path: root/70724-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 70724 ***



_Minden jogot fentartunk._

_Copyright 1917 by Franklin-Társulat Budapest._

_Tormay Cécile könyvei:_

A RÉGI HÁZ. Regény. 16-ik ezer.

DAS ALTE HAUS. VI-ik kiadás. S. Fischer, Verlag. Berlin.

MENSCHEN UNTER STEINEN. II-ik kiadás. S. Fischer, Verlag. Berlin.

AU PAYS DES PIERRES.

III. kiadás. Calmann Lévy. Editeur. Paris.

APRÓ BŰNÖK. Novellák.

APRÓDSZERELEM. Novellák.

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.

TORMAY CÉCILE

EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT

REGÉNY

NEGYEDIK KIADÁS

BUDAPEST, 1919

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

KIADÁSA




I.

Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre
sebesebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy
galyba és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a
fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.

Mikor odalenn elnémult a szakadék, kedvetlenül eresztette el a galyat.

Azalatt lement a nap és a Karsztok vadul nőttek bele az alkonyatba.
Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű,
hideg eget.

A leány felbámult a Jávorjére. A felhős csúcsok között magányosan égett
a nagy hegy, a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek sötétje.
A tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A völgykatlan
oldalán elfeketültek a szélgátak és tövükben a televény földdarabkák még
vörösebbek lettek: élő sebek a halott szürkeségben.

Jella tudta, hogy emberek hordták zsákszámra a sziklák közé azt a
vérszínű földet és tudta azt is, hogy védeni kell minden maroknyit, mert
a vad szél, mely szakadatlanul rázza a fákat a tetőn, el akarja vinni.
De azért nem csodálkozott; sohasem látott egyebet, el sem birta volna
képzelni, hogy másként is lehetne. Ott a kövek között küzködni kell.
Néha a szél az erősebb, néha az emberek.

Most is dolgoztak lenn a lejtőn. Apró alakok nagy köveket görgettek és
ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, a
melylyel az atyjuk, a nagyatyjuk emelte. Aztán, mintha a mélyben
rézpénzt csengettek volna egy sziklához, fázósan belecsilingelt a hűvös
hegyi levegőbe a völgyi harang.

Vége volt a napnak. Szakadozott hangyajárásban élő vonal indult le a
falu felé, melynek házai, mint az itatóra hajtott birkanyáj, rendetlen
sorban kapaszkodtak a patak mentén.

Jella czéltalanul tépdeste egy hegyi jávor csenevész lombját és közben a
szakadékba nézett, melyről a favágók azt mondták, hogy a föld másik
oldaláig ér. Egyszerre kihullatta kezéből a meggyürt leveleket.
Hátrafordult.

Lenn az ösvényen emberek jártak. Megismerte a hangokat. Ketten jöttek.
Az egyik Slatka volt, a félszemű kovács felesége, a másik talán a
sógorasszonya. Nem láthatta őket a cserjéstől, de a nagy, nyugodt
csendben tisztán hallotta a szavukat.

Az asszonyok ép alatta álltak meg pihenni; Slatka éles hangja hatott fel
elsőnek hozzá.

– A korcsmában tudta meg… Aztán haza ment és nekivágta a baltát az
asszonyának.

Franjóról szóltak, az iszákos bodnárról, a ki régente sokat járt a Jella
anyjához holdvilágnál harmonikázni.

Az asszonyok hangja halkabb lett, valami másról kezdtek beszélni.

– Ő az oka minden bajnak… az a czéda…

– Megpiszkolta a falut. Átkozott fekete szemű. Franjót is ő bolondította
el. Azelőtt rendes, istenes ember volt. Hétköznap sohse itta le magát.

Jella lelapult. A biztosságérzet vakmerőségével nyujtotta előre
fejletlen fiatal nyakát. Tudni akarta volna, hogy kiről beszélnek.

– Föld rossza…

A sógorasszony ráhagyta.

– Verje meg az Isten. A míg szép volt, nagyon pártolták az emberek.

– Még az enyém is, – dörmögte Slatka. Aranykeresztet vett neki. De meg
is fizet érte… Vittem a pap-gazdasszony kisasszonynak két libát.
Beszélni is fogok vele.

– Aztán mit akarsz tőle?

– Hogy prédikálja ki a tisztelendő úr.

Jella nem sokat értett az egészből, mégis rossz érzése támadt. Annak a
kettőnek gonosz volt a hangja. Felkapott a földről egy száraz ágat és
találomra a nyakuk közé dobta. Odalent valamelyik felsikoltott. Az
asszonyok, batyuval a hátukon, hosszú lépéssel nyargaltak egymás mögött,
akár a megriadt libák.

Rejtekéből vásottan nevetett utánuk. Nem szívelhette őket. Tavaly,
Szent-Mihály havában, mikor a hideg törte az anyját és a kecskéjük is
megbetegedett, még egy köcsög tejet sem akartak neki adni. Senki az
egész faluban. Tudta, hogy Slatka volt az oka. Ő keményebb a többinél…

Jellának eszébe jutott valami; ökölbe szorult a keze… Kis leány volt
akkor. Az atyja Szlavoniában dolgozott az erdőben, az anyja levitte
eladni a hálót a tengerpartra. Két napig nem akadt otthon enni való. A
gyomrát ásta az éhség. A félszemű kovács háza mögött pedig tele volt a
vén almafa éretlen vaczkorral. Senkit sem látott a környéken. Letépett
egy almát. Abban a perczben ugrott ki Slatka a fal mögül és egy karóval
úgy a kezére húzott, hogy mindig megmaradt a nyoma. Ezt a régi szégyent
nem tudta megbocsájtani. Gyűlölte a kemény szívű asszonyt, a miért
rajtakapta, a miért neki volt igaza, pedig… ő éhezett.

Mint egy fiatal állat, ásítva nyújtózott egyet. Hátra simította arczába
csüngő haját és összeterelte a falujabeli kecskéket. Ott őrizte őket a
hegyek közt már vagy öt esztendeje, mióta az iskolából kikergették…
Mozgás közben szoknyájának a rongyai alatt jóformán még alig látszott
csipőjének a vonala. A mint ment, sovány karját ütemesen lóbálta és
közben álmos hangon egy régi horvát nótát énekelt.

Lenn a faluban egy háznak az ablakában világ gyúlt. Sárgán vetődött a
fákra, mintha vederből egy kis maradék napfényt loccsantottak volna oda.
A patak zúgása a leány elé jött a mélyből. A korcsma tájékán valaki
kurjantott.




II.

Az elfeketült nagy hegyek között keskenyen, hosszan húzódott a falu. A
templom megzöldült falánál két öreg tölgyfa állt. Lejebb néhány vörös
tető, az út mentén korhadt faházak, zeg-zugos, rendetlen sorban. A ferde
ablakok gonoszul, bizalmatlanul néztek át egymásra. A füstös tetők a
bóra nyomása alatt félre csúsztak, mint a részeg ember kalapja. A
kéményekből apró fellegek buggyantak ki. A harangozóék pitvarából meleg
kenyérszag áradt. «Tán lakodalomra készülnek?» – gondolta Jella. Nagyot
nyelt. Éhesen ment tovább.

Az út sáros volt, pedig régóta nem esett az eső. A kiálló kövek között
kékes tócsákban poshadt a víz. A házak előtt elnyúlt lábbal emberek
ültek a földön, mint a pihenő barmok. Csak a kovácsműhelyben dolgozott
még a legény. Papucsos lába csattogva taposta a fujtató rúdját. A
kohóban égett a tűz és világa, mikor fellobbant, fényesen frecscsent
bele a fiú kormos arczába. Jellának egy pillanatra megakadt a lépése. A
legény feltekintett és az ajtóhoz futott.

– Jella!… Gyere ide Jelliczám! Az alakját körülfogta a háta mögött égő
tűz nyers fénye és a hogy szétvetett lábbal állt a küszöbön, úgy nézett
ki, mintha a bőrköténye alja, meg a válla égett volna.

A leány megrázta a fejét, elmenőben mégis vissza nevetett rá. Lusta és
goromba legény volt ez a Davorin, de ha vasárnap megmosdott és
kiverekedte magát, jó volt mellette ülni a patak partján.

Gyerekkorukban együtt hemperegtek a porban. A rombadült malomnál visítva
taszigálódtak a lehántott fenyőszálon. Jella emlékezett egy napra. A
többiek lecsúsztak a szálfáról, ő mezítláb, futva ment végig rajta.
Elsőnek érezte magát a faluban. Azóta sem nézett többé olyan büszkén
körül; azóta megtudta, hogy az utolsónak tartják.

Davorin, mikor legénysorba került, el is fordult tőle. Csak az elmult
őszön történt, hogy a templom mögött újból összetalálkoztak. Jella
vállán meglazult egy kicsikét az ing. A haja lobogott a szélben. Davorin
úgy nézett rá, mintha nagyon haragudnék:

– Hová indulsz?

– Sehová.

– Én is veled megyek.

Aztán mentek sokáig együtt és nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Megint
barátok lettek, bár a leány nem szerette Davorinban, hogy Slatkának volt
a kisebbik öcscse és ha lármázott, hát hasonlított a nénjéhez:

Jella már a templom alatt járt. A parokhia nyitott ablakán át egyhangú
mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabent lámpa égett. A plébános
az asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek
között a falra.

Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parokhia nagy,
rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, nehány fehér
ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron,
billegve ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben
mindannyian indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták,
hirtelen elharapták a szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki
sem felelt és ő egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.

A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a maga
portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella kedvencze,
a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha akarna
valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta a
nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két
együttérző kis állat.

Jella soká érezte arczán a kecske fűszagú melegségét és nem gondolt
többé Slatkára… Franjóék házatájékán egy pillanatra megállt. Olyanféle
fájdalmas vonítás hatott a fülébe, a minőt a falusi kutyák hallatnak
tiszta, holdas éjszakákon. A hang mélyen kezdődött, mintha a pincze alól
jönne, aztán egyre magasabbra emelkedett és gyerekes, halk nyöszörgésben
aprózódott el. Odabent a házban, magára hagyatva jajveszékelt az
asszony, a kiről Slatka beszélt. Franjo a tornácz lépcsőjén ült és fejét
két tenyerébe hajtva, ütemesen ringatta a siránkozás szerint.

Aztán még egy hangyabolyformájú elhagyott ház, beszakadozott sövények,
egy puszta udvar. Az út megszünt, a leány nedves fűben járt és az erdő
fekete tömegébe ékelve meglátta az anyja kunyhójának az ormótlan, búbos
tetejét. Nem volt több olyan csodálatos tető a faluban. A szél mélyen
benyomta a vályogfalak nyakába és az öreg falak úgy megsüppedtek a súly
alatt, hogy az ereszt még egy gyerek is elérhette a kezével. Jella
emlékezett rá, hogy mikor kisebb volt, nagyon szerette ezt a furcsa
tetőt, a melyet, mint barna bársony, lepett el a moha. Ha odabenn tüzet
raktak, pipált az egész ház és a füst kékes fonalakban gomolyodott ki, a
merre épen utat talált; ha meg zápor verte a keskeny völgyet, az esővíz
zavartalanul folyt be az egyetlen szobába.

Mióta Jella az eszét tudta, mindig így volt ez, pedig az anyja azt
mondta, hogy valamikor, sok év előtt, másutt laktak; messziről jöttek
ide az atyjával, a ki akkoriban szeneshajókon dolgozott. Jella nem
szerette az atyját, félt tőle és csak azon imádkozott, bár ne látná
soha. Ha néha napján lejött a faluba, megverte őt is, meg az anyját is,
elitta azt, a mi a házban volt, káromkodott és aludt. Aztán megint
elment a szénégetőkkel a hegyekbe és egy időre nem kellett reá
gondolniok.

Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A
leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az
alacsony szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen
kecskéjük tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.

Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng
világa botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek
között, halkan egy idegen, érthetetlen dalt dudolgatott. Jella szótlanul
ment az asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoriczamálét,
nagyot harapott, aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje
le-lecsuklott a mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással
nézett rá vissza.

Az anyja elejtette a hosszú fatűt, a mivel a fonalat húzta. Amíg
lehajolt érte, elhallgatott.

A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótáit és
valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az
álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.

– Hol tanultál te énekelni?

– Nem kell azt tanulni… otthon mindenki énekel.

– Otthon? És jó élet volt ott tenálad?

Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz épen az arczába
világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott.
Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka
felett kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a
tűz fénye.

– Akkor jó élet volt mindenütt, – lágyan nyújtotta a horvát szót, – most
meg rossz sor van mindenütt. – Felsóhajtott. Végighúzta két kezét az
arczán, lassan, mintha az újjai megakadtak volna minden barázdában: –
Rossz… nagyon rossz…

Megint sokáig hallgattak. Csak a hegyi patak zúgott a ház mögött, csak a
kötelek surlódtak az asszony ölében.

– És én ott születtem tenálad?

Az asszony bólintott.

– És a falu végen laktunk ott is?

– A tengerparton…

A leány letette a tejes köcsögöt az asztalra. A tűzhely mellett a
padkára ült.

– A tengerparton? Ott, a hová a hálókat viszed eladni?

Várnia kellett a feleletre. A tenyerébe támasztotta az állát.

– Anyus…

Az asszony felrezzent:

– Nem,… messzebb, sokkal messzebb… másutt.

A leány elgondolkozva nézett bele a tűzhely kátrányfekete barlangjába,
melyben a láng fénye lassan ringott ide s tova:

– Milyen az a tenger?

– Mély is, nagy is, mondotta az asszony, inkább a keze mozdulatával,
mint a szavával.

– Mélyebb, mint a szakadékok? Nagyobb, mint a kőmező?

Jella felhúzta térdét az álláig.

– Mondd csak, ott volt az a tenger, a hol két karón egy nagy háló
száradt a szélben?

Az asszony sóhajtott:

– De hát a tengerre nem emlékezel?

A leány megrázta a fejét; a mozdulat közepén hirtelen merev lett a
nyaka, mintha meglátott volna valamit, a mit keresett:

– Megállj csak!… Egy csigára emlékezem! Ott feküdt a homokban és érte
jött a víz, és elvitte. Idegen emberekre is emlékezem, a kik úgy
énekeltek, mint te az elébb, aztán még egy ferde öreg anyókára is…

Az asszony ölébe eresztette a kezét:

– Az anyám volt… Hogy tudott káromkodni! És a nyakában mindig egy
rojtos, sárga kendőt viselt; azzal ütött, ha azok az idegen emberek nem
adtak neki pénzt.

Lehunyta a szemét. Minden az eszébe jutott, de az anyja arczára már nem
emlékezett.

A vakolat halk neszszel pergett le a homályos szegletben. És Jella a
csigára gondolt, az asszony pedig arra a rojtos, sárga kendőre…




III.

A harangszó visszhangozva verődött a nedves hegyeknek; a templom
ereszéből körös-körül csurgott az esővíz.

Odabent a padokban zsúfolva szorongott az egész falu. Jobbról a férfiak;
balról az asszonyok. Az első sorban, fekete ünneplőben jól kipomádézva
ült a biró, mellette a félszemű kovács, aztán a tanító, a ki különben
korcsmáros volt és az iskolában azoknak a kölykét verte legjobban, a kik
nem jártak az ivóba. Most nagyon komoly és ünnepélyes volt; durva tüskés
haja között apró csatornákban folyt a verejték.

A templomban nehéz lett a levegő. Az ázott opánkák, a nedves daróczsubák
és frissen mosott ingvállak avas szappanszaga émelyítően kavarodott
össze a tömjénszaggal. A férfiak mellükre szorították ünneplő kalapjukat
és ugyanazzal a bárgyú, nem látó tekintettel nézték a csupasz
mennyezetet, a melylyel minden vasárnap nézték, mióta az eszüket tudták.
Az asszonyok kezében rikító foltokban tarkállott a kendőbe takart
imádságos könyv.

Ekkor indult el a plébános úr a szószék felé. A lépcső recsegett; a
rendes vasárnapi hangulat szétterjedt a templomban. A parasztok a
torkukat reszelték, mintha nekik kellene beszélniök. Aztán csend lett,
várakozásteljes, együgyű csend. A pap hangja betöltötte a templomot.

Jella álmosan ült az anyja mellett; a nagy magasságok szabad levegőjéhez
volt szokva és mindég elálmosodott a zárt falak tömjénszagos melegétől.
Agyonmosott kartonruhája szűk volt a vállán. Rezes barna haján érczes
villanást gyujtott egy gyertya fénye és összehúzott szempillái között,
mint két keskeny, sötét vonal, csillant meg a szeme. A feje
előrehajlott. Tekintete közönyösen siklott el az ájtatos, buta arczok
felett, a leányok simára fésült, olajos haján. Az anyja összegörnyedve
ült a padban és egyre a zsályát szagolgatta, a mit kopott imádságos
könyvében hozott magával.

Hátul valaki köhögött. Mint a visszhang, elől is köhögtek… Ketten,
hárman. Jella számolni kezdte: ez a Slatka hangja, az a sírásóé. A
sírásónak fájós füle volt és mindig vörös kendőt viselt a feje körül. A
kendő csomóba kötött két csücske most nevettetően billegett a szószék
árnyékában. A leány mindenre figyelt, csak a szent beszédre nem, pedig a
pap egyre emelkedettebben szónokolt és dörgő hangjának védelme alatt a
vén asszonyok egyre otthonosabban szunyókáltak.

Jella majd elkiáltotta magát örömében. A földön egy czinczért fedezett
fel, mely vigan mászott a sáros, patkós nyomok között és finom zeg-zugos
vonalban vitte tovább hosszú lábaival a locsakos vizet. A leány szinte
szabadabban lélegzett, mintha ezzel a czinczérrel bejött volna hozzá az
ő nagy, csendes erdeinek az élete.

Odakint elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A pap
pedig izgatottan kiabált le a szószékről. «Vajjon kire haragszik?» –
gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy
a tisztelendő úr egyenesen feléjök fordul. A bűnről beszélt, közben
háborodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a dühbe.

– A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon
választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája…

Jella unta az egészet, inkább a czinczért nézte a kitaposott kövezeten.
A pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:

– Sohasem késő a jó útra térni! – kiáltotta. Ha közibétek furakodnak, el
kell űznötök őket, mint a hogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit
trónja elől, le a pokolba…

A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott a
háta attól az ismeretlen, csunya helytől, a hova az emberek egymást
küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az
Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de
a tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig
kárörvendő arczczal fordult meg a padban.

«Mit néz ez?» – gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül.
«Mit néznek a többiek?» És ekkor,… ekkor az anyjára pillantott ő is.
Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve
igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét.
Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és a mit eddig
nem tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy
szinte fájt a szeretettől a melle.

Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé
hunyorítottak, a ki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már
olyan halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett
és azután egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.

A tisztelendő hangja rekedten süvített végig a templomon.

– A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a
családokat: persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, czifrán járnak…

Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kis
gyerekkorában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne
valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, czifrább szoknya, melyet
régen az anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök,
nagy aranykarikás fülbevaló és idegen férfiak, a kik reggel mentek el a
házból.

Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre.
Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte?
Miért néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr?
Mondják meg, mert ő nem érti és mégis reszket.

A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte
rezes arczok eltüntek a kalapok mögött. A legények kiváncsian bujtak
össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy
rémlett, mintha valaki a háta mögött az anyja nevét mondta volna:
«Giacinta». Elszorult a torka: «Hát róla beszélnének? Hát…» nem birta
tovább gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte; az emberek, a
szószék, minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja tánczolni
kezdett az oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt
emelkedő kopott Krisztusra tapadt, a ki rozsdás feszületén szomorú
irgalommal tárta ki megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt
a Megváltót nézte, a ki mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet
érzett mindenki ellen.

A szentbeszédnek vége volt. A pap az oltár előtt állt. Vontatott szláv
hangok töltötték be a templomot. A tisztelendő úr sietve mondta a misét.
Az Úr hirtelen született és hirtelen halt meg az oltáron.

Valaki csoszogva ment végig a templomon. A hátulsók kifelé indultak,
aztán megmozdultak az első padokban is. Az opánkák aprózott dobogása
elvegyült a csizmák kopogásával, a mezítelen lábak csattogó léptével. Az
átmelegedett levegőben megint felkavarodott az avas pomádé és a bagaria
szaga.

Jellát és az anyját is tolta kifelé a lassan haladó nép. Az asszony
lehajtott fejjel ment, az arcza fehér volt, a szája széle merev. A leány
üres szemmel nézte az ajtónyilás világos koczkája felé tolongó görnyedt
hátakat és nem látott semmit.

A templomkapuban friss áramlással csapott arczába az esőtől áztatott
tavaszi levegő. A napfény szikrázott a tócsákban, a lucskos háztetőkön.
Egyetlen nagy csillogás volt a völgy és Jella egy pillanatra azt hitte,
hogy talán nem is igaz, a mi történt. Bátortalanul vetette fel a
tekintetét.

Előtte, az ázott terecskén, mely mint gyepverte kis bástya fogta körül a
vén templomot, úgy álltak az emberek, mintha még várnának valamire.
Senki sem mozdult, senki sem beszélt, de a hallgatásban kiváltódtak az
öntudatlan akarat indulatai. A csend nehéz lett és az emberek
megértették egymást. Jella összerezzent. A kovács feléje fordult.
Hátrább kerek ünneplő kalapok, a sírásó kendőjének a csücske, fénylő
olajos fejek. Csupa ismerős arcz és mégis milyen ellenségesen idegen a
tekintetük. Davorin meg úgy tesz, mintha nem akarná látni őket; a botja
végével dudvát ver ki a kövek közül, a helyett, hogy hozzájuk jönne.

Kétségbeesetten nézett az anyjára. «Miért nem szól?» «Miért áll itt?» De
Giacinta dermedten hallgatott. A szeme olyan ijedten meredt a levegőbe,
mintha azt kérdezné, hogy miért bántják? Épen most, annyi év után, mikor
minden elmúlt, mikor már úgy is megöregedett!

Egy parasztasszony megfenyegette őt elmenőben. Slatka a régi bosszú
gyűlöletével kiáltott feléje:

– Te czéda, te!

A csend megszakadt. Az emberek beszélni kezdtek izgatottan. Zürzavaros
hangok. Valaki káromkodott.

Jellának hirtelen eszébe jutott, a mit tegnap a hegyen hallott. Úgy
érezte, mintha a vére tüzes kis szegeket hajtott volna a testében és a
szegek szúrták, égették a bőrt az arczán. Az anyja meg, ott mellette,
csak egyre sápadtabb lett. Látszott rajta, hogy mondani akart volna
valamit, de nem volt szó ahhoz az ő szegény fejében. Pedig, most már
tudta, hogy régi haragosai, az asszonyok fogtak össze ellene, mert – a
férfiak nem védik meg többé.

Lenn az országúton egy szekér döczögött. A fuvaros ember hátraintett és
felkiáltott valamit. A lánczok és kerekek zörögtek. Senki sem értette a
szavát, mégis minden szem a keze irányát követte. Jella és az anyja is
oda néztek. Két lobogó, zöld tollbokréta tünt fel a dombhajlásnál.
Csendőrök jöttek az erdő felől. A puskára tűzött szurony aczélján
egyenletes villanással gyult meg és aludt ki a napfény.

A templom előtt egy pillanatra megfeledkeztek Giacintáról. Nehéz,
aggodalmas csend lett, az a szorongó hallgatás, a mi akkor szövődik az
emberek körül, ha sokan akarnak valamit elrejteni. A férfiak szemükbe
húzták a kalapot, majd mindeniknek volt valami a lelkiismeretén;
mindeniknek volt valami dugnivalója. A csendőrök látása a torkukon
akasztotta a szót. Soha sem lehet tudni, kit visznek el a faluból…

A nehéz, katonás léptek már tisztán hallatszottak lenn az úton. Nem
lélegzett senki. Verejtékes hosszú pillanat, aztán megkönnyebbülés
rezzent át a mozdulatlan, rémült arczokon. A csendőrök közömbösen
haladtak el a templom alatt és befordultak a bodnár pitvarán.

– Franjóért jöttek!… Ki árulta be?

Jella is fellélegzett. Nem tudta, miért, de mint a többiek, ő is félt a
tollbokrétás kalaptól.

– Ez a földrossza az oka mindennek, – dohogott a Slatka sógorasszonya
dühösen – Franjó is azóta veri a feleségét, hogy vele összekerült.

A hátulsó sorokban nem hallották a szavát, a közelállók meg jól tudták,
hogy a bodnár világéletében mindég ütötte az asszonyát, de mert az
ijedtség után támadt indulat áldozatot keresett, megint Giacinta ellen
fordult a harag.

Durva, szőrös öklök emelkedtek, vörös asszonykezek hadonásztak a
levegőben, fojtott káromkodás, elnyomott szitkok hördültek fel és egy
gyerkőcz nekibátorodva megdobta kővel az olasz asszonyt. Giacinta
sikítva kapott a melléhez és fejvesztetten kezdett futni. Jella megállt
a lépte közepén, az egyik lába alig érte a földet, a másik reszketett, a
hogy egész súlyával reánehezedett. A teste hajlékony volt, akár egy
fejletlen suhanczé, a foga fehéren villant meg az ajka között, mintha
harapni akarna. Az arcza sötét lett. Vérében elkeseredett vadság
kavarodott fel, mely most támadt benne, melyet soha sem érezett eddig.
Villámgyorsan lehajolt, felmarkolt egy csomó kavicsot és találomra a
tömeg közé hajította, aztán menekülve nyargalt az anyja után. A
következő pillanatban felocsudott a nép. Valóságos kőzápor süvöltött a
levegőben. Egy kavics Jella lábát érte. A fákról lehullott néhány fiatal
levél; a tócsákban frecscsent a víz – a többi kő czéltalan kopogással
hullott bele az út árkába.

A leányok vihogása megint felhangzott a templomfalnál.

– Az asszonyoknak igazuk volt! – És most már nevetni kezdett néhány
legény.

– Igazuk volt! – dörmögték az öregebbek azzal a töredelmességgel, a
melylyel a férfiak észreveszik, hogy vétkeztek, mikor már… jóllaktak a
bűnnel.

Aztán csend lett a terecskén. Az emberek a kielégített állat buta
tekintetével néztek össze.

Lent, a bodnár pitvarában, ismét megjelent a két csendőr; Franjó, mintha
ministrálna, alázatosan hajlongott még akkor is, mikor már elmentek.

A biró elégedetten taszította meg könyökével a korcsmáros-tanító
oldalát.

– Nem viszik magukkal a gazembert; megint letagadott mindent az
asszonya! Nevetett hozzá és ő örült legjobban, hogy nem akadt dolga a
csendőrökkel; a sok beszédben könnyen elszólhatja magát az ember.

A két tollbokrétás csákó eltünt a dombhajlásnál. A falu visszanyerte
rendes vasárnapi képét és a tisztelendő úr mosolyogva haladt át bárányai
között.




IV.

Jella a kunyhó küszöbén érte utól az anyját. Kétségbeesett sietséggel
reteszelték el maguk mögött az ajtót. Fellélegzettek mind a ketten és
tekintetük találkozott. Aztán zavarodottan bámultak le a földre. Most,
hogy a veszedelem elmúlt, megláttak valamit az egymás szemében. Az
asszony kibontotta, meg czéltalanul újra összebogozta álla alatt a
keszkenőjét. Jella nem nézett rá és mégis látta, hogy a térde táján
rezeg a szoknyája ráncza. Hallgattak. És ezekbe a kérlelhetetlenül néma
perczekben az egyik öntudatlanul vezekelt, a másik öntudatlanul
megbocsátott.

Mikor egymásra néztek, már nem volt zavar a szemükben. Jella leült a
padkára. Vizes rongygyal mosogatni kezdte sebesült lábáról a lassan
szivárgó vért. Az asszony fáradt, megszokott mozdulattal tett-vett a
szobában. Rendbe rakta a hagymát a mestergerendán, az ajtófélfán
megzörgette a fonálra fűzött száraz gombát, felrázta a köcsögben az
olajbogyót. A bereteszelt ajtó biztosságában már megint élték tovább a
rendes életüket… Ekkor egyszerre halk koppanás hallatszott az ablakon.
Csak egy bogár ütődött neki az üvegnek, de ez a tompa nesz egy ki nem
mondott közös gondolatot váltott ki belőlük. Olyan dermedten néztek
össze, mintha a bogárral az egész ellenséges külső világ kopogtatott
volna be hozzájuk, mintha az ablakon át az egész falu leselkednék rájuk.
És az asszony, csüggedt sóhajtással leakasztotta a tűzhely mellől a
hálót, melyen tegnap dolgozott.

– Nem maradhatok én itt.

Jella szemében mozdulatlan ijedtség támadt.

– El kell mennem. Agyonütnek a kutyák, ha nincsenek csendőrök a
határban, – mondotta Giacinta és félrefordította a fejét. A hangja
bizonytalan volt, mikor ismét megszólalt:

– Leviszem a hálót Porto-Réba, a halászoknak. Ha lesz pénzünk, másutt
telepszünk meg.

– De úgy-e én is veled megyek?

Az asszony habozott és a szerint, hogy felemelte vagy leeresztette a
szempilláit, felderült, elsötétedett az arcza. Végre is megrázta a
fejét, mintha önmagával vitatkoznék.

