summaryrefslogtreecommitdiff
path: root/70786-h/70786-h.htm
blob: 1c1845f88042898dfebfa53c55db10f87510096e (plain) 
1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446

<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=utf-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of Hét krajczár by Zsigmond
Móricz</title>

<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
 margin-left: 10%;
 margin-right: 10%;
}

h1,h2,h3 {
 text-align: center;
 clear: both;
 line-height: 200%;
}

h2,h3 {
 margin-top: 2em;
}

p {
 margin-top: 0.75em;
 margin-bottom: 0.75em;
}

body > p {
 text-align: justify;
 text-indent: 1.5em;
}

p.i0 {
 text-indent: 0;
}

hr {
 width: 33%;
 margin-top: 2em;
 margin-bottom: 2em;
 margin-left: auto;
 margin-right: auto;
 clear: both;
}

hr.chap {width: 65%}

table {
 margin-left: auto;
 margin-right: auto;
}

td {
 padding-left: 1em;
 padding-right: 1em;
}

.pagenum {
/*  visibility: hidden; */
/*  display: none; */
 position: absolute;
 right: 2%;
 color: gray;
 font-size: smaller;
 text-align: right;
 text-indent:0;
}

.tdr {text-align: right;}

.blockquot {
 margin-left: 10%;
 margin-right: 0%;
 text-align: justify;
 font-size: 0.9em;
 text-indent: 1.5em;
}

.center {
 text-align: center;
 text-indent: 0;
}

em.gesperrt {
 font-style: normal;
 letter-spacing: 0.2em;
 padding-left: 0.2em;
}

.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

.caption {font-weight: bold;}

.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}

.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

.poem {
/* margin-left: 1.5em; */
/* width: 90%; */
 font-size: 0.9em;
 display: table;
 margin: auto;
 text-align: left;
}

.poem .stanza {
 margin: 1em 0em 1em 0em;
}

.poem span.i0 {
 display: block;
 margin-left: 0em;
 padding-left: 3em;
 text-indent: -3em;
}

.transnote {
 background-color: #E6E6FA;
 color: black;
 padding: 0.5em;
 font-family: sans-serif, serif;
 font-size: 0.9em;
}

.transnote p {
 text-align: center;
 text-indent: 1.5em;
}

ul.TOC {
 list-style-type: none;
 padding-left: 10%;
/*  text-indent: 0; */
 text-indent: -5%;
 width: 70%;
 text-align: justify;
}

ul.TOC li {
 margin-top: 0.25em;
}

span.ralign {
 position: absolute;
 text-align: right;
 right: 15%;
 top: auto;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 70786 ***</div>

