltetése, hogy mind külön éljen, menjen, tegyen: egy közös
géppé szerkesztették! s ő most megy e gépben, előre, megy, mint
gép, előre, emberi erejét átadja a gépnek s a gép közereje tartja
szinte, ha már az övé fogyóban. Ám a huszár megy, ez a negyven
huszár, s az ember megérzi, hogy mennek, mert a haza ugy kivánja,
de oda mennek, de ugy mennek, amint az célszerü!… A bakának, ha
szemébe nézel, azt látod: megyek, mert kell! ha muszály, megyek;
megyek ahová kell!… Ez a negyven huszár, ez megy, mert arravaló,
mert arra született, mert ez az ő lelke, mert ő huszár!…
<span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span></p>
<p>Ő nem engedelmeskedik: ő megy! Megy; nem parancsra: vezető után!
Vezetője van, mert az kell, hogy legyen; följebbvalója van, mert ez
a rend; hadnagya, mert a hadnak feje, kell, legyen. S megy a
negyven öreg huszár, mint egy ember, a negyven vén legény az egy
fiatal kis hadnagya nyomán, előre, ellentállhatatlanul.</p>
<p>A nézők nézik s kitágult szemmel szijják be a negyven huszár
képét. Negyven évesek, egy se fiatalabb, csak a vezetőjük, a
hadnagyocska, aki oly fiatal, tiz kisasszony sem ijedt volna meg
tőle s hogy mén utána az a negyven ördög, negyven hős, negyven
vasember. És nem parancsolójuk, ha száz csillag van gallérjára
irva: csak a vezetőjük; ahogy az anyát, aki elveszti a kulcsait,
kis lánya vezeti s mutatja neki az utat, – isten ments, hogy
megbántsa valaki ezt a kis hadnagyot! de nem parancsolójuk! ha száz
irásba adják, ha őfölsége tulajdon kezével teszi rá a pecsétet, ez
mégsem parancsolójuk! És ők nem engedelmeskednek, de szikrásan
ömlik belőlük a hüség, hogy száz halálba mennek halni véle. S a
nézők nézték kiáradt szivvel, a negyven huszárt, hogy léptetett
előre a hadnagyocska után, nem néz egy jobbra, nem néz egy balra,
csak megy előre a negyven huszár! Csak megy előre, parancsszó
nélkül, egy hangszó nélkül a hadnagyával. Ha az kiáltaná, hogy
balra fordulj… nevetség volna! Ezeknek nem kell szó, a negyven
huszárnak, ezek vele mennek, együtt léptetnek, mintha egy volna a
negyven ember s a negyven mén. Nincsen ott hadnagy, <span class=
"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> nincs
ott közlegény. Valaki vezet, mintha valaki átvisz a veszett
ösvényen; nem szól, nem szólok, ő megy, én megyek: igy megy a
negyven huszár. Igy megy a főherceg a vezetővel: ez nem parancsol!
Parancsol a paraszt József főhercegnek, ha átvezeti az ingoványon,
hogy ide lépj? Ez nem parancsol, ez akkor is tiszteli… a negyven
huszárnak nem adhat parancsot a hadnagya! Ezek ugy mennek, ugy
mennek tova, mint Egyiptomban, a tizenkét csapásnál, aki kiadta az
isten parancsát, hogy minden elsőszülöttnek el kell vesznie: az
isten angyala.</p>
<p>És néztek nők sugárzó szemmel és férfiak boldog, megnyugvó
szivvel… Vannak emberek, akikre ránézni már rémület. Van ember,
meglátni róla, hogy ez képes ölni; elvadult alak, hogy a kisgyerek
felsir, ha megpillantja. Az nem volt ezekben! Ezek nem vadak! De
süvölt róluk valami félelmes komolyság, hogy tudnak ha kell
félkézzel ölni s tudnak ugyanakkor félkézzel életet menteni. Vannak
katonák, láttam kozákot, elvadult féléket, hogy látni, ez kihasitja
az anyát s lekaszabolja a gyereket: ezek nem, ez a negyven huszár!
ez nem akar ártani, ez huszár, ez hős. Van erős ember, ha
rápillantasz, hogy isten mentsen a markába kerülni: De ezeket nézd,
s az a megnyugtató érzésed, hogy ezeknek az oltalma alatt mennék
éjjel-nappal, tüzön-vizen… Van katona, akiből nem látszik más,
csakhogy egyenruhás gyilkos: ebből süt a jóság, ez nem gyülöl, nem
árt, harcol, mert ugy kivánja a haza, de nem bánt!… <span class=
"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p>
<p>Volt köztük szőke, volt köztük barna, fekete: de mind
hasonlitott. Össze lehetett téveszteni, ez volt-e aki jobbról ment,
vagy az! Hogy lehet különböző arcokban ily hasonlóság? Ez nem a
fegyelem! A gyalogosban a vasfegyelem közös kényszerü és szomoru
közösséget ad: jobb-bal, jobb-bal, kezet fegyverre… Azoknál, a
negyven huszárnál az akarat egy, az érzés egy, a lélek ugyanaz.
Nekik nem kell parancsszó, nem kell fegyelem: náluk lélekből fakadó
fegyelem az!</p>
<p>Eddig azt hitték, ha kék a nadrág: baka! ha piros a katonán:
huszár! Ezekre, ha szürt adnak, akkor is huszárok! Lóval-egy
huszárok! A ló mind lefogyva, de rendben! Az a szij! Nincs
szalmával cifrára fonva a sörény, de lekefélve a ló, de megfésülve,
mint az eladólány. Ne merj ehhez a lóhoz közeliteni, nem ostorral,
de cukorral, nem fenyegetve, de udvarolva se, mert a huszár levág.
Az embernek az az érzése, hogy képes volna leütni azt, ez a szép
huszár, aki megcsókolja a lovát! S milyen szép maga ez a vén
huszár! Nincs ez gálába, egy sincs parádén, de olyanok, mintha az
isten külön teremtette vón őket. Szép a ruhájuk, de nincs az az
ügyes szabó, aki nem szép ruhát tudna szabni rájuk. Ezeknek jól
áll. Akármi jól áll. Ha zsákba huzzák, abba is huszárok!</p>
<p>A bakán meglátszott szegényen, hogy nehéz napokon ment át.
Borotválatlan, térdig sár, rongyos a ruha, a rüsztung nincs rendbe
kötve, lóg a fegyvere! Ezeknek nagyon jól állt az a sár, az a laza
hanyagság, az a sötét fekete. Nem a ruha tette s nem a sár.
<span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
"Page_144">-144-</a></span> Ahogy a szobron a patina nem piszok,
ezen a negyven huszáron a piszok patinává lett. Nem látszott
piszoknak. Imponált. A lélek volt más.</p>
<p>A sorsuk volt más; a sors szerencséjük.</p>
<p>Ment a negyven huszár s ment utánuk a gyalogosok serege; ment a
bakkancs, mentek a véresre dagadt, elfagyott, piszkos lábak, a
manlichert szorongató vörös, püffedt, piszkos kezek; a torzult,
borostás, szőrös, tetves, halálsápadt, lesoványodott piszkos arcok;
a cafatokká rongyolódott, piszokká lett, régen csukaszürke mantlik
s a mantlik alatt halálsejtelmek közt vergődő, halálfélelemben
gyötrődő, iszonyatoktól borzadó, haza vágyódó, családjáért aggódó s
a gyötrelmektől, fáradságoktól elfásult, de mindég becsületes,
kötelességtudó, engedelmes s bátor magyar bakaszivek!… Jött a
komisz baka… Jöttek a bakák… hajh, hányszor mentek tizszeres,
husszoros tulerővel, ezer halállal szembe, hogy mentek annyiszor
rohamra… át nagy sártengereken… át még nagyobb hegyeken, – uttalan
utakon, sziklás szakadékokon, koromsötét, esős, fagyos éjszakákon,
– méteres havakon, gránáttól felszakgatott véres köves fensikokon,
temetetlen hullák ezreinek többhetes, oszló holt tetemén, gazdátlan
kezeken, lábakon, fejeken bukdácsolva, véresen széttépett emberi
testek huscafataiban elsikolva… bömbölő gránátok, csattogó
srapnellek, sivitó golyók fergetegében… szemébe huzott ellenzővel a
sáros, piszkos, havas, véres lövészárok irtóztató, irtóztató
öbléből…</p>
<p>Ah, a nézők elnéztek fölöttük s a negyven huszárra <span class=
"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span>
forditották szemeiket, mint a gazda, kinek az istenitélet minden
buzáját leverte, könnyes szemmel néz a bokor alatt viritó
ibolyára…</p>
<h3>25.<br />
ÓÉVI LEVÉL.</h3>
<div class="blockquot">
<p><i>Kelt levelem 1915. év folyamán, december utolsó napján, a jó
meleg dekungban.</i></p>
</div>
<p>Dicsértessék a Jézus Krisztus szent neve.</p>
<p>Kedves anya és kedves kis fiam, tisztellek és csókollak
benneteket.</p>
<p>És ez a pár sor irásom az esztendő utolsóján, találjon
benneteket erőben és egésségben, mint nekem van, mert most nekem
hálaistennek nincs semmi bajom, csak az, hogy nem vagyok otthon,
kedves anyukám. Ételem, italom, ruházatom megvan, dolgozni mindig
kell, de munka nélkül ugyse ér az élet semmit, azért nem zugolódom,
ismerősök között vagyok, annak örülök, mert baráti módon jól el
lehet legalább beszélgetni a füstös kis svaromkályha mellett, mert
itt bizony egyéb nem jut az embernek, csakhogy képeket csinálhat a
fejében a régi dolgokról és a jó meleg dekungban ugy üldögélünk
kedves anyukám, a hátunkon a bornyu, vagy a zsák, az oldalunkon a
fegyver, de a tüz füstjében csak a ti képeteket lássuk kedves
anyukám, <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
"Page_146">-146-</a></span> a tüz füstjében mintha te is látszódnál
kedves anyukám, meg a kedves kis fiam és a többi magyarok is mind
csak ugy vannak vele, mert jobban látunk benneteket a gondolatoknak
szemeivel, mintha csak itt volnátok, mert az ember testén csak két
szem van, de a lelkében ezer szem és mind itt vagytok velünk kedves
anyukám, kinek-kinek maga családja, gyereke, tehenek, malacok, apró
baromfiak, rokonok, sógorok, adósság, őszi vetés, méhes,
csepegő-csorgó ólfedele, minden, mer látod, irod, hogy becsorog, ha
otthon volnék, milyen könnyü volna azt bealkalmazni, igy meg csak
egyre látom, hogy becsorog. Jaj kedves anyukám, de csipi a
szemünket a tüz füstje, de nem attól van könny a szemünkben, hanem
miattatok kedves anyukám, mert nehéz a ti életetek minálunk nélkül,
mert mink csak tudjuk magunkról, hogy élünk, de nehéz rólatok a sok
gondoskodás, osztán az is hiába. No mán mindegy kedves anyukám,
csakhogy az egésség megvan, az a fő, melyet nektek is kivánok
istentől, kedves anyu és kedves kis fiam.</p>
<p>Mán nem tudok mit irni az esztendő utolsó napján, csak azt, hogy
hálistennek ennek is utána vagyunk kedves anyukám és tisztellek,
csókollak benneteket és üdvözöllek és tisztelem a Nővéredet is a
kis családjával együtt jóegésséggel, hogy éljetek boldogan együtt,
szegény katonánék és tisztelem és csókolom István sógort is a
távolban, jóegésséget és a jóisten segitse őtet is haza mint nevelő
apjukat a családja közé az magas hegyekből, az ágyuknak
keménységéből, az <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
"Page_147">-147-</a></span> olasz határról és tisztelem és csókolom
Farkas édesapádékat és Agocs Mária édesanyádékat is, akik téged
nekem e világra hoztak, jóerkölcsben felneveltek és kezedet tőlem
meg nem tagadták és mindenkor mindenben csak segitségünkre voltak,
jó egésséget, és tisztelem és csókolom az én kedves kis Mariskámat
is, otthon levő utolsó lányukat, akitől az ádáz sors elragadta
szeretett vőlegényét a muszka fogságba és tisztelem és csókolom a
komaasszonyt is jóegésséggel, kinek süti most a farsangi fánkot és
tisztelem és csókolom a kis keresztfiamat is, siratja-e még az édes
apját, vagy a gyermeki sziv könnyen felejt, kedves komaasszony sok
asszonynak van most ilyen bánata az slapner végett és tisztelem és
csókolom Agocs öregapádékat, akik öreg léttekre meg tudták magukat
fosztani a csendességtől s neked felszántották az őszit kedves
anyukám, és tisztelem és csókolom Agocs Lojzi sógoromat is a
távolban jóegésséggel, várva várom hirét, hogy most előkerül a
szerb fogságból és tisztelem és csókolom a családját is
jóegésséggel, az összes apró népet, mert bizony már a széles
családból egy ember sincs már odahaza kedves anyukám, csak az
apróságok, meg az öregek és tisztelem és csókolom a levéliró
szomszédasszonyt is sok és friss jóegésséggel, hogy szerencsésen
irhasson többször is nekem levelet ugy ahogy az urának szokott a
messze távolba és tisztelem és csókolom a kis családját is
jóegésséggel és tisztelem Ferenc barátomat is az olmüci kórházban
friss jóegésséggel és félláb nélkül is lehet élni kedves
szomszédasszony, csak szeressék egymást. <span class=
"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span></p>
<p>És kedves anyukám tudatom veled, hogy az öt kilós csomagot is
megkaptam, december 20-án délbe és igen jól laktam belőle hálá
istennek, ami elfér az itteni koszt mellé és meg volt benne a
pogácsa és megvolt a kis cipó és megvolt a fehér cukor és megvolt a
sósborszesz és megvolt a dohán és megvolt a két skatulya gyufa és
megvolt a szalonna és megleltem benne a megirott levelet és el is
olvastam és meg is értettem.</p>
<p>Megértettem én, kedves anyukám, hogy édes apámék nem szólnak
hozzátok, meg hogy nem mennek hozzátok, meg hogy nem nevetnek
tifelétek. Csak nektek egésségetek legyen, kedvesem, gondolom, hogy
nem mentek hozzájuk egy darab kenyérér és kedves kis anyukám, te se
ereggy hozzájuk, ha ők nem jönnek és majd máskor mink is ugy fogjuk
őket segiteni, csak engem a jóistenke haza vigyen má. És azt is
megértettem kedves anyukám, hogy Kis Andrásné, csak az aki volt és
tyukja, kakasa, kutyája most is csak átjár a keritésen és a lyukat
nem csinálja be és hogy a szája jár. Ne törődj ilyenekkel kedves
anyukám, de üsd le a tyukját kedvesem, majd eszreveszi akkor, hogy
tisztességesen viselje magát, ha neki nem volt elég annyi lecke,
hogy az urát elvitte a gránát, magam láttam, egy porcikája nem
maradt együtt, sok gonoszságáért ugy szétvitte, mint a vágott hust,
mégse ügyel a felesége se tyukjára, se a nyelvére, hát mit kiván
még a jó istentől, hiszen csak én volnék otthon, majd máskép
kotkodálna, kedves anyukám. És azt is megértettem, hogy avval az
adóssággal se hagynak békét, hiszen ha <span class=
"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> én
hazamegyek majd elrendezem, mert énrajtam kivül abba senki se lát
bele, mer az mán ugy össze van kavarva, mint ha a töltött káposztát
megforgatják kedves anyukám, ilyen hiábavalóságokkal ne törődj,
ügyvédhuncutság az egész, nem szabad mostan perelni kedves anyukám,
csak tán nem tettek olyat, hogy a népeket mind elrendelik a
harctérre, a végrehajtókat meg otthon haggyák, hogy licitálják a
világot, ha nincs aki elibek álljon, könnyü vóna igy, kedves
anyukám! De az ántiját, ide jöjjenek azok az illetők osztán
álljanak ide mellém a stellungba, majd akkor nem fől a fejük a
rosszba. Hát e miatt te csak ne emésszed magad, ugyis van elég baja
annak, akinek az ura, meg a sógora, testvérje, mind a harctéren,
egy testvérje a muszka fogságba, osztán magának kell megemelni a
tengelyt, hogy az üdős öregapja megkenhesse a szekeret.</p>
<p>Mármost nagyon szépen köszönöm a hozzám való szivességedet
kedves anyukám, hogy megemlékeztél Rólam és tisztellek és
csókollak, még ezidáig minden leveleket, amit küldtél megkaptam, de
milyen jól esik mikor leveleidet olvashatom, tehát kedves anyukám,
csak gyakran irjál levelet és külgyél még ha csak lehet görhét, mer
arra vagyok kiváncsi, egy jó kis olajos görhére.</p>
<p>És most tisztellek és csókollak benneteket és csak legyetek
nyugottak, mikor csak lehet mindig irok, még élek, vagy meg nem
sebesülök, teremtő isten már nálunk csak ugy számitják a sebesülést
is, hogy ötven forintos seb, száz forintos seb, ezer koronás seb az
<span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
"Page_150">-150-</a></span> olyan, amékkel haza küldik az embert,
még azt hiszem te is megadnál egy pár koronát egy ilyenért ugye
kedves anyukám. De ritka az olyan nap, hogy a fényképeteket meg ne
nézném, mert könnyebb a szivemnek, ha megnézhetem, most nem igen
vagyunk veszedelembe, de ha kell menni, menni kell kedvesem, a
hazáért a magyarnak szenvedni kell, hát mink szenvedünk is kedves
angyalom…</p>
<p>Tisztellek és csókollak és még tudatlak, hogy erre mifelénk
genge idő jár, maradok tisztelettel, hü férjed a sirig, isten veled
és velünk a távolban és jobb esztendőket kivánok, mint amilyen most
jön még, hogy ne igy köszönjek hozzátok, de máskép, dehát azt
hiszem, most igy is jó, mert mindig ugy jó a magyarnak, ahogy van!
ha máskép nem lehet! Meg kell nyugodni és el kell viselni mindent
kedvesem, ha máskép nem lehet, fáradságot, éhséget, szomjuságot,
hideget, bánatot, megcsufolást, komisságot, mindent a hazáért, ha
máskép nem lehet. Azt hiszem a jó Jézus Krisztus örömmel néz le
mireánk a magas mennyekből kedvesem, hogy a magyar ember egy zokszó
nélkül mindent ugy csinál, mint ő csinálta szentséges életében,
mikor ő is ugy volt, hogy máskép nem lehetett. De most már ő is
fenn trónol az Atyaistennek jobbján kedvesem és valamikor én is
máskép köszöntök ujévet kedves anyukám és kedves fiam, tisztellek
és csókollak jóegésséggel… <span class="pagenum"><a name="Page_151"
id="Page_151">-151-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>HADI KIS TÜKÖR.</h2>
</div>
<h3>I.<br />
JÁTÉK A SÁNCÁROKBAN.</h3>
<p>A nap ugy sütött, mintha külön befűtötték volna, a mieink
izzadtak nagyon a meleg szürkében. Mentek előre, árkon-bokron
keresztül, vidáman, alig nézve a lábuk alá s nagyokat bukdácsolva
egy-egy tökben. Felrugták s tovább haladtak a
<i>svaromléniával</i>. Egy helyen nyul ugrott fel és ijedten
menekült előttük.</p>
<p>– Hohó, – kurjogattak a bakák, – Jancsi, Jancsi, itt hagytad a
pipádat!</p>
<p>De a tapsifüles nem jött vissza érte, vitte az irháját. Vitte
szegény, de nem soká, egyik szürke baka megállott, füléhez emelte a
Manlichert s a következő percben a szürke kövér nyul nagyot ugrott
a levegőben, mintha a dörrenéstől ijedt volna meg, aztán buckót
vetett s elmállott a zöld levelek közt.</p>
<p>– Bravó fiam, – kiáltott a főhadnagy, aki maga is nehezen
cipelte a rezervista-pocakot a gyors menetelés <span class=
"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> alatt,
– brávó, ez már lövés!… Csak az ellenséget is igy szedd le a
lábáról.</p>
<p>A hosszubajszu legény csendesen mosolygott a bajusza alatt s
felkapta a nyulat. A bakák ujjongtak, hurrát kiabáltak és egy
percre egészen elfelejtették, hogy hány kilométerre van a hátuk
megett az édes hazánk szép határa.</p>
<p>De a másik percben messze előttük lövések dörrentek fel válaszul
a vadászlövésre. Éles csattanások s mindjárt utánna golyók furcsa
repülését lehetett hallani.</p>
<p>– Itt a rác!</p>
<p>Még jó, hogy bele nem szaladtak a szájukba.</p>
<p>A főhadnagy szeme kigyult.</p>
<p>– Vigyázz! – kiáltotta, – egyenesbe igazodj!</p>
<p>Aztán rohamot vezényelt. A szeme égett és ugy kimeredt, szinte
kiugrott az üregéből, kereste az ellenséget. A legények is halotti
csendben vágták a sarkukat a puha földbe, amely felfogta a
dobogásukat, még a lélekzetet is visszafojtották. Az arcuk égett,
porosan, izzadtan, nekifeszülve haladtak előre.</p>
<p>Egy árokpartot értek, amely hosszan, egyenesen huzódott a mezőn
keresztül; nem volt mély s ki volt száradva. Már hetek óta nem volt
eső erre sem.</p>
<p>Ebben a percben sortüz robogott fel s meglátták, hogy nem messze
előttük szerb sapkák lapulnak a füben.</p>
<p>– Nieder! – kiáltotta a főhadnagy s egy pillanat alatt ott
feküdtek valamennyien az árokban.</p>
<p>Aztán ők is lőttek. A rácok visszapuskáztak.</p>
<p>A golyók röpködtek, de kárt nem tettek. Egészen <span class=
"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span>
felfrissültek tőle a fiuk. Még el is nyujtózkodtak a jó, füves
árokban egy-egy percre s kirázták fáradt tagjaikat, megropogtatták
a csontjaikat. Aztán igyekeztek mielőbb egy kis sáncot hányni maguk
előtt, ami felfogja az ellenség golyóját.</p>
<p>– No pajtás; mán én itt elheverek estig, – mondta egy legény
vidám képpel.</p>
<p>– Hát bion magam se hittem vóna, hogy eccer igy kedvemre legyen
a niderözés, – mondta a másik.</p>
<p>– Lőjj! – kiáltott a főhadnagy s ropogtak a puskák. Piff-paff,
jobbra-balra.</p>
<p>Csak az előbbi nyulas vitéz nem pazarolta a drága kincstári
patront. Kiszemelt magának a dudvák közt egy beütött tetejü szerb
csákót, jól célbavette, lőtt, a másik percben egy rác legény
feldobta a két karját a levegőbe s elterült, mint a nyul. A
hosszubajszu megint kikeresett egy szürke vállat, amely kilátszott
valahol, célozott, célozott, lőtt s ujra kevesebb volt eggyel az
emberiség.</p>
<p>Ez igy ment jó soká.</p>
<p>Egyszer aztán már unni kezdték a dolgot. A rácok is egyre
kellemetlenebbek kezdtek lenni, ugyhogy még a lábuk is
elgémberedett már a guggolásban, fekvésben.</p>
<p>– Ejnye, a teremtésit, megposhadunk mán itt főhadnagy ur, –
mondta egy tömzsi vig legény. – Gyerünk mán szuronyra!</p>
<p>– Halt! Még nincs itt az ideje… – mondta a főhadnagy.
<span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
"Page_154">-154-</a></span></p>
<p>– Ejnye, – kezdte ujra a kis fekete legény, – mán pedig az én
inamba beléállott a görcs.</p>
<p>– Ájj fel, – szólt kacagva a pajtása, – kapsz egy pengőt.</p>
<p>– Azér nem; de ha egy cigarettát adsz, azér igen.</p>
<p>– Gilt, testvér, megkapod.</p>
<p>Ebben a percben a fiu felpattant és kinyujtózott. Még ásitott is
hozzá.</p>
<p>– Sss… zzz…</p>
<p>Mikor leguggolt, golyó volt a vállában.</p>
<p>Hetykén mondta.</p>
<p>– No ide a cigarettát testvér.</p>
<p>– Nincsen testvér… Otthon megkapod… Majd ha veszünk.</p>
<p>– Hijnye az ég roggyon a lelkedre, – kiáltott fel a fiu, – pég
mán a nyál is itt van a számba. Olyan jaól esett vaóna!</p>
<p>A főhadnagyuk ott feküdt a harmadik szomszédban. Erre a szóra
felállott s odanyujtotta a cigarettatárcáját. Megkinálta a
fiut.</p>
<p>– Alássan megköszönöm főhadnagy uram.</p>
<p>– Sss… zzz…</p>
<p>A főhadnagy karját is golyó furta át.</p>
<p>Sebaj, lefeküdt a legények közé, a másik kezére legyintett s
hogy elterelje a figyelmet magáról, odaszólt a hosszubajuszunak,
aki egyet sem gondolt velük, hanem lelőtte előbb azt, aki a
pajtását eltalálta, azután azt, aki a főhadnagyát megcélozta.
<span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
"Page_155">-155-</a></span></p>
<p>– Mi vagy te civilbe, édes fiam.</p>
<p>A hosszubajszu csendesen mosolygott s azt felelte nagy
titkosan:</p>
<p>– Orvvadász… – s már ujra célbavette a maga rác vadját.</p>
<p><i>(1914. szept.)</i></p>
<h3>II.<br />
SÁRIKA.</h3>
<p>A nap lement, de még világos volt az ég.</p>
<p>A fiatal hadnagy a kis domb oldalán állott és a sürü erdő felé
nézett, onnan várták a kozákokat.</p>
<p>A század lent a domb oldalán pihent és szilvát, almát evett,
amit kosárszámra hoztak nekik a piszkos, szegényes parasztok, a
lengyelek, meg a ruthének. A vidám magyar fiuk nevetgéltek és
tréfáltak az idevalókon, akikről csorgott a piszok és folyt a
szegénység büdös szaga. De ezek hallgattak, egy szót sem értettek,
egy szót sem szólottak, csak azt, hogy „bozsemoj, bozsemoj“ s
csókolták a legények kezét, ruháját, bakkancsát. A gyerekek ugy
hessegették el őket, mint a legyeket, de azt jóizüen megették, amit
hoztak.</p>
<p>A fiatal hadnagy belenézett a patak tulsó partján zugó vaderdőbe
s hazagondolt Sárikára.</p>
<p>Sárika nagyon sirt, mikor elváltak, de takarta a sirását s ugy
nézett a kis hadnagyára, mintha büszke volna rá és nagyon boldog
lenne, hogy csatába megy <span class="pagenum"><a name="Page_156"
id="Page_156">-156-</a></span> az ő szürke kis hőse, aki a
legkedvesebb fiu az egész ezredben, mindig tréfál és egy percig sem
lehet komoly mellette az ember.</p>
<p>A kis hadnagy mig a sötét erdőt nézte, ahogy az ember a sötét
végzetet nézi, a Halált, tisztán látta Sárikát, a két piros
orcáját, könnyes kék szemeit, nedves ajkát és szinte minden szót
hallott, olyan tisztán, mintha egy lépésre állanának most is
egymástól. Nagyon meg volt hatva ebben a percben, de azért
mosolygott kis fekete bajusza alatt, mert hallotta a saját hangját,
ahogy az utolsó percben azt mondta Sárikának:</p>
<p>– Azért nem fog valami cibillel kikezdeni, Sárika?</p>
<p>Sárikának tele lett a két kék szeme könnyel s a nagy kövér
könycsepp lebugyogott az arcán. Pedig nevetett, apró fehér fogai
olyan fényesek voltak, mint a gyöngyök…</p>
<p>– Igazán nem? Uri szavára? Fiu szavára mondja? – kérdezte ő
tovább tréfálva.</p>
<p>– Arra hát! – mondta Sárika és összeszoritotta a gyönge
hamvaspiros lányszáját, hogy el ne sirja magát.</p>
<p>– Nohát akkor Sárika, vegye tudomásul, hogy maga is ott lesz
velem és a századommal a csatában. Mert a legelső esetben, mikor
igazi feladat előtt fogunk állani, a maga nevével megyünk a
csatába!</p>
<p>– Hurrá, – kiáltotta Sárika és nem birta tovább. Odaborult a
mamája mellére és kitörő zokogással ölelte át. De nem soká sirt, a
másik percben már kacagott és visszaforditotta huncut arcát az ő
tréfás kis hadnagya felé. <span class="pagenum"><a name="Page_157"
id="Page_157">-157-</a></span></p>
<p>S most, most egész tisztán látta a hadnagy ur azt a csillogó
piros arcot, ezt a siró-nevető arcocskát, pedig a fekete vadon
erdőre nézett az egyre szürkébb, sötétebb éjszakában messze tul a
lembergi hegyeken.</p>
<p>A fiuk lent a domb alatt azt dalolták, hogy:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Raportra vótam a kapitány
úrnál,<br /></span> <span class="i0">Még azt kérdi, hogy az este
hun vótál?<br /></span> <span class="i0">Nem jöhettem kilenc órára
haza,<br /></span> <span class="i0">Mert a babám vállamra vót
borulva!<br /></span></div>
</div>
<p>Ők is odahaza jártak gondolatban, mig csöndesen, mert nem szabad
lármát csapni, magukban dudolják az édes otthoni nótát.</p>
<p>Hirtelen lódobogás. Egy szárnysegéd jön. Mindenki fölfigyel. Már
ismerik. Ez hozza a parancsot, mi lesz ma éjszaka.</p>
<p>A fiatal hadnagy fölriad elandalodásából, szalutál. A másik
rózsásképü fiatal tiszt, aki jött, kurtán, katonásan kiadja a
parancsot, hogy a hadnagy és a szakasza át fogják vizsgálni a patak
tulsó partján levő erdőt. Azonnal. Itt a térképe…</p>
<p>A kis hadnagy szalutál, a segédtiszt tovább vágtat.</p>
<p>A legények már maguktól sorakozva várták a hadnagyukat, aki még
egy pillantást vet az erdőre, amely feketén, az éjszakai sötétbe
beleolvadva áll a patakon tul s aztán gyorsan, ruganyosan lejön
közéjük.</p>
<p>– Négyes sorba sorakozz!</p>
<p>A fiuk összetömörültek.</p>
<p>– Át fogjuk vizsgálni ezt az erdőt… Széltibe fogjuk…
Vigyázzatok, senki se maradjon el egymástól… <span class=
"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> Olyan
csendesen járjatok, mint a róka, ha tyukot akar lopni… Kiáltani,
nem szabad…</p>
<p>– Hát sipolni?</p>
<p>– Nem szabad!… A jelszót kell átadni folyvást egymásnak…</p>
<p>– Mi a jelszó?</p>
<p>A hadnagynak hirtelen megdobogott a szive s érezte, hogy minden
vére az arcába fut.</p>
<p>– Sárika!</p>
<p>A legények mintha vidáman föllélekzettek volna, de persze egy
szó sem volt.</p>
<p>– Csatárláncba oszolj.</p>
<p>Szétoszlottak a patakparton le egyesével s a jelszóra átlépték a
patakot. A vizcsobogással összeolvadva hallotta a hadnagyocska a
Sárika drága kis nevét tovasusogni a szélben s olyan vidám volt,
mint egy mókus, amint átpattant a kis patakon, a nagy mohos
köveken.</p>
<p>Behaladtak az erdőbe. Csunya egy vad hely volt. A fák között
tele galagonyával, kökénnyel s más bokrokkal. Rettenetes vastag
fák, nagy odvakkal. És sötétség. Egy csillag nem látszik és semmi
nesz, csak az ágak recsegnek, ahogy a jó kincstári bakkancsok
óvakodva gázolnak előre. Néha végigsuhog a titokzatos nagy erdőn a
Sárika neve, aztán megint csönd mindenfelé, csak mintha szarvasok
mennének és őzek éjszakai kalandra.</p>
<p>Egy széles csapást érnek. A hadnagy megáll és a zsebéből elővett
kis villamos lámpa fényénél megkeresi <span class=
"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> a
térképen az ut jelzését. Egy pillantásra látja, hogy egy-két
kilométernyire nagy szabad térség van az erdő közepén.</p>
<p>– Sárika… egyenesen előre! – adja ki jobbra-balra a parancsot s
tovább haladnak a puskával a kézben. Egyszer csak aztán igazán
kiérnek az erdőből.</p>
<p>– Sárika – zárkózz…</p>
<p>Az ég tele van csillaggal s ahogy a kis hadnagy felnéz, mintha
tele marokkal szórnák, egyre-másra futnak lefelé a csillagok.