– Nem lehet. Ha én elmentem, téged nem bántanak. Később visszajövök
érted.

Jella érezte, hogy az anyjának igaza van: őt nem fogják bántani és azért
mégis félt valamitől, a minek a nevét nem tudta volna megmondani.

Többet nem szóltak erről egymásnak. Az asszony batyuba kötötte a
rosszabbik szoknyáját, a topánkáit, meg a ködmönét, aztán tétovázva a
levegőbe nézett, aztán Jellára. Hirtelen letette a batyut a küszöbre;
végigment a szobán, lekuporodott a tűzhely elé és egy rozsdás
késpengével feszegetni kezdte a falazás legalsó tégláját.

A leány szeme nyugtalanul követte zajtalan, gyors munkáját. Minden más
egyébről megfeledkezett. Csak a téglát figyelte. A tégla lassan mozdult,
kifordult a helyéből, korom pergett körülte és Giacinta könyökig dugta
kezét a fekete üregbe. Szurtos rongyba csavart kis aranykeresztet húzott
elő.

Jella felkiáltott elragadtatásában, de egyszerre merev lett a nézése.
Eszébe jutott a mit Slatka mondott tegnap egy arany-, keresztről és…
fáradtan letörölte a verejtéket homlokáról.

– Csak ez maradt meg… mormogta az asszony szomorúan. Visszatette helyére
a keresztet és a téglát és nehéz mozdulattal felállt.

– Jól vigyázz rá! Vállára vetette a hálót. Az ajtó felé indult.

Jella meglepetten rezzent fel, már nem gondolt erre. Mondani akart volna
valamit, a mit eddig soha sem mondott, mert hiszen a templom óta egészen
bizonyosan tudta, hogy szereti az anyját, szereti, még ha aranykeresztet
adtak is neki. Keresni kezdte a szavakat, de egyetlen egy sem jutott az
eszébe. Megadóan felsóhajtott, úgy mint a kinek nincsen szava.

Az asszony hátranézett a küszöbről. A keze a hálóba markolt, a melle
egyenlőtlenül emelkedett.

– Van még kenyér ma estére a polczon – mondotta rekedten. Felkapta a
batyut és nem pillantott többé vissza.

Kinn sárgán ragyogott a nap a füvön. A korcsma felől elnyújtott, éneklő
hangok hallatszottak. A dudás panaszkodó, élettelen zenéjébe messze
dobogás vegyült.

– Nem lát meg senki. Már tánczolnak odalenn – mormogta Giacinta.
Jellának úgy rémlett, mintha Davorin parancsolgató szavát hallaná. «Ma ő
a kolovajda», villant a fejébe és a tanító pirosképű leányára gondolt.

A bokrokon túl már csak a patak zúgott a sziklás partok között. Jella az
anyja után iramodott, a ki még a korhadt, keskeny pallón is futva ment
át a víz felett. A tajtékzó ár hideg szele meglengette a szoknyáját. A
leány lenézett a mélybe. Eszébe jutott, hogy a palló sikos és ijedten
tekintett az anyja után: «Ha megtalálna csúszni!» Most gondolt először
arra, hogy baja eshetnék.

A tulsó parton megálltak. Giacinta szomoruan nézett egy ideig a
leányára, aztán lassan simogatni kezdte, megtapogatta a haját, a
homlokát, az ajkát, mintha a kezével is látni akarná az arczát, mintha a
kezével is emlékezni akarna a vonásaira. Az ujjai reszkettek, a melle
behorpadt, a hogy görnyedten föléje hajolt. Jella lehunyta a szemét és
összeharapta a fogát, hogy ne kiáltson, az asszony pedig darabos
gyöngédséggel rázta a vállát és közben sokszor egymásután, parasztosan,
hangosan megcsókolta.

– Majd visszajövök érted, – sóhajtotta tompán, mikor felegyenesedett.
Maga sem tudta, a leányt akarja-e vigasztalni, vagy önmagát. Jella
megint mondani szeretett volna valamit, a mi fájt neki, a mi lassan
emelkedett a mellében. Hiába, a szavak elkerülték a száját, a
szempillája alatt buggyantak ki. Két nehéz gyerekkönycsepp folyt végig
az arczán. De az anyja ezt már nem láthatta. Lehajtott fejjel,
magányosan indult útnak az erdei ösvényen és a talpáról halk neszszel
hullott vissza a felvert avar. A nagy tölgy alatt még egyszer megállt,
még egyszer visszanézett. A szeme ködös volt, a szája hangtalanul
mozgott.

Mind a ketten szólni szerettek volna és… nem birt szólni egyikük sem.




V.

Jella egy kövön ült és a vén tölgyre bámult, a melyik alatt nem állt már
senki. Az anyja szoknyájának ide-oda lengő kék foltja rég eltünt a rőt
fatörzsek között, lépésének a zaja is elhangzott. A leány csengő
lüktetést érzett a fülében és az erdei némaság megtelt gyűlölködő emberi
hangoknak az emlékével. Szinte ujra hallotta a reggeli szitkokat, a
lármát és egy sajgó ürességnek az előérzete fogta el, a mely még messze
volt, de már jött onnan a víz tulsó partjáról, a kunyhójuk felől. Nem
akart hazamenni, mert biztos volt benne, hogy ott megismer valamit, a mi
szomorú és a mit nem ismert eddig. Hova menjen? A kecskéivel, a
hegyeivel is egyedül lenne ma. Valakinek a hangját szerette volna
hallani, a ki azt mondja neki, hogy az anyja hamar visszatér.

Már jó ideje nézett egy kis kék villanást a tölgy odvas törzsökében, a
meggyűlt esőviz felületén, de nem tudta, hogy nézi; már jó ideje
hallotta a száraz galyak recscsenését az erdőben, de nem tudta, hogy
hallja. Nagy zavart érezett a homloka mögött. Soha sem hitte volna, hogy
annyi gondolat van a világon, mint a mennyi az ő fejében támadt. Eddig
nem történt az életben semmi. Mindég csak a hegyek, a kecskék, a
leányok, a legények, a vasárnapi mise; csak az anyja hálója, az atyja
káromkodása; csak a hó, a szél, a nap… és semmi más. Most pedig
egyszerre minden érthetetlenül megváltozott.

Hirtelen felkapta a fejét. Egy különös, hajlott alak tűnt fel a patak
mentén. Jágoda volt, a vén koldusasszony. Sebesen szedte a lábát és
jártában görnyedt felsőteste olyan csodálatosan mozgott, mintha
földigérő sovány kezével egyre füvet tépne. Így ment ő az országuton, a
templomon át, az udvarokon. Mindig sietett. Ha valaki alamizsnát adott
neki, kissé fordított az arczán és alulról nézett fel az emberekre, mint
egy ránczosképű, gondtelt öreg kutya. A kenyeret kapzsi mozdulattal
gyömöszölte tarisznyájába, a pénzt a szájába vette és indult vele a
korcsmába. A parasztok nevettek az ivóban, ő meg kiköpte a filléreket a
bádogasztalra, hóna alá kapta a pálinkás üveget és az ugató kutyák
között, káromkodva, gyorsan, gyorsan ment haza a leégett vízimalomba, a
mely valamikor, nagyon régen, mikor még a kerék forgott és az ura, a
vöröshajú molnár élt, az övék volt. Most is a romok felé tartott. Jella
utána eredt.

Mióta visszaemlékezett, mindég ilyennek ismerte a koldusasszonyt, mindég
ott látta kóborolni a malom tájékán. Gyerekkorában félt tőle, később
szerette hallani a meséit.

Jágoda azok közül való volt, a kik még ismerték az erdei törpéket és
találkoztak a sziklák között a kőszakálú hegyirémmel. Jagoda látta a
szárnyas tüzet a Jezeró szörnyű mélysége felett. Jagoda tudta, hogy mit
mond fagyos őszi estéken az erdő zúgása az embereknek.

– Bóra lesz, – mormogta olykor napsugaras, csendes időben, – a kőmezőn
hallottam a varjutövistől. És másnap bőgött a szél és a magasban
mennydörögve nyargaltak neki a hegyeknek a nedves, fekete fellegek.

– Jön a hideg, – dünnyögte a korcsmában, míg a szilvapálinkáját mérték,
– a patak visszament ma éjjel jégért a sötét szakadékba… És alkonyattal
sivított a hófergeteg az ormokon és a faluban kurjongattak a fuvarosok,
mert nem látták egymást a ködtől.

Mindenki csúfolta a félkegyelmű öreget, titokban mégis babonásan hitt
benne mindenki. Őt kérdezték, milyen lesz a termés, hozzá mentek jóféle
füvekért, ha betegség volt a házban. Jella is úgy képzelte most, hogy
Jágoda, a ki tudja azt, a mit a többiek nem tudnak, talán segíthetne
rajta. Adhatna neki valaminő szárított füvet, a mitől elmúlnék a nagy
fájás baloldalt a szive táján.

Már ott állt a régi malomnál. Az elvadult bozótból szomorúan meredtek az
égnek az omladó falak. Alattuk ezüstfelhőben porzódott a rohanó víz és a
szele meg-meglengette a nyálkás mohát, mely mint megannyi csepegő zöld
jégcsap csüggött le a mozdulatlan fekete malomkerékről. Régen lehetett
már, hogy a malom megállt. A tűzhely falomladványán egy fa nőtt azóta.
Az ajtó tátongó nyilásán benyúltak a bokrok; a lecsüngő mennyezet alatt,
a pusztulásban, új meg új fészket raktak a madarak.

A patak felett zöld erdei bogár szállt el.

Jágoda görnyedten ült egy halom törmeléken és a korhadt kereket nézte,
mintha arra várna, hogy elinduljon. Mikor Jella melléje kuporodott, fel
sem pillantott, meg sem mozdult. Csak bólingatott, úgy, mint a ki
valakinek a messziről jövő beszédjét helyesli; közben pedig elszáradt,
barna kezével értelmetlenül simogatta maga mellett a gyepes földet. Sok
idő múlt el így, végre is a nélkül, hogy feltekintett volna, morogni
kezdett:

– Hát elment az anyád?

Jella, mintha csak erre várt volna, elfojtott lélegzettel hajolt Jágoda
arczához:

– De úgy-e visszajön?

– Vissza, – sóhajtotta sötéten az öreg. – Mindenki visszajön, csak az
emberek nem ismernek olykor rájuk.

A leány annyit értett az egészből, hogy az anyja nem maradt el tőle; a
szeme felderült. Jágoda pedig dünnyögni kezdett, mintha álmában
beszélne:

– Stevó, a molnár is visszajött. A malom is visszajött. Mert hát azelőtt
is a miénk volt itt minden. A ház, a patak, az erdő. És a kerék járt.
Nem tudod te azt megálmodni Jellicám, milyen szép hangot adott akkor a
víz… Aztán beteg lett Stevó. Sem a pap, sem a fűvek nem segítettek
rajta. És a kerék nem forgott többé, aztán meghalt Stevó és a kerék
megrothadt a vízben.

Jágoda két keze közé fogta a fejét. Kendője alól mint a kócz csüngött ki
ősz haja. Valahányszor sóhajtott, úgy hangzott, mintha horpadt mellében
mindég szakadt volna valami.

– Igen, akkor azt mondták nekem az emberek, hogy a Stevó malma nem az
enyém többé, mert nem fizetett meg a molnár valami idegen népeknek. Az
idegen népek el is jöttek ide. El akartak tőlem venni mindent. A házat,
a patakot, az erdőt. De hiába fenyegetőztek csendőrrel, törvényes
írással, nem mentem ki az ajtón. Csak vártam hogy valami történni fog,
aztán, mikor nem történt semmi, hát egy éjjel… leégett a Stevó malma.

A nap eltünt a vízről, a fák árnya átnyúlt a tulsó partra. Jella
figyelni kezdett, eddig az anyjára gondolt. Jágoda összébbhúzta aszott
nyakán a rongyos inget. Szemgödreiben, mintha hangyák nyüzsögtek volna,
egyszerre megmozdult a mélyenfekvő, élettelen két szem. Aztán közel
hajolt a leány füléhez:

– Leégett a malom… Érted?… Én gyujtottam fel.

Jella szája kinyilt. Az öreg lassan, ijesztően nevetett bele a növekvő
homályba:

– Minden elégett. A mi megmaradt, az már csak nekem kellett. Azóta is a
magaméban alszom és Stevó hazajár éjszakára. – Jagoda egy pillanatig
hallgatott. Rejtélyes lett az arcza. – Én megismerem azt, a mi
visszajön. Megismertem Stevót is, a malmot is, pedig mind a ketten
meghaltak már.

Jella borzongva nézett szét a romok között. Hirtelen felállt. A hegyek
mögül ekkor fordult ki a fiatal hold. A vízről nyirkos levegő szállt
fel. A leány félrehajtotta az ajtónyilásból a galyakat és futni kezdett
a patak mentén. A szive gyorsabban vert. Úgy rémlett neki, hogy mellette
a sötétben is szalad valaki, sebesen, zajtalanul, aztán itt is, ott is
egyszerre több helyen kidugja a fejét a bozótból. Mikor jobban
odanézett, csak a cserjést látta. Egy harmattól lucskos galy az arczát
súrolta. Hátra hőkölt. Iszonyodva pillantott vissza.

A holdfényben kisértetiesen világítottak a malom romjai. Jágoda
mozdulatlanul állt a törmeléken és még mindig nézett le a kerék
irányába, a melyikről ő biztosan hitte, hogy megindul valamikor.

A leány térde reszketett, mikor a patak pallójára ért. A zúgó mélybe
hideg foltokat szórt le a hold. A korhadt deszka mintha lassan ingott
volna a fekete víz felett.

Jella a palló közepén hirtelen megállt. A kunyhójuk ötlött a szemébe. A
fal fehér volt, csak az eresz vetett puha, kék árnyat az ajtó fölé. A
ferde kis ablaküvegen úgy ragyogott a holdfény, mintha világ virrasztana
odabenn. Tegnap még a tűzhelynél ült az édesanyja. Tegnap még várt reá
valaki. Hangtalan zokogás járta át a testét. Most már tudta, hogy miért
félt hazajönni. A következő pillanatban egy nagy, heves hullámban
megakadt benne a vér. Úgy érezte, mintha lenn a sötét víz is megállt
volna, csak a palló csúsznék vele együtt sebesen, szédítően a két part
között. Tisztán látta: a ház mellől emberi árnyék vetődött a kövekre.
Valaki állt ott a fal tövében. Jella ingadozva lépett. Leugrott a
pallóról. A partibozóthoz lapult.

Csak egy pillanatig hitte, hogy az anyja jött haza, inkább Stevóra
gondolt, a kit Jágoda várt vissza a malomba…

Túlnan mozogni kezdett az árnyék, ide-oda lódult, lassan előre nyúlt;
egy férfiember lépett ki a holdfényre. Jella fellélegzett. Davorin volt
és már szemben álltak egymással.

– Te vagy az, – dörmögte a legény Attól féltem az anyáddal mentél.

A leány végigtörölte karjával verejtékes homlokát:

– Hogy rám ijesztettél…

Mind a ketten zavarodottan hallgattak el. Maguk között éreztek valamit.
Nem tudtak úgy szólni egymáshoz, mint máskor. Davorin a szája szélét
rágta és botjával a földet túrta. Jellának egyszerre minden az eszébe
jutott. Így látta őt ma a templom előtt… Mikor a legény kinyujtotta
kezét a dereka felé, ellenségesen húzódott hátra:

– Ne nyúlj hozzám! Te is olyan vagy, mint a többi.

– Ostoba vagy, – dörmögte Davorin nyersen. – Az anyád rosszféle volt…
hiába gyilkolsz a szemeddel… rajta még a stevagorai Csodatevő sem
segített volna, neked meg csak bajt csinálok Slatkával, ha beleszólok.

Jella haragja Slatka ellen fordult:

– Ő az oka, hogy így lett.

– Régi haragosa az anyádnak. A kovács is járt utána. Aranykeresztet is
adott neki. Az ilyesfélét eszükbe veszik a fehérnépek.

Megint az az aranykereszt! A leány sápadtan meredt Davorinra. A legény
nem sokkal volt magasabb nála. Széles melle szabadon látszott a durva
ing nyilásában. Szögletes feje keményen ült a vállán. A haja
hirtelenszőke volt, a szeme tétova nézésű, mintha mindég keresne
valamit. Lustán beszélt és ilyenkor a felső ajka csak alig takarta
széjjelálló, fehér fogait. A keze nehéz és meleg volt. Jella szerette
érezni a súlyát a derekán, de most nem akarta, hogy illesse. Ez a
tartózkodás ingerelte a legényt.

– Hát soha sem fogsz szeretni?

– Minek szeretnélek? A leány hangja bizonytalan volt.

– Te a Slatka vére vagy. Kivájná a két szememet.

A legény figyelni kezdett.

– Szétkergetne minket még az oltár előtt is.

Davorin állatiasan nevetett.

– Nem kell ahhoz oltár, hogy te az enyém légy. Az anyád se ment a
templomba engedelmet kérni.

– Ne vedd a szádra! Jella hangja megszaggatta az alvó falu csendjét,
felemelt ökle fenyegető árnyékot vetett a holdfényes kövekre. Egyszerre
összerázkódott. Most értette csak meg, mit akar Davorin és megint
lüktetett benne az a lázadó vadság, a mely ma reggel felkavarodott a
vérében.

A legény nevetett, idegenül, vágyakozva nevetett és kiméletlen erővel
kapta el Jella felemelt öklét. Soha sem látta ilyen szépnek a Giacinta
leányát.

– Jelliczám, kellesz nekem!

És ő, hogy szabaduljon, vergődve hajolt előre. Egy pillanatig némán,
ellenségesen dulakodtak egymással. A férfi nem engedett. Nyitott száját
mohón szorította a leány fedetlen nyakához. Mikor ajka alatt érezte az
ellenkező kis test fejletlen fiatalságát, reszketni kezdett, mintha nem
állana a lábán. Alacsony homlokán kidagadtak az erek. Tekintete bárgyú
lett, marka elgyöngült a Jella ökle felett. A leány felfogta ezt a
pillanatot. Könyökével vakon mellbelökte támadóját és nyargalt a ház
felé. Mire a legény eszmélt, már csikorgott a retesz.

Davorin veszettül kezdte rázni az ajtót. Jella nem mozdult odabent.
Mereven tapadt a falhoz. Tágranyitott szemmel bámult bele a feketeségbe
és a tekintete megakadt a tűzhely mellett. A hátulsó kis ablakon át
kilátott az erdőre. Úgy rémlett neki, mintha a holdfényben megindulnának
a fák; sötéten, nesztelenül jönnének feléje. Szinte fellélegzett, mikor
kivűlről újból behallatszott hozzá Davorin rimánkodása:

– Csak egy szóra… Eressz be hát Jelliczám…

Olyan szépen, olyan alázatosan kérte és ő lassan az ajtó felé fordította
a fejét.

A korcsma tájékáról ekkor duhaj kurjantás hallszott. Davorin hirtelen
hátranézett, mintha attól félne, hogy a mulató legények megláthatnák a
szégyenét. Káromkodni kezdett. Valami iszonyút mondott a Jella anyjáról.
Patkós csizmájával dühödten rúgott egyet az ajtón.

A leány visszahökölt a küszöbről. Kinn a sziklás földön kopogó léptek
távolodtak. Az alsó soron egy kutya ugatott. Csend lett megint és Jella
nem bírta tovább elviselni a sötétséget. Tapogatózva ment a hideg
tűzhelyhez. Emlékezett, az anyja ott tartotta a polczon a gyufát egy
fületlen csuporban. Elsőnek a kukoriczamálé akadt a kezébe és a
némaságban újból meghallotta az anyja szavát: «Van még kenyér ma
estére». De ezek a visszhangzó szegény szavak most valahogyan
szomorúbbat mondtak neki, mint akkor. A kénes gyujtó szaga az orrába
csapott. Könnybe lábadt a szeme. A rőzse füstölt, pattant, lobbot
vetett. Fénye megvilágította a kopott kis faszéket, a melyen az anyja
annyi hálót szőtt.

Jella hátrapillantott, mintha valamilyen sötét ürességbe kellene
belenéznie, a mi itthon várt reá, a mit nem ismert eddig.

A kenyér nem ízlett neki, pedig éhes volt, az ágyon nem tudott pihenni,
pedig fáradt volt. A tagjai fájtak, félt egyedül, fázott az anyja nélkül
és mégis égette a nyakát Davorin vad csókja. Szerette-e őt? Nem tudta,
de azért arra gondolt, hogy ha most itt lenne, talán visszaadná a
csókját… Aztán mégis letörölte a helyét. Véletlenül Giacinta vörös
keszkenője akadt a kezébe. Szomorúan nézett reá és úgy érezte, mintha a
kendővel egy kicsikét visszajött volna hozzá az édes anyja.

A szegletben egyenletesen lihegett a kecske. A tűzhely tájékán egy házi
tücsök kezdett czirippelni. Ezt a tücsköt ismerte az anyja. Tegnap is
szólt, azelőtt is és… Jella nem félt többé. Elaludt.




VI.

Jella emlékezetében úgy maradt meg az a nap, a melyen anyját elüldözték
tőle, mint egy nagy, ijedt üresség, a mely nem ment ki többé a házból, a
melyre mindig vissza kellett gondolnia. A hegyekből hazatérőben sokszor
leült útközben a kövekre és eltöprengett, hogy miért lett az ő élete
más, mint a többieké. De nem bírta végig gondolni soha. Az embereket
okolta mindenért és hogy ne emlékeztessék az ijedtségre, az ürességre,
meg a sötétségre, elkerülte őket. Davorin elől is futott. Csak messziről
látta egy este a kútnál. A tanítóék Zorkájával beszélt. Zorka nagy,
piros arcza pirosabb volt a rendesnél és Davorin hangosabban nevetett,
mint máskor. Jella befogta a fülét és elbujt a bokrok mögé.

Aztán egyszer azt izente Slatka a kis fiával, jöjjön be segíteni az
udvarba.

A kocsmáros-tanítóék is hívták. A Slatka sógorasszonya is, de Jella
elfordult, ha szóltak hozzá:

– Nem szolgálok nektek, mindig a magam szegénye voltam.

Mikor hűvös, kora reggeleken kecskéivel a hegyekbe ment, gyakran betért
a templomba. A kecskék kinn várakoztak rá és míg ő imádkozott, a kövek
között burjánzó füvet legelték. Csak a kis fekete gida dugta be a fejét
a nyitott ajtón. Két szarvának árnyéka ördöngősen mozgott a napfényben,
csengője csilingelt az áhitatos csendben, mintha az oltárnál miséznének.
Jella egyedül volt és úgy tartotta, hogy legjobb ilyenkor imádkozni;
ilyenkor csak őt hallgatja a falmélyedésben az a kékruhás Szűz Mária, a
ki majd visszahozza az édes anyját.

Hanem aztán, mikor annyi nap mult már el, hogy a tíz újján sem tudta
megszámlálni, elfáradt a várakozásban, nem tért be többé reggel a
templomba, este nem nézett le többé a völgybe, hogy vajjon ég-e már a
világ az ő ablakukban. Az arcza beesett, a teste megnyúlt és a szeme
megtelt vad szomorúsággal. Már nem értette, hogy volt idő, mikor fájt
neki, hogy nincs kivel beszéljen. Megszokta, hogy senki sem tudja róla,
mit hord a mellében, pedig a vasárnapi mise után mind utána fordultak a
padban.

Mióta az emberek rosszak voltak, úgy érezte, hogy a nagy hegyek jobbak
lettek hozzája. Naphosszant elbarangolt a hegycsuszamlások között.
Elfeküdt mozdulatlanul a magas csúcsok árnyékában, a honnan egyforma
kicsinek látszott a templom is, az ő kunyhójuk is, a hová nem
hallatszott fel sem a Slatka hangja, sem a harang szava. Már nem tépte
véresre a kezét a sziklákon, hogy kimentse a pókhálóból a lepkéket, hogy
újra repülni lássa őket a mélység felett. Nem nyúlt többé a lepkékhez,
de egy kővel agyonütötte a pókot. A szeme megcsillant és maga sem tudta,
miért néz le ilyenkor mindig a falura.

Ha olykor visszafordult a gondolata, homályosan érezte, hogy más volt ő
azelőtt, de hogy milyen, arra már nem emlékezett. Talán nem is ő volt
az, aki énekelve nyargalt le kecskéivel a lejtőn? Elfelejtette, hogy
valamikor vígabbak lettek a nevetésétől az emberek és az erdők…

Az irtás már fehér volt az epervirágtól, mintha meszelővel frecsegtették
volna össze. A fák kérgén már kopácsolt a kövi rigó. Jella a fűben
feküdt. Két tenyerébe támasztotta az állát és mezítelen lábát lassan
súrolta egymáshoz a levegőben. Egy fűszálon istenbogár mászott felfelé.
Ráfújt. A bogár visszaesett a mohába, aztán előlről kezdte.

Az irtáson egy ember jött át. Az ölfa árnyékában megállt és az ingével
végig törölte a homlokát. Dusán volt, a mogorva nagy Dusán, a kiről a
népek azt mondták, hogy a likai hegyekből, csendőrök elől szökött erre a
vidékre, mert megölte az odavaló gazdag papot. De rábizonyítani nem
tudtak semmit. Ez a nagy, magányos ember, a ki az erdőkben élt és csak
ritkán vetődött le házak közé, keveset ivott, keveset beszélt. Ezért
nevezték el Medve Dusánnak. És ha valakinek eszébe jutott, hogy a régi
időkről kérdezősködjék, fénytelen, apró szeme felett mély barázdába
szökött a homloka; olyan sötéten meredt a kíváncsiakra, hogy elakadt a
lélegzetük és tőle nem kérdezősködtek többé soha. Jella, mint a többi
falubeliek, bizonyos tisztelettel nézett erre az emberre, a kinek nem
volt szüksége senkire.

Most is egyedül jött. Mikor meglátta a leányt, átkiáltott hozzá:

– Szóltam az apáddal. Egy járóföldnyire dolgozik az erdőben! –
Nehézkesen indult tovább és mentében úgy nézett ki, mintha minden
lépésnél a földhöz ragadt volna a talpa.

Jella felszökött a fűből. Utána iramodott.

– Az anyámat nem látta? Hangja elcsuklott. Amikor kimondta azt, a miről
senkivel sem beszélt, a mire mindig gondolt, ösztönszerűleg lesütötte a
szemét, mintha azon keresztül bele lehetett volna látni a lelkébe.

Az ember megállt. Tagbaszakadt, nehéz hegyi paraszt volt. Csontos arczát
kicserezte a sok szél, durva állán deresedett a tüskés szakáll.
Formátlan, megzöldült kalapot viselt, melynek pereme foszlottan csüngött
vörös nyakába. Szőrös mellén fel-felhólyagzott a fuvalatban a szurtos,
csíkozott ing.

Lassan megrázta a fejét:

– Hát elment?

– Elment, – visszhangzott a leány szava, de ő nem tudta, hogy felelt.

– A hegyeken túlról jövök. Odalenn nem járt az anyád.

Jella nem értette meg. – Odalenn? A hegyeken túlról?… Valami az eszébe
jutott, a mire eddig soha sem gondolt. Nyugtalanul pillantott fel:

– De úgy-e, a hegyeken túl is hegyek vannak?… Mi is lehetne más egyéb…
Vagy a tengernél volt?

Dusán megint megrázta a fejét:

– Nincs ottan se kő, se tenger, a hol én jártam. És még olyasfélét is
dörmögött, hogy a Nagy-Havas mögött, túl az Obruč szakadékain, vége a
hegyeknek.

A leány ijedten fogta meg mezitelen lábával a köves talajt, mintha ez az
ember ki akarná húzni alóla a földet, mintha el akarná venni tőle még a
hegyeket is. A torka összeszorult.

– Hát olyan hely is volna a világon?… Aztán mi lenne ott, a hol
nincsenek hegyek?

– Valaminő síkság – dörmögte Dusán egykedvűen és görcsös botjára
támaszkodott.

Jella egy ideig leverten nézett maga elé. De azért még reménykedett, még
nem hitt egészen.

– Aztán hol végződnek a hegyek?

Az ember nagy, bizonytalan mozdulatot tett a levegőben.

– Ott? – kérdezte a leány fojtottan.

– Ott is…

Jella keze, mintha követ tettek volna bele, lecsuklott és súlyosan
ütődött a csipőjéhez. Az ember már indulni kezdett, mikor utána szólt:

– És hogy hívják azt a helyet, ott… meg ott is?…

– Pusztának hívják…

– Puszta – morzsolta vontatottan a leány, – Puszta… és mindent, a mit
gyűlölt, öntudatlanul belevont ebbe az ellenséges, idegen szóba. A
falut, az embereket, az elhagyatottságot, a hegyek végét. Puszta…
Puszta…

Jella leült a földre, Medve Dusán meg egyre kisebb lett a lejtőn.
Először a csizmái tüntek el, aztán a csíkos inge. Már csak a feje
látszott ki a kövek közül, mint egy golyó, a mely magától görög lefelé.
Egyszerre eltünt egészen.

