path: root/73897-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 73897 ***


NYIRŐ JÓZSEF

JÉZUSFARAGÓ EMBER

MINERVA · 1924




HULL IMMÁR A FENYŐTOBOZ

Völgyek torkában, patak mellett, tengő-lengő árnyékok, muló apró fények
közt húzódik meg az erdei szállás. Jó hatóra járás a falutól.
Farkasfogba eresztett gerezdes faház gömbölyü fenyőgerendákból
összenagyolva, magasüstökü zsendelyes kunyhó két ablakkal, keskeny
ereszettel.

Mellette rozzant pajták, szénacsűrök, beromladozott tetejü odrok,
baromnak vert borókatövis körök. – Itt él a zsellérsorba került szegény
ember elhagyottan, a maga külön örömeiben és sírásában.

A hegyek felnyomultak az égi jelek szomszédságába és aranytűzbe borítja
a vállukraemelt rabonbán, a nap. Borongó felhőket, reszkető ködöket
hordozó magas és súlyos kőhomlokok a keskeny vizfolyások fölé
tornyosulnak. Óriási fáknak, sűrü bokroknak szövedéke minden oldalon. A
vágásokat virág foltozza eleven színekkel, mintha széttépett piros,
fehér madárkák pihetollai lebegnének az avar zöldjén.

Jártkőt emberek beszélik, hogy szörnyüséges hegyek vannak másfelé is, de
– ott suvadjanak meg – azokban elvadul az ember, havasi betegség lepi
meg.

Ez a havasi betegség primitiv formája az ösztönöknek. A szénánhálástól
és erdők terhességétől telített ősparaszt vágy, mely csendes morgással
várja magára a sötétet. A lapos homlok tudása, mely nem terjedhet a tiz
ujjon tul s a juhtej müvészete. Kutyarágta füstös ajtók megett laknak.
Ormótlan, féreggyanus, alig mosakodott lények, kiknek a
gondozatlanságtól sárgák a fogai, mintha hullába, vagy halott népek
viaszgyertyájába haraptak volna. A vegetativ élet hülyéi, kik
lustaságukban lyukat ülnek a földbe. Megkuporodnak a lopott holmi
felett, a fényes pénzt vigyorogva számlálják át egyik markukból a
másikba. – Rendesen tulszaporítják magukat. Az ibolyaszinüre csipett
nyaku gyermekek a szalmán vánnyadoznak. A sárga penészasszony merészen
rántja térdei közé a forró fazekat, hogy gőzében elborultan fürödjék az
örökkön éhes vágy. Ezer hely van, hol a széldöntés lejtőjén megülnek a
vadak és sokáig visszamarad az átható szag. A ferdénjáró emberek világa
ez, a havas nyomorultjaié.

A természet csak látszólag kedves. Valójában ádáz és gyilkos, minden
gyengét elnyom és megöl, az erős embert még sulyosabbá teszi. Az ilyen
erdei szállásokon vaskos és egyszerü dolgok folynak. A fák közt járó
minden székely koponya más törvényektől fénylik az ágtetők alatti
félhomályban, amit nem határol el sem kereszt, sem fegyver.

A patakon avult, fekete, moszatnyálas özönfa akadozott fenn. Rajta
szitakötő ingadozik. Szereti, hogy a víz a fával együtt ideoda
siringeti.

Ember sehol.

Egyszercsak a meredek oldalon hangos baromcsendesítő hóhahóval
leereszkedik egy szekér.

Idős ember üti fel az ostornyelet a tehenek előtt, hogy helyben
maradjanak. Félig sírbarokkant, törpe alak. Hunyorgó szemei alá véres
kört von a vénség, a szakadozott pillák be se fedik teljesen. Mérgesen
tekintget az erdei szállás felé. Totyakos harisnyáján a piros sinór
feslett, rojtos és piszkos. Az ellenzőrészek kiszakadoztak, a szíj vége
szomoruan csüng alá, mint a csiksomlyói barátkorda.

Eltelt annak az ideje, mikor híres dullók aranylikat, csattot verettek a
harisnyaszíjra, paszománttal meghányatták, gyöngyszemekkel meghullatták.
A legénfiak azonkívül ezüstbojtos csapót eresztettek a végébe,
királyleány kilenc sárga hajszálával összefonva.

Az ezüstkender s a királylányok megritkultak, a mód csúnyán
meghanyatlott, a nadrágszíján az utolsó likhoz értünk.

A tehenes ember bedörget a szállásajtón.

– Uzon Farkas állj elé, ha mersz!

A hetykén vetett szóra semmi mozdulat. Kis kémlyukat határol a kezével a
szemének az ablakon. A ház üres. Legénykedve a rengeteg felé bődül az
öreg.

– Uzon Farkas, te kászonyi tolvaj!

Kérkedő állásban vár.

Settenkedő, alkonyati árnyékok kelnek útra. A madarak pittyenve
szállanak le a levegőből a fákra, földre, szirtrepedésbe. A marhajárás
távoli ösvényein cammog a jószág.

Ujra megismétli a számonkérő hivást.

– Uzon Farkas, jere hogy feszítselek fel!

Rekedtes hang zúg vissza később, hogy szinte sűrűbbé válik a levegő
tőle. Uzon Farkas galyat recsegtetve ereszkedik le.

Magas, erős ember, munkára vetkőzve. Érzéketlenül szilárd és
elvetemülten nyugodt.

– Apró szóval es megjárná a beszéd – dörgi.

– Micsináltál a leányommal te, te, – pattog a vénember.

– Láthatta, ha szeme van.

A szekérre tekint Uzon.

– Szedje a perefernumát, – látom azért jött – s arra hágón ki, lűtőn bé,
de osztán futtába, mert kijedet es hamar elnégyelem, ha sokat
szokotálódik.

Az ajtón furfangos fa-zár van. Rovások, lyukak özöne rajta. Érti, aki
csinálta.

Uzon érti, de most mégis betaszítja siettében és dobálni kezdi ki rajta
a tarkafejű párnákat. Feldobja a varrógépet, az ösztörüről hozzáveri a
cserépedényt. A falról undorodva leöleli a tarkaszőttes rokolyákat.
Sifonyérnak lábatörik, úgy dolgozik. Végül csufondárosan lenézi a
tehénkéket.

– No most ződágazza fel a bogarait s ahajt, mint a fergeteg kifelé az
életről, akar mozsika szóval, akar anélkül.

– Hát a leánka? – követeli az öreg.

– A leánka nem perefernum.

– A gyermök az anyáé törvén szerént – jogászkodik az öreg.

– Csak legyen türelemmel, – rikólt Uzon a nagyothalló ember fülébe. –
Törvén nékütt es megjő mahónap. Ahogy én azt a zsandárt nézem, nem hatta
anélkül. Eleget megportyázták a házamot.

A szekér oldalán fejsze galandozik a lajtorja vaskarikájába fűzve. Az
öreg azt szemléli.

– Lennék csak a régi erőmben.

Az esze több, mint az ereje. Elindítja a szekeret. Uzon Farkas
csakazértis megsérti.

– Ájonsza meg! Anyósom hagyatékát ittfelejtette.

A vénség a tehén szarvának kap.

– Hó te! – Mi bajod anyósoddal?

– A szekér mehet – inti Uzon. – A lelkire vegye kied, hogy a fejérnépvel
úgy kell bánni, mint a tojásval. – Egyebet nem is hagyakozott anyósom.

– A kirisztus – – dülöng tovább a szekér.

A fenyőcsúcsok friss zöld hajtása belesodródik az akadálytalan
magasságokba, a gyantás, fűszeres levegőhullámok közé. Az ágak közt a
víg létnek dala ver át, valósággal trillázva gyöngyözik a fatörzsekhez
verődve. A hegyek rózsás ködből szőtt zekéket viselnek.

Uzon Farkas görbe gerinccel visszaindul az ösvényen a kis lánya után és
hogy a jószágot hazaterelje. Útjában gombát fordít fel. A törés helyén s
az éles, számtalan sugarak közt tejgömböcskék remegnek. Ingó-bingó
mókusok ébenfekete virágmag szemekkel mellső lábukban gyönyörködnek,
fenyőtobozzal harangoznak. Majd a sűrübe menekülnek az Uzon zajára, ki
aggodalommal fontolgatja, nem lett volna-e jobb a gyereket a faluba
ereszteni. A leányka beteges, gyönge és csak nyűg a nyakán.

Csakhamar elszéled az éj. A havasok vén tanácsurakká lesznek, kik
észrevették országgondjukban, hogy a dombok mély bánattal lábukhoz
omoltak.

A gyerek látja az üres házat, megérti az árvaságot. Öt-hat éves pöttöm
teremtés. A vak és néma sötétségben csendesen sírni kezd.

Apja kihozza a sajtár tejet. Kínálja. A gyerek szepeg és fél. Uzon belül
sötét, indulatos, de mégis ajnározza.

– Csinálok hónap osztovátát, zergős sulykot, csak ne búsulj lelkem.

A gyerek könnyesen felragyogott.

– Hát kicsi vetőllőt?

– Azt es.

– Hát veres guzsalyt?

– Még azt es.

Ha fiu lenne, most faökröt, szekeret, festett jármot, rigófiát,
kalitkát, madártojást ígért volna.

– Mert a gyereknek játék kell, – bölcselkedik magában.

Hogy fog ennek megfelelni. Feje lekonyult. Ha medvét kellene lehoznia
puszta kézzel a málnavészből, könnyebben megtenné, de játékot teremteni,
angyalszárnyból tollat tépni – hogyan kell?

A leányka ettől kezdve felpendült. A legelőn az ökröknek dicsekedett.

– Kapok kicsi vetőllőt, osztán osztovátát.

A nagy fehér állatok közt ténfergett, játszott és az ökrök gyöngéden
őrizték. A lenyomott füvet kiették a lába alól anélkül, hogy a könnyű
test észrevette volna. Embert, állatot összetipranának, ha kis pásztoruk
fölsikoltana.

Néha ráült a legelő állat fejére, de kitárt karocskái nem érték el a
szépen hajlott szarvak fekete hegyét.

Az ökörfejről körülnézve világlátása nem lehet nagyobb, mint egy kerek
virág karikája, mely az emberi terhek felett öntudatlan, boldog
súlytalansággal lebeg. Az az életzaj is, mit a földön ver bizonytalan és
elenyészett, vagy még érthetetlenül nyugszik benne, mint a zúgás a
fában.

Így látva ki hinné, hogy ez a semmi kis leányka, ez a tarkarongyos
félmeztelenség, kiéhezett szegénység már ivott az élet mérgezett
kútjából. A borzalmak látásra kényszerítették korán és sokszor
nyöszörgött a fertőzött szalmán. Sejtelmekben élő lénye már ilyen hamar
rettentő titokba zárult.

A kicsi vetőllő, – a szíve sötét fátylat sző fölébe.

Az alkonyban meglebeg a fák levele.

Uzon Farkas megfelelő fát keres a játékportékához. Semmi kedve hozzá.
Emlékei keserítik. A cifra holmit már mind megcsinálta legénykorában a
szeretőjének.

– Osztováta, veres guzsaly, istenharagja – dörmögi.

Kényelmetlenül szélesremozdítja a száját, de látható erővel ismét
összezárja. Elfakul, dacol, megátalkodik, élete oduiban titkok villognak
éhesen. A lelke didereg és visszavonja a kezét a játéknakszánt fától.

Leül és sokáig emészti magát, mint a róka a mérget vérző nyelvvel.

Az erdők mélyén már árnyékalakok, suttogások ébredeznek. A szakadékok
ásítanak. A fák reszketve, borzongva csapkodnak ágaikkal a rémek felé.
Érthetetlen zavar, buta félelem rázza. Panaszok sírnak, szaggatott,
darabos mozdulások neszeznek.

– Mi az! – rémül Uzon Farkas.

Születnek a kisértetek.

A különös szürkeségben minden torzalakot ölt.

Az ágakból, bütykökből, göcsökből sutafejű, sötétszínű, szabálytalan,
beteges korcsalakok szövődnek. Háromujju, töröttnyaku, süvegfejű,
madárcsőrre hegyezett apró szörnyek. Babona fiai, földevők, erdőszélen
ágon ülők és szemnélküliek, tudatlan ijedségből táplálkozó, álomnehezítő
rémek kárhozatos gesztussal. Csak a kénszag hiányzik.

Asszony meg ne lássa, gyermek fel ne sírjon!

A leselkedő omladékok, megrémítő, siket szálfák, alattomos patakok, a
sötétség láncával kerített erdő kisértettombolása nem ijesztette meg
Uzon Farkast. Szokva volt hozzá. Erősebb is volt és szembe fordult.

– Felgyújtom az egészet.

Haza botorkált. Az asszony miatt nem birta rászánni magát, hogy játékot
tervezzen.

A szálláson a kisleány félelmében elszunnyadt. Ráterített egy tüzön,
földön megviselt, kopott piros csergét. Fogta a kését és gondolkodva
zsendelyt kezdett hornyolni.

Kívűl még mindig vergődtek az erdő fantomjai.

Az alvó gyermek arca lázas fénnyel égett. Izgatott lélekzetvétellel
pihegett a nyitott cserepestűzhely világánál. Hirtelen felült álmában,
apjára merevítette a tekintetét, felsikoltott és visszaesett piszkos
vackára.

– Megijedt valamitől – morgolódott Uzon.

Csitítgatta, csak onnan a kis székről.

Mégis félredobta a zsendelyt. Cseréptányért kotort elő. Öntött
fenyőszurok volt benne csepübéllel. Meggyujtotta a primitiv lámpát. Síma
gyertyánfadarabot választott, lapos ácsplajbászt kerített és kirajzolta
a játékvetőllő kedves határait.

Ügyes famunkás volt.

Pitymalatra kész lett a hajóforma játék, oldalán faragással cifrázva és
a kis guzsaly is. Ökölnyi csepű rajta. Letette füstös, goromba
gyöngédséggel az alvó gyermek mellé.

Maga lekönyökölt az égő szuroktányér mellé. Csontos, tatáros arcára
könny cseppent. Egyébként érzéketlen, dúrva parasztnak látszott, ahogy
fertájórára elnyúlt a fenyődeckaasztalon.

A fáktól az ablakig kékesen, hűvösen, gomolyogva, vízpárákkal szentelt
fénnyel virradott. A nyílások, ágak köze is megtelt lassanként. A színek
madárkiáltáskor ébredeznek.

Azonmogorván felült.

Az ágy bontatlan, a ház feldúlt, az ablak tompa világosságában
feltünedezik piszok, nyomor. Elvert felesége szitkai egy szál ingben
kuporognak a szögletekben.

A férfi szétkotorja a hamut, gyújta a tüzet. Gyerekén vizsgálódik.

A kislányt hevesség, gyors lélegzés, testreszketés kinozza. Vacog a foga
is. Az érintésre megrezzen félénken, ébred és tájékozódik. Meglátja a
játékot. Magához szorítja a kicsi vetéllőt s a guzsalyt.

Uzon elfordúl, lágyan kilép az ajtón, mintha csendre intené a felkelő
napot.

Fejéshez lát, de nyugtalan. Sürgősen jön vissza a fehéren ködlő tejjel.
A tehenet csak megcseppentette.

– Egyél lelkem.

A gyerek fáradtan rázza a fejét.

– Nem istálok.

Uzon erőlteti, vigasztalja, ül mellette komoran.

A jószágot a legelőre kellene verni, a gyereket nem hagyhatja ilyen
betegen. Tőkét is kellene faragni. Maholnap kijönnek a számbavevők. Az
asszonyra gondol. Most jó volna.

– Csakazértsem.

Csergébe takargatja a leánykát, ölbe veszi. Karocskái nyakára fonódnak,
feje apja homlokára hajlik a füléhez. A pokol kulcslyukán hallgatkozik.

Le se tette többé az öléből.

Hordozta csordaőrizni, kaszálni, gerendát faragni. Ágból, fűből ágyat
vetett bokor tövébe, vagy fához támasztotta gyönge hátát. Gyógyitotta
tűzzel, vadgyümölccsel, virággal, madárszóval, minden erdei jóval. Hiába
igért neki ünnepi gúnyát, kis csizmát, pántlikát, gyermekizgató
nagyszerűségeket. Lenhaját simogatta, a beteg harmatot türülgette
homlokáról. Az elnehezedett szemek ettől sem lettek fürgébbek, feje
rágyöngült a vállára.

Napokon át őrizte embertől, haláltól. Nem tágított mellőle.

Leste az ösvényeket, hogy jönnek-e az emberek a tőkét átvenni. Azok
pénzt hoznak. Ötven krajcárjával fizetik darabját.

A legelő jószág a fák közé szóródva delelt.

Végre őt kiáltották. A gyerek aludt. Ott kellett hagynia. Zekéjét a nap
ellen védőleg állította.

A gerendák átvételénél baj volt. Méregettek, számitgattak s az idő telt.
A szóváltásban el is feledte a gyermeket.

– Két peculát szálankint lehúzunk, mert nyolc cól hibázik, –
akadékoskodtak a gazdák.

– Nem cólra vót az egyesség. Osztán itt vőgye van a fának, ezt esment ki
kellett ejteni.

Csak létrejöttek egymással, Uzon a repedezett tenyerét nyujtotta, hogy
átszámolják a pénzt. Bángóba fizették, az ezüst pénzt szépen
kikerülgették az ujjaikkal.

Uzon egy koronás papirt kinyálazott a többi közül.

– Ezt cseréljük meg.

– Azt mért?

– A leánkának.

Egymásra hunyorogtak a gazdák. Szamárember ez az Uzon. Ekkora pénzt nem
hánynak gyermeknek. Mégis megtették.

Ekkor szörnyű és sok állatbődülés harsant fel, mint mikor medve lepi meg
az ökröt. Felugrik a nyakára s úgy nyomorítja meg. Vad igézetet vert a
kilátón.

– Valami baj van.

Uzon rohant a zuhant fák, heverő sziklák, csonka tönkök között.

A gyerek halott volt már a piros csergén.

Halálküzdelmét könnyen oldhatta meg. Egy pillangó rászáll az
örökkévalóság falevelére és nehány szárnylendítéssel egyensúlyozza magát
rajta. Ennyi az egész.

Az ökrök körbeverődtek körüle. Szagolták és tompán bömböltek,
vörösretágított szemekkel. Szarvuk összecsattogott. Az állati ösztönnek
ez a megnyilvánulása nem ritka a havason.

Uzon Farkas lihegve verte szét a csordát. A borzalmas állatfejek
iszonyatra tartva nyugtalankodtak, fehéren bámulva, szilajul, a férfi
lábnyomára szegzett szarvakkul szántották az ösvényt.

A tőkeosztó emberek elborzadva nézték az ős, halotti pompát.

Úzon számba se vette az egész világot. Dologhoz látott.

Fürészelt, gyalult. Ujra elővette a lapos ácsplajbászt és reszketve
rajzolgatta az elhunyt gyermek rövid határait a deckán. Ködös szeme
előtt sokszor elgörbült a fekete vonal.

Csak akkor szepegett, szipogott kissé, mikor egyik felől a kicsi
vetőllőt, másik felől a veres guzsalyt tette melléje.

Aztán őrt állott, míg mindenestől elmerült a sötétségben.

Nagy későre síró árnyék suhan be az ajtón. Az anya.

Uzon nem szól, csak a szuroktányért gyújtja meg a kis lány fejéhez. A
cserepesbe is tüzet tesz, a csüngő kormos láncra felakasztja az
üstöcskét a vízzel és tovább bámul.

Inge szétnyílt. Bozontos mellén játszik a cserepes lángja szép vörösen.

Szívének fekete sugarai most változnak pirosra.

A hallgatásban koppan a háztetőn valami. Felpillantanak.

A ráhajló szép fenyőfáról lehullott egy toboz. Semmi más. – Csak egy
kicsi toboz.

Csakhamar megérkezik a vénember is. Morog, sóhajt a kis halottnak, aztán
csendes csoszogással ő is beűl a góc alá a veje mellé. Szenet kotor, a
tenyerén mérlegelve a pipára teszi, görbén gunyasztva hallgat, míg feje,
az igazság örvénye elszenderedik a húnyorgó zsarátnok felett.

Az élők szájvonala elhalványodik a némaságtól. Időnként koppan a
háztetőn a hulló fenyőtoboz.

Közeledik Szenmiháj napja.




A VÉRLÁTÓ LEGÉNY

Az őshagyományokhoz tartozik ez a különös csengésü szó abból az időből,
mikor nem egy, hanem hét Boldog-Asszonyt tiszteltünk, magyar nevezetü
csillagok alatt aludtunk és dalt énekeltünk a Földről, melyben benne
volt a mindenség összhangja. A pogány-hunn szertartások hálazengő dala
volt, a világteremtés látnoki tudásából megalkotva olyan fokozattal,
amely két fűszál összesurlódásának könnyedségétől kezdve a
világkataklizmák zordságáig mindent egyesített magában.

Babonás borzongás lep meg, ha csak ki is ejtjük: _Vérlátó legény_. A
keleti fajoknak a lét és nemlét kérdéseit törvénybeosztó elképzeléseinek
egyik formája, a szántóvető mitológia természetfölötti erejű papja
lehetett valaha a Vérlátó Legény. Majdnem teljesen elmosódott az
emlékezetben, de a mi falunkban ma is őrzi a Vérlátó-család.

Arról hires familia, hogy vala egy szép leánya. Az ősvallásban lehettek
táltosok, különféle Látók, Rémlátók, Vérlátók, Széplátók, de ilyent,
mint ez a leány, egyikük se látott.

Kölyökkoromban hallottam azt is, hogy ha esténként az ablaküveg
elhomályosodik, kivül Tévelygő-Lélek didereg. Hajdanában ez is vallási
igazság volt. Abban az igazságban én is bizonyos vagyok, hogy
valahányszor a Vérlátó-ház ablaka elhomályosodott, benn a szép leány
mindig elpirult; ami rendesen igy van más vidéken is, ahol Bolygó-Lelkek
járnak.

Ezek után nyilvánvaló, hogy a bolygó-dogmát fehérnépek találták ki, de
csak most tudom, hogy mi rejlik a vérlátó igazságban, melyet az idő
eltemetni, ember elfeledni nem tud.

Azt tartják, hogy a virágok a föld leggyöngédebb gondolatai. Mindenik a
megvalósult szeretet.

És ma kételkedem ebben.

Az első érzés melegségével és hiszékenységével a Vérlátó-leánynak
nyujtott első piros virág meggyőzött, hogy a rólunk lekeresztelt vén
misztérium mégis bennünk lappang.

Ma is elborzadok, ha rágondolok.

A szép leány a virág láttára halálosan elsáppadt, vonásai eltorzultak, a
szeme megtelt könnyel, reszkető kezével meg se érintve tiltakozott.

– Nem. Vidd el. Ne is lássam.

Panaszosan hozzátette:

– Cak így szeretsz te engem?

És kevés belső küzködés után, menten, erőszakosan átalakulva, haragtól
lobogó alakkal, büntető gőggel, engemgyülölő gőggel, jóvátehetetlenül
elutasított.

– Sohase lássalak többé!

Bús fővel kutattam, kérdeztem, hogy miért gyűlöli a Vérlátó-kisasszony a
piros virágot.

– Már az is vérlátó, mint a báttya, – ijedeztek a népek.

– A báttya?

– Kaszáláskor volt az első vérlátása az úrfinak – kezdette végre egy
atyafi, mint valami államtitkot.

A szilárd hitnek erejével, a székely szónak szépségével előbb
részletesen leirja a réti kaszálást, hogy szinte látni lehet a testek
nekifeszülését, amint lassan közelednek a hajnali derengésben csillogó
vizhez, mintha ismeretlen szertartást végeznének, vagy a csillagok fiai
volnának, kik lehullott társaikat temetik serényen. Az utolsónak alakja
még elmosódik a párás ködben, de a felhők már a kelő nap fényében
remegnek, mint a földöntúli élet kinnfeledett szines ruhácskái, A rendet
vezető legény a kaszatörlő füvet szálankint lábaihz hullatja. Kedves,
édes játék ez is, szerelmi babona, leányigéző gondolat, forrótestű
legények kitalálása. Az emberek nézik a Nap-szakállát, a hegyekre
rézsutosan hulló sugarakat, ami megjósolja az esőt. A földnek nagyszerű
nyugalmán elszótalanodva visszahaladnak, hogy ujrakezdjék titkos
mozdulataikat.

Vérlátó Béni egyszer csak meghanyatlik és kiáll a sorból. Mosolyogva
hagyják el a többiek. Eszre se veszi. Fontoskodva, tétován elindul az
öligérő fűben, belehajlik, nézi, vizsgálja.

– Aki Istene van, – kiált borzadva, – hiszen itt szörnyü sok a vér.

A férfiak eldöbbennek. Az apja rászól.

– Mit beszélsz?

– Tele van vérrel a rét.

Rettenve szaladnak oda, de vérnek nyoma sincs sehol. Tiszta és ártatlan
a rét.

– Hol látod itt a vért?

Béni leszakít egy marék piros mécsvirágot, eliszonyodva mutatja.

– Hát ez mi? – Friss vér! Bizony Isten friss még!

A férfiak a kiizzadt, sápadt legényre tekintenek, kinek szemeiben lobog
s mint tűzbeborult kicsi ház ablakain, kiizzik a megközelíthetetlen
titok.

– Szent Isten! – mondják halkan.

Apja kemény mozdulattal megrázza a fiut.

– Béni! Béni fiam!

Könny facsarodik a szemébe, komoran maga elé néz, kérleli szomoruan,
megfogja a kezét. Csendesen mennek egymásra támaszkodva. Nincs miért
sietniök. Pihegve fáradtan viszi életének roncsát, meghalt lelkü fiát.
Viszi komoran, szót se ejtve, elszorult mellel, félelmes erővel,
lehanyatlott büszkeséggel. Átvezeti hallgatagon a véres füvek között és
csak néha rivall rá az Istenre, de az Isten nem felel s a füvek is
hallgatnak róla, hogy honnan kapták a vért, szörnyü terhüket.

Zárkózott, csendes ember lett aztán Vérlátó Béniből. Semmi
rendellenesség nem látszott rajta. Széparcu, hatalmas termetű fiu volt.
Ritkán és keveset beszélt. Nem tudták, vagy csak elferdítve ismételtek
valami különös zavart gondolatokat a vérről és virágról. Sejteni se
lehet, hogy miben volt a meggyőző ereje, de elhitték neki és tisztelték,
féltek tőle, mert természetfölötti erőket sejtettek benne.

Ekkora ostobaság láttára felkacagtam.

– Tébolyodott ember szavainak hogy lehet hitelt adni? Közönséges babona
az egész.

Az urak vállat vontak rá.

– Minden babonában van valami.

Az orvos azt felelte:

– Engem már hivtak olyan beteghez, kinek semmi baja se volt. Bibliát
imádkozott, és kijelentette, hogy alig van egy órája hátra. A mondott
időre meg is halt.

A pap igy válaszolt.

– Istennél semmi sem lehetetlen.

A jegyző odamódosította véleményét, hogy:

– Szamár vagy öcsém ehhez.

A falusi nép nem is köszönt, de nekem csak a leány haragja fájt.

Rajta nem csodálkoztam. Neki az én piros virágom eszébejuttatta a
megrázó tragédiát. Ezért nem nézheti a piros virágot. Ilyen
borzadályokra hajlamosak a gyengeidegzetü nők. Durvaságnak tartotta,
hogy a ránézve szörnyü emlékü jellel megbántottam. Nem sejtette, hogy
ismeretlen előttem a megrázó történet. Majd ha nem lesz annyira fájó az
érzékenysége, jóváteszem.

Pár nap múlva kis gatyás fiu dobálni kezdi délután az ablakomat.

– Nem takarodsz el? – riasztok rá, de a kölyök némi orrszippogás után
felmutat egy írást és jelenti, hogy:

– A küsasszon azt mondta, hogy ne szóljak ki küldte, csak vessem be az
ablakon,

Reménykedve bontom fel a levelet.

Felül a papiros fején nagy betükkel – egy „_Mégis!_“

Alatta szaggatott, néhol összefüggéstelen sorok.

_– Tudd meg!_

_– Igaz a vérlátás,_

_Mert:_

_A vér nem mulik el soha._

_A vérnek kútja Isten szive, de a kiontott vér oda vissza nem térhet. A
földben van és nem válik soha porrá, csak átalakul._

_A vér szent és megbocsáthatatlan._

_A föld vérből és emberből való kenyere az emberiségnek. Ez termi a
virágot, a virág pedig nemzi a vádat az ember ellen._

_Mert:_

_A virágot a jajszó űzte a földre._

_A virág a vér vádlevele, a gyilkosság elleni rémület-szó._

_Az örökös szomoruságnak gyámoltalan jelei ők._

_A halál koldusa lett a virág._

_A halottak árváinak nevezem, kik piros fejecskéjüket nyujtják
kegyelemre. Ezek a piros virágok. A fehér virágok már halottak, kik nem
értenek meg bennünket._

_A virág a vér történelme._

_A vérlátás igaz._

A vér és virág evangéliuma volt ez az írás.

Akkor nam hittem, csak mélységesen elszomorodtam.

El se búcsúzhattam, pedig évekre elhozott a sors. A bolond jóslásokat
elfeledtük. En is, az emberek is.

Pedig a vérlátók rendje csakhamar kiujult a földön. Most is mindennap
bejárják a piros virágos réteket. Ma itt, holnap ott suttognak el
egy-egy vérző gondolatot és sírva, nyögve borul le előttük az emberiség.

Már elhisszük, hogy a vér szent.

Valljuk, hogy elapadhatatlan.

Hirdetjük, hogy boszulatlan nem marad és mégis a gyűlölet az átokkal
párzik a háztetőn.

Ujra tévelygő lélekké lettem a saját ablakom alatt őrködve és könnyemtől
homályosodik el az ablaküveg, ha betekintek rajta.

Benn a magunk szegénységünkben mosolyog a „_boldog asszony_.“ Fiacskáját
magáhozemelő, halkan daloló édesanya már.

Fejük fölött remegve sóhajtom bele immár én is a hunn himnuszba:

– Föld! – Föld! – Te emberiség kenyere. Ne add, hogy piros virág legyen
belőlük.

Elgondolkodó lélekkel munkámra sietek.

Virrad.

A nap szakálla már elöntötte a hegyeket.




FÖLDIG LE SZÉKELY.

Kéteszü, klánéták mellett régen lakodalmazó, kalákákon táncoló szilaj
emberarisztokrata, szép fehérnépek lovagja, rímes beszédüek,
faóracsinálók, művészek, szenvedélyesek és erősek,
édesanyakezétcsókolók, harangszóra kalapotlevevők utóda, állandóan a
kapuban pipázó drága Ádám bátyánk.

Folyton incselkedtünk vele.

– No öreg. Új főispánt kaptunk, – kezdi valamelyik.

– Ki az? – böffentett egy adag füstöt.

– Irtózatos szigorú nagy úr az, Gróf.

– Majd megnézem – nyugtatott meg.

És megnézte. Gyalogolt érte husz kilométert.

– Fűzy Ádám vagyok. Negyven évig jegyző. – Pár éve csapatott nyugdíjba
az az akácfára való főszolgabiró.

– Mi tetszik öreg? – fanyalodott tiszteletre a fehér alak iránt a gróf.

– Kiváncsi voltam rád méltóságos ecsém. Tiszteletedre jöttem.

A főispán, kissé mulatva rajta, végignézte az atillás, csizmás szikár
embert.

– Igazi földig le székely.

– Meghiszem azt, – kapott a legényesre fent bajusza felé az öreg és haza
feszengett büszkén.

– Hogy tetszett az új főispán – leptük meg.

– Ispotályba való fiaim, – fitymálta. – A lélek hálni jár belé. Különben
esmérem még képviselő korából. Neki mondotta meg Mózsi a magáét.

– Melyik Mózsi?

– Bolond Mózsi.

Tüzes és haragos lett az arca Fűzy bátyánknak az öreges izgatottságtól.
Nem tünt föl.

Bolond Mózsi különben közismert, plasztikus, havasi ősember volt.
Télen-nyáron mezitláb járt, mellén szétvetett inggel, öles, rongyos,
hegyi óriás, szálfaölelő, borzas, konok, szótlan, görcsös öklében
görcsös bottal. Erdőkkel élő, tűzzel pihenő, minden sziklazúggal
cimboráló nagyszerű bolond. Néha lehuzódott a fenyők országából és
mindenkitől egy piculát kért. Nem koldult, – kért. Az említett esetben a
grófnál véletlenűl nem volt aprópénz, nem is akarta elküldeni a sziklák
fiát; azért a veleálló alispánhoz fordult. Mózsi csigás haját megrázta,
lenézően végig mérte:

– Miattam ne verje adósságba magát – és büszkén, fekete mosollyal
otthagyta.

– Ilyen a székely, ha koldus, ha bolond, – hencegett az öreg.

– Él még az a Bolond Mózsi? Szükség volna rá.

Fűzy Ádám révedezett. Ilyen szintelen, fehér koponyákkal, rovásirásos
öreg ábrázattal lehet csak igy fontolgatni, ilyen szürke bagoly
merevséggel, tudó-látó mérséklettel; mikor a beszéd ereje is csak rövid
útra, kérdésről kérdésre repülve, közben nyugodva ér el.

– Hiszen tudjátok. Ezelőtt ugy tíz esztendővel a havasokon bocskor
szíjjal megkötözött egy medvét s az azalatt széttépte.

Aranyos szemei megteltek futókönnyel. Valamit tréfába fojtott.
Fondorkodva leplezte. Menyecskékkel való huncutkodásaira tért,
magafeledéssel önmagát áltatta. Segítettünk feledni, becéztük a
kalandjait, ártatlanságain botránkoztunk.

– Mennyi romlottság! – Menjen gyónni! Mikor megy gyónni?

– Halálom után tiz évvel.

Közben este lett. Itt-ott feltetszettek a pásztorok tüzei. A madarak
befelé fordultak a fészkekben. A székely korsók a falon, öblükben a
csend virágaival hallgattak. A hátas tulipánszékek az asztal körül
gyűlve komolyan állottak. Csintalanságai elrebbentek, nagy, törvénymondó
itéletei fetszakadtak, kemény koponyájának mélységeiből tisztán nézte a
világot. A falu felett kerek borsikás hegy volt, az alján szép fák
dúsan, mint tömött fekete haj, de a teteje meszes, kopár, fehérdudoros,
mint egy pilises barátfej. Azon is lobogott a rendes tűz. Bolond tüzének
hívták, senkí se tudta közülünk miért. Ábris Mihály Tamás, egy munkából
kivénült, morcos, faluszegénye rakta rendesen. Attól nem lehetett
kitudni, elmocskolt mindenkit a tüze mellől. A hold, akárhonnan nézték,
pontosan a Nagyszállás-hegy tetején haladt át. Mikor függőlegesen
farkasszemet nézett a tűzzel, tizenkét óra volt. Ilyenkor gyönyörű
látvány volt a két tűz sugárbeszéde.

Fűzy Ádám szemben ült az ablakkal, most arra nézett.

– Kérdést teszek, – kezdette.

A tudományáról hirek keringettek a nép közt, ha kedve szottyant ílyenre.
Micsoda tudomány volt az. Mese, vagy mithosz, vagy legenda, vagy
világcsalás, vagy akármi; – de szép.

– Kérdést teszek atyafiak. – Miből van a borviz?

Természetesen senki se tudta kívüle.

– Az mi? – mutatott a tejútra.

Felnéztek rá kivétel nélkül.

– Vették-e észre, hogy abból csillag ritkán esik? – A Csaba-királyfi
dolgát ismerik. Amilyen lovakkal azok jártak rajta, nem csoda, ha ilyen
utat vertek.

– De ha esik, székely földre esik.

Ezt megnyugvással elgondolják.

– Hová esik, – emeli a hangot az öreg, – ott keressék kijetek, mert ott
borvíz buggyan ki a földből.

Tehát kérdést tett a tüzek felől nekünk is, de intelligens, tudós
formában.

– Esméritek-e a tűz történetit?

Dehogy ismertük volna, ha bátyánk nyilatkozni akar. Ritkaság, hogy ilyen
hangulatban kapjuk.

– Azok az igazi történelem pedig. Ha hiszitek, ha nem, a régi pogány
vallás szerint, ha székely fiu született, abban a pillanatban
meggyujtottak egy tüzet, amit nemcsak áldozásnak tartottak, hanem a
törzsi törvények értelmében ez a tűz jelentette minden jogát az élethez,
hazához, melyben _tűz-helyet_ kapott. A tűz-helynek emléke ma is minden
pásztortűz. Nem tudunk róla, de bennünk maradt. Vérben-e, miben, ki
tudja; de ha erdőbe kerülünk, szenvedély visz rá a tűztevésre.

Itt elgondolkozott, sokráncu szempilláit szeliden leengedte.

– Egykor a félvilág isteneit égettük meg a tüzünkön, ma a saját
máglyánk. No ennyi a külömbség.

Csak ültünk a szó mellett. Ki merné illetni az ilyen multébresztő
varázst. És vert a szó ajkán önkéntelen.

– Azokkal a tüzekkel kialszom, az ujakkal nem vagyok rokon. Látjátok ott
a Nagyszállás tetején? Tiz év óta rakatom minden este egy sirkő tövébe.
Mások virágot, én tüzet teszek a sirjaimra.

Hallgattuk a sohanemsejtett dolgokat, régieket, igazakat. Elmult életek
eleven tüzén sirlátni mentünk Nagyszállásra. Sohase beszélt a sirokról,
titkolta a titkukat.

– Ki van odatemetve, Bátyám?

Fűzy Ádám megrezzent.

– Oda? – Oda?

Ránk fürkészett és kimondotta.

– Oda, Bolond Mózsi, a – fiam.

Csak fejet hajtottunk. A küzdelem csendes megadásával folytatta halkan,
szűrt szóval.

– Az ember olyan, mint az ucca köve. Minden átmegy rajta. Egyik
szétporlik, másik állja.

Kicsit felderűlt. Valamit talált az életében. Mohón vártuk.

– Hanem kifogtam rajtuk. Ki én. Huszonöt o. é. forint volt a fizetésem.
Kérem, hogy javítsák. Ujra kérem, sokszor. Hiába. – Erre segédtartást
kértem. – Egyszerűen kikacagtak. – Minek az? – De megmondtam én is; hogy
amig én koldulni járok legyen valaki az irodán.

Miféle szédületes, izzó fejét cipelhetett nyolcvan évig ezen a világon.
Elakart szakadni az emlékeitől, de ezeket úgy nem lehet eltemetni, mint
a saját árnyékát nem vághatja el a lábaitól.

Az élet sodorta el a fiát mellőle. Szégyenkezve vallotta meg.

– Egy csókot és egy piculát adhattam neki.

Egy csók és egy picula örökség. Vajjon melyikbe őrült bele?

– Husz év mulva ilyen este a városba vivő úton találkoztam vele. Akkor
már Bolond Mózsi volt. Sirt, mint az elátkozott.

Nem ismertem meg. Szálfa-botját vonszolta, pupos háttal, roskatag
inakkal tántorgott az erdő felé.

– Mi bajod testvér?

Megnézett merően. Arca, puszta nyaka verejtékes volt az életerő kínos
fáradságától. A „testvér“ szó megkapta.

– Őszintén mondtad?

Szinte ellenségesen bújt bele az arcomba.

– Őszintén.

Erre felkacagott égrefacsart ábrázattal.

– Akkor te bolondabb vagy, mint én.

Még robusztusabbá szélesedett a sötétben, mint az átokmondó, ki hirtelen
kővé vált. Megrázkódtam és enyhíteni próbáltam.

– Miért mondtad?

Ököllel visszamutatott a városra, végső dühös erővel visszavágta a
botját. Suhogva kalimpált a fadarab az úton.

– Hazugság. Nincs testvér.

Magammal vittem. Ziláltan panaszkodott.

– Nincs annyi becsület a világon, hogy egy piculát kapjak.

Távolabb nekem esett.

– Adj ennem.

Ordítva harsogta maga körűl. A hegyek kettőzve verték vissza. Borzalmas
alakja, termete fellázadott. Birkóztam vele, sirtam, kértem; ellökött
útjából, felsegített, ismét majd agyonvert.

A falú szélén összeesett. Ki tudja mióta nem evett, de nem lopott. Nem
lopott… soha.

Füzy Ádám maga is kiáltott már. Halálformáju fejéből téboly nézett ránk.
Támolyogva a leveles ládához ment. Avúlt papirost, divatból kiment
piculát vetett elénk.

– Itt van. A zsebében kaptam.

A papiroson foszlott, alig betüzhető, sárga gyermekirás.

– Ezen peculát apámtól kaptam.

Tehát a csók ölte meg a fiut, melyet valaha izlelt.

Az öreg ember újra lecsillapodott.

– Mások virágot, én tüzet teszek a sírjára.

Dermedten gondolkodtunk. Nagyszállás tetején lobogott az áldozó tűz,
pusztuló székelyek máglyája, múlt idők rejtekírására világító jelkép,
pogány misztérium titka, erdők dísze, éjjel nyilt kövirózsa, csendes
szépség, világ melegítő becsület, szeretetkereső éji világosság.

Fűzy Ádám felemelkedett. Botot, kalapot vett. Titkon mentünk a nyomán és
láttuk, hogy Nagyszállásra megy. Odafennt ki fogja tárni kezeit a tűz
fölött és szépen leroskad melléje.

Holnap új kérdést tesz és csodálkozni fognak a faluban, hogy honnan
veszi a tudományát.




SEBE LÁSZLÓ HAZABESZÉL.

Büszkén, leányoknaktetsző arccal, széles mellkassal, birkózó izmokkal
jött az egyetemre, nyilt, kihivó tulzással, ahogy ezek a gyerekek
rendesen duzzadó, féktelen kedvvel felszármaznak Székelyföldről. Minden
mozdulatuk azt mondja:

– Ezör forint sok pénz, de azért se adnám, hogy itt lehetek.

Eredeti, tarkabarkaagyu kedves fickók az erő darabosságával, kik
indokolt esetben könnyen pofonfelejtik az embert. És hát lelkesen
isznak, vérbeli, blazirt lumpot imitálnak. Ki legkevésbbé szereti,
leginkább annak jár a szája.

– Ha édesanyám serrel szoptatott volna, ma se tudott volna elválasztani.

Más nagyszerü megjegyzések támadnak, kisasszony-riasztó kaccsintást
erőltetnek a nézésükbe. Mig a szemedet elpillantanád, már megtréfáltak.

Idővel ezt is, azt is megtaszítja a tüdővész, vagy élet, mindig kevesebb
lesz az uccán a tüntető köszöntés.

– Szerusz Ját.

Ifjú fejek lehajlanak, eltünnek. Kis diákszállásra szorulnak
ketten-hárman s közösen szomorkodnak.

Tavaszi időfeslés volt. A fűzfa kitólta már a lombját a vizparton, a
hangyák előmásztak s az új legyek elkábulva lapultak a fényes házfalon.

Sebe László felhajtotta a kabátgallért, gunnyasztott a térdén
könyökölve. Lakótársa, a köpcös gyergyai Sikó jószándékkal gondozza.

– Mahónap megsuvadsz. Erigy levegőre. Már jukad be a vakszemed.

– Hadd el Sikó, hazagondoltam. – Hugom irt. Baj van.

Csak pillognak egymásra. A Sebe Laci fehér csontja fényleni kezd, meleg
könnyel megöleli társát.

– Mennyit is játszottunk mi akkor!

A gyerekjáték említése megzavarja a gyergyait, tűri, simítja az
ábrázatát, hol elsötétíti, hol kideríti. A beteg lázas karja nyakán lóg,
egymásmellé gyöngülnek, mint két mesélő gyerek.

– Mióta vagy beteg?

Sebe gondolatban számítja. Melegség tölti el.

– Hallgasd csak meg Sikó. – Régi dolog. – Félméteres leányka volt a
hugom is, egészséges, szép, hólyagosszemü. Én se voltam elébbvaló.
Egyszer összebeszéltünk, hogy megnézzük Gabit, az ecsénket. Tudod, az
akkor még bölcsőben feküdt, a szája izgett mozgott. Kacsóival, melyek
nem voltak nagyobbak egy kis madár lábainál arcánkon bibelődött. Azt
mondja a hugom.

– Te, vegyük az ölünkbe.

– Miért ne.

Ügyesen alányultam, kiemeltem, hintáztam a karomon. A leányka
megirigyelte.

– Add ide.

– Nesze.

Addig cserélgettük, míg elejtettük és begurult az asztal alá.

Nagyszerüt kacagnak rajta, a gyergyai fius kedvességgel huzódik
közelebb. Lekopott róluk város, egyetem, idő és élet. A szent, a nagy
megfeledkezés izgalma, a multháborító fény, játékkitalálás nagyszerűsége
szállott hozzájuk.

– S hát aztán?

– Aztán – mosolyog Sebe, – sietve visszaraktuk a bölcsőbe. Áldott
szerencse, hogy nem sirt. Éppen elakartunk illanni, mikor nagyszomoruan
bejött édesapám.

Még a légy is megkövült az ablakon, de nem történt semmi. Leült, nézett.
Már-már elárultuk, hogy elejtettük Gabit, hugom bökte is az oldalomat,
mikor mégszomorubban bejött édesanyám is.

– Mit végeztél?

– Hiábavaló munka.

– Azért ne búsulj – így becézte.

– Milyen szép volt akkor édesanya, ha láttad volna!

– Hiszem bólintott Sikó aligészrevehetően, hogy ne zavarja és nézte a
társa szemealján a fekete foltot.

– A gyerek szerencsére felsirt, a melléhez emelte. Bennünket perc alatt
kivitt onnan a lelkiismeret. Végigmenekültünk az udvaron a kaszajfa háta
mögé, hol a hugom édesen elkacagta magát.

– Barátom ha hiszed, ha nem, én ettől a perctől fogva beteg vagyok. Ha
már bennevagyok, neked elmondom a többit is, de ha valakinek szólsz,
belédbicskázok.

Az ideges kitörés nem bántotta a gyergyait, hogy ez a megnyilatkozás ne
lássék gyengeségnek. Tovább már ismét nyugodtan mesélte gyerekjáték
életét.

– Három lószekér állott be az udvarunkra.

– Itt vajjon mi lesz – tűnődtünk.

A kiváncsiság elővitt. A lovak fordítva voltak neki állítva a
saraglyának. Kevéssé csodálkoztunk rajtuk, de akkor már javában folyt a
munka a szobában. Idegen emberek jártak keltek dúrva zajjal, mindent
felforgattak. Apa sorra mutogatta a bútorokat.

– Ezt. Aztán a szekrény. A függönyöket le kell szedni.

– Hová viszik? – találgattuk, de tovább kergettek.

– Takarodjatok játszani.

Húgom félt, fogta a kezemet és aggódva leste, hogyan szedi le a tükröt
egy hórihorgas ember. Aznap nem tudtunk játszani sem begycsonttal, sem
főzőedénykékkel, a vízpartra sem mentünk örvényt nézni.

Estére üres volt a szoba. El-elkiáltottuk magunkat, nagyokat
visszhangzott. Szomorkásan ültünk a tűz mellett, mig lefektettek.

Hajnaltájon anyánk hideg, éjjeli ujjaival hozzánk ért, felöltöztetett és
kivitt az udvarra. Nagylángu viharlámpák égtek a szekereken.

Felültünk. Az éj csöppjei arcunkba permeteztek, mitől megfázott az
orrocskánk.

A gyergyai fiu hajába túrta a két kezét, ugy hallgatta piros homlokkal,
pillantás nélkül, mint a kurucok a nótát, kiváncsian nézte, mint gyerek
az oltárt. Verejték, haloványság közt csak beszélte tovább Sebe László.

– A többi egyszerü. Elhagyatott uccába vittek, féligdűlt házak közé,
melyek olyanok, mint a mellenlökött ember.

Édesapa csak meghajolva birt járni a törpe szobákban és ezt úgy
megszokta, – legalább mi azt gondoltuk, – hogy a szabadban, az úton is
meghajtotta a fejét; pedig jó magasan van az ég, nem ütötte volna bele a
homlokát.

Kevés idő mulásával megtudtuk, hogy még sincs olyan magasan az ég.

A papkertben gyönyörü hosszuszálu ibolyák nyiltak abban az időben.
Sokszor odafeledkeztünk. Édesapához rontottunk be az ibolyákkal, de
visszarettentünk. Az ágyon ült, egy úr tapogatta a lábait. Húgom közel
merészkedett.

– Ni édesapa, milyen kövér a lába.

– Édesapa hizik – és szomoruan magához kanyarította a leánykáját.

– Tényleg hizik, – vallottam meg én is.

Az orvos elvégezte a tapogatást.

– Kérem csekélység.

Hugommal incselkedett, mig a receptet karcolta. Csak nagy húza-vona után
árulta el.

– Vízkór. Szivbajból támadt.

És mi nagy örömmel szaladtunk ki.