Enyhe, illatos, pompás erdei éjszaka. Egy-egy madár ijedten rebben
fel az ágak között.</p>
<p>A szakasz összegyült, megolvasta a szakaszvezető őket, egy sem
hiányzott.</p>
<p>Óriási rét, amelynek nem látni a hosszát, végét. A távolban kis
fénypont látszik.</p>
<p>– Török tizedes.</p>
<p>– Jelen.</p>
<p>– Öt embert vigyen magával és vigyázva kémlelje ki, mi az a fény
ott? Gyorsan, óvatosan. A szakasz pihenjen.</p>
<p>Rögtön lehevertek. Olyan nesztelenül, ahogy csak lehetett. A
hadnagy is leült s a térképet tanulmányozta.</p>
<p>– Mán virrad! – mondta az egyik katona.</p>
<p>– Mit beszélsz, – szólt rá suttogva a másik – még éjfél
sincs.</p>
<p>– Dehogy nincs. Mikor vót az, hogy a nap lefeküdt! Még akkor tul
vótunk az erdőn, – állitotta a harmadik. <span class=
"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p>
<p>– Hát bizony már jól benne vagyunk az időbe.</p>
<p>– Csend! – szólt a hadnagy s elővette az óráját. – Tiz óra.</p>
<p>Általános csodálkozással hallották.</p>
<p>– Megállott az hadnagy ur…</p>
<p>Aztán várták a fiukat.</p>
<p>Végre megjött kettő.</p>
<p>– Hadnagy urnak jelentem alássan: kozákok!</p>
<p>– Hol a többi?</p>
<p>– Lesik őket.</p>
<p>– Hányan lehetnek.</p>
<p>– Sokan, de alusznak.</p>
<p>A hadnagy gondolkozott.</p>
<p>– Fegyvert megnézi… Rendben van?… A füben csuszva megyünk…
Vigyázz… Mert megfut… Előre!…</p>
<p>A fiuk reszkettek az örömtől. Még nem kaptak puskavégre soha
ellenséget s ugy kivánták már, mint a csecsszopó az anyja
tejét.</p>
<p>Egy darabig gyorsabban, aztán lassan, nesztelenül csusztak a
száraz, magas füben.</p>
<p>Végre meglátták a kozákokat. Már csak száz, már csak ötven
lépésre lehettek. Ott hevertek a fűben, bundákon; az őrök a
lovakhoz támaszkodtak és aludtak.</p>
<p>De a kozákló éberebb, mint a kozák. Elkezdtek nyihogni, kapálni.
Egy elnyeritette magát, arra egy rémes hang felorditott.</p>
<p>– Tüzelj!</p>
<p>Sortüz.</p>
<div class="figcenter" style="width: 422px;"><a href=
"images/i008hq.png"><img src="images/i008.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
"Page_161">-161-</a></span></p>
<p>Még egy szabályos sortüz.</p>
<p>A kozákok amint álmukból felugráltak, mindjárt visszapotyogtak a
fübe. Orditás. Egy-két kozák ellőtte a puskáját, csak ugy vaktába.
És a honvédek fegyvere ropogott, mennydörgött, a lovak megállottak
és remegtek, mig le nem fordultak, az emberek állati hangon
orditottak. Irtóztató volt.</p>
<p>Pár perc mulva már szuronnyal mentek rájuk a magyarok s egy
torokkal sivalkodták, mintegy megbabonázva első csatájuk hosszu
éjszakájának a jelszavát:</p>
<p>– Sárika! Sárika!</p>
<p>Kacagva és diadalmámorral dolgoztak.</p>
<p>A kozák csapat térdre rogyott, aki még élt, feltartotta a kezét
s ugy könyörgött kegyelmet és ők is azt kiáltották:</p>
<p>– Scharrikka, scharrikka…</p>
<p>Vajon mit álmodott ezen az éjszakán a pirosarcu kis lány hófehér
ágyacskájában az ő kis hadnagyáról, aki olyan tréfás fiu, hogy az
ember egy percig sem lehet komoly a társaságában.</p>
<p><i>(1914. szept.)</i></p>
<h3>III.<br />
HUJ, HUJ.</h3>
<p>Mikor a muszkákkal találkoztunk, – beszéli egy sebesült
tizenhatos huszártiszt, – először meg voltunk hökkenve. Fene
gondolta, hogy a XX-ik században <span class="pagenum"><a name=
"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> lándsákkal fognak ránk
támadni, mint a tatárjáráskor. Nagy süvegük, nagy prémjük, apró
lovaik vannak, beesett szemüek, sápadtak, szakállasok, vicsorgó
foguak. Két ember közt, a harmadik már hátulról ott áll a lován
előredöfött dárdával, akárhogy is nekirohant a huszár, ezt a hegyes
vasat mindig szemközt kapta. S veszettül orditanak, mint a farkasok
s mind a fogával akar harapni, még a lova is.</p>
<p>Hanem kifogtunk rajtuk.</p>
<p>Mikor rohamra mentünk, egyszerre csak, mindjárt a front előtt
ketté vált a sorunk s ment egyik sor jobbról, másik balról neki a
kozáknak. Akkor aztán karddal neki. A jó széles lovassági
pallosokkal. Ugy nem ért a dárdájával semmit, mintha nádszálak
lettek volna a kezükben.</p>
<p>De az orditással még jobban póruljártak. Isten tudja, hogy és
honnan, egyszerre mintha a honfoglaláskori magyarok lelke szállott
volna meg ezeknek a középkori lovasoknak a láttára, elorditotta
magát a magyar huszár, hogy:</p>
<p>– Huj, huj!…</p>
<p>Egyszerre, taktusra, tele tüdővel, ugy hogy még a hegyek is
megreszkettek tőle.</p>
<p>A kozákok azt hitték, megszakadt az ég, erre összekavarodtak és
egymást spékelték fel a lándzsájukkal.</p>
<p>Igy jött meg az első győzelem.</p>
<p>Ha a rivalgást meghallotta a muszka, hogy <i>huj, huj</i>, ő is
elorditotta magát, hogy: <span class="pagenum"><a name="Page_163"
id="Page_163">-163-</a></span></p>
<p>– Juj magyarszki! – s hanyatt-homlok ment vissza, amerre
jött.</p>
<p>Ha kozákot elfogtunk, mindnek az volt az első kérdése, hogy:</p>
<p>– Van-e még ezekből a vörös ördögökből? Már hogy a piros
nadrágos magyar huszárokból.</p>
<p>De az is igaz, hogy az ősi magyar <i>huj, huj</i> olyan
borzalmas csataorditás, hogy még mi magunk is megijedtünk tőle.</p>
<p><i>(1914. szept.)</i></p>
<h3>IV.<br />
A JÓ ISTEN BÁNATA.</h3>
<p>A kórház kertjében hosszan kanyarognak az utak. Hatalmas fák
vetnek árnyékot, bár hiszen a szeptemberi nap már nem olyan mérges,
hogy az ember elbujjon előle. Kivált az olyan ember, aki a csaták
tüzéből is ép bőrrel került ki. Azaz, hogy egy kicsit meglyukgatott
bőrrel, amit most foltoznak az orvosok, meg az áldott
természet.</p>
<p>Most az a dicsőség, ki kapott nagyobb sebet. A százados tölgy
alatt a lócákon hetvenkedve beszélnek a katonák. Van, akinek a
jobbcombján ment be a golyó s a bal vállán jött ki s most ugy
cigarettázik, mint egy török. A finom élesgolyó végigjárta az egész
testét, de ő kiforrta, mint a tölgyfa a furást. <span class=
"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p>
<p>Kicsinylően legyint egy fekete kun legény.</p>
<p>– Rajtam két ágyu talpa ment át. Az orvosok mind lemondtak
rólam… Behoztak a tábori kórházba, odavetettek egy ágyra, mint egy
zsákot… Ma is nevetnek rajta, hogy egy félóra mulva felültem és
pipát kértem.</p>
<p>Egy somogyi fiu, sunyi képpel szólal meg.</p>
<p>– Azér pajtás, mégis csak az a legnagyobb csuda, hogy én itt
ülök köztetek. Mert a kutyafáját én már benn voltam a
másvilágon.</p>
<p>– Nono pajtás, csak a kapujába.</p>
<p>– Nem biz én. Benn vótam én a kellős közepébe.</p>
<p>– A közepibe… De isz akkor látni kellett vón a jó Istent.</p>
<p>– Látni kellett vóna – pattant fel a kis somogyi bicskás. –
Iszen láttam is.</p>
<p>– Ejha.</p>
<p>– Szalutáltam neki…</p>
<p>A sebesültek nevetnek s kacagva kérdik.</p>
<p>– Osztán mit csinál a jó Isten?</p>
<p>– Hát pajtás, nem csinál az egyebet, csak a fejét vakarja.</p>
<p>– Mért?</p>
<p>– Mert aszongya, mi a krisztusnak teremtettem én ennyi cudar
muszkát, mikor avval az erővel magyart is gyurhattam vóna!</p>
<p>Nevetnek a sebesültek. A somogyi betyár tovább heccelődik:</p>
<p>– Hanem én haptákba vágtam magam, oszt <span class=
"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span>
aszontam Isten őfelségének: Sose szánja Felséges Atyámuram, majd
sárrá daraboljuk mi őket, ugy hogy maga csak gyönyörködik benne, –
az istenit!</p>
<p>Igy mulat aki visszajött a másvilág közepiről.</p>
<p><i>(1914. szept.)</i></p>
<h3>V.<br />
GYEREKSIRÁS.</h3>
<p>Kukoricafosztásra jött meg az első sebesült.</p>
<p>A tiszteletére az összes szomszédok összegyültek nálok és a
gyerekek, fiatal lányok mig áhitattal hallgatták a katona
beszélgetését, felfosztották az egész kukoricát, hogy ők se lopják
hiába az estét.</p>
<p>Pánczél József igy beszélte el a harcait.</p>
<p>– Hát, – azt mondja, – kuruc világ van ott, a mán igaz. Négy
orosz esik minden magyarra. Én levágtam belőlük hármat, de a
negyedik megszurt. Megszurt, osztán elszaladt. Szaladtam én utána,
de már folyt a vérem, hát nem birtam elég jól a futást, pedig
szerettem volna megfizetni neki mindjárt. Azt mondják, a mi
foglyainkat ide hozták Vácra; ha időm volna, átmennék megkeresni a
sógort, hogy legalább egy pipa dohányt adjak neki, ne mondja, hogy
ingyen dógozott.</p>
<p>Nevettek, olyan jóizüen nevettek a beszédjén; igazán, ha benne
van az ember a háboruban, semmibe sem veszi, annyiba se, mint a
lakodalmi verekedést. <span class="pagenum"><a name="Page_166" id=
"Page_166">-166-</a></span></p>
<p>– Hallod, – mondta neki az öreg Pánczél Károlyné, – ti csak
vigan voltatok ott Jóska.</p>
<p>– Vigan, Eszter néném, hát csak nem is ri az ember, mint a
gyerek.</p>
<p>De ahogy ezt mondta, felszisszent és hirtelen elhallgatott.</p>
<p>Mások is elhallgattak rá; egy kis csönd lett; bizonyosan
fájdalma van.</p>
<p>– Fáj ugy-e? – kérdezte az édes anyja.</p>
<p>– E semmi, – mondta József és a sebje felé intett, – de eszembe
jutott valami, amire gondolni se szeretek… Mikor még egészen
jókedvvel meneteltünk, még hirét se láttuk csatának, orosznak,
golyónak, elértünk egy rongyos kis lengyel faluba, ahol már olyan
tüz volt, hogy nem lehetett keresztül menni, meg kellett kerülni a
falut… Az volt az első borzasztóság, amit láttam. A marha bőgött az
ólban és a szalmatető olyan lánggal égett!… Befogtam a fülemet,
osztán azt mondtam, hogy ellenség ez, ugy kell a kutyának! De hát
azér erős dolog az, hajja, mer az a szegény bornyú nem ellenség,
minek kell annak ott elevenen megsülni… No mán mindegy, ha menni
kell, menni kell; akkor örültünk, mikor tul vótunk a falun.</p>
<p>De ahogy tovább megyünk az országuton, nem messze, igy balkézről
valami gőzmalmot, vagy gyárat, vagy mit látok. Az is égett. Még
csak nem régen gyúthatták fel, mert a füst ugy jött ki az egyik
sarkán; a teteje is égett; emeletes volt.</p>
<p>A kapuja előtt mentünk el, felnéztünk a házra, <span class=
"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> nagyon
derék épület volt, hát egyszer csak gyereksirást hallok.</p>
<p>– Beleég a gyerek! – kiáltottam el magam.</p>
<p>– Előre, előre, – szólt rám a káplár, – nem a te gyereked.</p>
<p>De hát én akkor még nem voltam megszokva, hogy az ember ugy
hallgassa az emberorditást.</p>
<p>– Mán én nem bánom, – kiáltottam el magam, – lőjjenek főbe, ha
akarnak, de én nem hagyom bennégni a gyereket!</p>
<p>S a gyerekeire nézett, akik lelkendezve kuporogtak a lábánál s
lesték a szavát. Csak a puskát vettem le a vállamról, odaadtam a
cimborámnak.</p>
<p>– Fogd meg testvér, mig utólérlek! – avval be a házba a
kapun.</p>
<p>Hát felszaladtam valahogy; már tele volt füsttel a lépcső; egy
nagy szobába léptem be… Ejh, nem kivánnám még egyszer látni. Egy
ágyugolyó talált be, a fal ki volt dülve olyan darabon, hogy egy
ember átbujhatott volna rajta. Ott feküdt a földön egy asszony,
kettőbe szakasztva. A bőcsőben egy kis gyerek sirt, egy másik,
olyan ötesztendős forma, ringatta. Hogy ne sirjon… Kinn ég a
ház…</p>
<p>– Gyertek poronty, – mondom s az ölembe veszem a babát, a
másiknak meg igy a kezét fogom.</p>
<p>De ahogy ki akarok menni, azt se látom, hol az ajtó, mer a
grádics már égett, fa vót minden. Uristen, most mit kezdjek. Neki
az ablaknak. Be volt zárva, <span class="pagenum"><a name=
"Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> a könyökömmel törtem ki a
keresztfáját. Látom, a tető is leszakadni készül.</p>
<p>Most hogy ugorjak le két gyerekkel.</p>
<p>Nem vót mit tenni.</p>
<p>Felültem a párkányra. Mondom a gyereknek, hogy öleld meg a
nyakam. Nem tudott magyarul az árva, mégis megtette.</p>
<p>Leugrottam.</p>
<p>Szerencsére nem volt magas az egész ház. Talpraestem, semmi baj
se lett, csak a kicsit megszoritottam, ugy hogy elvisitotta
magát.</p>
<p>A pajtásom olyan jó gyerek, mint egy falat kenyér, megvárt, a
kapuba strázsált, ha valami baj lenne.</p>
<p>Átvettem a puskámat és nézem a gyerekeket, mi lesz mán
ezekkel.</p>
<p>Akkor fegyverropogás, látom, hogy a völgybe ott lenn
verekednek.</p>
<p>– No az istenit, – azt mondja a cimborám, – gyere mán, ne
dajkálj, elkésünk, nekünk nem marad ellenség.</p>
<p>Elszaladtunk.</p>
<p>Én még visszanéztem. Hát ott állott a kapuba a kis ötesztendős
gyerek a piros kantusba, osztán kinyujtja a két kis kezét utánam és
elsirja magát keservesen. Mintha az apja után vonitana a nyomorult
béka…</p>
<p>Pánczél József mikor ideért, megszivta az orrát.</p>
<p>Aztán kicsit elkáromkodta magát.</p>
<p>– Ej, az ég szakadjon erre a világra. Csunya dolog <span class=
"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> az
egész. De a gyerek! ha a gyerek sir, az mán mindennél
keservesebb…</p>
<div class="figcenter" style="width: 476px;"><a href=
"images/i009hq.png"><img src="images/i009.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p>Akkor jött rám az én négy muszkám. Ugy levágtam én hármat,
mintha diót ver az ember, csak egyet üt, pottyan egy sereg…</p>
<p>Mikor meg a negyediket kergettem, érzem, hogy elfogy az erőm.
Azt se tudom, hogy vót, csak felbuktam.</p>
<p>Jócskán heverhettem ott, mikor magamhoz jöttem. Körülnézek,
valahogy kiszimatoltam, merre vannak a mieink; hát akkor osztán
elhatároztam, hogy nem hagyom, hogy a muszka kezébe kerüljek. A
faromon csusztam annyira, mint ide a tamási domb. Ott egy jó sürü
bokrot leltem, abba bevettem magam, hogyha jönnek a szanitészek,
majd felvesznek.</p>
<p>Ahogy ott ülök, egyszer csak mintha megéreztem volna, hogy
valaki rámnéz. Odanézek. Hát a bokor másik oldalán egy muszka ül.
Az is odabujt.</p>
<p>Hű az istenségit.</p>
<p>Egymásra bámulunk, de még bizony a szivem verése is elállt.
Semmi fegyverem nem vót, mind elmaradt, mikor csusztam.</p>
<p>Igy néztünk mi farkasszemet vagy egy fertályórát.</p>
<p>Akkor lassan megjózanodtam. Észrevettem egy bajonettet, ami ott
feküdt a fődön, egyforma messze vót tőlem is, meg az orosztól is.
Arra spekuláltam.</p>
<p>Egyszer aztán összeszedtem, ami kis erőm volt, <span class=
"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span>
odavetem magam, felkapom a szuronykést és zsupp! beledöföm a bokron
keresztül az oroszba.</p>
<p>Ugy ment bele, mint a vajba.</p>
<p>Akkor aztán megkönnyebbültem.</p>
<p>Hej, Atyaisten… Mikor megnéztem közelebbről az én muszkámat,
láttam, hogy nem katona a szerencsétlen féreg… Olyan munkásféle
volt; sovány kis szőke ember.</p>
<p>Annak a két gyereknek az apja vót… A gyárból…</p>
<p>Ha a jó isten minden angyala leszáll az égből, akkor se hiszem,
hogy nem a vót. Mert itt nagyon szorul azóta. Itt a szivembe baj
lett… A gyereket kimentettem, az ártatlan apjukat megöltem…</p>
<p>Mély csöndbe hallgatták; mindenki meg volt illetődve.</p>
<p>Pánczél József komoran mondta:</p>
<p>– Hej édesanyám, szép, szép a nagy vitézség… Meg ott nem is érez
az ember semmit. A puskalövés annyi, mintha méh csipné meg az
embert… De azt a gyereksirást, azt nem felejtem el.</p>
<p><i>(1914. okt.)</i></p>
<h3>VI.<br />
KÉTSZÁZÖTVEN LÁNGOS.</h3>
<p>Homonna fölött masiroztunk, – mesélte egy nehéztűzérségi
formajszter s a gallérján, mint a porcellán, fehérlett az egy
csillag, – idehaza voltunk magyar földön, <span class=
"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> nagyon
jó kedvünk volt. Hiszen istenbizony olyan is ott az élet, külömb
mint a kávéház.</p>
<p>Egy bajunk volt, az, hogy nem izlett a komiszkenyér, nagyon
szerettünk volna már egy kis jó frissen sült kenyeret enni.</p>
<p>Beérünk egy kis tót faluba, görbe ország volt, szegény falu,
olyan csendes, mintha ott nem is élnének emberek. Kenyeret akartam
legelőször is szerezni. A markomba volt a pénz, ott mutogattam
nekik a kétkoronásokat, de mit ért, ha nem volt amit adjanak érte.
Szegény fejüknek még olyan kenyerük se volt, mint nekünk,
rabkenyeret ettek, pesti gyerek vagyok, az öregapám se evett olyat.
Mérgembe a sárba vágtam a pénzt, mit ér, ha nem lehet rajta
vásárolni.</p>
<p>Kimentem az utcára szórakozni, hogy mit látok. Hát az nagyszerü
látvány, mikor egy ilyen kis falut meglep a katona és ágyukat
vontatnak a szakadékon, mert minden falun végigfolyik valami patak.
Osztán libát, kacsát kergetnek a fiuk az ágyukerekek alatt és olyan
vicceket mondanak, hogy az apró házak majd feldülnek tőle.</p>
<p>Az osztán még nagyszerübb, mikor nekiállanak ők maguk
sütni-főzni. A nagy vaskos karddal vágjuk le a szegény csirke
nyakát, avval forróvizet, beledugjuk és aló, pucolni. Hát iszen a
feltráncsirozás se valami aprólékos, mert annyit teszünk, hogy
fogjuk a kardot és hosszába kettévágjuk az egész tyukot, mint a
huszár a kozákot.</p>
<p>De az a legnagyszerübb, mikor már félfőzésben <span class=
"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> van az
ebéd s a szegény katona még a nyálat is külön elkésziti hozzá a
szájában, akkor csak riadót fujnak és rajta, rohanni, fegyverre,
lóra! Ott marad a liba, csirke a fazékban. És bizony megtettem azt
is, hogy fogtam a nyers libámat és be a mántli alá; két napig
hurcoltam, mikor osztán megtudtam valahol süttetni.</p>
<p>Hát ahogy én itt szemlélődök, ránk sötétedik. Egyik cimborám,
Dobai Pali, hoz egy frissen sült félkenyeret.</p>
<p>– Hol vetted?</p>
<p>– Ne törődj vele, egyél.</p>
<p>Mit csináljak. Nem törődtem vele, ettem. Mikor osztán jóllaktam,
ujra csak megkérdem.</p>
<p>– Mondjátok mán, hol vettétek?</p>
<p>Azt mondja a Dobai pajtás.</p>
<p>– Nyolc kenyeret süttettem.</p>
<p>– Nyolc kenyeret! Miből?</p>
<p>– Lisztből.</p>
<p>– Hát hol vetted a lisztet?</p>
<p>A fiuk nevettek. Utoljára osztán nagy titok mellett
megvallották, hogy rekvirálták.</p>
<p>Hát szóval rekvirált liszt volt, a liszt, de fel ne jelentsetek,
mert mindnyájunkat főbe lőnek. Dobai meg egy pár jóféle a
trénszekerek mellett ment, két zsákot lekanyaritottak, osztán
usgyé, fel a municiós kocsira!… Ebből süttették a kenyeret.
Megvallották azt is, hogy még van vagy másfél zsák liszt.</p>
<p>Hát én nem vagyok olyan fiu. Én nem szeretem <span class=
"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> azt,
hogy mikor az egyik kedvére pofáz, a másik koplaljon.</p>
<p>Gondoltam magamba, megálljatok csak, ettől törülitek a
szemeteket.</p>
<p>Kimentem, körülnéztem, nagy csibész vagyok, pesti macher,
hamarosan rájöttem hol a liszt.</p>
<p>Szóval ügyesen elcsentem.</p>
<p>Elszállittattam a tanitóhoz.</p>
<p>– No – mondom, most tessék nekem kenyeret süttetni ebből, de
mindjárt. Reggelre készen legyen.</p>
<p>Hogyha lett volna élesztő. Ördög tudta azt odáig, hogy a
kenyeret hogy sütik. Nem voltam én pék soha, hanem müszerész.</p>
<p>Hát osztán a tanitó kitalálta, hogy lángost kell sütni belőle;
olyan lapos, puha izéket, olyan vékony, elmázolt lepényt. Mondtam,
hogy meg lehet azt enni? Meg bizony, mondja a sovány tanitó és már
nyelte is.</p>
<p>Nohát megindult az egész falu; minden asszony kapott egy véka
lisztet, hogy reggelig abból lepényt süssön.</p>
<p>Mikor hajnalba indulásra sorakoztunk, készen volt kétszázötven
lepény. Minden legény kapott kettőt.</p>
<p>Aszondom Dobainak, aki az este megkinált.</p>
<p>– Nesze pajtás, itt a friss lepény, egyél.</p>
<p>– Hol vetted?</p>
<p>– Ne törődj vele, csak egyél.</p>
<p>Hát bizony nem utasitotta vissza. Csak sürgette.</p>
<p>– Mégis, miből süttetted?</p>
<p>– Lisztből. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
"Page_174">-174-</a></span></p>
<p>– No, a ragya verjen meg, akkor tudom mán, hogy hol vetted.</p>
<p>Vót nevetés… Jaj istenem, igazán, jobban mulat ott az ember,
mint a kávéházban.</p>
<p><i>(1914. okt.)</i></p>
<h3>VII.<br />
PÁR SZÓ.</h3>
<p>Az egész világ tele van a háboruval, a levegő is, amit
beszivunk, az étel is, amit megeszünk, minden, minden a háborura
emlékeztet.</p>
<p>Felszáll a villamosra valaki. Katona áll a többiek közt s
balkezét a visszájára gombolt kabát nyilásába dugta és olyan
figyelmesen nézeget, a könyökét ugy tartja, félti, hogy meg ne
taszitsák, mint jó apa a gyermekét.</p>
<p>– Talán fáj? – szólitja meg aki mellette áll.</p>
<p>A katona végignézi.</p>
<p>– Persze, hogy fáj.</p>
<p>– Sebesült?</p>
<p>– Hát!</p>
<p>A legtermészetesebb dolog a világon. Még ilyet kérdezni.</p>
<p>– Hol sebesült meg?</p>
<p>– Nem látja a lyukat?</p>
<p>Szürke katonaköpenyének a vállán kis lyuk. Ott ment be a golyó.