Jella kiáltani akart. Az az ember elvitte a tudatlanságát, a miben jó
volt élni… Hát nemcsak az ő hegyei, meg az anyja tengere van a világon?
Ez az új gondolat megriasztotta, mintha azt mondták volna neki, hogy
valahol messze, messze az Isten is megszünik. Félt, bár közelebb érezte
magához a hegyeket, ép úgy, mint az anyját a templomban, mikor
bántották. Zavarosan folytak össze az érzései. Ijedt kis zokogással
nyult végig a földön.

Az erdők sötéten állták körül. Egyedül volt. A napfényes ég alól csak a
csúcsok tiszta, érintetlen csendje jött le hozzá, az az élő, mindenható
csend, a melyről ő nem tudta, hogy azért olyan jó, mert megállítja a
fájó gondolatot. Valami a hatalmába ejtette őt láthatatlanul. Nem
lázongott többé, hogy az ismeretlen messzeségben végük van a hegyeknek,
mert hiszen, így jobban lehetett őket szeretni… Könnyein át felnézett
rájuk. Mintha egyszerre megtörtek, megolvadtak volna, mintha jönnének
hozzá a fenyvesek felett, mintha a szemén át bele akarnának ömleni. És
ekkor, a mint ott feküdt a földhöz tapadva, úgy érezte, hogy a szíve nem
is az ő mellében ver, hanem alatta a kövek között; úgy érezte hogy az ő
vére hajtja a kis források lüktetését a mohában, az ő lélegzete rezgeti
lassan, lassan az irtásban a havasi füvet…

Egy néma nagy találkozás volt ez, egy rejtélyes összeolvadás. És Jella
ettől a naptól fogva biztosan tudta, hogy ő, meg a hegyek egymáshoz
tartoznak.




VII.

Az öreg templom fala és a partos oldal között úgy összeszűkült a mély
út, hogy csak egy ember fért el benne. Esteledett. A kövek már nem
látszottak a földön. Jella hazafelé tartott. Davorin a műhelyből jött.
Egy pillanatra megállt, aztán előre lépett és a tenyerébe fogta a leány
állát. Nyersen kényszerítette, hogy feléje forduljon.

– Nézz már valahára rám, – a hangja kérő akart lenni, de a marka kemény
és parancsoló volt.

Jella vére lassan szállt fel a szívéből. Olyan váratlanul találkoztak,
olyan jól esett neki. Hát van még valaki a világon, a ki az ő szemébe
akar nézni?… Hirtelen fáradságot érzett a térdében, mintha nagy,
magányos futás után állítanák meg. Davorin melle széles volt és ő ki
szerette volna sírni magát valakinek a mellén. De azért ösztönszerűleg
mégis hátrább húzódott.

A legény türelmetlenül kapott a dereka felé:

– Hát nem akarsz?

Ez a rekedt hang visszalökte a lányt… Ez ugyanaz a hang volt, a melytől
akkor este megirtózott.

– Hát nem akarsz? A legény gyorsan lélegzett, Jella érezte, hogy a szája
az ő száját keresi a homályban. Melle a melléhez ért. Szinte szédülve
hunyta le a szemét. De ekkor érthetetlenül, mintha Zorka nagy, piros
arcza került volna eléje és Zorka mellett meglátta Davorint és a kutat.
Csak most jutott eszébe, hogy ugyanez a kép sokszor megjelent előtte, ha
egyedül volt a házban és kinn besötétedett.

Nyugtalanul ágaskodott fel a legény karjában és találomra kérdezte:

– Igaz, hogy házasodol?

Davorin ingerülten rántott egyet a vállán:

– Mi közöd hozzá!

A leány rámeredt… keserűen taszította el magától.

– Eredj hát akkor, – és visszafordult az úton.

Este megdöngették az ajtaját. A legény állt a küszöbön. Hiába
könyörgött. Jella nem mozdult a házban.

Aztán még egyszer beszéltek egymással.

Vasárnap volt. A kocsmaajtó felett lassan ingott a megvörösödött
borókaág. Árnyékát fel-le hintálta Davorin arczán. A hosszú Branko és
két dugárlegény a küszöbön guggolt. Milutin, a harangozó duhaj fia,
pohár mellett ült az ablakdeszkán. Fél lábát kilógatta az útra és hogy
kipróbálja új csizmáját, időnként rugott egyet-egyet a korcsmai
kutyákon. A leányok magukban tánczoltak a ház mögött. Csak a dobogásuk
hallatszott. A legények még ittak. Mikor Jella elhaladt mellettük,
összenéztek, Davorin mondott valamit, a min a többiek nevettek, és ezzel
a leány után iramodott.

Jella menekülni szeretett volna, de mást gondolt. Visszafordult és
szemtől-szembe várta a legényt.

A kocsmaajtóban felágaskodott a két dugár. Branko előrenyujtotta a
nyakát. A harangozó fia kihajolt az ablakon.

– Miért jársz utánam? – Jella hangja sötét és türelmetlen volt.

Davorin sokat ivott az nap. Szemét elfutotta a vér és úgy megmarkolta
Jella vállát, mintha össze akarná roppantani.

A leány felsziszszent a fájdalomtól.

– Ne bánts… Ide néznek… Mit akarsz hát?

Davorin az arczához hajolt, olyan közel, hogy már nem látták egymást:

– Téged akarlak… hisz az anyád leánya vagy!

– Soha! – kiáltotta Jella minden erejéből, hogy meghallják odaát is és
öklével Davorin szeme közé csapott.

A legény dühödten suhintott utána botjával. Mikor nem találta el,
túlhangosan, fenyegetően nevetni kezdett.

A czimborák is nevettek a korcsmaajtóban és ez volt az, a mit Davorin
nem tudott soha megbocsátani. Valahányszor meglátta Jellát és Branko meg
a két dugár röhögve tüzelte, összeszorította a fogát: «Megkeserüli még»…




VIII.

Fenn a Javorje oldalán már a fűbe hullott a vadrózsák vére. A nap forrón
tűzött az oldalakon. A szél csak nagy ritkán jött le a földre. Jella
tudta, hogy ilyenkor a magasban jár, mert este lobogtak a kék nyári
égben az ökölnyi csillagok.

Napközben az erdőben és a földeken dolgoztak az emberek. A falu néptelen
volt. Csak a patak felől hallatszott elvétve sulykolás. Csak a sírásó
házában fütyült szakadatlanul a gazda. Az ő földjét aratás után kellett
megmunkálni…

Dél volt. A legények már hanyattfekve nyujtóztak az irtás szélén. Jella
térdig gázolt a fűben. A nap csillogott egy fatönk halott, ezüstös
kérgén. A fatönk mellett agyagkancsó állt a gazban. A leány csak akkor
vette észre, mikor a kis fekete gida neki ugratott. A kancsó feldült és
a víz halk kortyogással ömlött a száraz földre. A közelben mozdult
valami. A hosszú Branko felkönyökölt Jella mellett, mikor meglátta őt, a
szoknyája után kapott. Nevetve kezdte húzni maga felé.

– Gyere csak lelkecském…

Szavára több izzadt álmos fej emelkedett ki a fűből. Branko
ellenszenvesen vigyorgott:

– Szép vagy Jelliczám… Jella nevére a kiemelt fagyökér mögött még egy
ing fehérsége villant. Davorin volt. Egy ideig az ébredő ember bárgyú
tekintetével nézett maga elé. Elnyújtott két lába között a füvet kezdte
tépdesni.

A leány nem látta őt. Kirántotta szoknyája végét a hosszú favágó
kezéből. Indult tovább. Mozdulatánál az ingváll oda tapadt a hátához,
rezes ragyogású haja alatt fiatalon hajlott oldalt napégette nyaka. A
legények sértő tekintettel követték a teste ringását. Branko és a
dugárok felugráltak. Davorin nyujtózott.

A rekkenő melegben szinte reszketett a levegő az irtás felett, a forró
földből erjedve áradt ki a termékenység kesernyés szaga. A nap villogása
a legények fejébe kergette a vért. A leány olyan idegen, olyan új volt
nekik, itt az erdők között. A járása könnyebb, a teste szabadabb volt,
mint lenn a faluban és a fejét magasan hordta, mintha mindég a csúcsokra
nézne fel.

Jella hallotta, hogy beszélnek mögötte, de nem törődött velük, hanem
mikor egyszerre csend lett, mintha késsel vágták volna el az
össze-vissza hangokat, nyugtalanul fordult meg. Mozdulatánál a lába köré
csavarodott a rongyos kis szoknya.

A legények csoportban álltak egy kiszáradt fa alatt. Mindannyian őt
nézték. Csak ekkor látta meg, hogy sokan vannak. Öten, talán hatan is,
és ekkor látta meg közöttük Davorint. Ösztönszerűleg lejebb eresztette
csipőjén a feltűrt szoknyát.

Davorin nyaka vörös volt, duzzadtan lüktettek rajta az erek, szeme alatt
két nyers folt tüzelt, mintha meggyulladt volna benne a vér.

Jella zsibbadtan meredt rá, aztán a legények felé fordult, de az ő
elváltozott arczukból is a Davorin szeme nézett rá ijesztően, a baromi
erő rettenetes jogával. Elsápadt. Egyszerre mindent megértett. A szeme
kitágult és megtelt iszonyattal, mintha kérlelhetetlenül látná közeledni
magához az anyja végzetét. Úgy érezte, hogy a teste elveszti a
szabadságát. Láthatatlan erők fogják körül. Nincs menekülés, a levegőn
át terjed a veszedelem és elzár előle minden útat. Riadtan lapul össze,
mint egy szegény kis őz, a melyet bekeritettek a farkasok.

Davorin mondott valamit, a mit nem értett és azért mégis tiltakozva,
undorodva rázta a fejét.

– Hát nem akarsz? – ordította a legény. – Majd akarunk mi! Olyan
mozdulattal intett a többieknek, mint mikor kutyákat uszítanak a biztos
prédára.

– Gazember! – kiáltotta Jella élettelen hangon. Két keze a levegőbe
kapott, mintha szíven lőtték volna, aztán futni kezdett reménytelenül,
kétségbeesetten. Davorin és a legények nagy ugrásokkal nyargaltak
mögötte az irtáson át, mint egy egyetlen, sokfejű lihegő állat, a mely
félholt zsákmányát üldözi, hogy megosztozzék rajta.

Jella nem tudta, merre fut, csak rohant vakon az erdőnek. Káromkodás
verte fel a csendet. Valaki elbukott. Valaki visszacsuszott a meredeken.
A fenyőágak süvöltve csapódtak hátra a törtető emberi testek mögött. Az
erdő ritkulni kezdett. A vad horpadások között sziklák nyúltak fel.

A leány arczát megvérezték a galyak, a szoknyája lobogott, az inge
tépetten verdeste a vállát. Egy pillanatra térdre bukott, aztán megint
tovább, fel, egyre magasabbra. Mialatt emelkedett, mintha lesülyedtek
volna körülötte a kövek, a bokrok, az erdők. A mélyben zavarosan
mosódott össze a völgy, az irtás, a riadtan ügető kecskék, a fák között
felvillanó, nyargaló alakok. Egyszerre mozdulatlan lett a szemebogara.
Mintha eddig csak önkivületében futott volna, mintha csak most ismerte
volna meg a tájat. A nagy, kopár sziklarém a fenyves felett… A lila
virágos havasi rét… Eszébe jutott a szakadék és a villámsujtotta fiatal
szálfa, a mely áthidalta. Irányt változtatott. Nekiszaladt a
vizmosásnak. Ájult rémülettel négykézláb kapaszkodott gyorsan, gyorsan
felfelé és közben remegő kézzel görgette vissza maga mellett a kimozduló
köveket. A legények fenyegetően orditoztak utána. A kövek meg csak
zúdultak lefelé.

Elérte a szakadékot. A ledőlt fenyő csúcsa csak alig hogy partot fogott
túlnan. A szél kisértetiesen rezgette a mélységbe meredő, elhalt
galyakat.

Már hallatszott a legények kiáltozása. Davorin feje kibukkant a lejtőn.
Egyszerre dermedten álltak meg mindannyian.

Jella előrehajolt, végignyúlt a perzselt fán és nyitott szemmel, lassan
kúszott át a hideg halál felett. A fenyő reccsent… egy pillanatra
meghajolt, mintha a mélységbe akarná ejteni a leányt. Aztán már ott állt
a túlsó parton és az életösztön megnövekedett erejével taszított egyet a
fenyőszálon. A fa csúcsa ketté tört, lefordult a szakadék széléről és
zuhant alá a sziklafalak között, surlódva, távolodó, hosszú zajjal.
Valami locscsant a szakadék fenekén és a sötét láthatatlanból megint
háboríttatlanul hangzott fel a földalatti vizek tompa zúgása.

Jella felemelte a fejét. Most már nem jöhetett utána senki.
Összeszorított ököllel nézett a túlsó partra. Tépetten, rongyosan,
vadul. A vére lüktetésétől nem hallott többé semmit. A szemébe mintha
buborékok emelkedtek volna. Reszketni kezdett a szíve táján, a nyakánál,
a csipőiben és eszeveszetten megint futásnak eredt.

Csak ekkor ocsúdtak fel a legények. Szégyenkező, tehetetlen dühükben
köveket hajigáltak a leány után. Veszett ordítozás vegyült a rengeteg
rejtélyes zúgásába és Jella érintetlen sziklái, nyomorult, piszkos
szavakat ismételtek meg. Aztán, mintha egyszerre mindent elfelejtett
volna a táj, még nagyobb lett a némaság, még nagyobb és tisztább a
csend.

Jella idegen erdőbe ért. Erre még nem járt soha. Az óriási fák alatt,
mint vörhenyes, lenyomott gyep, puhán terült a fenyőtűk rétege. A
törzsek északi oldalán moha nőtt. A nap rézsútos aranysávokban nyúlt el
a földön, fényén békésen suhant át a fenn szálló madarak árnya. A leány
megállt. Oly végtelen volt a csend, hogy hallotta, mikor a fenyőszurok
halk neszszel lecsurrant a fák kérgén. Nyugtalan lélegzettel szívta be a
melegben olvadó illatot. A törzsek között gyalog ösvény látszott, aztán
szétnyílt az erdő. Fehér sorompó állta el az útját. A sorompón túl
meredek töltésen, fatalpakon két sötét vonal kanyarodott és a hol a nap
beléjük sütött, úgy csillogtak, mint a kasza pengéje. Jella szeme
követte a két vonal útját, messze-messze egy barlangban tüntek el.
Kémkedve, bizalmatlanul hajolt előre. Az erdővel szemközt sivár
sziklafal meredt, lejebb a fal éle belezuhant a szakadékba. A töltés
alatt fenyőfák csúcsa zöldelt fel a mélyből. Az innenső oldalon, az erdő
sötét vonala előtt, kis házikó állt. Három görbe fa, kerítés, lócza. A
lóczán egy ember ült és pipált. Mikor a leányt meglátta, kivette a
szájából a pipát és azzal intett feléje.

Jella olyan kevéssel beérte ebben a perczben, hogy a közönyös
mozdulatban védelmet, hívást, mindent látott, a mi jó volt és a mire
vágyott. Megint nyargalni kezdett, mindig gyorsabban, ijedten az ember
felé, a hogy melléje ért, irtózva fordult hátra, aztán lebukott a padra.
Feje erőtlenül csuklott a falnak; a szemét nem tudta nyitva tartani.

Mikor felpillantott, a férfi előtte állt és komolyan nézett le rá. Nem
szólt, nem kérdezett semmit, Jella mégis érezte, hogy sajnálja őt. És
ekkor az a mondhatatlan szánalom szállt fel benne, a mit az ember csak
önmaga iránt bír érezni. Sovány, kis válla a falhoz ütődött. Meghatóan
fiatal arczán, a nélkül, hogy tudta volna, lassan csurogtak végig a
könnyei.

A férfi szinte szégyenelte a tehetetlenségét. Bizonyos volt benne, hogy
a leány szenved. Miért nézi hát tétlenül? Félre fordult. Ügyetlenül
taposott szét egy rögöt a csizmája sarkával. Olyanformát gondolt, hogy
tennie kellene valamit. De semmi sem jutott az eszébe, kiverte hát a
pipájából az égő dohányt és bement a házba. Kis vártatra kenyeret, meg
egy köcsög aludt tejet hozott ki. Mikor letette a lóczára, előre hajolt.
Egészen közel volt a leányhoz. Hallotta ijedt lélegzetét. Látta
összekarmolt homlokát és, hogy letörölje a szivárgó vért a halántékáról,
félszegen végighúzta durva tenyerét az arczán. Megkönnyebbülés fogta el.
Egyszerre eszébe jutott, hogy hiszen ez volt az, a mit ő tenni akart. A
leány összerezzent. Így csak az anyja simogatta őt régen-régen, mikor
kis gyerek volt. Fáradt, beesett szemét hálásan emelte az idegen
emberre.

Az ember már nem volt fiatal, vézna mellén behorpadt a kék csíkos
vászonzubbony. Sapkája alatt őszülő haj látszott. Az arcza kicsiny és
száraz volt; csak az állán nőtt szakáll és a szája mellett, mintha a sok
hallgatástól támadt volna, két kezdődő barázda látszott.

Jella szabadabban lélegzett. Az a lázadó, keserű érzés, mely a belsejét
ásta, elzsibbadt az idegen ember jó, szürke szemének a pillantása alatt.
Szinte akaratlanul beszélni kezdett. Eleinte akadozva, értelmetlenül,
aztán indulatosan, vádolón és közben szétfoszlott fejében a sok zavaros
ijedtség. Minden egyszerübb lett. Csak az történt, hogy az anyját
elüldözték, a többi magától jött. Mintha eddig iszapos, sötét bozótban
járt volna, lesüppedve, iszonyodva, vakon; most sütött a nap, tisztásra
ért és nem félt, mikor visszanézett. A lába gyorsabb volt a
veszedelemnél. Ha Davorin utóléri, talán lerántotta volna magával a
szakadékba, de mert nem érte utól… megvetette. Olyan szokatlanul jó
volt, hogy beszélhetett, hogy meghallgatják. Körülnézett. A szeme tele
itta magát melegséggel, újra ragyogott. Lassan lóbálni kezdte a lábát.

– Szép itt te nálad.

Az ember mosolygott és közelebb tolta a leányhoz a tejes köcsögöt. Jella
kiitta a tejet és felállt. Mozdulatánál a másik olyanfélén nézett rá,
mint a kis fekete gida, mikor este el kellett válniok egymástól. Ettől a
tekintettől eszébe jutottak a kecskéi.

A férfi nem tudta, hogyan tartóztassa.

– Gyere be a házba, – mondotta zavartan – üvegbura alatt van egy szép
Szűz Máriám. Van egy alabastromkutyám is… Megmutatnám. Mialatt beszélt,
az a sejtése támadt, hogy ha ez a leány elmegy innen, magányosabb lesz,
mint volt valaha.

Jella a nap eltünő fényfoltjait nézte a fák alatt.

– Majd máskor. Már későn van.

– Hát visszajössz?

A leány kiegyenesedett és nevetni kezdett.

Elindultak az erdő felé. Mikor Jella átlépett a töltésen a két fekete
vonal felett, lemutatott a földre:

– Mi ez?

– Sinek. Ezen jár a vonat.

A leánynak eszébe jutott, hogy hallott valami ilyesféléről egyszer a
faluban.

– És te mit csinálsz itt?

– Pályaőr vagyok.

Ez nem érdekelte Jellát. Inkább azt akarta megtudni, milyen az a vonat
és honnan jön.

Az ember magyarázata csak megzavarta bizonytalan fogalmait.

– Mondd csak, a hegyeken túlról jön a te vonatod?

A férfi bólintott.

– A pusztáról?

– Igen onnan is…

– Akkor nem szeretem.

– Miért nem szereted? Úgy hiszem a nagyapám is onnan szakadt erre a
vidékre. A nagyapám is magyar volt.

Jella megállt. Elgondolkodva nézett le a földre:

– A tisztelendő úr azt mondta, hogy a magyarok véres szájú, hatalmas
kutyák.

Az ember nevetni kezdett. Közben köhögött és az arcza piros lett.

– Te nem vagy olyan, – mondotta Jella félhangon, mintha jóvá kellene
tennie valamit. Hirtelen felpillantott:

– Te jobb vagy még a tisztelendő úrnál is… Ugy-e Cyrilnek hívnak?

Az ember megint nevetett és halkan köhögött hozzá:

– Miért gondolod?

– Nem tudom. Csak úgy hittem. Cyril?…

Ez illenék hozzád.

– Balog Péter… öreg Péter a nevem.

– Öreg?

– Huszonkét éve szolgálok itt. Én ültettem azt a nagy szilvafát is. Hát
téged minek hívnak?

– Jellának…

– Jella… ismételte meg az ember lassan, mintha jól az emlékezetében
akarná tartani. Közben kivette az óráját a nadrágzsebéből. Spárgára
kötött otromba ezüstóra volt, kopott bőrzacskóban hordta. A leány
tisztelettel nézett rá.

– Milyen gazdag vagy te. A házad is szép. Talán tehened is van?

– Kettő.

És kecskéd?

– Három.

Jella összecsapta a kezét.

– Igazán gazdag vagy.

Az ember sajátságosan mosolygott és lepillantott az órájára.

– Vissza kell mennem. A vonat…

Jella kiváncsi lett.

– Jön?… Aztán hova megy most a te vonatod?

– Le a tengerhez.

– A tengerhez? A leány az anyjára gondolt és mert arra ment a vonat,
amerre az anyja, hát szerette volna látni.

– Majd visszajövök, – mondotta, mikor elváltak.

Jella soká barangolt az erdőn, míg megkerülte a nagy szakadékot. Az
irtás táján ráakadt a kecskéire. Az oldalakon már növekedett a csúcsok
sötétje. Az ölberakott fa árnyéka elnyúlt a földön. Puha szürke hamu
ereszkedett a fákra, betemette a völgyet. Mikor a leány meglátta a
mélyben a falu elmosódott fehérségét, egyszerre kemény lett a lelke.
Eszébe jutott, hogy egyedül van. Szétszakadt a fejében az a nyugalom,
melyet fentről hozott magával, megint érezte, hogy ő meg a hegyek
egymáshoz tartoznak. Benne is vad, zúgó patakok járnak és elsodorják őt
magát is, benne is kövek vannak, nehéz kemény kövek, a melyekkel agyon
lehetne ütni azokat, a kik őt és az anyját bántották.




IX.

A nagy, karsztos hegyfalak alatt csak két ember állt a sinek mentén. Az
alagutból fulladozó lihegés hallatszott. Kattogó visszhang. Mintha ezer
kalapácscsal vernék a hegy belsejét. Egyszerre megsebesült a sötétség.
Rohanó, vörös foltok támadtak benne. Két leömlő vérszalag szédületesen
nyargalt előre a sineken.

A vonat mennydörögve száguldott el az apró őrházak előtt. Kivilágított
ablakainak fénykoczkái átsuhantak a gőzbemosódó emberi alakok felett.
Viharától reszketett a föld, a levegő. Tűzfényes füstje meg-meggyujtotta
az éjszakát.

A kanyarodónál ismét alagútba fúródott a vonat. Eltünt. Kihült füstje
alattomosan kúszott elő a hegytorokból. Lebernyegesen terpeszkedett szét
a szakadékok felett. A töltésről lüktető neszszel egy kavics gördült alá
a mélybe.

Csend. És a kövek között megint csak a két ember élt.

Mintha a dermedt némaságon átrohanó erő megrázta volna őket, kezükben
meglengett a jelzőlámpa. Hallgató beszédben így szóltak egymáshoz a
messzeségbe. Egymásra voltak utalva a nagy elhagyatottságban. Ott fenn a
magasban, összébb szorították az alagutak az őrházakat. Kívülök nem
létezett semmi más. Halott, fehér sziklák, hideg szakadékok, szürke
kőmezők; élőn csak az erdő, zúgott… Az alagutakon túl megszűnt az ő
világuk. De itt jól ismertek mindent: a villámperzselte távirópóznát, a
rozsdafoltos talpfát a kanyarodónál és a vízárok táján azt a kapcsoló
csavart, a melyik könnyebben meglazult, mint a többi. Egymást is
ismerték, akár a sinszögeket és előre tudta mindenik, mit fog mondani a
másik a következő pillanatban.

Az egyiknek volt felesége, meg gyermeke is és elvágyott innen. A másik
egyedül élt a kis őrházban, a szilvafa alatt, melyet huszonkét évvel
azelőtt ő maga ültetett.

Az ember bement a házba. A lecsavart petroleumlámpa fojtós szagot
terjesztett. Kiült hát a küszöbre és maga sem vette észre hogyan, megint
Jellára gondolt. Felsóhajtott. Nem, így nem lehet élni…

Mióta a leány először jött el hozzá az erdőből, elmult a nyár. Azóta
sokszor várta a töltés mellett és olyan nagyon nézett le a fák közé,
hogy a szeme könnyezett, a pipája kialudt. Nem vette észre, szívta
tovább, mintha égne. Jella még messze volt, lenn a völgyben, de az éneke
már felért a magasba. Üde és fiatal volt a hangja mintha erdők
harmatján, patakok csengésén szűrődött volna át. Aztán kibukkant az
erdőből kecskéivel és nevetett. Az ajka nedves volt, a foga fehér. A
haja kuszáltan csillogott kis feje körül és az arczán szinte még
látszott annak a napfénynek a meleg aranya, a mely épen megsütötte.

Sokszor jött el így hozzá. Péter eleinte nem tudta, hogy várja, csak
akkor, később, mikor már nem bírt másra gondolni. És valahányszor
találkoztak, az ember mindannyiszor meg akart a lánynak valamit mondani.
De mikor rá került a sor, hogy beszéljen, csak egy sóhajtás jutott az
eszébe.

Ha egyedül volt, sokat nézte az óráját és indulatos gonosz kedve támadt.

A multkoriban, mikor még vöröslöttek a galagonyabokrok, Jella
teletüzködte piros bogyóval a haját. Péter mosolyogva nézte fején a vad
koszorút és megkérdezte tőle, hogy férjhez tudna-e menni. Csak úgy
véletlenül szaladt ki a száján, szinte megijedt, a hogy hangosan
hallotta a gondolatát.

Jella, a szakadékok felett, elnézett a faluja irányába. A szeme sötét
lett, Davorinra gondolt.

– Soha, – mondotta, – most már vége. Péter nem mert többé erről szólni
és ha olykor az az érzése támadt, hogy a vére a szemén át szalad a leány
felé, hát elfordította a fejét. Nem akarta, hogy őt is meggyűlölje, mint
azokat a falusi legényeket, a kik elől hozzá menekült.

Jella sokszor beszélt Balog Péternek az anyjáról és a hegyekről is. Fenn
ült a sorompó rúdján és lóbálta a lábát a virágok felett. Mindig így
tett, ha jókedve volt. Az érdes hegyi szellő lengette a haját. Az ember
előtte ült egy kövön és mosolygott és nem figyelt oda, de a hangját
azért hallotta.

– Gyere fel velem a Javorjéra, megmutatom, hol nő a havasi rózsa.

Péternek fáradság jött a derekába, mikor a nagy hegyre felnézett.
Magában önkénytelenül számolni kezdte az éveit. Sok volt, háromszor
annyi, mint a mennyit Jella számolt. Egyszerre minden ránczot külön
érzett az arczán, egyszerre nehezek lettek szája körül a barázdák.

Hallgatott és bizonyosan tudta, hogy magától sohasem fog merni arról
szólni, amire annyit gondol.

A leány oldalt hajtotta a fejét. Lepillantott rá. Mintha az utóbbi
időben a kék zubbony jobban behorpadt volna a Balog Péter mellén. Akkor
is köhécselt, ha nem nevetett.

– Beteg vagy?

– Azt hiszem…

– Hát nem tudod?

– Honnan lehessen ilyesmit tudni…

Jella nem értette őt. Szeretett feljárni az őrházba, mert ott fenn
eltakarták a hegyek a falut és mert beszélhetett mindenről, a mi a
fejében volt. Aztán meg olykor a vonatot is látta, a mely az anyja
tengere felé ment.

Odalenn nem szólt senkihez, csak egyszer állt meg a kocsma előtt Medve
Dusánnal. Azóta még a legények is elkerülték, mintha félnének tőle.
Mikor észrevette, bátrabb lett. Davorint jóformán soha sem látta és ha
mégis az eszébe jutott, úgy gondolt rá, mint egy veszedelemre, a melyet
szeretni tudott volna, a mely elmult, a melyet kinevetett.

Egy napon lakodalom volt a faluban. A korcsmáros-tanítóék Zorkájának
pirosabban tüzelt az arcza, mint valaha, Davorinnak meg olyan szűk volt
a csizmája, hogy belesápadt a képe. Jella nem fordult meg a templom
előtt, hogy utánuk nézzen.

Davorin leitta magát és a Jella nevét kurjongatta; Zorka pedig sírt a
küszöbön, és az asszonyok vigasztalták. Aztán minden rendbejött és Jella
még inkább elidegenedett a falutól. Olyan volt ő, mint egy bolygó bokor,
mely senkinek a kertjébe sem tartozik.