– Édesanya, édesanya, – édesapa hizik.

Sebe László pihent. Gyönge újjaival megsodort egy cigarettát. A gyergyai
Sikó próbálta félbeszakítani.

– Ne izgasd magad Laci. Elmúlt, feledd el.

Sebe fölényesen rázta a fejét.

– Tévedés. Borzasztó elevenen él bennem, mint a Miatyánk a papban.

Látszott, hogy a láza fokozódik, az a két szép tüdővész rózsa
nyiladozott élénken. Most már kérte Sikó. A fiunak jólesett az
érdeklődés.

Bizony. Édesapa tovább hizott.

Mikor az almafa elhullatta piroseres virágját a papkertben járni se
birt. Kiült az udvarra a verőfénybe. Nővérem hangosan tanult.
Leánymódra. Lépkedett.

„Szolimán a törökök vezére…“

Hosszulélegzet, ujra kezdte.

„Szolimán a törökök vezére nagy sereggel… (dupla lélegzet, ujabb séta) –
közeledett Magyarországhoz.

Ezen felvidult, de naphanyatláskor le kellett feküdnie. A konyhába
huzódtunk, hogy ne zavarjuk. Egyik este nyilik az ajtó és apám áll az
ajtóban, mint a fehér halál, kinek ezüstös a szakálla. Száraz kezeivel a
butorokba fogózott. Segítségül futunk, de ő csak szaval a küszöbön.

– Az irományokat hozom. Jó ha kéznél vannak.

Szétteregette.

– Ez a működési bizonyítvány, végzés, kinevezés. Ha le találom húnyni a
szememet, sürgősen terjesszétek fel.

Rámfürkészett,

– Mit tanulsz? – Igen? – szigorkodott. – Ember légy a talpadon, mert… –
összeszívta a szakállát, befordult az ajtón a lépésekkel küzdve,
támogatva, benn lehunyta szemeit és nézte, nézte jó sokáig a jövőt.



– Rá egy napra, ugyanazon órában nagyokat roppant a szék a csendben
virrasztók alatt. A falakat kárpitba vonták, a staniolos angyalokat
felállították, egy asztalkára ráhelyezték a feszületet.

Édesapa örökre meghalva feküdt fekete ruhájában, olvasóval összekötött
keze a mellén.

– A többi egyszerü, – fitymálta a saját sorsát Sebe László. – Annyit
tandíjmentesültem, annyi buta kölyket oktattam, mig valahogy
leérettségiztem. Hanem az anyám szemlátomást pusztult. Amennyit mi
gyarapodtunk, annyit fogyott ő. Arcáról eltűnt a szín, szemei beestek, a
mementóvonalak pirosan belevágtak a tenyerébe, mint a tűzér.

Az utolsó estén a tűzhely körül forgolódott. Az öcsém, – kit elejtettünk
régen – az érettségi pálcán lovagolt. Ruhát stoppoltak, gyolcsot
hasítottak, – gondosan elrendeztek mindent a ládácskámban. Számbaadták.

– Nézd. Itt van tizenkét zsebkendő, ezek a gallérok, ezt ideteszem, azt
oda.

Ismerősök érkeztek. – Ilusék.

– Mikor indul Laci?

Az az idő is elérkezett. Vettem a nehéz táskát. (Az érettségi pálca
otthon maradt, most is ott függ a szekrényben – talán.) – Anya sajnált.
Azt hitte szégyenlem vinni.

– Embert fogadok, – ajánlotta.

– Minek. Kár a pénzért.

– Még sokszor megkérdezte.

– Birod-e fiam?

– Ugyan – és összeharaptam a fogaimat.

Felszálláskor öt forintot nyomott a kezembe.

– Vedd magadhoz.

Sokszor visszaadtam, mert tudtam, hogy utolsó pénz a háznál.

– Nyugodtabb leszek, ha elveszed, – sirt és erőszakosan a zsembembe
gyűrte.

A legközelebbi állomásról mégis visszaküldtem, mert nem tisztességes
ember, ki elveszi anyjától az orvosság árát.

– Hát nem igaz barátom?

Sikó a gyergyai bámulva nézte a rettentő erőket, indulatokat fékező
társát, ki nagy léptekkel sétált borzasan, betegen.

– Feküdj le pajtás – csillapította.

– Lefeküdjem? – Én? – torpant hátra, mint a megsértett tudós, ki saját
köreit, számait szidja. – Hiszen készülnöm kell. Itt a levél. Haza
hivnak. A kis hugom írt.

Most már úgy viselkedett, mintha ott sem lett volna a társa, a gyergyai
Sikó. Rádobta magát az ágyra, figyelgette a huga levelét.

– Jere haza Laci. Te tudsz hozni egészséget, örömet is.

– Azt hiszik szegények, amerre én járok, boldog, fényes az élet, –
kesergett Sebe László és arca tele volt szomorusággal.

– Te, ha nekem pénzem volna, meredt rá a barátjára, csillanó, tervező,
fakó szeretettel.

– Mit csinálnál Laci?

– Barátom, – vetett feléje egy lelkes mozdulatot, – gyönyörü házat
építenék valahol egy erdő tövében. Berendezném minden jóval. Aranyból
volna még a rozsda is a késen, villán.

Legelőször megfestetném apám, anyám képét. Kis hugommal megtanácskoznók,
hogy melyiket. Azt-e, amelyiken édesanya fiatal és üde, mint a
reggeltámadt gondolat, vagy a mostanit, a lehullott arcut, kopott
ruhájut. – Mégis ezt festetném meg.

A konyhát felszerelném drága edényekkel, kristály poharakkal. Majorságot
is keltetnék, márciusi csirkét, pelyhes pipét.

Aztán egy napon, legjobb volna a nevemnapján, kocsira ülnék és
elhajtanék a kis meglökött ház elé. Már a kapuból kiáltoznék:

– Hamar! Sietni! Elhül otthonn a leves.

Ők kifutnának és magammal vinném az elhagyatottságból, Az izmos lovak –
ejh, hogy trappolnának. – A szép szobába vezetném, hol a képek függnek a
falon. Édesanya sirna a látásukra és csak ennyit tudna mondani:

– Drága fiam.

Ahogy a konyhára mennénk, hát egy pici csirke bemerészkedett a nyitott
ajtón csipegetni. Kis hugom felkapná, megcsókolná a homlokát.

– Jaj de hercig.

Az ügyetlen csibe arany lábacskáival kapargatná a hugom tenyerét.

Mikor a legboldogabbak, mindenről elfeledkezve, elszökném mellőlük és
felgyujtanám az elhagyott szegény házat.

Fetgyujtani nem lehet, mert oda kell hazamennem, de azért jól
készüljetek, mert ugy megyek közétek, mint a fejedelem.

– Hiszed-e Sikó?

Sikó megölelte a lázas gyermeket, széthányta az ágyat, beledédelgette,
beborogatta a fejét, szivét és őrizte, mig elszenderedett.



Estefelé felnézett még néhány földi, osztályos cimbora. Azoknak
megsugta, hogy baj van, Sebe Laci már hazabeszél.

– Hazabeszél? – hitetlenkedtek, de ugy látszik megértették, mi az a
hazabeszélés, mert erősen elkomorodtak, sötéten, gyilkosan néztek
egymásra; – már ahogy ezek a székelyek szokták, – kikben sajnos nincsen
semmi finomság, megértés. – Darabosak, féktelenek és az Úristen is
tájékozatlanul keresi a helyüket a másvilágon, hogy hová tegye őket.




APA MÓZES TEMPLOMA

A homály csakhamar megvilágosodott a havasok felett s a sajgószemű
madárkák az ösztöntől melegen felröppentek.

Hajdan az őrköszöntők ezekről a szirtekről fujták meg a hárskürtöt. A
serkentő tülkölés lehallszott messze az Olt síkságig és átvették az ódon
templomok falai, szulák-palánkos udvarházak. A vontatott kakasének így
hangzik:

– Hajnal vagyon, szép piros hajnal! Ébredjetek!

Hajnal vagyon, szép piros hajnal, de már látszik a harmatcsepp az ökör
szarván és a lombkaliba alatt felserkent Uz Bence, a havasi pásztor.
Olyan közel jöttek a csillagok ébredező szemeihez, mintha a fenyők ormán
szikrázó virágok volnának. Sokáig istrázsálta öket fektében és elnézte a
gyönyörü égöntést. Majd ösztönszerüen letörte azt az ágvesszőt, melyre
az első napsugár ráesett. Később a harasztot lassan szétvetett lábai
közé kaparja. Minden nomád így tesz tüzet, ilyen ösztönös tempóval.
Szikrát csihol és a körmén égő taplót gyors ivecskében meglengeti s az
ághalom alá dugja; mintha az ősvilág fészkébe rejtené óvatosan.

Csakhamar felcsillan a tűz, hogy virradni segítsen. Az Uz Bence
félorcáját megvilágítja, a másik még az éjben marad, mintha félálarcot
viselne a legény.

Mellette a szironyozott, himmelvarrt borztarisznyából kinőtt a
fenyővizes üveg nyaka. A virágzó bokron durva üngje szárad. A lombkaliba
üstökén sajtocska csüng. Az értékesebb holmit belül rekkentette el a
szénaágy alatt. Itt őrzi a baltacska a szeretőjétől hozott jegykendőt,
finánclábu dohányt s miegymást.

Koldusélet biz’ ez, de Uz Bence nem azért haragszik. Bénit várja, – az
öccsét, – akit másfél napja már, hogy Ajnádba szalasztott Tsinód Évához,
a szeretőjéhez; – de csak nem jön a fiu.

A töméntelen fényes vakondturás lassan tünedezik az égről. Az
áldumáscsillag rég dolgára ment már, s a kunyhóba tekintő éppen most
készül belehullani a hajnalszakadékba: – Hej csak a fiú nem jön, hiába
várja Benci bátyja. A hold sarlója még az égen képpedezik.

Erre képzeletben felülteti Tsinód Évát, ahogy eleink szűz Máriátszokták.
Valami foszlányfelhő ugy hajlik a hold két szarva közé, mintha Tsinód
Éva ezüstpendelyben feléje kinálná a fenyővizet.

Az Öregisten rég kimustrálta az eget mikor sánta lován arra hujjongatott
Bartis Fürge Mózsi. Neki odakiáltott.

– Te! – Nem láttad-e az ecsémet?

Bartis oda se pillant, nem azért, mintha nem értené a szót, de elébb
elvár két kiáltást. A harmadikra aztán oldalbordán rugja a lovat, s csak
messziről bőgi vissza.

– Az ecsédet-e? Abbiza zsidóravatalon fekszik.

A zsidóravatalon fekvés azt jelenti, hogy a fiatal Uz részeg fővel
eldőlt valahol az uton. Arra is jó ez az ajnádi mondás, hogy pásztor
délig ne várja őt Uz Bence. Pásztordél pedig akkor vagyon, ha már a bika
lapockájáról nem száll fel a kék döglégy s a pap udvarán a csirke arany
ülepére esik és két viaszlábát a napnak feszíti.

Tisztességeset káromkodik a hirre a legény, de nem azért, hogy Krisztust
sértse; hanem csak így messziről jósolgatja az öccse jövőjét.

A Béni-fiu mikor megjön még nagyobbakat káromkodik. Ő se Krisztust
akarja bántani, csak a bátorságát bizonyítja.

– Súj egye meg, ott felejtők a Jobbsincs muzsikáját a Tsinód Éva
aklakában, – kérkedik hetykén.

Benci nem békül, még mindig füstös a két szeme.

– Tán csihánra töptél? – mókázik a gyermek. – Jobb, ha készülsz, mert
azt üzente a szeretőd, hogy az új templomban elsőnek lakodalmaztok.

Sok ennyi jó hir egy legénynek. A megirdalt szalonna reszketni kezd a
kezében. Káprázó szemei előtt az erdőnek lobbanásai lesznek. Ilyenkor
nincsen benne szomoru madár s fekete virág.

Szótlanúl ebédfőzéshez látnak, mert fejük felett az ujulástól nedves
fenyőtobozok délebédre harangoznak. A szolgafán függő üstöcskében
csakhamar buzog a viz. A sárga lisztet belehintik, mintha virágporból
főznék az ebédet.

És minden megünnepli a két árva legény szegény táplálékát. A föld
virágokkal van kivilágitva a tiszteletükre. A fák lábain moha tündöklik.
Az eper odasiettében betörte az orrát. Házukra, a százados bükkfára
borostyán és iszalag kúszott, hogy a fazekukba tekintsen. Pléhkanalukba
édes bimbók lengenek bele. Az özvegy-fű szemérmesen felpillant lila
keszkenője alól és fülükbe suttog. Elfeledte, hogy már egyszer az ördög
ezért leharapta a gyökerét. Körülötte minden virág. A két legény is
virág, fordított virág, melynek felül van a gumója.

– Hát szép az a templom? – veti fel a szót Benci nagyon későre.

– Szebb nem es lehetne. – A tornya Isten szomszédja. Vasárnap választják
a szentjit neki. Az orgona is készen van. Úgy szól, mintha erős üdő
volna benne.

Uz Bence sokáig elábrándozik. A messziségbe tekint, ahol, ott lenn
Ajnád-felé bárányfelhők jelzik a szeretője lépteit, s az orgonasípokban
vigadozó ének alszik. A nyáj felett a kormos bika vadszomjas vágyában
elbőgi magát és megküzdik az anyafölddel.

– A nagy hirös gazdák titokban a pap nyakára járnak, – kezdi a szót a
kisebbik Uz, – mert mindenik a maga szentyiről szeretné elnevezni a
templomot. Csúf harc lesz vasárnap, – véli Benci, és fáradtan ásit
hozzá.

– Nyugodj egy kurtát, – dédelgeti a bátyja s az elheverő fiut a
tekintetével még sokáig elajnározza. Majd felhujjantja a csordát és úgy
imbolyog utána, mintha túl vitetné magát a fény határain. Valahol, a
virág tövében leszurja a botját támaszfául és a feje elhajókázik rajta.

Fehér babvirág az a virág, amiről azt tartják, hogy az illata elmezavart
okoz. Uz Bencének azonban ékes gondolatot okozott. Valahol a szive
mélyén fakadott, s bűvös, lassu fundálással, mint egy zümmögő
aranybogár, a szivecsúcsára szépen megérkezett. Ott azt mondta Uz
Bencinek: Mi volna, ha a Tsinód Éva nevéről szentelnék fel a nevezetes
templomot?

A vízben mosott arany esik a legmélyebbre, szegényember vágya a
legelérhetetlenebb. Hej pedig ez aztán felséges nászajándék volna! Beh
megemlegetnék. Nem válna az istennek sem szégyenire, csak az emberek
kacagnának rajta, de hát mit tegyen, akinek az égvilágán semmije
sincsen? Koldusember mindig csak a legnagyobbat adhatja, hiszen minden
szava ugyis Istent osztogatja.

A lombkárpitok közűl biztatás szállott feléje. Jó, értő ember a pap,
miért ne tenne a te igaz szándékod szerint? Igy lesz. Ne búsulj Benci,
mert az Istent nem lehet pénzzel megvenni. A tiednél nagyobb jussa
senkinek sem lehet.

A legény együgyű lényébe elragadtatás szállott és erre kendőzni kezdette
minden a valóságot. A méhek porszemet vettek pici körmeik közé, hogy
édességükben a földön tul ne szállhassanak. A levegő tele lett repülő
drágakövekkel. A színeskalapu gombák olyanok, mintha olasz turisták
volnának, kik a havasra mászkálnak. A sáfrányokon villog a kigyók nyála.
A remek szinpadon dalolnak a madarak s ezt a végeláthatatlan életet a
szemközti karcsu szirtszál tetején egy talpig virágos fával dirigálja a
könnyű szellő. Minden azt mondja: Engedjétek, hogy ez az ember, az
életnek az a szomorú és piszkos partja a vágyát teljesítse, hiszen a fák
a földből isznak, a madár, ha akar, elalszik a levegőben is; a föld
alatt is, a koponyán is kivirágzik az emberfejmoszat. Minden bele van
határolva a lét örömeibe, csak az ember él a vágyakozásból. Szegény
szerelmes legénynek lenni sem érdemes, olyan sokan vannak.

Igy áltatta a föld Uz Bencét. Hitt neki. Bensőleg áradozva
vissza-térítette nyáját, levette a bokorról napillatu ingét,
megvirágozta kalapját, gyengéden felserkentette öccsét és estrehajlóban,
mikor már a szellemek kinozni kezdik a fagyökeret, bizakodón megindula
Ajnád felé.

Mene, mendegéle tehát Uz Bence s addig ment, míg csak a két szeme
maradott. A teste elfogyott a sötétségben. A falusi sötétségben az
emberszem olyan, mint két fénytest, amely egymást őrizve, egyforma
távolságban bolyong hontalanúl és minden pillanat változtatja színét. Ez
a kinyilatkoztatás saját agyunk fényszóró játéka. Körül akkora a csend,
hogy meg lehetne hallani, mikor a világrajövő gyermek megcsókolja az
anyja szivét.

Már a pap kapujában állott Uz Bence, mikor a régi templom omladozó
lépcsőjén felment a templom legidősebb szentje és rákiáltott a falura: –
_Él az Isten!_

Az udvaron leány surrant a tejjel azon görnyedőn, ahogy kibujt a tehén
alól. Rászólt a szájtátó legényre:

– Vigyázz te, mert béka ugrik a szádba.

– Itthonn-e gazdád – restelkedik Uz Bence.

– Jézuskát altatja, – ingerkedik a lány. – Mi dolgod vele?

– Ha a likas kalapomon keresztül megnézed a csillagot, akkor megmondom,
– mókázik Benci.

– Majd ha az én fejemön lössz, – vág vissza a leány.

– Eljön annak is az ideje majd, ha a macska keresztül ugrik a hold
karikáján, – vigasztalja Uz Benci és e kicsiny üdülés után megkeresi a
pap kilincsét.

– Nagy dologban jöttem, – kezdi haloványan, és a két legény összebuvik
az asztal felett, mert a pap is legény, amiért latinul téríti a népet. A
fekete reverenda fénylik az erejétől, izgató vérétől. Nem hiába spórolja
az ifjuságát. Az imádkozó két marokban is sokszor megérik a bűn, amikor
cellája ajtaja előtt elmegy a világ.

– Mintha gyónnám, csak úgy mondom, – suttogta a legény.

A férfiak misztikuma rájok ereszkedik és a következő pillanatban egymás
lélegzetéből élnek.

– Éva legyen az új templom szentje, – esedezett a szerelmes legény tüzes
homlokkal.

– Annyira szereted?

– Csak őt látom nappal és éjjel, ezer alakban. A fák síma leveléről ő
csuszik elibém, a tüzemben is Tsinód Éva táncol… Ha azt ki tudnám
mondani! – sóhajtott a legény.

A tompa lámpafénynél hallgatagon nézte egymást a két legény. Fölöttük az
ingaóra csillogó szára járta utját egyik legény homlokától a másik
legény homlokáig és hordozta aranylapján a kicserélt gondolatokat. A pap
arcáról átvitte a pirt a legény barna fejére, onnan visszahozta a
szerelem gyönyörü ingerét, a nyugtalanságot s a szegények
teljesíthetetlen álmainak mélységeit itéletre vetette, mintha azt
mondaná:

– Te pap, ki Isten szolgája vagy; melyiket választod? őket-e, kik
pénzzel tömik templomod üres kincstárát, vagy ezt a sehonnait, kicsiny
életet, az emberiségnek ezt a láthatatlanul kipattant forró rűgyét?
Melyiket tűzöd Istened mellére?

– Nézd fiam, – mentegette magát a pap, – én nem határozhatok. A falu a
kegyúr, az egyháztanács dönt a templom neve felől.

Uz Bence hangtalanul küzködött magában, aztán felszegte a fejét.

– Igy is jól van.

Bucsuzóúl egyszerüen ennyit mondott:

– Nincsen annyi keserü búbánat az imádságos könyvében, mint amennyit a
tisztelendő úr nekünk okozott. Hej rossz ember, ki a koldust veri agyon!

Olyan volt a legény szive, mint egy megőszült angyal.

Az asztalon ott volt a kis gyöngytarsoly, melyben az Ur testét hordozzák
a betegekhez, kik a mélységből kiáltanak fel az ismeretlen hét kapu
felé, csak az Uz Bence megőszült angyala nem vigasztalódott. A pap
tekintete az ostyahordozó szelencére esett és megdöbbent. A breviárium
igéi fülébe zúgták a boldogságos Isten vádjait. Ifjú szívében a szerelem
megértésének betemetett kapui megnyiltak és az egyház szép szűzeinek
mosolygása felbátorította. Öreg szentek megfeddeték, hogy az élet és
világ jogai ellen cselekszik. A pap elnyomott érzésvilága lassan
tündökölni kezdett s az élet kényszerűségeitől eltépte magát. Tiszta
leányok szűzies alakjai suhantak át emlékezetén, kik az emberi nem új
sarjadékait szűlve, értelemmel ruházzák fel a mindenséget és megékesítik
csókjaikkal a teremtő fonnyadó kezét. Gőgös parasztok pénzét, az
eklézsiavezetés hazug okosságát, a pályán emelkedés erőszakos
meggondoltságát elűzte magától, hogy szárnyaló fiatalságának álmait ne
kelljen tovább megtagadnia.

Felrázta az esengő parasztlegényt.

– Vagy én hagyom itt az eklézsiát, vagy a Tsinód Éva nevét fogja viselni
az új templom. Légy csak ott vasárnap a falu gyülésén.

A legény benseje erre elkezdett zengeni, mintha egy kristály pohárnak a
peremén borbamártott újjal csodásan zenélne valaki. Majd a kis vak házak
üstöke alatt elindúlt Uz Bence Alszeg felé és az üdvözitő hirrel bedugta
a fejét egy virágos ablakon.

– Édes rózsám, Tsinód Éva, ne ijedj meg, mert csak én vagyok…

A falombok árnyai és a hold megtört fénycserepei nesztelenűl hullottak
rá a csendes falura. Csak néha sóhajtott fel az alvó fecskefészkekben
egy-egy világba készülő életembrió.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Székely monda szerint Szűzmária minden vasárnap reggel megszárítja
Kicsijézus ingecskéjét s ezért akármilyen felhős az ég a nap mégis kiüti
az orcáját. Ezzel a kicsijézus-ingecskével öltözteti fel aztán a havasok
világát és üdévé, csillogóvá, gazdaggá válik erre a napra Székelyföld.
Nem csoda, hogy Uz Bence dalolva ereszkedett le Ajnádba, a szentválasztó
gyűlésre, hiszen a madár és a szerelmes legény egyaránt dallal
imádkozik. Az útja elébe ingó virágos galyaknak is megmondja, a patakból
kivillanó pisztrángoknak is odakiáltja:

– Nagy dicsőséged lesz ma neked Tsinód Éva. Az útszéleken álldogáló
cimborák sem csintalankodnak vele, hiszen ő is elkerűlt a lépteivel a
mezőn jöttében minden virágot.

Emlékezetes sokadalom volt már a pap udvarán, amikor Uz Bence megjelent.
A hires gazdák már javában vetélkedtek és izzadtak gőgjükben.

– Első falu vagyunk, első szent kell ide, – recsegett az egyik. –
Ajállom Szentpétert!

– Fejjebb! – rázta az öklét Kűs Dani Jóska. – Ott van Szen’ József – s
az ótárt én fizetem.

– Nem nyugszok belé emberek. Megajánlom a zesszes harangokat s az
orgonát, az oskolát ellátom télire fával, ha nem tágitunk Szenmiháj
mellől, – semmizte le Apor Mihály uram és már hajlott is a hangulat az
arkangyal mellett, de szót kért Apa Mózes és büszkén odavetette a
papnak:

– Irja tiszlen’dúr. – Úgy nézem, hogy itt pénzre megyünk. Nohát, ha én
megszámítom, az úristennek is két krajcárral van többje. Egyedűl állom
az egész templomot.

A pap elsáppadt majd elöntötte a vér és a konok paraszt szeme közé
vágta:

– Gazember szentségtörő!

– Én-e? – bődült fel Apa Mózes.

A pap visszacsattant úgy nevezett „szent haraggal“:

– Temagad!

– Világháborító botrány! – sikoltozták a fehérnépek. A legények a
bicsakot oldozták a derekukról, de a pap mást gondolt és félelmesen
kinyulva a tömeg felett, keményen intézkedett.

– Kérem az egyháztanácsot…

Ekkora veszedelemben szóba se jött a szegény legény vágya. A szép leány
remegve állott mellette, ahogy a madár álmában megérzi a tüzi
veszedelmet és káprázatában mégis beleröpül. Az emberek egymás izzó
szemeit számlálták s az öregbetüs rózsás kertekből a félelem a földre
ejtette a levendula füvet. Csak hamar visszatért a fehérszáju pappal az
élén az egyháztanács.

Apa Mózes előállott és megilletődött bűnbánattal, busa fejét lehajtva
megkövette a megbántott Istent és a papot; mire a pap az izgalmakban
megfogyatkozott síri hangon kihirdette az egyháztanács itéletét:

– Apa Mózes atyánkfia nemes ajánlatát pedig elfogadjuk.

Ideje volt. Az eget sűrű viharfelhők kezdették belepni. A havasok mélyén
már földetrázó dörgések morajlottak. Számba se vette senki, mikor egy
leány felsikoltott.

– Sűlyedjen el hát az Apa Mózes temploma!

A havasok alatt borzalmas a zivatar. A szörnyű erő ráfekszík a kis
hajlékokra és megostorozza a félelmében nyügő embert és állatot
egyaránt. A mélységek infernális bőgésébe gyermekek sírnak bele és a fák
recsegve törnek szét a haragvó Kárpátok öklei alatt.

A pap félelmében szembetartja a keresztet a viharral és elborult
szemekkel, mint a féreg, igyekszik hatalmát összeszedni.

A szertartásos könyv levelei zizegnek a kezei között.

Adjuro vos nubes per Deum vivum… Az élő Istenre megesketlek titeket
felhők, hogy ne temessétek el a régi világot.

Az öreg templom penészes szentje újra felmegy az omladozó toronyba, ahol
a harangok érckelyhében érik az idő és itélet. Gyenge hangján biztatón
rákiált a falura.

– Mégis él az Isten!

A havasok lábától még vissza néz rá Uz Bence és a fellobbanó villám
fénye bevilágít káromkodó szájába és hosszasan eldereng a szeme tükrén.
A szeméből kiesik a könny, mintha az isten melléről hullott volna le az
elgondolt új életnek odarejtett nedves kicsi rűgye.




BOSSZU.

Az örvénylő bogáréletet hirtelen szél fujja el az ürből, a a rejtélyes
mélységekben egyszerre minden elhallgat és kialszik a világ. A fák dala
harsog az erdőkben, por és száraz levél fergetege táncol. A virágok, a
finom kis ékszerek becsukódnak. A hegyek orma esőbe burkolózik,
gombolygó setétség fedi, a titáni hatalmak roppant méretekkel egymásnak
nyomulnak és egy izmos kéz ragyogó kérdőjelet von cikázó krétával
fölöttük. Egy fecske szembevágott, viharmetsző szárnnyal belerepült a
nedves szájába. Sohasem fog visszatérni. Jó éjt kis fecske.

Az erdő alatt az üres karám mellett csak Both Áron áll élve és meredten
nézi a legsötétebb eget. Lobogó haraggal, mintha a nagy úr korbáccsal
várná a vihart maga elé. Marhagulyája fenn rekedt a havasokon, hol most
az anyag uralkodik. A négy táj felé kitör, széles jelt ád a villám, mire
rádördül az ige: – Kezdjük. A völgybeszorult szalmás kulibákban
kicsinyek lesznek az emberek, mint a megijedt szivök. A tetőn ekkor
szarvas, fehér alakok törnek ki a setét vizes felhők szélén dübörögve. A
jószág. Három ázott kuvasz érkezik. Odase néz az úr, míg kalimpáló
bottal, futva a csordás áll előtte. Gyilkos nyugalommal nézi csak azt
is.

– No, Simon itt vagy?

Az emberi alak siet a szóval félelmében.

– Egyse hiányzik uram. Nincs semmi baj. Semmi baj. Felelek róla uram.
Győzödj meg magad.

– Igy vigyázol te a jószágra gazember?

– De uram…

Többre nincs ideje. Az úr látszólagos nyugalommal belemarkolt a rongyos
emberbe és megverte büszkén ököllel, megalázta és eldobta magától.

A görbe csordás, az éhségtől, betegségtől gyenge nyomorult embersalak
ösztönösen négykézláb félremászott a sárban. Hegyes szürke fejéből
kivillogtak apró szemei, csepegő orravérét véres folttá mosta az eső az
ingén. Tudatlan szeliden mégis felegyenesedett és nézte az urat, a nagy
urat, mig eltávozott az esőben, mintha csendes bennsejében jó útat
kívánna neki. Többször kinyitotta és becsukta a száját, de hang nem jött
ki belőle. Végül azonban morgással kezdődő bömbölés, kiáltozás, rekedt
káromkodással rázta, tiporta magát dühében. Mozdulatlan elfeküdt a
földön. Mikor felkelt, megnyugodni látszott, de olyan volt, mint aki
ördögöt idézett.

Az eső után hideg volt. Tüzet gerjesztett és összebújt mellette. Orra
sajgott, görbült háttal fürösztötte fejét a tüzben, mintha őszes haját a
penésztől szárítaná. Ősemberi módon saját gondolataival beszélgetett.

– Ne türd Simon! Öld meg!

– Félek.

– Ne félj Simon! Éjjel a kés nem villan, vér nem látszik, sikoltásnak
nincs gazdája.

– Igen, igen. Most megyek. Azt mondom, hogy két ökör beteg. Akkor kijön.

Lába aprón reszketett, mint a kutya ina a hidegben, merev fejebőrén
szikrák pattogtak; de orra és fülei hidegek voltak, mint a beteg baromé.

– Nem merek.

A lemondásra ürességet érzett, gyomra fölött a szive kiszámíthatatlan
sullyal vékony fonálon csüngött és minden pillanatban lezuhanni készült.
Óvatosan hanyatdült a bundán és elszánta magát.

– Változzam akármivé, ha meg nem teszem!

A bosszu ujrakötözte az izmait és jóleső friss vért öntött testébe.

Lassanként éj lett. A jószág elnyugodott. Simon ujra tüzéhez ült, gyenge
száraz vacsorát evett. A kuvasz, mint puha fehér muff csuszott a
lábaihoz, felpillogott a tippadt sárszínű kenyérre.

– Kusti! Vessz meg! – Hejh, ha megveszne!

A bicsak megállott a kezében. Felugrott. Olyan kielégítő gondolata jött,
hogy nem birta ülve elviselni. – A kutyák a fogfájástól, vagy a
szomjuságtól vesznek meg. Meg fogja kötni az ebet és szomjan kínozza,
mig megdühödik, aztán ráereszti az urra. Igy áll bosszut.

– Kucu ne! Nene!

Az eb ragyogó szemekkel simult. Láncot kerített és durván nyakon ragadta
az állatot. A közelben kiszáradt vackorfa állott, a koronáját már
letördelte tüznek. Ehhez az árnyéknélküli fához vonszolta, megláncolta,
bőven megétette. Vad örömmel a fellegtelen égre nézett.

– Olyan forróság lesz holnap, hogy az Isten is beleizzad.

És ez az istenizzasztó forróság akadálytalanul fogja érni a
szerencsétlen ebet, míg a velő felforr a csontjaiban, a vér kába táncot
jár az ereiben, minden szőre-szála pokoli hőt lehel és még jobban
kinozza, ha kinjában éjjel a harmatot nyalja.

– Várj csak! – fenyegetőzött.

Indulatát zord vér futotta alá, mint a tehetetlenre kötözött bivaly
szeme fehérét.

– Ki tehet róla, hogy a kutya megveszett és esszemarta, – kacagott a
vackán a tüz mellett. A karámban álmukban mozduló ökrök nyakán fel-fel
vert a kolomp és Simon boldogan aludt el. A tűz egy ideig megvilágította
arcán az ütések fekete helyét, aztán az is leszakadt.

A következő napon még mohón kapkodta el az eb a neki hányt falatokat, de
csakhamar izgatottan vinnyogni kezdett, láncbaharapott fogakkal
küzködött és elviselhetetlené vált őrjöngő panasza, valahányszor a nap
felette megjárta pályáját. Erőtlen lábain előregörnyedt és megdöbbentően
szomoru volt. Éjjelenkint lankadt zöldben égtek szemei. Társai neki
estek és marták, verték azzal a különös állati ösztönnel, mely nem türi
meg fajában a senyvedtet.

Simon élvezte, figyelte, a kutya apadó életerejébe mártotta bosszuját és
leste, mikor jelenik meg a halálcsira az állat habzó nyálában.

Végre!

Az állat fekete orrlyukain letörűlhetetlenűl csöpögött a feketés, sötét
rubinvér, összerágott nyelve több üvöltésre képtelen volt, máskor
ragyogó fehér bundája szennyes, sárgás, izzadt, csapzott, kócos,
vedlett, szegény lett és farkát lábai közé csapta. Ekkor úgy vélte, hogy
itt a pillanat. Élvezet áradott végig az idegein. A bosszu belső dalai
zengtek benne. Mámorában semmire se gondolt, csak arra a fehér fogakkal
kirakott véres kutyaszájra, melyben szenvedélyének csillapító italát
főzte.

Leüzent a faluba az urnak,

– Jere ki uram, nagy baj van.

Both Áron lóháton, vágtatva jött. Üde, arányos fiatalember volt és
minden porcikájában magyar. – Tavasztól tanulta fiatalságát, zivatartól
haragot, fenyőtől testtartást, magyar csillagos éjtől titoktartást,
naptól szenvedélyt, munkától erőt, szomszéd borától gondoszlatást. Szép
volt, mint akinek virágot tettek a fürösztő vizébe. Lányok dalolták
felőle, hogy olyan mint a sudár fenyő a havastetőn: – Ha arcába fuj a
szél, a világ megtelik szépséggel.

Ebbe a szépségbe akarta a dühödött kutya sötét vérét beoltani Simon, a
csordás.

– Jere csak jere! – lihegte.

Néhány lépésnyire volt már csak Both.

– Mi baj Simon?

Simont elforrósította a mámor, a pillanat gyötörte, a félelem kiverte,
arcát dörzsölte kéjesen, mintha valami drága, ritka folyadékkal
mosakodnék, kábultan morogta az akaratát.

– A kutya! – A kutya! – Ráderesztem!

Földre szegzett karral, félig öntudatlanul oda botorkált, léptei
inogtak, hátán borsózva fázott a szenvedély, a harapásnak, vérnek,
ütésnek, dühödtségnek álomképe, remek jövője táncolt előtte, mintha
lángoló fátyolon át nézne.

– A kutya! – A kutya! – üvöltötte.

Az ebuszítás minden hatalmához makogva kereste a szót, hogy a halálos
harapáshoz erőt diktáljon, a rábiesz férgeit munkára pezsdítse.

Both réműlten félretólta.

– Vigyázz! Hátha veszett.

Az eb kirugott lábakkal az oldalán feküdt. Csattogva kapkodott a
levegőért.

Both fölébe hajolt a pisztollyal. A dörrenés kurtán megrázta, csendben
elsimult. Utolsó pillantása, mit ráemelt, – ugy maradt nyitva, mintha a
megismerés pillanatában pontosan megértette volna az emberi gondolatot.

A csenevész, rongyos csordás, az eltenyészett félbarom, kinek teher a
létele, ez a napsugárban ficánkodó félbenmaradt teremtési kisérlet,
dudvák közül előmászott torz nyomoruság most szembefordúlt az urral,
homlokon verte saját magát, veréstől foltos, dagadt, sebes ábrázatát
odatárta.

– Most idelőjj! Idelőjj uram, mert én haraplak meg! Lőjj édes uram, mert
esszeráglak! – dühöngött.

Both elképedve bámult.

– Mi lelt Simon? – Simon fiam térj magadhoz.

Döbbenve vizsgálta, tébolyult-e az embere, vagy az eb marta meg. Mitől
van szörnyű pillanata!

A csordás csak nem hagyta abba keserü monológját, már könnyek vegyültek
káromlásaiba.

– Siess, siess, idelőjj! – –, ahol megverted. Oltsd ki gyalázatos
sebemet.

Egyszerre élénkké vált minden Both Áron előtt, kinos világossá. Szánalom
és bánat ébredett benne. Szégyenkezve tünődött, mivel riaszthatná el a
fekete madarat, mi a fején ül a meggyalázott férfinak. Az elkinzott
csordás meggörnyedt, szederjes száján elhalt a beszéd, tehetetlenségét
szenvedte. Olyan szintelen, egészségtelen, fénylő sárgabőrü szegény
féreg volt, mintha ez életsorsnak minden fekete emlőjét egyedül szítta
volna el. Both hozzálépett:

– Idehallgass Simon! Most olyat teszek, milyent soha. – Engedj meg nekem
Simon! – Feledd el Simon!

És Simon a szeretet sárga viaszpoharából hosszan ivott. Reszketve
ragadta meg az úr nekinyujtott jobbját az ő földtől piszkos, repedt,
bütykös, vértelen paraszt kezével. Both Áron felhuzta a földről,
melléhez támasztotta, emberré gyámolította és ettől a verés fényleni
kezdett. Simon, a csordás a condrába törülközött.

– Vallani akarok uram.

– Üljünk le elébb Simon.

Leültek egymás mellé a juhászbundára és beszéltek egymáshoz. A naptól
úgy fénylett a juhászbunda alattok mintha az Isten bárányának
aranygyapján ülnének mindaketten.




JÉZUSFARAGÓ EMBER.


I.

A hajnal felköltötte a falut. A májusból kiömlő áldás egyszerüen és
tisztán kisérte a szekeret. A természet ártatlan, mint a gyermek ütere
és szép, mint a gyógyult seb. Ragyogása hegyekről, patakról, ablakokról
s a szekeres orráról egyaránt visszaverődött.

Lépésben haladtunk a különös, művészi pompáju fahajlékok során. A
székelyek emelt elmével jártak. Nem barom mögött baktató parasztok ők,
hanem isten jobbjának árnyékai, kiknek értelme röptében táplálkozik,
mint a fecske. Ha asszony jött szembe, oly dúsnak látszott, a leányok
üdének, mint a csókkal összelehelt orca. Az út közepéről egy
elütöttdereku kutya fartal be a kapun az életre. A szekeres felébillenti
az ostornyelet.

– Ott lakik a jézusfaragó-ember.

– Ki lakik ott?

– Valami országcsuda. Mig étetünk, megnézheti, – veti hátra.

Szép itt minden, még a levegőben a szellőtől elcsavart füst is.
Úton-útfélen látom az érdekes, kissé fellengző székely fényt, mely a nap
alá is tüzet szeret rakni. Az angyalok osztovátáján se lehetne kedvesebb
helyet szőni. Az élet tivornyája van itt, hol a halál talán sohase
támasztja üveg-létráját az ember homlokának, hogy megnézze hátralevő
napjait. De ki-mi lehet ez a falusi ezermester? Jézusfaragással kevesen
foglalkoznak. Érdemes megnézni, mig az emberem a zabra bizza lovát a
fogadóban.

A hanyatlott kuria-forma házat fölverte a burján. Néhány barna, érces
legény állingál az uton. Tőlük kiváncsiskodom.

– Ki lakik itt?

– Ott-e? A naccságos úr.

– Hát nem a Jézusfaragó?

– Mert az.

Tehát úr, sőt naccságos úr, ami a székelyek közt, kik mind nemesek, –
szokatlan megkülömböztetés, inkább gúny. A legények tekintete se sok
jóval biztat. Mindegy. Annál érdekesebb.

A kutya morogva a kutyatej közé buvik előlem. Magas, tartózkodó, züllött
kinézésü férfi fogad. Dühösen pillogott rám. A szobrászok mind
bogarasak. Nadrágszárát urasan összecsapta.

– Tessék!

Megvető mozdulattal előrebocsátott. A szobában öreglegényes, furcsa és
méltatlan rendetlenség. Igazi koszos csavargótanya.

Rámnéz, én rá.

A lábán rossz cipő, a fején nimbusz. Hosszukás arcalakítás, rajta
észlárva. Ugy látszik sokszor szenved éhségkáprázatokban. Az állatszemek
fölött bizalmatlanság szőtte össze szemöldökeit. Magábandühöngő alak
lehet, amilyenek az északi sark mögül leselkednek a földre.

Nyájaskodom vele.

– Érdeklődöm az ön művészete iránt, ha láthatnám nehány munkáját…

– Kérem.

Kinyit egy oldalkamrát és mogorván, gyürt karokkal félreáll. Kiváncsian
lépek be. A műterem elég ijesztő.

Csodálatos hatás.

A viskó fehér falán számtalan kisebb-nagyobb feszület meredezik. A
sarokban szörnyü keresztek nyulnak. A háttérből zordon Krisztusok néznek
le rémes rángás képébe kötözötten.

Minő istennyomorító hely ez!

Rémületes a szálas karok kitártsága, mellyel szembe kell menni. Egyik
nem engedi a másikat nézni, egynek és egyszerre kell látni az összest.
Kettő sincs egyforma köztük sem alakra, sem kínra nézve. Szokatlanok,
brutálisak mind. Inkább latrok. Aki a fára felkényszerítette, maga se
hiszi, hogy kinlódással lehet embert üdvözíteni. A vonások elhelyezése
élő, a vonaglásban hajlékonyság, inak feszülése, a csontok hűen csontok
rajta. Félelmesen nagyszerüek: a szakálbamardosó száj, üreges arcgödrök
s az embersuly, mely a szakás cigányszögekre nehezedik és megtorlódik a
térdek merevségén. Egyiken finoman ki van dolgozva a pillanat, amint a
jaj felbillenti a szemeket és a nyelvet. Fakósárga, hosszu alakok éles
hátgerinccel, melyek legörbítik bozontos fejüket, mint Atlas a földnek.
A kidudorodó bordázat, az ajzott pillák alól kirontó szándék arra vall,
hogy készek szóval is agyonsujtani az embert.

Mellemre nyomott kézzel igyekszem számot vetni a látvánnyal, mintha
piros szőnyegen táncolnék, úgy szédülök.

– Uram, mi ez?

A művésznek fütyül a lélegzete a hátam mögött az izgalomtól.

– Mi ez? – tévelyeg a gondolata válasz nélkül.

Már tudom is.

Mi volna egyéb, mint kinszenvedni nemtudó véres orgia, hússzakító
irtózat, nyers tolongás a halál felé, kivégzettek lázadása a
vesztőhelyen, kik alkalmas időben el fognak szökni a gerendákról. Az
erőszakos idomok a világrend ellen ácsánkodnak, mintha mindenik
Pompeiben vagy Karthagóban előásott Jézus-karikatura volna, vagy a római
császárpalotába szánt gúnyfeszület. Haldokló bakók viziója ilyen. – Bár
szakadna le a tömérdek falramászott test, hogy könnyebbülne meg a fal.

Elég volt.

Ha nézem, mintha harcból riasztott utolsó zsoldos volnék, ki lova nyakát
harapdálva ösztökéli a futást, mert vérét torkába hányja a félelem.

Mögöttem áll ez a duhaj rokkant, ki mankóval beverte a király ablakait,
eszmebénító nyomorúlt, ez a véső hiénája, ki saját égő haja fényénél
gondolkodik.

– Tetszenek? – mosolyog szúrósan.

Azonmódon kérdezem vissza.

– Nem ölt maga embert?

Mert csak az köthetett ki az élethü feladattal, kinek keze közt csontok
töredeztek.

– De igen, – gördíti vissza a szót. – Négy évig egyebet se csináltam,

Fehéren fordulok el tőle. Legnyugodtabb szemtelenséggel lefitymált.

– Ugy botránkozik, mintha ön volna az uristen szemén a szemüveg.

Őrizgettem a hidegvéremet, de erre kiméletlenül viszonoztam:

– Nézze kedves faragója a fának. A homlok nem arra való, hogy az eső
visszaverődjék róla. Keressen okosabb foglalkozást, mondjuk ölje még
négy évig az embert. Azok legalább meghalnak, ezek a faragások arra is
képtelenek.

Piros láng játszott át az ábrázatán. Azt hittem, nekem ugrik és távozni
akartam. A züllött művész elgondolkodott.

– Ne menjen még.

Bizalmas lett és könnyed, fölényes és hideg. Közelhajoltam egyik
darabhoz, hogy szemügyre vegyem faragó-jegyét.

– Nem használok faragó-jegyet. Nekem a probléma a fontos.

– Probléma? – csodálkoztam.

– A modern Krisztusábrázolást gondolom és az sikerült. Látja, mennyire
felizgatta önt is? Nem ezt várta.

– Tényleg, – gunyolódtam fesztelenül.

– Ne feledje, – tiltotta el a közbeszólást – a Megváltónak is megváltója
a halál, a halál pedig ma nem megnyugvás.

– Igazi haláleretnek, de csak folytassa.

– Hát nincs igazam? – A halál ma fekete sietés, imával gyámolított, vagy
kínnal kövezett út, koldusra ejtett rongy, békés formájában is
galambverejték, szeliden elnyelő halszáj, bölcs madár az ujjam hegyén,
mely hallgatni tanít, kitóldott élet, mennyei recept az utolsó
evőkanálon, egyedül önzetlen hadiszállító, festett sarku szerető, ki
kezét velem a tálba mártja, kölcsönzött szamár, mely kihordja az
emberből a világ keserüségét…

– Tulzás! – meredeztek a hajszálaim.

Lecsillapodott. Csapongása, a saslihegés megszünt.

Az ablakon beénekelt a tavasz, a természet folytatta lélekvándorlását a
nap felé, mely forró keréknyomokon zengés közt nyomult a falu fölé.
Szemünk szineket gyüjtött, fülünk loppal rejtegette a földi-zenét; csak
ez az ember volt elégedetlen, ki irigyli Krisztustól az utolsó
sóhajtást.

Hirtelen feleszmélt, mint a hindu szónok, ki éhes hasára csap a
csendért.

– Régen, az őskeresztények tudtak meghalni, mert kivételes és nagy, ki
akarata szerint parancsolni tud a halálnak:

– Az, ki szelidséggel becsmérelte a tiránnust.

– Ki a Pontus mellett ülve szenderedett el.

– Ki lábon alszik a Codex miniatürjében.

– Ki vérszopó farkassal ásatta sirját.

– Ki aranypaténán nyugszik.

– Ki meghalt 41. himnusz után.

– Ki kezét, mint viaszkfedőt keblére helyezte.

– És ki szemével függesztette életét az égre: – Lux ecce surgit aurea…

Jól esett neki a középkori gyertyalobogás, a pergamenforgató dohos
barát, kinek a láncos könyvek láncát a lábára lakatolták. Ugy képzeltem,
mint robusztus méteresmellü franciskánust, ki a lehelletével leheli fel
a viaszt, hogy eltalálja a Clara Santa arcszinét a salétromot virágzó
cellában.

Hollóval társalkodó vén Magános most ez a fejfaragó, ki ül, ül
rendületlen.

– A lepkebáb (szakasztott mumia) – egy selyemszállal áthurkolja magát a
füszálon. Csak ennyi erősség őrizte őket is. Egyetlen Jézus derekára
kötött selyemszál.

Az idő eltelt, mindjárt érinti a nap a torony hegyét; de a müvész szavai
uj látványhoz idéztek.

– Minden kor a halála szellemét veri ki a feszület-müvészetében. De ma
mindez csak a multban él. Hiányzik ma hozzá a mély bennsőség, az extázis
lendülete, a jámbor grácia, az antik pompa, a megkönnyebbülés, a
megdicsőülés lelkesültsége. A homlok erőteljes, a száj finom és lágy, a
fénylő kijárat, a szem nyilt és mély, hozzá nem hosszu szakál, nazireus
haj; ahogy mindezt megszoktuk. – Százszor igy akartam én is, de a vésőm
önkéntelen gyülöletre mélyült, az emberiség pofát tolt elibém, torz,
éhségvert, szeszes szájat, a mintául kinálkodó világ pedig Dantéval
szólva – trombitát csinált az alfeléből.

Hirtelen abbahagyta. A kertből füvet gázolva fürtös kis leányka
zajongott felénk, a béna kutya farkával legyezve követte. A züllött
müvész megvidámult. A feszületekre féltékenyen rárántotta az ajtót.

Mikor visszatekintettem, éppen csókra emelte a kislányt. A szekerem
szembejött, az emberem is visszakémlelt.

– Hogy meredne meg az az ántikrisztus!

De aztán sietett is, mintha eb markolna a lábinába.

Engem is megzavart a fafaragó. Rontás van rajtam. Csoda, hogy a fejem
körül nyilamló fecskék ki nem ütik a szememet. A lovacskák is alig
lihegnek ki a kaptatón. A gabonák mezejét se tudom élvezni. A pipacsot
sebnek nézem, a szarkaláb, a kék trubadur-saru is idegen, a buzaporzás –
aranyporpazarlás.