<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>
<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_143">143</a>. oldalon
található.</p>
</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p class="center"><span class="caption-150">MÓRICZ
ZSIGMOND</span></p>
<h1>HÉT KRAJCZÁR</h1>
<p class="center"><span class=
"caption-large">ELBESZÉLÉSEK</span></p>
<p>&nbsp;</p>
<p>&nbsp;</p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
<p class="center"><span class="caption">A „NYUGAT“
KIADÁSA</span></p>
<p class="center"><span class="caption">1909</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">„Jókai“ könyvnyomdai
műintézet Budapest, Thököly-út 28.</span></p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
"Page_5">-5-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>HÉT KRAJCZÁR</h2>
</div>
<p>Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon
kaczagni.</p>
<p>Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szivből jövő
kaczagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor
nevet, mikor inkább volna oka sirni.</p>
<p>Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generácziója, a
melyből az apám való, megpróbálta az inségnek legsulyosabb
állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy
gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig
igaz.</p>
<p>És az is igaz, hogy soha már én e jövendő életemben nem kaczagok
annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.</p>
<p>Hogy is kaczagnék, mikor nincsen már piros arczu, vidám anyám, a
ki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a köny csorgott a végén a
szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta… <span class=
"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p>
<p>És még ő sem kaczagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal
töltöttünk, hogy hét krajczárt kerestünk ketten. Kerestünk és
találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban… a többi
nehezebben került elő.</p>
<p>Az első három krajczárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte,
többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s a mit
fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses
bánya volt, a melybe csak bele kell nyulni s mindjárt van terülj
asztalkám.</p>
<p>El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne,
tűt, gyüszüt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent
szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:</p>
<p>– Elbujtak.</p>
<p>– Micsodák?</p>
<p>– A pénzecskék, – szólt felkaczagva az anyám.</p>
<p>Kihuzta a fiókot.</p>
<p>– Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszokat.
Hunczut, hunczut krajczárkák.</p>
<p>Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól
félt volna, hogy kirepülnek; ugy is boritotta le, egyszerre, mint
mikor kalappal lepkét fog az ember.</p>
<p>Nem lehetett azon nem kaczagni.</p>
<p>– Itt vannak, benne vannak, – nevetgélt s nem sietett felemelni,
– ha csak egy is van, itt kell neki lenni.</p>
<p>Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem <span class=
"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> búvik-é ki
valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép
nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.</p>
<p>Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.</p>
<p>Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.</p>
<p>– Pszt! – ijesztett rám az anyám, – csendesen, még kiszökik. Te
még nem tudod, milyen fürge állat a krajczár. Nagyon sebesen szalad
az, csak úgy gurul. De még hogy gurul…</p>
<p>Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen
gurul a krajczár.</p>
<p>Mikor felocsudtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy
felbillentsem a fiókot.</p>
<p>– Jaj! – kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy
visszakaptam az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.</p>
<p>– Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az utját. Addig
a miénk, mig itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis
ideig. Mer látod mosni akarok, ahoz szappan kell, szappanra
legkevesebb hét krajczár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van
három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de
nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, ugy elmegy, hogy
sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán
kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az uri
kisasszonyok… Te nem tudsz valami <span class="pagenum"><a name=
"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> csalogató verset, azzal tán ki
lehetne csalni a csigabigahéjából.</p>
<p>Hányat kaczagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a
csigabiga-csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a
verset:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Pénz bácsi gyere
ki,<br /></span> <span class="i0">Ég a házad
ideki…<br /></span></div>
</div>
<p>Azzal felforditottam a házat.</p>
<p>Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.</p>
<p>Az anyám savanyuan felhuzott ajakkal kotorászott, hiába.</p>
<p>– Milyen kár – mondta, hogy asztalunk nincsen. Ha erre
boritottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett
vóna alatta.</p>
<p>Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám
azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova
valaha valami pénzt, de nem tudott róla.</p>
<p>De nekem fúrta valami az ódalamat.</p>
<p>– Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajczár.</p>
<p>– Hol fiam, keressük meg, mig el nem olvad, mint a hó.</p>
<p>– Az üveges almáriumba, a fiókba vót.</p>
<p>– Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most
asse lenne.</p>
<p>Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt
üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajczár, a hol én
tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, <span class=
"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> de sose
mertem. Pedig czukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.</p>
<p>– No van már négy krajczár. Sose busulj már fiacskám, megvan a
nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet
megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még
akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a
többi fiókba is lesz egy-egy.</p>
<p>Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az
öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, a hol sok
duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának,
nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjjas.</p>
<p>Az anyám minden új fióknak tartott egy kis predikácziót.</p>
<p>– Ez gazdag fiók – vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig
hitelbül élt. No, te rosz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy
krajczárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi.
No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se
adsz. Ennek van a legtöbb, ni! – kiáltotta kaczagva, mikor
kirántotta a legalsó fiókot, a melynek egy csepp feneke se
volt.</p>
<p>A nyakamba akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.</p>
<p>– Megállj csak, – szólt hirtelen, – mindjárt lesz nekünk
pénzünk. Az apád ruhájába lelek.</p>
<p>A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S
csudák-csudája, a hogy a legelső <span class="pagenum"><a name=
"Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> zsebbe belenyúlt az anyám,
rögtön a kezébe akadt egy krajczár.</p>
<p>A szemének alig akart hinni.</p>
<p>– Megvan, – kiáltotta, – itt van! Mennyi is van már? Meg se
győzzük olvasni. Egy – kettő, – három, – négy, – öt… Öt! Már csak
kettő kell. Mi az, két krajczár semmi. A hon öt van, ott akad még
kettő.</p>
<p>Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos,
hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan
még két krajczárt.</p>
<p>Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arczán az izgatottságtól, s
a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett
tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet
eltiltani senkit.</p>
<p>Eljött az ozsonnaidő is, el is mult. Mindjárt este lesz. Az
apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kutviz nem
viszi ki belőle azt az olajos szennyet.</p>
<p>És akkor a homlokára csap az anyám:</p>
<p>– Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem nézem meg. De
bizony, ha már eszembe jut, megnézem.</p>
<p>És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajczárt. A
hatodikat.</p>
<p>Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.</p>
<p>– Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.</p>
<p>Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt
semmi. <span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
"Page_11">-11-</a></span></p>
<p>Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajczárunkkal,
mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok
ép olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajczárt!</p>
<p>Nem volt más mit tenni, mint tiszta szivből kinevetni a
nyomoruságunkat.</p>
<p>És akkor beállitott egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas
könyörgést mondott.</p>
<p>Az anyám majd belebódult, ugy ránevetett.</p>
<p>– Hagyja el, jó ember, – mondta – ma egész délután itt heverek,
mert nincs egy krajczárom, a félfont szappanhoz, hibázik az
árából.</p>
<p>A koldus, jámbor arczu öreg ember, rábámult.</p>
<p>– Egy krajczár? – kérdezte.</p>
<p>– Hát.</p>
<p>– Adok én.</p>
<p>– No még a kéne, kódustól alamizsnát.</p>
<p>– Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy
hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.</p>
<p>Kezembe adta a krajczárt s nagy hálálkodással eldöczögött.</p>
<p>– Na hálá légyen – szólt az anyám, – szaladj hát…</p>
<p>Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot
kaczagott.</p>
<p>– Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét
van, oszt lámpaolajom sincs.</p>
<p>Fuldoklás jött rá a kaczajtól. Keserves, öldöklő <span class=
"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> fuldoklás
és a hogy odaállottam alá, hogy támogassam, a mint két tenyerébe
hajtott arczczal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.</p>
<p>Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, a ki ugy tudott
kaczagni, a hogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
"Page_13">-13-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>MÁRKUS</h2>
</div>
<p>Márkus, az öreg harangozó nyögve, két lábra sántítva jött be a
templomkulcsért.</p>
<p>– Mi baj, atyus? – kérdezte a kis cseléd, a ki früstökhöz
terített s nem érezte a térdében, hogy odakint borús, csatakos téli
reggel van.</p>
<p>– Mi? – morgott az öreg, – az, hogy nem lyány az anyám.</p>
<p>Beharangozott. A tanító elmondta a kurta szombat reggeli
könyörgést, az iskolás pulyák elfujták, hogy: „Ki hivta az éjszakát
elő?“, s Márkus bátya kinoszogatta a két-három vénasszonyt. Vitte a
kulcsot a szegre s ő maga ment dolgára. Megrakta a tüzet a
bibliotékában, a hol egy ódon nagy kandalló állott, még tán a
reformáczió idejéből való.</p>
<p>Azzal lekuporodott a kandalló tövébe egy kis székre, az az ő
helye, s búnak eresztette fejét, az az ő dolga.</p>
<p>Már jó meleg volt a szoba, mikor a nagytiszteletü <span class=
"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> esperes úr
bedöczögött. Erősen szuszogott az öreg úr, egyet-kettőt krákogott s
megkérdezte, mint tegnap, meg azelőtt, meg annakelőtte
mindennap:</p>
<p>– No Márkus, hány hét a világ?</p>
<p>Az egyházfiharangozó felczihelősködött a papja előtt, jóreggelt
kivánt s szint vallott nagy mogorván.</p>
<p>– Hány hét, nagytiszteletű uram? Mával is <em class=
"gesperrt">több</em>!</p>
<p>Az agg pap belesüppedt a feneketlen bőr karos-székbe, elővette a
pipáját, megtömte a szitából dohánynyal, rágyújtott a parázszsal, a
mit Márkus hozott a kandallóból, szippantott egy párat s azt
mondta:</p>
<p>– Tán <em class="gesperrt">kevesebb</em>, Márkus.</p>
<p>A harangozó, a ki már visszatelepedett a helyére, izgatott lett,
megmozdult. Egyet csosszantott a lábával. Köhintett. Szuszogott.
Kivette zsebéből a kormos cseréppipáját, megkotorgatta a kisujjával
s visszadugta a zsebébe. Aztán elővette a tűzkaparót, belepiszkált
a kandallóba, a hol hatalmas fahasábok égtek s erre izgatottan
szikrázott, serczegett és sírt az égő fa is. Végre megnyugodott,
lecsendesedett az öreg, elvárta, míg a pap az ujságot föltépi,
szétteregeti, s nagy pápaszemén át beletemetkezik. Mikor már nem
volt egyéb nesz, csak az óra kattogása, meg néha-néha az ujság
suhogó zizzenése, szót eresztett.</p>
<p>– Bizony több. Mán sok is a hét, nagytiszteletű uram.</p>
<p>A pap leereszté az ujságot, a mely bizony <span class=
"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> nem nagyon
érdekelte. A szemüveg fölött kibámult az ablakon. Gyönge, szomorkás
lágyság csúszott szét ernyedt vonásain s örökké nedves szürke
szemeiben ónos lett az életkedv szine. Pedig hej, de hatalmasan
villogott egykor. Be vígan, be mutatós lánggal! Lassan lomha
füstbodort eresztett ki.</p>
<p>– Igaza van, Márkus… Igaza; csak ne mondaná!…</p>
<p>Újra csönd lett. A nyugalmas, meleg szobában ott ült a jó Isten
kifáradt két öreg cselédje. Nagy dolog a fáradt öregség, munkás,
harczos élet után is. Hát még annak, a ki egész életében csak
pihent…</p>
<p>– Hát kend mért nem tőt rá! – mordult fel egyszer a pap.</p>
<p>Márkus felállott. Szó nélkül a dohányszitához czammogott s
megtöltötte háromkrajczáros mocskos cseréppipáját. A zsebében is
ott van ugyan a teli zacskó, s épen ezzel a dohánynyal tömve, mert
a paptól dohány dukál neki a vágásáért. De hát csak nem bolond,
hogy a „magáéból“ töltsön, mikor vendégségben van.</p>
<p>S a két pipa diskurált helyettük. Az esperes puppogva szipákolt,
a harangozó kurta meggyfapipaszára szortyogott.</p>
<p>Derekáig beleette magát az agg pap a lepedőnyi ujságjába, aztán
visszatért az előbbi témára s kibökte a borostyán szopóka
mellől.</p>
<p>– Tegyen róla, Márkus. Tegyen róla. Fiatalítsa meg magát.
Kevesbítse meg a heteit. Vén majszter. <span class=
"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p>
<p>– Hát vón annak módja – törülte kétfelé a bajszát a vén
szolga.</p>
<p>– Ki vele. Csak ki vele. Halljuk.</p>
<p>– Penzióba kék menni… Ideje vón már kvietálni…</p>
<p>A pap csöndesen leeresztette az ujságját s a megkopott üvegek
mögül odarebben a szeme vén társára. Bizonytalan kóválygással, mint
a kivénült holló keringése. Értetlenül bámult.</p>
<p>– Nem birom már, nagytiszteletű uram. Magas a torony teteje!…
Sok a járás. Az adószedés. A népekkel se birok mán úgy. Jó vón mán
megnyugohodni.</p>
<p>– Van kelmednek esze, Márkus.</p>
<p>Az öreg harangozó megsodorta bajszát, a mitől az nem lett
nyalkább. A pap folytatta:</p>
<p>– Csak azt mondja meg kend, hon az a penzió? Mert mit ér a
nyugalom nyugdíj nélkül.</p>
<p>– Biz a mennél kevesebbet.</p>
<p>– Nohát. Vén bolond. Hol az istenfenéjébe szedte az ilyet? Hol
az áldásba van harangozónak nyugdíja? Papnak sincs. Jó magam tán
nem mentem vóna már régen. De hova? Tarisznyát a nyakamba? Kódulni?
Így gondolta kend?</p>
<p>– Nem egészen, nagytiszteletű uram. Mer én csak azt gondoltam,
hogy ha vóna valahon egy jólelkű ember, a ki aszondaná, hogy: ihon
e’, ennyi meg ennyi pénz; aztat én felajállom az
anyaszentegyháznak; hogy annak a kamatját nyugdíjnak fizessék a
<span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
"Page_17">-17-</a></span> harangozónak; mer’ a megérdemli annyi
éktelen törekedéseért, sokféle tűröm-szenvedemért, az Úristen ő
szent felségének harangok által való dicséréseért. Hát mondok, úgy
vélekszek, hogy a szent egyháznak, meg az eklézsiának azt el kell
fogadnia.</p>
<p>– Azt el. Azt jól gondolta kend.</p>
<p>– És osztán a penziót ki kell adnia.</p>
<p>– Ki azt, persze hogy ki.</p>
<p>– Nohát.</p>
<p>– Nohát, vén szamár. Hol van olyan ember, a ki kendnek a szép
szeméért ilyen fundátiót tegyen? Az még nem született meg.</p>
<p>– Hátha, – vetette oda ravaszul Márkus, hunyori szemmel.</p>
<p>A papnak még a pipa is kibukott a szájából.</p>
<p>– Kibolond az?</p>
<p>– Én vónék.</p>
<p>Hosszú, nagy csönd lett. A pap újra a pipához folyamodott s
idegesen bubogtatta az apró füstfellegeket. Ezek nagysokára nőni,
nyúlni kezdtek, míg végre elérték rendes formájukat. Akkor aztán
megszólalt a pap:</p>
<p>– Van esze kendnek, van esze, Márkus.</p>
<p>A harangozó somolygott, de csak úgy befelé. Nagy ártatlanúl
kezdett megnyilatkozni.</p>
<p>– Nagytiszteletű uram, mán mi régen meghánytuk-vetettük az
anyjukommal, hogy mivel gyerekünk nincs, de még atyafiságunk sincs,
inkább mint hogy idegen prédakézre jusson, az eklézsiának hagyjuk,
a mi kicsink van. Onnan szereztük, térüljön vissza oda.
<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
"Page_18">-18-</a></span> Mán meg is nyugodtunk, belegyőződtünk,
irást akartunk csinálni, mikor rám jött az az én régi rosz
köszvényem. Ezt nem lehet kikúrálni. Ez elvisz, mer e visz el. E
miatt tanáltam ki, hogy be kár, hogy nem lehet az egyházfinak
kvietálni. Már rég itt hagytam vón a nagy állást, de sajnállottam,
de fájt a szivem a sok szép fizetésért. Minden hónapba 16 forint.
Nagy veszteség, ha elmúlik. Osztán megbeszéltük az
asszonyfeleségemmel, hogy jobb lesz, a mi kis pénzünk van, ha
életünkbe odaadjuk az egyháznak. Minek ne élvezzem magam a legelső
harangozó-penziót. Nálam jobban nem szolgált rá senki, nem is
fog.</p>
<p>A pap komolyan bólogatott.</p>
<p>– Oszt mennyi vón, a mit alapítványnak szánt kend?</p>
<p>– Épen csak annyi, nagytiszteletű uram, hogy kiteljen belőle a
fizetés a kamatjából. Ötezer pengő!…</p>
<p>Mintha ágyú durrant volna. Csönd lett a nagy szóra. Utána Márkus
folytatta:</p>
<p>– Úgy számítottam, hogy négy pengő száztól, negyven ezertől,
épen kétszáz lesz ötezertől. Ennyi a fizetésem most is; 16 forint
minden hónapba.</p>
<p>– Hol szedte kend ezt az özön pénzt?</p>
<p>– Gyűlt. Meggyűl az, ha az ember hagyja. Jó kis jószág a tallér.
Kis helyen megfér, nem kér enni és mégis fiadzik. Csak nem kell
roszúl bánni vele. Megérzi az, hogy ki szereti űtet; oda szivesen
begyűti a pajtásait is. Nálunk bizony jó dóga volt, megbecsültük,
<span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
"Page_19">-19-</a></span> ő se volt háládatlan… Két cselédnek kicsi
kell. Míg fiatalok voltunk, birtuk a nélkülözést, most meg már mi
kell két öregnek. Osztán volt mindenünk. Lakás, fűtés, kert az
eklézsiától, a temetőkaszálás egy tehénkét, himi-humi moslék
egy-egy malaczkát, a talló az aprójószágokat eltartotta.
Nagytiszteletű uram is jó volt, dohánynyal, borocskával, a
nagytiszteletű asszony sok más jóval ellátott… A krajczár az
szépecskén meghuzódott a zsebbe, meg a ládafiába, a jó kis pengő
forintocskák besorjáztak a takarék kasszájába. Mán csak a füzetést
számítsuk, mennyire megy az tiz esztendő alatt? Hát még negyvenöt
alatt, mert én húsz esztendős koromtul óta szógállom az eklézsiát.
Igaz, akkor csak két tizes vót a fizetésem egy álló esztendőre, de
az se ment kocsmára. Tizből lesz a száz, százból meg az ezres…</p>
<p>A vén ember fecsegő lett. Ki kellett önteni, a mi annyi
esztendőn át felgyűlt a szivében. A mit olyan sokszor szeretett
vóna a tékozló gazdája orra alá füstölni; sose merte csak félszóban
is megmondani a véleményét. Most aztán kivele. S érezte, hogy
szöges, foltos csizmájával a lelkébe gázol a papjának. Tudta, hogy
az soha többet nem felejti el neki e mai beszédét. De csak úgy
sodródott az árral; az elégtétel napja ez!</p>
<p>A kis szobában csönd lett. Két öreg ült bent az élet romjain.
Kárthágó romjain. A hol a győző is, a legyőzött is egyformán
megroskadt inakkal gurnyaszt. <span class="pagenum"><a name=
"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span></p>
<p>Nyugodtan bólogattak, mint a kiszáradt katángkóró, a melyet már
a legelső szél ki fog törni tövéből. A két pipa, a szutykos cserép,
meg a rózsaszinü tajték, egyformán füstölgött, ám a két vén szív
érezte, hogy lezárult közös multjok. Soha többet nem kél újra sok
elmúlt együttélésük órája.</p>
<p>És Márkus, a kehes egyházfi elégedetten érezte: ezért érdemes
volt élni! A nagytekintélyű papi személy pedig keseredve kérdezte:
érdemes volt ezért élni?</p>
<p>Közömbös hangon, higgadtan beszélték meg a részleteket. Aztán a
rendes időben elköszönt a harangozó.</p>
<p>A pap kezet nyújtott neki.</p>
<p>Ez a kézfogás örökre megszüntette a régi viszonyt. És Márkus, a
hogy kidöczögött, körülpillantott az ismerős tárgyakon, a melyeken
de sokat fáradt a keze. Köszönt; elköszönt.</p>
<p>Nagy hetek következtek.</p>
<p>Az egész kis várost befutotta a különös alapítvány híre s Márkus
csordultig megtelt kevély önérzettel. Még az alázatosságról is
megfeledkezett lassan.</p>
<p>Hogyne. Az alapítványát elfogadták, megköszönték, sőt jutalmul,
kitüntetésül, érdemeiért hat százalékot szavaztak meg neki s így
felével még emelték a fizetését, A pap ajánlotta. Ezzel vett
magának úri elégtételt.</p>
<p>Teltek a napok, múltak a hetek, egy-két hónap is elrepült.</p>
<p>Új harangozót választottak s Márkus ott hagyta az egyházi lakást
a temetőben, a maga <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
"Page_21">-21-</a></span> tulajdon házába költözött. Az is volt
neki, sőt még adósai is a polgárok közt. Nehezen fizető, sokat
restelkedő adósok.</p>
<p>Boldog volt az öreg, megelégedett, még a köszvénye is múlt,
mióta nem kellett toronylépcsőt járni. Tele tüdővel szivta az
emberek bámulatát, tiszteletét s az irigy szókat.</p>
<p>Míg egyszer aztán egy reggel mégis csak beállított a papházhoz.
Rendes időben, harangozás után, a bibliothekába. Az új harangozó,
János, ott sürgött-forgott s nagy tisztelettel köszöntötte, már
mint neki is jótevőjét.</p>
<p>Nem szólt Márkus, csak állt, várt.</p>
<p>– Üljön le, Márkus bátyám.</p>
<p>Az öreg keservesen ühmgetett a szóra. Hogy őtet, mint igazán
vendéget kínálják már itt.</p>
<p>– Köszönöm. Nem fáradtam el.</p>
<p>Végre kijön a pap.</p>
<p>– Tyhő, be ritka vendég nálunk! Mi szél hozta erre, Márkus?</p>
<p>– Hát nagytiszteletű uram, úgy esett, hogy el kellett már
egyszer jönnöm.</p>
<p>– Jól tette. Tőtsön rá. Oszt űjjön le.</p>
<p>A pap a régi módján letelepedett, ujságot vett elő, de Márkus
csak állt tétován. A kis, nyápicz harangozó úgy izgett-mozgott
körülötte, mint a kis kuvasz a vén komondor körül. Márkus csak a
szemével kisérte az utódját s néha mormogott, nyögött a
szakállába.</p>
<p>Végre egyedül maradtak.</p>
<p>– No, töltsön hát.</p>
<p>Márkus elővett egy pipát a zsebéből. <span class=
"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> Nem a
régit, újat, fehéret. Alázattal jól megtömködte, rágyújtott s
letelepedett a kisszékre.</p>
<p>– Beszéljen kend. Hogy szógáll az új hivatal?</p>
<p>– Mán mék?</p>
<p>– A penzió.</p>
<p>– Rosszúl, nagytiszteletű uram.</p>
<p>– Hogy-hogy?</p>
<p>– Hej. Megvert az Isten, nagytiszteletű uram. Keményen
megvert.</p>
<p>– No.</p>
<p>– Háromszorosan. Százszorosan.</p>
<p>– Ne beszéljen.</p>
<p>– Biz a pég úgy van. Felfuvalkodott ember lett belőlem. De meg
vagyon irva, hogy az elsőkből lesznek az utolsók, odaát. No, rajtam
még itt betőtt… Először is. Van egy pár jóféle adósom. Eddig se
szerettek fizetni, de most oda ne menjek feléjük, mer még a
pulyájok is azt hajtja: Minek fizessünk. Tán bolondok vagyunk. Hogy
abból is stipendiumot csináljon magamagának…</p>
<p>A pap nevetett.</p>
<p>– Czudar fajta. Ennyi a baja?</p>
<p>– E még a kisebbik… De ahhoz mit szóljak, hogy – ki lett a
helyembe! No, én elmondhatom: öröködbe uram, pogányok jöttek.
Hogyne fájna az, ha ilyet ér az ember. Hát nagytiszteletű uram nem
búsulna rajta?</p>
<p>– Min, Márkus? Hisz János is becsületes ember.</p>
<p>– Mit ér a’, ha nincs szalmája. Hiszen én ma se cserélnék az
árvával. Ez képviselje <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span> az anyaszentegyházat? No mán csak a kell,
hogy a nagytiszteletű úr után is egy ilyen kis görbe papot fogjon a
város. Akkor oszt elmehet a nemes város a dicsőségével…</p>
<p>A pap még jobban nevetett.</p>
<p>– Ej, Márkus, nem fonttal, se nem rőffel mérik ma már a
becsületet.</p>