Csak Balog Pétert, meg a kecskéket szerette. Egészen egyformán szerette
őket. Szívesen odadörzsölte volna néha az arczát a Péter sovány
arczához, de ha feléje hajolt az ember, olyan érthetetlenül húzódott
hátra tőle, mintha haragudnék.

Szótlanul mentek a töltésen. Jella elől járt, Péter követte. A fűben
zörögve kergette a szél a száraz leveleket. A fenyvesben zúgott az ősz.
A leány a télre gondolt. Hirtelen megállt és bevárta az embert.

– Ha egyszer a nagy hó leesett, soká nem jövök vissza, – szinte
öntudatlanul hajolt előre, olyan közel, hogy a másik érezte a hűvös
levegőn át meleg lehelletét.

Péter visszahőkölt és összeharapta a fogát. Szájában megrecscsent a
pipaszár.

Mikor az erdőhöz értek megálltak. Jella maga mellett letört egy darabot
a vén fenyő kérgéből és szórakozottan a levegőbe dobta. Aztán duzzogva
nevetett:

– Holnap sem jövök vissza… Azt akarta, hogy kérleljék.

– Ne gyere vissza, – mondotta tompán az ember.

A leány megütközve nézett rá. De Péter arcza komoly és merev maradt,
csak a szája reszketett.

– Mi lelt?

Nem jött válasz a kérdésére. Jellában daczos harag szállt fel, mintha
megbántották volna.

– Hát sohase jőjjek vissza?

– Soha, – felelte az ember kétségbeesetten. Mást, egészen mást akart
mondani, de csak ez a szó jutott az eszébe. Mikor kimondta, ijedten
nyujtotta ki a kezét, mintha utána szeretett volna nyúlni, hogy
visszavegye. Jella kíméletlenül taszitotta el magától. Aztán elment,
anélkül, hogy visszafordult volna.

Az ember száraz szemmel, mozdulatlanul állt a vén fenyő alatt, melynek a
kérgén meglátszott a seb, melyet a leány öntudatlan kézzel tépett. Az
emberen nem látszott semmi.

A szél duruzsolt. A táviróhuzalokon és az őrház felől lenyomta a
harangjelzést a mélybe.

Jella leült egy kőre és szomorúan rázni kezdte a fejét. Nem értette,
hogy mi történt, de azért alig csodálkozott. Már jó ideje megszokta,
hogy minden másként jön, mint a hogy ő várja. Olyan megfoghatatlan az
egész. Az emberek, az élet is. Megint egyedül érezte magát a világban.




X.

Másnap elindult, hogy megkeresse az atyját. Ő talán tud valamit mondani
az édes anyjáról.

A kecskéket a harangozóék hülye Lizinkájára bizta:

– Jól vigyázz rájuk! – És odaadta neki a csempe bögrét, melyben Giacinta
a gyufát tartotta, meg egy kis fonalat, mely az utolsó hálóból
megmaradt. Aztán ment; korán, virradat előtt.

A falu kék volt a hajnali világban, a fű lucskos és hideg a lába alatt.

A szénégetők azon a nyáron egy völgykatlanban dolgoztak, a Risnják
oldalán. A nagy, elvadult sűrűség felett mindég szállt a füst és a szaga
messzire érzett az ősi rengetegben. Őszszel lassan néptelenedett el az
erdő. A kis tisztásokon elhagyatottan álltak a galyakból összerótt
kolibák és hevenyészett falukon árván rezgette a szél a megszáradt
lombot.

A szénégetők már javarészt átmentek Szlavoniába a facsúsztatáshoz, csak
Zura Jovan dolgozott még megkésve a Risnják oldalában. Az összehalmozott
fa lassan szenesedett át a nedvességben. Az éjszakák már hidegek voltak.

Vén bükkök tövében, embernyi páfrányok között állt a koliba. A közelben
egy forrás fakadt és vize sárosan szivárgott a földből. Az avar ázott
volt, még meleg nyárban is. A nehéz, zöld árnyékban szunyogok zümmögtek.
A szénkúp oldalából, mintha kemenczelyukakból jönne, egyre szállt a
füst.

Zora Jovan a koliba küszöbén ült, mikor Jella a bozótos sűrűségből
kidugta a fejét. Az ember nem vette őt észre, lomhán bámult maga elé,
mezítelen lábával a sáros földben vájkált és időről-időre, mintha nagy
cselekvésre szánná magát, a levegőbe köpött. Az arcza fekete volt a
szénportól, az ajka lecsüngött, mintha nehéz lett volna; az alsó fogsora
mindig kilátszott.

Egyszerre abbahagyta a vájkálást. Szeme a bokrok felett találkozott a
Jella szemével. Meredten nézett rá, káromkodott egyet és felugrott. A
leánynak úgy rémlett ekkor, mintha az atyja hátraszólt volna a kolibába.
Zura Jovannak rövid volt a lélegzete.

– Hát te mit keressz itt?

A leány már nem értette, miért is futott ő annyit, hogy ideérjen. A
szíve nehéz és ellenséges lett. És mialatt fejében az öntudatlan
gondolatok egy elmosódott benyomást kerestek, a melyre nem bírt
visszaemlékezni, szeme mindegyre a koliba felé nézett.

Átbujt a bokrok között és fojtottan, alaptalan reménységgel mondotta:

– Az anyust keresem…

Zura Jován megint káromkodott. Jella félni kezdett, hogy az anyja talán
még sincs itt. Két keze kinyílt a levegőben, mintha elejtette volna az
utolsó darab kenyerét.

A kolibából sajátságos csörömpölés hallszott. A leány hirtelen
kiegyenesedett. Feje előrenyúlt és mielőtt az atyja megakadályozhatta
volna átugrott a küszöbön.

– Anyus!… kiáltotta olyan hangon, mint egy gyerek, a ki elől hiába
bújtak el. – Hiszen tudtam… Ijedten állt meg. A szeglet homályában egy
elhízott, lusta test mozgott. Ez nem volt az anyja. Ez egy idegen
asszony volt. Szótlanul, kihívóan néztek egymásra, míg Jovan közéjük nem
állt. Valamit súgott az asszonynak, az meg arczátlanul nevetett. Jella
szeme megtelt könnyel. Eszébe jutott, mikor az atyja az anyját ütötte és
ő elbújt a padláson, mert nem bírta nézni. «Vajjon megveri-e ezt is?…»
Szerette volna látni. A háta puha volt, a csipője rezgett, mikor
mozdult. «Ezt jól lehet ütni», – gondolta. – «Soká, ököllel.»

Jovan nem nézett rá, mikor visszafordult. Zavarodottan hajtotta félre a
fejét és megint leült a küszöbre. Csak onnan szólt hátra a leányhoz:

– Éhes vagy?

Jella megállt az atyjával szemközt.

Az ember kelletlenül dörmögött:

– Mit nézel úgy rám? Hát csak nem élhetek mindig asszony nélkül az
erdőben.

A hangja olyan volt, mintha a torkában fűrészeltek volna.

Jella nem hallotta, a mit az atyja mondott. Csak egy gondolat járt a
fejében.

– Megverted már? – kérdezte és a szeme veszedelmesen fénylett. Zura
Jovan még jobban kinyitotta a száját:

– Kiről beszélsz?

– Róla!… Jella állával a koliba felé intett.

Az embernek eszébe juthatott valami. Ingerülten belevágta sarkát az
ázott földbe. A locsakos víz feketén frecscsent térdig feltürt
nadrágjára. Aztán felállt és nagy, lomha lépésekkel lement a mélyedésbe.
Egy pillanat mulva eltünt a füstben, mely mint a megolvadt sár,
gomolygva ömlött ki a szénkúp szelelőin át.

Az asszony csak erre várt. Kidugta piszkos, fésületlen fejét a
kolibából.

– Elmenj innen, – mondotta lassan ringatva a csipőjét, – itt hármunknak
nem telik az étel…

Jella undorodva nézett rá. Daczosan, félvállról felelte:

– Engem innen csak az apám küldhet el.

– Az apád?… Ép úgy lehetne az enyém is. – Az asszony bárgyúan, gonoszul
nevetett. – Sohse volt a tied. Te senki lánya, te… Az anyád csak előtted
szégyelte. Azért fizetett meg Zura Jovánnak, hogy hallgasson, azért
tűrte, hogy üsse… Ostoba volt, mint a talpam…

Az asszony szaggatottan, gyorsan beszélt és a szemében az a
kérlelhetetlen kifejezés volt, melylyel az éhes állat az ételért
dulakodik. Jella mintha fejbe ütötték volna, szédülve, tehetetlenül
hallgatott. Egy pillanat alatt mindenféle az eszébe jutott, a mit régen
Zura Jovan az anyjának mondott, mikor pénzt kért, mikor azt hitte, hogy
ő nem hallja. Hátha nem hazudik ez az asszony? Két kezét görcsösen
szorította a mellének és az ember után iramodott. Lenn, a fekete
horpadásban szembekerült vele. Fuldokolva kiáltott rá:

– Igaz, hogy nem vagy az apám?

Jovan, mintha valamit követne a tekintetével, a mi elrepült tőle, bután
nézett el a füst felett. Duzzadt szemhéja alatt vörös lett a szeme és
olyat bődült, hogy visszhangzott a Risnják oldala. Rohanni kezdett a
koliba felé.

– Az mondta! Az ott bent! – ordította Jella. – Üsd… Üsd!… Ököllel! A
fejét…

A szive dobogott és a kegyetlen gyönyörűségtől, a fájdalomtól elvakulva
menekült vissza az erdők zúgó alkonyába.




XI.

Jelláról azt mondták a faluban, hogy rossz úton jár. Az emberek nem
szeretnek segíteni, de szeretik, ha rájuk szorulnak. Nem bírták
felfogni, hogy a Giacinta lánya hogyan tud olyan magányosan megélni
közöttük. Voltak, a kik a liburni pásztorokról beszéltek; a legények
Dusánt emlegették. De senki sem tudott bizonyosat. Jella pedig mindig
hallgatott. Most már csak fenn a hegyekben élte a régi életét. És mert
egyedül volt, hát erős lett. Olykor, ha behunyta a szemét, megborzongott
saját magától. Mély szakadékok lehettek a lelkében, mert ha az emberekre
gondolt, hideg sötétség szállt fel benne. Szeretni kezdte a vihart. Nem
félt többé, ha a völgyek elfeketültek. Nevetett, ha a faluban kitépte a
bóra a zsindelyt a nyomtató kövek alól. Úgy érezte, ő haragszik a
vijjogó szélben, ő szaggatja a szénát az ágasokról, ő viszi a vörös
földet a kőfalak közül, ő nyargal vele, mint egy vérző fergeteg. Zivatar
után könnyebben lélegzett, mintha kitombolta volna magát és fáradtan,
beesett szemmel nézett fel a hegyekre.

Néha azt hitte, hogy a halántéka mögött egy kerék forog, a melyet nem
bír megállítani. Gyakran járt eszében Balog Péter is, Davorin is, meg
Zura Jovan, a kit azelőtt az atyjának hitt. Örült, hogy most már nincs
köze hozzá és szabadon gyűlölheti őt is, meg azt a borzas, szurtos
asszonyt is, a kit megvertek miatta. A pusztára is sokszor gondolt és
olyanfélén képzelte el, hogy ott lelapulnak a hegyek a földre és az
emberek rugják őket, mint a beteg kutyákat. Az emberek rugnak mindent, a
mitől nem félnek. Szerette volna, hogy tőle is féljenek.

Néha feldöntötte a rövidinges kis gyerekeket a falusi utczán. Fel akarta
volna dönteni a viskókat is. Este pedig, fenn a hegytetőn haragosan
tiport a meleg kövekre. Beletiport a napfénybe, amiért lenn járt a
faluban.

Azt akarta volna, hogy a nap egyedül a hegyeké legyen és a hegyek
egyedül az övéi. Csak neki feleljen a visszhangos barlang, a Visnevica
horpadt oldalában. Csak ő találjon rá a vérző havasi rózsára, csak ő
tudja, hogy a Kecskehágó alatt megszakadt a Karszt szíve és az Isten
örökös jeget tett a helyébe.

Jelláé volt a hegyeknek minden titka. Ezért adott nekik más nevet, mint
a többi emberek. Az Ezüstös, a melyben annyi csillogó forrás fakadt.
Messze-messze a Kékhegyek és a vad Csillagjárás orma. Este, éjszakára
azon kapaszkodtak fel az égre a legszebb csillagok.

Szerette volna közelről látni az útjokat. Elindult egyszer arra felé a
kecskéivel. De a hegyekből zivatar szakadt rá. A vihar sivítva hajtotta
maga előtt a fellegeket. Mint félelmes, nyirkos óriásállatok rohantak le
a meredeken. Borzongó gyönyörrel fordította feléjük az arczát. A kecskék
nyugtalanul dörzsölőztek hozzá. Erősebbnek érezte magát náluk és nem
félt.

A fellegek belenyargaltak az erdőbe. Összetépték magukat a fekete fák
között. A fenyves alatt megint gyülekeztek. Szédítő seregek örvénylettek
le a falura. Felettük, mint a leboruló nép felett az ünnepi
szentségtartó, sugarasan bontakozott ki a napfényben a Csillagjárás
orma.

Ezek voltak Jella legszebb perczei. Mindenről megfeledkezett. A felhők
eltakarták a falut. Onnan lennről nem láthatta senki a hegyeket.
Ilyenkor egyedül az övéi voltak…




XII.

Giacinta még mindig nem jött vissza, Jella pedig még mindig várta. Ha a
szél száraz levelet csapott az ablakra, sokszor kifutott az ajtó elé és
éjjel, mikor csak félig aludt, nem egyszer hallotta, hogy valaki az ő
hangjával beszél az üres házban: Anyus!… Anyus!… Ilyenkor reggel úgy
rémlett neki, hogy az anyjáról álmodott…

Már hosszúak voltak az esték, Jella iszonyodva nézett az ablak felé,
mintha a tél ott ülne a küszöb előtt a sötétben, mintha látszanék a
lehellete a hólyagos, zöld ablaküvegen… Eszébe jutott a behavazott falu;
a nagy csend, melyben még kutya sem ugat, a fűzfavessző, melyből lassan
kosár lesz dermedt térde között és… a végnélküli jeges éjszakák, mikor
az ember nem tud aludni, mert éhes. Tekintete vissza-visszatért a laza
téglához a tűzhely falában. De hát hol is maradhatott el az anyja ilyen
sokáig?

Ünnep volt. Jella a hegyekből jött vissza, gombát szedett a nedves
oldalakon, ott, a hol még sütött a nap. Lenn az úton egy házaló
poroszkált. Az ember azt kérdezte, merre van a korcsma? A leány
szóbaállt vele, mert idegen volt. Hátha tud valamit az anyjáról. De
azért nem kérdezett tőle semmit, csak ment mellette és lopva olykor
rápillantott. Messziről jöhetett. Látszott a csizmáján. A hátán egy
fekete ládát vitt. Az általvető szíjja mélyen belevágódott a hóna alatt
a rongyos kabátba. Az arcza vörös volt az erőlködéstől.

Jella érdeklődve nézett a fekete ládára.

Mikor beértek a faluba, az ember megállt az ároknál, nekidűlt egy
földhányásnak és leeresztette az általvető szíjját. Letette kalapját a
fűbe és beletérdelt, aztán óvatosan kiszedte a reteszeket. A fekete
ládából fésűk, kötények, kendők, vásári tükrök, hamis függők kerültek
elő. A kékbeli olajos holmi és az olcsó szappan szaga erősen áradt a
Jella orrába, de ő csak egy rojtos tarka kendőt nézett, a mely szebb
volt, jobban virított mindennél. Ez a kendő megfogta a szemét. Ilyen
gyönyörűséget nem látott soha. Egyszerre vágyódni kezdett rá. Mikor
utána nyúlt, feltekintett. A kút felől dobogó, vihogó csoportban
leányok, asszonyok jöttek az úton. Zorka is közöttük volt. Jella tovább
iramodott. Csak messziről fordult vissza. Az ember még mindig a
kalapjában térdelt. A leányok taszigálódva állták körül, Zorka pedig
vállára vetette a tarka kendőt és egy bádogkeretes tükörben nézegette
magát.

Jellának eszébe jutott Davorin. Valami rosszat szeretett volna
asszonyának kiáltani, de azért mégis hallgatva ment odébb.

Útközben minduntalan a kendőre gondolt. Emlékezett rá, hogy
gyerekkorában volt a birónénak egy ilyen kendője és ő szerette volna
legalább egyszer a vállára vetni és szaladni vele, hogy a rojtok
lobogjanak a szélben… Minden lánynak volt kendője a faluban, neki nem
volt; nem volt neki soha semmije… Elképzelte, hogy ha az a kendő az övé
lenne, úgy menne misére még nagy melegben is és Davorin megint őt nézné
Úrfelmutatáskor, mikor a többiek lehunyják a szemüket. Ő pedig
odafordítaná a hátát, nem mint a multkor, a rongyos, kartonruhás kis
hátát, hanem a czifra, rózsás kendőt, aztán végig menne a falun és a sok
rojt lobogna a szélben.

Mikor hazaért, kivette a téglát a tűzhely oldalából, belenézett a kormos
üregbe, vajjon helyén van-e az a kereszt, közben a kendőre gondolt.

Estefelé kiült az ajtó elé. Mozdulatlanul nézett le az útra. Nagysokára
kifordult a korcsmaajtón a házaló ember. Jellának egyszerre eszébe
jutott, hogy miért didergett olyan sok idő óta a küszöbön. Megvan még a
kendőd? – kiáltotta már messziről.

Az ember bólintott és ment tovább.

– Mennyiért adod?

A vándorló megállt. Bizalmatlanul nézett a leány rongyos szoknyájára.

Alkudozni kezdtek és Jella már úgy érezte, nem bír a kendő nélkül
megélni.

– Van egy arany-keresztünk… Megijedt, a mikor kimondta. Hirtelen
hátranézett. Olyan gyorsan jött az egész. Az ember otthagyta a kendőt,
pénzt is ráadásul, az aranykeresztet pedig vitte el magával.

Jella levette a polczról az anyja imádságos könyve mellől a törött
tükördarabot. Az ablaknak támasztotta. Belenézett. Fiatal mellén
megfeszült a kendő. Mosolyogni kezdett.

– Jágoda!… Jágoda!…

A vén koldusasszony megállt a pataknál és mintha a szél hozná vissza,
gyorsan jött a kunyhó felé.

– Gyere csak!

A leány meg akarta mutatni magát valakinek.

Az öreg átbotlott a küszöbön és odakuporodott a tűz mellé.

Jella nevetve fordult egyet:

– Szép vagyok?

Jágoda alulról nézett fel rá és lassan dörzsölte össze lilaszínű kezét.

– Szép, – mondotta halkan, – de én fázom. Régen nem kaptam semmi meleg
ételt.

Jella tudta, hogy Jágoda a pálinkát hívja meleg ételnek és félrehúzta a
száját.

Az öreg kicsinylően legyintett.

– Nem tudsz te semmit… Mikor az Úristen megteremtette a hideget, az
éhséget és az öregséget, hát megsajnálta az embereket és hogy jót is
adjon nekik, hát megteremtette a pálinkát, mert attól el lehet felejteni
a hideget, az éhséget, meg az öregséget is.

Szeme egyszerre megakadt az ablakdeszkán, azon a pénzen, melyet Jella a
házalótól kapott. Nem vette le róla többé a tekintetét és közben olyan
hangon, mintha koldulna, beszélni kezdett:

– Honnan van ez a kendő meg az a pénz?

A leányt készületlenül érte a kérdés.

– No ne félj, Jelliczám. Szép is vagy,… fiatal is vagy, én meg tudok
hallgatni. Jelentőségteljesen nyujtotta ki száraz kezét.

Jella adott neki a pénzből, de nem nézett rá. Az öreg megállt az
ajtóban. Görnyedtebb volt, mint máskor, a keze leért a küszöbig. Ferde
szájjal mosolygott:

– Nemsokára hazajön az anyád…

A leány ijedt mozdulattal rántotta le válláról a kendőt:

– Honnan tudod?

Nem értette, hogy mi történt. Megijedt, mikor az anyját említették, de
hiszen az előbb még várta; világosan emlékezett, az előbb, mikor gombát
szedett a hegyoldalon… Nyugtalanul pillantott a tűzhely alsó téglájára…
Ezóta már messze járhatott a házalóember és az anyja azt mondta, hogy
jól vigyázzon a keresztre. Végig törölte a homlokát. Mikor olyan szép
volt az a kendő. Mikor olyan régen vágyódott utána…

Este, elalvás előtt, mintha nem várta volna többé olyan nagyon az
édesanyját. Ezután nem kérdezgette önmagától, hogy hát hol is marad oly
sokáig.




XIII.

Éjjente már havazott a hegyekben. A nehéz, fekete ég lesülyedt, csak a
fehér csúcsok támasztották, hogy le ne zuhanjon a földre. Az oldalakon
állatkolompolás hallatszott. Mintha csengők görögtek volna alá a ködben.
A havasi pásztorok lejebb húzódtak a falvak felé. A szél sivalkodott a
kéményekben. Az ajtókat csukva tartották.

Péntek este volt.

A zápor szakadozottan verte a földet, a szerint, a hogy a szélrohamok
hajtották. A víz szomorúan frecscsent az árkok körül. Jella az ablakon
át nézett bele a lucskos szürkületbe és a vasárnap, a mise, a kendő járt
az eszében. A kendő…

Lenn a fekete úton egy formátlan alak küzdötte magát előre a viharban.
Mikor közelebb ért, tagozódni kezdett a teste. Egy magányos asszony
volt. Felsőszoknyáját a fejére hajtotta, ázott ruháját a lába közé
csapta a szél. Jella nem tudta miért, egyszerre az anyjára gondolt. Az
ablakra rántotta a foszlott szoknya-rongyot, a szegletbe dobta a kendőt
és mereven megállt a szoba közepén.

Mintha erősebben kopogna az üvegen az eső. Mintha az ajtót rázná a szél.
A leány szeme tágra nyilt. Úgy rémlett neki, hogy gyenge hangon valaki
hívja őt. Lassan, ijedten húzódott hátra, de a hang utána jött a
tűzhelyig. A retesz mozgott, mintha kívülről rángatnák. Jella keresztet
vetett és kinyitotta az ablakot. A hideg eső az arczába csapott, a szél
lobogva fújta be a szobába a szoknya-rongyot.

A küszöbön Giacinta állt.

Mikor szembekerültek egymással, a leány visszahőkölt.

– Anyus, – a hangja elcsuklott, – anyus…

Az asszony kimerülten dőlt a falnak. Ázott ruhájáról csurgott a víz.
Haja csapzottan tapadt a halántékához, szeme a kék árnyékoktól olyan
nagynak látszott, mintha az arcza közepéig érne.

Jella iszonyodva támaszkodott az asztalnak és két csipője mellett
görcsösen markolta a deszkát. Nem birta levenni tekintetét az anyjáról…
Hogy megváltozott…

– Félsz tőlem? Az asszony beesett, viaszsárga arczán akadozó fáradt
könnyek folytak végig. – Beteg vagyok… nagyon beteg…

Aztán ott feküdt az ágyon és nem beszélt sokáig, csak szegény, sovány
keze mozgott szakadatlanul a pokróczon. Jella megrakta a tüzet, közben
arra gondolt, bár múlnék az idő, bár messze lenne tőle mindez. Giacinta
egyszer mereven felemelte a fejét. A torkából tompa hörgés tört elő.
Megint hátrabukott. Az az idegen hang megfagyasztotta Jellában a vért.
Érezte, hogy az anyja mondani akar valamit, de nem tud beszélni.

A csendben csak Giacinta lélegzete hallszott. Kinn egészen besötétedett,
a tűz fénye élőbb lett a kürtő köpönyege alatt. Jella az ágy szélén ült
és értelmetlen arczczal nézte az anyja mellét. Mióta észrevette, hogy
milyen csodálatosan emelkedik, nem bírta róla levenni a tekintetét.
Kétszer egymásután, aztán sokáig nem mozdult, aztán megint kétszer. A
szája széle kék volt és száraz; a homlokán apró patakokban folyt a
verejték. Összeszedte minden bátorságát és végighúzta a tenyerét az
anyja gödrös halántékán. Giacinta felnyitotta a szemét. Mozdulatlan
pillákkal soká nézett reá.

– Szegény gyerek… A hangja üres volt és messziről hangzott.

Jella felrezzent.

– Anyus… kellene valami?

De az asszony nem felelt. Reggel felé megint nyugtalan lett. A feje
ide-oda ingott a szalmazsákon és a keze mintha láthatatlan pelyheket
szedett volna össze, szakadatlanul mozgott a pokróczon.

Jella megint megtörölte a homlokát és vizet adott neki. Szomjasan ivott,
de a szemét nem nyitotta ki és a víz sajátságos nehéz zajjal ment le a
torkába, mintha tikkadt favályuba ömlött volna. A leány föléje hajolt.
Giacinta ajka mozgott. Gyerekes elváltozott hangon beszélt és az anyját
hívta, azon a nyelven, a melyen régen olyan szépen tudott énekelni.
Aztán imádkozni kezdett, gyorsan, érthetetlenül. Jella is imádkozott és
megint arra gondolt, bár múlnék az idő.

A tulsó falon halvány koczka bontakozott ki a sötétből, de a leány nem
látta a hajnalt, ő csak az ablakkereszt fekete árnyékát nézte, a melyet
a növekvő világosság mint valami hideg, élettelen víz áradása, lassan
úsztatott át a szoba földjén, az anyja ágya felé. Eddig sohasem vette
észre, hogy a reggel egy fekete kereszt körül jön be a házba…

Az eső szakadatlan rohamokban verte a tetőt, a szél fütyült az
ajtórepedésen át. Minden szürke és szomorú volt, csak a szegletben
virított egy tarka folt. A Jella kendője… A leány dideregve állt fel,
nyújtóznia kellett, hogy dermedt tagjait megint használni bírja, aztán
lábujjhegyen az ablakhoz ment, levette a szoknya-rongyot és a kendőre
dobta. A szeglet homályában hirtelen megállt. Most, hogy távolabb került
az anyja ágyától, nem mert visszamenni. Félni kezdett. A haja alatt
hideg áramlást érzett a fején és a nagy csendben az a szörnyű
bizonyosság fogta el, hogy egészen egyedül van a világon.

Iszonyodva menekült az ágyhoz.

Az anyja nem lélegzett többé. És Jella csak ekkor értette meg, hogy az
elébb itt volt az édes anyja, csak ekkor fogta fel, hogy mielőtt elment,
még egyszer visszajött.




XIV.

A keresztútnál, a dombhajlás alatt egy megrogyott vén ház állt. Falán
nedves foltok látszottak még nyáridőben is. A kék keretes kis ablak
mögött ült naphosszant a sírásó. Opánkát varrt a parasztoknak és egyre
kalapált. Azt tartotta, hogy az embereknek legfeljebb egy sírra, de
legalább két opánkára van szükségük. Egy mesterségből nem lehet megélni…
Ha sírt ásott, ha opánkát varrt, egyforma volt az arcza és közben mindig
fütyült. De mikor a gyerekek vargának csúfolták, megharagudott. Az
atyja, a nagyatyja is sírásó volt. Ő sem akart más lenni. Megfenyegette
a gyerekeket, mérgesen kiáltott ki az útra. Aztán visszaült a kis asztal
mellé az alacsony székre és kívülről csak sovány hátának görbülése
látszott, meg olykor a keze, a hogy a fonalat a levegőbe húzta.

Mikor Jella a világtalan, esős reggelen megállt az ablakánál,
fütyörészve babrált az asztalkán, a kaptafák és bőrdarabkák között. Fel
sem tekintett.

– Hát mi kell, opánka-e vagy sír? – és nevetett hozzá.

Egy ideig várt a feleletre, aztán kipillantott a leányra. Mialatt nézte,
lassan felhúzódott nagy homlokán a bőr.

– No mi baj?… Hát ki?… Az apád?… Nem?… No csak sírjad ki magadat.

Jella odadőlt az ablakdeszkának és két tenyerébe temette az arczát.

Az ember mozdulatlanul nézett rá, a keze nem babrált többé az asztalkán.
Abbahagyta a fütyülést… Egy asszony volt a világon, a ki őt szerette.
Milyen régen nem gondolt rá. Pedig, mikor meghalt és ő árván maradt a
világon, épp azon a helyen, ott az ablakdeszkán görgette sírva a fejét,
a hol Jella támaszkodott. Lehúzta vörös kendőjének a csücskét az orráig,
megtörölte a szemét és ő is az anyjára gondolt, a ki pedig vagy negyven
év előtt meghalt már. Közben felállt és nagyot sóhajtott. Jella válla
felett kihajolt az ablakon. Szakértően nézett le a leány sáros,
mezítelen lábára. Dünnyögött valamit, megint lenézett, aztán a szeglet
felé indult, hol a keresztbe szegezett rúdon szárított hal és avas
szalonna között néhány vadonatúj opánka függött. Egy pillanatig habozva
tapogatta az opánkákat, végül leakasztott egy párt, a melyen vörös
bőrből takaros szivek voltak kivarrva és félszeg fejtartással, mintha
valami vigasztalót mondana, odaállította őket a leány mellé az
ablakdeszkára. Aztán elszégyelte magát hirtelenében, betette az ablakot
és ásóval, csákánynyal a vállán, fütyörészve indult a temető felé.