– Itt vala 16-ba a csata, – morog az ember mellettem.

Azért fertőzöttek a kalászok, az üvegtérdü szüzek. Mennyi a
feketeporzóju virág! Égettfalvak kormából valók. A vékony cigány, a
szunyog is fülem fölé tartja muzsikáját. Lűtönbe nekivágott a szekér
nagy lélekrázva s begörgettünk ujabb falu felé.

Itt azomban a cimborák lehuztak a szekérből. Sajnos, Székelyföldnek
minden szegelikában van cimborája az embernek.

Egy év mulva errejártában a Borbáth fogadója előtt biztosan megjegyzi a
szekeres:

– Tavaj nagy csata vala. Félbajuszomat leégette a bőrszivar.

Bizony két napig száradtak utána a cigányok a napon.

– A községi bika hátán akarák hazaküldeni a Krisztustagadót
pitymallatkor, – mesélte a fuvaros.

Az igaz, hogy a rakoncátlankodók közt is férfi maradt a Jézusfaragó.
Komor, különös. – A fiuk pajtáskodtak, féktelenkedtek, nem kimélték,
csináltak pilátusvacsorát a bosszantására; de a nyugalmából nem tudták
kiverni. Lelke fekete maradt, mint a pásztorüst a lobogó tüzben.

Akkor már mindent tudtam felőle.

Az észnek fényes pályája volt mögötte. Háromszor is dr., mindenben
kiváló. Volt nagy úr és csavargó. Vadászott mágnásokkal és evett
cseréptányérból, mint napszámos. Cigány nem mer előtte hegedülni, pap
fél a teológiát említeni is. A szegény székely fia, ki valaha
botraakasztott csizmákkal gyalog indult el a falujából oskolába,
végigjárta a fél világot. Koldult mindenféle nyelven és a tudósokat
levetette királyi székükből. Csak a nyugalmat, az igazat, a nemest, a
boldogat nem találta sehol és enélkül nem birt ember lenni. A szép
undorítóvá lett a megismerésnél, mint a székely mese szerint az
elhullott eb szájából jövő hegyi patak.

Ölében kis lányával végül megbotlott a haláldombján, ajtóról-ajtóra
hazazüllött.

Már szántam. A fiuk is tréfával dédelgették, ami neki láthatólag
jólesett. Mégis kevés ideig feledkezett köztünk.

– A kis leányom, – ijedett fel a pohár mellől és ellenállást nem ismerő
elszántsággal elment.

A cimborák vállatvontak.

– Bolond különc.

Uj mulatozás zendült. Nóta rázta a fejek gondját. Bor oltotta, bor
ápolta a férfiak lidérclángját.

A faragó müvész pedig, az élet székely bánatosa, szenvedélyt forraló
világharagos három embernek való erővel döngette lépteivel az utat a vad
eszmék keresztretört alakjaival jelölt háza felé. Sziklafejét emelve
retten tova, mint trónraigyekvő bálvány, vagy haragvó hunn táltos, ki
birkózni szándékszik az idegen istennel, saját szakállát égrefacsaró
dühében. Szekeret riasztottunk utána, de nem érte utól.

– Meggondolatlan és konok, mint a paraszt a sötétben – vélte egy
szolgabiró.

Aztán kacagásba temettük, hátratettük a gondját, magunknak daloltunk.
Miért ne? A segítő kéz ugyis föl van emelve, mi elüzi a férfit poharától
és elaltatja a csecsemőt a csecsen. Az igazság fölött kétségbeesett
emberek sorsa ilyen. – Jólét, boldogság? Két szál cigány, ki hazakisér
az uccán az utolsó garasomért. – Huzzad! – Ugyis a velőnkben lüktet a
pusztulás tánca és kacagni fogunk foghusrafagyott szájjal, mint az
ember, ki az ablakon kiejtette gyermekét. – Ezt a világot meg kell
váltani a lelkéből. – Csak most kezdem érteni a Jézusfaragó embert és
irigylem Küs Miháj Danit, ki emiatt le akart taszítani hazamentünkben a
szekeréről.


II.

Egy évig hire-nyoma veszett a Jézusfaragó embernek, de ujra csak különös
formában találtam rá.

A város szélén nagy üggyel-bajjal egy ernyősszekeret tördelő megvadult
lovakat fékeztek meg. A szekérről keresztek hullottak szanaszét. A tömeg
álmélkodva, bámulva állotta körül. A városszolgák a rendőrségre vitték,
az összezuzott Jézusfaragót pedig az ispotályba. Félóra mulva már
legendák keringettek róla a városban.

Valahogy sikerült emberré kötözni.

– Mit akar ezekkel a feszületekkel? – támadtak rá hivatalosan.

El akartam adni, – küzdött a torkába tóduló vérrel – Bejártam a
félországot, de nem kell senkinek.

Ütéstől foltos szeme átkönnyesedett. Neki is immár nazireus haja vala és
szine, – egykoron az érett buzaszemhez hasonlatos, – most megváltósan
sárga. Vérsavó fanyarította a száját. Egy légy inni kezdett lábai
sebéből. Ujjai bütykén a rubingyöngyök megalvadtak.

– Évike! – rándult fel a csuklás a melléből.

– Ki az az Évike? – estek neki.

A fűben gázoló kis leányt senkise ismerte, mosolygásából pedig hogyan
lehetne kitalálni.

Feddő, cinikus laposra rángatózott arca. Itt nincs mit kérdezni többet,
hanem majd a feszületek. Látnom kell.

Rendőr őrizte a szekeret.

– Megérinteni semmit se szabad, – szigorkodott és állotta bután a
posztját.

Szomoruan állottam meg az embervérrel-festett Krisztusok előtt. Igen. Ők
megváltották egymást kölcsönösen, saját vérükkel. Egyikök keresztfán,
másik keresztfától halt meg és most mindakét test szelid és bölcs. Már
nem a régi zord probléma. Ez a Jézus mintha kinjában is a kis leánya
játszótársa volna. A lándzsa is talán csak azért nyitott bele az
oldalába, hogy a gyermek a tenyerébe hulló piros csöppben kedvét lelje.
– Fennséges nyugalom és béke árad szét róla. Semmi döbbenetes.
Keresztény és igaz, mint a virágbimbóba zárt csend. Ő az ki áldást hint
az emberi agyakba. Verejtékgyüjtő próféta, jókorérkező Isten, liliomok
patrónusa, Küs Miháj Danik hite, királyok kegyvesztettje, erő a bogár
szárnyában. Palástjának ráncaiból hull a morzsa asztalunkra. Ő a
reszketés, mely végigfut a fegyvercsöveken. A leginkább sajnálatraméltó,
ki a leghosszabban beszélt hiába a világnak.

– Nem kellett senkinek, – tördelte a szót a roncsolt művész.

Talán azért, mert egy szegény székely ember szekerén indult igazságot
keresni és még az egykori harminc ezüst pénzt se tudta az éhezőnek
kijuttatni. – Mégse. Ez káromlás. – Megkövetlek uram. Te nem akartál
leszállani a székely ember szekeréről, hogy magára hagyd te is.

De most már éppen ideje, hogy célodat elérd. Benned a müvész nemcsak a
saját, de a világ problémáját is megoldotta. Percet se veszíts. Rád
vártunk. Ki a tömegbe veled! Kezd mindjárt rajtam.

Megilletődve teszek az ügyésznek ajánlatot.

– Egyiket megvenném.

Türelmetlen fennsőbbséggel hárít el.

– Ezek bünjelek. Nem lehet.

– Bünjelek? – hűl el bennem a lényeg, de a tisztviselő hidegen reccsen a
rendőrre.

– Ezt a holmit hordja a 20-as szobába.

Többet biz én nem láttam a fábairott Jézus-képeket, mert a müvész
tudtommal faragójegyet nem használt, sem az embereken észre nem vettem,
hogy bárki is látta volna.

Ennélfogva továbbmiveljük régi szándékunkat egymás iránt.




CSUDÁLÓKŐ.

– Barlangmisztérium. –

Mind olyanok voltunk, kiknek már a Barlang rettentő költészete szivébe
lopózott, szépségtől megnémult, alázatos szerzetesrendje az ismeretlen
titoknak. Jelvényünk a saxifraga, a kőevővirág.

Homoródalmást rég elhagytuk s már a _Kőmező_ sziklakaraján jártunk,
mikor Csala Feri, kinek történelmi joga van a Barlanghoz, mert az ő őse
bukott le tatárkémleléskor egyik szírtszálról; mindenkor fehér arcának
rejtelmes merevségével megállított.

– Eddig csak mutogattam, ma feltárom nektek a Barlangot.

A székelynek az árnyékával huzott körön belül sohase lehet tudni, mi
történik. Ezt a faji határvonalat tisztelni kell. A föld alatt lappangó
különcök pedig különösen fanatikusok s ki sejtené, hogy milyen erkölcs
járja a barlangokban.

Lelkendezve másztam a nyomában.

– Te ez olyanforma helyzet, – apprehendáltam a hallgatásért, – mint
amikor az ördög Jézust vitte a hegyre.

– Vitte volna az almási barlangba, – sajnálta le kurtán az ördögöt. –
Vigyázz, Heliopolisban vagyunk tüstént.

Már bontakozott a nagyszerü látvány.

Az omlott szirteken zúgó patak félelmes igéi jósolni kezdettek és
akaratnélküli médiummá váltam, mihelyt belenéztem az első tátongó
mélységbe. Az agyat nem birja többé lehűteni a hűvös havasi légnyomás s
a ködturbánt a szemeiden reszketve emeled, mig a fekete bükkös
körülmorajló rossz-szándéka a lélekkel enyeleg. Sejtelmek, rémlátások,
káprázatok, szorongás, a hegységek redői, a megrendíthetetlen valóság
sötét hátterére felfestik a balsors gyönyörűségét.

A mélység diszíti a magasságot.

Az _Erős_ szirtrepedését, a facies abyssit az eltünt patak medrén alul
kerestük meg.

Innen nézve fel, az ormon maradt, biztonság-kötéllel rögzített társaimat
köldöküknél fogva megkötött kis majmoknak látom. Fölülről tekintve
magamat, már nem is vagyok, elvesztem a katlanban, a méregfőző alvilági
tudományban. Ha gondolkodom, csak a sötétséget szaporítom. A megérzett
abszolut butaság lassan-lassan megnyom, de nem csoda, hiszen itt Michel
Angelot is megütné a guta, mert ezt a tömeget a formával már nem lehet
nagyobbá tenni. Egyetlen méltó foglalkozás itt: Foszforos kefével
tisztogatni valami brontosaurus inyét, hogy a tulsó oldalon
fertőtlenített szájjal okádja ki az elnyelt patakot. És ez nem önámítás,
vagy szemfényvesztés; igy történik a valóságban sok ezer év óta.

Csakhamar megjön a nap, a nap-város ébred. Sokszáz fehér, karcsu
szirtszál ragyogó mezébe öltözve megujhodik s a kővirág felnyilik.
Sesostris pompája nyilvánvaló, mihelyt elválik a felső-minden, az
alsó-mindentől.

A fellegek futva tünedeznek, a hegy ingadozni látszik. A csillámos kövek
a naptörésben látható sugarakat vetnek szét magukról s az igy képződött
végtelen ezüst hálónak szálait a sejtelem tartja. Nagy könnyes bojtja
pedig felettünk távozóban csüng.

– A nap-városban mára istent halásznak maguknak.

Csala, a kőimádó unottan vezetett. Hátrább figyelő társunk félbolond
megjegyzést tesz.

– Ha ránk szakadna ez a borzasztó hegy.

– Kár volna a hegyért.

– Pedig fényes megsemmisülés volna, – ejti el a halvány kőimádó. –
Legnagyobb mit ember megérhet, a kővé lényegülés. Ennek igen halvány és
szánalmas megsejtése a szobor. A legtöbbször csak botrány-kő.

Gyötrelmesen szépet gondolt az, ki a mellettünk levő szírtet
_Széchenyi-sziklának_ nevezte. Megérdemelte, mert udvari bolondja volt
egy országnak és helyette gondolkozott. Ki e földön _világot_ látott, a
jónak _hitelt_ adott és végül ilyen _stádiumba_ jutott.

Nagy méreggel felküldött a _Csala-tornyára_.

– Bucsuzzatok el a Földtől. Én nem megyek.

Sokáig állottam Csala-tornyán.

Alattam az ősz a hullott lombot összegezi, a vad az erdőt szimatolva
járja s a költöző madár vággyá válik az ágon, a távoli földeken a
székely pityókáját ássa. Az égen üvegfátyol, közel-felhő.

Kisérem a munkát, mint angyal az imát. Szegény, félmeztelen népem, mely
arcbőrét vitte foltnak más dicsőségéhez. Utolsó rongyos ingét is a
becsületre pazarolta.

Csak ütni s sirni szoktatták.

Zsebe van, hogy üres legyen. Saját tehenének tartozik a tej árával,
pedig elvetéli körmeit a nehéz munkában, mig kiöltött nyelve bevérzi az
ágya szalmáját.

Hiu gondja, hogy a pénze a koporsót kifussa.

Fejében hibás a tartalom, mert az igazságba: most is bizik.

Ha ma megkötözték, holnapra annyit fogyott bujában, hogy könnyedén
kivonhatta kezét a bilincsből.

Elaljasodni mégse tudott. Baját mindig megelőzte és nem lett szavajárása
a jaj, pedig hűségét halálával egészítette ki.

Abbizony vig az élete, csak az a baja, hogy: Üres gyomor nem hágy halmot
maga alatt.

Nem csodálnám, ha leszédülnék én is innen e népet látva, mely
napról-napra kisebb lesz a saját eszénél…

Izzadtan cammogtam vissza.

Csala Feri kőemelő nehéz karjával istenesen megrázott.

– Felülről sohasem mutat igazat a szikla s az ember, csak belülről; de
te mégis megérdemled, hogy láss.

Ugy követtem a Barlangba, mint a bolondot a feje. Leigázva engedtem,
hogy rendelkezzék és meggyújtsa fáklyámat. Pár szóval megtanított a
fáklyacsóválás jeleire.

– Én majd a fejemet s te csóváld a fáklyát, – mondtam félviccesen.

– A te fejed? – kacagta igazságosan. – Itt vannak Pajtás a valódi,
sziklábarekedt, korszakos koponyák.

Itt-ott kénpenész ül némelyik kő-bokron. Az egymásra hullott cseppkő
arabeszkké foszlott. A vörös fáklya a levegőtlen oduban immel-ámmal
gőzöl. Sziklák tépik az ember árnyát, kétségek a szivét. A szem vibrál s
a képzelet sietteti az alvilági tréfát. A fáklya serceg, mintha kobold
egérszőrt pörkölne a lángjába. Hátrább kormos üst kuporog a vad cigány
hátán, mint középkori banyán az ásító sátán. A bennsőség oly mély, hogy
az életet mimelni se lehet. Az érzéstelenség pedig akkora, hogy még az
öngyilkosnak is a haja szálankint ragadna agyába a félelemtől. A
tehetetlenséggel és sullyal-tömött sziklák őstehetségét nagyobb feladat
megoldani, mint a légy hat lábát el nem apadó tapadással ellátni, vagy
sejtekből fát ragasztani össze és a virágba a harmatot beleöltöztetni. A
Barlang önmagából él, mint a Jóisten és a nagyonöreg világtalanok. A
Föld lényege az, mit ez a torok magából kiásít.

– Óvakodjatok, – zöldül a barlanghitü Csala, – az üregeket hangok őrzik.
De minő hangok. Egy ember nem elegendő elviselni, – rebegi fázva és
előrohan, hogy üvöltésével a kardalt intonálja.

Finom, siri, kis eljajdulás kezdődik, mintha tündér hajszálán vonót
rántanak el.

Szeliden bólint rá az ember, mint a püspök a bünre.

– Vigyázz! A limbus vészjele volt.

A zizegés folytonos és különös lesz, mint ahogy a falevél féloldala sir
az egyirányu szél miatt.

A fénynél ragyogó kövek közt megnövekedett szilhuetttermettel tévelyeg
feléje a Barlangnéző. Igy fogunk botlani egykoron a firmamentumon
csillagról-csillagra a teljes kielégülés felé tüzbeperzselt szemünk
világa nélkül.

Csala a fáklyáról lecsóválja a pernyét és felzúdul a nyavalygó zsivaj,
mint ha kopott korifeus a Föld árnyékában bizva ördöglármát rendel.

Az első vándorlegénynek, Káinnak gyötrelmes füttye hallik.

A halottak anyanyelvükön üdvözölnek a gödör szájánál.

Démonok forradalma ilyen a pápai áldás miatt, vagy a lángonsülő férgek
hattyudala.

Feltétlenül utálatos, mint a nyáltalanszáju agg-szüzek szerelmes éneke.

Lehet, hogy a kinai ábécét zagyvalják elő egyszerre az összes kinaiak.
Csak a fuldokló gége fuj ilyen akasztófa ritmust, vagy teljesen
összeragadt éposszal próbálkozik meghibbant szavaló.

Elviselhetetlen és idegölő, átkot és káromlást inspiráló szörnyüség.

– Megbolondulok, – figyelmeztet magára a társunk.

– Már nem, – gondolok a házasságára jóakarólag.

Csala meggyőződéssel magyarázza, hogy ez a világharmóniának egyedül
hiteles visszhangja.

Azt mondják, hogy a riadt denevérek százezrei okozzák ezt a kórust.
Lehet, de a közeledésre elhal minden, az alagutak elvezetik a rémzajt,
sustorogva megszünik, mint mikor a sugárzó szenet vizzel leöntik.

A mágus-tudománynak vége, csak a halombahányt hangszerek, az avas
félkoponyák, csorba csontok sejtetnek valamit. A denevérek közömbösen
függenek a szárnyukra aggatott horgokon. Kőcseppenések sűrün koppannak,
mintha láthatatlan királyi koronák népük könnyeit gyüjtenék.

– Mit érne most egy torok friss levegő!

– Szót se róla. Kőimádók lettetek.

S azzal egy szük lyuk előtt a sikos, kocsonyás piszokba ereszkedett.

– Nem lehetne valahogy máskép imádni a követ? – méltatlankodunk.

Négykézlábról, szomoruan vádol Csala.

– Mit ütköztök meg rajta? Inkább a földet, mint egymást üsse a kezünk.

Diadal és jóság nemesítette száját.

– A Kőnél maga az anyag a törvény és a vért, azért a hegyek határai
ellen ne vétsetek.

A Kőnek nincs szive, mert a sziv csak arravaló, hogy változzék benne a
szeretet, de a sziklarészek egyforma érzéssel tapadnak egymáshoz.

A Kő nem örökkévaló, mert nem tud hazudni.

Imádjátok és kövessetek! A _Függő-kő_ alá megyünk.

Már nem csodálkozunk a gondolkodásán a roppant, tömör szikladarab
látására, mely örökös zuhanóban van, mint a mindig kész pusztulás.

A Föld lelkiismerete ez, mely egyszer le fog dobbanni ránk, mihelyt az
igazság nyila ellövi az őt tartó hajszálat. Pillanat kell-e hozzá vagy
korszakok, ki tudná? Csak a csecsemőt nem lehet büntetni vele, hogy
alatta egy szál rongyon ne mosolyogjon, de nincs az az elvetemült
vaskoponya, hogy a veszedelmes és bizonytalan eshetőségtől meg ne
repedjen.

A föld szinén van egy nevetlen fű, aminek a szörnyü rétegen átbocsátott
gyökere a Függő-követ tartja. Ha e nevetlen füvet emberi vér éri,
elszárad a gondviselő gyökér és itt lenn vége mindennek.

Nem tudtunk nevetni a babona-parabólán, sem vezetőnk fatalizmusán, ki
igy fejezte be ezt a Himalája alól hozott regét.

– Ki nem hiszi, üljön be valamelyik ősmedve-tanyába és várja be a szavak
teljesülését. Figyelje az idehalló csiki kutyák ugatását, azok
megjelentik a ház körül orozkodó veszedelmet. – A kakasoké a hajnal, ővé
a türelem.

– Ahová most viszlek, _örök estét_ köszönjetek, – óvott Csala Ferenc. Az
a kinzókamra.

Ha végig kúszol a sziklaélen, meseháton lovagolsz.

Itt minden üreg szent, mint a naputánzó monstrancia, melyből a nép lelke
sugárzik elő. Lángélü kőkardok függenek a bejárat felett. Kik itt
időztek, csókkal szivták ki az erőt a sziklából és szeretetükkel
helyezték védelmül.

Most már a _Sugár-orgona_ szótlan és elszállott az utolsó méh is a
megkövült _Méhkasból_. A _Sütőkemencének_ a hamma kihült, de azért csak
ezüst kalapáccsal szabad megkopogtatni a sziklafalat, mint a pápa
homlokát, hogy a multról beszéljen.

A halál rég kinézte a poharat Eleink kezéből és mi idegen világ porát
hordottuk ide. Elfeledtük, hogy a por a kőnek nyilvános gyalázata.
Milyen semmiség minden a finom kőpelyhekből konstruált csillárok
világosságában.

Finom leányujjak állanak ki a kőlapokból. Őket eltemette a hideg és
fehér elem, mely könnyed és tiszta elmulást ád, mint a hófuvás-halál.

Ne vádoljátok a követ, hiszen a falevélnek is helyet lágyít szigoru
keblén és eldajkálja a madártojást.

Mit tudtok ti a föld felszinén a kőről?

Az a kő primitiv és koldus. Eb után vetitek, vagy sirból felhányjátok,
hogy ördög-inget szabjatok a csontvázra. Szokva vagytok hozzá, mint a
cigányhegedü a gaz időhöz.

Felettünk több ezer láb magasságban rengeteg erdők görcsös gyökérzete,
mint a sziklák agytekervényei szórják a Föld ősgondolatát. Nehány
szerencsétlen méter csak a termő élet mélysége. – De mit sejt a
szirtrepedést hallgató gyökérszál a létnek arról az örvényéről, mely itt
a sziklák kebelében rejtetten zajlik? Felszines semmiség, kevés nedves
földturkálás, az eszméhez méltatlan korlátoltság, szűkös paraszttudomány
csak az a réteg-élet, mely nem nagyobb egy ördög-élőarasznál. – De hol
van az a cél és bóduló szakadék, hova ezek a sziklák gravitálnak?

És…

Szikla irgalmazz nekünk! –

Mi vagyok _Én_ velük szemben? – Az a csekély és nevetséges név, melyet
kínos hernyó-mászás után denevér-ganajjal a Barlang oldalára
felfirkáltam.

Valahol belül és lefelé rejtőzik a kövek valósága. Az a nehány
gúlaoromzat pedig, mely a barlang _Kő-páholyának_ fukar ablakán át ide
látszik, csak fölényes kőtorony-játék, mellyel a hamar megunt teremtés
dicsőségéhez szemkiszúrásból a sziklák is hozzájárulnak.

– Nincs tovább. – Mindent láttatok. Elmehettek, maradhattok, ahogy
tetszik.

– És te?

– Én? – tévelygett.

A fáklyacsonk reszketett a kezében.

Megütközve kezdettünk ráfigyelni. A barlang arányaihoz szabott szép szál
fiu ide-oda ingadozott, a szeme karikázott.

– Feri mi lelt? – gyanakodtunk.

– Semmi.

A fáklyánk tétován világított rá.

A falból indulatos, vad arcélek ütköztek elő, készen rá, hogy
megharapják az Isten kezét. Dicsőségtől csömörlött, világokat összeontó
barbár uralkodók, prófétákat cenzurázó, tulzotterejü vílágdacolók
vetettek itt ágyat maguknak. Szerencsére oldhatatlan szirtövvel van a
testük hátrakötve és nem rohanhatnak ki, hogy fejük fölött a kőzetbefúrt
öklükkel együtt a világra rántsák a hegyet.

Ezt a látványt igazán csak a hideggyomru állat, a denevér birja ki.

Szemben félemlőjü, törött-zuzott kőfaru nők kőtejjel szoptatják
kicsinyeiket.

Pirosarcu székelyanyák voltak valaha, kikről borzasztóan tud mesélni a
furulyával kitoldottorru kecskepásztor.

Ami velük történt elenyészett és csak a mindentudó szikla sir a
ruhánkra, Füst s a lélek nem kormozza be a levegőt.

Szipogó parasztasszonyok, – kik orrukkal piszkolják kötényüköt, – nem
állhatnának résztvevőbben a mult rémtettei előtt, mint mi. Csak ez a
kőlebbentő Csala lázad fel.

– Jerünk. Akkor is pofonnal egyensulyozták az embert s a Krisztus
szakállával törölték meg a hatalmasok ülőhelyét. Akkor is arcbavágott
parolákkal cserélték az országot. De ne essetek kétségbe, ma velük
leszünk a kövek menyországában.

– _Kövek menyországa?_ – kételkedtem.

Miféle agyrém, vagy kőreruházott rejtelem ez? Hiszen ez már kéjeleg a
kövekkel és veszedelmes uton járó akaratához bilincselt minket is. Rabul
vetett, hogy borzongásunkból, a tér és időt leromboló gyönyörűségekben
kiélje magát. Bűvös befolyása jólesett és végül is a névnek mindig
megmutatta a valóságát.

Kőcsudáló Csala most megállott a végpont előtt és elsimította homlokát.

Az már igaz, hogy páratlan látvány volt. Haalmas terem, melyben a
támasznélküli boltívek szörnyű törvénye ttartja a geológiai
világ-királyság felett.

Minden zúgot fényességek vernek át. Aranyszikra szóródik. Azurfény-játék
kísért. Ott máglyaszerü halom, mintha drágakövekből rakott pásztortűz
lobogna, hogy a Szegények is melegedjenek.

Pazarszövésü valódi kőfüggöny takarja a szivárvány-szobát.

Csala elbűvölten, letartott fáklyával áldoz és mi nem csodálkozunk a
szertartásán.

– Üdvözlégy kő!

– Te időtől kopott lépcső a Semmihez.

– Sasoknak asztala.

– Élet eszméletlensége.

– Sziklák, melyek a Földhöz szorítjátok a Szépség hímes köpönyegét.

– Alázatosan csússzál Ember – riadt reánk extázisában, – mig a hátadon
sebeket húznak a hegyes mór díszítések.

Előtted megkövült székely vérrel telehagyott csészék sora fekszik.

Feltépett egy félmázsás követ és keserves erővel bevágta a
barlang-menyország szépségei közé.

– Feri! Testvér! De Feri! Legyen eszed Feri!

A lappangó dohosságtól bolondult-e meg ilyen átmenet nélkül, vagy a
terhes mászkálás közben koppantotta el valahol a józan eszét? A gyanus
barlangmagyarázat se természetes.

Csitítgattuk, konyakot dugtunk a szájába. Végre kedves lett, de mint a
hajánál fogva szerelemre kényszerített leány. Mosolygott, körűlnézett.

– Ez a hely megnyugtat.

(No fene menyország, hol igy vígadnak az idvezültek.)

– Ideje is volt, már aggódtunk.

– Keressetek valami emléket, aztán megyünk, – figyelmeztetett higgadtan.

Hamarosan kinéztem egy lábujján figyelő, kiváncsi, csodásan finom
leány-figurát a cseppkövek közül. Babráltam vele, hogy óvatosan
kitörjem.

A Barlangember szomoruan panaszolta:

– Te, azt úgy szerettem.

– Akkor valami kő-virágot török helyette.

Számtalan volt és szebbnél-szebbek. Folyondárok mészcsipkékből, tejben
nőtt tavirózsák, zafir nefelejtsek, de Csala reszketett, ha feléjük
nyultunk.

– Barbárok vagytok!

– Ha úgy gondolod, követ se mozdítunk, – tartózkodtunk ingerülten.

– Ne bántsatok fiuk, – szégyenlette magát.

Az őszinteség is olyan, mint a kőcseppenés. Kicsordul és leválik
előbb-utóbb. Csala maga is érezte, hogy magyarázattal tartozik. A
sóhajtása majd elfújta a Barlang fényességét, s csak a férfias szemérem
tartóztatta, hogy vallomást tegyen.

– Ha sejtenétek, ha sejtenétek!…

Hallgató Barlanggá merevülünk mi is, míg a szivünk alatt kőmenedékét
keresi a kagylófényü öreg sziklák szerető gazdája.

– Azt tudjátok, hogy szegény vagyok, istánciával lesem a kenyeret, a
gondok fölé kacagás takarót húztam, utolsót rugom a gondviselés horgán.
Belsőmnek a visszáját emlegetem, a jövővel laktatom a jelent. Bennem a
rossz is elromlott.

A szó bennünk is arabeszkké oszlik, cseppkő-virággá fagy, vérünket és a
lélegzetünket gátolja.

– Meguntam már a szánalom szamarán ügetni, a büszkeséggel dicsekedni.
Nem cipelem tovább a szóvaltöltött zsákot. Mért legyek én a koldus
mindig üres tenyere, kit a kapuból akkor hívnak vissza, mikor más a
jóllakást már kipihente? Az én bajomat szociális asszonyok szent ügynek
sohse emlegessék. – Charitas? – Szomoru tyuknak álmában ejtett tojása.

– Közétek többé nem megyek. Abból a földből az se enyém, amennyit egy
rámijedt nyúl ültével pillanatra eltakar. Lettem a magam özvegye.

– A szegények hite az álmuk folytatása. Én ezzel a barlanggal becsaptam
a Végzetet.

– Itt nyugodt vagyok, mint a kő maga és szilárdan növekszem bele
láthatatlan életébe. Érzéseimmel áthevítem a sziklát és a ragyogását
csak fekete álarccal bírná elviselni más, mint a vasöntés tűzfolyamát
szokás.

Ügyetlenül körülvettük, hogy mérsékeljük a káros, elkeseredett
túlzásait.

– Megértünk teljesen.

– Semmitsem értetek, – idegeskedett. – A kalap karimájánál megszűnik az
eszetek fénye.

– Menjünk, hagyjuk, – sértődött meg társunk.

– Látjátok? – itélte ránk az igazságot Csala. – Képmutatók vagytok, mint
a lúd. Az égbe néztek, s vizet nyeltek. De menjetek, ne lássalak.
Unjátok magatokat, mint a pénzen az uralkodó és az évszám; de nekem a
formákból kifogyhatatlan Barlang minden pillanatban újra diszíti magát
és egyetlen kőcsepp elhelyezésével képes kétségbeejteni a művészetet.
Gondoljátok el, nézzetek figyelmesen körül itt, hol az óra önként megáll
a zsebetekben, mert ennek a fennségét már nem lehet idővel korlátozni.
Odakinn pénzért se láttok ennyi kincset, s ez a kincs az enyém, mert
feltudom fogni.

– Hát az a szemét, amiben mászkáltunk? – gúnyolódott valamelyik.

Csala Ferenc végleg megdühödött.

– Az értelem szentségtelenjei vagytok. Bolondul lármáztok, mint azok az
aranymosó cigányok, kik szemenkint halásszák a Vargyas-patakból a
kihordott morzsát. Az a szemét – tudod-e? – De itt a szemét is más: az
élet halott része.

A társunk észrevétlen a Csala Feri indulatos szemei közé kacagott.

– Hagyd abba. Ostoba szegény vagy, ki, – mikor a kenyér elfogyott a
kezéből, – saját ujjait eszi meg.

– Ne bántsd, – hárítottam el az álmodó fiutól a durva ridegséget.

– Eh. Az ájult asszonyt tükörrel lehet a legjobban felébreszteni.

– Áron te! – könyörögtem. – Balogh Áron! Hallod-e? Te hó te! – Mi lelte
ezeket?

– Ki akarlak kergetni ebből a lyukból, – vitézkedett Balogh Áron, – mert
nem neked való. Hideg, üres vázzá sorvadsz te is, mint a cseppkő. Már
most is kiálhatsz bátran te is a csudálókő szádába és megkérdezheted: –
Atyafi. Elmentek-e a tatárok? – Úgy nézel ki.

– Aztán miért? – ingerkedett Áron. – Ha eloltod a fáklyát, pompának,
bűbájnak, ragyogásnak, fattyú-drágaköveidnek, az egész ámulatnak vége.

Csala túlvilági öntudattal rázta a fejét félelmesen mosolyogva, de
Balogh Áron nem tágított.

– Mindegy. Majd jóllakol barlang-imáiddal s megúnod, hogy a nyáladdal
gyógyítsd a lehorzsolt bőrödet. Szofizmáid agyadból a gyomrodba hullanak
és rájösz, hogy a szépség is csak önámítás. Elszaladsz szégyenkezve,
mint a tivornya-asztaltól, melyen fölébredtél.

– Még egyet.

– Nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy a fényűzésed csaló varázsától
cinikusan megfosztottalak, egészséges gondalatommal eltorzítottam
cseppkő-palotádat, hol bizarr vágyaid szerint felsőbb embernek játszod
ki magadat és gyerekesen egyensulyozni próbálod vele azon jólétet,
pompát, hirt, uralkodást, mit az élet tőled megtagadott. Rosszul tetted,
hogy szóltál felőlük. Az őszinteség a mai világban önmagad elárulása. Az
erdőn járó gyerekek megtöltik a keblüket madár fiókákkal. Otthon a
nyakuknál fogva huzogatják elő s emiatt két-három rebbenés után
kimulnak. Igy jártál te is. Holnaptól kezdve fakó, ijesztő üresség lesz
neked ís a barlang, mert feltártad nekünk. – A kőkorszak temetőőre
voltál, de elűztek a holtak, mert eldicsekedted a titkaikat.

– Remélem nem haragszol? – ölelte át az ingadozó, sáppadt Csalát.

Csala szegény nem haragudott. Leromlott a kövekre gondolkodni. Nesztelen
tisztelettel hátrábbvonulva néztem. A lábához esett fáklya pörkölte,
füstölte a követ. Balogh Áron elégedetten mutogatta fogait.

A barlang-szerzetesek rendje oszlóban van. Az együttálmodó köteléket
elvágta az irigység. A hatalmasabb gondolatot megölte az aljasabb, mint
rendesen.

A Barlang mélyében utolsó fényökben reszketnek a kövek. A denevér is
elsuhan felettünk ködös utjára. A körtestü állat a pók, nyugodtan
megnézi hálóját. A kövek tovább csepegnek.

Vajjon mennyi időre van szüksége a kőnek, hogy magába rejtse az emberi
fájdalmat? És lesz-e ki valaha kiolvassa belőlük?

A csudálókő csudái ma reggel megszaporodtak.

Csak még a Csala Ferenc bucsuzó imádságát szerettem volna hallani.




AZ IDŐNAPELŐTT ÉBREDT EMBER.

Árpádkori templom.

Ködös, beteges ház, melyet csontig gyötört az idővel viaskodás.
Felrepedezett, vénhedt és terhes látvány, mely átment az ódonság vegyi
folyamatán. Szürke, széles csontváz, mely minden éjszaka visszavágyik a
teremtés első napjaira. Denevérrel ragasztott falain zöld a nyirok. Ki
tudná mennyi idő óta sír alatta az a tücsök, melyre kezdetben a
templomot ráépítették. Már csak hullafoltos imádságraktár, mely felvette
legrosszabb külsejét, hogy kárvallás nélkül állja ki az ismeretlen
veszélyeket. A támaszfalak úgy dűlnek neki, mintha a templom eddigi
papjai homlokukkal támogatnák. Azóta fű nőtt ki a hátgerinceikből. A
torony hegyén a pléhkakas a holdba akar ugrani. A szűk ablakok régen
megvakultak. A zsoltáros könyv porbaszakadt, a primitív freskók szemeit
megette a salétrom. A verébfiókák benéznek a szertartásra és óvatlan
pillanatban ráesnek a úrasztalára. A kripta hivességéből
felzarándokolnak a szellemek, hogy megnézzék a falon lógó szentruhát,
melyből egykor kiették a hangyák a papot.

A mostani pap fiatal, makrancos erejü ember, hozzá nevelődött a
templomához. Omladékban lakik maga is, roncsok mögött, ócska edények
között, a világpusztulás szakadékában. Mindennap egy élethosszra merül
ki. Elfoszlott életek romjain haldoklik. Ezen az estén végre fellázadt.

– Elég volt. Nekem elég.

Tervez és csendesen bealkonyodik fölötte. Senkije sincs, csak a templom.
Gondolatai beleragadnak a piszokba ezen a helyen. Néha a magánosságban
dührohamot kap és lángot érez a feje helyén. Saját szája párája égeti.
Aztán elresteli magát és hogy önuralmát visszanyerje, megszámlálja egyik
kezének földmunkától piszkos ujjait.

– Én már megvagyok címezve a pokolba, – dörmögi sárgán.

Evangéliumi igékkel megfeddi magát, szentelt vizzel tölti csordultig a
száját, de ismét újra tobzódik benne a fekete angyal. Megalázza magát és
durván rákiált a szivére:

– Mi lesz odabenn?

Bizonytalan mozdulatot tesz, fehérpercekre vágyik, mig az éjfél az ablak
alattvár. A fehér perceknek kínos a harapása, mint a nesztelen menyété,
mely az állat alatt elsunhanva mérgezi meg a tejét.

– Legalább asszony volna a háznál!

Ránéz a rongyaira, magát szemléli és szomoru házának minden kicsi tárgya
új kínnal nehezíti. Rekedten kacag. A nevetés úgy zörög a testében,
mintha a megromlott óra kerekén lefut a fekete lánc a tulságos súly
alatt.

– Mi lenne itt a szép leányból egy hét alatt?

Fölcsapott a szenvedély, az éhes hús törvénye; hogy a levegő is
reszketett körülötte.

– Kapok én asszonyt. Ideillőt.

Fogta a furkósbotot, melynek ólom a veleje. Már egyformán fegyverkezett
a parasztokkal. Az ősember primitív furfangja szerint a botban hordta a
halált.

Rágondol, hogy a férfiak már kivül alszanak a pitvarokon. Hanyattfekve
várják, hogy tátott szájukba hulljon valami felülről, talán a jövő
csillagdarabra irva és megerősítve életüket, mint a harmat a fű gyenge
lábát. Még érzik rajtok az ösztön lehellete, mely vad és forrongó, mint
az éj gyümölcse. Az ősasszony éjjelre földbevájta magát, hogy a férgek
meg ne csípjék. Hajánál fogva rántotta ki magának a férfi belőle. Igy
tesz. Ezek a házak is ilyen földi lyukak s az emberi gazdagság végső
határáról így gondolnak az itteni szerelmes lányok:

– Bemeszelem a házadot sós téjjel.

A pap megpihen.

A föld összevegyült az éggel. Az éjnek csillagtáncán leereszkedett a
másik élet felvonó hidja, hogy a sors a földre szálljon s a lehullott
holdat gyászmenetben felemelje. A torony fehér gúlájára harmat csapódik.
A látóhatár belemosódik a szertelen őrvénybe. Az űr tompán zajlik, mint
a kisértetek gyomra. Apró, rojtos felhők gyülnek, mintha öregasszonyok
fekete keszkenőit kapta volna magasba a szél.

Az Árpád-templom papja kilépett az ajtón, de megdöbbent az ujjmutató
éjtől.

– Aljas vagyok.

És fennségétől megtísztultan szállott le a küszöbről.

Csillapodásul gyermekkorához tért vissza, a szülői házhoz és földbevert
kövekként állott a kopárra tiprott világ közepén.

Majd nesz hallik és valami zavaros tömeg bukkan elő abból az irányból,
ahol csendes fény hull az ösvényre. Odaér és az ablakon beszól.

– Itthon van-é, tiszteletes uram?

– Ki kérdi?

– Az egész eklézsia.

Egy nép sorsának rettentő humora van ebben a beszédben. Egy ember az
egész eklézsia. Kántor, kurátor, egyházfi és gyülekezet. Bús, öreg roncs
az is, terméketlen ágyéku, utolsó lélekzetét leső mustrája fajának.

– Mi a baj Gábris?

Az öreg keserüen köpik.

– A máshitüek küldtek, hogy ha nem adjuk a földet s a templomot,
kipusztítnak innen.

A pap mosolygott. Sokszor megfenyegették már a máshitüek és másnyelvüek.

– Adjuk-e Gábris?

– Nem kéne.

– Akkor nem adjuk.

– Én bizom, – pihegte az öreg, – hogy nem merik agyonütni a tiszteletes
urat, mert tudják, hogy _időnapelőtt ébredt ember_.

– Az mi a fene?

Az öreg borzadva nézett a papra.

– Olyan ember, ki születése előtt az anyja méhében sikoltott.

– Szamár kend Gábris, – szidta a pap.

– Lehet, – átalkodott meg hitében a másik.

Az árva két magyar hallgatott.

Tüz verte fel a pap arcát, tapasztalat szegényítette a másikét. A pap
fejének éles reliefje mögött az agy kerékvágásain sürün járnak a
gondolatai, hogy megduzzad a koponyája tőlük és piros jelet tesznek a
szemeibe.

Kivül a fák galyai közt álmokkal vesződnek a madarak. Ebbe a kis zugba
veszve természetfeletti kötelességeket ró magára a pap, mert megejtette
az ihlet és kiegyenesedik, mint egy bogárka felett az Isten.

Az Árpád-templom a mellére dölt és most benne reszketnek e kialudt idők.
Az árnyak parancsolnak neki. A rothadó, penészes szentruhát magára
öltötte temploma faláról és azzal a végzet tiltó törvényt irt a lábai
körül. Innen el nem mozdulhat.

Egész lényén elhatalmasodik a kripta szele, a fogai belevacognak, ahogy
földi vágyait szétszórja. Fásult lábakkal már a saját koporsójában sétál
időnapelőtt ébredett emberek végzete szerint.

Dacból se tágítana innen. Büszkeségét is terheli a fenyegetés. Felvágja
az eklézsia kis leveles ládáját az asztalra. Előkotor egy fonnyadt, régi
irást, valamelyik porladó pap elődjének levelét.

– Ide hallgass Gábris! Háromszáz esztendővel ezelőtt ilyenek voltak a
papok.

Remegő fanatizmussal kiáltott.

– Hallgasd te is Gábris! Őt is elakarták innen verni, de megesküdött,
hogy nem megy. Irásba is tette a népeknek. Átok a kezdete, mint
mindennek a földön.

Kálvinista énekléssel olvasta:

– Én, Uz Bencze pap, esküszöm s ha bé nem tartanám:

Föld engemet elnyeljen, latrok kössenek lábukhoz, minden féreg rajtam
hizzék, minden bánat bennem lakjék. Mózes írása törüljön el,
szamártemetésben legyem részem. Hóhér legyen baltolmácsom, ha mi gonoszt
véghezvinnék. Szép hitös assszonyom tőlem elsorvadjon, inges két
magzatom akárhogy elvesszen. Megvetésnek kára érjen. Isten szakállával
törülje nevemet az élők sorából. Amig a nap kisér, meddig a hold ellát,
beteg kutya szerencséjét örököljem!

– Mert én, Uz Bencze pap, énakaratomból esküszöm!

– Esküszöm pedig a kenyérre!

– Esküszöm a sóra!

– Esküszöm a négy bőjtre, Istenre és minden teremtményére, hogy én ezen
szép templomot hóttomig el nem hagyom, s ha meghóttam, testemmel akár
kertet támasszanak!

Mindaketten lihegtek a rémitő eskü után. A pap aláirta és megcsókolta az
Uz Bence esküjét. A térdén eltörte ólmosbotját. Két karját a mellére
vágta.

– Most eredj öreg Gábris és vidd hirül, amit láttál.

Az öreg ember roskatagon motyog és eszi a szája szárazságát.

Az éj teljességében áll és olyan, mintha a pap fénytelen buráját
keresztül lövöldözte volna, hogy az Isten ide lásson.

Az Árpád-templomon új repedés támad és az alatta cirpelő tücsök
csendesen kimulik. Minden alszik, csak az időnapelőtt ébredt ember
őrködik a bunkók árnyéka alatt.




TEDD LE A NEVEDET GIDRÓ PÉTER.

– Átkozó levél az utolsó árcsói baráthoz. –

Magában fondorkodó, előrehorgadott ükapám omló-porló írása ez, kinek az
élet már aranyzérus. Régen átdugta a fejét rajta. Hatalmába belefáradt,
málladozó gőgös agg volt, ki hetven éven túl magasabb szférát lakott és
csak isteni közbenjárással lehetett szóra birni. Alakja vetekedett
gyepűháborító őseivel. Fakó, gúnyoros bölcs és hajthatatlan. Sisakban
feledett százados fő, kiméletlen, hiábakeresztelt turáni keserves, ki
háborgásában földdel együtt szedi az epret, mint a medve.

Mikor a levelet irta, üstökét meszelgette a halál, mint a rabszolgák
lábát volt szokásban, de ő ezzel se törődött.

*

– Láttalak, Barát!

Sirgödör már a kincses ládád. Imahabaród erőtlenül aláfittyent, kopasz,
nyeszledt saskeselyü ül már a dohos kámzsád felett. Végérvényesen vége
az árcsói szép napoknak. Megelégszel a jóleső tüsszentés boldogságával.
A bortól mindjárt a tántorgó kerekű, aranytaligára ülsz és sápadtan
elalszol. Ha asszonyt vezetnek eléd, ölelés helyett megáldod. A kincsek
felett győzelmesnek látszol. Gúnynak, gyülöletnek szentes ábrázattal
lyukas tarisznyát tartasz. Juhok közé vetett érzéketlen pásztorbot vagy,
ó-szövetségi kormányforma.

Ki vétkezni képtelen, imádkozni se tud. Néma és töprengő levél, mint a
tojását csőrében költöztető madár.

Tudatlak, hogy jól vagyok, Barát. Az én lábamról nem ették le idegen
porták marós kutyái a sarkantyus csizmát kúdulás közben. Hát, hogy
megőszültem? Ne féltsd te az fehér lúdat a vizbehalástól. Te csak
vizsgáld a lelkiüsmeretedet, mig megvedlik alattad a medvebőr a kanapén
és megfurja lábszáradot a szú,

Tedd le a nevedet Gidró Péter. Érdemtelen vagy rá. Az apád még fagúzsból
csavart jármot vetett a bölény nyakába a fülei nagy erdőn, de te azt se
tudod, hogy nem ezüst fonállal, de vérrel peremeztük subánkat, mig te
Istennél futottad a magad dolgát.

Vitték-e hírit neked, hogy Kós Imrinek vége?

Gyeke Dénes se öntözi többet pézsma-vizzel a szakállát.

Bethlenfali komám se ciprusfaládában nyugszik.

Petresnek is a bogácsi szászok ástak sirt istennében.

Etcetera, etcetera.

Míg a felvetett alma alájön, idő változhatik. De te honnan tudnád?

Tőled ugyan zászlóval hordhatnák el a határ köveit.

Hosszu gondolatnak rövid szót adok.

Porod se maradjon. Barátnak is rossz vagy, különben ösmerned kellene a
székely hitigazságot, hogy nemcsak a chrisma, vagy a fák olaja szentelt,
hanem az emberek drága kenete, a verejték a legigazabb papavató-szer,
melyet belső tűz ver ki lelkéből azoknak, kik asszonyok kedvességéből is
kölcsönzöttek erőt s kiknek fülébe gyermekük sirta teremtésvádoló
haldoklását. Ennek hijjával porbairt jóslat lesz belőletek.

_Enlaka_ fölött a kővéváltozott, felkantározott _Firtos-lováról_
mondják, hogy megjelenti a székelység sorsát. Szép, békés üdőnkre fehér,
mohaszőre arannyas, zord üdőnkre fekete, felhők közt nyugtalankodó.

Sárviz járjon a szivedre, soha se nézed te azt a lovat?

Meglátszik, hogy úrfi-korodban is csak asszonyoknak kémdeákja voltál,
másképpen azon lóról fölszedett szemöldökkel kellene prédikálnod
egyhuzamban reggeltől estvélig, mig annak a lónak kőlábai eloldódnak,
mert – sírástól reszkessen rothadt bajszod – pusztulás jöve reánk.

Aki pedig barát, az termeljen sáfránt, ha nem tud a sziklába lelket
önteni.

Egyéb panaszom is van.

Hajitásnyira van tőletek a világ nevezetessége, a _Rakodó-hegy_. Viz
oldja fel a föld méhének minden kincsét és színes rétegekből hegyet emel
arany lávából, ezüst fátyolból, gránát-, zafir-kristályokból.
Észrevétlen tornyosulással mese növekszik valósággá.

Egy életet éltél le a Rakodó-hegy alatt s az ércforrások felhullámzó
csudálatosságát mégse érted. Csak a szineket látod, a dómépítő türelmet,
de nem sejdíted, hogyan válik a feloldott kincs mélységtáró bölcsességé,
honnan pap-eleid merítettek.

Hej Barát, te talpas! Ez a kincsek sirja, hadas Irnák koporsója. A
felvetett virágkövületekhez van-e értelmed? Borultál-e a hegy szája fölé
jövendőt lesni, jelent megtudni, mig igaz látások özönlenek lüktető
agyadba? Bűvös erő tükröződik abban s a tükör néped életét megigazolja.