<span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
"Page_175">-175-</a></span></p>
<p>– Itt ment be? – szörnyed el a másik. – Hol jött ki?</p>
<p>– Hátsz nem jött ki, ott maradt a hajlásba! A könyökömnél. A
doktorok nyesték ki.</p>
<p>– Csatába’ ugy-e? Volt csatába?</p>
<p>– Kilencbe’!</p>
<p>– Kilencbe’?</p>
<p>– Kilencbe’ vettem részt, de csak a végin sebesültem meg, akkor
is véletlenül.</p>
<p>– Szuronyroham is volt?</p>
<p>– Volt kétszer.</p>
<p>– Hát hogy mennek maguk rohamra, mondja? Hogy szánja arra magát
az ember?</p>
<p>– Á, oda még legnagyobb örömmel megy az ember! – csillan fel a
legény szeme, – ámbár iszen nem megy ott örömmel semmibe az ember,
de itt legalább tudja, hogy mit csinál.</p>
<p>– Hát mit csinál?</p>
<p>– Hát halottakat csinál… Legalább van valami dolog, nem kell az
árokba hasalni egész félnapokat!… Olyan gázolásokat csinál osztán
az ember, hogy… Most mán ugyan nem szabad, mer ki van adva a
parancs, hogy nem szabad halottakat csinálni, ha az orosz leszerel…
Mert az orosz rögtön leszerel, mihelyt roham megy ellene.</p>
<p>– Maga is csinált halottat?</p>
<p>A legény restelkedve néz le.</p>
<p>– Én nem sokat, csak hármat.</p>
<p>– De hát mondja, azok nem védik magukat? <span class=
"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> Vagy
olyan ritkán vannak, hogy egyiket a másik után lehet
lebökdösni?</p>
<p>– Hát sürjen vannak azok, de hát olyankor az ember ijedtibe
olyan, mint a farkas. Ha ebbe belevágom a szuronyt, csak kikapom
oszt a másikba; az ember ijedtibe ugy belenyomja a hasába, hogy még
a puskacsünek az a recés párkánya is belemegy.</p>
<p>A szava szinte nyers, a husba vág. Az emberek megérzik azt a vad
bátorságot, amely maga is ijedtséggel van összepárosodva.</p>
<p>Hosszu csönd lesz. Nagy dolgoknak, haláloknak a szele csapott át
a csilingelve futó villamoskocsi perronjának kis közönségén.</p>
<p>A másik, szótlan sebesült a Mária Terézia-laktanyánál
megszólal.</p>
<p>– Gyere testvér, itt leszállunk.</p>
<p>Megilletődve néznek a leszálló sebesültekre.</p>
<p>Még azt kérdi valaki a legénytől.</p>
<p>– Legalább eltette azt a golyót, amit kivettek a karjából?</p>
<p>– Minek tettem vón? Megyek én vissza nemsoká; kaphatok én olyat
uram egy tucatot is a testembe.</p>
<p>És nevetve tünik el az utcán, a tömegben.</p>
<p><i>(1914. okt.)</i> <span class="pagenum"><a name="Page_177" id=
"Page_177">-177-</a></span></p>
<h3>VIII.<br />
AZ IGAZI BOSSZUSÁG!</h3>
<p>Sebesültek érkeztek a keleti pályaudvarra a szerb
harctérről.</p>
<p>A hatalmas tér, amely a pályaudvar előtt van, tömve néppel. A
rendőrök sétálnak a fényes, acél sisakjaikban s hátrább téritik a
népet, hogy a kocsiknak helye legyen.</p>
<p>Autók jönnek aztán, tele szegény fiukkal, akiknek be van kötve a
keze, feje, lába; fehér pólyát visel némelyik a fején, mint egy
turbán. Egyik-másik azonban nagyon vidám; valamelyik egy szerb
sapkát, másik egy szerb érdemrendet lobogtat a kezében, amit az
ellenségéről vett le. Egy huncut fickó egy szerb nadrágot mutat fel
s azt kiáltja hozzá:</p>
<p>– De kihuztam ám belőle!</p>
<p>Van akinek fülbevaló van a mellére öltve, a gyémánt megszikrázik
a szürke bluzon, mint egy háborus könnycsepp. Van akinek
zsákmányolt bankóktól dagad a melle. Van aki egy kis kutyát hozott
emlékül, van aki egy hatalmas kartácsot, s van aki egy kis gyereket
mentett meg.</p>
<p>De mind sebesültek; fájó testüek, sok köztük béna, csonka, a
nehéz sebesültek sápadtak, viaszszinüek, egyiken-másikon látszik,
hogy összeszoritja a fogát, hogy ne látsszék a fájdalom az
arcán…</p>
<p>Nézi, nézi a robogó autókat, mentőkocsikat egy <span class=
"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> kis
szürke legény; zömök, konok, kerekfejü magyar, aki ott áll a nép
közt, mert idehaza maradt, helyőrségi szolgálaton és irigysége,
sorvadó hősiességének lefojtása hirtelen igy tör ki belőle,
felkiált:</p>
<p>– Oszt én csak itt állok!…</p>
<p>Még ha diadalmenetet látna, de most még csak a szegény
sebesülteket látja.</p>
<p>– Hát ugy sajnálja, hogy nem ment a csatába? – kérdi tőle a
szomszédja.</p>
<p>A legény végignézi a kérdezőt.</p>
<p>– Hát!… Ezek má ott gyünnek! én meg most is csak itt lopom a
drága napot!</p>
<p><i>(1914. aug.)</i></p>
<h3>IX.<br />
FINNYÁSSÁG.</h3>
<p>Egy elegáns fiu mesélte.</p>
<p>– Finnyásak vagyunk ám odalent nagyon. Én soha sem tudom megenni
a répát hámozatlanul.</p>
<p>Váratlan volt a kijelentés, mindenki nevetett rajta. A fess
soffőrt egy törött automobilrésszel küldték le Budapestre a gyárba,
mert ott nagyon fontos most egy jó autó, fontosabb gyakran, mint
egy század katonaság.</p>
<p>– Hát igen, vannak olyanok, akik csak kihuzzák a földből,
menetelés közben, letörülik a bluzukba és csak ugy herseg a foguk
közt. Én nem… Én mindig <span class="pagenum"><a name="Page_179"
id="Page_179">-179-</a></span> meghámozom. Én itthon is finnyás
voltam egész életemben.</p>
<p>– De hát istenem, ott maguk répát esznek?</p>
<p>– No igen; néha tököt is, ha lelünk jó sütőtököt a mezőn.</p>
<p>– Nyersen?</p>
<p>– Hát azért nem lehet megállitani a masirozó ezredet, mert én
sülve szeretem a tököt! Vagy maguk azt itthonról ugy gondolják?</p>
<p>– De hát a tábori konyha? Hát nem főznek a katonaságnak?</p>
<p>– Dehogy nem; mégpedig nagyszerüen főznek. Jót és bőven. Akkora
husporciót kapunk, hogy aki azt bevágja, az osztán vigan menetel…
De hát mi már olyanok vagyunk, hogy ha két-háromnapra elveszitjük a
tábori konyhát; mert biz az megesik, mert hát a sparhert nem tud
ugy ugrani az árkon, mint a bakagyerek, – olyankor bizony minden
finnyásságunk mellett is megtesszük, egy-két napi koplalás után,
hogy csak kihuzzuk a cukorrépát a földből és ugy jóllakunk vele,
csak ugy szorul a kapocs!</p>
<p>Az urak, akik a süteményeket kritizálták, nevettek is,
sajnálkoztak is a tréfás előadáson.</p>
<p>– De mondom, én, nem létezik, hogy hámozatlanul megegyem… A
csajkából sem eszem én két ételt egymás után… Nem bizony… Ugy
kicsutakolom én a csajkát a babfőzelék után, hogy csak ugy ragyog.
Fog az ember egy marék füvet és kisurolja vele az edényt… Csak ugy
eszik krumplit osztán belőle. <span class="pagenum"><a name=
"Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p>
<p>Akkor fölnevetett.</p>
<p>– De az volt a jó, hogy még csütörtökön este szalmával
csutakoltam a csajkát. Akkor berendeltek s hazairányitottak.
Pénteken este már Kassán voltam… Na hát amilyen gyerek vagyok,
bementem az elsőosztályu étterembe vacsorázni. Fogom a szervétát,
kitörülöm a fehér porcellántányért. Valami kis foltot láttam rajta.
Hivom a pincért s rákiáltok: Micsoda dolog ez, hát igy kell
mosogatni!…</p>
<p>– Mert mondom, én nagyon finnyás vagyok!</p>
<p><i>(1914. okt.)</i></p>
<h3>X.<br />
SZERVUSZ ROZIKÁM, CSAK MOSZKVÁBA MEGYEK.</h3>
<p>Jött az uj behivó, a regrutáknak be kell menni. A falu ujra
kigyult, megint felharsant a nóta, estére együtt az egész csapat,
akinek az éjféli vonattal menni kell, a kis állomás megtelt
asszonynéppel, akik a piros, meg a fekete szoknyát a fejükre
huzták, s ugy áradtak a berobogó vonat előtt, mint óriási piros és
fekete virágok, mint a rét, ha a szél hullámoztatja. A legények
olyan lelkesek, hogy csak első osztályon akarnak utazni.</p>
<p>– Most nincs különbség, kalauz ur, most nincs ur, se paraszt,
most nincs osztály, kalahuz ur, katonák vagyunk, az istenit, mienk
a világ.</p>
<p>– Igazad van, testvér, most a vonat a katonáké, <span class=
"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> kalauz
ur. Aki katona, a bársonykanapéra, aki nem katona, a vonat
alá!…</p>
<p>Az éjszakában ott hever a vonat fujva, lihegve, várva.</p>
<p>Csönd van, csöndes zsuhogás. Hangtalanul a sok piros és fekete
némber, csak egy-egy öreg asszony rijja el magát.</p>
<p>– Ne rijjon, ides szülém, ne rijjon!</p>
<p>Az öreg asszony, mint az anyabárány bégeti el magát, hosszan,
gyászosan, könny facsarodik tőle a szemekbe.</p>
<p>De felrivall a nóta, az ujoncok belebömbölnek a vonat népének
dalolásába, s ahogy a vonat megindul, horkanva, mordulva a sötét
éjszakába, csak egy erős, éles szó kiált ki:</p>
<p>– Szervusz Rozikám, csak Moszkvába megyek!</p>
<p>Aztán kirohan a fekete vonat a setét világba, a csillagok alá,
mint a krugató gém s ott marad suhogva, bugva, bánatos lengéssel a
nádas…</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Ferenc Jóska megirta a
levelet,<br /></span> <span class="i0">Hogy ő néki katonákat
küldjenek.<br /></span> <span class="i0">Mert őnéki csekély a
katonája,<br /></span> <span class="i0">Akit küldjön fel a
Bukovinába…<br /></span></div>
</div>
<p>Ugy éneklik, hogy a nyakán mindnek megfeszül az ütőér, ugy
éneklik, hogy elful bennük az otthoni, elszakadástól keserü,
sajnálkozó szomoruság. Ugy éneklik, ahogy a büszke, szilaj, maguk
se tudják, hová rohanó vitézi érzés dühöng a mellük alatt.</p>
<p>– Az én anyám nagyon gyenge szivü! <span class=
"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p>
<p>– Hadd el. Melyik anya nem gyenge szivü ilyenkor.</p>
<p>– De az én Rozikám nem sirt, hallod, azt vedd igénybe.</p>
<p>– Nem… Busulsz utána?</p>
<p>– Minek busulnék!… Csak Moszkvába megyünk testvér.</p>
<p>Nevet és kivágja a karját és ujra rágyujt a nótára.</p>
<p>– Hej, a lelkit a muszkájának, csak a kezembe kapjam!…</p>
<p>A fiuk összeölelkeznek, mind testvér, egyik a másik nyakát
öleli, az egész vonat végig egy ölelkező lánc, egy összefont
testvérlánc, mind egyért és egy mindannyiért és egyek, egy vérek és
egy testek és egy ölő vágy.</p>
<p>És egy nóta, amely a lelkük páráját viszi a csillagok felé.</p>
<p>Aztán megbomlanak, szétoszlanak, darabokra szakadnak, magukká
válnak, még a hátgerincükben az otthon, egy percre karikába
forognak magánosan, mint a kigyó.</p>
<p>– A bátyámat is elvitték, a rácra; három gyereke, felesége,
marhája, mind ott maradt, gabonája a mezőn, lovát elvitték
szegénynek, mondta is: „az istenit a kutya szerbjének! Csak a
szuronyomra jőjjön…“</p>
<p>– Nem bánnám én, csak a Rozikámat… No de sebaj, testvér, csak
Moszkvába megyünk.</p>
<p>S ujra, megveszekedve csap föl a nóta.</p>
<p>A vonat lassan, komolyan, igazán megy előre, <span class=
"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> bele az
éjszakába, ellenállhatatlanul, bátran, bele a láthatatlan jövőbe. A
magyar puszta fölsóhajt s megrázza a sörényét s a magyar fiuk
ezrivel mennek táncosan és kedvesen, vidáman és ártatlanul, neki a
karddal a hétfejü sárkánynak… Mennek a magyar gyerekek a fekete
oroszok ellen, meg a fehér oroszok ellen, meg a madárlábon álló
várakban, az ős cölöpökön élő oroszok ellen; megy a magyar
leventehad megint, akikkel annyit harcolt az ősidőkben, a
honfoglalás előtti őskorokban, a rettenetes, mindent elboritó
oroszok ellen; a magyar népmesék ujulnak meg, amelyek ott költek,
fájó harcok emlékeül, az ezernyi apró országnak, zsarnoki vad módon
összekalapált, képtelen szörny birodalma: az orosz ellen.</p>
<p>Isten, hogy elfeküsznek a jó magyar fiak, mikor az éjfélutáni
álom ott nyomja őket, mint a volgaháti pásztortüz körül a három
királyfiak… rakáson, egymásra dobálva, mint Élettel töltött zsákok…
amint viszik a nagy Cséplésre… boldog aratáskor… magnak,
föltámadásra…</p>
<p>Szürke reggelen ömlenek ki a szigoru állomáson.</p>
<p>Szürke grániton kopogva viszik a vállukon a kis ládákat, a zöld,
meg a barna ládákat a furcsa, egyszerre szürkévé, egyszerüvé
reggeledett parasztfiuk, mesterlegények, dobogva, dübögve s
egyszerre csak játékra ébredve, a tudatlan legénység marsba lép.
Csak ugy magától, ösztönből, virtusból, egy perc alatt
összetanultan és már egy bölcs tömeggé váltan…</p>
<p>Végig a városon, a magas házak alatt, a gránitkockákon
<span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
"Page_184">-184-</a></span> s egy-egy hang kacag fel a világos, de
még párás, szines reggelen.</p>
<p>– Minden népnek csak a magyar földre fáj a foga…</p>
<p>– Kellene nékik a fődünk… a városunk…</p>
<p>– Fáj rá a foguk…</p>
<p>– A mi városainkra…</p>
<p>– Arra fáj a foguk…</p>
<p>– Jó a gusztusuk… Csak nem adjuk…</p>
<p>S taktusra vágják a csizmát, a cipőt, mint a bakkancsot s a
lelkükbe isszák „a mi városunkat…“ Az ő városukat, ahol mindig
megnyuzták őket, ha vásárra jöttek… Akitől ugy féltek, mint a
tüztől, a birótól, adótól… Az ő kevély, büszke, derék városukat s a
bakkancs ugy pergett, még a dobszó is hallatszott mellé…</p>
<p>Katonával teleöntve a reggeli piac; a kaszárnyák félelmes
környéke, ahová eddig ugy nézett a magyar fi, mint a vártömlöcök
felé… vidám kékbeliek és hetyke sasszürkék szijják a meleg port a
friss reggelen…</p>
<p>Feltüzött szuronnyal a vidám őrök a kapukon, cigarettázva
ácsorgó önkéntesek, piros arccal és vidáman, csinos zászlósok, ugy
csörtetik a kardot, mint a huszárhadnagyok, vastag rezervtisztek,
hájasan és kigombolt bluzzal, pompás tüzérkadettecskék, vadonatuj
sárga cipőben s felcsatolt sárga bőr-lábszárban, ragyogó arccal
mind a fiatal reggelen. Kék bakák ömlenek előre-hátra, egy-egy cug
már rukkol s vigan csörtetnek a rendetlen, szines tömegen át.
Félreszorulva asszonynépnek <span class="pagenum"><a name=
"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> nagy serege a rácson
kivül, vizsga szemmel lesi a sok egyforma közt a maguk emberét.</p>
<div class="figcenter" style="width: 436px;"><a href=
"images/i010hq.png"><img src="images/i010.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p>– János! – kiált fel egy menyecske, mint a sirály. Megismerte az
urát a kimasirozók közt.</p>
<p>– Eredj haza!</p>
<p>– Gyere csak – és könnyet ereszt, mint a sajtolt szőlő, a
szive.</p>
<p>– Eredj haza!…</p>
<p>A csapat tovamegy, az asszony a szeméhez kapja a kötényét, leül
a kerités sarkára és fuvogatja az orrát s vár, vár, elvár még egy
napot, kettőt, csakhogy lássa az urát s hallja tőle a
rákiáltást:</p>
<p>– Eredj haza!… s nem tud hazamenni, már a többi asszony mind
elszivárgott erre-arra, mintha a homok inná el őket, ő még itt áll
s elnézi, hogy ezek a kemény emberek elveszik a kis elemózsiás
pakkokat és hazakergetik a némbereket… és nem félnek… dalolnak…
nevetnek… s az asszony pityergésére nincs más szavuk, csak az
örök:</p>
<p>– Eredj haza…</p>
<p>Juhász ember, nagyorru, sovány legény, botján támaszkodik, az
öccsét várja, kettőt… Civilt nem eresztenek be, ki nem hivják, igy
vár, elvár, hozzászokva a váráshoz, boton lógáshoz… mint a nyáj
után… Ha megkérded tőle, hova való, azt mondja:</p>
<p>– Hogy is hijják azt a falut… tudja a guta…</p>
<p>A faluját se tudja, pusztai ember és kidülledt szemmel nézi,
majd benyeli a katonaságot, aki védi a hazát… <span class=
"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> Szomjas
áhitattal, kivülről nézi, nekikeseredve, hogy ő kivül rekedt
untóglik…</p>
<p>A nagykapu eszi a regrutákat; szakadatlan áradnak befelé a
magyar fiuk, a tót legények… Mind itt van, mindenki itt van;
jönnek, jönnek, védeni a hazát… Jönnek lelkesen, bátran, okosan…
Jönnek természetesen, az igazsággal a lelkükben, ahogy a madarak
vándorolnak, hazahuznak tavasszal… jönnek, mint a szél az uton, a
szivükben a nagy diadal… S vidáman, isteni jókedvvel csak
nekivágnak a munkának, fáradságnak, a halálnak…</p>
<p>A nagy udvaron állanak estig. A tarisznyából abrakolnak.
Ládáikra telepedve falják a szót, ahogy az öreg vitézek kioktatják
őket.</p>
<p>– Merhogy a muszka, akár az ökör, nagy, de ügyetlen, csak a
magyar baka jó. A francia az kicsi, mint az ujjam, annak elég egy
döfés, hanem a muszkába ha beleszurod a szuronyt, meg is kell
forditani benne, mint a disznóba a kést. Mer annak nem elég, ha egy
kicsit meglékelik, abbul még felépül… az olyan…</p>
<p>Nem reglama szerint való a tanitás, de foganatos: ez itt magyar
vezényszó… Még szalutálni nem tud, de ezt már megtanulta a
regruta!…</p>
<p>S a virágos legény, tele tüdővel áll fel; hisz ezt érti, ez nem
kommandó: ehhe sziv kell; belenéz a ragyogó fényes kék égbe s
felsóhajt bő szivvel:</p>
<p>– Szervusz Rozikám, szervusz!… Majd haza gyüvünk nemsoká, csak
Moszkvába megyünk…</p>
<p>Losonc, 1914. szept. <span class="pagenum"><a name="Page_187"
id="Page_187">-187-</a></span></p>
<h3>XI.<br />
SZŐLŐ, KENYÉR, MIEGYMÁS.</h3>
<p>A gyerekek részegek voltak a szabadságtól. Háboru van, mondták,
most az egész világ a mienk. Még csak marsoltak, lefelé a pompás
magyar utakon, a szép és gazdag sváb és szerb falvakon át.
Ellenséget még nem láttak, csak ellenséges arcokat itt-ott egy-egy
terebélyes szerbház udvarán. Nevettek rajta s egymásnak mesélték,
hogy itt-ott már felkötöttek egy-egy árulót.</p>
<p>A pompás napsugáron porosak voltak, de vidámak. Nóta zengett az
ég felé s ugy ficánkoltak, mint a tavaszi fűre kieresztett jószág.
Igazán, mintha ez volna az ember igazi értelme: a háboru. Annyi
száz és annyi ezer évet töltött örök hadviselésben az emberi
fajzat, hogy a fülledt békében kiütött már a bőrén az a furcsa
viszketés, amelyet csak a golyó csiklandozása és a kard karmolása
mulaszt el egy időre.</p>
<p>Éjszakára egy nagy dunaparti faluban szállásolták be őket.</p>
<p>Tréfa és kacagás csattogott a szép, meleg augusztus estén. A
csöndes falu kihalt volt, mint a temető, mert itt is vad sirással
járt házról-házra az asszonynép, hogy a fiaikat elvitték katonának,
háboruba, csak éppen, hogy le birtak aratni s ott állott a nagy
mezőn a sárga buzakeresztek hadisora, de nem igen közeledett
feléjük semmiféle csépelő had <i>svaromléniája</i>. <span class=
"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p>
<p>De most egyszerre megváltozott a falu képe, szine.</p>
<p>A pajkos magyar fiuk fékezhetetlen vigsága töltötte be az egész
falut. Mint egy zsibongó boldog madársereg a nádason, ugy szállt le
a had. Nagy idők ingerét érezték az ereikben s szinte kirüffent
belőlük mint a tulbő nedv a fiatal hajtásból.</p>
<p>– Hej pajtás, a jóistenit, itt jó helyen vagyunk.</p>
<p>– Jó helyen, szőlőt eszünk!</p>
<p>– Szőlőt bizony, ha adnak. Hej gazdasszony, édes-e már a
szőlő?</p>
<p>– Attól bizony vásik a mi fogunk; ahogy itt néznek ránk.</p>
<p>Vidáman fecsegtek a legények; valamelyik bátor gyerek fogta
magát s a port se verte le a lábáról, beszökött a szőlőbe. Akadt
még egy, még kettő, aki utána s pár perc mulva már olyan finoman
metszegették a kövér egres fürtöket, mint szüreten.</p>
<p>No a rácgazda fustélyra kapott. Jajgatott, lármázott s szaladt a
kapitányhoz.</p>
<p>A kapitány, egy kemény fiu, aki egész Szerbiát meg akarta etetni
a gyerekeivel, nem szerette volna, ha már itt elrontják a fickók a
gyomrukat. Rögtön alarmot fuvatott s a legszigorubb vizsgálatot
inditotta. Öt perc alatt megvolt a néhány szőlődézsmáló.</p>
<p>Pattogott a káromkodás, mint a jégeső. Példaadásul mind a három
legényt kiköttette két órára s a rácgazdának harminc koronát
fizetett a kárért.</p>
<p>A rác setét arccal vágta zsebre a pénzt, még keveselte is a pár
fürtért. A fiuk hosszu képet vágtak s szegények <span class=
"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> szijták
a fogukat, mikor guzsba kötötték s felhuzták őket a rácistállók
ajtósarkára. Kettő elájult köztük, de a harmadik betyárosan
kitartotta a két órát a levegőben s mikor levették, összeütötte a
bokáját s megköszönte a stráfot.</p>
<p>Éjfél felé csendes holdvilágos éjszaka volt, megmozdul a fiu s
felül a szalmában a jó, állatszagu istálló fenekén.</p>
<p>– Mi a testvér, tán szőlőre vagy éhes?</p>
<p>– Arra én tesvér.</p>
<p>– Nem vesztél meg?</p>
<p>– Meg én… Aki irgalma van… Gyere velem tesvér.</p>
<p>– Hova?</p>
<p>– Szedjük le azt a kicsit, ami még ott maradt.</p>
<p>– A nyavoját, hiszen tiz lyány nem szüreteli le két nap
alatt.</p>
<p>– Ne busulj, csak gyere.</p>
<p>– Aj… mit szól a kapitány!</p>
<p>– Félsz?</p>
<p>– Fél a kiski risztus.</p>
<p>– No akkor gyere…</p>
<p>– Hova mentek tik? – szól bele egy másik, aki álmából
serkent.</p>
<p>– Sose törődj vele. Megyünk, leesszük a rác szőlejét.</p>
<p>– Megyek én is…</p>
<p>– Mi a, mi a, – szuszogtak fel itt is, ott is.</p>
<p>Mint a futótüz lepte meg a nyugvókat egyszerre <span class=
"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> a
szőlővágy. Jó is az. Kivált igy koraidőn. Meg éjfélbe. S már egy se
gondolt a holnapi büntetésre, csak félt, hogy kimarad.</p>
<p>Egy óra mulva a rácgazda nyugodt lehetett a szüret felől.</p>
<p>Reggel aztán jajgatott; hajnalban rohant a kapitány
lakására.</p>
<p>A kapitány mérgesen ébredt álmából.</p>
<p>– Mit akar?</p>
<p>– A szőlőm!…</p>
<p>– Dobjátok ki ezt a gazembert, hát mi vagyok én, az ő
szőlőcsősze?</p>
<p>Mikor a rác némán kullogott hazafelé, a kapitány nagyot
nyujtózott. Megérezte a háborut a levegőben. Tudta, hogy ebben a
szilaj szőlőszüretben ott sistergett a harci láz, a mindenre kész
virtus, az ölő szilajság.</p>
<p>– Ezek a fiuk! Ezekkel neki lehet vágni a pokolnak is – és
azonnal elküldött a szőlőtolvaj legényért, hogy maga mellé vegye –
adjutánsnak.</p>
<p>Másnap nem is volt egyéb baj, csakhogy sok volt a kolerás. De
egy se jelentkezett vele vizitre.</p>
<p>Ugyanez a csapat egy hónap mulva, a szerbek betörése után megint
keresztül masirozott ezen a falun. Már azóta otthon is voltak s
ujra kiegészitették a megfogyott keretet… Kicsit csendesebbek
voltak, kicsit füstösebbek. A puskaporszag már az orrukban volt,
kisturmolták már magukat és félelmesen, nyugodtan dobogott a
lábuk.</p>
<p>A falu még üres volt, mert a szerbek betörése <span class=
"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> miatt,
hogy baja ne legyen a népnek, előre kiüritették s a házak üresen,
magánosan állottak. Csak egy-egy ember lézengett, akik hősi
önfeláldozással maradtak itt, hogy a marhákat itatgassák. A jószág,
amelyet el nem szállithattak, ott bolyongott az udvarokon, a
nyitott istállókban, már amit el nem raboltak s le nem mészároltak
belőlük.</p>
<p>A katonák megsajnálva nézték a kirabolt falut. Minden ajtó
betörve, minden ablak bezuzva. A szobákban minden darabokra zuzva.
A fehérnemü szétszórva, taposva, tépve a földön, a legkisebb fiók
is feltörve, kiforgatva; a lámpák összetörve, számos ház leégve,
marhák és lovak leszurt tetemei büzölögve meredtek rájuk. Ez volt
ám a vad harácsolás. Még a rác gazdák házai is teljesen kifosztva,
hiába volt fehér lobogó kitüzve rájuk és lakodalmas lakoma az
asztalukon.</p>
<p>Fáradtan és éhesen néztek szét a gyerekek a szomoru dulás
tanyáján. Nekik itt nem sok maradt.</p>
<p>A kapitány is bosszus volt s az adjutánsnak kiadta keményen a
parancsot, hogy nem baj, ha semmi nincs is, de kenyeret keritsen a
föld alól is.</p>
<p>A legény két óra mulva került elő és konokul jelentette, hogyha
főbe lővik is, de kenyér nincs.</p>
<p>– No a ménkő üssön meg, szőlőt tudtál lopni, mikor nem kellett!
Ha te nem lelsz, majd lelek én, – orditotta a kapitány s aztán maga
látott neki, hogy egy kenyeret zsákmányoljon a faluban, ahol egy
hónap előtt egy fürt szőlőért a bőség idején az ajtósarkára
köttette ki az embereket. <span class="pagenum"><a name="Page_192"
id="Page_192">-192-</a></span></p>
<p>Felhajtotta az egész falut és minden házba benézett. Mert nehéz
a háboru, nehéz a lőárokban a tüzet állani, nehéz egész éjszakán át
egy darab vitorlavászonba burkolózva esőben feküdni, nehéz a derék
csapatnak elveszteni felét s nehéz feladni parancsra a kivivott
pontokat, de a legnehezebb megenni a komisz kenyeret.</p>
<p>Hát ennek most meg kell lenni: a jó házikenyérnek.</p>
<p>Nem birta elhinni, hogy az egész faluban egy kenyeret ne
találjon. Dühös volt és ingerült, mint egy gyomorbeteg. Rikácsolva
adta ki a parancsot, hogy:</p>
<p>– Mindnyájatokat megtizedeltetlek, ha kenyér nem lesz!…</p>
<p>Senki sem tudott sziveskedni vele.</p>
<p>A végén aztán, mikor hirtelen haragjában keresztül ment a nagy
indulatrohamon, elnevette magát.</p>
<p>– Eggye meg a fene, lesz még rosszabbul is!</p>
<p>Mintha ettől a békességtől megjött volna a szerencséje, a
legelső házban, ahova pihenni bement, egy rettentő nagy félkenyér
várta az asztalon. Még a kés is bele volt szurva a hátába. Ugy
maradt félig szegett karéjjal. Aki vágni kezdte, talán maga is le
van vágva azóta.</p>
<p>– Ez már aztán valami! – kiáltott fel örömében s rögtön kiadta a
parancsot, hogy erre a kenyérre ugy vigyázzon az adjutáns, de
jobban, mint az életére… Tiz napra elég lesz, tiz nap hosszabb a
világhistóriánál…</p>
<div class="figcenter" style="width: 470px;"><a href=
"images/i011hq.png"><img src="images/i011.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
"Page_193">-193-</a></span></p>
<p>Befalatozott s nagyot sóhajtott.</p>
<p>Fáradtan ült a széken, még pihenni se volt kedve. Egy altiszt
jött be valami jelentéssel. Szórakozottan hallgatta s közben látta,
hogy az ember szeme sóvárogva csüng a kenyéren.</p>
<p>– Jól van, – mondta s nem is tudta mire. – Ott a kenyér, vágj
egy darabot…</p>
<p>Hallotta, hogy kint nagy ujjongás van és moraj, mikor az altiszt
a kenyerével kilépett.</p>
<p>Másik altiszt jött. Ez is beszélt.</p>
<p>– Jól van, jól van, – morogta rá – szelj kenyeret.</p>
<p>Isten tudja, de ma mindenkinek volt jelenteni valója. Az egész
sarzsi megfordult a kapitány szobájában. Mind karéj kenyérrel tért
vissza, ugy, hogy csak sarka maradt a végin.</p>
<p>Az abonyi fi már nagyon dünyögött.</p>
<p>– Mi bajod? – mordult rá.</p>
<p>– Hát mit fogok én mán őrözni? Ez már nem kenyér, csak vakarcs.
Hun leszünk evvel tiz nap alatt.</p>
<p>– No fald fel, – rivallt rá a kapitány – ha ugyse érdemes
őrözni, legyen a tied.</p>
<p>A legény szemérmetlenül utánanyult a kenyérnek, tarisznyájába
tette s kiódalgott vele.</p>
<p>És aztán mindennap volt még egy falatkája belőle, hol az egyik
csizmaszárba, hol a másikba, pedig a tulajdon bevallása szerint
azonmód bepofázta az egészet.</p>
<p>– No te állat – mondta neki a tizedik napon <span class=
"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> a
kapitány – ha még egyszer elibem jösz ezzel a büdös, penészes,
vacak kenyérrel, kiköttetlek, mint a szőlőért! Megértetted!</p>
<p>És jóizüen nyelte le a jó, kiszáradt hazai kenyér végső morzsáit
valahol messze bent, tul a hegyeken.</p>
<h3>XII.<br />
KIS SAMU JÓSKA.</h3>
<p>Egy faluból jöttek, valahonnan az erdélyi határról, de huncutak
is voltak, mint a székelyek. Mindig vidámak voltak, mindig
jókedvüek s a sorban mindig egymás mellett állottak s egy nevük
lett a végén, az egész ezred ismerte a hirüket, az egyik legény Kis
Samu volt, a másik Samu Jóska, de a kettő együtt Kis Samu Jóska
volt.</p>
<p>– Testvér – mondta Kis Samu – éhes kezdek lenni.</p>
<p>Már akkor két nap óta nem ettek. Nem volt a világon semmijük.