A parokhia előtt Jella ismét megállt, mintha valaki megfogta volna a
szoknyáját. Tudta, hogy mikor elment hazulról, ide is be akart térni.

A tisztelendő úr szobájában már fűtöttek. A pipafüstös melegben
felszállt a frissen surolt deszkapadló szaga. A pap rosszalóan nézett az
ujság felett Jellára.

– Előbb kellett volna jönnöd…

– Édes Istenem, de hiszen én nem tudtam…

– Úgy halt meg az anyád, a mint élt; az Úr kegyelme nélkül. – A plébános
lassan ingatni kezdte keresztbe vetett lábát, mintha harangoznék. Közben
elnyűtt, otromba czipőjére bámult. «Újat kell venni», gondolta és
rosszkedvű lett. Olyan szigorúan szólt Jellára, mintha ő lett volna az
oka, hogy a czipő kiszakadt:

– A temetésért fizetség jár…

A leány felsóhajtott:

– Hát akkor eladom az anyus kecskéjét. – És mialatt beszélt, fáradtan
szorította magához a két opánkát, melyet a sírásó adott neki.

– Majd imádkozom az anyádért, – mormogta a pap üzleti hangon és tovább
olvasta az ujságot.




XV.

Lenn a templomban delet harangoztak. Franjó eljött a Giacinta házába.
Jella az ablaknál ült. Fásultan nézte, mint csepeg be az eső a tetőn át
a szobába. Körülötte minden úgy hevert szanaszét, mint tegnap este. A
halott feje mellett egy kis őszi virág fonnyadt a szalmazsákon. A kecske
a szegletben mekegett.

Franjó esetlenül óvatos mozdulatokkal közeledett a szürke, szomorú
ágyhoz. Egy lépésnyire tőle tiszteletteljesen megállt és lassan forgatni
kezdte ázott kalapját. Jella tovább bámulta a halkan freccsenő
esőcseppeket. A bodnár háta előre görnyedt. A torkát reszelte, aztán
megmérte a halottat egy zsinórral és közben lopva közelebb tolta a
fejéhez a fonnyadó virágokat.

– Majd elhozom a koporsót, – dörmögte, mikor elment. Egész nap
hallatszott a faluban a kalapálása, este pedig kiült a küszöbre és
harmonikázott.

Jella végighúzta kezét az arczán, mintha fel akart volna valamit
kelteni, a mi kínosan, hánykolódva aludt a fejében.

Az eső elállt. Már nem folyt be a szobába. A leány csak most vette
észre, hogy eddig a cseppeket nézte. Ijedt szeme valami mást kezdett
keresni, a mi leköthetné. Félt, hogy a tekintete az ágyra tévedhetne. Az
idő múlt. Jella pillantása elfogta a rőzseláng villanását a tűzhelyen, a
falon, futott utána, mikor fellódult a padlásnyiláshoz támasztott
létrán. A mennyezeten, a deszkák repedésein szénaszálak lógtak be a
szobába. A szálak rezegtek, mintha valaki járt volna a padláson. Jella
nem értette, miért bír az esőcseppekre, a tűzre, a szénaszálakra
gondolni, csak arra nem, hogy az anyja ott fekszik holtan, az ágyon. A
szeme szinte fájt, olyan száraz volt és a mellében kemény volt a szíve.
Hát igazán kövek lennének benne? És ekkor akaratlanul a halottra nézett.

Az ágy irányából mozdulatlan, hideg csend áradt felé. Ilyen rettenetes
csendet nem ismert eddig, soha sem látott meghalni senkit, a temetőben
is csak akkor járt, mikor virágok nyíltak és a sírok felett aranytestű
erdei méhek szálltak át. De ez a halál itt az ágyon más volt… egészen
más. Az anyja, mintha megnyúlt volna, nagyobbnak látszott. A teste
élettelen, dermedt súlylyal nyomta a szalmazsákot. Átlátszó arcza
végtelenül komoly és idegen volt. A szája csak egy sötét vonal volt,
kissé kinyílt, mintha csodálkoznék valami felett.

Jella sokáig, szinte kötelességszerűen nézte őt, de nem ismert rá és nem
bírt sírni. A tekintete lassan, gépiesen tovább siklott.

A tűzhely barlangos mélyedésében két fakanál függött egy szegen. Az
egyikből hiányzott egy kis darab, ez volt az anyja kanala. Hányszor
látta fehér foga között, mikor az étel melegen gőzölt az ajka előtt. És
ezt soha többé nem fogja látni… Egyszerre könny futotta el a szemét.
Egyszerre megértett két szörnyű szót: soha többé… A kitört szélű,
gazdátlan fakanál, a melylyel nem fognak többé enni, nem volt olyan
megfoghatatlan, mint az a nagy, komor elmulás, mely a halottas ágyon
hallgatott.

Soká, soká sírt és a könnyeivel kiolvadt belőle a késő szemrehányás
őrölő keserűsége. A mire nem mert gondolni azelőtt, azzal most
megvádolta önmagát. Ő már jó ideje nem várta vissza az édes anyját. Félt
tőle. Félt, hogy számon kéri a keresztet. Mikor jött, nem mert a szemébe
nézni és most már nem nézhet bele soha.

Minden úgy van, a hogy azelőtt, a tücsök is cziripel, a melyet az anyja
ismert, az eső is veri az ablakot, a tűz sem aludt ki tegnap óta… csak
az anyja nem lélegzik többé az ágyon.

Soha többé. Soha többé… Eddig nem tudta, hogy ez mit jelent. Szeméből
szüntelenül folytak a könnyek. Kezét a mellének szorította, mintha össze
kellene fognia, hogy szét ne szakadjon. Úgy érezte, rossz volt az
anyjához, pedig milyen nagyon szerette őt. Miért is nem mondta meg neki,
mikor ott hánykolódott a szalmazsákon? Miért jut az embernek minden csak
akkor az eszébe, mikor már késő? Miért nem fogta meg egyszer sem
szegény, dolgos kezét, a mely még az utolsó órában sem nyughatott? Miért
nézett mindig a szegletbe, mikor az anyja megtört szeme az ő szemét
kereste?

Zavarodottan most is oda pillantott… A kendő… az volt mindennek az oka.
Meglopta vele az édes anyját. Jella szivettépő zokogást hallott a
belsejében, aztán letérdelt a gyűrött, szürke ágy mellé és mintha
visszaadná az anyjának azt, a mi mindég az övé volt, leterítette a
halottat a piros rózsás zöld kendővel.




XVI.

Másnap eltemették Giacintát a hegyoldali kis temetőben. Ott, a hol
sziklába kellett vájni a sírokat, a hová temetéskor minden ember hozott
a termőföldjéből hantnak egy rögöt. Kevés a föld a nagy hegyek között,
kenyeret is, hantot is csak alig hogy ad.

A templom érczszava szomorúan sírt végig a völgyön. Mikor a kunyhó
küszöbe felett átbillent a fekete koporsó, kisütött az őszi nap a felhők
közül. A hegyek áttörtek a ködön, ragyogó nedvesen, mintha erdőstől,
sziklástól egy mérhetetlen tó vizéből bukkantak volna ki. Minden
csillogott, csak Jella szeme volt ismét száraz. Az emberek látása kővé
dermesztette a lelkét. Fakó arczczal, fásultan ment a lassan ingó, sötét
koporsó mögött, melyről nem tudta elhinni, hogy az anyját viszik benne.
Maga körül mintegy álomban messziről hallott mindent. Nehéz, döngő
lépések. Elfojtott suttogó hangok. «De szép is volt…» «Hogy szeretett
élni…» «Hogy tudott énekelni…» Az emberek ma lágyabbak voltak, mint
máskor. Mindenki magára gondolt és mintha a halotton át a halálnak
akartak volna hizelegni, hogy még soká ne bántsa őket, csakis jót mertek
mondani.

Hátul az asszonyok énekelni kezdtek. A férfinép felváltva vitte a hosszú
úton a koporsót. Jellának egy pillanatra úgy rémlett, mintha Davorin
fedetlen fejét is látta volna a fekete láda mellett, meg a Franjóét is,
de a bodnár feje közelebb simult a fekete ládadeszkához, mint a
többieké. Kétoldalt ijedten hallgattak a szürke viskók és a templom
olyan ünnepélyesen nézett le Giacinta utolsó útjára, mintha az
emberekkel együtt ő sem akarna visszaemlékezni, hogy előle kergették el
azt, a ki mögött most levett kalappal ment az egész falu.

A két gyertya lángja megingott a rétek szabad levegőjében. A sötét
ünneplők között fehéren lobogott a pap csipkés ingének a foltja a temető
sövénye felé. A nyitott sír partján csákányára dőlve, görnyedten állt
egy ember. Fejebúbján lassan lengette a szél a vörös kendő csücskét.

Jella zavaros szemmel meredt rá, mialatt a Miatyánkot mondta. «Miért
kínoznak ilyen soká» – gondolta kimerülten. – «Bár múlnék el az egész.»
Mikor elmerült a sziklában a fekete koporsó és döngve hullott rá az első
köves rög, mintha a távolból sikoltást hallott volna. A saját
sikoltását. Most… Most halt meg az öntudatában az édes anyja és… a nagy
csendben felzokogott. Egy durva kéz megfogta a karját és húzta vissza.
Megint kopogtak a kövek. Homályosan látta, hogy a kalapokból,
keszkenőkből föld hull a sírba.

A hant már vörösen, szomorúan emelkedett a kis fakeresztek között. Zorka
is kifordította a keszkenőjét, mögötte Slatka állt és a szemét törölte,
mondott is valamit, de Jella nem értette, ő csak egyre arra gondolt,
hogy ezek az emberek most betemetnek egy gödröt, a melyet ők maguk ástak
meg.

Mikor egyedül maradt a friss hantnál, az a vágya támadt, hogy a kezével
kaparja el azt az ellenséges földet, melyet ellenségek hoztak ide.
Lehajolt, hogy belemarkoljon, de két karja kinyilt és kimerülten
hanyatlott előre, mintha annyi rögön át magához akarná ölelni az édes
anyját…

Túl a száraz bozóton, egy behorpadt sír felett Jágoda ült magányosan és
bólintgatott.

– Úgy-e, megmondtam? Úgy-e, visszajött?

Jella babonásan nézett a fázós, szürke öregre.

– Minden visszajön, – dünnyögte Jágoda fáradtan, – de nem úgy, a hogy az
emberek várják. Másként. Egészen másként.

A leány végighúzta két kezét az arczán.

– Borzasztó a halál.

– Nem igaz, az élet borzasztó. A meghalás még élet. A halál az más, az
már jó, mert csendes.

Jellában a fiatal élet egy pillanatra megiszonyodott a vén
koldusasszonytól. Most az egyszer Jágoda nem tudott rajta segíteni. Ő a
halálról beszélt, ő a halálhoz hasonlított. Jella pedig egészen mást
keresett. Tekintete öntudatlanul felmenekült a hegyekhez.

A hegyek végtelenül nagyok voltak a végtelen égben. És egyszerre hívni
kezdték őt magukhoz.

Megindult. Aztán elmaradt az út. A mélyben dermedten hátrált a temető. A
kiskeresztek belesüppedtek a hantokba. A házak elnyúltak, csak a tetejük
állt ki a kövek közül. Utolsónak lassan leguggolt a templom is a
völgyfenéken.

Az írtásban zörgött a vörös, kemény fű. A hegyoldalon zúgva, zölden jött
elejbe a fenyves. És ott a tiszta, örök csúcsok csendes magasában megint
az anyjára gondolt. A temetés, az utolsó éjszaka, minden, a mi tegnap és
ma történt, hátrább húzódott az emlékezetében. A régi napok pedig
tolódtak előbbre. Valószínűtlen lett a valóság. Már nem tudta felfogni,
hogy az anyja nincs többé. Szinte megint várni kezdte azzal a szomorú
türelemmel, a melylyel csak azokat várják, a kik nem jönnek többé
vissza.

Tompa fáradtság lepte meg. Le szeretett volna feküdni a földre. De a
föld hideg volt mezítelen talpa alatt. Neki szeretett volna dőlni a
szikláknak, hogy megtámassza a fejét. De a sziklák kemények voltak.

Egyszerre mondhatatlanul nehéz lett a szíve, a hallgató hideg
kőmagányban. Mit keres itt? Az emberek, a hegyek, a csend… semmi sem
segíthet rajta…

Lába előtt egy kis fekete folt mozgott a fagyos mohában. Egy dermedt
bogár mászott vergődve a vízmosás felé, oda, a hol a sziklák nyílásán át
halvány, élettelen csíkban sütött le a nap.

Jellának eszébe jutott, hogy ő is fázik. Ő is megelégednék most, még egy
kis téli nappal is. Tovább indult, át az erdőn, fel a hegyélre. Fehér
sorompó vágta el az útját. Túl a sorompón egy ház állt, a melyre
annyiszor gondolt. A töltésen egy ember jött, a ki elküldte őt és a ki
mégis mindennap visszavárta.

Jella sírni kezdett. Az ember két keze közé fogta a leány fejét és
félénken a mellére szorította… Ebben a csendes perczben az egyik olyan
nagyon öreg volt, a másik olyan nagyon fiatal: mind a ketten érezték,
hogy szükségük van egymásra.

És egy hónap mulva a leány és az ember megesküdtek lenn a völgyben, a
falusi templomban.




XVII.

Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli
állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat
hosszú sikoltását.

Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a galyakon a füst.
Két éve élt már az őrházban és még mindig csodálkozott, ha a futó füstöt
meglátta a fák között.

Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, végtelen sok
vasárnap mult volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor
eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, a
miért szomorú, a miért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen
embertől, a kinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.

A faluból csak az anyja sírja nézett utána. Az irtásnál csak a
kecskéktől búcsúzott. Emlékezett arra, hogy mikor ide jött, még egyszer,
utolszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is
mindegyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle
valami, a mi tele volt vad szenvedéssel, a mi fázott, sírt, éhezett, de
a mi szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.

Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt.
Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, a melylyel csak
az olyan ember szeret, a ki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy
megint magára marad.

Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez
megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a ház körüli munkát, törődött az
emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta;
szertelenül, a hogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét.
Naphosszant elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis
fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és a hajában behozta az őrházba
a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt.

Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott
minden komoly és idegen volt. A fogason nagy télibundák lógtak még
nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott.
Jella megbökte újjával az apró mozdonyok képén a szines pontokat. Tudni
akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld, meg a fehér
üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe
belenevetett. Aztán megunta az egészet és ha Péter könyvet adott a
kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy
fiatal macska, lustán, kecsesen nyujtózott. A magyar szót is csak
nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.

– Merre jártál?

Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a
barlangról, a melyikben zöld forrás fakad, a szakadékról, a melyik tele
van fehér virággal…

Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett,
mint egy gyerek, a ki únja, ha felnőttek csókolják.

– Hát egy kicsikét sem szeretsz? – közekedett az ember és a két kezébe
fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy… meg ne
rázhassa. Jella mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbujt az
istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit.
Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz.
Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról
hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egy
lehelletével meg tudta az embert rázni.




XVIII.

A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon.
Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán
alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok
jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát,
füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, a
melyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. «Ezentúl mindig így
lesz» – gondolta Jella és, hogy elhasználjon valamit abból a fiatal
életből, mely nyugtalanul lüktetett benne: versenyt hempergett
kecskéivel a havasi lejtőkön.

Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Egy
pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák… Lejjebb,
mint két végtelen megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a
sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat
pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík.
Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a
szárnyas tűz, a törpék, a kőszakálú hegyirém… Áhitatosan nézett szét.
Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb
kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek mint nagy küzdelemben
elhullott óriás-állatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös
napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított
sziklák képe látszott. Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt.

Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélegzettel áthajolt a
szikla párkányán.

A mélyben, mintha hatalmas aczéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek
hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú
fehér pelyhek úsztak.

«Ez tán a puszta», – gondolta Jella és ellenszenv rezzent meg az arcán.
Aztán lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni
benne. Elfeledett régi képek… Homokos part felett ezüstfényű háló. Fehér
kagyló. Futó kék hullámok… Behunyta a szemét, hogy jobban visszalásson
és hallgatta, a mit a tulajdon szája mondott:

– A tenger!…

Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben… az anyja tengere. Minden
eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak
régen, a tűznél, mikor félálomban, lehunyt szemmel is érezte, hogy
mellette van. «Anyus…» Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide
máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most letépte a
melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a
tengerbe akarta volna szórni a virágokat.

Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a
jelzőlámpát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.

– Mire gondolsz?

Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza, zavartan nézett a
levegőbe.

– A tengerre…

– Láttad?

A gyerekasszony bólintott.

– Milyen kopárak arra a hegyek, – egyszerre élőbb lett az arca, – olyan
vad ott minden.

– Pedig úgy hallottam, – dörmögte Péter elgondolkozva, valamikor erdőség
volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a
vízben.

– A vízben?

– Igen, és a hegyekről lesodorta a bóra a földet és minden kopár lett.

Jella szeme sajátságosan tüzelt.

– Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?… Egy félig érzett
sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.

Péter nagy füstfelhőt fújt a lámpa felé és kinyujtotta a karját.

– Nem csókolsz meg ma sem?

De ő elfordult. Egy nagy lépéssel átugrott a küszöb felett.

Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte
volna, a mit érez.

Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella
felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében
is… Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, a kiket valamikor
a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen
emberhez, a ki jó volt hozzá, a ki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne
éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna.




XIX.

Eljött a tél, aztán elmult. A hó elolvadt.

Jella kinn kóborolt megint a nedves földszagú erdőkben. De nem volt
többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a
vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galyain mint
tavaly, halvány zöld fellegekben reszketett a fiatal lomb; a megduzzadt
patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A
földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés, a fákban nedves élet
szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.

Jella vére most érezte meg először a nagy kezdetet.

Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek
között, az állatokban, és ő benne is. Csak az életében nem kezdődött
semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és ő a napba
nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és
könnybelábadt a világosságtól a szeme. «Hát ez volna az egész? Mindig
ez? Soha más?» Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította
a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező
galyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik
virágjuk…

Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát. Úgy nézett rá,
mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyöngeség visszautasítóvá
tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, a melybe az ő ereje ütközhetett
volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig
úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.

Este volt. Jella a függőlámpa zománcos czintányérja alatt ült.
Czéltalanul rakta ránczba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre
eszébe jutott, hogy elszakíthatná és varrni kellene. Abbahagyta. Az
asztalra könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy
legalább az árnyékát lássa mozogni.

– Menjünk ki az erdőszélre…

Péter egy pillanatra felnézett a vén kalendáriumból.

– Jobb itt, – dünnyögte szórakozottan, – minek mennénk? – És olyan
nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.

Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta
tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy
odakinnről beereszsze az életet a házba, de a küszöbön át csak annak a
vén szilvafának az árnyéka jött be hozzá, a melyet Péter huszonöt évvel
ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkés szélű, ringó
fekete folton. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A
mályvák között nekidőlt a kerítésnek és fellélegzett.

Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék
villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó
levelek.

Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt.
Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem
mozdult, fázósan rászólt:

– Mit állsz úgy, mintha várnál valamit?

Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillája megrezzent.
Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit…

Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák
árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában… És ez azt
jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehunyta a
szemét és várt. Maga sem tudta hogyan, Davorin jutott az eszébe. A
multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt
Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy
erős és fiatal volt.

Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente
szeretett mellette ülni a patak partján.

Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd őrházban a népek. Péter úgy
mondta, elhelyezték őket innen más vidékre. Új ember jön a helyükbe.
Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni.
Mindent elfelejtett, a mit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt
is, a mit tenni akart.

Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire
a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a
kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire…

Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter
lesz. De az, a ki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy
idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint a ki nem
szokta meg a lejtős talajon a járást.

A hogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény
volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment,
nem nézett vissza.

Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba egy új ember jött, a kit
Réz Andrásnak hívnak.




XX.

Az erdőben énekeltek. Idegen hang. Idegen dal.

Jella arra felé fordult, mintha azt akarta volna, hogy az arczát is
megérintse az, a mi a szivéhez ért. Sohasem hitte eddig, hogy a
szomorúság is tudjon énekelni. Ez más volt, mint az anyja kis nótái.
Egészen más, mint a mit lenn a faluban hallott.

Idegen hang. Idegen dal.

Hazamenet szembekerült a pályán azzal a legénynyel, a ki a másik
őrházban lakott. Az ember, hogy helyet engedjen a gyalogösvényen, a
töltésre hágott. Jella felnézett rá. A képe barna és sovány volt. Bőre
alatt látszott a csontok formája. Sapkájához emelte a kezét, a nap
belevilágított a szemébe. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint a félig
érett kalász, a melyben egy kis nedves arany csillan. Odébb ment.

«Milyen fiatal» – gondolta Jella. Vissza akart emlékezni az arczára, de
nem tudott, pedig a pillantását még mindig érezte. Közben öntudatlanul
hátra figyelt és nem sejtette, hogy az a távolodó lépés beletipor a
Davorin emlékébe.

Este Péter behívta Réz Andrást a szolgálati szobába, Jella kinn ült a
félszernél, a tüzelőnek összehordott, korhadt talpfán.

A két ember hangját hallgatta, a mint időközönként szóltak egymáshoz.
Nyugalmas csendet érzett magában és a keze kinyilt az azúrszínű hegyi
éjszakában, mintha a tavasz után nyúlna, a mely, mint ő, fiatal és élő
volt; mintha valami után nyúlna, a miről a szíve legmélyén álmodott
öntudatlanul.

Másnap Jella megkésett kecskéivel a hegyekben. Az őrház nyitott ajtaján
át már világ vetődött a szélfogópalánkra. Benézett a konyhaablakon.
Ketten ültek a tűzhelynél. Hátrasimította a haját, mintha csinosabb
akarna lenni. Gyorsabban lépett.

Mikor Réz András felállt, még nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint
kinn az erdőn. Péter görnyedt, sovány teste pedig kisebb volt, mint
máskor. A gyerekasszony a szegletbe húzódott és mereven nézte a két
embert. Péter pipája táján tüzes kis hangyák nyüzsögtek a levegőben. A
legény a lángba bámult mozdulatlanul. Jella nem értette, hogyan lehet
annyi ideig egy helyre nézni.

Hallgattak. Aztán megütötte egy idegen szó az asszony fülét. Réz András,
valaminő nagy, fekete földről beszélt, a melyből neki még egy szekérre
való sem jutott.

– Az apám paraszt volt. Négy fiának nem futotta a telkéből. Azért
kellett ide jönnöm a hegyekbe.

Egy darabig csendben voltak. Mikor a legény újra szólt, sajátságos
önérzet volt a hangjában.

– De azért paraszt vagyok én is, olyan paraszt, a kinek nincs földje, se
asszonya, se gyereke… olyan szegény paraszt.

Jella most már csak az ő arczát nézte. András lassan, vontatottan
beszélt. Arra felé, a honnan jött, tavaszszal a szemhatárig zöld a
buzatábla, nyáron olyan sárga, mint az élő arany, őszszel pedig tűzek
égnek a tengeri mentén és a legények meg a leányok énekelnek.

Jellának eszébe jutott az a szomorú nóta, a melyik olyan idegenül
hangzott az erdőben. «Úgy énekelnek ott is» – gondolta és lehunyta
szemét, hogy jobban hallja az András hangját. Aztán hitetlenül
elmosolyodott. Nem birta felfogni, hogy arra messze, olyan magas a kút,
mint egy fenyőszál. És a templom tornyát egy napi járóföldre is
meglátni.

Önkénytelenül közelebb húzódott a tűzhöz.

– Hát arra ti nálatok nagyobb a templom tornya, mint a hegyek?

A legény büszkén emelte fel a fejét:

– Nincs arra mifelénk hegy. Olyan ott a föld, mint a tenyerem…

Jella arczán elsötétedett a csodálkozás. Hirtelen kiegyenesedett. A
hangja kemény lett.

– Hát te a pusztáról jöttél?…

Péter az asszony száján felejtette a tekintetét. Akkor látta ilyennek,
mikor először menekült hozzá az erdőből. Vajjon miért haragszik? Nem
tudta elgondolni. Kelletlenül nyúlt a sapkája után. Kiment az ajtón,
mint a hogy az ember zivatarban kimegy az ingó erdőből a szabad ég alá.

– Hát a pusztáról jöttél?

Jella szemében meggyült a hegyek vad vihara, a legény ajkán a puszták
nagy, mérhetetlen nyugalma hallgatott. És a tűz felett egy pillanatra
találkozott a tekintetük.




XXI.

Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább
húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház
közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A
kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A
kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte fel többé a gaz
a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint
soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. «Hát
mégis megszokja a rendes életet.» Örült, hogy sohasem esett szó közöttük
a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt
szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem
tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről.

… Jella, mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a
lábát és oldalt feltekintett.

Péter arczán mozgásba jött a tömérdek apró ráncz. Nevetni kezdett.

– Isten bizony szép vagy…

A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással és közben
átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni,
látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni
szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.

– Elfogyott a dohányom, – dörmögte végre, pedig nem ez volt, a miről
szólni akart.

Jella félredobta az ásót, megtörölte kötényével az arczát.

– A sarló is eltört. Bemegyek a faluba.

Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza,
pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben
a perczben.

Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott
a muskátlik fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a
töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e?
Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át
rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus
születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a három fiókos szekrényen
az alabastrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden
rózsaszín és víg volt. És Jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe
indulna.

Péter és Réz András még mindig a töltésen állt. Jella nem fordult
vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a
nyakában.

A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A
réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna
száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy
parasztlegény meg egy szeplősképű kis leány csókolódzott. Jella arczába
szállt a fiatal vér. A templomnál megállott; betért egy perczre, de nem
imádkozott, csak viaszgyertyát igért a Szűz Máriának. Aztán ment odébb.
A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna,
azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.

Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban
nagy barna leány állt és a dézsából vizet locscsantott a kutyákra. Jella
elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt,
balra az ivó.

A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt
vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az árúk
között. A polczon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya,
olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat; a pókhálós
ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon, a
fügekoszoruk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül,
az elszóródott czukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden
kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolta a dohánycsomagokat.
Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a
szép kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult.
Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos,
kecskelábú asztal végén piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék
üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent-Antal kép alatt egy ember
könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barna arczú leány csipőre
tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.

Jella már átlépte a küszöböt, mikor eszébe jutott, hogy az az ember az
ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?… Nem tudta, de a
réten hazamenet egyre visszanézett. A erdőben lépéseket hallott. A patak
hídján utólérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó
nélkül hozzászegődött.

– Egy utunk van, – mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami
meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélegzete gyors volt.
Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik
nagyokat lépett. Egy perczre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát
lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe bámult. Jella
azt hitte, hogy az erdő zöld nyilásán át a hegyeket nézi és mintha az
övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.

– Úgy-e nagyok?… Úgy-e szépek?

– Micsoda? – kérdezte a legény elgondolkozva.

– Hát a hegyek!

András felsóhajtott:

– Csak elsülyedne ez a sok Istenverte kő, hogy átlássak felettük…

Jella szája kinyilt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, a kit
nem bírt megérteni.

– Hát csak a pusztát tudod te szeretni?

Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arczába. Ellenmondást várt, de
András hallgatott. A honnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek.
Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon. Messzire hallatszik,
messzire látszik minden.

Jella hangja ellenséges volt, mikor megszólalt.

– Aztán szép világ van ott tenálad?

– Szép. – András sohasem gondolkozott ezen, mégis tudta. Nem a fejével
tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a
nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át
határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az
asszony, a fák, a kövek és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella
megérezte a gondolatát.

Felsóhajtott:

– Hát azért vagy mindég szomorú.

A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből
akarná visszarántani a tekintetét.

– Hát azért olyan szomorú a szemed, mert elvágyol innen?

András nem felelt.

– Aztán mondd csak, – az asszony halkan beszélt, szinte maga sem
hallotta a tulajdon hangját, – szeretted ott a leányokat?

A legény egy pillanatra daczosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni
akar, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, szinte, hogy
megrövidítse az alkalmat a beszédre.

Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett el a fák között. Oda, messzire
akart látni, a hova a másik gondolt.

– Hát szépek ott a leányok?

– Szépek. – Réz András kurtán felelt, mint a ki fél, hogy egyetlen
szóval is sokat talál mondani.

Jella indulatosan állt meg.

– Hát szépek?… És szája szinte akarata ellenére kérdezte: Szebbek mint
én? – A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában,
mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a
gyönyörű vadsága, melylyel az erdők madarai a párjukat hívják.

A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadt össze az
asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella
szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megrezzent, aztán lassú
erőlködéssel fordította el az arczát, mintha nehezére esnék.

Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei
csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami.




XXII.

Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból.
Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.

Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az
alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat
visszhangozva énekelt vele, feje felett, mint egy égő zászló lobogott a
vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a
szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta.
Mozdulatlanul nézett reá.

Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy
pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.

– Mire vársz? – kérdezte és előrehajolt.