Rettenj és rémülj Barát! Fekete réteget rak hadas _Irnák_ sirja.
Szorítsd rá a szádat s szüntelen kiáltozz át a másvilágra, ha értünk
könyörögni erőtlen valál.

Ám, mi közöd velünk? – Sohasem érezted a csillagnál melegedő bújdosók
vágyát a tűzhely után, anyád sirjába se lőttél keserűségedben, hogy
miért szült e világra téged. Ti pedig árcsói barátok ehelyett csákánnyal
támadtátok, földdel behánytátok a székely jóshegyet. Sok istentelen!
Elfeledtétek: – Amelyik nép multját eltemeti, elpusztul az.

Hamarabb megolvad a kő egy barát tenyerén, minthogy ezért megbocsássak.
Nem csoda, hogy a fejetekre szakadt a firtosi zárda.

Igy tevétek a hunn írással is.

A pogány ragaszkodás fájt nektek. Nyugatról hoztatok köntöst a szónak,
pedig nem látott még olyat betűkitaláló értelem. Nyíl után hunyorító,
világigázó nagy nép igaza volt pedig az az irás.

Mert: –

Van, aki madarak nyomáról rajzolt betüt a szónak. A villámcikázást
nyomorította ábécébe a germán. Másnál ismét alattomos kigyótekergőzés a
sorok hulláma. Az arab írásban mintha a sivatag közepén elhullott
emberek testén egymásmellé osztott férgek ágaskodnának. – A hunnok
azonban a bölcsesség gyökérszálaiból, öreg emberek szeme mögé vont
életráncokból alkottak formát a gondolatnak.

Nem látott még ilyent betűkitaláló értelem.

Ha minden barát szájavégén tiszta kánári nádméz csurogna e népre, mégse
volna jóvátéve a ti irásirtásotok.

Hosszuorru fa-saru, hosszuorru barát.

Pókhálóban ültök a föld fölött. Nem is vélitek, hogy a gondviselés két
véglete, a kenyér és a virág közt számunkra mi történik.

Zsebkendő-végről táncoltok az élettel. Csak a szemetek ég utánna, mint a
faoduba leskődő baglyoké.

Úgy kellene, hogy rátok nehezedjen minden hegy s a tűzhasogatta sziklák.
Fejeteket izzassza a felhő, a szálló bogarak nektek kedveskedjenek.
Sirásunk érzékenyítse sziveteket, belénőjjetek fába-fűbe. Pihenőhelyet
csináljon a megcsúszott kő, idekösse lábatokat a virág, agyatokba
belevilágítson a gyertyánk s a fákon tündöklő minden gyümölcs
elbódítson. A hangya is akadályt hordjon léptetek elé. A nap függönye e
láthatáron át ne bocsásson, avagy botlanátok el az _ördög barázdán_, a
székely földet körülzároló emberfeletti őrtöltésen és süvegberejtett
orcával addig zokognátok felettünk, mig a koporsónk alá tett tövisen
megnyugodva testünk-lelkünk földdé omlik.

– Hej Gidró, Gidró!

Csókkal mérik meg a fehérnép száját, szeretettel a világ hosszát és te
övedről leoldoztál bennünket.

Pedig lásd!

A gyűlölet kitagadja a fényt szemünkből, az erőtlenségtől elejtjük
falatunkat és szégyentől ég az arcunk, mint a lángszin bársony.
Jókedvünket elorozták, bitanggá vetett a keserü élet. Ahhozértő nótát
mondhatna nagy leromlásunkról.

Nótamondás? – Hol jár az eszem?

Miseruhát adass minden tekergő lantosra, de ékest, de dúsat, amelyiken
hat szentasszon vakra-varrta magát; mert – tisztelem a hirit –, nem
tudnak ma a lantosok az igazi dalhoz.

Mindegy.

Már az én hegedüm keresztbetett két virág a gyermek álla alatt. A versek
nem siettetik az ereink tüzét, könnyünkből a nóta több gyöngyöt nem
farag, elveszett a taktus, a pariparobogás.

Ez az utolsó levelem hozzád, aztán közgyepet hagy köztünk a sir: de
mivel szégyenítselek meg Barát?

Ha leányod volna, kicsike, térdigérő; hozzád küldeném, hogy öledbe
rejtőzzék. Ha fiad volna, levente; fonnyadt, kongó melledre siettetném
és te kevély örömödben, barát egyszerűséggel virágot szednél alomnak a
lova alá. Ha asszony fonna borod mellett, rárómadarakkal, vadászó
ölyükkel kedveskedném, mig te a kévét cséplő emberek tempójára ügyelsz.

Mivel pedig te csak vén, körmös Barát vagy, levélvivő cigányomat küldöm
száz aranyakkal, hogy egy Gidró öreg bottal ne zörgessen idegen ajtón,
borod legyen pezsdülésig s az idő, közös emlék megkényszerítsen: – Mikor
mindaketten a nászhintó két ablakában bámuló lantos gyermekek valánk a
fejedelem lakadalmán. – Az arany szegekkel kivert ezüstös kerekeken –
ime – eddig jutottunk.

Igy is jó.

Csak, – ha innen elmentem, – a nyomor meglohadjon, jó szó felfakadjon,
bánó szó ne legyen, fennséges legyen az inggel megtörült minden homlok.
Avar közt a holló holtat ne keressen, a fejedelmek közt hazug ármányt
több követ ne hordjon. Hagyjátok a vetést békében sárgulni.

Nyissátok meg száját a Rakodó-hegynek, hogy a regőrejtő hadas Irnák
sirja házunkat betöltse. Te pedig vén Barát kérd meg Úristened, hej azt
a sok árvát aztán ő feressze. Így még azt se bánom, hogy a csatazáró,
fergeteges kürtöm csak a csordát gyűjtse.

Tőlem akár kakastéjjel süssétek a bátorságot, de én látni nem kivánom. A
régi jó világot kössétek batyuba s földig húzván a leghosszabb fenyőt
csaptassátok immá’ a pokolba.

De te Barát osztályosom valál, egyazon hótól fehérűltünk, közös
könnyünkbe vakultunk; testemet azért ezektől megójjad.

Akármelyik könyöködön gondolkodj felőle, ép ésszel rendelem, esküvel
meghagyom, hogy: –

Tömjén füstölővel magadat ne fáraszd, hosszu a tüdődnek a
„Miserere“-soltár. Vén hangodnak szárnyán messze úgyse jutnék. Fejér
szakállamot vizzel ne áspergáld, rongyolt Bibliádban se keresd a
textust; – hanem a lovamot pompára szereltesd.

Eléadják szódra a bogláros féket, az innapi csójtárt. Homlokelő helyett
párducbőrrel vértezd. Itt hányódik valahol az üstöknyomtató s a jáspisos
nyereg.

Szép varratos keszkenőt adjatok kezembe. A sisakos, páncélos két
fegyvernök el ne maradjon. Zászlót, kardot síromra vessétek, kopját a
templomfalába törjétek.

Többet nem is mondok.

Csináld Barát, csináld, ahogy ketten tudjuk, konok módra, keleti
lélekkel. Pornak csendességében, hegyeknek gyászoló fekete ölében
megbúsult lelkemet így készítsd az útra.

Aztán te is tedd le neved vén, szomorú Gidró Péter! Siess, kövess engem!

Ez a plánéta már ránkunt.

A halál fagyának rögei közt várlak.




LOPJÁK A GYÜMÖLCSÖT

Gyalázatosan megszedték a gyümölcsfáimat. Az arany parmen alatt egész
halom lehasított ág, könnyező levél hevert. Magamnak kell megőriznem és
rászánnom az éjjeli nyugodalmat.

Őszies, hüvös az éccaka. A szarvas már beleivott a vizekbe, jut eszembe
a gyerekkori magyarázat. Édes, teremtő nedvek hulldogálnak, mintha a
csillagok sirnák titkos, homályos fénnyel. Néhány gondolaton végig futok
és behunyt szemekkel képzelődöm a keserves egyhangu tücsökszó mellett. A
képzelet, ez a fehér leányka, idekapkod, odanyúl virág után és minden
férfi képzeletének van fehér leánykája.

Hunyókálnak az ablakok a faluban. Valahol egy legény kilépett a
kapujokon. Faluba megy, énekszóval megjelezi.

„Piros rózsa, fehér rózsa, kinyillott egy kis ablakba.“

Ez az.

Távoluccán, közeluccán a kutyák beleorgonálnak. Majd félbeszakad a
nótázás, valakinek köszönt.

– J’estét.

Igen meglepetten, igen bátorságosan hangzik. Valószinüleg zsandárral
találkozott. – Tiz lépésig tisztességből csend. Szóváltás nincs. Mégse
zsandár.

Kitájékozódom az útra. Kézi villanylámpa lidérckedik rajta. Soós Árpád
szokta a mellénygombján hordani, tehát úrral találkozott. Kissé megszúr
a gondolat. Arra laknak Bedő Ilusék.

Fuvallat buvik a levelek közé. A gallért felhajtom és elpletykálok
magamban. Jól esik a megszólás az emberi természetnek.

A legényről megfeledkezem. Már felém hangzik:

„Folyton álmodozom róla“…

Ez nem igazi nótázás, csak az érzései hajtanak bimbót szeszélyesen, mint
a szegfübokor ága; ide egyet, oda a mást.

Sodrott szivar pislog a legény kezén, mint az ékkő. Vigyázkodik. Most
megismerem.

A szélső almafa a keritésre hajlik, a lombja közé burkolózom csendesen.

Egy kis zsuppos háznál megáll, fejmagasságban az ablakkal. Közelarccal
beleszól.

– Nyilj meg setét ablak.

Melegen, kedvesen tudta mondani.

Megtörténik zajtalanul és mégis úgy rémlik, hogy ő alkotta magának az
anyagtalan sötétségből azt a fehér, csinos leányfejet, melyen még
frissen rajta van az első álom hamvas melegsége, kuszáltsága és mintha
hatalma volna felette, hogy ujra fekete semmivé enyésztesse, ha már
nincsen gyönyörüségére.

A változások titkon történnek, mint a fű növése, a leányszív rejtett és
magába mélyedt, mint az éj, mely a föld mögött lakik és nem lehet
harcolni ellene.

Kíváncsian várom azért első érzésüket, fiatalságuknak első merészségét,
virágtermő fejüknek ügyefogyott igazságát.

De csak susogás.

– Emri.

Emri és tovább semmi.

Ismét egy csendes

– Maris,

egy halk

– Emri

és ismét semmi.

Megzavarják. Nagyranőtt férfiárnyékok jönnek ki a sötéürből, csak úgy
lábolják a fekete kaoszt. Vállukon fejsze. A mel zőre mennek. A
vaddisznó igen töri a kukoricát, őrizni kell. Nagy vadijesztő tüzeket
szoktak gyújtani az erdő szélen.

Egyikük elmentében odaszól.

– Te vagy-e Emri?

– Ez én.

Odébállanak. Az utolsó azonban hosszan, feltűnően vissza nézett.

A lány visszabúvik az ablakhoz.

– Jaj most megtudták!

– S hát osztán.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Végigfekszem az őszi hervadt füvön és ugy tetszik, hogy hallom az élet
megdermedését, ahogy a tenyészetből az életnedvnek a földbe
visszacsörgedeznek és szintelenül megszakadnak a láthatatlan életfonalak
az anyag tehetetlen összeomlásában.

Rágyujtok és hallgatok.

Kezemhátán – érzem – bogár mászik. Megnézem a szivarparázzsal. Picike
ormányos bogár. Finoman kék és szépen zománcos, mint a Bedő Ilus
selyemruhája.

Tünik az ifjúság a földről.

Az átlátszó tiszta zöld levelek megzavarodtak, mint az aggastyán szemei,
kinek az évek kábultsága agyára szállott. A föld tehetetlensége magához
szivja a testeket és a fák hajladozva bánkódnak felettem. – Jó elaludni.

De mit csináltok ti ketten odakünn?

Vagy úgy?

Egymás kezét fogják.

Tegyétek azt, de tiszták maradjatok, mert jeges vizbe doblak benneteket,
mint az eszkimó asszony a gyermekét. Védekezzetek, mert nektek adom a
világot.

Mit susogtok?

Különben susogjatok. Látom, tiszták és jók vagytok és én egymásnak
adlak.

A legény készülődik. Itt a bucsuzás. Megáldom őket.

Nyugodtan mehetsz, én őrködöm. Tied már kizárólag ez az ablak.

Kis leány, holnap már kiteheted a fuksziát, muskátlit és mikor elfogyott
róla a sok tüzes virág, te fiu jöjj el érte fényes nappal, zeneszóval és
hivjatok engem is.

Arra mégy? Jó. De vigyázz! A Bedőék ablaka alatt csendesen járj.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hideg már a föld. Fázom.

Önző vagy föld, irigy vagy, magadra téped a fákat virágostól,
levelestől, hogy hiuságodban minden illatot magadra pazarolj.

Vagy lehet, hogy te vagy a mindenség szive, ki minden szépséget magadba
zársz.

Könnyelmü leány vagy, elcsábítottad a napot, tüzét kiszivtad és most
ellökted magadtól.

Hideg vagy, mint egy öreg tudós ráncos keze; azért öltötted magadra
minden szépségedet, de ő elfordult és most kihült a szived.

Valaki meghalt, akit nagyon, igennagyon szerettél. A legkisebb csillag,
gyermeked.

Boldogtalan vagy?

Sajnállak föld, vedd a szivemet és melegedj át tőle.

Elszundítottam.

Mi az? Már hajnalodik, vagy a vadijesztő tüzek lobogtak fel tulságosan?

A torony élesen meg van világítva.

– Ég az erdő! – kiáltják.

Tüzben az ég nyugaton, mintha a nap eltévesztette volna, hol kell
feljönnie.

De ni. Ember jön az uton orozkodva, a vállán durva, kinnalvó
darócköpenyeg. Szembefordul a Marisék ablakával, mintha tépelődnék.

Most már mindent tudok.

Ez a fejszés ember, ki visszanézett.

Kábult a fejem a sok virrasztástól, zavarosok a gondolataim. Hiába,
szokatlan.

A tűz világosságánál még megeszem egy hideg almát és holnapra mindent
elfeledek.




NYIRFÁK ALATT.

Van itt a legényeknek egy bájos, régi szertartása, a zöldágeljegyzés.
Magas, sudár nyirfaszálat vernek a lányos házak kapujába pünkösd
hajnalán. Nem véletlenség, hogy éppen a nyirfát választják s a hagyomány
szívósságával ragaszkodnak hozzá. Képesek tömlöcöt ülni érte. Olyan
tilalmas nincs is, mint a nyirjes, a Sugás nevezetü, hol zöld, arany és
fehér sorban, mint ég s föld között feszített lanthurok állanak
vékonyan. Szépség, tisztaság van köztük. Tavaszi nedvök, a virics, édes
és hűs. Micsoda fehérhajú agg szó ez. Úgy cseng, mintha eleink a
zsákmány arany pengését próbálnák a kövön. Javarügyezéskor növendék
legénykék léket vágnak a nyirfa lábába s a szekerce fokával meg is
kopogtatják a fát. Zárkózott hatalom látszik a szemükben, sejtelmesen
hajtogatják.

– Virits nyirfa, virits.

A fa sárgás életmustja meggyülekezik a vágott göbőben, nekihajlanak és
szürcsölik élvezettel. A fákkal való ezen közösségnek, egyesülésnek
mögötte sok minden rejtőzik. Az emberi öntudatnak nem példátlan
merészsége-e villogó baltával megállani a kopár fa mellett és
életreparancsolni: – Viritsnyirfa, virits! –

Tudólátó, jövőtáró, beláthatatlan fejü elődök öröksége ez is, kik
feltárták a fa eredetét ezen mondásban:

_„Nap volt édesangám, hold volt édesapám, kerek föld szült engem“._

A nagy háromságnak elfedezett nászára ráparancsoló értelem, ha el is
porladt velük, a nyirfa nedvében mégis felforr tavasszal s viricsivó
fiak cselekvéséből visszalátszik. Szánni lehet, aki nem hiszi.

Ott van a másik is, – a furulyahallgató legény. Nem az a legény, aki bor
mellett hallgatja a tilinkót, klánétát, vagy ennekelőtte a tárogatót;
hanem az az ügyibevaló székely gyerek, aki az elkészült hangszert
legelébb a füléhez tartja s hosszan tájékozódik. Van, aki nem tudja,
hogy a furulya tündérkoporsó, fényes nyoszolya, melyben a szép nóta
alszik s kilenc lik az ablaka. Az a legény pedig ilyenkor az ablak alatt
hallgatózik.

A zöldágeljegyzésnek akkor van ideje, ha már a szüzek saruja, a
szarkaláb is kinyilt, a tavaszvizek felfakadnak a lábnyomok után; sárga
kis virágban sárga kicsi méh ül, piros kis virágban piros lesz a méh is;
a nyirjes szélén pedig megáll a vörös róka, belebámul a fehérségbe és
szomoruan elfordítja méltatlan, ravasz terveket számigáló okos fejét.
Csak a tisztaszándéku őz áll meg a lehajló ágak alatt s a napfényben az
arany levélkék pici rebbenéssel pilinkéznek. Ilyen hajnalhasadtán, mikor
az ég aranydeszkái repedeznek, a régi nóta költi fel a nyirjest:

  „Kerek erdőt járok
  Marokvesszőt vágok“.

Az alsó vesszőket letakarítják, gondosan ápolják, eljegyzési jelt vágnak
a törzsére, művészfaragással diszítik, a lombok közt munkálva igy
titkolóznak a leány felől.

Hej sokszor titkolóztunk nyirfa levelével.

Külön legénybiró intézi a dolgot, mert törvénye van az ágmetszésnek,
kapuratűzésének. Tehát este, ha már matollál a denevér az ember feje
körül, megkoppan az ablak.

– Jön-e úrfi?

Négyen-öten várnak, köztük olyan is, kinek az első zöldágverése most
lesz. Szemes, eleven, a kamaszerjedésen frissen átesett fickók. – A
cigányhoz rég kiment a parancsolat.

– Osztán akasztás lesz, ha valamelyik elmarad.

Már a többiek kis tűz mellett ülnek, nem messze az _átokfától_, amely a
legdaliásabb fa tiz határban; de ott fog elkorhadni a saját lábán késő
vénség után, miután a harkály végigoperálta az oldalát. Az átokfán
ugyanis vértilalom van és édesanya átka. Alatta ölték meg a nagyobbik
Kósát egy leány miatt. Ma sem kérdi egy se:

– Hát te kinek vágod? Csak összeszikráznak a szemek és megsujtják a
szekercét. Megitilik a leányt is érte, az utcán lobogó hajjal fut a
fehérszáju rémhir.

– Éva Julisnak átokfát hoznak.

Harmadéve történt, hogy Becze Sándor nem kélt fel a tüztől. Feltünt.

– Dologra Sándor.

Dacosan elkomorodik.

– Az idén nem gyegyöztem.

Megesik, hogy egyik-másik nem jegyez zöldágat, csak a tüzbe bámul. – Mit
lát benne? – Vörös semmi a láng. – Furcsa madár szárnya nélkül, ágat
eszik szája nélkül… Ilyen madár az élet is. Embert eszik szája nélkül.
Csak a becsület jár szájról-szájra.

Tavaly mégis mást határozott a legény. Zöldágat vert az Évé Julis
kapujába.

– Leveszem az átkot róla!

Reggelre derékon törve, csonkán, megzúzva, legyalázva az úton hevert a
galy.

A bandaszóba, forró kedvbe az út kellős közepén belekáromkodott Becze
Sándor.

– Álljon elé, aki tette!

A falutjáró fiatalság visszadöbbent, de aztán visszavágtak.

– Úgy ügyelj, hogy megbúsulod!

Felnőttek is belekeveredtek s az asszonyok addig jézusmáriáztak, hogy a
többi akkor abbamaradt. Zúgták ezt is, azt is, hogy Becze igy, hogy
Becze úgy; de Becze csak azt mondotta a követeknek.

– Az én dógom.

Azóta egy év telt el és most várjuk a holdat. Néha vetnek a tüzre. Őket
nézem.

Kedvesek vagytok ti fiuk a tűz mellett. – Most szerettek mindent a mi
van, mert minden a tietek és szép a minden. A babátok szeme a csillag, a
tűz melegében őt érzitek magatok mellett. Csak ő szép, csak ő édes
míndenek felett. – Ég, föld folyása, a tejut pataka értetek van. – A
létnek dermesztően fennséges küzködése, fölöttetek való pusztító
szágúldása, a bolygórepesztő dörej csak úgy hallszik ide a kis tűz
mellé, mint a nászmuzsika, melyet a tilinkóra hajtott fejü legény ismer.

Ti kis legények nagy boldogsággal siessetek, mert telik az idő! Pár év
előtt még ficfafurulyát, most zöldágat, pár év után majd csak pipaszárat
vágtok.

A tűz hamvadóban, az idő haladóban, a legények felkelnek.

A nyirjes hangos lesz, fejszecsapások alatt ingadozik a fák ezüstös
teteje. Már csak egyedül ápolom a tüzet, mintha apja volnék s – talán az
is vagyok.

A Sugásban zuhantak a fák, mikor a tűz fényébe lépett harmadszor is
Becze Sándor.

Eldöbbenek:

– Mégis kijöttél Sándor?

Szembeült.

– Muszáj vót, otthonn nem nyughatom.

Fejszét se hozott, csak idegenül elbámul a fák során. – Megsajnáltam.

Milyen más, mint a többiek!

Semmit meg nem érint. Embertől nem fél, de ezek a fák, ezek a fehér
pihegyűrüs, fosztoskérgű átkos fák bántják. Az ágak szomorúak, a tűzzel,
lángvetődéssel tündöklő levélkék fájnak. – Susogásuk rágalom,
hallgatásuk kétszinüség, édes nedvük méreg. Nap ha rásüt, hold ha
ráhull, madár rászáll; szinben, izben, hangban, illatban meggyalázottak,
mintha a fából is ember lett volna.

A fiuk elkészültek, indítják a szekeret.

– Mehetnénk.

Meg se látják Beczét. – Állnak.

– Tegyetek a tűzre.

Csodálkoznak, hogy miért.

– Még egy fa hiányzik.

– Hiányzik-e?

Mind állunk a tűz mellett. Feszült, kemény, testzsibbasztó mereven. A
tűz megfesti a szótalan tanácskozást. A szűk kör közepén pirosló
zsarátnok lehet, hogy halált szül, ha a markok szétnyilnak. Becze nyakán
kihivóan feszülnek az erek, az elővetett láb már-már felrugja a kis
tüzet s akkor megtelik a nyirjes piros rózsákkal, számos tűzvirággal; de
egy-két száj is megtelik csendességgel. Jó lesz megelőzni. Nyulok az
egyik fejsze után. Vádolón elpillantok felettük, kicsibevevően és
fától-fáig nézelődöm, szemmértékkel becsülgetem, válogatom. Nyulánk,
széplombu kicsiny fánál megállapodom. A legények érdeklődve, de
mozdulatlan állják a tüzet.

– A zsenge lesz, – hallom egyszerre.

– Ha zsenge is, de az én becsületem rajta van, – vágok vissza.

Becze megmozdul.

– Pedig azon az én becsületemnek kell rajta lennie, – panaszkodik.

Erre már leeresztem a fának vont fejszét. Most már ütést se szabad a
fára tenni, olyan próbakoppintást a tövére.

– Ez igy van Sándor.

Nyiltan a legény pártjára állok.

– Jere Sándor, itt ma más veszti el a becsületét.

Keményen megpirosodnak. Ez sértés. Annak szántam, de morognak is
kedvetlenül. A legénybiró közellép.

– Értsünk szót! Én megbizonyítom a becsületet.

Minden mozdulata erő és szépség, nagyszerü méltóság, ahogy kell a
becsület megbizonyításához.

– Neköd adom az ölelkező fámat, – fordul Beczéhez megindult képpel.

A szintelen egyszerüséggel tett ajánlat nagysága elbódítja mindannyit.
Nahát ennek hire lesz, de lehet is, ha egy ilyen első legény az erdő
büszkeségét, a hires ölelkező fákat odaáldozza, csakhogy a legénység
becsülete megbizonyosodjék.

A nyírjes magas pontján a sima lapályon áll az ölelkező fa. Kitartó
munkával két egyenes nyirfa összefonva és úgy csavarva fel az égig, mint
különös torony. Csak a fehér ménló hiányzik a tájékáról s a sokszögletü
terméskő félig megbillenvet, beroskadva, zöld moha abrosszal s füsttől
vöröslő szemü, égett nyaku, tagbaszakadt, ménfékező két őslátó a kezükre
fröccsent, méntajték könnyü diszével.

A tűz villáncsol, az erdő megvilágosodik, kisvártatva a nyirfák alatt
felvetődik egy kar, két kar, minden kar s asszongya hogy: – „Ha
megebredsz, ne végy észre.“ –

A nóta felébredt a tilinkóban.

Minek ide őslátók.

Majd kijönnek egykor a fiaink nyirfakopogtatni, viricset ereszteni. A
vén fák alatt elboklásznak s itt ezen a helyen a lábukkal rátoppannak a
tűz helyére.

– Itt bizonyíták meg apámék a becsületet.

Hanem akkor mü, testvérek már a bor mellett is elálmosodunk.




A KLÁNÉTA

Volt a falunkban egy árva legény. Ennek a legénynek volt egy jávorfa
klánétája, áradó, messzibeszédü, ékes furulyácska. Csodás finomságuvá
sodródott benne a legény lelke és láthatatlan arany-hurokként kiröppent
belőle. Rávetődött a repülő madár lábára, fák finom rügyére, a felhők
képére. A lelkét hosszabbította meg vele és az édes magyar dal mély erői
fakadtak általa.

Egyebe aztán nem is volt Árva Kósa Pálnak. Neve sem volt addig, amig
egyik nyári estén kiült a háza elé és belefújt a klánétába. Mint fekete,
ismeretlen villám hasított bele a hangja az emberek szivébe. A falut
sötét pólyába takarta az éj. Kínosan édes, epedő panasz volt az első
nóta. Minden földi állat felnyögött kínjában, az álmos fák alatt sírtak
a bogarak. Az apavesztett madárfiókák a fészek szélén kihajlottak és
istenükhöz kiáltottak eledelért. Az alvó viz is felébredt és ezüstösen
megborzongott tőle. Az emberek tétován elindultak a különös bús, örömet-
és szerelmetszólító, leánycsalogató, veszedelmetrejtő, furcsa magyar
nóta után. – Megtalálták és megölelték Árva Kósa Palit, aki varázslattal
megverte, tiszta szent erővel megragadta őket.

Ez az Árva Kósa Pál barna volt, mint a föld és szótalan, de amikor
pörögni kezdettek ujjai alól a dal gyöngyei; minden leány a keblére
szorította két kicsiny öklét, titkon, félve közelébe jöttek, úgy
hallgatták megzavarva, elkáprázva. A legény pedig tovább is bús maradt,
mintha koldus-tarisnyából töltené újra a furulyáját, melynek öblébe
minden szellő, vihar és illat belopózott. Mondhatni, a Székelyföld lelke
ütött tanyát benne és ez röpült szét az űrben a kilenc kicsi likon
által.

És csak nagykésőre, – mikor legszebb volt a csillag; – indult meg a
hasonlóan szegény leány, kinek a nóta szólott és többet nem is tért
vissza. Megtartották a szegények lakodalmát. A szomorú nóta igy
változott vígra; a legény élete igy fordula jobbra. Olyan nap volt ez,
hogy a méhek lerugták a lábukról a virágport s még a tarisnya is táncolt
a koldusok hátán. Táncba, menyegzőkre hivták, de egyik reggelen verni
kezdett a hir, hogy Kósa Pál az árva bizony megbolondult.

Hát ez az istenszamara elmene ki az erdőbe, fenyőszurkot hozott s a
klárinettnek mind a kilenc lyukát betapasztotta, az ékes-rezes
nótaszerszámot felszúrta a füstös gerendába. Senkinek el nem árulta,
miért gyülölte meg a dalt. Asszonya unszolta, kérlelte; – hiába. A
klánétát a pókok ezüstfátyolba foglalták. Olyan szegények, elhagyottak
lettek, hogy a tűz is megsiratta őket, de Árva Kósa Pali hajthatatlan
maradt. Elszántan markolta meg a kasza nyelét és csak a szemébe csapódó
buzaszárak közé suttogta panaszát.

– Mikor éhes voltam, kenyeret se vetettek nekem. Mikor rongyos voltam,
nem hivtak a táncba. Mikor fájt az élet, meg sem vigasztaltak. Senkinek
se kellett a szomorú nóta, ne kelljen a vig se.

Mégis fájt a hallgatás. Titokban végigcsókolgatta, harmatban fürdette a
klánétát, hogy el ne repedjen, de a kilenc szent sebet mégse nyitotta
fel rajta.

Igy hát lassanként elfeledték. Jobbsincs cigány kezdett muzsikálni
őrült, beteg tempóval s az emberek, kik még éltek a nagy halál után, az
életüket mulatták el mellette.

Telt, mult az idő s a klánéta drága öble csakhamar megtelt a népek
kínjával, sóhajjal, bánattal; mintha minden elköltözött lélek
beleszállott volna. A sok haláltól megfeketedett fája, a sok kin
hasította szét jávorfaszivét és mégsem birt megszólalni. Olyan idők
jártak, hogy a meglőtt madár is tűzbeborult a levegőben, ugy hullott
alá. A pillangók hátán is démonok ültek és gyülöletet izzadott a virág.
Csak a klánéta nem birt megszólalni, mert akkora lőn a népek nyomora,
hogy ki sem lehetett már dallal fejezni.

Árva Kósa Pál is megtöretett testtel, elszabadt erővel, felhagyott
reménnyel, éhesen, rongyosan kiállott háza küszöbére, melyről tűz nyalta
le a fedelet és konok daccal, szomoru bennsővel hallgatagon nézte a
megsemmisülésbe szédelgő nemzetét. A cigányhegedük kihullottak a
tehetetlen kézből, a papok ajkán megfagyott az ige; oly nagy lett a
nyomoruság.

Mégse fujta meg a klánétáját.

Asszonya is elhervadt mellőle. A szive izzott, emésztette és fölpattant,
mint az arany tojás héjja. Könny, panasz és szenvedés ömlött ki belőle.
Vádolón, szótlanúl emberére nézett.

Tovább nem birta Árva Kósa Pál se. Csendesen kiült az eszterhéj alá,
letörte a szurokpecséteket és ismét fölharsant az életünket sirató,
drága magyar nóta. Az embereket lassankint elöntötte a vigasztalás. Az
égre is felszaladt a tavasz és csakhamar a fák hulló virágával
keresztelték a csecsemőket. Ujra kihajtották barmaikat az emberek és a
föld szennyét ekéikkel aláforgatták a mélységes pokolba.

Fújta, addig fújta klánétáját Árva Kósa Pali, amig sorsukba feledkeztek
az emberek. Ekkor ujra előbujt odújából a hegedüvel Jobbsincs-cigány, de
senkinek sem kellett.

Még mindig szomoru volt a klarinett, sokáig szomoru. Végre aztán a
hangjába belesikoltott az ő kicsi fia. Erre vigra fordúlt a szerszámon a
Kósa Pali újja, dallamok nevettek, ujjongtak, születtek. Az asszony is
felvirágzott a betegágyból, mellének fehér esője megeredt. A kopott
muzsika megfiatalodott.

Kósa Pálék ugyan tovább nyomorogtak, a nótáért pénzt ugyan nem kaptak,
de hallgatták őket, de szerették őket, mert ujra élt a dal. Es hát a
madár se vár semmit, mikor csicsergésével teleaggatja a fákat, szinessé
szövi az égvilágot. Hiszen a borviz is ingyen buvik ki a sziklák
markából. Így tett Árva Kósa Pál is.

Utóbb versek is tolultak szájára. Az emberek csodálkoztak, eltanulták,
de a nótacsinálónak jó szót se hajítottak. A vers és dala felhatott a
havasokba, lopva elrejtőzött a pásztorok fülében. Kicsi fia kacagni
tanult tőlük. Ő ugyan éhesen maradt, condra-gúnyája leszakadt, de a
népnek szines szárnyai nőttek, a homlokán bizalom káprázott és boldogan
dobta magát álmodásra virágos rétjei ölén. Az Árva Kósa Pali klánétája
ujra életre serkentette őket és örültek, mert azt hitték, hogy a dalt
nem lehet elvenni tőlük.

Egyszer aztán, mikor a vigalomból hazafelé tartott Árva Kósa Pál, elébe
toppant vetélytársa, Jobbsincs-cigány. Izgatottan, éhesen, kérőn
elébenyújtotta tenyerét, amelyről a klánéta elfujta a kenyeret.

– Sajnálj meg Kósa Pál, ne muzsikálj többet.

– Akkor én is éhen halok Jóska.

A cigány szemei úgy izzottak, hogy a pokolig lehetett ellátni a
fényüknél,

– Inkább te, mint én.

A közös sors katasztrófája fenyegette mind a kettőt. Az epedő dűhtől
szétnyiltak a cigány víllogó fogai és rávetette magát Árva Kósa Pálra.
Kést rántott és lihegve sziszegte:

– Muzsikálsz-e többet?

Árva Kósa nem bírt lemondani a dalról. Nem védekezett. Mit ér az élet,
ha már nóta sincsen. Kicsit gondolkodott, kicsit szomorkodott, erre az
orcája mégis tűzbeborult.

– Mégis tovább muzsikálok Jóska.

Jobbsincs Jóska egyik kezét finoman előrenyujtotta, mintha a levegőt
érzékelné, ugy fenyegette.

– Kilenc lik van a klánétádon, kilenc ujjadat vágom le.

A bírkózásban néhány sarj-bokrot széttiportak és csakhamar a földön
hevert a kilenc ujj. A cigány ránézett, mintha azon tünődnék, hogy mi
forrott ezekben a finom fekete ujjakban, hogy a nyomukban lobot vetett a
száraz fa.

– Vér! – suttogta sápadtan.

A vér, a sűrű, forró, a csillogó, áthatott, szilaj férfierő, a magyar
vér, mely ime folyik a csonka kéz csontcsatornáin. A cigány kéjjel
szagolta és lesi a vér szeszélyes utját, de nem érti, hogy mi sugalta a
kegyetlenül fényes eszmét. Ki lát bele ebbe a félvad, nomád koponyába,
melyben ez termett.

A klánétát is elpusztította és ezzel csend szállott a kis falunkra.
Azóta ilyen igaz nótára nem vigadunk. Ha kedvünk szottyan, kölcsön
kérjük és megfizetjük az idegen nótát. Nem sokat töprengünk ilyen
kicsiségen.

Árva Kósa Pált sajnáltuk egy kicsit, de arra való a megmaradt ujja, hogy
ha már koldulni megunta vele, szokjék más mesterséghez.




GYERTYAVILÁGHOZ JÁRUNK

A hó végtelenségében a házak füstje egyenesen lyukasztja az eget. Az
útszéli bámész jegenye szálló varjú után nyújtja a csúcsát. A
jegesrevert uccán hazatérő részegember ingatja sapkáját. Észre se vette,
hogy a nap már a holdra bizta titkát. Uccafordulónál megtorpan, – (itt
mióta van árok?) – s elszántan átugrik a saját árnyékán.

A fagynak fehér jókedve van. Szemközt fújja a hóport, zuzmarát,
ablakokra gyémántvirágot cirkál, a határkövön hóbabonát csinál, s majd
éjfélkor farkashátra pöndörödve szalmába ellett kutyakölykökre vadászik.
Ilyenkor mondják, hogy a cigánynak vállabércin, nyakaszirtje alatt
megfagytak a juhok.

A faluban gyertyavilághoz járnak, szomszédba kószálnak hirhordozni,
időtölteni. – A részeg félrebámul, tüsszent, s a pipa kilóg a száján.
Énekelne is, de elrontja kedvét, mert valaki elhalad mellette.

– Te vagy-e Ábris?

Kékrefázott jeges szemöldökkel beleköt a részeg.

– Hová mécc?

– Ide a mestörhöz.

Ha a mester menne Ábrisékhoz, akkor most a részeg kevélyen elrázná az
újját az orra előtt.

– Az úr ki cigánnya?

Ábriséknál pedig az az ölelnivaló menyecske így bátorítaná kis fiát:

– Mongyad kicsidem, istálom a kezit édes bácsi.

Mesteréknél csak:

– Jó estét Külü-bá. Mi jót hozott?

Külübá bizalmasan elhelyezi a sapkát a vetett ágyon.

– Ezön zsebbéli órát, – közeledik a lámpához.

A mesterné sötéten nézi az ágyon csepegő, havas, fodor sapkát, de a
sapka nem törődik vele, mintha fekete bakmacska lesné az ágy alól kibuvó
egeret.

A mester tájékozatlanul összenézi az órát a sajátjával, beigazítja. Külü
tudományos érdeklődést tanusít.

– A percmutatóba nem vagyok bizonyos.

Kiderül, hogy a többi mutatóban sem bizonyos.

– Megfelejtettem, – pironkodik Külü.

A mester csodálkozik.

– De hiszen maguknak faliórájuk van.

– Azt fejből üsmerem.

– Sz-akkor készen vagyunk, – könnyebbül a mester, – mert ez éppen úgy
mutat.

Külü kedvetlen.

– Kihántam a drága pénzt az ablakon, ha úgy mutat.

– Hogy hogy?

– Úgy, hogy a nem jó.

Ujabb kérdések kihozzák, hogy a falióra ugyan se nem siet, se nem késik,
mert még apja halálakor elserkentette az utolsót. Ezért ismeri Külü
fejből, ezért feledte meg, – annyi idő óta, – a mánusok járását.

– Gondolám, ha Mesturam felelevenitené.

– Szivesen.

Egy-két próba után aztán az órák, percek, másodpercek állását hibátlanul
felismeri, nem parasztosan, hogy: – fertáj nyóc, hanem vasúti
pontossággal: – Hét óra tizenöt.

– Szép aranyóra, – ismeri el a mester.

Penicélussal felbillenti óvatosan a belső fedelét. Látni lehet, hogy a
hajszálkerék aranyszárnya ragyogva repdes, az ékkövek keményen fogják a
finom csapágyakat, hogy el ne görbüljenek az arany kerekek, mikor az idő
tizenkét szép fehér ökre végig vonja a végtelenség útján. Külü
szeretettel tükrözteti arca előtt, s már itt elgondolja, hogy puha
bárányirhából tokot varrat neki. – Ezen a szikrázó patyolat estén
azonban meghordozza a faluba, s nem éppen kedvező megjegyzések közt a
köztudatba jut az óra. Lehet, hogy boros fővel ér haza Külübá, s a
tulipántos kanapén hanyatt helyezik. Agya szédülő malomkerekein
lecsúszik a „cseppbor“, a mónárlegények őlleni kezdik a felgyült
gondolatokat, s ő széles mosollyal elszenderedik. – Éjfél után felriad
majd az öregasszony.

– Jajmáriám!

Izgalmasan egyremásra huzgálja a gyufát a falon, mig a lámpa fellobban.
Siettében borzas ősz hajjal rávilágit Ábrisra, – (mintha az ördög nézné
meg kalauzlámpával a lelkiismeretét), – s pillanat alatt a lájbizsebe
aranyórát tojik.

Külü nem szól vasárnapig. Törött tükröt támaszt az ablakhoz, s
kaszadarabbal eszközölt beretválás után felmorcan.

– Asszon. Az innepi gúnyámat, s az aranyórát!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A zsendely nagyot csattan a rozoga mesterház tetején. A hideg nem
tréfál.

– A herkópáterit, megfagyunk a télen, – szól a mester.

– Fogyatékán bizony a fánk, – panaszolja mesterné.

– Hát a kánonikaporció, – dühödik Külü.

– Az erdőn van, a herkópáterit.

Külü megemlékezvén a honoráriumról, elbúcsuzik.

– Hónap békapatok egy szekérrel.

Mesterné szeretettel néz a fodorsapkára, s a háta megett elnevezik Külüt
tisztességes embernek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az úton kutya iklat lefele, lompos farkán jégcsapok zörögnek. Külü
megnézi, hogy a kis göncöltől srégen az ötödik csillag látszik-e. Ha azt
elhagyta a hold, túl vagyunk a kilenc órán. Felleges időben, ha balfelől
fújja a szél az ember orrát, lenyughatunk, mert éjfél is elhaladt. Külü
a kalendáriumot még Mihájdiáknál tanulta csak úgy pogányosan és versben:

  _A kerek ég alatt kerek egy istenfa._
  _Kerek istenfának szép tizönkét ága._
  _Szép tizönkét ágnak ötvenkét virága._

Afféle régi magyar időszámítás ez, virággal jelölve a föld útját a
térben és időben. Páratlan gyöngédség és hatalmas emberkéz volt, mely
elhintette ezeket a virágokat, hogy a vénségtől félvak föld
hazataláljon.

– Még szoknom kell a zsebórához, – véli magában és halad tovább.

Itt is fény, ott is fény. A házak rásugárzanak az útra. Éva Esvánéknál
nagy a zuvatolás. Ide Külü valami címen betekint, de nincs maradó
szándéka. Kevés beszéd után készülődik.

– Még fiatal az idő, – marasztják.

– Fiatal-e? – kételkedik öntudatosan, s áhitattal elővonja az órát.
Hanyagul rápillant, rázza a fejét.

– Jól eltőt biza.

A vele egyivásu Tömpe Márton irigyen felherken.

– Be cifra hagymád van, hol szörözted.

– Sármántyu madárral kőtetettem, – s a kezefejével távozóban legyint,
hogy ne bántsák kacagással szegény Tömpét.

Tömpe Mártonnak a pénz sohase huzta le a zsebét, de hajszálon függött,
hogy ő is most csak belépjen az ódalházba, letörjön egy fogat az arany
boronából, s odavesse a cigánynak, hogy patkót mérjen belőle a csizmára.

– Csak akkor ne lesz vala likas a lábbelim, – révedezik.

Favágó napszámos ember, de éjjelenkint különös foglalkozása van. Éjfél
előtt páfránymagot keres, ami tudvalevőleg ezer évebn egyszer nyilik,
pár lobbanással elvirágzik, s aztán elszáll a semmibe; de ki elfoghatja,
örökre boldog, mert mindent tud. – Ilyen Tömpe lehetett, ki a
mindentudás kósza meséjét a szegények lelkében elültette.

Pásztorgyermekek, ha bokorágon alvó madarat lelnek, gyantás fenyőágat
mártanak a tűzbe, s azzal közelednek nesz nélkül. A fény különös álmokat
okoz a madárnak és borzolt tollal nyöszörög a hatalmasabb fény előtt,
mely rémítően több, mint az ő kis koponyájában rejtőző. Régi könyviró
talpas barátok ilyen elszédített madárkoponyákban keverték a festéket az
iniciálékhoz, de ennek a mássa ez a szegényember is, ki leirja a lét
első virágját, a fényvirágot.

– Levél hegyin kicsi fehér lang, de – mindig messze van.

Bizony messze van az Tömpe Márton. Akkor langyos, szüntelen esőfonalak
mindenszinü özönnel verték a földet, a kötetlen gázok tarka füsttel
égtek, forró csillagködök heve lengette az öregisten fehér szakállát, s
a páfrány fénylő spórákkal elcsirázott.

Mégis a néma kőrétegek függönye mögé látott Tömpe azzal a homlokkal,
mely öreg és fekete, mint a kova; sőt – ugy beszélik, – futott a virág
után s akkor a tudás magja fennakadt a rongyaiban, mert tudni kell, hogy
sohasem ott van a mindentudás magja, merre a fényvirág szalad, hanem
ellenkező irányban. Fékezhetetlen boldogság derengett át Tömpén, de csak
múló pillanatra, mert hirtelen a lyukas lábbelin eltünt a mag, eloszlott
minden. – Szegénynek sorsa ez.

Tömpe néz, az arca ércfal, mit vágy merevített s mintha pokolból jött
volna, ugy vöröslik; vagy csak a szégyen, a rongyosok rongya ütött ki
rajta.

Később fázó lélekkel felállott, a sapkát, mint koporsó fedelet tartván a
kezében. Amire mások a beszéd orsóját guzsalyukba dugták, rendre
elszéledtek, kit a merre noszogatott sorsa.

A külü óráján akkor már tizenkettőre járt. – Ugyis eleget pihentek, holn
p már vasárnap s hosszak az éjek. Mégis eljön a kéklábu hajnal, az álom
összekapkodja cifra játékait, selyem szemfedőit, a háztetőn hóbasüppedő
lábakkal igyekszik haza a kalandos macska. Semmi változás. Senki sem
született, senki sem halt meg; csak egy leánynak fagyott az ablakhoz
néhány szál virága. Ahelyett nyilik más. Mára a hideg is enyhült. Külü
az óráját templomba viszi. Kifundálta, hogy majd odaáll elismeréssel a
papjához a beszéd után.

– Fáinul megszerkesztette. Kerek egy óráig tartott. Néztem a zsebórámon.

De odavetődik orgonánkékült kézzel a mester, mosolyogva puhatolózik.

– Hány óra magánál szomszéd?

Külü zavart. Felnéz a napra, kezében az aranyóra.

– Most, éppen most, – törekszik a pontosságra, – most éppen, tiz óra,
hetven perc (rábök a percmutatóra) s még valami.

A mester kacagva üt rá a vállára.

– Maradjon maga csak a napnál.

Külü mogorván rejti el az órát.

– Hogy én abba a percmutatóba örökké hibázok.

Azóta ő is csak az öregisten aranyóráját nézi tovább a fellegek között.




HALDOKLIK A SZÉKELY

Urus Lőrinc még akkor született, mikor a szenteket kicse rélték a
templomban, de most is erejében teljes és olyan látása van, mint az
ülünek. Hajadon fővel egyedűl dolgozik a határon a girbe-görbe dombok
között, melyek virágban dúsak és szépek, mint sok egymás mellé ejtett,
szines irott tojás. Frissen hányt búzafejek, zöldszáruk törékenységében
finom lengéssel köszöntik. Nagy nyitott virágfejek ütődnek Urus Lőrinc
fejéhez, a felhővonulás játékában hegyek keringőznek. A föld dajkálta
körülötte a számlálhatatlan életet, sunyi vihartól óvta és minden sejtet
csordultig töltött az ember számára. A nap teleszájjal lehelte a hőt és
az emberi gondok, fáradságok feletti mosolygásától életnek eredt ott
búza, fü és minden emlő.

A másfélvékás kis földek között szép fehéren áll a vén Arus, mint egy
kifosztott teremtőisten a munka végén. A földek lábára dobva, teljes
virágzásban, mint lecsúszott kék lentakaró szemeibe ütközik a pörös
pászma. Ahogy rátekint elborul a vén, fülében csend lesz, vérzúgás
lüktet bele, fejében szabályos szúpercegés indul. Cseres ábrázatát
sárgaság foltozza, inogni, mozogni kezd előtte a határ, mint a vízből
kitekintő hal előtt szédül a szárazföld. – Eldül a mesgyén.

– No mi löle?

Búcsúgondolatok szakadoznak fel könnyen, melegen, alig érintve az időt.
Nézi hogyan párzik széllengésre a vetés, de saját nagy életét látja a
furulyametszéstől kaszaszikrázásig, mellyel annyiszor leleplezte a
harismadár fészkét. Szélesen, erőltetett figyelemmel körülnéz. Ott az
erdőszélen a törökbúzák mellett gyújtogatta fickó legény korában
vad-ijesztő tüzeit, szőtte, cicomázta érzéseit a leány felől. Hová
lettek a nóták, felvirágzott kacagások, búzaszóró ereje, ölelő
kivánsága, földforgató kitartása, barázdaszámláló gondossága? Eltüntek
észrevétlen, mint az árnyékban hűtött vizes korsó.

Öreg imbolygással összeszedi eszköz-szerszámait. Estére hajlott a nap.
Keserüségében vissza sem nézett, hátamegett sötétbe zavarodott erdők,
mezők, földek boldogsága. Csak a hideg fuvalom jött utánna, mint a
földek felszabadúlt ős fájdalma. A szennyes szürkületben kémények
füstölögtek, de az élet hozzá nem ért fel. Bódultan ereszkedett a
lejtőn, tántorogva súlyosodott minden lépte a föld felé és a végzetes
törvényt hozta a vállán, mint erős gazda korában a havason ellett fehér
borjut.

Vacsoraelőtti béke ült a falun. Megrogyott lénye felélénkült a friss
emberi szóra, de nem elegyedett bele. Legyen meg. A megosztatlan
fáradtság már csak az övé. Az idő hegyes mánusa nyakába esett és ő
rettenés nélkül vette tudomásul. Válságok nélkül, egyszeüren,
székelymódra tovább vonta magát a házak alatt.

A pitvar vörös lett a lámpafénytől. Urus a kapulécekbe fogódzott. A
roppant tér üresedni kezdett körülötte, az idő ellopott lépteiből.
Elmeredezett a dolgokon, hideg szorongás kapta mellbe. Az ősi tűzhely
vén gazdája csontraszáradtan ült az asztalhoz, a fiatal napokra
visszamutató gondolatok bevégzett munkája után.