<p>Márkus legyintett.</p>
<p>– No, hisz e még hagyján… De kötekező is! Hát olyan embernek
csináltam én penziót, a ki rá lesz szorulva! Hogy kezdtem én az
életemet? Miféle fizetéssel, és hogy kezdi ő? És mégse elég neki…
Oszt’ ne fájjon az ilyet látni?</p>
<p>– Más baja nincs?</p>
<p>Márkus nagyon elhallgatott. Mélységes szomorúság ült az
ábrázatára.</p>
<p>– Van nekem nagyobb bajom is. Itt! – s ököllel ráütött a
mellére. – Itt, nagytiszteletű uram. Azt mondja a lelkiösméretem:
Márkus, poltron ember vagy! Aszongya a szentirás, hogy ha jót
akarsz tenni, úgy cselekedjed, hogy ne tudja a te balkezed, mit
cselekszik jobbkezed. Mással tedd, a szegénynyel, a ki rá van
szorulva, és titkon. Én pedig magammal tettem, a ki rá se szorultam
és nyilván, síppal, dobbal, nagytiszteletű uram. Öl engem az én
lelkiismeretem, jobban rág, mint az oroszlánkölyök. Azér csak azt
mondom, – s felállott a roskatag öreg nagy ünnepélyességgel, –
megvert engem az én istenem. De megboszulom magamat magamon.
Tehetném, hogy lemondok mindenről s az <span class=
"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> egyháznak
hagyom a fizetést, de nem teszem. Csak holtom után maradjon rá
minden fillérem, addig pedig menjen minden úgy, a hogy indult és
büntessen az Isten, a hogy érdemlem…</p>
<p>A pap előtt furának tetszett az önsanyargatásnak ez a módja. De
most már nem nevetett, komoly arczot öltött, papi arczot.
Gondolkozott, mit mondjon rá. De nem volt íze bölcs szóhoz.</p>
<p>– Sose törje magát, Márkus. Fújja a füstöt.</p>
<p>– Ó, nagytiszteletű uram, még a pipám is eltört. A se esik mán
jól nékem. Új pipa. Trafika. Nem érdemes élni ezen a világon.</p>
<p>A papnak megesett a szive ennyi emberi nyomorúságon.</p>
<p>– Nem kell búsulni. Jó az Isten. Van még jó embere kendnek,
Márkus. Ott a helye ni, csak látogasson be rendesen. Oszt itt a
szita. A pipa is majd csak megkozmásodik lassan.</p>
<p>És összenézett a két öreg s a két pár szemet valami szivből
felbugygyant meleg nedv öntötte el. Csak néztek maguk elé: úgy,
úgy, bólogatva. Harcz?… Minek a? Csönd!… Csönd!… Béke! Most
kezdeni? Mikor egy arasz az élet? És még azt is olyan nehéz két
sánta lábon megmászni?… Hej, Uramisten, Uramisten! <span class=
"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>HIMES TOJÁSOK.</h2>
</div>
<h3>I.</h3>
<p>A Tisza partján hosszú töltés nyulik Parittyás és Galambos
között.</p>
<p>A töltés egyik oldalán messze, messze, a meddig szemmel látni,
zöldellő buzatáblák vannak; sehol sincs rajtuk még annyi dimb-domb
sem, a milyen magas a töltés.</p>
<p>A másik oldalon szeszélyesen kanyarog a Tisza, nagy vargabetüket
ir, csak tavaszi áradáskor egyenes a medre, mert ilyenkor kiönt s
az innenső, meg a tulsó parti töltés közt tengerré árad, a melyből
csak a füzesek látszanak ki, mint csupa Robinson-szigetjei.</p>
<p>A töltés alatt a szekérúton olyan sár van, hogy négy ló is alig
birja áthuzni az üres szekeret egyik faluból a másikba, de fent fúj
a szél és szépen megszáritotta az agyagos földet.</p>
<p>Három kis lány vigan tipeg előre a töltés <span class=
"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> tetején.
Piros fejrevaló kendőjük virit, mint a pipacs, fehér babos kék
szoknyácskáik libegnek-lobognak a friss szélben, mint a harangvirág
a szárán.</p>
<p>Egy uriember ül azon a szekéren, a melyik a sárban eviczkél.
Ugyis jól esik a lovaknak, ha egyet fújnak, hát megállitja a
szekeret és megszólitja a kis lányokat:</p>
<p>– Hova, hova, lányok?</p>
<p>– Jövünk Galambosról, megyünk Parittyásra.</p>
<p>– Ugyan mi jóért?</p>
<p>– Tojásért.</p>
<p>– Miféle tojásért?</p>
<p>A kis lányok összenéznek és elnevetik magukat. Úgy kaczagnak,
mint három kis giliczemadár.</p>
<p>Hogyne kaczagnának. Hát nem furcsákat kérdez ez az úr? Még azt
se tudja, miféle tojásért.</p>
<p>Zsuzsika, a legcsintalanabb, megfelel neki.</p>
<p>– Megyünk tojásszedni. Hát nem tudja maga, hogy ma Nagypéntek
van?</p>
<p>Az idegen úr mosolyogva rázza a fejét.</p>
<p>– Tudom, hogy Nagypéntek van, de nem tudom, mire nektek a
tojás!</p>
<p>A kis lányok ujra kaczagnak, hangosan, jókedvűen,
csufondárosan.</p>
<p>Zsuzsika megint nyelveskedik.</p>
<p>– Hát nem tudja maga, hogy:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Nagypénteken sokat
sirtak,<br /></span> <span class="i0">Sok himes tojást
megirtak?<br /></span></div>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
"Page_27">-27-</a></span></p>
<p>– Tudom én.</p>
<p>– Na hát nálunk úgy szokás, hogy Nagypénteken összeszedődünk
mink kis iskolás lányok és elmegyünk csapatostól a fius házakhoz
fehér tojást szedni. A fehér tojásból himes tojást csinál
nagyanyám, ha majd jönnek Husvét másodnapján a fiuk locsolódni,
abból adunk nekik.</p>
<p>– Ejha, hát ha én elmennék, tán még nekem is adnátok?</p>
<p>A lánykák még hangosabban kaczagtak ezen s integettek
piroskendős fejecskéikkel, hogy adnának.</p>
<p>– No még csak azt mondjátok meg, hogy csak a galambosi lányok
járnak Parittyásra tojásért? Onnan tihozzátok nem mennek tojást
szedni?</p>
<p>– O be kicsit tud maga! – helytelenkedett Zsuzsika. – Hiszen
mindenki tudja, hogy Galamboson milyen sok a lyány, Parittyáson meg
sok a fiú. Ezér osztán Nagypénteken lyányok mennek Parittyásra, de
Husvétba kell megnézni a tőtést, csak úgy sorjázik a sok fiú
Parittyásról mifelénk.</p>
<p>Az idegen úr megcsóválta a fejét, mosolygott s egy-egy
fehérpénzt adott a kis lányoknak, azzal elköszönt tőlük,
elhajtatott, azaz, hogy tovább eviczkélt szekere a sárban.</p>
<p>A leánykák pedig sietve tipegtek előre, piros kendőcskéik messze
viritottak a zöld vetések és zöld füzfaerdők között.</p>
<p>Mentek vigan, kaczározva, dalolászva Parittyás <span class=
"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> felé. Apró
kosárkáikat magasra lengették s ragyogott az arczuk, ha
elgondolták, hogy tele kosarakkal térnek meg déltájon.</p>
<h3>II.</h3>
<p>Szabados Zsuzsika volt a vezető.</p>
<p>Ez a bogárszemű csöppség olyan volt, mint a csík. Eleven,
mozgékony, szemes, ügyes, csinos, aranyos.</p>
<p>Ő már a mult esztendőben is volt Parittyáson, az igaz, hogy még
akkor csak a nénje mellett döczögött, de azért jól megnézett
mindent s most csak úgy ömlött belőle a szó, mikor magyarázott:</p>
<p>– Azt mondom nektek, lányok, hogy sehonnan sem kérünk tojást,
csak a hova maguktól híjnak be.</p>
<p>Marcsa, Tót Marcsa, egy irigyszemű szeplős kis lány, a kit az
anyja varrt a Zsuzsika nyakába, nyávogó hangon szólalt meg:</p>
<p>– De hát ha sehova se híjnak be?</p>
<p>– Azt csak bizzátok rám.</p>
<p>Borcza, a kis Kávás Borcza, a ki a másik oldalon ment Zsuzsika
mellett, szelid arczú szép kis lányka, bizalommal s csillogó
szemmel nézett rá Zsuzsára. Ő is volt már tavaly Parittyáson és
tele kosárral ment haza.</p>
<p>Hamar odaértek a falu alá. A kopasz fák közül messze csillogott
a parittyási torony aranyos bádogteteje. <span class=
"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p>
<p>A hogy beértek a falu nagy utczájára, Zsuzsika hirtelen
rázenditett a tojásszedőnótára:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Tyukom, tyukom,
kendermagos,<br /></span> <span class="i0">Hány a tojás, káráld ki
most.<br /></span> <span class="i0">Tizenkettő, három
hijján,<br /></span> <span class="i0">Jaj be kevés a ház
hijján.<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Kukuriku, tollas
kakas,<br /></span> <span class="i0">Minek olyan üres a
kas?<br /></span> <span class="i0">Ha hónapra több nem
akad,<br /></span> <span class="i0">Kitekerem a
nyakadat.<br /></span></div>
</div>
<p>Úgy visított a Zsuzsika hangja, mint a szél.</p>
<p>A keritéseken belül mindenfelé kiszaladtak a gyerekek s
kiabálták:</p>
<p>– Jönnek a galambosi lányok tojásszedni!</p>
<p>Innen is, onnan is kiszólt a gazdasszony:</p>
<p>– Hej lányok, kis lányok. Tán nem akartok bejönni?</p>
<p>– Ha híjnak! – vágott rá Zsuzsika.</p>
<p>– Hászen híjlak!</p>
<p>Arra bementek.</p>
<p>– Ki lyánya vagytok te? Ni hisz ez a Szabados Gábor lyánya, a
Zsuzsi. Hé be megnőttél te pulya. Hát te danoltál? Be jó torkod
van. Te kis jércze, nesze három tojás. Három fiam van nekem, az
mind meg fog öntözni… Hát ez kicsoda?</p>
<p>Borcza szemérmesen felelt: <span class="pagenum"><a name=
"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span></p>
<p>– Kávás Borcza.</p>
<p>– Csak nem a Kávás Péter lyánya?</p>
<p>– De.</p>
<p>– Cz. Cz. Be a nyakunkra nőttök, csöppségek. Nesze neked is egy
pár tojás… Hát ez a kis jószág kinek a cselédje?</p>
<p>Tót Marcsa irigyen, sanda szemmel nézett már. Dünnyögve
mondta:</p>
<p>– Tót Pál uram lyánya vagyok.</p>
<p>– Úgy? A Tót Pál uramé? No, téged nem híjtalak, de azért nesze
itt egy tojás.</p>
<p>Kiválasztotta a szakajtóból a legkisebbet, odaadta neki. Persze,
Marcsa szegény nem tudhatta, hogy az ő apja rosszban van
Korczosékkal, a hol most vannak.</p>
<p>Három pirosképű fiú csintalanul leskelődött a lyányokra. A
legnagyobbiknak már csipkésszélű kis kendő volt a lajbija zsebében,
ez tavaly került ki az iskolából. Nagyon megakadt a szeme
Zsuzsikán.</p>
<p>Oda is szólt neki:</p>
<p>– Hé, be megöntelek Husvétba.</p>
<p>Zsuzsika kaczkiásan szólt vissza:</p>
<p>– Elfelejted te akkorra, mék vagyok én.</p>
<p>A fiúnak szinte felakadt a szeme, úgy meglepte a kis lány kaczér
vágása s úgy megnézte rá Zsuzsát, hogy soha életébe nem fogja
elfelejteni.</p>
<p>A kis lányok elköszöntek, siettek ki az utczára.</p>
<p>Ott Zsuzsika rázenditett a tojás-nóta többijére: <span class=
"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Libám, libám, őke,
őke,<br /></span> <span class="i0">Van-e tojás az
ülőbe.<br /></span> <span class="i0">Van bizony ott akár száz
is,<br /></span> <span class="i0">A nyakadba nincs több
kláris.<br /></span></div>
<div class="stanza"><span class="i0">Ludam, ludam, jó
gunárom,<br /></span> <span class="i0">Hány tojás volt a mult
nyáron,<br /></span> <span class="i0">Jaj ki győzné számba
venni,<br /></span> <span class="i0">Alig értem vámot
szedni.<br /></span></div>
</div>
<p>A Zsuzsika hangja csak úgy hasított.</p>
<p>Az apró fiuk mind az anyjuk szoknyáját czibálták, hogy ezeket
híjják be, ezt a lyányt szeretnék ők megöntözni.</p>
<p>No, híjták is.</p>
<p>Mire a templomig értek, annyi volt a tojás, hogy Zsuzsika nem
tudta már hova tenni.</p>
<p>Inditványozta, hogy térjenek haza.</p>
<p>Borczának is elég volt s a jó kis lány szivesen ráállott, hogy
hazaforduljanak.</p>
<p>De Marcsa azt mondta, hogy ő neki biz ez nem elég. Igaz is, hogy
az ő kosarába még akárhány elfért volna; de az is igaz, hogy a kis
kapzsi jó nagy kosarat hozott.</p>
<p>Elvált hát a másik két lánytól, hogy ő még tovább megy az alvég
felé.</p>
<p>– Erigy, – mondta Zsuzsika, – kár is volt velünk jönni.</p>
<p>Ezzel sarkon fordult s Borczával ketten hazaindultak.</p>
<p>Minden kapuban kint álltak a fiuk s kaczagva kiabáltak utána,
hogy igy meg úgy, vederrel fogják meglocsolni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p>
<p>Zsuzsika mindenkinek tudott valami tréfásat, csipőset
mondani.</p>
<p>Igy ért ki a faluból.</p>
<p>Hanem Marcsa alig ment túl a templomon, nagyot gondolt s
rákezdett a „Tyukom, tyukom“ nótára. Csakhogy valami fura, suta
hangon. Nem tudott dalolni szegény feje, nem jól állott neki.</p>
<p>Még a kutyák is kiállottak a kapuba s egyik ugatott, másik
vonított.</p>
<p>A fiuk meg hamarosan csapatba verődtek s kaczagva bámulták a kis
lányt.</p>
<p>Ez igen megijedt, szégyenlette is magát nagyon.</p>
<p>– Hé, te is galambosi lyány vagy? – kérdezte egy nagy
kamasz.</p>
<p>– Ühüm.</p>
<p>– Hát te pulykatojást akarsz, úgy-e?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– Nem bizony! Hiszen a képed épp olyan, mint a pulykatojás.</p>
<p>A kölykök nevettek a gonosz tréfán. Marcsa sápadt, vörösödött
rémületében.</p>
<p>– Nem is kell neked tyuktojás, – mondta az akasztófáravaló.</p>
<p>Azzal megfogta a kosarat és elkezdte rázni. A többi vásott
fattyak nevetése közben addig zötykölte, mig csak össze nem tört
minden, minden tojás a kosárban.</p>
<p>Szegény Marcsa orditott, a hogy csak birt.</p>
<p>Bezzeg ez jobban hallatszott, mint az előbb a nótája.</p>
<p>Egyre-másra gyültek is kifelé az emberek <span class=
"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> a
házakból. Valamelyik botot kapott, azzal kergette szét a
fiukat.</p>
<p>Ezek messzire elfutottak, de onnan is oda kiabáltak az árva kis
lánynak:</p>
<p>– Na lám, milyen jó dolga van a szeplősnek. Mingyán himes tojást
visz haza.</p>
<p>Másik azt mondta:</p>
<p>– Ne félj szeplős, úgy se locsol meg téged senki.</p>
<p>Marcsa keservesen sirva ment vissza az alvégről az egész falu
szemeláttára, a szomoru tojásos kosárral.</p>
<h3>III.</h3>
<p>Feltetszett himes Husvét hajnala.</p>
<p>A parittyási fiuk kiugráltak az ágyból s egybe hozzáfogtak
öltözni.</p>
<p>Most nem lustálkodtak szurtosan, murczosan a kuczkóban.
Zaklatták erősen édes szüléjöket, hogy öltöztesse már őket. Adja
elé a vasárnapló ruhát, a csipkés kis kendőt, a darutollat a kalap
mellé.</p>
<p>De az öreganyjuk előbb rájuk zörgött:</p>
<p>– Nem addig, mig tisztára nem fényesititek a sok apró sáros
csizmát, olyanra, mint a tükör, meg a Salamon orczája.</p>
<p>A zsivajgásban úgy sem lehet aludni, hát a gazda is mind
felneszelt s apai szeretettel nézte el csemetéit, hogy
készülődnek.</p>
<p>A türelmetlen és ügyetlen kis kezekből kivették apámuramék a
sárbafult csizmákat s egy-kettőre tisztába tették őket.
<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
"Page_34">-34-</a></span></p>
<p>Mire igazán kivirított a hajnal virágos kis kertjében a nap
rózsája, akkorra rendben haladt egyik raj pulya a másik után
Parittyásról Galambosra.</p>
<p>Legelől vezetett Korczos Pesta a két testvérével. Szél fujta,
fujdogálta pántlikás kalapját s pirosra csipte az orczáját is.</p>
<p>Csengett a sarkantyus csizma, a gyarmati vásárról csak a mult
héten hozta az édes apja.</p>
<p>Folyvást azon törte a fejét, hogy fogadja majd Zsuzsika. Vajjon
ráismer-é? Mert ő ráesmerne száz lány közt is, ezer közt is.</p>
<p>De a galambosi lányok sem aludtak ám délig.</p>
<p>Mire az első róta fiú beért a faluvégen, nem volt olyan ház, a
hol rendbe ne lettek volna a lánykák. Hajukat szépen, feszesen
simára fonta az édes anyjuk, csak úgy ragyogott a tiszta fehér
homlok. Újmódi ruhájukon libegett-lobogott a szalag, csipke. S a
ház is tiszta volt ám, mintha lánykérők jöttek volna.</p>
<p>Korczos Pesta többször is volt már Galamboson, erre kell átmenni
az újlaki vásárra, de bizony idáig még nem törődött vele, merre
laknak Szabados Zsuzsikáék.</p>
<p>Ezért nagy gondba volt most.</p>
<p>El volt tökélve, hogy addig másfelé nem megy, mig őt meg nem
locsolja, de megkérdezni restelte, hol laknak.</p>
<p>Mitevő legyen most?</p>
<p>Csak ment előre, csak ment. Itt-ott fiuk <span class=
"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> jöttek
szembe velük, ezek is rózsavizes üveget szorongattak, locsolódni
jártak.</p>
<p>Csak leány nem látszott sehol. A lányok odabent várják ilyenkor
a kis gavallérokat.</p>
<p>Hej törte-marta Pesta koma a fejét, hogy találjon rá
Zsuzsára.</p>
<p>Egyszerre csak meglepetve néz fel.</p>
<p>A falu közepén egy szép új ház homlokára fel van irva:</p>
<p>„Isten segitségével. Épitette Szabados Gábor.“</p>
<p>– Tyhő, ez lesz az a ház! Ez a Zsuzsika apja.</p>
<p>– No, ide bemegyünk, – szólt oda öcscseinek s már be is lépett a
rácsos kis kapun.</p>
<p>Beállitott a pitvarba. Onnan a szobába.</p>
<p>Megállottak egymás mellett az ajtóban szépen, azzal Pesta
rákezdte jó hangosan:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Ma nyilt meg az égnek ragyogó
kebele,<br /></span> <span class="i0">Ma szállt le a földre az
égnek szelleme,<br /></span> <span class="i0">Megtörte a halált a
földnek porában,<br /></span> <span class="i0">Dicsőséget szerzett
az ég tárházában…<br /></span></div>
</div>
<p>Mondta ő a jó hosszú verset szorgalmasan végig, de azért közben
furtonfurt szerteszét nézelődött, hátha meglátná, a kit keres.</p>
<p>Nem látta sehol Zsuzsikát. Volt ott nagyobb lány is, kisebb is,
csak ő nem volt sehol.</p>
<p>Már az öcscse is elmondta a maga versét:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Locsolódni jöttem, rózsavizet
hoztam,<br /></span> <span class="i0">Vigyázzatok lányok,
megöntelek mostan…<br /></span></div>
</div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span></p>
<p>Még a legkisebb is elsorolta, hogy:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Én kis Múzsa<br /></span>
<span class="i0">Gyenge rózsa,<br /></span> <span class="i0">Nem
jártam még<br /></span> <span class="i0">Iskolába,<br /></span>
<span class="i0">Mégis tudom azt az egyet,<br /></span>
<span class="i0">Hogy a Jézus ma született.<br /></span>
<span class="i0">Szivemből kivánom,<br /></span> <span class="i0">A
garast elvárom.<br /></span></div>
</div>
<p>Pesta csak akkor neszelt fel, mikor hatalmas kaczagással
fogadták a kisöcscse versét a háziak. Ő is akkor vette észre, hogy
a kis bölcs a karácsonyi rigmust mondta el kétségbeesésében.</p>
<p>Restelkedett szörnyen, rá is mordult a kis Jóskára, de a
házigazda vállára veregetett a kicsi pironkodó fiunak:</p>
<p>– Jó van öcskös, legalább tudom, mért van két ünnepünk. Tegnap
meghalt a Jézus, ma ujra megszületett. Ezért a versért két himest
kapsz… No, hol az a lány a himessel?</p>
<p>Pesta is ezt várta nagyon.</p>
<p>Ekkor nagy dolog történt.</p>
<p>Az oldalszoba ajtaja kinyilt és megjelent a küszöbön Zsuzsika,
torkaszakadtából visítva.</p>
<p>– Mi baj, mi baj! – ijedt meg mindenki.</p>
<p>– Valaki összetörte a himeseket! – rebegte Zsuzsa, szinte
fuldokolva a zokogástól.</p>
<p>– Ki volt az, ki tette azt! – kiabált haragosan apja, anyja.
<span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
"Page_37">-37-</a></span></p>
<p>Ki volt az? Ki tette azt? Hát ki más, mint Marcsa. Tót
Marcsa.</p>
<p>Tegnap este itt volt a kis rossz s elpanaszkodta, mi történt
vele Parittyáson. Aztán eldicsekedte, hogy azért az ő anyja mégis
egy egész kosár tojást himez neki. Megbámulta, megdicsérte,
megirigyelte a Zsuzsika tojásait s ő volt, ki más lett volna, hogy
mikor eltették s magára maradhatott a kamarában, mind
összetörte.</p>
<p>Pesta csak nézte, nézte, hogy sir Zsuzsika, egyszer odalépett
hozzá:</p>
<p>– Ne sirj Zsuzsi, lesz még himes tojás! Ne félj, mert téged
meglocsol minden parittyási fiú a nélkül is, de annak a szeplősnek
senki se lép be a kapuján. Ezt én mondom, én la, Korczos Pesta.</p>
<p>Zsuzsi egyszerre felnézett.</p>
<p>– Hát te vagy a! Hiszen a te tojásod megvan. Azt én jó helyre
tettem.</p>
<p>Odalépett az öreg ruhaszekrényhez, kivett a szépen rakott czifra
szőttesek közül három gyönyörű himes tojást és odaadta mind a
hármat Pestának.</p>
<p>Ezt ő már tegnap jókor elkészitette, hogy valamikép el ne
cserélje másnak.</p>
<p>Pesta ránézett Zsuzsira, melegen, csak úgy sütött a szeme.
Azután azt mondta:</p>
<p>– Ugyi hogy megismertelek. Ugyi hogy te nem ismertél meg?</p>
<p>Zsuzsika megrántotta a vállát, kaczagva.</p>
<p>Olyan furcsa volt igy. A szempilláján köny csillogott, de a
hamis kis szája már <span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
"Page_38">-38-</a></span> nevetett. Mintha már nem is sajnálta vón
az összetört tojásokat.</p>
<p>Az öregek, az apjuk, meg az anyjuk összenéztek és szeretettel
paskolták meg a két gyerek hátát.</p>
<p>A két kisebb Korczos fiú egyenesen ott is maradt a házban, mert
Pesta kimondta, hogy bizony ő nem megy tovább locsolódni.</p>
<p>A helyett kiállott a kapuba s minden érkező parittyási fiúnak
elmondta, mi történt.</p>
<p>És Zsuzsikát sorra meglocsolta minden fiú. Galambosi,
parittyási, tojás nélkül is.</p>
<p>De Marcsának ott vesztek a himes tojásai, az egész szakajtóval,
senki se nyitott rá ajtót.</p>
<p>Délfelé három czigány-rajkó mégis bement hozzájuk.</p>
<p>A Marcsa anyja mérgében nekik adta az egész szakajtókosár himes
tojást.</p>
<p>De Marcsa utánok ment és mind visszavette tőlük. Még ezektől is
elirigyelte.</p>
<p>Nem is nézett többet feléje még a czigánypurgyé sem.
<span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
"Page_39">-39-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>MAGYAROSAN</h2>
</div>
<p>A fiatal tanitó bekattantotta zsebkését, befejezte magános
ebédjét üres, rideg, hideg szobájában, a mely olyan volt, mint a
kollégiumi coetus, vagy valami tömlöcz. Jó az neki igy is; majd
bebutorozza az asszony.</p>
<p>Igy is nagyon kapós az asszonyoknál, a kik két esztendő alatt a
suta, gyámoltalan kis prepából nyegle, hányi-veti ripők rektort
neveltek. De hiába, kevés a fiatalember, becses a sánta, meg a
félszemű is.</p>
<p>A tanitó eleinte roppant örült a nagy sikernek; el is hitte
magát, hisz a legelső kisasszonytól az utolsó parasztlányig mind
bomlik utána; élt is a szabadságával. Sehol sem szaladt el a
gyümölcs elől, nem félt, hogy ha a nyakába hull az érett körte,
kárt tesz benne. Csak olyankor hökkent meg, ha valahol baj volt.
Még eddig szerencsésen kimászott a csávából mindig, de ma nagy
aggodalomban van. A kovács lánya az este kutba akart ugrani
<span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
"Page_40">-40-</a></span> miatta, a hogy a vén gazdasszonyától
tudja. Ez pedig nagy baj, mert a lány apja igen tisztességes ember,
olyan, a ki férjhez akarja adni a lányát, s nem is paraszt, hanem
valami lezüllött uricsalád sarja. Kellemetlen eset.</p>
<p>Czigárót sodort a hetesből s felváltva töprengett, lesz-é
valamely komoly következménye a komédiának, s hogy vajjon adna-e
még egy liter bort az aláirására a korcsmáros.</p>
<p>Az öreg gazdasszony leszedte az asztalt s ő az ablak elé állott.
Kint szép téli nap volt. A szemközti nagy parasztházból óriási
fürtös gubában kijött a gazda, a kurátor. Ez most ő hozzá indul
délutáni templom előtt egy kis beszélgetésre. Vasárnap van,
ráér.</p>
<p>– Mit jön ide, – mordult fel bosszusan a tanitó – láthatta, hogy
nem hozattam bort.</p>
<p>Jól ismerte már a parasztjait; a kurátor meg szokta figyelni,
hozat-e bort a tanitó ebédre, olyankor mindjárt befordul egy pár
szóra, de ha nem hozat, akkor neki is másutt van dolga. Könnyű
neki, szemben lakik, de a távolabbi nagy gazdáknak csak a
szimatjukra kell bizni magukat s az mostanában már nem mindig vág
be, nem úgy mint régen, mig kezdő volt a kis rektor.</p>
<p>– Hát hogy vagyunk, tanitó úr! – köszönt be a nagy paraszt.</p>
<p>– Köszönöm… hát kurátor úr?</p>
<p>– Mondok, benézek egy kicsit mán a tanitó úrhoz.</p>
<p>– Jól tette, kurátor úr.</p>
<p>Leült a lóczára, a gubát le sem tette, hogy <span class=
"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> mutassa,
nem soká lesz itt, meg a koldus tanitónál nincs is olyan meleg,
hogy el ne birja. Persze hogy nincs; a kurátor az oka. Meg kellene
csinálni a rosz kályhát, de ne adj isten, „nem telik az
eklézsiának“, meg osztán „a rektornak jó igy is.“ Szembe ültek
egymással s nézték a padlót. Egyik sem szólt, délelőtt látták
egymást, azóta nem sok megbeszélni való történt.</p>
<p>– Hát mi lesz, tanitó úr!</p>
<p>– Mi lenne. Eső után sár – mondta tréfálva a tanitó, a ki még
otthonról értett a népies stilushoz. Parasztfiú ő maga is.</p>
<p>– Hehe. De úgy látom, ma nem ázunk el – czélozgatott
tapintatosan a kurátor.</p>
<p>– Hát bizony ma száraz lábbal gázolunk át a veres tengeren.</p>
<p>– A petákba! Csak nem leszünk zsidók.</p>
<p>– Ránk férne egy kicsit.</p>
<p>– Hamar még. Ráér, ha megházasodik.</p>
<p>Új vendég jött. Vak Áron, a bibliás, papos. A kurátor
tréfacsináló társa. Ez a két ember hires volt arról, hogy ha
összekerülnek s nekiakaszkodnak, a világból is ki tudnának kergetni
akárkit, mikor kedvük van a tréfára.</p>
<p>Jöttek többen is, hárman, négyen, mind nagy gubában, vagy vaskos
ködmönben, mint a medvék. Paroláznak, köszöngetnek s letelepednek
sorban a lóczára, székekre, ágyra, kinek hová jut hely.</p>
<p>– Hát itt csak igy őrnek? – vette fel a szót Vak Áron.</p>
<p>– Hogy? – bökte ki a kurátor. <span class="pagenum"><a name=
"Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p>
<p>– A hogy látom, szárazon.</p>
<p>– Hehe, ma igy.</p>
<p>– Rossz szokás, mer a kenetlen szekér is csikorog, de a