– Semmire. – A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a
Jella tekintetét, mintha valami szégyenleteset rejtene a tulajdon
szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem
figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony
kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz
András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, a kinek suhancz
korában eligérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem
mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kinozta őt, ez
és sok más egyéb, a mit nem értett. Mi kergette egyre ennek az
asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.

A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha
szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy
azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.

Az asszony nekidült a távirópóznának és mezitelen lábával lassan súrolni
kezdte a lucskos füvet.

Az éjszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor
sajátos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érczes
kék sugarai.

András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel
kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És
nyögve egyenesedett ki.

– Mit keresel itt? – kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az
asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a perczben. Az arcza
idegenszerüen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét
kivánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.

A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja
fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. «Mire való ez?» – gondolta
kétségbeesetten és megszerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az
oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy
könnyítsen magán, de a torka összeszűkült, mintha szíjat hurkoltak volna
a nyakára.

– Eredj, – mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása
ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arczán.

– Eredj, – pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még
azelőttről maradt a szájában. Eredj!… És tartóztató két keze kínosan
markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította,
hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán
hirtelen eleresztette.

Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.

A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint
torzul el az arcza és, hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, daczosan
félrefordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha
hátulról megtaszították volna, átugrott a sinek felett. Menni kezdett az
erdő felé, oda, a sötétbe, a hol nem láthatta őt senki, a hol nem
kellett senkit látnia. Mi történt vele? Már csak homályosan emlékezett
egy leányra, a kihez köze volt azelőtt. Két markában, mint egy nagy
szerencsétlenséget vitte magával az asszony testének az élő melegét.
Tekintete akaratlanul hátrafordult. A vágyakozás ősi kínja megkergette
benne a vért.

Az a leány messze volt és ez az asszony olyan közel…

Jella ragyogó szemmel, csodálkozón nézett utána. Aztán már csak a saját
szívét hallotta verni a nagy csendességben. Az ő szíve dobogott a kövek
között, az erdőben, a szakadékban és a hegyekben. Minden más egyéb
elnémult a világon. Öntudatlanul felemelte a kezét, mintha át akarta
volna csorgatni ujjai között azt a levegőt, melyben az előbb András
lélegzett. Az ajka kinyilt, mintha meg akarta volna csókolni a langyos,
kék éjszakát, a miért valahol a fák között megérinti azt, a ki elfutott
tőle.

És ebben a perczben csodásat, megfoghatatlant érezett.

Fájó gyönyörüség. Gyönyörű fájdalom.

Aztán összeszakadt az egész. Egyszerre felfogta, hogy szeme túlnan, a
töltés partján az őrházat nézi.

A valóságot. Az életet. A Péter házát.

Eddig semmire sem gondolt. Minden olyan nagy és szép volt benne.

Nyugtalanul pillantott arra, a hol az előbb álltak és sóhajtva indult az
őrház felé. A tető púpos árnyéka előrenyúlt a holdfényes töltésen. Érte
jött az éjszakában.

Átugrott a küszöbön. Péterhez bujt, mintha valamit jóvá kellene tennie.
Hogy mit, azt maga sem tudta. Az arcza sápadt volt, a szeme segítséget
kért.

Az ember a konyhaasztalnál ült és öreg számokat rótt egy kormos
papirosra. Ásítás közben feltekintett, de csak az értesítőt látta a
Jella kezében. Olvasni kezdett, aztán, mert alkalmatlan volt a vállán az
asszony karja, eltolta magától.

Jellának úgy rémlett, hogy ezzel a kis mozdulattal Péter messze, messze
eltolta őt magától. Mintha már nem is lenne a házában. Mintha már kint
lenne megint a töltésen, az András mellén…




XXIII.

Fenn a hegyélen még mozdulatlanul állt a tavasz.

Nagy volt a csend. A táviróhuzalok zümmögése hallatszott a levegőben. Az
erdő keményen meredt az éles, kék égnek. A fű nem rezdült a gyalogösvény
partján. És Jella is visszatartotta a lélegzetét. Arra felé fordult, a
merről András jött.

Azóta nem látták egymást.

Mikor a legény észrevette, lassabban lépett. Oktalan, daczos harag
mozdult a belsejében. «Miért áll itt?» gondolta keserűen és le szerette
volna taszítani a töltésről, mert akkor legalább hozzányulhatna. A
zsebébe nyomta az öklét. Marka kidagadt a kékcsíkos zubbony alól. «De
hát mit akar az utamban?» És mialatt az járt az eszében, hogy
visszafordul, egyre gyorsabban ment feléje.

Jella haja rezesen világított a napban. Andrásnak elsötétedett az arcza.
Ez az asszony itt a hegyekben nem tudja megérteni, a mit ő nem tud
kimondani… Egy pillanatra összeért a tekintetük és ekkor olyan
kétségbeesett volt a nézésük, mintha lélekszakadva keresnének valamit
egymásban.

A legény felsóhajtott. Hallgatva ment odébb.

Jella hirtelen nagyobbnak látszott. Mintha ököllel ütöttek volna az erei
közé, freccsenni érezte belsejében a vért.

András nem nézett rá vissza, ő pedig még egyre visszagondolt az
ölelésére… Indulatosan húzta végig kezét a vállán. Le akart valamit
törölni magáról. Gyorsan lélegzett. A régi szabadságát akarta
visszaszívni a mellébe. De a szíve még mindig emlékezett. És ekkor,
egyszerre nyomorultnak, lealázottnak érezte magát, akár a szabad erdei
vad, mely csapdába esett. A csapdában fullasztóan sötét volt. Jella
kinlódni kezdett és mint az állatok, hogy meneküljön a fogságból,
önmagát sebezte meg.

Lázadó forróság emelkedett benne. Gyűlölni szerette volna Andrást…
Davorinra szeretett volna gondolni, a mellére, mely széles, a kezére,
mely nehéz és meleg. De a gondolata András után futott, és Davorinnak a
képe szétesett a fejében.

Három nap múlt el. Jella megszámlálta – különben sokkal többnek hitte
volna.

Aztán kinn a nagy, magányos erdőn találkoztak.

András mozdulatlanul nézett a levegőbe, mintha várakoznék. Mikor
meglátta Jellát, mégis felsóhajtott. Egy ideig küzdelmes nehéz
hallgatással meredt az asszonyra. Csak a lélegzése hallatszott az erdei
csendben és a homlokán megmaradt az öt újja nyoma, a mint végighúzta
rajta a kezét. Aztán, mert tennie kellett valamit, felvett egy száraz
ágat a földről és kínjában ketté törte a térdén.

Jella a melléhez kapott… Szinte ott belül érezte a fa fájdalmas
roppanását, mintha őt bántották volna.

András messze dobta magától a tört galyat. Elállta az asszony útját.

Jella alázatosan nézett fel reá.

– Eressz… hiszen úgy sem akarsz nekem semmit sem mondani.

Hanem azért, mikor a legény visszahúzódott előle, nem ment odébb. Csak
állt megadóan, szép, gyámoltalan asszonyi várakozással. A keze
összekulcsolódott a mellén, mintha védekeznék és mégis kérne valamit és
a szeme megtelt azzal a nagy szenvedéssel, melyet a fák és az állatok
éreznek, mindaz a földön, a mi nem tud beszélni.

Úgy rémlett neki, mintha mérhetetlen távolból hallotta volna az András
szavát:

– Miért kinozol?

Elakadt a lélegzete. Hiszen ugyanezt szerette volna megkérdezni ő is.

– Andrija…

Először mondta ki fennszóval úgy ezt a nevet, mint a hogy a vérében
lüktetett és elpirult a tulajdon hangjától. Nedves felhők futottak össze
a két szemében. Andrásra nézett. De a legény nem látott semmit abból, a
mi körülötte volt. Megint abba a megfoghatatlan messzeségbe bámult, a
hová Jella nem bírta követni a tekintetét.

– Isten bocsásson meg. Úgy sem lesz ez jól soha sem. – És András
elszántan az asszony felé fordította az arczát, mintha oda akarta volna
neki mutatni az egész szenvedését.

– Minek akarod, hogy mondjam? Minek kell mindent megmondani?…

Jella fejében hirtelen sötétség lett, a szivében végtelen, forró
világosság. Aztán kimondta, mert ki kellett mondani:

– Hiszen én szeretlek…

A tekintetük találkozott… Mind az, a mi szótlanul olyan régen fájt
nekik, lassan borzongott át közöttük a levegőn.

És a napfényen át, a hegyormok felől, ragyogva jött el hozzájuk a Nagy
Nyár.




XXIV.

Az a nyár a Jelláé volt.

Mámoros magasságok. Alvó szakadékok.

És ők ketten mindennap találkoztak kinn az erdőn.

A fák alatt tele volt az árnyék szárnyas ezüsttel: apró rovarok
zümmögtek tikkadtan. A hegyélen lihegve szaladtak át a vonatok.
Belefuródtak a kristályos kemény levegőbe és a füstjük, mint egy nagy
csavarjárás nyoma, soká meglátszott a nehéz sárga napsütésben.

Jella ekkoriban mindig hátranézett, ha vonatot hallott a töltésen.
Megállt a hegyoldalban és a mit azelőtt sohasem tett, integetni kezdett
a keszkenőjével. Lenn fehér lobogással integettek vissza az eliramló
kicsi ablakok. És ő mosolygott ismeretlen kezek, ismeretlen emberek
után, a kiket nem fog újra látni soha.

A belsejéből jött az a mosolygás és olyan erős és nagy volt, hogy adnia
kellett belőle mindenkinek.

A fenyvesen túlról, a láthatatlan kanyarodók felől még vissza-vissza
hangzott a vonat kapaszkodó sustorgása. A pálya mellett felcsapódott a
fehér sorompórúd.

Jella ment tovább a kecskejáráson, az erdő felé. Az erdő ismerte őt és a
csend is ismerte őt. Az erdő és a csend vele várták az András óráját.
Azért az óráért volt az egész élet: a napok, az éjszakák, a hegyek, a
fák és ő maga is.

A sziklák között énekelni kezdett. Ezen a nyáron sokat énekelt. Azelőtt
csak dalolta a nóták szavát, a hogy régente megakadtak a fejében. Most
felfogta, hogy azok a szavak szerelemről beszélnek. Könnyebb lett tőlük
a titka, mintha valamit meggyónt, valamit kiénekelt volna velük abból a
nagy forróságban, a mi a mellében szomjazott. Este az őrházban Péter
előtt is énekelt. Énekelt akkor is, a mikor Andrást várta. És az erdő
tele lett szerelemmel. Aztán neki szaladt a meleg bozótnak, mintha
ölelést keresett volna a sok kapaszkodó, indás ág között. A patak
partján lefeküdt a földre. Nem ivott, csak a víz színén tartotta a
száját. Soká, soká, mert az ajka szerette a kis hullámok nedves
lüktetését. Ilyenkor is Andrásra gondolt és a vére vörösen, égőn
nevetett fel a testében. Aztán beletörölte a mohába az arcát, és a
melyik virágot elérte a fogával, azt leharapta a száráról, mintha
telhetetlenül az ajka között akarta volna érezni annak a nyárnak minden
virágát.

Valahol, valakinek a lépte alatt egy kis kő indúlt le a hegyoldalon.
Jella felszökött a földről. Folyó napfény, forró, újjongó napfény
csapott át az erein.

– Szeretsz? – kiáltotta bele az erdőbe és féktelen odaadással rohant a
legény karjába.

Szép és bűnös volt rezes vad hajától a talpáig.

– Szeretsz? – Egy pillanatig felágaskodott, mintha bele hallgatóznék az
András lelkébe. Aztán hozzátapadt, ráfonódott, akár egy szomjas erdei
növény. Fojtogatón, szorosan, mintha homályos vágyódásában azt az
elérhetetlen közelt kereste volna, a mely mindig ép olyan messze marad,
mint az elérhetetlen távol. Égő homlokát a legény vállába furta,
feltépte a zubbonyát, az élő szívét akarta. Még közelebb. Megszünni. Egy
lenni vele. Beleömleni a testébe, bele a vérébe. Átfolyni az erein.
Mindent látni a belsejében, a mi megfoghatatlan.

– Hát igazán szeretsz? Hát mondjad már… Érezte, hogy András szája
mosolyog az ajka felett és a nagy közelségben látta, hogy a szeme is
tele van meleg mosolygással, még sem értette meg a hallgatását. Csak két
hatalmaskodó karjának a szorítását értette, mert az erős volt és olyan
szépen fájt neki.

Soká álltak mozdulatlanul, mintha szegény tudatlanságukban attól féltek
volna mind a ketten, hogy ha eleresztik egymást, egyszerre megint sötét
messzeség támad közöttük.

– Még ne… még ne… És a férfi nyaka körül tartóztatóan kulcsolódott össze
az asszony két keze. Szempilláinak az árnyéka kéken nyúlt el az arczán,
homloka mögött zsibbadt csodálkozás terjedt… Eddig azt hitte, hogy csak
gyűlölni lehet olyan nagyon, mint a minő nagyon ő most szeretett.




XXV.

Az őrház udvarán egy istállólámpa állt a földön. Kis időközönként
egyenlőtlen fejszecsapások recscsentek bele a csendbe. A lámpafényen
forgácsdarabok pattantak át. Benn a félszerben Péter fát vágott.

András hirtelen megállt. Mióta Jella az övé lett, sok mindent
elfelejtett, a mitől azelőtt nem nyughatott, sok minden pedig még nem
jutott az eszébe. És most… így egyszerre… Szánakozva nézett a félszer
felé…

Odabenn egy pillanatra csend lett. Péter köhécselt. Újra kezdődtek az
erőtlen fejszecsapások.

Jella megvetően vonta fel a vállát az arczáig és a vén szilvafa
sötétjében a legény oldalához lapult. Térde a térdéhez ért.

András nyersen markolta meg a karját.

Egyetlen mozdulattal tolta el magától:

– Ne itt…

Jella értelmetlenül nézett rá. A legény olyan erős és idegen volt.

– Miért bántasz? Hiszen én szeretlek… És mialatt mondta, egyszerre
gyönge és alázatos lett. Szemét elfutotta a könny.

András mellében nagy melegség mozdult. Szerette a Jella gyöngeségét. A
karjába akarta volna emelni, hogy elvigye innen, hogy egyedül az övé
legyen. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szájuk összeért mikor beszélt.

– Hát nem érted?… Más itt a gazda. Én csak lopni járok ide. Osztozni.
Hazudni.

Jella visszahőkölt a keserű hangtól. Homályosan emlékezett, hogy járt
ilyesféle az ő fejében is. Régen. Azelőtt. De mióta a szerelme nagyra
nőtt, már nem gondolt a férjével. Hiszen annak jó volt minden úgy, a
hogy volt. Hiszen ő nem tudott semmit az egészről.

Két fejszecsapás között Péter kiszólt Jellára a homályból. Andrásnak
forróság szökött a fejébe, mintha az a puszta hívás az ő jussába gázolt
volna.

– Akkor vesz el tőlem, a mikor akarja! – És már nem nézett szánakozva a
félszer irányába. Kinyújtotta a karját az asszony felé, azoknak az
embereknek a szabad, büszke mozdulatával, a kik a maguk sík földjén ezer
év óta aratnak.

– Te az enyém vagy. Elviszlek innen.

Jellának felragyogott a szeme.

– Menjünk. Az erdőn csak mi vagyunk.

András még jobban magához szorította.

– Nem oda. Én hozzám. Messzire. Haza Eljönnél-e? És ekkor először
érezte, hogy ők ketten egyszer mégis össze tudnának tartozni. Az asszony
keze lecsúszott a válláról.

– Tehozzád? A pusztára?… Mialatt beszélt, a hegyekre nézett.

Nagy csend támadt közöttük és a csendben összecsapott a tekintetük. Egy
pillanatig szótalan küzdelemben álltak szemközt, mint két nagy ellenség,
a ki szereti egymást. Aztán egyszerre öntudatlan kinálatban csuklott
hátra a Jella feje. Az ajka kinyílt, mintha inni akarna. András nem
bírta levenni róla a tekintetét. A pillái nehezek lettek. A szeme
részeg. Jella a legény arczán látta meg a saját szépségét. És a teste
nem felejtette el többé a csábítás mozdulatát. Összerezzent attól a
veszedelmes új hatalomtól, a melyet a belsejében érzett, mely mindég ott
volt, de a melyet ő nem ismert eddig.

Már nem volt gyenge és alázatos. Már nem volt az Andrásé, visszavette
magát. András volt az övé. Az asszony lett az erősebb, mert ebben a
perczben a másik jobban szeretett.

– Nem én megyek veled… Te maradsz itt velem!… És diadalában vadul
nevetett.

A legény a levegőbe bámult, mintha valaminő sebnek a nyomát keresné a
Jella nevetése helyén.

Többet nem beszélt erről. Sem erről, sem másról. Jella pedig nem bírta
meghallani az András csendjét attól a zajos, nyugtalan élettől, mely a
saját szívében volt.

Mind a ketten küzdöttek. Egyik szótlanul, a másik hangosan és közben nem
tudták, hogy küzdenek. Most már csak az egymás ölelését értették és még
akkor is bizonytalanságban, magányosan volt mindenik.

Nincs nagyobb út a világon, mint a mely az embertől az emberig vezet.
Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat
megjárni soha sem lehet.




XXVI.

A pálya fekete és lucskos volt az esőtől. Jella leeresztette a sorompót.
Egy tehervonat csörömpölve tolódott át a hegyélen. A mozdonyról
lekiáltott valamit a gépész. Hóna alatt kibukkant a fütőlegény vigyorgó
füstös képe. Egy szénporos, gyűrött őszirózsát hajított az asszony felé.

A virág a sárba esett. Jella nem nyúlt érte, de azért sokáig nézte.
Ekkor tudta meg, hogy már ősz van, eddig nem vette észre.

A telet sem vette úgy észre, mint máskor. Hiszen András esténként
sokszor ott ült mellette a tűznél és ő benne még mindig nőtt a nagy
forróság. Pedig a jeges szél kemény havat vert az ablaküvegnek. Az
alacsony, vak ég alatt, kettős mozdony vonszolta fuldokolva a hóviharban
a vonatot. Az erdő eltünt a zimankós fergetegben. Az emberek nem
látszottak ki a bundákból. Az ajtó alatt bejött a hó a konyhába, éjjente
pedig vonítottak a rókák a szakadékban és elnyúlt testtel, lompos,
szürke árnyak kullogtak a fehér dermedésen az istálló körül.

Aztán átnyilallott a tavasz a Karszton. A nap aranylépéssel járt a
hegyeken és a nedves erdők megszáradtak a nyomában.

Megint nyár lett. Ép úgy, mint tavaly, de ez a nyár nem volt többé a
Jelláé.

Pedig látszani nem látszott semmi. Ezt csak érezni lehetett.

Kinn az erdőn már apró neszszel hullott le az érett málna az ágról. Az
őrház előtt, egy kék olajos kendőn, paszuly száradt a napban és
csörgött, ha szél érte.

Lenn a vízárok táján Péter dolgozott. Egy talpfán térdelt a két sín
között és azt a kapcsolócsavart húzta, a mely könnyebben lazult meg,
mint a többi. Mikor az ösvényen Jella elhajtotta mellette a kecskéket,
felnézett rá.

– Hová mégy már megint? – kérdezte nagyon halkan, mintha a hangjával
akarna bocsánatot kérni azért, amit mond.

– Az erdőre! – kiáltotta Jella ingerülten és ment tovább.

Az ember megalkuvó kis sóhajtással görnyedt a sínre. Zsebkendőjét fájós
térde alá gyűrte. Megint neki fogott a munkának.

Jella a kanyarodónál megállt. A mozgóőr jött szemközt, a ki a faluban
lakott és onnan járt fel a pályára segíteni.

– Réz András ma nincsen szolgálatban, – mondotta az ember és a sinre
köpött. Az arcza ránczos lett, a szája mint egy görbe, vörös seb ide-oda
vándorolt a két füle között.

«Vajjon tud-e ez valamit?» Jellának eddig soha sem jutott ilyesmi az
eszébe. És Péter? «Majd jobb leszek hozzá» – gondolta, hogy eltolja
magától a nyugtalanságát. Visszanézett. Egyszerre megfeledkezett
mindenről. Lenn a pályán egy kékes folt mozgott a napsütésben. András
volt. Lassan közeledett. Megállt a két fénylő sín között, ott, a hol
Péter dolgozott. Mikor tovább ment, eltakarták a bokrok; nem került
többé elő. Jella hiába várta – és ez nem először történt.

Esteledett, mire a patak hídján összetalálkoztak. A legény a réten át
jött, a falu felől. Messziről hallatszott a fütyülése. Az arcza tüzelt,
a szeme fényes volt. Jella elállta az utját.

– Honnan jössz?

András mereven nézett rá. Kigombolta a zubbonyát, mintha a meleget
akarná kibocsátani, a mi a mellében volt. Aztán nekidőlt a híd
karfájának és tovább fütyült.

Jella sohasem látta így.

– Te ittál…

– Ittam, – mondotta a legény, – de nem eleget, mert még mindég tudok
mindent, a mi nincs jól. És keserűen nevetni kezdett.

Az asszonynak eszébe jutott, hogy milyen régen nem hallotta őt nevetni.

A híd alatt már sötétedett a víz. A réten egy kis parasztleány libákat
hajtott a falu felé. Egy boglya mellett gereblye volt a földbe szúrva.
Jella hirtelen visszaemlékezett. Itt beszélt először Andrással, akkor
nap, mikor Péternek kifogyott a dohánya, és a sarló is eltört. A boltban
egy ember kaszafenőt vásárolt és beleverte a fejét az állatcsengőkbe. Az
ivóban valaki az asztalon könyökölt és egy barnaképű nagy leány várta,
hogy mit rendel. Jellának úgy rémlett, megint látja azt a leányt. Most
is a csípőjén tartja a kezét.

Gyanakvóan nézett a legény arczába.

– Beszéltél vele?

– Kivel? – András nem értette mit akar.

– Vele. A korcsmárosék cselédjével.

– Hiszen ő adta elém a bort.

Jella szeme kitágult, mintha többet akarna látni, mint a mennyit felfog.
A szája kemény lett, az arcza eltorzult valaminő sajátságos fájástól,
mely egyszerre beleharapott a húsába. Nagy, idegen irigység jött rá, a
mi nem a gondolatában volt, hanem a testében. A torkát fojtogatta,
belülről a mellét marta. Kínjában a tenyerébe ásta a körmét. Lehellete
az András arczát érte.

– Megfojtalak, ha mást szeretsz… És még egyebet is mondott, sokat,
érthetetlent. Nem tudta, honnan jöttek a szavak a szájába, csak jöttek
és neki ki kellett mindent mondania, a mi bugyborékolva kavarodott fel a
vérében.

A legény egy pillanatra nyitott szájjal nézett rá, aztán észrevette
magát és összeharapta a fogát. Nem azon csodálkozott, a mit Jella
mondott, az asszony elváltozott arcza lökte mellbe.

Szélesen, nyiltan kelt benne a harag, mint a vihar otthon a rónán. A
jobbkeze lassan ökölbe szorult. És mindazt, a mit érzett, egy szóban
kiáltotta a Jella szeme közé:

– Te idegen, te!… Szabadulni akart. Csak azért is! Ment vissza a
korcsmába.

Jella meghökkenve nézett utána. Nem merte követni. Félt tőle és jobban
szerette, mint máskor.




XXVII.

Virradt már, mikor András hazafelé indult. A hegyek hajnali párákban
álltak derékig, a kövek nedvesek voltak a harmattól. A legény nehéz
lépéssel ment, az arcza gödrös volt, a szeme tiszta. Nem ivott meg egy
korty bort egész éjjel. Nem is szólt senkihez, csak ült a korcsmában és
fizetett a petroleumért, mely a lámpában elégett. Mikor az erdőbe ért,
egyszerre megállt. A cserjésben valami madár nehézkes szárnycsapkodása
hallatszott, mintha menekülve akarna felszállni, aztán csörtetés jött a
nyomába és a sűrűből egy hosszúszőrű kiéhezett kutya futott elő. Egy
fehér juhászkutya, olyan, a milyent András itt a hegyek között nem
látott soha.

Önkénytelenül füttyentett neki.

A kutya egynehány ölnyire lódult még a nagy gyorsaságtól, aztán
előrefeszített lábbal csúszott valamelyest a hirtelen megállásban.
Visszakanyarodott és lelapulva, ferde testtel kúszott a legényhez. Az
orra nedves és fekete volt, a szeme barna, mint a dohánylevél. András
lehajolt hozzá, lompos fülén lassan húzta végig a kezét és mialatt
nézte, olyasfélét érzett, mintha sírni tudna, nevetségesen sírni egy
kóbor juhászkutya miatt.

– Sajó te… Sajó kutyám… Maga sem értette, hogyan jutott ez a név az
eszébe, de mikor kimondta, két öklét keservesen a szemének szorította.
És úgy, lehunyt szemmel egyszerre hazalátott az arany asztagos nagy
alföldi rónaságra, ahonnan neki el kellett jönnie… Otthon már bizonyosan
learatták az életet. Szinte érezte a meleg termés érett szagát, szinte
hallotta a tücsköket a tarlón. Kolompolásos csend… És az ember még az
Uristenhez sem emeli fel a fejét: a pillantás hatalmas sík földön át
egyenesen megy bele az égbe. Nem állja az útját semmi, csak egy fényes
hasítás a kékben, a falusi templom bádog tornya. Mozdulatlan akáczok,
elszórt kis tanyák, a gulya, a ménes, fehér juhászkutyák…

Valami összemarkolta a torkát… Káromkodni szeretett volna egy nagyot,
hogy bedőljenek tőle körülötte a hegyek. A kutya, mintha megértette
volna, csaholni kezdett, farkával a földet verte, aztán felugrott a
levegőbe és végignyalta az András állát.

A legény elkapta előle a fejét, de azért az arcza mégis felderült.

– Sajó te… mondotta sokszor egymásután, – Sajó kutyám… És az ember és az
állat úgy mentek odébb, mintha összetartoznának.

Túl a hídon, a hol az erdő alatt már ritkulni kezdett a sűrű, Jella ült
egy kidőlt fán. Egész éjjel nem aludt. Mikor derengett, kiszökött a
házból. Azóta Andrásra várt. A hogy meglátta, lehajolt és úgy tett,
mintha rőzsét szedne. Aztán mást gondolt. Eldobta a galyakat, megindult
a legény felé. Lassan, fojtott lépéssel ment, mint egy szép erdei állat,
a mely ugrásra készül. Egymásra néztek. András fáradt, türelmetlen
pillantása lefegyverezte egy perczre az asszonyt. Szeme nedves lett a
szemrehányó éhes szerelemtől. Összegörnyedt, mintha kéregetne.

– Ne légy rossz hozzám…

A legényt nem indította meg a Jella ellágyulása. Már elmult az az idő…
Részvétlenül, szinte indulatosan állt előtte és olyan magasan tartotta a
fejét, hogy a felkelő nap belesütött az arczába.

Jella válla megremegett. Hiába alázta le magát. Hirtelen megváltozott a
tartása.

– Majd kellek még! – és fenyegetően előrelépett. Mintha meg akarta volna
mutatni a hatalmát a legénynek is, magának is, lassú, sötét mosolygással
eresztette hátra a fejét.

András arczán ingerült fáradtság ült ki. Elutasítóan emelte fel a kezét:

– Hagyj békét…

De a hangja tompa volt és Jella megérezte benne a diadalát. Nagy barna
szemében megolvadt a töredezett arany, a dereka visszacsuklott. Asszonyi
ösztönében megtalálta újra a csábítás mozdulatát és ebben a mozdulatban
egy egész élet küzdött a boldogságért. A szája kinyílt. Nevetni tudott
volna, kiáltani, hangosat… Hatalmába vette a legényt és mintha zsákmányt
ragadna meg, a nyaka körül fonta a karját.

– Hát mégis szeretsz! – Gyönyörűségében úgy hallgatta az András szive
dobogását, mint azoknak a köveknek a láthatatlan rohamát, a melyeket ő
maga taszított a szakadékba.

A legény küszködő ellenszegülésében szaggatottan lélegzett. Egyszerre
nem látott többé. Vakon kapta át az asszony derekát, Kétségbeesetten
szorította mellére, mintha az ölelésében akarta volna elpusztítani, hogy
ne legyen többé…

Magasan az erdő felett, a sziklaélen egy hegyi paraszt kapaszkodott a
havasi legelő felé. Kicsinek látszott és az ember is, a kaszája is
egészen fekete volt, a hogy egy pillanatra a nap tűzkorongja elé került.
Jella babonásan borzadt össze. Eszébe jutott valami. Lenn, régen a
falujában, a korcsma küszöbén, kártyát vetett neki egy czigányasszony.
Az egyik kártyán csúnya kaszás állt és az asszony azt mondta, hogy ez a
halál.

András is nézte az embert, de ő csak egy munkás parasztot látott, a ki
ment előre az új nap felé.

Egyenlőtlen lépéssel indultak odébb az erdei ösvényen. Nem szóltak
egymáshoz és a csend csak úgy magától ellenséges lett közöttük.

A legény füttyentett. Az asszonynak eszébe jutott, hogy mit is keres
közöttük az a fehérszőrű idegen kutya. De András nem felelt a kérdésére.
Hiába szólította. Hozzája nem volt a legénynek egy szava sem, pedig
mikor a töltésnél elváltak, Jella tisztán látta, lehajolt és mondott
valamit a kóbor kutyának.