– Rosszul van apám? – jött reá a menye.

Családja megütközve nyitotta rá a szemét. Az öreg hallgatag tervezéssel
számigált magában, aztán fagyott kezeivel levette a magyarós üveget a
pohárszékről. Reszketegen tólta a fiának.

– Töltsd meg fenyővízzel s mentedben szóllj be Gegő sógorhoz. Ki
érkezik, – jöhetnek a rókonok is.

Ülü szemeiben titok csillogott, de már csak befelé lehelt, kifelé alig.
A mennye észrevétlenül előkereste a szentelt gyertyát, rejtett üzenettel
készenlétbe helyezte a papot.

Kurta-furcsa székely szóllással ütköztek be az érkezők.

– No? Tán nem? Ugyanbiza?

Az emberek melegében újraérzett megnyugvással tréfaszóra fogta őket.

– De biza. Angyaltéjre jutok.

Urus Lőrinc ennélfogva balkeze fejével kétfelé törli lenge bajszát.
Másikban a magyarós üveg.

– A zénistenem áldjon meg titeket.

Iszik, mert még engedi az ereje.

– Ebbe zegyben odafenn hiány lesz.

Gegő sógor ivás után megpótolja a szót.

– Én is abba vagyok.

A menyecske síróramutató orral kinálkodik. Fia az asztalvégén könyököl
goromba öklein. Az unokák a góc alatt csendeskednek, meztelen lábaikon
játszik a fenyőfa lángja. Az ámbituson nagy csizma dörgetés. A szomszéd
jön. Az ajtónál megáll, elteszi a pipáját. Odase néznek. Minek. Bejön
magától, ha eddig eljött. A gazda csak úgy a szemeivel megállapítja,
hogy van még üres szék. Ha nem volna, az is az asszony dolga.

A szomszéd irástudó, törvényértő ember, kinálást vár, akkor is lemondóan
legyint.

– Csak köszönöm.

A küszöbön nagy hirtelen felszökik a kutya éktelen ugatással. A kisebb
gazda félrerugja s mentében visszaszól.

– A doktor.

Az orvos fiatal, új ember, nem ismerős a szokással. Az üres ágy,
vacsora, ivók láttára bután megkövül egy helyben.

– Hol a beteg kérem?

A talpas mokány gazda a fiut kiugrasztja a góc alól két ív árkus
papirosért, hogy legyen receptnek. A szomszéd alattomosan hunyorgat.

– A sok lesz.

A légy s a doktor hamar rátalál a betegre. Már az ágyon tölti vele az
időt.

– Hány éves?

– A második hétnek a szárát nyújtom, ameddig lehet.

Mások fejtik meg, hogy 77 esztendős.

A menyecske szepegve vetkőzteti, teríti, takarja a vén csontot. Az orvos
látja, hogy nincs veszély. Keveset ivott az öreg, de hogy hirnevet
alapozzon a nép között, tekintélyes és komoly.

– Itt csak az Isten segít.

A gazda sóhajtása majd kifújja a lámpát, az asszonyt zokogás rázza, az
ivók ábrázatja szánalomra nyúlik.

Az orvos újra a betegre veti magát. A csendben a falmelletti
félhomályban, – isten bocsássa meg, – úgy néz ki, mintha Urus Lőrinc
szoptatná a doktort.

– Jó, hogy hozzám fordultak, csúszik lefelé a beteg hátán. Tintát,
tollat, – és félhangosan válogatja a grammokat a porokhoz.

Végre kihálálkodják a kapun.

Urus Lőrinc hirtelen rosszabbul lesz. Szemöldökei összerándulnak, cudar
sárga a fehér párnán. Az asszony kézbekapja a receptet.

– Kivel küldjük el?

De rácsattan az öreg:

– Megbolondúltál? Hát nem hallottad, hogy csak az Isten segit? – Eltöröm
a lábát, aki nekem még doktort hivúl.

Csilapitásul, de mint valami rossz tréfa miatt méltatlankodva, ráhagyja
a sógor is.

– Nem is kellett volna.

A szomszéd ellent mond:

– A törvény miatt jó volt.

– A reménység örökké biztassa az embert, – szintelenkedik a harmadik.

De erre felcsattan a fiatal gazda.

– Hátha a két jármos ökrömbe kerülne, akkor is nem hivatnám-e el?… Hát a
tisztesség?

Ez az. Megbólintják. Erre nem gondoltak hirtelen. Ha már Urus Lőrincz,
vagy más tekintélyes öreg ember azt mondja, hogy meghalok, akkor
prócessióval jöhetnek a doktorok.

A szomszéd a receptért nyúl. Az ér a legtöbbet az orvosból. Az is vagy
használ, vagy nem. Ha nem használ, törvény kéne rászorítsa a doktorokat,
hogy öt pengőből hármat vissza adjanak.

– Itt már az állam nem jól gondolkodik, – véli a szomszéd. – Ha igy
halad, maholnap az eső után is beküldi az adószedőt, hogy minden füst
fizessen érte forint ötvenkrajcárt.

Lenyelik a mérgüket, egyetemes nyugalommal hörpintenek a fenyővizből.
Lelkük újra leereszkedik a részvétbe. Az öregnek közeleg az ideje. Korty
vizet iszik s mintha attól csendesednék, komorsággal, vézna bordáit
feszítve szól:

– Sógor.

Gegő érzékenyen arra facsarja a fejét.

– Szóljon sógor!

– Békességvel szeretnék meghalni sógor!

– Segéljen az Isten sógor.

A szomszéd sűrűn hunyorgat. A beteg öblös beszédjében meghatottság
reszket.

– Csak azt akarom, hogy a pör miatt, ne haragudj. Adj kezet sógor. – No
köszönöm.

A menyecske sziszegve palástolja dühét, szeretné kivetni ágyastól. Gegő
a közfigyelemben ernyedten mentegeti magát.

– Amiatt nyughat sógor. Én nem is ragaszkodom ahhoz a pászmához.

– Láccik, hogy Szent Péter a közjegyző, – köhög a szomszéd.

Urus pörös lelke hát elcsendesedett. Elsimul az ágyán.

– E jól esik. E hiányzott. S te visszaereszted?

A másik látja, hogy lépre viszik.

– Sok a költség.

– Azt megtérítem én.

Erre elhallgatnak. Fiatal Urus üveget nyujt Gegőnek.

– Mi többet nem zavarunk benne. Irásba is tesszük.

Az árkuspapirt a szomszéd elé teszi és vöröslő nyult arccal diktál:

„Én Urus Dénös Mihály a Lőrincé ezennel kinyilatkoztatom hütös tanuk
előtt, hogy szülőapám örök nyugovása mián…“

A szomszéd betüt betü után görbít. A vármegyében ekkora csúfság nem
esett. Gegő káromkodik a szégyentől, rádobbant mérgesen.

– Tán megvesztél? Hát nem hallottad, hogy visszaeresztettem? Erről
csinálj irást, de ebbe helybe!

Bele kell nyugodni. A szomszéd nem enged, mert tanuk vannak, de Gegő
lesemmizi a tanukat. Végül megirják, elintézik akarata szerint.

A betegről mind megfeledkeztek. A menyecske rettenve ugrik oda.

– Hol fáj édesapám?

– Ahol ez a bolond doktor mefogdosta, – lépik le az ágyból Urus Lőrinc.

Szemei, melyek olyanok mint az ülüé, rávillanak a facsaros eszü
szomszédra, jó erővel ivásra törli a száját.

– Nohát erre a jeccségre!

Kivül a legények nótázva mennek haza a babáiktól, a hold fehér szájjal
ásít, a csillagok ravaszkodva hunyorognak a mennyei utszélen.




AZ IGRIC

Régen vége a kedves ídőknek, mikor négyen cimborák egy leányhoz jártunk;
de az emlékezetünkben tovább él, mint a Küküllőbe esett csillag fénylő
cserepe a viz mélyén. Irjátok meg nekem lelkem ecsém Máté, élnek-e még a
Jucikák, Mancik, leeresztett haju huncut fehérnépek, szépet sugdosó édes
gyermekeim, diák-ország tündérei; kiket szerenáddal költögettünk, kikért
annyit megszenvedtünk tanárnak szavától, apáknak markától.

Akkor még: Csak egy kis lány volt a világon, akihez áhitattal járánk
négyen, orrunk alá bajszért imádkozó nevezetes fiuk. Különböző dolgokban
jeleskedtünk a leány körül. Magam az összes bogarak tudományos nevét és
„lelő-helyét“ ismertem tanár ijesztő pontosan. Sanyi, a cigány muzsikált
olyan szépen, hogy ma is szivesen fejébe verném azt a festett fenyőfát.

A leány a lámpát fél-lángra húzta és a kályha köré telepített.

– Most Bandi maga beszéljen valamit.

Semjén Bandi csak a félarcát fordította a leány felé. (Tudta, hogy ő
„profilban nagyon érdekes“.)

Némi töprengés után szokása szerint sóhajtott és a homlokára árnyékolta
a kezét.

– Ibn Rostehnál, az arab történettudósnál olvastam nagyon érdekeset az
igricekről, – hazudott a gyalázatos.

– Ibn Rosteh? – csicsergett közös Jucikánk. – Jaj az nagyon szép.

– Csak maga szép, – búsult Semjén Bandi.

– Halljuk az igricet! – jajdultunk közbe.

– Az igricek? – mosolygott felénk. – Azok (– tudja Jucika édes –)
pénzért nótázó, ablak alatt csókért leskődő, nagyurak bolondítói voltak.
Különösen ez a _Tomok_-nevü. Ez a lelkét eláruló, imádságvesztegető
rongyos szolgája a dalnak. Könnyet, lelkesedést kicsaló, mámort és
lelkesedést, – az élet két színes fátylát reánkteregető, fiatal hunn
legény.

– Nehéz, de gyönyörűséges élet volt akkor is az igrickedés, – beszélte
tompán Semjén Bandi és a szeme ködleni kezdett. – Te teremtő Isten, mond
meg nekünk nyilván; hová rejtetted ennek az érzésnek titkát? – Fűnek
izébe-e, vagy madár tolla melegébe; kőnek árnyékába-e, avagy
életbe-halálba? – Miért van, hogy egyszerre nem birunk magunkkal,
kevésnek érezzük a szót és sorvadó szájjal bámulunk az ég mélységébe?

A hunnok talán tudták. Ritkán, nagyon ritkán, egy-egy székely, – rég
elfeledett igricivadék – még visszaérzi szavak csengéséből, tűznek
szeszélyes játékából, a sok földönalvásból, ráhullott falevelek
súlyából.

Gúnyosan néztünk a fiu szeme közé, de őt nem zavarta.

– Más is hallhatta, – folytatta ingerülten, – hogy igy kezdik a
székelyek a mesét: – _Mikor a nap még dereng a világ szélén és az
apamadár temetni viszi éjjel elhalt fiókáját…_

Mi csak azt látjuk, hogy a szép leány felsóhajt. Semjén Bandi hálásan
csak hozzá beszélt.

– Ne higgye Jucika, hogy magától találta ki ezt a székely. Ki tudja,
melyik ősünk hozta magával valahonnan a Himalája alól, hol kutyák rágják
el a holdat, a felszálló ködből gondolatok lesznek s furcsa képirások
megszületnek. Szóbavermelt sok szép dolog bizony mindez. El lehet
képzelni, hogyan szerettek az irgicek, kiknek éjjelük-nappaluk tele volt
velük.

Barna-piros, izmos fiu volt Semjén Bandi. Büszkejárásu, összeszorított
száju és gúnyos természetü. Csak most láttuk, hogy milyen meredek
lépcsőkön jár a szive egymagában.

– A leánynak Isla volt a neve és éppen olyan volt, mint maga Jucika.

Csak a tűz s a hajnalcsillag tud igy igézni, mint a szerelmes férfi
szeme; beszéd nélkül, puszta érintéssel, szabadulás nélküli édes
ingerrel.

– Mondom a nap még derengett a világ szélén és az apamadár temetni vitte
éjjel meghalt fiókáját. A hold ráesett a fák tőrzsére és rajta remegve
hallgatta, hogy mit beszél a leány és az igric.

Bolond igric mondotta:

– Amerre velem jössz, csak ott szép az élet. Szép, fűzes mezőben, nap
jelenlétében elmegyünk a csendbe. Éjjel, ahol járunk, eléd jönnek a
csillagok és kereken gyűlnek az ég alján, hogy reánk vigyázzanak.

Szegény leány mondotta:

– Hiszem.

Bolond igric szólott.

– Két erős karomnak melegében viszlek.

Szegény leány hitte.

Igric csak folytatta.

– Édes rózsám, visszafelé menjünk. Jaj, ne a hódítás útján, amit karddal
vernek. Az én kenyeremre ne hulljon többé vér. Félek, hogy megfog az
átok. Azt mind elkerüljük. Itt fekete kínnal születik a gyermek. Az én
_fiam_ ágról könnyen leszakadó aranyalma legyen. Isla, énrózsám, csókold
meg a fáraesett holdat, ezzel esküdj. Menjünk.

A hunn leány belekábult. Szemeit a fára, kezét keblére vetette.

– Megcsókolom a fáraesett holdat. Menjünk Hadisten nevében, hét szűz
útján, Istár asszony, istenasszony éneke felé.

Lehanyatlott a Semjén-fiu.

A mi szép leányunk ránézett lelkesen, a legény kezét megérintve utána
mondotta.

– Megcsókolom a fáraesett holdat…

Kéz a kézben maradt. A lelkünk fájt. A más ember boldogságának mindig
szomoru a tanuja.

Kéz a kézben maradt, fejük összehajlott. Semjén Bandi ránkmosolygott,
hiszen aranykereket gördített maga előtt.

Hirtelen elszégyelte magát.

– A többit el is hagyom.

A leány megsimította a fiut.

– Akkor szomorú leszek.

Semjén makacskodott.

A leány kedvéért irigykedve sürgettük.

– Fejezd be, ha elkezdetted.

– Jó, – setétült el a szeszélyes székely és az arca fonnyadni kezdett. –
Magatokra vessetek. Én elmondom. El én.

Ilyen dacosan szánta el magát. Nehány különös jelet csinált az ujjaival.

Mindaketten megcsókolták a fára esett holdat és mentek-mendegéltek
némán, fáradtan. Mögöttük a két kimerült ló összegabalyodott saját
árnyékával.

Nevét se ismerték, ahol jártak; de a népvándorlás útja volt. Állatpaták
lyuggatták össze a vizes rónát, agyig földbe rekedt otromba kerekek
romjai maradtak vissza, magassugaru küllőikkel kietlenül fenyegetőzve.
Az emberhullák tövében hevertek szerteszét.

– A kvádok kegyetlenkedtek, – dörmögte Tomok, az igric.

Undorodva kerülgették a koponyákat, amelyek szétrugdosva várták
elmulásukat, mintha borzalmas hittérítő barát elszakadt olvasóláncáról
peregtek volna szanaszét.

Ragadozó keselyűk is rettentek fel, magukkal rántva az izmos lábukra
csavarodott holttestrészeket a hetedik atmoszférába, hogy nyugodtan
költhessék el.

A szél összesepri és hordozza magával a langyos fanyarízü pestist, mely
a szétkapcsolt szájakból dűlve, rondán fertőzve hullámzik a völgy torka
felé; ahol vörös, meredek sziklák látszanak a rájok hulló napfényben,
mintha az infernum égő falai integetnének.

Isla, a lány a sziklára bámult. Finom orcája fáradtságtól lázasan,
szintelenül összeesett, nagy szemei fénytelenűl vöröslöttek, mintha a
köröskörül kioltott élet piros hamma fedné. Régen elejtette lova fékjét
és bágyadtan hárítgatta ködös fejecskéje fölül az álom szárnyait. Nem is
látta a borzalmakat, csak az igricet.

– Nyugodjunk édesem, fáradt vagyok, nem birom tovább, – kérlelte a
legényt.

– Mindjárt. Erősítsd magadat. Erdőt és csendet látok, ott megpihenünk.
Itt, – hiszen nézz körül, – félek megállani.

A leány ráejtette fejét az igric vállára. Gyenge volt, gyermek még. A
rárohant képek körülszállották, mint a virágzó kalászt az aranypor.

Az igricnek engednie kellett. Fekvő helyet vert a közeli fák alatt.

– Aludj hát Isla.

Semjén Bandi egy kevéssé magába mélyedt. A mi kis Jucikánk elborzadva
csak őt nézte. Most megakadályozhattuk volna a lélekrontást, de egyikünk
sem gondolt rá, hogy a bűnt segitjük. Csak a magunk reménységét láttuk,
egyikünk se szólott:

– Aludj hát Isla.

Késő is lett volna. A Semjén fiu tovább cselekedte a rosszat, mintha
maga Ibn Rosteh, vagy a bizánci Priscos Rhetor démona volna.

– Ahol megtelepedtek, avult rongyok, „jelkendők,“ a zászlók ősei voltak
a fákra bogózva, üstöknek vájt füstös gödrök elhányt csontok, szenes
favégek, állat-alom és piszok hevert. De a csend ugyanaz maradt, ami
előbujt a holtak süket füléből. Lehet, hogy este lesz a tánc, ha a
megnőtt-szőrü és körmü vitézek felülnek álmukból, hogy sebüket hűsítsék.

Az igric maga is elnyujtózott két markába eresztett fővel, amiről a
hunnok azt tartják, hogy a hanyatalvó istennel diskurál és látja, mikor
a felhők mögül megfenyegeti a világot.

Hiszen volt itt, mit megbeszélhetett Istenével, ha ugyan nem egymást
fenyegették, mert a csataterekért akkor is egymást vádolta az Ember és
az Isten.

Aszondom – rázta az öklét a székely – hogy a hadak földjét nem lehet
többé üdvösségre szólítani. Minden erőt felprédáltak rajta. Hiába jön a
tavasz serkenteni, egyetlen gyökérszál se hagyja abba érte örök álmát. A
kiégett fák belseje hamutól vakúlt. Hideg esők, meleg esők hiába
tisztogatják, hordják a porrá omlott embert az alvilág torkába. Akárhány
napfordulás költögesse, akármilyen holdváltozás szeretgesse, száz
emberöltő csillagképei jósolgassák; itt a jövő sirja van, amiből nincsen
föltámadás.

Az igric is elszenderedett.

Mikor fölriadt, a lovak hátán már a sötétség ült. Isla-leány a fejénél
zugolódott.

– Hova vezettél? – Ez nem a Hét-Szűz útja, istenasszony dala helye…

A mi kis leányunk után panaszkodta.

– Ez nem a Hét-Szűz utja.

– A hét-szűz utja itt van – és a saját keblére mutatott Semjén.

Csak mi nem tudjuk, hogy melyik igric mondja.

Tovább már békülékenyebb volt a székelyfiu hangja.

– Álomtól álomig vezette az igric a leányt.

A következő napon vad, nomád férfiakat láttak, kiknek a soha-el
nem-múlás ragyogja be, hatalmas lábuk mindig kész az eltipró, sulyos
léptekre. Csak a meghalásét, de a magát-megadás érzését nem ismerik.
Büszke tartásuk az időt nem veszi tudomásul és lényegtelen, hogy melyik
évezred következik. Hivatva vannak, hogy a világ romja közt turkáljanak
és megmentsék ennek a világnak piszkát a következő számára. Valódi
ólomagyu, szines húsemberek. – Néhánya a fűben feküdt és olyan hosszura
nyulóra tünik fel alvása, mintha azalatt nőtte volna körül tagjaikat a
fű és virág. – A rablott asszony fejét rengeteg szakálluk árnyéka alá
rejtik, hogy majd otthon csalják ki a varázsigét belőle; amit a karjuk
közt szoritott test sejtet.

Isla a leány felsikoltott a látásukra és ellökte az igricet.

– Elámítottál, gyűlöllek.

Kiegyenesedett, kevélyen lerázta magáról az igric-igézetet. Ujra a
hódító, kemény fajnak nemrettenő sarja lett.

A lóra ugrott.

– Ne kövess – és a lóra vágott.

A ló ráfújt a földre s a pusztulás szimatján elindult táguló
orrcimpákkal, a távolért reszkető szüggyel és többé le sem tért a
hódítók utjáról.

– Az elpusztított világot valahogy elviselte, de az elpusztító embertől
visszarettent.

Igy halt meg az igric, mihelyt nem tudta a leányt álomtól álomig hívni,
hanem felébresztette.

Akárhányszor derengjen a nap az egek szélén, az apamadár mindig temetni
viszi elhalt fiókáját.

Mert – hej! – keserű az igricek útja és a szivök fájdalmaknak kutja.

Hazamenet mind a négyen támolyogtunk, a leányt sajnáltuk. Semjénre
dühöngtünk.

– Elrontottad a szép estét.

Még a kapu előtt tanácskoztunk, mikor megnyilt az ablaka. Semjén
odaugrott. Közelhajtott feje fölött hozzánk is eljutott a rejtelmes
beszéd.

– Bandika. Én, – én – mégis megcsókolom a fára hullott holdat…

Sanyi, a cigány a Semjén fejébe akarta verni a hegedüjét, de letett
róla. Halkan rákáromkodott Ibn Rostehra, igricekre, reánk is és nagy
méreggel hazaszállingóztunk.




VIZBETEMETKEZÉS

A legény holtteste ott akadt fenn az Oltba nyuló fűzfa vörös
gyökérgörbülésén, ahol a viznek kietlen játéka a sziklákkal megszünik. A
folyó szeszélyesen úgy helyezte el, hogy a fül barna kagylója óvatosan a
viz szinére emelkedett, mintha a föld utolsó üzenetére várna. Fölötte a
parti mező gazdag volt, mint az atlaszmadár fészke, kagylókkal,
zománcozott lepkeszárnyakkal, ritka virággal ékesítve. A nap függélyesen
hull az Oltba, átszinesíti a vizet, magábatöri a kék eget. Igy, az alsó
és felső végtelenség fölött nyugszik az árva, fiatal test. Ruha nélküli,
mert ártatlan, ártatlan pedig azért, mert halott. Sem vér, sem nap át
nem melegíti többé, de szép és magához von, mint a tükör ragyogása
lecsalja a pacsirtát az egekből.

Ide feküdt tehát ez a legény, hogy mindig a fején legyen; – nappal az
áldott nap jegye, éjjel az áldott hold jegye. Vizsirja fölé hajolva
megpihen az emberi értelem és fölösleges megkérdezni: – Ki vagy? Mert
nyilvánvaló, hogy nem a szerencsétlenség elégítette ki általa
pillanatnyi szeszélyét; hanem a legény maga akarta igy. Azért elindulok
az öligérő fűben, hogy cselekedetének nyomait megkeressem.

Először róvással diszített botját leltem meg ott, ahol kitör az Olt-vize
a gránitok közül, utjátveszíti a fenyő és virágország határmesgyéje
kezdődik. A földbeszurt botra kalapját rádobta, ruháját alája vetkőzte.
Tüzének hamma, távolabb-legelő lovának fekhelye még érintetlen. Az
ősnomád tűzhely maradványai körül a föld és viz kezdetleges
elhelyezkedésének érintetlensége és csendje tanyázik.

Még tegnap innen tekintett napnyugat felé. (Rosszul tette.) Lépteivel
ösvényt vont a fűben, a húszöles szakadék pereméig. Tehát megmaradt az
utolsó utja. Már ismerem őt.

Ló száját szerrel kenők, viharokat kézlendítéssel eltörlők, tűzbe vizet
cseppentők, csillagra igazodók, színek selymét értők, állatnyelvet
kanálbavevők, virágot botrafaragókut ólsó ivadéka ő, kinek csecsemő
korában nyers aranyfonalat kötöttek rózsás csuklójára. Anyja és lova
melegén erősödött férfi-szüz, ki bátor elferdüléssel nyugat vallásaitól
sátrára koponyaképet szögzött. Ő a nagy Szabad, rontásoknak, omlásoknak
ellenállani képes, a soha meg nem szokható idegen, ki ázsiai „Ü“-betűből
alkotta a nyelvét, mert ez volt az erőfeszítések hangja, mikor a világ
miatta dugába dült.

Gyengéden a test fölé telepszem és ráhurrintok.

– Adj számot, miért nem temetkeztél lovaddal? Már ez ugy szokás, ha
fehérre váltottad is barna szinedet. Ezeregynéhány év nem számit.

Mohó jóleséssel fedeztem fel, hogy iszapos a ló.

– Áhá. Megkövetlek. Te megtetted, de a hűtlen állat elhagyott, mert
tulságosan biztál benne és eldobtad a féket, hogy érintetlen halála
legyen; de elfeledted, hogy a Kaukázuson innét azt is elkeresztezték.

– Most odalenn, a fű-gyökeret ölelve, vizből kinyujtott fülekkel
biztosan a dobogását várod, mielőtt tovább mennél, mint fantasztikus
vizilovas, ki nagyszerü körbolygásában a vizeken tér haza Ázsiába, mert
emberi sulyát más föld le nem köti.

A hideg fül fölé hajolva igy nyugtatgatom:

– No mindjárt utra bocsátlak. Még dolgom van a botoddal, mert
szótétetlen nem hagyhatom ezen pár sor irásodat, melyet ősi jelekkel
rávéstél, bajszodat, szád puha árnyékát fölébe hajtva egy mohos kövön.

– Igaz, most jutott eszembe a gondolat csak, de valaha már az ősköd
mögött derengett az életlehetőségek határán. Minden mithosznak és hitnek
kivirágzott vesszejénél szebb a te szerelmes vessződ, melynek a kezdete
a mindenség gondolatával rokon s hivatva van, hogy szerelmünk dalát
dirigálja. Néhány törvényt irtál még, de az maradjon értelmetlen.

– Leveszem a botról kalapodat, mely mást soha nem üdvözőlt, nem a
büszkeség, hanem az öntudat méltósága miatt és baráti tulajdonomba
veszem a szavaidtól ékes fát. – Akarnod kell, hogy a babád piros orcája
ne hervadjon miatta, de nyugvóhelyed fölött ezzel verem főbe lovadat,
hogy pihenésed teljes legyen. Ennyivel, elismerem, tartozom. Aztán
reméllem, füled, a másvilág kémje is eltünik a habokban.

– Vagy, – mit gondolsz, – jobb volna-e férfiizmok erejével kényszeritve
a paripát, kikorrigálni elképzelésedet s igy tenni szolgálatot neked,
halálra keresztelkedni a víz uj vallása szerint?

– Meg fogom gondolni és egy s más számadásaim után, ha már száraz lett
az én tüzem hamuja is, mindenesetre ezzel a bottal hajszolom utolsó
iramra lovamat.

– Megegyeztünk. Semmi kifogásom ellene, hogy örök pihenésem vizben
legyen.

Ennek a legénynek igaza van.

A földbetemetkezés a passzív, bánatos, önmagát, nem tudó lelkek
tehetetlen elsülyedése. Rabszolga mitósza a torzulásnak a derengés
nélküli üregben, szennyes nedvek és férgek büntetése által. A föld
súlyát a tulsó életbe átcipelő izzadt teherhordói ők az emberiségnek.
Sirjaik azért görbülnek ki a földkéregből, mint szomoru igásállathátak.

A tűzhalál furfangos, mint a lángcsavarulatok; készséges, mint egy
keresztény vértanu, ideges, szeszélyes. Az örök gyülölet tehetetlen
összeesése. Dicsfény kigyófej körül. Egyébként közönséges iparos halál.
Fölényes, sulytalan, keserü latin vicc.

A vízbe rekkenteni az embert, már a vén turáni metafizika szerint való,
mint a társam tette.

Más népnek ez lehetetlen.

A tenger halottainak követ kötnek a nyakára. Minket a a szivünk húz alá.
A viz, az átszellemülés eleme megkönnyit, a forró agyat lehűti,
megtisztítja az utolsó kényszerü könnytől és csak a halak nem birnak
jajgatni az állatvilágban. Eljönnek a vizek a szép havasokból a haza
minden virágától illatosan, éjjel ezüstkoporsónak, nappal
aranykoporsónak. A legtitkosabb csermely is hoz a maga földjéből egy
fövényszemet és megindul a soha nem szűnő, utánozhatatlan szertartás,
mikor egy teljes földrész temet. Smaragdszinű szitakötők fölöttünk
körbenröpülve jelzik, mérik a sir terjedelmét, mely mindig igazságosan
akkora, mennyit a földből elfoglalt az ember. Ki elég nagy arra, hogy
ezt megérdemelje?

A földön kimondtak egy igét és ez a halott feljött a szörnyű
tapasztalatokért. De mi az, amire vár? Ige-e, tűz-e, vér-e a
halottnyugtatás?

Mikor a földön kimondják a halottnyugtató szót, csak akkor lészen nagy
leereszkedése a békességbe.

Meg voltam erről győződve és vártam harmadnapig.

A halott akkor már nem volt sehol.

A vizpartnak ismeretlen tulajdonosa elvágta a tartógyökeret és kilökte a
viz sodrába, hogy kövér füvét össze ne tapossák, ha sok ember jönne
érte.

A legsötétebb éjjel történhetett ez, mikor a földön a sátán csókot
váltott a halállal és csak a fekete kutyák ugattak a falvakban.




A VIRÁG JUSSA

A hold a kos jegyébe fordult. A nap leáldozása felől a Tisza csillogott,
partjain törpe fák halászgattak. A fény vörösségében jegenyék
melegedtek, varjak keresték a hunnok kárát. A sugarak láthatóan
hullottak a vizbe olyan sűrüséggel, hogy kaszálni lehetett volna őket. A
mén a rónán megleste ezt a pillanatot és nem emelte föl a fű közül
fejét, hanem szépen elfektette rajta, mintha a föld gyónását hallgatná.

A nagy Khán elajándékozott bolondja megszökött Aetiustól és kereste a
világverő népet, az arany hordát, de a nép meghalt. Útjában sok cigány
népet megkérdezett és mindenik inyét mutató jókedvvel mondotta.

– A nép meghalt.

A népvándorlás útjai mint fehér ostorok feküdtek szanaszét Európa hátán.
Egy-egy kiváncsi madár, ha fölfordítja a kavicsot rajta. A Khán bolondja
látott rajtok nyugatról jövő kántusos barátokat, kik istennel verik meg
Ázsiát. Ott pihentek sárgára esett fővel a nyári rekkenésben, a saját
arcuk árnyékában. Kérdésével hozzuk is ereszkedett.

– Láttátok-e a hunnus népet?

Kereszthányó ijedtséggel felelgettek a vén néphamisítok.

– Kik fegyvert fognak, fegyver által vesznek el.

– Cigánymézben legyen részed vén nyálassa, – horkant fel a bolond. –
Sirod alatt folyik már a viz, hát miért hazudsz te, mésszel leöntött
orcáju?

Kezével maga köré nyult, s az ott díszlő virágokból markába tépett, s a
vén farizeus szeme közé csapta.

– Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?

A barát szakállán fennakadt a virág, de a vakeszü, konok hivés beteg
szolgája megvallotta.

– Csillapodjál uram, mert úgy vagyon. A virágnak több a jussa. – Sic
est. –

– Káin legyen keresztapád, kimártom a szemedet, hát nem látsz te engem,
te Krisztus rabszolga? – káromkodott a Khán bolondja,

– Agyaddal vitatkozzál uram, – fázott a szó a barát száján.

– Húj te nyavalyás! Hát barbárnak nézel? Nyelvedre cseppentsem-e orrod
vérét?

– Kirie eleison! – reszketett a barát.

Fájdalomtól, dűhtől mámorosan gyerekeskedett a bolond.

Azért is Christe eleison! – és mérgében felfordult a lovára, hogy tovább
keresse a hunn népet.

Már a népek nem rebbentek fel útjában, mint surrogó fürjek. Már az
ékesen faragott bálványfákra mások kötöttek vándorjeleket. A puszták
útja puszta, fellegharc van fölötte. Már itt senki nem hint vizet a
kőre, hogy tüzének füstje eloszoljon és nem üt kacajt a jókedv a lányok
kastélyában, az ébenfa hálóházban. Az áldozás berkében egykor a
csendben, mint aranypénz csillogott a tűzlángnál a nyirfalevél. Immár
ebek őrölték fel a szent hamuban feledett csontot, melynek repedéseiben
írva van a jövendő.

Hej! Szépen volt akkor, mikor a furulya likain tüzes dali tündérlányok
táncoltak.

Esti pihenésben addig elhallgatták, mig az egyik szemük kisebb lett a
másiknál. A férfiak a bajszot sodorgatták töprengve, kis borjak és
csecsemők álmosan szoptak a duzzadó emlőkből. Szél hordozta a vágyat. Az
éj most is úgy jön. Az eb a család körül az orrára hullott harmatot
szemléli. Távoli fa csendesen ingadozik és szép sóhajjal lehajlik, hogy
megcsókolja az alájamenekült virágot. A fehér jószág a rónán
elszenderedve csakhamar a földbe sülyed. A csillagsugarak a fűben
szeretkeznek. A szellő időnkint fel-felszítja a pásztortüzeket, hogy
kedvenc gyermekei, a hunnok meg ne fázzanak. Bajszerező útjaik után ide
mindig visszatértek, de most keserűséggel érzi és hireszteli minden,
hogy az aranyhorda, a hunn-nép elveszett.

Csak az istenkisértő bolond tért vissza közülök, mikor észrevette, hogy
a kenyerük hajára borult többi népek ismét felemelik fejüket.

Csak a világtervező nép nincs sehol.

A négy szélfuvás felé kiált a bolond.

– Merre keresselek? – Viznek lementire, holdnak feljöttire, búval telt
pohárban, hol fekete gyász van, merre keresselek?

Már a sirból elő nem kerülnek a szkita ékszerek, arany turulok,
szaszanida párducok, kígyókban hízlalt drága kövek, kabuli pénzgarmadák,
gemmák, a királylányok hajából font tiszai gyöngyös halászháló, ércnek,
fénynek remekei. Már valahol a bolygók közt hányódik a fejük.

Ujra eltemeti a tüzet a bolond és tovább megy.

– Nem lehet, hogy a virág jussa nagyobb legyen, mint a népek jussa!

Töredék gondolatait elrebegi a jeltelen, úttalan és zavart pusztaságban.
Földnek eresztette a lova is orrát, a reggeli köd könnyé oldódik a
hátán.

Oldalt billenti nyakát a bolond.

– Jóccakát hunnok!

Szemét se veti fel, mig a lova fel nem horkant egy holttest felett.
Thrák fegyveres, látja öltözetén. Arra keserüen rárikkant:

– Nevedet mondd földi!

A thrák sokat ivott a saját véréből, nem felel.

Hasa, a dagadt kenyérzsák, puffadt és rosszagu, a szájával zöld hulla
legyek kéjelegnek, félig takart szemeivel ravaszul nézi, félig nyilt,
kacagó szájjal nézi őket. Kezei véresek, mintha vörös lovagkesztyüt
viselne. A multja titkos, mint az eső mögött a sötétség. Szegény, tévedt
és földresujtott ez a hulla, mint egy kidőlt furcsa bálvány erőltetett
vonásokkal. Piszkosan és sáppadtan, roncsolt szívvel és belekkel hevert,
minden pillanatban az ég viszfényét mutogatva arcán, mintha torzonborz
szederjes tűnődése volna a legfontosabb ezen a világon.

A bolond undorodva rugja fel.

– Eredj útamból komám!

A barázdából madárszó röppent fel. A holttest alatt új élet kezdődött, a
nedves bogarak menekülnek, színtelen csirák feje búvik a szivós fényű
nedves földből.

– Ismét a virág, valami virág! – rémül föl a bolond.

A hitfoldozó barát szava zavarja és pihenés nélkül megy, mig a menés
rögeszmévé válik benne. A hullák mind sűrűbben fekszenek, borzadó
üstökkel átugrál rajtok átabotában. Már csak a lova szagolja a föld
rettenetes termését.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az erdélyi havasok közt pihent meg először. A véghetetlen térség, a
beláthatatlan mezők elmaradtak. A hegyek robusztus vázai
legyőzhetetlenül meredeztek elébe és mint hosszú, meredek vonalak
hullottak le az égből. Háta megett a hollók örömükben görögül
imádkoztak. Kisurrantak a mély vágásokból és fegyvertelenül lebegtek a
világ sorsa felett. A sziklák mély gondolataikat emésztették. Törékeny
testü lények éltek a térben elzárva, megmért határocskák közt, melyeket
csak ők hisznek végtelennek. Az élet csak annyi itt, mintha valaki
gúnyból azt a pár ezer lélegzetet nevezné életnek, mely a kisérteties
sziklafalak közt születik.

Az embereket elkerülte útjában. Csak egynek vágtatott utánna. Annak hunn
volt a ruhája.

– Hol vannak a hunnok? – riadt rá.

A bujdosó nehezen állott rá a bizalomra. Egyet-mást mégis odaköpött
neki.

– Addig valahogy csak megvoltunk a nagy Itel Khán halála után, amig azt
hallottuk, hogy Uszpiru és Ilgyigó királynék is már belemarkoltak a
vezér kincsébe és Aquitániába szöktek.

A bolondot elfutotta az indulat. Tőrére vetette kezét.

– Te! Tisztultál-e már viz által?

A bujdosó megrettenve hallgatott.

– Tartsd az orrodat, hogy csonkítsam meg! – dörgött a bolond.

– Jóra vitatom szómat, – kérlelte a másik.

– Hazudtál. No siess védett tornácba ugrani, – dühöngött a bolond és a
mellébe vágta a tőrét.

– Uszpiru, Ilgyigó, – suttogott fájón a bolond utána és kihullott a
könnye. Meghaltak a hunnok, mert az aranytál fenekén békák laknak, akit
ezzel a vizzel leöntenek, elveszti férfiasságát.

Csüggedten mászott tovább egyedül a bolond. Felkinlódott a hegyek
tetejére és addig nem állott meg, mig el nem fogytak a havasok.

Valahol a gyergyói Kárpátokban az utolsó csúcsok tetejére kikönyökölt és
betakarózott a felhők rongyaiba. Nem mozdult tovább. Egész hunn
törzseket látott a hegység oldalán, rejtekein élni. Nem ment közéjök. A
nagy kőoltárok közt ráesteledett. A hold szemei láttára ragadt fel egy
sziklafalra. – Nézte zsibbadtan, lehullott végtagokkal.

– Uszpiru, Ilgyigó! –

Lábai alatt fejszék csattogtak a messziségben, hunn szavak zaja kélt,
csak dal szava nem kélt sehol.

A köd lassan megvakított alatta mindent és mint zürzavaros világosság
szűrődött át rajta egynehány tüzecske. Messze Ázsia felé beláthatatlan
csend és feketeség. Jó volna oda visszatérni, de nincs ereje. Az a
világtervező gondolat rút szégyene volna és itt alant mégis hunnok
fáznak a permetező ködben. Ha megtalálta, nem hagyja el, csak megjelenti
nekik, hogy itt van ő is.

Kínnal, bajjal fát halmoz össze és máglya tüzet gyújt, hogy lásson. A
bolond arca és a ló ércfara fénylik a tűzvilágban, mint két reszkető
keleti fantom. A hasadékban rejtőző fűcsomók, nehány gyopár virág is
feltetőzik.

– Ismét a virág! – morogja a bolond.

A síma szikla alatt pattog, kormoz a tűz.

Elüldögél, virraszt.

Majd, hogy az időt verje, tőrét veszi elő és megkarcolja a kőfalat.
Nyugaton hizlalt elméje gondolatokban vergődik. A bolond kiegyenesedik,
mintha Itel Khán szelleme emelkednék hozzá a szakadékok közül, hogy
utolsó nagy tervét kedves bolondjával meghányjavesse.

Később a hittérítő barát szálas képe elevenedik meg előtte, mintha a
sziklák oldalán facipőkben hozzá kopogna fel, hogy a virág sorsáról
bizonyságot tegyen.

– Most megjelölöm, hogy itt jártam, – villan fel a gondolat.

Fölényesen válogat magában, hogyan tegye, melyik írás lészen
maradandóbb, a gótoké, római, a hunn, melyik? Tőrét a parázsba veti és
ízzó fehérre hevíti. Igy szokás a sziklára irni.

A tőr nyomán piros füstöcske úszik, piros, kék, zöld. A vonalak össze
ölelkeznek és formába zárulnak. Betüképekben ír a bolond. Üde, csinos
virágfejek, furcsa porzók, bibék támadnak a keze alatt és így szórja be
a szikla lapot betüképeivel.

Ki tudná, mit jelentenek?

Madárka eszik egy alak fejéből. Az a nagy Khánt jelenti. A virág Uszpiru
királyné, ez a karcsu talán Ilgyigó királyné. Csunya, repedt, varangyos
béka, alattuk az ördöngös eszü bolond, aki innen még ezen éjjel eltünik,
de szörnyű talánya a sziklán írva ezer év után is fennmarad
megfejthetetlenül, betüképekbe kötözve, melyet felvetett a népek sorsa
felől.

– Véled-e, hogy a virágnak több a jussa a földön, mint az embernek?

És felkél a nap.

Az ébredő emberek az élet gyönyörűségétől elkápráznak. A hunnok virága a
kőről lassan-lassan eltünik és eloszlik a földön, – majd, – ha az
emberek a napba hajították a tőrt, – mínt a hunn Khán keserű bolondja a
csíki havasok tetején.




HÁROM MUZSIKASZÓ

Poltári Kata a zsombori kisasszony felöltötte legszebb ruháját,
aranycsipkés laptakötényét és beült a híres kertbe vízhajtotta
szövőszékébe. Kacagott az ezüst vetéllő szépmívü, puha-fehér kezében és
verte a ragyogó selyem fonalat, szerelmes szót, hogy a szövés híme
kiadódjék. Drágakővel bőven hányt mellénykéje alatt pihegtek a tejhalmok
s hétszer bolondult meg tőlük minden férfiember. Szent, hogy a Rika
alján szebbtestü fehérnép nem termett. Az összes nagyasszonyok
keszkenővel kötötték be fiaik szemét, mikor Zsomboron vágtatva
áthajtattak. Azért mégis így esküdött meg a szentpáli úrfi, büszke Zólya
Pál úr.

– Addig ne legyen nyugtom, mig lenge testét minden éhomra nem
csókolhatom, ha sárig arany hajával kellene is palotás házam oszlopához
kötnöm!

Poltári Katót elfogta a leány-méreg.

– Olyan kétágú legény osztán nincs!

Vitték a szót, hozták a mását. Zólya Pál úrnak minden csepp vére
reszketett.

– Küldjétek Jóska cigányt.

Szép rész-jószágot adott egyszer bolondjában a hires Jobbsincsért.

– Vedd a nótafádat, – parancsolta keményen, – átmégy Zsomborra s
megállasz a Poltári Kata leánasszon ablaka alatt s vonod neki a nótát
éjjel-nappal. Ha kérdi megmondod, hogy szivet lágyítani én kűldöttelek.

Jobbsincs cigány így tett. Beszökött a híres kertbe. Faragott státuák
között nyiladozott a sok virág. Gyönyörűséges tornyockák ékesítették a
nyolc mezőbe futó ágyásokat.

– Hej szép fűstöt vetett itt a főd, – gondolta a cigány s beült az egyik
útvesztőbe. Mihelyt feltetszett a kisasszonyház szövetnék-világa, ő is
eleresztette a nótát. Vagy tudott hozzá eddig, vagy nem, de mihelyt
meglátta a szőttömnyi ablaknál a leányt, minden ritmus egyszerre
kezdette rázni a testét. Olyan édes-búsan siralta a fáját, hogy a
csillagtüzek megújultak s a fák rügyei fakadásra fordulának tőle. A
pávamadarak megreszkettek és kéjesen tárogatták himes tollaikat. Poltári
Kata kihajlott ablakán.

– Mit mívelsz itt? Ki cigánya vagy?

Fekete márvány-cigánynak is hítták a hozzávaló lányok dali alakjáért.
Rátérdelt a bársonyfoltos, cifrától-nehéz ködmönére.

– Ezeknek a virágocskáknak muzsikálgatok, hogy jobban nőjjenek.

– Vond, ha jól esik – kacagott a leány s aztán a cigány is úgy tett,
mint a fülemile: hol egy bokornyit távolodott, hol egy bokrot
közeledett; de végleg ott ragadt.

Zólya Pál úr ételt jóízüen nem ehete, italt nem ihata, mig vágya nem
teljesült. Napokig ült vele szerelmes dáridókon a nagybotu Lőrincz pap s
Iszkora Márton uram. Az udvari lantos diák mulattatta. Rávetette a
dorbézolástól véres szemeit Zólya Pál úr.

– No Bath Marci! Szedjed a vinnyogódat s eredj te is Zsomborra! Nálam
már kifogyott a lantos-pince.

Unszoló pohat ittak, ujra bekönyököltek a poharak közé. Bath Marci
vetette a figurát s százszor leíratták vele a Poltári Kata ékességeit.
Medve csontot törettek a borába, nem is sejdítette, csak elnyitotta két
szömit.

– Aranykövü-csattos cipellőben, aranyfonálú zöldselyem harisnyában
járkál. Inge fehér patyolat, haiszínü a gúnyája, rajta boglár s hej sok
öreg gyöngy. Fején orcatakaró, kezin tarcolán-keztyü. Haja szépen
vonódik utánna. Balkezében a likas keszkendő kényesen reszket. Más keze
árnyékot tart a homlokának, mikor Szentpál felé fordulva sóhajtozza
szerelmit utánnad vitézlő uram, Zólya Pál.

Minden gyertya rájuk üszkösödött. Egymás szájába ásítottak, izzadt fejük
egymásután dűlt be az asztalra. Bath Marcinak már kék volt a szája a
hajnaltól, de szeme nem szünt meg csodálkozni.

– Cipellője aranykövű csattos… Ünge hime harmatos… Hajába most sodorja a
gyöngyöt…

A vigyorgó kapuistrázsának még suttogva megsimogatta türkös fejét.

– Haja le van eresztve, teste szépen feresztve. Tudod-e?

Mikor a Homoród-vize mellett eldőlt az árnyékon, akkor is dudolgatta:

„O szűzlő szép szemek, ó rózsálló piros tündeklő orcák, ó édeslő szép
ajkak!“

Az élek-halok füvek között kigondolta, elpróbálta saját szája szavával.
Az egyik vers dús és nehéz volt, mint a nagypénteken vetett viola, a
másik játszadozó és úgy hatott a leányszivre, mintha görlice madár sétál
sárig lábával okosan az ágon. Poltári Kata előtt azonban botra kötötte a
tudományát s az ismert öreg virágéneket hajtogatta:

– Ajak vérén termett sugár liliomszál. Ahol te jársz, rózsa keljen,
ahová lépsz, gyöngy teremjen.

Maga a kisasszony végezte be nagykacagva az iruló-piruló dalt!

– Orcáid rózsái ha közel volnának, égő szüvem mellé tűzném bokrétának…

Rá egy hétre Zólya Pál úr is megcsinálta a maga versét, de lóból és
emberből. Megrakta kinccsel mindakettőt, s olyan szép volt ez a
virágének, hogy Poltári Katinka sikóltva adta meg magát. Bath Marci azt
mondotta orrafittyentve a lakodalom után mivestársának, a cigánynak.

– Ez a leánasszon is a könnyebb végit fogta a nehéz szerelemnek.

Attól fogva egy bokorral hátrább muzsikáltak mindaketten a híres
zsombori kertben.

*

A legtöbb friss férjnek a füle megvékonyodik, orra megnyúlik, langalló
csontjai lehülnek, a szépen szólásról leszokik, nagy komoly firhang
ereszkedik az ábrázatára s még szombaton kiadja a hétfőre szóló
parancsot. De vannak bővérü, kutyakemény legények, akiknek azután kezd
igazából tüzet vetni a tekintetete s szálegyenesre tartják magukat.

Ha a Zólya Pál úr házassága szóbajött, az urak csak kacagtak és a
tájékozatlant így világosíták fel: – Sem ez, sem az; hanem eszi a medve
epéjét nősténről. Hathatós orvosság volt régtől a nőstény medve epéje.
Férfiak éltek vele nagy bosszuállások etőtt. A Zólya Pál úr homloka a
nagy gondtól benőtt a két markába s bár a szája senkinek sem járt
felőle, mindenki tudta, miért jött a fejedelem Zsomborra a hires kertet
megtekinteni.

Nem hiába rakatta itt valaha Réka asszony ezüstrudas pitarát bánatos
rozmarinttal, volt ebben a kertben, amit Erdélyország megtudott teremni,
a kecskeszőrrel kötözött gyenge fukszia virágtól ezeresztendős tölgyig s
aranyserpenyőn fordúlt a kert kapuja. Ma már a rög gyomrában alussza
álmát mindez, de akkor így volt. Annál szebbet az első világi majorság
gazdája, az Isten sem látott.