Előre küldték őket a drótakadályokhoz, mögöttük nagy tisztás volt s
azon csak éjjel tudott egynéhány katona keresztül lopózni, azok is
inkább töltényeket hoztak nekik, mint ennivalót.</p>
<p>– Mit együnk testvér, – mondta Samu Jóska.</p>
<p>– Mi van?</p>
<p>– Vizem van.</p>
<p>– Nekem meg sóm. <span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
"Page_195">-195-</a></span></p>
<p>– Hisz az nagyszerü, főzzünk levest.</p>
<p>– De miből?</p>
<p>– Fűből.</p>
<p>– Jó lesz az?</p>
<p>– Jó hát.</p>
<p>– Megájj, az nem jó lesz. Paréjlevest főzök én, az jobb
lesz.</p>
<p>– De nincs paréj.</p>
<p>– Szedünk. Ebbe a nagy mezőbe csak lesz valahol. Ides anyám
otthon csak kimegy, mingyán hoz egy főzetre valót.</p>
<p>– A nagyon jó lesz akkor.</p>
<p>Még nevettek is rajta. De bizony hiába csuszkálták végig a
letaposott rétet, nem leltek olyan paréjt, amit meg mertek volna
főzni.</p>
<p>– No testvér, én kimegyek a drótok elibe, ott még nem járt
senki, ott szép a fű, abba csak lelünk…</p>
<p>– Én is kimegyek.</p>
<p>– Nem jössz, mert ha egyik ott marad, a másik mán csak ne
maradjon egy kis paréj miatt!</p>
<p>– Hát tudod mit, akkor én megyek ki.</p>
<p>– Persze, le akarod előlem legelni a mezőt. Ismerlek.</p>
<p>Evvel Kis Samu már ki is bujt a szöges drótok alatt.</p>
<p>Lassan csuszott előre, mint egy nagy vastag vakondok. Minden
füszálat megérzett, megszagolt, minden laput megizlelt, de csak nem
talált olyat, amilyet az édes anyja szokott otthon szedni, gyenge,
édes leveleket; <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
"Page_196">-196-</a></span> de messze is van az édes anya, meg az
édes szülőföld.</p>
<p>Ő csak mászott, egyre mászott előbbre, olyan jól esett lassan
tovább csuszni a zöld fűben, puhán és csendesen, kapargálva s a
fejét bele-bele fektetve a magas, kaszálni való perjébe.</p>
<p>Az oroszok hadállása nem volt bizony messze. Valami száz méterre
volt itt csak az orosz lövészárok, de közben sürü bokrok voltak s
olyan magas fű, hogy még ha feltérdelt, akkor sem látszott ki
belőle semmi. Kis Samu csak ment, ment előre. Nem tudta miért megy,
hova megy, ugy csuszott, mint a csiga, a szemét is alig nyitotta ki
s alig látszott, hogy előre halad, csak ő maga látta, ahogy az
egyenesen álló vékony füszálak lehajoltak a teste alatt.</p>
<p>Egyszer csak valami furcsa nesz ütötte meg a fülét.</p>
<p>Az első pillanatban rémülten hallgatott, azután elkezdett
nevetni halkan, hogy hangja ne legyen.</p>
<p>Horkolást hallott.</p>
<p>Most mit csináljon?</p>
<p>Ki alhat ilyen nyugodtan a nagy kerek ég alatt? Ha a szemét
felvetette, csak a mélységes kék eget látta. Keletről fehér
fellegek usztak rajta. Istenem, hogy tud aludni az ember ebben a
nagy idegenben, ellenség közt… A test megköveteli a maga pihenését.
Hogy megy otthon aludni az ember, mikor vége a napi munkának, hogy
belefekszik a jó, puha szénába a szénatartóban s reggelig azt se
tudja, mi az élet… csak éjfélkor, ha a lovak prüszkölni kezdenek,
akkor érez fel, hogy szinte <span class="pagenum"><a name=
"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span> félálomban eleget tegyen
a kötelességének: uj szénát vessen a ló elé… S hogy meg lehet
szokni mindent. Most is majd leragad a szeme, de nem tudna elaludni
azért… Pedig mintha abból a csendesen édesdeden alvó emberből
valami álomsugarak terjednének, amelyek rá is ráragadnak, az ő
pilláit is édes mézzel kenik, a homlokában bódulást érez már s
csaknem lebókol egy puha vakandturáson, hogy elfeledkezzék
mindenről, erről a világról, bajról, fáradságról, zsibbasztó
éhségről s átadja magát a legdrágább álomnak…</p>
<p>De hirtelen a másik jut eszébe, Samu Jóska cimborája, aki
odahaza a drótkerités megett várja az édeslapu leveleket, amiből
levest lehet főzni.</p>
<p>Hirtelen minden álom kimegy a szeméből… Hát az ő élete, az
bizony nem sokat számit, meghaltak már mások is, ezren is, meg
tizezren, meg a világ teremtése óta hányan s ezután is meghal
mindenki eccer… De Samu Jóska várja az édeslapu levelet…</p>
<p>Nagyot gondol Kis Samu.</p>
<p>Felcsigázza még egyszer magában minden életerejét s megy előre
tovább, lassan, mint a gyik.</p>
<p>S egyszerre csak előtte az orosz katona.</p>
<p>Ott fekszik a fűben, zöldes ruhájában elterülve, a sapka félig
lefittyent a fejéről, hosszu szőkésbarna haj csapzott izzadt, meleg
homlokára. A szája kicsit nyitva s az arca szeliden, békésen, mint
egy gyermeké, ott hever egy zsombékon. A fegyver kiesett a kezéből,
a kenyérzsákja ott van mellette, ugy alszik, mint édes anyja ölében
a csecsemő, aki annyira boldogan és olyan <span class=
"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span>
bizalommal hagyja el magát. Nem bánja, ha akármi történik is vele,
agyon lehet ütni, agyon lehet csókolni mire felébred… Hát ez az
orosz mire bizta magát?… A szent Föld ott lebegett alatta, szinte a
föld meleg lüktetését lehetett látni együtt az orosz vitéz csöndes
lélekzésével.</p>
<p>Kis Samunak megcsillant a szeme. Éles lett a pillantása, leste,
mérte, milyen mélyen alszik a muszka.</p>
<p>Aztán kinyujtotta a kezét, a kezében az éles, hegyes, marokra
fogott szuronyt…</p>
<p>Mikor már csak egy centiméterre volt az orosz testétől,
kigombolt, szőrös, pirosbőrü pihegő mellétől, megállott… A kemény
vas, a könyörtelen gyilok, mintha magától állott volna meg, mintha
tétovázna, megremegve valami szép és igaz gondolat hatása alatt.
Aztán visszahuzódik s a másik kézbe kerül.</p>
<p>Kis Samu pedig fogta puszta kézzel a hosszu orosz puskát s
kiemelte a füből… Milyen engedelmes állat a fegyver, a gép, ha
nincs összekapcsolva vele az élő emberi lélek. Már ott volt az
orosz halál a magyar marokban… S most ujra kinyilt, kinyult a
magyar kéz: felvette a barna kenyérzsákot…</p>
<p>Egyéb nem kellett neki.</p>
<p>Még egyszer végigfutotta a pirosan alvó nagy embert. Nem volt
már fiatal ember, hosszas, ritka szőkebarna szakáll ütközött ki az
arcán, a vonásai fáradtak voltak, mint az élet harcában megőrlődött
családapáké, pedig legény volt még.</p>
<p>– Aludj, testvér, – mondta Kis Samu magában, <span class=
"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span> azzal a
nyakába vette a puskát, a tarisznyát s elkezdett visszafelé
csuszni.</p>
<p>Egy horkantást hallott, ettől megijedt. Borzasztó megijedt: ha
fölébred a szerencsétlen, akkor meg kell ölni.</p>
<p>Várt nesztelenül, mint a rozsbogár, amely a legkisebb neszre
halottnak tetteti magát s csak hosszu perc mulva indul ujra
utnak…</p>
<p>Igy indult ő is utnak, vissza a csapásán… Hogy meg lehet ismerni
a hóban a nyul csapását, a páros kettős nyulakat, két kicsi elől,
két öreg nyom hátul. Vagy a rókáét, ahogy egyenletesen ügetett s
hosszufarka utána söpört a puha havon… Az ember utja még sulyosabb,
az élő füvet ugy széttöri, árkot ás, vés, a füves réten.</p>
<p>Mikor bebujt a drót alatt, Samu Jóskát ott találta a poszton.
Ült, ült és aludt. Aludt mint a muszka s nem ébredt fel.</p>
<p>Az alvásért nagy büntetés jár: vesszőzés, kikötés, nagy veszély
idején főbelövés… és hogy aludt ez is… Nem birta szegény kivárni az
édes füveket.</p>
<p>– Nohé, no… – rázta meg a cimbora. – Hékás…</p>
<p>Alig tudott bele lelket verni.</p>
<p>– Itt az ennivaló!</p>
<p>Samu Jóska nagyra meresztett álmos szemmel nézte a
kenyértarisznyát, amely dagadt volt.</p>
<p>Ránézett a cimborájára, megcsóválta a fejét. Megértette.
<span class="pagenum"><a name="Page_200" id=
"Page_200">-200-</a></span></p>
<p>Hanem volt valami, valami furcsaság, amitől a tarisznyában
mindkettőjüknek kerekre nyilt a szeme.</p>
<p>Egy kis fura alkotmány: egy kicsi bababölcső.</p>
<p>Samu Jóska vette a kezébe. A tenyerébe vette, nézte. Egész
rendes kis takaros bölcső. Bicskával faragva, olyan kicsi ringó
bölcső.</p>
<p>Hallgattak, néztek.</p>
<p>A nap melegen sütött le az égről, kábultak voltak az
árnyéktalanságon, csöppek gyöngyöztek le rajtuk s ugy a szemük
táján összecseppentek, lebiggyentek…</p>
<p>A Samu Jóska könnye a kis bölcső közepére esett.</p>
<p>– Hun szedted ezt, testvér?</p>
<p>– Ott alszik egy árva magában, – mondta Kis Samu.</p>
<p>Samu Jóska megcsóválta a fejét.</p>
<p>Hallgattak. Azt akarta mondani: Jó lesz az én Bözsi leányomnak!…
De nem mondta ki. Csak hallgatott. A másik is azt akarta mondani:
Vidd haza a te kis Bözsi leányodnak… s ez se mondta ki.</p>
<p>Törtek a kenyérből s lassan eddegéltek. Falatonként
morzsolgatták szét az istenadta kenyeret…</p>
<p>Egyszer azt mondja Samu Jóska:</p>
<p>– Testvér.</p>
<p>– Mi kell, testvér?</p>
<p>– Hun alszik az az árva?</p>
<p>– Hát arra le.</p>
<p>Azzal tovább ettek. Eccer Kis Samu szólalt meg:</p>
<p>– Ejnye, ejnye, ha tudtam vóna…</p>
<p>S megint tovább ettek. <span class="pagenum"><a name="Page_201"
id="Page_201">-201-</a></span></p>
<p>Megint Samu Jóska szólt egyet:</p>
<p>– Én is tudnék ilyet csinálni az én Bözsikémnek.</p>
<p>S müértő szemmel nézegette, tanulta a bölcsőcske formáját.</p>
<p>Aztán Kis Samu mondta:</p>
<p>– Alkalmatos, de nem boszorkányság.</p>
<p>Samu Jóska azt mondta rá:</p>
<p>– Nem.</p>
<p>Kis Samu megint ezt:</p>
<p>– Add csak ide, testvér…</p>
<p>– Én?… Nem én…</p>
<p>– Hásze, jóember, nem akarom megenni.</p>
<p>– Nem, tudom mit akar kend, de én vissza akarom vinni.</p>
<p>– Hogy vinné kend, mikor én hoztam?</p>
<p>– De én tanáltam ki, hogy… Nekem van gyermekem, én tudom,
mié!…</p>
<p>Nem szólt tovább, csak megindult vissza a másik csapásán. Félt,
hogy nem tud szólni a torka szorulásától.</p>
<p>– No, tegyen legalább bele kend valamit, csak nem visz üres
bölcsőt, – szólt gorombán Kis Samu – s egy darabot tört le a
kenyeréből… – Ki tudja, az a muszka is mikor kap ujra.</p>
<p>A muszka ébren volt, ott ült a fűben, lecsüggesztette a fejét,
már nem tudta, mi történt vele.</p>
<p>Csak akkor riadt fel, mikor emberi arc bukkant fel előtte.</p>
<p>Samu Jóska intett egyet neki, aztán odanyujtotta féltenyerében a
bölcsőt. <span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
"Page_202">-202-</a></span></p>
<p>A muszka csak nézett vérveres szemmel, elbámulva, gyáván.</p>
<p>– No, vegye csak el kend, – szólott barátsággal Samu Jóska – nem
dinament van benne, haszen ismerheti mi a.</p>
<p>S az orosz elvette. A két apa egymásra nézett, aztán gyorsan
elfordult. Mindenik szégyelte a harcmezőn a férfiszemben a
könnyet…</p>
<h3>XIII.<br />
AZ OROSZ INVÁZIÓ UTÁN.</h3>
<p class="right"><i>Skole</i>, 1914. október 20.</p>
<p>Az államvasutak főnökségénél csak annyit igértek, hogy a vonat
elmegy a határig.</p>
<p>Szolnoktól kezdve a vonatot egyre jobban meglepték a
visszavándorlók, akik félelem és aggodalom és szomoruság batyuját
cipelték magukkal. Az uri asszonyok is mind harmadosztályon utaznak
a rendkivül lassu és hosszu vonaton.</p>
<p>– Óh Istenem, ha még egyszer menekülni kell!</p>
<p>Sóhajtások, mint a Szüz Mária kép előtt, föl az ég felé néző
szemek.</p>
<p>– Nektek nem volt muszáj jönni, én egy szóval sem
kapacitáltalak.</p>
<p>Valami groteszkség a szemrehányásban. Mintha olyan nagyon
kellett volna kapacitálni valakit azon a <span class=
"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span>
rettenetes hajnalon, mikor a szolgabiró hajduja, meg maga a
szolgabiró szaladt házról-házra, hogy indul az utolsó vonat…</p>
<p>– Én csak annak örülök, hogy csak egy csomagom van, a ládát nem
hozhattam el…</p>
<p>Szegényke, hogy jajveszékelhetett akkor, hogy a láda, a láda!
Szent isten, a láda az értékekkel…</p>
<p>– Jaj, olyan mérges vagyok, hogy eljöttem, vissza is kell
menni…</p>
<p>– Örülj, hogy nincs már muszka.</p>
<p>– Nono, hátha, csak nem szabad róla beszélni!</p>
<p>Egy bölcs öreg kerékgyártó fölényesen szól:</p>
<p>– Bizony, csak akkor fogjuk tudni, mi vót, ha a történelmet
olvassuk, mint a negyvennyócat.</p>
<p>Ez a beszélgetés jellemzi az egész vonat hangulatát fel
Munkácsig.</p>
<p>Itt egy uj ijedtséget vet be a lelkekbe a kalauz.</p>
<p>– A vonat nem megy Lavocnéig, még a határig sem, csak
Volócig.</p>
<p>Mindenfelé izgatottság. Ugy látszik, mégis benn van még az
orosz. Talán rá is fognak a vonatra lőni. Az ujságok se irnak egy
betüt se Beregmegyéről, csak Máramarosról, ott pedig még Kőrösmezőn
oroszok vannak. S ha az orosz benn van, ha be tudott jönni,
erősitést is fog tudni kapni. Ha még egyszer futni kell…</p>
<p>– De már akkor nem leszek olyan szamár, hogy fizessek a
vasutért… Még pótdijat is fizettettek velünk, hogy jegy nélkül
szálltunk fel…</p>
<p>A vonat szombaton este indult Budapestről és <span class=
"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> hétfőn
reggel ért be a Verhovina alá. A legszebb és legtündéribb
völgységbe, amelyet valaha láttam. Az ősz buja, pazar, káprázatos.
A hegyek cserbundái arany nyirekkel ékesek, a vörös prémben:
szikrázó ékszerek… Ez a vidék a magyar hazának egy ismeretlen, egy
félredugott, egy tömérdek állami kincset érő ékessége. Tele
gyógyvizekkel s olyan ősszel, amelyhez fogható sehol a világon. A
Tátráé a tél, a Verhovina paradicsoma az ősz.</p>
<p>De a hegyek tövét lesi minden szem. A reggeli fényben a lombok
alól kikanyarodó kozák csapatokat keres a szem s minden percben
várjuk, hogy ágyulövést, gépfegyverkattogást hallunk. Mert ugy
tudjuk, hogy a mieinknek se ágyuja, se gépfegyvere, csak öreg
werndli-flintája.</p>
<p>Szinte csodálatos, hogy minden incidens nélkül megy a vonat
lassan feljebb, ujra feljebb. A hidfőknél szakállas véncsont
rezervisták félszakaszokban táboroznak, s mosdás közben felbámulnak
a hajnalban tova mozgó vonatra. Valamelyik ablakból ujságot dobnak
ki nekik, elvigyorognak és szervuszt intenek.</p>
<p>Az uton mindenfelé mutogatja a kalauz az eldobált szemetet:
kozáktanyák. A felboritott s trágyává taposott szénaboglyákat,
itt-ott egy-egy leégett kunyhót, a kis patakban egy-egy leguritott
hordót. S beszélnek az almamezei futás után a nagy menekülésről,
mikor a hosszu rutén szekerek, zsidó kordék rogyásig rakva hozták
lefelé a holmit, s a nép gyalog, hátán, mellén, lába körül a
gyerekeivel… Borzasztó volt. A csöndes, csodaszép tájon, mint egy
lidércnyomás. <span class="pagenum"><a name="Page_205" id=
"Page_205">-205-</a></span></p>
<p>Volócon a vonat jó hirt kap.</p>
<p><i>A vonal vissza van állitva Lavocnéig.</i></p>
<p>Hosszu aszály után nem olyan áldás a jó eső, mint most a
kicserepezett lelkekre ez a hir.</p>
<p>Hiszen akkor tiszta a Kárpát!</p>
<p>Minden veszélyérzés, minden aggodalom eltünt. Megint érzi az
ember az édes itthon nyugalmát.</p>
<p>S a vonatbiztositó osztag tisztjei oly vigak és kedvesek. Nem:
itt már nincsen baj.</p>
<p>– A mieink tegnapelőtt, szombaton már <i>bementek
Skoléba</i>.</p>
<p>Délután már katonai vonat, egy mozdony, egy kocsi megy oda.
Meghivnak, hogy tartsak velük. Pompás és vidám ebéd után megyünk,
én vagyok az első polgárember, aki átlépi a határt az orosz betörés
után.</p>
<p>Kimondhatatlan jó érzés.</p>
<p>A győzelem szele lengeti a lelkeket. Elektrikus vigság.</p>
<p>Lavocnéban le van égetve az állomás, s ami puskatussal
szétrombolható, szétrombolva. De mit lehet puskatussal rontani egy
állomáson! Az ablakokat, a lámpák üvegtábláit tördelték be. És a
Blockhaust, a váltóház gépét törték apróra. Pár darabot zsebre
teszek belőle, a porrá zuzott géprészekből.</p>
<p>Skole…</p>
<p>Lemberg alatt az egyetlen jelentékenyebb város. Olyan, mint
Munkács. A lembergiek kedves nyaralóhelye.</p>
<p>Semmi kár. <span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
"Page_206">-206-</a></span></p>
<p>Oly gyorsan kellett elmenni az orosznak, hogy nem volt ideje még
egy ablakot bezuzni sem. Csak a Groedel báróéknak van káruk.
Felgyujtották a kastélyt, de ott hagyták az egy halomba hordott
rablott kincseket. A város tiszta… Kivéve persze, hogy a kozák nagy
előszeretettel szállásolta be a lovát a szalónokba s a zongorákat
szerették használni éjszakai cilinder helyett.</p>
<p>De ez mind semmi. Ma már a mi daliás és vitéz katonáink
csörtetik a kardjukat az utcán s a lengyel és zsidó menyecskék
kacéran kinálják a csókot, ami megmaradt a kozákdulás után.</p>
<p>– Ah, csak önök a finom uriemberek, az oroszok azok
pogányok!…</p>
<p>S mikor összenevettünk azzal a két kackiás leánnyal, akik egymás
háta mögé bujva mondják ezt a szép kijelentést, s látjuk a vastag,
egészséges, pirospozsgás, viritó arcukat, amely egészen körül van
rajzolva kisütött frufruval: akkor, teringettét, minden magyar
katona összeüti a bokáját s nem ijed meg a világ legnagyobb
ágyujától sem.</p>
<p><i>Hétfőn délután a magyar katonaság bement Stryjbe</i> s már a
társzekerek ezreit viszi utánuk a vonat Szinevucskóig.</p>
<p>Pár nap mulva talán Lembergig.</p>
<p>Ez a hangulat odafönn Gácsországban, mert Galicia ma megint
visszanyerheti a régi jó magyar nevét. Legalább erre a pár hétre,
mert most ugyan ott alig hallani más szót, csak magyart.
<span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
"Page_207">-207-</a></span></p>
<h3>XIV.<br />
MIKOR A KATONÁK PIHENNEK.</h3>
<p class="right"><i>Skole</i>, 1914 október 21.</p>
<p>Az ember lelke a legborzalmasabb harcok közben sem veszti el sem
a kulturáját, sem a vidám rugékonyságát. Csak egy kis pihenő kell,
hogy kifujja magát, már megint teljesen emberré lesz.</p>
<p>Ez a legnagyobb csoda, amelyre ez a rettenetes háboru
rávilágit.</p>
<p>Azt hittük először, hogy a kulturember idegzete abszolute semmi
vadságot sem fog elviselni. Aztán jöttek a hirek, mint a vastag
felhők, a borzalmakról és rettenetességekről, amelyek minden
képzeletet felülmulnak s azt hittük, hogy a kulturember egyszerre
visszasülyedt prehistorikus fenevaddá.</p>
<p>Egyik sem igaz.</p>
<p>A kulturember sokkal jobban birja az emberfeletti
erőfeszitéseket, mint a félbarbár, mert egy nagyszerü tartaléktőkét
hord a lelke brodsackjában életértékekből. A nyers és ugynevezett
őserejü paraszt bakák lógó fejjel és kimerült szemmel ülnek, maguk
elé meredve s csak sóhajtoznak az otthon, a szülőföld után s olyan
fáradtak, hogy kezüket, lábukat alig birják mozditani, mint
odadobált zsákok a földön, ellenben a tisztek, akik ugyanazokon a
fáradságokon mentek át és a veszélyek egész fontosságát sokkal
nagyobb intenzitással érezték <span class="pagenum"><a name=
"Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> volt át, frissen és
vidáman, mindent kiheverve szórakoznak.</p>
<p>Nincs egyetlen ur itt körülöttem, aki a kvalifikált borzalmak
légiójáról ne tudjon beszélni, ha visszagondol az elmult hetekre, s
milyen szépek, egészségesek, frissek és játékos elméjüek. Ha az
asszonyok látnák, megirigyelnék a háborut.</p>
<p>S csakugyan, alig van kedvesebb, mulatságosabb és egészségesebb
dolog, mint itt ülni a skolei állomás sarkában, a vaslábu kerti
lócán s nézni a befutó trénkocsik végtelen sorát, a landwehr s a
honvédtiszteket, ahogy arany barátságban pattog a szó:</p>
<p>– Szeavasz, szeavasz…</p>
<p>– Szerbusz, szerbusz.</p>
<p>Hosszu rusnyák szekerek várnak hátul, forspontok a gyalázatos
kis lovakkal s csodálatos szép őszi hegyoldal, fönn a nyires sárga
tisztásával.</p>
<p>Kétezer szekeret vittek át itt ma a vonatok s százával állanak a
forspontok, amelyeket felpakolnak, de a legcsöndesebb pesti
konyhában több pörölés van, mint itt. Szinte nesztelenül siklanak
tova a hosszu, végtelen vonatok. Három nappal ezelőtt orosz horda
nyüzsgött itt, most a mieink diskurálnak…</p>
<p class="center">*</p>
<p>Odahaza persze azt hiszik, hogy az az öt-hat tiszt, akik itt
tárgyalnak nagy komolyan és a bluzt is kigombolják, ugy mutogatnak
a testükön valamit, a csaták emlékeit, a sebeket tárják fel.
Győzünk hálistennek, <span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
"Page_209">-209-</a></span> a győzelem édes érzései közt talán nem
profanálás, ha lesztenografálom a hősök beszédét.</p>
<div class="figcenter" style="width: 432px;"><a href=
"images/i012hq.png"><img src="images/i012.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p>– Ez a legtöbbet ér az egész háboruban.</p>
<p>– Ez igen!</p>
<p>– Ez a pelzmellény, barátom. Nézd, milyen csodadolog ez.</p>
<p>– De milyen csizmád van, öregem. Hol lehet ilyet kapni?</p>
<p>– Kassán csináltattam husz forintért.</p>
<p>– Nem drága!</p>
<p>– Hát Pesten nem kapod meg harmincötért, negyvenért.</p>
<p>A szép pesti asszonyok olyan gonddal nem tárgyalják meg az uj
magyar divatot.</p>
<p>Aztán.</p>
<p>– Csak egy jó tisztiszolgára tudnék szert tenni.</p>
<p>– Nahát az enyém is, az is egy igazi állat.</p>
<p>– Semmit se tud. Még olyan tisztiszolgát nem láttam, mint a
főorvosunknak van. Még a gondolatát is lesi az urának. Ugrik. Nincs
szoba? Neki van. Összeverekedik mindenkivel és mindent szerez.
Kérlek, az almamezei futás után, mikor beérünk Szolyvára, ott áll a
falu végén s azt mondja: Főorvos urnak alássan jelentem, a tea fel
van főzve, az ágy meg van vetve.</p>
<p>– No az enyém négy nap mulva jött meg.</p>
<p>– Hát az enyém? Első dolga volt, hogy eldobta a pakkomat.
Mindenem benne volt.</p>
<p>– Az a trénhadnagy, akivel együtt voltunk… ha a szolgája megjön,
mindig azzal fogadja: Keblemre, <span class="pagenum"><a name=
"Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> te állat! Hát már
megjöttél?… Mert azt se lehet kivárni soha.</p>
<p>A cselédkérdés… A pesti asszonyoknál is elég kiadós téma.</p>
<p>Aztán az ebédre is kell gondolni.</p>
<p>– Hol az étkező kocsi?</p>
<p>Az étkező kocsikból lett a legjobb kórházkocsi.</p>
<p>– Hátha nincs a vonaton étkezőkocsi, hol étkezik az ember?</p>
<p>– Táphadnagyok, táphadnagyok.</p>
<p>– Sört lehet itt inni?</p>
<p>– Sört, azt nem lehet, ellenben bort nem kapsz.</p>
<p>– De kell valahol kocsmának lenni, mert az én puccerem már
berugott.</p>
<p>– János.</p>
<p>– Tessen parancsolni.</p>
<p>– Kell egy kenyér, de olyan kenyér, hogy rögtön itt legyen.</p>
<p>– Igenis. Prófunt.</p>
<p>– Cipó! Friss cipó a debreceni piacról.</p>
<p>– Igenis, prófunt.</p>
<p>– Meg valami jó pecsenye, friss sült, valami jó szelet.</p>
<p>– Igenis, konzerv.</p>
<p>– Nem konzerv, te állat, hanem rostélyos, bifsztek
malac-pörkölt, vadsertés izzel!</p>
<p>– Igenis, konzerv.</p>
<p>– Fuj…</p>
<p>– Te, az oroszok a mi konzervünket nyersen ették. <span class=
"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span></p>
<p>– No hát én civilizáltabb ember vagyok, én nem szeretem a nyers
hust bádogban.</p>
<p>– Csak szoknyában!</p>
<p>– Persze.</p>
<p>Az asszonyi dolgokra térül a szó.</p>
<p>– Azt az orosz is kedveli.</p>
<p>– Volócon van egy menyecske, azt harminc orosz kedvelte. Egy
bakám huncutságból csókot kért tőle… Hát nem lehet valami rosszvérü
a menyecske, mert azt mondta, hogy: Hagyjanak békében, mert már
magamnak sincs, mind elvitték az oroszok.</p>
<p>– Ami azt illeti, az én szakaszom is azt jelentette egy reggel,
hogy: „Hadnagy urnak alásson jelentem, a falut bevettük“.</p>
<p>– És te mit mondtál rá?</p>
<p>– Ki kell üriteni!</p>
<p>Hozzák a debreceni cipót, meg a megrendelt menüt s még bor is
kerül; a cipó bizony prófunt s a koszt az konzerv, de legalább
bőven s a savát-borsát megadja a sok jobbnál-jobb adoma a hadi élet
asszonyi dolgairól.</p>
<p>Ilyen vigan nem ebédelnek ma sehol odaát Magyarországon.</p>
<p>Ebéd után jönnek az adomák.</p>
<p>– Barátom, ha most leülhetnék egy órára valamelyik pesti
kávéházban…</p>
<p>– Itt szebb helyen vagyunk.</p>
<p>– Szép hely, csak azt mondd meg, hol van több piszok, itt vagy
Felső-Magyarországon?</p>
<p>– Hát Volóc kis hely, de ott több van. <span class=
"pagenum"><a name="Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p>
<p>– Igen, itt nagyobb területen oszlik meg.</p>
<p>– Láttátok az orosz urak hagyatékát?… Mindenütt a szalonokba
kvártélyozták be a lovakat.</p>
<p>– Az oroszok, azok jóvérü fickók. Hallottam az elébb egy jó
esetet – szól egy élelmezési tiszt. – Bementem a városba szétnézni,
hogy lehet-e itt valamit beszerezni az élelmezés számára. A
legnagyobb kereskedőhöz utasitottak. Hát kérlek, egész szép raktára
van. Csudálkoztam is rajta. Kérdem tőle, hogy lehet magának ennyi
raktára? Mert ha az ember a kozákok után egy zsák lisztet talál,
már persze csudálkozik. Azt mondja, hogy: kérem, én mindent adtam
nekik. Nálam nem raboltak, hanem vásároltak. És hogy?</p>
<p>Bejön a proviant tisztjük és elkezd alkudni; de a
szemtelenségig. Hát jó. Az ember enged… Miért ne engedjen, nem
igaz?… A végén kihordatja a holmit és szekérre rakja. Akkor azt
mondom neki: kérem alássan, én leengedtem minden árat, ahogy
parancsolta, de most már láthatnék egy kis pénzt?… Pénzt? – azt
mondja a kozák tiszt – azt nem, de egy golyót a hasadba, azt
kaphatsz.</p>
<p>– Azért nem kell ezeket félteni, – mondja a nevetés után egy
másik tiszt. – A galiciai zsidóban akkora kereskedői szellem van,
hogy az mindent kihever. Az elébb azt mondom egy kis pájeszes
fiunak, hogy te, mondok neked egy jó üzletet. Add ide az egyik
pájeszedet egy koronáért. A fiu néz, azt mondja, megkérdi az apját.