XXVIII.

A nagy fehér sziklafalon kiégtek a füvek.

A szakadékok felett egy költöző madár szárnya csapott bele a csendbe.

András ekkoriban elkerülte az erdőt. A korcsmában sem látták többé,
Péter háza előtt sem állt meg annyiszor, mint régen. Ha nem volt
szolgálatban, oda ment, a hol már semmi sem nőtt, de az ember szeme
legalább messzire elláthatott.

Szürke horpadások. Lecsüngő sziklák. És a tikkadt, csontfehér
vízmosásban szakadatlan halk pergéssel egyre csúszott a kavicstörmelék a
mélység felé.

A legény a tenyerébe hajtotta az arczát. Ilyenkor úgy tetszett neki, a
búzavetésben hallja a szél járását. Néha-néha fenn a hegycsuszamlásban
egy laza kő indult. A kutya felemelte az orrát. András is odanézett és
örült, hogy nem ember az, a ki zajt ütött.

Megint csend lett. Csak a kavics pergett bele halkan, halkan a nagy
magányba.

Mióta András és a fehér kutya összetalálkoztak, nem szakadtak el
egymástól soha. Ha vonatot jelzett a harang, az állat az őrház előtt
állt feszülten, mintha ő is szolgálatban lenne. Vonalbejáráskor a legény
mellett kullogott a pályán, estefelé pedig, mikor András a töltés
partjáról az árokba lógatta a lábát, Sajó mellette ült és nézett mereven
egy irányba, mint a gazdája. Nagy ritkán összehajoltak, mintha titkokat
mondanának egymásnak, aztán megint elmult vagy egy óra és sem az ember,
sem az állat nem mozdította meg a fejét.

Egy napon Jella már jó ideje figyelte őket. Egyszerre csak beszéd
hallatszott a tájékukról. Az asszony nem értette, kihez szólt András.
Őtet nem láthatta a bokroktól, kívüle pedig nem volt senki a tájékon.

Önkéntelenül a levegőbe pillantott, mintha ott keresne valakit.

Az aczélkék égen fecskék gyülekeztek. Mint a parittyakövek, sebesen
surrantak össze. Billenő szárnyuk alatt apró testük fehéren czikázott a
napban.

Ebben a pillanatban tisztán hallatszott az András hangja:

– Elhúznak ezek is…

Most már világos lett az egész. Jella átugrott a sinek felett, két
kezével megmarkolta a legény vállát:

– Miért beszélsz a kutyáddal, mikor velem mindig hallgatsz? – Olyasfélét
érzett, mint multkoriban a hídnál, mikor a barnaképű leány az eszébe
jutott. Ellenségesen nézett az állatra. Bántani akarta volna,
elkergetni, hogy ne lássa többé András mellett. Egyre erősebben markolta
a legény vállát, és mert nem felelt, meglökte a térdével:

– De hát miért szereted?

András a tenyerébe fogta Sajó nedves, fekete orrát és maga felé
fordította a pofáját. Csendesen, szomorúan mosolygott, aztán hirtelen
olyan mély lett a nézése, mint az első időkben, mikor Jella azt hitte
róla, hogy határtalan messzeségbe lát el.

– Hogy miért szeretem? – mondotta vontatottan, mintha csodálkoznék, hogy
ilyesmit kérdezni is lehet. Gyanútlanul nézett az asszony szeme közé:

– Otthon minálunk ilyen kutyák vannak az Alföldön…

Jellának megrezzentek a pillái. Belülről megint megmarta a mellét valami
irigy harag és mert nem pusztíthatta el azt az idegen kutyát,
gyűlölködve félrerugta András mellől.

A legény talpon állt. Ökle felemelkedett, mintha ütni akarna. De Jella
nem várta be, ijedten futni kezdett.

András csak egyet lépett, aztán megállt, erőszakosan összefonta mellén a
karját, mintha saját magát akarta volna megfogni, hogy ne mozduljon a
helyéből. Kérlelhetetlenül meredt az asszony után és abban a
pillanatban, a melyikben már nem történt semmi, láthatatlanul,
hangtalanul valaminek vége lett.

Este hiába várta őt Jella a Péter háza előtt. És az erdőn is hiába
várta. A legény nem ment utána, pedig már olyan kevés meleg napja volt
az ősznek.

Éjjente hideg szél fújt át a hegyélen. A felhők lejöttek az őrházig. Az
ember beléjük nyúlhatott a kezével. András leakasztotta a báránybőr
bekecset a szegről. Fázott és nem bírt felmelegedni még a tűzhely
mellett sem.

Az utolsó tehervonat már befordult a déli alagútba. Zárólámpájának vörös
fényét felszippantotta a sötétség. András bement a házba. Leült a
tüzhely mellé. A nedves fa pattogott; Sajó lassan lélegzett a nyirkos
csendben. A legény fázott. A csontjai fáztak, a foga összeverődött. Új
hasábot vetett a zsarátnokra. Mozdulatánál felcsúszott a kabátja újja. A
szeme megakadt azon a kék vonallal rajzolt szíven, a mit huszár korában
egy sváb baka égetett a karjába. Emlékezett a baka arczára, széles volt
és szeplős és a keze is szeplős volt. Négy hatost fizetett neki.
Áldomást is ittak a zabosládán, tánczoltak is hozzá, olyan nagyon, hogy
András beleverte fejét az istállólámpába. A kincstári lámpaüveg
összetört. Az ő homloka vérzett… Most egyszerre újra fájni kezdett a
régi ütés. Mintha még ma is szédülne tőle a feje…

Másra akart gondolni. De megint csak a katonasor jutott az eszébe. A
sárga lópokrócz, melyet a goromba őrmester kiégetett a pipájával.
Kárörvendő huszárpofák. A kaszárnyaablak repedt üvegje. Mindenféle, a mi
rég kiment a fejéből. Aztán hirtelen arra a napra emlékezett, mikor
hazaeresztették a falujába. A piros sipkát is elvihette magával. A
sarkantyúja pengett, az új csizmája kopogott és egy leány olyan szépen
nézett utána az alsó soron.

András visszakapta a fejét. Egészen egyedül volt, mégis mintha a Jella
arcza tolódott volna eléje a tűzfényből. Végigtörölte a homlokát… De
hiszen Jellának nem igért ő semmit…

Megint zavaros lett az egész. A szegletben vastag füstöt látott kelni. A
levegőben csengést hallott. Hogy a fejéből jött-e a csengés meg a füst
vagy máshonnan, maga sem tudta. Felállt. Körben kezdett járni a
konyhában. A füst elmúlt a szegletben, a csengésnek is vége volt. A
kutya körme megcsikarta a téglát, a mint nyujtózott. Az állat lustán,
álmosan követte nyomon a gazdáját, olyan közel hozzá, hogy a csizmája
sarka mögött kapkodnia kellett az orrát.

Andrással émelyítően forogni kezdett a ház, de ő azért csak ment és
csökönyösen nézett a levegőbe, mintha valamit keresne, a mit
elveszített.

– Az a csengés az előbb?… Hátha harangjelzés volt?…

Bizonytalan, lázas mozdulattal gyujtotta meg a kézilámpában a kanóczot.
Felrántotta az ajtót. Egy pillanatig szabad mellel állt a küszöbön.

Az éjszaka tele volt fagyos sivalkodással. Az erdő hallatszott a
sötétben, mintha zuhogó, vad víztömeg csúszott volna át rajta.

A legény, szél ellen menni kezdett előre a vágányok mentén. A lámpa
bádogbordái között ingó, kemény fénydarabok estek a kövekre. András
árnyéka lebillent a töltésről, beleért a szakadékba, fordult és
idétlenül nőtt meg a sziklafalon. Szemközt, az ég alatt, tátott szájjal
kúszott előre a nagy hegy és nyelte maga előtt a síneket. A legénynek
ekkor hirtelen úgy rémlett, hogy valaki futva jön mögötte. Magasra
emelte a lámpát, visszanézett. De a sűrű feketeségben csak egy fehér
szakadás mozgott felé. Sajó volt.

Andrásnak kitisztult a feje… Az északi alagútnál állt, a melyen át haza,
ő hozzá, az Alföld felé lehetett elmenni… Az órájára nézett. Eszébe
jutott, hogy az utolsó éjjeli tehervonat rég bejárt. Még a mozdonyszámra
is emlékezett.

– Háromezerháromszázhuszonhét…

Mire a házba ért, a tűz nem égett többé. Megkisérelte, hogy feléleszsze,
azután azt is abbahagyta. Úgy sem törte már a hideg, inkább melege volt.
A fejében doboltak az erek. Az ágy szélére ült és a csizmáját nézte.
Szerette volna lehúzni, de nem bírta elszánni magát, hogy a lábát
mozdítsa.

– Háromezerháromszázhuszonhét…

A számok szakadatlanul görögtek a homloka mögött. Szétváltak és megint
másként álltak egymás mellé. Sorakoztak, mint a katonák. Mikor jobban
odanézett, piros sipkájuk volt és a falun mentek át és az alsó soron
utánuk nézett egy leány.

A legény teste kimerülten hajolt előre, keze pedig még mindig
mozdulatlanul csüngött le kétoldalt a térde mellett. A vér beleszaladt a
duzzadó erekbe. Elzsibbadtak a tagjai.

Sajó nyugtalanul nézte őt; időnkint fájdalmasan vonított és végignyalta
gazdája tüzes kezét, de András nem vette észre, lázas szemmel meredt a
levegőbe, mintha egyes-egyedül lenne a házban.

Magányos kínjához kevés volt a pusztai kutya, valaki más is kellett
volna neki onnan hazulról…

Kinn szürkülni kezdett, a mozgóőr megzörgette az ablakot.

A legény előrebukva, eszméletlenül feküdt a földön. Sajó lekonyított
füllel, mozdulatlanul virrasztott fölötte.

… András rövidesen fennjárt megint, de a helyettes ember, a kit az
állomásról küldtek, még mindig nem ment el. Jella szomoruan kóborolt a
legény háza körül. Befutott hozzá. Vitt neki tejet, aztán megint ment
nyugtalanul, mintha kergetnék; sehol sem találta a helyét, mióta nem
lehetett egyedül Andrással soha.

Egy este a félszernél állt, mikor a töltésen hangokat hallott. A férfiak
maguk között beszéltek. Valamelyik azt mondta, hogy Réz Andrásnak írás
jött; hazamehet szabadságra…

Jella megkapaszkodott a deszkafalban. A torka összeszűkült, nem bírt
nyelni. A szíve nehéz lett, úgy érezte, hogy leszakadt, aztán nagy,
rémült zuhanással esni kezdett a belsejében… Erőtlenül támasztotta fejét
a falnak és a szívétől lassan megtudta minden csepp vére, hogy András el
fog menni tőle.




XXIX.

Messze a hegyekben vihar vajudott reggel óta, de az erdő még
mozdulatlanul állt, mintha a nyomott levegő megkötötte volna az életét.
Valahol a fák között egy fenyőtoboz esett le tompa, visszaugró neszszel.
Az érdes napfényen át apró, száraz aranytűk hullottak a nyomába és az
esésük hallatszott az ijedt, várakozó csendben.

A hegyélen végigborzongott a vihar előszele… A fenyvesben inogni kezdtek
a fák. Nehéz zöldjük lassan himbálózott. Aztán a törzsek mozdultak
reccsenve, aztán mintha a föld alatt emelgették volna a gyökereiket,
hullámzott a moha.

Jella felkapta a fejét és Andrásra nézett.

Régen nem voltak maguk között, egyedül. Azóta, hogy Jella a kutyát
bántotta, soha sem szólt hozzá a legény. Az a harag mely akkor támadt
benne, kihült, de megkeményedett és elválasztotta őt az asszonytól. Most
is úgy állt előtte, mint egy idegen, pedig abban a perczben mind a
ketten ugyanazt gondolták.

Jella őrölő nyugtalanságában nem is bírt mást az eszében tartani. Egyre
az kínozta, a mit a félszernél hallott. Andráshoz hajolt. Most, a mikor
a legény oly közel volt hozzá, hogy a kezével elérhette, nem lehetett
azt felfogni, hogy elmenjen tőle. A hangja lágy lett és meleg:

– Úgy-e nem mégy el innen?

A legény megkönnyebbülten sóhajtott. Erről akart ő is beszélni, de nem
tudta, hogyan kezdjen bele. Jella felé fordult. A szolgálati zubbony
lógott rajta. Az arczát megviselte a sok láz. Fáradtan nézett az asszony
égő szemébe. Szeretett volna békével menni innen. Mikor megszólalt, nem
volt öröm a hangjában, csak a nagy elhatározás nyugalma.

– Elmegyek – mondotta egyszerüen, – jobb így mindenkinek.

Jella csak az első szót hallotta. Görcsösen markolta össze mellén a
lobogó ingvállat.

– Hát elmégy… Lassan, ijedten bólintgatott maga elé. Hát igaz… Egyszerre
olyan szegény és árva lett, mintha megint egyedül maradna a világban.
Elfeledett, régi szavak jutottak az eszébe… Valamikor sokat mondta őket.
Gyámoltalan, jó régi szavak.

– Majd visszajön… Halkan, habozva beszélt önmagának, mintha félne, hogy
most mindjárt elveszik tőle ezt is. De András nem mondott ellent és
Jella merészebb lett. Már egészen bizonyosra vette azt, a mi az eszébe
jutott.

– Úgy-e visszajösz? Nem sokára? És szeretni fogjuk egymást, mint
azelőtt?… És szeretni fogsz ott is! Mindég! Mikor nem látsz, mikor másra
nézel…

Ettől a gondolattól elsötétedett az arcza. Megint érezte a testében azt
a maró irigységet, a mi úgy fájt, hogy kiáltani lehetett volna tőle.
Kétségbeesetten rázta meg a fejét.

– Nem!… Még sem bírom. Itt kell maradnod Andrija. Elpusztulok én
tenélküled.

A legény öklére támasztotta az állát és a földet nézte. Érezte, hogy az
asszony nagyon szereti őt, de nem tudott már hálás lenni érte. Hiába
kényszerítette magát, hideg üresség volt a szivében, a melytől csak a
saját életére bírt gondolni. Nem kellett neki többé a Jella féktelen,
kínzó szerelme, szinte ingerelte őt. Azt szerette volna, hogy vége
legyen az egésznek és tudatlan önzésében úgy képzelte, hogy vége is
lesz, ha ő elmegy innen.

Sokáig hallgattak és közben Jella keze tehetetlen kis mozdulattal
egymásután emelkedett és esett vissza a térdére.

– Andrija!… Teremtőm, de hát miért jött ez igy? Hiszen én nem tettem
mást, én csak szerettelek…

A legény felrezzent. Ettől a hangtól megolvadt valami a belsejében.
Megszánta azt, a kit nem szeretett többé. Mondani akart volna neki
valamit, a mi jó legyen és még se tegyen rosszat. Végtére is szótlanul
tette a kezét az asszony vállára. Jella utána kapott és mohón a szájára
szorította, mintha magába akarta volna szívni, hogy többé semmi se
választhassa el őket egymástól.

– Andrija… Andrija… De nem tudta megmondani azt, a mit érzett. A szemét
elfutotta a könny.

– Úgy félek valamitől…

A legény a mellére húzta az asszony fejét, hogy ne lássa sírni és
darabosan simogatni kezdte, mint egy beteg kis állatot, a melyet meg
szeretett volna gyógyítani, mielőtt elmegy, a melyet el szeretett volna
altatni egy kicsikét.

Körülöttük süvöltve járt a szél az erdőn. A nagy mozgalomban csak ők
ketten álltak mozdulatlanul. Közel egymáshoz, mégis magányosan. És a
legénynek ekkor egyszerre úgy tetszett, mintha ez az óra nem először
lenne, mintha már máskor is állt volna így búcsuzva Jella oldalán. Aztán
eszébe jutott, hogy csak a gondolatában történt ez mindannyiszor, ha
megértette, hogy nem tudnak ők ketten egymással megélni.

– Jella, – szólalt meg fojtottan és mialatt önmagával is, a szavakkal is
küzdött, csak egyre simogatta az asszony szép rezes haját. – Jella, ne
sírj, ha mondom! Hiszen mindig tudtam, akkor lesz ez csak jól, ha már
nem lesz sehogy.

Az asszony megütődve emelte fel az arczát.

– Tudtad? Hát másszor is gondoltál te erre?

András szomorúan bólintott.

Jella feje csüggedten esett vissza a legény vállára.

– És én azt hittem, hogy semmire sem gondolsz, mikor hallgatsz… Mintha
egyszerre az eszébe csapott volna valami, eltaszította magától Andrást
és merően nézett a szeme közé:

– A pusztára mégy?

– Oda…

Az asszony szemöldöke összeszökött. Egyetlen baljóslatú árnyékot vetett
keresztben a homlokán.

– És a pusztára is gondoltál, mikor nem szóltál hozzám.

– A pusztára is.

– Andrija te! – A melle gyorsan, ijesztően emelkedett. – Megfojtalak, ha
szeretsz ott valakit… A gyanakvó harag sötét hullámban szállt a fejébe.
Nem volt többé ura a testének. Két kezével a legény szive felé kapott,
tépni, szaggatni szerette volna a husát, hogy ne kínlódjék csak ő
egyedül, hogy a másiknak is fájjon valami. Az arcza szinte csúnya volt,
a szája vonaglott.

– Megátkozlak, ha elhagysz… Tönkre teszem az életedet!… Isten engem úgy
segéljen!

A legény tekintete megint kemény és érzéketlen lett. Ellenségesen
húzódott el az asszonytól. Mindent újra látott benne, a miért nem tudta
szeretni, a miért elvágyott mellőle. Már nem okolta magát semmiért, már
nem szánta a másikat.

– Eressz, – mondotta ridegen, mikor Jella elállta az útját. – Élni kell
és így nem lehet…

Az asszony feleszmélt. Megértette, hogy nem bírja többé Andrást
tartóztatni. Felfogta, hogy vesztett és elsápadt.

– Soha nem tudtam, hogy ilyen erős vagy, hiszen olyan engedékeny voltál
mindég… Meghunyászkodottan emelte fel száját a legényhez:

– Csókolj meg legalább.

András, mintha nem hallotta volna, mereven nézett el felette.

Jella összerázkódott. Hátra eresztette a fejét. Még ekkor is küzdeni
akart, de a régi szép mozdulat nem volt már csábítás, csak szegény
alkudozás, csak nyomoruságos könyörgés. Aztán mosolyogni próbált. Aztán
lassan elfordult Andrástól és végig húzta két kezét az arczán, mintha
megfájdult volna a szája attól a szörnyű, utolsó mosolygástól.

– Nem tudok… Nem tudok többé. – És egy nagy zokogás tépte meg a mellét.

A legény hirtelen feléje fordult. Nem értette őt. A szédítő magasságok
és sötét mélységek világa mindig idegen volt neki.

Soká mozdulatlanul nézett Jellára és a zúgó erdőn, csendesen elbúcsuzott
tőle. Mikor az asszony mérhetetlen kínjában felpillantott, egymás
szemében akadt meg a tekintetük.

– Andrija, adjál valamit, a mivel élni lehet. Mondjad hát, hogy
visszajösz.

A legény fáradt volt, menni szeretett volna.

– Visszajövök… Elakadt a lélegzete. Miért mondta ezt? Hiszen nem akart ő
ide visszajönni. Azt hitte, hogy hazudik és megvetette magát érte.
Tagadóan nézett Jellára, de az asszony, a ki mindig gyanakodott, most
kétségbeejtően hitt neki. És András nem merte elvenni tőle ezt az
egyetlen hazugságát, mert alaktalanul, homályosan olyasfélét érzett,
hogy több jót adott véle, mint mindazzal, a mi közöttük valaha igaz
volt.

– Áldjon meg az Isten…

Többet nem szóltak egymáshoz. Este Jella magányosan állt a töltésen.
Messze a sínek felett egy kis fény ingott, távolodott az alagút felé.

Valaki elment.




XXX.

Nehézkesen, lassan ketyegett az óra az őrházban és a hangja úgy
hangzott, mintha ólom csepegett volna belőle a földre.

Jella fejében tompa zavar volt, a melytől gondolkozni sem tudott és a
mellében olyas félét érzett, mintha egy nagy ütést kapott volna, melynek
csak a sajgását érezte, de a fájását még nem tudta felfogni. Megsebesült
és nem mert a sebbe nézni. Szinte félt attól a percztől, a melyben
minden az eszébe fog jutni. Néha úgy rémlett neki, mintha ő is elment
volna innen és másutt lenne, valahol messze, a honnan nem bir
visszatalálni saját magához.

Lélektelen szemmel üldögélt a tűzhely mellett. Hallgatta az óra
ketyegését. Aztán fásultan felállt, az ablakhoz ment, megkapaszkodott a
piros kis függönyben, sokáig értelmetlen erőlködéssel szorította a
markába, hogy szinte belefáradt és közben nézte az esőt. Az ablaküvegen
akár az olaj, sűrűn csúszott le a víz. Az erdő felé egyenletesen estek a
cseppek, mintha sok-sok nedves drótszál feszült volna az ég és a föld
között. Fényes esőszálak és Jella egyszerre azt képzelte, hogy börtönben
van. Felrántotta az ajtót. Nekiszaladt a zápornak, mintha el akarta
volna tépni a dróthálót, hogy megint szabad legyen.

Az ázott erdőben lassabban járt. Ingválla lucskosan tapadt a melléhez,
fejében könnyebb lett a köd. Odakinn a fák alatt közelebb volt hozzá az
András emléke. Valami ott maradt belőle a fák között. Az erdő, mely
annyiszor kihallgatta a szerelmüket, megismételte zúgásában a régi
szavakat.

– Andrija… hiszen én szeretlek…

Csak ennyit bírt gondolni. Csak ennyit tudott bizonyosan. A többi
zűr-zavaros, nyugtalan félálom volt.

Egy napon aztán felébredt. A kecskéivel járt a hegyoldalban. A mezitelen
gyökerek között piros gombák világítottak. Az őszi napban egy
berkenyebokor vérzett a sziklafalon. Jella a sűrübe figyelt. Már régen
hallott valami neszt a bozótban, mikor egyszerre mozogni kezdett a
cserjés alja. Soványan, sárosan Sajó kúszott a földön.

Jella lélegzete elállt, mintha kisértetet látna. Mereven bámult az állat
mögé. De nem jött ott többé hozzá senki az erdőn át. Elborult a szeme,
aztán kárörvendő gyülölettel nézett megint a pusztai kutyára. Most
megüthetné, elemészthetné, hogy nyoma se maradjon. Az arcza kegyetlen
lett, a keze olyan mozdulatot tett a levegőben, mintha egy késsel
hirtelen elvágna valamit.

Sajó szomorúan lógatta a nyakát és nyöszörögni kezdett. Ettől a hangtól
lecsuklott a Jella karja. Egészen ilyen nyöszörgést érzett ő is a
mellében.

– Téged is itt hagyott. Téged is… és egyszerre nagy közösség támadt a
magányos asszony és a gazdátlan állat között.

– Sajó te… Sajó kutyám, – dadogta, úgy mint Andrástól hallotta. És mikor
a kutya a térdéhez dörgölődzött, elfelejtette, hogy a pusztáról való,
elfelejtett mindent, már csak azt tudta, hogy az Andrásé volt és mintha
az állat bundás fején a legény kezenyomát keresné, hozzászorította az
arczát. És ekkor felfogta annak az ütésnek fájását, mely eddig csak
tompán sajgott benne…

Sajó a Jella kutyája lett. Sajóval beszélni lehetett. András is beszélt
vele és az asszony sok mindent elmondott neki. Péterhez nem szólt. Alig
is látta. Az embernek meggyült a dolga. András helyettese járatlan volt,
az ő vállát nyomta a felelősség és elfáradt tőle. Este a konyhában olyan
mozdulatlanul ült a lóczán, mint egy pihenő gép.

Jella örült, hogy nem kérdezett soha semmit. Sírni tudott volna, ha
beszélnie kellett. Fellélegzett, mikor magára maradt.

Kinn lépések kerülgették a házat. Csengő, apró kalapácsolás közeledett a
síneken. Nem emelte fel a fejét. Úgy is mindegy volt minden. Mire Péter
bejött a szobába, lehunyt szemmel feküdt az ágyon, mintha aludnék.
Virradatkor lábújjhegyen lopódzott ki az istállóba. Hivta Sajót,
hajtotta a kecskéket. Sietett, mintha valaki elé kellene mennie, mintha
futnia kellene valami elől. Olyan nehéz volt a szenvedése, hogy
elszerette volna dobni magától mint munka után a kapát, ha már nagyon
elfáradt.

Összegörnyedve ült és halkan nyöszörgött az erdei csöndben. Féktelenül
rohant a szakadékos lejtőn és bele kiáltotta kínját a szélbe. Soha sem
hitte, hogy így lehessen szenvedni, mikor az ember se nem éhes, se nem
beteg, se nem fázik. A teste lefogyott, az arcza beesett és mintha az a
nagy tűz, mely azelőtt a szemében égett, pusztító, füstös nyomot hagyott
volna rajta, szomorú árnyékok sötétlettek a pillái alatt.

Szeptember elmult. Egy este Péter a kézilámpa mellett az asztalra dőlve
olvasott.

– Andrástól jött, – és kedvetlenül dobta le az irást.

Jella az ajtófélfának támaszkodott. Visszatartotta a lélegzetét, mintha
attól félt volna, hogy még az is elárulhatná.

Péter újra kezébe vette a levelet.

– Megint beteg. Azt szeretné, ha otthon hagynák egészen.

Az ember csendes hangja, mint egy elviselhetetlen, éles zsivaj szaladt
bele a Jella fejébe. Nem értette, hogyan bír olyan egyenesen megállni,
mikor a küszöb süpped alatta. A szája mozogni kezdett.

– Hát már vissza sem akar jönni?

– Azt írja, – mondotta Péter elkeseredetten, – pedig, Isten látja
lelkemet, úgy szerettem azt az Andrást, mint a fiamat.

– A fiadat! – Jella egy darabig értelmetlenűl nézett rá, aztán
lehajtotta a fejét. Egyszerre fáradtnak érezte magát, mintha ő is olyan
öreg lenne, mint Péter, mintha már eleget élt volna, mintha nemsokára
meg kellene halnia.

Éjjel megint nem bírt aludni. Kinn nehéz tehervonatok jöttek-mentek. A
lámpák tántorgó fénysávokat vetettek be hozzá a szobába. Nyitott szemmel
feküdt. Nézte a fénysávokat, a mint keresztülbotlottak az asztalon, az
ágytakarón, a kezén és a falon át kiszaladtak a sötétbe. A jelző
harangok mindig újra csöngeni kezdtek a háztetőn. Mindig újra lomha,
fekete kocsik tolódtak el. A lelógó kapcsok és lánczok csörömpölve
ütődtek a talpfákhoz.

Milyen kegyetlen és hosszú volt az éjszaka. Egy pillanatra megrázta a
gyorsvonat az őrházat. A repülő szikrák elnyúló tűzvonalából égő gyíkok
lettek az ablak előtt. Aztán szinte megsűrűsödött a sötétség és a csend.
Jella a szájára szorította a tenyerét, hogy ne kiáltson. Úgy fájt a
homloka, mikor egy-egy szegény gondolat megmozdult mögötte.

«Hát nem akar visszajönni…» Lehunyta a szemét, fáradt volt, hogy a
könnyeit letörölje. Elaludt. De egy fúró tovább dolgozott a fejében,
forgott szakadatlanul, könyörtelenül és ő hánykolódva küzdött vele
álmában. Reggel, mikor felrezzent, ijedten bámult a menyezetre. Csak egy
perczig tartott, hogy nem tudta, mi az, a mi mindjárt fájni fog…

Péter az ágyon feküdt és aludt. A szolgálati szobában a mozgóőr pipált.
Jella szótalanul ment el mellette. Indult előre a pályán. Az alagútból
visszanézett, aztán egyre gyorsabban szedte a lábát. A föld hideg volt.
A 78-as őrház ablakából utána kiáltott az asszony, de Jella nem értette
mit mond, talán nem is hallotta. Még egy fehér kis ház a sínek mentén.
Egy fekete vashíd a szakadék felett. Lenézett a mélység vízére, de nem
állt meg. A pálya emelkedett. Túl, a fák között piros tető látszott. A
sínek szétváltak, egyszerre több lett belőlük és a nagy fejű törpe
lámpák között mint a kötőtűk keresztezték egymást.

Az állomás sárga fala keményen vált le a szürke szikláról. Előtte
kiégett szénportól volt fekete a föld.

Egy kormos képű ember hordót görgetett az épület mögé. Jella utána
szólt:

– Itt áll meg az a vonat, a melyik a pusztára megy?

Az ember felegyenesedett és visszanézett, aztán röhögve görgette odébb a
hordót.

Jella bement a sárga házba. A pénztárablak mögött egy fiatal ember állt
szétvetett lábbal. A nadrágja ijesztően szűk volt és a hogy ásított, az
aranyzsinóros gallér kétoldalt nyitva meredezett az állának. Szemtelenül
nézett az asszonyra és megkérdezte, hogy mit akar?