Eleintén Őnagysága nem sok ügyet vetett az ágyásokra, hanem a pohárszó
járta s Jobbsincs-cigány muzsikálta. Ittanak vendég-szöktetőre,
unszolásra, marasztásra, egészségre, kóstolásra, ukkon-poharát, asszony
imádásra. Ittak mindenfélét: asszut, zsályást, szegfüvest, vakbort,
ürmöst. Tisztelték a fejedelmet untig. Mikor a hajnali fülemile
megszólalt s a filegória is kezdett feltetszeni, valaki elszólotta
magát.

– Megjöve a filemile-várás!

A filemile-várás pedig valóságos szertartás volt eleinknél.
Bokorról-bokorra követték némán a legszebb asszony vezetése mellett a
szeszélyes madarat, mely hol itt bugyborékolt, mintha a bokor gyökere
panaszkodna, hol a hátuk megett csattogott, mintha a föld minden virága
egyszerre kacagna.

A fejedelem jeladásúl levágta drága serlegét.

– Szépasszony vezessen! Három részjószágot annak, ki elfogja a madarat!

Olyan labirintusok voltak abban a kertben, hogy aki csinálta, még az sem
ismerte. Némelyike bevezetett a Rika rengetegébe.

Zólya Pálné asszony ránézett csendességtől fekete férjére s csakazért is
befordult egyiken. Ketten-hárman felszöktek szemkiszúrásból a fejedelem
után és eliramlának abban az irányban, hol nem járatos a filemile. Pekry
uram visszahunyorította a medvebőrös lócára a heveskedő Zólya Pált, aki
hirtelen serleget ragadott és belenyomta fehér száját a borba. Úgy
reszketett minden foga, hogy arany habbal telt meg tőle szénszinü,
villogó szakálla. Mit nem adott volna érte, ha ennek az országnak összes
filemiléit borzadó hajaszálaihoz kötözhette volna!

– Tyuhaj! Tyuhaj! Tyuhaj! – sirt a fülemile.

Mereven hallgatták az urak. A barna madár félelmében szárnyaival az ő
szemüket verdeste. Bokor sem rezdült, álmodtak a virágok, még homály
árnyalta a hires kertet, de már felöltötte harmat-takaróját.

– Haj! Haj! Haj! – Távolodott a madár.

Jobbsincs cigány rásirt a hegedüjére. Zólya Pál feketébb lett a
cigánynál. A napóra halványan már megárnyékolta a nagy arany négyest, a
virágos, tilalmas völgyek ébredeztek, a virjasztó szájak izgalmukban
fehéren gőzöltek a korafriss ájerben.

– Jaj! – hangzott a messziségből.

Madár mondta-e, asszony mondta-e, nem lehete tudni…

Etves uram, a félig vak törvénytudó erre példázgatni kezdett, hogy
Erdély törvényei olyan bölcsek, hogy a hitvest, ha hűtlenség szennyében
találtatnék, férje hatalmába adják és viceversa.

Mire visszakerült a nagyságos fejedelem, irtózatos részeg volt valahány.
A cigány is kétrét hajlott a bortól és alig tudta vonni az incselkedő
nótát, hogy:

„Hol jártál vilojám ilyen korán? Látom a cipőd harmatos immán“…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ettől a perctől kezdették suttogni, hogy Zólya Pál úr beteg, eszi a
medve epéjét nősténről.

Bath Mihály a lantos minden hajnalban magával vitte a cigányt messzi, a
kert zúgába s egy csomó agyonnyomott virág felett reggelig vonatta a bús
nótákat s hogy senki ne hallja, egy hímes keszkenővel előbb
megfullasztották a hegedüt.

*

A házba rejtették magukat. Nem ajgáltak sokat a világ fülébe. A kenyér
megpenészedett az asztalon. Nem sokat illették. Nagybotu Lőrincz papnak
esténként fel kellett cammognia a torony szobába. Csak addig maradhatott
ő is, mig bor rontotta rekedt hangján felolvasta a törvény második
szakaszát, mely pallóst ejt a házasok hitszegésére. Más szót nem tűrt
maga körűl, csak a Lőrincz-pap bolond mormolását:

– Articulus secundus…

A törvény végén mindig megcsókolta az asszonyt:

– De én megbocsátok.

Poltári Katinka bizony meghervadt, keblei meglanyhultak. Törött élet
törött vére járt a szivökre, de tovább ették egymást. Hol a férfi
hajlott be a nyoszolya bojtos függönyei közzé: – Articulus secundus –;
hol az asszony dörgette meg ajtaját: – Ki vagy, hogy igy tűröd a
gyalázatodat? Néha ingerült kezekkel ura szakállába ragadott.

– Tudod mit tennék, ha megcsalnál? Én nem bocsátanék meg, fejedet
elüttetném s ujjammal a véredből irnám fel a koporsódra: Articulus
secundus… Mert szeretlek, szeretlek Zólya Pál s a fejeddel ágyamban
játszanám.

Ilyenkor fennhangon, tébolyultan énekelte:

„Vetekedik vélem háromféle virág, egyik féle virág a búza szép virág… Ne
vetekedj vélem te búza szép virág, mert bizony énvelem széles nagy e
világ!…“

Közben a fejedelem háborut kezdett. Zólya Pál úr elkomorúlt. Éjjel
vereslett az ég a tüzektől. Pál urat mindennap zaklatták az ország
levelével. A madarak is menekültek s a zsombori kertben a fülemilék
megsokasodtak. Egy éjjel aztán a bokor-ággal a daluk is behajlott az
ablakon.

Klára asszony felrettent. Hirtelen felszökött ágyából, párnáival,
aranyszőttes ruháival betömte ablakait és remegett, vajha pusztulnának
el a föld szinéről.

Urát lassan kémlelte, ha hallja-e, nem rándul-e össze a keserüség a
komor alvó arcon. A filemile tovább vert.

– Huj ti bolond madarai! – rikoltott megfagyott fogakkal.

Már minden eszközt megpróbált ellenök, de a daluk csattogva zengett.
Erőtlenül a földre hanyatlott, látomásba esett. Ajtó, ablak megnyilt,
borzasztón megvilágosodott s omlott be rajtok a számtalan fülemile.
Néznie kellett, hogy a bűnszerző madarak hogyan lepik el a házat. Az
ajtók, ablakok kiestek sarkukból és véghetetlen szálltak rajtok. –
Milyen diadalmasan röpködnek! – Zeng a megfojthatatlan dal. – Szép
Poltári Kata sikoltva rohan előlük ura ágyába.

– Ne hagyj elveszni! Zólya Pál úr ébredj! Juj ti borzalmas madarak, –
didergett gyúlt orcával, elkerekült, rémült szemekkel.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zólya Pál úr dédelgette asszonyát. Eljátszott gyönyörü fejével, arany
hajával, erőtlen, halott ujjaival. A madár csendesen szólott az ablak
alatt.

– Hidd meg nekem édességes szép hitvesem, hogy hazudott Etves uram,
hazudik a törvény! Nincsen az szerelmet sértő ártikulus ezen a világon!

Erre felháborodott ujra és talpra parancsolta a falut, fejszére
riasztotta jobbágyait. Nóta-mondó két hű társát, Bath Mihályt és
Jobbsincs cigányt újra a Poltári Kata ablakához állította, ugy mint
elején, mikor megkérte a leányt.

– Vonjatok neki szép dalt fiaim, búfelejtő szívenyhítőt, csendes
nyugalomba segítőt, mert alszik!

A fejsze csattogott, a dal szólott s mire megvirradt, a világhíres szép
zsombori kertnek csak a híre maradt.

A filemilécske pedig szorult bokorról-bokorra, itt jajgatott, ott is
vert bús szava. Szép Poltári Kata követte loppal, fehér árnyas úton. Ura
kacagva biztatta: – Most ott szól. – Kacagott, hogy elröppent. –
Vonjátok ti ebek azt a nótát, hogy bóduljon az madár. Hej fejszések
verjétek már agyon, három rész jószágot, ki a madarat elém hozza. Az én
üstököm is izzad. Soha ilyen rettenetes filemile-várást. Szorul már az
madár…

Ugy volt. A barna szárnyak az utolsó bokorról felcsaptak az égbe. Szép
Poltári Kata kiröppent lelke pedig oda is követte.

– Lassabban vonjátok, szomorú húrra tegyétek a kezet, – aggódott Zólya
uram. – Nem látjátok-e ti ebek, milyen szépen alszik…




RAPSÓNÉ RÓZSÁJA

Minekutánna Rákóczy nagyságos fejedelmünk háborúsága véget értek s a
Bethlen István uram törökhöz szökdösését keményen eligazította, a föld
népe hazaszéledt. Péchy Simon uram a tömlöcből ujra országszékébe
szállott s a bözödujfalvi székely-zsidók elégedetten rázták szakállukat.
Az üldözések szüneteltek, hangosan kiálthatták hétszer egymásután: –
Adonai hu ha Elóhim! – Egy az istenség, nem más!

Az ország ugyan bőven el volt látva holttesttel és nyomorusággal, de
szerencsére a tél az idén korán elment Tótországba. Arasznyi jövése
látszott a fűnek, a fák hányták a levelet, gyenge harmathajtást. Minden
szegényember megfogadta szolgájának a saját árnyékát és két rongyos
tehénnel nekibolondult a szántásnak. Olyan szorgos volt a mezei munka,
hogy a gerendán lógó innepi lájbi zsebébe bátran beledögölhetett az
egér, amig észre vették.

A tekintetes karok és rendek azonnal hozzáláttak az országgyűlésezéshez
s ezzel a szombatosok aranymértéke betelt. Terminusokat, napokat tettek
ellenük s három vallás papsága felváltva rágta a fejedelem fülét. Péchy
nagyságos urat törvény elejibe rántották s a nagyurakat az ágyasházból
húzták ki a zsidózás miatt. A népre ráborult a mártirumság fekete
palástja. Bözödujfalu ellen hol az unitáriusok, hol a kálvinisták
csaptak ki, vagy pápisták kapták nyakon a dullót egy kis hittérítésre.
Udvarhelyi hitvallató barátok vesztették el Enokot is, a himnuszszerző
székely prófétát és világszép leányát a szelid Esztert, igen emlékezetes
módon.

Az öregszeren lévő, süvegtetejü nyájas emberi hajlékok békében
füstöltek. Az eszterhéjjas, iratos-oszlopu tornácokon, délignyílókák
között leányok kacagtak. A füstházban „rég megette magát“ az ösztövér
szalonna. Szines csergék alatt békén aludt a falunépe, mikor a lator
hajduk megverték az ablakot és veréssel-öléssel fenyegetve templomba
parancsolták a népet. A harang egy óra hosszat szüntelen szólott. A
cinterem előtt vigyorogva pellengért állított egy cigány.

Sejtelmekkel gyötrődve siettek a sokszor gazdát cserélt kis pápista
hajlékba és borzongtak benne, mintha a nap tündöklő szomszédságából
középkori kút fenekére estek volna. Ilyen omladozó, borzasztó istenházak
mutatják, hogy a templom élő lény. A benne feltárt sorsok táplálják s a
meleg embertestektől kapnak fényt a falai. Isten és ember itt önmagával
fizet egymásnak, de ahol annyi tragédia borul az egyűgyüen róvott
szoborszentek lábára, nem csoda a csodatevés. A hive-veszett templomok
pedig meghalnak. Ezért olyan a bözödi istenháza, mintha a Szent-Anna-tó
fenekén épült volna s az ablakok ónkarikái között halak szöme csillogna
be, hogy lám mit csinál a kicsi Jézus. A Mária aranyhaja törik és
lefujja a fejéről a hiányos ablakon bejövő szél. Mióta a falu az egyigaz
zsidó hitre tért, az elhagyott templom ura önmagának tart
istentiszteletet. Ilyenkor vihart támaszt, a kucsmás házak villámlásban
fürödnek s félelem sötétít el mindent. A reszkető harang ütője
rejtelmesen nyalja az ércet, a templomoduk megtelnek felhőkkel s a
szúette, avult orgonán játszani kezd Szentmihály-arkangyal,

Mára azonban kölcsönkért kántort hoztak az udvarhelyi barátok a
szigoru-rendből. A nép néma és szorongó, Az itélőszék tagjai, – kemény,
edzett törvényurak, – a szentélyben várják, hogy ember és Isten között
osztályt tehessenek.

Kezdetik az istentisztelet. Ittfeledett, füstös gyertyafarkak pislognak
az oltáron, mikor sebbel-lobbal, főre rántott kámzsával odalép
Leonardus-gvardian. Sasorru, szikár, tömérdek pap, mint a
szikláraszállott keselyü. Lábujjai bevésődnek a facipőbe, ahogy
intonálja:

– Veni Sancte Spiritus!

Az orgonaszijjak csikorognak s a primitiv billentyük a félelmében
nyavalyás kántor szeme közé pattognak. A nép feszült, mert hatalmas a
vallás és nagy annak igézete. Készségesen omlik térdre, mikor az Úr
testét megmutatják, (Apáik térdét törték meg érte s az övék még érzi.)

Csak két ember nem hajlik a csengetésre: egy öles, ősz férfi s egy
talpig fehér, szép leány. Susogva borzad szájról-szájra a nevük: –
Énok-zsidó! A kórusban egy legény két karjára búvik: – Énok Eszti!

A nép letette a hitvallást. Elfehéredve vették az Úr testét. A nők
gyöngyöspártában, himes-patyolatu, csüpkés-kézfejü ing alatt reszkettek.
A férfiak, bogos-üstökü öregektől a kemény legényekig, félelmükben
beleszorultak a gúnyába. Sokan a zsidótincset bicsakkal metszették le
hajukból.

De a Jézus győzedelme nem vala teljes. Öreg Énok s a leánya itélőszék
elé kerültek. A székely-zsidó keményen szórta az átkot a papok szeme
közé:

– Hiába búsítasz temjénnel vén barát! Tisztölöm ostyádat, tőlem azonban
aranyláncokon rázhatod a füstölőt; deáknyelvü istened mégsem enyém.
Mondhatsz ebhitünek, zsidózónak, fertelmes eretneknek, de él
Ábrahám-istene, az, ki vasvesszővel elrontja a tü világotok,

– Sacrilegium, szentségtörés! – iszonyodott Leonardus gvárdián.

– Kivonatom nyelvedet, – dörgött a dulló. – Resteld meg magadat tolvaj
farizeus, hisze’ székely volnál!

Énok csak pökte a dulló szavát.

– Mig a székelyek egymást gyilkolva Deust kiáltanak, én nem vagyok
székely!

– Vád ellened hogy pogány himnuszt irtál s a versfőkbe foglaltad
nevedet.

Szakállába simuló lágy szóval bólintott a vádlott:

– Meg is áldott érette Istenem!

– Vihar idején kinyitod ablakod, hiszel a bottal fegyverkezett
angyalban, kendővel övedzetten, könyökszíjakkal, zajosan fohászkodol.
Ülöd a szabbatot.

– De ha a fejedelem maga állana pallóssal fejem mögé nem tenném-e azt? A
Messiás eljövendő!

– A Messiás eljött! – zúgott fel a barát.

Kétkedve mosolygott az öreg, majd elzordúlt az indulattól.

– Hát eljött? Néz körűl barát, ki tudósnak mondod magad. A népek holtak
piszkában állva dicsőségről ábrándoznak. Rajtunk minden nemzet végigdúlt
és addig sanyargatott, mig utolsó aranyunkat is megszültük. Forró vérbe
hányva állnak a világ trónjai. A népek gyűlölik egymást, dicsőségük
rettenetes – semmi. Ahány nép, annyi az igazság, ahány vallás, annyi van
Isten, ahány börtön, jóemberrel telve. Hol itt a Messiás? Asszonyaink
mindenkié, leányaink fertelembe vetve, hátukon ostor, szivükben
keserüség, Urak ablaka alatt mi húzzuk az igát. Papok saruit mi nyaljuk.
Ezer embernek kell pusztulnia, hogy egynek a hasa viruljon. Minket a
pestis szeret, kolera s a számos nyavalyák. Az országot mi fizettük ki,
de csak a tietek, tekintetes karok és rendek. A kincsös hegyek, dús föld
vérünket szijja, a sok szép erdő nekünk csak koporsó-fa. – Eszmélj,
mondd meg atyám, barát! Hol itt a Messiás?

Lélegzet nélkül folytatta tovább:

– Mi csak azt látjuk, hogy az oltár gyertyájában is tűzvészt kell
imádni. Házunk puszta, fejünk véres, kezeinken holtkölykeink,
reménységünk senki. Mi hinni akarunk! Nekünk Messiás kell! Vigasztaló,
igazságos, jóságos, emberbecsülő, nem festett, de élő Isten. Halljad óh
pap, halljad egész világ!…

Igy szólott a vén, piszkos, paraszt-zsidó Énok, a szörnyü emberi
mélységből felkiáltva. A gvárdián nem felelt, csak hamuszin ábrázattal
rázendített az ötvenedik zsoltárra.

„Könyörölj rajta Úristen, a te nagy irgalmasságod szerint!“

A leányt alig is faggatták. Három szóval, konokul eltiltott magától
minden idegen Istent és eretnek öltözetben hivalkodott birái előtt a
nyirott haju, pokolravaló istentelen.

Erre felgyúlt a pellengér, fénye bevilágított a templomba és folyton
erősbödött, mert a hóhér-cigány hányta rá a sok szombatos könyvet,
rojtos kendőt, imaköntöst.

A tűz világánál a törvény képviselője felolvasta a megrendült nép előtt
az itéletet, Urunk, az Nagyságos Fejedelem nevében. S mivel a konok
zsidózó Énok eretnekségét káromlásokkal, lázongással, gyalázatos
szitkokkal tetézte… etcetera, etcetera; – vagyona konfiskáltassék, őmaga
kiseprüztessék, a leányának mondott személlyel együtt s ha netán valaki
követné, fejét veszítse…

Mig ezek történtek, a tavasz dúsan tarisznyálta fel szépséggel,
ékességgel a madarak hátát.

*

A hajduk elállották az Énokék házát. A tőkezáros, fakulcsos vén hajlék
okos ablakain többé nem lesködik be legény. Énok nézte. Maga bárdolta
emberkorában, mivelte ékesre, gerezdesre, kópjás tetejüre. Az üstöke
együtt vénült, a mohos kapuzábé együtt rothadt vele. Nyájas emberek
jószokásu hajléka volt, mig a barátok keresztet nem hajítottak a
tetejére. Beteljesült, hogy a papot imádsággal, az ördögöt muzsikával, a
búbánatot önmagával viszi be az ember a házába.

Ezegyszer a pap azonban magától jött. A vitézeket hátrább parancsolta a
száldokfa alá s benn a pitvarban megállott. A leány ijedten dugdosta a
zöld átalvetőbe a bujdosás kenyerét. Énok feketén reszketett az
indulattól és elébe lépett a barátnak:

– Papok vagyona már mindenem, nem visszük magunkkal, kár volt jönnöd
Barát!

– Értelmesebbnek gondoltalak, – szólt engesztelően a másik. – Vagyonodat
nem áhítom, de eretnekséged fájlalom. Azért jöttem, bár a te igazad nem
igazam, de mert hiszed – bántalom ne érjen. Büntetésed megkaptad, de
bántalom ne érjen, mert hiszel és hited végén Istent látsz.

Énok meglepődött, töprengve hümmögött, fejét csóválta. Értelem és szív
van a barátban, az való. Sok gond füstölgött még a fejében, de eljött az
idő, menni kellett. A népet az útra parancsolták, mert csúfosnak szánták
a faluból való kivettetésüket. Ám a horgas barát melléállott a zsidónak
és a vetéskapuig nem tágított. Szép, mély igéket vetettek egymásnak,
egyik Krisztus, másik Mózes szája után s a két öreg dogma mit törődött
Eszter leányzóval, ki némán hullatta könnyét, kedvét, ifjúsága rózsáit a
falu porába. Nem eszméltek rá, hogy az ő ifjusága az egyedül igaz dogma,
mely a palánk-kerteken átcsalja a virágot, hogy kövesse a számüzetésbe.

A távolságtól már kicsire apadt a falu, mikor a szép Énok Eszter
felsikoltott:

– Apám, Édösapám, jaj eresszen vissza!

És eszelősen állott, mint a kisirtszemü halál.

– Eszter! – zöldült el a székely. – Ékös, bolond fiam Eszter! Mi lelt?
Hát itthagynád hitedet, apádat? Ne hajolj el tőlem!

Himes volt a rét, a hegyeken izzadtak a juhok, meleg nyárszerező
szellőcske vert. A messzi falu házai a torony alá gyültek és ők minden
lépéssel vesztegették szép Erdélyországot. A leány másodszor is lángoló
fejéhez kapott:

– Kicsi csürkéimnek enni sem adhattam, fejér báránkámtól, anyám
sírhompjától el sem is búcsuztam. Jaj erösszön vissza!

Vércse szitálta felettük szárnyát, majd elúszott az is, beleenyészett a
hegyek szirtjébe. A leány vánszorgott, gyenge, összetört volt, mint a
megfázott búza. Énok a bölcs, lengette nyakábarothadt haját.

– Mi az élet? Isten bosszuja az emberen. Kár azért nyújtani. Tégy ahogy
akarsz Eszter, de jussak eszedbe majd, ha szerelmes legényed elkerül!
Nem hallottad-e oktalan asszonyi állat, hogy Kolozsvárra küldik a füleit
annak, aki követni mer! Két szőrös fül pedig több, mint a szerelem.

Hogy a leány mégis összeesett, felkacagott dühében, ölébe vette és a
szombatosok heves, igen foganatos átkára fakadt üldözői ellen:

– Halld meg szómat, szótmeghalló Nagyisten! Kik örülnek keserítsd meg,
napjaikat rövidítsd meg, tanácsukat bolondítsd meg!

Mégis mentek mendegéltek. Zsebkendővégről vezette a földönfutó halál.
Bánatuk nagy árnyékot vetett. Néha visszanéztek a falura, hol immár az
ördög veri csóré hasát örömében. Ahogy a nap szállott, úgy hűlt ki
bennük az élet. Pedig a föld szánta, virág virágnak adta lépteiket,
mégis elfáradtak. A véneretnek biztatta leányát.

– Tarts ki lelkem, mindjárt szállást verek! Csak madárszállatig megyünk.

Erdőbe tértek. Az Eszter szeplőtelen-fehér ruháját elnyelte a rengeteg.
Ezüst moha csalta, híves, pusztaföld vonzotta. A mélységek ásítottak,
patakok halkan pöröltek. De ők meg nem álltak, hanem addig mentek, mig
az erdő szép tisztásba nyílott. És ez telistele volt sohanemlátott
különös virággal. Énok Eszti örömében felsikoltott.

– Miféle e virág?

Az öreg próféta felvetette két homályos szömit. Visszarettent kezével
megragadta, tétovázott s borzadva suttogta:

– Az-é? Várj! Ne menj még! Az-é? – Az a Rapsóné rózsája.

Rapsónénak, a székely istenasszonynak végzetes virága. Mindentudó vén
némberek ismerik a titkát. Bájol és öl. Ki meglátja szerelemre gyúl
értük, akaratát veszti és tapodtat sem léphet, míg vérrelfestett habot
vet a szája és mereven mosolyogva elpusztul. Az ember és a virág
szerelmének különös orgiája ez. Az állatszagu virág ráhajlik az
élőtestre és kiszíjja.

Szántszándékkal cselekedett igy a vén szombatos, ki sem hitétől, sem
hazájától megválni nem tudott. Itt volt a „madárszállat“, mellyel
bujdosó-magukat biztatta. Ez a rejtett helye a földnek, a feketecsont
völgye, meddig bizton kitart minden szegény ember kenyere.

– Szép fű-ágyat vetünk, tüzet teszünk, egyet jót pihenünk, – igy
biztatta lányát.

Énok Esztert tartóztatni nem lehete. Derékig futott a virágok közé.
Pillanatig megdermedt az apja, azután elszántan reszketve biztatta:

– Szedjed Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad Eszter!

A leány már kábultan danolt. Megtépte ruháját, kacagva rikoltott.

– Hej szép Erdély ország! Milyen furcsa hely ez? – tért magához ismét.

Köröskörűl minden sárga, mintha aranyhófúvás csapta volna meg a fák
lábait. A szédülő tekintet előtt egymásra düledeznek a hegyek, a
kisirtszömű csillagok borzasztó magasba szállnak, a füvek beszélnek, a
holdból pókok ereszkednek aranynyálon. Mezők, völgyek megzendülnek,
hajnali nóták, szarvas muzsikák töltik be az erdőt.

– Hej szép Erdélyország! Nem megyek bújdosni, száz vagyon szeretőm!

Már nem látta a hátamögött rombadölt világot. Ifjú volt, szépséggel és
szomjusággal teljes, kinek nincsen éhség, romok, hulla, ördög, vén,
szélhüdött világ, torzember; inkább vagyon dal, szerelem, vágy és
szépség. Igazsággal fertőzött vén apja már látta, hogy ha kézenfogva
vezetné is ki a Rapsóné virágai közűl, Jehovát, mindent megtagadna most
már az ifjúság, mely minden elpusztult világrend felett új világot lát.
Kicsit kétkedett.

– Tegyem, ne tegyem? – Nem lehet, – mormogta tovább.

Ha a pusztába vezető tűzoszlop eddig elvezette, nincs többé vissza-út.
Bárha kétkedett is eddig átkos barátok cselvetése miatt, itt Mózes
parancsol és Áron virágos vesszeje veri az új élet szamárvemhének hátát.
Hát ő legyen világcsúfjára hitben hanyatlott, szemétdombra kivetett,
misékre riasztott, kereszttel béllett papok koldusa, Jehova tagadója?
Sohasem! Ő sem és semmi pereputtya. Harag hullámai mosták két roskadt
szemét, ha a történtekre visszagondolt. Irtózatos indulattal, füstös
sovány karjaira szorította az imaszíjjat s üvöltözve siettette a halált
a gyermek, a gyermeket a halál felé.

– Szedjed Eszti, szedjed! Vesd meg ágyad Eszter!

A föld pedig puszta és üres vala és sötétség vala a mélység szinén és
nyomorúlt volt az ember hajaszálától sarukötőjéig.

*

Mire az első három csillag helyet váltott az égen, szombatos Énok Eszter
volt a legszebb Rapsóné rózsája.

Apja szörnyű háborgással ekkor felöltötte imaköntösét, fejéhez
viaszkgyertya-véget gyujtott és elkezdett virjasztani. Feltekintett a
világmenyezetre, tébolyultan így altatta gyermekét:

– Lelkemből kiszakadt ékes küs virágom, oh szállj le reá, te boldogító
álom. Kedveld meg őt Nagyhatalmu, ki az harmatot is magadhoz vonod. Mert
illeni fog szép fodorfellegeid közé s ott is a szebbik lössz… Nincsen
bélagyöngyös selyem pártád, bizony vagyon tiszta fehér orcád!…

Az éj zürbölt. Nagy égi harmat lepte be a leányt, ékes orcája lassan
megfagyott. A vén székely-zsidó szava mindegyre szivenszakadt. A homály
elől futott a hold. Tiszteletére földhöz bólintotta tar fejét és búgva,
töredezve elmondotta a szombatosok hasznos és felette szükséges
ujhold-könyörgését. Végül a kerubimok és szerafimok közé ajánlgatta a
holtat.

– Mert érted öltem meg őt Isten, hogy általa az új hit meghaljon a
régiért. Tövisre akasztott bárányom ő, óh Ábrahám, Izsák és Jákob
Istene.

Az ég lassan kezd árvulni, a föld homálya kezd rá feltolulni, a fák,
mint böjtölő zsidó árnyéka, ijesztőre nyúlnak. Székelyföldet komorság
takarja. A fájdalomtól félig vakon ül-ül Enok a fű-ágyon.

– Vajjon szabad-e egyik hitnek a másikat megölni? – vitázik magával.

A föld bűbája, ereje őt is lassan leláncolta, tajgai megbénultak, de
mintha belül hirtelen száz esztendőt fiatalodott volna, agyában felgyúl,
mint villámütés felcikázik a lét kérdésének nagy felelete, hogy az élet
értelme maga az élet. Az élet pedig: Világot teremteni és szeretni. Erre
különben minden haldokló rájön és most Énok is felszöknék, hogy hirdesse
fennen, költené gyermekét, de nyelve elfogyott, a Rapsóné rózsáinak
ölelő indái, csudavirágai többé nem eresztik.

– Mindegy, – pöttyentik ajkai elhalón.

Az ég sátoros ezüst tornáca lassanként feltetszik. Kevéssé még elportyáz
elméje, végül alázattal felszól az Öregistenhez:

– Foghassák már értünk az ökröket!

És szépen beltenyerébe hajtja szomoru fejét.

A felettük ülő bagoly mégegyszer felveti a kérdést:

– Mi hát az élet?

És hanyatzuhan a fa mély odvába, mert jön a virradás, ideje lejárt.

Uj korszak hajnalodik a föld mindanégy határán.




ÉRTELEK VIRÁG

Végre.

A megújhodás erőt vett a földön, illata lebeg a szinén. Aranytokok
felnyilnak, a magvak repedeznek, a fák vonaglanak és mint fájó sebeket
viselik rűgyeiket. A zúgokban rejtőző hófoltok összecsurrannak és sirva
szürődnek a föld középpontja felé. A rovarok, friss legyek kápráznak a
nemremélt felébredés csodája felett és fejjel mennek neki az üde
szineknek, mint zengő-pengő, megbolondult drágakövek. Az ökrök cammogva,
fehér erejökkel áldásra kényszerítik a földet, mert beléjük szállott az
ember szava.

Jorlai Csele Tamás, a nagyúr, nézi a vető embert, amint markából sárga
permetezés suhan ki, lépked és liheg a teremtés vágyától. Hátán
langyosan ömlik le a márciusi napfény.

Csele Tamás, az úrfi, a vén dulló onokája. Huszárrészről való első
család, a falu kedvence. Ha követ nem volna is, akkor is közeleresztenék
a királyhoz. Igy tartják róla. – Egyébként arányos, tömör,
elpusztíthatatlan, egészséges és szines, fiatal, mint egy csiki legény.

Fertály óra alatt betelik kedves benyomásokkal, mezővel, erdővel, juhok
ellésével. Kihozta sodrából, felvillanyozta, nézett, nézett a világba,
emberek roskadására, falu szépségére, a bontakozó élet szépséges
tükrébe, messzecsillanó kis olvadásvizek ezüstjére. Látott deres hajat,
fehér orcát, gyermekzokogást, szerelmet és gyűlöletet, világhatalmat,
világtébolyt, most született lepkét, fekete föld hasznát, hegy oldalán
szálló kis füstöt, tudatlan felhőbolygást és egyszerre fájni kezdett
neki a faágról ereszkedő kis pók, a heverő kavicsok békessége.

A vetőember mosolyogva jön szembe.

– Szépen sóhajt az ősz-vetés!

Mikor már akkora a búza, hogy szellő iránt lengedezik egy kevéssé; ezt
nevezi vetéssóhajtásnak.

Csele Tamás bólini, elnézi, hogy a friss hantból a tenyerére vesz az
ember, szétmorzsolja.

– Miért teszi? – Lélekkényszerítő, erős gondolatokkal kérdezi a nép
gyönyörű problémáit.

– Csak úgy. Beosztani. Minden szemhez egy csepp verejtéket.

Eddig nem vette észre, de minden magvető férfi szemeszögletében különös
redő ül. Abban pihen az akarat, jövő és szeretet.

Az asszony ebédet hoz. Ő is élettől áldott. A gazda az utolsó markot
szétszórja a feje fölött az égi madaraknak.

Csele meghatva nézi.

– Annyi új barázdát vonj, ahány lépést tesz feléd. – Vasekéd az
idegenfonat, mely vaserődet és gondolatot vezet le a földbe. Igy
eszküszöl össze az élettel feleséged szive alatt is, a hant alatt is.

Hiába tagadnád, örülsz az életnek. Tegnap is szinte gyermekké lettél,
mert egyik juhod két bárányt ellett, két fehér, göndör életet

Bőséges a fény, nincs már bágyadtsága a napnak. Arccal felénk úszik
délnek a ragyogó test.

Kifelé a házak árnyékából!

Öregek, fiatalítsátok csontjaitokat, fiatalok vegyetek termőerőt belőle,
gyermekek, gyűjtsetek az aranyporból. Ó mennyi szállott már arcotokra.
Leheljétek ki a téli hűlést, a szegénység rossz nedveit, a
szintelenséget. – Kifelé, hogy lássa a világ, kik vagytok!

Igy töltötte idejét Csele Tamás a párolgó szántások hátán.
Szembeintettek a nyári pihenések árnyékos bokrai, a templom, a házak.
Már az erdők alján csatangolt. Sükete-havasa felől délutáni szél indúlt.
Utána gyorsan szokott sötétedni. Számba se vette. A mező és erdő szép
színátváltozásában gyönyörködött. – Nézése szenvedélyessé torlódott.

– Most!

Most a nyirkos erdőben a föld gőzétől részegszik a szalonka a csendben a
rezgő bokrok alatt. Húsába száll a tavaszi erdő íze, hosszu csőrén át a
föld titkaiban okosodik. Az olvadt hó mocsarain, a sárga avaron túl a
tisztáson most sóhajt át a bánat madara.

– Engedjetek hozzá!

Csak egyetlenegyszer akarok leülni a fonnyadt erdő nyomoruságában egy
fatönkre, két forró tenyeremet a szivárgó viztől teleszívott mohába
nyomva guggolni, mig áthúz fölöttem; aztán nehány korty erős törkölyt
dönteni az émelygő torokba, hogy vörösen égjen, mint a száraz
cserfalevelek köröskörűl az esteleji fényverésben.

– Már hat óra?

Kevéssé elszomorodik, mint a játszó kis lány, ki a napközben kötényébe
gyűjtött virágot szálankint beledobálta a pásztortűzbe. Ugyanez történt
a gondolataival is.

A mező eloszlott, az emberek vacsoránál csendeskednek. A boltajtó
azonban nyitva van és hallszik, hogy benn az atyafiak déciznek
feltaszított sapkával.

Fiatal lány köszön el mellette. Megismeri, megszólítja.

– Tera te! Ha időd lesz nézz be hozzám!

Tera elpirul, igéri, de biztos, hogy nem megy el, mert Tera a Küsmödi
Mihók szeretője, aki majd csak hazakerül a a fogságból. Küsmödi Mihók
pedig sohasem kerül már haza. – A legénye volt a harctéren. Szeretet
suhan át a szemén, amint rágondol, hogyan költögette őt a magas, jóarcu
fiu.

Két szelidet köhintett.

– A két szemének egyet-egyet.

Jóizüen elkivánta az éccakai nyugodalmat, kikérdezte, mi jót álmodott.
Ilyen kiméletesen segítette ki az álom mámoros aranysarából.

Pusztulása napján szigoruan, szürkülettől feketén a véres földön
hagyakozott.

– Én már eltávozok. – A küs ládámot itt hagyom.

Nagy szégyenkezéssel, drága félszegséggel, elővont egy paksamétát.

– A Tera levelei. – Ha szüveskedne visszaadni…

A Tera levelei lószörrel voltak átkötve. Igazi székely találékonyság. A
lova farkából rántja ki az aranyfonalakat, hogy a harc hevében a Tera
levelei szét ne hulljanak. Harcos módra segít magán, mint hunn ősei.

Az emlékezés megzavarta Csele Tamást. Csüngő fővel haladott a gyér
lámpasoron. – Előbb vidám és erős volt, izmai feszültek, mint a
diszkoszvetőé, ki aranykorongot dob a napba.

Fáradtan tért haza és sokáig gunnyasztott a széken, mint a beteg fecske
a háztetőn.

– Ma tulságosak az érzéseim, – gondolta, de nem tett ellenük.

Ilyenkor jó leülni. Szeretett volna valami nagyon tisztát, meleget
érezni. Puhát, mint a csecsemő kezecskéje, sulytalant, mint az utólsó
sugarak a falon.

Szerette volna, hogy mikor annyira szomorodik az est, a világ özvegy
hitvese, egy szelid kéz megérintse a lámpát. Ha az teszi kit szeretünk,
elbirom képzelni, hogy értem gyüjtötte a napból és rejtette a finom
üvegburába, hogy meglepetést okozzon; mialatt két teáscsészét föltesz és
illat száll a csészék peremén. Csak a fekete butorok komorak, mikor
ide-oda tolja a ház édes-kedves boszorkája.

Pillanatig érzett igy. Talán azalatt, mig lendítés közben a föld
hozzáért az Isten szivéhez.

Másnap elutazott. Mint a nemzetközi misszió tagja járta a világot
sokáig. Roskadtan került haza, szemei eltágultak, lassan, fáradtan
öblögette a szót.

– Láttam az embert.

Halvány kezével legyintett és ezzel eltalálta a gesztust a Dryden költő
gondolatához.

– Én most az őrűltséggel kézenfogva járok.

És csendesen fekete lett a szeme alja,

Hire járt, hogy hirtelen és meglepetésszerüen vonták meg tőle a
megbizatást. Tulságosan sokat látott az emberből. Jelentése
megdöbbentett minden embert és szenvedtek a hallásától, ahogy a gyűlölet
borzalmait leirta.

– Ez az utolsó felvonás, urak! Emberiség-sabotage van a földön!

A magasabbrendü hatalmak degenerálják az alsóbbrendüeket, hogy
visszafejlesszék az ősállapotba. Minden kigondolható kint belezavarnak
az életükbe, hogy soha nyugalmat ne leljen. Evangéliumot hirdetnek
mindannak az ellenkezőjéből, ami a föld történetében valaha emberek
javára szolgált, hogy arról a lépcsőről is reménytelenűl zuhanjon
vissza, melyen szörnyű cammogással ennyire is képes volt emelkedni az
emberi élet felé. Eddig nem ismert vészeket gondolnak ki és megteremtik,
mig az utolsó test is aszva, görbülten, paralitikusan a világ szine
előtt fog koldulni, mert elfeledte és nincsen ereje az áldott kenyeret
létrehozni.

Tanítások csábítják, megzaklatják és magára hagyják. A tehetetlenséget
és észt kóros szépségek útjaira viszik, olthatatlan tüzet gerjesztenek
fejükben, mig kétségbeesnek saját intelligenciájuk fölött.

A gépek titkait értőknek gondolatot és vágyat kölcsönöznek, hogy
visszaéljen a hatalmában levő erőkkel.

A csecsemők tápláléka sárga és nyúlós a megnevezhetetlen bűnök miatt és
puffadt gyomrocskákkal megmerevülnek a fateknőben.

A gyermekek félrehelyet keresnek játékaiknak.

Ha így halad, akkora lesz a fej betegsége, hogy tincsekben fog kihullani
a leányok ékessége és sohasem tudnak rájönni, miért vannak e világon. Az
élvezetek végén kiesőfélben levő szemeik még a nyújtópadon se
zárulhatnak le teljesen.

A dal és mese örök ingerbe döntik őket.

Feketehaju ember nem lesz többé, csak penészes és az utolsó kevés
évekkel bukik arcára. Az esőt, napot föltartott orrokkal szimatolni
fogják és meggondoltan lépnek ki odujokból, hogy a renyheség és
erőtlenségtől guggolva száritkozzanak.

Csak a szeretetet nem fogják elvenni, hogy az ember érezze lényének
létét és minél többen fussanak fejükre, – a szörnyű ürességre kulcsolt
kézzel.

Jólétüket kerítésnélküli korhadt kapuk őrzik, melyekhez dörzsölődve
csenevész sarjumalac igyekszik elfojtani az irhájában égő forradalmat.

A pyrenei paraszt eddig, mielőtt fejszéjével a fához nyult azt mondotta:

– Bocsáss meg!

Ezután tompa és szürke körmökkel fejüket fogják vakarni ágszedés közben.
Éjjel egymás nevét ki nem ejtik, nehogy meghallja a sötétség.

Az asszonyok elalszanak a hunyhó előtti padon fonás közben, a szájukba
ragadt kóc fáradalmától. A guzsaly félredül, mintha ferdetornyot
játszottak volna és gyönyörűséggel csámcsognak a gyapjuban rekedt
júhszagon.

A vért nem önteni fogják a népek az új időkben, hanem mérgezni, a testet
nem fegyverrel vágni, hanem apasztani, oszlatni, a csontokkal felétetni,
melyek szintén kiürülve sajogjanak, mint Pán sípja a szélben.

Beleörvénylődnek a föld rétegébe és késő századok tudósai a megkövesült
lapos homlokcsontokról fogják felismerni a népek harcát és egymás elleni
munkáját…

– Láttam az embert!

Megszakadt a Csele Tamás jelentése. Zsibbadozó belátása tudta, még
tudta, hogy rendkivüli feladatot oldott meg, valami hozzá nem méltót,
vészesen nagyot, Képességei szétrombolták józanságát, zavaros és
szintelen volt, mint a pincobogár a kő alatt. Kialudt mennykövek
perzselő útja ilyen, mikor a földhöz ütköznek.

Üdülést, feledést keresett újra itthon, mig észrevétlen új ereje gyűl,
hogy nehány lépésre tovasegítse saját lényének szerencsétlen terhével.
Úgy járt, mint a vénasszony, ki már álmában elmondotta álmát és reggelre
céltalannak látta az életet.

Akkorra már szelid permetezés hullott a felhőkből, szél ingatta az
ernyedt vizes fákat, melyekből minden termékenység és hő kipusztult.
Kérgük lefoszlott, rongyosan, görnyedten, belső vörös testüket mutatták
a fekete út szélén, ott, ahol epedő vándorútjokban az erdő felé meg
kellett állniok, mert utólérte a halál.

Csele Tamást ezek alatt a fák alatt fogta el apai barátja, a vén Albis
Gáspár; ez a szálas és széles, viharos és hajthatatlan, táltosszakállu
ember. Hosszú, finom szakálla miatt hivják úgy, mert a szó úgy lengeti,
mint a táltosokét régen a tűz heve, mikor kerek kövön űlve a nyirfák
alatt szivet sütöttek.

– Finnyás ember vagy ecsém! Hallottam hiredet.

Csele Tamásnak jól esett az energikus kedveskedés. Az ősz Albis
jókedvüen kiabált a lánya után.

– Te ördögborda virágja!

Anyja, a vénasszony Eördögh-leány volt, emiatt van zamata az
elnevezésnek.

A leány emelkedett egyéniséggel jött elébe.

– Vártuk Tamás.

Semmi kitörő leányzajongás, menyecskés temperámentum. Csak egy szelid:

– Vártuk Tamás.

Csele Tamásnak szólani sincs ideje.

– Hát mi a fenét láttál te a világon? – esik neki az öreg.

A leány halkan neszez, motoz, a nedves felhőkön már csillagködök
porzanak végig. Csele Tamás pedig mosolyogva válaszol.

– Láttam a menybemenő székely legényt, fényes hegyesorrú csizmában,
feszülő gúnyában, kerek kalapjában egy muskátlis ággal, nekiindulva a
kék azúrnak…

Csakhamar komolyra fordul a szó és a valóság súlyos lett, mint a
Nesszusz inge. Igy egy döbbenetes ténynél elképpedve néznek egymásra, de
a pillanat, amint nyilik, – elenyészik. Csak, mint az élet setét útján
rohanó lovak lába néha megszikrázik. A szelleműzésnek, rejtelmeket
fedező jóslátásnak nyügét erőszakosan rázza le Albis Gáspár.

– Ezen a földön nem lesz az soha!

– Kis föld vagyunk mi nagyon, – kételkedik a másik. – Az ilyen
madárfészket könnyen sodorják a századok.

Szinte mérgesen kezdi, mégis elhalkul a vénember mondása.

– Miért kisebb a madárfészek a madárnál? – Hogy meg tudja menteni.

A leány szeliden megsimítja az apja kezét.

– Tévedsz apa. Mert a madár a szivén építi, azért kisebb.

Finom szédülést éreztek mindahárman. A leány felegyenesedett. Vonásain,
keblén, leánytestén, tehér ujjain és minden rajta levő szépségen áttört
a bennelevő szépség.

Öreg Albis kezébe vette a kis fejet, amelyik olyan piros, olyan
határozott és olyan tiszta.

– Értelek virágom, – ördögborda virágom.

Csele Tamás félhangosan elismétli.

– Értelek virág. – Meddig a két karom kitárhatom, addig van a világ
nekünk, – suttogta magának. – Körül semmi, csak fenn és lenn.

Értelek virág!

Minden pillanatod új és sohase vagy ugyanaz. Fölszívod a multat és
benned van az is, ami sejtéseink határán túl esik. Az a kis parány, mit
hajszálcsövecskéden felemelsz, azért indult útjára, hogy e pillanatban
vélem találkozzék és a fényatom is azért szállott rád a végtelen
Felülről, hogy kivilágítsa értem egyetlen sejtedet és értelmemben a
létnek világossága támadjon. Hallócső vagy a Föld érzékeny pontjába
szúrva és rádhajtott fülemen át hallom a korszakok életét az első ember
üvöltéséig a lét fölött való örömében. Nincsen annyi idegszálam, hogy
csak a fecskék tömege rászállhatna, mint telefondrótra, májusi reggelen.
A fecskéké, melyek a mélységben, a mellükben elnémított dalukat most
zengik.

Értelek virág!

Mikor majd esti remegés száll át a faleveleken, finom és sokbeszédű
búcsuzás a naptól és édes nedvet sirnak a szinváltozásban busongó
álomtalan kelyhek; – szétbontom hajadat, átfogom és kezembe veszem
fejecskédet és mondom:

Értelek virág!

Időtlen idők előtt indultam a létbe, utánam nézett az Isten és
megsajnált. – Akkor gondolt rád. Súlyos és terhes életemben gondolatnak
szánt, hogy feledjek el ütni, térdem alól engedjem fel a ronda embert és
érted megcsókoljam a fojtogatástól kék vonásait. – Te vagy, aki kiméred
a madár gondját az elejtett szalmaszál fölött…



Még sokáig néztek szótlanul egymásra, mig hatalmas, boldog lendülettel a
Föld áthaladt velök a tejút alatt.




GÉPINDÍTÁS


I.

A holttestektől felpuffadt régi szép országok fölött végre
összecsapódtak a háboru üszkös szárnyai és a kétségbeesés sorompói
hosszan felemelkedtek, de sokáig voltunk utánna sulyos betegek.

Már zuzmarát vetett a föld színe s a falunk végén a hűvös őszi éjbe
fedél alá huzódott a tűz is, mikor árván, minden nélkül, senki fiának
hazajött a hitvány kolozsi hegyek közé szakadt szálas, barna székely fiú
Csikszéki Vass Ferenc. A világ állapotától meg voltak szeppenve a falusi
urak, azoknak fanyarul és büszkén intett.

– Csak félreértés volt az egész.

Esténként azonban, mikor a templom fekete kilincsére ráül a tiltó angyal
s a nyavalyás szalma-viskók üstöke alól kilógtak az alvó verébfejek,
mindig magába mélyedt. Egy másik rongyos, a sziszegve sántító kis tanító
vele virrasztott. Annak néha kesergett.

– Igazán kiváncsi vagyok, hogy mi lesz velem?

– Én is, – unta cinikusan a béna iskolamester.

– Ezeket az erdőket egy koronáért edta el holdankint a nagyapám, aki
latinul átkozta ki apámat, hogy minden bolond ne értse. Nekem mindennek
a hire maradt. Mihez kezdjek?

– A magam gondját se szoktam számlálni, – morcant rá a tanító és
szótlanul nézték, hogyan kezdi lelni az udvaron lepcsenő békákat az őszi
hideg.

Később Csikszéki Vass Feri észre sem vette, hogy csak saját
hüvelykujjának beszél.

– A parasztok ekevasa ujra kifényesedik a szántásban. A fagyos
asszonykezek is felmelegszenek a kenyérdagasztásban. A pap ismét felüti
elhanyagolt imakönyvét, a munkás ráeszmél szerszámára. De én mit
csináljak?

Szinte kűzdött a gondolattal. Italozásba verte magát, züllött, romlott
napról-napra. De mikor sivár otthonában felélesztette az inaszakadt
tüzet, ujra megnyúlt az ábrázata.

– A megkinzott mezők felszabadulnak, a béna fák kiujulnak, a bogarak
szinesen felgyúlnak ismét a levegőben, csak én vagyok fölösleges.

A falu papjának egyszer azt mondotta:

– Te Gáspár, úgylátszik én az Istent is félreértettem,

A pap a fejét csóválta és finoman mosolygott, mint a menyország
diplomatájához illik. A faluja látszólag nem változott. A gyermekek most
is ölébe szaladtak, tanácsát kikérték az emberek, a beteg ujjahegyén
csak úgy égett a láz tiz viaszgyertyája, mint korábban. Minden este
kapujába gyűltek história hallgatni a fáradságtól vastagfejü parasztok
és közösen elnézték hogyan száll fel az éj páva madara a hegyekre hűs
szárnylendítéssel. A szó tartott, amig az eget teljesen kiverte az
aranyszeplő, az ugató kutyák piros szájába harmat esett, valaki
jóéccakát kiáttott egy siket asszony fülébe s a kis falu is lassan
elsülyedt a varázskútban.