locsolatlan gégén meg nem jön ki a bőlcs ige.</p>
<p>Nevettek az emberek, a tanitó is nevetett fanyalogva. Régente
csak egy-két ilyen mondást kellett megereszteni, már szalajtott a
borér, de két esztendő alatt rájött, mért van tele ezeknél a
hambár. Nem hozatna a tiz pár ökrös gazda sem egy pint bort, ha a
lelke kiugrana érte, mert garas kell azért. Hát ő lesz a
bolondjuk?</p>
<p>Igy aztán, mikor bizonyossá lett, hogy ma falra hányják a
borsót, forditottak egyet a beszéden a vendégek. Ha már nincs
haszon, legyen meg a gyönyörűség. Minek gyül ennyi ember egy
bokorba, ha nem azért, hogy felfaljanak maguk közül valakit. Háta
mögött kárálni valakire: asszonyoknak való; férfiember
szemtől-szembe rágja le a hust a csontjáról, a kire kitette a
czélt.</p>
<p>Papos Vak Áron bólogatott a fejével, mint a ki nagyon
elgondolkozott valamin, aztán megrázta magán a gubát s
megszólalt:</p>
<p>– Hallottátok mán, hogy a Mukics lyány majd a kutba esett az
este?</p>
<p>– Nem esett a, ugrott! – szólt valaki a sarokból.</p>
<p>– Ne beszélj mán!… Csak nem!… Kifordult a világ szekere!… –
mondogatták sorban s úgy tettek, mint a ki semmit se tud a
dologról. Pedig ma egész nap ezen rágódnak, hogy a lyányt „úgy
kellett megfogni“. Kár <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
"Page_43">-43-</a></span> volt megfogni, mondta a közvélemény, ha
mán egyszer elszánta magát. Ugyis mit akar? Tanitóné lenni? Jó is
volna, mikor a nagy gazda lyánya se kell neki. Meg aztán mit van
olyan nagyra a csufságával, járt ugy mán különb lyány is, még se
dicsekedett vele.</p>
<p>A tanitó vörös volt, mint a rák, s igen örült, hogy senki sem
nézett rá.</p>
<p>– Osztán miért a bóldogtalan? – kérdezte a kurátor.</p>
<p>– A jó ég tudja. Csak rájött, hogy neki kedve van kutba
ugrani.</p>
<p>– Firidni akart.</p>
<p>– Februárba nagyon alkalmatos.</p>
<p>– No, kinek hogy. Nekem még gubába se esne jól.</p>
<p>– Mindenkinek más a természetje.</p>
<p>Nevettek, kajánul, a bajusz alatt. Vak Áron a szemével vágott a
kurátornak.</p>
<p>– Más oka vólt annak – vélte ez.</p>
<p>– Csak tán nem.</p>
<p>– Legény van a dologban, a hogy hallottam.</p>
<p>– Legény?</p>
<p>– Olyanformán.</p>
<p>– Ha legény, jó gusztusa van, formás lyány.</p>
<p>– Csak fiatalabb vónék harmincz-negyven esztendővel, magam se
inaltam vón el elüle.</p>
<p>– A poczok bujjék kendbe, vén kutya.</p>
<p>– Vén a nagyapám, a ki száz esztendeje hótt meg. Nem vén az
ember, mig a lábát lógatja, – nevetett Vak Áron.</p>
<p>Mindnyájan göczögtek, kaczagtak. <span class="pagenum"><a name=
"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p>
<p>– De koma, – szólt a kurátor, s odébb vitte a hajtást – kétszer
is meggondoltad vón te, hogy jobbra lógjon-e a lábod, vagy
balra.</p>
<p>– Én-e?</p>
<p>– Te a! Kovács a lyány apja.</p>
<p>– Hát osztán?</p>
<p>– Biz annak igen a kezeügyébe a kalapács! Pedig az rosszabb a
liliomnál, ha simogat vele.</p>
<p>– Nem megy az odáig!</p>
<p>– Nem? Dejsz ahogy én tudom, a vén Mukics megesküdött a
szentháromságra, hogy megtanitja a lánya megrontóját, merre mennek
semerre!</p>
<p>Ez ugyan nem volt igaz, bár nagyon valószinű, de a tanitó
halálosan belesáppadt s a keze remegni kezdett. Körülrebbent a
szeme ezeken a pogányokon, a kik igy turkálnak a lelkében, s örült,
hogy másfelé néz valamennyi, mintha ő róla nem is tudnának. Mintha
nem látná az ember, a mit nem néz! Nagyot dobbant a szive, eszébe
jutott a revolver, a amit a párnája alatt őriz.</p>
<p>Valamelyik embernek megesett a szive a tanitón.</p>
<p>– Nem igaz az! Nem olyan ember a Mukics.</p>
<p>– Én nem a szájából hallottam – mentegetőzött a kurátor.</p>
<p>– Onnan nem is hallhattad – tóditotta álnok jámborsággal Vak
Áron – Csendes vér az öreg. Szántani lehet rajta. Nem nagy istória
<span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
"Page_45">-45-</a></span> az egész, legfeljebb megitélik a tartást,
akkor még meg is csókolgatja a jótevőjét.</p>
<p>A tanitó felállott, kinézett az ablakon, feltünés nélkül az
ágyhoz ment, kivette és zsebre tette a revolvert. Senkise vette
észre.</p>
<p>Nagyon megkönnyebbült, mintha pánczélba öltözött volna. Még bele
is szólt a társalgásba, nyers, köszörületlen hangon, de
hetvenkedve.</p>
<p>– No, nem is megy az olyan könnyen! Valakit könnyü fenyegetni,
de nem lehet csak ugy agyoncsapni. Nem élünk Tatárországban.
Kulturállamban élünk. Van törvény.</p>
<p>– Persze, persze.</p>
<p>– Mit! – kiáltott a tanitó. – Emberére is akadhat, a ki
megpróbálná!</p>
<p>Ebben a perczben nyilt az ajtó és belépett rajta Mukics Mihály,
a kovács.</p>
<p>A vékony, ideges tanitó ott állott az asztala mellett, szemben
az ajtóval. A torkára fagyott a szó, s ugy bámult a belépőre,
mintha kisértetet látna.</p>
<p>– Jónapot kivánok, – szólt csendesen, szomoruan a kovács. Erős,
vaskos ember, vastag posztóruhába öltözve; valami urias van benne,
az ősi önérzet uriassága, a mit generácziók szegénysége sem tud
lekoptatni, a hagyomány táplálja.</p>
<p>– Mit akar itt kend? – orditott rá a tanitó, a ki rögtön
elvesztette a fejét.</p>
<p>– Nem vagyok kend, tanitó ur. Kend nem vagyok.</p>
<p>– Semmi közöm az úrhoz! <span class="pagenum"><a name="Page_46"
id="Page_46">-46-</a></span></p>
<p>A kovács nagyot sóhajtott.</p>
<p>– Bár nekem se volna az úrhoz.</p>
<p>– Mit akar itt, Mukics úr? – szólt a kurátor békitően.</p>
<p>– Én? Uramjézus, mit? Rosszat nem akarok. Nyiltan, becsületesen
meg akarom kérdezni ezt az urat a falu előtt… ugyis mindenki jobban
tud mindent, mint én…</p>
<p>– Semmi dolgom magával – kapkodott idegeskedve a tanitó. A
zsebébe tette a kezét, meg ujra kirántotta, az ujja megijedt a
hideg aczéltól.</p>
<p>– Velem nem, – a lyányommal…</p>
<p>– Menjen a dolgára!</p>
<p>– Majd csak azután.</p>
<p>– Menjen a dolgára! – orditott a tanitó.</p>
<p>– Uram! Bántom én az urat? Nekem hat gyermekem van, azoknak
szükségük van én rám… Uram! Egy barátságos ajánlatot teszek! Vegye
el a lyányom. Vegye el a lyányom!</p>
<p>A hangja egyszerre rideg és parancsoló lett, s mindenki
megdöbbenve nézett rá.</p>
<p>– Vegye el, tanitó ur, – folytatta enyhébben, – nem bánja meg.
Szép lyány, azt tudja. Jó lyány, azt én mondom. Munkás, jólelkü,
takarékos, okos. Bizony kincs! Nem is utolsó. A fajtám még most is
úr; nagyurak vannak közte, az anyja után meg éppen nagy család.
Hogy én csak igy élek? Mi az? Becsületesen élek, gépész-kovács
vagyok… A sógorom pap. <span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
"Page_47">-47-</a></span></p>
<p>– Mukics úr is elmehetett vón annak – szólt közbe Vak Áron, a
kinek már forralta az epéjét, hogy itt mindjárt jó vége lesz a
dolognak. Neki magának is volt eladó lánya, de jóformán eszébe se
jutott, hogy tanitónét csinálhatna belőle. Ez a rongyos meg idejön,
földicséri magát és még kicsinálja…</p>
<p>– Papnak? – lélegzett fel a kurátor a komája szavára. – El is
menne, csak parókiát kapna!</p>
<p>– Van neki most is katedrája, pedig szépen szól; még beszélni
sem kell belőle, mégis beprédikálja a jó kenyeret.</p>
<p>A kovács mámoros szemmel nézett körül, mint a bika a kutyák
közt. A tanitó kurtán fölnevetett; megkönnyebbült, hogy a község
igy a pártjára kelt.</p>
<p>– Menjen csak, Mukics úr, dolgára. Eddig se volt közünk
egymáshoz, ezután se legyen.</p>
<p>– Bár ne vóna, bár ne lett vón. Elfértünk vón ezen a világon…
Ejhaj, sok bitang van a földön – s legyintett a kezével.</p>
<p>– Micsoda! – kiáltott fel hetvenkedve a tanitó.</p>
<p>– Bitang! – mormogott a kovács s elfordult.</p>
<p>A tanitóban, a parasztfiuból lett urban fölpezsdült az úri
önérzet.</p>
<p>– Fogja meg kend a nyelvét, mert kidobom.</p>
<p>– Kit dob ki az úr? – lángolt fel a vén ember szeme a hamuhodó
pillák alól.</p>
<p>– Az ilyen részeg disznót. <span class="pagenum"><a name=
"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span></p>
<p>– Disznó vagy ebadta! Részeg!… – s lebirta magát. – Hogy fáj a
szó. De majd még megtanálom a neved mondani magyarosabban!</p>
<p>A tanitó elfehéredett. Minden ize reszketett, görcsösen markolt
a zsebére.</p>
<p>– Ilyen emberhez a lányomat! Piha! Leköpni való! Taknyos!</p>
<p>– Hahá! – röhögött fel a tanitó elmeredő arczczal. – Igy kell
férjhez adni a lányt! Csak hadd játszszanak vele, ha meglesz a baj,
teszünk róla… Mi! Czudar paraszt!</p>
<p>– Paraszt az apád! – üvöltötte a kovács és a mellére csapott. –
Az enyém mindenkor nemes Mukics volt.</p>
<p>Egy lépést tett előre fenyegető mozdulattal.</p>
<p>A tanitó a zsebére kapott s kiczibálta onnan a revolvert.
Ráfogta az emberre.</p>
<p>– Egy lépést. Meghalsz! – rikácsolta.</p>
<p>– Mit! Rám fegyvert!… – mordult a vén ember.</p>
<p>A szemét vér futotta el s rávetette magát az asztalon át a
tanitóra, vakon, szemben a fegyverrel.</p>
<p>Egy csattanás és egy ökölcsapás.</p>
<p>A golyó a falba furódott, de a tanitó hanyatt bukott a földön.
Irtózatosan leütött fejét még a fal sarkába is belevágta s
elterült. Holtan.</p>
<p>A parasztok ott ültek a lóczán, a székeken, az ágyon. Gubákban,
bundákban. Egy se <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
"Page_49">-49-</a></span> mozdult. Álmélkodva, elszörnyedve nézték,
a mi történt.</p>
<p>Odakint megkondult a harangszó. A kovács őrülten bámult, bámult
s nem értette, mi volt ez.</p>
<p>Végre hangot adott a kurátor.</p>
<p>– No, Mukics úr, maga megmondta a magáét magyarosan.</p>
<p>Felczihelődtek. Papos Vak Áron igy szólt:</p>
<p>– Nincs Istene magának, Mukics úr, méltán rothad meg a teste a
tömlöcz szalmáján. Még templom utánig se várhatott…</p>
<p>Egy harmadik paraszt is megböffent:</p>
<p>– Hát bizony máskép kellett volna ezt, mester úr. Most mán
járhatunk a törvényre, tanúskodni; üsse meg a guta… <span class=
"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51"><br />
-51-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>ARANYOS ÖREGEK</h2>
</div>
<p>Délutáni templom végeztével igy szólt a tiszteletes úr a
feleségéhez:</p>
<p>– Anyókám, én most szököm.</p>
<p>A tiszteletes asszony mosolyogva nézett rá.</p>
<p>– Gyere akkor közelebb öregem, hadd igazitsam meg a
nyakkendődet; úgyis tudom, hogy szép asszonyok után mégy, sose
tagadd. Így ni, ne mondják rád, hogy: jaj, be vén ember!</p>
<p>A pap nyájasan engedte, hogy a felesége gombolja be a kabátját
is, gyönyörködve nézte, milyen piros, milyen fiatal ez az ő kis
felesége harminczöt évi házasság után is. Az ajtóból visszaszólt
még:</p>
<p>– De valamit lopok is…</p>
<p>– Ugyan mit?</p>
<p>– Azt majd csak akkor vallom be, ha utól is ér a hátulütő
fa.</p>
<p>Ezzel betette háta mögött az ajtót s kiment derülten, jóleső
érzéssel, a boldog ember egészséges hangulatával. <span class=
"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p>
<p>A tiszteletes asszony egyedül maradt s várta nagy megnyugvással,
hogy valaki majd csak ajtót nyit rá egy kis délutáni
tereferére.</p>
<p>Az öreg úr pedig óvatosan lépdelt az utczán az egy szál
deszkapallón, a mit a tiszaháti ész huzott végig a sártenger
szinén. Vastag bottal szurkálta a sarat, igy törekedett jó sikerre
az egyenes lépésben. A szembejövők sorra leléptek előtte, ki a
kerités tövére, ki az itt-ott még jeges földre s nagyokat köszöntek
a tiszteletes úrnak.</p>
<p>Végre a Somorjai Gedeon kapuja előtt megáll az öreg úr. A kis
ajtót belöki s alaposan megméri: át tudná-e ugrani a küszöbön tul
levő tengert. Haj, régen volt debreczeni nagybotos diák, igy aztán
csak belegázol a pocsolyába.</p>
<p>A hogy keservesen feleviczkél a tornáczra, akkor látja, hogy egy
másik öreg úr, a házigazda kajánul nevetve nézi a kinlódást.</p>
<p>Végre szemtől-szemben állanak az ámbitus alatt s egy pillantásra
feltünik, a két ember közt micsoda különbség van. A pap gondosan
nyirt körszakállt, mocsoktalan, tiszta attillát visel; azok közül a
tiszta, csinos, kedves öreg urak közül való, a kik
hetvenötesztendős korukban is tultesznek udvariasságban a mai
vánnyadt lelkü fiatal urakon. A másik öreg bácsi is érdekes alak.
Zsinóros magyarja még a hatvanas évek „uj“ divatját őrzi, de tele
száz pecséttel; lobogó szakállát évtizedek óta nem nyeste olló;
vöröses, nedves szemei, bizonytalan karakterü arczvonásai elárulják
a korhely <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
"Page_53">-53-</a></span> hajlamot; de még peczkes legény s
erőszakos, hányiveti mozdulatai a hajdani daliás erő nyomát
jelzik.</p>
<p>– No, hál’ Istennek! – kiált le a vendég felé – csakhogy sár van
az udvaron. Már azt hittem, sohase merül meg a csizmám a disztóól
előtt.</p>
<p>– No hallja, – mordult fel a pap, mikor végre teljesen
felkapaszkodott az eresz alá, – ötvenhárom esztendeje hallgatom, mi
bolondot tud mondani a paraszt, de még ezt nem hallottam.</p>
<p>– Hászen papnak nem kell sár. A katétrában mindig megterem a
próvent, meg a kongrua, akárhogy mutat az idő. De mi parasztok nem
szántunk, ha nincs sár. Látszik, hogy hiába tartjuk a nyakunkon
ötvenhárom esztendeje, hóttig sem tanulja meg a pap, mikor mit
imádkozzon a hiveinek.</p>
<p>– No, csak ne prédikáljon, az az én dolgom, – dörmögött a pap, –
menjen a disznókhoz, én meg megyek az asszonyokhoz. Ki-ki
dolgára.</p>
<p>Kezet fogtak a pörölők. Lágy, remegő, erőtelen tenyerek
illeszkedtek egymásba, s élő bizonyságai lőnek, hogy az embernek
tovább mozog békebontó nyelve, mint rendcsináló ökle.</p>
<p>A házigazda el is ment a disznókhoz és gázolta a sarat, de
bizony csak csinyján, hogy el ne sikamodjék a pap szeme
láttára.</p>
<p>Ez egy perczig csakugyan valami kis kárörömmel <span class=
"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> nézett
utána, bólintgatott, mintha mondaná:</p>
<p>– Vén ember kend, vén ember, mint jómagam.</p>
<p>Benyitott a pitvarba, onnan a baloldali szobába kopogtatott.</p>
<p>– Jó napot, szép asszony, jó napot, – köszönt be a „tessék“
után, – mulat a menyecskék közt?</p>
<p>Öreg, megrokkant, kövér asszonyság próbált felállni egy
kényelmes karszékből. Körülötte két-három öreg asszony, a
„menyecskék“, mert hisz az egyik leánya, másik kettő menye. De a
pap csak neki köszönt s csak ő fogadta tulajdonképpen az öreg
urat.</p>
<p>– Sose mozogjon, lelkem komámasszony, – mondta a tiszteletes, –
ördög vigye azt a széket, hogy nem akar magától mozogni.</p>
<p>– Nem akar az, komám uram, nem az, – szólt az öreg néni is
mosolyogva, – pedig nem köszvényes a lába, mint az enyém.</p>
<p>– Jaj, dehogy nem, – vágott közbe az egyik „menyecske“, – abba
is beleesett már a szú.</p>
<p>– Könnyü az ilyen fiataloknak, – hamiskodott a pap, – az én
feleségem sem érti meg, mi az a hetvenöt esztendő. No nem baj, mi
is voltunk valaha szépasszonynak kocsisa. Akkor még mi alattunk se
volt szuvas a szék, úgy-e komámasszony?</p>
<p>Nevettek rajta mindnyájan, jólelkü csendes <span class=
"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span>
nevetéssel, a mi be szokta fejezni az évődést.</p>
<p>– Hát mit hoztam én magának, szép asszony? – kezdte ujra a pap a
beszédet, letevén gyászszalagos kalapját egy ágyra. Öreg ember
kalapjáról soh’se fogy le a gyászfátyol, tudja isten, hogy van,
ezek a mai fiatalok olyan könnyen, olyan sürün halnak.</p>
<p>Az öreg, fogatlan, kiapadt szemü, reszketős kezü asszonyság
gyermekes kiváncsisággal nézett a papra s úgy eltöprenkedett,
vajjon mit is hozott.</p>
<p>– Nem tudom én már kitalálni – motyogta kis vártatva; mintha még
ennek is a sok év volna az oka; ilyen hiuk az asszonyok, ha
öregek.</p>
<p>– Óh persze, pedig nem adjuk ingyér. Ezt ki kell találni, lelkem
komámasszony.</p>
<p>– Nem vagyok én találós… sose is voltam.</p>
<p>A pap csipett a szemével:</p>
<p>– Tudjuk, a régit jól tudjuk… Nohát itt van, ezt hoztam. A
feleségemtől loptam. Ki is kapok érte, ha hazamegyek, de sebaj,
harminczöt esztendeig rászokott a hátam…</p>
<p>Mindenki nevetett a tréfán s ő hunyorgatva, mókázva szedett elő
zsebéből egy kis csomagot, belőle kitakart egy darab gyönyörűen
sült halat.</p>
<p>Az öreg néni szóhoz sem tudott jönni a meglepetéstől. Nagy
ritkaság a hal mostanában, vagy tiz esztendeje, – mióta a tyukodiak
nem hordják szekérrel, mert az ecsedi lápon <span class=
"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> málé
terem, nem csík. Kivált meg az ilyen szálkátalan nagy hal, jól sült
hal s még legnagyobb ritkaság az ilyen prezentbe kapott hal.</p>
<p>Az öreg úr letévén a „szép asszony“ kezébe az ajándékot, maga is
leereszkedett egy szuhos lábu öreg karosszékbe s a termetes
boglyakemencze befütötte szobában jóleső, bizalmas lelki melegség
áradozott.</p>
<p>A pap elővette zsebéből a pipát, rátöltött, meggyujtotta,
lenyomkodta s apró, száraz szippantásokkal pöfékelte a nyirségi
szűzdohányt. Az öreg asszony remegő ujjaival ezalatt foszlányokra
szedte szét a halat s nagy kivánsággal, de kicsiny étvágygyal
eszegette.</p>
<p>A másik szobából nagy zsivaj hallatszott s pár percz mulva két
kis dédunoka rontott be, az ötéves Birike, meg az oskolás Pista. A
pap tett igazságot a nagy pörben, mely köztük kitört, a dédanyó meg
egy-egy csipetet adott nekik a halból.</p>
<p>– Hát komám Estók! – intette elő a pap bácsi a pipaszárral az
oskolás fiut – azt mondta a tanitó úr, hogy hatszor fenekelt fel a
héten.</p>
<p>Pista első az iskolában, ezért elevenen tiltakozik az „azt
mondták“ ellen, a mivel mindennap ráijeszt a tiszteletes bácsi.</p>
<p>Birike is kap egy-egy meghökkentő:</p>
<p>– Bakk! – horkantást, a mire nem győz eleget kaczagni.</p>
<p>Igy játszik a pulyákkal az öreg úr. <span class=
"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> komolyan,
mint a kinek semmi más gondja dolga.</p>
<p>Végre hatalmas kopogás, csoszogás az előszobában, jön a
házigazda.</p>
<p>– Hó! – kiáltja, mihelyt belép, – igy bizza az ember asszonyokra
a vendégét. Hát a kancsó hol van, papom?</p>
<p>– Hiszen nem mindenkinek a temploma a pincze, imádságos
könyvecskéje az iczcze, mint magának.</p>
<p>– Nono, többször láttam én már magát kótyagosan, mint maga
engem.</p>
<p>– Hisz azt mondani se kell, maga nem is láthat senkit másképpen
csak kótyagosan – replikázott a pap.</p>
<p>A vén borivó nem vette rossz néven, sőt örült neki, mintha bókot
kapott volna. Szedte elő a butellát, meg a poharakat, még
asszonysegitségre se várt.</p>
<p>– Hallja, – szólt a pap, – már igazán nem várok tovább,
elszeretem a feleségét. Fogadom, hogy nem viszi aranylakodalomra.
Pedig már csak egy hónap van odáig…</p>
<p>Az asszonyok nevettek a tréfán, de a vén Somorjai Gedeon
hátraszegte a fejét, mint a vén csataló, ha ágyuszót hall
messziről. De meggondolta a dolgot, nem mondott gorombaságot,
tovább töltötte a bort s igy tréfált vissza:</p>
<p>– Én nem bánom, ha a feleségemet az egész világ szereti is, csak
ő ne szeressen mást, csak engem.</p>
<p>Az öreg néni csendes mosolygással nézte <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> a
versengőket. Hozzá volt már szokva, félszázados patvarkodás ez.</p>
<p>A pap nekimordulva válaszolt ujra:</p>
<p>– Csak ne hetvenkedjék vén tömlő… azt még értem, hogy <em class=
"gesperrt">akkor</em> el tudta csavarni egy leány fejét. De az már
tisztára lehetetlenség, hogy egy asszony, a kinek benőtt a feje
lágya, ki ne szeressen egy ilyen tizenhárompróbás vén
korhelyből.</p>
<p>Somorjai Gedeon letette a kancsót s vizes szemeivel gúnyosan
nézte végig a vaskos, nehézkes papot, azzal fölemelte poharát s
élesen, kevélyen felelt:</p>
<p>– Hát szent atyám, Lőrincz Áron, emlékszik-e, hogy ezt mondta
nekem ma ötven esztendeje is! Jól emlékszem, papom. Hát arra
emlékszik-e, én mit mondtam?… Azt, úgy-e, hogy: „maga fog
megesketni Sátor Sárikával!…“ Na hát papom, most se mondok mást,
csak azt, hogy: maga fog megesketni az aranylakodalmamon is Sátor
Sárikával.</p>
<p>Nagy csönd lett a szóra.</p>
<p>A fiatalok elbámulva hallgattak s föltárult előttük egy hosszu
élet sok apróbb-nagyobb torzsalkodásának igaz oka. Régi szerelmi
harczról lebbent el a fátyol; a sejtelmes mult nagy emlékei
támadtak föl a lelkekben.</p>
<p>Sátor Sárika ködös pillantását rávetette az urára s a szem
tükrének homályában elveszett az élet igaz képe, elmosódtak a
ránczok, csak a pillanatnyi tüzes magatartás daliássága tünt fel, s
egy perczig őt látta, leányszivének hajdani lángját… s megértette,
a <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
"Page_59">-59-</a></span> min ő maga is annyit gondolkozott: miért
ezt a könnyelmü, csapodár, mulatós embert választotta a kettő
közül, miért nem azt a másikat, a komoly, derék, gondos, jólelkü
papot…</p>
<p>A vén pap pedig összevont bozontos szemöldökei alól keményen
szikrázott vissza a támadásra… de aztán hüvösen, közönyösen
ereszkedett le pillantása a pipa szádáig s hidegvérrel kezdte el
böködni a fekete sziporkázó kis kráterben a hamut. Végre
megszólalt, erősen szipákolva a csutorát, minden szó után:</p>
<p>– Csak azt az egyet várom nagy lelki nyugalommal, nemes Somorjai
komám uram, hogy szívszaggató bucsuztatóval kisérhessem ki
magát.</p>
<p>Az öreg korhely felnevetett:</p>
<p>– Ott is én leszek az úr, papom. Engem visznek, de maga kutyagol
utánam.</p>
<p>– Ugyan, ugyan, – szólt közbe édesen, nyájasan, csillapitóan a
vénasszony – mit pörölnek már megint maguk rossz gyerekek.</p>
<p>– Nohát kocczintsunk! – szólt a házigazda.</p>
<p>A pap is felállt. Felemelte poharát szó nélkül, de
visszatette:</p>
<p>– Hopp, hát a szép asszony?… No, komámasszony! úgyis átkozott a
hal a harmadik vizben…</p>
<p>– No, hol van hát az a pohár – szólt Sátor Sárika s fonnyadt,
ránczos, remegő kezeibe vette a poharat:</p>
<p>– A békességre!</p>
<p>És a három öreg lélek bágyadtan, energia nélkül mosolygott s
reszkető csengéssel kocczintotta össze a három poharat.
<span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
"Page_60">-60-</a></span> <span class="pagenum"><a name="Page_61"
id="Page_61"><br />
-61-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>CSIPKÉS KOMÁROMINÉ</h2>
</div>
<p>A tanitó úr, ámbár pap is egyuttal, nem született valami nagy
gondolkozónak.</p>
<p>Nem is az kell ilyen kis templomba. Elég, ha dörög a szó s a
lévita öles mondatokat egy szó hiba nélkül tud eldeklamálni azon a
pompás katétrai hangon, a mely álomba ringat minden jó
keresztényt.</p>
<p>Mi lenne, ha Vak János, a fiatal gencsi lévita megelégelvén
falujának bámulatosan laza erkölcseit, – a melyek ellen ugyan nem
mint tüzesvérű, kapós fiatalembernek volt kifogása, – mi lenne
abból, ha a maga nyelvén mondaná meg, hogy:</p>
<p>– Kedves atyámfiai, czudarok vagytok, fajtalanok. Nincs több
ilyen ebhitű falu, még ezen a híg erkölcsü magyar glóbuson sem.</p>
<p>De hálistennek konganak a könyvből tanult középkori
általánosságok s a kurátor meg a biró, meg a falu kovácsa már utána
horkolják a predikácziót, a lányok vigan adják <span class=
"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span>
kézről-kézre a virágbokrétát s az „erényes asszony“, a ki erényeért
szenved, nem fakad könyre a szép szón, a mi tele tüdővel zeng:</p>
<div class="blockquot">
<p>„vagy ha a vállaidra nehezedő keresztek alatt meggörnyedve
kebledből elfojtott keserves sóhaj tör ki s száll fel az Egek
Urához; vagy ha a gyász és siralom sötét lepelként kedélyvilágodra
ráborul; ha nincs többé e földön kitől részvételt, segitséget vagy
csak egy jó szót is várhatnál: ime egy láthatatlan erős kar fölemel
a porból, letörli könnyeidet, eloszlatja bánatodat, hogy…</p>
</div>
<p>Ebben a perczben valami esett a darálóba s az megállott.</p>
<p>A derék szónok be letalált nézni a Csipkés Komárominé szemébe s
rögtön elfelejtette, mi lesz az erényes asszonyokkal. A helyett
valami gonosz manó egy nótát csapott a fülébe:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Teszek néki olyan
kacsintást,<br /></span> <span class="i0">Elfelejti, felejti a
létániát.<br /></span></div>
</div>
<p>Nagyon gonosz manó lehetett, a ki a szent helyet sem
respektálta; legalább kálomista nótát idézett volna.</p>
<p>De nem ezen rémült el a lévita, a kinek reszketni kezdett a
térde s veriték ütött ki a homlokán; az Ur szemére is hiába nézett
a padláson, az már igen lepattogzott, nem lehetett kiolvasni belőle
a folytatást. <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
"Page_63">-63-</a></span></p>
<p>Végre is, magyar ember lévén, dühbe jött, egyet káromkodott