Elmegy, aztán visszajön. Hát mit mondott az apád? Azt mondja a
gyerek: Az nem mondott semmit… <span class="pagenum"><a name=
"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> Hát megcsináljuk az
üzletet?… Tudja mit, azt mondja a kölyök, mondok én egy jobb
üzletet: két koronáért odaadom mind a két pájeszemnek a felét.</p>
<p>Igy kergeti tréfa a tréfát, adoma az adomát, nevetés a
nevetést.</p>
<p>… Szegény fiuk. Talán megnyugtató, hogy ha igaz, hogy nem mind
arany ami fénylik, az is igaz, hogy nem mind vér az, ami sötétlik…
Ezek az urak mind csatákból jöttek s csatákba mennek… Ki tudja,
melyik lesz az köztük, aki nem látja meg Lemberget, ahova most
indulnak…</p>
<h3>XV.<br />
LEVÉL.</h3>
<p>Édes szülém,</p>
<p>irom a levelet a nagy hegyek alatt, egy olyan faluból, hogy még
a jóisten is csudálkozik rajta, amilyen falu ez. Se utcája, se
határa, se keritése, se tyukja. Sokszor ugy nézünk egymásra, hogy
igy is meg lehet élni az embernek? Nagy szerencse, hogy itt vannak
a nagy csaták, nem arra mifelénk, mert nem adnám én azt az egy
tagot, a mi kis falunk határát, ezért az egész mindenségér,
országostól, kunyhóstól.</p>
<p>Hát ne busuljanak édes szülém, hogy ilyen messzire elvitték a
fiukat, igy kell annak lenni. Az egy halál mindenütt megleli az
embert, oszt azután ugyis mindegy; hát legalább az nyugosztolja meg
a szegény <span class="pagenum"><a name="Page_214" id=
"Page_214">-214-</a></span> magyar katonát, hogy az otthon lévő
vagyonkát legalább nem éri kár.</p>
<p>Csak maguk ne busuljanak, édes szülém, a főhadnagy ur ma is
kiadta a parancsolatot, hogy aki egy hét alatt egy kilót nem hizik,
stráfot kap, de kemény büntetést. Mink osztán eszünk is, de hiszem
is, hogy csak egy hetet töltsünk nyugalmasan, nem egy kilót szedek
én magamra, hanem mind a tizenhetet visszaszerezem, amit a mult
hetekben az nagy marsokba leadtam. Itt százhusz koronáért mindenkor
lehet venni egy száznyolcvan kilós marhát, de azt a bajtársamnak
irták, hogy a váci vásáron élősulyba három-négy koronát fizetnek
egy kilóra, hát maguknál édes szülém? adja az a jóisten, hogy ott
is csak igy legyen, mert a szegény gazdálkodónak csak az a jó,
hogyha a bornyukból kap egy kis pénzt, egyébbül oszt alig is lát,
csak azt elég elnézni, hogy itt ezen a teméntelen mezőn egy boglya
széna nincsen már, mind felették a katonalovak, kit a kozákság, kit
a huszárság, mer a szegény lónak is élni kell.</p>
<p>Azér maguk ne busuljanak, mig takarmány van; csak azon
gondolkodok sokat, hogy vajjon a Jani sógor a gyenge derekával
meggyőzi-é a sok marhát otthun. Aj, édes szülém, ha én aztat
tudnám, hogy maguknak nincsen bajuk, akkor én oda se néznék ennek a
sok sanyargatásnak, ami itt van velünk, de nem kapok maguktól
levelet, én mindig irok, mikor csak lehet, de maguktól egy betü nem
sok, annyi se jött augusztus 17. óta az én szivem vigasztalására.
<span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
"Page_215">-215-</a></span></p>
<p>Azér mégse busuljanak, mert tudom én jól, hogy maguk is
megteszik a magukét, ahogy lehet, se jószágba, se a kukoricába, se
a disznóba, se a gyerekbe nincs hiba. Mer vigyázzanak is rá, mint a
két szemük világára, édes szülém, hogy mikor haza szakadunk eccer
ebbül a nehéz sorsbul, tiszta szivvel ölelhessem meg a két
gyereket, meg örüljek annak, ami csak van, mármint a vagyonbélinek,
meg magának jó szülém, meg neked is kedves jó szeretett egy
feleségem, sirok bizony sokszor, mikor senkise látja, most se birja
ki az én két szemem, itt van a könnyem cseppenése a papiroson.</p>
<p>De azér maguk csak ne busuljanak édes szülém, jó az isten a
magasságos egekben, idáig megőrizett, hogy még a hajam szála se
görbült meg, ezután is gondot visel a szegény árvára, aki ezen a
nagy töredelmes földön kujtorog a többivel. Azér nem baj a, ugy
kell annak lenni, mer ha máskép vóna, nem igy vóna, osztán ha
rosszabbul vóna, asse vóna jó. Láttak vóna csak a mult héten, mikor
szeredán éccaka tizenegy órakor csak elkezdett lüni a muszka
negyven ágyuval, osztán megszakadt az emberekbe a gatyamadzag,
osztán uccu világ, ugy meggyalogoltunk, hogy virradóra annyira
vótunk a tett helytül, hogy két napig kellett visszafelé gyünni.
Hanem azér visszagyüttünk ám, oszt ami elpotyogott, a puskát, mit,
azt is felszedtük ám, mer az árva muszkának lehet ezer ágyuja, de
ha a magyar baka megsturmolja, hát ugy nyútogassa a kezét, hogy az
ember mingyán krajcárt szeretne nyomni a <span class=
"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span>
markába. Egy cimbora, bizonyos Kis Kovács, nagyon mókás gyerek, e
mán ha sturm vót, csak integetett nekik a pipája szárával, hogy
gyertek bagóra! osztán első dóga, hogy a foga közé dugja a
muszkának. Szeretnek is bennünket a muszkák, hogyha parancsba nem
vóna adva nekik, bizony kezet se emelnének mi ránk. De hát
parancsba van adva nekik is, meg nekünk is, osztán bizony, ha
összemegyünk, ugy megkaszaboljuk egymást, hogy öröm látni. Ugy bele
is jöttem mán, hogy még álmomban is csak ölöm, vágom üket, magam is
csudálkozom, hogy egyéb bajom nem lött eddig, csakhogy megtaposott
a ló.</p>
<p>Ne busuljanak szülém, van is most a magyar nemzetnek olyan
becsülete az idegenbe, hogy még a polyák is magyarul kiáltja hogy,
hapták. A tiszturak meg ugy vigyáznak ránk, mint az édes
gyermekükre, tüztől-viztől-éhségtől oltalmaznak, de szeretjük is
őket, a mult éccaka is a magam köpönyegét is ráteritettem az
egyikre, mert fázott szegény, nem is csuda, erősen fogas idő
vót.</p>
<p>De nem is busulok én, hogyha vége lesz a háborunak, mindjárt
megfordul az urak akaratja a szegény nép irányában, megadják a
jogot is. Mert hiszen ugyi szülém, a szegény ember gyereke éppen
olyan jó most az ország sok ellenségét pusztitani, mint akár a
grófok, meg az ügyvéd urak! Nohát akkor arra is csak olyan jó lesz
a szavazatja, hogy maga szája ize szerint intézze az ország dógát.
Hallottam is én mán a tiszturaktól egy-két szót, csakhogy nagy idő
van most, <span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
"Page_217">-217-</a></span> nem lehet megirni, hogy hogy ejtődött,
mer parancsba van, hogy csak a tábori posta számát szabad megirni,
de azt nem, hogy hun is van az a tisztimenázs, ahun azt hallottam.
No majd ezt is csak jóra viszi a jóisten, a mi kegyes Atyánk.</p>
<p>Nem is busulnának maguk, hanem kacagnának egy jót, ha látnák,
milyen szakállam van. Az én fiam még tán utánam is kiáltana, azt
gondolná, hogy üstfoltozó cigányember vagyok, pedig bizony mégis
csak én vagyok a te jó apád édes gyerekem. Vani jó csizmád, mert
mán itt vannak a téli hidegek, vigyázz rájuk szeretett jó Erzsim,
édes feleségem, hogy egésségbe lássalak mindnyájatokat, ha eccer
hazakerülök. Nem tudom, meddig tart, errefelé azt beszélik, hogy
eltart ujesztendőig, de az is lehet, hogy tovább is, hacsak a
francia meg nem adja magát, mer akkor a német is nagyobb erővel jön
nekünk segiteni. Még derék egy nemzet a német sógor, én soha nem
tudom mit szidtuk mink azt annyit, akár kellett, akár se. De igaz,
hogy bajba látszik meg az ember. Hej istenem, bárcsak azt tudnám,
hogy szedik-é az adót? Még csak a kéne!</p>
<p>De mán nem irok többet, mert nincsen több papirosom, pedig ami
papir van a trafikába, mind kicsi vón, ha én mind ráirnám az én sok
panaszomat. A multkor is kiküldenek előőrsre, osztán elfelejtik
megmondani a jelszót; hogy visszagyüttünk, majd lelőttek a
polyákjaink, ilyenek esnek itt.</p>
<p>No fiam, hát megtudod-é mán türülni az orrod? <span class=
"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> Mán azt
hiszem, még a kis Erzsusét is, ugyi? Jaj istenem, hogy még tréfálni
van kedve az embernek, de nem is hinnék édes szülém, hogy soha
annyit nem nevettünk, mint amióta ennyien, férfiemberek együtt
sanyarogunk. Különösen az a bizonyos Kis Kovács, akit emlitettem,
az annyi bolondot csinált, hogy még a svaromléniába is hemperegtünk
a kacagástul, kár hogy szegénynek ma egy hete reggeli csatán
keresztül lőtték a torkát, igy a szájánál ment be, a nyaka
csikgolyánál jött ki, rögtön meghótt.</p>
<p>Nem fér mán a papirosra semmi, hát isten áldja meg magukat édes
szülőanyám, tegyenek egy kis virágot a szegény apám sirjára
Halottakkor én helyettem is. Isten áldjon szerelmes egyem, édes
kedves gyöngyvirágom, kedves jó drága feleségem, meg a gyerekek. A
jószágra ügyeljetek. Csak azért sirok most, hogyha én meghalnék,
meg a többi, az én gyerekemet idegen nyelvre szoritnák, nem lenne
mán magyar polgár. De jó a jóisten. Éljen a magyar.</p>
<p><i>(1914. okt. 30.)</i> <span class="pagenum"><a name="Page_219"
id="Page_219">-219-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A KÁRPÁTI VIHAR.</h2>
</div>
<h3>1.</h3>
<p>A Nyugati pályaudvar hatalmas sötét vas ivei alatt, amelynek ma
este még magasabbaknak és sötétebbeknek látszottak, mint máskor,
Dóry Bandi vadonatuj hadnagyi uniformisában beszállott az egyetlen
vonat egyik első osztályu félfülkéjébe.</p>
<p>– Na itt eltanyázunk Munkácsig, – mondta a kalauznak, aki
szeretettel és derüsen lyukasztotta ki az igazolványt s azt mondta
rá:</p>
<p>– Nekem is oda van három fiam. Kettő még kiképzés alatt van, a
harmadiktól éppen ma kaptam levelet a déli harctérről. Nincs semmi
baja. Pedig oda van az első nap óta.</p>
<p>Bandi szinte mentegetőzve mondta:</p>
<p>– Magam sem tudom mért nem hivtak be eddig… Ma délben kaptam a
parancsot, hogy azonnal vonuljak be Munkácsra… Mikor érünk oda?</p>
<p>– Hja, azt nem tudom megmondani, kérem hadnagy ur. Hétfőn
reggel. <span class="pagenum"><a name="Page_220" id=
"Page_220">-220-</a></span></p>
<p>– Ugy-e… No tekintve, hogy ma már szombat este van, nem is olyan
soká.</p>
<p>A kalauz mosolygott, ugy elnézte a szép fiatal hadnagyot, ugy
megsimogatta a szemével.</p>
<p>– A fiam kadét, – mondta büszkén, – de most már várja az
előléptetést zászlósnak… Hatszáz koronát fog kapni
felszerelésre…</p>
<p>Szalutált a fényes kis acél lyukasztóval s bezárta gondosan a
hadnagyra az ajtót, hogy senki be ne jöjjön zavarni a hadnagy urat…
Aki megy a harctérre.</p>
<p>Bandi kinézett az ablakon.</p>
<p>Ugy nézett ki, mint akit egy pillanatra elfog a bucsuzás minden
érzése.</p>
<p>Senki sem kisérte ki az állomásra, de mintha itt lett volna az ő
kedveért az egész Budapest, az összes kávéházak és mulatók, az
összes körutak és maga a budai vár, a szinházak és mulatók; a
Gambrinus a katonabandájával és a New-York kávéház a
rézcsillogásával,… meg a fiatal magyar irodalommal, ahova ő maga is
ugy szeretett volna bekerülni, de mióta a Zászlónkba egy pályázatot
irt „anno dazumal“, azóta csak plátói szerelmet tartott fenn a
litteraturával… Itt volt az egész budapesti <i>kultura</i>, amelyet
egy év alatt felhabzsolt, amellyel csordultig itta magát s amelyet
most itt kell hagynia…</p>
<p>Egy kedves, éles gyerekhang furcsán, elnyujtva sikitotta kint a
esti lapok neveit:</p>
<p>– Annóóó pannóóó pazest. Magyarorszááág. Peee sztaloooj…
<span class="pagenum"><a name="Page_221" id=
"Page_221">-221-</a></span></p>
<p>Hát ezt kell itt hagyni… Hát ez a kultura s most jön a…</p>
<p>Ugyan mi is jön?</p>
<p>Ugyan mi is a háboru!…</p>
<p>Kis csengés s a lába alatt meglódult a szilárd talaj… Lám, hát
semmiben sem különböznek egymástól az emberi dolgok, éppenugy indul
utjára, mint mikor kiküldetésbe ment, vagy szórakozásból… Valami
misztikus érzés töltötte be az egész lényét… Háboruba megy…
Harcolni… A hazáért… A haza… Csupa gyerekkori emlék és érzés… Ott
messze az Alföldön, fent az Alföld határán, ahonnan már sarju
gyerek korában elkerült… A ficfás Tisza-partja! ez neki a haza,
pedig sose látta gyereknapjai óta… Hát ezért fog harcolni…</p>
<p>Ledobta magát a pamlagra és elővette a zsebkendőjét, hogy
letörölje a könnyeit.</p>
<p>Éjfél után két órakor felébredt, nem birt tovább feküdni. Minden
csontja fájt, a féloldalát már puhára gyötörte.</p>
<p>Kisbaba korában megszokta, hogy csak ugy tud aludni, hogy oldalt
fekszik s a térdét felhuzza a melléig…</p>
<p>Felült.</p>
<p>Bosszusan nézett szét a sötétben.</p>
<p>– Ma vasárnap reggel. Mit csinálok én még hétfőn reggel nyolc
óráig… Akkor érünk Munkácsra…</p>
<p>Kicsit elmosolyodott. Otthon azt mondta, hogy már vasárnap este
ott lesz; azért, hogy ne sajnálkozanak <span class=
"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> rajta…
Most ez szinte bosszantja. Mért ne sajnálkozzanak! Annyi részt csak
vehetnek a ember bajában… Megszélesitette a pamlagot, amennyire
lehetett s megpróbált összekuporodni.</p>
<p>– Jaj mamám! – nyögte s cudarul érezte magát. Milyen jó volna
meghalni. Inkább, mint igy szenvedni.</p>
<p>Már náthás is volt a tulfütött kupéban. Ezen se tud segiteni,
mert a szabályozókészülék a másik félfülkében van. Egész lázas volt
az éjfélutáni törődöttség beteg érzésétől.</p>
<p>Hirtelen elszégyelte magát. Hogy is lesz az majd a
lövészárokban?…</p>
<p>Mara…</p>
<p>Rágondolt egyszerre s csodálkozott rajta, hogy csak most jut
először eszébe. A szép pesti urilány… Tegnapelőtt este még együtt
vacsoráltak a Gambrinusban… Vajjon fognak-e többet?… A rézfuvók
harsogása alatt megfogta a kezét s azt mondta csendesen neki:</p>
<p>– Mara… Teszek egy propoziciót…</p>
<p>– Nos?</p>
<p>– Jöjjön el velem valahová.</p>
<p>– Ugyan.</p>
<p>– Eljön?</p>
<p>– Most?</p>
<p>– Most.</p>
<p>– Rögtön?</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– S hová?…</p>
<p>– Nem találja ki, Mara?… Hová?… <span class="pagenum"><a name=
"Page_223" id="Page_223">-223-</a></span></p>
<p>– Orfeumba?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Télikert?</p>
<p>– Ó nem…</p>
<p>– A Belvárosiba?</p>
<p>– Egyáltalán nem.</p>
<p>– Akkor nem fogom kitalálni.</p>
<p>– Ah…</p>
<p>– Jaj, de mulatságos maga… Olyan link fiu…</p>
<p>A banda a Wacht am Rheint fujta. Egy veres nyaku öreg német bele
énekelt:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">„Mein Vaterland, magst ruhig
sein…“<br /></span></div>
</div>
<p>– Nahát mondja már… – kacérkodott a lány.</p>
<p>S ő odahajlott közelebb s ugy suttogta, gügyögő kis
gyerekszóval.</p>
<p>– Jöjjön el velem Bárczyhoz.</p>
<p>– Hova?!</p>
<p>– Na… Jöjjön el kérem…</p>
<p>– Jaj, de mulatságos!… Nahát…</p>
<p>A nagy barna lány ugy nevetett; fehér, gondosan ápolt fogai,
amelyek kissé oly kedvesen görbén vannak összecsufolva a piros
ajkai között, mintha annyira dusan nőttek volna, hogy nem férnek
egymástól s ugy tele van velük, porcellánfehér csillogásukkal a
drága csókos szája, mintha cukorral volna tele, amelytől szinte
beszélnie sem lehet, ugy csillogott a lány arca, édes pufók arca,
amely <span class="pagenum"><a name="Page_224" id=
"Page_224">-224-</a></span> egész könnyen rizsporozva volt, s a
pompás kis kalap alatt a remek frizura szálai kilobogtak, mindig
oly csodálatos frizurája volt és olyan isteni nyaka… az a fehér,
gömbölyü, sugár nyaka… s mindig nevető és mindig biggyedt ajka…</p>
<p>És ő könyörögve sürgette.</p>
<p>– Tudja, most permanenciában vannak az anyakönyvvezetők, mert
háboru van, most naponta száz pár esküszik. Legyünk a százegyedik…
Ki tudja, nem hivnak-e be holnap…</p>
<p>A lány apró fekete szeme, mint a fekete gyémánt csillogott…
Elnézett messze, a boltives plafon alatt, ahol a muzsika erőteljes
taktusai dübörögtek, a fehér asztalok pompás sora között
elkalandoztak… Mind tele volt, minden asztal s minden sarok sötét
ruhás férfiakkal s fehér és szines nőkkel, mint virágokkal… Ah,
mennyi nő van azon a Pesten és mind szépek… De nem felelt…</p>
<p>A apa odafordult hozzájuk s szikár hangjával valami okos
megjegyzést mondott az olasz viszonyra… belefogott Románia
magatartásának taglalásába… A mama ült, mint egy jól nevelt mama,
hallgatva s igyekezett a száját sem nyitni ki, hogy el ne árulja,
hogy mennyire nem érzi jól magát a fényes és zajos és trombitáktól
hangos és idegen himnuszba fürdő heyiségben…</p>
<p>Mikor az utcán hazafelé mentek, Mara odaadta a karját s ő kissé
paranoiás boldogsággal szoritotta magához ezt a meleg és finom
kart…</p>
<p>– Nézze, én azt nem helyeslem… – szólt a <span class=
"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> lány
nyugodtan, okosan. – Ha maga visszajön, akkor meg fogjuk látni,
hogy… De Istenem, mi nem vagyunk még annyira készen. Mért kössem én
le magát. Maga most elmegy a harctérre, tudja isten milyen
kalandokat fog átélni… A férfiak egyáltalán olyan megbizhatatlanok…
Nem igaz?</p>
<p>– Szóval, nem akarja.</p>
<p>– No nézze, ne legyen gyerek… Isten tudja, hogy mi lesz még
velünk…</p>
<p>Ah, a számitó… Nem akar özvegy lenni… Nem akar gyászfátyolt
viselni…</p>
<p>Felugrott a pamlagról, izgatottan az ablak elé állott.</p>
<p>Oly üres volt a szive, a lelke, az egész élete. Oly unott,
értéktelen, eldobni való.</p>
<p>Az égről csillagok milliárdjai világitottak le. Hold nem volt
sehol, de csillagok hihetetlen tömege ragyogott, tündöklött az ég
kárpitján… Kinyitotta az ablakot s könnyes szemének páráján át
hosszu fénycsikokkal villózott a temérdek csillag a mérhetetlen,
boldog és gazdag és aggódva figyelő Alföld felett.</p>
<p>A hűs alföldi szél az arcába csapott, akácfák magas törzsein a
felmetszett kis lombok, mint groteszk magyar pálmák állottak
mereven őrt a éjszakában. A learatott, pusztára elhordott tarlók
mint a mozdulatlanná dermedt vizek felszine simán folyt a messzeség
éjszakai határtalanságán át… A magyar föld némán figyelt valahová
távolra, s a vonat jajgató robogással, mint egy vészjel süvöltött
végig, mint egy száguldó égő kard suhant át rajta… <span class=
"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span></p>
<p>Mély lélegzéssel fojtotta le a könnyeit. Mélyre le a szivébe s
nagyott szivott be a magyar föld csodálatos, isteni levegőjéből.
Kitágult szemekkel bámult bele az éjszakába, amelyben nem volt
semmi nesz, semmi legkisebb hangja az életnek. Csak a vonat
idegenszerü, süvöltő zuhogása…</p>
<p>Mikor még tengerek feküdtek a lapályon… Mikor az éjszakai
viharok a vizek taraját verték fel, ahogy most a fűszálakat
lebegtetik a vasuti töltés peremén…</p>
<p>Ah, a föld arculata is változik s mik vagyunk rajta mi emberek…
Hogy uszott itt valaha, valamely csodálatos ősállat, félig hal,
félig madár, kurta szárnyaival s hosszu farkával verte a hideg
vizet s éles és sziszegő füttyel sikoltott bele a csillagos
éjszakába… mint most a vonat… S évek tizezrei után hol lesz ennek a
jól szerkesztett vonatnak a legvégső atomja is… hol lesznek a
gondosan fenntartott vasuti töltések, a lefektetett kettős sinpár,
hol a plüs és az acél, amely a kocsik anyaga… Majd ha az örök hó és
jég áradata fog itt dermedni és mi csak élünk, megyünk holnap elébe
a halálnak és a nagy Alföld maga is figyel ime, a jövőre figyel,
mint a hü paripa, ki megszokta gazdáját hordani és szeretni s annak
sorsán tünődik éjjeli abrakolás alatt…</p>
<p>Mintha megszakadt volna ezen az uton, a vonat dürrögő
rohanásának e pár órája alatt, az élet. Mintha minden, ami mögötte
maradt, elmult volna, elenyészett volna, mintha most valami
ujjászületés eszméletlen perceiben élne s haladna át egyik
dimenzióból a másikba. <span class="pagenum"><a name="Page_227" id=
"Page_227">-227-</a></span></p>
<p>Nézte a pusztát, amely már annyiszor cserélt életet s nyilván
éppen ugy jól érezte magát, mikor tengerfenék volt, mint most,
mikor jön a magyar ember, nehéz csizmákban, fáradt inakkal s ekét
akaszt a bőre puha kis szinébe s magot vet belé…</p>
<p>Kinézett a rettentő nagy pusztára, amely csodálatos és
megdöbbentő csöndben feküdt az éjszakában s nem talált a saját
életében egy ilyen éjszakát, mikor az ő lelke ilyen ünnepies, ilyen
mindent elviselő csöndben nyugodott volna…</p>
<p>– Ficánkoló kis csik voltam, – mondta magában, – de most majd
meghalok… Legalább jól éltem… Ennyi az élet… Felfalni amit lehet,
kacagni, amennyit lehet… élvezni, amit lehet… Aztán jön egy
srapnell…</p>
<p>Éltem, elmultam, slussz.</p>
<p>Ennyi a végrendeletem. Hogy mondta az apám? Aki hátul marad,
tegye be az ajtót.</p>
<p>Ah, milyen jó, hogy az a lány nem szédült el s nem jött velem az
anyakönyvvezetőhöz… Nem maradt utánam senki… Se feleség, se gyerek…
Az életem, az egy boldog és szép élet: egy önmagában vigan pergő
karika… Ha szétpattan, vége.</p>
<p>Azért megdöbbentő, hogy az ember elmulik s a föld itt marad és a
föld más embereket fog még táplálni és más lényeket, ha majd az
egész emberi faj kipusztul…</p>
<p>Vajjon a föld elpusztul valaha?… <span class="pagenum"><a name=
"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span></p>
<h3>2.</h3>
<p>Az órája negyed ötkor megállt. Bántotta. Milyen gonddal
igazitotta be tegnap… Persze, az éjjel nem vetkőzött le s a
ujjainak nem jutott eszébe, hogy felhuzza.</p>
<p>Mintha maga az idő is megállott volna. Szolnokon porosz
katonákat látott. Ott álldogáltak a sárga fal tövén, zömök,
szakállas, vastagbajszu emberek, olyan otthonos nyugalommal
diskurálnak a hegyes gombu s nagyobbrészt vászonnal behuzott
sisakokban. Csakugy lötyög rajtuk a ruha, mint a kövér falusi
embereken, egy kurta hasas őrmester, a rövid nyakán szétizzadt
gallér, mint a rongy, a csillagok csak ugy fityegnek rajta, zsiros
arcában van valami felvidéki kedélyesség, olyan mint a rahói
jegyző, aki azelőtt tanitó volt, skrablyázni jár be
Besztercebányára s ott ugy megleli magának a kis kurtakocsmát,
amely nem különb, mint az ő falusi élete… s tótul povedálnak és
pattogva szidogatják a pánszlávokat… No lám, ezek is szláv nyelven
beszélnek… A fekete bornyujok le van rakva előttük a földre s
kölyökcsizmáikban egész kedélyességgel állanak, toflán,
becsületesen. Mennek verekedni… Oroszt verni…</p>
<p>Olyan furcsa, olyan bizarr látvány Szolnokon a derék porosz
katona.</p>
<p>Áll az idő, csak a vonat megy tovább lassu döcögéssel. Az egész
élet áll, vár. A háboru szineivel tele. <span class=
"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span></p>
<p>Debrecenben egy egész zászlóaljat készitenek be menetre.
Virágosak, hetykék, pattogók.</p>
<p>– Hát fél-e öregem? – kiált hetvenkedő nyakasan egy kis
tartalékos hadnagy s az őrmesternek a vállára csap.</p>
<p>– Félni?… Nem vagyok én gyerek, – szól amaz egyszerü
komolyan.</p>
<p>– No hát ne is, azt a betyár adtát! én körülöttem olyan legény
ne legyék, aki fél…</p>
<p>Ugy látszik, a fiu egy kicsit be van gyulladva, – gondolta
magában s a másik oldalon egy szomoru kis transzporton akad meg a
szeme.</p>
<p>Harctériek. A szij sárga rozsdát evett a csukaköpönyegen, az
állukat kiverte a torz fiatal szakáll. Gyüröttek, fáradtak,
murcosak, a hajuk belelóg a nyakukba. Mint a fáradtság roncsai.
Lógó fejjel, kerimülten, egész apatiával.</p>
<p>– Mindjárt jön a őrmester ur, – szól egy nagy szakállu rőtt
zsidó, akit a jó szive futkároztat a dolgukban.</p>
<p>Sokára, vontatottan szól rá egy.</p>
<p>– Miféle őrmester?</p>
<p>– A… rendőr…</p>
<p>Állnak, várnak, mint fáradt ökrök a kutnál. Addig nem szabad
kimenniök a perronról, mig nem igazolják magukat. A lábukon sárban
megkövesedett bakkancs.</p>
<p>Jön a őrmester. Friss, dagadó arcu, holdas foltos, egészségtől
ragyogó feje csak ugy kidagad, mint a bazsarózsa a vakitó arany
zsinóros nyakból. <span class="pagenum"><a name="Page_230" id=
"Page_230">-230-</a></span></p>
<p>– Ki a transport vezetője?</p>
<p>– Én.</p>
<p>– Mikor jöttek el a csatából?</p>
<p>– Szeptember 8.</p>
<p>– Mehetnek.</p>
<p>A lenyütt rongyosok megindulnak, egymás után, még szalutálnak
is, szegények. Az őrmester meghajlik, előzékenyen szalutál… Ez szép
tőle… <i>Ez a haza fizetése…</i></p>
<p>A másik oldalon fiatalon, keményen, lelkesen sorakoznak a
cukkok.</p>
<p>– Éjnye má, hát nem tudod a helyed, jó fiu!…</p>
<p>– Hun szoktatok állni…</p>
<p>Öröm rájuk nézni, csak ugy fénylik a arcuk a friss borotválkozás
után…</p>
<p>A idő meg van halva. Valami hihetetlen nyugalom van a levegőben.