– Nem élet ez igy – és dühösen vágta le magát legényágyára.

Mihez fogott, semmi sem sikerült. Olyan idők jártak, hogy máról-holnapra
nem lehetett tervet csinálni. A szúrós szavu vén paraszt, a bibliás Áron
Péter szemére is hányta.

– Most már tudja ugy-e, hogy mi az a kenyér?

Csikszéki Vass Feri akkor már olyan volt a nélkülözésektől, mint egy
tetovált indiánus árnyék, de csunyán vissza beszélt a merész parasztak.

– A kenyér? – szikrázott előbb indulatosan, de lelankadt megint. Már
szeliden mondta: – A magáét nem ismerem Áron bácsi, de az enyém, – már
ami megvan, – a saját fáradt kezem gyümölcse.

Elhalkult, fehér fogait elöntötte a szó kínja és szinte magában
duruzsolta tovább.

– Te kenyér! Lelkem kicsiny csontváza, munkánk halvány árnyéka,
magasságos mennyből leesett sárfészek, melyből minden darab az aznap
meghalt részünk…

Az öreg Áron kezet nyujtott.

– Ne nehezteljen úrfi.

Utóbb a kenyérrel sem törődött. Mintha elhalt édesanyja jött volna érte,
ki visszavezette gyermekkorába, a szülőföldre. Álmában történt-e,
émetten tudta-e; de elborult kedve mégis virradni kezdett. Hiszen
mindenki él. A Természet fennséges szerelme szinte láthatóvá válik.
Miriád pirinkó kéz, gyökérke és virágideg tépi, szaggatja a nap
sugarait, amely nekik a ruha, a szín, a dal, a vágy, az ének, az élet. A
szárnyastestüek az ég kék selymébe göngyölik a beteg sárgolyót. Hiszen a
fényes szertartás mégis megmaradt a földön. Ez a csodavilág él, beszél,
fest, röppen és lankadatlanul kötözi fölötte az örök titkok szövedékét,
az ezüst hordágyat, melyen szép leányok az életbe viszik vissza a
tönkrement hősöket.

És azt mondta mindez: – Lássátok be nyomorultak ti, hogy a madár
szárnya, vagy a ritmus mennybe inkább röpít, mint kisértet-gépeitek és
az ökörszemnek, mely pittyentve bukik ágról-ágra több jussa és igaza
van, mint a kézzel irott világterveknek. Az a kékségbe mártott hegykúp
többet sejt az élet valóságából, mint ti, halálhitüek.

Vass Feri felrázkódott.

Eddig nem volt más reménye, mint aludni, aludni, mig a mindent megfojtó
fekete lepke szájára telepszik. De most értette, hogy az emberi életet
mégis csak aranykupola védi. Gyerekszerelmének kicsi rügyei fájni
kezdettek a szivén és benne az árnyék és fény helyet váltottak. Régi,
naiv, dugdosott levélkék szerelmes mondatai feltámadtak, mint ahogy a
tűz-szikra itt is, ott is felbúvik az őszi erdő földrevert avarlevelei
között.

– Klárika, Rákosi szép Klára, – vallotta csendesen és köszönés nélkül
eltünt a faluból.


II.

Valami nyugdíjba beleunt rekedtmellü vén igazgató volt a Rákosi szép
Klára apja. Vattásfülü hajlott legény lenn Udvarhelyszéken. Nagy családi
barátság volt a két familia között, afféle százesztendős kollégák
cimborás kitartása, kik üdülőbe járnak az emlékeikhez és kivárják egymás
dédunokáit is, ha kell.

Az öreg tárgyilagosan végig szemlélte Csikszéki Vass Ferit, kit már az
otthon ihlete zsákmányul ejtett.

– No nem igen formázod a tőkepénzest te se.

Mivel szerette és értett a szóból, a fiu megfelelt.

– Szemétdombon hízik a kakas. Hogy van Klárika?

A vén Rákosi apadt szemei körül ott volt a halál vérkarikája, mintegy
odaszáradt monokli; mégis kiragyogott alóla a kedves huncutság.

– A napra lehet nézni, de reá nem, mert eltöröm a derekadat.

Lenn az udvar mélyén látszott is már szőke haja, a könnyü aranyfolt a
fején. A fiatalsága messzi látszott és úgy jött szembe, mintha kegyelmet
akarna kérni a hozzuk érkezett veszedelemtől a faluja számára. Már a fiu
szeme vallott, hangjából is kitudódott, ahogy felrikkantott.

– Klára szivem! Vége a háborunak!

Tulajdonképpen mégis csak estefelé volt vége a háborunak, mikor a szép
leány félkezével egy ágba kapaszkodott és karcsu alakja megingott a
rettenetes szótól:

– Szeretlek.

Többet nem igen beszéltek. Talán a harmadik nap vacsorája után az öreg
felvetette némi gondolkozás után.

– A jövőre mik a terveid fiam?

– Szegény akarok maradni apám.

Ezen megütköztek, de a legény megnyitotta keblét, hadd hulljon belőle az
őszinteség.

– Szeretem őket apám, mert ki vannak felejtve a világból is, csak az
öntudatuk mindenük, de megfojtott szavuk mögött is ellenállhatatlanok.
Szelidek a bizalomban és olyan mélyről tudnak szeretni. Fakók, de
kemények, mint a kova, mely maga a megtestesült tűz. A sorsuk ragályos,
de – ki tudná honnan, – valami édes íz szivárog nyelvükre és a csók után
vityilóik elváltoznak, mintha illatos szellő kapná szárnyaira. Ezért
akarom Klárát, hogy ketten legyünk egy-szegények.

Igy kérte meg a leányt.

– Mit beszélsz? – lepődött meg az apa, de már akkori a fiatalok
igérettel és bizonyossággal egymához simultak. A két ifjú test fénylik s
a világ szép mezején messzi tünik három gondolat. Nem látják sem
apjukat, sem a jajkiáltó népeket. Mit törődnek vele, hogy fekete búzát
termik-e a mező, Fennséges szomjuságban égnek és remegve veszik birtokba
a megérdemelt valóságot.

A szegény vén ember sívárnak és elhagyottnak érezte magát, mint a bőjti
szél az uton, de restellette bevallani saját tehetetlenségét. Éreznie
kellett, hogy egyetlen fiatal puszta kéz mégis több, mint az egész mult
és a legnagyobb bölcseség az egészséges lélegzet. Ősz feje előre billen
vékony nyakán és addig hallgatnak, mig az utolsó méh is felmondja a
virágnak a versét, az esteledés eloltja az arcok szinét és sötétek
lesznek a napszakának változásától.

Mikor felállott, egyszerre ölelte meg mindakettőt, szomoruan megadta
magát és csendesen hátravonult a gyümölcsös kertbe, ahol legtöbb
mécsbogár fénylett, ott ledült s a kis férgeknek ilyen szókat ejtett:

– Nem mondhatom nekik, hogy vesztükbe mennek. Ma nem lehet életet
kezdeni. Elpusztultok kicsi báránykáim. Nem bánom, legyetek egymáséi, de
egymás utjába fogtok roskadni. Most még a levegőbe dugjátok orrotokat,
de el fogtok bukni s reám ne vessetek.

Távolról úgy látszott a fekvő test a fénybogarak közt, mint egy
gyertyácskákkal körülrakott szűk koporsó, melyben a régi világot akarják
temetni.

– Reám ne vessetek, – ismételte halkan, azután elnémult.

A mécsbogarak előbb elhalványodtak, végül azok is elaludtak. Lehet, hogy
könny érte őket s erről ők is megismerték az – embert.


III.

Előbb a hirük érkezett meg.

– Vass Feri megházasodott.

– Mire te?

Mulattak rajta, de mikor meglátták a friss menyecskét, még Áron Péter is
igy szentenciázott a tanítónak:

– No tanyító úr! Ezt a fehérnépet még ha pápa volnék is elvettem volna.

A vézna kis ember haragosan kikelt a képéből, levénszamarazta a
parasztot és látszólag nem törődött semmivel, de napról-napra zöldebb
lett, mintha gyík hasán hált volna s egy éjszaka minden pénzét elitta a
szövetkezetben. Nem sok volt. Elgyőzte és az övé volt.

Feketemáju, nyálas emberke volt ez a tanító, de a hüllők energiája élt
benne. Titkos utakon járó, különös megvetett, ki a cinizmustól sárgát
köpik. Testi gyengesége miatt mindig alázatos volt, ki a felsőbbségnek
előregörbedt hátán szállította a hódolatot. Minden falu-ügyben hivatalos
személy, ki észrevétlenűl furta be magát a nép akaratába. Pecsétes
iratokon mindenütt ott figyegett a neve és mindenre volt ráérő ideje.
Mikor meglátta az urát imádó törékeny szép asszonyt, egy árnyalattal
szótalanabb, kopottabb lett, mintha sirkő háta volna a mindennapi tükre.
Attól kezdve nyomában ólálkodott és szinte megfordult a szive irigy
kinjában.

Azok pedig jótanácsból éltek és lassankint felmelegedett a küszöbük.
Egyszer valamelyik értelmes hideg paraszt azonban azt találta rájok
mondani, hogy:

– Szóm zokon ne essék, de ez biza csak cigány boldogság.

Csikszéki Vass Ferenc úr mielőtt megütötte volna, mégis megkérdezte:

– Hogy érti kend?

– Úgy, hogy a fagyos cigány is a döglött lovára ült melegedni, de mégis
megfagyott rajta.

Ehhez az alapigazsághoz némi röhögés után hozzátette:

– Egyebet ajánlok. Vegye meg tőlem az úr a Biszómalmot. Az ugyan most
nem jó, de, ha a gépet rendbehozatja, egy malom ma valóságos aranybánya.

A Biszó-malom a faluszélen álló ákombákom rozoga deszka bódé volt. A
gépet évek óta verte eső, hó, fagy és tyúkok háltak rajta. Szakértők
szerint nem volt érdemes költeni rá. De a két fiatal szerelmes bolond
mit tudott hozzá. Egyikük se látott gépet közelről, de így okoskodtak: –
Ma semmisem biztos, ha miniszterelnök volnék is, holnapra elcsaphatnak,
de ha a jég el is veri a határt, – ha kell Amerikából is hoznak búzát.
Az embereknek enniök kell. Tehát mindig őrölnek. Vegyük meg hát a
malmot.

Igy kerűlt be az árok szélről, kölcsönpénzen az eldobott masina a
„gépházba“.

Egyideig dicsekedve mutogatta:

– Ez az én kincsesházam.

Ezüstháznak lehetett mondani, mert rengeteg pókhálő csüngött benne
zűrzavaros fonalakban, lisztporosan és száraz léggyel a végükön. Nappal
ezüst-ház volt, éjjel arany-pajta, ha a tűz világított; de a nagy
vasállat, a tizenkét lóerős benzinmotor bizony döglött maradt. Tekergő
gépészek babráltak valamit rajta és mindenik új hibát fedezett fel,
mikor továbbállott.

A gazdagok pénze olyan, mint a liba lába a jégen, csak felhuzta és
látszólag nincs, de a Vass Ferenc úr kölcsön-pénze végleg eluszott.
Akkor megdühödött és rácsapott a mellére:

– Magam csinálom meg azt a gépet.

Világszép Klára asszony ragyogva bólintott. A falu kacagta, azzal nem
törődött, hanem egy szép őszi verőn bezárkózott a faluvégi viskóba.
Nappal nem nyughatott, éjjel nem alhatott s a deszkaház sokáig fénylett
a ráhajló füzfák allatt, mintha tiltott szertartást végeznének benne. A
gépet szétbontotta, minden kis csavart külön helyezett el a földön és
papirosra ráirta, mi hová tartozik. Ujra összerakta, megint
szétbontotta, mig a gyönyörű konstrukció titkát leleplezte. Úgy hatott
rá, mintha egy ismeretlen világrész fölött kelne fel a nap. Megrázkódott
tőle.

– Hiszen ez úgy él, mint az ember! Rendesen lélegzik, szive van és
hőmérséklete. A porlasztónak ezek a rovátkái mintha fogak volnának. A
robbanás a gép gondolata. – Szentséges Isten te, mi mindent sziv magába
ez a vas-bestia. Föld párája, virágillat, jaj és öröm, zsolozsma
rezdülés, a végtelen életem mind-mind belekerülnek és éppen úgy
sürüsödnek köddé, mint az én fejemben. Ezek hajtják, tépik és játszák le
ön-misztériumjukat. Ha most itt meghalnék, a lelkem is belekeverednék és
együtt robbanna szét benne a lábaimnál elhangzó egér-vicogással. Vajjon
ez a furcsa ösvény hová vezet?

Napok mulva is káprázott tőle.

– Tisztára szeansz, szellemidézés, amit csinálok, – hirdette mindenfelé.
A tanító napokat töltött vele a gépházban. Élesen figyelt, érdeklődött,
mindent megjegyzett, egyszerüen learatta a másik verejtékes
felfedezéseit. Ő nem mondotta, hogy a „gép szive, gondolata, lélegzik“,
hanem meghagyta porlasztónak, dugattyunak, szelepnek, ütemnek és
teknikának. Csak az asszonynak lihegte titkon:

– A maga kenyerén dolgoztam.

A törékeny, félig illat-, félig mosoly-asszony, azonban egyszer csak
elszédült. Nem szólt, csak elszédült, mintha angyal repült volna el az
orra előtt. Az orvos azonban megfogta a Vass Feri olajos gallérját.

– Tápláld valamivel jobban az asszonyt, mert nem állok jót semmiért.

Akkor már költöztek a vadlúdak.

Szegény Vass Ferencke pedig letámolygott a malmába, nekidűlt a döglött
masinának s könnyezve instálta:

– Miért nem indulsz meg hát, hiszen beléd öltem immár mindenemet.
Acélrúdjaidat a véremmel csiszoltam fehérre, hideg vastestedet mennyit
melengettem. Títkos ágyaidat könnyel olajoztam, sulyos részeidet
mellemen hurcoltam. Félig megvakultam, a saját bőrömből vágtam a szíjat
rád. Fagyottan, fáradtan, éjjelenkint s nappal csak veled vesződtem.
Nincsen egy pórusa borzalmas testednek, mit ne becéztem volna. Hideg,
vak gyomrodba életemet szívtad. – Látod az asszonynak mindennap
hazudtam, hogy már holnap őrlünk. Őt is feláldoztam és te mégis halott,
csak borzalmas rom vagy. Und meg a pusztulást, térj már istenedhez,
indulj meg átkozott!

Ujfent rávetette magát. Kormos, izmos karjaival felnyult a lendítőkerék
massziv küllői közé s négy ember erejével mozdította, kinozta, mig a
kimerüléstől összeharangoztak a térdei. A vasdög hördűlve szívta be a
gázt, a szelepek cuppanva dolgoztak, de a robbanás elmaradt. A gép
sziszegve, láthatatlan résein át mindent kifujt magából.

– Beteg a tüdeje, nincs kompresszió, – lihegett a fiu.

Megint szabdalt, vágott, reszelt, csiszolt légmentesre, tömített
rogyásig. Kinlódott új hétig és századszor is megbocsátott a kenyérőrlő
gépnek.

Estére kelve kétségbeesett, éjszaka töprengett, de pitymalatkor új
eszmével szökött talpra és melegen, színesen suttogta asszonyának.

– Már csak a gyujtás hiányzik, Mig egy szép álmot lát rólam, készen lesz
a gép. – Őrül neki? – Az elektrómágnesben van a hiba. – Csak aludjék
tovább. – Nem nagy dolog. Egy kis vadászat a villámszikra után. – Az én
reggelimmel ne törődjék lelkem. – Nem hiszem, hogy a mágnes patkók
erőtlenek volnának. – Ugy-e maradt tej magának? – Külömken küldök
frisset. – Régóta sejtem, hogy nem elég intenziv a szikra, amit kapok.
Annak – tudja szivem – fehéren és vakítóan kell bevillámlania a gépbe.
Ugyanaz, ahogy a gondolatunk bevilágít az emberi főbe.

Ment és nem törődött vele, hogy ujjai hozzáragadtak a hideg vashoz. Haja
szemébe hullott, hasa korgott színe lekopott; de a csavarok csikorogtak
szorításától s az épitmény rengett bús erejétől.

Amig a nagyszerű férfi szemeit közelszorítva leste a mentő szikrát,
azalatt ezer kikericcsel több lett a mezőkön, a kukorica kidugta sárga
orrát a pólyából, a malomház résein beestek az őszi sugarak s minden
madár költözésre verte össze szárnyait.

Megtiltotta neki, de a kicsi asszony mindennap odaszökött és bekandikált
a ronda bódé résein. Alázatosan lopakodott oda, lábujjhegyen, hogy
irtózatos ura meg ne sejtse. Látta a küzdelmét és remegő alakján olvasni
lehetett felséges asszonyi megrendülését. Önkéntelen megölelte és
hozzátapadt a borzas deszkafalhoz, mintha óriás lepkét szögeztek volna
orcájával reá. Milyen jó volna bekérezkedni hozzá, de sohasem merte
felijeszteni a férfit a fekete mágiából. Hozzásorvadt a malom falához,
amíg valaki arrajött. Akkor elment, lassan távolodott, míg csak akkora
lett, mint egy szőke butéliás-üveg, melynek aranyból van a főkötője.


IV.

Estefelé a tanító ököllel megverte a bezárt deckaajtót s kajánul
bekiáltott:

– A gyermekeid is megszületnek, mielőtt a kenyerüket megkeresnéd!

– Ave pajtás! – ujjongott vissza a fiu. – Jó uton vagyok.

– Maholnap rászáradsz arra a buta gépre, mint a szentgyörgyi béka a
lapos kőre, – vigyorgott és félreült a bokor alá egy cigarettára.

Egyideig elnézte a fáról lelibbenő levél után bukó szürke cinkék játékát
s hogyan terelgeti a levegőben a szellő az erőtlen legyet; aztán szokása
szerint kurtát kacagott. A jó emberek ha kacagnak föltartják a fejüket,
a madarak is alulról felfelé hullatják el a kedvüket, csak a gazemberek
röhögnek bele saját szőrös mellükbe. Rég kiérlelte magában, hogy elveszi
szerencsétlen társától az asszonyt. Most terve támadt rá s erre adta meg
a röhintő ördögjelet.

Hónapokig leste, hogy ledűl a nő mellől a férfi, megörlődik és vagy
ráhányja a gépre a vérét, vagy bele bolondul. Titokban szakkönyveket
hozott Kolozsvárról s hideg, éles számítással kisérte ő is a munkát. A
gyanutlan fiu szintén oktatta. lelkesen, melegen álmait közölte, de
olyankor arany szögekkel feszítette keresztre.

A fényes tollat könnyű kitépni a madárból, hanem a denevér szárnyat
nehéz elszakítani. A lezuhant emberek nyakán kell az élet-trónra mászni.
Igy történt. A félszeg gnóm sohse rettent, regés szivóssággal fölébe
került a másiknak. Hiszen ők azok, kik régen, honfoglaláskor estenden a
fák mögött a lopott szüzekkel eltüntek, a tehénben megállítják a tejet,
vagy mint felhő elfutnak a hold előtt. A középkorban élet szentségtől
ájultan söpörte ki őket a templomszolga, Ma tanítók, püspöki portások,
esetleg – miniszterek, de a hadüzeneteket biztosan velük küldik
egymásnak a népek.

A más tragédiája nekik szórakozás. Feledhetetlenűl nagyszerü perceket
szerzett ennek a tanítónak is a csikszéki Vass Ferenc küzdelme a géppel.
Elnézte, hogyan teremti ujra a semmiből, hogyan találja fel ismét beteg
masináját, mert nem volt annyi pénze, hogy egyetlen utmutató könyvet
vegyen rajta. Ő már tudta, hogy az elektrómágnest három perc alatt be
lehetne állítani az áram megszakítás kellő távolságába, de hetekig
hagyta kinlódni.

Mikor mégis minden készen állott s a gép le volt győzve, akkor
belopózott a nyomoru malomba, kezébe vett egy „hideg vágót“, rátette a
gépfej alsó szelepére és hatalmas ütést mért rá. Az ércalkotás
megrázkódott és – a gép ujabb huszonöt esztendőre semmivé volt téve,

– Most lássuk, hogy mit tudsz cimbora, – nevetett megkönnyebbülve.

Ki látta? Este volt. A hold tulságos éjjeli papucsokban akkor futott
lefektetni a szunyogokat.


V.

Csikszéki Vass Ferenc nem vett észre semmít. Másnap alig nehány órai
munka után mégis megjelent az élet a gépben. Megborzongott a feje bőre
is a sikertől, mintha szél fujná le a haját és úgy amint volt,
vasporosan, szennyesen, kezén fekete üszkös sebekkel rohant haza. A
tanító éppen a szövetkezet ajtajában bölcselkedett az atyafiakkal és
kérdőleg felfigyelt.

– Győztem testvér. Jere hívjuk az asszonyt is, hogy lássa az indulást!

Az aranyszinű szenvedés, az asszony megreszketett a hír hallatára. Ugy
futottak hárman a faluvégi malomba; kettő mint a gyermek, a harmadik
fejét csóválva.

Ujra festve, ragyogóra törülten, acél szépségében, frissen olajozva,
gyönyörűen várta a gép. Meghatva, hosszasan elnézték. Vass Feri
balkarjával magához ölelte feleségét és fejüket összehajtva így
beszélgettek.

– Látja?

– Látom.

– Emlékszik milyen volt? Rom, halott, összetört, mint – én. Sokszor azt
is képzeltem, hogy nekem a világot kell ujjáépítenem, melynek kihánytuk
ősi csontjait és nem maradt rajta, csak pusztaság, piszok és láz. Még a
nap világát is elföldeltük félig. – Nézzétek ezt a részt a gépen. Vajjon
nem az emberiség hatalmas feje-e? Ezek a finom fémrudacskák, mintha
gyermek csontok volnának. Sokszor kisérte a szemem a dugattyu járását.
Valányszor a tompa szinű fém behalad siralaku hengerébe, mintha mindig
egy fáraót temetnének el, – vagy egy embert… De várjatok csak! Most
visszatér az élet és tüzes csapásai alatt vége lesz a pusztulásnak. –
Kicsi szivem vége van a maga nélkülözésének is, most dőlni fog a kenyér.

– Mit… mit mond? – Dehogy! Nem volt nehéz munka, aztán érted tettem. Dal
volt itt minden mozdulat. Mikor az ezüstös tengelyeket a rozsdától
előcsiszoltam, neked szőttem ezüst ruhát. A verejtékkel higított kék
olaj a mi életünk misztikus fürdője. Addig mesterkedtem, mig az öklömnyi
csavarokkal visszaszorítva a lelket a gépbe, betömtem a fáráók sírját. –
Mindez csak érted történt, – mosolygott a fáradtságtól egzaltált nagy
gyermek.

Még egyszer finoman meghordozta tekintetét a vas-jószágon és határozott
mozdulatokkal indulásra állította,

– Vonuljatok kissé félre, – intette jókedvvel.

Azzal ráfonódott két kemény markával és irtózatos erővel megforgatta a
kerekeket.

– Most!

De a várt robbanás és lökés elmaradt,

– Mi az? – Mi baj? – sorvadt le Vass Feri a kerekekről.

A gép szájából csurgott a benzin, mint az ájult szájából az orvosság.
Reszketve végigvizsgálta a szörnyeteget. Csavarkulcsokat rántott elő és
részekre tépte velük. Majd gyufával belevilágított sötét rejtekeibe és
akkor az ércben, hol az élet gondolatának kellett volna előugrania, a
gépkoponyában előtünt a mély, fehér repedés.

A férfi karjai álmosan atáhanyatlottak, az asszony fejecskéje előretört,
a tanító szokása szerint kacagott s a malomra szakadatlanul hullott a
fák őszi aranypénze.


VI.

Föltette a repedt fejet egy félvak ló után. Vitte Kolozsvárra. Szánalmas
látvány volt. Halovány tüzet vet a ló szeme az útra, csüggedt fülében
alszik a bolha. Bólintó bús fejét rángatva, taktusra hullatja s nehéz
kócos nyakát futás helyett nyújtja. A kis cigányszekér csörömpöl s a
foghijjas vén asszonyok guzsallyal fenyegetik tovább a kapuktól, nehogy
betérjen rajtuk ennyi nyomor.

A varjuverte tornyok lassan elmaradnak s mint a bolondok, saját ösztövér
érnyékukkal versenyt futnak, mig megérkeznek a gyárba.

Szálas vad gépészek megnézik az ütött-vert vasdarabot, mondanak egy nagy
összeget s egy biztos jótanácsot.

– Vigye muzeumba!

A vas fürge ötvösei sorra lekacagják, jókedvüen megbámulják a ló
rengeteg hasát s belebabrálnak a kohók aranyparazsába. Zeng a kalapács s
a fehéren-izzás ezüst tajtékjaszétfröccsen.

Csikszéki Vass Ferenc szomoruan rápillant, aztán vándorol tovább
gyártól-gyárig, végül a városvégi kovácsig züllik.

– Újra kell önteni, – vélik itt, – heggeszteni nem lehet, – mondják ott.

Valaki aztán felvilágosítja:

– Ez nem a hőségtől pattant szét uram, ez erőszakos törés, nézze, még
friss.

Vass Ferit mellbetaszítja a szó.

– Mit beszél?

Maga is meggyőződik s rajtafeledi hosszan a gondolatát a ló pofáján.

– Ki tehette?

A tünődésben majdnem ott is hagyta a repedt vasat. Úgy dobták utánna.

Hazafelé a gyanut hímezte-hámozta borongva.

– Ki tehette?

A lovat már untatta a magány. A férfi csak ült a farka mögött sután s
két forró szeme előre lövelt. A levegőben vészek kavarogtak.

Úgy vitte haza az öreg szennyes kanca könyörületből, tapogatózva s
biztonság okából az utat szagolva.


VII.

Azzal az erős szándékkal ment újra a géphez, hogy agyondarabolja. Véget
vet mindennek.

S akkor… akkor mégis ráborult a hideg jószágra.

A fekete titán kéménytől kerékig virággal volt behintve, mintha valaki
el akarta volna leplezni a Vass Feri szörnyű szándéka elől. Az ősz félig
fagyott virágait mind magán viselte, mintha az érc minden verejtékét
újjátermette volna.

Nohát nem bántotta. Egy se húlljon le róla, hátha a vas rettentő
törvényei alattuk megszelidülnek. Ült és nézte némán.

Ott, köztük fogant a segítő eszme. Körül fogja vésni a repedést körben a
fedőszelepet utánanyújtja, becsiszolja és kész a gép.

– Milyen egyszerű! – és újult kedvre kapott.

Soha nem látott, pontos szerszámot tervezett. Mikor kész volt, mindenki
bámulta, olyan volt mint az őszi kikerics a gépen, tehát virág,
acél-virág. A csodájára eljött a tanító is. Nem hitte, hogy az
istenkényszerítő terv sikerüljön ezzel a primitiv jószággal.

– A nyelvemmel is lenyalom még azt a hibát a gépről, – hörögte Vass Feri
és fúrt-fúrt szakadatlan.

– Te őrült féreg! – borzadott a tanító.

Az acélvirág nem törött el, csak tüzes lett, éles, aranyporzókat kapott,
mintha a megtermékenyülésre készülne. Es miért ne? Hiszen az érc is
lehet, hogy halott virág. Miért ne térhetne vissza élő testvéreihez?

Úgy történt.

Harmadnapra készen volt a gép.

– Reggel indulok, – mondotta Vass Feri diadalmasan. – Asszony! –
rikkantott kedvében, – most már felvirágozhatod.

Hogyne tette volna. Gondosan rakta rá az ártatlan leánygyermek a virágot
a füstös gépre, mintha élő teste volna. Szólott is effélét. Talán
megsejtette azt a kinos átlényegülést, a mi itt érccel, vassal, acéllal
megesett, a ráfekvő ember testének és szellemének irtóztató kényszere
miatt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

– Most pedig végzek vele – suhintott rá egy vesszővel a csizma szárára a
tanító. – Hadd legyen vége a gép-romantikának. Igen egyszerű, – mekegte
magának. – El fogom zárni a kipuffogást s a szabadulni nem tudó szörnyű
nyomás szétloccsant maga körül mindent. Olyan lesz mint a saját
tojásától szétrepedt tyúk, – mulatott fölötte. Egy kis véletlen
szerencsétlenség az egész. Na gyerünk.

A virágok a gépen kissé meghökkentették:

– Ne bántsd!

– Gyerekség, – mondotta a lelkiismeretének s a fekete kendőbe újra
visszagöngyölte a szivét.

Higgadtan végezte munkáját. Csak néhány szál virágot kellett
eltávolítani, azokat feltűzte magának s a gázkivezető érc csövet
keményen beszögezte.

– Reggel indulok, – jutott eszébe a Vass Feri boldog dicsekvése.

– I-in-dulj! – vezényelt jóizüen.

Hanem a virágot a fele útján eldobta.

– Óh acélvirág! – gúnyolódott újra és a Vass Feri minden lelkesült szava
egyszerre eszébe jutott és látt őt a géppel küzdeni.

– Affene egye meg! – menekült tőle.

Éjfél után felkelt az ágyból és pálinkára fogta a lelkiismeretét. Végül
a sok szesztől sírni kezdett. Míkor az éj füstbokrétája ott fenn, a
legmagasabb fellegek között világosodni kezdett még mindig ott
fetrengett a tanító a saját nyálában, összeroncsolva szennyes vackán,
mintha Vass Feri rá dobta volna a gépet…


VIII.

Nem költötte fel, csak eltervezte, hogy majd ha az első liszt kihúll, a
markába gyűjti s azzal szalad haza és ráhinti kicsi asszonyára,
megkereszteli a kenyerük nevével.

Az éjjel dér hullott s a gép hóharmatos volt. Előbb felmelegítette a
porlasztót, gondosan előkészített mindent. Izgatott se lett. Majdnem
egykedvüen forgatta meg a kerekeket. Az áram megszakító hosszu fémnyelv
csattant egyszer, a harmadikra a gép füttyintve berobbant s lelökte
kerekeiről.

– Megy,… jár,… – mosolygott gyöngéden.

Pillanat mulva óriási dördülés rázta meg a fa-malomházat. A gép alatt a
föld felszakadt, mintha a pokolból egy nagy disznót lőttek volna bele. A
robbanás még kétszer bevágódott, a fehér, gázfelhő lángolva csapott
szét. A gép pedig teljes erőből, a tehetetlenségből kiszabadulva
káprázatosan vágtatott. Agyig beleette magát a földbe.

Percek alatt terjedt el a faluban, hogy a Biszó malom szétrobbant és
megrendülve vették körül az emberek, de nem mertek a szörnyű dübörgéshez
közelíteni, ahogy a templomban a szentek fejének festett dicsfény
kószoruját nem meri átlépni sem légy, sem pók, semmiféle féreg. – Hanem
még csak az volt az irtózat, mikor sikoltva a Vass Ferenc úr asszonya
eljött. Jótétlélek asszonyok megölelték s közel sem engedték. Aranyhaja
megtörten hullott arcára.

Akkor azután a fél falu arca elé kivágta a bezárt ajtót Csikszéki Vass
Ferenc és úgy, fülig olajosan, rongyosan, kábultan ráfektette fejét a
száguldó gép oldalára, mintha az újjáteremtett élet szárnyaló kerekeinek
beszédét hallgatná a kenyérről.

Már nem e világon volt, de az elszédített emberek is jól látták, hogy
nem is a gép, de a férfi belefojtott nagyszerű lénye kelt munkára és
vissza nem tartható iramban az szórta közibük az asszony virágait. A
lelke robbant el a vasütések alatt kenyértermő valósággá. Elkinzott
kezei, a röpülő kerekek s a mélyen búgó gép-zaj már a más világ meséje,
melyet még szemfedő alatt elkezdettek a világ romjai.

Ugyanaz a misztérium ez, mint a Krisztus tövis koronájáé. És ez szintén
nem más, mint az ő szégyenes töviskerítésük a viskók körül, amelyen
belül mégis az egész emberiség otthona vagyon.




ARANYKEHELY


I.

Türelmetlenűl haltak egy idő óta az emberek, azért kiszállott a körorvos
és a községházán futtában megnézett félszáz nyelvet. Egész idő alatt
nagyon ideges volt. Falun különben minden orvos ideges. Ugy látszik, nem
tesz jót nekik.

A Györbiró-leány kerül sorra.

– Végre egy szép leány! – szelidül a doktor.

Nem is csoda annyi siralmas vénasszony után. Hanem ez a halvány szép
jószág, az más. Kevés tudomány, de megértés, sok bizalom van a
vizsgálatban.

– Hol fáj?

(Ez az igazi belgyógyászat.)

A leányka tizennyolc-husz éves, szemérmes is, ijedt is, piheg is.

– Itt úgy szúr.

– Szúr?

Kopogtatja, szuszogtatja a doktor.

– Mit használtál?

– Igézés ellen vizet vetettünk, de nem használt.

No nem komoly beteg. Kissé vérszegény. Az orvos vasat ir elő és
megsímogatja a koszorus haját.

A szép leány kevés pírral az arcán kimegy, de a kapuban odasúgja Bántó
Ferinek:

– Nem vett észre semmit.

Kacagnak.

S te mit mondtál?

– Hogy megigéztek.

Bántó Feri kevélyen feltaszítja kalapját.

– Kicsit tunnak az urak.

A lányka szerelmesen ellágyul.

– Elég, ha mi tudjuk.

Szép tudomány az övék, nagy esze legyen, ki eligazodik rajta.

Az úton széles férfi tart felfelé, ide látszik a szomorúsága. A leány
megrebben.

– Apád jő a doktor után!

Elszótlanodnak, elengedik egymás kezét, de a fiu olyan bensőségesen
függeszti rá szemeit, hogy a leány meg nem állja huncutság nélkül.

– Immá’ mehetek vissza, ismét megigézett.

Csinos fejét elcsóválja.

– Immá’ kijavíthatja a receptjit.

Elválnak.

A leány a negyedik, ötödik háznál kiváncsian megolvassa a rendelést.

„_Ferri hydrog. red. gt. 5·0_“

Megáll. Meglepi a „Ferri.“

– E biza _Feri_.

Buksi kis fejében egyet gondol és felkacag a napfényes égboltra.

– Sílyedjen el, mégis észrevette!


II.

Még nem ért a nap a Tekintő-tetőre, mikor a kaszások belevágtak a
harmatos fűbe. Elébb kezdésnek két kurtát kaszaheggyel.

Sarj! – Sarj! – csillan a kasza. Tempót kanyarítanak, a hang most így
zeng végig a kaszaélen.

– Sűrü sarj! – Sűrü sarj!

A bogár összhang megszakad. A földbe valók alagútakba menekülnek, a
levegőbe valók szines, lágy szárnyakon felpárzanak. Mélyből és magasból
ijedten figyelik, mi történik. A csizmákra sárga, vörhenyes por tapad, a
virágok agyveleje. Ott egy sikló csapódik ki, mint egy nedves ezüst
ostor.

Jönnek a rendet verő leányok is és szétrázzák a sokszínű, nedves füvet
hímes, virágos villákkal. Jó illattól, fehér fénytől, tiszta vértől,
szerelemtől mámorosan tarka fátylat teritgetnek.

Az áldott nap tüzel az égen, a munka folyik s az áldott Isten nézi
délig. Akkor megáldja a fakanalat s a barna rozskenyeret a kezükben.

Ebéd után felkönyököl Beke Pali.

– No megjártam az este!

Figurás bolond, de fehérnépnek érdemes oda figyelni

– Még igy sem jártam, – licitálja a szót, mig érdemesnek mútatkozik a
beszéd.

– Valaki suhog le az uton az este, – kezdi. – Hozzászólok: – Ki vagy
menyecske? – Nem felel. – Nyúlok hozza, hát a ponciusát a tisztelendúr!

Megkacagják jóizüen, fesztelenül, sokszor újrakezdve. Leány, legény
össze villan. Még a csecsemő szájából is kifordul az édes falat. Pipák
kapkodnak a levegőben:

– Ejjó! Ez a!

A fecskék magasan cikáznak, az árnyéknak csak szine van, hűvössége
nincs. Elbágyadnak, méláznak, enyhülnek, furcsa kábulás ereszkedik
agyukra.

Az öreg magyarok ülve elhajókáznak, a lányok fűbe hűtik arcukat,
összebujnak kettenkint, hármával. A csecsemő behajtott lábujján alszik
egy zöld légy. A bokrok szállásában férfiak fekszenek nyitott mellell és
arcukra vonták a kalapot.

A szín- és fényváltozásban a virágszálakon hőségtől ájultan fejjel
lefelé csüng egy-egy bogár.

Nagy csend lett a mezőn.

A mozdulatlan levegőben dúlnak a nap sugarai. A füvek kinjokban
meggörbülnek és az életnedvek zölden felforrnak bennük.

A pihenés szép hazugságát játsza a természet és ember.

Mert van pihenés?

Annak a szőke lánynak kínosan emelkedik a keble.

Egy szikár öreg ember görcsösen a fűbe markolt.

Öcsém te is zilált és zavaros vagy. Miért nincs behúnyva a szemed,
hiszen pihensz?

Ember, felemelem a kalapodat és le vagy leplezve.

Egyszerre durva, elnyujtott kiáltás száll át a mezőn:

– Bántó Feri te, haó! Siess hamar haza! – Édes anyád haldoklik!

A legény felugrik.

– Mi volt?

Mereven neki tántorodik és átgázol füvön, búzán, árkon, merre közelebb.

Gonosztevő, ki ilyet bele mer kiáltani a mezőbe.

A nép egy szálig felkél. Ki tudna ilyenkor tovább is pihenni…

Ujra nagy csend lett a mezőn.

Majd a fekete bogarak szólni kezdenek, a nap egy árnyalatot csúszik.

Dalnak, kedvnek, szónak vége.

Fel-fel pillantanak az égre.


III.

A beteg asszony szemei már piros karikákban égtek. Alattuk két duzzadt
gyűrü, a két sírásó hernyó az ajtó elé feküdtek jókorán, Majd csak a
föld mélyében mozdulnak meg és kivájt szemeinken át agyunkba nyomulnak
utolsó gondolatunkért.

Az orvos szerint menthetetlen volt. Az is megdöbbenve távozott. A beteg
lényéből sötétség sugárzott. Az életerők feloldódtak, csillogó vérébe
belemosta kezét a szennyes feloszlás és lassú kiválással megindult a
végső, nagy folyamat.

Ajánlották, hogy szentelt kehelybe nézzen. Attól biztos gyógyulás.

A reménység, az élet fekete mezején eldobott égő gyufaszál, még megvolt.

– Ne búsúlj asszon! Hónap megpróbálom a kehölyt, – virradt fel a férje.

– A szentelt kehölyt?

– Azt.

– Nem adják oda, – félt a nő.

– Itt lesz, – roppant két sulyos kéz.

És ez szilárdabb volt, mint aranybulla pecsétje.

Szép volt a kilátástalan küzdelem az asszonyért, de zavarodott és
megdöbbentően hiábavaló, mínt mikor a szegény papunk megőrült s a halott
koponya üreg-szemeibe vizet töltögetett; de a fényt mégse birta
visszatölteni.

Bántó Mihály nem engedett. Öste keményen meghagyta a fiunak, hogy senkit
ne engedjen a beteghez.

– Ha kérdezi, hol vagyok, mondd, hogy dolgom akadt.

Sokáig odamaradt.

Mikor megjött fáradt és halálsápadt volt. A legényt aludni küldötte. Az
ablak külső tábláit bekapcsolta, az ajtót bezárta, a lámpát felcsavarta
és megérintette a beteget.

– Elhoztam.

Homlokán az élet reménye fehérlett, de füle zúgott, ahogy hideg kézzel
belső zsebéből az áldozó templomi kelyhet elővonta.

– Ez a legszöntebb!

A nő utolsó magafeszítéssel felgörbült. Aszott gerincén a sivár csontok
kiugrottak, mint barna lépcsőfokok. Tébolyúltan sikoltotta.

– Gyalázatos, hogy merte!

A csendes szobában, mint fekete lovasok ültek a butorok.

A férfi reszketett, hangja forró volt.

– Hiszen te akartad, – tétovázott.

Asszonya nem felelt. Már csak halkan, egyhangon, szín, erő nélkül
pötyögte:

– Jaj-istenem, énistenem – ellopta! Jaj-istenem, énistenem – ellopta!

Tűz villant végig Bántó Mihály fejében, de uralkodott rajta.

– Értsd meg hát no! Nem loptam.

A beteg élesen felelevenült.

– Nem lopta?

– Nem.

– Hát?

– Ideadták.

– Ki?

– Az egyházfi. – Ajjár vele.

Most megnyugodott.

A férfi kézbe fogta a lámpát, tartotta a kelyhet.

– Próbáljuk meg az erejit, ha már itt van.

Felesége rá emelte kimerűlt tekintetét.

– De, hogy igazítja el az – Istennel?

Bántó Mihály megrendult. Majd egész valója tűzben fürdött, mint futó
csillag után az ég.

– A feleségemnek kellett, osztán a többit – tudja a Fennvaló.

És most megszünt rájok nézve minden. Nem tudták, hogy kivűl éj van, a
lámpa ég, a virágok kibóbiskolnak az ablakon. Minden elveszett az
üdvösségben. Körül szépen kivirágzott az élet tövisbokra.

Kár, hogy röviden tartott.

Az asszony keseredetten eszmélt.

– Beh oda lettem! – Hogy megapadtam!

– Enyim vagy így es.

Türelmetlenűl feltört az asszonyból.

– Ha még egyszer fiatal lehetnék!

Most, hogy társa tudatlan hűségébe látott, szeretett volna újra szép és
erős lenni.

Fiatalnak lenni.

Betegség, halványság, szennyesség nélkül, piros szájjal, mély, erős
szemekkel, ragyogó hajjal Felkelni ágyából, mint az erdő tündére, ki
minden reggel kimossa szivét az erdei zúgókban, ezüst kendőt márt a
patakba és letörli agyáról a másnap minden gondolatát.

Volt ő ilyen.

Mégsem. – Mégsem ilyen volt.

Reszkető vágyak tépték, nem volt nyugta. Élni, élvezni vágyott, gyújtani
és megsemmisülni, szédülni és meghalni a meleg percben. Aki jön az
enyém…

Csak egy érintésébe került Györbiró Lázárnak, hogy örökre átkozott
legyen a párna és a sötétség.

Soha ilyen világosan nem eszmélt a multra, mintha az idő s vele a föld
visszaforgott volna.

Világra hozta gyermekét, de nem tudott anyává lenni.

Mikor fürösztötte vérszegényen, ágybólkelt fehéren, elnevezte kihullott
könnyének, bűne virágának. Máskor fásultan lökte oda emlőit, ha sirt és
kékre csókolta, ha mosolygott.

Egy szép délután pántlikás pólyába tette, titokban elvitte Györbiró
Lázárhoz, hogy legalább tudtára adja. Enyhülést várt tőle.

– Lázár, – szólt félénken, – itt van a fiu.

– Mit beszélsz?

– Hát a fia. – Hiszen tudja.

Erre már oda lépett.

– Ez-e? Ez a veres majom? – és megütközve felkacagott.

Alig birta hazacipelni a csecsemőt.

Akkor támadt a kétsége.

– Ez nem lehet az apja!

Mennyire más volt akkor is az embere, ki semmit se sejtett.

A fennséges pillanatokban hogyan ujjongott. Mit nekem minden, érző,
vágyódó, kűzdelmes világ! Kín, gyönyörűség, öröm, ti égitestek a fiam
piciny testéhez képest!

– Fiam van!

Az asszonynak vágya támadt így érezni, így örülni, így aggódni, csókolni
tisztán, belűl gazdagon, parányi házuk ablakából az erős embert harcba
látni. Az asszony soha nem merte felébreszteni.

Később belefásult, bennsőleg kiélte magát, de a kétséget, – hogy ki a
gyermek apja, – sohase irthatta ki magából.

Egész életén át rejtelmes összefüggésben maradt a multtal, mint a kigyó
a nappal.

Hiába ütöm agyon a kigyót reggel, az élet el nem hagyja, mig a nap le
nem száll. A sugarakkal fogy az élete.

Utólsó súgár, – utólsó mozdulat…


IV.

Sok minden van egy kaszanyélre eresztett paraszt főben. Az urak csak
messziről látják, mint mi az esthajnalcsillagot. Az is békésen, derülten
ragyog, de irtózatos világkataklizmák folyamata tombol rajta.

Aki látja a két Bántó férfit, nem sejtené mi lappang bennük, mikor
szótlanul rágják száraz ételüket hetek óta. Nem tántorogtak, nem
reszkettek, csak a bicsak dermedt meg egyik délután a fiu kezében.

– Apám. Én elveszem a Györbiró Lázár leányát, vagy senkit.

A másik bicsak is hátramered.

– Hát má ennyibe vagytok?

Több beszéd nincs. Dologhoz látnak és későre, csak mellékesen szól Bántó
Mihály.

– Te Feri!

Pillanatra egymásra merednek.

– Hát ügyes leján no! – Az a.

A legény elfüttyenti magát örömében.

Csak ilyen egyszerüen készül a boldogság falun.


V.

A lámpa félig lecsavarva egész éjjeleket égett. A bakter csendesen halad
el az ablak alatt, mert Bántóék virrasztják a betegüket.

Nappal munka. Éjjel virrasztás.

Csend minenen és mindenütt. A gondolatok leszállanak, érzéseik
felszállanak, éppen ahogy a tenger lélegzik. A nehéz cseppek lemennek
függélyesen a mélybe, leteszik a sót és újra felsietnek. Lehet, hogy e
lélek is így lélegzik.

A pitvar ajtó csattant, Bántó Mihály felfigyelt.

– Feri jön.

Az asszony aludni látszott, a legény óvatosan, hogy zajt ne üssön, leült
apjával szemközt.

– Alszik?

– Jobbacskán van.

Egymást nézték.

– Az imént szenderedett el.

A má javulás, – tudta a fiu.

Az asszony ébren volt. A parasztnők szoktak így titokban figyelni. Ők
azonban beletemetkeztek a saját világukba.

Az asszonyból többé ember nem lesz, – gondolta az öreg. – Ha a fiam
megházasodnék nekünk is jobb volna. Igy se kint, se benn. A betegség ki
tudja meddig elhúzódik, most mig könnyebben van, csendben ellehetne
igazítani. Magában megállapított mindent, hogy reggel szól az
asszonynak, délután már meg is kérik a leányt. A fiúnak még most
megmondja, hadd örüljön.

Kedvesen elmosolyodott.

– Tudod-e Feri milyen nap lesz hónap?

A legény elcsodálkozott.

– Vasárnap.

– No azért, – fejezte be nyugalommal.

A kiváncsiság feszítette a fiút, de várt.

– No azért, – tért vissza az apja, – mert számításom szerint el kéne má
hozzuk a Györbíró-komám éfi leányát.

A fiú nem ért rá örülni. A beteg asszony fuldokló hörgéssel kínlódni
kezdett, megvetőleg elhúzta fekete száját és a szeme tele volt
rémülettel.

Felugrottak.

– Nyissanak ablakot!

A fiu szétrántotta az apró táblákat, ki is tekintett egy pillanatra
szomoruan, de nem látta, hogy a halál az ablak alatt csavarog, mint a
piszok fia a cigány, ki ellopta az élet arany kulcsát.

Az ember tehetetlenkedett.

– Hocci a kehölyt Feri!

Előkapták.

– Tartsd a fejit Feri!

Keserves volt az igyekezetük.

– Ez jó. – Ez a, – kesergett a férfi.

Ideejtették, odahanyatlott a lankadt fő. Csak a kehely ragyogott
biztatón, alig fogta be aranyát a lázas lehelet.

A nő lassan megcsendesült.

– Lefeküdhetsz Feri.

– Inkább apám.

– Neköm itt a hejjem.

Meggondolva még hozzátette:

– Aztán, – ha úgy lesz, – ne feledd el te se.

Két széles tenyerébe eresztette fejét az asztalon. Megállapodott,
szürkefejü magyarok olvasnak így minden este, könyv nélkül, az élet
nehéz írásából. Némely szót félhangosan.

– Az üsző bornyút adom a kehölyért.

Felemelte fejét, úgy számított.

– Ötszáz menne a lelkiért.

Három újját felvetette, azt ismét ki tudja, hogy miért.

Nagy későre el is szundított. Két bajszaszála lecsapzott, ábrázata
kisimúlt, meghatott, finom derültség űlt rajta, mint mohos kőre szállott
pillangó. Utolsó gondolata a fiáról.

Így számigálunk, mert bizony-bizony maholnap mi is elballagunk – – –

Az asszony lopva nézte. Tudta miről van szó. Azt is tudta, hogy a fiu
egy ideig ott les az ajtónál türelmetlenűl. Előre tervezi, hogy megsúgja
a leánynak.