magában:</p>
<p>– Az istenáldását ennek az asszonynak! – s olyat ütött a
bibliára ököllel, hogy mindenki felriadt.</p>
<p>És ő felragyogó arczczal, mennydörögve vágta ki:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">„hogy élj! küzdj! bizzál!
higyj! és remélj!“<br /></span></div>
</div>
<p>Na hálistennek. Tovább nem volt baj, de nem is mert rá
pillantani többet arra a pokolra való szép asszonyra.</p>
<p>Csak lent, a papszékben; mikor már baj nélkül nézhette. Kecsesen
ült a hires szép asszony az első padban s egyszer sem nézett
felé.</p>
<p>Teringettét, be szép ez a teremtés. Predikáczió ide, predikáczió
oda, ennek a kedveért szivesen rátaposna a második kőtáblára.</p>
<p>Micsoda mellette a volt rektor kisasszony lánya, a ki az
úriszékből olyan szemeket vet a levitára, majd elolvad bele. Ez a
meleg nézés azt jelenti, hogy ő az egyetlen, a ki megértette és
élvezte a szép beszédet. Ez ugyan inkább bók a tudós debreczeni
professzornak, a ki azt szerzé, mint a jó fiúnak, a ki undorodott a
kisasszonytól; különben is parasztfiú, parasztgusztusa van.</p>
<p>Ej be más is ez a Csipkés Komárominé. Ez már tetsző. Majd
felröppen gyönyörű ruhájában. Formás, habarczú. Szemérmes. Olyan,
mint egy szűzlány. Dehogy is. Szebb. Kivánatos. <span class=
"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> Látszik,
hogy menyecske, tüzrőlpattant… S látszik, hogy nem sír utána se
kicsi, se nagy, pedig öt esztendős asszony.</p>
<p>A negyedik verssornál feláll, ő az első az asszonyok között.
Kilép s ruganyos termete reng-ring a szárán; szoknyája ezer ráncza
közt piros és lila virágok tüzeltek s ahogy ráesett a kerek ablak
szines fénye, olyan volt, mintha tündelevény jelent volna meg.</p>
<p>Káprázott utána a tanitó úr szeme s kóválygó szivárványos
fellegekkel tölt el a lelke.</p>
<p>Nem is volt kedve diskurálni ma a templom ajtajában a falu
fejeivel. Még az se bántotta, hogy a predikáczióból senki sem
ismételt semmit. Meglátta, hogy amott a nagy eperfánál beszélgetve
ácsorog Csipkés Komárominé. Úgy látszik, a kertek alatt akar menni
s akkor a tanitó utján megy haza.</p>
<p>Megdobbant a szive. Ez őreá vár. Hamar elparolázott és utána
sietett.</p>
<p>Gyönyörű nap volt. Kemény, buja, vakító szinek. Vadzöld a fű, a
falomb, élesen fehér a meszes út; szemszuróan csillog a tócsák
vize.</p>
<p>– Jaj de szalad szép asszony!</p>
<p>Az asszony megállott, bevárta. Már csakugyan be is fordult a
gyalogösvényre.</p>
<p>– Szalad a szél, tanitó úr.</p>
<p>A férfi ránevetett. Gonoszul, ahogy az asszonyéhes férfiak
szoktak nevetni.</p>
<p>– Hogy van gyöngyöm, be szépül.</p>
<p>Az asszony csintalanul elmosolyodott s a szemébe kacsintott,
mint egy kis lány. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
"Page_65">-65-</a></span></p>
<p>– Tudja is tanitó úr, mi a szép, ha engem is úgy csufol.</p>
<p>– Hogyne tudnám. Hisz az minden tudományom.</p>
<p>– Jól erisztették el a kollégyiumbúl.</p>
<p>– Jól hát, azért biztak rám dupla hivatalt.</p>
<p>– Na, sokat ér, ha se egyik, se másik, – kötekedett az éles
nyelvü menyecske.</p>
<p>– Még maga beszél?</p>
<p>– Azér van nyelvem.</p>
<p>– Mi szüksége magának papra, tanitóra?</p>
<p>Az asszony belenézett a fiatal ember szemébe s kunczogva
mondta:</p>
<p>– Kinek van, ha nekem sincs.</p>
<p>– Nono, maga se nem keresztel, se iskolába nem járat.</p>
<p>– ’Sz… épp a…</p>
<p>A tanitó meghökkent. Úgy meghökkent, hogy nem mert ránézni az
asszonyra. Mintha hirtelen nagy fényesség lobbant volna fel előtte
s megpillantotta volna az igazságot.</p>
<p>Csaknem futva mentek egymás mellett. Egyik sem szólott.</p>
<p>Végre a férfi nekidurálta magát, egyet köszörült a torkán s
száradt hangon szólott.</p>
<p>– Mért nem veszi elő az urát miatta?</p>
<p>– Van is kit…</p>
<p>Az asszony nevetgélt, de az arcza piros volt, mint a pipacs.</p>
<p>A tanitó megállott s rámeredt. Nem merte hinni, hogy érti ezt az
asszonyt.</p>
<p>Egy-két lépés után az is megállt s visszanézett. Puha batiszt
kendője gyönyörűen köritette <span class="pagenum"><a name=
"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> piros arczát, homlokán a
kontycsipke, mint ezüst köd reszketett.</p>
<p>A fiatal férfi merészen nézett be a szemébe. Az asszony
pillantása állotta.</p>
<p>– Hát minek ment az urához? Ahoz a kiszáradt fához. A száraz
tőke utolsó ágához. Tudhatta, hogy arra nem rakna fészket a madár
se, mert letörne alatta…</p>
<p>Az asszony kissé fölemelte a fejét. Valami kevélység, gőg volt a
hangjában.</p>
<p>– Azér, tanitó úr, mert szép név. Nagy név. Első familia. Nagy
vagyon.</p>
<p>– Mit ér az! – legyintett a kezével a férfi.</p>
<p>– Mit? Nohiszen jó tőkébe lehet ojtani.</p>
<p>Mintha bunkóval vágtak volna a fiatal ember homlokára. Zöld, meg
vörös karikák szikráztak a szeme előtt. Lehunyta a pilláját s mikor
ujra fölnyitotta, majd rárohant az asszonyra. Most már ott volt az
arczán a tudás.</p>
<p>Olyan veszett, vad sóvárgás ült ki az arczára, hogy az asszony
szinte visszaszökött előle.</p>
<p>– Hát csak rajta! – mondta durván, lihegve, – az is
mesterségem!…</p>
<p>Az asszony egyszerre olyan hideg lett, gőgös, felfuvalkodott, a
milyen csak az igazi módos parasztasszony tud lenni. Végig nézte a
szeme szögletéből a tanitót és igy szólt:</p>
<p>– Még nem ismerem a fajtáját!…</p>
<p>Azzal azt sem mondta: agyisten, elment.</p>
<p>A tanitónak eszébe jutott, hogy az apja zsellérember az alföld
másik végén s az ő <span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
"Page_67">-67-</a></span> neve Vak Jankó. Ott maradt leforrázva s
hideg vizzel leöntve. Csak bámult az elsiető szép asszony után.</p>
<p>Valaki ráköszönt. Oda se pillantott. Körülnézett, hol van, hát a
tulajdon hátulsó kiskapuja előtt állott.</p>
<p>Kinyitotta, belépett s bevágta maga után.</p>
<p>Üres volt a ház, mint mindig. Az ajtó be volt zárva. Megrázta a
kilincset, nem nyilt s ingerültségében olyat vágott öklével az
ajtóra, hogy beszakadt az egyik táblája. Akkor jutott eszébe, hogy
hiszen a zsebében a kulcs.</p>
<p>Egész meg volt dühödve. Mikor végre bejutott, bezárta maga után
az ajtót s ujra zsebrevágta a kulcsot.</p>
<p>Bement a szobába, a mely tele volt dohányfüsttel. Ugy dobta az
asztalra a két vaskos könyvet, hogy azok tovább ugrottak s az ágy
alá repültek. Akkor elkezdett káromkodni.</p>
<p>– … annak a czédának! Mit akar velem! Orromnál vezet? De
megemleget, ha egyszer a markomba kerül a serénye.</p>
<p>Dobogva járt le s fel, ömlött a szájából a szitok, jobban, mint
ma a prédikáczió.</p>
<p>Egyszer keményen megrugott valamit, hogy belefájdult a lába. A
sulyzója volt.</p>
<p>Eszébe jutott, hogy hisz ő a „vasprepa“, a hogy a kollégiumban
hivták. Hamar lehányt magáról kabátot, inget, felkapta a két
sulyzót s a derék huszonöt kilóval ugy megdolgozott, hogy szakadt
róla a tajték.</p>
<p>Épen jó, hogy hozták az ebédjét. Farkaséhesen ült neki.
<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
"Page_68">-68-</a></span></p>
<p>A legjobb falatnál földhöz vágott kést, villát:</p>
<p>– Mit akar velem ez az asszony?</p>
<p>Egész nap ki se mozdult, csak hevert diákosan a deszkaágyán és
füstölt keményen. A segédjegyzőt, a ki meglátogatta, be se
eresztette s hogy sokat okoskodott, majd megverte.</p>
<p>Éjfélkor is ruhástól feküdt még, de elaludt.</p>
<p>Hirtelen felugrott. Megérezett valamit. A következő pillanatban
megverték az ablakát.</p>
<p>– Tanitó úr! Tanitó úr! Ölik az uramat! Gyilkolják az
uramat!</p>
<p>Csipkés Komárominé volt.</p>
<p>A tanitó felkapta az asztalról kurta vasbunkóját s ki akart
rohanni a házból. Az ajtó nem nyilt; nekiesett, megrázta,
kiszakitotta sarkából.</p>
<p>– Jőjjön tanitó úr. Azóta vége.</p>
<p>Rohantak a korcsma felé.</p>
<p>Bent rémes jelenet. Egy ember az asztalra borulva s öten-hatan
ütik, vágják ököllel, bottal, széklábbal. A vér patakokban
ömlik.</p>
<p>A tanitó beront. Két-három ütés jobbra-balra s véresen,
szédelegve dülnek a legények. Vagy kettőt leteper, mint a medve,
mint a veszett farkas és pár percz mulva mindnyájukat kihányja a
korcsmaajtón. Akkor azt bezárja riglivel s hozzáfog, hogy az
aszonynyal felélessze a félholtra vert embert.</p>
<p>A sovány Csipkés Komáromi támolyogva áll talpra.</p>
<p>– Megölöm! – orditja és a zsebében <span class=
"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> kutat. –
Parasztok! Gatyások! Bikkfagatyás parasztok! A falamiámba
tapostak!</p>
<p>Kimosták a részeg ember fejét. Akkorára az előkeresett a
zsebéből egy nagy peneczilust, kinyitotta az araszos pengét s
esküdözött, hogy utánok megy.</p>
<p>– Megölöm, – rikoltozta folyvást. – Ha én vagyok, én vagyok az
utolsó Csipkés Komáromi! De mind leölöm, valahol egy bikkfagatyás
paraszt…</p>
<p>Ott volt a részeg alakban a nagy familiából minden gőg, – egyéb
lelkitulajdonság már nem maradt rá.</p>
<p>Lefogták, lefegyverezték, haza czipelték az ágyába, a hol aztán
el is aludt békével.</p>
<p>A tanitó, mint a ki jól végezte dolgát, elköszönt; eszébe sem
jutott a déli jelenet, csak otthon, a hol tárva-nyitva, kitörve
várta az ajtó… Magával megelégedve mosolyodott el:</p>
<p>– No legalább megmutattam, milyen a vasprepa.</p>
<p>Harmadnap délben csak beállit hozzá, kiöltözve szépen, a Csipkés
Komáromi pár.</p>
<p>– Azër gyöttünk tanëtó úr, – mondta az ember, a ki uri fajta
parasztok szokása szerint, parasztosabban beszélt, mint a
zsellérnép, – hogy mekköszönnyem, hogy nem ërisztett el akkor
iëcczaka. A mien kutyagyerek vagyok, mind lebicskáztam vón az
istenadta parasztokat.</p>
<p>A tanitó nevetve látta a száraz embert, a kiben józanon se volt
kevesebb a fajgőg, mint részegen. <span class="pagenum"><a name=
"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
<p>Eldiskuráltak, mi volt, hogy is volt.</p>
<p>Aztán indultak a vendégek.</p>
<p>– Menjen csak kend haza, – szólt az asszony az urához, – nekem
még mondanivalóm van a tanitó urnak.</p>
<p>– Hászen mongyad.</p>
<p>– Majd az orrodra kötöm, – s tréfásan kitolta az ajtón.</p>
<p>Az ember elkoczogott, hallatszott, hogy a kis kapút is behuzta
maga után.</p>
<p>Az asszony ekkor nézett fel. Zavarodott volt, pirult, a szeme
égett.</p>
<p>– No… szólt a tanitó, a kit lángok lobogtak körül, mintha a
pokolban perzselődött volna.</p>
<p>– Tanitó úr, – szólt az asszony, s a kendője csücskét babrálta
szemérmesen.</p>
<p>– No.</p>
<p>– Hát, hát…</p>
<p>– No hát.</p>
<p>– Hát mán láttam a fajtáját!…</p>
<p>A férfinak leesett a karja, le az álla, le a nagy hősége. Most
már mindent megértett. Ez a szemérmetlen czélzás, ez olyan volt,
mintha jeges zuhanyt bocsátottak volna a nyaka közé.</p>
<p>– Ugy? – kiáltotta berekedt hangon. – Hát osztán jó a fajtám?
Czéda! Érdemes beoltani vele a hires fát?!</p>
<p>Felemelte az öklét s vadul, dühöngve nézett rá.</p>
<p>Az asszony előbb megijed, elsápadt. Hátrált is egy lépést.</p>
<p>Aztán magához jött és lobogó szemmel, <span class=
"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> kedvtelve
nézett a tüzes legényre. Csak ugy áradt körülötte a világosság, a
fényesség.</p>
<p>Kevélykedve, de meleg pillantással hajtotta félre a fejét.</p>
<p>– Hát iszen én nem a Komáromiaknak kerestem a fajtát. Azoknak
akármilyen jó vón, – de nekem nem!…</p>
<p>S az arczán tüzrózsák égtek, perzselők, észveszejtők.</p>
<p>Hirtelen lesütötte a szemét, kecsesen megrántotta a vállát:</p>
<p>– Hát iszen semmi na… – s mozdulatot tett, hogy elmegy.</p>
<p>A fiatal férfi tisztára megőrült. Odaugrott az ajtóhoz,
ráforditotta a kulcsot.</p>
<p>És egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe a predikáczióból, a
vasárnapi predikáczióból. <span class="pagenum"><a name="Page_72"
id="Page_72">-72-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
"Page_73" id="Page_73"><br />
-73-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>SUSTORGÓS, ROPOGÓS TAFOTÁBA</h2>
</div>
<p>Az alsóvégen van egy kis házikó. A mesében sincs különb.
Hófehérre, fényesre meszelve, magas szalmatetején gólya – az eresz
alatt a fecske vert tanyát. A rédelyes tornácz gerendáján cserepes
virágok, a csurgóban egy dézsában pompás, ezervirágu leánder. A
sövénykarókon tejesköcsögök, feketefalu, fehérvirágu bányai
fazekak, kékfehér mázas turi csuprok. Rendes, tiszta udvar, szekér
fel nem vágja, gaz be nem növi.</p>
<p>Itt lakik maga a boldogság.</p>
<p>Azaz, hogy Kerek Péter, az öreg, meg a felesége, Márta. Az egész
falunak Péter bátyja, Márta nénje. Az ember biróviselt személy,
bölcsességben, tisztességben megvénhedett patriárcha, az asszony
derék, sok gyereket termett anya.</p>
<p>A kikről senki se tudott volna rosszat soha, de a kiken az egész
falu nevet, mióta uriasszony lett a lányuk. A Rozi, a legkisebb, a
legtakarosabb, a legkezesebb. <span class="pagenum"><a name=
"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
<p>A két vén cseléd bent van az alsó házban. Az asszony tegnap jött
haza – Pestről, a lányától, a kit ő meg-meglátogat néha. Csak az
ember állja, hogy öt év óta sose ment el hozzá. Az öreg asszony,
most ért odáig az elbeszélésben, a mely huszonnégy óra óta
szakadatlanul tart, hogy az igazi elmondani valóra rátérjen.</p>
<p>– Jaj bizony, hála légyen az istennek, most má jól vannak a
lelkemek. Má mind letisztázták az adósságot, a kit az ura
legénykorába felgyűtött, most má maguknak takaritanak. De még má a
lelkem lyányomnak olyan ruhára is tellik, hogy semmi ahho a
rektorné, meg a papné, meg a jedzőné; de még a nemzetes asszony is!
Sustorgós, ropogós tafotába jár a mi Rozink, csak ugy csapja a
szelet, a hun lép. Mer a neki dukál, mer a neki muszáj, mer az ü
ura bent van a miniszterijomba.</p>
<p>A száraz kis öreg asszony ott ült a ládán, a kemencze mellett; a
tulipántos ládán, a melyet hazulról hozott, a mi neki minden
hozománya volt. És úgy mondta ezt a szót „bent van a
miniszterijomba“, mintha becses pohárról mondaná, hogy az bent van
az almárijomba.</p>
<p>Az ura meg ott ült a megbarnult vén asztal mellett, a falnál a
hosszu festett lócza sarkán és hallgatta, elhallgatta a sok szófia
beszédet.</p>
<p>Hogy végre az asszonyban is megfáradt a szó, s nagyot pihent már
egyszer, az öreg ember is megmozdult. Látszott rajta, hogy
<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span> bent megindult a gőz, a mely mozgásba
hozza a dugattyukat, kerekeket, a nyelvet.</p>
<p>– Mi hasznom nekem abbul, – mondta végre.</p>
<p>A vén asszony felhuzta vékony szemöldökét magasra. Fogatlan
száját összeszoritotta s maga elé bámult. Hej, bizony. Erre nem tud
olyan könnyen felelni. De azért nem hagyta szó nélkül.</p>
<p>– Haszon! Kell is a. Csak ü legalább megéljen. Én nem bánom, ha
ippen semmi hasznomra nincsen is – mondta meggyőződés nélkül.</p>
<p>– Feltángáltam a rossz kutyákat – morogta az öreg, s a másik
gyerekére gondolt, a ki itthon boszantja – a háládatlan czudarokat.
Azér annyit se tesz meg az apjának…</p>
<p>– Mit má?</p>
<p>– Aszontam Miskának, hozza be azt a kis kórót. Megtette? Hogy a
keze, lába!… Tennapelőtt montam, még azótátul a fülét se mozditotta
erre.</p>
<p>– Dóga van – kelt pártjára az asszony, mert igy szokta ő minden
gyerekét védeni az apjuktól. Jajaj, ilyen az anya dóga. – Oszt sár
van! Istenkisértés most mezőre menni ebb’ a sárba. Szekervel,
ökörvel.</p>
<p>A vén ember hallgatott.</p>
<p>– Felneveljük őket. Fel. Ötöt-hatot. Megesznek. Oszt ha ecczer
kiszabadulnak az apjuk kezei alól, mán mintha sose látták vóna. Má
a maga gazdája mind! Isten mencs, hogy bele szójjak a dógába… Minek
szólnék? Mit <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
"Page_76">-76-</a></span> bánom én. Mi közöm hozzá? Se károm, se
hasznom… Csak add ki a jusst, vén kutya! Agyon csapnának érte. Én
azt is kiadtam. Most oszt má fel is fordulhatok. Annyit mondanak
rá: régen kellett vóna.</p>
<p>– Ó mán na. Minek ez a harag. Mit rontod magad. Csak ük
meglegyenek. Örülj, hogy legalább a legkisebb lányod sora is jól
van má.</p>
<p>– A kis rongy. Az haragitott meg legjobban… Még abba vót az
utósó bizodalmam. De nem viszi el szárazon… Felkűdöm Pestre, jó
helyre. Minek küldtem én? Úrnak? Háromszor se küldte haza a
fizetését, má szeretőt fogott magának. Férhe ment. Czafra.</p>
<p>– Örüjjön kend, hogy férhe ment. Még ugyabbul is tehetett vóna.
Hátha úgy jön haza! Pulyával. Oszt azt is tartani kéne.</p>
<p>– Asse vóna roszabb. Legalább mindig itthon vóna. Eltérne… Nekem
dógozna. Ránk tisztálna… Még tartáspízt is kaphatna a gyereke
után.</p>
<p>A vén asszony bólogatott. Úgy, úgy. A biz igaz lehet. De hát mit
tegyünk, ha csak így rendelte az isten.</p>
<p>– Most má, hogy jár! Mi? hogy montad? Mibe jár?</p>
<p>– Tafotába, – szólt dicsekvő hangon a vén asszony, – sustorgós,
ropogós tafotába, – csak úgy fercsegett a szájábul a beczéző
szó.</p>
<p>– Magára kőt! De mi hasznom nekem abbul?</p>
<p>Nagy gond ötlött hirtelen a öreg asszony <span class=
"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> eszébe.
Ejhaj, be rosszul kezdte ő a dolgát. Hiszen nagy megbizatással jött
ő az édes lányától. Kéréssel. Most aztán hogy rukkoljon elő
vele.</p>
<p>– Nem nagyon kőt… Nem igen telik az árvának. Az az egy van
szegénynek, – forditott a dolgon. – Sok kell Pesten. Az a nagy
házbér. Drága a kenyér, a só, a hus. Semmi sincs a kertbe, se a
kamarába. Oszt falura kell menni szegénykének. Az orvosdoktor
parancsolta. Nincs vére. Sáppadt. Elszítta a két gyerek. Az ura is
agyondógozza magát. Annak is vakáczió kéne. Kimentek tavaly egy
faluba, ott a szomszédságba, Pest mellett. A nyelvüket se értette a
lelkem lányom a népeknek. Csak azt, hogy mit kellett fizetni.
Uramjézus. Egy pengőforintot minden napra. Csak a puszta lakásér.
Oszt meg a koszt, forintnyóczvan vót egy pár csirke, öt krajczár a
tojás. Többe került az az egy hónap száz pengőforintnál.</p>
<p>Az öreg ember úgy fülelt, mint a kopó, ha vadat áll.</p>
<p>– Arra vót – mondta.</p>
<p>– Vót ecczer, de minden esztendőbe kéne! Ha telne. De nem telik.
Az a kis fizetés; akárha nem is vóna.</p>
<p>Elhallgatott. Hogy az ura nem szólt, újra kezdte.</p>
<p>– Fáj a szive a lelkem lyányomnak.</p>
<p>Várt. Az öreg ember úgy hallgatott, mint egy darab fa, A vén
asszony ezt jóra vette s kimondta. <span class="pagenum"><a name=
"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>
<p>– Haza vágyik a gyönyörűségem.</p>
<p>Most aztán, hogy kimondta, könnyebben, gyorsabban ment.</p>
<p>– Elemlegeti, sirva emlegeti az édes apja házát. Ott milyen jó.
Ott milyen szép. Ott magához jönne. Ha még ecczer ott lehetne. Az a
tiszta paradicsom vóna. Hát még a gyerekek. Hogy azok megtanulnák a
hazai szót… Csak egy jót ennének a nagyanyjuk paprikás csirkéjéből.
Egyet innának a Tiszavizből. Firidnének. Szaladgálnának. Mint az
anyjuk pulya-korába. Egész más lennének.</p>
<p>Az öreg ember hallgatott. Félkarja az asztalon volt, a másikat
leeresztette maga mellé a lóczára. Úgy ült ott, mintha faragva
lenne valami feketebarna fából. A lelkébe nem láthat bele
senki.</p>
<p>Az asszonya pedig folytatta a beszédet, lelkendezve, rimánkodó
hangon; s megpróbált mindent, hogy az ura szivére hasson.</p>
<p>Egyszer csak az öreg ember kibámult az ablakon s meglátta, hogy
szekér áll a kapu elé. Kóróval megrakott szekér. Felállott,
csendesen a lajbi zsebébe tette a régen kialudt pipát s megszólalt.
Az asszony alig várta a szavát.</p>
<p>– Mibe jár a lyányod? Miféle rongyba? Mit mondtál?</p>
<p>– Tafotába, – szólt meglepetve az asszony s gépiesen
elismételte, – selyemtafotába, sustorgós, ropogós tafotaszoknyába –
és bólogatott hozzá.</p>
<p>A kapu kinyilt, szekér fordult be az <span class=
"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> udvarra.
Az öreg ember kiment rendelkezni, hová rakja be a fia a kórót.</p>
<p>Három napig egyre sirta a mondókáját a vénasszony. Akkor aztán
nem állotta tovább. Mérgesen felpattant, mint egy pulyka s
ráripakodott az urára.</p>
<p>– Megnémult kend? Hát haza jőjjön a lánya vagy se? Mit irjak
neki?</p>
<p>– Bánom én? – szólt flegmatikusan az öreg.</p>
<p>– Hogy a kőbe ne bánná!</p>
<p>– Rajta áll! Az ű dóga! Nekem mindegy. Ha a pesti faluba el
tudott menni, ide is eljöhet.</p>
<p>– Óh édes apjuk, be jó ember kend! – tört ki az asszonyból az
öröm. – Be jó ember!</p>
<p>– Én nem vagyok se jó ember, se rossz ember. Mer én csak ember
vagyok. De hát persze, hogy én is jobb szeretem, ha a lyányom van
itt a házamba, mintha idegen nép.</p>
<p>– Ó be áldott ember kend – hálálkodott tovább az öreg asszony s
a szemébe köny szökött és lepatakzott végig az orczája
barázdáin.</p>
<p>És menten megirta a lyányának a szép levelet, hogy csak
jőjjenek, ő is, az ura is, meg a két szentséges apróság is, oszt ne
féljenek az öregtűl, mer az jó ember…</p>
<p>És odafent Pesten, a harmadikemeleti csinos kis lakásban lőn
nagy öröm, vidámság, boldogság. Három álló hónapig mindennap
készültek a nagytatáékhoz, s az asszonyka sápadt arczocskája
kipirult, a nagyobbik gyerek az édes apja térdén verset tanult a
nagytata <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
"Page_80">-80-</a></span> születésnapjára, mert az épen a
vakáczióra esik. S mind a két csöppség mint valami álomvilág
kincseit tanulta meg a Tisza nevét, meg a Malomalját, meg a füzfát,
meg a gólyát, meg a mályvát, meg az ostort, meg az aratás,
lóhajtás, gyerekjátékok szavait.</p>
<p>A miniszteri számtiszt úr idejében kérte a vasuti szabadjegyet s
mivel ő csak augusztusra kaphatott szabadságot, ugy határozták,
hogy az asszonyka a gyerekekkel már egy hónappal elébb
lemenjen.</p>
<p>És megérkeztek csengős-bongós kocsin. Az egész falu megbámulta,
mikor megjött Kerek Rozi az urával, a kinek czilinder volt a fején.
Szakasztott olyan uri asszony volt a Rozi, mint a többi nagysága.
Hol szedte, hol vette, de jól beletanult az uraságba. Az igaz, hogy
azelőtt is olyan nyafka volt, olyan „ne nyulj hozzám“. De könnyebb
is megtanulni az uraságot, mint a szegénységet.</p>
<p>Vigan, boldogan telt el a vasárnap. Estére az uri férj vissza is
utazott, hogy másnap a hivatalban legyen.</p>
<p>Rozi majd kibújt a bőréből. Olyan boldog volt, olyan
megelégedett, soha életében ilyen rózsás napsütés nem volt, ilyen
szép kis falu, szép kis ház, mesében sem termett. A gyerekeivel
együtt lefeküdt a porba és csókolta a szemével, a hálás, túlboldog
szivével a szülői ház küszöbét.</p>
<p>A falubeliek csudájára gyültek s mindenki megugyanozta apuha
fehér kezét, sápadt arczát, de legjobban az alsószoknyáját, a
melynek az <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
"Page_81">-81-</a></span> anyja úgy felverte a hirét, – a
sustorgós, ropogós tafotát.</p>
<p>Az egész háznál csak az öreg asszony volt nyugtalan. Félt,
valami különöset sejtett, nem tetszett neki az ura, az apjok.
Minden perczben várt valamit, váratlant, félelmeset.</p>
<p>Három napig várt, akkor megtudta, mi lappang a hamu alatt.</p>
<p>Egyszer csak megszólal az öreg; nyersen rászólt a lyányára, a ki
boldogan merengve ült a kis széken s gyermekkori emlékein
mélázott.</p>
<p>– Hát te mért nem beszélsz már?</p>
<p>– Mit, édes apám? – szólt az asszonyka mosolyogva s kész volt
csacsogni, nevetni, pedig be nem állott már arra a kedve.</p>
<p>– Mit? Fenét. A pénzrül.</p>
<p>– Milyen pénzről? – mondta az asszony nagy szemet meresztve.</p>
<p>– Hát hogy mit fizetsz. Mit akarsz fizetni?</p>
<p>– Én? Miért?</p>
<p>– Hát hogy itt tartalak. Mi lesz a taksa egy hónapra?</p>
<p>Az asszony belesápadt és szivdobogást kapott.</p>
<p>Mit kiván édes apám?</p>
<p>Az öreg felnézett az alacsony padlásra, a mestergerendára.</p>
<p>– Hajszen nem nyúzlak meg. Látom, hogy jobb itt neked, mint ahun
tavaly nyáron vótál. Hát legalább annyit fizethetsz, mint ott
fizettél. <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
"Page_82">-82-</a></span></p>
<p>Az asszonyka reszketett. A vér mind leszállott a szivére.
Hallgatott.</p>
<p>– Mi? Mit mondasz? – mordult rá durván az öreg.</p>
<p>– Azt gondoltam, szivesen lát édes apám.</p>
<p>– Hát nem látlak? Mi? – kiáltott ridegen a vén ember. – De
rajtam nem fogtok szántani! Majd én ingyenélő pesti jöttmenteket
hizlalok! Nem sül ki a szemed? Idegennek, a kihez semmi közöd,
tudsz fizetni, az apádnak nem? Ez a gyermeki szeretet? Mi?</p>