A föld maga áll és vár, a jövő ismeretlen dolgait kivárja. Igaz,
vasárnap is van. De az egész világon valami léleken ülő közöny
tesped. A munkás nem akar dolgozni, a asszony nem akar szólani, a
virág nem akar még szirmot hullatni sem. Ő maga is ugy ül a tova
kesergő vonat szük félfülkéjében, összegubbaszkodva, lelógó fejjel,
a melegben, amely emberdohosságu, mintha sok-sok év óta mindenki
itt hagyott volna valamit a teste párájából a plüsben s a fakult
tükörben minden arc fölrémlene, amely valaha is belenézett… Ugy
ment át az áldott Alföldön, a szétszórt apró tanyák között, akarata
s célja nélkül, mint az élet rabja, akit visznek…</p>
<p>– Mi ez az állomás? <span class="pagenum"><a name="Page_231" id=
"Page_231">-231-</a></span></p>
<p>– Hajduhadház…</p>
<p>Csupa fiatal lány és legényke. A lányok a vasárnapi ruhájukban,
a világosan bekötött fejjel, fehér bluzban, setét szoknyában olyan
kedvesek, ahogy elől összefogják kezüket s az ölüknél lógatják. A
legénykék a kabát zsebébe dugott öklökkel, öreges komolyan nézik a
vonatot. Előtte ment a debreceniek katonavonata… Ahhoz jöttek ki
ezek, az egész város. Az ő fiaik mentek erre. S nem sirnak, nem
jajveszékelnek. Meleg, nedves szemekkel néznek egymásra és maguk
elé.</p>
<p>Nem sirnak… érezte meg a lelkek áramlását.</p>
<p>Megdöbbenve áramlott föl a vér a testében, most érezte meg
először a háboru kitörése óta, hogy a nép együtt érez a
harcosokkal. A falukon békén élő népnek lelke lobog ott a távoli
harcmezőkön…</p>
<p>Kis, félrecsapott könnyü süvegével, lógó fekete török bajszával,
inas lábszáraira feszülő barna nadrágban, hegyes orru csizmában áll
a hajdu gazda, a szeme ég könnyek szikrázásától és vigasztalja
kurta, odavetett szókkal, puha siró, tétova asszony atyafiát…</p>
<p>– Sose busujjon kend néném, akkor örül a, ha viszik. Ölni, lüni…
Akkor van annak jókedve… Még szivesen megy a hajja… Én is mennék,
tán én nem mennék, csak vinnének. Hát itthon mi öröm van a
világba…</p>
<p>Elfordul s a sarkán egyet-egyet billen, horgas orra, sovány
arcéle tüzel…</p>
<p>Ah, az itt, az, <i>a szabadság harca</i> harc az emberi lélek
szabadságaért, az folyik itt… <span class="pagenum"><a name=
"Page_232" id="Page_232">-232-</a></span></p>
<p>Az idő áll, de alkonyodik. A vonat az egyre sötétedő estén csupa
néptől tömött sötét állomásokon áll meg. Mindenütt csönd, néma
bucsuzások, az égtől le a föld szivéig egyre erősebb lesz valami
ideg remegés, amely mindent átfog és megráz, ami él… Közeledik a
harcok határa, közelednek a kárpáti mezők, a messze felnyuló
sikságon egyre közelebbről érzik a messze veszedelmek izzását s ez
átfőzi, átperzseli a lelkeket…</p>
<p>Háboru…</p>
<p>Még eddig nem is gondolt valahogy mélyebben a háboru lelkére.
Katona volt s tudta hogy bármely percben behivhatják, de minden
napnak örült, amelyet még békességben otthon tölthet el… A háboru,
a harctér csak éhséget, fáradságot, strapát jelentett neki, amely
alól azonban szinte nem illik kivonnia magát. De mig arra kerülne a
sor, hát legalább fenékig üriti az élet vidám kelyhét…</p>
<p>Most egyszerre elfogta valami belső remegés… Az idegeivel kezdte
megérezni, felfogni, mint egy Marconi-készülékkel a háboru
tovagyürüző s vaktában leadott vészjeleit…</p>
<p>Álmatlan, fárasztó éjszaka várt rá a vonat ölében.
El-elszunnyadt, meg ujra felriadt.</p>
<p>Nem látta a jövőt s ismeretlen égi hatalmaknak szárnysuhogását
érezte a lelke mélyén.</p>
<p>Munkácson azt az utasitást kapta, hogy még ugyanezzel a vonattal
föl megy Volócra, a vasutbiztositó osztaghoz s ott jelentkezik
szolgálattételre.</p>
<p>Már ez is megnyugtatta s pár órát aludt egyhuzamban.
<span class="pagenum"><a name="Page_233" id=
"Page_233">-233-</a></span> Szolyván tul ébredt, hirtelen ugrott
talpra, mintha ellenség közeledne s kinézett az ablakon.</p>
<p>Kitágitotta a szemeit s egy percre elfeledett mindent, mint a
bomba, ugy hatott rá a természet szépsége.</p>
<p>Csodálatos erdők panorámája nyilt meg előtte. Az Alföld mult
éjszakai megdöbbentő gondolatokra keltő csöndjével szemben, a
magyar hegyek tündöklő reggele.</p>
<p>Leeresztette az ablakot, hogy az édes hajnali fényt beigya, hogy
a felséges hegyek isteni szépségét tisztán belélekezze… Rozsda és
lángvörös fák és vertarany sárgák s biborlángok tarkasága a zöld
fenyők között. A hegyoldalon a fü is mély mályvavörös s ebbe
belerakva a tarka fák; gyönyörü, gyönyörü, lent egy kis piros,
olyan drága szépség, mint egy ékszer… A szép országut lent kanyarog
a hegy tövében, fehér ut, merész kanyarulattal; a vonat mellett áll
egy fehér gubás magyar, fekete csizmában s egy fehér gubás orosz,
fehér bocskorban. Fehér gubás asszonyok huzzák össze magukat s
odább megdöbbentő… katona!… egy öreg népfelkelő a hátán cipeli a
reggelben a szuronyos puskáját…</p>
<p>A Latorca lapos vize szétterülve a fövényes mederben, mint egy
kiáradt ezüstár kanyarog, keletről a hegyek rőtt, tompa, vaskő
vörhenyesek, nyugatról tüzelő szinek szikráznak a kelő nap
fényességén… Lent csaknem összedőlt fürészmalom az erdők
bocskorában, s a fürész berregése már is sikit a kora reggelen…</p>
<p>Ujjongott és boldog volt, a szépség völgyén; a Verhovina csucsai
arra nyugatra rakva, tömve a csodák minden szineivel. <span class=
"pagenum"><a name="Page_234" id="Page_234">-234-</a></span></p>
<p>Egy kis téglafedelü kastély, tornyos, a lobogó szinekben égő
reggeli lombok közt, fehér falakkal, álomnak is tulszép…</p>
<p>Kisded nyirfa, szüzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni
szemérmes arany fátyolán.</p>
<p>Lovak legelnek furcsán, földhöz nyomott vastag fejükkel, vékony
lábakon s hosszan, csepüsen lógó, lengő farkakat bólázva.</p>
<p>Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa,
szétszórva, mint egy csodanyáj, s most mind kiváncsian emeli
aranyszemérmes szép fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó
sötét, hosszasan elkigyózó vonat felé.</p>
<p><i>Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje
ellen.</i></p>
<p>Jaj!…</p>
<p>Hirtelen rémület…</p>
<p>Kidülledt szemmel, mereven, előre hajolva néz le a völgybe…</p>
<p>A távoli országut felé…</p>
<p>Mi az…</p>
<p>Szekerek sora… Népek tömege hömpölyög elő… Futó népek mozognak
előre ott lent. Lassan, mint a vágtató hangyák a füszálak
tövén…</p>
<p>Hosszu szekerek megrakva asszonnyal, gyerekkel…</p>
<p>Mintha egy távoli sikoltás zugó hangja hömpölyögne föl…</p>
<p>Apró lovak zötyögnek, batyus öregek vonszolják <span class=
"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span>
magukat, fekete zsákok és fehér lepedők. Karon ülő gyerekek, s
hühó, kiabálás, kurjantás, szláv és idegen hangok süvöltése… Zsidók
fekete zarándoklása… Ruthének vászonba csavart processziója…</p>
<p>A vonat gyorsan robog feléjük, beéri a menet elejét s ott lent
mellettük vonul el a sor, szemben, szemben, mint egy fölriasztott
véghetetlen vásár tömege…</p>
<p>Sovány tinót rángat kötélen egy legény… Az állat kiállott, nem
bir, lefekszik… Bottal, karóval üti… hogy üti… hogy vágja… szurja…
Ah… s a szegény tinó lefekszik, elnyujtja két pár lábát s vége…
Hasba rugja aztán a fejéről le a süveget és tépi a haját…</p>
<p>Asszonyok fekete szoknyás, fekete kendős tömege, hogy mennek,
hogy gyalogolnak. Gyerekek vonszolják magukat… Nem birnak, ah, mint
a tinó… Anyák, akik nem birják felemelni elhullott gyermekeiket.
Leülnek melléjük az országut szélén és sirnak, mert egyébre nincs
erejük…</p>
<p>Honnan jönnek ezek… Mi történt, Uristen.</p>
<p>A vonatot egy rivalgás, egy tompa orditás fogja el… Megáll…</p>
<p>Emberek leugrálnak, gubás parasztok, nem akarnak tovább menni…
Öreg zsidók otthagyják megváltott jegyeiket s nem mennek előre…
Mindenki követeli, hogy forduljanak vissza… Az összes vészjeleket
rángatják, letépik…</p>
<p>Mintha a honfoglalás népáradata indult volna meg ujra, de oly
szomoruan, oly ijesztően… Hol vannak <span class="pagenum"><a name=
"Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> a fehér lovas diadalmas
hősök, hol vannak a ficánkoló paripás táltosok… Hol a rend, a
nyugalom, az okos belátás… Hol a cél, az Árpád apánk örökének
harcos kivánása…</p>
<p>Menekülés, menekülés, rohanás előre, fáradtan és kimerülve,
agyonhajszolt lovakkal, minden szekér rogyásig megtömve, s némán…
Rettenetes némán… Csak mintha a távoli föld nyögne és
dübörögne…</p>
<p>Háboru…</p>
<p>Jön az orosz…</p>
<h3>3.</h3>
<p>A fehérre meszelt pályatesten megállt a vonat.</p>
<p>Tisztek állnak a kis állomás mögött, amelynek az emeletén nagy
zászló lóg. A csatatérre menő zászlóaljak valamelyike idedugta fel
szallagokkal és hervadt virágokkal rakott zászlaját…</p>
<p>– Szervusz.</p>
<p>– Szervusz.</p>
<p>– Kérlek szépen, a vasutbiztositó osztag parancsnokát…</p>
<p>– Gyere kérlek; itt az állomás mellett jobbra, a raktár, a
parancsnokság… Különben már nem a vasutbiztositó osztag
rendelkezik… Ott a mi parancsnokunk is, de az éjjel átvette a
kommandót a felülről jövő ezred parancsnoksága…</p>
<p>A szavak simák, nyugodtak, udvariasak. Megütközik rajta.
<span class="pagenum"><a name="Page_237" id=
"Page_237">-237-</a></span></p>
<p>A tisztek hallgatva állnak, s fürkészve nézik a vonatot,
amelyből alig két-három utas száll ki. Zsidók, s amolyan utbiztos
féle idevalók.</p>
<p>A magtár, a rendes kőből épitett alapzaton, barnára festett
deszka-épitmény. Elől, a pénztáros szük ketrecében, egy szakállas
vörhenyes őrnagy ül és a percegő tábori telefon mellől néz fel.
Idegesen, mint a sok dolgu emberek.</p>
<p>– Was?</p>
<p>– Andreas von Dóry… ich melde gehorsamst…</p>
<p>– Ja so…</p>
<p>Egy óra mulva indulni kell tábori őrségre a vasutbiztositó
század negyedik szakaszával.</p>
<p>Az osztag vezetője egy piros képü, kedves öreg főhadnagy,
galambősz hajjal és szakállal, olyan feszesen állott az őrnagy
előtt, mint a legutolsó közbaka.</p>
<p>Együtt jöttek ki az irodából, ahol az őrnagyot a tiszteknek
egész tömege ostromolta.</p>
<p>Az öreg főhadnagy piros arccal s vidáman nézett rá. Apró szürke
szemeiből meg nem renditett nyugalom és öröm sugárzott, amely
egyszerre átragadt mindenkire, akivel beszélt.</p>
<p>– Nahát éppen jókor jöttél fiam, – szólt teljes kedélyességgel,
– az ügyvédnek influenzája van, azt nem küldhettem, a mérnöknek ki
van ficamodva a bokája, legalább egy napig még pihennie kell, a
Pisti most jött vissza, a többi szolgálatban van. Már igazán azt
mondtam, hogy a jó Istenre bizom, vagy csudát tesz, <span class=
"pagenum"><a name="Page_238" id="Page_238">-238-</a></span> vagy
magam megyek… Ugyis itt van már az őrnagy ur, hát nekem nincs
dolgom…</p>
<p>A hangja vidám volt, piros és nevető s csak ugy feszült rajta a
kurta bakaköpönyeg. Egészen olyan volt, mint Bem apó; nyugalmazott
öreg professzor, aki 59 éves korában önként jelentkezett! „Nem
muszály szolgálni Direktor ur!“ „Nem muszály?… De hisz épen
akarok!“ igazán Bem apó, csak egy kicsit kövérebb.</p>
<p>– Hát főhadnagy ur, nincs baj?</p>
<p>– Baj?… Édes fiam, én itt vagyok két hónap óta, a csizma még nem
volt lenn a lábomról. De egyéb bajt még nem láttam… Már pedig,
<i>mig az én közérzésem jó, addig nyugodtan alhat
Magyarország</i>.</p>
<p>Hangosan nevetett, pompás, egészséges, amolyan kálvinista
nevetéssel s elment. A fiatal hadnagy szinte elröstelte magát.</p>
<p>– Szervusz, – köszöntötték sorra s kiváncsian nézték meg, ő volt
a legfiatalabb az egész osztagnál. Csupa öreg tartalékos volt itt,
akik már a csuzukat ápolgatták a vasut mellett. Olyan kedélyesek
voltak és oly kényelmesek, mintha az egész csak egy kis őszi
vakációzás lenne és ellenségnek hire-hamva se volna.</p>
<p>– Mért menekültek a népek… – kérdezte Bandi, – s csodálkozva
gondolt a reggeli rémületére, amely ugy keresztül viharzott rajta,
mint egy pillanatnyi villámcsapás…</p>
<p>– Ah, butaság az egész. Az egyik szolgabiró félreértette a
telefont… A dandártól azt telefonálták, hogy meg kell tisztitani az
utat, erre ez az állat kiüritteti <span class="pagenum"><a name=
"Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> a falukat és a menekülő
néppel eltorlaszolja az utat…</p>
<p>– Már kimentek a csapatok, hogy őket letéritsék az utról és
visszahozzák. Most megy ki egy vonat is Szolyva felé, hogy
visszarendeljék a népet…</p>
<p>Adomákat mondtak az éjjeli ijedelemről. A munkácsi ügyvéd
karonfogta Bandit, hogy levezeti a faluba a főhadnagy után.</p>
<p>– Ostobaságok mindig voltak, – mondta nyugodtan, – mért ne
legyen a háboruban.</p>
<p>Oly nyugalommal rakta a lábait, kissé ereszkedő porakján furcsán
lógott a kardja, deres bajusza erős ajkára lógott s ugy unta az
egész háborut.</p>
<p>– Hat hét óta nem volt lenn a csizma a lábamról.</p>
<p>Nagyot ásitott.</p>
<p>– Majd meglátod az ágyat… Szalmán hálunk… Hát ha az ember kimegy
vadászni?… Háboruba nem lehet vetett ágy…</p>
<p>A főhadnagy az embereket mustrálja. Libát lopott valamelyik s
most nagy vallatást tartott.</p>
<p>– Jól néznek ki az öreg <i>népkefélők</i> a nagy szakállukkal, –
mondta a munkácsi ügyvéd.</p>
<p>Bandi szalutált s jelentkezett.</p>
<p>– Nagyon jól van, fiam. Hát itt van a szakaszod… Szidom őket,
mint a bokrot, de nem meggyőződésből, hanem hogy elejét vegyem a
későbbi bajoknak… Mert az bizonyos, hogy az első a menázsi… Azzal
fenyegetnek, hogy elveszik tőlünk a Manlichert. Hát először is nem
adom és másodszor csak ennivaló legyen! <i>Mert</i> <span class=
"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span>
<i>puskatussal is lehet verekedni: de éhes gyomorral nem lehet
verekedni!</i></p>
<p>Bandi végignézett az öreg „népkefélőkön“, akik nyugodtan,
öregesen állottak a sorban s megütődve most gondolt először arra,
hogy embert ölni, emberre vadászni indulnak… Szigoru szemmel nézte
meg sorra az embereket. Nem volt megelégedve velük. Egyik sem elég
izmos, nem elég elszánt, nem elég vad ahhoz, hogy embert öljön…</p>
<p>Valahogy távolról, fonákul, groteszkül feltünt előtte az a
gondolat, hogy a béke polgári élete mennyire rossz és haszontalan
élet… A negyvenéves emberekből ime egészen kiöli már a vadállatot…
Hogy fognak ezek harcolni!</p>
<p>Valamit kellene majd azután csinálni… A háboru tanulságait
csakugyan le kell vonni… A béke igen elpuhitja az emberiséget…
Valóban sportot, vivást, lövést, bajvivást kell tanitani az
embereknek. S törvényben kell megszabni, hogy a gyilkosság, ha
bravurosan van megcsinálva, akkor nem büntetendő, hanem vitézségi
éremmel jutalmazandó…</p>
<p>Csak ugy, homályosan és elfutóan ötlött ez az eszébe, aztán
elmosolyodott, érezve, hogy itt valami csodálatos ellenmondás van
az élet különböző stilusa közt, odaállott a szakasz elé s harsány
hangon elkiáltotta magát:</p>
<p>– Szakasz igazodj!…</p>
<p>Már katona volt, aki nem elmélkedik, hanem megcsinálja, amit meg
kell csinálnia.</p>
<div class="figcenter" style="width: 592px;"><a href=
"images/i013hq.png"><img src="images/i013.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_241" id=
"Page_241">-241-</a></span></p>
<h3>4.</h3>
<p>Milyen furcsa, mennyire érthetetlen, hogy még szombaton reggel
nem is álmodta, mikor fogják behivni katonáékhoz s ma, hétfőn a
naplementét már itt látja a haza határbércein…</p>
<p>Komolyan és mély nyugalommal állott a hegyoldalon.</p>
<p>Elnézett a mély, bámulatosan szép völgy felett, amelyen valamely
patak folyt végig. A térképet tanulta, a szemközti hegyek
csucsait.</p>
<p>Csönd volt, nyugalom az egész vidéken. Olyan mély és megható
csönd, amit csak a természetben érez az ember.</p>
<p>Szél dudolt a sapkája pereme alatt, csöndes, hüvös őszi szél, a
fákról peregtek a levelek.</p>
<p>Az emberei ott tanyáztak a kunyhó alatt egy maguk csinálta
félszerben, az őrszemek szét voltak osztva a hegyoldalakon.</p>
<p>Néha feltünt itt vagy ott egy-egy szuronyos kék baka, ahogy
lassan, mozdulatlanul megállott a domb tetején. Egyik, egy öreg,
zömök alföldi magyar ugy állott negyedórákig a szép kup csucsán,
olyan jól odapászolva, mintha ő alá teremtették volna a hegyet.</p>
<p>A szép zöld oldalak lassan elhomályosulni kezdtek, egészen lilás
szinek boritották, lebegték körül a hegygerinceket.</p>
<p>– János.</p>
<p>– Tessék parancsolni, hadnagy ur. <span class="pagenum"><a name=
"Page_242" id="Page_242">-242-</a></span></p>
<p>– Mit fogunk enni?</p>
<p>– Van itt minden instállom, szalonna, konzerv, én már
megsüttettem a husporciót…</p>
<p>Nézte a soványképü nyirségi embert, aki tisztiszolgájának
ajánlkozott s most szivesen, törlészkedve járdogált körülötte, de
olyan lassan, hogy még nézni is sok volt.</p>
<p>– Mióta vagy itt, János?</p>
<p>– Én instállom? Ógusztus négy óta.</p>
<p>– Otthon nem voltál azóta?</p>
<p>– Dehogy vótam.</p>
<p>– Van családod?</p>
<p>– Van nekem négy. Van nekem elég, tiz esztedei házasságra elég
vót az asszonynak hét gyerek. Három a főd alatt, négy nála.</p>
<p>– Van főded?</p>
<p>– Dehogy van, instállom, nincsen nekem semmi.</p>
<p>– Hát házad?</p>
<p>– Nincsen nekem asse.</p>
<p>– Hát akkor te még nem szavaztál képviselőválasztáson!</p>
<p>– Ó. Nincs ott ilyen semmitlen emberre szükség.</p>
<p>– Hát akkor János, mibül élsz?</p>
<p>– A két kezembül. Dógozok.</p>
<p>Elnézte a suta szőke bajszu embert. Az arca piros volt, a szeme
kék. Napszámos ember. S hogy áll itt a haza határán, hogy áll itt a
nagy bércek alatt. Védi a hont, melynek Árpád vére győzelemmel
csorga szent földére… S ugyan mit nyerhet, ha a nagy csaták
győzelmesen fordulnak?… <span class="pagenum"><a name="Page_243"
id="Page_243">-243-</a></span> Azt, hogy haza mehet tovább kapálni
a földet, tovább ásni, szántani, forgatni a földnek szentelt
hantját s tovább éldegélni a sovány kenyéren, amelyhez csak azért
ragaszkodik, mert gyerekkorától ugy szokta s amelyhez csak azért
kanalaz egy kis habart levest, hogy könnyebben csusszék…</p>
<p>Nézte a kis erős embert, aki harminchat esztendejével már olyan
kidolgozott, hogy ötvennek bizvást elmehetne. Szerette volna tudni,
hogy mire gondol, mig kék szeme játékosan ott repked a kék hegyek
körül s a tisztje mellett ő maga is falatoz…</p>
<p>Egyszer csak megszólalt:</p>
<p>– Hanem azért instállom, hadnagy ur, azér furcsa egy falu ez az
ilyen. Se utcája, se határa, se keritése, se tyukja… Sokszor igazán
ugy nézünk egymásra a többivel, hogy igy is meg lehet élni az
embernek?… Á, nem adnám én azt az egy tagot, a mi falunk határát
ezér az egész mindenségér, országostul, mindenestül.</p>
<p>– Hisz ez is a mi országunk, János.</p>
<p>– Tudom, hogy a miénk, de hát még se a miénk, ugy látom, mer a
nyelvét se értem, aki itt lakik… Azér jobb, hogy ha mán háboru van,
inkább itt legyen mint arra mifelénk. Hát itt az erdőér nem kár,
meg a mezőér, a fü kinő, de mán milyen kár vóna legázolni azt a jó
vetéseket, arra mifelénk. Mennyi kárt csinálnának az uraknak, ha az
őszit ledibolnák. Lehetne ujra vetni… Az egy halál ugyis megleli az
embert, akárhun, legalább annyit tud az ember, hogy otthun nem
csinál kárt a harc… Milyen ócsó itt még a marha is, százhusz
koronáér <span class="pagenum"><a name="Page_244" id=
"Page_244">-244-</a></span> vettek a mult héten is egy marhát a
menázsiba, mán otthunról meg azt irják, hogy a nyiridházi
hetivásáron mindenkor hatvan-hetven krajcárt fizetnek egy kilóra.
Élősuly mégpedig. Há milyen jó ez a magyarságnak, mer bizony a
gazdaembernek csak abbul van legjobban pénze, a marhábul.</p>
<p>– Neked van marhád, János?</p>
<p>– Bizony nincsen; irta az asszony, hogy szeretne ragasztani egy
pár malacot, de nagyon drága, osztán élést meg ippensiggel nem
tudna venni neki. Mer hogy engem ógusztusba elhoztak, hát nem vót
még akkor semmi rész az aratásbul, csak éppen a buza… De csak azt
tudnám legalább, hogy megkapja i má a felesigem a háboru pénzt,
amit az ember vériér fizetnek, még eddig nem igen vót baj, de elég
a sok ácsorgás itt a hegyódalakon, nem is kell annál egyéb, én
ugyan sose törném magam azér, hogy csatába vigyenek, mint a Kis
Kovács… nem becsülöm én semmire az ilyesmit. Nem kell a halált
keresni, megleli az ugyis az embert.</p>
<p>– Ki az a Kis Kovács?</p>
<p>– Itt van mivélünk a szakaszba.</p>
<p>– S aztán az szeretne már csatába lenni?</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Beszél az csak!</p>
<p>– Minek beszélne, jobb is vón az ugy. Mingyán összeereszteni
üket, osztán legyen vége. Itt rostokolni, annyi idő óta, otthon meg
a főd nincs megdógozva, mer az asszonynép dógozik, dógozik, de azér
nem olyan a…</p>
<p>A kerek ég alatt szines fellegek buborodnak, lassan <span class=
"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span>
huzódnak arra lefelé, délre, a magyar föld felé… Jó volt ott
feküdni a földön, a puha füvesen, s tépegetni kézzel a füszálakat.
Gyerekkori érzései sustorogtak föt benne mikor még olyan jó kis fiu
volt s annyit játszott a homokban és a földön, közel a föld szent
testéhez…</p>
<p>Északról esőfelhő nőtt felfelé. Északról, az orosz hadak vidéke
felől. Azok a hegyek már a gácsországi határt állják, azok a felhők
már felülről jönnek, a lengyel vizek felől.</p>
<p>Csunya éjszaka igérkezett.</p>
<p>– Hadnagy ur, tessék a házhoz pártolni.</p>
<p>A fiatal ember borzongott a hideg, kövér esőn. Még tegnap éjjel
a vasuti kocsiban fulladozott, s most a hideg eső… De állotta.</p>
<p>Borzasztó és unalmas egy tenger hosszu éjszakát zuhogó meg-meg
csendesedő, soha véget nem érő őszi esőben végigvárni. A szakasz
mint a birkanyáj fülledt össze a féltető alatt. Mindenféle nép
volt; tót, lengyel, zsidó, oláh s egy pár öreg magyar. Apró
bajtársi csoportokba bujtak, beszélgettek, aludtak. Nem volt ez
rendes katonaság. Szedett-vedett kirostáltjai a hadseregnek,
közösöknek, honvédeknek. Nem várt rájuk harc, csak egy kis őrködés
a haza határain.</p>
<p>Semmi dolga sem volt, semmi célja. Szanaszét járt az esze, sorra
járta az őrszemeit a csuszós hegyoldalon, hogy visszatért, éjfél
sem volt.</p>
<p>– Ez a Kis Kovács-e, – szólt János.</p>
<p>Vékony, magas, fiatal legény arcába világitott a kis elektromos
lámpával. <span class="pagenum"><a name="Page_246" id=
"Page_246">-246-</a></span></p>
<p>Megborzadt. Mintha egy halottnak az arcát világitotta volna meg.
Egy sápadt, félig csukott szemü hulla állott előtte s
szalutált.</p>
<p>– Fázol?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Át vagy ázva?</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Gyere velem.</p>
<p>A kunyhóhoz vezette.</p>
<p>Behuzódtak, földből volt félig csinálva, a katonák gabalyitották
a tisztek számára. Mindenki csinált benne valamit, aki csak benne
tartózkodott. Volt kemencéje, kamarája, patkája, volt szék benne,
és ágy, mindez a a földből vágva ki, vagy kőből, vagy a hegyoldalon
összeszedett puha, friss füből.</p>
<p>– Üljetek le.</p>
<p>Kinn zuhogott az eső, verte, sürün verte a kunyhó oldalát, bent
lomhán ültek; János lassu, de eredményes szuszogással tüzet
rakott.</p>
<p>Mikor annak meggyult a szalmája, a hadnagy eloltotta
villanylámpáját; kimélni kell.</p>
<p>A láng lobogott, füstölt, a füstjét a szél vissza-vissza
vetette.</p>
<p>– Hát te vagy az a Kis Kovács, fiam?</p>
<p>– Kovács Imre vagyok, jelentem alássam, porcsalmai lakos,
Szatmár megye.</p>
<p>– Hát mért kivánkozol te a háboruba?</p>
<p>– A boldogságomért.</p>
<p>– Hát boldogság a háboru? <span class="pagenum"><a name=
"Page_247" id="Page_247">-247-</a></span></p>
<p>– Hosszu vón azt elmondani, tekintetes hadnagy urnak alássan
jelentem. Az ugy kezdődött, hogy junius 28-án hirtelen nagy
betegségbe estem, a forró hideg kilelt. Én nem éreztem semmit, azt
mondtam, nincs bajom, de egész éccaka önkivületi állapotban voltam,
az orvos azt mondta, agytifusz. Tizenöt napig se éjt, se nappal nem
aludtam, de közbe három nap, mondják, ugy feküdtem én, mint a
halott… Ennyi dolog után az isten megadta az eszemet és imádkozni
akartam, de nem tudtam. Édes anyám tanitott, mint egy kis gyereket…
de mikor a jó isten megadta, hogy menjek, menni se tudtam, ugy
kellett tanulni a lépést járón… Azon a napon ölték meg a mi
dicsőséges trónörökösünket és felséges feleségét, hogy én beteg
lettem. Azon a napon ütött ki a háboru, mikor én az isten ege alá
ujra kiléptem…</p>
<p>Ebben a pillanatban női hang sikoltását hallották kivülről.</p>
<p>Felugrottak mind a hárman.</p>
<p>Kiléptek a zuhogó esőbe.</p>
<p>– Segitség!…</p>
<p>– Beleesett az árokba… – suttogta János.</p>
<p>– Hamar érte… – rendelkezett a hadnagy.</p>
<p>Meggyujtotta a lámpáját. Ahogy a fény felcsillant, kis vártatva
fegyver kattant nem messze s nagy csattanással dördült.</p>
<p>A golyó nem talált, de a hadnagy a fényt eloltotta.</p>
<p>Mintha csak visszhangja volna, ujabb puskalövés csattant rá.
<span class="pagenum"><a name="Page_248" id=
"Page_248">-248-</a></span></p>
<p>– Ki volt az?</p>
<p>– Kis Kovács, – suttogta János, aki még csak most emelte fel a
fegyverét.</p>
<p>Távolról nyöszörgés hallatszott. Kétszer is tisztán hallottak
egy emberi hangot, valami jajgatást.</p>
<p>Aztán elmult minden nesz.</p>
<p>– Segitsééég! – hallatszott ujra a női hang még mélyebbről.</p>
<p>– Lent van az árokban, – mondta ujra komolyan János.</p>
<p>– Felhozni!…</p>
<p>– Tessék itt maradni, majd én értek megyek, – s eltünt.</p>
<p>Kis Kovács előre lesett, mint a hiuz.</p>
<p>– Megszökött, – mondta, – pedig trafáltam. Mély sötétség volt s
az eső zugott, semmi más nesz nem hallatszott.</p>
<p>– Maradj, – parancsolta a hadnagy, alig vette észre, hogy a
legény utána eredt a sötétben a sebesültjének, mint a vadászkutya.