– Úgy intézd, hogy délután leánykérni jövünk!

Milyen szép a világ, milyen jó az Isten!

És ő most nem hívhatja be, hogy mondaná kedves szemrehányással:

– Nem es szólsz az édesanyádnak?

Ezt megérni nem méltó.

Bűne visszajár és írtózat ül szemeiben.

– Az a leány s ez a fiú!

A szörnyű gondolatra az ördög ledobja az ágyból.

Kétségbeesésében felriadt.

– Ne hagyjatok! – Miháj! – Súrold a szívemet!

Helyrehozhatatlanul elkésett a halál.


VI.

Az első madár felébredt az ablak alatt. Az erdők felsóhajtva lerázták a
harmatot magukról. Az éjjeli látomások eloszlanak, az örvénylő égbolton
átszáll a derengés, a feltámadás örök sejtelme. Keleten pirosság ragyog
fel.

Az ember a földön felnyitja szemét. – Mit is álmodtam? – Torz kis
álmaival vesződik, mikor színe előtt a mindenség fennségesen megindúl.

Vagy talán neki van igaza.

Mélyebb az ember az éjnél, lelke nagyobb a napnál és szebb az a világ,
melyet agyunk tüze fölött teremtünk. Ami bennünk virrad, az vagy
megnyugvás, vagy örökkön bolygó üstökösök, miket megalkottunk, de nem
bírunk velük.

Szép az a legény, amint ünnepi ruhában, útban a leányhoz, udvaruk
közepén elgondolkodik, mielőtt áldást kapni bemenne anyjához; de nincs
borzalmasabb az anya megdöbbenésénél, mikor így látja őt készen és
tudja, hogy csak percei vannak a koldogságra, aztán vége.

– Mindjárt jövök, – siet az apa is.

Cselekednie kell!

A réműlettől vastag lesz az asszony haja. Nincs több kitérés. Teste
felháborodik, csontjai súlyosak. Cselekednie kell! A hang erőltetve tör
elő.

– Ne menjenek sehova!

Zavarosan rámerednek.

– Miért?

Erőszakosan lehunyta szemeit.

– Azt a leányt nem veheted el, – pihegi, – mert…

Üveges vonásokkal az önkívűlet határán volt. Ennyit nem bírt el a
szervezet.

– mert nem tudom, – mert lehet, hogy a te apád is – Györbíró Lá…

Szája feltátva maradt, kezdődött a vég.

A férfi bután feltűrte homlokát, vére meghűlt, torka elszorúlt és furcsa
gúnnyal felhördült.

– Úgy-e? No ne!

Egyikük se hallotta, mikor a legény az asztalon diribdarabbá sújtotta a
széket.

Az asszony már nem tudta mit cselekszik, ők nem tudták mit
cselekedjenek.

– – –

A feszűltség későre ellankadt.

Akkor az ember a kanapé alá nyúlt és elővonta parasztfegyverét, a
fejszét. A fiut a köszörühöz állította.

– Hajtsd!

Rávágta az acélt, teljes súlyával ráfeküdt. A fiu agyongyötrött erejével
forgatta. Cserszenve törtek elő a szikrák. Az indulat, érzések,
szenvedély tornyosult bennük.

– Jobban hajtsd!

Véresre köszörülte a kezét. A kő lemezenkint pattogott szét, hiszen
száraz kövön köszörültek.

Az első szennyes indulat leomlott bennük, mint az égő háznak első
felvonása ha letombolt az éjben, tömör szénné nyugszik az összeroskadt
lánghullám és kiégeti a közelállók szemét.

Minden nedv kiapadt testükben.

A férfi eldobta a forró fejszedarabot, kevés enyhüléssel leült a favágó
tönkre. Ott jutott eszébe.

– Nézd meg mit csinál.

A legény ingatagon mozdult, mert hirtelen elébe állott az utolsó
benyomás, az anyja szemei.

– Csak a szeme ne volna nyitva!

Nem teljesedett.

Szeme is nyitva, ajka is nyitva.

A macska dorombolt a kályha tetején lankadt nyári nyugalommal.

A nap dúsan telehinti a levegőt rezgő arany porral. Amilyen könnyü a
piros katicabogárnak egyik fűről másik fűre szállni, olyan nehéz az út
az anyám halottas ágyáig.

Szemeit már nem lehetett lefogni. A szemhéjjak már kihültek és makacs
lassusággal ismét felnyiltak.

Fölnyitotta a kanapét és gyolcsot keresett. A szájat helyre erőltette,
de a fagyott ajkak nyitva hagyták a fogakat.

Eszébe jutott, hogy illik megcsókolni, de nem birta rávenni magát, hanem
kiment és kurtán megjelentette.

– Meghót!

Az ember megrázkódott. Tétován emelte a kezét, mégis levette kalapját.
Tekintete ide-oda röpködött.

– Erigy, szólj, hogy csendítsenek neki!

Nagy lassan jött is már egy vén asszony, az első ravatalárnyék.


VII.

Halottnézők jöttek, halottnézők mentek.

Érzéketlenül, hidegen, üresen türte a két Bántó. Elméjük magasan
bolyongott, mint a felhő. Azóta nem szóltak egymáshoz. Őrizték egymást
és a titkot, mint két halott búvár a tenger fenekét.

Mire nem gondoltak, az történt.

A Györbiró-leány lépett be az ajtón.

Kővé meredtek. Sűrű hajuk alatt megpattani készült a két nekiszegzett
homlok.

Percekig állott a leány a halottnál, mint szomoru fehérség, könnyen
viselt bánat, eljegyzett áldozat. Nem érte jött.

Tiszta kis kezével ha megsimíthatná a fiu homlokát, ha rátekinthetne!

De nem szólhat a népek miatt.

Mégse bír a kis szivével, távozóban reszkető hangon elsúgja:

– Ne búsújjon Feri!

Apa, fiu összenéznek. Egyik sirató asszony felsóhajt.

– Ó be megszenvedtél!

És fejcsóválva ereszti le a szemfedőt.


VIII.

A toron ettek utóljára együtt, azzal lezárúlt az ő életük is. – Mi
szükség van a világra, ha nincs ki élvezze? – Repülőgép a föld halott
pilótával.

Minden él és boldog rajta. A kövek játszanak, az ércek fénylenek, fák,
növények, víz, madár, levegő, tengerek, miriád égitest kábító
összhangban. Idő és örökkévalóság, megvalósult eszmék és lények közt
csak az ember szomoru, mint orra bukott részeg az isten műtermében
feldűlt gyertya mellett.

Őserős ösztönök formálták a fiut. Megértette hogy árulással kellett a
létbe jönnie és most nem tudni áldott-e, átkozott-e a csira, melyből
támadt. Minden átváltozott benne és többé nem birta apját látni apjában.
Az az erős bizalom, mely eddig mindenhez fűzte, megsemmisűlt. – A
kenyér, mit eszem, nem az enyém, ruháim idegenek, a széken csak
megtűrnek. Semmihez nem mert nyúlni, kérni nem akart. Az első napokban
nem is evett, apja elfeledte kínálni, ő pedig gyáva lett, mióta
megszakadt a belső kötelék, mely otthonához fűzte.

Fájt neki és volt valami álomszerű édesség és mélység benne, mit nem
olthatott ki magában, mint a folyóvíz se viheti tovább a belelátszó hold
tányérját; de ugyanakkor dűh, feneketlen bosszú éledt a másik ellen.

– Megfogom ölni, – határozta.

– De hátha ő az apám? – fordult fel a kétségtől.

A keserüség felverte éjjelenkint a lovak jászlából.

– De ha százszor is apám, akkor is megfojtom!

Vörös, véres ködben úszott a feje, mint egy megtébolyult bolygó, mely
nem bir kialudni.

– A leány! – riadt eszméletre.

A szűzies tiszta leány, az édes leány, kinek pirulás érinti orcáját.

A fekete fő megnyugszik. Pillanatra áttör rajta a gyöngédség, a
nagylelkűség, aztán újra csak átsötétedik a lelke.

– Nem mehetek hozzá!

Te csak álmodj kicsi leány szines álmot és ne tudj semmit. Karjára
könyökölt a szalmán és a múltra emlékezés szép idejétől feldalolt benne
a keserüség.


IX.

Mikor megváltozva először kiment a falu közé, az volt a legény
benyomása, hogy az egész világ tudja gyalázatát. Az emberek szeméből
röhögve tör elő. Sötét dac, elszántság kerítette hatalmába.

– Megmútatom!… Merjen valaki egy szót is szólni!

Alattomosan leste a képzelt támadásokat. Erőtlen és ellenséges volt az
emberek közt.

– Megmútatom!

Valamit tennie kell, hogy ráfigyeljen a falu és rettegve tekintsen
utánna minden élő, hogy hol fog kitörni a fekete mámor és tűz. – Igen,
igen. – Mámort és tüzet ide!

– Elbúcsúzom, hogy olyat még nem láttak, – örvénylett magában.

Majd kimerűlt, az ellenkező végletbe esett és szerette az embereket.
Milyen melegek, szelidek, jók, együttérzők, – Uristen milyen nagy is az
– mber. – Igy töltögette bánatát pohárból-pohárba, hogy hüljön.

– Megfogadom Jóskát, – tervezett ismét.

Cigány mellett fog elbúcsuzni a legény-pajtásoktól. – Úgy lesz. – És
hétfőn reggel az őrsön jelentkezik, beáll zsandárnak.

Már nyugodtabban ment a cigányhoz.

– Te Jóska. – Vasárnap estére kéne a banda.

– Akkor nem lehet!

– Megcsaplak Jóska!

– Elvagyunk igérkezve.

Megdöbbent. – Hát már az se lehessen, hogy az ő nagy bánatát, búcsuzását
élettől, leánytól, apátlan, anyátlan voltát, szép, fájó nótában kiöntse?
Néhány rózsalevelet se szabadjon a pokolba dobni? Hát már minden fűszál
felállott ellene?

A cigány előtt nem mutatta. Minden magyarban úr lappang.

– Hát hol muzsikáltok Jóska?

– A Bedő-kisasszony lakodalmán.

– Ne-te-ne! – Lakodalom es van még a világon?

Kis töprengés után odaszólt.

– Hát az elsőbb Jóska!

Mosolygott, csak az arca reszketett finoman, de olyan, hogyha a
Bedő-kisasszony látta volna, másnapra halasztotta volna a lakodalmát.

– Hát szépen muzsikáljatok Jóska!


X.

Az udvaron apjába ütközött.

– Hol csavarogsz?

A legény keményen visszalökte a szót.

– Mi baja vele?…

Két szemvillantás, a két férfi lecsügged.

– Igazad van.

A legény szégyenkezve hátrakullog. A férfi ráül az itatócsatornára.

– Az úgy van, – töpreng. – Nincs már vele semmi bajom. – Minek is
kérdezem?…

Fagyos borzongás huzódik át testén.

– De e’ még se járta! Nekem így felelni! Egy ilyen semmi! Neköm! – verte
a homlokát.

Félarcát az égre csavarta.

Kivetem az életemről…

Dereka ropogott, homloka szorúlt. Felugrott.

A szinben, a szalmán hanyatt feküdt a legény. Fejénél nagy sárga pók
lógott a hálóban, mínt ezüstszövetben kis játék-korona.

– Alszik, – torpant hátra apja.

Hátra ballagott, a jószágnak éjjelre kóstot vetett, lehiggadtan
visszament a szinbe és elnézte sokáig. – Megtört szivének szakadékain át
élt benne az élet.

– Már csak aludj, – legyintett – úgy is utóljára!

Tovább megállott. Bemenjen, ne menjen? A ház hideg és fénytelen. Későn
van. Fölötte a nagy halott, a hold úszott az ürben.


XI.

Egyet gördűlt a föld és elnyomott minden szennyet erre az időre.

Mint a nap lehaladt, a Bántó-legény veszi a kis csákányos pálcát,
megtörli homlokát és belép apjához.

– Én már megyek.

– Jó.

Elhallgatnak, csak belül zúgnak.

– Itt már nincsen semmi keresetöm.

– Nincs, – csattan szembe az apa.

A legény leejti fejét.

– Hát köszönöm a nevelést!…

– Nincs mit.

Nem közelednek egymáshoz. A legény utólsó szemhordozással mindent
összegyűjt, egymás érintése nélkül az ajtónak fordul.

A pitvar lépcsőin széttekint és lassan lelépdel rajta, a szülői ház
végtelen magasságából a földre, fekete kárhozatba és kilép a zord
országútra.

Éjfélfelé ver az idő. Megvárta, hogy senki se lássa, senki se kérdezze.
– Az apa benn vonaglik, ő kinn áll a tanácstalan sötétségben.

Hallgass falu, hallgass!

A felvég komoran csendes és hideg, mintha megfojtották volna házait.
Lenn a fehér út végén fény esik ki az ablakon, zene enyészik el.

Ott fenn nem tudni, hogy mit csinál Györbiró szép leánya, itt lenn Bedő
Kata ma ment férjhez.

Mi lenne, ha kikelne az a leány és arcára bomlott hajjal lejönne a
fényhez és hideg szájjal megcsókolná a Bedő-leány meleg ajkát?

Az ablak előtt ragyognak a gesztenyefa levelek. A legény gyötrő, kinos
mozdulattal arra tér és ziláltan betekint a mulatságba.

A hegedü hazudik, hogy szép az élet.

Gegesi Kiss István fehér szakálla régi bor felett pihen.

A legkisebbik Bedő-lánynak harmadszor mondja Hollaky Pista: – Tudja
Ilus? Hanem egy fekete arcu büszke fiu odatűz a két erős szemével: –
Tudod Ilus?

Csak az új párnak nem kell a hegedü. Kezük a poháron, a szemük egymáson.

Őszbecsavarodó öreg Bedő az asztalfőn valami gondolatra besujtotta öklét
a fehér asztalra, úgy áll őrt fölöttük.

Az avatott cigány oda csúszik, a nóta elszomorodott.

Gegesi Kiss István a régi borba ejti a szakállát. A násznép felfigyel.

Hol tudott ide bejönni a szomoruság?

Az öreg úr felint.

– Nincs semmi. – Mennyetek, táncoljatok!

Nincs semmi, csak ott kinn az a legény nagyon közel hajlott az ablakhoz.


XII.

Ha bánat és öröm szeretik egymást, földi boldogság lesz belöle, miként a
tűz és víz szerelméből fakad a földi virág.

Ha a víznek vágya támad és áthevül az ősélet szenvedélyétől, a nap
sugaraiba veti magát, úgy száll a magasba; hol a mindenség távlataitól
elszédül és hűtlen lesz a naphoz. Elbocsátja magától, rászáll a tudás
hidege és abban a pillanatban jéggé dermed, ezüst fátyollá szövődik,
buta bárányfelhő lesz belőle és dermedten úszkál az űrben. Fájdalmas
meditációval szemléli a földet, a küzdelmes tengereket, megirígyli a
növények kelyhét, a füvön ringatózást a nyári napfényben és visszatér a
földre, de már késő. A föld már hideg, virág nincs, a halál az úr rajta.
Fény, szeretet kellene neki, minden tüzet felkeltő. – Ember gyujtotta,
mind hideg. – Az emberek ablakának fényére mohón csapódik le: Itt lesz
az egyesség, béke és szeretet, de borzadva merevedik meg akkora gond,
üresség, szenvedés, zavar és nyomor láttára.

Igy lesz a jégvirág.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Estefelé megkocogják a Györbiróék ablakát.

– Maris te leveled van!

A leány odaugrik.

– Kitől?

– Úgy nézem a Feri írása.

Elkerekedik a leányka szeme, elpirul, keze reszket, izgatottan köszöni
meg, az asztalra teríti az egyszerü írást. Gyönge folyékonysággal veszi
értelmét.

„Továbbá tudatom, hogy immá nem vehetlek el s te ne kérdözd, hogy miétt.
Továbbá a szívem szakad meg emiánn s münköt erőst oskoláznak a
csendérségnél…“

A leány hófehérré lesz, homloka, keze meghűl, rászáll a tudás hidege.

Igy hal meg a leány.


XIII.

Addig szomorkodott a leány, mig az apja a hajába markolt és kirázta
belőle az utolsó könnyeket is.

– Hát te ezért epeködöl?

Az ütés fájón zsongott. Falun fel, falun le bolyongott.

Egyszer a Bántó-házhoz ért. Szivecskéje felviharzott és az érzés
elhatározásával belépett a kapun. Nem volt oka rá, nem tudta, hogy miért
jön, de kivánta és egyébbel nem törődött.

Nyítva és üresen talátta. Az öreg Bántó az „élet“-en tettvett. A leány
körülnézett. Szenny és elhagyatottság mindenütt.

A fogason ruhák közt meglelte a legény kis kalapját. Még virág volt
benne összeszáradva. Majd szelíd egyhangusággal söpörni, tisztogatni
kezdett és ez jól esett neki.

Bántó majdnem kövé vált a meglepetéstől, de hirtelen kinosan drága
szelidséget érzett.

A leány állva maradt, fejecskéjét nagy komolysággal megingatta.

– Szegény Miháj-bácsi!

Köténykéjével megtörült egy széket és – hirtelen felijedt.

Akkor az öregedő paraszt hozzálépett, kis fejét szivére szórította.

– Ne félj, lelkem!

Állacskáját meggmelintette.

– Miért jöttél?

A leány a zúgó mellkasra dobta magát.

– Mihájbácsi, – megvertek – Feriért!

Mintha kés érte volna az embert, de lefogta önmagát és vigasztalta.

– Nem baj no.

A leány felvidult. Bizalma, kedvessége mindent feledtetett. Törült,
rendezett a házban. Bántó Mihály mosolyogva kérdezte.

– Osztán mit fizessek?

A kis leány elpirult, fehér ujját a fogas felé emelve remegett.

– Azt a kalapot adja nekem Miháj bácsi!

– Melyik kalapot?…

Meg kellett tennie. Reszketve vette le, körülnézte ő is. Kalapról
leányra tévedt és csendesen magáhozvonta mindakettőt és megcsókolta –
mindakettőt.


XIV.

Azon napon támadt a gomdolat, hátha az asszoy tévedett és izgatottan
leste, hol kaphatná négyszemközt Györbiró Lázárt. Mindig megállott a
házuk előtt és betekintett.

Lázárnak feltünt, szólt is hozzá, de nem felelt. Ránézett mélyen és
tovább vonult, Lázár utánna káromkodott, de váratlanul elkomolyodott és
megszállotta a tudatlan ősösztön és előérzet.

– Ugy látszik, lefogunk számolni egymással.

Önbizalma nyomban elhagyta és elhatározta, hogy este nem jár ki. – A
felelősséget már az asszony halálakor érezte. Nem is tiltakozott ellene,
csak csodálkozott, hogy annyi idő után gondolnia kell rá.

– Effurcsa!

Kissé bánta is, de tüstént megbocsátott önmagának.

– Az az embör tisztára bolond, – elmélkedett máskor, hanem a kacrot nem
hagyom el magamtól.

Ezzel elintézte a saját lelkiismeretét.

Mikor a fiu eltávozott, megdöbbent.

– Ez nem kicsi dolog!

Korcsmába se mert menni. Honn ült és végezte elmélyedve a dolgát.
Feleségének feltünt. Szólt is a leánynak.

– Apádnak jön meg az esze.

Később hirét hozták, hogy Bántó Mihály a városban járt és kitagadta a
fiát.

Lázár elsápadt.

– Már készül, – morogta és azon éjjel sokat nyögött.

– Apádnak valami baja van, – vette észre újra az asszony.

Délután feltarisznyáltatott, hogy sót vigyen a havasra a borjaknak.

Nagyot esett a nap, mig a Moldva felé vívő fennsík aljára ért.

A fennsíkon fehérlábu nyirfák állanak az alkonyat színében, mintha
szembejöttek volna vele. A bükk és tölgy odébb sötétedik. Görcsös
ragaszkodással vigyáznak, hogy a fenyők kékes-zöld világába semmi se
hatoljon, avatatlan fül ne hallja csendes meséjüket a hajnal korszakról.

Itt nézett vissza megpihenve Györbiró Lázár és megrázkodott.

Puskalövésnyire embert látott mozogni, ki átvágva minden kerülőt, úgy
gázolt feléje.

Ráismert.

– Utánam jön, – rándult meg és meggyorsította lépteit.

A kiálltás azonban beérte.

– Lázár! Ájsza meg!

– Mit akarsz? – nyugtalankodott Lázár.

Megtapogatta a bicskto.

– A bolondtól minden kitelik.

Kitérni restellette. Legénykorában se félt tőle.

– A havasba mész? – érte be a másik.

– Oda én.

– Én es oda, – a lovakért.

Együtt haladtak.

Gyanakodva vizsgálták egymást, minden mozdulatra készen. A szándék
tudatossá vált. Valamelyik ma nem ér fel a havasra. A falu rég elmaradt.
A kutya se jár ilyenkor, az erdő pedig sötéten nyomul szembe velük. Bár
lobbanna tűzbe, sülyedne el mindenestől.

– Fordulj visssza! – sírt a félelem Györbiró Lázárban.

Kurta ösvény kinálkozott. Bántó rámeredt.

– Ez az.

Egyakarattal ráléptek és furcsa megkönnyebbülést éreztek. Felettük az
ágak összehajlanak, a tekintetnek nincs helye sem égfelé, semmifelé.

Bántó Mihály lihegve megállott.

– Nem nyugszunk?

– Lehet.

Ki voltak merülve. Egy-egy elvált fenyőtoboz zörögve kalimpált az ágak
közt. Az is megriasztotta.

– No menjünk, – készült később Lázár.

Bántó leküzdött egy vérhullámot és tettre határozta magát.

– Maradj Lázár! – Kicsi beszédem van veled,

– Velem-e? – csodálkozott álnokul.

Szunyog sírt el a fülük mellett.

– Csak azt akartam megkérdezni, – tétovázott Bántó, – hogy miért nem
vótál a temetésen. – Tám haragszol Lázár?

Lázár felvidult, elmult a szorongása… Hiszen ez nem tud semmit, hiszen
akkor nincs baj! Már a szava is csengett a megkönnyebbüléstől.

– Haragszik a fenye. Hisze’ nincs mért. – De hát nem vótam honn. – Ha
tudtam vóna, hogy zokon esik…

– Jobb így, – mélázott el Bántó. – Mindegy no! Eltettük úgy es.

– Isten nyugtassa! – szenteskedett a másik. – Jódolgu fehérnép vót.

Nyúlt a tarisznyáért.

– Elsetétedünk.

Bántó Mihály nem figyelt rá. Széles melle megrándult.

– Emlegetett téged es a halálos ágyon.

Lázár ijedten kapta vissza kezét a tarisznyától.

– Engemet-e? – S mi ügyben? – Mert ez fontos.

– Jól mondod. – Éppen kérdeni akarám, tudsz-e róla.

Szemmelláthatólag bomlott meg szörnyü nyugalma. – Lázár kínlódva
feszengett, nyavalygott. Majdnem kibuggyant a vér a Bántó orrán. Vacogva
folytatta.

– … tudsz-e róla, hogy te vagy a fiam apja.

Lázár elhült.

– Hazugság! Hogy lettem volna képes! – Megesküszöm, ha kell.

– Akkor jó, – csillapodott Bántó Mihály.

Felkerekedtek, csendesen haladtak.

A fák békességgel maradtak el megettük, csak a gyanu nem akadt fenn az
ágakon, hiába oltogatta Györbiró Lázár, kinek megjött a szava, mint
Vitos ügyvédnek a maga bajában.

– Férfi embör ne csinájjon nagydógot a fehérnépből, mert az egyse jó a
mai világban! Nem mondom, amikor legény vótam, hát nagy kutya vótam; de
ebbe a te ügyedbe már akkor megmondottam a feleségednek, mikor a
gyermeket hozzám hozta…

Bántó Mihály felhördűlt.

– Mit beszélsz?

Ag a tekergőzve megfordult koponyájában.

– Hát mégis igaz?

Rávetette magát és csúnyán meggázolta.

– Mihály! – bomlott szét az ember kinjában. – Ne bánts! – Amit akarsz,
azt adok, csak ne bánts.

– Hát mit adsz Lázár?

– Ökröt, földet, lovat, pénzt! – kékült a félelemtől.

– Az mind van.

– Hát mi nincs?

Bántó Mihály elborult.

– Nyugalmat adj Lázár!

Lázár csendes butasággal elmerevült.

– Honnan?

A nyáj kolompja idehallott, a falevelek suttogtak, a fák kérgén
hazasiettek a hangyák.

Bántó elindult. Már nem volt benne semmi indulat. Csendes, jó ember
lett. A lábánál fetrengő alakra rá se nézett.

Györbiró Lázár utánna bámult. Düh fogta el és kivette a kacrot.

– El es felejtém!

Az utolsó szó buggyanva jött föl.

– E mí? – ijedt fel.

Kinos csavarintást érzett és nem tudott felkelni.

– No e csúful reám térgyölt.

Vonszolgatta magát, mint a sebzett medve. Érzékei élénken megnyiltak.

– Belső sérülést kaptam, – állapodott meg.

Akkora volt a fájdalma, hogy nem is érezte.

– No. Só nélkül maradnának a bornyuk, – eszmélt.

Végül elfeküdt mozdulatlan, mintha azon tűnődnék, hogy honnan a
fergetegből vegye a csendes nyugalmat Bántó Mihálynak.


XV.

Még azon éjjel hazahozták, de csak egyszer tért magához. Zavarosan,
elkerekedett szemekkel értelmetlenűl makogott. A leánya hozzáhajtotta
fülét.

– Mit mond édösapám?

Alig lehelve vonaglott. Az utolsó benyomás képei váltak ki agyából.

– Ne bánts Miháj!…

Több szavát nem vették.

Felesége kíméletlenűl bőgött.

– Már félrebeszél!

A leány elsápadt. Megsejtette, ki az a „Miháj.“ Apró fogacskái össze
vacogtak, térdei egymáshoz verődtek. Anyja vörös arcát hozzádugva
susogva kérdezte.

– Mit mondott?

A leány összerezzent és némán, fehéren, elhatározással megrázta fejét.

– Nem hallottam.

Hazudott. Letagadta.

Kiért, miért?

Teljesülésnélküli álmáért, egyűgyü szivének virágjáért.

Ha magában maradt, szomoruan panaszkodott.

– Látja Feri, látja?

Megpróbálta elűzni magától.

Hátha más Mihály volt, hiszen olyan sok Mihály van a világon, de a
bizonyosságot örökre belemarta emlékébe a pillanat.

– Nem lehet más!

A komor napok alatt csak arra nem kapott választ, hogy miért tette, mi
történt a két apa közt.

A gyöngeszervezetü vérszegény leánynak valóságos viziói támadtak,
félébrenlétben dermedezett, folytonos veszedelmektől reszketett és éjjel
is felriadt.

– Feri nem hibás!

Anyja meghallotta. Rámeredt durván és rárivalt a keserűszájü asszony.

– Most is az jár az eszedbe? Kiütöm a szemedet te cudar! Nem elég a
magunk baja?

Mikor a csendőrök kihallgatták, hogy kire gyanakszanak, a leány
félelmében pirosan, szintváltva tiltakozott.

– Nem tudom!

A jószemű őrmester gyanakodva figyelt.

– Az a leány tud valamit. Holnap újra kihallgatjuk.

*

A parancsadásnál tudta meg Bántó Ferenc próbacsendőr, hogy mi történt.
Átcikázott a fején:

– Apám volt!

A szegény fiu új rügyeket bontott a csendőrségnél, új tervekre eszmélt
és voltak már csendes órái. Akármilyen arcunk legyen, a boldogulás felé
tartjuk.

Sulyos elhatározás elé állította az eset és gyorsan kelletett
cselekednie.

Vagy a multat megtagadni, veszniengedni apát, anyát, leányt, ifjúságot,
szenvedést és bilincset rakni a saját apja kezére; hiszen csendőr és
komor esküt tett az Istene, hogy mindenütt, mindenkor és mindenben,
bárki legyen, vizen legyen vagy szárazon, légben, éjjel nappal –
teljesíti. – Vagy esküt, becsületet, életet, jövőt, mindent feláldozni
és apját megmenteni.

A kemény csendőrszellem benyomásai, félelem a hatalom iránt, mélyen
belevésődtek, misztikus méretüvé nőttek lelki szemei előtt. A törvény
vaskezében vonaglott, akasztófa árnyéka vetődött homlokára. Teste-lelke
elborzadt.

De a jégcsap is megereszkédik a tavaszi naptól s a legény is feledte a
multat. Színes, kedves gondolatokkal vette körül apját.

– Szegény édösapám.

Az öreg parasztnak vívódásait, melyek a tettre vezették, átélte,
helyeselte és jól esett, hogy az öregek párbajában győztes maradt.

A gyermeki érzés melegsége, aggodalmai percről-percre elevenebbekké és
kinzóbbakká lettek. A kedves órák, melyeket együtt élveztek, – fájó
ingerként járták át.

Végtelenűl magábaszállott és komor lett a legény. A nyomozás hurka az ő
nyaka köré is fonódott és csak akkor pihent kevéssé, ha a gyanú másfelé
nézett.

Egy este aztán hazaszökött a csendőrségtől.


XVI.

Öreg Bántó Mihályt régen felőrölte a szenvedély és folytonos aggodalom.
Üvegföldön járt már. Mikor a fiát meglátta rémülten ugrott fel:

– Mit akarsz itt?

A fiu csak leűlt, lihegett és bánkódott.

– Miért tette Apám?

Az öreg szilajon felrázta ökleit.

– Még kérded?

– Egyebért mondom, csendesítette a legény.

– Nézze segíteni akarok magán. Én csendér vagyok. Tudom a törvényt.

Paraszt tudákossággal vallatta apját, ki sötét érdeklődéssel várt.

– Eccer az, hogy szándékos volt-e?

– A hát!

– Akkor magát felakasztják, – keseredett el a legény.

A vén ember megcsappant.

– Hadd el! Legalább többet nem szenvedek.

Ezen elingatták a fejüket.

– Szenvedni jó, – tűnődött a fiu. – Könnyü leszámolni, – borult el
végül.

– Apám nincs, anyám nincs, leány sincs.

Igy határozta el.

Feladom magam helyette!

Vértelen arcát dacosan összevonta és apjához fordult.

– Maga meneküljön! Ha jól iparkodik, reggelre Móduvába lehet.

Az ember értelmetlenül felpislogott. Beesett, feketefoltos ábrázata,
mélyen ülő szemei, szegletes csontjai, szennyes ruhája, nyiratlan őszes
haja; minden olyan szomoru volt. Mintha egy régen halott, – ki megunta a
sírt, – valahol élő szivet lopott volna magának és az elhagyott házba
jött volna – élni.

A legényben feltört a lélek.

– Adjon kezet apám, s bocsásson meg!

Bántó Mihály nem tudott ellenállani, – odanyújtotta.

A nagy szál legény még egyszer boldog volt, átfürkészett rajta az utolsó
sugár és szinte rohant megindultságában a csendőrörsre.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az őrszobában békésen foglalkozott néhány csendőrlegény. Az őrmester
szigoruan, keményen ült asztalánál. Az ajtó megnyilt.

Csákósan, ajakszijját lebocsátva, fehér-sáppadt, élesvonalu arccal
belépett Bántó Ferenc próbacsendőr. Szilárdan és szabályszerüen
megállott az őrmester előtt, kezét tisztelgésre vetette:

„Őrmester úrnak jelentem: én öltem meg Györbiró Lázárt.“

Az arcok felvágódtak, kurta „vigyázz“ hallszott, lánc csörrent és
egymásratéve előrenyúlt a Bántó Ferenc két ökle.


XVII.

Az életösztön még egyszer feltüzelte öreg Bántó Mihályt, hanem ez csak
olyan émelygés volt az élet után, értelem, cél nélkül.

– Mégis átszököm Móduvába, míg megkötnék a nyakamot.

Ide-oda ődöngött, látta saját nyomorultságát; de az életét sajnálta, ezt
a száraz, örömtelen testi létet.

Tetőtöl-talpig új ruhába öltözött. Pénzét összeszedte. A vásárra járó
bőrtarisnyát megtömte élelemmel.

– Egyéb marad, – fűzte le a szijjait.

Most következett a ló. Megzabozta. Az állat felnyihant. Olyan magyar
nincs, ki felelet nélkül hagyná a lova szavát.

– Hónap már te es Móduvába nyerítesz.

Feltájékozódott az égre.

– Ha nem sietek, a fejemre virrad.

Az órát, a ház dobogó szívét, megállította a falon, a lámpát elfújta és
a kis ház, a fekete emlékek tanyája eltűnt a sötétségben.

A falu közt csak csendesen léptetett. Mögötte a félelem ült. Találkozása
nem volt senkivel, csak a felvégen ismerte fel a bakter.

– Maga az Miháj bácsi? Hallotta-e, mi történt?

– No! – hökkent vissza lovastól.

– Ferit elfogták. Feladta magát, hogy ő ölte meg Györbiró Lázárt.

Az irtózat belenyilamlott.

A paripa finom feje megrázkódott. Egy ugrással kinyúlt az úton, mintha
véres szemekkel tűz felett úszna.

– Elfogták! – rugta a lovat.

A kimerűlt állat meggyürődve mászott a havasnak.

– Feladta magát! – ordított és ököllel verte a ló fejét.

Horkantva ágaskodott a paripa, majd feladva a küzdelmet, mázsás patákkal
cammogni kezdett. A következő lejtőt lüktelő bordákkal még megfutotta,
mig egy faág szembecsapta Bántó Mihályt és a veres káprázatban
megállott.

– Lesz, ami lesz!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A tengerről mondják, hogy egymás felett pihen benne tavasz, nyár és tél.
Felűl ibolya és rózsaszinben élnek a bizarr erdők, bíbor csillagok és
csigák, mintha a föld és ég beletekintő képe változott volna valósággá.
Éppen ahogy a külső világ benyomásai sajátunkká lesznek és tovább élnek
bennünk. Lejjebb a legizzóbb napfény is csak mint vöröses-sárga alkony
tengődik, hogy elvesszen az örök éjben, melyet alig szakít meg néhány
világítótestű állatka, beteg kis fénnyel járva arasznyi pályáján, mint a
sötétlelkü emberben, ritkán vigasztaló és világos gondolat fénylik fel,
melynek nyomán újra harmóniába lép az élettel.

Ugyanígy történt Bántó Mihállyal.

Mélyen az életundor alatt fogamzott meg benne a gondolat.

– Ő mégis csak az én fiam.

Önmagát ismerte fel a fiuban és több kétsége nem volt. Ugyanazon vér,
ugyanazon szenvedély és szenvedés, mélység és erő, nagyság és gazság.
Ezekben ugyan még tévedni lehet, de ugyanazon szeretet és áldozat, – ez
csalhatatlan.

– Vétköztél, de tévedtél asszon!

Azzal meg is bocsátott neki.

– Feleségnek gyenge volt, de az anyja volt…

A teremtésnél gondolatok érvényesülnek akár rémületes mértékben, akár
játékszerüekben, akár beláthatatlan tervek szerint, akár futó
pillanatra, akár felismerjük, akár nem ismerjük. Mit tud a homlokomra
szállott légy a gondolataimról?

Tévedtél asszony, ez az én fiam!

Csodálatos megismerés és érzés ez. Nem kell hozzá érteni és tudni, itt a
törvény önként valósul meg. Az a törvény, mellyel a madárfióka megismeri
anyját és szárnyrepesve örül neki és az apamadár sohasem száll idegen
fészek fölé. Az atyai öntudat titka ez, mely változatlan, akar lángészt,
akár hülyét, akár szépet, akár szörnyet nemzett.

Bántó Mihály ugyan a hegy tetején nem vesződött gondolatokkal, csak
látott és érzett.

Látta, hogy a fiu elfogatta magát, hogy őt megmentse és érezte, hogy ez
képtelenség, ha nem volna test az ő testéből, vér az ő véréből, lélek az
ő lelkéből. Minden lefojtott tüze kiáradt és boldog volt.

Igy aztán minden könnyű és szép. A lét alávalóságait nem érezte, öröm
feszítette minden porcikáját.

– Vissza! – reszketett. – Vissza!

– – –

Moldva felől a hegy peremét akkor érte el a nap, teljes erővel
felsütött, mint a szeme elé tartott élet szikrázó aranykelyhe.

Belenézett és visszafordult.




AZ ALVÓ GYERMEK FEJE FÖLÖTT

Ezt a mesét száz esztendőben egyszer és őszintén szabad elmondani.

Kivül éj van. A fuvallat elrendezi a faleveleket és valahol a mélyükben
finoman meglebeg a fülemile torka. Már felpattant néhány csillag, a
másvilági élet kezdő betüi. A kutya fölnéz rájok, hogy éjjeli látásra
fényt gyüjtsön belőlük. Az éj hatalmas himnusza zeng a hegyek ormán.

Kis fiam, a háznak jó kedve, anyja ölében pihen. Lágyan sejtelmesen
arany papucsában, gyémánt ingecskében a kicsi szobába beszökik a mese.
Mondja, mondogatja jó szokása szerint az én feleségem, hős János
vitézről, aki régesrégen volt, vagy nem volt, – mindegy, – kősziklát
ebédelt, nagyokat utazott óriások vállán, kinek jó szive volt, erős volt
és szép volt, ki sokat szenvedett, mert nagyon szeretett és éppen olyan
volt, mint… mint, hogy is mondjam, mint az édes apád. – Volt egyszer,
hol nem volt, még azon is túl volt, szép tündérországban, hol
tündérgyerekek a szivárványt jó hosszura fonják s virágnyoszolyából le,
a földre dobják.

Minden este hallom a Petőfi-mesét, melynek vége soha sincsen, mert
alighogy a kezébe veszi álmos kicsi fiam a mesének szelid, szép
aranykalácsát; hát eljön az álom s házunk ereklyéje, az ő két szeme, a
fény meleg fészke egyszer csak elbágyad; akkor az ősálom az édesanyja
ráhalló hajával titokban s szeliden a szemeire csapkod.

Lehúzzuk a lámpát a fele lángjára. Reáfeledkezünk a fiam arcára. Szép
szeliden fénylik rajta a simogató mese.

Mert az asszonyom meséi szelidek. Nincs bennük gyülölet és semmi, ami
rossz. Mert ezek a mesék sohasem szenvednek, csak nesztelenűl folynak,
mint a felhők völgyeiben a nap arany patakja.

Aztán a kis legényt ágyába helyezzük, a rajta alvó macskát szép puhán
kivetjük és a faliórát, a házunk dobogó szivét, pillantásunkkal
szigoruan csendre intjük.

– Milyen drágán alszik, – ugymondja az anyja s orcájára csókol.

Ha most nappal volna s kertünkben aludna, az édescsók helyére pillangó
szállana. Igy az öreg ágyban (három nemzedéknek vénhedt dajkájában) csak
a sok játék rezdül meg kicsi homlokában, arasznyi élete fehér
koporsójában. Aztán körülrakja kicsi fiát őrangyal szemekkel, ahogy
minden este szokta s végül hozzám fordul.

– És velünk mi történt?

Mintha azt mondaná: – Gondosztozás legyen.

Az a gondosztozás csak azért sem lészen. (Férfi vagyok, vagy mi!) –
Huncutul felelem székely babonával.

– Menj el lelkem s keress három, virágvasárnapján, pitymalatkor
született hatvanéves leányt, kinek kötényébe penészes a virág, azok majd
megmondják.

Ahogy tudom, csak úgy következik most is.

– Van-e pénzünk?

– Az nincs nekünk, – sugom szeliden.

Igy szoktuk ezt minden este. Ilyen fene jókedv a házunknak rendes
bevétele. Az asszony nem szól, – egyáltalán nem szól senki semmit, –
csak az anyám tolja fel a pápaszemét. Ránk néz s az apám bibliája, ez az
őskorbeli ékesség kiesik kezéből. A gyertya három szaporát pislant utána
és a kutya a könyvpuffanásra elmordul a küszöbön. Szerencsére az alvó
gyermek álmában elkacagja magát. – Törött aranycserép az ő kacagása s
ettől házunk, mely imént meghalni készült, ujra felderül. Az óra hosszu
lábaival élénken elsiet a falon. Nagyanyó a hálóházba vonúl:

– No-no gyermekek!

A holnapi napra nehány kedvező kilátást hazudok és ezt olyan lelkemből
cselekszem, hogy végűl is az asszony belenyugszik s a reménységet feje
alá téve, ő is elaluszik.

Kicsit nézem őket. A lámpa üszkösödik. A fiam rózsaszínü. Kivül az égen
a felhők szétverődnek, mintha a leigázott emberiség bontakoznék ki
mögöttük, hogy azt mondja:

– Mit is mondjon? – ütődik meg a lelkem…

Találgatom, bontogatom a gondolat szirmát, hogy mi lehetne a szabad
emberiség első szava. Feleségem sóhajtása-e, vagy a Petőfi-mesével
elkábított fiam tündér menyországa? A magam szivét nem számítom, mert az
emberiség most bomlik ki dermedtségéből. Az ebek földnek nyomott orral
lapulnak az éj hatalmas ölén, mert érzik a szakadatlan rázkódást, mely
az élet feltörő áramával minden élőt elborít.

A belső szabadulás természet fölötti izgalmában fiam fejéhez ülök
kényszertől ösztönözve, hogy mesét mondjak az alvó gyermeknek.

– Kicsi fiam, ne hidd az anyád meséjét!

Igy dobtam ki az élet villámverte, ismeretlen partjaira, hol háboru- és
gyűlölet-fantomok küzdenek és ezeknek zaját sohase verheti át a
gondviselő boldogság kiáltása. A gyermekágynál úgy éreztem, hogy a világ
hatalmas sebe beszél általam.

És mondottam:

– Az az ember, kiről annyit mesél anyád, a szenvedés érett kalásza volt.
Majdnem szeméten, éhenveszett el. A háznak fájt, hogy ilyen nagy teher
lakik benne és ő is hányszor kérte, – hagyj el engem élet.

Zajt hallok. Talán az ablakon valami hír kopog? Semmi, Csak a falomb
nézet be rajta, hogy hol járhat a virrasztó férfi lelke? Gondolkodva,
méltósággal szómra figyelmeztet és ismét hátra hajlik. Az asszony arcán
gondárnyalat lászik. Elszégyenlem magam.

– Volt egyszer, hol nem volt, olyan kis fiu volt, drága volt, mint egy
meleg csók az arcon, könnyü, mint a fehér köd a sár fölött és csak
akkora volt, mint te vagy kis fiam. Ez a kicsi fiu bizony sokat éhezett,
mert a kis családnak még kenyere sem volt. Nagyon szegények voltak és
jók, – mint mi. A rossz emberek mindenüket elvették. Egyszer arra kérte
az édes apját, ha nem is ád, legalább mutassa meg neki a kenyérkét, de a
kenyérke… már aludt.

– A kis fiu látott egy sötét álmot, ágyán hanyatesett és ő is elaludt.
Édesanyja költögette:

– Szép gyermekem, fehér virág, fehér sugár, kit elnyel a fekete föld!
Nem fáj fejed? Nem fáj szived?

A fiucska nem felelt. Fehér volt, halvány volt, mozdulatlan és csak a
teste, a lélek sara volt meg. Mert, – tudod fiam – ő is sok mesét és
kevés kenyeret kapott, mint… mint – és nem mertem a fiam sorsát a mese
sorsával összekötni.

A gyermek felpillant a beszédre. Rám néz, összegyűjti az álom izét
szájában és újra türelmes lesz, mint a halott, ki arra vár, hogy
temetőbe vigyék.

Ismét megdöbbenek attól, amit mondtam.

– Nem igaz, ne hallgasd, még szebb mesét mondok!

– Hát, hogy ne hazudjak, be kell, hogy ismerjem: A kisfiu nem halt meg,
mert az édesanyja nagyon szerette.

– Az édesanyja. – Tudod? – Aki volt aranyból épült Ház. Sértetlen Anya.
Jótanácsnak Anyja, hívséges és titkos értelmű, mint a te édesanyád. De ő
volt a Hajnali csillag is, kinek hajnalig csillogott a tekintete a
gyermek álma miatt és sárgára váltak ujjai a gyertyaláng fölött, mig
érte való imádságát nehéz lelkéről leoldozá.

– És sokszor elnyiltak a völgyben a kerti virágok s hullatta levelét a
nyárfa az ablakuk alatt. A kisfiuból nagy, szomoru fiu lett; akinek a
szive alatt olthatatlan tüzek égnek; de a feje az apja kalapjában lakik,
kordovány csizmáját kegyelemből szabták, kinek Isten épít palotát, de
olyat, ahol füttyel melegitheti fagyos körmeit a téli hidegben. És mégis
úgy érzi, hogy láng ül a feje helyén. Te még nem ismered, de az olyan
élet, amelyik Afrikában megcsalja a hiénát, mert keserü szivét adja
étkül. Nem hiszed? Akkor történt, mikor a fürj azt mondotta – pitypalaty
– és a felhőöltözetü ég mellén ragyogott az érdempénz, a nap.

– Hiszed, vagy nem hiszed, szóról-szóra történt. A fergeteg, ez a barna
paraszt tépte, cibálta rongyait és a szemeközé verte az út bogáncsait,
Amikor véresen, betegen tántorgott egyedül, felnézett az égre és azt
kérdezte, hogy: – Nem vércsepp-e a csillag, hisz itt a földön oly sokat
gyilkolnak.

– Nem mese ez gyermek!

– Én mégis azt hiszem, hogy ő földileg mégis meg volt halva, hiszen
mindig panaszkodott, hogy álomképek meresztik rá vad szemeiket és
tisztán látta azt is, hogy mit szenved mostan a te édesapád.

– Mit mondasz? Hogy ez, hogyan tehet?

– Hagyd el! Majd ha megnőssz és felmégy az öreg székelykirálynak, a
Hargitának tetejére, majd megtudod te is. Onnan majd meglátod, hogy az
emberek mindenhol egyformán szenvednek és egyformán kell szeretni őket.
De ezt csak az érti, aki már megmosdott saját könnyében, tisztította
száját barmok ételével, éjjeli lakást vett a virág szájában s onnan
nézett le a mások életébe; – mint ahogy ő tette, nagy Petőfi Sándor.

Ott, a virágszájban legjobban hallatszik, mint rágják el az emberek
egymás lelkének aranyhurjait és csak a kis pokol, a sziv izzik a
gyülölettől. Ennek a virágnak piciny harangjai mind vészre kondítnak,
amikor azt látják, hogyan orozzák el a földnek népei egymásnak életét.
Hej, nem lehet napsugárnak nevezni a kigyót.

– Szive volt az üllő, melyen az egész világ dalát Isten kalapálta, hogy
a pusztulás lármája immár csendesüljön és a megtépett föld, a siroktól
szaggatott, velünk megbéküljön. Ma még árkok falazata sebzi a daloknak
szárnyát, de mégis meggyőzte a gyilkolni siető golyó lélegzetét. Az
ember pedig a földarculatának sok apró foltja szabadult általa, mert
kicsi fiam, olyan ő, mint a csodamadár, ki himes szárnyán terít asztalt
kicsinyeinek.

– Én pedig Fiam, ki mindezt mondom róla, oly parányi vagyok, mint a
megégett papir hamván a szikra. Csak ő röpül, röpül s ott van már
azelőtt, ki pillantásának kormával kormányozza a világot, kinek valója
fény,

– Te még nem érted meg, kicsi vagy, kit feldönt még a fűszál, de eljön
ideje, amikor benned is égni kezd a kérdés: Lenni, vagy nem lenni.

– Vajjon megéred-e, te anyamesén nevekedő gyermek?

– Akkor már vége a mesének. Fölébredsz álmodból, megtanulsz szeretni.

– Már közel a virradás, szelid fény jön hozzánk, már piroslani látom az
almát a fán. Az asszony is ébred, könnye legördült a párnán.

– De te ne szólj neki, hogy Mindezt elmondottam. Várj és kacagj, örülj
anyád meséjének, hiszen olyan korán halnak meg a mesék.

A házunk fölött hajnali zaj ébred és visszatér a világosság, elárasztva
mindent, hogy égi jelével ma is megmutassa célját a világnak.




TARTALOM.

  Hull immár a fenyőtoboz  3
  A vérlátó legény  11
  Földig le székely  15
  Sebe László hazabeszél  20
  Apa Mózes temploma  26
  Bosszú  33
  Jézusfaragó ember  38
  Csodálókő  46
  Az időnap előtt ébredt ember  56
  Tedd le a nevedet Gidró Péter  60
  Lopják a gyümölcsöt  65
  Nyirfák alatt  69
  A klánéta  74
  Gyertyavilághoz járunk  78
  Haldoklik a székely  83
  Az igric  88
  Vizbetemetkezés  94
  A virág jussa  97
  Három muzsikaszó  102
  Rapsóné rózsája  108
  Értelek virág  116
  Gépinditás  123
  Aranykehely  137
  Az alvó gyermek feje fölött  161

_A cimlapot Kós Károly tervezte._




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 73897 ***