<p>Az asszony reszketett, de a foga között kieresztette azért a
szót:</p>
<p>– Édes apám se sok szülei szeretetet mutat ilyen beszéddel.</p>
<p>– Ejnye, azt a hétnyüstyit! Te czafat! Az apádnak mered ezt
mondani!</p>
<p>Az asszony holthalaványan várt.</p>
<p>Az öreg felállott, feltette a kalapját s indult.</p>
<p>– Hallod! Minden napra egy forint a lakásér, másik forint a
kosztér… Ne mondd, hogy pogány vagyok, ötven pengő legyen egy
hónapra. Oszt nekem előre letedd a pénzt! Mire hazajövök, elmenjen
Pestre a levél az uradnak. Osztán itt csókold a kezem, mert ez az
én szivem esett meg rajtad, hogy ennyivel beérem. Te háládatlan.
Tavaly egy százasnál többet fizettél idegen népnek, a kinek a
szavát se értetted. Egy hónapra! Most kettőre sajnálsz ennyit.
Vigyázz, ne haragits, mert csak egy szó legyen, ott ruglak a
sustorgós, ropogós tafotádba! <span class="pagenum"><a name=
"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p>
<p>A fiatal, gyenge asszony sirásra álló szemmel meredt el félre;
az ágy nagyvirágos karton takarójára bámult; az öreg ember
elkopogott; a konyhában a vén asszony megdermedve állott s a
gyerekek, mint megszeppent csirkék bújtak az anyjuk kötője alá.</p>
<p>És mire az öreg hazajött a mezőről, a levél sűrű könnyek között
megiródott s a fiatal asszony kezet csókolt az apjaurának.</p>
<p>A bogárhátú, gólyafészkes kis ház úgy mosolygott fehér falaival
a meleg, ragyogó napsütésben, mint az emberi boldogság, jóság, a
mese utolsó kedves fészke. <span class="pagenum"><a name="Page_84"
id="Page_84">-84-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
"Page_85" id="Page_85"><br />
-85-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A CZICZA, MEG A MACSKA</h2>
</div>
<p>Kék az ég, szinte belátni tiszta vize mélyén a fenekére. Könnyü,
buborodó vitorláju bárányfelhők usznak a szinén. A napsugár
perzsel, de friss szellő legyezi az embert s a hőség nem tikkasztó,
rekkenő, hanem lázba gyujtó.</p>
<p>Az ispán úr almás pején koczogva ér be a kis faluba. A lombok
alatt leveszi széles karimáju szalmakalapját; csinos fürtei
szeszélyesen borzolódva csapzanak szanaszét fehér homlokán. A szeme
csillog, barna arcza tüzel, melle dagad s feketére égett keze
idegesen rántja meg a ló zabláját.</p>
<p>Maga sem tudja mi baja. Lázasnak, hevesnek érzi a vérét. Az
arczán pattanások nőttek s türelmetlen, ingerült. Egyszer csak
elment a kedve a munkától s azt mondta haza kell néznie.</p>
<p>Most itt van, bent a faluban s még most sem tudja mit akar hát
voltaképpen. <span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
"Page_86">-86-</a></span></p>
<p>Letép egy ákáczfalevelet, a szájába veszi s halkan elkezd vele
sziszegni. Végig néz az utczán. Sehol senki. Nehány liba, tyuk
csipeget, kapargál a kiszáradt árok gazos partján.</p>
<p>Itt a háza, a derék urasági lak, a mely körül alázatosan
gurnyasztanak az apró zsellérviskók. A tőszomszédjában csinos
kőház, ebben magagazdája a paraszt, a ki ott lakik.</p>
<p>Hirtelen nagyot ránt a ló zabláján s bekiált ide.</p>
<p>– Szomszédasszony, galambom, adjon egy csókot.</p>
<p>Az ispán úr szabad száját mindenki ismeri. Nem botránkozik meg
azon már senki, még a tulajdon felesége sem, pedig az ugyancsak
kész a botránkozásra.</p>
<p>A szomszédasszony most jelent meg a tornáczon. Hátulról jön, a
kertből, a tilólástól. Világos, aranyszálas, gesztenyeszín haja
fehérbabos törökpiros kendővel van menyecskésen hátrakötve, de nem
úgy, hogy a legszebb fürtök lazán, boglyasan ki ne kandikáljanak.
Fehér pozdorja lepi haját, arczát, ruháját. Ingvállban van s
barnapirosra égett fehér teste telten, formásan kivirit a vászon
ing tágas kivágásán. Ezerránczu szoknyájának kávébarna alapján nagy
vörös rózsák hevernek a redők közé rejtőzködve. A szoknya féloldalt
föl van tüzve csipőre, elfeledte leereszteni mig beszaladt a házba.
Ám igy kilátszik a durva vászonpendely csücske s alatta a remek
láb, a hófehér térde kalácsáig.</p>
<p>A kicsattanó rózsához hasonlatos szépségü <span class=
"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> fiatal
asszony hamiskásan fölveti a szemét s azt hajitja oda az ispán
szavára:</p>
<p>– Majd ha fagy.</p>
<p>Be akar sietni a házba, de a férfi ekkorra éppen a virágos kis
kertje keritéséhez léptetett s egy parancsoló mozdulattal magához
inti. Valami erős van a szemében, s az asszonyka egy kis habozás
után eléje megy.</p>
<p>– Na, – mi kő?</p>
<p>– Látni akarlak, – suttogja a férfi s úgy néz rá, majd
felperzseli a szemével.</p>
<p>A menyecske nevet, megzavarodik s még furcsábban, szégyenlősen
mosolyog; fehér fogacskái megcsillognak piros ajka résén át. Aztán
szemérmes lesz; elkezdi lesimitani hajáról, válláról, két karjáról
a pozdorját. Mosakodik s bájos vonalakban vonaglik, mint a czicza,
a kéjes, hamis, tetsző, rőt foltos fehér czicza.</p>
<p>A férfi behunyja a szemét s a pillák közül gyönyörszomjasan néz
rá.</p>
<p>– Zsófi – suttog a szava.</p>
<p>Az asszony egyre zavartabb lesz s feltüzött szoknyáját ereszti
le, mintha el akarná takarni szép magát. Nem is gondol rá, hogy
ezzel a mozdulatával árulóvá teszi a keménytörésü ingvállat, a mely
öblös redőbe hajolva paradicsom kapuját nyitja a magasan ülő férfi
szeme előtt.</p>
<p>Ennek vér futja el a szaruhártyáját s úgy belvágja sarkát a lova
véknyába, hogy az felszökik; alig birja aztán helyben tartani.
<span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
"Page_88">-88-</a></span></p>
<p>– Zsófi, – megveszejtesz! Belebődülök a szomjuságba. Innom
kell…</p>
<p>– Majd – hozok – egy pohár vizet.</p>
<p>– Nem! Én megyek be hozzád! – lihegi a férfi.</p>
<p>A czicza visszahuzza szép gömbölyü fejét a válla, a bársonyos
lapoczkái közé s lesi mi lesz ebből. Bajtól tart.</p>
<p>– Érted! Be, hozzád, egy pohár vizre, egy pár csókra.</p>
<p>– Van esze!? – szökik fel az asszony.</p>
<p>– Nincs!</p>
<p>– Elmenjen!</p>
<p>– Nem én!</p>
<p>– Bolond.</p>
<p>– Az.</p>
<p>– Fényes nappal.</p>
<p>– Ha most áhitalak!</p>
<p>Az asszony elrémül.</p>
<p>– Mit akar maga? Meglát a felesége. Ha szomjas, – kérjen
tőle…</p>
<p>A férfi összekapja a fogát, a szemöldökét. Fölpillant a maga
házára. A hátulsó ablakok ide néznek. Magas komlóbokrok takarják a
szoba ablakait, de a konyháéból éppen ide látni.</p>
<p>Fölcsapja kalapját s fütyülni kezd. Bágyadtan, halkan fütyöl
egy-két taktust, megereszti a ló kantárszárát; a pejkó léptetve
elindul és nemsokára befordul a maguk udvarára. Aztán csak néz, néz
maga elé, halkan fütyörész s a szeme vissza sem rebben a
menyecskére, a ki <span class="pagenum"><a name="Page_89" id=
"Page_89">-89-</a></span> leskődően figyel utána a szürke,
kitáguló, hunyorgó czicza szemével.</p>
<p>A ló megáll az üveges, borostyán befutta veranda előtt.</p>
<p>– Béni!</p>
<p>Egy tizenkét éves vaskos kis ficzkó vágtat elő. Nyomában két
szép kis barna urfi ugráncsol.</p>
<p>– Apa, apa! – kiabálnak élénken a gyerekek.</p>
<p>– Vidd a lovat az istállóba. Abrakold meg… Jó van, jó van
fiacskáim. Menjetek játszani Bénivel… Itasd meg azt a lovat te…
Nyár van teringettét, gyerekek!… Ugráljatok, ficzkándozzatok, mint
a csikó.</p>
<p>A fiuk torkuk szakadtából visitozva ugrálják körül a lovat, a
mely barátságosan horkant feléjük. Az apjuk kedvtelve néz utánuk. A
nagyobbik gyerek már iskolába megy az ősszel!…</p>
<p>Fellép a verandára, három lépcsőfokon. Lecsapja kalapját.</p>
<p>Bentről babasirás hallik. A prücsök szól.</p>
<p>Sári néni, a száraz dajka eteti a csöppséget, de annak nem kell
a tejbe ázott zsemlye. Inyencz, mint az apja. Pedig nem kapja meg
többet a legédesebb csutorát. Két kanál közt egyre bömböl s
kiabál:</p>
<p>– Ma–mma–mma–ma.</p>
<p>A mama a konyhában van s a cseléd segitségével az aratók ebédjén
dolgozik.</p>
<p>– Lelkem, édes lelkem! – szól be hozzá az ura olyan szeliden és
békésen, mint a ki <span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
"Page_90">-90-</a></span> nem is tudna egyet kiáltani. – Gyere be
egy kicsit lelkem, hozz egy pohár vizet is.</p>
<p>Az asszony bámulva néz ki rá.</p>
<p>– Itt a viz, igyál. Friss.</p>
<p>– Melegem van, hadd álljon.</p>
<p>– Mindjárt.</p>
<p>A férfi megállott az ajtóban s elnézte, hogy sürög-forog a
felesége.</p>
<p>A sovány, de szép arányu asszonyka hajlékonyan nyult ide, oda.
Ebben is van valami macskaszerü. Fekete ruhájában, a mit valami
távoli gyász miatt visel, s a melyen csak a fehér kötény, meg
koromfekete haja alatt a hófényü, nyulánk nyaka tör világos foltot,
igazán olyan volt, mint a feketeszőrü, fehérfoltos egerésző házi
macska.</p>
<p>Körülötte minden ragyog. A rezek, a faedények, s minden a
szabályos helyén. A rendetlenségnek árnyékát sem türi. Mindent a
maga idejében, a maga módján.</p>
<p>Szivós teste aczélos erővel nyulik, hajlik. Nesztelenűl jár-kél,
ha dolgozik, nem csörömpöl, eltörni semminek sem szabad a házában.
Dorombolni nem szokott, csak nagynéha ölbeli babájával, de pörölni,
veszekedni sem. Azonban éles nézésü sárgás-dióbarna szemével úgy
rendben tart mindenkit és mindent, hogy nincs is szükség
patvarkodásra.</p>
<p>A férfi sarkon fordult, bement a hűvös szobába, a hol minden
olyan tiszta, kimért, szabályos, mint a skatulyában. A diványon, a
gépen, kis asztalon, nagy asztalon, székek támláján s mindenütt, a
hol csak lehet, horgolt <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
"Page_91">-91-</a></span> teritők; a szövetbutorok vászon takaróval
behuzva; a szekrények tetején befőttes üvegek friss, ragyogó sora s
minden csillog, mint a tükör. Az ember nem mer leülni, egy széket
elmozditani, hogy meg ne bontsa az érczkemény, hideg rendet.</p>
<p>A férfi belesüppedt egy fotelbe. Nagyot nyujtózik, ásit. Erős,
szép fogait megmutogatja.</p>
<p>És ujra fütyörészni kezd. Halkan, maga sem tudja mit.
Kellemetlen előérzései vannak. Szórakozottan pedergeti a bajszát.
Nem gondol semmire.</p>
<p>Végre nyilik az ajtó s megjelenik a felesége. Fehér porczellán
tányérkán kristálytiszta pohárvizet hoz.</p>
<p>Szó nélkül tartja eléje. Az ember megissza. Fenékig.</p>
<p>– Várj.</p>
<p>– Mit akarsz? – kérdezi csöndesen, közönyösen az asszony s
leteszi a poharat.</p>
<p>A férj, a mint a hűvös fekete asszonyról felnéz a plafondra, úgy
érzi, már nincs semmi mondanivalója.</p>
<p>– Valamit – akarnék – kezdi zavarodottan s jobbra-balra rántja a
száját, hogy a bajuszát hozzádörzsölhesse ugyanahhoz a mutató
ujjához.</p>
<p>– Nos?</p>
<p>– Hát gyer ide közelebb, – szólt a férfi nyerseskedve.</p>
<p>Az asszony elbámul.</p>
<p>– Úgy állsz, mint valami szent, – folytatja <span class=
"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> a férfi a
gorombáskodást erőszakosan, – az ember nem is mer hozzád
szólani.</p>
<p>Az asszony vállat von.</p>
<p>– Mit akarsz? Sok a dolgom.</p>
<p>– Nekem is.</p>
<p>– Éppen azért.</p>
<p>A férfi hátraveti magát a fotelben.</p>
<p>– Mi bajod? Azért nem kell összetörni a fotelt, – szól rá
felesége s közelebb lép, hogy helyrehuzza a lerántott vászon
boritót.</p>
<p>A férjet megcsapja a hideg szobában az asszony melegsége,
hirtelen átkapja őt s odarántja az ölébe.</p>
<p>– Eh, már egyszer meg is csókolhatnál.</p>
<p>– Megbolondult?</p>
<p>– Meg.</p>
<p>– Hagyjon békén.</p>
<p>– Van eszemben.</p>
<p>Az asszony gyanakodva néz az urára, úgy hogy ez megjuhászodik s
egy kissé mérsékli magát.</p>
<p>– Hát tudod lelkem, azt akarom mondani, hogy máma, – kezdi
hadarva s ujjaival idegesen, megremegve szalad végig az asszony
testén. Egy percz alatt tűz sugárzik át ujja idegein, be az agyába
s a következő pillanatban vasizmokkal szoritja magához az asszonyt,
hogy majd összetöri.</p>
<p>– Jaj! – liheg az föl. – Őrült!</p>
<p>– Még nem vagyok, de megbolonditasz.</p>
<p>Elereszti és izmos markában csipejénél fogva messze eltartja
maga elől.</p>
<p>Az asszony arcza kipirul. Kihajtott ruhagallérja <span class=
"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span>
elgyürődött, egy kapocs kipattant s fehér bőréből vékony szöglettel
több látszik, mint máskor. Férje kimeredt szemmel, vágytól
szétbuggyant ajkakkal néz belé a szemébe, a lelkébe.</p>
<p>Aztán ujra magához szoritja, forrón, gyötrőn; csókokkal boritja,
s valamit sug az asszony fülébe.</p>
<p>– Nem! – lihegi az asszony, s a hogy hideg, gonosz
macskaszemével ránéz az urára, valami gyülölködő karneol-láng
villódzik meg a szeme mélyén, a sárga karikában.</p>
<p>– Nem? – hörgi a férj. – Nem? Hát majd én megmutatom, hogy
igen.</p>
<p>S majd szétmorzsolja az asszonyát, de az szivós testével
elvékonyul a markában s ki akar szabadulni.</p>
<p>A macskát nem lehet megfojtani, agyonverni, azért ölik
vizbe.</p>
<p>– Mi vagyok én? – hörgi a foga közt a férfi s nem birkózik a
feleségével, hanem nyomorgatja azt. – Mit akarsz én velem? Hát
sohase lesz már ennek vége? Tán fogadalmat tettél. Haha. No csak
várj, mig még egyszer beviszlek gyónni.</p>
<p>Kaczagott durván, röhintve s egyik öklével a szék puha karját
verte.</p>
<p>Az asszony hangtalanul birkózott vele. De hiába karmolt a fényes
szőrü fekete macska, nem szabadult. Ilyen jelenetnél jutott eszébe
az ősmesemondónak, hogy a gonosz tündér száz alakot ölt az ember
keze között. De ez a férfi még akkor sem eresztette volna ki…
<span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
"Page_94">-94-</a></span></p>
<p>Gyönyörüség volt az asszonnyal még ez az ölelkezés is. Kemény
izmait megfeszitette csontos öklén, hogy nem birt belevágódni az
asszony éles egérfoga s lesiklott róla rózsaszinü puha körme. És át
meg átszítta magát a puha női test tapintásával, illatával, izgató
hőségével.</p>
<p>– Csipj, karmolj, harapj macskám. Kis macskám. Szép czirmosom, –
lihegte a fülébe. – Te vadmacska.</p>
<p>Az asszony simára, feszesre fésült, fekete haján csillogott az
ablaküvegről ráverődő fény. S a férfi csókolni kezdte ujra ezt a
kékesfekete vastag hajat, a rózsás fülecskét, a nyakát, a hónyakát,
a gyönyörü formáju nyakát.</p>
<p>Érezte, hogy az asszony belefáradt a marakodásba s egyre jobban
odaengedi magát. És a puhasága mind szilajabb lángokra szította a
vérét. Őrült, vad szerelem gerjedelme gyujtotta máglyába a
szivét.</p>
<p>Az asszony már csak idegesen rángatózott. De félig lehunyt
szemében hideg ravaszság kezdett kékes fényt vetni.</p>
<p>Némán, megadással türt s lelkében annál erősebb lett az
ellentállás gőgös ereje.</p>
<p>Háromszor, négyszer kinyitotta az ajkát, hogy kimondja a
félrevezető szót, de félt, hogy a hangja elárulja.</p>
<p>Végre megtörtént. Kimondta.</p>
<p>– Az ajtót. Zárja be az ajtót.</p>
<p>A férfi egy őrült, forró csókba fojtotta a szavát. Aztán
felugrott és támolyogva ment az <span class="pagenum"><a name=
"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> ajtóhoz. Alig talált a
kilincsre, a kulcsra, hogy nagy csikordulással ráforditsa.</p>
<p>Ebben a pillanatban ajtócsattanást hallott.</p>
<p>Az asszony besurrant a belső szobába s magára csapta az ajtót.
Be akarta zárni, de a kulcs nem volt meg.</p>
<p>Riadtan, rémülten keresett menekvést az ijedt, nagy fekete
macska.</p>
<p>Az ablak nyitva volt.</p>
<p>Kivetette magát rajta.</p>
<p>Mikor a férfi betört a kis szobába, senki sem volt ott. Az
ablakhoz ugrott. Kint a szomszédasszony kertjében, a komló-bokrok
alatt meglapult a szökevény.</p>
<p>De a helyett ott állott, szemben, a másik ház tornáczán a másik
czicza, a fehérszőrű, leskelődő, a Zsófi. Bizonyos, hogy mindent
látott, mindent kitalált.</p>
<p>És a férfi rábámult és állva maradt és kóválygott a feje és
ködök, aranyos, szürke ködök kóvályogtak a szeme előtt. Szégyen,
harag, fájdalom szoritotta a szivét és düh, kegyetlen düh.
Egyszerre csak félre nem érthető módon intett. Át hivta. A
kaczkiás, az álnok, a szép cziczát, a mely csak hunyorgott és igent
kacsintott rá.</p>
<p>S az ember fáradtan vetette le magát a tarka szövetű divánra.
Forró agyát engedte gőzölögni; bámult gondolat nélkül. Hagyta, hogy
fölzaklatott idegei remegjenek, rengjenek, mint a megvert
czimbalom.</p>
<p>A felesége azalatt halálos kétségbeeséssel <span class=
"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span>
lopózkodott a komló közt a szomszéd kamrájáig. Ha valaki
meglátná!</p>
<p>Mire odaért, Zsófi is ott volt, mellette. Itt már nem láthatták
meg őket az ablakból.</p>
<p>Zsófi asszony kinyitotta a kamara-ajtót s mind a ketten
bementek. Belőlről magukra csukták az ajtót.</p>
<p>– Látod, látod! A gaz, a nyomorult, a czudar, az alávaló, –
borult a Zsófi nyakába az ispánné. – Láttad!</p>
<p>– Igenis tekintetes asszony.</p>
<p>– Tudod ugy-e, mi vót?</p>
<p>– Igenis tekintetes asszony.</p>
<p>A rendes czime észretéritette s jólesően csillapitotta az
asszonyt.</p>
<p>Átölelte egyetlen bizalmasát. Ebben a faluban csupa sült
paraszt, szegény koldusnép lakott. Mind az uradalomból éltek s az
ispánnénak adóztak azzal a tisztelettel, a mivel a méltóságos
asszonynak tartoztak volna. Zsófi volt a legkülömb a faluban.
Módos, kedves, szép. Nem is cselédnép, nem is műveletlen. Öt éve,
hogy nincs előtte titka az ispánnénak. Még a mai esetnek az
előzményeit is tudja. Istenem, hiszen az ember, ha még olyan
zárkozott is, de nem lehet néma. Az ispánné rá volt szorulva a
Zsófi bizalmára s azt is elmondta neki, a mit maga előtt is
restellt. És ez a Zsófi meghálálhatatlan, megfizethetetlen
becsületes és ragaszkodó. Soha pletykát nem csinál. Nem lehet
eleget dicsérni. Gyereke nincs és az ispán-gyerekeket úgy szereti,
mint a magáét; azok meg rajonganak érte, jobban, mint az
<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
"Page_97">-97-</a></span> anyjukért. És milyen szép. Számtalanszor
elnézte ezt a gömbölyű, finom arczú, habtestü parasztasszonyt az
úrinő és nem egyszer hizelgett neki.</p>
<p>Most is azt sohajtotta, a mint a zokogása csillapult.</p>
<p>– Mégis, ha olyan kivánatos volnék, mint te vagy, Zsófi.</p>
<p>És Zsófi csakugyan kivánatos volt. Izgatott. Az arcza hol
pirult, hol fehéredett, olyan volt, mint az almafa virága. Keze,
keble remegett, szava, lehellete el-elfult. Szegény czicza, hogy
meg van ijedve.</p>
<p>Az ispánné leült egy ládára. De előbb leporolta. A másik asszony
is odakuporodott mellé. S a czicza, meg a macska összebujtak,
együtt duruzsoltak.</p>
<p>– Istenem, Istenem, igy még sose voltam.</p>
<p>– Dühös lehet a tekintetes úr, – véli selymesen az álnok
czicza.</p>
<p>– Jesszus, még utánam jön, – s a macska éles körmei támadásra
huzódtak, begörbültek. – Zsófi! az istenért, hagyj magamra! Ha jön
az uram, tagadj el, rejts el Zsófikám. Úgy hálálja meg az
isten…</p>
<p>– Hogyne, tekintetes asszony.</p>
<p>Aztán megalkudtak, mit tegyenek. S a cziczus kész volt rázárni,
kulccsal, az ajtót a macskára. De ez fél igy magában. Inkább ő
zárja be az ajtót belőlről.</p>
<p>Megczirógatták egymást gyöngéd szeretettel s a bársonyos fehér
czicza kisiklott az ajtón, aztán leskelt és a mint hallotta, hogy a
czirmos <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
"Page_98">-98-</a></span> odabent magára kattantja kétszer a zárat,
nagyott szökött, usgyé, lekapott egy tejes köcsögöt a legelső
karóról, ment vele át a hátulsó kis kapun, az ispánékhoz.</p>
<p>– Hol a tekintetes asszony? – kérdezte nagy hangon a
konyhában.</p>
<p>– Bent az úrral.</p>
<p>– Akkor én is bemék.</p>
<p>– Méccz a fenébe, – szólt utána az öreg asszony, a tudós
szárazdajka.</p>
<p>– Mán mér ne?</p>
<p>– Csak.</p>
<p>– Nekem szabad, – szeleskedett ártatlanul a czicza s épen abban
a pillanatban nyomta meg a kilincset, mikor az öreg asszony valamit
sugott a fülébe.</p>
<p>– Ki az? – szólt belőlről az úr.</p>
<p>– Én, tekintetes úr, a tekintetes asszonyt keresem.</p>
<p>– Hát jöjjön be, – szólt az úr ideges hangon.</p>
<p>Csikorgott a kulcs, a czicza besurrant.</p>
<p>Az öreg asszony pedig botránkozva figyelte meg, hogy bár nagyon
halkan, de megint csikorog a kulcs a zárban.</p>
<p>– Mi a patvar! – motyogta magában. – E czifra!…</p>
<p>Ezalatt a tekintetes asszony odaát a hombárok és szuszékok
között ülve, nagyon furcsa gondolatokon ment át. Mintha elfujták
volna, elmúlt a láza. Szégyelte magát.</p>
<p>Félénken nézegette az idegen helyen az idegen tárgyakat s
igen-igen különösnek tetszett <span class="pagenum"><a name=
"Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> neki, álomba valónak, hogy ő
most itt van. Csak egy percz előtt még rendes életű boldog asszony
volt s egy pillanat… Mi történt vele? Révedezve nézett maga körül.
Az ispánné, a tekintetes asszony a szomszédék kamrájába becsukva.
És a gyerekei! És a cselédjei! És a hús a tűzhelyen! Az odaég;
rögtön odaég, az a haszontalan lány, az sohasem tud vigyázni.</p>
<p>De, hogy is lehetett ilyen goromba az ura? Mintha megbolondult
volna, csak rájön a vadság s… Se ideje, se rendje. Eh, ezek a
férfiak igazán vadállatok.</p>
<p>Hirtelen ujra meg ujra feltünik előtte fonák és nevetséges,
mégis ijjedelmes helyzete. Elpirul. Két tenyerébe rejti lángoló
arczát és a szeme meredve kitágul, mintha még azzal is figyelni
akarna, hallgatózni. Át-átvonaglik a testén valami láz, borzongás.
Tulajdon kezének tapintása kéjes vibrálást idéz elő bőrében s
egyszerre csak lázas hőség csap az ajkaira. Igy marad mozdulatlanul
perczekig, az ajkai puhasága cserepes lesz s odaadóan, mohón,
bágyadt vággyal ereszti ernyedtté magát. A legveszedelmesebb
varázsló, a fantázia csap rá észbontó bűvöletével.</p>
<p>S a hogy tovább gunnyaszt a bársonyczirmos, remeg és les és vár
és eped és suttogva liheg ki ajkai közül a szó:</p>
<p>– Édes…</p>
<p>Egy hang, egy nesz sem jön kivülről, olyan, a mit vár. Néha a
tiló csattogását s a lányok danáját söpri be az ablakon a szellő.
<span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
"Page_100">-100-</a></span></p>
<p>A nagy macska lassan-lassan elkezd mosakodni. A tiz körmével
elháritja, rendbe simitja a hajfürteit, de úgy, hogy takarva
maradjon az arcza, forró tenyerébe takarva.</p>
<p>Csak jönne már, csak jönne. Az ura, a férje, a kedvese.
Szemegolyóját szerelem könyje futja, önti el. Szinte várja, érzi a
vasmarok szorítását, a mely világcsúfjára hurczolja vissza…</p>
<p>Nem jön. Megremeg. Baj van?…</p>
<p>Felfigyel, kimeredt derékkal, – aztán uj gondolata támad és arra
egyszerre megenyhűl, ellankad, lággyá lesz bolondos kis
macskaszíve:</p>
<p>– Nem akar kompromittálni. Az édes, az édes…</p>
<p>Az. Várja. A szobában, ott visszavárja.</p>
<p>S a kulcs megnyikorog a kamra-ajtó závárjában. És egy sündörgő,
félénk, pompás, ragyodó szőrü macska, elnyult testtel oson ki az
ajtó megnyilt résén.</p>
<p>Körülles és örvendve, hogy senkisem látja, meglapultan, kicsire
huzódva lopózkodik a komló alá, be, be a csorgóig, az ablak
elé…</p>
<p>Egy perczig, egy másodperczig remegve leskel. Akkor megdöbben, a
szivébe nyilall. Bentről rosz neszt hall.</p>
<p>Fölegyenesedik. Benéz.</p>
<p>– Szszsz!…</p>
<p>Vad, őrült, dühödött sziszegés tört ki a a foga között.</p>
<p>S odabent a fehér puha, idegenczicza összegomolyodva
<span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
"Page_101">-101-</a></span> gurul a sarokba, szemét nem birva
levenni az üldözőjéről.</p>
<p>A hatalmas, villámszemü házimacska tigriskörmökkel, felborzolt
szőrrel, vadul megőrülve néz be az ablakon. <span class=
"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span>
<span class="pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103"><br />
-103-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>BENT A KUPÉBAN</h2>
</div>
<p>Az ujjáépitett nagyszerű állomás harmadosztályu várótermében
nyüzsög a nép s orrcsavaró vasutszagban bámészkodik a
czifraságokon.</p>
<p>Bot Fábján, a ki számadókondás a grófnál, maga is először van
itt. Ha már itt van, felnéz jobbra-balra; mért ne nézne, nem törik
bele a nyaka. De ennyi elég is neki. Mit bámuljon, nem bornyú ő.
Leül inkább. Bolond ácsorog, ha van elég lócza.</p>
<p>Előszedi a garasos pipát, meg a hárompízes dohányt s rátőt.
Azzal elkezdi szemlélni a szemközti lócza lábát, mintha soha nem
került vón elébe külömb meglátnivaló.</p>
<p>Fel se pillant többet s igy nem veszi észre, hogy egy
asszonyszemély nézegeti őt nagy figyelemmel. Hát iszen, hogy az ő
eszével éljünk, nem igen van mit ügyelni rá, mert az asszony már
vénecske. Olyan az ő korabeli forma. Vékony, összeesett, ránczos
arczu szegény <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