Őt magát is elfogta a vérszag, kimeredt szemmel nézett a sötétbe, a
fogát összeszoritva, ugrásra készen.</p>
<p>A fiu megállott. Lennről a János hangja hallatszott.</p>
<p>– Hahó…</p>
<p>– Segitség.</p>
<p>– Eredj, segits neki…</p>
<p>Ő maga ott maradt fenn a csucson s erőltette a szemét, de mit
sem látott. Mit sem hallott, csak a sürü eső zuhogását.
<span class="pagenum"><a name="Page_249" id=
"Page_249">-249-</a></span></p>
<p>Végre már lidércfényeket látott a vak sötétségben s revolverét a
markában szorongatta, hogy beléjük lőjjön.</p>
<p>Félt. Bentről valami ideges remegés szorongott benne az összes
érzékszervei megsokszorozták az erejüket, még sem volt képes semmit
felfedezni, még a legényei mozgását sem hallotta már lent a hegy
tövén.</p>
<p>Kinos percek voltak ezek… Ellenséges előőrs lett volna?… De mi
volt a női hang… Vagy valami szerelmi dráma… Itt a Verhovinán?…</p>
<p>Egy fekete, didergő kis urilányt hoztak elő a katonák. Mikor a
kunyhóba bevitték, a lassan kialvó lángok előtt remegve, borzongva,
elfult mellel csak összecsuklott. Nem birt lábon állani.
Lefektették a széna-ágyra, s a hadnagy megpróbálta összeszedni
minden tudományát, hogy kell életre kelteni egy ájultat.</p>
<p>János a tüzet csinálta meg, hosszas gondolkodás után.</p>
<p>– No kérem, már elég, – nevetett egyszerre a lány, s fájósan
kihuzta a karját a hadnagy kemény kezéből.</p>
<p>– Már egészen meggyógyultam – s nevetett.</p>
<p>– Akkor tessék beszélni, – mondta a hadnagy ridegen.</p>
<p>Erre a hangra a nő elhallgatott. Ujra összerázkodott és fagyosan
összekuporodott.</p>
<p>– Az istenért hadnagy ur, – mondta suttogva. – Itt vannak az
oroszok, – és szinte sikoltott.</p>
<p>– Ah! <span class="pagenum"><a name="Page_250" id=
"Page_250">-250-</a></span></p>
<p>– Én a tanitónő vagyok, itt lent a faluban. Már napok óta
figyelem. Az istenért, még lehet valamit csinálni…</p>
<p>Reszketett, a foga vacogott, az egész testét hideg rázta.</p>
<p>– Beszéljen, beszéljen.</p>
<p>János szó nélkül odanyujtotta a kulacsot. A nő fogta és ivott
belőle. Teljesen szét volt ázva.</p>
<p>– Van egy pár russzofil a faluban. Azok bevezették őket… Már én
régen figyelem… Az éjszaka érkeztek meg… Harminc-negyven ember jött
egy ágyuval, ugy vontatták ők maguk keresztül a hegyeken. Volóc
felé mennek vele.</p>
<p>– Egy ágyu?</p>
<p>– Egy.</p>
<p>– El tud engem arra felé vezetni?</p>
<p>– El.</p>
<p>– És ha én most főbe lövöm, mint kémet? Aki ravasz mesével félre
akar vezetni?</p>
<p>A nő megdermedt. A fejéről lassan félrehuzta a kendőt, a nagy
fekete kendőt és a fellobogó láng fényénél, egy tiszta kis, sötét
szemü arc fehérlett ki.</p>
<p>– Engem? Főbe tetszik lőni?</p>
<p>– Ha csak nem bizonyit…</p>
<p>A fiatal ijedt arc remegve nézett a hadnagyra, aki háttal volt a
világosságnak s maga is annyira reszketett, hogy a torkán alig birt
hang jönni ki.</p>
<p>– Hát mivel… hogy bizonyitsam… Már az elébb majd lelőttek…
Valamelyik utánam lesett… <span class="pagenum"><a name="Page_251"
id="Page_251">-251-</a></span></p>
<p>Az arcába annyi őszinteség volt, olyan rémült, olyan halálos
igazságérzet s csakugyan az imént az a lövés…</p>
<p>– Nem tetszett látni, hogy utánam jöttek… Ha én visszamennék
valaha a faluba, isten ments… Hiszen meghalok…</p>
<p>– Mért nem menekült el idejében?</p>
<p>– A főszolgabiró telefonált minden nap, hogy mutassak jó példát…
Nincs semmi baj…</p>
<p>El kezdett sirni.</p>
<p>A hadnagy komolyan állott fölötte. Már hitt, már bizott, már
tüzbe ment volna érte… Olyan csinos volt, s olyan elázott, mint egy
kis madár…</p>
<p>– No jó, kedves kisasszony, – szólt gyöngéden, – nekem
kötelességem meggyőződni az igazságról… Hát mondjon el mindent…</p>
<p>– Én mindent tudok… Az oroszok csak holnap fognak megérkezni… Az
egész ágyucsel csak arra való, hogy megijeszszék a magyarokat… Fel
akarják vinni a hegyre, ott Volóc felett, mikorra megérkezik a
csapataik nagyobb része, mert arra számitanak, hogy az a katonaság,
amelyik itt van az állomásnál, a háboru eleje óta, még nem hallott
ágyuszót s meg fog futni ugy, hogy kapnak egy pár napi
nyugvást!…</p>
<p>– Honnan tudja ezt mind ilyen pontosan?</p>
<p>– Elmondták; a mi jó rutheneink csak meg vannak rémitve,
terrorizálva, de hozzám jártak suttogni.</p>
<p>A hadnagy kicsit habozott, de aztán elhitte. A lánynak olyan
szeme volt, a csillagok tiszta fénye tükrözött benne. <span class=
"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span></p>
<p>– János! – szólt a legényéhez, – hivd ide Schulz
szakaszvezetőt.</p>
<p>János felcsapta a tenyerét a rengeteg kék sipkájához, szalutált
s elment.</p>
<p>– Hogy lehet azokat megközeliteni, kisasszony?</p>
<p>– Bizony nem könnyü az ut, mert setét van és esik.</p>
<p>– No jó, de hogy találunk rájuk.</p>
<p>– Majd én elvezetem.</p>
<p>– Maga?</p>
<p>– Igen.</p>
<p>A hadnagy összevonta a szemöldökét.</p>
<p>– Kibirja?</p>
<p>– Kérem én turista vagyok… Nézze itt a havasi gyopár…</p>
<p>Nevetett. Gyönyörü fogai voltak. Ugy nevetett, mintha ugratja a
lány a gavallérját.</p>
<p>– Ez nem tréfa, kisasszony… Itt életről-halálról van szó.</p>
<p>– Nem kérem… Itt a <i>hazáról</i> van szó…</p>
<p>A hadnagy, mintha parancsszóra tenné, kinyujtotta a kezét.</p>
<p>A lány megfogta, a tenyerébe adta erős keskeny kis kezét.</p>
<p>Egy pillanatnyi meghatott csönd volt.</p>
<p>– Nohát akkor rendbe van a dolog egyik része, – mondta a hadnagy
könnyedén. – Arra nincs idő, hogy a tábortól kérjünk rendelkezést!
Majd megpróbáljuk a magunk szakállára… No sebaj… Az már rendbe
<span class="pagenum"><a name="Page_253" id=
"Page_253">-253-</a></span> van, hogy elmegyünk… Még csak egy
valami nincs rendbe.</p>
<p>– És pedig?</p>
<p>– Terringettét, hát még nem szegeztük be az ágyukat!…</p>
<p>A lány nevetett, olyan boldogan, olyan csiklandósan, mint a
gyerek, aki jól felelt s most nem bir a büszke izgatottságával.</p>
<p>– Itt a térkép, most mutassa meg a helyet.</p>
<p>Belebujtak és tanulták, olvasták a sürü katonai térképet.</p>
<p>Észre sem vették, hogy a fejük összeért, az arcuk egymás mellett
tüzelt s a hajszálaik egymás bőrét keresték.</p>
<p>Schulz szakaszvezető lépett be.</p>
<p>– Öt emberre van szükség.</p>
<p>A szakaszvezető pihent csinált s hallgatott.</p>
<p>– Öt emberre… Akikkel meg lehet negyven oroszt átmadni… Kik
legyenek azok?… Maga jobban ismeri a szakaszt, én csak ma
láttam,</p>
<p>A lány felé fordult s kissé restellkedve mondta, mint aki nagy
szégyent vall be.</p>
<p>– Ma reggel érkeztem Budapestről.</p>
<p>A lány szeme nagyot lobbant.</p>
<p>– Hát öt magyar gyerek csak akad köztünk… Itt van a Kis Kovács,
– mondta Shulz, – ez egy.</p>
<p>A sápadt baka ott a kunyhó csöndes hátterében megnyugodva
lélekzett…</p>
<p>– No még négyet. <span class="pagenum"><a name="Page_254" id=
"Page_254">-254-</a></span></p>
<p>– Az a baj, hogy Botka messze van. A tulsó szélen van
poszton.</p>
<p>Aztán három nevet mondott, habozva, gondolkozva: Szijgyártó,
Morvai, Pap.</p>
<p>– No még egyet.</p>
<p>– Mongyon oda mán kend engem, – morogta valaki csendesen az ajtó
felől. Észre se vették, hogy János bejött s lekuporodott a
tüznél.</p>
<p>– Hát’sz én is itt vagyok, – mondta Schulz, saját magát
kinálva.</p>
<p>– Maga nem jöhet, – mondta nyersen a hadnagy, – ki veszi át
akkor a felelősséget… Mert én megyek…</p>
<p>– Igenis… Akkor legjobb lesz a Csürös… Csak hát a Morvai meg
Csürös őrszemek, azokat akkor fel kell váltani.</p>
<p>– Hamar, hamar.</p>
<p>A hadnagy elővette a noteszét s gyorsan irni kezdett. Mély
csendben, várakozva hallgatták a ceruza gyors, ideges sikárlását a
papiron.</p>
<p>– Ezt a levelet, ezt a jelentést leviszi valaki rögtön Volócra s
átadja a főhadnagy urnak. Aztán rögtön visszajön s engem fölkeres a
föld alatt is.</p>
<p>– Igenis.</p>
<p>– Szedje össze a csoportot.</p>
<p>– Igenis.</p>
<p>Szalutált s elment.</p>
<p>Csöndben maradtak. Kint zuhogott az eső, elveszett minden emberi
zaj egy pillanat alatt. Mély hallgatásban <span class=
"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span>
maradtak, hallani lehetett a lélekzeteket. Várakoztak,
idegesen.</p>
<p>– No hiszen rendben is vagyunk, – mondta a hadnagy, – hát kis
Kovács fiam, mért van boldogságodra, ha csatába mehetsz?</p>
<p>A legény, mint akit felzörrentettek erős gondolataiból, egyet
rezzent, egyet zökkent, aztán engedelmesen, a földet turó ember
nagy nyugalmával folytatta:</p>
<p>– Az isten megvert, két kézzel, jelentem alássan, tekintetes
hadnagy ur. Nem birtam én akkor még csak lábra állani se, olyan
gyenge voltam, mint egy másfél esztendős gyerek… De a vált javamra,
mert most már átolvastam, azt mindet, amit iskolába tanultam és
hiszem, hogy minden az isten akaratja. Az igaz, hogy egy gyenge
ember vagyok azóta, mert olyan lettem, mint egy kórószál, de
szinben is látszólag, ugy helyre jöttem, hogy nekem senki sem
hiszi, hogy nem lehet használni az erőmet. Mert ha én már husz
kilót is megemelek, akkor a lábom és mindenem forróságba jön és
mindenem feszül, különösen a nyakam annyira, hogy szét akar
pukkanni és a gyomrom és a gyomromon felül roppant forró olyankor
és jobb mellem alatt egy forró csomót érzek. Az étkezéssel pedig
ugy vagyok, hogy soha nem éhezem meg, de próbáltam nem enni, de
akkor éppen nem bir meg a lábam, még meg sem tartani. Örökké fel
vagyok fuvódva, a gyomromat nyomja valami, de hálistennek nem fáj…
Dacára ennek, ha hozzá fogok az evéshez, bármikor jól esik
mindenféle <span class="pagenum"><a name="Page_256" id=
"Page_256">-256-</a></span> ennivaló, minden két-három órába tudnék
enni és ugy is meg tudnék hizni, hogy még egyszer ilyen sulyos
lennék, de csak nem birom a nehezebb menést és nehezebb dolgot.</p>
<p>Csöndesen ültek, békésen a kis kunyhóban, s mint az eső csöndes
zuhogása hallatszott a szatmári legény sok apró, kiszikkadt szomoru
panaszszava.</p>
<p>– Soká jönnek, – mondta a hadnagy s nagyot lélekzett.</p>
<p>János bólogatott a tüz előtt s rakta rá a tüzre a nedves
ágakat.</p>
<p>A fiatal tanitónő már nem didergett, összehuzta magát s olyan
ártatlanul és szeliden ült és hallgatva nézett maga elé, egy szál
vesszővel vonalakat huzgált a kunyhó sötétségben maradt
földjén.</p>
<p>A kis Kovács folytatta.</p>
<p>– Édes apám hatvankilenc éves ember és több sulyt bir el, mint
én; például, ha vinni kéne az istállóból egy kis ganajt ki
saroglyán, vinném én, próbálom én, de birom is én, csakhogy utána a
hátam roppant fáj, a gégém, nyakam szét akar pukkanni és a karom
feszül, ugy, hogy ez által sokszor azt mondtam, hogy: én nem
viszem. Apám akkor azt mondja, minek teszem akkor a számba az
ennivalót és szüleim mindig pirongattak, hogy minek mondom: nincsen
nekem semmi bajom, eszem, iszom én.</p>
<p>A hadnagy felriadt, nem hallott egy szót sem az egészből.</p>
<p>– Mi az? mi bajod? – mondta. <span class="pagenum"><a name=
"Page_257" id="Page_257">-257-</a></span></p>
<p>A fiatal lány is megrezzent, isten tudja, hol járt az esze.
János is abba hagyta a tüz piszkálását.</p>
<p>– Azér mentem én önként katonának, – mondta kis Kovács békésen,
– és hogy besoroztak, nagyon örvendtem, mert <i>hogyha valakinek
van kedve katonának lenni, nekem van!</i></p>
<p>Megjött Schulz az emberekkel.</p>
<p>Bepréselték magukat a kunyhóba.</p>
<p>– Fiuk, – mondta a hadnagy s felállott. – Öt embert kértem a
szakaszvezető urtól, ötöt, akibe meg lehet bizni. Azt mondta: Öt
magyar van köztünk!… Én még nem ismerlek benneteket. Vagytok ti
olyan emberek mind az öten, amilyen nekem kell?</p>
<p>– Igenis, – mondta mind az öt.</p>
<p>– Hát akkor tudjátok meg. A falubeli rusznyákok közt áruló
került. Itt a tanitó kisasszony mindent tud… Valami negyven kozák
egy ágyut visz fel arra a hegyre, amelyik Volóc felett van. Ezeket
szét kell lőni, az ágyut le kell szerelni, mielőtt egyet
lőhetnének… Hát ez nincs benne a napiparancsba. Ezt meg kell
csinálnunk.</p>
<p>Csönd.</p>
<p>– No. Vállalkoztok?</p>
<p>Nem szól senki.</p>
<p>– No.</p>
<p>– Tudni kék azt, hogy merre vannak! – mondja az egyik.</p>
<p>– Setét van, csak legalább világos vóna, – igy dünnyögi a másik.
<span class="pagenum"><a name="Page_258" id=
"Page_258">-258-</a></span></p>
<p>A hadnagynak eláll szeme-szája.</p>
<p>– Hát ez a hazafiság? – kiált fel. – Azt hittem, hogy két kézzel
kaptok rajta. Hogy sirni fogtok örömötekben, amért ilyen dicső
feladat jut részetekül! Hát mér vagyunk katonák! Magyarok! Ha nem
azért, hogy védjük a haza szent határait… No… Hát jöttök?</p>
<p>– Hát legalább hagy verradjon meg… Nem lát most a bagoly se…</p>
<p>A hadnagynak kifordult a lelke a sarkából.</p>
<p>– Vigyázz! – orditotta, – az apátok kutya istenit, amék még egy
szót szól, itt rögtön főbe lövöm.</p>
<p>Az öt ember ugy állott, mint a feszület.</p>
<p>A fiatal ember kissé megérezte a betörött lelkek csöndjét.
Ércesen, csattogva káromkodott s egy csöppet sem vette észre, hogy
a háta mögött kigyult arccal bámul rá a lány. Ömlött a szájából a
szitok, maga se tudta, honnan dől…</p>
<p>– Hátra arc!… Előre indulj!…</p>
<p>Az öt legény egymás után kiállott a kunhyó elibe.</p>
<p>– Majd megtanitalak én… Kutyák… – morogta a hadnagy s
felcsavarta magára a köpönyegét… – Nem vagytok a zsidónál béresek,
hogy itt nekem okoskodjatok!</p>
<p>– Sorakkozz!</p>
<p>A fekete éjszakában, a hulló esőben tartott szemlét.</p>
<p>– Pihenj.</p>
<p>Visszalépett a kunyhóba, hogy megmondja a szakaszvezetőnek a
teendőket. Ahogy belépett, osztatlan tisztelet sugárzott az
arcokról. A marcona szakaszvezető, <span class="pagenum"><a name=
"Page_259" id="Page_259">-259-</a></span> s a lágyképü kutyamosó
egyformán figyeltek minden moccanására. Éppen ugy, mint a lány, a
kipirult arcu, lelkes szemü kis szűzlány…</p>
<p>Félfüllel meghallotta, ahogy kivülről valamelyiknek a dörmögő
hangja behallatszott.</p>
<p>– A krisztus pofozza fel, hát mér nem beszél mingyán
magyarul!…</p>
<p>Pár perc mulva elindul a hét magyar s a lány lefelé a sikos
hegyoldalon.</p>
<p>A jelszót elfeledte kiadni. Mikor leértek, mintha holdfény
kezdett volna az esőfelhőkön át világitani. Odafordult a
lányhoz.</p>
<p>– Ejnye, még be sem mutatkoztam: Dóry Bandi vagyok.</p>
<p>– Végh Ilus, – és a lányka fehér fogai csillogtak a sötéten át
is. A kis keskeny kezét is odaadta s megrázták bajtársi módon
egymás kezét, most másodszor.</p>
<p>– A jelszó, fiuk ez lesz: Iluska…</p>
<p>Ahogy tovább mentek, meg-meg suttogott a lombos, erdős
hegyoldal, mintha szellő zörgeti végig tavasszal a lombokat,
folyton sustorgott az ágak közt, hogy:</p>
<p>– Iluska… Iluska… Iluska…</p>
<p>A fiatal lány olyan boldog volt s olyan vidám.</p>
<p>Néha megállottak s a villanylámpa világánál lopva keresték a
térképen a helyeket, hogy mégis nem tévedtek-e el…</p>
<p>– Itt vagyunk… Csak fel kell menni… – mondta végre több órai
nehéz menés után a lány egy lombtalan, erdőtlen hegy tövében…
<span class="pagenum"><a name="Page_260" id=
"Page_260">-260-</a></span></p>
<p>A hadnagy összegyüjtötte az embereket.</p>
<p>– Pihenj…</p>
<p>Az eső elállott, de a föld ugy tele szitta magát vizzel, hogy
bokáig csattangoltak benne.</p>
<p>Leültek az egymás mellett heverő sziklákra, a hajnal kevés
világosságán a lihegő sötét bakák, csak a kis Kovács állott és
topogott, jött-ment.</p>
<p>– Kis Kovács, fiam, – mondta a hadnagy, hogy a nagy munka előtt
megpihentesse az embereit. – Mondd el hát, hogy mért van neked
boldogságodra, hogy csatába juss!</p>
<p>– Jelentem alássan hadnagy urnak, lássa ez után a kis menés után
is hogy elfáradtam. Mikor marsba kimegyek is, teljesen kiállok és
össze fővök, ugy szeretnék leülni, de nem szabad, igy az izzadtság
után, meg az ácsorgással mindjárt fázom és a haptákban állással fáj
a hátam és a lábam zsibog.</p>
<p>– Hát mért nem ülsz le, látod mindenki leült, eszik.</p>
<p>– Nem szabad hadnagy ur alássan jelentem! Éjjel pedig egészen
egy hét óta nincs nyugalmam, mert a lábom térden felül egész
kötésig mindeg nagyon hideg, mintha jéggel volna megrakva és
kénytelen vagyok felkelni és mikor más édesdeden alszik, én csak
ide-oda járkálgatok az udvaron, mert sajnálom, hogy a házban mások
se tudjanak tőlem nyugodni. Egy órát, vagy kettőt ha szunnyadok,
osztán felébredek, de nagyon hideg mindenem és jönnöm mennem kell.
Ugy vélekedek, hogy otthon izzadozni szoktam a jó meleg szállásomon
<span class="pagenum"><a name="Page_261" id=
"Page_261">-261-</a></span> és itt a hidegben nem tudok megizzadni,
az a bajom.</p>
<p>– Bolond vagy te, mennyit nem karatyolsz, s azt mégse hallom,
mér van boldogságodra, hogy csatába menj!</p>
<p>– Istenre bizom magamat vitéz fő hadnagy uram. Legyen szives
megtudni, hogy mindent a jó Isten kormányoz az ő mennyei
bölcsességével. És kérem alássan az Isten akarata ellen nem szabad
rugódozni s ezzel a hibával engem megvert, vagy megáldott, mégse
hallom, de mert ezelőtt nagyon nagyravágyó voltam és sokat
hangoztattam, hogy több kell ész, mint erő, régen nagyon erős
voltam <i>és még sem elégedtem meg</i>, sokszor még a jó Istent is
káromoltam, most pedig gyenge vagyok és <i>mégis boldognak érezem
magam</i>… Azér, hadnagy ur… ha mán e nehéz sorsban ilyen boldoggá
tudott tenni engem a jó Isten, kiváncsi vagyok, kérem alássan, hogy
a legnagyobb nyomoruságban a fegyveres csatában <i>milyen
boldogsággal tud még engem áldani…</i></p>
<p>Elhallgatott. S mindnyájan hallgattak.</p>
<p>A hadnagy szólt.</p>
<p>– Elrakni az elemózsiát.</p>
<p>Később azt mondta:</p>
<p>– Felállani… Csürös…</p>
<p>Egyik legény előállott.</p>
<p>– Előre fölmégy, de csendesen, mint a vakondok… Mihelyt látsz
valamit, visszafordulsz, s hirt hozol. <span class=
"pagenum"><a name="Page_262" id="Page_262">-262-</a></span></p>
<p>Lappangva, szétoszolva, kuszva kapaszkodtak fel a hegyoldalra.
Olyan óvatosan és nesztelenül, ahogy csak lehetett.</p>
<p>A jelszó suttogott, Iluska, Iluska.</p>
<p>– Akar egy revolvert? – kérdezte egyszer a hadnagy a lányt.</p>
<p>– Nem, köszönöm, – mondta a lány s nevetett. Már igy közelről
egész jól lehetett látni a szája nevető csillogását s a szemei
sötét tüzét…</p>
<p>– Csak nem fél tőle?</p>
<p>– De igen.</p>
<p>– Akkor minek jön velünk? Maradjon lent…</p>
<p>– Azt már nem.</p>
<p>Kuncogva nevetett.</p>
<p>– Ne nevessen, mert elfárad.</p>
<p>– Ó nem, turista vagyok…</p>
<p>S tovább nevetett. A fiatal ember nézte hajló, karcsu kis
alakját s egy pillanatra elfelejtette, hogy hova mennek, mit
akarnak, a lányra gondolt: a másik nemnek a csodálatosságára, a
nőre… Ugy szerette ezt a kis lányt, aki naivul csak elszaladt,
feljött hozzá a katonához, a kunyhóba, üldözve, bukdácsolva,
árokban hemperegve, átázva, fázva s most a nehéz éjszakában itt
gyalogol, fut, dolgozik s jobban birja, mint a kemény katonák…
Számtalanszor nyujtotta oda neki az uton a karját, a kezét, hogy
felsegitse, felemelje… s mindig azzal a vidám és könnyed és
természetes nevető arcocskával találkozott a szeme…</p>
<p>Az élet, az élet milyen furcsa dolgokat hoz… <span class=
"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span> A mult
éjjel az első osztályu kupéban, – most felfelé gyalog a
hegyoldalon…</p>
<p>Ebben a pillanatban rettenetes mennydörgés csattant fel,
borzasztóbban, mint az égzengés, felettük.</p>
<p>Ágyu dördült a közvetlen közelükben.</p>
<p>Aztán összeszedték magukat s a katonák önkéntelenül is érezték,
hogy itt egyesülni kell. Mind idesiettek a hadnagyhoz.</p>
<p>Ez tünődött s a hegy csucsának magasságát méregette.</p>
<p>Ugy érezte, hogy felette repült el a löveg.</p>
<p>Lenézett a völgybe s mintha felszakadt volna valami széles réteg
sötétség, meglátta Volócot lent a teknőben.</p>
<p>Ugy látszik, véletlenül megkerülték a hegyet s nem a hátában
voltak az ellenséges csapatnak, hanem szemben vele.</p>
<p>Embereit két részre osztotta. Hármat maga mellett tartott,
háromnak megparancsolta, hogy kerüljék meg az ellenséget s hátba
támadják. Megegyeztek, hogy egyszerre fognak támadni. Az eltávozók,
amint beérik az ellenséget, rögtön rátüzelnek s ez lesz a jel, hogy
ők, akik nyilván hamarább fognak ráakadni, szintén lőjjenek.</p>
<p>Amint a három legény indulni készült, megérkezett az előőrsre
kiküldött katona.</p>
<p>– Nincsenek fenn a csucson. Hamarább szereltek le, mondta s
megmutatta a helyet, hol vannak. Alig huszra becsülte a számukat.
<span class="pagenum"><a name="Page_264" id=
"Page_264">-264-</a></span></p>
<p>Szétváltak, a két kis csapat a földre feküdt és egymástól tiz
méteres távolságban kusztak előre, hogy még egy követ se rugjanak
le, oly óvatosan.</p>
<p>– Maga feküdjön le itt a kövek közt, – suttogta a hadnagy a
lánynak.</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Muszály.</p>
<p>– Könyörgöm… hagyjon magával…</p>
<p>A lánynak égett a szeme, a csaták tüze volt benne, az arca
kivörösödött s remegett a keze, ahogy suttogva könyörgött.</p>
<p>– Veszély éri…</p>
<p>– Nem…</p>
<p>– Ránk is bajt hoz…</p>
<p>– De nem…</p>
<p>– Jó, – dörmögte a hadnagy, aki már eldobta magától a lány
gondját, csak magára s a célra gondolt. Folyton az embereit nézte,
számolta…</p>
<p>Egyszer csak meglátták az oroszokat.</p>
<p>Az ágyuk mellett mozogtak, tanakodtak, valamit beszéltek s
valami sulyos tárgyat cipeltek az ágyu felé.</p>
<p>Teljesen gyanutlanok voltak.</p>
<p>Körülnézett, csöndre intette az embereket.</p>
<p>Ugy feküdt ott, a vizben, nem érezve semmit, csak egy lázat, a
csata, a roham izgalmát, amire készültek.</p>
<p>Az oroszok kényelmesek voltak, lustán mozogtak, kettőnek nagy
bőrsüveg volt a fején, a többinek külömböző sapka… Egy fiatal tiszt
rendelkezett köztük, talán az is ugyanigy a maga szakálára
dolgozott.</p>
<div class="figcenter" style="width: 607px;"><a href=
"images/i014hq.png"><img src="images/i014.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_265" id=
"Page_265">-265-</a></span></p>
<p>Kinos és rettenetes gyötrelmes percek teltek.</p>
<p>A másik csapat szörnyen sokára ért a céljához.</p>
<p>A tiszt most valamit vezényelt. Az oroszok felemelték
fegyvereiket és lőttek. Valami husz fegyver csattanása ropogott
sorra.</p>
<p>Megdermedve maradtak ott.</p>
<p>Az oroszok megfordultak, szétoszlottak. Tüntető lövés volt.
Szanaszét fordulva ropogtatták el a töltényeiket.</p>
<p>Egyre sürübb lett a ropogtatás. Már lassan szinte mulatságos
volt. Megszokták, már mosolyogtak rajta, hogy csak ugy világba
röpködnek a golyók; azzal az érzéssel járt, mintha nem is tudnának
kárt tenni az emberben. Mintha védőlepel boritaná mindnyájunkat.
Vidáman nézett körül az emberein, ha az okosság vissza nem tartja,
szinte kedve lett volna felállani s cigarettára gyujtani.</p>
<p>Mellette megmozdult egy kő és legurult a mélybe. Odavillant a
szeme, a kis Kovács feküdt ott.</p>
<p>– Csitt, – sziszegte rá.</p>
<p>Az még egy követ mozditott meg.</p>
<p>Iszonyu dühbe jött rajta. Oda vetette magát s megtaszitotta a
villát.</p>
<p>A legény lefordult, csaknem legurult. Ugy kellett megfogni.</p>
<p>– No… mi van veled…</p>
<p>A sapka lefordult a fejéről s a vér pirosan zuhant ki belőle.
Halott volt. A feje bubján ment be a golyó s végig a testén.
<span class="pagenum"><a name="Page_266" id=
"Page_266">-266-</a></span></p>
<p>Megborzadt tőle. Egy pillanatig állati rémülettel nézett rá,
akkor elvette tőle a fegyvert s visszakuszott a saját helyére,
mintha nem mindegy volna a tágas hegyoldalon.</p>
<p>Kissé odább, egy szikla mögött, ott kuporgott a lány s kimeredt
szemmel nézte s kitalálta az egész jelenet értelmét. Lebókolt a
földre, elájult.</p>
<p>A hadnagy azt hitte, ezt is golyó érte, erre elorditotta magát s
lőtt.</p>
<p>Egy pillanat mulva másik lövés, tul a kis Kovácson. Aztán
gyorsan mind a ketten még négy-négy lövést adtak le.</p>
<p>Talán mind talált, mert egyre-másra potyogtak az oroszok.