Jella jól ismerte ezt a fajta tekintetet, sokszor néztek így rá a
legények, nem bánta, de most indulatos lett. Úgy érezte, hogy annak az
aranyzsinórosnak a pillantása valami olyat bántott rajta, ami az Andrásé
volt. Végighúzta kezét a mellén. «Ez is az Andrásé. Minden az Andrásé.
Az övé vagyok.» Először szeretett erre gondolni; a teste hirtelen
emlékezni kezdett és az emlékektől meggyuladt a vére. Összeszedte a
bátorságát. Eddig úgy képzelte, azért jött ide, hogy megkérje az
állomási urat, hívná vissza Andrást, de mikor egy paraszt embert látott
a pénztárablak előtt, a ki jegyet vett, más jutott az eszébe.

– Én a pusztára mennék, – mondotta sebesen és nagy vágyódásában
elpirult. – Hol kell ott leszállni a vonatról?

Az aranyzsinóros vállat vont.

– Azt bizony nem tudom. Arrafele sokszor áll meg a vonat.

Jella tanácstalanul bámult a levegőbe. Egyszerre végtelenül nagy lett
előtte a puszta. Hiszen ő még csak az András falujának a nevét sem
tudta. És a gondolata eltévedt, a hogy a legényt kereste a világban, a
melyet ő sohasem látott.

Csüggedten indult kifelé. A ház falának egy létra volt támasztva, mikor
átbujt alatta, eszébe jutott, hogy ez szerencsétlenséget hoz. Aztán,
mert a füstös várószobában egy padot vett észre, befordult, hogy
megpihenjen. A padon egy asszony, meg egy gyerek kuporgott, közel ültek
egymáshoz és szalonnát ettek. Jella körülnézett. A szegletben legyek
döngtek a rozsdás vaskályha felett. A mérlegen egy zsíros petroleumkanna
állt, melyre vörös és fehér czédulák voltak ragasztva. A szürke
falitáblán meg-megzizzent a félig letépett menetrend papirosa. A gyerek
lecsúszott anyja oldaláról. Egészen leszakította a nyomtatványt és hajót
csinált belőle a földön. Jella leült az asszony mellé.

– Te is elutazol? – kérdezte nagysokára. A másik kelletlenül bámult rá,
megrázta a fejét.

– Az ember megy el. Épen a jegyért fizet meg odabenn. Mi csak idáig
jöttünk.

– A pusztára megy?

– Mit tudom én, hogy van-e ott puszta. Sok mindenféle van a tengeren
túl.

Jella fejében összezavarodtak a kétes fogalmak. Az asszony és a gyerek
nevetgélni kezdtek. Hirtelen feléjük fordult megint.

– Aztán sok időre megy el az ember?

– Sokra bizony, de hát csak majd elmulik az is. Ketten várjuk, a míg
visszajön. Úgy könnyebb.

Az ajtón bekiáltott az a paraszt, a ki az előbb a jegyet vette. Az
asszony felállt.

Jella utánuk nézett. «Ketten várjuk… Úgy könnyebb… Én egyedül várok.»
Előrehajolt, hogy még egyszer lássa a gyereket. Kinn a pályán ténferegve
jött az aranyzsinóros. Lába alatt ropogott a szénporos föld. Jella nem
várta be. Elindult, hogy haza menjen. Úgy sem volt már itt semmi
keresnivalója. Reménytelenül, fáradtan tette meg a nagy utat visszafelé.

A berkenyebokrokon piroslott a sok élő bogyó. Egy vad almafának
lecsüngött a galya a gyalogösvényre. Az is tele volt gyümölccsel. Jella
végighúzta kezét a galyon és nem tudta, mit érez.

«Ketten várjuk… Ketten…» Sajátságosan fájni kezdett neki, hogy ő egyedül
vár. Most jutott először az eszébe, hogy hiszen neki is lehetne
gyermeke. Önző szomjuságában számára a szerelem eddig csak a csókokért,
csak a szerelemért volt. És ő ivott és az András öleléséből nem maradt
meg, a nagy gyötrődésen kivül, semmi sem…

A melle lihegve zihált, mintha minden gondolattal egy-egy nehéz súlyt
emelt volna. Kimerülten állt meg az út mentén és öntudatlan szemmel a
fenyves felett egy sziklaszálat nézett, mely magányosan meredt az őszi
égnek. Olyan kopár, olyan vigasztalan volt ez a szikla. Az elmúlt
nyárból még csak egy fűszál sem maradt rajta. Pedig a lejtőn, a bokrokon
piroslott a bogyó. Az almafán érett volt a gyümölcs.

Jella életerős fiatal testében egyszerre világosság lett. Az ősi
asszonyi vágyódás beleömlött a gondolatából a vérébe… és a vére ettől az
órától kezdve jobban kívánta Andrást, mint valaha.

«Vissza kell jönnie… Vissza fog jönni»… A régi reménység láthatatlan
hullámokban áramlott megint a lelkébe.




XXXI.

Semmi sem történt. Csak az őszi nap sütött ki még egyszer és csillanva
ezernyi ezüstszál úszott a levegőben.

Útközben megállt a tél a hegyormokon.

Jella szemében világosabb lett a szüntelen alkonyat; mint hajdan, tele
tűzködte a haját a galagonya égő bogyóival. Néha még énekelt is. Magára
vette megint a sorompószolgálatot, a póstáért is ő ment el a 78-as
őrházhoz. Gyorsan, sietve ment és arra gondolt, hogy talán lesz valaminő
irásos papir Andrástól. Közben csak úgy megszokásból nézte a pályát és
gépiesen verte ki a dudvát a kavicspadka partjáról.

Egy napon azután csakugyan várta őt odaát egy levél. A kezébe vette és a
78-as biztatta, bontsa hát fel, hiszen neki szól.

Jella zavartan sütötte le a szemét. Hirtelen ingválla nyílásába rejtette
az irást és futásnak eredt. Kezével mezítelen melléhez szorította a
levelet. A teste égni kezdett azon a helyen, mintha András ért volna
hozzá. Csak az erdőben, a csendes fák alatt állt meg újra. Elővette a
borítékot, a melyikről azt mondták, hogy az övé. Sohasem kapott életében
levelet. Nagy megindultság fogta el, mikor kibetűzte rajta a tulajdon
nevét. És ezt András írta. Hálás volt érte, hogy leírta a nevét és
megcsókolta a kezevonását. Finoman nyúlt a borítékhoz, hogy baja ne
essék. Óvatosan kezdte bontogatni. Aztán egy fának dőlt, és míg az
egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki, hogy a sorok megindulnak a
szeme alatt, kifutnak a papirosból és eltévednek az erdőben. A betűket
csak rosszul ismerte és a fehér lapon olyan temérdek sok volt egymás
mellett, nagyok, kicsinyek, ismeretlenek. Hátratámasztotta a fejét;
lebámult a levélre. Olvasni akart volna, mint akkoriban, mikor Péter
könyvet adott a kezébe. De így írva egészen mások voltak a betűk.
Verejtékes lett a homloka. Leült egy kiálló gyökérre. A térdére
könyökölt. Egyre közelebb emelte a szeméhez az András írását, olyan
közel, hogy a szájával már elérhette és azért mégis elérhetetlenül
messze maradt tőle.

Kétségbeesetten ejtette az ölébe a levelet. Két keze összekulcsolódott
felette és hosszú idő után megint imádkozni kezdett.

«Istenem segíts…»

Nem bírta elolvasni, a mit András üzent neki és senkije sem akadt a
világon, a kinek a szeme elé merte volna tenni. Ki tudja, mi volt az ő
számára ezen a papiroson? Péternek nem volt szabad látnia, annak az
asszonynak sem, a ki az alaguton túl, a másik őrházban lakott. A mozgóőr
pedig elmondaná a faluban. És ekkor… Jágoda jutott az eszébe. Csillogni
kezdett a szeme. Hogyan is nem gondolt előbb rája. Jágoda, még ha nem is
tud olvasni, megmondja, mi van a levélben. Ő többet tud, mint mások. Ő
érti azt is, a mit az erdő beszél. Ő érzi, hogy mikor jönnek vissza
azok, a kik elmentek…

Jella felszökött a földről. Nevetni kezdett. Az arczához szorította
András kezeírását.

«Úgy-e szeretsz? Úgy-e azt irod? Úgy-e visszajössz hozzám?» És mialatt
félig futva indult a régi faluja felé, fejében lüktetve beszélt tovább a
saját hangja.

«Szeret. Azt írja,… azt, hogy visszajön…»

A töltés, az erdő elmaradt mögötte. Már völgynek ereszkedett az ösvény.
Megismerte a sziklákat, a kis havasi legelőt, a fákat, a szakadékot.
Davorin, a legények, a kecskék jutottak eszébe, mintha visszafelé menne
a hajdani életén át és újra látna mindent, a mi elmúlt,… messziről,
homályosan.

Az irtásnál megállt pihenni. Az ég alatt a tagbaszakadt sziklák, mint
egy legelő óriási gulya gázoltak az erdőben. Mikor Jella kisimította a
haját az arczából, felnézett rájuk. Egyszerre eszébe ötlött, hogy ő
valamikor azt hitte, hogy a hegyek áthúzódnak az egész világon. És
hirtelen, úgy rémlett neki, Medve Dusánt látja maga előtt, és távolba
mutató nehéz kezét is látja nagy mozdulattal a levegőben. «Ott is puszta
van… Ott is…» Jella ökle felemelkedett, mintha valami gyűlöleteset
akarna agyonsujtani.

– Verje meg az Isten a pusztát! Az vette őt el tőlem.

Lejebb a sziklaparton egy hegyi jávorról arany hullott a mély útba. Az
úton valaki járt. Ismeretlen pásztorember volt, nem nézett vissza. Jella
Slatkára gondolt. Itt hallgatta ki a beszédjét… A lejtőn meglátta a
falut. A szélgátak, a vörös földdarabkák, a templomtornya… minden úgy
volt, mint régen, csak ő lett más. Emlékezett, akkoriban kövek voltak a
belsejében és nagy forróságnak kellett eljönnie, hogy azok a kövek
megolvadjanak, egy végzetes tűznek, melyet ember gyujtott, mely embert
pusztított.

A pillái mozdulatlanok lettek: a völgyi erdő tövén felismerte a
kunyhójuk búbos, öreg tetejét. Megint gyerek lett, rongyos szoknyás
gyerek, és mikor a falusi utczán végigment, szinte hátrapillantott, hogy
ott vannak-e a kecskék mögötte.

A házakból idegenül bámészkodtak utána a népek. A kovácsműhely ajtaján
nehéz járással egy zömök ember jött ki. Jella összerezzent.

Az ember megállt és utána nézett. Davorin volt…

Senki sem ismerte többé. Elfelejtették. A bodnár házából kalapálás
hallatszott. Épen így kalapált akkor is, mikor Jella anyjának koporsó
kellett… Megtámasztotta a kezét az elhagyott kunyhó furcsa mohos tetején
és benézett az ablakon. A hólyagos zöld üvegeket rég összezúzta a szél
és Jella irtózva kapta vissza a fejét, mintha egy halottnak a nyitott
szemébe nézett volna.

A patak pallóján járt. A víz most is zúgott. A palló sikos és fekete
volt, mint akkor, de a bozót összébb szövődött a malom tájékán és a nagy
kerékből már csak két sötét küllő meredt a porzódó ár fölé. Jella
érintésétől csörögve hullott le az ágakról a száraz levél. Hasztalan
kereste azt a kis ösvényt, a melyen Jágodát annyiszor látta görnyedten,
gyorsan, gyorsan menni a malom felé. Fű nőtt mindenütt. A küszöb nem
látszott többé a gaztól. Régen nem járt arra senki…

Jella fáradtan dőlt az ajtónyílásnak. Lehajtotta a fejét, mintha a nagy
pusztulásból hátrahallgatóznék az elmúlt időkbe. Aztán elővette ingválla
alól András levelét és mialatt nézte, könnybelábadt a szeme.

Sohasem fogja megtudni, hogy mi van benne. Nincs többé, a ki azt mondja
neki, hogy mindenki visszajön.




XXXII.

A hegyélen haldoklott az ősz. Virradattal már nyirkos köd úszott a
völgyek felett. A sziklák nyílásában, messze a mélyben nem látszott
többé a tenger.

Aznap Péter ment el az értesítőért. Alkonyodott. Fenn a csúcsokon
havazott, mintha a levegő fehéren kezdett volna esni a magasból. A
töltésen hidegen áramlott a szél Jella a küszöbön állt, mikor a férje
kibukkant az alagút torkából. Gyorsabban járt, mint máskor és kiáltott
is valamit.

«András jön» – gondolta az asszony. A szíve mint egy kalapács sebesen
ütődött a bordáihoz. Megerőltette a szemét, hogy jobban lássa, mit
lobogtat Péter a kezében. Az ember egy irást hozott és jámbor kis
kárörömmel nevetett.

– Mégis visszaparancsolták, pedig sehogy sem akart…

Jella is nevetni kezdett. Azt hitte, hogy ilyen nagy boldogságot nem
érzett soha.

– Aztán mikor jön? – Futni szeretett volna Péter elébe.

Az ember jókedvűen dünnyögött, mialatt jött. Meg volt elégedve az
élettel is, magával is és mint a ki még valami nagy meglepetést
tartogat, rejtélyesen húzta fel a szemöldökét a sapkája ellenzője alá.

De van ám még más ujság is…

Jella térde egyszerre ok nélkül remegni kezdett.

– Miféle ujság?… A hangja sajátságosan elrekedt. Péter megint olvasni
kezdte a levelet, aztán mintha meglopták volna, kedvetlenül bökött
újjával a papirosba.

– Vagy úgy! Neked már nem is ujság. Sohsem mondtad, hogy András megírta.

Jella türelmetlen lett. Péter öröme ingerelte őt. Szinte durván
kiáltotta:

– Nekem nem írt semmit, hiszen olvasni se tudok – és egy pillanatig az
András levelére gondolt, a melyet az erdőn ásott el.

Az embernek megint felderült az arcza.

– Persze, hogy… Hát akkor…

A szolgálati szobában csönögni kezdett a jelző harang. Péternek sietős
lett az útja. Sebesen szólt hátra, mialatt a vörös kis zászlót göngyölte
a kezében.

– Holnapra már itt lesz. Erre mi előttünk megy el a vonattal. Délig
vissza is gyalogolhat az állomásról… Kettesben gyorsabban lép az ember.
Mert hát, igaz-a nem egyedül jön ám.

Jellának a félelemtől és kíntól verejtékes lett a homloka. Péter ez
alatt leeresztette a sorompót, megint visszajött. Olyan nagy volt az
öröme, hogy közben nem hagyta abban a mosolygást.

– Úgy-e mindég mondtam, ez lesz a vége. – És eszébe sem jutott, hogy
sohasem mondott semmit.

Jella mereven tartotta a nyakát, mintha egy rettenetes ütésre várna, a
mely elől nem lehet megszaladni.

Péter egyszerre ünnepélyes arczot vágott.

– Értsd meg már. Réz András asszonyt hoz magának otthonról.

– Asszonyt hoz…

Jella csak lent a torkában hallotta a szavakat, kimondani nem bírta
őket, pedig kiáltani, futni, tenni akart volna, hogy megakadályozzon egy
nagy szerencsétlenséget. De mintha a testében összeestek volna a
csontjai, növekvő gyengeség jött rá. A fejében és a szivében is
összeesett minden. Nem bírta irányítani a mozdulatait. Tántorogva indult
a ház felé.

Órák multak-e vagy csak perczek? Nem tudta. Egy vonat szaggatott
fényfoltjai iramodtak át az ablakon. A petroleumlámpa rezgett a
mennyezeten. A kőszénfüst, mint egy szürke csiga, alacsonyan kúszott a
nyitott ajtó elé.

Péter és a mozgóőr topogva, átfázva kerültek be a konyhába.

Jella elfelejtett lámpát gyújtani. Dermedten ült a hideg tűzhely
mellett. A tagjai zsibbadtak voltak. Kinlódva lélegzett. Csak mikor
Péter lámpát gyújtott, rezzent meg egy kicsikét a válla, mintha fájt
volna neki a világosság. Elfordította a fejét, hogy senkinek a
pillantásával se találkozzék a szeme. Fáradtnak és elhagyatottnak érezte
magát. A nyomorúsága nehezebb volt, mint a mennyit elbírt és megborzadt,
mikor eszébe jutott, hogy ezt viselni kell holnap is, azután is, mindég,
a míg öreg nem lesz, a míg el nem temetik. Még soká tarthat… Számolni
kezdett. Talán húsz éves lehetett mindössze; nem tudta bizonyosan. Az
emberek azt mondták, hogy még fiatal, de neki ennyi is elég volt, nagyon
is elég. Öntudatlanúl megint visszahallgatódzott abba, a mi elmult.
Elmosódott szavak, halvány képek, nagy magányos szenvedések és semmi
több. Mire való volt az egész? Kimerülten támasztotta fejét a falnak és
ekkor egyszerre, csak úgy magától, összeszövődött előtte mindaz, a mi
volt és meglátta Andrást a képzeletében. Mint egy boldogtalan sebesült
állat, nyöszörögve görnyedt össze.

Péter felhagyott vele, hogy szólítgassa. Levette a polczról a
szilvapálinkát, töltött egy pohárral magának is, a mozgóőrnek is. A
horvát mesélni kezdett a bosnyák háborúról. Mindig erről beszélt és
közben nagyokat hazudott. Péter bólintgatott, de nem figyelt oda. Jella
megint mozdulatlanúl ült. Térde alatt összekulcsolta a kezét és
élettelen szemmel bámult maga elé, mintha kialvó tűzbe nézne.
Csökönyösen hallgatta a szelet. Eleinte csak az északi hegyszoros felől
siránkozott le, aztán hirtelen megrázkódott az őrház. A jelzőharangok
csönögni kezdtek, az ajtó roppanva hajolt befelé. Csend lett. Újra
kezdődött. Odakinn, mintha fájdalmában egy nagy mell zihált volna a
hegyek felett, óriás sóhajtás hallatszott.

Jella is sóhajtott.

Aztán neki szabadult a bóra és az éjszaka felordított, mikor megrohanta.
A szél süvöltve nyargalt a táviróhuzalokon. Jajgatva csapta magát a
sziklafalhoz. Vitte a cserepet a háztetőről, reccsenve csavarta ki a
szélfogó palánkból a deszkát.

Sajó remegve bújt a szegletbe. Az emberek nyugtalanúl néztek egymásra.
Jella egyszerre felegyenesedett. Megint egyedül érezte magát a világon
úgy, mint régen. Egyedül mindenki ellen, mert mindenki az ellensége
volt. És ebben a magányban újra erős lett. A melle kitágult: teleszívta
magát viharral. Már nem gondolkozott és ez alatt az akarata mégis
elhatározott valamit, a mitől félelmesen nyugodt lett.

Felállt. Végigment a konyhán, meggyujtotta az olajos mécsest a Szűz
Mária előtt, Lassan, mereven járt és közben világosan tudta, hogy
mindezt csak azért teszi, hogy muljék az idő. Kinézett az ablakon. A
szél bőgött a hegyeken, a mélyedésekben forrt a vihar, mintha nagy
üstökben üvegcserép csörgő lánczok, zúgó harangok kavarogtak volna. A
láthatatlanban félelmes robajjal sziklák zuhantak le az oldalokon.
Hömpölygésük soká mennydörgött a zsivajban.

A mozgóőr bizalmatlanúl pislogott a reccsenő mennyezet felé. A pálinkás
poharak összekoczczantak az asztalon. Az ember nem mert többé hazudni.
Szeretett volna otthon lenni, de a küszöbről visszalökte a vihar.

– Istenitélet ez. Rosszat jelent, – mondotta a horvát és keresztet
vetett magára.

– Istenitélet! – ismételte meg Jella és a hangjában fojtott fenyegetés
volt. Mint régen, mielőtt szeretni tudott, köveket érzett megint a
belsejében, kemény köveket, a melyekkel agyon lehetne valakit ütni.

A lámpában kiégett a petroleum. Szemközt a falban lassan-lassan egy
ólmos koczka támadt, a koczkában egy fekete kereszt.

Jella végighúzta kezét a homlokán. Mikor látta ő így a hajnalt?… Közben
pedig az ablakkereszt mintha egyre közelebb jött volna hozzá.

«Valaki meghal…» Fázósan rázkódott össze és eszébe jutott az anyja, a
rózsás kendő, a temető, sok minden, a mire régen nem gondolt. Egyszerre,
mintha Jágodát látta volna az ajtóban… «Úgy-e visszajön? de nem úgy, a
hogy vártad…» Aztán a tűzhely előtt a földön ült az aszott kis öreg és
ferde arczczal, alulról nézett fel rá: «Borzasztó az élet. A meghalás
még élet. A halál jó, a halál csendes.»

Jella lehunyta a szemét és imádkozni kezdett.

Kinn lassan elült a vihar. Fáradtan duruzsolt a sínek felett. A
szakadékból sűrű ragadós köd kapaszkodott a töltésre, a hegyekről
lucskos felhők gombolyodtak le. Megfojtották a szelet.

Péter világot gyújtott a kézilámpában és kinyitotta az ajtót. A pipafüst
felkavarodott a hideg levegőben. Már odakinnről hallatszott az ember
köhögése. Távolodó lámpájának a fénykarikája puha lett, szinte szétázott
a ködben.

Jellának, mikor magára maradt, egy pillanatig úgy tűnt fel, az óra még
lassabban ketyeg, mint máskor. Pedig esztelenűl szerette volna, hogy az
idő muljék, mert így tétlenül nem lehetett már élni. A levegőbe markolt.
Valakit meg akart volna fojtani. Aztán újból hallotta Péter
köhécselését. Ingerült lett, a miért megzavarják. Az ember csoszogó,
virrasztó lépéssel jött az ablak alatt. A küszöbön megállt. Eszébe
ötlött, hogy Jella nem feküdt le az éjjel és ásítva dünnyögött valami
olyasfélét, hogy még alhatnék, a míg az Andrásék vonata átfut.

Az asszony hirtelenül, veszedelmesen emelte fel a fejét. Péter elképedve
tette a lámpát a küszöbre. Jellához ment és jó szürke szemével olyan
aggódva nézett rá, mint mikor először látta.

– Beteg vagy? – kérdezte ijedten. – No, csak hogy lesz ezentúl asszony a
szomszédban.

– Asszony?…

– Hát az Andrásé, – dörmögte az ember és öröm volt a hangjában.

– Az Andrásé! – Jella mint egy ragadozó szökött fel a lóczáról. Gyülölte
Pétert, a miért örülni bírt, a míg ő szenvedett, a miért nem tudott
semmit. Azt szerette volna, hogy ő is tudjon, ő is szenvedjen. És a
szemében megint égni kezdett a romboló erő.

– Elpusztítom őket!

Péter még mindég nem értett semmit. Dermedt csodálkozással nézett rá.

– De hát mi lelt? Miért? Megőrültél?

Jella már nem tudta mit akar, mit beszél. Azok a vad patakok, melyek az
ereiben jártak, elsodorták őt.

– Miért? Két kezével a mellét marczangolta, mintha kínjában a saját
szívét akarta volna kitépni. Miért? és a hangja ketté törött:

– Hiszen a szeretőm volt!

Péter szeme egyszerre zavaros lett. Megrogyott a térde és az arczán
bárgyú visszagondolás kifejezése látszott, aztán lassan elkékült az
ajka. Hörögve lélegzett:

– Nem lehet… Hazudsz… Mondd, hogy hazudtál!… A szavak a nyelvéhez
ragadtak, ferdén, iszonyodva görbült össze a teste.

Jella megkönnyebbült, mióta nem egyedül kínlódott. Magasan tartotta a
fejét, mintha kegyetlen gyönyörűséggel át akarná látni az egész
pusztulást.

– Nem hazudtam…

Péter ingadozva botlott előre.

– Hazudsz… hazudsz… A melle fütyült, a válla vonaglott és torkon ragadta
az asszonyt. Önkívületében érezte az újja alatt, mint ver a fiatal
nyakon minden kis ér. A földre szerette volna teperni, az arczába
tiporni patkós csizmájával, hogy ne nézhessen többé senkire azzal a szép
szemével.

Jella kíváncsi iszonyattal meredt rá. Aztán letépte magáról a fojtogató
kezet.

– Nem engem… Őt, őt!… Erősebb volt Péternél, megvetően hátralökte és az
ember az erőtlenség szörnyű panaszkiáltásával tántorodott vissza.
Lebukott a padra. A szeme kialudt. Egyik keze szinte bénán csüngött a
föld felé, a másikkal az ajtóra mutatott. Nem bírt szólni és Jella mégis
rémülten hátrált meg előtte.

Futni kezdett ki a szabadba, az ólmos ködbe, neki a pályának… Az őrház
felől tompa csengés szivárgott utána a lucskos levegőn. Egy pillanatig
visszanézett. Eszébe jutott, hogy ez a harang az András vonatát jelzi.
Újra futni kezdett.

Péter is felrezzent a harangjelzésére. Ő is kiszaladt a házból, de az
asszonyt már nem látta a ködben…

Jella a fehér sziklafal alatt járt. Vakon rohant el az András háza
előtt, nyargalt az éjszakai alagút felé. A kanyarodónál hirtelen
megállt. A vér leszaladt a fejéből. Sápadtan meredt előre. A ködben
szürke tömeg gubbasztott a sínek mentén. Megtalálta, a mit öntudatlanul
keresett. Az éjjeli vihar egy szikladarabot lódított a töltés partjára.
Hirtelen felágaskodott, mintha az egész teste egy vad örömkiáltás lett
volna, és rohant a kő felé. Ebben a perczben mindenért Andrást gyűlölte,
ő benne akart egyszerre mindent elpusztítani, önmagát, a szenvedést, a
szerelmet, az életet… Mindenért ő rajta akart bosszút állani.

Levetette magát a földre. Nekifeszítette vállát a kőnek. A nyaka
remegett. A verejték a szemébe csorgott és a kő lassan megmozdult.
Visszaesett, megint mozdult, tompa puffanással gördült egyet. Jella
megcsúszott a sárban. Az állát feltépte, a keze vérzett. Újra kezdte
erőlködve, nyögve és a kő újra gördült. Fulladt csöngéssel fordult rá a
sínre. Ő maga is utánabukott és két tenyerére támaszkodva térden maradt
egy pillanatig. A fejét előre lógatta, a szája kinyílt egy kissé. Úgy
rémlett neki, lépéseket hall. Talán Péter? Nem volt benne bizonyos. A
szíve dobogása is lehetett. Felszökött. Megint futni kezdett a sínek
között, az alagút felé.

Péter hiába követte nyomon, nem bírta elérni, de azért csak ment utána,
maga sem tudta miért. Talán látni akarta még egyszer, talán meg akart
neki bocsátani. Hiszen az életet kergette el vele. Vissza akarta hívni
az életet.

Mikor a kő elé ért, hátrahőkölt. Nem fogta fel mindjárt. Az előbb, hogy
kinn járt, szabad volt a pálya. Emlékezett… Üveges szemmel nézett el a
sínek felett. Egyszerre világosan kezdett látni; mindent megértett és
úgy érezte, mintha az ő melléről vette volna le Jella azt a követ. Egy
pillanatig könnyebben lélegzett, aztán összeszorult megint a torka.
Előrehajolt és lebámult a szakadékba. Oda fog zuhanni az egész…
Iszonyodva húzódott hátra. Nem tudott merni. Huszonhét év óta őrizte a
vonatok útját… És mint egy szegény gép, a mely még kínjában sem bír
fellázadni, nekifeküdt a szikladarabnak. Rángatta, tolta, küzdött vele.
Most, hogy a vonatot védte, erősebb volt, mint mikor az asszonyt
támadta.

A kő lomhán lefordult a töltésről. Döngve gördült a mélybe.

Jella még mindég rohant. Biztosan ugrott át egyik talpfáról a másikra.
Iramodott a vonat elé.

«Végük lesz»…

A köd megszakadt a mélység felett. A kelő nap rézsút sütött át alatta. A
völgyben vörös tetők merültek fel. Fenyők csúcsa fúrta át a sűrű
szürkeséget. Egy nagy hegy nőtt az égbe. Felnézett rá. Sustorgást
hallott benne. A hegytorokból fekete folt harapódzott sebesen feléje.

Már nem értette, hogy ez a fekete folt Andrást hozza és egy darab élő
földet, egy asszonyt a pusztáról. Már nem értett semmit. Szédülve
nyargalt, mint egy vad szikla, a mely megindult a szakadékba, hogy
rombolva zúzza össze önmagát. A mozdony nőtt előtte, nagy és ijesztő
lett, mint egy száguldó hegy. Forró szél csapott az arczába, rettenetes
robaj. Egyszerre élni szeretett volna és… szörnyű halálkiáltással
kábultan zuhant hanyatt.

A hangja átnyilallott a dübörgő ércz zaján, egy pillanatig még
visszhangozva futott tovább a csúcsokon. Aztán csend lett odafenn a
magasban. A nagy hegyek kóbor kis lelke meghalt.

És az őrháznál Péter mereven tisztelgett a vonat előtt.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 70724 ***