"Page_104">-104-</a></span> asszony. Eléggé vásott ruhában,
zajdával.</p>
<p>Jó idő telik igy. Fábján a széklábat, az asszony meg őt
nézdeli.</p>
<p>Csenget a vasuti ember és kiabálja a sok nevet. Mind a ketten
ráismernek a maguk állomása nevére. Sietve felczihelősködnek és az
ajtóhoz igyekeznek.</p>
<p>Épp egymás mellé állanak; az asszony akarja ugy. Az asszony, a
ki nagyon izgatott s nem egyszer majdnem meglöki Fábjánt, hogy
nézzen már rá. Ne álljon ugy, mint a bot. De mégis el-elhagyja s
biztatja magát:</p>
<p>– Majd bent a kupéban.</p>
<p>Végre beszállanak. Ablakhoz ülnek, szemben egymással, egy elég
üres rekeszben. Vonat megindul, lárma lecsillapul, kalauz a jegyet
kilyukasztja, Fábján csak nem pillant rá az asszonyra. Nem jár neki
már asszonyon az esze.</p>
<p>Ez aztán elszánja magát s ráteszi a kezét az ember térdére.</p>
<p>– Nézzen mán ide, jó ember. Aggyisten!</p>
<p>Fábján odanéz. Szurós fekete szemei elébb idegenül futkosnak az
asszony idegen ábrázatán, de a hogy nyomot találnak, valami régi
emlék nyomát, elkezdenek össze-vissza ugrálni, szaglászni, hogy a
többit is megtalálják. Végtére csakugyan megvan az igazság. A két
fekete szem megnyugszik.</p>
<p>– Aggyisten – fogadja a köszöntést, szóval, szemmel.</p>
<p>– Tán meg se esmer Fábjány?</p>
<p>– Marcsa… Tót Marcsa.</p>
<p>Az asszony legyint. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
"Page_105">-105-</a></span></p>
<p>– Régen vót a’!</p>
<p>– Hát kihe mentél?</p>
<p>– Fórizs Estánhoz.</p>
<p>A férfi tudomásul veszi. Egy vonása sem árul el érdeklődést.</p>
<p>– Hát hogy van kend Fábjány? Hun lakik?</p>
<p>– Teleken.</p>
<p>– Hm. Kondás?</p>
<p>– A grófnál. Számadó.</p>
<p>– Hm.</p>
<p>Az asszony szemei zavarosak lesznek.</p>
<p>– Jó megy dóga ugyi? – kérdezi olyan sajátságos hangon, a miben
irigység, szemrehányás és a saját sorsán való panaszkodás
lappang.</p>
<p>– Hát – jól… Van négy fiam, már férhe adtam két lyánt. Egy-egy
fertájtelket mindeniknek vettem.</p>
<p>Asszonynak a sárga szemébe köny szivárog. Felszijja.
Hallgat.</p>
<p>– Én igy vagyok, lássa – és rámutat szegény magára.</p>
<p>Az ember végignézi.</p>
<p>– Megvan az urad?</p>
<p>– Hajszen csak a ne vóna.</p>
<p>– Mér?</p>
<p>– Mindennap az árokba hál.</p>
<p>Az ember meglóbálja a fejét.</p>
<p>– A baj! – Elgondolkodik. – De hát, hátsz’ az Están ’sz a nem
vót kocsmás! Nem igen!</p>
<p>– Rákapott! <span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
"Page_106">-106-</a></span></p>
<p>– Melletted!</p>
<p>– Én mellettem? – fortyan fel az asszony és köny szökik a
szemébe, le is csordul rögtön. – Isten a tudója, én nem vagyok az
oka, én nem! Tudja Fábjány, én mindent megtettem. Csak a jó Isten
látta, mit miveltem én. Nagy harcz vót ez az élet. De én csak jót
akartam, soha rosszat én nem akartam. De nem hajlott. Nem kellett
neki az én jóságom. Mi vót rossz, a mit én valaha kivántam? Csak a
jót. De ő azért is mindig ellene tett. Soha nem hajlott.</p>
<p>A kondás összekapta a szemöldökét s ugy kilökte az öklével a
botot, hogy majd betörte az ablakot.</p>
<p>– Micsoda beszéd e’? Nem hajlott! Az embernek kell hajlani?</p>
<p>– Hát ha az asszony akarja a jót, akkor az embernek kell… –
feleselt az asszony.</p>
<p>Fábján legyintett, mintha azt mondta vón: Jójó, csak beszélj,
látszik, hogy nem lettél a feleségem, én megtanitottalak vóna. De
igy semmi közöm hozzátok; az az Están már akkor is olyan tutyimutyi
vót. Kocsmás lett!… Hm.</p>
<p>Az asszony is érezte, hogy nagy ellentét került közéjük s nem
folytatta a beszédet. Hallgattak.</p>
<p>– Kit vett el, Fábjány? – kérdezte végre szeliden.</p>
<p>– Ugy se ismered. Más vidékről való.</p>
<p>– Külömb vót nálam?</p>
<p>Az ember ránézett.</p>
<p>– Akkor nem! <span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
"Page_107">-107-</a></span></p>
<p>– Csak most, ugyi?</p>
<p>– Hát, most nem ilyen szárazhusu.</p>
<p>– Mert maga jó vót hozzá.</p>
<p>Ujra hallgattak. Fábján hirtelen elmosolyodott egy parányit és
megszólalt.</p>
<p>– Hányszor vert meg az urad egy héten?</p>
<p>Az asszony felháborodott s lángba borult az arcza.</p>
<p>– Éngem? Ecczer se!… Ecczer-kécczer próbálta, de meleg lett
neki. Alig maradt meg a félszeme. Javasasszony is kurálta.</p>
<p>Fábján a szeme szögletéből méregette az asszonyt. Aztán furán
felrántotta a szemöldökét.</p>
<p>– Mer én az enyimet minden héten eltángáltam kétszer. De téged
megraktalak vón háromszor.</p>
<p>Mosolygott magában. A feleségét biz ő egyszer se bántotta,
kivéve eleinte, mig beletanult az asszonykodásba; azután elég volt
egy hangos szó is. De ezt a Marit, ezt mindennap megverte volna,
meg ő, kétszer is. Mig a Tiszának nem megy! Veszettadta! Megszokik,
vagy megszökik. Tán ő ment vóna korcsmába!… Ámbár az is lehet… Ki
birja az örökös czudarkodást?</p>
<p>Az asszony fanyarul mosolygott és tréfára forditotta a
dolgot.</p>
<p>– Vagy én kötöttem vón kendet az ágy lábához! Czérnára.</p>
<p>– Kötelet se vert még olyat a kötélverő – szólt a foga közül a
férfi.</p>
<p>Az asszony ujra megérezte, hogy oda <span class=
"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span>
lyukadtak ki, a hova az elébb. Elhallgatott. Lyányoknak való csak,
hogy komoly dolgokon játszva próbálják ki a körmüket, mint a kis
macska. A melyik fába belevág a körme, arra megpróbál felmászni, a
melyiknek a kérge igen kemény, azt ott hagyja… Ez igen kemény fa!
Már akkor is a vót. Eszébe jutott a nagy eset.</p>
<p>– Vót lakodalma! – szólott váratlanul.</p>
<p>– Nekem? – mondta tempósan az ember. – Hét falu tánczolt rajta.
Három banda huzta.</p>
<p>Ez is csak olyan „tóditás“ volt. Fábján maga sem értette, hogy
van, de ez az asszony most éppen ugy kihuzta belőle, a fösvény,
egyszerű, egyenes emberből a hetvenkedő mondásokat, mint valaha
legénykorában.</p>
<p>Az asszony tüzeskedve szólt rá.</p>
<p>– A kellett magának csak!… Azér nem kellettem én. Nem eskető pap
kellett magának, csak lakodalmas banda. Csak azér is! Én egyszerűen
akartam, minden czéczó, sok kőtség nélkül. Maga? Annyit tékozolt
volna el, hogy öt esztendeig nyögtük vón az adósságát.</p>
<p>– Kikerestem vón én azt, Marcsa! – szólt haragba hajló
kötekedéssel Fábján; épp ugy, mint legénykorában.</p>
<p>– A ki egyszer igy tesz, másszor is megteszi.</p>
<p>– Az igaz, Tót Marcsa! Megmutattam. Minden gyerekem kódus.</p>
<p>– Jó felesége vót biztosan – rántotta meg epésen a száját az
asszony. <span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
"Page_109">-109-</a></span></p>
<p>– Az igaz. A való!… De én neveltem annak.</p>
<p>És a szeme csak ugy szórta a szikrát és a hangjában ott volt a
férfiönérzet gőgös bugása.</p>
<p>Az asszony harmadszor is elhallgatott. Visszakerült zátonyra a
beszéd.</p>
<p>A férfi azonban megelevenedett. Előszedte a pipáját, rátöltött s
a füstfelleg közül ő kezdett támadni.</p>
<p>– Hát hallod-e hékám. Jutottam-é eszedbe, miótátul elkergettél a
falubul?</p>
<p>Ujra parasztlegény volt. Teljesen a régi. Szinte nem is illett
rá tovább az ólompitykés, nehézformáju pásztorgunya. Ezzel
pásztormód jár, mozgásban, beszédben, gondolkodásban. Ő most
kifordult magából, elveszett az évtizedek alatt megszokott
közömbössége, a mi a disznófalka mellett, az erdő csöndjében
ráragadt. Beszédes, eleveneszű paraszt lett megint. A milyen
hajdanában volt.</p>
<p>– Én kergettem? Én nem kergettem. A maga bolondsága
kergette.</p>
<p>– Hát jó van Mari. Legyen ugy. Az én bolondságom kergetett. Fogd
rá, hagyd rá. De azér mégis szeretném tudni, hogy mikor Fórizs
Pestával megesküdtél, osztán persze lakodalom nélkül…</p>
<p>– Ugy hát – vágta rá az asszony.</p>
<p>– Jó no, okosan, nem is vóna rendjén, hogy mikor egyet
eleresztettél a lakodalom kőccsége miatt fösvénységbűl, a másikhoz
hozzá menj lakodalommal… Mondok, csak <span class=
"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> azt az
egyet szeretném tudni, hogy jó vót-é neked Fórizs Pesta Bot Fábjány
után?</p>
<p>– Ha nem lett vón, nem kellett vón.</p>
<p>– Ugy. Gusztus… Oszt tudod te, ki az a Fórizs Pesta?</p>
<p>– Jobban, mint kend.</p>
<p>– Akkor azt is tudod, hogy ű vót a kapczám.</p>
<p>A paraszt kinézett az ablakon és rossz májjal mosolyodott
el.</p>
<p>– Kis Ágnit is beletürűtem, a Fekete Zsuzsit is ráhattam. Azt
nem tuttam, hogy téged is. Jobban, mint azokat. Hallod! ez jó vót!
Ezér érdemes vót egy kupéba kerülni veled. Hogy ezt megtuttam. Mer
én azótátul ugy utáltam azt a falut, hogyha egy odavalósit láttam
valami vásáron, ugy elkerültem, mint az isten az oroszt.</p>
<p>Az asszony reszketett az izgatottságtól. Forralta a vérét ez a
gúnyos hang, ez a lenéző, kicsufoló beszéd, Nem tudott semmit
azokról a históriákról, a mit az ember emlitett, de iszonyu
szégyenletesnek képzelte benne az ura szerepét.</p>
<p>A férfi csendesen röhögött magában és csóválgatta a fejét.</p>
<p>– Fórizs Pesta – dünnyögte,</p>
<p>– Están az! – morogta dühösen az asszony.</p>
<p>– Están?… Jó! Fórizs Están. Hát iszen egy Tót Marcsának jó!…</p>
<p>Az asszony majd szétrobbant. Nem tudott mit szólani.
<span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
"Page_111">-111-</a></span></p>
<p>– Hm, – folytatta a dünnyögést az ember – osztán rákapott a
kocsmára! Hát persze! Neki is kellett egy kis jó ebbül az életbül…
Ugy kellett neki! A ki azt eszegeti, a mit más ecczer megett…</p>
<p>– Hallja! – szoritotta ökölbe a kezét az asszony.</p>
<p>Az ember mosolyogva nézett rá, megdühitő mosolygással.</p>
<p>– A bion vagy ujra kiadja, vagy belebetegszik – fejezte be a
megkezdett durvaságot a vadparaszt.</p>
<p>Ebben a pillanatban az asszony magáról megfeledkezve, arczul
akarta ütni az embert. Csak csendesen. Ugy, hogy ne legyen feltünő.
Vagy tán nem is ütni akarta, csak legyinteni; karmolni, vagy
czirógatni, maga se tudta. A hogy akkor czivódtak, mikor elszakadt
a közös életük folyása. Lyányosan, a szerető nagy szabadságában. De
az ember megkapta a kezét s ugy csavarintott egyet rajta, hogy a
némbernek elmeredt szeme-szája a fájdalomtól.</p>
<p>– Hallodi Tót Marcsa! eltanáltad felejteni, hogy én Bot Fábjány
vagyok ma is. Nem Fórizs Pesta.</p>
<p>Az asszony összehuzta magát; a másik sarokból odanézett valaki s
nem vett észre semmit.</p>
<p>Az asszonyállat csendesen pityergett és kibámult az ablakon. A
férfi ült magának és szítta a pipát. Hallgattak.</p>
<p>Egyik állomás ment a másik után. Végre közel volt, hol az
asszony leszáll. <span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
"Page_112">-112-</a></span></p>
<p>Felkötötte a zajdát a hátára s ugy ült le.</p>
<p>Sok mindent gondolt át az életéből s igy szólalt meg. Gyáva,
megadó asszonyhangon.</p>
<p>– Hej Fábjány! Kár, hogy te nem akkor törted ki a kezem… Ha te
akkor nem azt teszed, hogy a fejedbe vágod a kalapod, a válladra
veted a szűröd, oszt elmégy, máig se tudta senki, merre, akkor én
se lettem vón egy rossz Fórizs Pestáné… Neked nem kelletett attól
félni, hogy kocsmára szorulsz… De te nem szerettél éngem ugy,
Fábjány, mint én téged. Ott hattál!…</p>
<p>Az ember faarczczal hallgatta. Ugy tetszett, mintha szorulna
rajta a tágas, idegen ruha. Hogy is került ez rá?</p>
<p>Soká nézte a pipa kupakját; egyszerre csak oda pillantott a
lyányra.</p>
<p>Hát egészen elbámult, hogy nem a szép kaczkiás, fecsegő,
piroskendős lány ül szemben vele, hanem egy összeesett, ránczos
arczu, lógófejü vén asszony.</p>
<p>A vonat megállt.</p>
<p>– Isten áldja Fábjány – szólt az asszony.</p>
<p>– Isten áldjon Maris – szólt az ember.</p>
<p>És meg sem érzett a hangjukon, hogy nem két idegen köszön el
egymástól. <span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
"Page_113">-113-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A KOKAS</h2>
</div>
<p>Terka néni a nagy szabad tűzhelyen, vigan lobogó csutkalángon,
kukoriczát pattogatott. A gyerekek ugráltak, kapkodtak a szerteszét
szikrázó habfehér szemek, a „kokasok“ után.</p>
<p>Lizi is, a fiatal asszonyka, kapta magát, odaguggolt a gyereknép
közé, s csillogó szemmel, csengő kaczajjal versenyezett velük a
kokas-fogásban. Egészen elfelejtette, hogy konty van a fején, fura
papirkonty, a melyhez néha még most is oda-odakap, mert azt
képzeli, rárepült a galamb a hajára. Persze, még csak két hete
viseli.</p>
<p>– Jézus Márja! – kiált fel egyszer a kis menyecske. – Végem! Én
csak itt játszok, otthon meg minden hideg. No, én átjöhettem
megkérdeni, mit komendál Terka néném ebédnek. Hány óra? Krisztusom!
Dél elmult. Teremtőm! Kilenczkor gyüttem át. Csak legalább meg ne
traktált vóna Teri néném annyiféle jóval. Most mán kinek főzök?
Kedvem sincsen <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
"Page_114">-114-</a></span> főzni, ha éhes nem vagyok. Pedig
szegény ember, az még hajnalba elment Hajdók sógorékhoz baltát
köszörülni. Azóta akár fel is vágott egy fél öl fát.</p>
<p>Mig a nyelve pörgött, előkapta a rojtos, lányos nagykendőjét,
magára keritette, de nem hagyta lányosan szabadra, hanem
hátrakötötte a derekán. Lányoktól hét singnyire jár a hideg,
asszonynak komolyan kell járni.</p>
<p>– Vigyél legalább az uradnak egy marék kokassát, – nevetett rá a
nénje, a ki épp szakajtóba öntötte a gyönyörüen kipattant szemeket
s megrázogatta a kosarat, hogy a „czipója“ alólra kerüljön.</p>
<p>– Tán hogy megtudja, hol jártam! Majd ád ő nekem kokast, csak
azt megtudja. Hát azér mondta annyiszor, hogy asszonnak otthon a
helye?</p>
<p>De azért tartotta a kötőjét s bokorra fogva, kényesen szaladt el
a zsákmánynyal. A házbeliek nevetve néztek utána, ő meg vidáman
tapodta a havat, apró sarkú csizmájával.</p>
<p>Hideg ház fogadta otthon. Hamar kis tálba tette a pattogatott
kukoriczát s hozzá fogott tüzet rakni.</p>
<p>Akkor csapta össze a kezét:</p>
<p>– Jaj! Hát nem elfelejtettem megkérdeni, mit is főzzek
ebédre?…</p>
<p>Ezalatt pedig az urában is megmozdult a lélek Hajdók sógoréknál,
a hol reggel óta vigan borozgattak, diskuráltak s még egy kis
durákkal is megpróbálkoztak a legényfiúval az ólban.</p>
<p>– Tyhű a kisbaltáját neki! – rikkantott <span class=
"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> fel. –
Itt a dél, vagy mán túl is vagyunk rajta, oszt az én fejszém csak
nem köszörülődött ki, oszt az asszony meg mán vár azóta az ebéddel.
No, az kivájja ma a szemem. Jó lesz hazanézni, mer elhül a leves.
Szegény, az ott dolgozik nekem magába, én meg lopom a napot, mint
egy lingár. Csak mán legalább az étvágyamat el ne rontották vóna
avval a paprikás szalonnával. Most mán ki eszi meg azt a jó
ebédet.</p>
<p>Magára keritette a gubát, elköszönt, a házba is bekiáltott s
elczammogott, nehézkes, meggondolt lépésekkel, a hogy házas
embernek illik járni, még ha tizenkilencz esztendőske is.</p>
<p>Hazaért, benyitott. A felesége még javába fujta, nekipirosodva,
elkeseredve fujta a tüzet, a mi sehogyse birt életre kapni a vizes
fában.</p>
<p>Ijedten nézett össze a gyermekemberpár. Mi lesz most?</p>
<p>Elébb az asszonyka találta fel magát.</p>
<p>– Felvágtad a fát?</p>
<p>– Majd még mit! – dünnyögte a férjecske.</p>
<p>– Tán nem?</p>
<p>– Fejsze nélkül?</p>
<p>– Hát nem köszörülted ki?</p>
<p>– Köszörü nélkül?</p>
<p>– Hát mi baja a köszörünek?</p>
<p>– … Befagyott.</p>
<p>– Úgy! Lelkemadta! Úgy? Akkor rakjál magadnak tüzet. Egész szent
nap itt fujom, mégse ég. Bolond vagyok, vagy mi?</p>
<p>– Te csak most raksz tüzet? <span class="pagenum"><a name=
"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p>
<p>– Csak hát.</p>
<p>– Oszt az ebéd? Avval mi lesz?</p>
<p>Az asszonyka megrántotta a vállát.</p>
<p>– Tűz nélkül? Tán boszorkány vagyok. Majd még ezután a kisszéken
főzöm meg az ételt.</p>
<p>Az emberke lelökte magáról a gubát a kiságyra. Tempósan leült az
asztal mellé, a mely olyan nagyon vadonatuj volt, hogy ragadt és
műhelyszagot eresztett a festéke.</p>
<p>Lekönyökölt rá s összeránczolt szemöldökkel bámult a frissen
meszelt falra. El nem tudta gondolni, mit kell most tennie.</p>
<p>A menyecske pedig durczás lett. Duzzogó arczot vágott s
kapta-fogta, felült a kemencze padkájára; úgy nézett maga elé, mint
egy megboszantott czicza, a mely rögtön kész a karmolásra.</p>
<p>Még ezen a téren nem volt tapasztalatuk. Mi lesz most?</p>
<p>Hallgattak egy ideig. Végre férjemuram megpödörte a mi nincs s
egyet köhintett. Már ez is valami volt. Igy kezdik azt.
Feleségemasszony egy árva hangot sem adott rá, csak ült magában
duzmaszkodva s nézte a sárga homokkal felhintett házföldjét.</p>
<p>Az emberke ujra köszörült egyet a torkán. Attól rögtön bátorsága
jött. Az asztalra csapott tenyerével s azt mondta:</p>
<p>– Lizi!</p>
<p>Lizi, az asszonyka, összerezzent, de tovább hallgatott.</p>
<p>– Lizi!! <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
"Page_117">-117-</a></span></p>
<p>Semmi szó.</p>
<p>– Lizi!!!… Hát te nem is felelsz? Mi?…</p>
<p>– No! Tán meg akarsz verni? – nézett vissza harczra készen a
csitri asszony.</p>
<p>A férjnek fellángolt a szeme. Az ám. Hát persze, hogy meg akarja
verni. Hogy ez neki eszébe se jutott. Annak pedig meg kell lenni.
Mer avval minden rendbe lesz. Mer csak avval lesz minden
rendbe.</p>
<p>Most már csak azon gondolkozott, mi czimen eshetne meg a dolog.
Azt régen tudta, hogy minden jóravaló férj megveri néha a
feleségét, de eddig olyan kezes bárány volt ez az asszonyka, hogy
nem álmodta, miképp lehetne rá kezet emelni. Most aztán érezte,
hogy ma lesz valami.</p>
<p>Csak úgy forgott a szeme s járt össze-vissza a házban, az
újházasok rideg, üres, apróságok, csecsebecsék, megszokott
ócskalomok, gyerekek híján való lakásában. Okot, ürügyet keresett,
hogy istenigazában beleköthessen a jó kis feleségébe.</p>
<p>Addig-addig kutatott, mig meg nem látta a téka tetején a
kistálat, a mely tetejesen volt a pattantott tengerivel.</p>
<p>– Kokas! – rikkantott fel.</p>
<p>– Az hát! – vágta rá feleselve az asszonyka.</p>
<p>– Hát e’ má hunnan a csudábul való?</p>
<p>Az asszonykába hét ördög bujt. Elkezdett kötekedni a hangja.</p>
<p>– Hoztam.</p>
<p>– Hunnan? <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
"Page_118">-118-</a></span></p>
<p>– Terka nénéméktől.</p>
<p>– Ejha! Ott vótál?</p>
<p>– Ott hát!</p>
<p>– Azér nem égett a tűz!</p>
<p>– Azér!</p>
<p>– Azér nincs ebéd!</p>
<p>– Azér!</p>
<p>– Azér kell nekem itt megpukkanni mérgembe.</p>
<p>– Hát ha azér! azér!</p>
<p>– Micsoda! Te itt nekem feleselni mersz?</p>
<p>– De még mást is merek! Majd meg tanálom kérdezni, hogy fagyott
be az a köszörü. Mer a nem fér a fejembe!</p>
<p>– Majd megmutatom, csak még jobban megódódzzon a nyelved.</p>
<p>– Megódódzott a hordó csapja, úgy látom.</p>
<p>– A meglehet.</p>
<p>– Na hát nekem ilyen ne lehessen! – pattant fel a menyecske,
mint valami berzenkedő jércze s elkezdett csatorászni. – Korhely!
Naplopó! Naplopókorhely!</p>
<p>A férj elsomolyodott. Szép hang, új hang. Még ilyenbe se volt
része. Pöröl az asszony. Az ő asszonya!</p>
<p>– Dorbézoló, falucsavargója, dologkerülő, Országos lingár! –
ömlött a csókolni való piros ajkakról a szidalom.</p>
<p>A tejfelesszájú férjecske egyre jobban mosolygott. Tetszett neki
a lárma. Nem vágott elevenbe a sértegetés.</p>
<p>– Persze a Dárius kincsét is el tudná <span class=
"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span>
pocsékolni, de fát nem tud vágni. Bajusza még nincs, de már jobban
szekérozza a feleségét a vén korhelynél. Egy hetes ember, oszt mán
vénebb róka a husz esztendős házasnál.</p>
<p>A kicsi férjet, mintha hájjal kenegették volna. Mind a
harminczkét fogát megmutatta, a hogy ott állt a felesége előtt
hátravetett fejjel.</p>
<p>– Csak vihogj, vihogj! – tombolt az asszony. – Te pisze!</p>
<p>– Micsoda! – orditott fel a férjuram, mint a sebzett medve. Mert
mi türés-tagadás, az orrának volt valamelyes hajlandósága arra, a
mit az asszony ráfogott; de olyan kicsi, hogy még az ellensége se
merte eddig a szemére vetni.</p>
<p>– Pisze!</p>
<p>A következő pillanatban csattanás hallatszott.</p>
<p>Az asszony megtántorodott.</p>
<p>– Pisze! – visitotta halálosan kétségbeesett dühvel.</p>
<p>Piff, paff, püff!</p>
<p>Biz az első keresztelő megtörtént. Még pedig alaposan.</p>
<p>Az asszony levágta magát a földre s ott vonaglott hangtalanul
zokogva.</p>
<p>A mokány kis férfi meghökkenve állt meg fölötte. Ennek fele se
tréfa.</p>
<p>Jóformán maga sem tudta, mi történt itt most.</p>
<p>Teljes bűnbánat fogta el. <span class="pagenum"><a name=
"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p>
<p>– Lizi! Lizi te!… Kejj fel, no! Semmi, no. Ha pisze, legyek
pisze.</p>
<p>Az asszony úgy maradt elterülve a földön, mint a holtravált.</p>
<p>Az emberke szive elszorult. Az öklére nézett. Ezekkel a
vasbunkókkal akár agyon is üthette azt a gyenge teremtést.</p>
<p>– Lizi… Hékám. Kis feleségem. No. Hadd el mán, no. Kejj fel
virágom.</p>
<p>Nem mozdult az asszony. Nem is sírt, csak meg-megvonaglott s
nyögött-hörgött.</p>
<p>A férjemuram csosszantott, toppantott. Mellé térdelt. Gyengén
megrázta.</p>
<p>A felesége végigvonaglott s feküdt tovább a hideg földön.</p>
<p>– Énnye mán no! – motyogta az emberke esetlenül, de fájdalmas
szívvel. – Iszen én nem akartam; nem úgy akartam. Tehetek én róla?
Hajszen hát az vagyok én, a minek mondtál?</p>
<p>Rátette a kezét a lapoczkájára s érezte, hogy a meleg asszonyi
test megrázkódik.</p>
<p>– Utálsz? Lizi. Haragszó? Hé… Mit mongyak mán no! Éj, hogy ide
nem tudott ütni az égnyila, mikor megtettem. Szegény!… Bogár! Te!
Csitri te! Nem kell mingyárt meghalni… Más asszont is megvert mán
az ura.</p>
<p>Még se lett baja… Hogy silylyedtem vón el, mikor kezet tettem
rád!…</p>
<p>Megijedt.</p>
<p>– Megfázó! Fődön fekünni. Kejj fel szentem… Ne haragiccs!… Kejj
fel mán gyönyörüségem. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
"Page_121">-121-</a></span></p>
<p>De hiába rimánkodott. Hiába szólt akár gyöngéden, akár keményen,
az asszony nem mozdult, csak nyögött, nyöszörgött.</p>
<p>Hirtelen észbe kapott a kis férj. Átnyalábolta a feleségét, ölbe
kapta és feltette hamarosan a kis ágyra, a gubára.</p>
<p>Fehér volt az asszony, mint a halott, csak a félarcza égett
vörösen.</p>
<p>A hogy ezt meglátta az ura, belesajgott a szivébe, felhördült s
úgy vágta fejét a falba, hogy a kemény koponyájától szinte kidült a
vályogház.</p>
<p>Mikorra mégegyszer megismételte volna ezt a bolondságot, már a
nyakában volt az asszony és elrémülten ölelte át a férjét.</p>
<p>– Ne, ne… – rebegte megcsukló nyelvvel.</p>
<p>A férfi elröstelte magát s leült az asszonya mellé az ágyra.
Lehajtotta a fejét. A szemébe egy könycsepp gyült össze s lassan
legördült a szempilláján, le az arczán az asszony kezére.</p>
<p>Ez felnézett meglepett, nagy, mély szemekkel. Végigrázkódott s
zokogva elkezdett sirni.</p>
<p>Igy ültek soká. Egyre melegebben karolták át egymást.</p>
<p>Olyan jól esett igy maradni egy óráig is. akár a sirig is.</p>
<p>Egymást ölelve, szenvedve, boldogan.</p>
<p>A gyerekférj bólogatott. Hát bizony mégis csak ártatlanul
bántotta a feleségét… Hogy is volt csak?… Ahá, a kokas!… Szegény
<span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
"Page_122">-122-</a></span> asszony fázott, nem tudott tüzet rakni,
átment a Terka néneékhez. Szegény. Mig ő haszontalanul lopta a
napot. És még neki állott feljebb No ez nagy czudarság volt. A’
való.</p>
<p>S olyan szeretettel ölelte át az asszonyát, hogy annak ropogott
a csontja.</p>
<p>De ez hagyta, nem fájlalta, hogy majd kiöli belőle a lelket.
Mert ő meg azt számitotta ki magában, hogy biz az embernek igaza
van. Odajár, mit tesz, mit nem, az nem számit; tél van, nem kell
most dógozni. De hazajön s nincs ebéd. Éhes. Osztán szegény embert
ilyen tálalással fogadja. Kokassal…</p>
<p>S odaadóan fonódott rá az erős kis emberére.</p>
<p>Nagy idő mulva megszólalt az asszonyka. Gyönge, beteghangon:</p>
<p>– Éhes vagy, Jóska?</p>
<p>– Én? Nem!…</p>
<p>– Ütnék egy kis rántottát.</p>
<p>– Sose bánd lelkem. Ettem Hajdók Lajiéknál. Jól
beszalonnáztam.</p>
<p>– Úgy?</p>
<p>– De te, babám. Te éhes lehetsz.</p>
<p>– Én nem vagyok. Teri néném megtraktált.</p>
<p>– Hm. Vagy úgy?</p>
<p>Összenéztek s valami gonoszkodás csillant meg a szemükben.</p>
<p>Egyszerre csak nem sajnálták egymást. Kivált hogy a tüz meggyult