Irtóztató zavar és fejvesztés. S ebben a percben ismét megdördül az
ágyu, egy irtóztató robaj, amely fölveti a levegőt.</p>
<p>Most hátulról, a tulsó oldalról indultak meg a lövések, a másik
három is helyre ért s ők kezdték a tüzelést. Az oroszok, akik
visszarohantak, most megint idevetették magukat.</p>
<p>Ahogy egyiket, aki mellette futott le, keresztül lőtte, az
messze felugrott s ugy repült le a hegyről, mint a lőtt madár.</p>
<p>Pár pillanatig tartott az egész s nem volt elég.</p>
<p>– Hujrá, – orditotta valahol valaki s egy perc mulva ott voltak
fenn az ágyuknál mind az öt magyar baka. Olyan furcsán, kétfele
kacsázva szaladt valamelyik.</p>
<p>Ő egy percig habozott, nem tudta mit tegyen a szuronnyal,
<span class="pagenum"><a name="Page_267" id=
"Page_267">-267-</a></span> kaszáljon, ahogy a minap mesélték egy
pesti kávéházban, vagy levegye s mint a kést… Akkorára beledöfte
valakibe, aki előtte volt s valami rongyot ráncigált ki a
zsebéből.</p>
<p>Ki akarta huzni, nem birta. A szurony keresztül ment az emberen,
mintha vajba döfött volna.</p>
<p>Ekkor magára eszmélt, ez kegyelmet akart s ő átszurta… Eszébe
villantak a mesék az oroszokról, akik százával fogatják el magukat
egy-két magyar honvéddel…</p>
<p>Megállott, a szuronyos puskáját lehuzta a nagy test s ő várta,
hogy mind kendőt lobogtatva fog ott térdelni előtte, aki megmaradt,
az oroszok csapata.</p>
<p>Ebben a percben közvetlen közelből nagy fény lobbanását
látta.</p>
<p>Felbukott. A fején irtóztató ütést érzett.</p>
<p>Keresztül lőtték a koponyámat, gondolta végső gondolatnak…</p>
<p>Elterült a földön, már tudta, hogy meg fog halni.</p>
<p>Iszonyu dühroham fogta el, de csak annyit birt tenni, hogy
kidobta a karját.</p>
<p>Eszébe jutott a kis Kovács.</p>
<p>És nagyon boldognak érezte magát.</p>
<p>Látta, hogy virrad, az ég vörös volt, vérvörös. Egyebet aztán
nem érzett, nem tudott. <span class="pagenum"><a name="Page_268"
id="Page_268">-268-</a></span></p>
<h3>5.</h3>
<p>Mikor szemét fölnyitotta, tiszta volt az ég és derülten kék.
Sehol felleget nem látott, kis szél volt, nem fázott, égett a
teste…</p>
<p>Meg volt sebesülve.</p>
<p>Megrándult s erre borzalmas fájdalom nyilallott végig rajta, ugy
megijedt, hogy egész elmerevedett s még lélekzetét is
visszatartotta.</p>
<p>Lassan elzsibbadt, nem maradt csak egy kis mécsesnyi öntudata,
már nem is érezte a testét, nem tudta merre nyulnak el a lábai.</p>
<p>Mi történt.</p>
<p>A kávéházi barátaira gondolt, akikkel még két nappal ezelőtt a
sebesülésekről viccelt… Milyen furcsa, hogy <i>minden oly
természetes dolog a világon</i>. Most itt fekszik, talán halálra
itélve… s ezen a két napon minden olyan magától ment…</p>
<p>Hát hogy? Az ember elindul s megy, megy és egyszer csak belelép
a halálba?… A szolnoki állomáson, hogy állottak ott a derék
poroszok, mintha mindig ott állottak volna… Hogy égett egy hadházi
lánynak a szép bociszeme, valakijét siratta, aki elment a
debreceniek vonatával. Ő mosolygott rajta, s ime, annak még most is
ott áll a vonata valahol s ő már itt van az ég alatt… valahol…</p>
<p>Mégis történt itt valami, ami rendkivüli és csodálatos…
<span class="pagenum"><a name="Page_269" id=
"Page_269">-269-</a></span></p>
<p>Szinte belevörösödött. Eszébe jutott mikor elkáromkodta magát:
az apátok kutya…</p>
<p>Ha mozdulatlan arccal lehetett nevetni, akkor nevetett, olyan
furcsának tünt fel előtte, hogy egy káromkodásban tört ki belőle a
hős.</p>
<p>Elfeledte a testi baját és valami rendkivül jó érzés töltötte
el. Sem az életnek, sem a halálnak nem érezte most a fontosságát,
csak annak az érzésnek a szédületes örömét, hogy kirepült egyszer a
hétköznapi cselekvések szinvonaláról, ahogy egyszerre csak a föld
gyomrából kirobban a lavina… Hogy megszünt akkor minden
önmérséklés, minden szolidság, minden félelem: irtóztató düh fogta
el, hogy az emberek nem rohannak ész nélkül előre! Meghalni, vagy
ölni a hazáért…</p>
<p>Ah, ha akkor látta volna egy fényképész, hogy akkor örökitette
volna meg… Vagy egy ódaköltő… aki ilyeneket mond:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Óh más magyar kar menyköve
villogott<br /></span> <span class="i0">Attila véres harcai közt.
Midőn<br /></span> <span class="i4">A félvilággal szembe
szállott<br /></span> <span class="i4">Nemzeteket tapodó
haragja!<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Más néppel ontott bajnoki vért
hazánk<br /></span> <span class="i0">Szerzője, Árpád, a Duna
partjain,<br /></span> <span class="i4">Óh <i>más magyarral</i>
verte vissza<br /></span> <span class="i4">Nagy Hunyadink Mahomet
hatalmát…<br /></span></div>
</div>
<p>Olyan boldog volt, hogy kimondhatatlan. Érezte, hogy az éjjel
méltó volt ezekhez a magyarokhoz! Turáni fajtájának minden tüze
fölgerjedt benne s meg volt elégedve <span class="pagenum"><a name=
"Page_270" id="Page_270">-270-</a></span> magával, a pajtásaival, a
fajtájával, amelyet mégsem tett tönkre annyi sok évszázadnak a
tespesztő, átformáló, vérkeverő munkája…</p>
<p>Ott feküdt hanyatt s mintha a föld szive dobogna alatta… Le
kellett hunynia a szemét, hogy uralkodjon az érzésein… Sok bününk
van, – mondta magában, – nem szeretünk kinlódni, nagyon urak
vagyunk, de <i>valami rettentően nagy erő van bennünk és még lesz
belőlünk valami…</i></p>
<p>S egyszerre valami különös, sajátságos vágy lepte meg: gyerekre
vágyott… Megrémült, hogy ő itt meghal és nem marad meg tovább a
vére, a fajtája… Fiut akart maga után itt hagyni, aki boldogabban
éljen, mint mi éltünk. <i>Aki hasznát lássa a mi
halálunknak…</i></p>
<p>Ah, de meghalni igy, átlőtt fejjel, hullák közé vetve; könnyek
szivárogtak az arcára…</p>
<p>Valami kis zörejt hallott. Megdermedt, talán farkas jár a hullák
közt…</p>
<p>Csak pár pillanatig tartott a rettegése, egy üde kis arc hajlott
fölébe.</p>
<p>– Ah, – nyögött betegen, de olyan boldogan, amilyen
megnyugodottan boldog még sohasem volt életében.</p>
<p>– Hadnagy ur… maga sir?…</p>
<p>– Győztünk?</p>
<p>A lány felkacagott, idegesen, mint egy megrázott ezüst csengő s
a szeme tele lett könnyel.</p>
<p>– Igen, – mondta, – természetesen…</p>
<p>Lehunyta a szemét, mosolygott. <span class="pagenum"><a name=
"Page_271" id="Page_271">-271-</a></span></p>
<p>– Csak maradjon nyugodtan, – s puha kézzel megsimitotta a fejét
a lány.</p>
<p>– A fejem…</p>
<p>– Tessék?</p>
<p>– A fejem… át van lőve?</p>
<p>– Dehogy… A fejének semmi baja…</p>
<p>Ez neki érthetetlen volt. Azzal esett el s azzal ébredt…
Megemelte a fejét s borzasztó fájásokat érzett a hasa táján, mintha
ott egészen el volna vágva… Megértette.</p>
<p>– Haslövés? – kérdezte.</p>
<p>A lány elforditotta a szemét, hallgatott.</p>
<p>Soká ültek némán.</p>
<p>– Már délután van?</p>
<p>A lány elmosolyodott.</p>
<p>– Igen, már a második délután.</p>
<p>– Második?… s maga…</p>
<p>A szeme ujra tele van könnyel.</p>
<p>– S maga itt van velem?…</p>
<p>– Istenem, hát csak nem hagytam itt… Az nem lett volna
keresztény cselekedet…</p>
<p>S nevetett, de talán az ő szeme is könnyes?</p>
<p>– Az emberek hol vannak?</p>
<p>– Az emberek?</p>
<p>– Elestek?</p>
<p>– Csak kettő.</p>
<p>– Szegény kis Kovács…</p>
<p>– Már boldog… Ja igaz, tudja, mikor lenn a faluban meghallották
az ágyulövéseket, nem tudták <span class="pagenum"><a name=
"Page_272" id="Page_272">-272-</a></span> mire vélni a dolgot, hát
szépen visszavonultak, az egész osztag, Almamezőig… De a legnagyobb
rendben… Nagy szerencse, hogy csak két ágyulövés, volt, mert ha
ezek soká ijesztgetik a jó népfelkelő bácsikat, azok elmennek talán
Brassóig…</p>
<p>A lány nevetett, a fehér fogai ugy csillogtak.</p>
<p>– De igy megállottak Almamezőnél… Ott pompásan felfejlődetek,
szépen visszajöttek azon az uton, ahol elmentek s mind fölszedték a
bornyukat és puskákat…</p>
<p>– Hát azt eldobálták?</p>
<p>– Nem, csak lerakták az utfélre, hogy visszataláljanak…</p>
<p>A hadnagy elkomorodott s a lány nem tréfált tovább. Nagy
dologról van szó. Tüzről. Életről, halálról, az ország
sorsáról…</p>
<p>– De már visszajöttek s most már keresztül mentek itt alattunk,
már elébe mentek a muszkának… Megjöttek a marosvásárhelyiek, itt
vannak a székelyek, dalolva mentek az ellensség elébe… Már ott fönn
vannak Vereckén.</p>
<p>Kinyujtotta a karját, északra mutatott.</p>
<p>Mint a nemzet nemtője ebben a pillanatban.</p>
<p>Aztán önérzettel, büszkén mondta:</p>
<p>– Azért jó volt, hogy leszereltük ezt a vacakot! – s büszke és
vidám lenézéssel mutatott az ágyura.</p>
<p>A sebesült ott feküdt a füben az égre meresztett szemekkel, s
mindent érzett s érzésén át látott is, amit a lány lobogó szivvel
mutatott…</p>
<div class="figcenter" style="width: 620px;"><a href=
"images/i015hq.png"><img src="images/i015.png" alt="" title=
"" /></a></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_273" id=
"Page_273">-273-</a></span></p>
<p>Soká maradtak csöndben, némán. Valahol egy kis madár
csicsergett.</p>
<p>– Az a fő, hogy magának nincsen láza…</p>
<p>– Az éjszaka… itt töltöttem az éjt?</p>
<p>– Itt.</p>
<p>– Maga is?</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– Ah… Nem félt?</p>
<p>– Én?… Mikor revolver van nálam?… Nézze, a maga revolvere…</p>
<p>A sebesültnek mosolyra huzódott az arca:</p>
<p>– Maga fél a revolvertől…</p>
<p>– Dehogy… a fegyver jó barát… Képzelje, egy kutyára rá is lőttem
az éjszaka.</p>
<p>– Farkas! – rémült meg a beteg. Később boldogan tudta, hogy nem
magáért, a lányért ijedt meg.</p>
<p>– Dehogy, – kacagott idegesen a lány, egy csuf kutya volt, ugy
elszaladt…</p>
<p>A fiu összevonta a homlokát, erőltette magát, gondolkozott…</p>
<p>– Iluska! – mondta végre föllélekzéssel.</p>
<p>– Ahhaha! – kacagott a lány s az arca ugy elpirult. – Hát
emlékszik a nevemre. No, hisz már akkor semmi baj!</p>
<p>– Semmi, – suttogta a fiu s a szeme lágy vizben uszott.</p>
<p>– Ha ilyen semmiségek is eszébe jutnak, hadnagy ur!</p>
<p>– Dóry Bandi vagyok, Bandi… <span class="pagenum"><a name=
"Page_274" id="Page_274">-274-</a></span></p>
<p>– Kis beteg Bandika… – suttogta a lány, a homlokára tette a
kezét, – meg ne mozduljon…</p>
<p>A fiu olyan beteg volt s olyan gyönge.</p>
<p>Az egész lelke könnyárban volt s csak gondolatban gondolta:</p>
<p>– Hát van jóság a világon… Jó lány…</p>
<p>Lehunyta a szemét, szorosan lecsukta… Már istenüléssel volt
tele. Már minden boldogságnak itt érezte az illatát. Egy uj ember
volt, aki előtt még nyitva az élet, de egy szép, jó, gazdag, nemes
élet. Egy igazi élet, mely tele van boldogsággal, szépséggel, nagy
tettekkel… Igazi hitvessel… gyerekekkel…</p>
<p>Az ajka remegett s a saját sorsán át az egész nemzetének
jövendője tükröződött igy előtte… Ah, ez a nagyszerü erőpróba, ez a
váratlanul gyorsan leviharzó mesés csodák korszaka, ez fogja
meghozni az egész magyar fajnak a méltó jövőt… Európa
kulturvilágának, lelki életének földabroszán…</p>
<p>– Ah… Azért borzasztó volt… ez az éjjeli vihar… – mondta
sokára.</p>
<p>– Az.</p>
<p>– Borzalmas… ez a kárpáti vihar…</p>
<p>Megütötte a szivüket a szó. Ujra hallgattak.</p>
<p>Ebben a pillanatban az északi hegyekről ágyuzás tompa döreje
kezdődött.</p>
<p>A lány felugrott.</p>
<p>– Hallja! Hallja!… Ezek a mi ágyuink, – sikoltotta. – Ott vannak
a székelyek!…</p>
<p>– Győzünk, – orditotta fel a sebesült s könyökre <span class=
"pagenum"><a name="Page_275" id="Page_275">-275-</a></span>
emelkedett!… – Mi győzünk, meglásd!… azt a… kutya…</p>
<p>Könnyár öntötte el a szemét.</p>
<p>– Az Uristen… az Uristen megkönyörül a magyarságon.</p>
<p>Elomlott a teste. Hebegett.</p>
<p>– Mit?… mit mond… hadnagy ur… kedves… szivem…</p>
<p>A fiatal ember lehunyta a szemét, irtózatos fájdalmak rohantak
át idegein, de szegény agya még a magyarság méltó jövőjének
gondolatán vivódott. Nagy erővel összeharapot vasfogai közül
rebegte:</p>
<p>– <i>Krisztus urunk is vérével… vérének hullásával váltotta meg
az emberiséget…</i></p>
<p>S a nagy izgalomtól, a nagy erőfeszitéstől elájult. <span class=
"pagenum"><a name="Page_276" id="Page_276">-276-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>ZSOLTÁR.</h2>
</div>
<p>1. Hallelujah.</p>
<p>2. Dicsérjétek az Urnak nevét. Dicsérjétek a gyertyák meleg
fényében, akik kövér szolgái vagytok az Urnak. Dicsérjétek a hajnal
borzongó novemberi várakozásában, akik az ő háza előtt cipelitek az
Élet nyűtt vörös lobogóját.</p>
<p>3. Uram, én is dicsérlek, halld meg az én énekemet.</p>
<p>4. és forditsd erre a te arcodat és a te füleidet; és a te
szivedet tartsd, mint szóhalló kagylót az én énekem elé és gyüjtsd
trezorba, figyelmedbe az én érzéseimet, óh Uram és mérd meg az én
dolgaimat, az ember könnyü dolgát, Igazságod preciziós
mérlegén.</p>
<p>5. Hallelujah.</p>
<p>6. Megnehezült a lemulott évek sodrán felettünk az égbolt;
megsürüdött a levegő, megsárgult az égig és megrothadt a tüdők
belsejéig – és az erős férfi megdöbbent tekintettel meredt a
megbomlott Mindenségre, amely tele volt a rothadás miazmáinak
milliárdjaival a zugoknak zugjaiig – és felkiáltott: mit akarasz
tőlünk, óh Uram, mire érleled e trágyahalommá rothasztott világot?
<span class="pagenum"><a name="Page_277" id=
"Page_277">-277-</a></span></p>
<p>7. És akkor csak tüz ütött ki a rothadásban s lángok rohantak,
körülnyaldosva a földet és ropogva égni kezdett az egész emberi
lét, – és az erős férfi, ki tölt szivvel érte a kataklizmát, komoly
rémülettel függesztette szemét a felgyult Mindenségre, amely
csóvákat röpit egyik ég alól a másikig s egy pillanat alatt égő
higsággá olvasztotta lábunk alatt a kultura talaját, amelyen
éltünk, – és fészke szélére áll, mint a megrettent oktalan madár az
erős férfiu s feléd sikoltja énekét a szörnyü világba:</p>
<p>8. Hallelujah!</p>
<p>9… Vajha szárnyam volna, hogy elrepülhetnék. Vajha volna hely,
hol megszállhatnék. De hova szálljak, ha csak a fellegeken nem
akarok pihenni s még oda is utánam száll az ellenség repülő
dühe.</p>
<p>10. Az én lelkem öldöklő gép kerekei alá zuhant s emberek ülnek
a gépen s a foguk dum-dum löveg és a nyelvük ekrazit-bomba. Az én
lelkem kiverve szálldos, kóvályogni sem mer, csak távolról
hallgatja már, hallón hallgatja a megbomlott föld távoli vészeit.
Az én lelkem moccani sem mer, földrengésiró tüvel karcolja, bomlott
ijedezéssel karcolja a vihar rettenetes hullámzásait a vakitó
papirra.</p>
<p>11. Neked irja, Uram:</p>
<p>12. Hallelujah!</p>
<p>13. Uram, ki felfakasztottad a lelkekben a gyülölség és harag
tüszőit és pestist árasztottál a szivekre: Uram, megmutattad
hatalmadat jobban, mint mikor az ég dörgésével és a föld rengésével
riasztottál <span class="pagenum"><a name="Page_278" id=
"Page_278">-278-</a></span> rá a gyarlandó emberi fajra. Uram, ki
láttatni akarod magad s koronként borzalmas módon adsz leckét, hogy
e rongy teremtésed, az ember, az egyetlen, amely beléd néz,
megtudja, hogy senki ő: Uram, most ugy ránk világitottál, hogy
reflektorod fényén vakon őrjöngünk és sem a te arcod, sem magunkat
nem látjuk.</p>
<p>14. Üvöltözünk és jajgatunk, mint éjben a fénnyel vaditott tábor
és végső okosságunkkal gondolunk a fénynek forrása felé:</p>
<p>15. Uram, ki nem hallod már a bübájosok szavát, sem a büvölőkét,
akik dobot ütögetve orditanak reád és hajukat felborzolva akarnak
megijeszteni téged, mint a gyermek a robogó vonatot; Uram, ki nem
ügyelsz a betürágók és elméletcsinálók szóhadarására, kik azt
hiszik, hogy az ő krétájuk szabta meg a csillagok pályafutását:</p>
<p>16. Uram, halld meg az én énekemet; Uram, halld meg a szüzen
szóló kis madarad szavát!</p>
<p>17. Hallelujah!</p>
<p>18. Hallelujah!</p>
<p>19. Ime az én lelkem dideregve buvik bokor alá a világromlásban
és ijedt szemmel pislog ki a levél megül és megnémultan ül kicsided
fészkén, gyerekeit gyenge szárnyával takarva:</p>
<p>20. és biztatón suttogja az orditó zivatarnak, hogy megbékitse:
nagy vagy Uram!</p>
<p>21. És mikor a kartács bug messziről és zizegő golyók záporoznak
és a gránát magasra veri a föld taraját <span class=
"pagenum"><a name="Page_279" id="Page_279">-279-</a></span> s
körülöttem falkában usznak a patakon át a nyulak és pukkanva
peregnek le az ágról a védtelen madarak és az ájtatos füveknek még
a töve is messze az égre repül,</p>
<p>22. békitőn zsizsegem, hogy szeliditselek: erős vagy Uram!</p>
<p>23. És mikor negyvenezer ember, negyvenezer fiad, testvéreim
negyvenezerje egyszerre repül fel, egy ropogásra szent szined elé,
az én lerakott aknáim iszonyu erejétől – és mikor a borzasztó
dörgés mellett el halnak régi mennyköveid csattanásai, tengereid
szelid csobogásai s fene oroszlánaid kis bégetései – és mikor a
szétkent emberi férgek gomolyban vonaglanak s hosszu kilométereken
hullahegyekben hevernek, mint tavaszi hernyózáskor az ujjaim közt a
himes lepkék zöldbogyós bábjai:</p>
<p>24. akkor Uram, megkövülök és azt érezem: érzem, Uram, ki
vagy!</p>
<p>25. Érzem, Uram, ki vagy</p>
<p>26. itt ülve dermedten kicsi fészkem szélén, gyerekeimet gyenge
szárnyammal takarva s a csöppek védelmében irgalmat elvárva az
Irgalomtalantól: érzem, Uram, hogy vagy; érzem és zokogok… Zokogok
és ülök dermedten kicsi fészkem martján, gyerekeimet védve gyenge
szárnyaimmal, mert nem tudom mi vagy Uram, de én Atya vagyok…</p>
<p>27. Hallelujah!</p>
<p>28. Kereslek Uram, hogy magasztalhassalak, bejárom Érted a
Mindenséget, hogy énekelhesselek s az égő <span class=
"pagenum"><a name="Page_280" id="Page_280">-280-</a></span>
csipkebokrokat megsturmolom, hogy rád kényszeritsem, hogy
meghallgasd dicsőitésemet.</p>
<p>29. Én nem pihenek meg, mig Rád nem találok, nem ölelem meg
páromat, nem csókolom meg gyermekemet, mig Veled nem beszéltem, nem
gondolok gondolatot, nem füzök képzethez képzetet, mig a Te
fogalmadat tisztára nem cselekszem:</p>
<p>30. mert hallottam Rólad a falusi iskolában és a falombok közt
álló templomokban és mintha suhogtál volna tulajdon én fölöttem már
a lélekzésemen át s a történelem korszakain keresztül s a müvészet
ihletéseibe elérve:</p>
<p>31. mert vagy, Uram, a Létnek törvényei által! és ha vagy</p>
<p>32. kell, hogy megértselek!</p>
<p>33. Hallelujah!</p>
<p>34. Ah, foglak-e látni, ha majd a győzelem után vidám himnuszt
verek, ha a béke napjaiban egészséges szórakozottsággal legelészek,
ha a gerjedt habok elmultával ujra a régi mód sarjadzom tovább,
bujábban, mint előtte, a megkövéritett talajon…</p>
<p>35. S foglak-e érteni, ha a Történés hozza, hogy pár arasszal
kurtább legyen e nevemmel jelzett önélet, mint e percben élettőkém,
mint a bennem elvégzésre érő Munkaprogramm igéri? Foglak-e jobban
megérteni, ha e nagyszerü tömegkivégzés szép sorsában osztozom,
mintha saját külön gépromlásom, kopásom végén lépnék át a mai
formámból más létmegoldás tudattalan formája felé… <span class=
"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span></p>
<p>36. Hallelujah!</p>
<p>37. Uram, nézz rám. Én eltünök előbb-utóbb, mert a harmatcsepp
elmulik, ha tüzbe nem freccsentik is. De tudd meg. Tudd meg, Uram,
hogy a magad sorsát példázza sorsom. Te is ugyanezzel a megértésre
képtelen szemmel meredj előre. Te, az Ur, ki Világoknak bármily
nagy testében éled ki magad, te is elmulsz. Te is odajutsz, ahonnan
vétettél:</p>
<p>38. Kezdetben vala az Ige s a Létnek végén nem marad más, csak a
meztelen, a léttelen Ige.</p>
<p>39. Hallelujah!</p>
<p><i>(1914. nov.)</i></p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_282" id=
"Page_282">-282-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_283" id="Page_283"><br />
-283-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>TARTALOM:</h2>
</div>
<ul class="TOC">
<li>PILLANATKÉPEK, RAJZOK, ESETEK.</li>
<li><span class="roman">1.</span> Koporsók a pályaudvaron
<span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li>
<li><span class="roman">2.</span> Hé, Nikita <span class=
"ralign"><a href="#Page_6">6</a></span></li>
<li><span class="roman">3.</span> Aki ur, az ur <span class=
"ralign"><a href="#Page_9">9</a></span></li>
<li><span class="roman">4.</span> Két kis magyarok <span class=
"ralign"><a href="#Page_12">12</a></span></li>
<li><span class="roman">5.</span> A fiakercső <span class=
"ralign"><a href="#Page_21">21</a></span></li>
<li><span class="roman">6.</span> Postások a háboruban <span class=
"ralign"><a href="#Page_28">28</a></span></li>
<li><span class="roman">7.</span> Két tűz között <span class=
"ralign"><a href="#Page_35">35</a></span></li>
<li><span class="roman">8.</span> Katonadolog <span class=
"ralign"><a href="#Page_43">43</a></span></li>
<li><span class="roman">9.</span> Lázban <span class=
"ralign"><a href="#Page_49">49</a></span></li>
<li><span class="roman">10.</span> Csirke a drót közt <span class=
"ralign"><a href="#Page_55">55</a></span></li>
<li><span class="roman">11.</span> Hazaitta magát <span class=
"ralign"><a href="#Page_60">60</a></span></li>
<li><span class="roman">12.</span> Dáska <span class=
"ralign"><a href="#Page_65">65</a></span></li>
<li><span class="roman">13.</span> Kinek hogy szolgál a szerencse
<span class="ralign"><a href="#Page_72">72</a></span></li>
<li><span class="roman">14.</span> Egy elsőrendü dolog <span class=
"ralign"><a href="#Page_79">79</a></span></li>
<li><span class="roman">15.</span> A macska <span class=
"ralign"><a href="#Page_85">85</a></span></li>
<li><span class="roman">16.</span> Tisztességes magyarok
<span class="ralign"><a href="#Page_92">92</a></span></li>
<li><span class="roman">17.</span> Csujes <span class=
"ralign"><a href="#Page_99">99</a></span></li>
<li><span class="roman">18.</span> Kukoricakása <span class=
"ralign"><a href="#Page_105">105</a></span></li>
<li><span class="roman">19.</span> A bécsi ütközet <span class=
"ralign"><a href="#Page_110">110</a></span></li>
<li><span class="roman">20.</span> Orosz cigaretta <span class=
"ralign"><a href="#Page_115">115</a></span></li>
<li><span class="roman">21.</span> Fedezékből <span class=
"ralign"><a href="#Page_121">121</a></span></li>
<li><span class="roman">22.</span> Késik a posta <span class=
"ralign"><a href="#Page_123">123</a></span></li>
<li><span class="roman">23.</span> Kárpáti emlék <span class=
"ralign"><a href="#Page_130">130</a></span></li>
<li><span class="roman">24.</span> Negyven huszár <span class=
"ralign"><a href="#Page_138">138</a></span></li>
<li><span class="roman">25.</span> Óévi levél <span class=
"ralign"><a href="#Page_145">145</a></span></li>
<li><span class="pagenum"><a name="Page_284" id=
"Page_284">-284-</a></span></li>
<li>HADI KIS TÜKÖR.</li>
<li><span class="roman">I.</span> Játék a sáncárokban <span class=
"ralign"><a href="#Page_151">151</a></span></li>
<li><span class="roman">II.</span> Sárika <span class=
"ralign"><a href="#Page_155">155</a></span></li>
<li><span class="roman">III.</span> Huj, huj <span class=
"ralign"><a href="#Page_161">161</a></span></li>
<li><span class="roman">IV.</span> A jó isten bánata <span class=
"ralign"><a href="#Page_163">163</a></span></li>
<li><span class="roman">V.</span> Gyereksirás <span class=
"ralign"><a href="#Page_165">165</a></span></li>
<li><span class="roman">VI.</span> Kétszázötven lángos <span class=
"ralign"><a href="#Page_170">170</a></span></li>
<li><span class="roman">VII.</span> Pár szó <span class=
"ralign"><a href="#Page_174">174</a></span></li>
<li><span class="roman">VIII.</span> Az igazi bosszuság
<span class="ralign"><a href="#Page_177">177</a></span></li>
<li><span class="roman">IX.</span> Finnyásság <span class=
"ralign"><a href="#Page_178">178</a></span></li>
<li><span class="roman">X.</span> Szervusz Rozikám <span class=
"ralign"><a href="#Page_180">180</a></span></li>
<li><span class="roman">XI.</span> Szölő, kenyér, miegymás
<span class="ralign"><a href="#Page_187">187</a></span></li>
<li><span class="roman">XII.</span> Kis Samu Jóska <span class=
"ralign"><a href="#Page_194">194</a></span></li>
<li><span class="roman">XIII.</span> Az orosz invázió után
<span class="ralign"><a href="#Page_202">202</a></span></li>
<li><span class="roman">XIV.</span> Mikor a katonák pihennek
<span class="ralign"><a href="#Page_207">207</a></span></li>
<li><span class="roman">XV.</span> Levél <span class=
"ralign"><a href="#Page_213">213</a></span></li>
<li>A KÁRPÁTI VIHAR <span class="ralign"><a href=
"#Page_219">219</a></span></li>
<li>ZSOLTÁR <span class="ralign"><a href=
"#Page_276">276</a></span></li>
</ul>
<hr class="chap" />
<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 74073 ***</div>
</body>
</html>
|