a tüzhelyben, fuvás nélkül s enyhe meleg kezdett terjedezni.</p>
<p>– Hisz ez hunczut! – gondolta magában <span class=
"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> mind a
kettő. – A gonosz! No! Megérdemelte, a mit kapott!</p>
<p>És még gyöngédebben karolták át egymást.</p>
<p>A tékára találtak nézni s felkiáltottak:</p>
<p>– A kokas!</p>
<p>Összevillant a szemük, elnevették magukat s összebujtak.</p>
<p>– Hozd el! – szólt nyügösködve az asszony. – Neked hoztam, te
czudar ember. Még én se ettem belőle.</p>
<p>A gyerekférj felugrott s nagy buzgón hozta el a tele tálat.</p>
<p>Maguk közé vették s a száj szögletében rejtezkedő csalafinta
mosolygás közt elkezdték szemelgetni, ropogtatni.</p>
<p>– Úgy-e jó, hogy hoztam? – szólt kényeskedve az asszony.</p>
<p>– Jó hát – felelt ravasz komolysággal az ura. – De az orrom nem
pisze, mi?</p>
<p>– Nem bizony! Nem ám! Isten ments! – gyügyögte az asszonyka és
játékosan fricskázta fel. <span class="pagenum"><a name="Page_124"
id="Page_124">-124-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
"Page_125" id="Page_125"><br />
-125-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>A NAGY FUNDUS</h2>
</div>
<p>A Mester elől haladt. Lába nyomán egy porszem se röppent föl s
ruhája tiszta volt, mint a frissen nyilt virág szirma.</p>
<p>Péter mögötte baktatott. Fáradt volt az apostol s mintha vénült
volna az utóbbi évszázadban. Gondolkozva huzta maga után a görbe
botját; musliczaraj keringett előtte s néha boszusan kapott hozzá
jobb kezével. Gubanczos fürtei alól ömlött a verejték s fehérre
lepte barna kámzsáját a könnyü, szálló por.</p>
<p>A Halvány mellett elhaladtak s beértek a kávási ligetbe, a
Csöndes forráshoz.</p>
<p>– Mester – szólalt meg Péter. – A nap delelőre ért s a falu, ugy
látom, messze van. Üljünk le itt e kies kutfőnél s költsük el
ebédünket.</p>
<p>– Legyen kedved szerint, Péter.</p>
<p>Leültek. Péter elhevert, kinyujtózkodott. S hogy meg ne lássék
rajta a mohóság, nagy méltósággal kanyaritotta előre a tarisznyát.
Kiszedte belőle a kis elemózsiát. <span class="pagenum"><a name=
"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span></p>
<p>Ettek. Kenyeret és mézet. Az Ur is falatozott.</p>
<p>Hogy éhgyomrát lecsillapitá, megszólalt Péter.</p>
<p>– Uram, nem jól van ez!</p>
<p>– Mi nincs jól, Péter?</p>
<p>– Az nincs jól, Mester, hogy még ma is sok a szegény.</p>
<p>Az Ur nem szólott. Darázs szállt az ujjára, mézet adott
neki.</p>
<p>Péter odakapott.</p>
<p>– Uram, megcsip! – s elhessentette.</p>
<p>– Mért tetted ezt, Péter!</p>
<p>– Féltettelek, Uram!</p>
<p>– Egy szegénytől elvetted a falatját. Föl lesz ez irva,
Péter!</p>
<p>A jámbor ősz elsápadt.</p>
<p>– Mester! Ne büntess! Ember vagyok!</p>
<p>– Legyen megbocsátva. Igazat szóltál.</p>
<p>Sokáig hallgattak. Péter maga elé bámult és a saruja sarkával
árkot vájt a porban.</p>
<p>– Szabad-e szólnom, Uram? – kérdezte végre.</p>
<p>– Könnyebbülj meg, Péter.</p>
<p>– Uram, nagyot gondoltam ki.</p>
<p>– Látom.</p>
<p>– Mit látsz, Uram?</p>
<p>– Árkot vájsz, hogy a patak vize a szikkadt virágokhoz
jusson.</p>
<p>Péter elbámulva nézett a Mesterre, aztán tulajdon művére, a
melyről mit sem tudott. Valóban csak meg kellett botjával nyitni a
<span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
"Page_127">-127-</a></span> gátat, s vigan bugyborékolva futott a
forrás vize a sárgára aszott fübe.</p>
<p>Péter lehajtotta fejét.</p>
<p>– Kétszer megszégyenitettél, Uram, – mondá, aztán fölvetette
szemét – de ha elmondom, mit gondoltam ki, fölemelsz érte.</p>
<p>– Vesd le terhed, Péter.</p>
<p>– Uram, mondom, sok a szegény, nagy a szegénység. Nagyobb, mint
mióta erre jártunk, nagyobb, mint valaha. Hatalmasabb a pénz,
alárendeltebb a rabszolga. Ezen segiteni kell, Uram. A szegényen a
maga szegénysége segitsen, a tőkét a maga ereje győzze le. Gyüjteni
kell az egész emberiségtől. Adományokat; kitől mi telik. S
teremteni egy nagy fundust. Valami olyan mérhetetlenül nagy tőkét,
hogy abból minden szegénynek jusson. Még akkor is jusson, ha soha
meg nem szünik a három átok: a protekczió, a gazdagok kapzsisága, a
hivatalnokok lelketlensége. Olyan irtóztató nagyot, hogy lehetetlen
legyen bár a legszegényebb szegényt is kizárni belőle. Még a sánta,
vak és szemérmes koldus is kapjon valamicskét. És csak azért, mert
ez a fundus olyan rettenetes nagy, hogy valami uton-módon hozzá is
eljut kamatjának valami kis része…</p>
<p>Péter elhallgatott s várt, mit szól az Úr.</p>
<p>De az nem szólt semmit, mosolylyal nézte a levegőben szálló
pitypangpihét, a mely egy termékeny magocskát röpitett
szárnyain.</p>
<p>– Uram, nem felelsz? <span class="pagenum"><a name="Page_128"
id="Page_128">-128-</a></span></p>
<p>– Menj el Péter. Itt van a falu egy kőhajitásra, gyüjts.</p>
<p>Péter lelkesedve állott fel. Egész megifjodott a boldogságtól,
hogy az Úr javasolja gondolatát. Hamar gyüjtőivet csinált s
ment.</p>
<p>Beért a faluba, a hol három templomot látott. Mindjárt be is
kopogtatott a faluvégén álló templom tövébe, a kálomista
paphoz.</p>
<p>Elmondta szive szándékát s kérte, irjon alá neki valami
summát.</p>
<p>– Barátom, – szólt a pap – kicsiny az eklézsia, sok a gyerek,
alig van stóla, kevés a kongrua; magamnak is jó volna, ha valaki
adna.</p>
<p>És nem is adott.</p>
<p>– Nem baj, – szólt Péter – ez még csak egy ember.</p>
<p>Azzal betért a falu közepén a pápista paphoz.</p>
<p>Ennek is elmondta szive szándékát. A plébános meghallgatta s azt
felelte mosolyogva:</p>
<p>– Ah barátocskám, magának nagyon gyanus az orra. Engem nem lehet
többet becsapni. A mult heteken egy ilyenforma úr járt itt; úgy
beszélt magasztos eszmékről, mint a folyóviz. Aláirtam neki egy
példányt a „Szentek virágos kertjé“-ből s két példányt küldött. És
mindenik példány harminczkét kötetből áll. Menjen csak tovább, mig
szépen van.</p>
<p>És ez sem adott semmit.</p>
<p>– Rossz jel, – szólt Péter – ez már a második ember.
<span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
"Page_129">-129-</a></span></p>
<p>És bement a falu sikátorába, a luteránus paphoz.</p>
<p>Ennek még szebben mondta el szive szándékát. Ez is meghallgatta,
akkor megragadta a kezét, megrázta melegen.</p>
<p>– Kedves édes barátom, – mondta hévvel – boldog vagyok, hogy
ilyen nemes lélekkel találkozom. Önnek igaza van, szent igaza, mert
mint a nagy evangélikus költő oly szépen mondja:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">Nincs szebb erény, mint
emberszeretet,<br /></span> <span class="i0">Ez tesz nemessé sok
szép életet!…<br /></span></div>
</div>
<p class="i0">Azonban a terve bármily szép és nemes is, szerény
véleményem szerint kivihetetlen. És még ha kivihető volna is,
végtelenül sajnálom, hogy anyagi helyzetem nem engedi meg, hogy
hozzájáruljak.</p>
<p>S bizony ez sem adott semmit.</p>
<p>Szegény Péter, azt sem tudta, hogy ért az utczára.</p>
<p>– Baj, baj, – morogta – immár három ember.</p>
<p>Ödöngött az utczán, le s fel. Bemenjen, ne menjen, minden
kapuban hánytorgatta. Aztán bement s úgy jött ki is. Nem adtak
sehol semmit.</p>
<p>Végtére a gyerekek rákaptak s mint a nyáj kisérték, nagyobb
csúfot űzve belőle, mint hajdan Elizeus prófétából. Az ő türelme
sem tartott örökké, közéjük vágta botját, hogy <span class=
"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> egy
ártatlan kis csöppség belesántult s aztán elfacsarodott szivvel
vánszorgott ki a faluból.</p>
<p>Mikor már úgy eltávozott, hogy a faluvégi kutyák is elmaradoztak
s nem ugatták tovább, leült az árokpartra és sirt.</p>
<p>Hozzámegy egy asszony. A csordásné, a ki ott lakott a közelben
egy vityillóban. Kérdi, miért sir? Péternek jól esett a résztvevő
szó s elmondta. Az asszony meghallgatta s ráfelelt, hogy bizony
igaza van.</p>
<p>Azzal bement a házába és kis idő mulva kijött. Szégyenlősen
tartott a markában egy pár kispénzt.</p>
<p>– Jó ember, – mondta – többem nincs. Ez is csak azért van, mert
ebbe a mi falunkba nem veszik el az ilyen kicsi kis pénzt a bótba.
De ha maga használhatja ezt, én tiszta szívből odaadom…</p>
<p>Péter elvette. Még meg is könnyebbült a lelke. Hát nem járt
egészen hiába. Valamit gyüjtött. Igaz, nem sokat: három
fillért.</p>
<p>Szégyenkezve sompolygott az Úr elé.</p>
<p>– Mire jártál, Péter?</p>
<p>– Jaj, én Uram, nem sok jóra.</p>
<p>És sorban elmondta hűségesen, ki mit felelt néki.</p>
<p>Végül elővette a három fillért s annak is elmondta a
históriáját.</p>
<p>– Ezzel most mit teszel, Uram? Ennyivel hogy teremted meg azt a
nagy, nagy fundust?</p>
<p>Az Úr szeliden átvette a három fillért s szólott: <span class=
"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p>
<p>– Elég ez, Péter. Éppen elég. Tegyük hozzá ahhoz a háromszoros
nagy kincshez, a milyenről te álmodni sem álmodol. Az én Atyám
elébb gondolt arra. És megadta az örök nagy tőkét, a melyből
mindenkinek jut mindörökké…</p>
<p>S fogta az egyik pénzt, a porba vetette:</p>
<p>– Ez az első tőkéé: a földé!</p>
<p>A másik fillért a forrásba vetette:</p>
<p>– Ez a másodiké: a vizé!</p>
<p>S kinyitott tenyerén tartván az utolsó fillért, igy szólt:</p>
<p>– Ez pedig a harmadiké: a levegőégé!</p>
<p>S a kis fillér mint a pára szállt el a tenyérről.</p>
<p>Péter pedig elvakult szemmel bámult az Úrra, a kinek dicsfény
jelent meg arcza körül. <span class="pagenum"><a name="Page_132"
id="Page_132">-132-</a></span> <span class="pagenum"><a name=
"Page_133" id="Page_133"><br />
-133-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>JUDITH ÉS ESZTER</h2>
</div>
<p>Szegények voltunk. Koldusnál is szegényebbek. Mert van-e nagyobb
nyomor, mint a tönkrement uraké.</p>
<p>Egy nyirségi kis faluban huztuk meg magunkat, a hol egy
talpalatnyi se volt a mienk a sovány homokból, s édeskés szagu
akáczfavirág gyötört. Csak az emlékezetünkben éltek a kövér,
bőtermő repczetábláink, gulyánk, ménesünk, oszlopos kuriánk ott
fenn a ficzfás Tiszaparton.</p>
<p>A világ sarkába huzódtunk, elbujni a szégyenünkkel. Mégis olyan
helyre, a hol van atyafi. Jó a rokon, gondolta az apám, a ki meleg
szivü volt s mindig szerette az embereket.</p>
<p>Pedig átkos a rokon, az atyafi.</p>
<p>A rokon ott lakott a falu derekán, a legnagyobb házban, a mely
csak ugy terpeszkedett a vályogoszlopaival s puffadtan nézett apró
ablakaival. Hol volt ez a mi urias udvarházunk <span class=
"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span>
mellett. S micsoda keserves, nyomasztó nagy gőg áradt belőle reánk.
Vincze bácsi, a nagy tokáju, kemény öklü, bozontos szemü rokon,
hiába volt Szobi Kertész, mint mi, cselédjének akart befogni.
Haragudott, hogy az apám nem vetkezett vele egy gatyaszárra,
irigyelte, hogy neki már az öregapja kicseppent az uri sorból s a
mi águnk ennyi ideig birta. Az igaz, hogy osztán jól is lepottyant,
szétmállott a sárban, mint a túlérett körte.</p>
<p>Hát még az asszonyok. Az anyám Judith volt, Simonkay Judith. A
nagyanyja báróleány volt s a rokonsága odafent virágzott a hétágu
koronák világában. A Vincze bácsi, a Szobi Kertész Vincze felesége
Csitke Eszter volt s ennek az apja számadó csikós vala az alföldön
s úgy suttogták, pandurkézen veszett el.</p>
<p>A két asszony olyan volt, mint két éles kés.</p>
<p>Az anyám sose panaszkodott. Hideg asszony lett s egy szissz
nélkül türte az életet. De a faluban rebesgették, hogy a pántos
ládákban megőrizte régi apróvirágos bársonyszoknyáit, nehéz
selymeit s drágaságokat marokszámra. Egy kis igaz volt benne, de
nagyon kicsi. Az apám jött-ment, káromkodott, kaczagott, spekulált,
reménykedett; bizott mindenkiben, várt valamit mindenkitől s
csalódott mindennap. Néha rettenetes jelenet volt kettőjük
közt.</p>
<p>Én meg csöndes kis emberke lettem. Félénk közvetitő az anyám és
a világ között. Féltem az emberektől, ujjamat se mertem mozditani.
<span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
"Page_135">-135-</a></span> Úgy lestem ki a világba, mint a
csigabiga, minden pillanatban készen a visszahuzódásra. És mégis
nekem kellett kijárni az emrek közé. Én voltam a család képviselője
a falu előtt. Az apám alig volt otthon, az anyám az udvarra se
lépett ki, ha csak muszáj nem volt. Csak én jártam ki a házból,
iskolába, boltba, tejért…</p>
<p>A tej. A mi kis életünk legnagyobb hiánya! A sok apró baj közt,
a mellyel meg kellett küzdenünk, ez volt a legkeservesebb én rám.
Nagyon szerettem a tejet s nem volt tehenünk. A faluban meg nem
lehetett kapni, pénzért is ritkán; a tej arra való volt, hogy
legyen mit „a piaczra vinni“. Istenem, micsoda gond volt az, hogy
csaknem mindennap a nyakamba kellett venni a falut és sorolni tej
után. Persze, ha az anyám beszédesebb lett volna s meghallgatja a
szomszédasszonyok pletykáit, nem kell nekem tej után járni. Helyébe
hozzák. De nem tette. És én kevély voltam az anyámra, mert szegény,
mert szép és mert gőgös.</p>
<p>Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a
tej.</p>
<p>Már bejártam a falut s gyáván nyujtogattam a fehér meg a vörös
krajczárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna
valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy
kondérokban, háromlábu cseréplábasokban s mégis, ha kértem, a
szikár, élesszemü, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két
kezük szárát s mind a tiz <span class="pagenum"><a name="Page_136"
id="Page_136">-136-</a></span> ujjukat és csipőre szoritott
könyökkel sápitottak:</p>
<p>– Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell
a kalácsba, bélesbe, piaczra. Most áros a té.</p>
<p>Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza.</p>
<p>– Nincs. Nem adnak.</p>
<p>Az anyám nagy fekete szeme kitágult, csak úgy világitott. Nem
szólt, nem sóhajtott, nem fakadt könnyre. De én meglapultam, mint a
kis egér, mikor érzi, hogy rögtön égszakadás.</p>
<p>Az anyám is kalácsot akart dagasztani. Nem szólt, elővette a
vizeskorsót; vizzel kavarta a tésztát.</p>
<p>És én tünődve néztem. Kint gyorsan alkonyodott s a hogy a
kavarófa csomóba olvasztotta a lisztet, egyre merészebben nőtt
bennem egy gondolat.</p>
<p>– Anyám…</p>
<p>Rám pillantott. És én kimondtam.</p>
<p>– Én elmegyek Eszter nénémhez…</p>
<p>Meg sem rebbent a szeme. Pedig nagy szót mondtam. Azon sem
csodálkoztam volna, ha a nagy sárgarézkapcsos biblia, a mely az
almáriom polczán fenyegetően csillogott, rögtön a fejemnek röpül,
csak úgy magától… Eszter nénémtől, a rokontól, soha semmit se
kértünk, ha éhen halunk is.</p>
<p>De hisz neki volt vagy hat tehene s a mi házunkban három napja
se volt egy kanál tej. Mindig csak keménymagos leves, meg
krumplileves… <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
"Page_137">-137-</a></span> Már majd megszakadt a szívem egy kis
tejért.</p>
<p>Az ablakon bevilágitott a hideg, vörösfényü napsugár, az anyám
csak kavarta, kavarta a tésztát. Egyszer megszólalt.</p>
<p>– Eredj el.</p>
<p>Azt hittem, nem jól hallok, egy pillanatig vártam, hátha
megbánja, s hogy nem szólt, sietve felmarkoltam az asztal sarkáról
a krajczárokat s elsiettem. Nem. Az ajtónál még egyszer
megállottam, visszanéztem az anyámra.</p>
<p>– Menjek?</p>
<p>– Csak eredj.</p>
<p>Egész uton ugrált, kalapált a szívem.</p>
<p>A kutyák majd lehuztak s én hogy reszkettem tőlük! És sehol sem
voltak olyan dühös ebek, mint a Kertész-portán.</p>
<p>Egy cselédlány jött elő, az mentett meg.</p>
<p>– Hol van Eszter néném?</p>
<p>A czifra lyány mogorva volt, dühös. Úgy tetszett, mintha
mérgesebben vicsoritaná rám a fogát, mint a kutyájok.</p>
<p>– Az ólba – mordult rám.</p>
<p>Igen jámboran, meglappanva, félszemmel az ebekre sanditva mentem
az ól felé. Még a megfagyott szalma sem zizegett a talpam
alatt.</p>
<p>A marhaól ajtaján vastagon áradt kifelé a pára.</p>
<p>Hirtelen megállottam, mintha jégbálvánnyá lettem volna magam is.
Az ólból különös kiáltásokat hallottam.</p>
<p>– Haccz békén!? – kiáltotta az Eszter <span class=
"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> néném
hangja, de úgy, mintha nem akarna kiáltani.</p>
<p>Dulakodás hallatszott; valami deszka, a szénatartó oldala
recsegett, mintha hozzálöktek volna valakit.</p>
<p>– Komisz! – lihegte Eszter néném. – Disznó komisz!</p>
<p>Valami férfihang kaczagott, halkan, nyihogva.</p>
<p>Megismertem. A kocsisuk volt, Pál Feri, a darutollas legény, a
kiről még én is tudtam, hogy a czifra szolgáló miatt hagyta ott a
régi helyét s állott be Eszter nénémékhez.</p>
<p>– Mit akarsz? – sziszegte a néném.</p>
<p>– Gyűjjön ki! – mondta a legény. – Az ícczaka gyűjjön ki.</p>
<p>Csönd lett.</p>
<p>És én úgy állottam, mint a bálvány. A rémület fura kicsi
gyerekszobra. Pedig nem értettem a szóból semmit.</p>
<p>– Eressz! – sziszegte ujra a néném.</p>
<p>– Kigyün?… Ki?… Ha ki nem gyün, rágyútom a házat. Engem ne
bolondíjjon… Ha mán megítetett, ki is gyűjjön… Ijfélbe.</p>
<p>Az ól rácsajtaja kivágódott és a néném kirohant.</p>
<p>A hogy meglátott, bámészan, ijedten, közvetlen az ajtó mellett
ácsorogva, rögtön látta rólam, hogy mindent hallottam, értettem s
ettől úgy megrémült, majd elejtette a zsajtárt.</p>
<p>– Mit akarsz? – ripakodott rám olyan gyilkos szemekkel, azt
hittem, fölfal. <span class="pagenum"><a name="Page_139" id=
"Page_139">-139-</a></span></p>
<p>– Édes anyám – hebegtem – tisztelteti Eszter nénémet, tessék
adni egy csupor tejet.</p>
<p>– Nincs! – orditotta, hogy majd felbuktam tőle.</p>
<p>Azzal sarkon fordult s ment a ház felé. Valami nagy okosság jött
rám.</p>
<p>Pénzért kéri, – kiáltottam utána olyan hangon, hogy magamat is
meglepett.</p>
<p>Visszafordult, mint mikor egy harapós kis kutya ellen védekezik
az ember.</p>
<p>– Nincs, ha mondom! – s tovább ment. Aztán még egyszer felém
nézett. – Három kemencze kalácsot kell kisütnöm.</p>
<p>A hátam mellett ideges röhejt hallottam. Pál Feri állt mögöttem.
És én nem Eszter nénémre haragudtam meg, hanem erre az állatra.</p>
<p>Leforrázva mentem haza.</p>
<p>Soká álltam az ajtó előtt, mig be mertem nyitni.</p>
<p>Az anyám már meggyujtotta az olajmécsest; ezen a vidéken
üvegoldalas mécsest használnak a házban is, mint az istállóban. S
én jól tudtam, hogy a lámpánkban nincs petróleum, az üvegbe
sincs.</p>
<p>Letettem a pénzt az asztal sarkára s elsuttogtam:</p>
<p>– Nem tud adni. Nincs neki.</p>
<p>Az anyám fölegyenesedett, kemény lett és azt vártam, hogy
kiabálni fog, szidni fogja. De nem szólt. Semmit sem szólt.
Végigsimitotta a homlokát s azt mondta: <span class=
"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p>
<p>– Jó.</p>
<p>Szomoru, nehéz este volt. Egyikünk sem szólott. És én egyre csak
néztem a mécses pislogó, hosszu füstöt eregető lángját s arra
gondoltam, hogy csakugyan milyen sok petroleum fogy a nagy
lámpában, hogy már megint egy csepp sincs az üvegben. És arra is
gondoltam, hogy két nap mulva karácsony és csak legalább az apám
hazajönne karácsonyra. Pedig neki jobb, ha nem is jön haza, mert
nem szereti látni sem ezt a nagy szegénységet és ő, ha elmegy,
mindig urak közt van, mert csak azokkal lehet üzletet kötni. De úgy
látszik, azokkal se lehet, mert ő mindig soká van oda, mégis gyalog
szokott hazajönni egy krajczár nélkül…</p>
<p>Hamar lefeküdtem és akkor sem jutott eszembe, csupa csak ilyen
komoly, nagyemberes gondolat.</p>
<p>Éjszaka volt, sötét, mikor valaki verte az ablakot.</p>
<p>– Judit! Judit! – hallottuk.</p>
<p>– Eszter! – kiáltott az anyám – te vagy?</p>
<p>– Én. Az Isten irgalmára eressz be.</p>
<p>Az anyám beeresztette. Én ott reszkettem az ágyon. A hideg
lelt.</p>
<p>Egy gyufa serczegése hallatszott, de nem gyult meg sem, már
rémülten suttogott Eszter néném.</p>
<p>– Jaj, meg ne gyujtsd, ha nem akarod halálomat. Vess ágyat,
végem.</p>
<p>Az apám ágyát bontotta meg az anyám s <span class=
"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> a néném
belefeküdt úgy ruhástól. Egyszer csak kürtán felsikoltott:</p>
<p>– Hjj! Ne nyulj hozzám! Fáj… Összetört! – és zokogva fakadt. –
Megvert. Majd agyonvert.</p>
<p>Kimeresztettem a szemem és semmit sem láttam. Figyeltem s mintha
az anyám nem is lett vóna, neszét sem hallottam neki.</p>
<p>Tompán, görcsösen zokogott az asszony.</p>
<p>– Én, én, őrült bolond… Rajtakapott… – s csikorgatta a fogát. –
És megvert, hogy ott nyultam el az udvaron. Van egy órája, hogy ott
fagytam. Hová legyek? Kicsukott. Csak hozzád jöhettem. Máshoz ha
megyek, végem. Akárki más kiád rajtam…</p>
<p>S nyögött és lihegett és sírt.</p>
<p>– Tudtam, hogy az urad nincs itthon. És osztán te úgyis
tudod.</p>
<p>– Én? – szólt az anyám.</p>
<p>– Nem szólt… a gyerek?…</p>
<p>Én majd leszédültem az ágyról.</p>
<p>Az anyám megszólalt. Azon a rettenetes nyugodt hangon, a melytől
én már rettegtem, a melytől az apám néha majd megbolondult.</p>
<p>– Nem. Az én fiam nem szólt.</p>
<p>És én, az „én fiam“, remegtem, mint a nyárfalevél.</p>
<p>Eszter néném csöndes lett, mint a halott. Többet nem szólt, nem
sírt, egy pisszt sem adott.</p>
<p>Anyám lefeküdt és én, a ki az ő ágya lábjában háltam, éreztem,
hogy hideg, mint a jég. <span class="pagenum"><a name="Page_142"
id="Page_142">-142-</a></span></p>
<p>Reggel, mikor fölébredtem, minden úgy volt, mint rendesen. A
kemencze már meleg volt, anyám fenn járt-kelt.</p>
<p>Felöltözködtem s vártam a reggelit, mikor belépett az Eszter
néném czifra szolgálója.</p>
<p>Lármás volt és jókedvü, nem olyan dühös és vad, mint az este.
Inkább csufondáros.</p>
<p>– Gazdasszonyom egy csupor tejet küldött. Itt az egész esti
fejés, csak épp a tetejét szedte le. Az édes tejfel kellett a
bélestésztához.</p>
<p>– Jól van, Zsuzsi, mondd meg a gazdasszonyodnak, hogy köszönöm…
Várj. Vidd el neki ezt a pár fülbevalót, viselje emlékül.</p>
<p>És felemelte a pántos láda tetejét s odaadta a legszebb pár
függőjét.</p>
<p>Bizony nem tartottam drágának a tejet. Mert a hogy Zsuzsi
lelkendezett a csecse ékszernek, olyan szivbeli örömmel méregettem
én az öblös, hatalmas cserépfazekat. Vártam, hogy mégis tejet
reggelizzek egyszer.</p>
<p>Az anyám pedig fogta az óriás köcsögöt s elkezdte csöndesen,
nyugodtan beleönteni a moslékos dézsába. Mert volt nekünk egy árva
malaczunk is.</p>
<p>Fakó lett az arczom és halálos rémület vett erőt rajtam.</p>
<p>Az anyám rám nézett. Meghökkent s keze egyre vékonyabb érben
csurgatta a tejet.</p>
<p>Végre nagyot sóhajtott s ellágyult, fájdalmas szép arczán egy
könnycsepp futott végig. Megszólalt:</p>
<p>– No, add a csészéd, fiacskám…</p>
<hr class="chap" />
<p><span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
"Page_143">-143-</a></span></p>
<div class="chapter">
<h2>TARTALOM</h2>
</div>
<ul class="TOC">
<li>Hét krajczár <span class="ralign"><a href=
"#Page_5">5</a></span></li>
<li>Márkus <span class="ralign"><a href=
"#Page_13">13</a></span></li>
<li>Himes tojások <span class="ralign"><a href=
"#Page_25">25</a></span></li>
<li>Magyarosan <span class="ralign"><a href=
"#Page_39">39</a></span></li>
<li>Aranyos öregek <span class="ralign"><a href=
"#Page_51">51</a></span></li>
<li>Csipkés Komárominé <span class="ralign"><a href=
"#Page_61">61</a></span></li>
<li>Sustorgós, ropogós tafotába <span class="ralign"><a href=
"#Page_73">73</a></span></li>
<li>A czicza, meg a macska <span class="ralign"><a href=
"#Page_85">85</a></span></li>
<li>Bent a kupéban <span class="ralign"><a href=
"#Page_103">103</a></span></li>
<li>A kokas <span class="ralign"><a href=
"#Page_113">113</a></span></li>
<li>A nagy fundus <span class="ralign"><a href=
"#Page_125">125</a></span></li>
<li>Judith és Eszter <span class="ralign"><a href=
"#Page_133">133</a></span></li>
</ul>
<hr class="chap" />
<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table summary="Javítások">
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_85">85</a></td>
<td>henem</td>
<td>hanem</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_96">96</a></td>
<td>Éz ez</td>
<td>És ez</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_106">106</a></td>
<td>Én mellettem</td>
<td>En mellettem</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_119">119</a></td>
<td>fogta et</td>
<td>fogta el</td>
</tr>
</table>
</div>
<div lang='en' xml:lang='en'>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 70786 ***</div>
</html>
generated by cgit v1.2.3 (git 2.25.1) at 2026-09-01 08:39:45 +0000